Fordította Nagy Nóra

Fordította Nagy Nóra

Fannie Flagg Sült zöld paradicsom

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2006

A fordítás alapjául szolgáló mű: Fannie Flagg: Fried Green Tomatoes at the Whistle Stop Cafe

Előkészületben: Laurie Graham: A nagy férjvadászat Colette Rossant: Visszatérés Párizsba

Copyright © 1987 by Fannie Flagg Hungarian translation © Nagy Nóra, 2006 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006

ISBN 963 9602 02 7

TOMMY THOMPSONNAK

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék köszönetet mondani az itt felsorolt személyeknek, akiknek biztatása és segítsége nélkül e könyv nem született volna meg. Mindenekelőtt ügynökömnek, Wendy Weilnek, aki mindvégig hitt bennem; kiadómnak, Sam Vaughannak, figyelméért és gondoskodásáért, és azért, hogy győzte humorral a könyvön végzett újabb és újabb javításokat; továbbá Martha Levinnek, aki első barátnőm a Random Housenál. Köszönet illeti az alábbi személyeket: Gloria Safier, Liz Hock, Margaret Cafarelli, Anne Howard Baily, Julie Florence, James „Daddy” Hatcher, dr. John Nixon, Gerry Hannah, Jay Sawyer és Frank Self. Köszönöm a DeThomas/Bobo & Associatesnek, hogy kitartottak mellettem a nehéz időkben. Köszönet Barnaby és Mary Conradnak és a Santa Barbara írói Konferenciának, Jo Roynak és a birminghami közkönyvtárnak, Jeff Norellnek, a birminghami Southern College-nak, Ann Harveynek és John Loque-nak, az Oxmoor Kiadónak. Hálás köszönetem gépírónőmnek, egyben jobbkezemnek, Lisa McDonaldnak, és lányának, Jessaiah-nak, amiért csendben nézte a Szezám utcát, miközben édesanyjával együtt dolgoztam. És külön köszönet és hála Alabama minden kedves múltbéli és jelenlegi lakójának. Ott a szívem és az otthonom.

A Rózsaterasz Idősek Otthonából a képzeletem a Feltételes megálló kávézóba röpít: ott ülök egy tál sült zöld paradicsom mellett. Mrs. Cleo Threadgoode 1986. június

7

A SZÍNES VEGYES (AZ ALABAMAI WHISTLE STOP HETIÚJSÁGJA)

1929. JÚNIUS 12.

Kávézó nyílik A Feltételes megálló kávézó múlt héten nyílt meg közvetlen mellettem, a postahivatal oldalában, és a tulajdonosok, Idgie Threadgoode és Ruth Jamison szerint az első pillanattól jól megy az üzlet. Idgie üzeni azoknak, akik ismerik, és netán attól félnének, hogy megmérgezi őket, hogy nem ő főz. A főzés kizárólag két színes asszony, Sipsey és Onzell reszortja, a hússütést pedig Big George, Onzell férje végzi. Ha valaki esetleg még nem járt volna náluk, mondja Idgie, reggelit fél hat és fél nyolc között szolgálnak fel; rendelhetnek tojást, málét, zsömlét, szalonnát, kolbászt vagy sonkát vörös mártással, és kávét mindössze 25 centért. Ebédre és vacsorára kapható rántott csirke, sertésszelet mártással, törpeharcsa, csirke gombóccal vagy sült hús, hozzá tetszés szerint háromféle zöldségköret, zsömle vagy kukoricakenyér, egy üdítő és desszert 35 centért. A zöldségek választéka a következő: tejszínes kukorica, sült zöld paradicsom, sült bámia, bordás kel vagy tarlórépa, fekete bab, sült édesburgonya, vajbab vagy limabab. A desszert pedig pite.

8 A párommal, Wilburrel ott vacsoráztunk valamelyik este, és azt mondta, olyan jót evett, hogy lehet, otthon nem is eszik többé. Ha-ha. Milyen jó is lenne! Minden időm rámegy, hogy főzzek ennek a haspóknak, mégsem telik el a hasa. Jut eszembe, Idgie azt is mondta, hogy az egyik tyúkjuk tojásában tízdolláros bankjegyet találtak. Dot Weems

9

RÓZSATERASZ IDŐSEK OTTHONA RÉGI MONTGOMERY FŐÚT BIRMINGHAM, ALABAMA

1985. DECEMBER 15. Evelyn Couch a férjével, Eddel érkezett az idősek otthonába, aki a nemrég ideköltöztetett anyját, Nagyanyust jött meglátogatni. Evelyn az első adandó alkalommal otthagyta őket, hogy a társalgóban zavartalanul elfogyaszthasson egy csokiszeletet, ám alighogy leült, egy öregasszonyból dőlni kezdett a szó mellette... – Megkérdezheti, aranyoskám, hogy melyik évben kerültek össze... vagy, hogy kit vett el... Vagy, hogy mit viselt a nászasszony az esküvőn... tízből kilenc esetben biztosan megmondom, de ha énrólam kérdez, meg nem mondom, mi mikor történt, öreg vagyok, mint az országút. Az élet mintha elsuhant volna mellettem. Akkor döbbentem rá, amikor ez idén júniusban kórházba kerültem az epémmel, ami még mindig megvan, vagy kidobták, a fene tudja. Az a nagydarab nővér éppen megint beöntést adott, amit olyan nagyon szeretnek ott, és akkor vettem észre, hogy mit raktak a karomra. Fehér szalagot, amin ez állt: Mrs. Cleo Threadgoode... nyolcvanhat éves asszony. Képzelheti! Amikor hazaértem, mondtam a barátnőmnek, Mrs. Otisnak, hogy szerintem nincs más hátra, mint ülni és

10 várni, hogy elpatkoljunk... Mire ő, hogy neki jobb tetszik úgy, hogy átszenderülni a másvilágra. Szegényke, nem volt szívem közölni vele, hogy bárhogy nevezzük is, a végén úgyis mindannyian elpatkolunk... Milyen fura, az ember gyerekkorában azt hiszi, sose öregszik meg, de húsz után úgy megindul az idő, hogy azt hinnénk, a memphisi expresszen robogunk. Azt hiszem, az élet mindenki mellett elsuhan. Mellettem bizonyosan elsuhant. Egy napon még kislány voltam, a másikon meg kész nő, nőtt a mellem meg a szőr a hajlatokban. Valahogy lekéstem az egész dologról. De soha nem voltam az élvonalban, se az iskolában, se más dolgokban... Mrs. Otis is meg én is Whistle Stopból kerültünk ide, az egy kisváros, úgy tizenöt kilométernyire innét a rakodó pályaudvar mellett. Mrs. Otis lejjebb lakott egy utcával vagy harminc éven át, és miután a férje meghalt, a fia meg a menye kierőszakolták, hogy költözzön be ide, és engem is megkértek, hogy jöjjek vele. Mondtam, jól van, eljövök egy kis időre – ő még nem tudja, de haza fogok menni, mihelyt megszokik itten. Nem olyan rossz ám itt. A minap is mindenki kapott egy szép kis, kitűzhető karácsonyi díszt. Az enyimen fényes, piros gömböcskék vannak, Mrs. Otisén meg egy Télapó-fej. De azt azér' sajnálom, hogy a cicámat nem hozhattam magammal. Itt nem szabad cicát tartani, nekem meg nagyon hiányzik. Mindig is volt egy-két macskám. Odaadtam a szomszéd kislánynak, annak, aki a muskátlijaimat is öntözi. Négy betonládám van az elülső verandán, tele muskátlival.

11 A barátnőm, Mrs. Otis csak hetvennyolc éves, és tényleg helyes asszony, csak olyan ideges fajta. Egy befőttesüvegben tartottam az epeköveimet az ágyam mellett, ő meg elrakatta velem. Azt mondta, rosszkedvű lesz tőlük. Mrs. Otis olyan madárcsontú, tudja, de én, nézze, más vagyok. Nehéz csontozatú meg minden. Kocsit soha nem vezettem... Egész életemben helyhez voltam kötve. Soha nem jutottam el messzire az otthonomtól. Mindig csak vártam, hogy valaki elvigyen a boltba, vagy az orvoshoz, vagy le a templomba. Évekkel ezelőtt még be lehetett menni trolival Birminghambe, de aztán megszüntették a járatot. Egyetlen dolgot csinálnék másképp az életemben: megszerezném a jogosítványt. Tudja, fura, hogy mi mindent hiányol az ember, ha nem az otthonában él. Nekem a kávéillat hiányzik... meg a sülő szalonna reggeli illata. Idekinn úgy főznek, hogy semminek nem érezni a szagát, és ráadásul sütni semmit nem sütnek. Mindent csak megfőznek só nélkül. Egy lyukas garast sem adnék a vízben főtt ételekért, ugye, maga sem? Az idős hölgy nem várt válaszra. – ...Imádtam uzsonnára a kekszet íróval vagy a kukoricakenyeret íróval. Összekevertem az egészet a poharamban, és kikanalaztam, de mások előtt az ember nem ehet úgy, mint otthon, nem igaz?... És a fa is hiányzik. A házam egyszerű vasút menti házikó, csak egy nappali van benne, egy háló meg a konyha. De fából van az egész, és a szoba fala is fenyőből van. Ahogy én szeretem. A vakolt falat ki nem állhatom. Olyan... nem is tudom, olyan hideg és pucér.

12 Elhoztam otthonról egy képet, egy hintázó lány van rajta meg a háttérben egy vár és szép kék buborékok, de amikor ki akartam akasztani a szobámban, a gondozónő azt mondta, hogy nem lehet, mert a lányon nincs ruha. Tudja, ötven éve megvan az a kép, de soha nem gondoltam, hogy a lány meztelen. Ha a véleményemre kíváncsi, nem hiszem, hogy az itteni öregurak látnának annyira, hogy észrevegyék, hogy a lánynak födetlen a melle. De ez metodista otthon, úgyhogy a kép a szekrényben pihen az epeköveim mellett. De jó lesz hazamenni... No persze a házamban nagy a rendetlenség. Jó ideje nem söpörtem már. Egyszer hozzávágtam a söprűmet egypár vén, civakodó szajkóhoz, és hát mit tesz isten, fönnakadt a fán. Kerítenem kell valakit, aki leszedi nekem. Különben meg, amikor a múltkor Mrs. Otis fia hazavitt a templomi karácsonyi teáról, áthajtottunk a vasúti felüljárón, el ott, ahol egykor a kávézó állt, aztán fölmentünk az Első utcán, a régi Threadgoode-ház előtt. No persze a ház nagy része be van deszkázva, és düledezik is, de ahogy jöttünk lefelé, a fényszóró éppen úgy esett az ablakokra, hogy egy pillanatig szakasztott olyannak láttam a házat, mint azokon a hetven évvel ezelőtti estéken, kivilágítva, teli vidámsággal és zsivajjal. Szinte hallottam a nevetést, meg azt, ahogy Essie Rue klimpírozza a szalonban, hogy Buffalo csaj, gyere ki máma este vagy A nagy, sziklás cukorhegyet, és lelki szemem előtt láttam, ahogy Idgie Threadgoode a csörgőfán lóg, és üvölteni kezd, mint a fába szorult féreg, valahányszor Essie Rue énekelni próbál. Mindig is az volt a véleménye, hogy Essie Rue-nak annyi hangja van, mint amennyi tánctehetsége egy tehénnek. Talán attól

13 tévedtem így vissza a múltba, hogy elhajtottunk a ház előtt, meg hogy úgy rám tört a honvágy... Úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, de nem hinném, hogy volna bármi is, amire ne emlékeznék a Threadgoode családdal kapcsolatban. Édes istenem, a közvetlen szomszédságukban éltem a születésemtől kezdve, és az egyik fiukhoz mentem feleségül. Kilenc gyerekük volt. A három lány, Essie Rue meg az ikrek, nagyjából egykorúak voltak velem, és átjártam játszani meg ott alvós zsúrokra is. Négyéves koromban anyámat elvitte a tüdővész, és amikor apám is meghalt, fenn, Nashville-ben, végérvényesen átköltöztem hozzájuk. Most biztosan azt gondolja, hogy az ott alvós zsúrok a mai napig tartanak...

14


1929. OKTÓBER 8.

Meteor zuhant egy Whistle Stop-i házra Mrs. Biddie Louise Otis az Első utca 401. szám alól jelentette, hogy csütörtök este egy egykilós meteor zuhant be hozzá a tetőn. Kevés híja volt, hogy nem zúzta agyon, de a bekapcsolt rádiót telibe találta. Az asszony a kanapén ült, mert a széken a kutyája terpeszkedett, és éppen bekapcsolta a Fleischmann-élesztő félóráját, amikor az eset történt. Állítása szerint a meteor jó egyméteres lyukat ütött a tetőn, és a rádió kettőbe törött. Bertha és Harold Vick a ház előtti pázsiton ünnepelték a házassági évfordulójukat, az összes szomszéd szeme láttára. Gratulálunk továbbá idősebb Mr. Earl Adcocknak, az L&N Vasúti Társaság tisztviselőjének, a 37. Számú Jávorszarvasok Jóakaratú Védőrendje Nagy Főrangú Igazgatójává történt friss kinevezéséhez, mely karitatív társaságnak egyébiránt a párom is tagja. Jut eszembe, Idgie azt mondja, ha húst akarnak süttetni, csak küldjék át a kávézóba Big George-nak. Csirkét 10 centért vállalnak, sertést méretarányosan. Dot Weems

15


1985. DECEMBER 15. Mrs. Threadgoode-ból még egy óra múltán is dőlt a szó. Evelyn Couch eközben végzett három Milky Wayjel, és a második Butterfingert bontogatva azon tűnődött, hogy a mellette ücsörgő öregasszonyból kifogy-e valaha is a mondanivaló. – Tudja, szégyen-gyalázat, hogy a Threadgoode-ház ilyen állapotba került. Annyi minden történt ott, annyi gyerek született, olyan boldogok voltunk. Jó nagy, kétemeletes, fehér gerendás ház volt, a nagy, elülső veranda egész az oldaláig kiért... és mindegyik hálószobát rózsamintás tapéta borította, olyan szép volt, amikor este égett a villany. A vasúti sín közvetlenül a hátsó kert alatt futott, és nyári éjszakákon a kert telis-tele volt szentjánosbogárral és a sín mellett vadon nőtt lonc illatával. Apus füge- és almafákat ültetett, és gyönyörűséges, fehér lugast ácsolt Anyusnak, amelyet lilaakáccal futtattak be... és mindenütt tündéri, apró rózsák nyíltak a ház mögött. Ó, bárcsak maga is láthatta volna! Anyus és Apus a sajátjukként neveltek föl, és én a Threadgoode család minden tagját kedveltem, de a legjobban mégis Buddyt. Ennek ellenére a bátyjához,

16 Cleóhoz mentem feleségül, aki hátgerincmasszázzsal foglalkozott, és hát mit tesz isten, később kiderült, hogy rossz a gerincem, úgyhogy éppen kapóra is jött. Egyszóval egész életemet Idgie és a többi Threadgoode közelében éltem. És mondom magának, jobb volt, mint a legjobb mozifilm... istenuccse! De tudja, én mindig is az a teddide-teddoda fajta voltam. Talán nem is hiszi, de ötvenéves koromig kifejezetten szűkszavú voltam... azóta viszont... be nem áll a szám. Cleo mondta is egyszer: „Ninny – igazából Virginia a rendes nevem, de csak Ninnynek hívtak –, Ninny, mást se hallok, mint hogy Idgie ezt mondta vagy Idgie ezt tette. Nincs jobb dolgod, mint hogy naphosszat abban a kávézóban lebzselj?” Hosszas gondolkozás után így válaszoltam: „Nincsen.” Nem azért, hogy bármilyen értelemben lekezeljem Cleót, de ez volt az igazság. Februárban múlt harmincegy éve, hogy eltemettem Cleót, és még mindig gyakran eltűnődöm rajta, hogy vajon megsértettem-e ezzel a válaszommal, de nem hinném, mert mindezek után is ugyanúgy szerette Idgie-t, mint mindannyiunkat, és mindig talált valami nevetnivalót Idgie ténykedésén. Idgie volt Cleo kishúga, igazi belevaló lány. Ruth és ő voltak a Whistle Stop-i kávézó tulajdonosai. Idgie mindenféle kelekótya, őrült dolgot művelt, csak hogy megnevettessen. Egyszer a baptista templom adománygyűjtő kosarába pókerzsetont dobott. Nem hétköznapi ember volt, annyi bizonyos, de föl nem foghatom, hogy hihette bárki is, hogy ő ölte meg azt az embert. Evelyn hirtelen abbahagyta az evést, és rápillantott az ősz, ondolált frizurás, kifakult kék virágos ruhát viselő,

17 kedves, idős hölgyre, aki szinte levegőt sem véve folytatta: – Vannak, akik azt hiszik, hogy azon a napon kezdődött az egész, amelyen megismerte Rutht, de én azt hiszem, egy vasárnap esti vacsorán, 1919. április elsején, Leona és John Justice esküvőjén. Határozottan emlékszem, hogy április elseje volt, mert Idgie odajött a vacsoraasztalhoz, és mindenkinek megmutatott egy fehér dobozkát, amelyben vattadarabon egy levágott emberi ujj feküdt. Azt állította, a hátsó kertben találta. Azonban kiderült, hogy a saját ujja az, amelyet a doboz alján dugott át. ÁPRILIS BOLONDJA!!! Leonát kivéve mindenki jót derült a tréfán. Leona volt a legidősebb és a legszebb a nővérek között, és Threadgoode Apus piszkosul elkényeztette... ahogy mindenki más is szerintem. Idgie akkoriban tíz-tizenegy éves lehetett, és vadonatúj, fehér organdiruhát vett fel az ünnepre, mondtuk is neki, milyen csinos benne. Jól éreztük magunkat, és éppen belekóstoltunk a feketeáfonyabólénkba, amikor hirtelen, mindenki megrökönyödésére Idgie felállt, és jó hangosan bejelentette: „Soha életemben nem veszek föl lányruhát többé!”, és avval, képzelje, fölmasírozott az emeletre, és átöltözött Buddy régi nadrágjába és ingébe. A mai napig nem tudom, mi idegesítette föl. Egyikünk sem tudta. Leona azonban tudta, hogy Idgie komolyan gondolja, amit mond, és elkezdett nyavalyogni. „Ó, Apus, tudom, hogy Idgie tönkre fogja tenni az esküvőmet!” „Dehogyis, virágszálam, dehogy teszi – nyugtatgatta Apus. – Te leszel a legszebb menyasszony egész Alabamában.”

18 Apus ránk nézett nagy, kipödört bajusza fölött: „Nem igaz, gyerekek?”... és mi mindent bevetettünk, hogy Leona jobban érezze magát, és hallgasson el végre. Kivéve Buddyt, aki csak vihorászott magában. Idgie volt a kedvence, tehetett, amit akart, semmi nem volt Buddy ellenére. Leona mindenesetre kiitta a bóléját, és amikor már mindenki azt hitte, hogy lecsillapodott végre, akkorát visított, hogy Sipseynek, a néger szakácsnénak kiesett az edény a kezéből a konyhában. „Ó, Apus – kérdezte Leona –, mi lesz, ha valaki meghal közülünk?” Hát, végül is, akár meg is történhetett volna, nem igaz? Mindannyian Anyusra néztünk, aki egyszerűen letette a villáját az asztalra. „Nos, gyerekek, biztos vagyok benne, hogy a húgotok megteszi ezt az apró szívességet, és tisztességesen felöltözik, ha egyszer elkövetkezik ez az idő. Végtére is van esze, csak makacs.” Aztán néhány héttel később hallottam, amint Anyus azt mondja Ida Simmsnek, aki a menyasszonyi ruhát varrta, hogy rendelne egy zöld bársonyöltönyt és egy csokornyakkendőt Idgie számára. Ida kissé furcsán nézett Anyusra. „Öltönyt mondott?...” És Anyus így válaszolt: „Tudom, Ida, tudom. Megpróbáltam rábeszélni, hogy csináltassunk valami alkalomhoz illőbb ruhát, de ez a gyerek csak a saját feje után megy.” Valóban a saját feje után ment, már egészen kicsi korában is. Azt hiszem, Buddyra akart hasonlítani... ó, az a két gyerek tiszta őrület volt! – nevetett föl az idős hölgy.

19 – Egy időben volt egy Süti nevű mosómedvéjük, és órákig elnéztem, ahogy megpróbál megmosni egy kekszet. Kitettek vizet egy kis lábosban a hátsó udvarra, aztán kekszet raktak elébe. Egyiket a másik után mosta, és soha nem értette, hova tűntek. Minden egyes alkalommal látható meglepődéssel nézte a mancsát. Soha nem jött rá, hova lett a keksze. Jó sok időt töltött kekszmosással. A süteményeket is megmosta, de az nem volt ilyen mulatságos... egyszer egy fagylalttölcsért is megmosott... De jobb lesz, ha kiverem a fejemből azt a mosómedvét, mert a végén azt gondolják, hogy elment az eszem, mint Mrs. Philbeamnek lenn a társalgóban. Szegény feje azt hiszi, hogy a Szerelmesek Hajóján utazik, egész föl Alaszkáig. Ezek a szerencsétlenek itt nem mindig tudják, hogy kik valójában. Evelyn férje, Ed jelent meg az ajtónyílásban, és intett. Evelyn összeszedte a csokipapírokat, a táskájába süllyesztette őket, és felállt. – Bocsásson meg, itt van a férjem. Azt hiszem, indulunk. Mrs. Threadgoode meglepetten fölpillantott: – Ó, muszáj máris mennie? – Igen – válaszolta Evelyn. – A férjem indulni akar. – Nagyon élveztem a beszélgetést... mi a neve, aranyom? – Evelyn. – Nos, Evelyn, ugye meglátogat még? Nagyon jó volt beszélgetni magával... Viszlát! – kiáltotta Evelyn után, és várta a következő látogatót.

20


1929. OKTÓBER 15.

Vita a meteor tulajdonjoga körül Mrs. Vesta Adcock és fia, ifjabb Earl azt állítják, hogy ők a meteor jogos tulajdonosai, merthogy – Mrs. Adcock szerint – Otisék tőle bérlik a házat, amelybe a meteor becsapott, tehát az az ő háza és az ő meteora. Megkérdeztük Mrs. Biddie Louise Otist is ez ügyben, és az ő állítása szerint a meteor az övé, miután az ő rádióját találta el. Férje, Roy, a Déli Vasút fékezője aznap esti műszakban dolgozott, így nem volt otthon, de szerinte nincs ebben az egészben semmi rendkívüli, mert 1833-ban tízezer meteor hullott alá egyetlen éjszaka alatt, ez pedig csak egyetlenegy volt, tehát fölösleges akkora hűhót csapni körülötte. Biddie azt mondta, azért megtartaná szuvenírnek. Jut eszembe: csak én képzelem úgy, vagy valóban nehezebb idők járnak mostanában? A párom azt mondja, öt ismeretlen csavargó állított be a kávézóba a múlt héten, ennivalót akartak. Dot Weems

21

DAVENPORT, IOWA CSAVARGÓK TÁBORA

1929. OKTÓBER 15. Öt férfi kuporgott a pislákoló tűz körül; narancs és fekete árnyak táncoltak az arcukon, miközben gyenge kávét ittak konzervdobozokból: Jim Smokey Phillips, Elmo Tintás Williams, Molyrágta Jake, Vaktöltény Sackett és Varacskos Willy – öten a körülbelül kétszázezer férfi és fiú közül, akik abban az évben az utakat járták. Smokey Phillips felnézett, de nem szólt; a többiek ugyanúgy hallgattak. Fáradtak és elcsigázottak voltak aznap éjjel, mert a csípős levegő újabb zord, kíméletlen telet jósolt, és Smokey tudta, hogy hamarosan indulnia kell délnek, a népes vadlúdcsapatokkal együtt, ahogy annyi éven át. Smokey egy fagyos reggelen született, fenn Tennesseeben a Smoky-hegységben. Apja, egy x-lábú, másodgenerációs szeszcsempész, aki maga sem vetette meg a nemes nedűt, elkövette azt a végzetes hibát, hogy „jó házból való” lányt vett el, azaz egy egyszerű falusi leányzót, akinek élete a Pine Grove-i Szabad Akarat baptista templom körül zajlott. Smokey a gyerekkorában sok-sok órán át üldögélt fapadokon húga, Bernice mellett, a naphosszat tartó éneklés és lábmosás közepette.

22 Az istentiszteleteken anyja, más asszonyokkal együtt, időről időre felállt, és összefüggéstelenül halandzsázni kezdett egy ismeretlen nyelven. Végül, ahogy anyja egyre jobban eltelt a Szentlélekkel, apja mind kevesebbet kért belőle, s aztán lassan a templomból is elmaradt. A gyerekeinek ezt mondta: „Hiszek Istenben, de nem hiszem, hogy az embernek el kellene veszítenie a józan eszét ahhoz, hogy ezt bizonyítsa.” Azután egy tavaszon, Smokey nyolcéves volt akkor, a dolgok rosszabbra fordultak. Anyja kijelentette, hogy az Úr szólt hozzá, és azt mondta, hogy a férje gonosz és az ördöggel cimborál, és ezért feljelentette az adóhatóságnál. Smokey emlékezett arra a napra, amelyen apját a hátára fogott puskával lekísérték a szeszfőzdétől levezető ösvényen. Amint elhaladt felesége mellett, értetlenül csak ennyit mondott: „Asszony, tudod, mit tettél? Saját magadtól vontad meg a kenyeret.” Smokey ekkor látta utoljára az apját. Miután apját elvitték, az anyja igazán megbolondult, és valami isten háta mögötti helyről származó, vallási fanatikus kígyószelídítők csoportjába keveredett. Egyik este, miután egy egész órán át kántálták és csapkodták a Bibliát, a vörös képű, torzonborz hitszónok nem mindennapi izgalomba hozta mezítlábas gyülekezetét. Mind kántáltak, lábukkal doboltak, majd a férfi egy krumpliszsákból hirtelen két hatalmas csörgőkígyót rántott elő, és a Szentlélektől mélyen áthatva meglóbálta őket. Smokey megdermedt az ülőhelyén, és erősen megszorította húga kezét. A szónok körbetáncolt, és

23 felszólította a híveket, hogy fogják meg a kígyót, és tisztuljanak meg Ábrahám hitében. Egyszer csak Smokey anyja odarontott hozzá, elkapta az egyik kígyót, és egyenesen a pofájába nézett. Halandzsázni kezdett az ismeretlen nyelven, miközben végig a kígyó sárga szemébe meredt. Az egész gyülekezet nyögdécselve himbálni kezdte magát. Ahogy Smokey anyja körbejárt a kígyóval, az emberek a padlóra zuhantak, rángatóztak és sikítoztak, s a padok alatt és között gurultak ide-oda. A terem tombolt, az asszony egyre halandzsázott: „HOSSZA... HELAMNA... HESSZAMIA...” Mielőtt Smokey ráeszmélt volna, mi is történik, Bernice kirántotta a kezét az övéből, odafutott az anyjukhoz, és ruhája szélét elkapva ráncigálni kezdte. – Anya, ne...! Az égő tekintetű, transzban lévő asszony lepillantott kislányára. Abban a pillanatban a kígyó előrelendült, és megmarta az asszony nyakát. Az döbbenten nézett vissza a hüllőre, amely ismét támadott, ezúttal gyorsan és erősen, méregfogával felszakítva nyaki ütőerét. Az asszony tompa puffanással a földre dobta a feldühödött állatot, amely megvetően végigkígyózott a padok közötti folyosón. Smokey anyja meglepett arccal nézett körbe a mostanra síri csendbe dermedt gyülekezeten, majd üvegesedő tekintettel a padlóra hanyatlott. A következő percben halott volt. Abban a pillanatban Smokey nagybátyja kézen fogta Smokeyt, és az ajtó felé kormányozta. Smokey őhozzá, Bernice pedig az egyik szomszédhoz költözött. Azután Smokey tizenhárom éves korában vonatra szállt, és soha többé nem tért vissza.

24 Egyetlen dolgot vitt magával: a húga fényképét. Időnként elővette, és megnézte a rózsaszínűre színezett ajkú és orcájú két gyermeket a fakuló fotón: a pufók, rövid gyöngysort viselő frufrus kislányt, rózsaszín masnival a hajában, és a mögötte ülő, lenyalt hajú fiút, aki arcát húgáéhoz nyomja. Gyakran gondolt rá, hogy mi lehet Bernice-szel, s készült, hogy egy napon majd megkeresi, ha egyszer sikerül talpra állnia. Húszéves kora körül elveszítette a fényképet, amikor egy kíméletlen vasúti nyomozó egy tehervonatról lerúgta egy hideg, sárgás folyóba valahol Georgiában, és Smokey már alig-alig gondolt a húgára, kivéve ha éppen vonaton kelt át a Smoky-hegységen, úton valahová... Aznap reggel Smokey Phillips egy Georgiából Floridába tartó vegyes vonaton ült. Két napja egy falatot sem evett már, és most eszébe jutott, hogy barátja, Elmo Williams említett egyszer egy kifőzdét Birmingham mellett, amelyet két nő tartott fenn, és ahová mindig betérhet egy tál meleg ételre. Útközben látta is a kávézó reklámját jó néhány vasúti kocsi oldalán, és amikor megpillantotta a WHISTLE STOP, ALABAMA feliratot, leugrott a vonatról. A kávézó a rendező pályaudvar túloldalán állt, pontosan ahogy Elmo mondta. Apró, zöld épület volt; zöldfehér napellenzőjén Coca-Cola felirat alatt állt a neve: FELTÉTELES MEGÁLLÓ KÁVÉZÓ. Smokey körbekerülte a házat, és bekopogtatott a szélfogón. Alacsony termetű, fekete asszonyt látott, aki a sülő csirke mellett zöld paradicsomokat szeletelt. Az asszony odapillantott, majd hátrakiáltott: – Miz Idgie!

25 Kisvártatva csinos, magas, szeplős, göndör szőke hajú nő jelent meg az ajtóban; tiszta fehér inget és férfinadrágot viselt. Huszon-egynéhány éves lehetett. Smokey levette a kalapját. – Bocsásson meg, asszonyom, arra gondoltam, talán akadna itt valami munka a számomra. Elég rossz idők járnak rám mostanában. Idgie rápillantott a férfira, aki koszos, elnyűtt kabátot, rongyos, barna inget, fűző nélküli, kitaposott cipőt viselt, és tudta, hogy nem hazudik. Kinyitotta előtte az ajtót. – Jöjjön beljebb, ember. Biztosan találunk magának valamit. Idgie megkérdezte, hogy hívják. – Smokeynak, asszonyom. Idgie odafordult a pult mögött álló nőhöz. Smokey hónapok óta nem látott tiszta és rendes kinézetű nőt, ez itt meg éppenséggel a legszebb nő volt, akit valaha is látott. Pöttyös organdiruhát viselt, gesztenyebarna haját piros masnival fogta össze. – Ruth, ez Smokey, nekünk fog dolgozni. Ruth mosolyogva nézett Smokeyra. – Az jó lesz. Örülök, hogy találkoztunk. Idgie a férfivécére mutatott. – Frissítse fel magát, aztán egyen egy falatot. – Igenis, asszonyom. A fürdőszoba tágas volt; a mennyezetről villanykörte lógott, és amikor Smokey meghúzta a zsinórt, nagy, karmos lábú kádat vett észre a sarokban, amelyhez láncon fekete gumidugó is tartozott. A mosdókagylón borotva, borotvahab és – pamacs állt kikészítve. Smokey a tükörbe nézve elszégyellte magát, hogy ilyen piszkosan mutatkozott, de bőre már jó ideje nem

26 látott szappant. Fogta a nagydarab barna szappant, és megpróbálta ledörzsölni a kormot és a szénport az arcáról meg a kezéről. Huszonnégy órája már, hogy nem jutott italhoz, és remegő keze alig-alig engedelmeskedett, de azért igyekezett tőle telhetően rendesen megborotválkozni. Behintette arcát arcszesszel, megfésülködött a kagyló fölötti polcon talált fésűvel, majd visszament a kávézóba. Idgie és Ruth időközben megterített neki az egyik asztalnál, és Smokey leült a rántott csirke, fekete bab, tarlórépa, sült zöld paradicsom, kukoricakenyér és jeges tea mellé. Kézbe vette a villát, és enni próbált, ám keze továbbra is remegett, képtelen volt a szájához emelni a falatot. A teát végigöntötte az ingén. Smokey remélte, hogy nem figyelik, de a szőke nő egy pillanat múlva megszólalt. – Smokey, jöjjön, beszélgessünk odakint. Smokey megfogta a kalapját, és letörölte magát a szalvétával, azt gondolván, hogy kidobják. – Igenis, asszonyom. Idgie kivezette a kávézó mögé, egy rét szélére. – Maga ideges típus, igaz? – Sajnálom, hogy kiborítottam a teát, asszonyom, de az igazat megvallva... szóval... megyek az utamra, de akkor is köszönöm magának... Idgie belenyúlt a kötényzsebébe, és egy kétdecis Old Joe Whiskeyt húzott elő. Átnyújtotta Smokeynak. A férfi kapott rajta. – Isten áldja meg, asszonyom, egy napon szentté fogják avatni – mondta, miközben leültek a fészer előtti fatuskóra.

27 Míg Smokey az idegeit csillapította, a nő beszélni kezdett. – Látja ott azt a nagy, üres rétet? A férfi arrafelé nézett. – Látom, asszonyom. – Évekkel ezelőtt ez volt a legszebb tavacska, itt, Whistle Stopban... Nyáron úsztunk és horgásztunk benne, és csónakázhatott is, aki akart. – Idgie szomorúan ingatta a fejét. – Mennyire hiányzik! Smokey az üres földdarabot nézte. – Mi történt vele, kiszáradt? Idgie meggyújtott a férfinak egy cigarettát. – Nem, annál is rosszabb. Egyik év novemberében nagy csapat réce szállt le rá, úgy negyven vagy még annál is több, pontosan a kellős közepére, és ahogy ott úszkáltak, fura dolog történt. A hőmérséklet olyan hirtelen esett, hogy az egész tó befagyott, kemény lett, akár a szikla, nem több mint három másodperc alatt. Egy, kettő, három és kész. – Komolyan mondja? – hitetlenkedett Smokey. – Persze. – Gondolom, a récék odalettek. – Nos, téved – mondta Idgie. – Egyszerűen szárnyra kaptak, és magukkal vitték a tavat. Azóta valahol Georgiában van, mind a mai napig... A férfi megfordult, és Idgie-re nézett, és amikor rájött, hogy a bolondját járatta vele, olyan hangos hahotára fakadt, hogy köhögni kezdett tőle, és Idgie-nek hátba kellett veregetnie. Smokey még akkor is törölgette a szemét, amikor visszamentek a kávézóba, ahol várta iménti ebédje. Leült melléje; az étel meleg volt. Valaki melegen tartotta neki.

28 Hol hajtja álomra ma fejét Kicsi fiacskám, anyja büszkesége... A talpfákat számolja talán, Silány ágyával a hátán? Vagy egy út szélén stopra vár... Hol jár az én fiacskám?

29


1929. OKTÓBER 22.

A meteort kiállítják a kávézóban Mrs. Biddie Louise Otis ma bejelentette, hogy a múlt héten a házára zuhant meteort leviszi a kávézóba, hogy az emberek ne hívogassák már annyit, mert nagyon el van foglalva a költözéssel. Azt mondta, hogy a meteor semmiben nem különbözik egy nagy, szürke kőtől, de ha mégis meg akarnák tekinteni, hát csak tessék. Idgie üzeni, nézzenek be a kávézóba, amikor csak kedvük tartja, a meteor ott lesz a pulton. Sajnálom, de nincs több hírem erre a hétre azonkívül, hogy a párom, Wilbur elkapta az influenzát, és egész héten vele voltam elfoglalva. Van a beteg férfiembernél rosszabb a világon? Sajnálattal tudatjuk, hogy szeretett Bessie Vickünk, Bertha anyósa tegnap elhunyt kilencvennyolc esztendős korában, vélhetőleg végelgyengülésben. Dot Weems

30


1985. DECEMBER 22. A következő vasárnap, amikor Evelyn belépett a társalgóba, Mrs. Threadgoode ugyanabban a ruhában, ugyanabban a székben ült, és őrá várt. Az idős hölgy gyermeki örömmel folytatta a Threadgoode-ház történetét, mintha el sem váltak volna, és Evelyn nem tehetett mást, mint kibontotta Almond Joy szeletét, és megadóan hallgatott. – Az első kertben volt egy nagy, öreg csörgőfa. Emlékszem, egész évben szedegettük róla a bogyókat, karácsonykor meg felfűztük őket, és fölaggattuk a fára, az aljától egész a csúcsáig. Anyus mindig figyelmeztetett, nehogy feldugjuk a bogyókat az orrunkba, de persze Idgie első dolga az volt, miután megtanult járni, hogy kiment az udvarra, és csörgőfabogyókat dugott az orrlyukába meg a fülébe is. Odáig fajult a dolog, hogy ki kellett hívni Hadley doktort! Az orvos ezt mondta Anyusnak: „Úgy látszik, Mrs. Threadgoode, egy igazi kisördög veszett el ebben a gyerekben.” Buddynak ez természetesen hízelgett. Húga minden egyes lépését vigyázta. De a nagy családokban ez már így van; mindenkinek megvan a maga kedvence. Idgie igazi neve Imogene volt, csak Buddy nevezte el Idgie-

31 nek. Buddy nyolcéves volt, amikor Idgie született, és mindenhová magával cipelte a városban, akárha játékbaba lett volna. Amikor Idgie megtanult járni, mindig ott totyogott Buddy nyomában, akár egy kiskacsa, húzta maga után a fakakaskáját. Az olyan, mint Buddy, nem terem minden bokorban... koromfekete szeme volt, meg vakítóan fehér foga... az ember észre sem vette, máris a bűvöletébe került. Nem tudok olyan lányról Whistle Stopban, aki ne lett volna szerelmes belé hosszabb-rövidebb ideig. Azt mondják, az ember soha nem felejti el a tizenhatodik születésnapját, és ez igaz is. Ma is emlékszem a fehér-rózsaszín tortára, a körhintával a tetején, meg a puncsostálban a halvány citromzöld puncsra, amit Anyus készített. És papírlampionokkal volt teleaggatva az egész udvar. De legjobban mégis az maradt meg az emlékezetemben, hogy Buddy Threadgoode csókot lopott tőlem a tuja alatt. De még milyen édes csókot! Azonban én csak egy voltam a sok lány közül... Idgie éjjel-nappal hozta-vitte a szerelmes leveleket, annyira, hogy el is neveztük Cupidónak. Idgie-nek rövid, göndör, hirtelenszőke haja, kék szeme és szeplői voltak. Anyus családjára ütött. Anyus leánykori neve Alice Lee Cloud volt; szokta is mondani, hogy lánykoromban Felhő voltam. Nem ismertem nála drágább teremtményt. A családban szinte mindenkinek kék volt a szeme, Buddyt meg szegény Esie Rue-t kivéve, akinek az egyik szeme kék volt, a másik meg barna. Anyus azt mondta neki, hogy ezért olyan tehetséges a zenében. Mindenben a jót látta. Idgie és Buddy egyszer négy hasas görögdinnyét lopott egy Sockwell nevű öregembertől, és elrejtették

32 őket a szederindák között. És, aranyom, másnap reggel, mielőtt kimehettek volna értük, Anyus megtalálta a dinnyéket, és a fejébe vette, hogy az éjjel nőttek oda. Cleo mondta, hogy Anyus azután minden évben csalódott, hogy nem nőttek megint. Senkinek nem volt szíve megmondani neki, hogy azok lopott dinnyék voltak. Anyus baptista volt, Apus pedig metodista. Apus azt mondta, irtózik attól, hogy víz alá tartsák. Ezért vasárnaponként Apus balra ment az Első Metodistatemplomba, mi többiek meg jobbra a baptista templomba. Néhanapján Buddy is Apussal ment, de egy idő után felhagyott vele. Azt mondta, a baptista lányok csinosabbak. A Threadgoode-háznak sok lakója volt. Egyik nyáron Anyus odavett egy testes baptista lelkészt, aki a városban időzött valami tábori találkozó miatt, és amikor egyszer nem volt odahaza, az ikrek bementek a szobájába, és felvették a nadrágját. Patsy Ruth az egyik szárába bújt bele, Mildred a másikba. Jól elvoltak, míg meg nem hallották a lelkész lépteit a lépcsőn... Annyira megrémültek, hogy Mildred az egyik irányba menekült, Patsy a másikba. Jól kettéhasították azt a nadrágot. Anyus azt mondta, Apus csak azért nem náspángolta el őket, mert baptista volt a lelkész. De ebből soha nem volt vita a családunkban, mert istentisztelet után mindannyian hazamentünk vasárnapi ebédre. Threadgoode Apus nem volt gazdag, de akkor mégis annak éreztük. Övé volt az egyetlen bolt a városban. Mi mindent lehetett ott kapni! Mosódeszkától cipőfűzőn és ruhaderékon át savanyú uborkáig, amit egyenesen a hordóból halászhatott ki magának az ember.

33 Buddy a büférészben dolgozott. A világ minden pénzét megadnám egy olyan eperfagylaltos kóláért, amilyent ő tudott csinálni. Whistle Stopban mindenki odajárt érte. Ezért lepett meg bennünket annyira, amikor a bolt 1922-ben bezárt. Cleo azt mondta, azért ment csődbe a bolt, mert Apus senkinek nem tudott nemet mondani, akár fehér bőrű volt, akár színes. Bármire volt is szükségük, máris zacskóba csomagolta, és vihették hitelre. Cleo azt mondta, Apus vagyona a saját szeme láttára sétált ki a boltból papírzacskókban. De a többi Threadgoode sem tudott nemet mondani senkinek. Higgye el, kedvesem, még az ingüket is odaadták volna, ha kéri valaki. És Cleo sem volt jobb. Cleónak és nekem nem voltak soha különleges holmijaink, de a Jóisten mindig ellátott bennünket, és mindig megvolt mindenünk, ami kellett. Hiszem, hogy a szegények jó emberek, kivéve a fösvényeket... de azok gazdagon is fösvények lennének. A Rózsaterasz legtöbb lakója szegény. Csak a nyugdíjuk van, meg ami a biztosítótól jár. Az öregasszony most Evelynhez fordult. – Aranyom, erre az egyre figyeljen oda, akár azonnal intézze el, de legyen biztosítása, arra feltétlenül szüksége lesz. – Van itt néhány gazdag öregasszony is. Néhány héttel ezelőtt Mrs. Vesta Adcock, egy madárcsontú kis asszony, akit még Whistle Stopból ismerek, rókabundában és gyémántköves gyűrűkkel vonult be ide. És vannak még néhányan rajta kívül. De én úgy látom, nem boldogok igazán. És mondok magának még valamit: nem látják gyakrabban a gyerekeiket, mint a többiek. Mrs. Otist minden áldott héten meglátogatja Norris és Francis, a fia és a menye, ha esik, ha fúj. Ezért jövök ki

34 ide a társalgóba minden vasárnap, hadd maradjanak magukra... de megszakadna a szíve, ha látná, hogy egyesek hogy készülnek a látogatásra. Szombaton frizurát csináltatnak, vasárnap reggel meg szépen felöltöznek, és végül senki nem nyitja rájuk az ajtót. Sajnálom őket, de hát mit tehetnék? Ha az embernek gyereke van, az még nem garancia arra, hogy az látogatja is... távolról sem az.

35


1930. JÚLIUS 12.

Whistle Stop ugrásszerűen fejlődik Opal Threadgoode, Julian felesége kibérelte a két házzal alattam lévő épületet lenn a postahivatalnál, és fodrászüzletet nyit. Eddig otthon, a konyhában csinálta a frizurákat, de Julian azt mondta, olyan nagy a forgalom a hátsó ajtónál, hogy a tyúkok nem tojnak. Opal mondja, az árak nem változtak: mosás-szárítás 50 cent, dauer 1,50. A magam részéről örülök a fejlődésnek. Gondoljanak bele, most már lehet levelet feladni, ebédelni és frizurát csináltatni a mi kis utcánkban. Már csak egy mozi hiányzik; ha az is lesz, senkinek nem kell majd átmenni Birminghambe. Mr. és Mrs. Roy Glass megtartották éves családi összejövetelüket a hátsó kertben, amelyre az egész államból ideérkeztek a Glassok, és Wilma azt mondta, a sütemények finomabbak voltak, mint ahogy kinéztek. Jut eszembe, a párom ujjába beleakadt a horog a minap horgászás közben, úgyhogy itthon van megint, és egyre csak nyög. Dot Weems

36

FELTÉTELES MEGÁLLÓ KÁVÉZÓ WHISTLE STOP, ALABAMA

1931. NOVEMBER 18. Mostanra több száz vasúti kocsi hordozta a kávézó nevét Seattle-től Floridáig. Szilánkhasú Jones azt állította, hogy még Kanadában is látta. Az az év különösen rosszul alakult, és a Whistle Stop körüli erdőkben a csavargók tüzei vöröslöttek, és nem volt közöttük olyan, akit Idgie és Ruth jól ne lakatott volna. Cleót, Idgie bátyját aggasztotta a dolog. Átjött feleségéért, Ninnyért és a kisfiukért, Albertért, és közben bekapott egy kávét meg egy kis mogyorót. – Idgie, én azt mondom, nem kellene mindenkit megetetned, aki bedugja a fejét az ajtódon. Üzletet vezetsz. Julian azt mondta, amikor itt járt a minap, heten ettek nálad. Azt mondja, szerinte Ruthtól meg a babától vonod meg a falatot. Idgie más véleményen volt. – Ugyan, Cleo, mit ért Julian ehhez? Ő maga is éhen halna, ha Opalnek nem lenne az a fodrászszalonja. Minek hallgatsz rá? Annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Cleo ebben kénytelen volt egyetérteni. – Nem Julianról van szó, drágám. Miattad aggódom. – Tudom.

37 – Csak azt akarom, hogy legyen magadhoz való eszed, és ne dobd ki az ablakon, amit megkeresel. Idgie mosolyogva nézett rá. – De Cleo, tudom, hogy a fél város nem fizetett neked öt teljes éve. És nem látom, hogy hajigálnád őket kifelé az ajtón. Ninny, aki rendszerint hallgatott, most megszólalt: – Ez igaz, Cleo. Cleo bekapott egy szem mogyorót. Idgie fölállt, és játékosan átkarolta bátyja nyakát. – Ide figyelj, öreg csont, te sem raktál ki soha egyetlen éhes embert. – Mert nem is kellett. Mert mind ideát voltak nálad. – Megköszörülte a torkát. – De komolyan, Idgie, nem akarok beleszólni a dolgodba, csak annyit szeretnék tudni, hogy van-e spórolt pénzed. – Minek? – kérdezte Idgie. – Ide hallgass, a pénz csak a bajt hozza az ember fejére, ezt te is nagyon jól tudod. Épp ma járt itt valaki, aki mesélte, hogy a nagybátyjának egy igazán jól fizető állása volt fenn Kentuckyban, a pénzverdében, a kormánynak csinálta a pénzt, és minden ragyogóan ment egészen addig, amíg egy napon rossz kart húzott meg, és háromszáz kilónyi tízcentes halálra nem zúzta. Ninny elborzadt. – Jaj, ne. Milyen szörnyű. Cleo úgy nézett a feleségére, mintha az nem lenne eszénél. – Te jó ég, asszony, az én ütődött húgom neked bármit bemesélhet? – Hát, akár történhetett is ilyen, nem? Tényleg tízcentesek ölték meg, Idgie? – Persze. Vagy tízcentesek, vagy háromszáz kilónyi negyeddolláros, már elfelejtettem, melyik, de rendesen megölték, az biztos. Cleo megrázta a fejét, és nevetett.

38


1986. JANUÁR 29. Minden vasárnap, látogatási napon, Ed Couch és édesanyja, Nagyanyus, egész délután a szűk kis otthonbeli szobában ültek és tévéztek. Aznap Evelyn úgy érezte, ha nem jut ki onnan rövidesen, biz' isten sikoltozni kezd. Kimentette magát azzal, hogy leszalad a lenti vécébe. Valójában be akart ülni a kocsiba, de későn kapott észbe, hogy Ednél maradt a kulcs. Hirtelen ott találta magát a társalgóban Mrs. Threadgoode mellett, amint éppen egy zacskó kókuszos drazsét nyit ki, és az idős hölgy már mesélni is kezdte az előző esti rózsateraszi vacsorát. – Szóval, aranyom, itt volt, ott ült az asztalfőn... beképzelten, játszotta az eszét... – Kicsoda? – Mrs. Adcock. – Mrs. Adcock? – Az hát! Emlékszik Mrs. Adcockra, nem? A rókabundás Mrs. Adcockra! Evelyn elgondolkodott egy pillanatig. – Ja persze, aki olyan gazdag. – Úgy van, neki vannak azok az ékköves gyűrűi. – Igen.

39 Evelyn odakínálta az öregasszonynak a nyitott zacskót. – Ó, köszönöm. Szívesen elfogadok egy drazsét. – Beleharapott, majd kisvártatva megkérdezte: – Evelyn, nem kér egy Coca-Colát? Van egy kis apróm a szobámban, és hozok magának egy hideg italt, ha akarja. Van itt lenn egy automata. – Köszönöm, Mrs. Threadgoode, én jól vagyok így, de maga kérne? – Ó, nem, aranyom. Rendes esetben kérnék, de ma mintha hangyák futkároznának a gyomromban, úgyhogy inkább csak egy kis vizet innék. Evelyn kiment, és két kis műanyag pohár hideg vízzel tért vissza. – Nagyon szépen köszönöm. – Szóval mi volt Mrs. Adcockkal? Mrs. Threadgood rábámult. – Mrs. Adcockkal? Hát ismeri? – Nem, nem ismerem, de az imént mondta, hogy nagyon felvágott valamivel. – Ó, milyen igaza van... szóval Mrs. Adcock azt akarta bemesélni nekünk tegnap a vacsoraasztalnál, hogy a házában minden igazi antik... több mint ötvenéves... azt mondta, minden darab, ami csak a birtokában van, egy csomó pénzt ér. Azt mondtam Mrs. Otisnak: „Én úgy indultam neki az életnek, mint valami értéktelen limlom, és a végére értékes antik bútordarab lettem. Ami a piacon valószínűleg egy vagyont ér.” Jót mulatott saját magán, aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Vajon mi lett azokkal a kis porcelán babaedényekkel meg a kis kecskeszekérrel, amivel játszani szoktunk?

40 Szombatonként kikocsiztunk a kis kecskeszekéren, amit Apus csinált nekünk, lányoknak, és úgy éreztük, felér egy párizsi úttal. Nem lepne meg, ha az az öreg kecske még mindig élne. Harrynek hívták... Harry, a kecske! Bármit képes volt megenni! – Mrs. Threadgood felnevetett. – Egyszer Idgie elébe tartotta Leona tégelyes dezodorát, és az úgy nyalta be az egészet, mintha jégkrém lett volna... – Mindenféléket játszottunk – de senki nem szeretett úgy jelmezest játszani, mint mi. Egyszer Anyus négy különböző kártyaszínnek öltöztetett minket, lányokat a templomi jelmezversenyre. Én voltam a treff, az ikrek a szív és a káró, Essie Rue a pikk, Idgie meg Jokernek öltözve botladozott utánunk. És mi nyertük a versenyt! Emlékszem egy július negyedikére. Rajtunk, lányokon a csillagsávos ruhánk volt meg papírkorona, kint ültünk a hátsó kertben, ettük a fagylaltot, és vártuk, hogy kezdődjön a tűzijáték. Egyszer csak látjuk ám, hogy jön le Buddy Threadgoode a hátsó lépcsőn Leona egyik matrózruhájában, fején hatalmas masnival, és kényeskedve affektál. Leonát majmolta, ez kétségtelen. A tetejébe Edward vagy Julian vagy valamelyik másik fiú kicipelte a gramofont a kertbe, és föltette az Arábiai sejket, és Buddy körbeszökdécselt a kerítés mentén. Az oldalunkat fogtuk a kacagástól. Aztán Buddy hatalmas puszit adott Leonának. Buddynak az ember bármit megbocsátott. Sötétedés után Apus elhívta a tűzijátékosokat, és műsort rendezett az egész városnak... és az összes troutville-i fekete átjött. Micsoda látvány! A rakéták az egész eget bevilágították. És persze az összes fiú majd' megőrült, hogy eldurranthassa a petárdáját. Aztán,

41 amikor mindennek vége lett, visszamentünk a szalonba, és hallgattuk, hogy Essie Rue hogyan nyekteti a zongorát. Mindig azt játszotta, ami éppen akkor divatos volt... Idgie meg közben a fán ült, és üvöltött. Idgie mintha mindig kezeslábasban és mezítláb járt volna. De jó is, hogy mást nem vett föl. Csak tönkretette volna a szép ruháit, mert folyton fára mászott, és halászni meg vadászni is kijárt Buddyval és a többi fivérével. Buddy azt mondta, Idgie bánik úgy a puskával, mint bármelyik fiú. Csinos kis jószág volt, kivéve ha Buddy fölborzolta a haját, akkor nagyon fiúsan nézett ki. De az összes Threadgoode lány igazi szépség volt. Nem mintha nem tettek volna érte. Különösen Leona. Ő volt a leghiúbb, csak sajnos a viccet nem értette. Az én külsőm persze épphogy csak elment, merthogy olyan magas voltam. Próbáltam kissé begörbíteni a hátam, de Threadgoode mama ilyenkor rám szólt: „Ninny, a Jóisten azért engedte, hogy ilyen magasra nőj, hogy közelebb legyél a mennyországhoz...” De már alacsonyabb vagyok, mint egykor. Ha az ember megöregszik, összemegy. Nem fura ez a dolog a hajszínnel? Sokan mennyit foglalkoznak a hajukkal! De, gondolom, ez természetes. A Bibliában is sok említés esik róla: Sámson meg az a Sába asszony, meg a lány, aki a hajával mosta meg Jézus lábát... Hát nem fura, a feketék szögegyenes hajat akarnak, mi meg bongyort. Nekem valamikor barna hajam volt, de most a tizenötös számú hajfestéket használom... Kipróbáltam a tizenhatost is, de túl sötét lett a hajam tőle, úgy nézett ki, mint amit festettek. Régen csak fölraktam kontyba, és mentem a dolgomra. Nem úgy Leona kisasszony. A haja miatt

42 mindig is haragudott Idgie-re. Idgie talán kilenc- vagy tízéves lehetett, és odaát volt Troutville-ben játszani az ottani gyerekekkel, aztán egy csomó tetűvel jött haza. Mindannyiunknak meg kellett mosni a hajunkat valami kénes-kerozinos-disznózsíros kotyvalékkal. Az életben nem hallottam annyi nyivákolást és hisztit. Az ember azt hitte volna, hogy Leona alatt legalábbis egy máglya ropog. Nem is szólt aztán Idgie-hez. Amikor Buddy hazajött az iskolából, látta, hogy Idgie milyen szomorú. Focimeccse volt, aztán indulóban odaszólt Idgie-nek: „Gyere, te kis kicsi”, és magával vitte a focimeccsre, és a cserepadra ültette a tartalék játékosok mellé. Ilyen volt Buddy... Azt hiszem, Leona csak azután bocsátott meg Idgienek, hogy férjhez ment. Leona a halála napjáig adott a kinézetére. Egyszer olvasott egy cikket a McCall's magazinban, miszerint a méreg és a gyűlölet ráncokat okoz. Mindig azzal fenyegette Idgie-t, hogy egyszer megöli, de közben mosolyt erőltetett az arcára. Persze Leona ment közülünk a legjobban férjhez, és az esküvője is rendkívüli volt. Pedig annyira félt, hogy Idgie tönkreteszi, de Idgie szinte végig a vőlegény családjával volt elfoglalva, és úgy elbűvölte őket, hogy a nap végén azt mondták, nincs nála bájosabb teremtmény a föld kerekén. Már ilyen fiatalon megvolt benne a Threadgoode-ok bája. De senki nem volt csábosabb Buddy Threadgoode-nál. Mrs. Threadgoode pillanatnyi szünetet tartott, ivott egy kortyot, majd emlékeibe merült. – Tudja, ez a kis kókuszos drazsé eszembe idézi azt a pikniket azon a rémes napon.

43 – Már Cleo jegyese voltam, szóval legalább tizenhét éves. Júniusi szombat délután volt, és nagyszerűen éreztük magunkat a templomi pikniken, amelyet ki-ki alapon rendeztek. Az andalúziai baptista templomból is átvonatoztak hozzánk fiatalok erre a napra, és Anyus meg Sipsey vagy tíz tepsi kókuszos süteményt sütött. A fiúk fehér nyári öltönyt vettek, Cleo meg szerzett magának egy vadonatúj szalmakalapot Apus üzletéből, de Buddy valahogy rábeszélte, hogy adja kölcsön neki aznapra. A piknik után Essie Rue-vel hazavittük a süteményestálakat, a Threadgoode fiúk meg mind kikísérték az andalúziaiakat az állomásra, ahogy mindig is szokták. Anyus kinn volt a hátsó kertben, fügét szedett, és én is ott voltam vele, amikor az a szörnyűség történt... Hallottuk, hogy a vonat indul, és amint kihúzott az állomásról, éles fütty harsant. Aztán a vonat nagy csikorgással megállt, és már csak a lányok sikoltását hallottuk. Anyusra néztem; hirtelen a szívéhez kapta a kezét, és térdre rogyva kiáltotta: „Jaj, ne! Istenem, csak ne az enyémet! Add, hogy ne az én kicsikémet!” Threadgoode Apus meghallotta az üzletében a zajt, és kirohant az állomásra. A verandán álltam Anyussal, amikor a fiúk feltűntek. Abban a pillanatban, hogy megláttam Edward kezében a szalmakalapot, tudtam, hogy Buddy az. A csinos Marie Millerrel flörtölt egész nap, és amikor a vonat kihúzott, fellépett a sínre, feltolta a kalapját, és a lányra villantotta csábos mosolyát, épp, mikor a fütty felharsant. Azt mondják, nem is hallotta a vonatot a háta mögött. Ó, mennyire szerettem volna, ha Cleo nem adja oda neki azt a szalmakalapot!

44 Mrs. Threadgoode megrázta a fejét. – Tudja, mindannyiunkat borzasztóan megviselt. De Idgie-nek volt a legnehezebb. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett akkoriban, és odaát játszott Troutville-ben, amikor történt. Cleo ment át érte. Soha emberen nem láttam ekkora fájdalmat. Azt hittem, azon nyomban utánahal. Szívet tépő volt ránézni. A temetés napján elrohant otthonról. Nem bírta elviselni. És amikor hazajött, szó nélkül felment, és Buddy szobájában üldögélt órákon át, ott ücsörgött a sötétben. És amikor már nem bírta tovább otthon, fogta magát, és átment Sipseyhez Troutville-be... de sírni soha nem sírt. Túl nagy volt benne a fájdalom ahhoz, hogy sírjon... Tudja, a szív megszakadhat, de attól még ugyanúgy ver tovább. Threadgoode Anyus halálra aggódta magát miatta, de Apus amondó volt, hogy hagyni kell, hadd csinálja, amit akar. Persze soha többé nem volt már ugyanaz az ember, legalábbis, amíg Ruthszal nem találkozott, mert akkor kezdett visszatalálni régi önmagához. De biztos vagyok benne, hogy soha nem tudta túltenni magát Buddy halálán......ahogy egyikünk sem. De nem akarok szomorú dolgokon időzni. Nem volna helyes. Egyébként meg, éppen ahogy Idgie példája is mutatja, Isten soha nem zár be egy ajtót anélkül, hogy egy másikat ki ne nyitna, és hiszem, hogy Rutht nem véletlenül küldte hozzánk azon a nyáron... „Ha szeme a kis verében, hogyne figyelne énrám is.”

45


1931. DECEMBER 1.

Rádiósztár Whistle Stopban Hollywood semmi hozzánk képest. A mi Essie Rue Limewayünket, a baptista egyház orgonistáját és a Csinos hölgyek szépségszalon kvartettjének zongorakísérőjét e hónap minden napján reggel fél hétkor hallhatjuk a Kingkétszersült félórájában a helyi alabamai rádióadón; egy reklámban zongorázik, amelyet ő készített a Stanley Charles orgona- és zongoratársaság számára. Mr. Charles bemondása alatt, hogy: „Ne feledjék, emberek, karácsonyig félreteszem az orgonájukat vagy a zongorájukat”, Essie Rue a Száncsengőt játssza a háttérben. Hegyezzék csak a fülüket! Essie-től tudom, hogy Stanley Charlesnak túl sok orgonája és zongorája maradt idén raktáron, és túl akar adni rajtuk. Essie állítja, ha valaki bemegy és őrá hivatkozik, árengedményt kap. Az üzlet Birmingham belvárosában található, mindjárt a villamosmegálló mellett, szemben Gus hot dog bódéjával. Jut eszembe, az O betű leesett Opal szépségszalonjának feliratából, és majdnem fejen találta Biddie Louise Otist. Opal azt mondja, örül, hogy Biddie nem sérült meg, de nem véletlen, hogy Mrs. Otis neve is éppen O-val kezdődik? Julian azt mondja, majd a héten

46 visszarakja, de Biddie ezentúl akkor is a hátsó ajtón jár be. Dot Weems Ui. Opal azt mondja, emberihajtincs-szállítmányt kapott... úgyhogy aki dúsítani szeretné kissé a haját... csak nézzen be hozzá...

47

RHODES KÖRÖND 212. BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. JANUÁR 5. Evelyn Couch bezárkózott a varrószobájába, kibontotta a második doboz csokis jégkrémet, és az asztalon halmozódó szabásmintákat bámulta, amelyekhez azóta nem nyúlt, hogy a lelkesedés egy hirtelen jött rohamában megvásárolta őket. Ed az odújában nézte a focimeccset, de Evelyn ezt nem is bánta, mert Ed újabban furcsán tekintett rá, ha valami hizlalót látott nála, és gúnyosan megkérdezte: – Ezt is a diétád írja elő? Evelyn hazudott az eladónak a fagylaltosnál. Azt mondta, az unokái bulijára viszi a jégkrémet, pedig nincsenek is unokái. Evelyn negyvennyolc éves volt, és valahol utat tévesztett. Olyan gyorsan változtak a dolgok. Mialatt fölnevelte az előírásos két gyereket – „a fiút neki, a lányt pedig magamnak” –, a világ kicserélődött, olyannyira, hogy nem ismerte ki magát benne. Evelyn már nem értette a vicceket. Olyan semmilyenek voltak, a nyelvezetük pedig egyenesen megdöbbentette. Itt volt ennyi évesen, és még soha nem ejtette ki a száján, hogy b... meg. Jobb híján régi filmeket nézett, meg a Szeretem Lucyt ismétléseit. A vietnami háború idején elhitte Ednek, hogy a háború jó és szükség

48 van rá, és aki ellene van, az mind kommunista. De később, jóval később, amikor végre rájött, hogy talán mégsem volt annyira jó az a háború, és Jane Fonda is már csak az aerobikgyakorlataival törődött, az égvilágon senki nem foglalkozott vele, hogy Evelyn mit gondol. Ő azonban továbbra is neheztelt Jane Fondára, és azt dünnyögte, hogy menne már a csodába a képernyőről, és ne mutogatná ott folyton a pipaszár lábát. Nem mintha Evelyn nem próbálkozott volna. Megpróbálta érzékenységre nevelni a fiát, de Ed nagyon ráijesztett, amikor azt mondta, hogy a végén még buzi lesz a gyerekből, úgyhogy Evelyn visszakozott, és később már nem is találta vele a hangot. A fia idegenként élt mellette. Evelynt mindkét gyereke lekörözte. A lánya, Janice többet tudott a szexről tizenöt évesen, mint Evelyn majd' ötvenéves fejjel. Valami elromlott a világban. Középiskolás korában olyan egyszerű volt minden. Voltak jó lányok és rossz lányok, és mindenki tudta, ki hova tartozik. Vagy az „olyan” lányokhoz tartoztál, vagy nem. Evelyn a bennfentesekhez tartozott, ő volt a szurkolókórus vezetője. Egyetlen iskolatársát sem ismerte név szerint, aki a „bandába” tartozott, nem ismerte a szegeccsel kivert nadrágos fiúkat és átlátszó nejlonblúzos, bokaláncos barátnőiket. Az ő köreiben a kefehajú fiúk állig gombolt kockás inget és vasalt nadrágot hordtak, a lányok pedig fehér blúzt díszes kitűzővel. Ő és a barátnői legfeljebb egy-egy Kentet pöfékeltek el a diákszövetségi gyűlések alatt, vagy egy bulin megittak egy pofa sört, de kettőt soha. Minden érintés tilos volt arctól lefelé.

49 Később teljesen idétlenül érezte magát, amikor a lányát elkísérte, hogy pesszáriumot helyeztessen föl. Evelyn kivárta a nászéjszakát. És hogy meglepődött! Soha senki nem mondta neki, hogy ennyire fáj. Evelyn még mindig nem élvezte a szexet. Ha megpróbálta elengedni magát, azonnal rossz lánynak érezte magát. Mindig jó kislány volt, mindig úgy viselkedett, mint egy igazi úrinő, nem emelte föl a hangját, mindig alkalmazkodott mindenkihez és mindenhez. Úgy gondolta, majd valahol valamikor meglesz érte a jutalma; de amikor a lánya megkérdezte, hogy szeretkezett-e valakivel a férjén kívül, és ő azt válaszolta, hogy „Természetesen nem”, a lánya ledorongolta: „Anya, hogy te milyen ostoba vagy! Azt sem tudod, hogy jó szerető-e vagy, vagy sem. Hát ez rettenetes.” A lányának igaza volt. Valóban nem tudta. Hosszú távon egyáltalán nem számított, hogy jó kislány volt-e, vagy sem. A középiskolás lányok, akik „azt is engedték”, nem sötét sikátorokban élnek szégyenben és becstelenségben, ahogy ő gondolta; ugyanúgy boldog vagy boldogtalan házasságban élnek, mint mindenki más. Minden küzdelem azért, hogy megőrizze a tisztaságát, a félelem, nehogy megérintsék, nehogy egy véletlen mozdulattal az őrületig fokozza egy fiú szenvedélyét, és a végső félelem – nehogy teherbe essen – csak eltékozolt energia volt. Mostanában a filmsztárok egyre-másra szülik a törvénytelen gyerekeket, és olyan neveket adnak nekik, mint Holdsugár vagy Naptoll. És mi volt a jutalma azért, hogy nem ivott? Mindig azt hallotta, hogy a részeges asszonynál nincs rosszabb, és

50 soha nem engedett meg magának egy whiskynél többet. A fontos emberek mostanság bevonultak a Betty Ford Klinika elvonókúrájára, lefényképeztették magukat, majd miután kijöttek, számtalan partit rendeztek. Evelyn gyakran eltűnődött rajta, vajon Betty olyan embereket is felvesz-e, akiken bő tíz kiló súlyfelesleg van. Egyszer szívott egy slukkot a lánya marihuánás cigarettájából, de miután a pulton lévő tányéralátétek megindultak felé, megrémült, és soha nem próbálta többé. A kábítószert ezennel kizárta. Evelyn eltűnődött, hol lehetnek a hasonszőrűek, hol a közösség, ahová tartozik... Mintegy tíz éve, amikor Ed kezdett eljárogatni egy nőhöz, akivel együtt dolgozott a biztosítótársaságnál, Evelyn bejelentkezett a „Teljes nő” elnevezésű csoportba, hogy megpróbálja megmenteni a házasságát. Nem volt biztos benne, hogy olyan nagyon szereti Edet, de annyira mindenképpen szerette, hogy ne akarja elveszíteni. Egyébként is, mihez kezdene nélküle? Annyi ideje élt már vele, mint a szüleivel. A szervezet hitt benne, hogy a nők tökéletesen boldogok lehetnek azáltal, hogy egész életüket férjük boldogságának szentelik. A vezetőjük felvilágosította őket, hogy az összes gazdag és sikeres, látszólag boldog nő a valóságban rettenetesen magányos és nyomorult, és titokban irigyli mások boldog keresztény otthonát. Nehéz volt elképzelnie, hogy Barbara Walters mindent föladna Ed Couchért, Evelyn mégis mindent megpróbált. Bár nem volt vallásos, vigaszt merített abból, hogy a Biblia helyesli, hogy Eddie lábtörlője legyen. Nem megmondta Szent Pál apostol, hogy az asszony ne

51 próbáljon uralkodni a férfi fölött, inkább fogja be a száját? Evelyn reménykedve, hogy jó úton jár, belefogott a Tíz lépés a tökéletes_boldogsághoz megvalósításába. Megpróbálkozott az első lépéssel: meztelenül, nejlonfóliába burkolózva várta Edet a bejárati ajtónál. Ed azonban holtra rémült: gyorsan beugrott, és berántotta az ajtót. Jézus Krisztus, Evelyn! Mi van, ha az újságkihordó az? Teljesen elment az eszed?” Evelyn ezek után lemondott a második lépésről: hogy prostituáltnak öltözve vonuljon be Ed hivatalába. Hamarosan azonban a csoport vezetője, Nadine Fingerhutt elvált, állást vállalt, és a csoport lassan kimúlt. Némi idő elteltével Ed sem találkozott többé a kolléganőjével, és a dolgok maguktól elrendeződtek. Evelyn később, mivel továbbra is tartozni vágyott valahova, megpróbált bekapcsolódni a Nők Közösségi Központjába. Tetszett neki, amit képviseltek, de titokban azt kívánta, bárcsak rúzsoznák egy kicsit az ajkukat, és borotválnák a szőrt a lábukról. Ő volt a teremben az egyetlen, aki harisnyát és fülbevalót viselt, és festette magát. Szívesen eljárt volna közéjük, de amikor egyikük azt javasolta, hogy a következő alkalomra hozzanak tükröt, és vizsgálják meg a vaginájukat, nem ment többé. Ed szerint ezek a nők frusztrált vénkisasszonyok voltak, és különben is túl rondák ahhoz, hogy pasijuk legyen. Evelyn tehát maradt magának, az unalmas Tupperware-partik nem érdekelték, a vaginája tanulmányozásához meg túl gyáva volt. Aznap este, amikor Eddel elment harmincéves érettségi találkozójukra, remélte, hogy talál valakit, akivel beszélgethet mostani helyzetéről. De a többi nő,

52 hozzá hasonlóan, bizonytalan volt, és a férjükbe meg az italukba kapaszkodtak, nehogy elmerüljenek. Mintha az ő generációjuk egy kerítés tetején rostokolt volna, nem tudva, merre ugorjon le. A találkozó után órákig nézegette diákkori képeit, majd kocsival bejárta régi életének helyszíneit. Edtől nem kapott segítséget. Ed mostanában egyre inkább kezdett hasonlítani tulajdon apjára, úgy viselkedett, ahogy szerinte a ház urának viselkednie illik. Az évekkel egyre zárkózottabb lett, és szombatonként órákig kóborolt egyedül a barkácsáruházban; keresett valamit, de maga sem tudta, hogy mit. Vadászott, horgászott és nézte a futballmeccseket, mint a többi férfi, de Evelyn gyanítani kezdte, hogy Ed is csak szerepet játszik. Evelyn az üres jégkrémesdobozra meredt, és azon tűnődött, hova lett az iskolai fényképeken mosolygó fiatal lány.

53


1932. NOVEMBER 2.

Sertésklub alakult Whistle Stopban Az Alabamai Fejlesztési Szolgálat ösztönzésére helyi sertésklub alakult. Információt Mrs. Bertha Vick tud adni otthoni számán. Bertha azt mondta, hogy az északkarolinai Kitrelben élő Miss Zula Height mindössze hétnapi béréből vásárolt egy fajtiszta, törzskönyvezett kínai malacot, és Bertha szerint ezt bárki utánacsinálhatja, kizárólag elhatározás kérdése. Egy fajtatiszta malac birtoklása állítólag kitüntető emberre és településre nézve egyaránt, és mint ilyen, a jólét első lépcsőfokát jelzi. Egy életre megteremti egy kellemes jövedelem alapjait. Idgie szerzett egy vadonatúj Philco rádiót a kávézóba, és azt mondja, ha bárki hallgatni akarja az Amos és Andyt vagy más műsort, jöjjön nyugodtan, nem szükséges rendelnie. Azt mondja, a hang este a legjobb. Jut eszembe, tudja valaki, hogyan lehet eltüntetni egy kutya tappancsnyomait a betonból? Ha igen, legyen szíves, hívjon föl, vagy ugorjon be hozzám a postahivatalba. Dot Weems

54


1986. JANUÁR 12. Evelyn kinyitotta a táskáját, és átnyújtotta Mrs. Threadgoode-nak az egyik otthonról hozott, zsírpapírba csomagolt paprikás-sajtos szendvicset. Mrs. Threadgoode megörült. – Ó, igen szépen köszönöm! Mennyire szeretem a jó paprikás-sajtos szendvicset! Tulajdonképpen minden színes ennivalót szeretek. Ugye, milyen szép színe van a paprikás sajtnak? Olyan vidám. A pirospaprikát is szeretem, és régen szerettem a kandírozott almát, de már nem ehetem a fogam miatt. Ha jobban belegondolok,, mindent szeretek, ami piros. – Mrs. Threadgoode egy pillanatra elgondolkodott. – Volt egy vörös tyúkunk, Hugicának hívtuk. Amikor csak kimentem a hátsó udvarra, odaszóltam neki: „Hugica, nehogy megcsípd a lábomat, kislyány, mer' megsütlek a gombóc mellé!” Erre felkapta a fejét, és nagy peckesen elmasírozott mellettem. Mindenki mást megcsípett, csak engem meg a kisfiamat, Albertet nem. Soha nem vitt rá bennünket a lélek, hogy azt a tyúkot megegyük, még a nagy válság alatt sem. Végelgyengülésben halt meg. Amikor majd a mennyországba kerülök, a családom mellett, remélem,

55 Hugica meg Süti, a mosómedve is vár rám. Abban biztos vagyok, hogy öreg Sipseyt ott találom. Fogalmam sincs, hogy Sipsey honnan származott... az ember soha nem tudja, hogy a feketék honnan származnak. Tíz- vagy tizenegy éves korában kezdett dolgozni Threadgoode Anyusnál. Átgyalogolt Troutvilleből, a vasúton túli feketenegyedből, annyit mondott, hogy Sipsey Peaveynek hívják, és munkát keres, és Anyus ottfogta. Segített fölnevelni az összes Threadgoode gyereket. Sipsey vézna kis asszony volt, és nagyon mókás. Hitte a feketék összes ódivatú babonáját. Anyja rabszolga volt, és halálosan félt a varázslattól... mesélte Anyusnak, hogy troutville-i szomszédja estéről estére varázsport szórt egy férfi cipőjébe, és az elveszítette a képességét... Legjobban mégis az állatok fejétől félt. Ha csirkével vagy hallal volt dolga, vagy ha Big George leszúrt egy malacot, a világért sem nyúlt volna hozzá addig, amíg el nem ásta a fejét a kertben. Azt mondta, ha nem temeted el a fejet, az állat lelke beleköltözik a testedbe, és megőrjít. Apus egyszer megfeledkezett róla, és beállított egy disznófejből készült disznósajttal, mire Sipsey hazarohant, sikoltozva, akár egy szellem, és csak azután jött vissza, hogy egyik barátja varázslattal kiűzte a gonoszt a házunkból. Több száz állatfejet áshatott el a kertben. De tudja, nálunk nőttek a legnagyobb paradicsomok, bámiák és tökök az egész városban. – Mrs. Threadgoode felnevetett. – Buddy halfejkertnek hívta. – De akármennyire odavolt is a kísértetektől, egész Alabamában nem volt jobb szakács nála. Állítólag már tizenegy évesen ő készítette a legjobb zsömlét és mártást, gyümölcstortát, rántott csirkét, tarlórépát és fekete babot.

56 A gombóca meg olyan habkönnyű volt, hogy lebegett a villa fölött, és az embernek úgy kellett utánakapni, hogy megehesse. A kávézó összes receptje tőle származott. Ő tanította meg Idgie-nek és Ruthnak mindazt, amit azok a főzésről tudtak. Nem tudom, hogy Sipseynek miért nem volt soha saját gyereke. Nála jobban senki nem szerette a kisbabákat. A troutville-i összes néger asszony nála hagyta a gyerekét, ha este el akart menni valahová. Tudták, hogy Sipseyre nyugodtan rábízhatják. Sipsey azt mondta, semmi nem teszi olyan boldoggá, mint ha egy babát ringathat. Egész éjjel dajkálta azokat a babákat, és énekelt nekik, néha egyszerre kettőnek is, és közben folyton egy sajátért epekedett. Aztán, egy novemberi délutánon, hálaadás környékén jártunk – Anyus szerint rettentő hideg volt, és a fák már lecsupaszodtak –, Sipsey fönt ágyazott, amikor egy barátnője a feketék templomából bejött a hátsó udvarra, és felkiabált neki. A nő roppant izgatott volt, mondta, hogy egy birminghami lány itt van az állomáson, itt akarja hagyni a kisbabáját. Azt is mondta, hogy siessenek, mert a vonat mindjárt indul. Sipsey rohant, mint a villám. Csak egy vékony ruha meg a köténye volt rajta. Threadgoode Anyus rákiáltott, hogy vegyen kabátot, de ő már a hátsó ajtóból szólt vissza, hogy „Nincs idő, Miz Threadgoode, rohannom köll azér a bébiér”, és már ott sem volt. Anyus a hátsó verandán várt; a vonat hamarosan elpöfögött, de már jött is Sipsey fülig érő vigyorral, a lábát felsértette a sok tüskés bokor, de hozta a világ legkövérebb és legfeketébb kisbabáját; a kisfiú minden kelengyéje egy Hotel Dixie, Memphis, Tennessee feliratú törülköző volt. Sipsey azt

57 mondta, a lány úton volt hazafelé, és állítólag nem mert beállítani a babával, mert a férje három évig börtönben ült. Úgyhogy soha nem tudtuk meg a baba igazi nevét. Sipsey, merthogy a vonatról kapta, George Pullmann Peaveynek keresztelte el a férfi után, aki feltalálta a vasúti kocsit. De akárki volt is az igazi apja, szép szál férfi lehetett, mert George majd' két méter magas volt, és jó százhúsz kilót nyomott. Kisfiú korában Apus átvitte magával az üzletbe, és kitanította a hentesmesterségre. Big George már tízévesen disznókat ölt, és Sipsey nagyon büszke volt rá... akkor sem szerethette volna jobban, ha a tulajdon gyereke. Gyakran átölelte, és mondta neki: „Gyönyörűm, igaz, hogy nékünk nincsenek rokonjaink, de te attul még az enyimé vagy.” És sokkal később, amikor Big George-ot pörbe fogták, Sipsey szépen felöltözött, és elment a bíróságra, azt se bánta, ha esett vagy fújt... pedig közeljárt már a kilencvenhez. Persze az ember soha nem igazodik el a feketék korán. Mindig zsoltárait énekelte... Az Elöl a csomagszállító kocsiban-t meg a Hazamegyek a reggeli vonattal-t... folyton vonatokról énekelt. A halála előtti estén azt mondta George-nak, hogy álmában megjelent neki Jézus talpig fehérben. Egy szellemvonat kalauza volt, és érte jött, hogy felvigye a mennyek országába. Merem állítani, hogy nyolcvan fölött még mindig főzött a kávézóban. Éppen az vonzotta oda a legtöbb embert, hogy ő főzött. Biztos, hogy nem a hely. Amikor Idgie és Ruth megvették, egyetlen nagy szoba volt

58 mindössze. A vasúttal szemközt, a posta mellett, ahol Dot Weems dolgozott. Emlékszem arra a napra, amikor berendezték a kávézót. Mindannyian segítettünk, és Sipsey serényen söpörte a padlót, amikor észrevette, hogy Ruth felakasztja az utolsó vacsorát ábrázoló festményét. Sipsey abbahagyta a seprést, nagy komolyan megszemlélte a képet, majd megkérdezte: „Miz Ruth, kik ülnek ottan annál az asztalnál Jézus úrral?” Ruth nem akart tréfát űzni Sipseyből, ezért komolyan válaszolta: „Sipsey, ezek Jézus úr és a testvérei.” Sipsey rábámult: „Ojjaj. És én még aszt hittem, a Mária kisasszonynak csak az az egyetlen fija vót”, és sepert nyugodtan tovább. Majd' megpukkadtunk a nevetéstől. Sipsey pontosan tudta, kiket ábrázol a kép, csak szerette a bolondját járatni mindenkivel. Julian és Cleo egy kevés faanyagból kialakított négy bokszot, és megtoldották hátul a szobát is, hogy Idgienek és Ruthnak legyen hol laknia. A kávézórész fala bütykös georgiai fenyőből volt, a padló meg egyszerű régi fából. Ruth igyekezett otthonossá tenni a szobát. Fölakasztott egy holdfényben úszó hajót ábrázoló képet, de Idgie abban a szent pillanatban lekapta, és a sajátját tette a helyébe: egy csomó kutya szivarozik és pókerezik egy kártyaasztal mellett. És Idgie ezt írta alája: Savanyú Uborka Klub. Így nevezték azt a bolondos klubot, amelyet ő alapított a barátjával, Grady Kilgore-ral. A karácsonyi díszeken kívül az első évben csak egy régi vasúti naptárat tettek föl, amelyet Idgie aztán már sosem vett le. Ennyi volt az egész dekoráció.

59 Négy asztalnál nemigen lehetett több benne, meg volt persze egy csomó bizonytalan lábakon álló székük. – Mrs. Threadgoode fölnevetett. – Az ember soha nem tudhatta biztosra, hogy összedőlnek-e alatta vagy nem. És pénztárgépük sem volt soha. A pénzt egy szivarosdobozban tartották, és abból is keresték ki a visszajárót. A pulton burgonyaszirmot és disznóbőrkét tartottak állványon, meg fésűt és rágni való dohányt, horgászcsalit és kis, kukoricacsőből készült pipákat. Idgie pitymallatkor nyitott, és csak azután zárt, hogy, amint mondta, „az utolsó kutyát is föllógatták”. A nagy rendező pályaudvar csak két sarokkal volt lejjebb, és az összes vasutas ott evett, akár fekete volt, akár fehér. Idgie a hátsó ajtón keresztül szolgálta ki a színeseket. Persze egy csomó embernek nem tetszett, hogy színesek is ehetnek nála, és volt is baja ebből, de Idgie azt mondta, neki senki nem fogja megszabni, mit tehet és mit nem. Cleo szerint Idgie egyedül is szembeszállna az egész Ku-Klux-Klannal, még ők sem állhatnák útját. Amilyen jóindulatú volt, olyan elszánt is tudott lenni, ha úgy hozta a helyzet...

60


1933. MÁRCIUS 22. Idgie kávé mellett beszélgetett csavargó barátjával, Smokeyval. Sipsey és Onzell a konyhában sütötték a zöld paradicsomot a fél tizenkettőkor kezdődő ebédeltetéshez, és közben a Szárnyak a Jordán fölött evangéliumi órát hallgatták a rádióban, amikor Ocie Smith megkocogtatta a konyhaajtót. Sipsey kijött a kávézóba, kezét kötényébe törölgetve: „Miz Idgie, gyütt egy színes fijú, aki magácskával óhajt beszélni.” Idgie az ajtóhoz ment, és egyszerre megismerte Ocie Smitht, Sipsey troutville-i barátját, aki a rendező pályaudvaron dolgozott. – Hello, Ocie. Hogy vagy? – Jól, Miz Idgie. – Mit tehetek érted? – Miz Idgie, odaát a fiúk meg én két hónapja mindennap sült hús szagát ebédezzük, és mán ott tartunk, hogy beleőrülünk, és azér gyüttem, hogy volna-e szíves nekünk is eladni azokbul a finom szendvicsekbül. Megvan a pénzem hozzá. Idgie sóhajtva rázta meg a fejét. – Hadd mondjak valamit, Ocie. Tudod, ha rajtam állna, bevezetnélek a

61 bejárati ajtón, és leültetnélek valamelyik asztalhoz, de te is tudod, hogy nem tehetem. – Igenis, asszonyom. – Vannak egy csomóan a városban, akik egy pillanat alatt fölgyújtanák a kávézómat, nekem meg élnem kell valamiből. – Igenis, asszonyom. – Mondd meg Sipseynek, mit kérsz, ő majd odaadja. – Igenis, asszonyom. Köszönöm, asszonyom. – Sipsey, adj neki sült húst, meg amit még kér. Adj neki pitét is. Sipsey a foga között mormogta: – Jó csomó bajt hoz a fejére a Ku-Kluxékkal, de én aztat nem várom itt be. Ittennék nem lát engem többet, asszonyom, de nem ám. De azért megcsinálta a szendvicseket, és a szőlőlével meg a süteménnyel együtt papírzacskóba csomagolta, szalvétát is tett bele, és a fiú kezébe nyomta. Alig telt el három nap, mikor Grady Kilgore, a helyi seriff és részállásban vasúti nyomozó fontoskodó képpel beállított. Nagydarab, mackós férfi volt, Buddy hajdani barátja. Grady a kalaptartóra tette a kalapját, ahogy mindig is szokta, és azzal kezdte, hogy fontos mondandója van. Idgie kávét hozott neki az egyik bokszba, és leült vele szemben. Grady áthajolt az asztalon, és belefogott kínos mondandójába. – Ide hallgass, Idgie, ne etesd azokat a niggereket, te is tudod, miért. Van pár nagyfiú a városban, akik ezt nagyon nem nézik jó szemmel. Senki nem akar egy helyen enni a niggerekkel, mert az nem helyénvaló, és nem jól teszed, ha különcködöl.

62 Idgie egy pillanatra elgondolkozott, majd egyetértőleg bólintott. – Igazad van, Grady, én is tudom, hogy nem jól teszem. Grady hátradőlt; elégedettnek látszott. Idgie folytatta: – Ja és, Grady, milyen vicces, hogy az emberek tesznek helytelen dolgokat is. Vegyük például a te esetedet. Feltételezem, sokan gondolják úgy, hogy vasárnap az istentisztelet után nem jól teszed, hogy elmész a folyóhoz Eva Bateshez. Feltételezem, Gladys is úgy gondolná, hogy nem jól teszed ezt. Grady, úgy is, mint a baptista egyház presbitere, aki a közismerten nehéz természetű Gladys Moatsot vette feleségül, kezdte elveszíteni a talajt a lába alól. – Ugyan, Idgie, ez nem vicces. – Pedig szerintem az. Ahogy az is, ha egy csomó felnőtt férfi leissza magát, és lepedőt borít a fejére. Az is átkozottul vicces. Grady átkiáltott a pulthoz Ruthnak. – Ruth, légy oly szíves, és beszélj a fejével! Rám nem hallgat. Pedig csak nem akarom, hogy baja legyen, ennyi az egész. Nem mondom meg név szerint, de jó pár ember van a városban, akinek nem tetszik, hogy Idgie niggereket is kiszolgál. Idgie rágyújtott egy Camelre, és elmosolyodott. – Nézd, Grady, mondok valamit. Ha legközelebb az a „jó pár ember” bejön ide, például Öklelő Jack és Wilbur Weems meg Pete Tidwell, majd megkérdem tőlük, hogy akarják-e, hogy az emberek felismerjék őket, amikor körbemasíroznak azokon az ostoba parádékon, amiket ti, fiúk rendeztek. De miért nincs elég eszük ahhoz, hogy másik cipőt vegyenek fel?

63 – Várj, Idgie... – A pokolba is, Grady, nehogy azt hidd, hogy valaki is beveszi. Akárhol ráismernék arra a bumfordi negyvenötös bakancsodra. Grady lepillantott a lábára. Kezdte elveszíteni a csatát. – Hagy már abba, Idgie. Mondanom kell nekik valamit. Eteted még őket vagy nem? Ruth, gyere ide, és beszélj már azzal a makacs fejével. Ruth odament az asztalhoz. – Ó, Grady, mi baj származhat abból, ha eladunk egy pár szendvicset a hátsó ajtónál? Hiszen nem jönnek be, nem ülnek le itt. – Hát, nem tudom, Ruth... Beszélnem kell a fiúkkal. – Senkinek nem ártanak, Grady. A férfi egy pillanatra gondolkodóba esett. – Hát... akkor legyen. Egyelőre. – Idgie-re szegezte a mutatóujját. – De tartsd őket a hátsó ajtónál, értettem? Felállt, a fejére csapta a kalapját, de még visszafordult Idgie-hez. – Pókerezünk azért pénteken? – Még szép. Nyolckor. És sok zsozsót hozzál, már viszket a tenyerem. – Majd megmondom Jacknek és a fiúknak... Viszlát, Ruth. – Viszlát, Grady. Idgie a fejét csóválva nézte, amint a férfi lemegy az utcán. – Ruth, kár, hogy nem láttad ezt a nagy barmot, aki három napig a folyónál bömbölt, mint egy csecsemő, persze holtrészegen, mert meghalt a Joe nevű öreg néger, aki fölnevelte. Esküszöm, nem tudom, mire tartják az emberek manapság az eszüket. Csak nézd meg azokat a

64 fiúkat. Nem mernek leülni egy nigger mellé, de megeszik a tojást, ami azon melegében esett ki egy tyúk seggéből. – Ó, Idgie! Idgie fölnevetett. – Nem tehetek róla, de ettől fölmegy bennem a pumpa. – Tudom, édesem, de akkor sem kellene úgy felhúznod magad. Ilyenek az emberek, és úgysem változtathatod meg őket. Így van, és kész. Idgie Ruthra mosolygott, és belegondolt, hogy mi lenne, ha nem lenne itt mellette, hogy segítsen neki kiengedni a gőzt. Ruth visszamosolygott rá. Mindketten tudták, hogy dönteniük kell. És döntöttek. Aznaptól egyetlen dolog változott a kávézóban: a hátsó ajtón függő étlapon minden étel öt vagy tíz centtel olcsóbb lett. Azt mondták, ami jár, az jár...

65

SZÍNES VEGYES (AZ ALABAMAI WHISTLE STOP HETIÚJSÁGJA)

1933. ÁPRILIS 6.

Új étlap a kávézóban A kávézó törzsvendégei ugyancsak meglepődtek, amikor múlt héten kézbe vették az étlapot: ürgefilé... görényborda... kecskemáj hagymával... békafasírt, ölyvrakottas. Egy gyanútlan pár, aki Gate Cityből jött egész idáig vacsorázni, elolvasta az étlapot, és már félúton voltak a következő sarok felé, amikor Idgie az ajtót kivágva utánuk kiáltotta, hogy „április bolondja!”. A Gate Cityből való pár ezek után rendelt a rendes étlapról, és Idgie kárpótlásul megvendégelte őket egy kókuszkrémes pitével. Jut eszembe, a párom a minap beeresztette egyik régi vadászkutyáját a házba, az meg magával hozta a kedvenc csontját, és képzelnék? Elbotlottam benne, és eltörtem az egyik lábujjamat. Hadley doktor bekötötte, de házicipőt kell viselnem még munkában is, és nem tudok kijutni, hogy híreket gyűjtsek, úgyhogy csak hozzák nekem ide őket a postára. Dot Weems

66


1986. JANUÁR 19. Vasárnap volt megint. Evelyn és Ed Couch készülődtek az idősek otthonába. Evelyn kikapcsolta a kávéfőzőt, és arra gondolt, de jó lenne itthon maradni, de Ed olyan érzékeny volt, ha az anyjáról volt szó, hogy Evelyn meg sem kockáztatta, hogy nem megy, és mindig beköszönt örökké panaszkodó, követelőző anyósának. Evelyn számára kínszenvedés volt minden látogatás; gyűlölte a betegség, a fertőtlenítő és a halál szagát. Anyja jutott róla eszébe, az orvosok és a kórházak. Evelyn negyvenéves volt, amikor anyja meghalt, és azóta nem szűnt benne a félelem. Mostanában, ha az újságot a kezébe vette, legelőször, még a horoszkópok előtt, a gyászjelentésekhez lapozott. Kifejezetten megörült, ha az elhalálozott személy hetven vagy nyolcvan fölött volt, az meg egyenesen boldoggá tette, ha a feledhetetlen halott a kilencvenet is betöltötte; valahogy biztonságérzete lett tőle. Ám ha azt olvasta, hogy az illető a negyvenes vagy ötvenes éveiben járt, egész nap nem szabadulhatott egyfajta kínos érzéstől, különösen, ha a gyászjelentés végére a család odaírta, hogy adományokat gyűjtenek valamelyik rákalapítvány javára. A legjobban mégis az idegesítette, ha nem írták meg a halál pontos okát.

67 Rövid ideig tartó betegség, de mi? Váratlanul elhunyt, de mitől? Milyen balesetben? Evelynt minden részlet érdekelte, fehéren-feketén. Nem óhajtott találgatni. És gyűlölte, ha a család adományt kért valamilyen állatvédő szervezet számára. Mit jelentsen ez? Veszettség... kutyaharapás... macskanátha? Mostanában mégis többnyire valamelyik rákalapítvány javára kértek adományokat. Evelyn eltűnődött, hogy miért is kell olyan testben élnie, mely egyszer elöregszik, tönkremegy és fájni fog. Miért nem élhet például egy íróasztalban, egy nagy, masszív íróasztalban? Vagy egy kályhában? Vagy egy mosógépben? Sokkal szívesebben venné, ha egy egyszerű vízvezeték- vagy villanyszerelő dolgozna rajta, mintsem egy orvos. Vajúdás közben a szülészorvos, dr. Clyde nem átallott a képébe hazudni: „Mrs. Couch, mihelyt meglátja a kisbabáját, a fájdalmat mintha elfújták volna. Most tehát nyomjon kicsit erősebben, kérem. Higgyen nekem, hamar elfelejti.” HAZUGSÁG! Evelyn minden egyes fájásra emlékezett, és nem is szült volna még egy gyereket, ha Ed nem vágyik annyira egy fiúra... Újabb hazugság: a második is ugyanúgy fáj, mint az első, vagy még jobban, mert az ember tudja, mire számítson. Végig haragudott Edre a kilenc hónap alatt, de istennek hála fiuk született, mert ami Evelynt illeti, úgy döntött, kész, végeztünk, ő nem szül többet. Evelyn egész életében félt az orvosoktól. Régen csak bizalmatlan volt, most azonban utálta, gyűlölte,

68 megvetette őket. Amióta az az orvos bemasírozott anyja kórtermébe kezében a papírjaival... Az a poliészter ruhás, ormótlan cipős, nyomorult kis bádogisten. Olyan önelégült, olyan öntelt volt, a nővérkék meg, mint holmi gésák, körberajongták. Nem is ő volt az anyja orvosa; éppen csak ő vizitelt aznap. Evelyn az ágy mellett állt, és fogta az édesanyja kezét. Az orvos bejött, de ahhoz sem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzék. Evelyn azonban vette: Jó napot, doktor úr. A beteg lánya vagyok, Evelyn Couch.” Az orvos, tekintetét a papírjairól le sem véve, hangosan a következőket mondta: „Az édesanyjának előrehaladott állapotban lévő tüdőrákja van, áttéttel a májon, hasnyálmirigyen, a lépen és vélhetőleg már a csontvelő állományában is.” Anyja addig a pillanatig nem tudta, hogy rákja van. Evelyn nem akarta, hogy tudja, mert anyja annyira félt. Soha nem felejti el a rettentő rémületet anyja arcán, sem az orvost, aki kíséretével együtt folytatta útját a teremben. Két nappal később az anyja kómába esett. Evelyn azt a steril, szürke betonfalú intenzív osztálybeli várótermet sem feledi soha, amelyben azokat a heteket töltötte, rémülten és összezavarodva, pontosan úgy, ahogy a többi várakozásra ítélt; tudva, hogy szerettük ott fekszik egy hideg, sötét teremben, a halálra várva. Tökéletesen idegen emberekkel volt összezárva a szűkös helyen, együtt élte meg velük életük valószínűleg legfájdalmasabb és leginkább egyedül töltendő pillanatát, és nem tudták, hogyan viselkedjenek, mit is

69 mondhatnának. Nem készült illemkódex erre a helyzetre. Senki nem készítette fel őket erre a megpróbáltatásra. A többi nyomorult ugyanúgy meg volt rémülve, mint ő, igyekezett bátornak mutatkozni, hétköznapi dolgokról csevegett szinte sokkos állapotban, színlelve, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az egyik család rémületében képtelen volt elfogadni a tényt, hogy az amott haldokló asszony az ő anyjuk. Mindig csak mint a „betegüket” emlegették, és Evelyntől is mindig azt kérdezték, hogy hogy van az ő „betege”: a lehető legtávolabb száműzték maguktól az igazságot, hogy fájdalmukat enyhítsék. Mindennap együtt várakoztak, tudva, hogy elérkezik az az iszonyatos pillanat, amikor behívják őket, hogy meghozzák a „döntést”: lekapcsolják-e hozzátartozóikat a gépről vagy sem... „Így lenne a legjobb.” „Neki sokkal jobb lenne.” „Ők is ezt választanák.” „Az orvos szerint már el is távozott.” „Ez már csak technikai kérdés.” Technikai kérdés ? Azok a higgadt, felnőtt okoskodások. Amikor ő sikítani akart, sikítani az ő édes anyukájáért, aki jobban szerette őt, mint ahogy bárki is tudja vagy valaha fogja. Azon a szombaton az orvos benyitott a váróba. Minden tekintet rátapadt, és a beszélgetés félbeszakadt. Az orvos körbenézett. – Mrs. Couch, bejönne egy pillanatra a szobámba, kérem? Amint reszkető kézzel és zakatoló szívvel magához vette a táskáját, a többiek együtt érzőn néztek rá, az egyik

70 asszony még a karját is megérintette; de titokban megkönnyebbültek, hogy nem őket szólították. Evelyn úgy érezte, álmodik; figyelmesen elraktározta magában az orvos minden szavát. Egyszerű és természetes mondat volt: „Nincs értelme tovább fenntartani...” Ez teljesen világos beszéd volt. Evelyn úgy állt föl, mint egy alvajáró, és hazament. Úgy érezte, kész beletörődni, kész útjára engedni anyját. De soha senki nincs igazán készen arra, hogy lekapcsoltassa a gépről saját anyját, akármit higgyen is; hogy lekapcsolja tulajdon gyermekkorának lámpáját, és odébbálljon, mintha egyszerűen lekapcsolná a villanyt és kimenne egy szobából. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem volt bátorsága visszamenni a kórházba, és az anyja mellett maradni. Még mindig felriadt éjjelente a bűntudattól, és tudta, hogy ezt soha semmilyen módon nem teheti jóvá. Lehet, hogy Evelyn azóta félt mindentől, aminek kórházhoz vagy orvosokhoz volt köze, hogy keresztülment mindezen a sok szörnyűségen. Maga sem tudta; mindössze annyit tudott, hogy ha csak rágondolt, hogy orvoshoz kell mennie, szó szerint kiverte a víz, és egész testében reszketni kezdett. És ha csak meghallotta a rák szót, az összes szőrszála égnek meredt. Már arról is leszokott, hogy megvizsgálja a mellét, mert egyszer csomót tapintott, és kis híján elájult. Szerencsére azonban csak egy papír zsebkendő tapadt a mosásban a melltartójához. Evelyn tudta, hogy fölöslegesen félt, és hogy okosabb volna elmenni szűrésre. Állítólag évente kellene járni. Tudta, hogy meg kellene tennie, ha nem a

71 saját, akkor a gyermekei érdekében. Mindezt tudta, de ettől semmi nem változott. Néha egy-egy merészebb pillanatában időpontot kért, de az utolsó percben mindig lemondta. Utoljára hat évvel ezelőtt volt orvosnál, hólyaghuruttal. Csak telefonon akart felíratni antibiotikumot, de az orvos ragaszkodott hozzá, hogy lássa, és megvizsgálja a medencéjét. Miközben Evelyn ott feküdt, lába a fémkengyelhez rögzítve, azon gondolkozott, hogy van-e a világon rettenetesebb, mint amikor egy ismeretlen férfi az ember lányában kotorász, mintha az valami feneketlen bevásárlótáska lenne. Az orvos megkérdezte, mikor volt utoljára mammográfián. – Három hónapja – hazudta Evelyn. – Ha már egyszer itt van, megnézhetem még egyszer. Evelyn hetet-havat összehordott, hogy elterelje az orvos figyelmét, de az egyszer csak közbeszólt: – Hűha, itt valami nem tetszik. Elviselhetetlen volt a várakozás néhány napja. Evelyn lidércálomszerű bódulatban járkált föl-alá, imádkozott egy olyan Istenhez, akiben maga sem tudta, hogy hisz-e, alkudozott vele. Fogadkozott, hogy ha most az egyszer nem lesz rákja, soha többé nem panaszkodik. Egész életében örülni fog, hogy él egyáltalán, jótékonykodni fog a szegények javára, és mindennap templomba jár. De amint megtudta, hogy semmi baja, és nem csak napjai vannak hátra, mint ahogy gondolta, ugyanaz maradt, aki volt. Most, az után az eszeveszett rémület után, még inkább meg volt győződve róla, hogy a legkisebb fájdalom is a rák előjele, és ha elmenne orvoshoz, hogy kiderítse az igazságot, bizonyos, hogy nemcsak rákja lenne, de az orvos meghallgatná a

72 sztetoszkópjával a szívét, és azonnal befektetné a kórházba nyitott szívműtétre, még mielőtt elmenekülhetne. Evelyn úgy érezte, egyik lábával a sírban áll; a tenyerét vizsgálva úgy látta, hogy az életvonal máris rövidebb. Azt tudta, hogy még egyszer nem lenne képes napokig várni az eredményre, és úgy döntött, hogy nem is akarja tudni, ha valami baja van, és sokkal jobb, ha egyszer holtan esik össze. Aznap reggel, úton az idősek otthona felé, rájött, hogy az élete kezd elviselhetetlenné válni. Minden reggel apró kis játékokat játszott önmagával, hogy valahogy átvészelje a napot. Például bebeszélte magának, hogy aznap bizonyosan valami csodálatos dolog vár rá... hogy amikor legközelebb megszólal a telefon, jó hírt kap, amely megváltoztatja az életét... vagy hogy meglepetés érkezik postán. De soha semmi nem érkezett reklámújságokon kívül, a telefonhívás téves volt, és ha csöngettek, csak a szomszéd kért kölcsön valamit. A csöndes hisztéria és reménytelen kétségbeesés akkor kezdődött, amikor végül felfogta, hogy soha semmi nem fog megváltozni, hogy senki nem csönget be, hogy megszöktesse. Kezdte úgy érezni, hogy egy kút mélyén sikít, de senki nem hallja. Mostanában hosszú, fekete éjszakák és szürke reggelek végtelen sora állt mögötte, és a kudarc érzése mázsás súllyal nehezedett rá; és Evelyn félt. De nem a haláltól félt. Lepillantott a halál fekete öblébe, és vágya támadt beleugrani, mostanában egészen gyakran. Valójában egyre erősebben kísértette ez a gondolat. Azt is tudta, hogyan ölné meg magát. Ezüstgolyóval. Olyan kerek és sima golyóval, amilyen egy jéghidegen

73 kékes martini tud lenni. Néhány órára a hűtőszekrénybe tenné a pisztolyt, hogy jó hűvösnek érezhesse a homlokán. Elképzelte, amint a jéghideg golyó belevág forró, fájó agyába, és örökre megfagyasztja benne a fájdalmat. A dörrenés zaja lenne az utolsó hang, amelyet életében hallana. És aztán... semmi. Talán csak egy csendes nesz, melyet a madár hall a tiszta, hideg levegőben szárnyalva, magasan a föld felett. A szabadság édes, tiszta levegőjében. Nem, Evelyn nem a haláltól félt. Inkább az élete kezdte egyre jobban emlékeztetni arra a szürke váróteremre az intenzív osztályon.

74


1934. MÁJUS 16.

Patkányharapás Bertha Vick jelentette, hogy múlt pénteken, úgy éjjeli két órakor, amikor kiment a fürdőszobába, megharapta egy patkány, amely a vízvezetéken át jutott a vécébe. Bertha rohant felébreszteni Haroldot, aki először nem hitt neki, de amikor kiment, a saját szemével látta, hogy a patkány ott úszkál a vécécsészében. A párom szerint az áradások miatt került a patkány a vízvezetékbe. Bertha azt mondta, nem érdekli, hogy mi miatt került oda, de eztán mindig jól meg fogja nézni, mielőtt leül valahova. Harold elvitte kitömetni a patkányt. Másnak is magas volt a villanyszámlája ebben a hónapban? Mert az enyém nagyon, amit igencsak furcsállok, mert a párom elment egy hétre horgászni a fivérével, Altonnal, és rendszerint ő felejti égve a villanyt. Szóljanak, ha hasonló cipőben járnak. Jut eszembe, Essie Rue állást kapott Birminghamben. Felvették az alabamai rádióadóhoz, ő orgonál az Élet Védelme Biztosítótársaság rádióműsorában, úgyhogy csak hallgassák meg. Dot Weems

75


1986. JANUÁR 19. Mrs. Threadgoode úgy gondolta, hogy Evelyn elmarad ezen a vasárnapon, így aztán sétálgatni indult az oldalfolyosón, a járókeretek és tolószékek mellett. Ahogy befordult a sarkon, megpillantotta Evelynt az egyik tolószékben: egy csokiszeletet majszolt, és közben patakzott a könnye. Mrs. Threadgoode odament hozzá. – Édesem, mi az a nagy baj? Evelyn fölpillantott Mrs. Threadgoode-ra. – Nem tudom – hüppögte, és tovább majszolta az édességét. – Jöjjön, aranyoskám, fogja a táskáját, sétáljunk egy kicsit. – Mrs. Threadgoode megfogta Evelyn kezét, felhúzta a székből, és fel-alá sétáltatta a folyosón. – Mondja, aranyom, mi bántja? Mi a baj? Mitől eresztette ennyire búnak a fejét? – Nem tudom. – Több nem tellett Evelyntől, máris újabb könnyzápor patakzott a szeméből. – Ugyan, drágaságom, nem lehet akkora nagy a baj. Kezdje szépen az elején, és mesélje el, mi minden bánata van. – Hát... amióta a gyerekeim kiröpültek, úgy érzem, semmi hasznom.

76 – Ez tökéletesen érthető, kedvesem, ezen mindenki keresztülmegy – mondta Mrs. Threadgoode. – És... – folytatta Evelyn – és mintha nem tudnám abbahagyni az evést. Egyre próbálom és próbálom, mindennap úgy ébredek, hogy elhatározom, hogy ma igenis betartom a diétámat, és aztán soha nem sikerül. Mindenfelé édességeket dugdosok a házban és a garázsban. Fogalmam sincs, mi a baj velem. – Ugyan, aranyom, egy kis édesség nem árt – mondta Mrs. Threadgoode. – Egy kicsi még nem, az igaz; de hat vagy nyolc... Néha azt kívánom, bárcsak tudnék úgy igazán elhízni, és akkor már úgyis mindegy, vagy lenne elég akaraterőm rendesen lefogyni. Úgy érzem, megrekedtem... megrekedtem a kettő között. A női emancipáció túl későn jött nekem... Már kétgyermekes férjes asszony voltam, amikor rájöttem, hogy nem is kötelező férjhez menni. Addig azt hittem, muszáj. Mit tudtam én az életről? Most meg már túl késő a változtatásra... Úgy érzem, elment mellettem az életem. – Evelyn sírva fordult Mrs. Threadgoode-hoz: – Ó, Mrs. Threadgoode, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy öreg legyek, és túl öreg ahhoz, hogy fiatal legyek. Valahogy sehol nincs helyem. Bárcsak el tudnám dobni az életem, de nincsen bátorságom hozzá. Mrs. Threadgoode megdöbbent. – Ugyan, Evelyn Couch, ilyesmire gondolni sem szabad. Ez olyan, mintha jézus oldalába kardot döfne! Ostoba beszéd ez, édesem... szedje össze magát, és nyissa meg a szívét az Úr előtt. Ő majd megsegíti. De hadd kérdezzek valamit. Fáj néha a melle? Evelyn az öregasszonyra bámult. – Néha igen. – És fáj a háta meg a lába?

77 – Igen. Honnan tudja? – Hát ez egyszerű, kedvesem. Átmeneti korban van, és a menopauzán kívül semmi baja. Csak annyit kell tennie, hogy szedi a hormonokat, és mindennap sétál a friss levegőn, és egyszerűen túljut rajta. Ezt tettem én is, amikor benne voltam. Képes voltam krokodilkönnyeket sírni egy marhasült evése közben, mert hirtelen rágondoltam arra a szegény tehénre. Az őrületbe kergettem Cleót, mert örökké bőgtem, hogy senki nem szeret. És amikor már az agyára mentem, csak ennyit mondott: „Be kéne adnom a vitamininjekciódat.” – És a fenekembe nyomta a B12-vitamin-injekciót. – Mindennap sétáltam a sínek mellett, föl-alá, ahogy most mi csináljuk, és elég hamar túljutottam rajta, és az életem visszatért a régi kerékvágásba. – De azt hittem, hogy én még túl fiatal vagyok hozzá – mondta Evelyn. – Épphogy betöltöttem a negyvennyolcat. – Ó nem, drágám, sok asszony korán átesik rajta. Volt Georgiában egy nő, aki csak harminchat éves volt, amikor egy szép napon beült az autójába, fölhajtott a megyei törvényszék lépcsősorán, letekerte az ablakot, és az ott posztoló rendőrhöz hozzávágta az anyja fejét, melyet az imént csapott le a konyhában, és odakiáltotta: „Nesztek, itt van, amit akartatok!”, és legurult a lépcsőkön. Ilyet tesz egy korai klimax, ha az ember nem vigyáz. – Gondolja, hogy ez a baj velem? Ezért vagyok olyan ingerlékeny? – Biztos vagyok benne. Rosszabb, mint a hullámvasút... föl-le, le-föl... Ami meg a súlyát illeti, nyilván nem akar csontsovány lenni. Nézze meg ezeket

78 az öregeket itt, a legtöbbje csont és bőr. Vagy menjen el a baptista kórházba, és nézze meg a rákos betegeket. Azok örülnének, ha fölszedhetnének pár kilót. Azok a szegény flótások azért küzdenek, hogy ne fogyjanak tovább. Egyet se aggódjék a súlya miatt, inkább adjon hálát az Úrnak, hogy egészséges! Olvassa naponta a Bibliát, meg a 90. zsoltárt, minden áldott reggel, és ugyanúgy segíteni fog magának, ahogy nekem is segített. Evelyn megkérdezte Mrs. Threadgoode-ot, hogy volte valaha depressziós. Az idős hölgy őszintén válaszolt. – Nem, drágám, nem mondhatnám, hogy az lettem volna mostanában, túlságosan leköt az Ő sok áldása – olyan bőven osztotta, hogy alig győzöm számon tartani. De ne értsen félre, mindenkinek kijut a bánatból is, egyeseknek inkább, mint másnak. – De maga olyan boldognak tűnik, mintha soha nem lett volna semmi nagyobb gondja. Mrs. Threadgoode-ot mulattatta a gondolat. – Ó, édeském, én is eltemettem a magam halottait, és mindenik fájt annyira, mint az előző. És volt idő, amikor nem értettem, hogy a Jóisten miért rakott rám annyi terhet, hogy már azt hittem, nem bírom el. De Ő csakis annyit rak rád, amennyit elbírsz – és nem többet... és annyit mondok: az ember nem élhet meg a bánatból, mert hamarébb megbetegíti, mint bármi a világon. – Igaza van – mondta Evelyn. – Tudom, hogy igaza van. Ed azt mondta, hogy talán kereshetnék egy pszichiátert vagy valami hasonlót. – Semmi ilyesmit ne tegyen, drágaságom. Bármikor, ha beszélni akar valakivel, csak jöjjön el hozzám. Mindig örülök magának. Boldog leszek, hogy van társaságom.

79 – Köszönöm, Mrs. Threadgoode, eljövök. – Evelyn az órájára pillantott. – Mennem kell, különben Ed megharagszik. Evelyn kinyitotta a táskáját, és belefújta az orrát egy papírzsebkendőbe, amely valamikor csokoládébevonatú mogyorókat rejtett. – Máris jobban vagyok, tényleg jobban! – Örülök, és imádkozni fogok az idegállapotáért, kedves. De menjen el a templomba, és kérje az Urat, hogy könnyítsen a terhein, és vezesse át ezen a nehéz időszakon, ahogy engem is olyan sokszor megsegített. – Köszönöm – mondta Evelyn –, akkor viszontlátásra a jövő héten! – És elsietett a társalgó felé. Mrs. Threadgoode utána kiáltott: – És addig is szerezzen be 10-es számú stresszoldó tablettát! – 10-eset? – Igen, 10-eset!

80


1935. JÚNIUS 8.

A színjátszó klub sikert aratott Whistle Stop színjátszó klubja péntek este adta elő éves darabját, és azt kell hogy mondjam, szép munka volt, lányok. A darab címe Hamlet, szerzője az angol drámaíró, William Shakespeare, aki nem ismeretlen Whistle Stop közönsége előtt, ugyanis ő írta a tavalyi előadás darabját is. Hamlet szerepét ifjabb Earl Adcock, a szerelmét pedig dr. Hadley unokahúga, Mary Bess alakította, akiben vendégművészt tisztelhettünk. Aki nem látta volna az előadást, annak elárulom, hogy a női főszereplő a végén megöli magát. Sajnos az ifjú hölgyet alig hallottam, de szerintem amúgy is túl fiatal ahhoz, hogy ilyen nagy útra vállalkozzék. Hamlet anyjának és apjának szerepében Scroggins tiszteletest és Vesta Adcockot, a színjátszó klub elnökét láthattuk, aki, mint mi mindannyian tudjuk, az ifjabb Earl vér szerinti anyja. Az előadás zenéjét a mi Essie Rue Limewayünk szerezte, fokozva a vívójelenet izgalmát. Ja, és Vesta azt mondja, a jövő évi előadás egy élőkép lesz, az ő tollából, amelynek címe Whistle Stop története,

81 és ha bárki úgy érzi, hozzá tud járulni egy ötlettel, küldje el neki. Dot Weems

82


1986. JANUÁR 26. Evelyn udvariasságból épphogy csak beköszönt az anyósának, máris igyekezett a társalgóba, ahol barátnője már várta. – Nos, hogy van ma, aranyom? – Jól, Mrs. Threadgoode. És maga? – Én is jól vagyok. Szerzett magának olyan stresszoldó tablettát, amit mondtam? – Igen. – No és segített? – Tudja, Mrs. Threadgoode, azt hiszem, igen. – Ennek örülök. Evelyn a táskájában kotorászott. – Máma is hozott valamit? – Három doboz mazsolás drazsét, ha megtalálom. – Mazsolásat? Hú, az nagyon finom lesz. Mrs. Threadgoode a matató Evelynt figyelte. – Édesem, nem fél, hogy hangyák költöznek a táskájába ettől a sok ragacsos édességtől? – Ez eszembe sem jutott – válaszolta Evelyn, előhúzva, amit keresett, megfejelve egy doboz mentolos bonbonnal.

83 – Köszönöm, kedves. Imádom a bonbont. Régen szerettem a karamellát is, de tudja, attól kipotyog az ember foga, ha nem vigyáz – ahogy a mandulás mézcukortól is. Egy fekete nővér, Geneene nyitott be, Mr. Dunawayt kereste, hogy beadja a nyugtatóját, de csak a két asszony üldögélt a sarokban, mint rendesen. Amikor kiment, Mrs. Threadgoode megjegyezte, hogy milyen különös, hogy a színes bőrű emberek olyan sokféle árnyalatúak. – Például ott van Onzell, Big George felesége... pekándiószínű a bőre, a haja vörös, és szeplős az arca. Azt mondta, majd' megszakadt az anyja szíve, amikor ő hozzáment George-hoz, merthogy az annyira fekete. De hát nem tehetett róla, ha egyszer egy fekete óriást szeretett, és George bizonyosan a legnagyobb és legfeketébb férfi volt a világon. Aztán Onzellnek ikrei születtek, és Jasper olyan fehér bőrű lett, mint az anyja, Artis meg olyan fekete, hogy kéknek látszott az ínye. Onzell azt mondta, képtelen volt elhinni, hogy ennyi feketeség jöjjön ki belőle. – Kék volt az ínye? – Ó, igen, drágám, ennél a gyereknél feketébbet el sem tud képzelni! S aztán őutána a Willie Fiú született, tejfehér bőrű, mint Onzell, a szeme meg zöld. Igazi neve Csodálatos Tanácsos volt, egyenesen a Bibliából kölcsönözve, de mi csak Willie Fiúnak neveztük. – Csodálatos Tanácsos? Nem emlékszem ilyenre. Biztos benne, hogy a Bibliából vették? – Ó, igen... ott van benne. Onzell meg is mutatta az idézetet: „...és hívják nevét csodálatos tanácsosnak.” Onzell nagyon vallásos volt. Mindig azt mondta, ha

84 valami nagyon lehangolja, elég az ő drága Jézuskájára gondolnia, és a lelke máris szárnyal, mint a házilag készített írós lepénye. Őutána meg Csintalan Madárka született, olyan feketén, mint az apja, a haja is gyapjas volt, csak neki nem volt kék az ínye... – Csak azt ne mondja, hogy ezt a nevet is a Bibliából vették! Mrs. Threadgoode fölnevetett. – Ó, istenem, dehogy. Sipsey szokta volt mondani, hogy olyan a kislány, mint egy vézna madárfióka. Kiskorában mindig beszaladt a konyhába, ha az anyja lepényt sütött, és elcsent néhány darabot, bebújt a kávézó épülete alá, és ott elmajszolta őket. Sipsey aztán Csintalan Madárkának kezdte nevezni... Két fekete és két fehér gyerek született egyazon családba. – Milyen fura, ha így belegondolok, itt a Rózsateraszban nincsenek is színes bőrűek, a takarítókat meg néhány ápolót leszámítva... és egyikük igazán okos, végzett nővér, papírja van róla. Geneene-nek hívják, helyes kis cserfes fehérnép, úgy fel van vágva a nyelve, hogy még. Egy kicsit Sipseyre emlékeztet, olyan önálló típus. Öreg Sipsey egymagában éldegélt otthon a halála napjáig. Én is otthon akarok lenni, amikor szólítanak, a saját házamban. Soha többé nem megyek kórházba. Az én koromban, ha az embert beviszik, soha nem tudhatja, kikerül-e még onnét. Egyébként sem hiszem, hogy a kórház biztonságos hely. A szomszédom, Mrs. Hartman mondta, hogy volt egy unokatestvére odaát Atlantában, az mondta, hogy amikor kórházban volt, az egyik beteg kiment egy kicsit levegőzni, és hat hónap múlva találtak rá, kizárva a

85 hatodik emeleti tetőn. Azt mondta, addigra már csak a kórházi köntösbe burkolt csontváza maradt. Mr. Dunaway mondta, hogy egyszer ellopták a műfogsorát a poharából, míg a műtőben volt. Milyen ember az, aki ellopja egy idős ember műfogsorát, kérdem én? – Nem tudom – felelte Evelyn. – Hát, én sem tudom.

86

TROUTVILLE, ALABAMA

1917. JÚNIUS 2. Amikor Sipsey odaadta Onzellnek az ikerbabákat, akiket éppen most szült meg, az nem hitt a szemének. Elsőszülött fia, akit Jaspernek nevezett el, haboskávészínű volt, a másik, Artis meg szurokfekete. Később, amikor Big George is megnézte őket, a hasát fogta nevettében. Sipsey belenézett Artis szájába. „Ide skubizzál, George, ennek a te picinyednek kék a foga ínye”, és hitetlenkedve megrázta a fejét. „Isten segéljen bennünket.” Ám Big George, aki egyáltalán nem volt babonás, egyre csak nevetett... Tíz évvel később azonban már nem találta ezt annyira mulatságosnak. Éppen szíjjal verte meg Artist, amiért az hajszál híján megkéselte a bátyját. Artis ötször is belevágta tollkését a bátyja karjába, mielőtt egy nagyobb fiú le tudta rántani róla és áthajította az udvaron. Jasper fölkelt, és vérző karját fogva, anyja után kiáltozva lerohant a kávézóhoz. Big George a kávézó mögött sütötte a húst, így elsőként ő vette észre Jaspert, és levitte a doktorhoz.

87 Dr. Hadley kimosta és bekötözte a sebet, és amikor Jasper megmondta az orvosnak, hogy az öccse tette, Big George úgy érezte, megalázták. Aznap éjjel egyik fiú sem aludt a fájdalomtól. Nyitott szemmel feküdtek az ágyban, nézték a teliholdat, s hallgatták a békák és tücskök éjjeli dalát. Artis a bátyjához fordult, aki szinte fehérnek látszott a holdfényben. – Tuttam, hogy nem köllött vóna... de ollan jó érzés vót, hogy nem bírtam abbahagyni.

88

SZÍNES VEGYES (AZ ALABAMAI WHISTLE STOP HETIÚJSÁGJA)

1935. JÚLIUS 1.

A bibliacsoport találkozója A Whistle Stop-i baptista templom női bibliatanulmányozó csoportja múlt szerda délelőtt Mrs. Vesta Adcock lakásán gyűlt össze, hogy megvitassák a Biblia tanulmányozásának különböző módozatait, és ezáltal könnyebben megértsék a Szentírást. A téma Noé és a bárkája volt, a fő kérdés pedig az, hogy „Miért engedett fel Noé két kígyót a bárkára, ha egyszer és mindenkorra megszabadulhatott volna tőlük?”. Ha bárki tudja a választ, kérjük, hívja fel Vestát. Ruth és Idgie szombaton születésnapi partit rendezett kisfiuknak. Az összes kis vendég jól szórakozott, volt kakasviadal, kaptak süteményt és jégkrémet, sőt cukorkával töltött kis üvegmozdonyokat is ajándékba. Idgie azt mondja, péntek este ismét moziba mennek, ha valaki velük akarna tartani. A moziról jut eszembe, hogy a minap mentem haza a postahivatalból, és a párom annyira igyekezett, hogy Birminghamben elérje a korai, olcsóbb vetítést, hogy csak kapta a kabátját, és rohantában magával sodort. A film alatt meg végig nyavalygott, hogy fáj a háta. Otthon jött rá, hogy nagy sietségében elfelejtette kivenni a vállfát a kabátból. Mondtam, legközelebb kifizetjük a drágább

89 jegyet, hogy ne rontsa el a szórakozásomat azzal, hogy ficereg a székén. Jut eszembe, lenne valaki, aki megvenne egy enyhén használt férjet, jutányos áron? Csak vicceltem, Wilbur. Dot Weems

90


1986. FEBRUÁR 2. A legközelebbi alkalommal Evelynt ezzel fogadta a barátnője: – Ó, Evelyn, bárcsak tíz perccel korábban jött volna! Éppen elkerülték egymást a szomszédommal, Mrs. Hartmannel. Képzelje, kijött, és ezt hozta nekem. – Kis cocker spánielt formázó kerámiacserépbe ültetett parányi anyósnyelvet mutatott oda. – Mrs. Otisnak meg gyönyörűséges liliomot hozott. Jaj, annyira szerettem volna, ha találkoznak, maga nagyon megkedvelte volna. A lánya öntözi a muskátlijaimat. Már meséltem róla magának... Evelyn mondta, hogy igazán sajnálja, és odaadta Mrs. Threadgoodnak a rózsaszínű minitortát, amelyet aznap reggel vásárolt a Waites sütödében. Mrs. Threadgoode megköszönte, és a süteményt majszolva kedvtelve nézegette a cserepet. – Imádom a cocker spánieleket, maga is? Nincs vidítóbb látvány a világon, mint egy cocker spániel. Ruth és Idgie kisfiának is volt egy, és ha az ember bármikor megjött, bolondul csóválta a farkát, mintha egész évekre váltunk volna el, pedig csak a sarokig mentünk. A kiscicák bezzeg, mintha nem is lennél a világon. Vannak ilyen emberek is, tudja... elfutnak, nem hagyják, hogy szeressük őket. Idgie is ilyen volt valamikor.

91 Evelyn meglepődött. – Tényleg? – kérdezte, és beleharapott a maga szeletébe. – Ó, igen, drágám. Középiskolában csak a baj volt vele mindig. Legtöbbször azonban iskolába se ment, de ha mégis, kizárólag Buddy régi, hitvány kezeslábasát volt hajlandó fölvenni. Többnyire azonban az erdőben csatangolt Juliannal és a barátaival, vadászgattak meg halásztak. De tudja, mindenki szerette. Akár fiú, akár lány, akár színes, akár fehér, egyformán szeretett Idgie körül legyeskedni. Szerették azt a széles Threadgoodemosolyát, és ha akart, úgy meg tudott mindenkit nevettetni! Ahogy már mondtam is, megvolt benne Buddy bája... De Idgie-ben volt valami a vadállatokból. Senkit nem engedett túl közel magához. Ha úgy érezte, hogy valaki túlzottan megkedvelte, egyszerűen eltűnt az erdőben. Összetörte a szíveket, és felszívódott. Sipsey szerint azért ilyen, mert Anyus vadhúst evett, amikor viselős volt Idgie-vel, és ettől lett olyan, mint egy vadember. Amikor azonban Ruth hozzánk került, ez a vadember egyszerre úgy megváltozott, hogy olyat életemben nem láttam. Ruth a georgiai Valdostából származott, és azért jött, hogy azon a nyáron segítsen a piknikeknél, amelyeket Anyus temploma szervezett. Nem lehetett több huszonegy vagy huszonkét évesnél. Világos gesztenyeszín haja volt, barna szeme és hosszú pillái, és amilyen édesen, nyájasan beszélt, mindenkit az első pillanatban levett a lábáról. Nem lehetett ellenállni neki, egyszerűen az a cukorfalat típus volt, és az ember minél jobban megismerte, annál szebbnek látta.

92 Soha nem volt el azelőtt otthonról, és kezdetben mindenkivel félénken, kissé ijedten viselkedett. Érthető, hiszen nem voltak testvérei. Anyja és apja öregecskék voltak, amikor született. Az apja prédikátor volt odaát Georgiában, és azt hiszem, nagyon szigorúan nevelték. De mihelyt a városbeli fiúk meglátták, egyszerre elkezdtek vasárnap templomba járni. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy milyen csinos. Kedves volt mindenkihez, Idgie-t meg egyenesen elbűvölte... Idgie talán tizenöt vagy tizenhat éves lehetett akkoriban. Az első héten, amikor Ruth nálunk volt, Idgie ott lógott a csörgőfán, és bámulta, ha kijött vagy bement. Aztán feltűnősködni kezdett: fejjel lefelé lógott, behajította a focilabdát az udvarba, és pontosan ugyanakkor ért haza vállán egy hatalmas füzér hallal, amikor Ruth is várható volt a templomból. Julian szerint Idgie nem is horgászott, csak megvette a halakat a feketéktől lenn a folyónál. Elkövette azt a hibát, hogy ezt a megjegyzését Ruth jelenlétében tette, ami egy pár jó cipőjébe került, mert Idgie aznap éjjel teletömte tehéntrágyával. S aztán Anyus egy napon ezt mondta Ruthnak: „Lennél szíves megpróbálni, hátha rá tudnád venni a legkisebb csemetémet, hogy emberhez méltó módon asztalhoz üljön, és vacsorázzon velünk?” Ruth kiment, és felszólt a fára Idgie-nek, aki épp detektívregényt olvasott, hogy legyen szíves lejönni, és vacsorázni. Idgie rá sem nézve annyit mondott, hogy fontolóra veszi. Már a helyünkön ültünk, és az asztali áldással is végeztünk, amikor Idgie bejött, és felment a lépcsőn. Vízcsobogást hallottunk a fürdőszobából, és öt

93 perc múlva Idgie, aki szinte soha nem evett velünk, megindult lefelé a lépcsőn. Anyus ránk nézett, és suttogóra fogta a hangját: „Gyerekek, a húgotok egy kissé elvesztette az eszét, de nem akarom, hogy valamelyiktek is kinevesse. Megértettétek?” Mondtuk, hogy nem fogjuk, és erre bejött Idgie tisztára suvikszolt arccal, még a haját is lenyalta valami régi, a gyógyszeres szekrényből előásott pomádéval. Igyekeztünk nem nevetni, pedig nem akármilyen látvány volt. Ruth csak annyit kérdezett tőle, hogy kér-e még zöldbabot, és erre olyan vörös lett, mint a cékla... Patsy Ruth kezdte, épp csak egy kicsit kuncogott, aztán Mildred követte. És amint már mondtam, én mindig későn ébredtem, de aztán rákezdtem, majd utánam rögtön Julian, aki egy perccel később már nem tudta tovább türtőztetni magát, és a szájában lévő krumplipürét mind ráköpte szegény Essie Rue-ra, aki ott ült, épp vele szemben. Rémes volt, hogy ez történt, de ez csak egy a sok történet közül. Anyus ezt mondta: „Megbocsátok nektek, gyerekek”, mire mindannyian kirohantunk a szalonba, és a padlón fetrengve nevettünk. Patsy Ruth be is pisilt. De a legviccesebb az egészben az volt, hogy Idgie annyira megkukult attól, hogy Ruth mellett ült, hogy még azt sem vette észre, hogy rajta nevetünk, mert amikor elment a szalon mellett, benézett és ezt mondta: „Szép dolog, mondhatom, így viselkedni társaságban.” Ettől természetesen még jobban gurultunk a nevetéstől... Idgie hamarosan olyan lett, mint egy kezes bárány. Azt hiszem, Ruth magányos lehetett azon a nyáron... Idgie pedig meg tudta nevettetni, ó, igen, Idgie bármit

94 megtett volna, hogy szórakoztassa. Anyus mondta, hogy ez volt az egyetlen időszak a lánya életében, hogy bármit megtett neki – éppen csak Rutht kellett megkérnie, hogy szóljon Idgie-nek. Anyus szerint Idgie a hegytetőről is levetette volna magát, ha Ruth arra kéri. És el is hiszem! Buddy halála óta Idgie most ment először templomba is. Akárhol volt is Ruth, Idgie is ott sertepertélt körülötte. Kölcsönös vonzalom volt. Egyszerűen megkedvelték egymást, és egész éjszakákon át elhintázgattak és kacarásztak a verandán. Még Sipsey is gúnyolta Idgie-t érte. Kifigyelte, míg egyszer Idgie egyedül maradt, és ezt mondta neki: „A jó öreg szerelembogár megfertőzte Idgie-t.” Jó nyarunk volt. A kissé tartózkodó Ruth is felengedett, és beállt a játékainkba. És amikor Essie Rue zongorázni kezdett, énekelt ő is, ahogy mi mindannyian. Mind boldogok voltunk, de Anyus egy délután bevallotta nekem, hogy fél, hogy mi lesz, ha véget ér a nyár, és Ruth hazamegy.

95

WHISTLE STOP, ALABAMA

1924. JÚLIUS 18. Ruth két hónapja lakott már Whistle Stopban, amikor egy szombaton hajnali hatkor kopogtattak a hálószobája ablakán. Ruth kipislogott; Idgie mutogatott a csörgőfáról, hogy nyissa ki az ablakot. Ruth félálomban az ablakhoz támolygott. – Mit keresel itt ilyenkor? – Megígérted, hogy ma piknikezünk. – Tudom, de muszáj ilyen korán? Szombat van. – Kérlek szépen. Azt ígérted, hogy jössz. Ha nem jössz azonnal, leugrom a tetőről, és megölöm magam. És akkor mihez kezdesz? Ruth felnevetett. – Na és Patsy Ruth és Mildred és Essie Rue, ők nem jönnek? – Nem. – Nem gondolod, hogy meg kellene kérdeznünk őket? – Nem. Kérlek, Ruth, csak magamnak akarlak. Kérlek. Akarok mutatni neked valamit. – Idgie, nem akarom megbántani őket. – Ó, nem fognak megbántódni. Különben sem akarnak jönni. Már kérdeztem, de inkább itthon maradnak, hátha eljön az idióta Fiújuk. – Biztos vagy benne?

96 – Biztos – hazudta Idgie. – Na és Ninny és Julian? – Nekik meg dolguk van. Gyere, Ruth. Sipsey már csomagolt ebédet. És csak mi kettőnknek. Ha nem jössz, leugrom, és te leszel felelős a halálomért. Ott fekszem majd lenn a sírban, te meg bánni fogod, hogy nem jöttél el velem. – Na jó, nem bánom. De legalább hadd öltözzem fel. – De siess! Ne öltözz fel teljesen, csak gyere! A kocsiban várlak. – Kocsival megyünk? – Persze. Miért is ne? – Oké. Idgie azt nem említette, hogy már hajnali ötkor besurrant Julian szobájába, és kilopta a kocsikulcsot a nadrágzsebéből, és rettentő fontos volt, hogy elinduljanak, mielőtt felébred. Kihajtottak egy helyre, amelyet Idgie fedezett fel évekkel azelőtt a Kétforrás-tónál. Vízesés ömlött a gyönyörű barna és szürke, gömbölyű kavicsokkal teli kristálytiszta patakba. Idgie leterítette a pokrócot, és kivette a kosarat a kocsiból. Igen rejtélyesen viselkedett. Végül így szólt: – Ruth, ha mutatok valamit, megesküszöl, hogy soha nem árulod el senkinek? – Ha mit mutatsz? Mi az? – Esküszöl? Soha senkinek? – Esküszöm. Mi az? – Gyere, megmutatom. Idgie kivett a kosárból egy üres befőttesüveget, és vezényelt: – Indulás! – Majd két kilométert gyalogoltak

97 befelé az erdőbe, amikor Idgie egy fára mutatott. – Ott van! – Mi van ott? – Az a nagy tölgy. – Ó. Idgie kézen fogta Rutht, és harmincméternyire balra vezette, egy fa mögé. – Ruth, te itt maradsz. Akármi történjék is, el ne mozdulj. – Hova mész? – Ne törődj vele, csak figyelj, érted? És maradj csöndben. Ne üss zajt. Idgie amúgy mezítlábasan megindult a nagy tölgy felé, de félúton visszafordult, hogy Ruth figyeli-e. A fa előtt három méterrel ismét megállt, és hátranézett Ruthra. Aztán nagyon különös dolgot csinált. Lábujjhegyre állva, halk zümmögéssel bedugta a befőttesüveget a tölgyfa odújába. Ruth abban a pillanatban körfűrész berregésére emlékeztető hangot hallott; az eget dühös méhrajok sötétítették el. Idgie-t pillanatok alatt a feje búbjától a lába ujjáig ezer és ezer méh borította be. Ám ő csak állt, majd egy perc elteltével óvatosan kihúzta a kezét az odúból, és lassan megindult Ruth felé, egyre zümmögve. Mire visszaért, szinte az összes méh lerepült róla, és az előbb még teljesen fekete alak visszaváltozott Idgie-vé, aki fülig érő szájjal vigyorgott, kezében az üveg vadmézzel. Idgie a magasba emelte az üveget, és mintegy fölajánlotta Ruthnak. – Tessék, hölgyem, ez az öné. Ruth még nem tért magához az iménti rémületből, és most zokogva rogyott a földre. – Azt hittem, meghalsz! Miért tetted? Halálra is csíphettek volna!

98 Idgie vigasztalta: – Ne sírj. Sajnálom. Tessék, nem kéred a mézet? Neked szereztem... kérlek, ne sírj már. Semmi baj, többször is csináltam már. Soha nem csípnek meg. Becsszó. Gyere, állj fel, összepiszkolod magad. Overallja zsebéből elővett egy régi kék kendőt, és Ruthnak nyújtotta. Ruth még mindig remegett, de fölállt, kifújta az orrát, és leporolta a ruháját. Idgie megpróbálta fölvidítani. – Gondolj bele, Ruth, még senki másnak nem tettem. Egyedül te tudsz róla a világon. Azt akartam, hogy legyen egy közös titkunk, ennyi az egész. Ruth nem válaszolt. – Sajnálom, Ruth, kérlek, ne haragudj rám. – Haragudni? – Ruth átölelte Idgie-t. – Ó, Idgie, dehogy haragszom. Csak nem tudom, mit csinálnék, ha téged valami érne. Tényleg nem tudom. Idgie szíve úgy zakatolt, hogy majd' kiugrott a helyéről. Miután megették a csirkét és a krumplisalátát, és az összes kétszersültet és majdnem az összes mézet, Ruth nekidőlt egy fának, és Idgie az ölébe hajtotta a fejét. – Tudod, Ruth, képes lennék ölni érted. Ha bárki kezet emelne rád, abban a pillanatban megölném, egyet se gondolkodnék rajta. – Ó, Idgie, ezt még elgondolni is rettenetes. – Nem, nem az. Sokkal inkább ölnék szerelemből, mint gyűlöletből. Te nem? – Én nem hiszem, hogy lenne ok, mely feljogosít az emberölésre. – Rendben, akkor meghalnék érted. Az már jobb? Nem gondolod, hogy valaki belehalhat a szerelembe? – Nem.

99 – Pedig a Biblia ezt mondja Jézus Krisztusról. – Az más. – Nem más. Akár ebben a pillanatban képes lennék meghalni, és cseppet sem bánnám. Én lennék az egyetlen mosolygó hulla. – Ne butáskodj. – Hiszen ma is meghalhattam volna, nem igaz? Ruth megfogta Idgie kezét, és rámosolygott. – Az én Idgie-m egy méhbűvölő. – Az volnék? – Az. Hallottam, hogy vannak emberek, akik értenek ilyesmihez, de látni nem láttam ilyet a mai napig. – Ez rossz dolog? – Ááá. Sőt, inkább csodálatos. Nem tudtad? – Nem. Azt hittem, őrültség vagy valami ilyesmi. – Nem – csodálatos dolog. Ruth lehajolt, és Idgie fülébe suttogta: – Igazi méhbűvölő vagy, Idgie Threadgoode, igazi méhbűvölő... Idgie visszamosolygott rá, és felnézett a tiszta kék égre, amely visszatükröződött a szembogarában, és olyan boldog volt, amilyen csak az lehet, aki nyáron szerelembe esik.

100

WHISTLE STOP ALABAMA

1924. AUGUSZTUS 29. Különös, hogy milyen sok emberrel megtörténik, hogy jó ideje él már valaki közelében, s fokozatosan beleszeret, és soha nem tudja meg, hogy pontosan mikor is kezdődött; ám Ruth abban a pillanatban tudta, amelyben megtörtént. Amikor Idgie rávigyorgott, és feléje nyújtotta az üveg mézet, mindazok az érzelmek, amelyeket addig igyekezett kordában tartani, egyszerre elárasztották, és abban a pillanatban tudta, hogy teljes szívéből szereti Idgie-t. Ezért sírt aznap. Soha nem érzett így azelőtt, és tudta, hogy valószínűleg a jövőben sem fog. És most, egy hónap elteltével pontosan azért kellett távoznia, mert annyira szerette Idgie-t. Idgie tizenhat éves gyerek volt, eszementen szerelmes, és nem is értette, hogy Ruth miről beszél. Arról sem volt fogalma, hogy mit kér Ruthtól, amikor azért könyörög, hogy maradjon, és éljen velük; de Ruth tudta ezt, és azt is, hogy mennie kell. Ruth nem értette, hogy miért akar Idgie környezetében többet lenni, mint bárki máséban. Imádkozott, sírt is, de nem kapott választ azon kívül, hogy térjen haza, és menjen feleségül Frank Bennetthez, akivel jegyben járt,

101 és igyekezzék jó feleség és anya lenni. Ruth biztos volt benne, hogy bármit mondjon is most Idgie, kilábal a szerelemből, és folytatni tudja az életét. Ruth az egyetlen dolgot választotta, amit tehetett. Amikor megmondta Idgie-nek, hogy másnap reggel hazamegy, a lány teljesen megőrült. A szobájába zárkózott, tört-zúzott mindent, olyan erővel, hogy az egész ház zengett belé. Ruth az ágyán ült, és a kezét tördelte, amikor Anyus belépett. – Ruth, kérlek, menj be hozzá, és beszélj a fejével. Nem enged be sem engem, sem az apját, a többiek meg félnek bemenni. Kérlek, édesem, annyira aggódom, hogy kárt tesz magában. Újabb puffanás hallatszott. Anyus Ruthra nézett, és tovább könyörgött: – Ó, Ruth, ez a lány olyan, mint egy megsebzett kis állat. Megtennéd, hogy lemész, és megpróbálsz a lelkére beszélni egy kicsit? Ninny jött az ajtóhoz. – Anyus, Essie Rue mondja, hogy Idgie most a lámpát törte el. – Majd bocsánatkérően nézett Ruthra: – Azt hiszem, azért borult ki így, mert elmész. Ruth lement a hallba. Julian, Mildred, Patsy Ruth és Essie Rue a szobájuk ajtaja mögött lapultak, csak a fejüket dugták ki, bogárszemükkel kísérve Rutht, amint elhaladt előttük. Anyus és Ninny a hall végében álltak. Ninny a fülére tapasztotta a kezét. Ruth finoman kopogtatott Idgie ajtaján. Idgie kikiabált: „HAGYJATOK BÉKÉN, A FENÉBE IS!”, és valami már repült is az ajtónak.

102 Anyus megköszörülte a torkát, és negédesen ezt mondta: – Gyerekek, gyertek a szalonba, hagyjuk most magára Rutht. Mind a hatan sietve lementek. Ruth ismét kopogtatott. – Idgie, én vagyok az. – Tűnj innét! – Beszélni akarok veled. – Hagyj békén! – Kérlek, ne légy ilyen. – Tűnj a francba! Komolyan beszélek! – És ismét az ajtónak puffant valami. – Kérlek, engedj be. – NEM! – Kérlek, édes. – NEM! – IDGIE, MOST AZONNAL KINYITOD EZT AZ ÁTKOZOTT AJTÓT! KOMOLYAN MONDOM! HALLOD? Pillanatnyi csend következett, majd az ajtó lassan kinyílt. Ruth bement, és behúzta maga után. Idgie mindent ripityára tört a szobában. Volt, amit kétszer is odavágott. – Miért csinálod ezt? Tudtad, hogy egyszer el kell mennem innen. – Akkor miért nem mehetek veled? – Mondtam már, hogy miért. – Akkor maradj itt. – Nem tehetem. Idgie kieresztette a hangját. – MIÉRT NEM? – Abbahagynád végre ezt az ordítozást? Kínos helyzetbe hozol engem és anyádat is. Az egész ház visszhangzik tőled.

103 – Nem érdekel. – De engem igen. Miért viselkedsz ilyen gyerekesen? – MERT SZERETLEK, ÉS NEM AKAROM, HOGY ELMENJ! – Idgie, elvesztetted az eszed? Mit gondolnak az emberek egy ilyen nagylányról, aki nem is tudom, hogyan viselkedik? – NEM ÉRDEKEL! Ruth elkezdte összeszedegetni a dolgokat. – Miért mész hozzá ahhoz a férfihoz? – Mondtam már, hogy miért. – MIÉRT? – Mert akarok, azért. – Nem szereted. – De igen. – Ó, dehogy szereted. Engem szeretsz... magad is tudod. Tudod, hogy engem szeretsz! – Idgie, szeretem, és feleségül megyek hozzá. Ekkor Idgie valóban elvesztette az eszét, és dühében sírni meg sikoltozni kezdett. – HAZUDTÁL NEKEM, ÉS GYŰLÖLLEK! REMÉLEM, HOGY HAMAROSAN ELPATKOLSZ! SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI! GYŰLÖLLEK! Ruth megragadta Idgie vállát, és úgy megrázta, ahogy csak erejéből tellett. Idgie szeméből patakzott a könny, miközben kiabálta: – GYŰLÖLLEK! KÍVÁNOM, HOGY ROHADJ MEG A POKOLBAN! – Hagyd abba! – szólt rá Ruth. – Hallod? – És mielőtt ráébredt volna, hogy mi történik, teljes erőből képen vágta Idgie-t. Idgie néma döbbenettel meredt Ruthra. Csak álltak, nézték egymást, és abban a pillanatban Ruth mindennél

104 jobban kívánta, hogy bárcsak megragadhatná a grabancát és megölelhetné; de akkor biztos, hogy soha nem engedné el. Ruth azonban élete legnehezebb döntését hozta: sarkon fordult és kiment, behúzva maga után az ajtót.

105


1986. FEBRUÁR 9. Evelyn egy doboz tacót hozott a tőle háromsaroknyira levő Taco Bellből, amivel teljesen levette a lábáról Mrs. Threadgoode-ot. – Ez az első külföldi étel, amit kóstolok, a franciaamerikai spagettit kivéve. És milyen finom! – Tekintetével a tacót méregette. – Nagyjából akkora, mint egy burger, igaz? Evelynt inkább Ruth érdekelte, ezért megpróbált témát váltani. – Mrs. Threadgoode, Ruth elment azon a nyáron Whistle Stopból, vagy nem? – Akkorák voltak, mint egy kétszersült, és apróra vágott hagyma volt rajtuk. – Tessék? – A burgereken. – Ja, valóban, apróra vágott hagyma volt rajtuk, de mi van Ruthszal? – Hogyhogy mi van vele? – Tudom, hogy vissza kellett jönnie valamikor, de hazament azon a nyáron? – Ó, igen, hazament. Tudja, ötöt lehetett kapni huszonöt centért. Még mindig annyit lehet kapni érte?

106 – Nem hinném. Mikor ment el? – Mikor? Talán júliusban vagy augusztusban. De inkább augusztus volt. Ó, most már tisztán emlékszem. Biztos, hogy akarja hallani? Mellettem soha nem jut szóhoz. Be nem áll a szám. – Nem baj, Mrs. Threadgoode. Folytassa csak. – Biztos, hogy akarja hallani ezeket a régi dolgokat? – Igen. – Nos, amikor elérkezett augusztus vége, Anyus és Apus könyörgött Ruthnak, hogy maradjon, és segítse át Idgie-t az utolsó középiskolai évén. Mondták, hogy bármit megfizetnek, amit kér. De Ruth azt válaszolta, hogy nem teheti. Azt mondta, egy valdostai férfi jegyese, akinek hamarosan a felesége lesz. De Sipsey mondta Anyusnak és nekem, hogy hiába állít bármit az a lány, nem fog visszamenni Georgiába. Sipsey szerint a párnája minden reggel csupa latyak volt a sok sírástól. Nem tudom, mit mondott Ruth Idgie-nek az elutazása előtti estén, csak azt hallottuk, hogy Idgie bemegy a szobájába, és néhány perccel később... olyan csörömpölést ember még nem hallott. Mintha egy csődör rúgkapált volna egy bádogistállóban. Idgie felkapta Buddy egyik fociserlegét, és kiverte az összes ablakot, elpusztított mindent, ami a keze ügyébe került. Rettenetes volt. A világ összes kincséért a közelébe nem mentem volna annak a szobának... Másnap reggel Idgie még a verandára sem jött ki, hogy elköszönjön Ruthtól. Először Buddy, aztán Ruth. Ezt már nem bírta ki. Másnap Idgie eltűnt. Soha nem fejezte be az iskolát. Egy éve hiányzott, hogy elvégezze.

107 Egyszer-egyszer felbukkant még a házban... amikor Apusnak szívrohama volt például, meg Julian és a lányok esküvőjén. Egyedül Big George tudta, hol van, de soha nem árulta el. Amikor Anyusnak szüksége volt Idgie-re, Big George-nak szólt, mire ő azt felelte, ha véletlenül találkozik Idgie-vel, átadja az üzenetet. Valahogy mégis mindig megérkezett az üzenet, és Idgie hazajött. Persze nekem is megvolt a magam elképzelése afelől, hogy hol volt...

108

KOCSIKERÉK VIZIKLUB ÉS HORGÁSZTANYA WARRIOR FOLYÓ, ALABAMA J. BATES TULAJDONOS

1924. AUGUSZTUS 30. Ha az ember Whistle Stopból délnek indul, tizenöt kilométer után balra fordul a folyónál, és még három kilométert kanyarog a part mentén, egy táblát talál egy fára erősítve, amelyet söréttel lőttek tele. A KOCSIKERÉK VÍZIKLUB ÉS HORGÁSZTANYA felirat olvasható rajta, és nyíl mutat lefelé egy homokos útra. Idgie nyolcéves kora óta járt ide Buddyval. Ő jött le megmondani Evának is, hogy Buddy meghalt, mert Idgie tudta, hogy Buddy szerette a lányt. Buddy tizenhét éves volt, amikor megismerte Evát; a lány a tizenkilencet is betöltötte. Buddy tudta, hogy Eva tizenkét éves kora óta sok férfival lefeküdt már, és mindig önszántából, de Buddyt ez nem érdekelte. Eva lazán vette a testét, ahogy minden mást is, nem úgy, mint a Whistle Stop-i baptista lányok. Amikor Buddyt először az ágyába engedte, az férfinak érezhette magát mellette. A telt keblű és idomú, feltűnő rozsdavörös hajú és almazöld szemű Eva mindig színes gyöngysort és élénkvörös rúzst viselt, még horgászáshoz is. Azt a szót, hogy szégyen, nem is ismerte, és minden férfiember igazi

109 barátnőjének tudhatta. Nem az a fajta lány volt, akit a legtöbb fiú szívesen bemutatna az édesanyjának, de Buddy úgy döntött, ő bemutatja Anyusnak. Egy vasárnapon meghívta Whistle Stopba ebédre, majd átvitte apja boltjába is, és megvendégelte egy eperfagyis kólával. Buddy nem volt sznob, Leona azonban az volt, és kis híján elájult az asztalnál, amikor meglátta Evát. Evának is volt magához való esze, és később azt mondta Buddynak, hogy örült, hogy látta, hol lakik, de azért jobb szeret lenn a folyónál. Az összes városi fiú piszkos vicceket gyártott róla, de Buddy jelenlétében befogták a szájukat. Igaz, hogy Eva bárkivel ágyba bújt, ha kedve tartotta, de akármit beszéljenek is, ha szeretett egy fiút, akkor hűséges volt hozzá. Eva Buddyhoz tartozott, és akármennyire tette is Buddy sok lánynak a szépet, ő meg Évához tartozott. Mindketten tudták ezt, és csak ez számított. Eva megkapta az élettől azt a rendkívüli ajándékot, hogy nem törődött vele, mit gondolnak róla mások. Ezt a tulajdonságát százötven kilós szeszcsempész apjától, Bigjack Batestől örökölte, aki szerette jól érezni magát; a környéken bárkit képes volt az asztal alá enni és inni. Idgie gyakran könyörgött Buddynak, hogy vigye magával a folyóhoz, és Buddy el is vitte. A Horgásztanya és Víziklub csak egy ócska fakalyiba volt, amelynek teraszára kék izzókat aggattak, az ajtaján Royal Crown Colát reklámozó néhány rozsdás tábla és a Goodyear gumiabroncsok megfakult reklámja díszlett, mögötte egy sor bungaló állt napellenzős terasszal – de Idgie nagyon jól érezte itt magát. Hétvégeken mindig óriási bulit rendeztek; a banda vedelt és érzelmes számokra táncolt egész éjjel. Idgie

110 Buddy és Bigjack mellett ülve figyelte Evát, aki úgy ropta, hogy öröm volt nézni. Buddy egyszer Evára mutatva ezt mondta: – Nézd meg jól, Idgie. Igazi nő. Ezért érdemes élni, ezért a vörös hajú nőért. Bigjack, aki odavolt Buddyért, nevetve hátba ütögette, úgy mondta: – Gondolod, hogy elég nagy fiú vagy ahhoz, hogy bánni tudj vele? – Megpróbálom, Big Jack – válaszolta Buddy. – Lehet, hogy belehalok, de akkor is megpróbálom. Eva hamarosan jött Buddyért, és elvonultak a lány bungalójába, Idgie pedig Big Jack mellett üldögélt, várt, és nézte, ahogy a férfi eszik. Egyszer hét szelet sültet és négy tányér krumplipürét kebelezett be. Aztán egy idő múlva Buddy és Eva visszajöttek, és Buddy hazavitte Idgie-t. A visszaúton soha nem mulasztotta el kijelenteni: – Szeretem ezt a nőt, Idgie, hidd el, hogy szeretem – és Idgie elhitte. Azonban ez kilenc évvel korábban történt, és Idgie az említett napon lestoppolt egy horgászokkal teli autót, amely elvitte a fára szegezett tábláig. Ruth előző nap visszament Georgiába, és Idgie-nek nem volt maradása otthon. Majdnem sötét volt, amikor a két nagy kocsikerékkel jelzett fehér kapuhoz ért. Lefelé menet hallotta a zenét, a kék fények is villogtak már, és öt-hat autó parkolt a ház előtt. Kis termetű kutya ugrándozott három lábon feléje; Idgie biztos volt benne, hogy Eváé, mert a lánynak soha senkit nem volt szíve elzavarni. Legalább húsz kóbor macskát etetett, melyek ott törleszkedtek körülötte. A hátsó ajtón dobálta ki nekik az udvarra az ételt. Buddy

111 szokta mondani, ha bármilyen lény kóborol valahol ötven kilométeren belül, az eltalál Evához. Idgie már jó ideje nem járt lenn a folyónál, de minden ugyanúgy nézett ki. A bádogtáblák egy kicsit rozsdásabbak voltak, és néhány kék izzó kiégett, de az emberek most is vidáman nevettek odabent, mint mindig. Amikor belépett, Eva egy asztalnál sörözött néhány férfi társaságában; azonnal észrevette Idgie-t, és felkiáltott: – Uramatyám! Nézd, ki van itt! Eva gyöngyökkel díszített rózsaszín angórapulóvert viselt, hozzáillő fülönfüggőkkel; az ajkát élénkvörösre festette. Bekiabált az apjának a konyhába: – Apu! Idgie van itt! – Gyere, te kis kóbor jószág, te! – És felpattanva elkapta Idgie-t, és majd' kiszorította belőle a szuszt. – Hol csatangoltál? Te lány, már azt hittük, felfaltak a kutyák! Bigjack előjött a konyhából; mintegy húsz kilóval kövérebben, mint amikor Idgie utoljára látta. – No nézd csak, kijött hozzánk! Örülök, hogy látlak. Eva a vállánál fogva kissé eltolta magától Idgie-t, és alaposan végigmérte. – A pokolba, milyen magas és ványadt vagy! Föl kell hizlalnunk egy kicsit, nem igaz, apu? Bigjack is megnézte a lányt. – A francba, egyre jobban hasonlít Buddyra. Nézd meg, Eva, ugye, igazam van? – A francba, de még mennyire! – mondta Eva. Eva az asztalhoz kormányozta Idgie-t. – Fiúk, itt egy barátnőm. Bemutatom nektek Idgie Threadgoode-ot, Buddy húgát. Ülj le, édes, mindjárt hozok egy italt. Ekkor Eva gondolkodóba esett. – Várjunk csak, elég idős vagy ahhoz, hogy alkoholt ihass? – De aztán jobbat

112 gondolt. – A pokolba is! Egy kis ital még nem ártott meg senkinek, igaz, fiúk? A fiúk helyeseltek. Miután Eva kiheverte a találkozás izgalmát, észrevette, hogy Idgie-nek nyomja valami a lelkét. Kis idő múlva megszólalt: – Fiúk, üljetek át egy kicsit a másik asztalhoz. Beszélgetni akarok a barátnőmmel... – Na, drágám, mi a baj? Úgy nézel ki, mint akit most hagyott faképnél a legjobb barátja. Idgie tagadta, hogy bármi baja lenne, és egyik italt a másik után hozatta, és sokat bohóckodott. Teljesen becsípett, és felpörögve körbetáncolta a helyiséget; úgy viselkedett, mint aki nem egészen normális. Eva csak nézte. Bigjack kilenc körül leültette és megetette Idgie-t, de a lány tízkor ismét talpon volt, és pörgött tovább. Eva aggodalmaskodó apját nyugtatta: – Hagyjuk békén, hadd tegyen, amit akar. Öt órával később Idgie-nek egész udvartartása volt; új barátait vicces történetekkel szórakoztatta. Akkor egy érzelgős szám szólalt meg egy elmúlt szerelemről, mire Idgie, a történetét félbehagyva, az asztalra hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Eva, aki szintén becsípett ekkorra, és egész éjjel Buddyra gondolt, együtt sírt vele. A társaság átült egy vidámabb asztalhoz. Hajnali három tájt Eva a karját Idgie nyaka köré fonva áttámogatta barátnőjét a faházába, és ágyba fektette. Eva nem bírta látni a fájdalmat. Leült a még mindig síró Idgie mellé: – Édes aranyom, nem tudom, ki miatt rísz, de nem is érdekes, mer' úgyis hamarosan kigyógyulsz. Nyugi... csak arra van szükséged, hogy

113 valaki szeressen... minden rendbejön... Eva itt lesz veled... – És lekapcsolta a lámpát. Eva sok mindent nem tudott, de a szerelemről tudott mindent. Idgie az elkövetkező öt évet kisebb-nagyobb megszakításokkal lenn töltötte a folyónál. Eva mindig kéznél volt, ha szükség volt rá, pontosan úgy, ahogy annak idején Buddy számára is.

114


1935. NOVEMBER 28.

Egy igaz barát Vonatos Bili tizenhét sonkát dobott le a kormány utánpótlásvonatáról valamelyik este, és ebből következően troutville-i barátainknak nagyon jól sikerült a hálaadásnapi vacsorájuk. Az iskolában bemutatott Whistle Stop története című élőkép emlékeztet bennünket arra, hogy ezen a helyen valamikor indiánok bátor és szenvedélyes népe élt, ahogyan ezt a törzsfőnököt, az e területet lakó fekete lábú indián törzs főnökét alakító Vesta Adcock tökéletesen szemléltette. A párom azt állítja, hogy az ereiben egyharmad arányban feketelábúindián-vér folyik, de annyira azért nem szenvedélyes... csak tréfáltam, Wilbur. Ui. Ha valaki esetleg nem tudná, ki vezette azt a kartonpapír vonatot, amely végigdöcögött a színpadon, hát Peanut Limeway. Idgie mondja, hogy néger alkalmazottja, Sipsey, egy két méter magas bámiaszárat nevelt a Threadgoode-ház kertjében, és hogy áthozatta a kávézóba. Még nem tértünk magunkhoz a Will Rogers halála miatti fájdalmunkból. Mindannyian nagyon szerettük, és sejtésünk sincs, ki pótolhatná drága Almamártás

115 doktorunkat. Ki ne emlékezne közülünk a kávézóban töltött boldog estékre, amikor az ő hangját hallgattuk a rádióból? A nehéz időkben kis időre feledtette velünk a bajainkat, és megajándékozott egy mosollyal. Feleségét és gyermekeit együttérzésünkről biztosítjuk, és legjobb kívánságainkat küldjük nekik Sipsey pekándió süteménye mellé, úgyhogy szíveskedjenek mindahányan beugrani a postahivatalba, és aláírni a süteményhez tartozó képeslapot. Dot Weems

116


1986. FEBRUÁR 16. Evelyn egy édességgyár válogatott finomságait vitte ajándékba anyósának, hátha azzal felvidítja, de Nagyanyus meg sem köszönte, csak azt mondta, nem kell, így Evelyn levitte a dobozt a társalgóba Mrs. Threadgoode-nak, aki viszont igen megörült neki. – Egész nap nem unnám el a gyömbéres kekszet és a vaníliás nápolyit, ugye, maga sem? Evelyn kénytelen volt egy bólintással bevallani, hogy ő sem. Mrs. Threadgoode a kekszet rágcsálva lenézett a padlóra. – Tudja, Evelyn, utálom a linóleumpadlókat. Ez a hely tele van randa linóleumokkal. Az ember azt hinné, hogy ilyen sok öreg mellé, akik posztópapucsban slattyognak ide-oda, és hajlamosak arra, hogy elcsússzanak és eltörjék a lábukat, tán letesznek néhány szőnyeget. Az én nappalimban rongyszőnyeg van. Megkértem Norrist, hogy vigye le a fekete fűzős cipőmet a cipészhez, és tetessen rá gumitalpat, és ez a cipő van a lábamon reggeltől estig. Én nem fogom eltörni a lábamat. Egy combnyaktörés, aztán annyi. Ezek az öregek itt mind a tyúkokkal fekszenek. Én nem vagyok ehhez szokva. Soha nem feküdtem le addig,

117 amíg az atlantai tíz húszas el nem haladt a házam előtt. Itt nyolckor ágyban vagyok, és lekapcsolom a villanyt, hogy ne zavarjam szegény Mrs. Otist, de soha nem alszom el, amíg nem hallom a tíz húszas füttyét. Mindenhová elhallatszik a városban. De lehet, hogy csak gondolom, hogy hallom, de az mindegy is. Addig nem jön álom a szememre. Jó dolog, hogy szeretem a vonatokat, mert Whistle Stop úgyis csak egy vasúti városka volt, Troutville meg egy sor vityilló meg az egyetlen templom, a Sion Hegye baptista templom, ahova Sipsey meg a többiek jártak. A sín közvetlenül a házam mellett futott. Ha lett volna horgászbotom, meg is érinthettem volna vele a vonatokat, olyan közel voltam. Az elmúlt ötven évben ott ültem az elülső verandán a hintaszékemben, és néztem a tovarobogó vonatokat, és soha nem untam el őket. Ahogy a mosómedve sem unja el, hogy megmossa a kekszet. Legjobban éjszaka szerettem nézni őket. Az étkezőkocsi volt a kedvencem. Már csak büfékocsijuk van, ahol az emberek leülhetnek egy sör mellé, és elszívják a cigarettájukat, de régen, míg a jó vonatokat meg nem szüntették, a New York és New Orleans között közlekedő hét húszas Ezüst Félhold éppen vacsoraidőben haladt el a házam mellett, és ó, azt látnia kellett volna, ahogy a keményített fehér zakós és fekete bőr csokornyakkendős színes bőrű pincérek hozták-vitték a legfinomabb porcelánedényeket és ezüst kávéskannákat, és babaillatú friss rózsa pompázott minden egyes asztalon. És minden asztalon állt egy külön kis lámpa, olyan pici ernyős. Persze ez még akkoriban volt, amikor a nők legszebb ruháikban, kalapban és bundában utaztak, és a férfiak is olyan fessek voltak sötétkék öltönyükben. Az Ezüst

118 Félhold ablakain még apró kis árnyékolórolók is voltak. Az ember úgy ülhetett ott, mint egy étteremben, és közben siklott valahová az éjszakában. Szoktam is volt mondani Cleónak, hogy milyen kellemes, hogy az ember eszik, és közben halad is. Idgie mindig mondta: „Ninny, szerintem te a főztjük miatt utazol azon a vonaton...” És igaza is volt. Imádtam a bélszínjüket, és sehol nem ettem finomabb sült sonkát tükörtojással, mint azon a vonaton. Amikor a vonat megállt az útba eső kisvárosokban, a helybéliek eladták a friss tojásukat, sonkájukat és frissen fogott pisztrángjaikat. Minden friss volt akkoriban. Alig-alig főzök már... csak fölmelegítek olykor egy Campbell paradicsomleves-konzervet. Nem mintha nem értékelném a jó ételt. Nagyon is értékelem. De nehéz mostanság hozzájutni. Egyszer Mrs. Ods felírt a Guruló ebéd programra, amelyet az egyház szervezett, de olyan rettenetes ételt hoztak, hogy lemondtam. Igaz, hogy kerekeken hozták, de távolról sem hasonlított arra, amit a vonatokon felszolgáltak. Persze a rossz oldala is megvolt annak, hogy olyan közel laktam a vasúthoz. A tányérjaim mind megrepedeztek, az a zöld készlet is, amelyet akkor nyertem, amikor mindannyian átmentünk Birminghambe a filmvetítésre a gazdasági válság alatt. Most is emlékszem, mit játszottak: a Hello mindenki ment Kate Smithszel. – Mrs. Threadgoode Evelynre nézett. – Maga valószínűleg már nem ismeri, de őt hívták a Dél énekesmadarának. Nagydarab, kövér lány, de nagyon jó lélek. Nem gondolja, hogy a kövérek általában jó természetűek?

119 Evelyn halványan elmosolyodott, remélve, hogy ez igaz, mivel már a második csomag keksznél tartott. – De egy rossz szót se szólnék a vonatokra. Mi szórakozásom lett volna azokban az években? Akkor még nem volt tévé. Azzal múlattam az időt, hogy találgattam, honnan jönnek az emberek, és hova utaznak. Egyszer-egyszer, amikor Cleónak sikerült összekaparnia pár dollárt, elvitt engem meg a babát vonaton Memphisig meg vissza. Jasper, Big George és Onzell fia, szalonkocsi-kalauz volt akkoriban, és úgy bánt velünk, mintha mi lettünk volna a román király és királyné. Jasper később a Hálókocsi-kalauz Szövetség Szakszervezetének lett az elnöke. A fivérével, Artisszal még fiatalon Birminghambe költöztek... De Artis kétszer vagy háromszor börtönben is ült. Milyen fura, ember nem tudhatja, mi lesz a gyerekéből... Nézze meg Ruth és Idgie kisfiát. Sokan belerokkantak volna, ha így bánik vele az élet, de ő nem. Az ember soha nem tudja, mi lakozik egy másik ember szívében, amíg a végére nem jár, nem igaz?

120


1936. JÚNIUS 16. Abban a pillanatban, hogy Idgie meghallotta a hangokat odakintről, a sínek felől, tudta, hogy valakinek baja esett. Kipillantva látta, hogy Biddie Louise Otis rohan a kávézó felé. Sipsey és Onzell épp akkor lépett ki a konyhából, amikor Biddie kivágta az ajtót, és szinte sikoltotta: – A kisfiatokat elütötte a vonat! Idgie szíve megállt egy pillanatra. Sipsey a szája elé kapta a kezét: – Jézus segíts! Idgie azonnal utasította Onzellt: – Tartsd itthon Rutht – és rohanvást indult a sínekhez. Amikor odaért, a hatéves kisfiú a hátán feküdt, és tágra nyitott szemmel bámult az irtózattal rámeredő emberekre. A kisfiú Idgie-t megpillantva rámosolygott, és Idgie már-már visszamosolygott, amikor észrevette a fiú karját egyméternyire egy vértócsában. Big George, aki Biddie érkezésekor húst sütött a kávézó hátuljában, csapot-papot otthagyva Idgie után rohant, és ugyanabban a pillanatban látta meg a vértócsát. Felkapta a kisfiút, és ahogy csak bírt, nyargalt vele dr. Hadleyhez. Onzell az ajtóban őrködött, és erőnek erejével benn tartotta Rutht a hátsó szobában.

121 – Nem, Miz Ruth, lássa be, nem mehet. Itten marad szépen, aranyom. Ruth megrémült, és semmit nem értett. – Mi történt? Mi a baj? A kicsivel van valami? Onzell átvezette a kanapéhoz, leültette, és erősen fogta a kezét. – Csitt, aranyom... csak üljön itt szépecskén, és várjon, drágaságom, minden rendben lesz mingyár megint. Ruth most igazán megrémült. – Mi történt? Sipsey a kávézóban maradt, és ujjával a mennyezet felé bökdösött. – Ne tedd ezt velők, Uram... ne tedd ezt Miz Idgie-vel és Miz Ruthszal... nehogy megtedd velők ezt a dógot! Hallasz te engemet, Isten? Nehogy megtedd velük! Idgie Big George sarkában loholt, és együttes erővel kiáltoztak már háromsaroknyi távolságból: – Doktor Hadley! Doktor Hadley! Margaret, az orvos felesége hallotta meg őket előbb, és kijött a verandára. Látta, amint befordultak a sarkon, és gyorsan ugrasztotta a férjét: – Gyere hamar! Idgie és ifjabb Buddy jönnek! Hadley doktor felpattant az asztal mellől, és elébük futott a járdára, kezében a szalvétájával. Amikor meglátta, hogy a fiú karjából dől a vér, a szalvétát ledobva mondta: – Szálljanak be a kocsiba. Be kell vinnünk Birminghambe. Vérátömlesztésre lesz szüksége. Már futott is öreg Dodge-ához, de közben odakiáltott a feleségének, hogy értesítse a kórházat. Margaret besietett telefonálni, és Big George, már teljesen összevérezve, a hátsó ülésre ült, karjában a gyerekkel. Idgie előre szállt be, és egész úton be nem állt a szája, mesékkel nyugtatta a kisfiút, bár saját lába csak úgy reszketett.

122 Az ügyeletes orvos és egy nővér már vártak rájuk a baleseti bejáratnál. Amint megindultak befelé, a nővér szólt Idgie-nek: – Sajnálom, de a férjének idekint kell várakoznia. Ez fehér kórház. A kisfiú egyetlen szó nélkül végig Big George-ot nézte, miközben vitték be a folyosóra, míg csak el nem tűnt a szeme elől... Big George amúgy véresen felült a téglafalra, és fejét a tenyerébe temetve várt. Két pattanásos kamasz ment el előtte, és egyikük felkiáltott: – Nézd már, megint egy nigger, jól megkéselték. –A másik odakiáltotta: – Hé, öreg, jobb lesz, ha a niggerkórházba mész! Ferde szemű barátja, akinek hiányzott az egyik szemfoga, kiköpött, feljebb rántotta a nadrágját, és dülöngélve elbotorkált az úton.

123


1936. JÚNIUS 24.

Tragédia a kávézó előtt Sajnálattal tudatom, hogy Idgie és Ruth kisfia elveszítette egyik karját a múlt héten, miközben a kávézó melletti rendező pályaudvaron játszott. A vonat mellett szaladt, de elcsúszott és a vágányra esett. A vonat körülbelül hetven kilométeres sebességgel haladt, tudtuk meg Barney Cross kalauztól. A kisfiú jelenleg is a birminghami kórházban van, és bár rengeteg vért veszített, jól érzi magát, és hamarosan hazamehet. Ez idén elveszítettünk már egy lábat, egy kart és egy mutatóujjat itt Whistle Stopban. Meggyilkoltak egy feketét, és ez a sok tragédia mind egy dologra figyelmeztet bennünket: sokkal jobban kell vigyáznunk a jövőben. Elég már, hogy a szeretteink elveszítik valamelyik végtagjukat vagy bármi egyebet. És a magam részéről is megelégeltem már, hogy ilyen hírekről kelljen beszámolnom. Dot Weems

124


1986. FEBRUÁR 23. Mrs. Threadgoode az Evelyntől kapott mogyoróvajas süteményt ízlelgette, és kedvenc időszakán merengett, amikor még az összes vonat a háza mellett haladt el. Ám Evelyn érdeklődését fölkeltette valami az előző heti történetben, és a kíváncsiság most nem hagyta nyugodni. – Mrs. Threadgoode, jól emlékszem, azt mondta, hogy Idgie-nek és Ruthnak volt egy kisfia? – Ó, igen, Csonka, de nem képzelhet mokányabb kis kölyköt. Azzal együtt, hogy elveszítette a karját. – Úristen, mi történt? – Leesett a vonatról, amely levágta a karját, mindjárt a könyöke felett. Igazi neve ifjabb Buddy Threadgoode volt, de csak Csonkának hívták, mert csupán egy csonk maradt a karja helyén. Cleóval meglátogattuk a kórházban, és olyan bátor volt, nem is sírt, nem sajnálta magát. De Idgie is úgy nevelte, hogy kemény legyen, és bírja a sors csapásait. – Idgie felkereste egy kőfaragó barátját, és csináltatott vele egy babaméretű sírkövet, a következő felirattal:

125 ITT NYUGSZIK IFJABB BUDDY KARJA 1929-1936 ÉG VELED, ÖREG HAVER – Idgie felállította a sírkövet a kávézó mögött, és

amikor hazaért, kivitte Csonkát, és nagy hűhóval eltemették a karját. Mindenki jelen volt. Onzell és Big George gyerekei, Artis és Jasper, a kis Willie Fiú és Csintalan Madárka és az összes szomszéd gyerek. Idgie kihívott valami cserkészcsapatot is, és kürtön gyászzenét fújtak. Idgie nevezte először Csonkának a fiút, és amikor Ruth meghallotta, kis híján dührohamot kapott, azt mondta, ez aljasság. De Idgie szerint így a legjobb, mert senki nem fogja csúfolni a háta mögött. Szerinte jobb, ha a gyerek tudatosítja magában, hogy hiányzik az egyik karja, és nem fog érzékenykedni miatta. És úgy tűnik, neki volt igaza, mert nem láttam olyan embert, aki annyi mindent tudott volna csinálni egy kézzel... Csonka tudott golyózni, vadászni és horgászni, bármit, amit csak akart. Ő volt a legjobb lövész Whistle Stopban. A gyerek kiskorában, ha új látogató tévedt a kávézóba, Idgie behozta a fiút, és elmondatta vele az egész hosszú történetét arról, hogy hogyan ment törpeharcsát fogni a Warrior folyóra, és a történet szerint persze fogott is egy csomót, és akkor Idgie megkérdezte: – Milyen nagy volt a harcsa, Csonka? – És a gyerek kinyújtotta a karját, ahogy a felnőtt horgászok szokták, hogy megmutassa, mekkora volt a hal, és azt mondta: „Ó, körülbelül ilyen nagy.” És Idgie Csonkával együtt nevetett azon, hogy az emberek milyen képet vágnak, miközben próbálják elképzelni, mekkora is lehetett az a hal.

126 Természetesen nem állítom, hogy szent lett volna, megvoltak a maga kis dührohamai, mint minden más fiúnak. De egyetlenegyszer hallottam csak panaszkodni, illetve akkor láttam feldúltnak, amikor egyszer karácsony délután a kávézóban üldögéltünk, kávéztunk és gyümölcstortát ettünk, és ő egyik pillanatról a másikra úgy kezdett viselkedni, mint egy eszelős, törte-zúzta a játékait. Ruth és Idgie bement hozzá a hátsó szobába, majd Idgie gyorsan ráadta a kabátját, és kivitte. Ruth aggódott és kiborult, és utánuk rohant, kérdezte, hová mennek, de Idgie azt mondta, ne törődjön vele, hamarosan visszajönnek. És vissza is jöttek egy óra múlva, és Csonka nevetett, jó hangulatban volt. Évekkel később, amikor egyszer segített nekem rendbe tenni az udvarunkat, felhívtam a verandára, megkínáltam egy pohár jeges teával, és megkérdeztem: „Csonka, emlékszel arra a karácsonyra, amikor megőrültél, és összetörted azt a játékot, amit Cleótól és tőlem kaptál?” Nevetett, és ezt válaszolta: – Ó, Ninny néném – mert így hívott –, Ninny néném, hát persze hogy emlékszem. – Hova vitt Idgie akkor délután? – kérdeztem. – Ó, azt nem mondhatom meg, Ninny néném, megígértem, hogy senkinek nem árulom el. – A mai napig nem tudom, hova mentek, de Idgie mondhatott neki valamit, mert soha többé nem nyavalygott a hiányzó karja miatt. Ő volt a vadpulykalövőbajnok 1946-ban... tudja, milyen nehéz vadpulykát lőni? Evelyn azt válaszolta, hogy nem, nem tudja.

127 – Nos, kedvesem, hát pont a két szeme közé kell célozni, de olyan kicsi ám a feje, mint az öklöm. Az aztán a lövés! Mindenféle sportokat is űzött... soha nem hagyta, hogy az a hiányzó kar akadályozza valamiben... És kedves is volt. Nem volt nála kedvesebb fiú a világon. Ruth persze jó anya volt, és Csonka imádta is. Mindannyian imádtuk. De Csonka és Idgie valahogy mégis jobban összetartoztak. Csak fogták magukat, és eltűntek vadászni vagy horgászni. Azt hiszem, jobban élvezték egymás társaságát, mint bárki másét. Egyszer, emlékszem, Csonka egy szelet pekándiós sütit dugott a zsebébe, amivel tönkretette a jó nadrágját, és Ruth tajtékzott, de Idgie azt mondta, ő még ilyen vicceset nem hallott. De Idgie kemény is tudott lenni vele. Ő dobta bele ötéves korában a folyóba, hogy megtanítsa úszni. De az biztos, hogy Csonka soha nem feleselt vissza az anyjának, sok fiúval ellentétben. Legalábbis ha Idgie ott volt. Nem tűrte volna. Ő tisztelte az anyját, nem úgy, mint Onzell fia, Artis. Vele tehetetlenek voltak, nem igaz? – Igen, azt hiszem – válaszolta Evelyn, és csak most vette észre, hogy Mrs. Threadgoode kifordítva vette fel a ruháját.

128

WHISTLE STOP ALABAMA

1937. KARÁCSONY A városban szinte az összes gyerek játékpisztolyt kapott karácsonyra, és sokan Hadley doktor udvarába gyűltek, hogy kipróbálják. Az egész udvart betöltötte az egész délután pattogó patronok kénes szaga. Az összes gyerek már vagy százszor is meghalt. Puff! Durr! Puff! Véged! Piff! Puff! – Jaj! Eltaláltál!... Ujjuj! A nyolcéves Dwane Kilgore a szívéhez kapott, majd a földre rogyott, és három teljes percig haldokolt. Miután utoljára összerándult, felpattant, kibontott egy újabb tekercs patront, és villámgyorsan újratöltött. Csonka Threadgoode későn érkezett a lövöldözéshez; csak az imént fejezte be a kávézóban a családjával és Magányos Smokeyval elköltött karácsonyi vacsoráját. Rohanvást érkezett az orvos udvarába, de jól időzített, mert mindenki töltött fegyverrel várt. Csonka egy fa mögé futott, és Vernon Hadleyt vette célba. Piff! Puff! DIRR-DURR... Vernon felugrott a bokor mögött, és odakiáltotta: – Elhibáztad, te kis vakarék! Csonka eddigre kilőtte az egész tárat, és gyorsan tölteni akart, amikor egy nagyobb fiú, Bobby Lee Scroggins, odarohant hozzá, és beleeresztett egy sorozatot. DIRR-DURR... PIFF... PAFF... PUFF... – Megvagy!

129 És mielőtt Csonka észbe kapott volna, már meg is halt... Csonka azonban kemény fickó volt. Újra és újra töltött, de újra és újra lelőtték. Peggy Hadley, Vernon húga, Csonka osztálytársa kijött új, barna kabátjában, új babájával, és a hátsó lépcsőre ülve nézte a játékot. Egyszerre nem tűnt olyan jó bulinak, hogy az embert folyton lelőjék, és Csonka kétségbeesetten igyekezett legalább egyiküket leteríteni, de túl sokan voltak, és nem tudott elég gyorsan újratölteni ahhoz, hogy megvédje magát. DIRR-DURR... PIFF-PUFF... már megint lelőtték! De nem adta fel. Kétségbeesetten kiugrott, és sikerült elrohannia az udvar közepén álló nagy tölgyfa mögé. Egy szerencsés lövéssel már hatástalanította Dwane-t, és Vernonra koncentrált, amikor Bobby Lee mögéje került egy téglarakás mögül – Csonka megpördült, de elkésett. Bobby Lee egyszerre két pisztolyt szegezett rá, és mindkét tárat kiürítette. DIRR DURR PIFF PAFF PUFF DIRR DURR PIFF PAFF PUFF – Meghaltál! – kiáltotta Bobby Lee. – Kétszeresen halott vagy! Halj meg! Csonka nem tehetett mást, kénytelen volt meghalni Peggy szeme láttára. Gyors, csendes halál volt. Hamar fölpattant, és azt mondta: – Hazamegyek még töltényért. Mindjárt visszajövök. Bőven volt tölténye, de most igazából is meg akart halni. Peggy látta, hogy újra és újra lelőtték. Miután elment, Peggy is felállt, és kiabálni kezdett a bátyjával: – Ez nem tisztességes játék! Szegény

130 Csonkának csak egy karja van. Ez nem igazság! Megmondalak anyának, Vernon! Csonka berohant a hátsó szobába, a földhöz vágta a pisztolyt, aztán a falnak rúgta a villanyvonatot, és csalódottságában sírva fakadt. Amikor Ruth és Idgie bejött, az addigra már tönkrezúzott kismozdonyt taposta. Amikor Csonka meglátta őket, sírva sikoltotta: – Semmire nem megyek ezzel az izével! – És ütni kezdte csonka karját. Ruth megragadta a fiút.– Mi a baj, drágaságom? Mi történt? – Mindenkinek két pisztolytáskája van rajtam kívül! Nem bírom legyőzni őket, egész délután mindig csak engem lőnek le! – Kicsodák? – Dwane és Vernon, meg Bobby Lee Scroggins. – Ó, drágaságom... – döbbent meg Ruth. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de most, hogy itt volt, nem tudta, mit mondjon. Mit is mondhatott volna? Hogy mondja meg az ember egy hétéves fiúnak, hogy majd egyszer rendbejön minden? Ruth segélykérőn nézett Idgie-re. Idgie egy pillanatig Csonkára meredt, aztán kapta a kabátját, felhúzta a fiút az ágyról, felöltöztette, és kivezette a kocsihoz. – Gyerünk, kisöreg, szállj be. – Hova megyünk? – Ne törődj vele. A fiú némán ült mellette, míg le nem értek a part menti útra. A KOCSIKERÉK HORGÁSZTANYA táblánál befordult; hamarosan két nagy, fehér kocsikerékből álló kapuhoz értek. Idgie kiszállt,

131 kinyitotta a kaput, majd behajtott, egészen egy folyóparti faházig. Ott megpöccintette a dudát, mire egy perc múltán vörös hajú asszony dugta ki a fejét az ajtón. Idgie meghagyta Csonkának, hogy maradjon a kocsiban, maga pedig kiszállt, és a faházhoz ment, és váltott néhány szót az asszonnyal. A házban egy kutya magánkívül volt a boldogságtól, föl-alá ugrált, csaholt, annyira örült a látogatónak. Idgie beszélgetett néhány percig, majd az asszony egy pillanatra eltűnt, és visszatérve egy gumilabdát nyomott Idgie kezébe. Amikor kinyílt a szúnyoghálós ajtó, a kis kutya szinte repült kifelé, majd' szétvetette a boldogság, hogy látja Idgie-t. Idgie lement a verandáról, és hívta a kutyát: – Gyere, Lady! Gyere, kislány! – És feldobta a labdát a levegőbe. A kis patkányfogó terrier legalább másfél méter magasra ugorva elkapta a levegőben a labdát, és visszavitte Idgienek. Az ismét elhajította a labdát, mire Lady egyetlen egyenes ugrással elkapta. Csonka ekkor vette észre, hogy a kis kutyának csak három lába van. A kutya vagy tíz percen át ugrált és futott a labdáért, és egyszer sem veszítette el az egyensúlyát. Idgie egy idő múlva visszavitte a kis kutyát a házba, és egy pillanatra be is ment, hogy elköszönjön a vörös hajú asszonytól. Azután beszállt az autóba, lekanyarodott egy keskeny útra, és megállt a folyó mellett. – Csonka fiam, kérdezni akarok valamit. – Igenis, asszonyom. – Látszott azon a kutyán, hogy jól érzi magát? – Igen, asszonyom. – Látszott rajta, hogy örül, hogy él?

132 – Igen. – Érezted úgy, hogy sajnálja magát? – Nem, asszonyom. – A fiam vagy, és szeretlek, bármi történjék is. Ezt tudod, igaz? – Igen, asszonyom. – De tudod, Csonka, nagyon rossz érzés lenne, ha azt kellene gondolnom, hogy nincs annyi eszed, mint annak a szerencsétlen kis kutyának. Csonka lenézett a kocsi padlójára. – Igenis, asszonyom. – Úgyhogy ezentúl nem akarom hallani, hogy mit tudsz, illetve nem tudsz csinálni, oké? – Oké. Idgie egy üveg Green River whiskyt vett elő a kesztyűtartóból. – Egyébként meg Julian bácsival kiviszünk a jövő héten, és megtanítunk igazi fegyverrel lőni. – Komolyan? – Komolyan. – Idgie lecsavarta a kupakot, és ivott egy kortyot. – A legjobb lövész leszel az államban, és csak próbáljanak meg legyőzni bármiben... tessék, igyál. Csonka elkerekedett szemmel nyúlt az üvegért. – Gondolod? – Igen, gondolom. De ne mondd az anyádnak. Azok a fiúk még megbánják, hogy kikezdtek veled. Csonka kortyolt egyet, és megpróbált nem gondolni rá, hogy mennyire égeti a torkát. – Ki volt az a néni? – kérdezte. – Egy barátnőm. – Te már jártál itt máskor is, igaz? – Igen, jó néhányszor. De ne szólj róla az anyádnak.

133 – Rendben.

134

BIRMINGHAM, ALABAMA (SALAKVAROS)

1934. DECEMBER 30. Onzell újra és újra nyomatékosan megmondta a fiának, Artisnak, hogy nem akarja, hogy valaha is átmenjen Birminghambe; Artis ma este mégis elment. A nyolc körül a végállomásra befutó tehervonat hátuljáról ugrott le. Az épületbe lépve tátva maradt a szája. Az állomás olyan nagynak tűnt, mint Whistle Stop és Troutville együtt; hosszú sorokban álltak a vastag, tömör mahagónipultok, a padlót és a falakat színes csempe borította. CIPŐFÉNYEZÉS... SZENDVICSEK... SZIVAR... DROGÉRIA... HÍRLAP... BORBÉLY... FÁNK ÉS CUKORKA... DOHÁNYBOLT... WHISKYBÁR... KÁVÉZÓ... KÖNYVESBOLT... GYORSVASALÁS... AJÁNDÉK... HŰTÖTT ITALOK... FAGYLALT... Huszonöt méter magas üvegmennyezet alatt piros sipkás hordároktól, utasoktól nyüzsgő kész város tárult a tizenhét éves fekete fiú szeme elé, aki még soha nem lépte át Whistle Stop határát. Túl sok volt ez neki. Úgy gondolta, már az egész világot látta ebben az egy épületben, és kábán kitámolygott a főbejáraton. És akkor meglátta. Ott volt a szeme előtt a világ legnagyobb fényfelirata – húsz emelet magasan tízezer

135 arany izzó rajzolta az ég feketéjére: ISTEN HOZTA BIRMINGHAMBEN... A BŰVÖS VÁROSBAN... És valóban bűvös város volt; úgy reklámozták, mint „Dél leggyorsabban fejlődő városá”-t, sőt lassan már Pittsburghöt is Észak Birminghamjének nevezték... Birminghamnek, ahol felhőkarcolók magasodtak, az eget vörösre és bíborra festették az acélgyárak, több száz automobil zümmögésétől voltak hangosak az utcák, és éjjel-nappal ide-oda surrogtak a villamosok. Artis mintegy transzban indult meg lefelé az utcán, elhaladt St. Claire, Birmingham legkorszerűbb szállodája, az L&N kávézó és a Terminál Szálló mellett. A kávézó ablakredőnyei között bekukucskálva látta, hogy csupa fehér ember ül a kék tányérokon felszolgált ételkülönlegességek mellett, és tudta, hogy ez nem neki való hely. Elhaladt a Vörös Top bár és grill előtt, átment a Szivárvány viadukton, tovább a Melba kávézó mellett, és mintegy ősi ösztöntől vezérelve rátalált a Negyedik sugárútra, amelyen szinte varázsütésre megváltozott a járókelők bőrének színe. Rálelt tehát: itt volt a tizenkét saroknyi, ismert nevén Salakvárosnak nevezett városrészben... a Dél Harlemében, amelyről mindig is álmodott. Kiöltözött, cseverésző és nevetgélő párok mozogtak körülötte, és Artist mintha sodorták volna magukkal, akár hullám a tetején lebegő fehér taréjt. Zene dübörgött elő az ajtók és ablakok mögül, és ömlött le a lépcsőkön az utcára. Bessie Smith nyújtott crescendója kúszott ki egy emeleti ablak mögül: „Ó, gondtalan szerelem... Ó, gondtalan szerelem...”

136 Dzsessz és blues keveredő futamai szöktek ki a Frolic Színházból, a Dél legjobb fekete színházából, mely kizárólag musicaleket és színvonalas komédiákat játszott. És emberek jártak-keltek... A sarkon Ethel Waters tette fel magának a dallamos kérdést: „Mit tettem én, hogy a bőröm fekete és kék?” A szomszédban Ma Rainey zengte: „Hé, Jailor, mondd, mit követtem el?”... És az emberek az Ezüst Hold Kék Hangjegy Klubban simit jártak Art Tatum Csípős pirospaprika dobogósára. Itt volt tehát... Salakvárosban, egy szombat este, és egyetlen sarokkal odébb a fehér Birminghamnek fogalma sem volt róla, hogy ez az egzotikus, szépiaszerű tünemény a világon van egyáltalán. Salakvárosban, ahol a Highland sugárút délutáni szolgálólánya este akár a sugárút királynője lehet, és piros sapkás, fényes cipőjű fiúk diktálják a salakvárosi éjjeli divatot. Mind itt parádéztak fekete, olajozott, lenyalt hajukkal és aranyfogaikkal, melyek fénylettek és csillogtak a feliratokat körbefolyó, lüktető színes neonfényben. Élénkzöldbe és lilába öltözött, rikító sárga és cserszínű bakancsot, keskeny piros-fehér selyem nyakkendőt viselő, fekete, cserbarna, fahéj-, vörös bőrű, mindenféle faj keveréke sodorta Artist az utcán, a mélybarna és mandarinsárga ajkú, ringó csípejű hölgyek pedig esti topánkában és vörösróka prémben korzóztak... Artis szeme előtt fények villództak. A BŰVÖS VÁROS BILIÁRDSZALONJA URAK SZÁMÁRA; A ST. JAMES GRILL; KÉK MENNYORSZÁG LACIKONYHA; ALMA MAE JONES SZÉPSÉGÁPOLÓ TANODÁJA... Artis elhaladt a Champion Színház előtt, ahol Olcsó a boldogság, 10 cent mindössze... Két házzal lejjebb táncoló párokat látott a

137 Fekete és Sárga táncteremben, amelyet borostyán spotlámpák fényei pásztáztak be lustán, lilára festve az ellibegő táncosokat. Artis befordult a sarkon, és a nyüzsgő utca mind gyorsabban sodorta magával, el a Boldogság felhői használtruha-kereskedés, a Kis Delila kávézó, a Pandora Biliárd és a Kevert italok házaként reklámozott Út a csillagokhoz koktélcsarnok, majd tovább, a Szabadidő Színház előtt, amely azon a héten az Edna Mae Harris egy színpompás revüben-t tűzte műsorára. A szomszédos Nagyszínházban Mary Marble és Little Chips tündökölt. Artis továbbment a Kis Savoy kávézó, majd a Dixie Carlton Szálló báltermének ablakaiban újabb táncoló párok sziluettje mellett, ahol a hatalmas, forgó tükörgömb ezüst fényszikrákkal szórta be a termet... A foxtrottozó párok mit sem sejtettek a kezeslábasban kint tébláboló, a csodálkozástól elkerekedett szemű fiatal fekete fiú létezéséről, akit magával söpört a tömeg a Szorgos Méh Lacikonyha Hölgyek és Urak számára mellett, amelynek kínálata között szerepelt elektromos sütőben sült goffri és forró sütemény bármely órában, az Ön kedvenc pirítós szendvicse, hozzá a város legjobb kávéja, hot dog 5 centért, házi chili, hamburger, sertéssült, sonka, svájci sajtos szendvics, minden étel csak 10 cent... és vitte tovább a tömeg a temetkezésre szakosodott Viola Crumbely Szivárvány Biztosítótársaság mellett, amelynek kirakatában tábla biztatta a potenciális ügyfeleket, hogy Váltson sírhelyet, míg fiatal, aztán még tovább, el a De Luxe Hotel és Kiadó szobák férfiaknak felirat előtt. A Szabadkőműves-templom mellett álló Casino Klub közelében egy Artis mögé került dús keblű,

138 kukoricasárga szaténruhában, citromsárga tollboában parádézó szépség hirtelen visítással egy gyors lábú férfi után vágta a táskáját, de elhibázta. A férfi fölnevetett, és Artis vele nevetett, miközben tovább hagyta magát sodortatni a tömegben; tudta, hogy végre-valahára hazaérkezett.

139

SALAKVÁROSI HÍREK TEREFERE (BIRMINGHAM SZÉPIA HÍRLAPJA) MR. MILTON JAMES TOLLÁBÓL

1937. MÁJUS 6. Mr. Artis O. Peaveyt szombat este bevitték az Egyetemi Kórházba, miután többszörösen megsértette magát, amikor barátnője elmondása szerint megpróbált kinyitni egy különösen drága üveg bort; az évjáratról és a címkéről nincs értesülésünk. Vajon csak képzelem, vagy valóban láttam Miss Ida Doizert valamelyik este az éjféli villamoson, útban az ensleyi Frakk Csomópontba, hogy ellejtsen néhány táncot Bennie Upshaw-val, akinek karjából aztán Mr. G. T. Williams szállította haza a kocsiján? Az ország minden népszerű zenekarában van kéthárom birminghami fiú, hála szeretett professzorunk, Fess Watley szakértő zeneoktatásának. A zene terén nagy megbecsülésnek örvendhetünk. Ne feledjék, hogy régi barátunk, Cab Calloway hamarosan megtiszteli bűvös városunkat. Ínyenceknek való darab a Frolic Színház e heti műsorán... Hétfő-péntek: Ötcsillagos program Erskine Hawkins: A huszadik századi Gábriel a „PÁCOLT SONKÁ”-ban Valamint: SZÍNES SPORTHÍRADÓ

140


1986. MÁRCIUS 2. Mrs. Threadgoode kiskanállal kanalazott egy csésze vaníliásjégkrémet, és közben felidézte a gazdasági válság idejéről való emlékeit... – Sokan meghaltak, vagy így, vagy úgy. A válság keményen lesújtott az emberekre. Különösen a feketékre, akiknek addig sem volt valami jó dolguk. Sipsey szerint Troutville lakóinak fele megfagyott vagy éhen halt volna, ha nincs Vonatos Bili. Evelynnek új volt ez a név. – Milyen Vonatos Bili? Mrs. Threadgoode meglepettnek tűnt. – Nem meséltem még magának Vonatos Biliről? – Nem hiszem. – Nos, híres bandita volt. Azt mondják, fekete bőrű férfi volt, aki titokban fölmászott a vonatokra, és élelmet meg szenet dobált le éjszaka a kormány ellátmányából, és a vasút mellett lakó feketék hajnalban mindent összeszedtek, és hazaiszkoltak vele. Nem hinném, hogy valaha is elkapták volna... soha nem is tudták meg, ki volt... Idgie ugratta is barátját, a vasúti nyomozó Grady Kilgore-t, aki mindennap bejött a kávézóba: „Hallom, hogy az öreg Vonatos Bili még mindig szabadon garázdálkodik. Mi van veletek, fiúk?”

141 Grady dühében még húsz fő erősítést szerzett, valamint örök ingyenjegyet ígértek a vasút járataira annak, aki bármilyen információval rendelkezik Biliről, de hiába. Idgie halálra cukkolta Gradyt. De ettől még jó barátok maradtak. Grady benne volt abban a Savanyú Uborka Klubban is... – A miben? Mrs. Threadgoode fölnevetett. – A Savanyú Uborka Klubban, abban a bolondos klubban, amelyet Idgie, Grady meg Öklelő Jack alapítottak. – Milyen klub volt? – Azt állították, hogy társasági klub, de valójában Idgie jöttment barátai tartoztak ide, akik időnként összejöttek, ő meg néhány vasutas, és Eva Bates meg Magányos Smokey. Semmi mást nem csináltak, mint vedelték a whiskyt és hazugságokat agyaltak ki. Az ember szemébe hazudtak, amikor pedig inkább érdekükben állt volna igazat mondani. Az volt a szórakozásuk, hogy hazugságokat gyártottak. Őrült történeteket. Egyszer Ruth éppen jött haza a templomból, és mind ott üldögéltek Idgie-vel, és akkor Idgie megszólalt: „Igazán sajnálom, Ruth, de míg oda voltál, Csonka lenyelt egy 22-es golyót.” Amikor Ruth ideges lett, Idgie így nyugtatta: „Ne aggódj, már jól van. Átvittem Hadley doktorhoz, megitatott vele fél liter ricinusolajat, és azt mondta, nyugodtan hazavihetem, de vigyázzunk, hogy ne célozzunk meg vele senkit.” Evelyn nevetett. Mrs. Threadgoode folytatta: – Nos, képzelheti, hogy Rutht mennyire érdekelte ez a klub. Idgie volt az elnök, és mindig titkos találkozókat szervezett. Cleo szerint a

142 titkos találkozók forró hangulatú pókerezést jelentettek. De azt is mondta, hogy a klub némi jót is cselekedett, de ezt nemhogy nem vallották volna be, sőt inkább letagadták. Volt Whistle Stopban egy baptista prédikátor, Scroggins tiszteletes, akit nem állhattak, merthogy antialkoholista volt, és ha egy szegény ördög megkérdezte, hogy hol kaphatna whiskyt vagy élő csalit, mindjárt őhozzá irányították. Valószínű, hogy az őrületbe kergették vele. Sipsey volt az egyetlen színes bőrű kivétel, akit bevettek maguk közé, mert ugyanúgy tudott nagyot mondani, mint ők. Mesélt nekik egy asszonyról, akinek segített a szülésben, és amikor nem akart jönni a baba, Sipsey egy evőkanál burnótot adott neki, amitől az asszony akkorát tüsszentett, hogy a baba kirepült belőle, és meg sem állt a másik szobáig... – Jaj, ne! – mondta Evelyn. – De igen! És aztán elmesélte egy troutville-i barátnőjének, Lizzynek a történetét, aki várandósan igen kívánós lett: keményítőt kívánt. Azt mondta, Lizzy marokszám ette a keményítőt egyenesen a dobozból, és amikor a baba megszületett, fehér volt, mint a hó, és merev, mint a deszka... – Az ég szerelmére... – De tudja, Evelyn, ez akár igaz is lehetett. Tényként tudom, hogy egyes fekete nők agyagot ettek, egyenesen a földből. – Ezt nem hiszem. – Pedig így hallottam, aranyom. Vagy lehet, hogy kréta volt. Elfelejtettem, hogy melyik. De vagy agyag volt, vagy kréta.

143 Evelyn mosolyogva csóválta a fejét. – Ó, Mrs. Threadgoode, milyen vicces is tud lenni. Mrs. Threadgoode elgondolkozott, és önmagával elégedetten mondta: – Nos, igen. Azt hiszem, valóban vicces vagyok.

144


1938. DECEMBER 1.

Havazott Whistle Stopban Micsoda meglepetés, igazi hó esett. Whistle Stop elment volna az Északi-sarknak a múlt héten. Van-e szebb látvány a hóval borított piros bogyós magyalbokornál? Szerintem nincs, de hála az égnek, csak tízévente egyszer van benne részünk. A párom azt képzeli, hogy bármilyen időjárási viszonyok közt képes vezetni, és most eltökélte, hogy megkocsikáztatja öreg vadászkopóit, de belecsúszott egy árokba az Első utcán. Következésképpen ha látnak egy asszonykát, aki autókat próbál leinteni a jövő hónapban, az én leszek. Igen, az én párom volt az, aki autóba ült, amikor a múltkor baseball-labda nagyságú jég esett, és három hétbe tellett, hogy a szélvédőt kicseréltessük. És ő volt az is, akibe belevágott a villám, miközben a csónakjából horgászott a folyón. Ezért ha legközelebb látják Wilburt, amikor rossz idő készül, küldjék haza, és én bezárom a gardróbba. Attól tartok, egy tornádó elragadná, és valahol jó messze pottyantaná le... és akkor kivel veszekednék? Beszélik, hogy Vonatos Bili öt vonatot fosztott ki egyetlen hét alatt. Átugrottam Gladys Kilgore-hoz a szépségszalonba, aki azt mondta, hogy a férjén, Gradyn az ideg-összeroppanás jelei mutatkoznak.

145 Egyébként meg, ha Vonatos Bili olvassa ezeket a sorokat, igazán ledobhatna egy vadonatúj autót is az egyik vonatról, mielőtt Grady elkapná... nagy szükségem volna rá! Dot Weems

146


1938. DECEMBER 1. A nap alig bújt elő a kávézó mögül, amikor Idgie megrázta, és hangosan költögette Csonkát: – Csonka, ébredj! Kelj fel! Oda nézz! – És az ablakhoz húzta a fiút. Az egész mezőt fehér lepel fedte. Csonka álla leesett. – Mi ez? – Hó – nevetett Idgie. – Hó? – Az. Csonka már harmadikba járt, de most látott először havat. Ruth bukkant fel mögöttük hálóingben, és amikor kinézett, ő is ugyanúgy elképedt. Mindhárman gyorsan felöltöztek, amilyen gyorsan csak tudtak, és öt perccel később már kinn voltak az udvaron. Ötcentinyi volt csak a hó, de belehempergőztek, és hógolyókat gyúrtak. Az egész városban nyíltak az ajtók, és a gyerekek izgatottan kiáltoztak. Hét órára Csonka és Idgie már egy alacsony, pocakos hóembert is épített, Ruth pedig havas jégkrémet készített tejjel és cukorral. Idgie úgy döntött, hogy gyalog viszi Csonkát iskolába; ahogy végignéztek a vasút mentén, mindent fehérség borított, ameddig a szem ellátott. Csonka izgalmában

147 egyre ugrabugrált, és kétszer is elesett. Idgie elhatározta, hogy elmond neki egy történetet, hogy megnyugtassa. – Meséltem már neked azt, amikor Smokey és én pókereztünk? Vasmalac Sammel? – Nem. Ki az a Vasmalac Sam? – Komolyan nem hallottál Vasmalac Samről, Alabama legaljasabb pókerjátékosáról? – Nem, asszonyom. – No, hát, Smokey meg én egész éjszakás pókerjátszmában voltunk odaát Gate Cityben, és elég jó lapjárásom volt. Egy órán keresztül az összes tétet megnyertem, és Vasmalac egyre jobban dühöngött, de hát mit tehettem? Nem szállhattam ki, legalábbis amíg nyerésre álltam, addig nem... olyat nem tesz az ember. És minél többet nyertem, annál jobban dühöngött, és egyik dührohamában előkapta a pisztolyát, és kirakta az asztalra azzal, hogy megöli, aki legközelebb rossz lapot oszt neki. Csonka figyelmét eddigre teljesen lekötötte Idgie története. – És ki következett az osztásban? – Éppen ez volt a sors iróniája. Vasmalac elfelejtette, hogy ő lesz a soros, és lám, a saját kezével osztott magának egy kettes párt. Úgyhogy felvette a fegyverét, és golyót röpített a fejébe, mindjárt ott, az asztal mellett... állta a szavát, az biztos. – Hűha! Te is láttad? – Hát persze. Egy kettes pár volt, isten bizony. Csonka még mindig ezt emésztette, amikor észrevette, hogy valami kiáll a hóból a sín mellett. Odafutott, és felvette. – Nézd, Idgie néni, egy káposztakonzerv, még ki sem bontották!

148 Abban a pillanatban világosság gyúlt az agyában. Áhítattal emelte föl a konzervet, úgy suttogta: – Idgie néni, fogadok, hogy ezt Vonatos Bili dobta le. Ugye? Idgie megvizsgálta a konzervet. – Lehetséges, fiam, nagyon is lehetséges. Tedd vissza oda, ahol találtad, hadd találja meg, akinek szüksége van rá. Csonka pontosan ugyanoda tette vissza a konzervet, mintha valami szent tárgy lett volna. – Tyűha! Az első hó, meg a konzerv, amelyet Vonatos Bili dobott le – túl sok volt ez egy napra. Tovább gyalogoltak, és Csonka néhány perc múlva megszólalt. – Azt hiszem, Vonatos Bili a legbátrabb ember, akit a föld a hátán hordott, igaz, Idgie néni? – Hát tényleg bátor. – Nem gondolod, hogy ő a legbátrabb az ismerőseink közül? Idgie elgondolkodott. – Nem, azt nem mondanám, hogy a legbátrabb, akit ismerek. Nem, azt nem mondanám. Az egyik legbátrabb, de nem a legbátrabb. Csonka megdöbbent. – Ki bátrabb Vonatos Bilinél? – Big George. – A mi Big George-unk? – Aha. – Mér, mit csinált? – Hát például, ha ő nincs, én nem lennék itt. – Úgy érted, hogy máma? – Nem. Úgy általában. Fölfaltak volna a disznók. – Komolyan? – A legkomolyabban. Két-három éves lehettem, amikor Buddyval és Juliannal az ólak körül lebzseltünk,

149 és én felmásztam a kerítésre, és fejjel belezuhantam a vályúba. – Tényleg? – Tényleg. A disznók meg azonnal megindultak... tudod, hogy mindenevők... azt rebesgették, hogy sok kisbabát felfaltak már. – Valóban? – Tuti. Szóval kiugrottam a vályúból, és rohanni kezdtem, de elestem, és az egyik majdnem elkapott, mielőtt kiértem volna, amikor Big George észrevett, és beugrott az ólba, ahol a legsűrűbben voltak a disznók, és elkezdte szétkergetni őket. De százötven kilós hízókra gondolj. Egyenként megragadta és áthajította őket a kerítésen, mintha csak krumpliszsákok lettek volna. Sikerült távol tartania őket tőlem, míg Buddy be nem mászott a kerítés alatt, és ki nem húzott. – Ez komoly? – Komoly! Láttad már a forradásokat Big George karján? – Aha. – Azok a disznóharapások nyomai. De Big George soha nem szólt róla Apusnak, mert tudta, hogy agyonütné Buddyt, amiért odavitt. – Ezt nem tudtam. – Tudom, hogy nem tudtad. – És ismersz még bátor embert? Például Julian bácsi, amiért lelőtte azt a nagy szarvast a múlt héten? Ahhoz is sok bátorság kellett. – No, hát... van ilyen bátorság, meg amolyan bátorság – mondta Idgie. – Ahhoz nem kell nagy bátorság, hogy lelőj egy szerencsétlen állatot egy húszkaliberes puskával.

150 – Kit ismersz még Big George-on kívül, aki nagyon bátor? – Hát, várjunk csak... – mélázott el Idgie. – Big George-on kívül az anyád volt az egyik legbátrabb ember, akit ismerek. – Anyus? – Igen. A te mamád. – Ó, ezt nem hiszem. Ő mindentől megijed, még egy kis bogártól is. Mit tett, hogy olyan bátor? – Valamit. Egyszer tett valamit. – Mit? – Mindegy, mit. Te kérdeztél, és én válaszoltam. Anyád és Big George a két legbátrabb ember, akit ismerek. – Becsszó? – Becsszó. Csonka elképedt. – Akkor én... – Nagyon helyes. És van még valami, amit soha ne felejts el. Nagyszerű lények élnek ezen a földön, fiam, akik úgy járnak-kelnek itt közöttünk, mintha emberek volnának. És ezt soha ne felejtsd el. Értesz engem? Csonka komolyan nézett Idgie-re: – Nem felejtem el, asszonyom. Amint gyalogoltak tovább a vasút mellett, egy élénkvörös kardinálispinty lökte föl magát az egyik havas fáról, majd beleolvadt a fehér horizontba.

151


1986. MÁRCIUS 9. Régebben, azokon a végtelen fekete éjszakákon, amelyeken Evelyn ébren feküdt a félelem szorításában, és a halál, orvosi műszerek és növekvő daganatok látomásával viaskodott, segítségért akart kiáltani, miközben Ed békésen szuszogott mellette. De csak feküdt némán saját személyes poklának sötét bugyrában, míg meg nem virradt. Mostanában, ha el akarta terelni a figyelmét arról, hogy meghúzza a jégbe hűtött pisztoly ravaszát, lehunyt szemmel kényszerítette magát, hogy Mrs. Threadgoode hangját hallja, és ha mélyeket lélegzett és koncentrált, sikerült Whistle Stopba képzelnie magát. Gyalogol lefelé az utcán, betér Opal szépségszalonjába, és szinte érzi, ahogy mossák a haját, előbb meleg vízzel, aztán egyre hidegebbel. Amint frizurája elkészül, beugrik a postahivatalba Dot Weemshez, aztán tovább, be a kávézóba, ahol mindenki ott van, Csonka és Idgie is. Leül, ebédet rendel, és Wilbur Weems és Grady Kilgore odaint neki. Sipsey és Onzell rámosolyognak, és ő hallja a konyhából beszűrődő rádiót. Mindenki megkérdezi, hogy van, és örökké süt a nap, és mindig lesz holnap...

152 Evelyn mostanában egyre jobban aludt, és mind kevesebbet gondolt a pisztolyra... Evelyn reggel arra ébredt, hogy az idősek otthonába kívánkozik. Ahogy heteken át ott ült, és a kávézó és Whistle Stop életéről szóló történeteket hallgatta, azok valóságosabbnak tűntek, mint Eddel Birminghamben élt élete. Amikor megérkezett, jó hangulatban találta barátnőjét, mint mindig. Mrs. Threadgoode igen megörült a mandula nélküli csokiszeletnek, mely külön kérése volt. Amire az édesség fele elfogyott, Mrs. Threadgoode gondolatai egy csavargó körül jártak, akit évekkel azelőtt ismert. – Istenem, vajon mi lett vele? Ki tudja, hol jár Magányos Smokey, bizonyára nem is él már. Emlékszem arra, amikor először állított be a kávézóba. Sült zöld paradicsomot ettem, és ő a hátsó ajtón kopogott, és enni kért. Idgie előbb egy pillanatra bement a konyhába, de hamar visszajött, hozta magával ezt a szerencsétlen flótást, aki rettenetesen piszkos volt a vonatokon való lógástól, és beküldte a fürdőszobába, hogy mosdjon meg, amíg ő enni hoz. Idgie elkészítette az ételét, és azt mondta, ennél magányosabb embert soha nem látott. Smokey Phillips a rendes neve, de Idgie csak Magányos Smokeynak hívta, és később, ha látta bejönni az útról, csak ennyit mondott: „Itt jön az öreg Magányos Smokey.” Szegény ördög, nem hiszem, hogy lett volna családja, és Ruth meg Idgie sajnálták, mert olyan szerencsétlen volt, és hagyták, hogy a kávézó mögötti régi fészerben húzza meg magát. Időnként rájött a csavaroghatnék, és

153 évente kétszer-háromszor útnak eredt, de előbb vagy utóbb mindig előkerült, általában részegen és lerongyolódva, és olyankor bevette magát a fészerébe, és egy darabig maradt. Soha nem volt semmije. Minden tulajdona egy kés, egy villa meg egy kanál volt, amit a kabátzsebében hordott, meg egy konzervnyitó a kalapszalagjába tűzve. Azt mondta, nem akar cipekedni. Azt hiszem, az a fészer volt az egyetlen hely, amelyet életében az otthonának nevezhetett, és ha Ruth meg Idgie nem szánják meg, már rég éhen is halt volna. Szerintem azért jött mindig vissza, mert szerelmes volt Ruthba. Mondani soha nem mondta, de az ember láthatta abból, ahogy ránézett. Tudja, hálás vagyok a sorsomnak, hogy az én Cleóm távozott elsőként. Úgy látom, az öregemberek nem tudnak asszony nélkül élni. A legtöbben követik is hamar a feleségüket a sírba. Egyszerűen nem találják többé a helyüket. Milyen szánalmas... nézze meg például ezt az öreg Dunawayt itt. Még egy hónapja sincs, hogy eltemette a feleségét, de már az összes öregasszonnyal kikezdett... ezér' adják neki a nyugtatókat is, hogy lehűtsék. Rómeónak képzeli magát, hát hitte volna? És csak látná, hogy néz ki, pontosan, mint egy vén pulykakakas, azzal a hatalmas, lecsüngő fülével. De hát ki vagyok én, hogy megítéljem? Mindegy, hogy néz ki az ember, mindig akad valaki, aki őt látja a legszívdöglesztőbbnek a világon. Talán még szerencséje is lesz valamelyik öregasszonnyal...

154

NYUGATI MADISON UTCA CHICAGO, ILLINOIS

1938. DECEMBER 3. A chicagói Nyugati Madison utca semmiben nem különbözött a baltimore-i Pratt utcától, Los Angeles Déli főutcájától vagy San Francisco Harmadik utcájától; evangéliumhirdetők, olcsó panziók és hotelek, használtruha-kereskedések, zsíros kanállal levesért sorban állók, zálogházak, italmérések és finom elnevezéssel „kiábrándult férfiakkal” teli vörös lámpás házak utcája volt ez. Egyedül az tette Chicagót rendkívülivé abban az évben, hogy a rendszerint egyedül utazgató Magányos Smokey barátra lelt benne. Igaz, hogy csak egy gyerek barátra, de társaságnak társaság volt. Egy hónappal azelőtt akadt rá Michiganben. Helyes, kölyökképű fiú volt, vékony, kékesszürke, bebújós pulóvert viselt a barna, kirojtosodott inge és ugyancsak foszladozó, barna nadrágja fölött; a bőre olyan sima volt, mint egy baba popója. Mivel zöldfülű volt még, sokszor meggyűlt a baja a detroiti buzikkal, és megkérte Smokeyt, hadd maradjon mellette egy kis időre. Smokey azt válaszolta neki, amit egy öreg csavargó őneki mondott valaha: „Menj haza, kölyök, amíg jól van dolgod. Menekülj ettől az élettől, mer' ha egyszer kipisálsz egy vagonból, már késő.”

155 De nem használt a jó tanács, ahogy neki sem használt annak idején, és Smokey hagyta, hadd maradjon. Fura kölyök volt. Összekeresett mindent, hogy találjon egy tízcentest, még a zsebeit is kiforgatta, csak hogy láthassa Sally Randot, amint a Fehér madarak holdfényben-re táncol, a plakátok szerint. Nem talált tízcentest, de a jegypénztárban ülő hölgy megsajnálta, és ingyen beengedte. Smokey elcsent valaki zsebéből egy negyeddollárost, amíg a kölyökre várt, gondolta, megjár nekik egy tízcentes steak a szemközti Tile Grillben. Aznap semmit nem ettek egy konzervvirsli és néhány szem állott keksz kivételével. Éppen rágyújtott egy Lucky Strike-ra, amit egy összetaposott cigarettásdobozban talált, amikor a kölyök széles jókedvében úgy robbant ki a színházból. – Ó, Smokey, de kár, hogy nem láttad! Soha életemben nem láttam szebb és kecsesebb kis jószágot! Tisztára olyan, mint egy angyal, igazi, élő angyal, aki a mennyek országából szállt le. A fiúnak a vacsora végéig be nem állt a szája. Miután megvették a steakjüket, harminc cent híja volt a hotelszobának, ezért megindultak a Grant park felé, ahol reménykedhettek némi alvásban a kátránypapírból és kartonból rögtönzött kalyibák valamelyikében, amelyhez a szerencsések néhány deszkát is találtak; és aznap este ők is a szerencsések közé tartoztak. Elalvás előtt a fiú szokása szerint megszólalt: – Meséld el, hogy hol jártál, és mi mindent csináltál, Smokey. – Tudod, hogy már elmeséltem. – Tudom, de mondd el újra.

156 Smokey mesélt neki arról az időről, amit a baltimore-i Fehér Torony hamburgerétteremben töltött, ahol úgy csillogott-villogott minden, hogy az ember akár a fehérfekete kockás kőpadlóról is ehetett volna; és arról az időről is, amikor Pittsburg mellett szenet bányászott. – Tudod, sok csávó megeszi a patkányt is, de én nem tudtam rávenni magam. Hányszor láttam, hogy a patkányok életet mentettek! Egyszer az enyémet is ők mentették meg. Elsőként érzik meg a gázt a bányában... Egyszer egy haverral jól benn jártunk a bányában, és amint ott csákányozunk, hirtelen vagy kétszáz patkány száguld el mellettünk száz kilométeres sebességgel. Én nem tudtam, mit gondoljak, de ez a színes koma egyszerre elhajítja a csákányát, és odakiáltja: „Fuss!” Futottam, és ez mentett meg. Ha látok egy patkányt, ma is elengedem, hadd menjen a dolga után. Igen, öcskös, nagyon előkelő helyen állnak nálam. A gyerek már félálomban motyogta: – Mi volt a legrosszabb munkád, Smokey? – A legrosszabb? Várjunk csak... Csináltam sok olyan dolgot, amit rendes ember soha nem csinálna, de a legrosszabb talán mégis az volt, még huszonnyolcban, amikor elvállaltam azt az állást a terpentingyárban lenn az alabamai Vinegar Bendben. Azelőtt két hónapig kizárólag disznóhúson és babon éltem, és annyira le voltam égve, hogy az ötcentest is palacsinta nagyságúnak láttam. Máskülönben el se szegődtem volna. A fehérek közül csak a francia származásúakat tudták rávenni erre a munkára; terpentinniggereknek csúfolták őket. Nem fehér embernek való volt; én is csak öt napig bírtam, és utána három hétig hánytam, mint a lakodalmas kutya; a

157 szag beleeszi magát az ember hajába, bőrébe... el kellett égetnem a ruháimat... Smokey hirtelen elhallgatott, és felült. Abban a pillanatban, hogy meghallotta a kiabáló és rohanó férfiak zaját, tudta, hogy a légió az. Az elmúlt néhány hónapban az Amerikai Légió rajtaütött a csövestáborokon, eltökélten törtek-zúztak mindent, ami az útjukba került, hogy megtisztítsák a városukat a csőcseléktől. Smokey odakiáltott a gyereknek. – Gyerünk! Húzzunk innen! Rohanni kezdtek, a csavargótanya százhuszonkét többi lakójával együtt. Csak a bozóton át törtető csizmák dübörgése és a feszítővasak meg vascsövek zuhogása, a kunyhók recsegése-ropogása hallatszott. Smokey balra indult, és amint sűrű bozótra lelt, bekúszott, mert tudta, hogy gyönge tüdejével nem bírná sokáig a futást. Belelapult a földbe, és meg sem mozdult, amíg az egésznek vége nem lett. A kölyök elfutott, de majd előbb-utóbb utoléri valahol. Később visszament a táborhoz, hogy megnézze, maradt-e valami belőle. A kunyhóvárosból csak halomnyi kátránypapír, karton és deszka maradt, kilapítva mind, akár a palacsinta. Smokey sarkon fordult, és indulni készült, amikor hangot hallott. – Smokey? A kölyök mintegy hatvanméternyire feküdt attól a helytől, ahol az ő kunyhójuk állt. Smokey meglepetten ment oda hozzá. – Mi történt? – Tudom, hogy figyelmeztettél, hogy soha ne kössem ki a cipőfűzőmet, de szorított. Elbotlottam benne. – Megsérültél? – Azt hiszem, meghalok.

158 Smokey leguggolva látta, hogy a fél fejét beverték. A kölyök ránézett. – Tudod, Smokey... azt hittem, a csövezés jó dolog... de nem az... Azzal lehunyta a szemét, és meghalt. Smokey másnap kerített néhány csövest, akit ismert, és eltemették a gyereket Chicago külvárosában, a csövesek temetőjében, és Elmo Williams felolvasta az Üdvhadsereg daloskönyvéből, amelyet mindig magánál hordott, a 301. oldalon található éneket: Halott bajtársnak, ím örvendjetek Minékünk veszteség, őnéki öröm Börtönéből kiszabadult lelke Teste béklyóit lerázva él örökkön. A nevét nem tudták, de egy láda léceiből összeütöttek egy keresztet, és azt vésték rá: A KÖLYÖK. Amikor a többiek elmentek, Smokey hátramaradt, hogy elbúcsúzzon. – Hát, cimbora – mondta –, legalább Sally Randet láthattad. Azér' az nem semmi... Majd sarkon fordult, és a pályaudvarra indult, hogy fölkapaszkodjon egy Alabamába tartó vonatra. Maga mögött akarta tudni Chicagót; az épületeket korbácsoló, metszően hideg szél suhintásai könnyeket csaltak a szemébe.

159


1938. DECEMBER 8.

Óvakodjanak a gyutacsoktól Ne engedjék a gyerekeiket játszani a rendező pályaudvaron, ahol gyutacsokat találhatnak. A párom mondja, hogy amikor a minap Nashville-be ment, hallotta, hogy egy pofa véletlenül ráharapott egy gyutacsra, amely felszakította az ajkát. Opal azt mondja, hogy olyan tolongás volt a szalonban a minap – mindenki a Kelet Csillaga bankettre készülődött –, hogy valaki tévedésből elvitt egy kék női kabátot. Ha Önökhöz került, hozzák vissza. A baptista egyház kocsikázást szervezett szénásszekéren. Peggy Hadleyt véletlenül a parkolóban hagyták, de később csatlakozott a többiekhez. Idgie és Ruth a múlt szombaton nagy örömöt szerzett egy csomó gyereknek azzal, hogy átvitték őket az Avondale parkba Miss Fancyhez, a fiatalok és idősek körében egyaránt népszerű, híres elefánthoz. Mindenki lefényképezkedett Miss Fancyvel; a képeket csütörtökön vehetik át, mihelyt megkapjuk őket a drogériából. Dr. Cleo Threadgoode péntek este érkezett haza a Mayo Klinikáról, ahová a kis Albertet vitte kivizsgálásra. Sajnálattal tudatjuk, hogy nem hozott jó híreket Ninny

160 számára. Csak abban reménykedhetünk, hogy az orvosok tévednek. Cleo hétfőtől ismét rendel. Dot Weems

161


1986. MÁRCIUS 15. Mrs. Threadgoode és Evelyn aznap karamellás popcornt rágcsáltak beszélgetés közben, amely most is egyoldalú volt. – Tudja, bíztam benne, hogy húsvétra otthon leszek, de nem úgy áll a helyzet. Mrs. Otis még mindig nem szokott meg itt, és föl sem iratkozott az itteni kézművesfoglalkozásra. A maga anyósa bezzeg jelentkezett. Geneene mondta, hogy húsvétkor színes tojásokat rejtenek el a kertben, és iskolás gyerekek fogják megkeresni őket. Milyen jó is lesz... Mindig is szerettem a húsvétot, egész kislánykoromtól kezdve. Mindent szerettem benne. Gyerekkoromban húsvét előtti szombat este mindannyian a konyhában festettük a tojásokat. Az aranyszínű tojások megfestése azonban Threadgoode Anyus feladata volt. Húsvétvasárnap új ruhába öltöztünk, és Apus üzletéből származó, vadonatúj cipő volt a lábunkon. Istentisztelet után Anyus és Apus fölrakott bennünket a trolira, és beutaztunk Birminghambe, majd vissza, s ők ezalatt vagy kétszáz tojást rejtettek el a hátsó kertben. Mindenféle jutalom járt a tojástalálóknak – de a fődíj azé lett, aki az aranytojást megtalálta.

162 Tizenhárom éves koromban én találtam meg az aranytojást. Két teljes órán át rohangáltunk a kertben, de senki nem találta meg. Megpihentem egy pillanatra a kert közepén, és a tekintetem véletlenül valami fényes holmira esett a hinta alatt. És igen, az aranytojás volt az, megbújt a fűben, épp rám várt. Essie Rue tajtékzott a dühtől. Azt akarta, hogy ő találja meg, mert abban az évben a fődíj egy citromsárga, átlátszó, óriási porcelántojás volt, behintve a legszebb csillámporral. És ha az ember belenézett, aprócska családot látott benne: anya, apa, két kislány és egy kutya, a miénkével szinte teljesen megegyező ház előtt. Órákig el tudtam nézegetni azt a tojást... Vajon mi lett vele? Talán eladtuk a bolhapiacon, még az első világháború alatt. A húsvét mindig is szerencsés nap volt a számomra. A Jóisten is azon a napon tudatta velem, hogy hamarosan megszületik az én Albertem. Néha, ha mások bajaira gondolok, rájövök, hogy milyen szerencse, hogy volt nekem Cleo. Keresve sem találtam volna jobb férjet. Nem tekergett, nem ivott, és okos volt. De még milyen okos! Nem dicsekvésből mondom, nem az a fajta vagyok, hanem mert ez az igazság. Természettől fogvájó esze volt. Minden benne volt a fejében. Úgy is hívtam, hogy az én két lábon járó lexikonom. Ha kétségeim támadtak, amikor írtam valamit, csak kikiabáltam: „Papa, hogy írják ezt vagy azt a szót?” Bármit le tudott írni helyesen. És a kisujjában volt az egész történelem. Kérdezhettek tőle bármilyen dátumot, gondolkodás nélkül rávágta. És soha nem láttam senkit, aki annyira odavolt érte, hogy orvos lehessen, mint ő... az volt a mindene, hogy sebész legyen. Tudom, majd' a szíve szakadt, amikor Apus meghalt, és abba

163 kellett hagynia az orvosi tanulmányait, de soha nem hallottam, hogy akár egy rossz szót is szólt volna miatta. Mindenki szerette. Megkérdezhet bárkit, aki ismerte, mind azt mondja, hogy nem volt rendesebb ember a földkerekén Cleo Threadgoode-nál. De a fiatal lányoknak más kell. Féktelenek, csillogásra meg románcra vágynak. Cleo meg az a csöndes fajta volt. Nem az a fajta, akit először elképzeltem magamnak, ő viszont engem képzelt magának. Azt mondta, ezt már az első este tudta, amikor hazajött a főiskoláról, és látott a konyhában, amint Sipseynek segítettem felszeletelni a süteményt a nagy, fehér asztalon. Akkor bement a szalonba Threadgoode Anyushoz és Apushoz, és azt mondta: „Feleségül akarom venni azt a nagylányt, aki a konyhában szeleteli a süteményt.” Egy pillanat alatt döntött. De az összes Threadgoode ilyen volt. Én akkor csak tizenöt voltam, és azt mondtam, hogy nem akarok még senki felesége lenni, túl fiatal vagyok hozzá. Azt mondta, jövőre újra megkéri a kezem, és meg is kérte, de még mindig nem éreztem úgy, hogy férjhez akarnék menni. Tizennyolc évesen mentem hozzá, de még akkor sem voltam érett rá. Ó, kezdetben féltem, hogy Cleo nem lesz az igazi, és elsírtam Anyusnak, hogy attól tartok, nem ahhoz mentem hozzá, akihez kellett volna. De Anyus azt mondta, ne aggódjak, majd megszeretem. – Mrs. Threadgoode Evelynhez fordult. – Tényleg, jó lenne tudni, hányan soha nem találkoznak azzal, akire várnak, és végül csak úgy kikötnek valaki mellett. De akárhogy is, ha visszatekintek mindarra a sok boldog évre, amiben Cleo mellett részem volt, már a gondolatra is lúdbőrzik a hátam, hogy visszautasíthattam volna.

164 – Természetesen amikor hozzámentem, még zöldfülű voltam – kuncogott Mrs. Threadgoode. – El sem mondom, hogy mennyire. Ennyit se tudtam a szexről, ni, és férfit sem láttam még azelőtt, és, édesem, az ember lánya halálra rémül, ha nincs fölkészülve rá. De Cleo olyan édes volt hozzám, és apránként kitanultam ennek is a csínját-bínját. – És őszintén mondhatom, ez alatt a sok év alatt egyetlen rossz szavunk sem volt egymáshoz. Cleo anyám, apám, férjem és tanítóm volt egy személyben. Minden, ami csak egy férfi lehet. Ó, és milyen nehéz volt, amikor el kellett válnunk! Először a háború alatt, aztán meg amikor otthon kellett maradnom Anyussal, amíg a gyógymasszázst tanulta. Cleo a saját erejéből lett azzá, ami lett. Nem kapott segítséget senkitől. Nem panaszkodott, csinálta, amit kellett. Ilyen volt Cleo. És azokban az években mindig próbálkoztunk, hogy legyen kisbabánk, de nem lett, és soha nem mondott semmi olyat, ami nekem rosszuleshetett volna, pedig tudom, hogy mennyire akarta, hogy legyen gyerekünk. Végül, amikor az orvos közölte, hogy körte formájú a méhem, és soha nem lehet gyerekem, Cleo átölelt, és ezt mondta. „Nem baj, kedvesem, nekem úgyis csak te kellesz a világon.” És soha nem is éreztette, hogy másként gondolná. De istenem, mennyire akartam gyerekeket szülni neki! Imádkoztam és imádkoztam, és kértem az Istent, hogy „Uram, ha vétettem ellened, és azért büntetsz terméketlenséggel, legalább Cleóra légy tekintettel”. Évekig szenvedtem emiatt. Azután egy húsvétvasárnap a templomban hallgattam Scroggins tiszteletes prédikációját Jézus mennybemeneteléről, és lehunytam a szemem, és arra

165 gondoltam, milyen csodás lenne, ha csak felemelném a karom, és Jézussal együtt a mennybe mennék, és lehoznék onnan egy kis angyalkát Cleónak. Amint ott erősen gondolkodtam, egy fénysugár áttört a festett üvegablakon, és rám világított, akár egy fényszóró. Olyan erős volt a fény, hogy teljesen elvakított, és az a fénycsík rajtam maradt az egész prédikáció alatt. Scroggins tiszteletes mondta is, hogy képtelen volt levenni rólam a szemét, mialatt beszélt, és hogy a hajam kigyúlt, akár a tűz, és egész egyszerűen izzottam – „ma aztán kiválasztotta a legjobb helyet, Mrs. Threadgoode”. De én azonnal tudtam, hogy Isten meghallgatta a könyörgésemet. Halleluja! Krisztus feltámadt. Az Úr feltámadt. Harminckét éves voltam, amikor Albert született. És Cleo Threadgoode-nál nem volt boldogabb apa a világon. Albert hatalmas baba volt. Több mint hatkilós. Akkor is még abban a nagy házban laktunk, és Threadgoode Anyus és Sipsey fenn voltak velem, Cleo meg lent várt a konyhában a többiekkel. Aznap délután Idgie és Ruth átjöttek a kávézóból, és Idgie hozott magával egy üveg Wild Turkey whiskyt, és egy teáscsészényit Cleóba töltött, hogy ellazítsa. Tudomásom szerint ez volt az egyetlen alkalom, hogy Cleo ivott. Idgie mondta, hogy tudja, Cleo mit érez. Ő is keresztülment ezen, amikor Ruth babája született. Mondták, hogy amikor Sipsey először odaadta Albertet Cleónak, annak egyszerűen patakzani kezdett a könnye. De csak később derült ki, hogy valami baj van a babával. Észrevettük, hogy Albert nehezen ül föl. Próbálkozik, próbálkozik, aztán csak eldől. És járni is csak huszonegy

166 hónaposan tanult meg. Megkérdeztünk orvosokat, az összes orvost fölkerestük Birminghamben, de nem tudtak semmit mondani. – Végül Cleo azt mondta, elviszi Albertet a Mayo Klinikára, hátha ott tudnak kezdeni vele valamit. Ráadtam az én egyetlenemre a matrózruháját és a kis sapkáját, és emlékszem, egy nyirkos, hideg januári reggelen Cleo és a baba felszállt a vonatra, és amikor elindultak, pici Albert hátrafordult Cleo karjában, és engem keresett a tekintetével. Annyira fájt, ahogy néztem őket. Hazafelé menet úgy éreztem, kitépték a szívemet. Három hétig tartották bent Albertet a klinikán, minden vizsgálatot elvégeztek, és miután elmentek, egyfolytában imádkoztam: „Add, Uram, hogy ne legyen semmi baja az én drága kicsikémnek.” Amikor visszajöttek, az első napon Cleo egy szót sem szólt, én meg nem kérdeztem. Azt hiszem, nem akartam tudni. Olyan aranyos képet hozott nekem ajándékba, egy bevásárlóhelyen ülnek ketten egy félholdon, háttérben a csillagok. Most is megvan az a kép a kredencen, oda nem adnám egymillió dollárért sem. Vacsora után azonban Cleo leültetett a kanapéra. Megfogta a kezem, úgy mondta: „Mama, most bátornak kell lenned. – Éreztem, hogy vadul kalapál a szívem. Azt mondta, hogy az orvosok kiderítették, hogy Albert agyvérzést kapott szülés közben. – Meg fog halni? – kérdeztem. – Ó, dehogy, édesem, fizikailag olyan egészséges, mint a makk – mondta. – Tetőtől talpig kivizsgálták. – Amikor ezt meghallottam, mintha mázsás súly esett volna le a szívemről. – Köszönöm, Istenem – mondtam, és felugrottam, de Cleo visszatartott. – Várj egy kicsit, van még valami, amit el kell mondanom. –

167 Mondtam, hogy nem törődöm semmivel, ha a pici egészséges. De Cleo mondta, hogy üljek le, és folytatta: – Figyelj ide, Anya, meg kell beszélnünk egy fontos dolgot. – És elmondta, hogy az orvosok szerint Albert testileg makkegészséges ugyan, és sokáig élhet, de szellemileg valószínűleg soha nem éri el egy ötéves gyerek szintjét. És hogy egész életében gyerek marad. És néha túl nagy teher lehet az olyan gyerek, aki folytonos törődést igényel. Cleo azt is mondta, hogy vannak ilyen helyek, ahol... De be sem várva a mondat végét, felkiáltottam: – Még hogy teher! Hogy lenne az én drága pici csillagom teher?” Hogy is gondolhatta ezt bárki! Hisz Albert a születése pillanatától kezdve az életem napsugara volt. Nála tisztább lélek nem élt a földkerekén. És évekkel később, ha néhanapján csüggedtem, elég volt ránéznem Albertre. Nekem minden áldott nap meg kellett dolgoznom azért, hogy jó ember legyek, ő viszont természettől fogva jó volt. Soha nem volt egyetlen gonosz gondolata. Nem is ismerte azt a szót, hogy gonosz. Lehet, hogy sokan elkeserednek, ha sérült gyermekük születik, de én azt hiszem, Albertet az Úr tette ilyenné, hogy ne kelljen szenvednie. Azt sem tudta, hogy vannak rossz emberek a világon. Szeretett mindenkit, és mindenki szerette őt. Tiszta szívemből hiszem, hogy angyalka volt, akit Isten küldött le hozzám, és néha alig várom, hogy mehessek a mennybe, és találkozzam vele. A pajtásom volt, és nagyon hiányzik... különösen húsvétkor. – Mrs. Threadgoode lepillantott a kezére. – Most, hogy úgy néz ki, maradok még ideát egy kicsit, sokat gondolok arra a képre, amit a hálószobámban őrzök otthon; egy indián lány evez rajta holdfényben egy

168 folyón a kenuján. Rendesen fel van öltözve, úgyhogy megkérem Norrist, hátha elhozza nekem egyszer, ha lesz ideje. Mrs. Threadgoode előhúzott valamit a popcornos dobozból, és a szeme hirtelen felcsillant. – Ó, Evelyn, ide nézzen! Itt a jutalmam. Egy pici csirke... pont ezeket szeretem! – És fölmutatta a barátnőjének.

169


1939. DECEMBER 30.

Svindli volt a csodatévő varrógép Birminghamben letartóztatták azt a férfit, aki néhány hete a városunkban házalt a csodatévő varrógépekkel, amelyek állítólag gyógyítanak varrás közben. Úgy tűnik, a gépek nem Franciaországból valók, hanem Chattanooga mellett gyártották őket Tennessee államban, és egyáltalán nem voltak csodatévők. Biddie Louise Otist rendkívül feldúlta a hír, mert úgy érezte, hogy az újonnan vásárolt varrógép könnyített ízületi gyulladásán. Mind a két Whistle Stop-i cserkészfiú, Duane Glass és Vernon Hadley megkapta a cserkészjelvényét, Bobby Lee Scroggins pedig átigazolt a Sascserkészekhez. Julian Threadgoode, a cserkészek vezetője meghívta őket a Vulcanus birminghami vasszobrának megtekintésére, A Vörös Hegy tetején... Julian azt mondta, hogy a Vulcanus olyan óriási, hogy egy ember a fülében is elfér állva. De ki akarna egy óriás férfi fülében álldigálni, kérdem én. Vesta Adcock zsúrt rendezett a Kelet Csillaga hölgytársaságnak, és kis mignonokkal vendégelte meg őket.

170 Még valami: Opal kéri a szomszédait, hogy tényleg ne etessék a macskáját, Bootst, még akkor sem, ha nagyon éhesnek mutatja magát, és koldulja az ételt. Rendesen kap enni otthon, de kicsit fogyókúráznia kell, mert az orvos szerint túl kövér. Dot Weems Ui. Nem látta valaki véletlenül a párom decemberi National Geographicjét? Azt mondja, elhagyta valahol a városban, és a gutaütés kerülgeti, mert még nem olvasta ki.

171

TROUTVILLE, ALABAMA

1938. JANUÁR 8. Amióta Idgie kirakta Miss Fancy, az elefánt képét a kávézóban, Csintalan Madárka, Onzell és George legkisebb gyermeke, csak az ő bűvöletében él. Egyre nyaggatja apját, hogy vigye el az Avondale parkba, mert élőben akarja látni az elefántot; Csintalan Madárkának jelenleg csak ez járt a fejében. A kislány több mint egy hete beteg volt. Dr. Hadley épp most mondta nekik, hogy már tüdőgyulladása is van, és ha nem tudnak belediktálni egy kevés ételt, nem tudja, hogyan marad életben. Big George az ágy fölé hajolt egy tál érintetlen zabkásával, és könyörgőre fogta a hangját: „Édes drágaságom, ugye eszel egy kicsit apus kedvéért? Csak egy pici kanálkával, drágaságom. Mit hozzon neked apus? Hozzon neked egy édes kiscicát?” Csintalan Madárka, aki hat éve ellenére csak tizenöt kilót nyomott, egykedvűen, fátyolos szemmel feküdt az ágyban, és megrázta a fejét. – Süssön neked anyus sütikét? – kérdezte Onzell. – Kívánnál egy kicsi mézes süteményt, angyalom? – Nem, asszonyom.

172 – Elgyütt hozzád a Miz Idgie és a Miz Ruth. Hoztak néked valami cukorkát... kérsz egy szemet? A kislány befordult a képeslapokból kivágott képekkel díszített fal felé, és halkan motyogott valamit. – Mit mondól, drágaságom? Mégis kérnél sütit? – hajolt fölébe Onzell. – Miz Fancyt akarom látni – lehelte Csintalan Madárka alig hallhatóan. Onzell könnyes szemmel megfordult. – Lássa, ezt mondom, Miz Ruth. A fejébe vette, hogy látni akarja aztat az elefántot, semmi más nem köll neki, és nem eszik ez semmit, amíg nem látta. Idgie és Big George kimentek a verandára, és leültek a színehagyott, zöld alumíniumszékekre. Big George kibámult az udvarra. – Miz Idgie, nem halhat meg addig a picinyem, amíg nem látta aztat az elefántot. – De George, tudod, hogy nem teheted a lábad az Avondale parkba, épp most tartott ott a Klan egy gyűlést. Még a kapuhoz se érsz, máris golyót röpítenek a fejedbe. Big George rövid gondolkozás után kijelentette: – Hát akkor öljenek csak meg, inkább legyek halott, mint hogy az én picinyemnek bármi baja is essen. Idgie tudta, hogy George nem a levegőbe beszél. A kétméteres óriás szívében, aki úgy kapott fel és cipelt egy hízott sertést, mintha az krumpliszsák lenne, olyan gyöngéd szeretet lakozott a kislánya iránt, hogy kiment a házból, ha Onzell megpofozta a gyereket. És amikor este hazaért, Csintalan Madárka máris szaladt, és úgy kúszott fel rá, mint egy fára, és átölelte a nyakát. A kislány az ujja köré csavarhatta, azt tett vele, amit csak akart.

173 Azon a tavaszon Big George átvillamosozott Birminghambe, hogy vegyen egy hófehér ruhát hozzáillő cipővel a kislányának húsvétra. Húsvét reggel Onzellnek sikerült Csintalan Madárka gyapjas haját vékony fonatokba kényszeríteni, és fehér szalagokkal összefogni. Amikor Sipsey meglátta a kislányt fehér ruhájában, nevetve mondta, hogy úgy néz ki, mint egy tejbe esett légy. De Big George-ot nem érdekelte, hogy a lánya bőre sötét, mint az éjszaka, és gyapjas a haja: magával vitte a templomba, és az ölébe ültette, mint egy kis hercegnőt. Minél rosszabbul volt Csintalan Madárka, Idgie annál jobban aggódott, hogy Big George olyat tesz, amiből nagy baj származhat. *** Két nappal később erős esőzéseket követő hideg, nyirkos idő volt. Csonka hazafelé ballagott az iskolából a sínek mellett, orrát megtöltötte a házak kéményéből gomolygó fenyőfa tömény, nedves füstje. Barna kordnadrág és jobb napokat is látott bőrdzseki volt rajta. A csontjáig hatolt a hideg. Hazaérve leült hátul a kályha mellé; lefagyott füle bizseregve kezdett fölengedni. – Miért nem vetted fel a kalapodat, édesem? – kérdezte az anyja. – Elfelejtettem. – Nem akarsz beteg lenni, ugye? – Nem, asszonyom. Csonka megörült, amikor Idgie belépett. Idgie kivette a kabátját a szekrényből, és megkérdezte Csonkát, volnae kedve autón átmenni vele meg Smokeyval

174 Birminghambe, az Avondale parkba. Csonka azonnal talpra ugrott. – Igen, asszonyom. – Akkor gyere. – Várj egy percet – állította meg Ruth. – Nincs leckéd? – Csak egy kevés. – Megígéred, hogy ha elengedlek, megcsinálod, amint hazaérsz? – Igen, asszonyom. – Idgie, utána mindjárt visszajöttök, igaz? – Persze. Mit csinálnánk? Csak azzal a férfival akarok beszélni. – Hát jó, de vidd a kalapodat is, Csonka. A fiú már kinn is volt. – Szia, Anyus. Ruth Idgie kezébe nyomta a fia kalapját. – Igyekezzetek sötét előtt visszaérni. – Jó. Ne aggódj. Bezsúfolódtak a kocsiba, és nekiindultak. Éjfélkor csengett a telefon. A félholt Ruth Smokey szavaiból csak annyit értett, hogy ne aggódjon, mindannyian jól vannak; ám letette a kagylót, mielőtt Ruth megkérdezhette volna, hol vannak. Másnap hajnali háromnegyed hatkor Ruth és Sipsey a konyhában készülődtek a reggeliző tömeg fogadására. Onzell otthon maradt Csintalan Madárkával, aki egyre rosszabbul volt. Ruth halálosan ideges volt Csonka, Idgie és Smokey miatt, akik még mindig nem értek haza. – Vissza fog gyünni – nyugtatta Sipsey. – Mindég így csinájja, mindég megpucol. De tuggya, ho' úgy vigyáz arra a gyerekre, mint a szeme fényire. Egy óra múlva, miközben Grady Kilgore és a fiúk reggeli kávéjukat itták, tülkölésre lettek figyelmesek,

175 amely egyre erősödött. Aztán távoli, de egyre közeledő karácsonyi harangjáték hallatszott. Fölálltak, hogy a végére járjanak a különös jelenségnek, és az ablakon kinézve nem hittek a szemüknek. A szomszédos szépségszalonban Opal éppen ráöntött egy teáscsészényi élénkzöld Palmolive sampont a hat harmincas vendég fejére, de az ablakon kinézve akkorát sikoltott, hogy szegény Biddie Louis Otis halálra rémült. Miss Fancy vonult boldogan a kávézó mellett teljes díszben, bőr bokapereceivel, csengettyűivel és püspöklila tollforgójával felékszerezve; ormányát vidáman lengetve élvezte a feltűnést. Troutville irányába tartott. Sipsey kinézett a konyhából, és amikor megpillantotta a hatalmas állatot az ablak előtt, berohant a női vécébe, és magára zárta az ajtót. Egy pillanat múlva Csonka rontott a kávézóba. – Anyus! Anyus! Gyere! – És már futott is kifelé, magával ráncigálva Rutht. Ahogy Miss Fancy méltóságteljesen vonult Troutville vörös földútján, az ajtók egyre-másra kinyíltak, az utca a gyerekek örömkiáltásaitól visszhangzott. Pizsamás, hálóköntöst és hajcsavarót viselő szüleik a döbbenettől szólni se bírtak. Miss Fancy mögött J. W. Moldwater, az idomárja ballagott. Éjszaka jó néhány whiskyt legurított kártyázás közben, és veszített. Most csak azon fohászkodott, hogy a körülöttük rohangáló és ugrándozó gyerekek hagyják már abba a fülhasogató sivalkodást. Az idomár most a mellette lépdelő Idgie-hez fordult. – Hova megyünk? – Csak jöjjön utánam.

176 Onzell amúgy kötényben szaladt ki a házból, és Big George-ot hívta. Az a favágó baltával kezében jött a ház mögül, és egy teljes percig megkövülten állt, nem hitt a szemének. Akkor Idgie-re nézett, és csöndesen így szólt: – Köszönöm, Miss Idgie. Köszönöm. Majd a baltát a ház oldalának támasztotta, és bement. Óvatosan takaróba göngyölte a kislányt. – Gyütt hozzánk valaki, aki az egész hosszú utat megjárta Birminghamből idáig, hogy tégedet lásson, picinyem... – azzal kivitte a gyereket a verandára. Amikor J. W. Moldwater meglátta őket, pálcájával megbökte ráncos barátját, és a veterán cirkuszi sztár két hátsó lábára ülve hangos trombitálással üdvözölte Csintalan Madárkát. A kislány tekintete földerült, és megtelt csodálkozással. – Ó, hát Miz Fancy elgyütt, papa... Miz Fancy van itt. Ruth Onzell kezét fogva nézte, ahogy a másnapos idomár a verandához vezeti az elefántot. Aztán odanyújtott Csintalan Madárkának egy zacskó mogyorót, és mondta, hogy etetheti az állatot, ha akarja. Willie Fiú csak az ablakon kukucskált ki; a többi gyerek is tisztes távolságot tartott az óriási, ház nagyságú szürke micsodától. Csintalan Madárka azonban csöppet sem félt; egyesével az elefánt szájába rakta a mogyorószemeket, miközben úgy beszélt hozzá, mint egy régi baráthoz: elmesélte neki, hogy hány éves és hányadik osztályba jár. Miss Fancy pislogott; úgy tűnt, figyel a kislányra. Olyan finoman vette el tőle a mogyorószemeket, ahogy egy kesztyűs kezű dáma csippenti ki az aprót a tárcájából.

177 Húsz perccel később Csintalan Madárka búcsút intett az elefántnak, és J. W. Moldwater megindult a Birminghambe vezető, hosszú úton. Megesküdött, hogy soha többé nem nyúl italhoz, és soha többé nem kártyázik át vadidegenekkel egy éjszakát. Csintalan Madárka bement a házba, és bekebelezett három palacsintát mézzel.

178

VALDOSTA, GEORGIA

1924. SZEPTEMBER 15. Két héttel azután, hogy Ruth Jamison haza és férjhez ment, Idgie behajtott Valdostába, és leparkolt a főutcán, az újságárus és a borbélyüzlet között. Egy órával később kiszállt, és átballagott az úton a sarki fűszereshez. A bolt hasonlított Apus üzletéhez, csak nagyobb volt, fapadlós és magas mennyezetű. Idgie körbenézett, minden árut alaposan megszemlélt. Egy kopaszodó, fehér kötényes férfi hamarosan megszólította: – Mi tetszik, hölgyem? Szolgálhatok valamivel? Idgie azt válaszolta, hogy sós kekszet és néhány szelet sajtot kér ebből itt a pulton. Amíg a boltos a sajtot szeletelte, Idgie megkérdezte: – Nem tudja véletlenül. Frank Bennett bent van ma a városban? – Kicsoda? – Frank Bennett. – Ó, Frank. Nem, nincsen. Csak szerdánként jön fel a bankba, meg néha megnyiratkozik a szemközti borbélynál. Miért? Beszélni akar vele? – Nem, nem is ismerem. Csak kíváncsi voltam, vajon hogy néz ki. – Kicsoda?

179 – Hát Frank Bennett. A boltos átnyújtotta Idgie-nek a kekszet és a sajtot. – Innivalót is kér? – Nem, ez elég. A boltos elvette a pénzt. – Hogy hogy néz ki? Hát, nem is tudom, úgy, mint bárki más, azt hiszem. Olyan mackós fickó... fekete a haja, a szeme kék... persze nem az üvegszeme. – Üvegszeme? – Igen. Az egyik szemét elveszítette a háborúban. Ezt leszámítva egészen jóképű. – Hány éves? – Olyan harmincnégy-harmincöt, valahogy akörül. Az apja négyszáz hektárt hagyott rá tizenöt kilométerre délre, hát nem jön túl gyakran a városba. – Rendes ember? Úgy értem, sokan szeretik? – Frankot? Szerintem igen. De miért kérdi? – Csak kíváncsi voltam. Az unokanővérem jegyben jár vele, és kíváncsi voltam. – Maga Ruth unokahúga? Ő, ő aztán nem mindennapi tünemény! Őt valóban mindenki szereti! Kislánykora óta ismerem Ruth Jamisont. Mindig milyen jólnevelt volt... Ő tanítja az unokámat a vasárnapi iskolában. Őt jött meglátogatni? Idgie jobbnak látta, ha témát vált. – Talán mégis kérnék innivalót a kekszhez. – Gondoltam. Mit adhatok? Tejet? – Nem szeretem a tejet. – Akkor egy hideg üdítőt? – Van eperszörpje? – Persze hogy van. – Akkor abból adjon egyet.

180 A boltos a hűtőszekrényhez ment. – Mindenki örül, hogy Ruth Franknak adja a kezét. Neki is, az anyjának is nehéz sora volt, amióta a papája meghalt. Tavaly néhányan gyűjtést szerveztünk a templomban, de egy centet sem fogadtak el. Büszke nép... De biztos maga is tudja. Náluk marad egy kis ideig? – Nem. Még nem is voltam náluk. – De azt tudja, melyik a házuk, igaz? Csak két sarokkal lejjebb. Meg is mutathatom, ha gondolja. Ruth tudja, hogy jön? – Nem. Megmondom az igazat, ahogy van, mister, jobb lenne, ha nem is tudnák meg, hogy itt jártam. Üzleti úton vagyok, mint a Rózsabimbó parfümcég utazó ügynöke. – Valóban? – Valóban. És még néhány helyet útba kell ejtenem, mielőtt hazamegyek, úgyhogy jobb is lesz, ha indulok... Csak biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben van ezzel a Frankkel, de nem akarom, hogy tudják, hogy a család aggódik Ruth miatt. Csak felizgatná magát. Tehát otthon megmondom Ruth nagynénjének és nagybátyjának, azaz az én anyámnak és apámnak, hogy minden rendben, és minden valószínűség szerint mind itt leszünk az esküvőn, és biztosan felizgatná Rutht, ha tudná, hogy kérdezősködtem felőle, úgyhogy már megyek is, köszönöm szépen. A boltos csak nézte, amint a munkáskezeslábasba öltözött, különös fiatal nő kiviharzik az üzletből. – Hé, itt hagyta az eperszörpöt! – kiáltotta utána.

181

A VALDOSTAI HÍRMONDÓ

1924. NOVEMBER 2.

Megülték a Bennett-Jamison-menyegzőt Vasárnap Miss Ruth Anne Jamison és Mr. Frank Corley Bennett örök hűséget fogadott egymásnak. A fiatal párt James Dodds tiszteletes eskette. A menyasszony fehér csipkeruhát viselt apró rózsacsokorral. A vőfély a vőlegény fivére, Gerald Bennett volt. A menyasszony Mrs. Elizabeth Jamison és a megboldogult Charles Jamison tiszteletes leánya. Miss Jamison kitüntetéssel végezte a valdostai középiskolát, és az augustai baptista leányszeminárium elvégzése óta kerületünk egyházának tiszteletre méltó és megbecsült tagja. A vőlegény, Mr. Frank Corley Bennett szintén a valdostai középiskolában tanult, később négy évet szolgált a hadseregnél, és amikor megsebesült, Bíbor Szív érdeméremmel tüntették ki. A georgiai Tallulah-vízesésnél töltendő kéthetes nászútjuk után az ifjú pár a vőlegény otthonába költözik a várostól tizenöt kilométerre délre. Hazatértük után Mrs. Bennett tovább tanít a vasárnapi iskolában.

182

VALDOSTA, GEORGIA

1924. NOVEMBER 1. Ruth esküvőjének reggele volt; Idgie Juliantól kölcsönkért autóját már hét órakor leparkolta a Hajnal Galambja baptista templommal szemközti utcán. Négy órával később látta, amint Ruth és anyja bemegy a templom oldalajtaján. Ruth pontosan olyan szép volt menyasszonyi ruhájában, ahogy Idgie képzelte. Idgie később látta, hogy Frank Bennett és fivére megérkeznek. Csak ült, s figyelte, ahogy a vendégek egyesével bemennek, míg a templom meg nem telik. Aztán a templomszolga fehér kesztyűs kezével becsukta az ajtót, és Idgie szíve majd' megszakadt; és amikor az orgonán felcsendült a nászinduló, kifejezetten rosszul is lett. Idgie hajnali hat óta egy üveg rozspálinkát szopogatott, és mielőtt a menyasszony kimondta volna az „igen”-t, az összes vendég azt találgatta, vajon ki lehet az az őrült, aki egyfolytában nyomja a dudát. A következő percben az orgona ismét felbúgott, majd kivágódott a templomajtó, és Ruth és Frank szaladt le a lépcsőkön vidáman nevetve. A násznép éljenezve követte őket, miközben rizst hintett rájuk. Az ifjú pár beugrott a várakozó kocsiba, és elhajtottak.

183 Idgie még egyszer megnyomta a dudát. Ruth a kanyarban hátranézett, de egy másodperccel elkésett; már nem láthatta, ki volt az. Idgie a visszaúton telehányta Julian kocsiját.

184


1986. MÁRCIUS 30. Ed Couch húsvét reggel elhozta Nagyanyust az otthonból, hogy velük töltse a napot. Evelyn Mrs. Threadgoode-ot is meg akarta hívni, de Ed azt mondta, hogy esetleg felzaklatná Nagyanyust, és Isten a megmondhatója, azt igazán nem akarják; még a végén nem lesz hajlandó visszamenni. Evelyn tehát hármójuknak főzte azt a rengeteg ételt; és vacsora után Ed és Big Anyus bement tévézni. Evelyn úgy tervezte, hogy visszamegy velük az otthonba, hogy legalább beköszönhessen Mrs. Threadgoode-nak, de épp, mikor ők ketten már kívül voltak az ajtón, a fia interurbán felhívta. Nagyanyus egész este azon sóhajtozott, hogy mennyire gyűlöli a Rózsateraszt, de már felöltözve, útra készen állt, úgyhogy Evelyn azt mondta a férjének, hogy ne várjanak rá. Ennek következtében két hete nem látta már a barátnőjét, és amikor találkoztak, meglepetés várta... – Lementem a fodrászatba, és frizurát csináltattam húsvétra. Hogy tetszik? Evelyn szóhoz sem jutott; Mrs. Threadgoode haja püspöklila volt. – Szépen megcsinálták.

185 – Igen. Húsvétra mindig ki akarok tenni magamért. Evelyn leült, és úgy mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Kivel csináltatta, kedves? – Nos, akár hiszi, akár nem – válaszolta Mrs. Threadgoode –, egy gyakornok volt a birminghami fodrásziskolából. Néha átjönnek, és ingyen csináltathatunk frizurát, hogy egy kis gyakorlatot szerezzenek. Amilyen semmi kis hajam van, nagyon megdolgozott vele a lány, ötven cent borravalót adtam neki. Hát hol mosathat, festethet és rakathat manapság ötven centért? Evelynt érdekelte a dolog. – Hány éves volt a lány? – Ó, nem lány volt, hanem felnőtt nő, csak olyan aprócska, egy ládán állva dolgozott. Azt hiszem, alig volt négy-öt centivel magasabb egy törpénél. Természetesen semmilyen testi fogyatékosság nem zavar, a törpéket meg kifejezetten szeretem... Vajon mi történhetett azzal a cigarettaárus törpével? – Melyikkel? – Amelyik a rádióban meg a tévében szerepelt. Kifutófiúnak öltöztették, és Phillip Morris cigarettát árult. Biztosan emlékszik! – Ja igen, már tudom. – Hogy megörültem neki mindig! Azt kívántam, bárcsak eljönne Whistle Stopba, és az ölembe ültethetném és játszhatnék vele. Evelyn hímes tojást, kandírozott kukoricát és húsvéti nyuszikat hozott, és mondta Mrs. Threadgoode-nak, hogy kárpótlásképpen egész héten ünnepelni fognak, mivel húsvét napján nem jöhetett. Mrs. Threadgoode helyeselte az ötletet, és biztosította Evelynt, hogy a kandírozott kukorica a kedvence, és hogy először csak a fehér végét

186 szereti leharapni, a többit meghagyja későbbre; így is tett, miközben beszámolt a húsvétról. – Ó, Evelyn, bárcsak itt lett volna! Az ápolónők ügyesen elrejtették a tojásokat. Néhányat a zsebünkbe meg a szobánkba is dugtunk, és egy egész harmadik osztály kijött Woodlawnból, és olyan édesen szaladgáltak fel-alá a társalgóban! Ó, milyen jól érezték magukat! És hogy felvidították az itteni öregeket, a legtöbben vágytak már gyerekeket látni. Azt hiszem, mindenki jó kedvre derült. Az öregeknek időnként szükségük van rá, hogy gyerekeket lássanak – súgta oda Mrs. Threadgoode Evelynnek bizalmasan. – Jobb kedvre derülnek tőlük. A töpörödött öregasszonyok, akik tényleg nagyon öregek már, csak üldögélnek roskatagon a tolószékükben... de ha az ápolók egy játék babát nyomnak a kezükbe, meglepő módon egyszerre kiegyenesednek, és óvatosan szorítják a babát. Azt hiszik, a saját kisbabájuk. – No és, kitalálja, kijárt még itt húsvétkor? – Kicsoda? – Az a tévés meteorológuslány... Elfelejtettem, hogy hívják, pedig híres. – Biztosan nagyon helyes volt. – Ó, igen... de tudja, mi jutott eszembe? – Mi? – Érdekes, hogy nem is gondoltam rá eddig. Whistle Stopba soha nem jött híres ember Franklin Roosevelten és Mr. Pintón kívül, de mindketten halottak voltak, úgyhogy nem is számítanak. Szegény öreg Dot Weemsnek soha nem volt semmi izgalmas témája. – Ki az, akit említett? Mrs. Threadgoode meglepődött. – Nem hallott még Franklin Rooseveltről?

187 – Dehogynem, de az a másik. – Mr. Pinto? Nem hallott még Mr. Pintóról? – Nem. – Seymore Pinto. Híres gyilkos volt. – Ó... azt hiszem, talán még nem is éltem akkoriban. – Hát akkor szerencséje van, mert gálád egy ember volt. Azt hiszem, félig indiai, de az is lehet, hogy talján, de akárhonnan származott is, nem szívesen találkoztam volna vele egy sötét estén, az biztos. Mrs. Threadgoode végzett a kandírozott kukoricával, és leharapta az egyik csokinyúl fejét. – Bocsánat, uram – nézett rá. – Tudja, Evelyn, szerintem egyedül nekem van itt két húsvétom. Lehet, hogy ez bűn, de nem mondom el senkinek, ha maga sem.

188


1940. MÁRCIUS 28.

Híres bűnöző érkezik Whistle Stopba Mr. Pinto, a híres gyilkos áthaladt Whistle Stopon a Mobile-ból érkező 7.15-össel. A vonat csak tíz percre állt meg, és Csonka Threadgoode és Peggy Hadley lefényképezték a halott férfit, és ha a filmet előhívták, Idgie kiteszi a képet a kávézó falára. Idgie elvitte a Kölyökmackó cserkészcsapatot a birminghami kölyökparkba meg a Five Points Színházba, ahol megtekintették a Megmenekültem a gengszterektől című darabot; az előadás mindenkinek tetszett. Idgie azt mondja, hogy eredeti preparált fejet kapott dél-amerikai fejvadászoktól, amelyet kitett a pultra, bárki megnézheti, ha akarja. Van valaki, aki tud orvosságot a horkolásra? Ha igen, kérem, nézzen be hozzánk. A párom ugyanis már az őrületbe kerget. Még a végén kiküldőm éjszakára a kutyaólba. Az egyik régi kopója pont úgy horkol, mint ő. Mondtam neki, hogy nyilván családi vonás. Ha-ha. Ismét emelték a Vonatos Bili fejére kitűzött jutalmat. Egyesek úgy hiszik, hogy erről a környékről való. A nagy kérdés azonban az: kicsoda Vonatos Bili? Még azt sem zárnám ki, hogy Wilbur az, ha nem tudnám, hogy túl lusta ahhoz, hogy az éjszaka közepén felkeljen.

189 A Jávorszarvas Klub Scroggins tiszteletes és felesége fiát, Bobbyt választotta az Év Ifjújának, és a szülők nagyon büszkék rá. Dot Weems Ui. A párom már megint hal nélkül, ellenben szömörcével állított haza a Savanyú Uborka Klub horgászatáról. Azt mondta, Idgie tehet róla, mert ő mondta neki, hogy üljön oda. Ruth szerint Idgie maga is megjárta.

190


1940. MÁRCIUS 25. Csonka lekapcsolta a villanyt a hátsó szobában, és a padlóra heveredve az Árnyék című rádióműsort hallgatta. Ámulattal nézegette a gyűrűt, amelyet úgy rendelt; nézte, ahogy süt a sötétben, és a kísérteties zöld ragyogástól elbűvölten körözött a kezével. A rádióból mély férfihang szólt: „A bűnözés hajtása... keserű gyümölcsöt hoz... a bűnözés nem kifizetődő...”, majd befejezésképpen tébolyult kacagás hangzott: „Ha! ha! ha!!!” Ebben a pillanatban Idgie bejött a kávézóból, és felkapcsolta a villanyt. Csonka halálra rémült. – Figyelj ide egy kicsit, Csonka! Grady most mondta, hogy Mr. Pinto rajta lesz holnap reggel a hét tizenötös vonaton. Most hozzák eltemetni, és átteszik egy másik vonatra a rakodó pályaudvaron. Csonka felpattant, szíve a torkában dobogott – Mr. Pinto? Az igazi Mr. Pinto? – Igen. Grady azt mondta, néhány percig itt lesz, amíg átrakják a másik vonatra. Veled mennék, de át kell vinnem anyádat arra a templomi akármire Birminghambe. Ha látni akarod, Grady azt mondja, fél

191 hétre érj le, és azt is mondta, hogy ne szólj senkinek, mert akkor az egész város odacsődül. – Jó, nem szólok. – És Csonka, az istenért, nehogy megmondd anyádnak, hogy szóltam. – Rendben. Csonka egy kis Brownie fényképezőgépet kapott a születésnapjára, és megkérdezte Idgie-t, hogy lefényképezheti-e Mr. Pintót. – Csak a koporsóját fogod látni, de ha akarsz róla egy képet, szerintem lefényképezheted. De kérdezd meg Gradyt is, hallod? – Igenis, asszonyom. Csonka azonnal átrohant Peggyékhez, hogy felvágjon a lány előtt a Mr. Pintóról szerzett bizalmas értesüléssel. Mr. Pintót három rendőr halálát követelő kemény, hosszú tűzharc után fogták el Észak-Alabamában. Mogyorónak nevezett barátnőjével együtt tartóztatták le; a lángvörös hajú, „acélszívű” lány saját kezűleg ütötte le a törvény egyik emberét Baldwin megyében. Amikor kimondták Mr. Pinto halálos ítéletét, egész Alabamában címoldalon szerepelt a hír: „MR. PINTO HELYET FOGLAL »NAGYSÁRGA MAMA« ÖLÉBEN.” Így nevezték Folsom börtön hatalmas, vas villamosszékét, melyben több száz rab végezte be életét az évek során. A mostani azonban különleges alkalom volt. Csonka a szomszédba érve kint találta Hadley doktort a hintán, és megtudta tőle, hogy Peggy odabent segít anyjának a mosogatásban. Csonka a hátsó udvarhoz került, és várt.

192 Peggy kis idő múlva megjelent, és Csonka elújságolta a nagy hírt, amely éppen annyira lenyűgözte a lányt, amennyire a fiú számított rá. Csonka ezután pontos utasításokat adott. – Reggel itt leszek ennél a fánál, pontosan itt, és jelt adok, így... – És három kurta füttyöt hallatott. – Ha ezt hallod, gyere ki, de ötre légy készen, mert nem akarom lekésni, ha netán korábban jönne a vonat. Peggy másnap reggel felöltözve kint várt, amikor Csonka megérkezett; a fiút bosszantotta a dolog, mert megtetszett neki a madárfüttyjelzés ötlete. Abból a könyvből merítette, amelyet éppen olvasott: A beszélő veréb gyilkosság rejtélye volt a címe. És különben is fennmaradt egész éjjel, hogy a füttyjelet gyakorolja, egészen addig, amíg Idgie rá nem szólt, hogy lecsapja, ha azonnal nem hagyja abba. Ez volt az első dolog, amely balul sült el. A második pedig az, hogy a vonat egy órát késett, úgyhogy már három órája vártak az állomáson. Csonka vagy százszor ellenőrizte a fényképezőgépét, hogy biztosan működjön. Újabb fél óra múltán a nagy, fekete vonat végre bedöcögött, majd megállt. Grady és négy vasutas kijött a bakterházból, kinyitotta a vagont, és leemelte a nagy fenyőfa ládát, amelyet az állam Mr. Pintóhoz méltó koporsónak ítélt. A vonat kihúzott az állomásról, és míg a vasutasok elmentek a másik vonatért, Grady őrizte a rakodóvágányon hagyott ládát; fontos embernek látszott, ahogy ott állt khakiingében és – nadrágjában, bőr pisztolytáskával az oldalán.

193 Grady észrevette, hogy Csonka és Peggy futva igyekszik feléje a vágány mellett, és odakiáltott nekik. – Hello, gyerkőcök! – és megrúgta a ládát. – Itt van ebben, ni, ahogy Idgie-nek mondtam: Mr. Seymore Pinto, életnagyságban, és olyan halottan, ahogy csak lehet. Csonka megkérdezte, hogy lefényképezheti-e. – Persze, egész nyugodtan. Miközben Csonka minden lehetséges szögből fényképezett, Grady azokon az időkön merengett, amikor az alabamai Atmore egyik börtönében szolgált. Peggy, akinek az volt a feladata, hogy a tartalék filmtekercsekre vigyázzon, megkérdezte, hogy látott-e igazi gyilkost. – Hát persze, nem is egyet. Néhányan közülük még dolgoztak is nekem meg Gladysnek, amikor fenn laktunk Atmore-ban. – Igazi gyilkosokat tetszett engedni a házába? Gary meglepetten nézett a kislányra. – Hát persze. Miért is ne? A legjobb emberek között is vannak gyilkosok. – Kalapját a homlokára tolva komolyan folytatta. – Igen, így van. Egy lyukas garast nem adnék egy tolvajért. A gyilkosság általában egyszeri ügy – rendszerint valami nő miatt, és nem ismétlődik többé. De aki enyveskezű, az az marad a halála napjáig. Csonka már a második tekercs filmnél tartott, miközben Grady tovább beszélt a megigézett Peggynek. – Nem, nem sokat törődöm a gyilkosokkal. A legtöbbjük jó modorú, kellemes ember. Csonka egy exponálás után közbekérdezett. – Láttad azt is, amikor a villamosszékbe ültek, Grady? – Csak vagy háromszázszor... Na, azt érdemes megnézni. Mielőtt a Nagy Sárga Mama ölébe kerülnének,

194 anyaszült meztelenre borotválják őket, egyetlen szőrszál sem maradhat rajtuk. Aztán hideg sós vízbe mártják a szivacsokat, úgy teszik a lemez alá. A víz jobban vezeti az áramot. Az utolsó, akit láttam, csak hetedik nekifutásra égett el. Egész Atmore dühöngött, mert kihagyott az áram, és nem hallották a műsort a rádióban. A végén az orvosnak kellett tűt döfnie annak a niggernek a szívébe, hogy biztosan meghaljon... Gary az órájára pillantott. – Mi a bánat tart nekik ilyen soká? Legjobb lesz, ha magam nézek utána – azzal otthagyta a két gyereket a láda mellett. Csonka nem vesztegette az időt. – Segíts leemelni a tetejét, le akarom fényképezni az arcát. Peggy megrémült. – Ezzel nem lehet viccelni, ez egy holttest! Tisztelni kell a halottakat! – Ezt nem kell, ez bűnöző, és nem számít. Mozdulj arrébb, ha nem akarod nézni. Míg Csonka a láda fedelével küzdött, Peggy egy oszlop mögé bújt, onnan kiabálta. – Bajba kerülsz, majd meglátod! – Csonka végre leemelte a fedelet, és csak állt ott, a ládára meredve. – Gyere ide! – Nem megyek. Félek. – Gyere nyugodtan! Úgysem látsz semmit, mert le van takarva. Peggy odamerészkedett, és nagyon óvatosan bekukucskált; a holttest valóban le volt takarva. Csonka kétségbeesve érzékelte, hogy szorít az idő. – Segítened kell. Le akarom fényképezni az arcát. Húzd le róla a lepedőt! – Nem, Csonka, nem akarom látni.

195 Valójában a fiú sem akarta látni Mr. Pinto arcát, de eltökélte, hogy bármi áron lefényképezi. Kieszelt egy tervet, hogy egyiküknek se kelljen odanézni. Csonka a lány kezébe nyomta a fényképezőgépet. – Figyelj, ráirányítod a gépet oda, ahol a feje van, én meg háromig számolok. Behunyod a szemed, és én háromra lehúzom a leplet, te lenyomod a gombot, én meg visszatakarom, és nem fogod látni. Kérlek szépen! Grady mindjárt visszaér... – Nem, Csonka, úgy félek! – Kérlek... te vagy az egyetlen ember a városban, akinek szóltam. Peggy kelletlenül beleegyezett. – Rendben, de nehogy le merészeld húzni azt a leplet, amíg be nem hunytam a szemem. Megígéred, Csonka Threadgoode? Csonka cserkészbecsületszavára fogadta: – Megígérem. De most igyekezz. Peggy a letakart fejre irányította a reszkető fényképezőt. – Kész vagy? – Igen. – Oké. Akkor most csukd be a szemed, és háromra megcsinálod a képet, és akkor nyitod ki a szemed, amikor mondom. Mindketten behunyták a szemüket. Csonka vigyázva megemelte és lejjebb húzta a takarót, és számolt. – Oké, akkor egy, kettő, há-rom! Peggy elkattintotta a fényképezőgépet; ebben a pillanatban Grady hangos kiáltását hallották a hátuk mögött: – HÉ, GYERKŐCÖK, MIT CSINÁLTOK TI OTT?

196 Mindketten rémülten kinyitották a szemüket, és tekintetük egyenesen Mr. Seymore Pinto még ki sem hűlt arcára esett. Peggy felsikoltott, a koporsóba ejtette a gépet, és elrohant; Csonka is sikított, akár egy lány, és a másik irányba rohant. Mr. Pinto feketére égve, tágra nyitott szemmel és szájjal feküdt a ládában, és ha maradt volna haja, az mind egy szálig az égnek meredt volna a fején. Aznap délután Peggy ki sem kelt az ágyból, a takarók alatt is Mr. Pinto arca kísértette, Csonka pedig a hátsó szobában reszketett, és arra gondolt, hogy soha nem fogja elfelejteni annak az embernek az arcát. Grady hat óra tájban átjött a kávézóba; visszahozta Csonka fényképezőgépét. – Nem fogjátok elhinni – kezdte nevetve, és elmesélte, mi történt –, ezek a gyerekek eltörték annak a szerencsétlennek az orrát! Ruth szólni sem tudott a megdöbbenéstől. Smokey mélyen a kávéjába bámult, nehogy öklendezzen; Idgie pedig, aki éppen egy pohár szőlőlevet vitt a hátsó ajtónál ülő barátjának, Ocie Smithnek, magára öntötte az italt, annyira nevetett.

197

VALDOSTA, GEORGIA

1924. SZEPTEMBER 30. Frank Bennett gyerekkorában annyira imádta az anyját, hogy apját már dühítette vele; a leginkább bikára emlékeztető férfi szemrebbenés nélkül ledöntötte Franket a székről vagy lerúgta a lépcsőn, ha úgy tartotta kedve. Frank számára anyja jelentette az egyedüli gyöngédséget és melegséget, és teljes szívével szerette anyját. Amikor azonban egy napon egy megjátszott rosszullét miatt korábban ért haza az iskolából, és ott találta az anyját, amint a sógorával hentereg a konyhapadlón, mindez a szeretet öt másodperc alatt gyűlöletbe fordult; Frank felsikoltott, és kirohant a házból. Ez az öt másodperc élete végéig kísértette. Frank Bennett harmincnégy évesen hiú férfi volt. Fekete cipője mindig fényesre suvikszolva, haja szépen lekefélve, ruhája is makulátlan, és egyike volt azon kevés férfinak, akik a borbélyüzletben hetente manikűröztettek. Akár dendinek is elment. Még azt is rá lehetett fogni, hogy jóképű, a maga sötét, ír módján, sűrű hajával és acélkék szemével; és bár az egyik üvegből volt, a másik meg legalább olyan hidegen csillogott, nehéz volt eldönteni, hogy melyik melyik.

198 Ám mindenekelőtt olyan férfi volt, aki megkapta, amit akart, márpedig ő Ruth Jamisont akarta. Megszerzett minden megszerezhető lányt a környékről, beleértve, sőt előszeretettel a fekete lányokat, akiket erőszakkal tett magáévá, miközben a barátai lefogták őket. Ám ha egyszer megkapta őket, többé nem kellettek neki. A nyomornegyedben is tengődött egy világosszőke nő a kislányával; de hiába hasonlított a gyerek Frankre, miután a férfi kékre-zöldre verte a nőt, és megfenyegette a gyereket, az asszony nem támasztott több igényt. Egyértelmű volt, hogy Frank Bennettet nem érdeklik az olyan nők, akiket már használtak. Különösen, ha ő használta őket. A városban azonban úgy ismerték, mint vidám, jó kedélyű fickót, és úgy döntött, hogy fiúkat akar, akik továbbviszik a Bennett nevet; jóllehet ez a név senkinek sem jelentett semmit egy olyan férfin kívül, akinek nagy birtokai vannak a várostól délre. Ruth fiatal volt, csinos, és minden kétséget kizáróan érintetlen is, azonkívül helyet keresett magának és az anyjának. Találhatott volna-e jobbat? Ruthnak hízelgett a férfi érdeklődése. Nem ő volt-e a legjobb parti a környéken? Nem udvarolt-e neki igazi úriember módjára, és nem vette-e le a lábáról az anyját is? Ruth lassan elhitte, hogy ez a jóképű fiatalember szereti, és ezért viszont kell szeretnie; következésképpen szerette is. És ki tudhatta volna, hogy a fényes cipők és a cifra, háromrészes öltönyök nem rejthetik el a keserűséget, amely az évek alatt egyre gyűlt e férfi szívében... A városban természetesen senki nem sejtette; ehhez egy vadidegen kellett. Frank a legénybúcsúján betért a

199 barátaival egy bárba néhány rundra, útban egy tanya felé, ahol három atlantai szajha várta őket az éjszaka hátralévő részére. Egy arra járó öreg csavargó ugyanebbe a félreeső bárba tévedt, és a terem végéből figyelte a zajos társaságot. Frank úgy tett, ahogy idegenekkel szokott: odalépett a férfihoz, aki szemlátomást vágyott egy italra, és hátba veregette. – Ide hallgass, öreg csont, ha megmondod, melyik szemem az igazi, fizetek egy italt. A barátai már előre nevettek, mert soha senki nem találta el, de az öreg csak ránézett Frankre, és gondolkodás nélkül válaszolt: – A bal. A Fiúk harsogva nevettek, és bár Frank megdöbbent, ő is elnevette magát, és egy féldollárost dobott a pultra. A csapos megvárta, míg a banda kivonul, aztán megkérdezte az öreget. – Mi legyen az, mister? – Whisky. A csapos kitöltötte az italt, majd kissé később megkérdezte: – Hé, öreg haver, hogy tudta kitalálni? Az öregember kiürítette a poharát. – Könnyen. Csak a bal szemében látszott az emberi együttérzés parányi szikrája.

200

VALDOSTA, GEORGIA

1926. ÁPRILIS 28. A tizenkilenc éves Idgie két és fél éven át minden hónapban átautózott Valdostába, hogy lássa Rutht, amint bemegy a templomba, majd kijön onnan. Egyszerűen csak tudni akarta, hogy Ruth jól van; Ruth nem tudott a látogatásairól. Aztán egy vasárnapon, meglehetősen váratlanul elment egészen Ruth házáig, és bekopogott a bejárati ajtón. Ez magát Idgie-t is készületlenül érte. Ruth anyja, törékeny kis asszony, mosolyogva nyitott ajtót. – Igen? – Itthon van Ruth? – Fent van az emeleten. – Megmondaná neki, hogy egy alabamai méhbűvölő beszélni akar vele? – Kicsoda? – Csak annyit mondjon, hogy egy alabamai barátnője keresi. – Nem jön be? – Nem, megvárom idekint. Ruth anyja bement, és felkiabált a lépcsőn. – Ruth, valami méhészlány van itt, beszélni akar veled. – Micsoda?

201 – Várnak rád a verandán. Ruth lejött, és nagyon meglepődött. Kilépett a verandára; Idgie igyekezett természetesen viselkedni, bár a tenyere izzadt, és érezte, hogy a füle céklavörös lesz. – Nézd, nem akarlak zavarni – kezdett a mondókájába. – Tudom, hogy valószínűleg nagyon boldog vagy... meg minden... Úgy értem, biztos vagyok benne, és csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem gyűlöllek, és soha nem is gyűlöltelek. Még mindig szeretném, ha visszajönnél, és nem vagyok már gyerek, úgyhogy komolyan gondolom, amit most mondtam. Még mindig szeretlek, és szeretni is foglak mindig, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak... – Ki az? – kiáltott le Frank a hálószobából. Idgie hátrálni kezdett, le a veranda lépcsőjén. – Csak azt akartam, hogy tudd... most mennem kell. Ruth egy szót sem szólt, csak nézte, ahogy Idgie beszáll a kocsiba, és elhajt. Nem múlt el nap, hogy Ruth ne gondolt volna Idgiere. Frank kijött a verandára. – Ki volt az? Ruth, tekintetét a fekete ponttá zsugorodó autóra szegezve válaszolta: – Csak egy barátnőm, a régi időkből – azzal visszament a házba.

202


1986. ÁPRILIS 6. Mrs. Threadgoode nyelve azonnal megeredt, mihelyt Evelyn betette a lábát a szobába. – Nos, aranyom, Vesta Adcock veszített. Ma délután négy óra tájt bejött a szobánkba, felkapta azt a tejüveg kiscipőt, amelyben Mrs. Otis a hajtűit tartja, és azzal az aláfestéssel, hogy „Jézus pedig monda, ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt”, kihajította az ablakon, hajtűkkel együtt, és kivonult. Mrs. Otis nagyon kiborult. Egy idő múlva bejött az az aprócska, fekete ápolónő, és hozta Mrs. Otis cipellőjét, mondta, hogy az udvaron találta, és azt is mondta, hogy ne izgassa föl magát, mert Mrs. Adcock mindenki szobájában ezt csinálja... Mrs. Adcock bolond, mint a suszterbogár, és hogy ne is törődjön vele. Én mondom magának, szerencsém, hogy van annyi eszem, amennyi, mer' ami itt folyik... Egyik napról a másikra élek. Igyekszem jól érezni magam, amennyire csak lehet, de ennél többet nem tehetek. Evelyn megkínálta az idős hölgyet rumos meggyel. – Ó, köszönöm, aranyom, hogy maga milyen kedves! – Mrs. Threadgoode egy pillanatig csöndben majszolt, és egy kérdésen mélázott.

203 – Gondolja, hogy a suszterbogarak valóban bolondok, vagy csak az emberek tartják róluk? Evelyn azt mondta, nem tudja. – Nos, azt tudom, hogy miért mondják, hogy „helyes, mint egy kis bogár”. Én úgy gondolom, nincs helyesebb élőlény egy bogárnál... és maga? – Tessék? – Gondolja, hogy van helyesebb valami egy bogárnál? – Nem mondhatnám, hogy láttam annyi bogarat, hogy tudhatnám, helyesek-e vagy sem. – Nos, én láttam! Alberttel órákon át nézegettük őket... Cleónak volt egy nagyítója, és ha százlábút, szöcskét és krumplibogarat találtunk, beletettük egy befőttesüvegbe, és jól megnéztük. Nekik van a legtündéribb kis pofácskájuk és a legédesebb nézésük a világon. Miután jól kigyönyörködtük magunkat, kivittük őket az udvarra, és hagytuk, hadd menjenek dolgukra. Egyszer Cleo fogott egy poszméhet, és berakta a befőttesüvegbe. Nagy ritkaság volt. Idgie odavolt a méhekért, de az én kedvencem a katicabogár. Azok szerencsebogarak. Tudja, minden fajtának megvan a maga külön személyisége. A pókok idegbajosak és mogorvák, és olyan apró a fejük. És még az imádkozó sáskákat is szerettem mindig. Azok igen vallásos rovarok. Soha nem tudtam volna megölni egyetlen bogarat sem, főleg miután olyan közelről megnéztem őket. Hiszek benne, hogy vannak gondolataik, mint nekünk. Persze ennek megvan a maga hátránya. Egyetlen ép labdarózsám sem volt a kertemben; bogárrágta volt mind. A gardéniabokraim is tövig le voltak rágva. Norris ajánlotta, hogy átjön, és lepermetezi őket, de nem

204 egyeztem bele. Nem volt szívem hozzá. Mondok magának valamit, egy bogárnak nem sok esélye lenne itt a Rózsateraszban. Itt még egy baktérium is nehezen élne meg. A jelszavuk az, hogy: „Nem elég tisztának látszani, tisztának is kell lenni.” Néha úgy érzem, olyan celofán szendvicstasakban élek, amilyeneket a vonatokon szokás árulni. Én igenis boldog leszek, ha megint a ronda, öreg bogaraim között élhetek. Még annak is örülnék itt, ha egy hangyácskát látnék. Mondok magának valamit, aranyom, örülök, hogy távozóban vagyok erről a világról, nem pedig érkezőben... „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van”, és én készen állok az útra. Egy dolgot kérek csak, Uram, dobd ki az összes linóleumpadlót, mielőtt odaérnék hozzád.

205


1940. OKTÓBER 17. Vesta Adcocknak fiatalkorában egyszer valaki azt mondta, beszéljen hangosabban, és azóta egyfolytában eleget tesz ennek a kérésnek. Vestát a téglafalon át is hallani lehet. Annak az apró asszonynak a zengő hangja háztömbökön hatol át. Cleo Threadgoode egyszer megjegyezte, hogy Earl Adcocknak igazán fölösleges pénzt kidobni a telefonra, hiszen Vesta csak kiáll az ajtóba, és átkiabál ahhoz, akivel beszélni akar. Ezt, valamint azt figyelembe véve, hogy Vesta kinevezte magát a „Mindenkinél Jobb Vagyok Klub” elnökévé, nem volt meglepő, hogy Earl azt tette, amit tett. Earl Adcock csöndes, rendes ember volt, aki mindig azt tette, amit illett – azon névtelen lovagok közé tartozott, akik azért nősülnek, mert a lány kiszemelte őket, és ő nem akarja megbántani az érzelmeiket azzal, hogy visszautasítja. Szép csendben végigvárta, hogy Vesta és leendő anyósa mindent elintézzenek az esküvőtől a nászúton át jövendő lakásuk kiválasztásáig. Miután megszületett egyetlen gyermekük, ifjabb Earl, egy puha, pufók, tésztaképű, göndör barna hajú kisfiú,

206 aki folyton anyja után sírt, ha apja csak közeledett hozzá, Earl ráébredt, hogy nagyot hibázott, de férfias, úriemberes döntést hozott: velük maradt, és felnevelte fiát, aki egy házban élt vele, az ő vére volt, mégis tökéletesen idegen a számára. Több mint kétszáz ember dolgozott Earl irányítása alatt az L&N Vasutaknál, nagy tiszteletnek örvendő, tehetséges munkaerő volt. Bátran harcolt az első világháborúban, két németet megölt, de saját otthonában Vesta gyermeke, ráadásul nem is a kedvenc gyermeke rangjára alacsonyodott; a második helyet töltötte be ifjabb Earl után. „TÖRÖLD LE A LÁBAD, MIELŐTT BEJÖSSZ! NE ÜLJ ABBA A SZÉKBE!” „HOGY MERSZ RÁGYÚJTANI A HÁZAMBAN?... KI INNEN A VERANDÁRA!” „BE NE HOZD IDE AZOKAT AZ UNDORÍTÓ HALAKAT! TISZTÍTSD MEG ŐKET A HÁTSÓ UDVARON!” „VAGY SZÉLNEK ERESZTED AZOKAT A KUTYÁKAT, VAGY FOGOM A GYEREKET, ÉS ITT HAGYLAK!” „ISTENEM, HÁT MÁR MEGINT AZON JÁR AZ ESZED? TI, FÉRFIAK MIND ÁLLATOK VAGYTOK!” A felesége választotta ki a ruháit, a barátait, és úgy rontott neki, mint egy anyatigris, ha megpróbálta elfenekelni a kicsit; Earl végül feladta. Earl az évek során mindig a megfelelő kék öltönyt hordta, felvágta a húst, templomba járt, apa és férj volt, és egy rossz szót sem szólt Vesta ellen. De ifjabb Earl mostanra felnőtt, ő pedig visszavonult az L&N-től, szép

207 kis nyugdíjjal, melyet azonnal Vesta nevére íratott, megtoldva egy arany Rockford vasúti órával. És éppolyan észrevétlenül, ahogy élt, eltávozott a városból, mindössze egy kis búcsúlevelet hagyva maga után: „Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív. Viszlát, öreglány, és sok szerencsét. Üdvözlettel: Earl Adcock Ui. Nem vagyok süket.” Vesta pofon vágta meglepett fiát, és egy hétre ágyba feküdt vizes borogatással a homlokán, miközben a városban mindenki Earl döntésének örült titkon. Ha a szerencsekívánságok tízdolláros bankjegyek lennének, Earl gazdag emberként távozott volna.

208

A SZÍNES VEGYES (AZ ALABAMAI WHISTLE STOP HETI HÍRÚJSÁGJA)

1940. OKTÓBER 18.

Figyelmeztetés feleségeknek Ismét az évnek ebbe a szakába léptünk, és a párom már alig várja, hogy kiszabaduljon a haverokkal vadászni. Egyfolytában a puskáját tisztogatja és az öreg kopóit bolondítja, még jó, hogy a holdat nem ugatja. Úgyhogy készüljenek fel rá, hogy egy időre búcsút vesznek a legényektől. Semmi nem lesz biztonságban, ami mozog... Talán emlékeznek, tavaly Öklelő Jack belelőtt az evezős csónak fenekébe. Idgie azt mondta, mindannyian a tó fenekére süllyedtek, miközben tíz csapat vadréce húzott el a fejük felett. Gratulálunk Csonka Threadgoode-nak, amiért első díjat nyert az iskolai tudományos pályázaton ,A limabab... mi is az?” című munkájával. A második díjat Vernon Hadley kapta, aki a következő címmel írt dolgozatot: „Kísérletezés szappannal”. Idgie nagy üveg szárított limababot tart a kávézó pultján, és ha bárki megtippeli, hány szem bab van az üvegben, jutalmat kap. A Mr. Pintóról készült fénykép nem sikerült olyan jól, ahogy számítottunk rá, sajnos elmosódott. Ruth üzeni mindenkinek, hogy kidobta a preparált fejet, mert az embereknek forgott a gyomra tőle, amikor

209 enni akartak. Ruth azt mondja, a fej gumiból volt, Idgie vette a birminghami varázsboltban. Jut eszembe, és a párom mondja, hogy valaki meghívott minket vacsorára, de nem emlékszik, hogy kicsoda. Bárki volt is az, szívesen elmegyünk, csak tudassa, hogy ki az. Dot Weems Ui. Opal ismételten kéri, hogy ne etessék Bootsot.

210

VALDOSTA, GEORGIA

1928. AUGUSZTUS 4. Idgie két éve látta utoljára Rutht, de egy-egy szerdán átment Valdostába, mert Frank mindig akkor jött a városba a borbélyhoz. Idgie rendszerint Puckett drogériájából tartotta szemmel a borbélyüzletet, mert onnan a székben ülő Franket is látta. Jó lett volna, ha hallja is, amit beszélnek, de beérte azzal, hogy látja. Frank volt az egyetlen kapocs Ruth és őközötte, és tudta, hogy amíg Franket látja, Ruth is megvan. Mrs. Puckett, a fekete keretes szemüveget viselő, kicsi, vékony asszonyka ezen a szerdán is egyfolytában tett-vett az üzletben, minta az élete múlna rajta, hogy minden pontosan a helyén álljon. Idgie a pultnál ült, és az utcát figyelte. – Ez a Frank Bennett jó sokat beszél, nem igaz? Az a fajta, akire azt mondják, hogy barátságos fickó, ugye? Mrs. Puckett a létra alsó fokán állva rendezgette a szeplő elleni krémeket, háttal Idgie-nek. – Vannak, akik azt mondják, azt hiszem. Idgie kihallotta a furcsa hangsúlyt a hangjából. – Hogy érti?

211 – Csak azt mondtam, vannak, akik azt mondják. – Mrs. Puckett lelépett a létráról. – Maga nem így gondolja? – Az nem számít, hogy én mit gondolok. – Nem gondolja, hogy Frank rendes? – Nem mondtam, hogy nem hiszem, hogy rendes volna. Gondolom, elég rendes. Mrs. Puckett most a májtablettás dobozokat rendezgette a pulton. Idgie leszállt a székről, és odament hozzá. – Hogy érti, hogy elég rendes? Hallott valamit? Volt, amikor nem volt rendes? – Nem, nekem mindig kellemes ember benyomását keltette – mondta az asszony, sorba rakva a dobozokat. – Csak én nem kedvelem az olyan férfiakat, akik verik a feleségüket. Idgie szíve majdnem megállt. – Hogy érti ezt? – Ahogy mondom. – Honnan tudja? Mrs. Puckett most a fogkrémek körül foglalatoskodott. – Ó, Mr. Puckettnek ki kellett mennie hozzájuk, hogy orvosságot vigyen annak a szegény lánynak – ráadásul nem is egyszer. Csupa kék folt volt a szeme alja, a férje még a lépcsőről is lelökte, egyszer meg a karját is eltörte. Nem is hinné, milyen helyes az a lány, a vasárnapi iskolában tanít. – Mrs. Puckett átment a Sal Hepatica feliratú üvegcsékhez. – Ezt teszi az ital a férfiemberrel, megbolondítja őket, és olyat tesznek, amit rendesen nem tennének. Mr. Puckett és én antialkoholisták vagyunk... De Idgie már kinn volt az ajtón, és az utolsó mondatot nem is hallotta.

212 A borbély Frank nyakát kefélte egy édes illatú hintőporba mártott pamaccsal, amikor Idgie berontott az üzletbe. Tajtékzott a dühtől. Ujját mint valami fegyvert fogta Frankre. – IDE HALLGASS, TE MÁRCOS SZÁJÚ, VAKONDKÉPŰ, ÜVEGSZEMŰ FASZFEJ! HA MÉG EGYSZER MEGÜTÖD RUTHT, MEGÖLLEK! TE VADBAROM! ESKÜSZÖM, KIKAPAROM AZT A SZEMÉT SZÍVEDET! HALLOD, TE SEGGFEJ? Azzal előrelendült, és letarolta a márványpultot. Több tucat üveg sampon, hajszesz, hajolaj, borotvavíz és hintőpor tört ripityára a padlón. Mielőtt feleszméltek volna, Idgie már a kocsiban ült, és száguldott kifelé a városból. A borbély száját tátva állt. Minden olyan gyorsan történt. A tükörben Frankre nézett, majd így szólt: – Ez a fiú megőrült. Idgie otthon a Kocsikerék Horgásztanyán azonnal elmondta Evának, mi történt, de még akkor is tajtékzott, és esküdözött, hogy visszamegy és elkapja azt a szemetet. Eva figyelmesen végighallgatta. – Ha odamész, csak megöleted magad. Nem szólhatsz bele mások házasságába, ez az ő dolguk. Édesem, vannak dolgok férfi és nő között, amivel az ember nem játszhat. Szegény Idgie reményvesztve kérdezte: – Miért marad vele? Hogy teheti ezt? – Ez nem tartozik rád. Ide figyelj, kedvesem, felejtsd el az egészet. Felnőtt asszony, azt tesz, amit akar, bármennyire nem tetszik neked. Neked még ott a tojáshéj a fenekeden, édesem, és ha az az ember olyan aljas, ahogy mondod, megütheted a bokád.

213 – Nem érdekel, mit mondasz, Eva, én megölöm azt a tetűt, majd meglátod. Eva még egy italt töltött Idgie-nek. – Dehogy ölöd. Nem fogsz megölni senkit, és nem is teszed be oda többé a lábad. Megígéred? Idgie megígérte. De mindketten tudták, hogy hazudik.

214


1986. ÁPRILIS 27. Mrs. Threadgoode aznap különösen boldog volt, mert rántott csirke és káposztasaláta várta egy papírtányéron, és Evelyn szőlőlevet is hozott a társalgóból. – Ó, köszönöm, kedvesem. Teljesen elkényeztet ezzel a sok finomsággal. Mondtam is Mrs. Otisnak, hogy a saját lányom sem lehetne jobb hozzám – és milyen boldoggá tesz ezzel. De nekem nincs lányom... Az anyósa is örül a jó falatoknak? – Egyáltalán nem – válaszolta Evelyn. – Hoztam neki is csirkét, de nem kívánta. Ő is olyan, mint Ed, nem érdekli az evés, csak azért esznek, hogy életben maradjanak. El tudja ezt képzelni? Mrs. Threadgoode természetesen nem tudta. Evelyn megadta a kezdőlökést. – Szóval Ruth Valdostába költözött Whistle Stopból, és férjhez ment... – Úgy van. Ó, és Idgie majdnem ráment. Teljesen belebetegedett. – Igen, ezt már mesélte. De az érdekelne, hogy Ruth mikor ment vissza Whistle Stopba? Evelyn elhelyezkedett a székén, nekilátott a csirkének, és közben hallgatta a barátnőjét.

215 – Ó, igen, aranyom, ma is emlékszem arra a napra, amikor megjött az a levél. Huszonnyolcadika vagy huszonkilencedike volt. Vagy harmincadika?... A konyhában voltam Sipseyvel, amikor Anyus beszaladt, a levelet lobogtatva. Kivágta a hátsó ajtót, és már hívta is Big George-ot, aki kint volt Jasperrel és Artisszal. – George, gyere, kerítsd elő gyorsan Idgie-t, mondd neki, hogy levelet kapott Miss Ruthtól! – George nyomban indult Idgie-ért. Egy óra múltán Idgie belépett a konyhába. Anyus a borsófejtést abba sem hagyva, szó nélkül mutatott az asztalon heverő levélre. Idgie felbontotta, és a különös az volt, hogy nem is igazi levél volt. Csak egy oldal, amelyet a Bibliából téptek ki. Rúth könyve, 1,16-20: „Rúth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem.” – Idgie csak állt, újra meg újra átolvasta az idézetet, aztán odanyújtotta Anyusnak, és megkérdezte, mit jelentsen ez. Anyus elolvasta, letette az asztalra, és tovább fejtette a borsót. Majd megszólalt: – Hát, édesem, pontosan azt jelenti, ami írva vagyon benne. Szerintem holnap menj át a bátyáiddal meg Big George-dzsal, és hozd haza azt a lányt. Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem nyughatsz addig, amíg meg nem teszed. És igaza is volt. Nem nyugodott volna. Másnap tehát átmentek Georgiába, és hazahozták.

216 Csodáltam Rutht a bátorságáért. Csak úgy lelépett. Abban az időben nagy bátorság kellett hozzá, nem úgy, mint manapság. Akkor, ha az ember lánya férjhez ment, örökre férjnél is maradt. De Ruth sokkal erősebb volt, mint amilyennek hitték. Ruth mindig nagyon törékenynek tűnt, de tudja, sok tekintetben még Idgie-nél is erősebb volt. – Ruth elvált végül? – Ezt nem tudom. Soha nem kérdeztem. Úgy gondoltam, ez csak Ruthra tartozik. Soha nem láttam a férjét, de azt mondják, jóképű fiú volt, az egy üvegszemét leszámítva. Ruth mondta, hogy jó családból származott, de a nőkkel ott is rosszul bántak. Azt mondta, a nászéjszakájukon Frank berúgott és erőszakkal tette a magáévá, hiába könyörgött neki, hogy hagyja abba. – Milyen rettenetes! – Az. Ruth három napon át vérzett, és ezután már soha nem tudta elengedni magát és élvezni a dolgot. Amivel persze még jobban feldühítette a férjét. Egyszer még le is rúgta a lépcsőről. – Teremtő atyám! – A férje aztán a szegény színes kislányokat molesztálta, akik a ház körül dolgoztak. Ruth azt mondta, az egyik kislány csak tizenkét éves volt. De mire Ruth rájött, hogy milyen ember a férje, túl késő volt. Az anyja megbetegedett, és nem tudta otthagyni. Azt mondta, éjszakánként, amikor a férje részegen hazajött, és megerőszakolta, csak feküdt ott, mint egy darab fa, imádkozott és ránk gondolt, hogy ne bolonduljon meg. – Mondják, lakva ismerni meg az embert – vetette közbe Evelyn.

217 – Így igaz. Sipsey szokta mondani, hogy „nem tudni, milyen halacska van a horgon, amíg ki nem húzod a vízből”. Úgyhogy jó is, hogy Csonka soha nem látta az apját. Ruth otthagyta, mielőtt megszületett volna. Igazából nem is tudta, hogy várandós. Már két hónapja élt Idgie-nél, amikor észrevette, hogy gömbölyödik a pocakja. Elment az orvoshoz, és ott tudta meg, hogy állapotos. Csonka odaát született a nagy házban, és soha nem láttunk aranyosabb kisbabát, majdnem négy kiló volt, szőke fürtöcskéi voltak meg nagy, sötét szeme. Amikor Anyus meglátta, ezt mondta: „Nézd, Idgie, a te hajadat örökölte!” És valóban, szőkébb már nem is lehetett volna. Akkor Threadgoode Apus beszélt Idgie-vel. Mondta neki, hogy most, hogy felelősséggel tartozik Ruthért és a babáért, elgondolkodhatna rajta, mihez akar kezdeni az életben. És adott neki ötszáz dollárt. Idgie abból vette a kávézót. Evelyn megkérdezte, hogy Frank Bennett látta-e a fiát. – Nem tudom. – Nem is találkozott Ruthszal, miután az otthagyta? – Erre nem vennék mérget, de egyet biztosan tudok, Frank legalább egyszer átjött Whistle Stopba, de ez az egy alkalom is kár volt, már az ő szempontjából. – Miért mondja ezt? – Mert megölték. – Megölték! – Igen, drágám. Halottabb már nem is lehetett volna.

218

VALDOSTA, GEORGIA

1928. SZEPTEMBER 18. Amikor Ruth azon a nyáron hazautazott, hogy férjhez menjen, anyja és Frank Bennett az állomáson várta. Ruth időközben el is felejtette, hogy milyen jóképű a vőlegénye, és hogy anyja mennyire boldog, amiért ilyen jó partit csinált. Szinte azonnal megülték a lakodalmat, és Ruth megpróbálta kiűzni Whistle Stopot a gondolataiból. Ám olykor, a tömeg közepén, vagy amikor egyedül maradt éjjel, Idgie alakja váratlanul felvillant előtte, és annyira kívánta látni, hogy a vágyakozás okozta fájdalomtól a lélegzete is elakadt. Ilyenkor Istenhez fohászkodott, hogy verje ki a fejéből az efféle gondolatokat. Tudta, hogy ott a helye, ahol most van, és a dolga az, amit éppen csinál. Majdcsak túlteszi magát Idgie hiányán. Isten természetesen segíteni fog neki... és ez az érzés idővel elmúlik... Ő majd elűzi tőle. A nászéjszakán eltökélte, hogy jó, szerető feleség lesz, akármi történjék is. Ezért rázta meg annyira, hogy a férje annyi erőszakkal tette magáévá, mintha valamiért büntette volna. Miután Frank végzett, kimászott mellőle, és átment a másik szobába aludni; Ruth meg ott feküdt a vérében. Frank csak akkor jött az ő ágyába, ha szexre

219 vágyott; és tízből kilenc esetben is csak azért, mert túl részeg vagy lusta volt ahhoz, hogy bemenjen a városba. Ruth önkéntelenül arra gondolt, hogy van benne valami, ami miatt Frank gyűlöli; hogy bárhogy próbálja is elfojtani az érzést, Frank érzi, hogy mennyire szereti Idgie-t. Valahogy látszik rajta, a hangján, az érintésén; maga sem tudta, hogyan, de hitte, hogy a férfi tudja, és megveti ezért. Azért élt bűntudattal, és tűrte a veréseket és az erőszakoskodást, mert úgy gondolta, rászolgált. Az orvos kijött anyja szobájából. – Mrs. Bennett, az édesanyja magánál van, most bemehet hozzá egy kicsit. Ruth bement és leült. Anyja már egy hete nem beszélt, de most a szemét kinyitva felismerte a lányát. Suttogva mondta: – Hagyd itt, Ruth... ígérd meg, hogy itt hagyod. Ez maga az ördög. Láttam Istent, és ez maga az ördög. Tudom, mi folyik itt, Ruth... menekülj innen... ígérd meg... Ez volt az első alkalom, hogy ez a félénk asszony mondott valamit Frankról. Ruth bólintott, és fogta a kezét. Aznap délután az orvos örökre lefogta Ruth anyja szemét. Ruth megsiratta az édesanyját, de egy órával később fölment, megmosta az arcát, és megcímezte a borítékot Idgie-nek. Leragasztotta, odament az ablakhoz, és felnézett a kék égre. Mélyen beszívta a friss levegőt, és érezte, hogy szíve emelkedik fölfelé, akár egy papírsárkány, amelyet gyerekek engedtek éppen szabadon.

220

VALDOSTA, GEORGIA

1928. SZEPTEMBER 21. Egy személy- és egy teherautó állt meg a ház előtt. A teherautóban Big George és Idgie ült; Cleo, Julian és két barátjuk, Wilbur Weems és Billy Limeway a kocsiban várakoztak. Ruth már kora reggel óta felöltözve várt, és reménykedett, hogy jönnek érte; most kilépett az ajtón. Big George és a fiúk kiszálltak, és az udvaron várakoztak, Idgie pedig felment a verandára. Ruth ránézett, és csak ennyit mondott: – Kész vagyok. Franket szundikálásából ébresztette az autózaj. A földszintre érve felismerte Idgie-t az üvegen át. – Mi a fenét keres maga itt? Kivágta az ajtót, és megindult a lány felé, amikor észrevette az udvarán álldogáló öt férfit. Idgie, tekintetét le sem véve Ruthról, megkérdezte: – Hol a bőröndöd? – Fent. – Fent van – kiáltott oda Idgie Cleónak. Amint a négy férfi elhaladt mellette, Frank kibökte: – Úgy mégis, mi megy itt? Az utolsónak maradt Juliantól kapta meg a választ: – Úgy nézem, a felesége elhagyja magát, uram.

221 Ruth felszállt a teherautóba Idgie mellé; Frank megindult feléjük, de abban a pillanatban Big George a teherautónak dőlve szép nyugodtan előhúzott egy kést a zsebéből, egyetlen gyors mozdulattal kivágta a kezében lévő alma magházát, és hátradobta a válla fölött. Julian lekiáltott a lépcső tetejéről: – Én nem dühíteném fel azt a niggert, uram. Őrült egy ember! Már lenn jártak a kocsibejáró alján Ruth bőröndjével, mire Frank felfogta, hogy mi történt. De mintegy elköszönésképpen, és hogy megőrizze tekintélyét Jake Box, fizetett alkalmazottja előtt, aki szemtanúja volt a jelenetnek, Frank Bennett beleordította a kocsik által felkavart porba: – Vissza ne merj jönni, te frigid szajha! Te cafka! Te jégszívű kurva! Frank másnap bement a városba, és széltébenhosszában elhíresztelte, hogy Ruth teljesen meghibbant az anyja halála miatti gyászában, és kénytelen volt őrültek házába zárni, Atlantától jó messzire.

222


1928. SZEPTEMBER 21. Threadgoode Anyus és Apus a verandán vártak. Anyus és Sipsey délelőtt rendbe tették Ruth szobáját, és Sipsey most a konyhában tüsténkedett Ninnyvel együtt, süteményt sütöttek a vacsorához. – Ide hallgass, Alice, nehogy mindjárt nekiess, és halálra rémítsd! Csak várd ki szép nyugodtan, hogy mit akar. Nehogy úgy érezze, velünk kell maradnia. Ne kényszerítsd. Anyus hol a zsebkendőjét babrálta, hol a haját birizgálta, ami idegességének biztos jele volt. – Nem fogom, Apus. Csak annyit mondok, hogy mennyire örülök, hogy látom... ezt szabad, nem? Annyit talán tudhat, hogy szívesen látjuk nálunk? Te is mondod neki, hogy örülsz, hogy újra látod, igaz? – Hát persze – mondta Apus. – Csak nem akarom, hogy hiába reménykedj. Apus egy pillanatnyi hallgatás után megkérdezte. – Alice... szerinted velünk marad? – Kérem az Urat, hogy maradjon. Ebben a pillanatban a teherautó, Ruthszal és Idgie-vel, befordult a sarkon.

223 – Itt vannak! – kiáltott Apus. – Ninny, Sipsey, itt vannak! Anyus felpattant, és leviharzott a lépcsőn, Apus közvetlenül a sarkában. Amikor megpillantották Rutht, és látták, hogy milyen sovány és nyúzott, egyszerre elfeledkeztek arról, hogy miben is egyeztek meg, és a nyakába borultak, ölelték, és egyszerre beszéltek hozzá. – Annyira örülök, hogy hazajöttél, drágám! Nem szöksz el tőlünk többé, ugye? – Elkészítettük a szobádat, és Sipsey meg Ninny egész délelőtt sütött-főzött. Miközben felkísérték Rutht az emeletre, Anyus hátrafordult Idgie-hez: – Jól teszed, ha szépen viseled magad, hallod, ifjú hölgy? Idgie elképedve nézett rá, és magában motyogta: – Mért, mit csináltam? Vacsora után Ruth bement a szalonba Anyussal és Apussal; az ajtót becsukták maguk mögött. Ruth leült velük szemben, kezét az ölébe ejtve, és belefogott előre eltervezett mondandójába: – Nincs pénzem, igazából semmim nincs a ruháimon kívül. De tudok dolgozni. Szeretném, ha mindketten tudnák, hogy nem megyek el innen többé. Ma már tudom, hogy négy évvel ezelőtt sem lett volna szabad elmennem. De igyekezni fogok, hogy jóvátegyem, és ne okozzak neki több fájdalmat. Ezt megígérem maguknak. Apus, aki zavarba jött mindenféle érzelemnyilvánítástól, fészkelődni kezdett a székén. – Remélem, tudod, mire vállalkozol. Idgie megátalkodott egy kölyök.

224 Anyus azonban lepisszegte. – Ugyan, Apus, ezt Ruth is tudja. Ugye, kedves? Olyan kis vadóc... Sipsey szerint azért, mert vadhúst ettem, amikor állapotos voltam vele. Emlékszel, Apus? Fürjet meg vadpulykát hoztatok haza a fiúkkal azon az éven. – Anyus, te minden évben ettél vadhúst. – Hát ez is igaz. De különben ez mellékes. Apus és én azt akarjuk, hogy tudd, hogy családtagnak tekintünk, és aranyosabb társat képzelni sem tudunk a kislányunk mellé. Ruth felállt, mindkettejüket arcon csókolta, majd kiment Idgie-hez, aki a hátsó udvaron feküdt a fűben, a tücsökszót hallgatta, és azon tűnődött, hogy miért érzi részegnek magát, amikor egy cseppet sem ivott. Miután Ruth kiment, Apus megszólalt: – Látod, mondtam, hogy nincs miért aggódni. – Micsoda? Hisz te aggódtál, nem én – mondta Anyus, és visszaült a kézimunkájához. Másnap Ruth visszaváltoztatta a nevét Jamisonra, Idgie meg elújságolta a városban, hogy szegény Ruth férjét egy felborult teherautó halálra zúzta. Ruth először irtózott ekkora hazugságtól, de később, miután a kisbabája megszületett, már örült neki.

225


1940. AUGUSZTUS 31.

Elgázoltak egy kerti munkást Vesta Adcock tegnap elgázolta színes bőrű kerti munkását, Jesse Thigginst, amikor a Kelet Csillaga szokásos keddi összejövetelére indult. Jesse egy fa alatt szundikált, amikor Vesta az udvaron tolatva az egyik első kerékkel ráhajtott a fejére, és belenyomta a sárba. Az üvöltésre Vesta megállította az autót Jesse mellkasán, és kiszállt, hogy megnézze, mi történt. A szomszédok rohanvást érkeztek, és leemelték Jesse-ről a kocsit. Grady Kilgore is átjött, és azt mondta, hogy hál' istennek mostanában sokat esik, mert ha nem ilyen puha a föld, Jesse meg is halhatott volna. Mikor ezeket a sorokat írom, Jesse már jól van, a keréknyomokat leszámítva, de Vesta azt mondja, nem is lett volna szabad aludnia, hiszen jó fizetést kap. Gondolom, mostanra a legtöbben értesültek róla, hogy az az ütődött férjem a minap leégette a garázsunkat. Annyira belemerült a rádiójavításba, hogy a vasutas haverjaival meg tudja hallgatni a baseballmérkőzést, hogy közben rádobta az égő cigarettáját a kötegnyi Hölgyválasz magazinomra, és perceken belül porrá égett az egész. A páromnak csak odáig terjedt az esze, hogy a

226 születésnapjára tőlem kapott, kincset érő elektromos fűrészét kimentse, még a kocsival is elfelejtett kitolatni. Az autót nem sajnálom, csak a magazinjaimat. Az autó már úgysem működött. Essie Rue kisfia, aki méretének köszönheti a Pöttöm Jankó nevet, megnyerte a limababverseny tízdolláros díját. 83 szemmel kevesebbet tippelt, de Idgie azt mondja, így is az ő találata volt a legpontosabb. Jut eszembe, Boots elpusztult, és Opal üzeni, hogy reméli, most mindenki elégedett. Dot Weems

227

FELTÉTELES MEGÁLLÓ KAVÉZÓ WHISTLE STOP, ALABAMA

1930. NOVEMBER 22. Hideg, kristálytiszta reggel volt odakint, bent pedig lassan elkezdődött a kávézó vendégeinek egyik kedvenc rádióműsora. Grady Kilgore épp végzett a második csésze kávéval, Sipsey a reggelizők után maradt tömérdek cigarettacsikket takarította össze, és az ablakon kinézve ő pillantotta meg őket elsőként. Két fekete teherautó állt a kávézó előtt, és mintegy tizenkét Klan-tag, teljes harci díszben, felsorakozott a kávézóval szemben. – Ó, Uram, hát meggyüttek... mondta Sipsey –, tuttam, mindég tuttam. Ruth meghallotta Sipsey motyogását a pult mögül, és odakiáltotta: – Mi az? – majd ő is az ablakhoz ment. Amint észrevette őket, hátraszólt: – Onzell, zárd be a hátsó ajtót, és hozd ide a babát! A férfiak mozdulatlanul álltak, szemben a kávézóval, akár egy tucat fehér szobor. Egyikük vérvörös betűkkel írt táblát tartott: VIGYÁZZATOK! ELJÖTT A LÁTHATATLAN BIRODALOM... A FÁKLYA ÉS A KÖTÉL ENNI KÉR! Grady Kilgore felállt, kinézett, és rezzenéstelenül piszkálta tovább a fogát a fogpiszkálóval, miközben alaposan megnézte a kámzsás alakokat.

228 A rádióbemondó megszólalt: „És most, kedves hallgatóink, sokak örömére kezdődjék az Átlag Billy harville-i borbély soron következő története. Ne feledjék: könnyen lehet, hogy önök mellett is egy ilyen Átlag Billy lakik...” Idgie a fürdőszobából kilépve azt látta, hogy mindenki az ablaknál áll. – Mi van ott? – Gyere ide, Idgie. Idgie kinézett. – A francba! Onzell Ruthnak adta a babát, és szorosan melléje állt. – Mi a franc ez az egész? – kérdezte Idgie Gradytől. Grady, rendületlenül piszkálva a fogát, határozottan kijelentette: – Ezek nem a mieink. – Hát akkor kicsodák? Grady egy ötcentest dobott az asztalra. – Maradjatok. Én majd utánanézek. Sipsey a sarokba menekült a seprűjével, és halkan bátorította magát. – Én osztán nem félek senki fehér emberfíja szellemétül. Nem biza! Grady kiment, és beszélt valamit a fehér alakokkal. Kisvártatva egyikük bólintott, mondott valamit a többieknek, és azok egyenként elvonultak, ugyanolyan csendesen, ahogy jöttek. Ruth nem mert volna mérget venni rá, de úgy érezte, az egyik férfi kifejezetten őt és a kisbabát nézte. Aztán eszébe jutott valami, amit egyszer Idgie mondott, és megnézte a férfi cipőjét, amikor az beszállt a teherautóba. A fényes, kisuvikszolt cipő láttán holtra rémült. Grady gondtalan képpel jött vissza. – Nem akartak ezek semmit. Csak egypár nagyfiú játszotta az eszit, hogy beijedjetek. Valamelyikük itt járt a minap, és látta, hogy

229 kiszolgáltátok a niggereket a hátsó ajtónál, és azér' jöttek, hogy fölrázzanak benneteket egy kicsikét. Nem kell félnetek. Idgie megkérdezte, hogy mit mondott nekik, hogy ilyen gyorsan odébbálltak. Grady leemelte a kalapját a kalaptartóról. – Ó, csak azt, hogy azok a mi saját niggereink, és hogy semmi szükség rá, hogy épp a georgiaiak mondják meg, mit csinálhatunk és mit nem. Grady Idgie szemébe nézett. – És garantálom neked, hogy nem jönnek vissza. – Azzal feltette a kalapját, és elment. Bár Grady a Savanyú Uborka Klub oszlopos tagja, és mint ilyen, megrögzött hazudozó volt, akkor éppen igazat mondott. Egy dolgot azonban Idgie és Ruth nem tudhatott; nevezetesen azt, hogy bár ezek a georgiai fiúk rossz szándékkal jöttek, annyira nem voltak ostobák, hogy kihúzzák a gyufát az alabamai Klánnál, és volt annyi eszük, hogy gyorsan felszívódjanak és ne tegyék be ide többé a lábukat. Ez volt az oka, hogy amikor Frank Bennett visszajött, egymaga jött... és éjszaka.

230

VALDOSTAI HÍRLAP

1930. DECEMBER 15.

Eltűnt egy helyi lakos Frank Bennett (38) valdostai lakos eltűnését jelentette ma Gerald nevű öccse, miután Jake Box, az idősebb Bennett fivér alkalmazottja tudatta vele, hogy Bennett nem tért vissza a vadászatról. A férfit utoljára december 13-án látták, amikor elindult otthonról. Mr. Boxnak azt mondta, hogy aznap este hazajön. Aki tud valamit Bennett hollétéről, kérjük, értesítse a helyi hatóságokat.

231


1930. DECEMBER 18. A jéghideg alabamai délutánon a feldarabolt disznók kint főttek a nagy vasüstben a kávézó mögött. Forrt a lé az üstben, a néhai sertések már csak Big George különleges szószára vártak. Big George az üst mellett állt Artisszal; felpillantva azt látta, hogy három férfi közeledik; a derékszíjukon fegyver lógott. Grady Kilgore, a helyi seriff és félállású vasúti nyomozó általában csak George-nak hívta. Most azonban fontosnak akart látszani két társa előtt, ezért így kiáltott oda: – Hé, fiú! Gyere csak ide, és nézd meg ezt egy kicsit! – És egy fényképet nyújtott feléje. – Láttad ezt az embert errefelé? Artist, aki egy hosszú bottal keverte a húst az üstben, kiverte a víz. Big George megnézte a keménykalapos fehér ember képét, majd megrázta a fejét. – Nem... Tunnám, ha láttam vóna – és visszaadta Gradynek. Az egyik kísérő előlépett, és belenézett az üstbe, melyben mint valami körhinta keringtek a fehérrózsaszín húsdarabok.

232 Grady visszatette a fényképet a mellényzsebébe, és miután a hivatalos ügyet ekképpen lezárta, megkérdezte: – Hé, mikor vendégelsz meg bennünket ebből a felséges pecsenyéből, Big George? Big George belenézett az üstbe, és pillanatnyi gondolkodás után válaszolta: – Gyüjjenek át hónap úgy dél felé... igen, olyankorra már jó lesz. – De aztán tegyél félre nekünk, hallod? – Teszek hát, már hogyne tennék – mosolyodott el Big George. – Ez a nigger csinálja a legjobb húst az egész államban – hencegett Grady a két másiknak a kávézóba menet. – Föltétlen meg kell kóstolnotok, hogy mondhassátok, hogy ettetek jó sültet. Szerintem ti, georgiai fickók, nem is tudjátok, milyen a jó sült. Smokey és Idgie bent ültek, kávéztak és cigarettáztak. Grady a tartóra dobta a kalapját, és odament hozzájuk. – Idgie, Smokey, bemutatom Curtis Smoote és Wendell Riggins tiszt urakat. Georgiából jöttek át, egy fickót keresnek. Kölcsönös fejbólintás után a három nyomozó is helyet foglalt. – Mit hozhatok fiúk? Mit szólnának egy jó kávéhoz? Általános helyeslés volt a válasz. Idgie kikiáltott a konyhába: – Sipsey! Sipsey kidugta a fejét az ajtón. – Sipsey, kérünk három kávét. – Majd Idgie megkérdezte. – És egy kis süteményt? – Nem, inkább nem – válaszolt Grady. – Hivatalos ügyben járunk. A fiatalabb, köpcösebb nyomozó csalódottnak látszott.

233 – Ez a két fiú egy fickót keres, és én segítek nekik. – Grady azzal a feltétellel egyezett bele, hogy segít, ha nála van a fénykép. Most megköszörülte a torkát, és elővette a képet, megpróbált egyszerre fontosnak és barátságosnak látszani. – Látta valamelyikőtök ezt az embert itt az elmúlt néhány napban? Idgie ránézett a képre, kijelentette, hogy nem, nem látta, majd továbbadta a fotót Smokeynak. – Mit követett el? Sipsey behozta a kávét, és Curtis Smoote, az inas, csontos nyomozó, akinek a nyaka mint valami ráncos kar meredt elő a fehér ingből, magas, cérnavékony hangon válaszolt: – Nem követett el semmit, legalábbis olyat, amiről tudnánk. Azt próbáljuk kideríteni, hogy ellene mit követtek el. Smokey visszaadta a képet. – Nem, soha nem láttam. De mér itt keresik? – Azt mondta néhány napja egy fiúnak, aki neki dolgozik odaát Georgiában, hogy átjön ide, aztán nem ment haza. Smokey megkérdezte, hol lakik Georgiában. – Valdostában. – Hát kíváncsi lennék, mi dolga volt itt – mondta Smokey. Idgie hátrafordult, és bekiáltott a konyhába. – Sipsey, hozz néhányat abból a csokis süteményből! – Majd visszafordult Rigginshez: – Kérem, kóstolják meg a kedvemért. Kíváncsi vagyok a véleményükre. Pár perce sült csak meg, igazán leköteleznek, ha elfogadják. – Nem, nem tehetjük, igazán... – tiltakozott Riggins. – Ó, csak egy falatot – erősködött Idgie. – Szükségem van szakértő véleményre.

234 – Na jó, de tényleg csak egy falatot. A csomósabbik Idgie-re kacsintott. – Én mondtam ezeknek a fiúknak, hogy lefogadom, részegen alszik valahol, és egyszer csak hazaállít. Csak azt nem értem, minek jött éppen ide. Nincs itt semmi... – Arra gondoltunk, talán van itt valami barátnője – mondta Wendell két harapás között. Grady majd kipukkadt a nevetéstől.– A pokolba is, egész Whistle Stopban nincs olyan nő, akiért az ember Georgiából idezarándokolna! – Egy pillanat szünetet tartott. – Talán az egy Eva Batest kivéve. Erre mindhárman nevettek, és Smokey, aki szintén ismerte Evát legalább bibliai értelemben, kinyilatkoztatta: – Ez az igazság. Grady újabb szelet süteményt vett, miközben saját viccén mulatott. De a csontos nyomozó elkomolyodott, és az asztal fölött Gradyhez hajolt. – Ki az az Eva Bates? – Ó, csak egy vörös csaj. Egy lebujt tart fenn a folyónál – válaszolta Grady. – Barát. – Gondolod, hogy ezért az Eváért jött volna át? Grady evés közben rápillantott az asztalon fekvő fényképre, és elvetette a gondolatot. – Nem. Ezer százalék. – Miért nem? – makacskodott a szikárabb. – Hát, egyszer azért, mert nem az ő esete. Erre megint mindhárman nevettek. Wendell Riggins is döcögött, de nem tudta, hogy miért. – Hogy érted, hogy nem az ő esete? – kérdezte Smoote.

235 Grady letette a villáját. – Nem akarlak megsérteni benneteket, és ezt a fiút sem ismerem itt, de egy kicsit olyan pipogyának tűnik nekem. Nem gondolod, Smokey? Smokey egyetértőleg bólintott. – Szóval, az igazság az, fiúk, hogy Eva egyetlen pillantás után már dobta volna. Egyenesen a folyóba. Erre megint nevetni kellett. – Hát, gondolom, tudjátok, mit beszéltek – mondta Smoote, és Idgie-re kacsintott. – Hát ilyen az élet! – folytatta Grady Idgie-re és Smokeyra hunyorítva. – Ahogy hallom, ti georgiai fiúk nem sokat cicóztok, hamar ledöntitek a nőket. Smokey kuncogott. – Én is így hallottam. Grady hátradőlt, és megpaskolta a hasát – Szerintem tovább is állhatunk. Be kell még ugranunk néhány helyre sötétedés előtt – azzal a zsebébe süllyesztette a fényképet. Amikor felálltak, Riggins Idgie-hez fordult. – Köszönjük a süteményt, Mrs. ... – Idgie. – Mrs. Idgie, biztosíthatom, hogy nagyon finom volt. Még egyszer köszönjük. – Nagyon szívesen. – Még találkoztok – nyúlt Grady a kalapjáért. – Holnap behozom őket egy kis pecsenyére. – Jó. Örülök, ha találkozunk. – Ruth hol van? – nézett körbe Grady. – Anyusnál. Anyus nagyon rosszul van. – Igen, hallottam. Igazán sajnálom. Hát akkor a holnapi viszontlátásra – búcsúzott Grady, és kimentek a kávézóból.

236 Bár alig múlt fél öt, az ég fémes szürkéjébe északon ezüst barázdákat szántott az alkony. Eleredt a téli eső, vékony pálcikái hidegek voltak, mint a jeges víz. Opal szomszédos szépségszalonjában már karácsonyi díszek villogtak, melyek fénye visszatükröződött a nedves járdán. Bent karácsonyi zene szólt a rádióból, és Opal tanulója a padlót söpörte. Opal aznapi utolsó vendégén, Mrs. Vesta Adcockon végezte a végső simításokat, aki az L&N-bankettre készült Birminghambe. Az ajtó csilingelve nyílt, amint Grady és a másik két nyomozó belépett. Grady elővette hivatalos hangját. – Opal, beszélhetnénk egy pillanatra? Vesta Adcock rémülten nézett fel, és a virágmintás fodrászleplet magára rántva sikoltotta: – MI NEM JUT ESZÜKBE! Opal ugyanolyan rémülten pillantott fel, és zöld fésűjével kezében rohant neki Gradynek: – Ide nem teheted a lábad, Grady Kilgore, ez szépségszalon! Férfiaknak tilos a belépés! Mi ütött beléd? Teljesen elment az eszed? Egy, kettő, kifelé innen! Micsoda ötlet! A százkilencvenöt centi magas Grady és a két másik férfi egymásba gabalyodva igyekeztek kifelé, majd a járdán összetömörültek, Opal tekintetétől kísérve a párás ablaküvegen át. Grady visszatette Frank Bennett képét a zsebébe, és azt mondta: – Ezen az egy helyen nem járt, arra mérget veszek. A három férfi feltűrte a gallérját, és átvágott a rendező pályaudvaron.

237


1930. DECEMBER 21. Három nappal azután, hogy a három nyomozó végigkérdezte a várost Frank Bennett után, Curtis Smoote, a vékonyabbik egymaga állított be, és sült húst rendelt narancslével. Idgie a következő szavakkal tette elébe a tányért: – Gradyvel meg a barátjával föleszik a sültemet az utolsó morzsáig. Tíznek is elég volna, amit maguk hárman esznek! A nyomozó Idgie-re kacsintott, majd magas, nazális hangján mondta: – Foglaljon helyet. Idgie körbenézett, és amikor látta, hogy nincs tennivalója, leült a nyomozóval szemben. A férfi beleharapott a szendvicsébe, és szúrós szemmel nézett Idgie-re. – Hogy van? – kérdezte Idgie. – Megtalálták azt az embert, akit kerestek? Ezúttal a férfi nézett körbe, majd áthajolt az asztalon; a tekintete vágott, mint a borotva. – Velem nem fogja a bolondját járatni, kicsi lány. Nagyon is jól tudom, ki magácska. Ne gondolja, hogy kifog rajtam... Jó, ha tudja, hogy Curtis Smoote nem máma jött le a falvédőről. Igen, kiskezicsókolom, már legelőször, hogy bejöttem ide, tudtam, hogy láttam már valahol, csak azt nem tudtam,

238 hogy hol. De aztán néhány telefon után az öreg Curtis kiderítette, hogy ki magácska. A nyomozó hátradőlve folytatta az evést, le nem véve a tekintetét Idgie-ről. Idgie-nek a pillája sem rezdült, mozdulatlanul várta a folytatást. – Szóval ez a Jake gyerek, aki odaát dolgozik a Bennett-birtokon, megesküdött, hogy valaki, akire pontosan illik magácska személyleírása, meg az a colos fekete nigger, odakinn a húsosfazéknál, átmentek egy csapat emberrel, és megszöktették a Bennett feleségét, és az a nigger megfenyegette Bennettet a késével. Smoote kivett egy darab barnás húst a szendvicséből, a tányérjára helyezte, és alaposan megszemlélte. – Egyébként meg a borbélyüzlet végiben voltam aznap, és a saját fülemmel hallottam, meg még egy csomóan mások is, amikor magácska megfenyegette, hogy megöli. Ha én emlékszem rá, akkor ide a rozsdás bökőt, hogy a többiek is fognak. Smoote belekortyolt az italába, és a papírszalvétával megtörölte a száját. – Azt ippenséggel nem mondhatnám, hogy Frank Bennett a barátom lett volna... nem, kezicsókolom. A legidősebb lányom ma is a város szélén tengődik miatta egy gyerekkel, és nagyon jól tudom, hogy mi folyt nála. És meg merném kockáztatni, hogy mások se ejtenének könnyet érte, ha elpatkolt volna. De ahogy elnézem, kislányka, maga jól benne lenne a pácban, ha ez lenne a helyzet, mert máris benne van a hivatalos jelentésben, hogy kétszer megfenyegette, és mondhatom, hogy nem jól áll a szénája, nem bizony. – Merthogy itt gyilkosságról van szó, kislány... ami törvénybe ütköző. És ezt senki nem viheti el szárazon.

239 Smoote hátradőlt a bokszban; a vonásai kissé kisimultak. – Persze csak mint hipotézist mondom, de én a maga helyében örülnék, ha az a holttest egyáltalán nem kerülne elő. Nagyon is örülnék... vagy ha netán valami előkerülne, ami az övé volt... Gondolom, nem sok jó származna belőle, ha valaki bizonyítaná, hogy Frank Bennett itt járt, érti, ugye, szóval ha lenne magamhoz való eszem, gondoskodnék róla, hogy ne találhassanak semmit. Smoote felpillantott Idgie-re, hogy lássa, figyel-e. Figyelt. – Igenis, kezicsókolom, mer' akkor vissza kéne jönnöm, hogy lefogjam magácskát meg azt a színes emberét. Nem szívesen jönnék vissza magáér', de ha kell, megteszem, mer' én vagyok a törvény, és mer' fölesküdtem rá. A törvénnyel nem lehet játszani, érti? – Értem, uram – válaszolta Idgie. A nyomozó elővett egy negyeddollárost a zsebéből, az asztalra dobta, és a kalapjáért nyúlva még visszaszólt: – Persze lehet, hogy Gradynek van igaza, és az a fickó még előkerül a napokban. De én a magam részéről kötve hiszem.

240

VALDOSTAI HÍRLAP

1931. JANUÁR 7.

Félő, hogy az eltűnt személy meghalt Lezárult a nyomozás a 38 éves Frank Bennett, valdostai állandó lakos eltűnése ügyében, akit tavaly december 13. óta nem láttak. A Curtis Smoote és Wendell Riggins nyomozók által vezetett vizsgálat során még Tennessee és Alabama államokban is tudakozódtak Bennett után, azonban sem neki, sem a teherautónak, amelyet eltűnésének napján vezetett, nem bukkantak nyomára. „Minden követ megmozgattunk – mondta Smoote nyomozó mai interjújában. – Mintha a föld nyelte volna el.”

241


1931. MÁRCIUS 19.

Megrendítő hír mindannyiunk számára Szomorú kötelesség vezette haza Leona, Mildred és Patsy Ruth és Edward Threadgoode-ot, akik tavaly elhunyt édesapjuk után most édesanyjukat is elveszítették. A gyászszertartást követően mindannyian átmentünk a Threadgoode-házba. Az egész város eljött, hogy lerója kegyeletét Threadgoode Anyus előtt. Mondhatni, hogy a jelenlévők legalább fele mellette és Apus mellett nőtt fel a Threadgoode-házban. Soha nem feledem a náluk töltött régi szép időket, azt, hogy mindannyiunkat szívesen látott. A magam részéről neki köszönhetem, hogy egy július 4-i partijukon megismerkedtem a jobbik felemmel. Cleóval és Ninnyvel sokat évődtünk, és sok-sok órán át üldögéltünk a verandán templom után. Semmi nem töltheti be a Threadgoode Anyus után maradt űrt, és Whistle Stop sem lesz nélküle ugyanaz a hely többé. Dot Weems

242


1986. MÁJUS 11. Evelyn Couch kinyitott egy megtisztított sárgarépa- és zellerdarabokkal teli nejlonzacskót, és odakínálta a barátnőjének. Mrs. Threadgoode visszautasította, és zavartalanul ropogtatta tovább a narancs-mályvacukor bevonatú mogyorót. – Köszönöm, nem kérek, aranyom, a nyers étel nekem nem tesz jót. Különben miért eszik nyers zöldséget? – Elkezdtem a Súlyfigyelőt, az olyan fogyókúraféle. Bármit ehetek, amit akarok, csak ne legyen benne zsír meg cukor. – Megint le akar fogyni? – Igen. Próbálok. De nemigen megy. Úgy meghíztam. – Azt csinál, amit akar, de most is azt mondom, nekem tetszik az alakja. – Ó, Mrs. Threadgoode, nagyon kedves, hogy ezt mondja, de már a negyvennyolcas méretnél tartok. – Én nem látom olyan gömbölyűnek. Essie Rue... ő aztán gömbölyű volt. De mindig is megvolt a hajlama rá, már kislánykora óta. Azt hiszem, egyszer a száz kilót is meghaladta. – Tényleg? – Ó, igen, de nem zavartatta magát, mindig szépen öltözött, a hajába meg a ruhájához illő virágot tűzött.

243 Mindenki azt mondta, hogy Essie Rue-t mintha skatulyából vették volna elő, és neki volt a leghelyesebb kis lába meg kacsója. Birminghamben is arról beszéltek, hogy milyen édes, pici lába van, amikor megkapta azt az állást, ő játszott az óriás Wurlitzeren... – Micsodán? – A hatalmas Wurlitzer orgona orgonistája lett. Évekig ott állt az Alabama Színházban. Állítólag a legnagyobb orgona volt egész Délen, és szerintem ez igaz is volt. Mindannyian bementünk villamossal, hogy megnézzük a vetítést. Egyetlen alkalmat el nem szalasztottam volna, ha Ginger Rogers játszott. Ő volt a kedvencem. Nincs is nála tehetségesebb lány Hollywoodban. De csak akkor érdekelt a mozi, ha ő is benne volt... mindent tudott: táncolt, énekelt, játszott... amit akarsz... De a vetítések között letompították a fényt, és egy férfihang bekonferálta: „És most, az Alabama Színház bemutatja büszkeségét...”, mindig így mondta, „bemutatja büszkeségét”, Miss Essie Rue Limewayt, aki a hatalmas Wurlitzeren játszik. És távolról zene szólt... aztán nagy hirtelen felbúgott ez a hatalmas orgona, és megpillantottuk Essie-t, a visszatérő melódiáját játszotta, azt, hogy Szerelmes vagyok a holdbéli férfiba. És akkor ráirányították a reflektorokat, és az orgona hangja betöltötte a színházat, hogy még a gerendák is rezegtek. Essie hátrafordulva mosolygott, de egyetlenegyszer sem ütött mellé; aztán folytatta egy másik dallal. Észre se vettük, már áttért a Csillag hullott Alabamára meg Az élet csak egy tál cseresznyére. És az a pindur lába úgy röpködött azokon a súlyos pedálokon, mint a kecses pillangó! Bokapántos szandált viselt, külön rendelte a Loveman Áruházból.

244 Az ember azt gondolta volna, hogy egyformán hízott mindenére, de nem, csak a törzsére. Mindenkinek megvan a maga előnyös oldala, és ő tudta, mi az övé, és ki is használta. Ezért nem szeretem látni, hogy maga annyira rossz véleménnyel van magáról. Mondtam is Mrs. Otisnak a minap, hogy „Evelyn Couchnak van a legszebb bőre. Mintha az anyukája egész életében vattába bugyolálva tartotta volna.” – Ó, köszönöm szépen, Mrs. Threadgoode. – Ez így igaz. Azt is mondtam Mrs. Otisnak, hogy szerintem árusíthatná a Mary Kay kozmetikumokat. Amilyen a személyisége meg a bőre, fogadok, hogy pillanatok alatt összehozna magának egy rózsaszín Cadillacet. A szomszédom, Mrs. Hartman unokahúga ügynökösködik nekik, és mivel jól ment az üzlet, jutalomból kapott Mary Kaytól egy rózsaszín Cadillacet. De ő távolról sincs olyan csinos, mint maga. – Ó, Mrs. Threadgoode, köszönöm, hogy ezt mondja, de túl öreg vagyok ilyesmihez. Ilyen munkára fiatal nőket alkalmaznak. – Evelyn Couch, hogy mondhat ilyet a maga korával! Negyvennyolc év, az babakor! Legalább ennyi áll még maga előtt! Mary Kay nem törődik vele, hogy maga hány éves. Ő sem mai csirke. A maga helyében és korában, ha ilyen szép bőröm lenne, megcéloznám azt a Cadillacet. Persze jogosítvány is kellene hozzá, de mindenképpen megpróbálnám. Csak gondolja el, Evelyn, ha megéri az én koromat, még harminchét év áll maga előtt... – Milyen érzés nyolcvanhat évesnek lenni, Mrs. Threadgoode? – nevetett Evelyn.

245 – Semmi különös. Ahogy mondtam is, az évek egyszerűen csak rárakódnak az emberre. Az egyik napon még fiatal vagy, a másikon meg megereszkedik az állad és a melled, és derékkötőt hordasz. De nem érzed magad öregnek. Persze ha a tükörbe nézek, látom... néha még halálra is ijedek. A nyakam olyan, mint a régi krepppapír, és mindenem csupa ránc, de hát mit csináljak. Egyszer kaptam valamit az Avontól, de jó, ha egy órán át használt, aztán ugyanolyan lettem, mint voltam, úgyhogy végül beletörődtem. Az arcomat már ki sem készítem, csak rákenek egy kis krémet, meg kihúzom a szemöldökömet, csak hogy mondhassam, hogy van szemöldököm... persze tiszta ősz, aranyom... és tele vagyok májfoltokkal – nézett a kezére. – Az ember nem is tudja, honnan jön ez a sok kis fickó. – Mrs. Threadgoode fölnevetett. – Még ahhoz is túl öreg vagyok, hogy jó fényképet csináljanak rólam. Francis le akart fényképezni Mrs. Otisszal együtt, de eltakartam a fejemet. Azt mondtam, még beletörik a gép. Evelyn megkérdezte, hogy magányos-e itt. – Igen, megesik. Az enyéim mind elmentek már... a templomból meglátogatnak bennünket néha, de épphogy csak beköszönnek. Így van ez, az élet csak annyi, hogy hello, meg viszlát. Néha előveszem a fényképeimet, és eltűnődöm, vajon mit csinálhat most Cleo és kicsi Albert... és elmerengek a régi szép időkön. Mrs. Threadgoode Evelynre mosolygott. – Már csak az éltet, kedvesem, ha visszaálmodom a régi szép időket.

246


1940. NOVEMBER 18. Csonka a hátsó szobában lövöldözött kartonpapír feketerigókra a csúzlijával, Ruth pedig dolgozatokat javított, amikor nagy robajjal nyílt a hátsó ajtó, és Idgie viharzott be a Savanyú Uborka Klub éves horgászatáról. Csonka fölpattant, és úgy rohant hozzá, hogy kis híján feldöntötte. De Ruth is örült Idgie-nek, mert mindig aggódott, ha elment egy hétre vagy még hosszabb időre, különösen, ha tudta, hogy lenn van a folyónál Eva Batesszel. Csonka kiszaladt, hogy megnézze, van-e valami a hátsó lépcsőn. – Hol a hal? – Hát, Csonka – mondta Idgie –, az igazság az, hogy fogtunk egyet, de az olyan hatalmas volt, hogy nem tudtuk kiemelni a vízből. De lefényképeztük, és maga a kép is megvan vagy tíz kiló... – Idgie néni, nem is fogtatok halat! Ekkor hangos tülkölés hallatszott: „Tü-tűű, tü- tűű... megjöttünk Alberttel...”, és egy magas, kedves külsejű, kontyos nő lépett be egy kissé értelmi fogyatékos, Csonka korabeli fíúcskával, akárcsak mindennap az elmúlt tíz évben; és a kávézóban mindig egyforma örömmel fogadták őket. – Hello, öreglány, hogy vagytok? – mondta Idgie.

247 – Jól – válaszolta a nő. – És ti, lányok? – Hát, Ninny, harcsavacsorával akartunk várni, de nem haraptak – mondta Ruth, és nevetett. – De fényképen megmutathatom. Ninny csalódott képet vágott. – Ó, Idgie, bárcsak fogtál volna harcsát... Imádom a harcsát. Micsoda dolog, hogy meg sem kóstolhatom. – Ninny – mondta Idgie –, a harcsa nem harap télen. – Nem? Pedig az ember azt hinné, hogy ugyanolyan éhesek télen, mint nyáron. Ruth bólintott. – Tényleg, Idgie. Miért nem harapnak ilyenkor? – Ó, nem azért, mintha nem volna éhes, hanem mert hideg a kukac. A harcsa soha nem kívánja hidegen a kukacot, akármilyen éhes is. Ruth Idgie-re nézett, és megrázta a fejét, mert mindig elképedt a történeteitől. – Ebben lehet valami – mondta Ninny. – Én sem szeretem, ha elhűl az étel, de ha felmelegítenétek is a kukacokat, kihűlnének, mire leérnek a folyó fenekére, nem igaz? De ha már a hidegnél tartunk, mit szóltok, milyen hideg telünk van? Albert a szoba másik felében játszott Csonkával; papírrigókra lövöldöztek. Ninnynek kávézás közben támadt egy ötlete. – Csonka, át tudnál jönni hozzám, és ráfognád a puskádat azokra az igazi rigókra a telefondrótomon? Nem akarom, hogy bajuk essen, csak ijeszd el őket... Mert lehallgatják a telefonjaimat a lábukkal. Ruth, aki imádta Ninnyt, megszólalt: – Ó, Ninny, ezt nem mondod komolyan, ugye? – Hát, kedvesem, Cleo ezt mondta.

248

SALAKVÁROSI HÍREK TEREFERE MR. MILTON JAMES TOLLÁBÓL

1940. NOVEMBER 19.

A Gondviselésre hivatkozva ötven dollár készpénzt csaltak ki egy asszonytól Mrs. Sally Jinx, Howell Street 68C alatti lakos csalás áldozata lett, jelentette maga az asszony a rendőrségnek tegnap. Mrs. Jinx állítása szerint egy magát Bell nővérnek nevező asszony becsengetett hozzá, és a Gondviselésre hivatkozva elkért tőle ötven dollárt, amelyet állítólag szalvétába kötözve egy utazótáskába helyezett azzal az utasítással, hogy Mrs. Jinx csak négy óra múlva nyissa ki a bőröndöt. Amikor az asszony végül kibontotta a szalvétát, az üres volt. Toncille Robinson és E. C. Robinson azt üzenik a barátaiknak, hogy nem törődnek vele, mit csinál a másik.

Eltűnt a fasorunkból A Nyolcadik sugárút mintha már nem lenne ugyanaz. A városszerte jól ismert Artis O. Peavey úgy döntött, hogy Chicagóba távozik. A város hölgylakossága fájó szívvel vette tudomásul a hírt.

249 Tudomásunk van róla, hogy Miss Helen Reid kihívta a rendőrséget, mert egy csavargó késő éjjel be akart hatolni hozzá, hogy bántalmazza. Amikor azonban a rendőrség kiszállt a helyszínre, egy úriembert talált a ház alatt, kezében jégcsákánnyal, aki azt állította, hogy ő a jegesember. Lehet, hogy az úriember Mr. Baby Shephard lett volna, aki hajdanán gyöngéd érzéseket táplált Miss Reid iránt? A Fegyvernek Klub évi rendes Végtaglazító báljára készülődik...

Lemezhírek A Decca lemezkiadó újdonsága, Ellington Fekete és színes fantáziája, nagy érdeklődésre tart számot. A Creole zongoraszólójának boogie-woogie-s jellege meglepő, de bejön.

250

TIZEDIK SUGÁRÚT CHICAGO, ILLINOIS

1940. NOVEMBER 20. Chicagóban esett; Artis O. Peavey futott az utcán. Beugrott egy kapualjba, amely fölött tábla hirdette: TENGER GYÜMÖLCSEI, RÁNTOTT HAL 35 ¢. Az utca túlfelén, az Alhambra moziban a Bűnkereskedőket és a Jasszok birodalmát vetítették. Artis maga is úgy érezte, hogy menekült, itt fent, távol az otthonától, egy Electra Greene nevű, füstös képű lány elől bujkál. Állt a kapualjban, egy Chesterfielddel a szájában, és az élet útvesztőin gondolkozott. Anyja mondta mindig, nagy bajában elég volt az ő édes Jézusára gondolni, és mindjárt felvidult a lelke. Artis szívét azonban nem ilyesféle gondolatok vidították fel; sokkal inkább egy széles csípőjű, vastag ajkú fekete szépség látványa; ráadásul nem csak a szíve villanyozódott fel, az említett szépség nem kis örömére. Pillanatnyilag az volt a fő gondja az életben, hogy nagyon szerelmes, de nem bölcsen az. Mindig azt a veszélyes játékot játszotta, hogy férjes asszonyba szeretett bele, mert Artis nem ismert határokat. Minden élő nőt a tulajdonának tekintett, és mivel nem tisztelte a felségterületeket, kissé túl gyakran törött csontja és kapott szúrt sebet. Amikor egyszer rosszkor, rossz helyen érték tetten, egy bronzvörös amazon belevágott egy dugóhúzót. Artist óvatosságra intette e

251 szerencsétlen ügy, amelynek eredményeképpen egy – finoman fogalmazva – érdekes sebhelyet és azt az érthető kételyt könyvelhette el, hogy vajon kikezdjen-e még egyszer nála nagyobb darab nővel. Artis mindennek ellenére szívtipró maradt. Túl sok nőnek mondta, hogy keressék meg másnap éjjel, és ők szót is fogadtak: keresték... Ez az apró termetű, vézna kis férfi, aki olyan fekete volt, hogy az már kéknek tetszett, sok bajt okozott a szebbik nemnek. Az egyik lány kiivott miatta egy üveg padlófényt egy kupica hipóval tetézve, hogy elbúcsúzzék ettől a világtól. Amikor életben maradt, és állította, hogy a tisztítószerek egy életre tönkretették az arcbőrét, a férfit mindig rossz érzés fogta el sötétedés után, mert a nő többször is mögéje lopakodott, és a retiküljébe rejtett kővel fejbe verte. Electra Greene-nel azonban még a retikülnyi kőnél is súlyosabb volt a helyzet. Electra egy 38-as revolvert hordott magánál, amelyet használni is tudott, és miután kiderült, hogy Artis megcsalta, számtalanszor fenyegette meg azzal, hogy elbúcsúzhat a férfiasságától. Nem is egyszer csalta meg, hogy pontosak legyünk, hanem nyolcszor, ráadásul Miss Delilah Woodsszal, Electra esküdt ellenségével, aki szintén egyik napról a másikra tűnt el a városból. Artis a kapu alatt állva olyan sajgó fájdalmat érzett a szívében, hogy úgy érezte, belehal. Visszavágyott Birminghambe; haza akart menni. Mielőtt oly hirtelen elmenekült volna Birminghamből, minden délután felhajtott a kívül fehérre festett kerekű, kék színű Chevroletjével a Vörös-hegyre, leparkolt, és a

252 naplementét nézte. Fentről jól látszottak a vasöntödék és acélgyárak, látta, ahogy az égbe szökő kéményük narancsvörös füstöt okád egész Tennesseeig. Nem tudott szebb látványt képzelni, mint a várost ezen az órán, amelyen az égbolt a gyárak vöröslilás izzásában fürdik, és a neonfények körbefolyják Birminghamet, villogva cikáznak a belváros utcáin egészen Salakvárosig. Birmingham, a város, amelyet a gazdasági világválság idején F. D. Roosevelt „az Egyesült Államok leginkább érintett városának” nevezett... ahol akkora volt a szegénység, hogy egy férfi, akit Artis is ismert, azt is megengedte volna, hogy pénzért pisztolyt fogjanak rá, vagy ahol egy lány három napon át ecetes-sós vízben áztatta a lábát, hogy megnyerjen egy táncmaratont... a város, amelyben a legalacsonyabb az egy főre eső bevétel az egész Államokban, mégis a legjobb cirkuszt tartja fenn Délen... Birmingham, ahol egykor a legmagasabb volt az analfabéták aránya, több volt a nemi beteg, mint Amerika bármely más városában, ugyanakkor azzal büszkélkedhetett, hogy több gyerek jár vasárnapi iskolába, mint bárhol másutt... ahol a Birodalmi Patyolat teherautói KIZÁRÓLAG FEHÉR EMBEREKRE MOSUNK figyelmeztetéssel járták körbe a várost, és ahol a sötét bőrű polgárok SZÍNESEK feliratú fakorlát mögé kényszerültek a villamoson, az áruházakban pedig csak a teherlifteket használhatták. Birmingham, a Dél „gyilkosságfővárosa”, ahol csak 1931-ben százharmincegy embert öltek meg... Mindezek ellenére és mindezekkel együtt Artis nem múló szenvedéllyel szerette Birminghamet, déli csücskétől az északi végéig, éppúgy a hideg-esős, fagyos

253 teleken, amikor a hegyoldalak vörös agyaga megindul, és rácsúszik az utcákra, mint a buja zöld nyarakon, ha az élénkzöld vadsóska befutja a hegyoldalakat, a fákat és a telefonoszlopokat, és a levegő nedves és súlyos a gardéniák és a kertekben sülő hús illatától. Artis beutazta az egész országot Chicagótól Detroitig, Savannah-tól Charlestonig, sőt New Yorkban is járt, de mindig boldogan tért vissza Birminghambe. Ha létezik tökéletes boldogság, akkor az annak tudata lehet, hogy az ember a megfelelő helyen van, és Artis mindig tökéletesen boldog volt attól a pillanattól kezdve, hogy Birminghambe ért. Így hát ma elhatározta, hogy hazamegy, mert tudta, hogy inkább meghalna, mintsem hogy egyetlen napot is távol töltsön szeretett városától. Úgy hiányzott neki Birmingham, ahogy a legtöbb férfinak a felesége hiányzik. Márpedig Miss Electra Greene éppen erre vágyott: hogy Artis felesége legyen, feltéve, ha életben hagyja a férfit egyáltalán. Ahogy Artis elhaladt a Síppal-dobbal bár előtt, wurlitzer hangja szállt feléje: Messze délen, Birminghamben Vár egy hely, hol tánc megy egész éjjel. Hív a szving, a lassú, déli szving, Kívánja a láb, járja hajnalig. Gyere, pajtás, állj be közénk, Feledd a bút, Ott leszek én is. Viszlát! Gyere gyorsan, jó lesz, meglásd.

254

SALAKVÁROSI HÍREK TEREFERE MR. MILTON JAMES TOLLÁBÓL

1950. NOVEMBER 25.

Megnősül a népszerű birminghami agglegény Miss Electra Greene, Mr. és Mrs. R. C. Greene lánya kezét nyújtotta Mr. Artis O. Peaveynek, az alabamai Whistle Stop-beli Mr. és Mrs. George Peavey fiának. A színpompás esküvői szertartást dr. John W. Nixon, az Első Kongresszusi templom lelkésze vezette, a nászzenét pedig a kiváló Mr. Lewis Jones szolgáltatta. Sugárzóan szép menyasszony Az elragadó menyasszony mindenkit elbűvölt mohazöld kétrészes menyasszonyi ruhájában, amelyhez borostyánkiegészítőket és menyétprém gallért választott. Barna nemezkalapot, hozzáillő kesztyűt és cipőt viselt; a mellcsokrában gyöngyvirág illatozott. Miss Csintalan Madárka Peavey, a vőlegény húga mindenkit ámulatba ejtett szőlőszínű, elöl redőzött krepdesinruhájával, színes nyakláncával és cseresznyepiros kesztyűjével és cipellőjével. Színes fogadás Rögtön a szertartás után színes esküvői fogadást rendeztek Mrs. Lulu Butterfork, a város egyik kimagasló kozmetikusának, egyben parókakészítőjének otthonában.

255 A híres birminghamiekből álló vendégseregnek puncsot, jégkrémet és süteményt szolgáltak fel, majd a számtalan, ragyogóbbnál ragyogóbb nászajándék kibontását a meghívottak áhítattal teli pillantásai kísérték. A nászünnepséget az október 5-én, hétfő éjjel 11 órakor kezdődő tüzes, vacsora utáni tánc koronázta, melynek házigazdája Mrs. Toncille Robinson volt. A fényes eseménynek otthont adó Little Savoy kávézó ünnepi díszbe öltözött: a ragyogó karácsonyi díszektől csillogó, hosszú asztal roskadozott a sok földi jó alatt. Hétfogásos szárnyasvacsorát szolgáltak fel; étvágygerjesztőnek bort, a vacsora végén forró kávét és desszertet fogyasztottak. Az ifjú pár a menyasszony Fountain Avenue-i lakásába költözik.

256

PIGLEY-WIGLEY SZUPERMARKET BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. MÁJUS 19. Kilenc hosszú, nehéz nap telt el azóta, hogy Evelyn Couch fogyókúrázni kezdett, és aznap kitörő örömmel kelt ki az ágyból. Az az érzése támadt, hogy kezében tartja az életét, testét magasnak és karcsúnak, mozgását kecsesnek és ruganyosnak érezte. Az elmúlt kilenc napon mintha egyfolytában fölfelé kaptatott volna egy hegyre, és most felért a csúcsra. Ma egész szívével érezte, hogy élete végéig csak friss és ropogós élelmet fog fogyasztani; olyan frisset és ropogósat, amilyennek önmagát hitte abban a percben. A szupermarketben elsietett a sütemények, kekszek, fehér kenyerek és a hármas számú sor konzervárui mellett, ahol eddigi bevásárlásainak java idejét töltötte, és egyenesen a hentespulthoz igyekezett, ahol csirkemellfilét vásárolt. Aztán a zöldségfélékhez irányította a kocsit, ahová eddig csak ritkán zarándokolt, legfeljebb burgonyáért a krumplipüréhez, de most friss brokkolit vett, és citromot az ásványvizébe. Rövid pihenőt tartott az újságoknál, ahol választott egy Város és Vidék magazint, amelynek címoldalán egy Palm Beachről szóló cikk ragadta meg a figyelmét, aztán az expresszpénztárhoz ment, ahol a pénztároslány üdvözölte.

257 – Hello, Miz Couch, hogy van ma? – Nagyszerűen, Mozell, és maga? – Jól, köszönöm. – Ez minden mára? – Igen. Monzell beütötte az összegeket. – Fantasztikusan néz ma ki, Miz Couch. – Köszönöm, jól is érzem magam. – Hát akkor viszlát. Legyen szép napja. – Köszönöm. Magának is. Amint Evelyn kifelé tartott, apró malacszemű, keskeny ajkú, zsírfoltos nadrágot és pólót viselő fiú jött szembe vele a CSAK KIJÁRAT ajtón, és hátralökte. Ahogy elhaladt mellette, Evelyn továbbra is jó hangulatban, csak úgy magának motyogta: „Ez aztán a finom úriember!” A fiú barátságtalan pillantással visszaszólt: – Menj a picsába, hülye kurva! Evelyn lemerevedett. A fiú tekintetéből sugárzó gyűlölettől a lélegzete is elakadt. Érezte, hogy minden porcikája megremeg, és könnyezni kezdett. Mintha valaki megütötte volna. Lehunyta a szemét, és igyekezett nem elhagyni magát. Hiszen teljesen idegen. Az ilyen nem számít. Ne hagyd, hogy kiborítson. De minél tovább rágódott rajta, annál inkább tudta, hogy igazságot kell szolgáltatnia magának. Kimegy, megvárja, míg a fiú végez, és megmondja neki, hogy nem akarta megbántani, biztos, hogy csak véletlenül jött be a kijáraton, és észre sem vette, hogy majdnem feldöntötte.

258 Evelyn nem kételkedett benne, hogy mihelyt elmagyarázza a fiúnak a helyzetet, az kínosan érzi magát, és miután az egészet tisztázták, ő jó érzéssel mehet haza. A fiú kirontott egy karton sörrel, és elhúzott mellette. Evelyn gyorsított, hogy utolérje. – Ne haragudjon, de szeretném, ha tudná, hogy nem volt oka így viselkednie velem. Én csak... A fiú utálkozó pillantást vetett rá. – Kopj le, hülye tehén! Evelynnek elakadt a szava. – Bocsánat, minek nevezett? A fiú ment tovább, figyelemre sem méltatva őt. Evelyn könnyek között futott utána. – Minek nevezett? Miért viselkedik velem ilyen galádul? Mi rosszat tettem én magának? Hisz nem is ismer! A fiú kinyitotta a furgon ajtaját, mire Evelyn hisztérikus zokogással megragadta a karját. – De miért? Miért ilyen gonosz hozzám? A fiú lerázta magáról a karját, és dühtől eltorzult képpel öklét Evelyn arcába nyomta. – Ne játssz velem, te hülye kurva, mer' leütöm azt a hülye fejedet! Dagadt, ostoba tehén! Azzal úgy meglökte Evelynt, hogy az hanyatt esett. Evelyn hitetlenkedve nézett körbe. A táskájából szanaszét gurult minden. Egy elasztikus topot viselő, zselézett hajú lány, aki a fiút várta, lenézett Evelynre, és felröhögött. A fiú beszállt a furgonba, hátramenetbe kapcsolt, és nagy csikorgással kifordult a parkolóból, válogatott szitkokat szórva Evelynre.

259 Evelyn csak ült a járdán, vérző könyökkel, és ismét öregnek, kövérnek és hasznavehetetlennek érezte magát.

260


1941. DECEMBER 12.

Kitört a háború Grady Kilgore mint a Whistle Stop-i toborzás felelőse üzeni, hogy nyomás, fiúk, jelentkezzetek, hadd tudjuk le a dolgot. Mintha az utóbbi időben kizárólag katonai vonatok és tankok közlekednének. Elgondolni is nehéz, hogy honnan jön és hova megy ennyi. Wilbur szerint a háború nem tart tovább hat hónapnál. Remélem, ez egyszer igaza lesz. A Csinos hölgyek szépségszalon kvartettje meghívást kapott, hogy vegyen részt a tennessebeli Memphisben rendezett Női Szépségszalon Kvartettek Országos Gyűlésén jövő tavasszal; Merítsd ecsetedet a napfénybe, és fess tovább című, legnépszerűbb műsorszámukat fogják előadni. Scroggins tiszteletes kéri, hogy azok, akik eddig megadták a címét és telefonszámát a whisky iránt érdeklődőknek, ne tegyék többé, mert Arna, a felesége, az ideg-összeroppanás szélén áll; a héten már többször is rohamot kapott. Bobby Lee Scroggins beállt a haditengerészethez. És nehogy elfelejtsem, a szolgálati csillag a kávézó ablakában Willie Fiú Peavey, Onzell és

261 Big George fiának tiszteletére díszlik, aki az első színes önkéntes katona Troutville-ből. Dot Weems Ui. Mindenki az ez évi karácsonyi előadásra készül, és mivel kis városunkban hiány van férfiakból, Opal, jómagam és Ninny Threadgoode alakítjuk a három napkeleti bölcset.

262


1986. AUGUSZTUS 8. Miután a fiú úgy megalázta, Evelyn úgy érezte, megerőszakolták. Mégpedig szavakkal. Pőrére vetkőztették. Mindig is vigyázott, nehogy ilyesmi történjen vele, rettegett a visszatetsző külsejű férfiaktól, rettegett, hogy ocsmány szavakkal meggyalázzák. Egész életében úgy pipiskedett körülöttük, ahogy a kényes kisasszonyok emelik föl a szoknyájuk szegélyét, mielőtt fűre lépnének. Érezte, hogy könnyen kiprovokálhatná a megjegyzéseket, hisz azok ott lapulnak a felszín alatt, készen arra, hogy rázúduljanak és romba döntsék. És most megtörtént. Mégis túlélte. Evelyn gondolkodni kezdett. Mintha a fiú erőszakossága okozta sokk rákényszerítette volna, hogy magába nézzen, és feltegye azokat a kérdéseket, amelyeket a választól való félelmében került eddig. Mi ez a hatalom, ez az alattomos fenyegetés, ez a homlokára irányuló láthatatlan fegyver, amely irányítani akarja az életét... a rettegés attól, hogy lekurvázzák? Annak idején megőrizte a szüzességét, hogy ne nevezhessék hétpróbásnak vagy mindenki cafkájának; férjhez ment, hogy ne nevezzék vénlánynak; megjátszotta az orgazmust, hogy ne mondják frigidnek; gyerekeket

263 szült, hogy ne higgyék terméketlennek; nem lett feminista, mert nem akarta, hogy leszbikusnak vagy férfigyűlölőnek bélyegezzék; soha nem nyűgösködött, nem emelte fel a hangját, hogy ne nevezzék picsának... Mindez tudatos döntése volt, erre föl ez az idegen most sárba tiporja, mindennek elmondja, aminek férfiak szoktak nőket, ha dühösek rájuk. Evelyn nem értette, hogy miért keverik bele mindig a szexualitást. Ha férfiak akarnak megalázni más férfiakat, miért nevezik őket köcsögnek? Mintha ez lenne a legnagyobb rossz a világon. Mit tettünk mi, nők, hogy így gondolnak ránk? Hogy picsának neveznek? Ma már senki nem gúnyolja a feketéket, legalábbis nem szemtől szembe. Az olaszok nem digók, és a jól nevelt körökben a többi nemzetet sem bélyegzik már meg. Mindenki mögött áll egy csoport, amely képviseli az érdekét. Ám a férfiak továbbra is becsmérlik a nőket. De miért? Hol a mi érdekvédelmi csoportunk? Ez nem igazság! Evelyn percről percre jobban felhúzta magát. Azt gondolta: bárcsak itt lenne Idgie. Ő aztán nem hagyta volna, hogy az a fiú így elbánjon vele. Minimum leütötte volna. Hirtelen elfelejtette a következő gondolatot, mert egyszerre ismeretlen érzés kerítette hatalmába, amely egyúttal ijesztőnek is tetszett. Igen, húsz évvel később ugyan, mint a legtöbb nő, de Evelyn feldühödött. Dühös volt magára, hogy ennyire félt. És ez a sok késleltetett düh különös, meglepő módon tört utat magának. Életében először sajnálta, hogy nem férfinak született. Nem azért a különleges szerszámért, amelyet a férfiak oly nagy becsben tartanak. Nem. Egy férfi erejét szerette volna, hogy a szupermarketben laposra tudja verni azt a

264 mocskos szájú csavargót. Persze jutott eszébe, ha ő férfi lenne, soha nem hagyják el azok a szavak az ajkát. Lelki szemei előtt olyannak látta magát, amilyen most, csak tíz férfi erejével felvértezve. Akár egy szupernő. És gondolatban újra meg újra megverte azt az ocsmány szájú fickót, míg az törött csontokkal, vérző orral el nem nyúlt a parkolóban, kegyelemért könyörögve. Ha! Így kezdődött az alabamai Birmingham tisztes polgárának, Mrs. Evelyn Couchnak a titkos élete negyvennyolc évesen. *** Kevesen gondolták volna, hogy ez a gömbölyded, kellemes külsejű, középkorú, középosztálybeli háziasszony bevásárlás vagy egyéb szolgai házimunka közben képzeletben beleereszt egy sorozatot az erőszakos közösülők nemi szervébe, és speciális, férjverő csizmájában halálra tipor vadállat férjeket. Evelyn még titkos fedőnevet is kitalált magának... és ez a név félelmet kelt az egész világon: TOWANDA, A BOSSZÚÁLLÓ! És míg Evelyn mosolyogva intézte ügyeit, Towanda elektromos ösztökével böködte a gyerekmolesztálókat, míg minden szál hajuk égnek nem meredt. Parányi bombákat helyezett el a Playboy és a Penthouse magazinokban, melyek robbannak, mihelyst az újságot kinyitják. Kábítószer-kereskedőknek túladagolta a drogot, és otthagyta őket pusztulni az utcán; azt az orvost pedig, aki közölte anyjával, hogy rákja van, kényszerítette, hogy pucéran végigmenjen az utcán, miközben az egész orvostársadalom, a fogorvosokat és szájsebészeket is beleértve, gúnyos szavak mellett

265 kövekkel is megdobálta. Kegyes bosszúálló lévén mindig megvárta, amíg az orvos végigért az utcán, és csak utána zúzta szét a fejét egy pöröllyel. Towanda bármit meg tudott tenni, amit csak akart. Visszafelé haladt az időben, és öklével Pál apostol arcába vágott, amiért azt hirdette, hogy az asszonynak hallgass a neve. Towanda Rómába ment, lerúgta a pápát a trónjáról, és apácát ültetett a helyébe, és a változatosság kedvéért papok főztek és takarítottak rá. Towanda megjelent a sajtókonferenciákon, és nyugodt hangján, hűvös tekintettel, fanyar mosollyal addig vitázott a másként gondolkodókkal, amíg azok meghajoltak ragyogó érvelése előtt, és könnyes szemmel el nem futottak. Elment Hollywoodba is, és elrendelte, hogy az összes férfi főszereplő korban hozzáillő színésznőkkel játsszon együtt, nem tökéletes testű, húszéves fiatal lányokkal. Patkányokat szabadított minden gonosz főbérlőre, hogy halálra harapdálják őket, és a világ szegény országaiba élelmet és fogamzásgátlót küldött férfiaknak és nőknek egyaránt. Éleslátása és elképzelései az egész világon ismertté tették mint Nemesszívű Towandát, Minden Bajok Orvoslóját és a Királynők Legjobbikát. Towanda elrendelte, hogy ugyanannyi férfi és nő kapjon helyet a kormányban és vegyen részt a béketárgyalásokon; elhatározta, hogy ő és elsőrangú vegyészekből álló tudós csapata kikísérletezi a rák ellenszerét, továbbá olyan tablettát is készít, amely mellett bármennyit ehet az ember, anélkül, hogy hízna; a pároknak kötelező engedélyt kérni, ha gyermeket akarnak, és meg kell felelniük bizonyos anyagi és érzelmi alkalmassági követelményeknek – nem akarunk több

266 éhező vagy megvert gyermeket. Jerry Falwell, a híres abortuszellenes tévéprédikátor vállalja az összes törvénytelen és otthontalan gyermek fölnevelését; egyetlen kismacskát vagy kutyakölyköt sem altatnának el, sőt az állatok saját államot kapnának, mondjuk ÚjMexikót vagy Wyomingot; a tanároknak és az ápolónőknek ugyanaz a fizetés járna, mint a hivatásos futballistáknak. Towanda azonnal leállítaná az összes sorház építését, különösen a piros tetejűekét; és Van Johnsonnak saját műsort adna... ő ugyanis az egyik kedvence. A graffitirajzolókat egy dézsa vegytintába mártaná. Híres emberek gyerekei nem írhatnának többé könyvet. És Towanda személyesen ellenőrizné, hogy minden rendes férfi és apuka, aki az életét tisztességgel végigdolgozta, ajándék utat kapjon Hawaiira, s ráadásképpen egy motoros hajót is. Towanda elment a Madison sugárútra, és cenzúrázta a divatlapokat; minden hatvanöt kilónál könnyebb modellt kirúgatott, és gondoskodott róla, hogy a ráncok kívánatosakká váljanak. Az alacsony zsírtartalmú túrót egyszer és mindenkorra kitiltották az országból. A sárgarépát nemkülönben. Towanda tegnap bemasírozott a Pentagonba, begyűjtötte az összes bombát és rakétát, és játék pisztolyokat hagyott ott helyettük, míg Oroszországban élő nővérei ugyanígy cselekedtek. Aztán meghallgatta az esti híreket, és az egész katonai költségvetést szétosztotta az Egyesült Államok hatvanöt év feletti lakossága között. Towanda annyit tevékenykedett a nap folyamán, hogy Evelyn teljesen kimerült estére.

267 Nem is csoda. Aznap este, miközben Evelyn vacsorát főzött, Towanda egy szobányi felnőttés gyermekpornófilm gyártóját ítélte halálra. És később, mosogatás közben, Towanda fél kézzel felrobbantotta az egész távol-keleti tűzfészket, hogy a harmadik világháborúnak elejét vegye. És amikor Ed kikiabált a szobából, hogy kérne még egy sört, Towanda, mielőtt Evelyn megakadályozhatta volna, visszakiabált: – LÓFASZT, ED! Ed nagyon csendesen felkelt a díványról, és kijött a konyhába. – Jól vagy, Evelyn?

268


1943. FEBRUÁR 9

A háború felgyorsul A párom két műszakban dolgozik, mint szinte mindenki a vasútnál, mivel a vas- és acélipar is rendesen túlórázik mostanság, és magam is a szalmaözvegyek közé tartozom. De minthogy a férjecském Sam bácsinak vagy a fiainknak segít, talán kibírom valahogy. Tommy Glass és Ray Limeway írtak, és üdvözletüket küldik. Látta valaki Idgie és Ruth zöldségeskertjét a régi Threadgoode-háznál? Idgie szerint Sipsey annak idején ezüstdollár nagyságú vajbabot szüretelt. Nekem néhány satnya szem édesburgonyán kívül semmi nem sikeredik a kertemben. A Csinos hölgyek szépségszalon kvartettjének három tagja, szerénységem, Biddie Louise Otis és Ninny Threadgoode társaságában, átment Birminghambe, és megvacsorázott a Brittling kávéházban, aztán megtekintettük a mi Essie Rue Limewayünk előadását. A mozi feleannyira sem volt jó, mint a szünetben hallott műsor. Rettenetesen büszkék vagyunk. Mindenkinek el akartuk híresztelni, hogy Essie a barátunk. Ninny mondta is a mellette ülőnek, hogy Essie a sógornője. Jut eszembe: gyűjtsenek gumit.

269 Dot Weem Ui. Ki állítja, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem? Szegény Dwane Glass elájult a saját esküvőjén a múlt vasárnap, és a menyasszonya végig támogatta a szertartás alatt. Dwane azt mondta, sokkal jobban érezte magát, miután vége lett. Rögtön a mézeshetek után bevonul.

270


1944. JANUÁR 12. Birminghamben a nagy L&N rendező pályaudvaron rezesbanda és mintegy ötszáz fős tömeg állt készen a hazatérő fiak, férjek és fivérek, és az összes többi háborús hős fogadására. Előre lengették a zászlókat, várva a washingtoni hat húszas érkezését. Aznap este a vonat megállt előbb Birminghamtől húsz percre, ahol a vágány végében fekete bőrű család várta a fiát. A faládát némán emelték ki a poggyászvagonból, és helyezték a szekérre, amely a troutville-i vágányhoz szállítja. Artis, Jasper és Csintalan Madárka lépdelt Onzell, Sipsey és Big George nyomában. Amint a menet elhaladt mellettük, Grady Kilgore, Öklelő Jack és az összes vasúti munkás kalapját levéve vigyázzba állt. A ládán nem volt zászló vagy szalag, sem érdemérem, csak kartonpapírra írott név: P. F. C. W. C. PEAVEY. De az utca túlfelén, a kávézó ablakában zászló és szolgálati csillag fénylett a felirat mellett: ISTEN HOZOTT, WILLIE FIÚ... Ruth, Idgie és Csonka is Troutville-ben vártak a többiekkel.

271 Drága Willie Fiú, Csodálatos Tanácsos Peavey, aki még a Tuskegee Intézetbe is felvételt nyert... az okos fiú, leendő ügyvéd, népének vezetője, fénycsóva, amely Alabama sikátoraiból Washingtonig ívelt. Willie Fiú, aki kapott esélyt az élettől, de egy kocsmai szóváltás után elvették tőle: ráadásul egy New Jerseyből való, newarki fekete katona, név szerint Winston Lewis végzett vele. Willie Fiú apjáról, Big George-ról mesélt, akiről otthon, ha csak szóba került, a feketék és fehérek egyaránt azt mondták: „Talpig férfi.” Winston Lewisnek ezzel szemben az volt a véleménye, hogy bárki, aki fehéreknek dolgozik, különösen Alabamában, becstelen, hitvány, ostoba, szolgalelkű Tamás bátya. Willie Fiút úgy nevelték, hogy ha életben akar maradni, ne reagáljon a kötekedőkre, és a düh vagy az indulat leghalványabb csíráját is leplezze. De aznap Winston szavain feldühödve Willie az apjára gondolt, és egy sörösüveget vágott Winston arcába, amitől az ájultan terült el a padlón. Másnap reggelre Willie Fiú torkát álmában egyik fülétől a másikig elvágták; Winston Lewis engedély nélkül volt távol. A hadsereg nem törődött vele; elég késelés történt már a színes egységekben; és Willie Fiút egy ládába zárva vonatra tették. A temetésen Ruth, Smokey és az egész Threadgoodecsalád az első sorban ült a templomban; a család nevében Idgie beszélt. A lelkész Jézusról prédikált, arról, hogy csak a legdrágább gyermekeit szólítja idejekorán magához, hogy maga mellett tartsa őket, és arról, hogy a

272 mennyekben aranytrónusán ülő Mindenható akarata mindig beteljesedik. A gyülekezet meghajolva válaszolt: – Legyen meg a Te akaratod. Artis a többiekkel együtt mormogta a választ, és hajlongott az ülésén, miközben anyja fel-felsikoltott a fájdalomtól; de a szertartás után nem ment ki a temetőbe. Miközben Willie Fiút leengedték a hideg alabamai vörös agyag földbe, Artis felkapaszkodott egy New Jerseybe, pontosabban Newarkba tartó vonatra. Egy bizonyos Winston Lewis nevű embert keresett, hogy bosszút álljon. ...A gyülekezet ezt énekelte: „Uram, ne küldd hozzám a hegyet, csak adj erőt megmásznom...” Három nappal később Winston Lewis papírzacskóba csomagolt szívét jó néhány saroknyira a lakásától találták meg.

273


1944. FEBRUÁR 24.

Mulatságos Mélyhűtött bolondságok A Savanyú Uborka Klub megtartotta idei Mélyhűtött bolondságok műsorát, amelyet eddigi legjobb előadásuknak tekinthetünk. Grady Kilgore Shirley Temple-ként elénekelte a A Jó nyalóka hajón című számot. Tudták, hogy a mi seriffünknek milyen jó lába van? A párom, Wilbur Weems a Vörös vitorlák naplementében-t énekelte. Úgy gondolom, jól csinálta, de nem vagyok műítész. Úgyis mindennap hallom, amikor zuhanyozik. Ha-ha. A két legsikerültebb paródia Scroggins tiszteletes és Vesta Adcock paródiája volt; előbbit Idgie Threadgoode, utóbbit Pete Tidwell alakította. Az összes smink és frizura Opal kezét dicséri, a jelmezeket Ninny Threadgoode, Biddie Louise Otis és szerénységem készítették. A Mutt ésJeff jelenet úgynevezett félelmetes állatának szerepében dr. és Mrs. Hadley bulldogja, Ring lépett fel, gázálarcban. A teljes bevétel a karácsonyi gyűjtéssel együtt a Whistle Stop-i és troutville-i szegényeket fogja segíteni.

274 Alig várom, hogy ez a háború véget érjen; nagyon hiányoznak már a fiaink. Jut eszembe, Wilbur is jelentkezett a hadseregbe. Hála istennek túl öreg és lúdtalpas; máskülönben nagy bajban lettünk volna. Dot Weems

275


1986. JÚLIUS 28. Evelyn visszahízta az összes kilót, amit leadott a fogyókúra alatt, plusz még négyet hozzá. Feldúltságában azt sem vette észre, hogy Mrs. Threadgoode kifordítva vette föl a ruháját. Egy kétkilós doboz Mennyei Manna nevű édességet eszegettek, és Mrs. Threadgoode egyszer csak felsóhajtott: – Ölni tudnék egy gyűszűnyi vajért. Ennek a margarinnak, amit itt adnak, tiszta zsíríze van. Annyi ilyet ettünk a válság évei alatt, hogy egy életre elég volt. Úgyhogy otthagyom a tányéromon, és csak az almalekvárt kenem a pirítósomra. – Ha jobban belegondolok, Idgie és Ruth 1929-ben vásárolták meg a kávézót, amikor kitört a válság, de nem hiszem, hogy valaha is ettünk volna ott margarint. Legalábbis nem emlékszem ilyenre. Milyen fura, az egész világ hogy éhezett, nekem meg utólag úgy tűnik, hogy a kávézóban boldog idők voltak azok az évek, még ha küzdelmesek is. Boldogok voltunk, csak nem tudtunk róla. Éjszakákon át fennmaradtunk, és hallgattuk a rádiót. Fibber McGee és Molly, Amos és Andy, Fred Allen hangja szólt... nem is emlékszem, mi mindent hallgattunk, de mind jó volt. Máma meg nézni se bírom

276 ezt a sok szemetet, ami a tévéből jön. Csak a lövöldözés meg a sok veszekedés. Fibber McGee és Molly soha nem kiabáltak egymással. Amos és Andy néha igen, de az vicces volt. És a mai színesek a tévében messze nem olyan helyesek, mint régen. Sipsey elevenen megnyúzta volna Big George-ot, ha az olyan okostóni lett volna, mint ma ezek. De nem csak a tévében van így. Otis egyszer átment a szupermarketbe, és szólt egy kis színes fiúnak, hogy beemelné-e öt centért a szatyrát az autójába, és Otis mondta, hogy a fiú gonoszkodva ránézett, és egy szó nélkül elment mellette. De a fehérek is. Régen, amikor Mrs. Otis még vezetett, mielőtt belehajtott volna abba a halom zöldségszállító szekérbe, az emberek úgy dudáltak mögöttünk, hogy az valami förtelem, amikor meg leelőztek, mutogattak is. Soha nem értem ilyen viselkedést. Semmi szükség rá. Már a híradót sem nézem. Mindig csak a háború meg a háború. Nyugtatót kéne adni azoknak a fiúknak, hogy egy kicsit lecsillapodjanak. Mr. Dunawayt is lenyugtatózták. Hiszem, hogy a rossz hírek hatnak az emberekre, és gonosszá teszik őket. Úgyhogy amikor a híreket mondják, kikapcsolom a tévét. Mostanában, úgy értem, az utóbbi tíz évben, hozzászoktam, hogy csak a vallásos programokat nézem. Szeretem a vallási showműsorokat. Sok okos ember beszélget benne. Néha pénzt is küldök nekik, ha éppen van. Minden este meghallgatom az USA, tábori találkozó című műsort, héttől nyolcig. És szeretem még Oral Robertset meg a Hétszázas Klubot is. Szinte mindenkit szeretek benne, kivéve azt a kikent-kifent nőszemélyt, de még az is elmenne, ha nem bőgne folyton. Bőg, ha

277 boldog, és bőg, ha baja van. Én mondom, akkor is képes elsírni magát, ha leesik a kalapja. Valami hormonprobléma lehet. És nem szeretem, hogy a lelkészek folyton kiabálnak. Fogalmam sincs, miért kiabálnak, ha egyszer ott a mikrofon a kezükben. Ha kiabálni kezdenek, azonnal kikapcsoljuk őket. És mondok még valamit. A vicces képregények se viccesek már az újságban. Emlékszem, milyen jót nevettünk mindig a Gasoline Alleyn vagy Wee Willie Winkle-n. Little Henryt egyenesen imádtam... Hogy milyen slamasztikába került mindig! Nem hiszem, hogy ma is boldogok tudnak lenni az emberek, vagy nem úgy, ahogy régen. Az ember nem lát boldog arcot maga körül, én legalábbis nem. Mondtam is Mrs. Otisnak, amikor Frances kivitt bennünket a sétálóutcára, hogy „Nézd csak, mindenki milyen savanyú, boldogtalan képet vág, még a fiatalok is.” – Nem tudom, miért ilyen gonoszak az emberek...– sóhajtott Evelyn. – A világ lett gonosz, drágám. Jön a világvége. Lehet, hogy megérjük a kétezredik évet, de én nem hiszem. Tudja, sok jó prédikátort hallgatok, és mind azt prédikálja, hogy közeledik az utolsó ítélet napja. Azt mondják, meg van írva a Bibliában... Tudni persze nem tudják. Senki nem tudja, csak maga a jóságos Úristen. Nem tudom, a jóságos Isten meddig enged élnem, de már nem lehet sok hátra. Ezért élem minden egyes napomat úgy, mintha az utolsó lenne. Készen akarok állni az útra. És ezért nem mondok semmit Mr. Dunawayre és Vesta Adcockra. Az ember éljen és hagyjon élni.

278 Evelynt érdekelni kezdte a dolog. – Miért, mi van velük? – Ó, azt hiszik, egymásba szerettek. Legalábbis így beszélik. Látnia kellett volna, ahogy kéz a kézben sétálgatnak fel-alá. Mr. Dunaway lánya megtudta, kijött ide, és megfenyegette az otthont, hogy feljelenti őket. Mrs. Adcockot ringyónak nevezte! – Ne már. – De igen, aranyom... azt mondta, hogy el akarja szakítani tőlük az apukájukat. Nagy felfordulás keletkezett, és Mr. Dunawayt hazavitték. Azt hiszem, attól féltek, hogy ő és Mrs. Adcock közelebbi viszonyba kerülnek egymással. De én úgy hiszem, ennek az álomnak már rég vége. Geneene-től tudom, hogy Mr. Dunaway évek óta impotens, és még egy légynek sem lenne képes ártani... akkor meg mi bajuk van azzal a kis ölelkezéssel meg csókolózással? Vesta vigasztalhatatlan. Senki nem tudja, mihez kezd most. De mondok magának valamit, az itteniek nem valami megértők. – Hát, tényleg nem azok – mondta Evelyn.

279


1945. AUGUSZTUS 1.

Firniszbe esett egy férfi Ha nem a hites felesége lennék, nem hinném el... A párom kint lézengett a rendező pályaudvaron, amikor a katonai vonatokat festették, és beleesett egy százhúsz literes kádnyi firniszbe. Sikerült kimásznia, de a kence olyan gyorsan száradt, hogy a párocskám teljesen ropogós lett, mire a lába földet ért, és át kellett hívnunk Opalt, hogy vágja le a firniszt a maradék hajáról. Még jó, hogy nincs gyerekünk. Arra meg nem érek rá, hogy más gyerekéért aggódjam. Nem tud valaki egy jó pótmamát egy férjhez...? Annyira örülünk, hogy vége a háborúnak. Bobby Scroggins tegnap jött haza, Tommy Glass és Ray Limeway már a múlt csütörtökön. Éljen! Csak jó híreim vannak. Ninny Threadgoode átjött, és hozott egy négylevelű lóherét. Azt mondta, Alberttel együtt hármat találtak az elülső udvaron. Köszönöm, Ninny. Dot Weems

280

RÓZSATERASZ IDŐSEK OTTHONA RÉGI MONTGOMERYFŐÚT BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. AUGUSZTUS 15. Geneene, a fekete nővér szeretett azzal büszkélkedni, hogy vasból van, de most azt mondta, elfáradt. Két műszakot is végigdolgozott aznap, és bejött Mrs. Threadgoode-ék szobájába egy percre, hogy kifújja magát, és elszívjon egy cigarettát. Mrs. Otis lenn volt a társalgóban a kézműves-foglalkozáson, ezért Mrs. Threadgoode megörült a társaságnak. – Ismeri azt az asszonyt, akivel vasárnaponként szoktam beszélgetni? – Milyen asszonyt? – kérdezte Geneene. – Evelynt. – Kicsodát? – Azt a kis gömbölyded, őszes asszonykát. Evelynnek hívják... Evelyn Couch. Mrs. Couch menye. – Ja, tudom már. – Azt mondta, hogy amióta egy fiú a Pigley-Wigley szupermarketben „azt” mondta rá, gyűlöli az embereket. Mire én: „Ó, kedvesem, semmi értelme a gyűlölködésnek. Az csak arra jó, hogy megkeserítse az ember szívét. Az emberek ugyanúgy nem tudnak megváltozni, ahogy a bűzös borz sem lehet más, csak bűzös borz. Nem gondolja, ha választhatnának,

281 szívesebben lennének valami más? Én bizonyos vagyok benne. Az emberek gyöngék.” Evelyn azt is mondta, hogy néha már a férjét is gyűlöli. Amikor csak ül ott, nem csinál semmit, a focimeccsét nézi vagy telefonál, Evelynnek az a szörnyű vágya támad, hogy minden ok nélkül fejbe vágja egy baseballütővel. Szegény kis Evelyn, azt hiszi, senki másnak nincsenek ilyen bűnös gondolatai. Mondtam is, hogy ez természetes olyan pároknál, akik sok időt töltöttek együtt. Emlékszem, amikor Cleo megcsináltatta az első műfogsorát, milyen nagyon büszke volt rá. Valahányszor evett, a két fogsora összekoccant, és engem annyira idegesített, hogy többször is fel kellett állnom a vacsoraasztaltól, nehogy mondjak valamit, amit később megbánok... és mindemellett jobban szerettem ezt az embert, mint bárkit a világon. De van egy időszak, amikor az ember a párja idegeire megy. És aztán egy napon – nem tudom, hogy magától múlt-e el az a kattogás, vagy én szoktam meg – már egyáltalán nem zavart. A legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Vagy vegyük Ruth és Idgie esetét. Képzelni sem lehetett két embert, akik jobban egymásnak lettek volna teremtve, de időnként még nekik is voltak problémáik. Ruth egyszer át is költözött hozzánk. Nem tudom, mi történt, nem is kérdeztem, mert nem tartozott rám, de azt hiszem, nem tetszett neki, hogy Idgie lejár a folyóhoz, Eva Bateshez. Azt mondta, szerinte Eva biztatja Idgie-t az ivásra. És ez igaz is volt. De ahogy Evelynnek is mondtam, mindenkinek megvan a maga kis baja.

282 Szegény Evelyn, aggódom miatta. A menopauza igazán megviseli. Mondta, hogy nemcsak Edet akarja leütni, de mostanában olyanokon fantáziál, hogy csupa feketébe öltözve kimegy éjjel a városba, és egy géppuskával halomra öli a rossz embereket. El tudja ezt képzelni? Mondtam is neki, hogy „Aranyom, túl sokat tévézik. Azonnal verje ki a fejéből ezeket a gondolatokat! Egyébként sem a mi dolgunk, hogy megítéljünk másokat. Fehéren-feketén meg van írva a Bibliában, hogy az utolsó ítélet napján Jézus alászáll a mennyből az angyalaival, és ítéletet hirdet elevenek és holtak felett.” Evelyn megkérdezte, hogy kik azok az elevenek, és hallja, hát szavamra mondom, nem tudtam válaszolni neki!

283

KOCSIKERÉK VÍZIKLUB ÉS HORGÁSZTANYA WARRIOR FOLYÓ, ALABAMA

1946. JÚNIUS 3. Az izzók kéken villogtak, emberi hangfoszlányok és a zenegép nyekergése úszott a folyó felett. Idgie a hangzavar közepén ült, Pabst Blue Ribbon sört ivott, amelynek hatását egyre újabb Pabst Blue Ribbon sörökkel űzte el. Whiskyt nem kért aznap, mert az előző esti még tartott benne. Barátnője, Eva néhány fiúval bulizott, akiknek a Jávorszarvas Klub Gate City-beli összejövetelén kellett volna lenniük. Idgie mellett elhaladva azonban Eva megállt, és ránézett. – Te jó ég, kicsi lány, mi bajod? Úgy nézel ki, mint aki jól bekávézott! Hank Williams szívet tépően zengte, hogy olyan magányos, hogy bele tudna pusztulni. – Ruth elköltözött – közölte Idgie. Eva egyszerre elkomolyodott. – Micsoda? – Elköltözött. Cleóhoz és Ninnyhez. Eva leült. – Te jó isten, Idgie, de hát miért? – Mert haragszik rám. – Azt egyből gondoltam. Mit csináltál? – Hazudtam neki. – Ejha. Mit mondtál?

284 – Azt, hogy Atlantába megyek a nővéremhez, Leonához és Johnhoz. – És nem oda mentél? – Nem. – Hát hova? – Ki az erdőbe. – Kivel? – Senkivel. Egyedül akartam lenni, ez minden. – Miért nem mondtad meg neki? – Nem tudom. Kezd megőrjíteni, hogy mindig muszáj megmondanom valakinek, hogy hova megyek. Nem tudom. Kezdtem úgy érezni, hogy be vagyok kerítve, hogy ki kell szabadulnom egy kicsit. Úgyhogy hazudtam. Na és, miért ilyen nagy ügy ez? Grady hazudik Gladysnek, Jack is hazudik Mozellnek. – Persze, kedves, de te nem vagy sem Grady, sem Jack... és Ruth sem Gladys vagy Mozell. Ó, istenem, kislány, milyen rémes ezt látni, nem emlékszel, mennyire magad alatt voltál, amíg Ruth odaát volt? – De emlékszem, de néha akkor is ki kell szabadulnom egy kicsit. Úgy érzem, szükségem van a szabadságra. Érted, nem? – Persze hogy értem, Idgie, de az ő fejével is nézd a dolgot. Ez a lány mindent feladott, hogy visszajöjjön hozzád. Odahagyta a szülővárosát, az összes barátját, akivel együtt nőtt fel – csak azért, hogy itt legyen veled, és rendezze az életedet. Nincs más neki, csak te meg Csonka. Neked viszont van családod, vannak barátaid... – Hát sokszor úgy érzem, hogy őt jobban szeretik, mint engem. – Hallgass rám, Idgie, mondok valamit. Nem gondolod, hogy neki is lehetne valakije itt? Elég lenne

285 csettintenie egyet. Úgyhogy én a helyedben kétszer is meggondolnám, hogy mikor hagyom ott Rutht. Ebben a pillanatban Helen Claypole, egy ötven körüli nő, aki a víziklubban lebzselt évek óta, mindig újabb férfiakat szedett fel, és bárkivel hajlandó volt inni, aki fizette az italát, kitántorgott a mosdóból. Olyan részeg volt, hogy a ruháját a bugyijába tűrte, és az asztala felé igyekezett, ahol férfiak vártak rá. Eva a nőre mutatott. – Nézd meg, így néz ki egy szabad nő. A kutya nem törődik vele, hol van, soha senkinek nem hiányzik, erre mérget vehetsz. Idgie figyelte, amint Helen elkenődött rúzzsal, arcába hulló hajjal emeli homályos tekintetét a vele szemben ülő férfiakra, akiket néz, de nem lát. Idgie hamarosan megszólalt. – Mennem kell. Ki kell szellőztetnem a fejem. – Azt bizony jól teszed. Ruth két nappal később szépen gépelt üzenetet kapott a következő szöveggel: „Ha az ember ketrecbe zár egy vadat, biztos lehet benne, hogy az belehal, de ha szabadon ereszti, tízből kilenc esetben visszatér hozzá.” Ruth három hét elteltével hívta fel először Idgie-t. – Megkaptam az üzenetedet, és gondoltam, beszélhetnénk. Idgie izgalomba jött. – Nagyon jó lenne. Mindjárt átugrom – és már kívül is volt az ajtón. Eltervezte magában, ha kell, Scroggins tiszteletes jelenlétében megesküszik a Bibliára, hogy soha többé nem hazudik Ruthnak. Csak amint befordult a sarkon, és megpillantotta Cleo és Ruth házát, világosodtak meg a fejében Ruth szavai. Milyen üzenetet? Ő nem küldött semmilyen üzenetet.

286

BIRMINGHAMI HÍREK

1947. OKTÓBER 15.

Egykarú összekötő vezette győzelemre csapatát 20:20-as szoros küzdelem után, a negyedik negyed végén Buddy (Csonka) Threadgoode rangidős játékos 43 yardos leadásból szerzett góljával a Whistle Stop nyerte a mérkőzést az Edgewood ellen. „Csonka a legjobb játékosunk – nyilatkozta Delbert Naves edző mai interjújában. – Az ő nyerni vágyása és a csapatszellem hozta meg számunkra a győzelmet. Csonka testi fogyatékossága ellenére idén 37 leadásból 33 gólt lőtt. Elkapja a labdát a centertől, a melléhez ölelve egy kézzel megkeresi a helyes fogást, és alig két másodperc alatt kapura lő. Gyorsasága és pontossága egyaránt felülmúlhatatlan.” Ez a négyes átlagú diák mindemellett kiváló baseballés kosárlabda-játékos is. Amikor Whistle Stopban megkérdeztük Mrs. Ruth Jamison fiát, hogyan lett ilyen kiváló sportoló, azt válaszolta, hogy Idgie nevű nagynénjétől – aki anyjával együtt neveli – tanult mindent, amit a fociról tud.

287


1947. OKTÓBER 28. Csonka hazaérkezett az edzésről, és egy kóláért indult. Idgie a pult mögött készítette a második csésze kávét Magányos Smokeynak, és ahogy a fiú elhaladt mellette, odaszólt neki: – Volna pár szavam a fiatalúrhoz. Ajjaj, gondolta Csonka, és orrát szinte beledugta a süteménybe. – Mit csináltam? – kérdezte Csonka. – Nem csináltam semmit... – Azt csak hiszed, kispajtás – mondta Idgie az akkor egy kilencven magas Csonkának, akinek már pelyhedzett a bajusza. – Menjünk be egy percre ide a hátsó szobába. A fiú lassan lépdelt a nénje mögött, és leült az asztalhoz. – Hol van Anyus? – Odaát az iskolában egy gyűlésen. – Szóval, fiatalúr, mit mondtál Peggynek ma délután? Csonka ártatlan képet vágott. – Peggynek? Milyen Peggynek? – Nagyon jól tudod, milyen Peggynek. Peggy Hadleynek. – Semmit nem mondtam. – Semmit nem mondtál? – Nem.

288 – Akkor mit gondolsz, miért jött át kisírt szemmel alig egy órája? – Nem tudom. Honnan tudhatnám? – Nem kért meg, hogy kísérd el a ma esti táncmulatságra? – Ja, lehet, hogy megkért. Nem emlékszem pontosan. – És erre te mit mondtál? – Ugyan, Idgie néni, semmi kedvem táncolni vele. Hiszen gyerek még. – Azt kérdeztem, mit mondtál neki. – Azt, hogy nem érek rá, vagy valami ilyesmit. Különben is bolond. – Fiam, azt kérdeztem, mit mondtál a lánynak. – Na jó, csak vicceltem. – Csak vicceltél, mi? Tudod, mit csináltál? Majd én megmondom: játszottad az eszed a barátaid előtt, hogy te vagy a nagymenő. Ezt csináltad. Csonka kínosan fészkelődött a székén. – Azt mondtad neki, hogy majd akkor jöjjön vissza, ha nőtt pár centit. És akkor majd újra megkérhet. Igaz, vagy nem igaz? Csonka nem válaszolt. – Így volt, vagy nem így volt? – De Idgie néni, tényleg csak vicceltem. – Örülhetsz, hogy nem verték szét a képed. – A bátyja ott állt mellettem. – Őt is seggbe kellett volna rúgni. – Peggy csak felfújja a dolgot. – Felfújja? Van fogalmad róla, milyen nehéz lehetett annak a szegény kislánynak, hogy megkérjen téged, és aztán elviselje, amit az összes fiú előtt mondasz neki? Hát ide hallgass, öcskös. Anyád és én nem gondoltuk,

289 hogy egy ostoba, nagyképű fajankót nevelünk. Mit szólnál, ha valaki az anyáddal beszélne így? Ha egy lány beszólna neked, hogy akkor gyere vissza, ha kinőtt a farkad? Csonka elvörösödött. – Ne mondj ilyeneket, Idgie néni. – Márpedig ilyenebbeket is mondok. Nem tűröm, hogy úgy viselkedj, mint egy fehér proli. Ha nem akarsz táncolni, az egy dolog, de nem fogsz Peggyvel vagy más lánnyal még egyszer így beszélni. Megértetted? – Igenis, asszonyom. – És most rögtön átmész hozzájuk, és bocsánatot kérsz Peggytől. És nem akarom azt hallani, hogy majd később. Világos? – Világos, asszonyom. Csonka felállt. – Ülj vissza. Még nem végeztem. Csonka sóhajtva visszarogyott a székre. – Mi van még? – Beszélni akarok veled valamiről. Tudni akarom, hogy állsz a lányokkal. Csonka láthatólag zavarba jött. – Hogy érted? – Soha nem avatkoztam a magánéletedbe. Tizenhét éves vagy, elég nagy ahhoz, hogy férfi légy, de anyád és én aggódunk miattad. – Miért? – Gondoltuk, hogy talán kinősz belőle, de túl idős vagy ahhoz, hogy továbbra is fiúkkal lebzselj. – Mi bajotok a barátaimmal? – Semmi. Csak az, hogy mind fiú. – Na és?

290 – Egy egész csomó lány bolondul érted, de te rájuk sem nézel. Csonka nem válaszolt. – Olyan süket vagy, mint az ágyú, ha valamelyikük megpróbál szólni hozzád. A saját szememmel láttalak. Csonka a kockás viaszosvászon terítőt piszkálta; lassan már lyukat kapart rajta. – Nézz rám, ha hozzád beszélek... az unokabátyád, Buster már nős, nemsoká gyerekük is születik, és csak egy évvel idősebb nálad. – Na és? – Egyszer sem láttam, hogy meghívtál volna egy lányt moziba, és ha táncmulatságot rendeznek az iskolában, te mindig vadászni mégy. – Szeretek vadászni. – Én is. De az élet nem csak vadászatból meg sportból áll. Csonka sóhajtott, és behunyta a szemét. – Pedig engem semmi más nem érdekel. – Azért vettem és javíttattam meg neked azt a kocsit, mert úgy gondoltam, hogy meg akarod hívni Peggyt valahová, de te csak a srácokkal száguldozol fel-alá. – Miért pont Peggyt? – Hát Peggyt vagy valaki mást... nem akarom, hogy magadra maradj, mint szegény Smokey. – Smokey-nak nincs semmi baja. – Tudom, hogy nincs baja, de még kevesebb lenne, ha volna felesége meg családja. Mi lesz veled, ha valami ér anyádat vagy engem? – Elboldogulok. Megvan a magamhoz való eszem. – Tudom, hogy elboldogulsz, de szeretném azt hinni, hogy van melletted valaki, aki szeret, és gondodat viseli.

291 A legjobb lányok elkelnek, mielőtt észbe kapnál. Különben meg mi bajod Peggyvel? – Semmi. – Tudom, hogy tetszik neked. Régebben Valentin napi ajándékokat is küldözgettél neki, amikor még nem hordtad olyan magasan az orrod. Csonka nem válaszolt. – Van valaki, aki jobban tetszik? – Nincs. – Miért nincs? Csonka tekeregni kezdett a székén, majd úgy üvöltötte: – MERT NINCS ÉS KÉSZ. HAGYJ BÉKÉN! – Ide figyelj, gyerek – mondta Idgie –, lehet, hogy nagy ász vagy a focipályán, de én pelenkáztalak, és tudom, mit beszélek! Mi az ábra? Csonka nem válaszolt. – Mi az ábra, fiam? – Nem tudom, miről beszélsz. Mennem kell. – Ülj le a fenekedre. Sehova nem kell menned. Csonka sóhajtva visszaült. – Csonka, nem szereted a lányokat? – kérdezte csendesen Idgie. Csonka nem nézett rá. – De szeretem. – Akkor miért nem jársz valamelyikükkel? – Nem vagyok szégyellős vagy ilyesmi, ha ettől tartanátok. Csak... – Csonka khakiszínű nadrágjába törölte izzadt tenyerét. – Gyerünk, Csonka, ki vele, fiam. Mi ketten mindig őszintén tudtunk beszélni egymással. – Tudom. Csak erről senkivel nem akarok beszélni. – Tudom, hogy nem akarsz, de én akarok. Szóval mi a baj?

292 – Az, hogy... ó, Jézus! – Aztán alig hallhatóan motyogta: – Az, hogy ha egyszer azt akarnák... – Úgy érted, hogy le akarnak feküdni veled? Csonka bólintott, és a padlót nézte. – Hát akkor – mondta Idgie –, én a te helyedben szerencsésnek érezném magam. És bóknak venném. Csonka letörölt egy verejtékcseppet a felső ajkáról. – Fiam, van valami fizikai problémád, tudod, amikor azt akarod, hogy felálljon? Mert ha van, elmehetünk orvoshoz. Csonka megrázta a fejét. – Nem. Nem erről van szó. Semmi bajom, már ezerszer csináltam. Idgie-t lenyűgözte a magas szám, de rendületlen nyugalommal folytatta: – Akkor legalább annyit tudunk, hogy semmi bajod. – Igen, nincs semmi bajom, csak... még nem csináltam senkivel... tudod... csak egyedül. – Attól sem lesz semmi bajod, de nem gondolod, hogy ki kéne próbálnod egy lánnyal is? Nem hiszem, hogy ne lett volna alkalmad, amilyen jóképű srác vagy. – De, volt alkalmam. De... csak... – Idgie hallotta, hogy a fiú hangja megbicsaklik. – Csak... – Csak micsoda, fiam? Csonka arcán váratlanul forró könnyár csorgott végig. – Az, hogy félek, Idgie néni. Egyszerűen félek. Idgie erre az egyre nem számított: hogy Csonka, aki egész életében mindig bátran viselkedett, bármitől is féljen. – Mitől félsz, fiam? – Például attól, hogy ráesem, mert elvesztem az egyensúlyomat a fél karom miatt, vagy hogy nem tudom

293 jól csinálni. Hogy fájdalmat okozok neki... vagy mit tudom én. Csonka kerülte Idgie tekintetét. – Csonka, nézz rám. Mi az, amitől valóban félsz? – Most mondtam. – Attól félsz, hogy a lány kinevet, igaz? Végül, egy pillanat gondolkozás után Csonka kibökte: – Igen. Ettől félek – és kezével eltakarta az arcát, mert szégyellte, hogy sír. Idgie abban a pillanatban megsajnálta, és olyat tett, amit nagyon ritkán; felállt, átölelte Csonkát, és ringatta, akár egy kisbabát. – Ó, édesem, ne sírj. Minden rendben lesz, angyalom. Semmi rossz nem történhetik veled. Idgie néni nem engedi, hogy bármi rossz történjen. Hagytalak bármikor is cserben? – Nem, asszonyom. – Semmi rossz nem történhetik az én kisfiammal. Mert nem engedem. – Idgie ez idő alatt végig ringatta Csonkát, bár tanácstalan volt, és azon gondolkozott, hogy kit ismer, aki segíthetne. Szombat reggel Idgie kivitte Csonkát a folyóhoz, mint egyszer oly sok évvel azelőtt, áthajtott a fehér kocsikerekes kapun, a verandás ház előtt megállt, és kinyitotta az ajtót. A kis ház ajtaja is kinyílt, és frissen fürdött, púderozott, beillatosított, rozsdavörös hajú és almazöld szemű nő lépett ki rajta: – Gyere be, édes – mondta, miközben Idgie elhajtott.

294

A SZÍNES VEGYES (AZ ALABAMAI WHISTLE STOP HETI MAGAZINJA)

1947. OKTÓBER 30.

Csonka Threadgoode megdicsőült Csonka Threadgoode-ról, Idgie Threadgoode és Ruth Jamison fiáról hosszú méltató cikk jelent meg a Birminghami Hírekben. Gratulálunk. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá, de csak akkor nézzenek be hozzá a kávézóba, ha van egy órájuk végighallgatni Idgie-t, aki részletesen elmeséli a meccset. Soha nem láttam büszkébb szülőt. A meccs után az egész csapatot, a zenekart és a szurkolókat is meghívták a kávézóban egy hamburgerre. A páromnak az égvilágon semmi érzéke a divathoz. Valamelyik délután kifejezetten elegánsan jöttem haza az Opal szépségszalonjában beszerzett hajhálómban, mire azt találta mondani, hogy olyan a fejem, mint a kecske tőgye, amelyre hálót raktak a legyek ellen... Aztán a házassági évfordulónkon átvisz Birminghambe spagettit enni, amikor tudja, hogy diétázom... Férfiak! Lehetetlenség velük élni, de nélkülük is... Jut eszembe: sajnálattal értesültünk az Artis O. Peaveyt ért szerencsétlenségről. Dot Weems

295

SALAKVÁROS, ALABAMA

1949. OKTÓBER 17. Artis O. Peavey második feleségével, leánykori nevén Miss Madeline Poole-lal élt, aki háztartási alkalmazottként dolgozott egy az előkelő Highland sugárúton lakó családnál. Artis és felesége a város déli részén, a Bádogtető köz 6. szám alatt lakott. A Bádogtető köz mindössze hat sor bádogtetejű faházacskából és a hozzájuk tartozó földes udvarból állt, amelyek többségét színes virágokkal telefestett fürdőkád díszítette, a kalyibák szürkeségének ellensúlyozásaként. Csak egy ugrás volt korábbi otthonuktól, amely a régi cselédnegyedben, egy ház hátulsó részében volt, a G köz 2. szám alatt. Artis kifejezetten kellemesnek találta a környéket. Egy sarokra volt a Magnólia Pont, ahol elcsellenghetett a boltok előtt, és meglátogathatta a többi cseléd férjét. Kora este, amikor a fehérek által hagyott maradékból megvacsoráztak, mindannyian kiültek a verandára, és az egyik család általában dalba kezdett, a többiek meg egymás után bekapcsolódtak. Egyéb szórakozásban is bővelkedtek, mert a falak olyan vékonyak voltak, hogy nyugodtan élvezhették a szomszéd rádióját vagy fonográfját; ha Bessie Smith énekelte valaki

296 gramofonján, hogy Nekem senkim nincs a világon, a Bádogtető köz minden lakójának majd' megszakadt a szíve érte. A környéken egyéb társas tevékenységben sem volt hiány, ráadásul Artist mindig meghívták; ő örvendett a legnagyobb népszerűségnek, nők és férfiak körében egyaránt. Minden este legalább egy vagy két házhoz hivatalos volt vacsorasütésre, vagy ha rossz volt az idő, csak kiültek a veranda sárgás lámpafénye alá, és hallgatták, amint az eső dobol a bádogtetőn. Ezen az őszi délutánon Artis a verandán ült, és a cigarettájából felszálló keskeny, kék füstszalagot nézte, igen jó hangulatban, mert Joe Louis világbajnok lett, a Birminghami Fekete Bárók baseballcsapat pedig a szezon összes mérkőzését megnyerte. Egyszer csak egy sovány, rühes, zsemleszínű kutya sántikált feléje a sikátorban, valami ennivaló után kutatva; Artis egyik barátjáé volt, akit John Utánnak neveztek el, mert bátyja, John után született. A kutya felkaptatott a lépcsőn Artishoz, aki megadta neki a napi simogatásadagját. – Nincsen itten semmi ennivaló neked, kutya. A zsemleszínű eb csalódottan elügetett, maradék kukoricakenyeret vagy némi zöldséghulladékot keresve. A válságnak itt még nem volt vége, és a kutyák is megszenvedték. Artis látta, hogy a kutyabegyűjtő teherautó befordul a sikátorba, és egy fehér egyenruhás férfi kiszáll a hálójával. Az autó platója már tele volt csaholó ebekkel, amelyeket szerencsétlenségükre befogtak aznap délután. A férfi füttyentett a zsemleszínű kutyának, amely megállt odébb az utcán.

297 – Gyere ide, kiskutyám... jó kutya... ide, ide, kutyuskám... A barátságos, gyanútlan állat odaszaladt hozzá, de a háló abban a pillanatban ráhullott, és már vitték is a teherautóra. Artis lejött a verandáról. – Hé, uram. Az a kutya valakié. – A magáé? – állt meg a férfi. – Nem az enyimé. John Utáné, úgyhogy nem lehet aztat csak úgy elvinni. – Nem érdekel, kié, ha egyszer nincs engedélye. Az ilyet bevisszük. A másik férfi is kiszállt a teherautóból, és némán megállt mellettük. Artis könyörgőre fogta a dolgot, mert tudta, ha egyszer beviszik a kutyát, soha nem szerzik vissza, különösen, ha a gazdája néger. – Könyörgök, uram, hagy hívjam föl. Odaát dogozik a Five Pointsban. Mr. Red Jones fagylaltosbódéjába. Engedje meg, ho' fölhívjam. – Van telefonja? – Nekem nincsen, de lerohanok a bótoshoz. Perc múlva itt vagyok. – Artis mindjobban könyörgött. – Ó, kérem, John Után ollan eccerű fijú, nem kap asszonyt magának, oszt nincsen mása, csak a kutyája. Nem tom, micsinálna, ha valami érné azt a kutyát. Meg is ölné magát. A két férfi összenézett, és a kövérebbik azt mondta: – Oké, de ha nincs itt öt percen belül, magára vessen. Megértette? Artis már indult is: – Igenis. Mingyár itt vagyok.

298 Már futott a fülke felé, amikor eszébe jutott, hogy nincs ötcentese, és azon imádkozott, hogy Mr. Leo, az olasz boltos adjon kölcsön egyet. Berontott a boltba, és zihálva kezdte a mondókáját. – MR. LEO, MR. LEO, MUSZÁJT ADNIA... ELVISZIK JOHN UTÁN KUTYÁJÁT... ÉS VÁRNAK RÁM. KÉREM, MR. LEO... Mr. Leo egy szót sem értett mindebből, és csak annyit válaszolt, hogy Artis nyugodjon meg, és mondja el szép lassan, hogy mit akar. Mire Artis megszerezte az ötcentest, egy fehér fiú elfoglalta a telefonfülkét. Artis erősen izzadt, egyik lábáról a másikra állt, de tudta, hogy nem hívhatja ki a fiút a fülkéből. Egy perc... kettő... Artis felnyögött. – Ó, Istenem. Végül Mr. Leo kijött, és megkocogtatta a fülke üvegfalát. – Kifelé! A fiatalember morcos képpel még vagy egy percig búcsúzkodott a beszélgetőtársától, majd letette a kagylót. Artis egy ugrással a fülkében termett, és akkor eszmélt rá, hogy nem tudja a számot. Izzadt és remegő kézzel ütötte fel a láncon függő telefonkönyvet. – Jones... Jones... Ó, Uram, Teremtőm... Jones... Jones négy teljes oldalon... Fred B. Ó, ember, hiszen ez a lakása... Újra kellett kezdenie a keresést az Arany Oldalakon. – Hol keressem? Fagylalt? Vagy drogéria? – Sehol nem találta. Feltárcsázta az információt. – Információ – csicseregte egy határozott fehér hang. – Miben segíthetek?

299 – Ööö. Igen, asszonyom. Ööö... Fred. B. Jones. Azt a számot keresem. – Bocsánat, megismételné a nevet? – Igen, asszonyom. Fred. B. Jones. Five Pointsban. – Artis szíve hangosan zakatolt. – Itt legalább ötven Fred Jonest látok, uram. Az utcát tudja? – Nem, asszonyom, de odaát van Five Pointsban. – Five Pointsban három Fred Jones van... kéri mindhárom számot? – Igen, asszonyom. Artis a zsebében kotorászott ceruza után... a kezelő már kezdte is... – Mr. Fred Jones, Déli utca 18., 68799; Mr. Fred Jones, Magnólia Point 141., 68745 és Fred C. Jones, 15. utca, a száma pedig 68721... Artis nem talált ceruzát, és a vonal megszakadt. Nem maradt más, mint a telefonkönyv. Artis alig kapott levegőt. A verejték végigcsorgott a homlokán, bele a szemébe, elködösítette a látását. Drogériák... Patikák... Fagylalt... Élelmiszer... Vendéglátás... EZ AZ! Itt van, Fred B. Jones, vendéglátás, 68715... Artis bedobta az ötcentest a nyílásba, és tárcsázott. Foglalt. Újra próbálta. Foglalt... foglalt... – Uramatyám... Artis nyolc próbálkozás után nem tudta, mit tegyen, és jobb híján visszarohant a két férfihoz. A sarkon befordulva látta, hogy még ott vannak, a teherautó oldalának támaszkodtak. A kutyát a kilincshez kötötték egy kötélen. – Na, elérte? – kérdezte a nagyobbik.

300 – Nem – mondta Artis. – Nem tuttam elérni, de ha átmehetnék magukkal Five Pointsba, megtalálnám... – Neem, szó sincs róla. Már így is elég időt elpazaroltunk – és a férfi elkezdte kioldani a kötelet, hogy a kutyát az autóra rakja. Artis kétségbeesett. – Nem, az nem lehet. A zsebébe nyúlt, és mielőtt bármelyik férfi eszmélt volna, kettévágta a kötelet egy tízcentis pengéjű rugós késsel, és nagyot kiáltott: – Sipirc! Artis hátrafordult, hogy megnézze, amint a hálás kutya eltűnik a sarkon, és még akkor is mosolygott, amikor a gumibot fültövön vágta. TÍZ ÉV EGY VÁROSI HIVATALNOK ELLENI, VESZÉLYES FEGYVERREL VALÓ GYILKOSSÁGI KÍSÉRLETÉRT. Harminc évet kapott volna, ha az a két férfi történetesen fehér.

301

BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. SZEPTEMBER 1. Ed Couch azzal jött haza csütörtök este, hogy a hivatalban meggyűlt a baja egy nővel, aki „tökös egy nőszemély”, és egyik férfi sem akar vele dolgozni. Másnap Evelyn kiment a sétálóutcára, hogy ágytakarót vegyen Nagyanyusnak, és miközben megebédelt az Úttörő kávéházban, egy gondolat gyökeret vert a fejében. Hogyan lehet egy nőszemély „tökös”? Ed gyakran használta ezt a kifejezést, azokkal egyetemben, hogy „Ez úgy ért, mint egy tökön rúgás” és „Vigyáznom kellett, nehogy kiheréljenek”. Miért rettegett Ed, hogy valaki a golyóját akarja? Különben is, mi ez? Kicsi zacskó, amely a spermát rejti; de ahogy a férfiak viszonyulnak hozzájuk, az ember azt gondolná, nincs fontosabb a világon. Ed majdhogynem belehalt az aggodalomba, amikor a fiuk egyik golyója nem szállt le rendesen. Az orvos mondta, hogy ez nem befolyásolja a nemzőképességét, de Ed óriási tragédiaként élte meg, és pszichiátert akart fogadni, nehogy a fia később csökkent értékű férfinak érezze magát. Evelyn visszagondolt rá, hogy... micsoda ostobaság... amikor az ő melle nem nőtt rendesen, senki nem küldte orvoshoz.

302 Ed nyert, mert kijelentette, hogy Evelyn nem értheti, mit jelent férfinak lenni. Ed dührohamot kapott, amikor Evelyn ivartalaníttatni akarta a macskájukat, Valentine-t, amely felcsinálta a szemközti fajtiszta sziámi nőstényt. – Ha arra rávisz a lélek, hogy kiheréltesd, miért nem altattatod mindjárt el? Kétségtelen, Ed érzékenyen reagált mindenre, aminek köze volt a golyókhoz. Evelyn emlékezett, hogy Ed hogyan gratulált ugyanennek a nőnek a hivatalban, amikor az szembeszegült a főnökükkel. Neki is elhencegett vele, hogy milyen tökös munkatársa van. De most, hogy Evelyn jobban belegondolt, szöget ütött a fejébe egy kérdés: Mi köze annak a nőnek Ed anatómiájához? Ed nem azt mondta, hogy: „Öregem, milyen petefészkes ez a nő!”, hanem egyértelműen azt, hogy milyen tökös. A petefészekben peték vannak, gondolta Evelyn, és miért ne lehetnének azok ugyanolyan fontosak, mint a spermák? És vajon mikor lépte át az a nő a tiszteletre méltó és a túlzott tökösség közötti határt? Az a szegény nő. Egész életében ügyelnie kell erre az egyensúlyra, ha boldogulni akar. Az egyensúly a minden. No és a méret?, tűnődött Evelyn. Soha nem hallotta, hogy Ed beszélt volna méretről. A férfiakat csak annak a másik szerszámnak a mérete érdekli, ezért Evelyn úgy gondolta, nem nyomhat túl sokat a latban. Csak az számított, hogy legyenek golyók. És akkor hirtelen megvilágosodott fejében e következtetés egyszerű és tiszta igazsága. Úgy érezte, mintha egy ceruza végigszaladt volna a hátgerincén, és feltette volna a pontot a fejére. Hirtelen kiegyenesedett a széken döbbenetében, hogy ő, Evelyn

303 Couch, az alabamai Birminghamben, meglelte a választ. Egyszerre tudta, hogy mit érzett Edison, amikor felfedezte az elektromosságot. Hát hogyne! Megvan... azoknál a golyóknál nincs fontosabb a világon. Nem csoda, hogy mindig úgy érezte magát, mint egy autó, mely duda nélkül közlekedik csúcsforgalomban. Milyen igaz volt: az a két kis golyó minden ajtót megnyitott. Mint a hitelkártya, amely elengedhetetlen az előrelépéshez, ahhoz, hogy az emberre figyeljenek, hogy komolyan vegyék. Nem csoda, hogy Ed annyira akart egy fiút. Aztán még egy dolog eszébe jutott. Újabb szomorú, megkérdőjelezhetetlen igazság: neki nincs golyója, és soha nem is lesz. A sorsa meg van pecsételve. Golyótlan marad mindörökre. Hacsak, gondolta, nem számítanak a közvetlen környezetének golyói. Náluk négy van... Ednek és Tommynak... vagyis inkább hat, ha a macskát is számoljuk. De, várjunk csak, ha Ed annyira szereti őt, miért nem adja neki az egyiket? Golyóátültetés... Ez az. Vagy talán kettőt is szerezhetne egy névtelen donortól. Úgy van, megvásárolja egy halott férfi golyóját, dobozba zárja, és magával viszi fontos alkalmakkor, és az asztalra csap vele, hogy az akaratát érvényesítse. Talán négy darabot is vehetne... Nem csoda, hogy a kereszténység ekkora sikert aratott. Ha csak Jézusra meg az apostolokra gondolunk... És ha még hozzászámítjuk Keresztelő Szent Jánost, akkor az annyi mint tizennégy pár, azaz huszonnyolc darab! Milyen egyszerű ez az egész! Hogy is lehetett ilyen vak, hogy nem értette eddig?

304 De most már érti. Rájött a titokra, melynek nyitját a nők évszázadok óta keresik... MEGVAN A VÁLASZ... Jeges teáját diadalmasan az asztallaphoz koccantotta, és hangosan felkiáltott: – IGEN, EZ AZ! A kávéházban minden tekintet feléje fordult. Evelyn csöndesen befejezte az ebédjét, és közben ezt gondolta: lehet, hogy Ednek mégis igaza volt. Valószínűleg kezdek megőrülni.

305


1948. JÚNIUS 10.

Adomány új labdákra A Savanyú Uborka Klub, kizárólag férfiak részvételével, esküvőt rendez, amelynek bevételét felajánlja a középiskolának, hogy új labdákat vehessenek a futball-, a kosárlabda- és a baseballcsapat számára. Ez az este sokat ígér, ugyanis a seriffünk, Grady Kilgore lesz a bájos menyasszony, Idgie pedig a vőlegény. Koszorúslányoknak Julian Threadgoode, Jack Butts, Harold Vick, Pete Tidwell és Charlie Fowler öltöznek be. A műsort a középiskolában tartják június 14-én, este 7 órakor. Belépti díj felnőtteknek 20 ¢, gyerekeknek 5 ¢. A nászindulót Essie Rue Limeway játssza orgonán. Jöjjenek, jöjjenek bátran! Jómagam is ott leszek, mivel a párom, Wilbur lesz a virágáruslány. A párommal a minap megnéztük a moziban a Gracie Allen megoldját. Szórakoztató film, de 7 óra előtt nézzék meg, mert addig olcsóbb. Jut eszembe, Scroggins tiszteletes panaszkodott, hogy valaki felrakta a kerti bútorát a háza tetejére. Dot Weems

306

KILBEY BÖRTÖN ATMORE, ALABAMA

1948. JÚLIUS 11. Artis O. Peaveyt a Kilbey börtönbe, ismertebb nevén a Gyilkosfarmra zárták, amiért kést rántott a két kutyabegyűjtőre. Idgie-nek és Gradynek hat hónapba tellett kiszabadítani onnan. Lefelé menet Grady így szólt Idgie-hez: – Marhajó, hogy kijöhet. Lehet, hogy még egy hónapot nem bírt volna. Grady tudta, mit beszél, miután régebben dolgozott ott őrként. – Ha az őrök nem nyírják ki, akkor a többi nigger megteszi. Láttam, amint tisztességes emberek állattá alacsonyodnak odabent. Férfiak, akiknek feleségük meg családjuk van, egyetlen mozdulattal leszúrnak valakit egy köcsög miatt... a cellák minden éjszaka életveszélyesek, teliholdkor meg különösen. Elvesztik az eszüket, és összeszurkálják egymást. Egyik reggel vagy huszonöt hullát cipeltünk ki. És egy idő után az őröket egyetlen dolog különbözteti meg a raboktól: a fegyver. Az őrök többsége elég együgyű öregfiú... megnézik a moziban Tom Mixet vagy Hoot Gibsont, aztán visszatérve körbekerülik a farmot, és fegyvert fognak bárkire, mert cowboynak képzelik magukat. Néha még a raboknál is rosszabbak. Ezért hagytam ott őket. Láttam olyat, hogy egy őr azért vert halálra egy niggert, mert semmi jobb

307 dolga nem akadt. Az a hely egy idő után kifordítja magából az embert, most meg hallom, hogy még rosszabb a helyzet, amióta azok a scottsborough-i gyerekek vannak odalent. Idgie komolyan aggódni kezdett, és magában azt kívánta, bárcsak Grady gyorsabban hajtana. Amint átjutottak a kapun, és ráfordultak a főépülethez vezető útra, több száz foglyot pillantottak meg: csíkos, durva rabruhában ástak vagy kapáltak az udvaron. Az őröket is látták, akik, pontosan, ahogy Grady mondta, nagyképűsködtek a kocsi előtt, körbevágtáztak a lovukon, és belestek a tovahaladó automobilba. Idgie szerint a legtöbb kissé visszamaradottnak tűnt, és amikor Artist kihozták, nagyon megkönnyebbült, hogy életben és jó egészségben találja. A ruhája gyűrött volt, gyapjas haja a régi. Artis soha nem örült még így senkinek. A korbácsnyomokat az inge, a fején lévő dudorokat a haja takarta. Fülig érő vigyorral követte őket a kocsihoz. Kimehet innen... haza... Útközben Grady hátraszólt: – Ide hallgass, Artis, kezességet vállaltam érted, úgyhogy ne keveredj megint bajba. Érted? – Nem én. Soha többé nem mének vissza arra a helyre. Grady hátranézett a tükörben. – Nem valami leányálom, igaz? – Nem ám, uram – nevetett Artis –, nem valami lyányálom. Mintegy négy órával később, amikor megpillantották a birminghami acélgyárakat, Artis olyan izgatott lett, mint egy gyerek, és azonnal ki akart szállni.

308 Idgie megpróbálta rávenni, hogy előbb jöjjön haza Whistle Stopba. – Anyád és apád, meg Sipsey nagyon várnak. De Artis könyörgött, hadd maradjon Birminghamben pár órát, így átvitték a Nyolcadik északi sugárútra, ahova menni akart. – Kérlek, gyere haza hamar – mondta Idgie –, mert tényleg nagyon várnak... megígéred? – Igen, asszonyom, megígérem – kiáltotta vissza Artis, már az utcán futva, boldog nevetéssel, hogy megérkezett oda, ahova tartozik. Egy hét múlva beállított a kávézóba tükörsimára borotvált fejjel; nagy feltűnést keltett vadonatúj, Harlemben készült, különlegesen széles karimájú kalapjával, amelyet Madeline-től kapott hazaérkezésének örömére.

309


1986. SZEPTEMBER 7. Evelyn és Ninny e heti csemegéje kukoricás pufikukac, kóla és csokis süti volt. – Kár, hogy nem volt itt ma reggel, kedvesem. Micsoda show-műsort szalasztott el! Reggeli közben, ahogy felpillantunk, hát Vesta Adcock áll előttünk, feje tetején egy korpás muffinnal, és hulatáncot lejt előttünk, ott az ebédlőben! Micsoda látványosság volt! Szegény Mr. Dunaway annyira felizgult, hogy be kellett adni neki a nyugtatóit, és be is kísérték a szobájába. Geneene, az a kis színes nővér leültette Mrs. Adcockot, és ráparancsolt, hogy egye meg a muffinját. Mindennap adnak egyet, hogy ne legyen székrekedésünk. Az évekkel az ember emésztőrendszere is romlik. Mrs. Threadgoode előrehajolva suttogta: – Vannak itt olyan öregek, akiktől mennek a szelek, de még csak nem is sejtik. Ninny kortyolt egyet a kólából. – Tudja, sok itteni öreg fájlalja, hogy színes ápolónő gondozza. Valamelyikük azt is mondta, hogy a lelke mélyén az összes színes gyűlöli a fehéreket, és a legszívesebben álmunkban megölnének bennünket, ha tehetnék. Evelyn azt válaszolta, hogy ennél ostobább dolgot soha nem hallott.

310 – Én is így gondoltam, de éppen a maga anyósa mondta, úgyhogy befogtam a szájam. – Hát nem vagyok meglepve. – De nem ő az egyedüli. Meglepné, ha tudná, milyen sokan gondolkodnak így. De én egyetlen percig sem hiszem. Egész életemben színesek vettek körül. Amikor Threadgoode Anyus meghalt, és fölravatalozták a szalonban, délután kinéztünk az ablakon, és az összes troutville-i néger asszony odagyűlt a ház oldalába, és belekezdtek az egyik régi néger spirituáléba: A Mennybe érve majd leülök kicsikét és megpihenek... Ezt soha életemben nem felejtem el. Ilyen éneklést nemigen hallani. Ma is libabőrös leszek, ha csak rágondolok. És vegyük például Idgie-t. Ugyanannyi barátja volt Troutville-ben, mint Whistle Stopban. Ha egy barátja meghalt, mindig átment a temetésére, és beszédet mondott. Egyszer azt mondta, hogy jobban kedveli őket jó néhány fehér embernél, akit ismer. Emlékszem, egyszer azt is mondta: – Ninny, egy semmirevaló nigger csak semmire nem jó, de egy komisz fehér ember komiszabb a kutyánál. – Persze nem lehet őket egy kalap alá venni, de nem láttam olyan embert, aki odaadóbban szolgált volna egy másikat, mint ahogy Onzell szolgálta Rutht. Ruth volt a szeme fénye, és ezt ki is mutatta. Senkinek nem engedte, hogy zaklassa. Emlékszem, amikor Idgie ivott és nem jött haza egész éjjel, másnap Onzell mindjárt a konyhában elébe állt: – Na, Miz Idgie, mondok valamit... Miz Ruth eccer már elment, és ugyanúgy elmék kétszer is, és én segélek neki pakóni.

311 Idgie egyetlen szó nélkül kifordult a konyhából. Tudta, hogy Onzell nem ismer tréfát, ha Ruthról van szó. Noha kenyérre lehetett kenni, Onzell kemény is tudott lenni. Kénytelen volt, míg azt a sok gyereket fölnevelte, és közben egész nap a konyhában robotolt. Ha Artis vagy Csintalan Madárka nyaggatta, nemegyszer láttam, hogy egy nyakleves kíséretében kilódította őket az ajtón, de a sütemény mindig percre pontosan fel volt vágva. Ha viszont Ruthról volt szó, kezes volt, mint egy bárány. És amikor a rák megtámadta Ruth női szerveit, és átvitték Birminghambe, hogy megműtsék, Onzell is elkísérte, Idgie-vel és velem együtt. Együtt idegeskedtünk a váróteremben, amíg az orvos be nem jött. A maszkját és a műtősköpenyt le sem véve mondta: „Sajnálom, de semmit nem tehetek érte. A daganat átterjedt a hasnyálmirigyre, és ott már nincs segítség.” Úgyhogy csak összevarrta, és bennhagyott egy csövet, hogy tisztuljon. Hazavittük Rutht a Threadgoode-házba, és az egyik emeleti hálószobában helyeztük el, hogy nyugta legyen, és Onzell attól a pillanattól fogva beköltözött melléje, és el nem mozdult onnan. Idgie fel akart venni egy ápolónőt, de Onzell hallani sem akart róla. Addigra az összes gyereke kirepült, csak Big George lakott vele, ő meg tudott főzni magára. Szegény Idgie és Csonka, szinte teljesen összeomlottak. Csak üldögéltek lenn folytonos kábulatban. Ruth állapota rohamosan romlott, és nagy fájdalmai voltak. Próbálta titkolni, de meglátszott rajta. Onzell a nap huszonnégy órájában készenlétben állt a gyógyszereivel, és az utolsó héten Idgie-n és Csonkán kívül senkit nem engedett be hozzá. Azt mondta, Ruth

312 könyörgött, hogy ne engedje, hogy valaki is lássa ilyen rettenetes állapotban. Soha nem felejtem el, mit mondott Ruth ajtaja előtt. Azt mondta, Miss Ruth igazi úriasszony, aki mindig is tudta, mikor illik elbúcsúzni egy társaságtól, és ez az alkalom sem lesz kivétel, legalábbis, amíg ő mellette van. Tartotta a szavát. Big George, Idgie és Csonka kinn voltak az erdőben, fenyőtobozokat gyűjtöttek, hogy feldíszítsék Ruth szobáját, amikor meghalt, és mire hazaértek, már el is szállították. Onzell kihívta dr. Hadleyt, aki mentőt küldött Ruth holttestéért, és átszállították a birminghami ravatalozóba. Cleo és én lekísértük, és miután betették a mentőkocsiba, dr. Hadley azt mondta: „Most eredj haza, Onzell, majd én átmegyek, és elrendezem a dolgokat.” És akkor, kedvesem, Onzell felfújta magát, mint egy pulyka, és azt mondta az orvosnak: „Még mit nem, az én helem ott van a Miz Ruth mellett!”, és elmasírozott a mentőig, beszállt a hátuljába, és behúzta az ajtót. Addigra már összekészítette Ruth ruháját és arcfestékét, és csak akkor volt hajlandó elhagyni a ravatalozót, amikor Ruth már úgy nézett ki, ahogy ő elképzelte. Úgyhogy nekem ne mondja senki, hogy a színesek gyűlölik a fehéreket. De nem ám! Túl sok rendes négert láttam ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Mondtam Cleónak a minap, hogy szeretnék bevonatozni Memphisbe, hogy lássam Jaspert. Az étkezőkocsiban dolgozik. Evelyn barátnőjére pillantott, és rájött, hogy az ismét eltévedt az időben.

313


1947. FEBRUÁR 7. Azon az esős reggelen Onzell megkérte Csonkát és Idgie-t, hogy menjenek ki a folyóparti erdőbe, és szedjenek fenyőtobozt Miss Ruth betegszobájába. Közben nedves kendővel törölgette Ruth arcát. – Kitartás, Miz Ruth, mingyár elmúlik. Mingyár elmúlik, kicsim. Ruth felnézett rá, és mosolyogni próbált, de a szemében rettenetes fájdalom volt. Nem volt többé menekvés, sem álom, sem megkönnyebbülés. Onzell, mint a Sion-hegyi Ortodox Baptista Egyház lelkes tagja és a Halleluja Kórus vezető énekese, szívvellélekkel hitt a könyörületes Istenben, és most meghozta a maga döntését. Nem, Isten, nem akarhatod, hogy valaki, még az édesdrága Jézus sem, aki meghalt a mi bűneinkért, és az életénél is jobban szeretett bennünket, így szenvedjen. Ezért Onzell tiszta szívvel és felhőtlen örömmel adta be Ruthnak a morfiumból az apránként, nap mint nap összespórolt adagot. Onzell nézte, amint Ruth teste hetek óta először elernyed, aztán leült az ágy mellé, kezébe fogta a csonttá aszott kis kezet, és öreg testét himbálva dalba fogott:

314 Itt van, édes közelségben... Az ország, mely napról napra fényesebb Hitünk messziről mutatja... Mert az Atya vár már az úton És készíti lakóhelyünket Ott, az édes közelségben... találkozunk a gyönyörű parton Az édes közelségben... Onzell lehunyt szemmel énekelt, de szemhéján át is érezte, hogy a szoba megtelik a felhőkön áttörő nap fényével. A nap melege örömkönnyeket csalt a szemébe. Amint letakarta a tükröt, és megállította az ágy melletti órát, hálát adott édes Jézusának, hogy hazavezette Miss Rutht.

315


1947. FEBRUÁR 10.

Egy szerettünk eltávozott A kávézó holnap zárva lesz Mrs. Ruth Jamison halála miatt, aki a hétvégén hagyott magunkra bennünket. Holnap gyászszertartást celebrálnak a baptista templomban. A pontos időpontját kérdezzék Scroggins tiszteletestől, aki a szertartásig a birminghami John Rideout ravatalozóban lesz. Mindannyiunknak hiányozni fog „Miss Ruth” kedvessége és mosolygó arca. Mindenkit, aki csak ismerte, pótolhatatlan veszteség ért. Idgie-t és Csonkát biztosítjuk szeretetünkről és együttérzésünkről. Dot Weems

316

PIGLEY-WIGLEY SZUPERMARKET BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. SZEPTEMBER 13. Evelyn Couch szombatonként mindig Ed nagy Ford LTD-jével ment bevásárolni, mert könnyebben belepakolt, igaz, a parkolás bajosabb volt vele. Evelyn teljes öt percig várt a parkolóban, míg egy öregúr berakta a szatyrait, újabb három perc alatt beszállt, megtalálta a kulcsát, és végre kitolatott. Amint Evelyn be akart állni a helyére, egy kissé viharvert, piros Volkswagen kanyarodott be a sarkon, és behúzott az orra előtt. Két vézna, rágógumizó, levágott farmernadrágos és gumipapucsos tizenéves lány szállt ki, bevágta az ajtót, és elsétált mellette. Evelyn letekerte az ablakot, és kiszólt az ELVIS NEM HALT MEG feliratú pólót viselő lánynak: – Bocsásson meg, de már rég erre a helyre várok. A lány önelégült vigyorral nézett vissza rá: – Jobb, ha beletörődik, öreglány, én fiatalabb és gyorsabb vagyok, mint maga – azzal a barátnőjével együtt becsattogtak az áruházba vietnami gumipapucsukban. Evelyn elképedésében csak bámulta a Volkswagent, amelynek lökhárítóján FÉKEZEK A VIDÉKI BUNKÓK KEDVÉÉRT feliratú matrica díszlett. Tizenkét perccel később a két lány épp jókor ért vissza ahhoz, hogy lássa: mind a négy dísztárcsájuk szanaszét

317 röpül a parkolóban, amint Evelyn belehajt a Volkswagenbe, visszatolat, és nekimegy megint. Mire a két lány visítva a kocsihoz futott, Evelyn szinte ronccsá törte. A magasabbik magánkívül sikítozott, és a haját tépte. – Nézze, mit csinált! Teljesen megőrült? Evelyn az ablakon kihajolva nyugodtan válaszolta: – Jobb, ha beletörődik, kedvesem, én idősebb vagyok, mint maga, és jobb a biztosításom – azzal elhajtott. A biztosítási ügynökségnél dolgozó Ednek valóban jó biztosítása volt, mint utóbb kiderült, mégsem értette, hogyan hajthatott bele Evelyn valakibe hatszor véletlenül. Evelyn azt felelte, hogy ne izgassa magát, és ne csináljon ügyet belőle; balesetek mindig történnek. Az igazság az, hogy nagy örömére szolgált, hogy tönkretette a lányok kocsiját. Mostanában kizárólag Mrs. Threadgoode társaságában nem érzett dühöt, és csak mellette vagy akkor talált nyugalmat, ha éjjel gondolatban ellátogatott Whistle Stopba. Towanda átvette az irányítást az élete fölött, és a lelke mélyén apró vészharang kondult, és Evelyn tudta, hogy egy olyan szakadék felé tart, ahonnan nincs visszaút.

318


1949. MÁJUS 9. Aznap este Grady Kilgore, Öklelő Jack és Magányos Smokey a kávézóban nevetgélt. Ez volt a hetedik hét egymás után, hogy sikerült játék bombát csempészniük Scroggins tiszteletes kocsijába. De amikor Csonka kék öltönyében, kék csokornyakkendőben kijött a hátsó szobából, abbahagyták a vihogást, és őt vették célba. – Hé, jegyszedő, hova szabad ülnöm? – Hagyjátok, fiúk. Szerintem nagyon jól néz ki. Peggy Hadleyvel van randevúja, a doki lányával. – Óóó, a doktor úr... – kiáltotta Jack elváltoztatva a hangját. Csonka töltött magának egy Coca-Colát, és közben szúrós szemmel nézett Idgie-re. Ha ő nem erősködik, biztosan nem megy el a búcsúbankettre Peggy Hadleyvel, akibe régen bele volt szerelmesedve, de ez az idő elmúlt. Peggy két évvel fiatalabb volt nála, ráadásul szemüveget hordott, és a középiskolában Csonka semmi érdeklődést nem mutatott iránta. De mihelyt Peggy megtudta, hogy Csonka hazajött a Georgiai Egyetemről a nyárra, azonnal átment, és megkérdezte Idgie-t, hogy Csonka vajon hajlandó volna-e elkísérni a végzősök búcsúbáljára, és Idgie kedvesen igent mondott.

319 Csonka úgy érezte, hogy van ennyire úriember, és hogy egy estébe nem hal bele – bár e pillanatban ebben nem volt teljesen biztos. Idgie átment a konyhába a jégszekrényhez, és egy apró rózsákból kötött csokrot nyújtott át Csonkának. – Tessék, fogjad, ma fölmentem a nagy házhoz, és vágtam néhány szálat a hátsó udvaron. Vidd el neki. Anyád nagyon szerette ezeket a pici rózsákat. Csonkának fennakadt a szeme. – Jóságos Isten! Idgie néni, miért nem mész te helyettem? Úgyis te tervelted ki az egész estét. Csonka az asztaltársasághoz fordult. – Hé, Grady! Elmész helyettem? Grady megrázta a fejét. – Szívesen mennék, de Gladys megöl, ha meglát egy fiatalabb nővel. Te erről még nem tudsz semmit, öcskös. Majd ha nős öregember leszel, mint én, akkor megérted. Különben is, már nem vagyok a régi formában. – Amilyenben sohanapján voltál – kottyantotta közbe Jack. Mindhárman nevettek, és Csonka az ajtóhoz lépett. – Akkor mentem. Gondolom, utána még találkozunk. A végzősök a bál után minden évben a kávézóban kötöttek ki; ez az év sem volt kivétel. Amikor Peggy belépett csinos, fehér madeiraruhájában, amelynek vállrészére feltűzte a pici, halvány rózsákat, Idgie ezzel fogadta: – Hála istennek, nincs semmi bajod. Halálra aggódtam magam miattad. Peggy megkérdezte, miért aggódott annyira. – Nem hallottad, mi történt azzal a birminghami lánnyal a múlt héten? – kérdezte Idgie. – Annyira felizgatta magát a bálján, hogy miközben fényképezték,

320 meggyulladt. Önrobbanás esete forgott fenn. Pillanatok alatt elporlott, csak a tűsarok maradt meg belőle. A párja egy műanyag pohárban vitte haza. Peggy egy bizonyos pontig elhitte a történetet, de a végén megszólalt: – Ó, Idgie néni, már megint viccelsz! Csonka örült, hogy véget ért az este, és mindenki hazaindult. Mivel az előző évben futballsztár volt, sok fiatalabb fiú még mindig megbámulta, a lányok pedig vihorásztak, ha köszönt vagy odaszólt nekik. Leállította a kocsit Peggyék háza előtt, és épp készült, hogy kiszáll, és kinyitja neki az ajtót, amikor a lány lekapta a szemüvegét, áthajolt az ülésen, és felnézett rá azzal a nagy, barna, rövidlátó szemével, és azt mondta: – Akkor jó éjszakát. Csonka belenézett abba a szempárba, és rádöbbent, hogy most látja először: bársonyos, barna tó, amelynek vizébe a legszívesebben azonnal beleugrana, és úszna benne. A lány arca szinte súrolta az övét, és Csonka érezte a White Shoulders parfüm bódító illatát; abban a pillanatban Rita Hayworth volt a Gildában, vagy nem is, inkább Lana Turner A postás mindig kétszer csengetben. És amikor Csonka megcsókolta, élete legszenvedélyesebb pillanatát élte meg. Azon a nyáron a kék öltöny rendszeres használatban volt, ősszel pedig a georgiai Columbusban is megjelent, ahol a fiatal pár megesküdött a tanácsházán. Idgie mindössze ennyit fűzött a történtekhez: – Én megmondtam. Peggynek ezután csak annyit kellett tennie, hogy levegye a szemüvegét, és felnézzen rá; Csonka ilyenkor el volt veszve.

321

BIRMINGHAM, ALABAMA

1949. MÁJUS 24. Birmingham fekete közép- és felső osztálya a virágkorát élte, és a Salakvárosi Hírek alig győzte hírül adni a sok társas eseményt; minél világosabb volt a bőrszín, annál jobb és élettel telibb a klub. Mrs. Blanche Peaveyt, Jasper feleségét, aki férjéhez hasonlóan világos bőrű volt, kinevezték a híres Királyi Angolszász Szépségek Társasági Klubja elnökének; e szervezet tagjai olyan világos bőrűek voltak, hogy a klub évi fotóját gyakran a fehér újság is lehozta tévedésből. Jaspert is újraválasztották, mint a rangos Püthiasz Lovagjai elnökhelyettesét, ezért természetes volt, hogy a lányát, Clarissát is bevezették a társasági életbe, és bemutatták a Szegfű Szövetségnek. A selymes, vöröses-arany hajú, barackrózsaszín arcbőrű, zöld szemű ifjú hölgy kegyéért nagy vetélkedés folyt. Az első bálozok báljának napján Clarissa bement a belvárosba, hogy különleges parfümöt vásároljon az alkalomra. A főlépcsőház fehéreknek fenntartott mozgólépcsőjén vitette fel magát a másodikra, ahogy máskor is tette, ha egyedül járt a városban, bár tisztában volt vele, hogy az ő fajtája a teherliften közlekedhet csak.

322 Tudta, hogy anyja és apja megölnék, ha tudnák, hogy a belvárosban sétál, és bár mondták, hogy a világosabb bőrűek társaságát keresse, az megbocsáthatatlan bűnnek számított, ha valaki színes létére fehérnek adta ki magát. De Clarissának elege volt abból, hogy a feketék megbámulják, ha a teherliftbe száll, és különben is sietett. A pult mögött királykék gyapjúruhában kiszolgáló, szép arcú eladónő nagyon tapintatosan és udvariasan viselkedett Clarissával. – Próbálta már a White Shouldert? – Nem, asszonyom, nem hinném. Az eladónő elővette a pult alól a mintaüveget. – Próbálja ki. A Shalimart mostanában nagyon keresik, de szerintem túl nehéz lenne a maga fehér bőréhez. Clarissa megszagolta a csuklójára cseppentett parfümöt. – Ó, milyen csodálatos illat! Mennyibe kerül? – Most épp kedvezményes áron adjuk. Kétszáz millilitert két dollár kilencvennyolc centért. Legalább fél évig kitart. – Akkor kérek egyet. Az eladónő elégedett volt. – Szerintem tökéletesen illik magához. Készpénzzel vagy csekkel fizet? – Készpénzzel. Az eladónő elvette a pénzt, és hátrament, hogy becsomagolja a dobozt. Egy kockás kalapot és kabátot viselő fekete férfi erősen nézte Clarissát. Az újságban látott kép rémlett föl előtte. Odament a lányhoz. – Bocsánat, nem Jasper kislyánya? Clarissa rémületében úgy tett, mint aki semmit nem hallott. – Artis bátyó vagyok, a papád öccse.

323 Artis túl volt már néhány féldecin, azonkívül nem tudta, hogy Clarissa aznap fehérnek adja ki magát, ezért kezét a lány karjára tette. – Én vagyok az, Artis bátyó, aranyom... Hát nem ismersz meg? Az illatszereladó kijött a bolt hátuljából, és Artist megpillantva felsikoltott: – HAGYJA BÉKÉN! – Majd Clarissához futott, és átölelte. – TŰNJÖN EL INNEN... HARRY! HARRY! Az emeletigazgató futva érkezett. – Mi a baj? Az eladónő továbbra is védelmezőn ölelve Clarissát, olyan hangosan kiabált, hogy az egész emelet hallja: – EZ A NIGGER TAPOGATTA A KOSZOS MANCSÁVAL A VEVŐMET! MEGRAGADTA A KARJÁT! A SAJÁT SZEMEMMEL LÁTTAM! – ŐRT IDE! – kiáltotta Harry, és villámló szemmel fordult Artishoz. – Megérintetted ezt a fehér hölgyet, öreg? Artis megrémült. – Uggyan, 'iszen az unokahúgom. Artis magyarázkodni próbált, de addigra az őr megpenderítette, hátracsavarta a karját, és már vitte is a hátsó kijárat felé. Az eladónő vigasztalni próbálta Clarissát. – Nincs semmi baj, drágám, az a nigger vagy részeg, vagy őrült. Az időközben odagyűlt hölgyvásárlókból áradt az együttérzés. – Már megint egy részeg nigger... látják, mi történik, ha az ember rendes hozzájuk? Artis keze és térde lenyúzódott, amikor kilökték az áruház mögötti sikátor betonjára; felszállt a déli villamosra, és behúzódott a SZÍNESEK feliratú fatábla mögé. Leült, és sokáig tűnődött azon, hogy valóban Clarissa volt-e az a lány.

324 Évekkel később, amikor Clarissa már férjes asszony és családanya volt, egyszer betért a Brittling kávézóba, ahol Artis takarítóként dolgozott, és negyed dollár borravalót dugott a zsebébe; de nem ismerte fel, és a férfi sem őt.

325


1954. AUGUSZTUS 10.

Csapás csapás hátán Vagy öregszem, vagy kezd elhagyni a józan eszem... a párom, Wilbur három egymást követő napon fejfájósan jött haza... van rosszabb, mint egy férfi, akinek valami apró kis baja van? Felteszem, ezért szüljük mi nők a gyerekeket... Jómagam alig láttam már kibetűzni az újságot, ezért tegnap reggel bementem Birminghambe a szemészetre, és lám, véletlenül Wilbur szemüvegét tettem fel, ő pedig az enyémet. Legközelebb különböző színűeket csináltatunk. Nem mondhatnánk, hogy rossz idők járnak. A minap ugyan tűz ütött ki Opal fodrászszalonjában, és Biddie Louise Otis, aki épp rá volt kötve a dauergépre, gyilkost kiáltott, mert azt hitte, az ő feje ég. De csak a levágott haj fogott tüzet a szemétkosárban. Csintalan Madárka, Opal hajmosó segédje eloltotta a tüzet, és semmi baj nem történt. Ne feledjék a szavazást. Senki nem pályázik Grady Kilgore posztjára, mégis jól fog esni neki, ha sok szavazatot kap.

326 Jut eszembe, Jasper Peaveyről ismét méltató cikk jelent meg a Vasúti Hírekben, és Big George és Onzell bizonyára nagyon büszkék. Dot Weems Ui. A Savanyú Uborka Klub megtartotta ez évi Mélyhűtött bolondságát, mégpedig a szokásos jó hangulatban. A párom ismét a Vörös vitorlák a napnyugtában-t énekelte. Sajnálom, emberek... képtelen vagyok rávenni, hogy valami újat tanuljon.

327


1986. SZEPTEMBER 14. Evelyn és Mrs. Threadgoode az otthon mögött sétálgattak, amikor egy csapat kanadai lúd húzott el felettük, boldog gágogásuk sokáig hallatszott az őszi égből. – Ó, Evelyn, nem szeretne maga is velük tartani? Vajon hová mehetnek? – Floridába, vagy talán Kubába. – Gondolja? – Valószínűleg. – Hát Floridába szívesen mennék, de Kubáért egy lyukas garast sem adnék. Smokey szokta mondani, hogy ezek a ludak a cimborái, és amikor kérdeztük, hogy hova készül, csak ennyit mondott: „Ahová a vadludak...” Tekintetükkel követték a madarakat, amíg csak lehetett, aztán folytatták a sétát. – Nem szereti a récéket? – De, elég szépek. – Én egyenesen imádom őket. Úgy is mondhatnánk, hogy mindig volt bennem hajlandóság a tollasok iránt. – Hogyan? – Hát, tudja, a szárnyasok: madarak, csirkék, kokasok. – Ó.

328 – Cleóval a hátsó verandán kávéztunk reggelenként, és néztük a napfölkeltét, hallgattuk a madárfüttyöt... mindig három-négy csésze forró Red Diamond feketét ittunk, s hozzá pirítóst őszibarack- vagy zöldpaprikadzsemmel, és beszélgettünk... vagyis hogy én beszéltem, ő pedig hallgatott. Olyan sok helyes madárka jött a házunkhoz: meggyvágó, vörösbegy, és szebbnél szebb galambok... ma nem látni ilyen szép madarakat. Egy napon Cleo kiment, felmutatott a házunk előtti telefondrótot ellepő fekete rigókra, és azt mondta: „Vigyázz, miket mondasz ma a telefonba, Ninny, mert ezek ott fönn lehallgatják. A lábukkal hallanak.” – Mrs. Threadgoode Evelynre nézett. – Elhiszi ezt? – Nem. Biztos vagyok benne, hogy a férje csak viccelt, Mrs. Threadgoode. – Valószínűleg, de ha valami titkot kellett elmondanom, mindig kinéztem, hogy nem hallgatóznake. Jobb lett volna, ha Cleo soha nem mondja ezt, hiszen tudta, hogy rá szoktam ülni a telefonra. Mindenkivel beszélgettem a városban. Szerintem egykor kétszázötvennél is többen laktak Whistle Stopban. De miután a vonatokat megszüntették, az emberek szétszéledtek, mint a madarak... Birminghambe vagy máshová költöztek, és nem jöttek többé vissza. A kávézó helyére egy Big Macet építettek, a főútra meg valami szupermarketet, ahova Mrs. Otis szeretett járni, mert a reklámújságokból gyűjtötte a kuponokat. De én soha nem kaptam ott semmit, amit kerestem, és a nagy fényben annyira megfájdult a szemem, hogy inkább átgyalogoltam Ocie troutville-i élelmiszerboltjába azért a kevéske holmiért, ami nekem kellett.

329 Mrs. Threadgoode megállt. – Ó, Evelyn, érzi ezt a felséges illatot?... Valaki pecsenyét süt! – Nem, kedvesem, szerintem csak az avart égetik. – Pedig olyan illata van, mint a pecsenyének. Maga is szereti a sült húst, igaz? Egymillió dollárt is megadnék érte, ha még egyszer ehetnék Big George sültjéből meg Sipsey citromos lepényéből. Big George-nál senki nem értett jobban a hússütéshez. Egy régi, nagy vasfazékban párolta a húst a kávézó mögötti udvaron, és már kilométerekről érezni lehetett az illatát, különösen őszi napokon. Egész a házamig úszott az illat. Smokey mondta, hogy egyszer Whistle Stoptól tíz kilométerre is érezte a vonaton. Az emberek Birminghamből is átjöttek érte. Maguk hol veszik a sült húst? – Általában az Aranyszabályban vagy Ollie-nál. – Azok sem rosszak, nem mondom, de bárki bármit mond, a négerek jobban értenek a hússütéshez, mint bárki a világon. – A legtöbb dologhoz jobban értenek. Bárcsak én is fekete lennék! – mondta Evelyn. – Úgy érti, színes? – Igen. Mrs. Threadgoode elképedt. – Uramatyám, kedvesem, miért? Ők meg örülnének, ha fehérek lennének. Hányan próbálják fehéríteni a bőrüket, meg kiegyenesíteni a hajukat! – Már nem. – Talán mostanában nem, de régebben igen. Köszönje a Jóistennek, hogy fehérnek teremtette. Elképzelni sem tudom, miért lenne valaki színes, ha nem muszáj.

330 – Nem is tudom, valahogy jobban összetartoznak... gyakrabban érzik jól magukat, meg ilyesmi. Mindig is... merevnek éreztem magam, ők meg mindig olyan vidámak. Mrs. Threadgoode ezen elgondolkodott egy pillanatig.– Hát lehet, hogy ebben van igazság, tényleg gyakran vidámak, és ki tudnak kapcsolni, amikor csak akarnak, de nekik is megvan a maguk bánata, mint mindenki másnak. Nincs szomorúbb egy néger temetésnél. Sikoltoznak és őrjöngenek, mintha valaki a szívüket tépné ki. Azt hiszem, a fájdalom jobban hat rájuk, mint miránk. Onzellt három férfinak kellett lefogni Willie Fiú temetésén. Annyira magánkívül volt, hogy megpróbált beugrani a fia után a sírba. Soha életemben nem akarok több ilyen temetést látni. – Tudom, hogy mindennek megvan a maga jó és rossz oldala – mondta Evelyn –, mégis irigylem őket. Szeretnék olyan szabad és nyitott lenni, mint ők. – Hát nekem a magam részéről elég egy kis sült hús meg egy szelet lepény a boldogsághoz.

331


1949. OKTÓBER 15. Csintalan Madárka Peavey tizenhat éves volt, amikor először megpillantotta Le Roy Groomst. Azonnal tudta, hogy neki rendeltetett, és ezt közölte is vele. A férfi szakácsként dolgozott az Ezüst Félholdon, amely New Yorkba közlekedett Atlantán át, így Whistle Stopon is áthaladt. Egy évvel később Csintalan Madárkának kislánya született, akit Le Roy az étkezőkocsi étlapján szereplő egyik fogásról Almondine-nek nevezett el. Le Roy jóképű, jó természetű fiú volt, aki a sok utazás alatt sok helyütt időzött egy keveset; és amikor Csintalan Madárka megtudta, hogy New Orleansben összeköltözött egy majdnem fehér, nyolcadvér nővel, kis híján belehalt. Legmélyebb elkeseredettségében felfigyelt a Salakvárosi Hírek hirdetéseire: TÚL SÖTÉT A BŐRE? SZERETNE VONZÓ ARCSZÍNT? Próbálja ki dr. Fred Palmer bőrfehérítő szerét. A TISZTA, VILÁGOS BŐR VONZZA A CSÓKOKAT A férfiak csodálják a szép, sima arcbőrt. Használja a SIKER ZSELÉT, és öt nap alatt megszépül a bőre.

332 A SZÉPSÉG A FEHÉR BŐRNÉL KEZDŐDIK Érvényesítse természetes szépségét a fehérítő hatású Különleges Fehér Arckrémmel (Fehérítő). TÚL GÖNDÖR A HAJA? A modern tudomány segítségével cserélje bondor, gyapjas, csigás fürtjeit ragyogóan selymes, egyenes hajra. Használja az Eredeti Fekete és Fehér Pluko hajkenőcsöt! Próbálja ki a Relaxát... és hét nap múlva egyenes lesz a haja. MONDJON BÚCSÚT A BONDOR HAJFÜRTÖKNEK Rövid, csigás fürtjeire vásároljon még ma CSIGÁTLANÍTÓ balzsamot, amely hosszú időre kisimítja a haját. Csintalan Madárka az összesét kipróbálta, még több más fajtát is, de egy hónap múltán ugyanaz a szénfekete, gyapjas fejű Whistle Stop-i hajmosó volt, és Le Roy továbbra is New Orleansban élt, majdnem teljesen fehér barátnőjével. Csintalan Madárka ezért átvitte kislányát Sipseyhez, hazament, lefeküdt, és várta, hogy belehaljon a szerelembe. Semmit nem tehettek érte. Opal is meglátogatta, és könyörgött, hogy jöjjön dolgozni a fodrászszalonba, de Csintalan Madárka csak feküdt otthon, gint ivott, és ugyanazt a dalt játszotta naphosszat. Sipsey azt mondta, hogy jobb lett volna, ha Le Roy inkább meghal, mert Csintalan Madárka két hónapnyi ginivás után sem könnyebbült meg.

333 Szerencsére Sipseyből a próféta szólt, mert Mr. Le Roy Grooms átköltözött egy másik világra, miután a majdnem fehér illető fiúgyermeke vasból készült játék billenőkocsijával halántékon vágta. Amikor Csintalan Madárka értesült a tragédiáról, felkelt az ágyból, megmosta az arcát, és tojásból, sonkából, sonkapácos kukoricamáléból, vajas kétszersültből álló reggelit készített magának, amelyhez szirupot és három csésze gőzölgő kávét fogyasztott. Azután megfürdött, felöltözött, kevés hajolajjal bekente a haját, a tükörbe nézve feltett három réteg mandarinszínű arcpírt és hozzáillő ajakrúzst, és elindult Birminghambe csak úgy. Egy hét sem telt belé, hazaállított egy meglepett arcú, zöld tollas, skót kockás kalapot és barna gabardinöltönyöt viselő fiatalemberrel.

334

MARTIN LUTHER KING BAPTISTA EMLÉKTEMPLOM ÉSZAKI NEGYEDIK SUGÁRÚT, 1049. BIRMINGHAM, ALABAMA

1986. SZEPTEMBER 21. Evelyn megígérte Mrs. Threadgoode-nak, hogy minden nyűgét elviszi az Úrhoz, és fohászkodik hozzá, hogy segítse át e nehéz időszakon. Sajnos azonban Evelyn nem tudta, hol lakozik az Úr. Sem ő, sem Ed nem volt templomban azóta, hogy a gyerekek felnőttek, de ma kétségbeesetten vágyta a segítséget, a kapaszkodót; felöltözött, és áthajtott a Highland sugárúti presbiteriánus templomba, amelynek közösségéhez annak idején tartoztak. Odaérve azonban maga sem tudta, miért, elhajtott a templom mellett, és egyszer csak a város túlfelén találta magát a Martin Luther King Baptista Emléktemplom – a legnagyobb birminghami fekete templom – parkolójában, és azon tűnődött, mi a csodát keres ott. Igaz, hogy hónapok óta Sipsey és Onzell tölti be az életét, de az okot maga sem tudta pontosan. Evelyn egész életében liberálisnak hitte magát. Soha nem hagyta el az ajkát az a szó, hogy nigger. De a feketékkel való kapcsolata ugyanolyan volt, mint a

335 legtöbb középosztálybeli fehér emberé a hatvanas évekig: a szolgálólányain vagy a barátaik szolgálólányán kívül többet nem ismert közülük. Kislány korában néha beült apja mellé, amikor az hazavitte a szolgálójukat a déli városrészbe. Tízperces út volt csupán, de neki úgy tűnt, mintha egy másik világba rándulna át: a zene, a ruhák, a házak... minden más volt. Húsvétkor mindig átmentek a déli részbe, és megcsodálták a vadonatúj húsvéti ruhákat: a sok rózsaszínt, lilát és sárgát, meg a tollas kalapokat. A fehérek természetesen csak nőket alkalmaztak a háztartásukban. Ha egy néger férfi felbukkant a közelben, Evelyn anyja hisztériás rohamot kapott, és sikoltva utasította lányát, hogy gyorsan kapjon magára pongyolát, mert „színes férfi közeledik”. Evelyn a mai napig kényelmetlenül érezte magát fekete férfiak közelében. Ettől eltekintve Evelyn szülei úgy viszonyultak a feketékhez, mint a legtöbben abban az időben; mókás, érdekes, gyerekes embereknek tartották őket, akikre vigyázniuk kell. Mindenkinek volt egy humoros története arról, hogy a szolgálólányuk mit mondott vagy tett, és a fehérek szórakozottan ingatták a fejüket, hallva, hogy a színeseknek mennyi gyerekük van. A legtöbben odaadták nekik a használt ruhákat és a maradék eleséget, és segítettek is, ha bajba kerültek. De ahogy Evelyn idősebb lett, már nem járt át a déli városrészbe, és keveset gondolt a feketékre; túlságosan lefoglalta a saját élete. Amikor a hatvanas években a zavargások kezdődtek, Evelyn a legtöbb birminghami fehérrel együtt mélyen megdöbbent. Abban mindenki egyetértett, hogy nem „a mi színeseink” okozzák a bajt, hanem Északról érkezett, külső agitátorok.

336 Általános vélemény volt az is, hogy „a mi színeseink boldogok így, ahogy vannak”. Evelyn évekkel később gondolkodott el először, hogy hova tette akkor a szemét, és hogyan nem látta, mi történik a városban. Birmingham sokat szerepelt a sajtóban és a tévében, és az emberek megzavarodtak és feldühödtek. A fajok közötti sok jó cselekedetről egyetlen szó sem esett. Huszonöt évvel később azonban Birminghamnek fekete polgármestere lett, és 1975-ben az egykor a „gyűlölet és rettegés városának” nevezett várost a Look magazin összamerikai városként említette. Megírták, hogy a hidakat kitatarozták, és az Északra távozott feketék kezdenek hazatérni. Nagy út állt mögöttük. Evelyn tisztában volt mindezzel, ennek ellenére a templom parkolójában ülve elképedt, hogy mennyi Cadillac és Mercedes áll be melléje. Hallotta, hogy Birminghamben élnek gazdag feketék, de eddig nem látta őket. Ahogy figyelte a gyülekezet tagjait, hirtelen beléhasított a fekete férfiaktól való régi félelme. Körbenézett a kocsiban, hogy minden ajtó le van-e zárva, és már-már indított, amikor egy apa, anya és két gyermek haladt el nevetve az autója mellett; ez visszavezette a valósághoz, és megnyugtatta. Néhány perc múlva összeszedte a bátorságát, és bement a templomba. Evelyn azonban még azután is reszketett, hogy a gomblyukában szegfűt viselő templomszolga mosolyogva jó napot köszönt, és elkísérte a padsorokhoz. Szíve mindvégig zakatolt, térde egyre össze akart csuklani. Remélte, hogy valahol hátul ülhet le, de a templomszolga középre vezette.

337 Evelynt elöntötte a verejték; lélegzetért kapkodott, pedig úgy tűnt, kevés ember figyel fel rá. Néhány gyerek hátrafordulva megbámulta, mire Evelyn rájuk mosolygott, de nem mosolyogtak vissza. Már éppen fel akart állni, hogy elmegy, amikor egy férfi és egy nő ült le melléje. Sarokba volt szorítva tehát, mint mindig. Most először történt meg vele élete során, hogy kizárólag feketék vették körül. Egyszerre minden szín lefoszlott róla: ő volt a kígyó fehér hasa, a lisztreklám tésztaképű kölke, a színezetlenül maradt oldal a kifestőkönyvben, a kert leghaloványabb virága. A mellette ülő fiatalasszony ámulatba ejtette; ilyen öltözéket Evelyn csak a divatlapokban látott. New York-i manökennek is elmehetett volna gyöngyszürke selyemkosztümjével, kígyóbőr cipőjével és retiküljével. Evelyn körbenézve rádöbbent, hogy soha nem látott ennyi jól öltözött embert egy helyen. A férfiakkal szemben azonban megmaradt kínos érzése – Evelyn ízléséhez képest túl feszes nadrágot hordtak –, ezért inkább a nőkre figyelt. De hisz mindig is csodálta őket, csodálta az erejüket és szenvedélyüket. Soha nem értette, hogyan szerethetnek és gondozhatnak annyi gyöngédséggel és törődéssel fehér gyerekeket és öregeket. Ő nem lett volna képes rá. Evelyn figyelte, ahogy üdvözlik egymást, figyelte, milyen csodálatos és tökéletes könnyedséggel, milyen természetes bájjal mozognak, még a termetesebbek is. Távol állt tőle, hogy akár egyet is magára haragítson közülük, de azt szívesen megnézte volna, hogy közülük neveznek valakit dagadt tehénnek.

338 Evelyn ráébredt, hogy eddigi életében csak nézte a feketéket, de látni nem látta őket. Ezek a nők mutatósak voltak; a magas, gyönyörű, tömött keblű nők és a vékony, barna lányok, akiknek arcéle az egyiptomi királynék arcát juttatta eszébe. Elképzelte, hogy a múltban hányan próbáltak fehérnek látszani; most nyilván röhögnek a sírjukban, ha hallják, hogy a fehér énekesek erőlködve próbálnak a hangjukba néger árnyalatot csempészni, a lányok meg karibi hajfonatot hordanak és bedaueroltatják a hajukat... Fordult a kocka. Evelyn lassan megnyugodott, és kezdte jobban érezni magát. Valahogy másmilyennek képzelte ezt a templombelsőt. Ahogy így körbenézett, a tucatnyi birminghami fehér templom bármelyikében lehetett volna. Ekkor váratlanul felbúgott az orgona, és a kétszázötven tagú, vörös és gesztenyebarna egyenruhás kórus felállt, és olyan erővel fogott a zsoltárba, hogy Evelynt szinte leverte a padról: Ó, boldog nap... Ó, boldog nap... Melyen Jézus megváltott a bűneimtől... Megtanított énekelni és imádkozni... És mindennap örömben élni... Ó, boldog nap... Ó, boldog nap... Melyen Jézus megváltott a bűneimtől... Ó, boldog, boldog nap... Miután a kórus leült, szép szál férfi, Portor tiszteletes állt fel; hangja betöltötte az egész templomot, amikor belefogott A szerető Isten öröme című szentbeszédébe.

339 Evelyn érezte, hogy minden szavát komolyan gondolja. Prédikálás közben hátravetette erős fejét, boldogan nagyokat kiáltott és nevetett, és a gyülekezet és az orgona ugyanolyan vidáman válaszolt rá. Evelyn tévedett; ez nem hasonlított a fehér templomokra, és főként nem a száraz, vértelen prédikációkra, amelyekhez eddig szokott. A lelkész lelkesedése átragadt a gyülekezetre, és mint valami tűz harapódzott egyre tovább. A tiszteletes minden tekintélyével biztosította hallgatóságát, hogy Istene nem bosszúálló Isten, hanem a jóság... a szeretet... a megbocsátás... és igen, az öröm Istene. És táncra perdülve, peckes léptekkel táncolta és énekelte el a szentbeszédet, miközben jobb kezében tartott fehér zsebkendőjével törölgette fénylő arcának verejtékét. Énekszavára a templom minden részéből visszhangzott a válasz: – NEM LEHET RÉSZETEK ADDIG ÖRÖMBEN, MÍG NEM SZERETITEK A SZOMSZÉDOTOKAT... – Így igaz, urunk. – AZ ELLENSÉGEITEKET... – Igenis, urunk. – MÍG NEM FELEDITEK A RÉGI SÉRELMEKET... – Igen, urunk. – MÍG NEM VETITEK KI MAGATOKBÓL AZ IRIGYSÉG ÖRDÖGÉT... – Igazad van, urunk. – ISTEN MEGBOCSÁT... – Igen, Ő megbocsát. – AKKOR TI MIÉRT NE BOCSÁTANÁTOK MEG? – Igaz, urunk.

340 – TÉVEDNI EMBERI DOLOG... MEGBOCSÁTANI ISTENI... – Igenis, urunk. – NEM TÁMAD FEL AZ A TEST, MELYET A BŰN FÉRGE RÁG... – Nem, urunk... – DE ISTEN FEL TUD EMELNI MAGÁHOZ... – Igen, urunk. – ISTEN JÓSÁGOS... – Jóságos urunk. – Ó, MILYEN JÓSÁGOS A MI ISTENÜNK... – Igaz, urunk. – MILYEN JÓ BARÁTRA LELTÜNK JÉZUSBAN... – Ó, igen, urunk. – MEGKERESZTELKEDHETTEK, KÖRÜLMETÉLHETNEK, MEGTÖLTHETNEK ÉLETTEL, FÉNY RAGYOGHAT BE BENNETEKET, DE MINDEZ SEMMIT NEM JELENT, HA NEM LAKOZIK BENNETEK A FÉNY... – Így igaz, urunk. – HÁLA NEKED, JÉZUS! HÁLA NEKED, JÉZUS! JÓSÁGOS, MINDENHATÓ ISTEN! DICSÉRJÜK A NEVED MA REGGEL, ÉS HÁLA NEKED, JÉZUS! HALLELUJA! HALLELUJA, JÉZUS! A szentbeszéd utolsó szavaira az egész templom mennydörögte: „Ámen!” és „Halleluja!”. A kórus újra rákezdte, s az épület dübörögve visszhangozta: „MEGMOSDOTTATOK-E A VÉRBEN... A BÁRÁNY LÉLEKTISZTÍTÓ VÉRÉBEN... Ó, MONDJÁTOK, DRÁGA GYERMEKEK... MEGMOSDOTTATOK-E A VÉRBEN...”

341 Evelyn soha nem hitt igazán Istenben, de ezen a napon fölemelték a padjáról, és magasra repítették, föl, a félelem fölé, mely eleddig lehúzta. Érezte, hogy szíve kinyílik, és megtelik egy egyszerű csodával: hogy él és boldogul. Szállt, lebegett a levegőben, egész az oltárig, ahol egy fehér bőrű, halovány és vékony, töviskoronás Jézus letekintett rá a keresztről, és szólt hozzá: „Bocsáss meg nekik, gyermekem, nem tudják, mit cselekszenek...” Mrs. Threadgoode-nak igaza volt. Evelyn elvitte minden nyűgét Istenhez, és ő megszabadította tőlük. Evelyn mélyet sóhajtott, és e sóhajjal a neheztelés és gyűlölet súlyos terhe eltávozott a levegőbe, magával rántva Towandát. Szabad volt! És ebben a pillanatban megbocsátott a szupermarketbeli fiúnak, anyja orvosának és a parkolóbeli két lánynak... sőt önmagának is megbocsátott. Szabad volt. Szabad; mint ezek az emberek körülötte, akik nem hagyták, hogy a gyűlölet és a félelem megölje a szeretetet a lelkükben. Portor tiszteletes ekkor felszólította a híveket, hogy fogjanak kezet a szomszédjukkal. A szép fiatalasszony odafordult Evelynhez: – Áldja meg az Isten! – Evelyn megszorította a nő kezét: – Köszönöm. Nagyon köszönöm. Kifelé menet a kapuban hátrafordult, és még egyszer körbenézett. Talán azért jött ma ide, hogy megtudja, milyen érzés feketének lenni. Most rájött, hogy ezt soha nem tudhatja meg, mint ahogy itteni barátai sem tudhatják meg soha, milyen érzés fehérnek lenni. Tudta, hogy nem tér vissza ide többé. Ez az ő helyük. És Evelyn először érzett örömöt az életben. Igazi örömöt. Olyant, amilyet Mrs. Threadgoode tekintetében látott, de akkor

342 nem ismert föl. Tudta, hogy talán soha nem érzi ezt többé. Egyszer azonban érezte, és nem feledi. Csodálatos lett volna mindenkinek elmondani a templomban, milyen sokat jelentett neki ez a nap. Az is csodálatos lett volna, ha Evelyn tudja, hogy a szépséges fiatalasszony, akinek megszorította a kezét, Jasper Peavey szalonkocsi-kalauz elsőszülött lánya volt, akinek apja, csakúgy, mint ő, a saját erejéből boldogult.

343

DÉLI VASÚTI HÍREK

1950. JÚNIUS 1.

A hónap vasúti alkalmazottja „Egyetlen célja, hogy az embereket elégedettnek lássa, és utazásukat még kellemesebbé tegye. Kérem, gondoljanak erre a kitűnő vasutasra, amikor a Hónap Vasutasa címet odaítélik.” Így jellemezte az Ezüst Félhold egyik utasa, Cecil Laney Jasper Q. Peavey szalonkocsi-kalauzt. A nem mindennapi vasutas sok elismerést kapott azóta, hogy tizenhét évesen a vasút szolgálatába állt, akkor még mint hordár az alabamai Birmingham pályaudvarán. Volt szakács, teherszállító, állomáshordár, étkezőkocsi-pincér, szalonkocsipincér, míg 1935-ben elő nem léptették szalonkocsi-kalauzzá. 1947-ben a Szalonkocsi-kalauzok Szövetsége birminghami ágazatának vezetője lett. Mr. Laney alább így folytatja: Jasper apró figyelmességekkel veszi körül az utasokat a felszállás pillanatától kezdve. Külön gondja van rá, hogy az utasok csomagjai megfelelően legyenek elhelyezve, és soha nem fogyó, széles mosolyával és vidám nevetésével kellemessé tegye az utazást. Néhány perccel azelőtt, hogy a vonat befutna valamelyik állomásra, bemondja a

344 mikrofonba: „Körülbelül öt perc múlva ...-ba érkezünk. Megtiszteltetés számomra, ha segíthetek a csomagjaikkal.” Számunkra ő megbízható barát, figyelmes vendéglátó, éber őr, a kényelem szavatolója, aki bőkezűen ajánlja fel a szívességeket: gardírozza a gyerekeket, segít az édesanyáknak; rendkívül udvarias, segítőkész és hatékony, amivel kivívja az utasok háláját. Ritka az ilyen ember mai korunkban.” Jaspers a birminghami Tizenhatodik utcai baptista templom világi lelkésze, és négy leánygyermek apja: kettő közülük tanár, egyikük ápolónőnek tanul, a legfiatalabb pedig New Yorkba készül zenét tanulni. Gratulálunk Jasper Q. Peaveynek, a Hónap Kiváló Vasúti Alkalmazottja cím kitüntetettjének.

345


1955. AUGUSZTUS 27. Bezárják a rendező pályaudvart Mindannyiunkat érint a szomorú hír, hogy hamarosan bezárják a rendező pályaudvart. Miután a legtöbb vonatunkat megszüntették, úgy tűnik, elveszítjük sok barátunkat, akik máshová költöznek. Csak reménykedni tudunk benne, hogy a vonatokat hamarosan újra elindítják. Grady Kilgore, az L&N Vasutak nyugalmazott nyomozója szerint az ország nem létezhet vonatok nélkül, és csak idő kérdése, hogy ezt a kormány is belássa. Magam is remélem, hogy az L&N Vállalat észhez tér, és visszaállítja a vonalakat. Előbb a Georgia Pacific Seabord, most az L&N... Csak a Déli Vasutak tartja a frontot... nincs már, aki versengjen az utasokért. Azt is hallottuk, hogy a kávézó is bezárni készül. Idgie szerint nem megy a bolt. Jut eszembe... A párom azt állítja, hogy már tíz napja szenved a nyolcnapos tüdőgyulladástól... Férfiak! Dot Weems

346

A VIRGINIAI ROANOKE MELLETT 16. SZ. SZALONKOCSI

1958. DECEMBER 23. Jasper Peavey ébren ült egész éjjel; a vonat siklott a csöndes éjszakában a havas tájon, és a holdfény beragyogta a tovatűnő fehér mezőket. A jégvirágos ablak túlfelén dermesztő hideg volt, idebent azonban jólesően meleg. Jasper ilyenkor érezte magát a legnagyobb biztonságban és nyugalomban. Mára elég a mosolygásból... megpihenhet végre. A szemafor piros és zöld fényei villantak el szeme előtt az állomásokon, és kora hajnalban a kisvárosok házaiban kigyúltak a lámpák. Egy hónap választotta csak el attól, hogy a Déli Vasutak igazán szép nyugdíjával nyugalomba vonuljon. Jasper egy évvel később érkezett Birminghambe, mint öccse, Artis, és bár a törvény előtt mindketten négernek számítottak, két merőben különböző életet éltek. Jasper szerette a fivérét, de alig-alig találkozott vele. Artis hamar megtalálta a helyét lent az Északi negyedik sugárút kicsapongó, élvhajhász társaságában, ahol tombolt a dzsessz, és éjjel-nappal pörgött a kocka. Jasper egy keresztény panzióba költözött, a fivérétől négy sarokra, és a Birminghambe érkezését követő első vasárnapon már részt vett a Tizenhatodik utcai baptista templom istentiszteletén. Itt történt, hogy Miss Blanch

347 Maybury szeme megakadt az anyja szeplőit megörökölt, krémszínű fiún. Blanch Mr. Charles Mayburynek, a néger középiskola köztiszteletben álló igazgatójának és nevelőjének egyetlen leánya volt, és az ő révén tárultak fel, mintegy varázsütésre, Jasper előtt a felső középosztálybeli elit fekete társadalom kapui. Miután összeházasodtak, Blanch apja csalódottan vette tudomásul Jasper hiányos neveltetését és családi hátterét, ám mindezért bőségesen kárpótolta a fiú bőrszíne és illemtudása. Az esküvő után Jasper keményen munkához látott; és míg Artis nőkre és öltözködésre költötte a pénzét, Jasper a hideg, patkányoktól sem mentes vasutasszálláson aludt, ha úton volt. Addig-addig takarékoskodott, amíg Blanch és ő felkereshettek egy hangszerkészítő társaságot, és készpénzért vehettek egy zongorát. A saját zongora óriási dolog volt. Jasper a fizetésének tíz százalékát az egyháznak utalta, és bankszámlát nyitott a néger Penny Takarékpénztárnál a gyerekek főiskolai taníttatására. Soha nem nyúlt italhoz, soha nem kért kölcsön, és soha nem adósodott el. Egyike volt az első birminghami feketéknek, akik a később Dinamit-dombnak keresztelt, fehér Enon Ridge-re költöztek. Amikor a Klan felrobbantotta Jasper és számos szomszédja vörös téglás otthonát, jó néhányan elmenekültek onnét, ő azonban maradt. Sok-sok éven át elviselte a „Hé, Sambo!”, „Hé, öreg!”, „Hé, George” megszólításokat, ürített köpőcsészéket, takarított fürdőszobákat, fényesített cipőket, és annyi csomagot cipelt, hogy már aludni sem bírt a hátát és vállát szaggató fájdalomtól. Gyakran eleredt a könnye megalázottságában, ha lopott holmit

348 keresve a vasúti nyomozók a hálókocsi-kalauz fülkéjét kutatták át legelőször. Hányszor mondta, hogy „igen, uram”, „igen, asszonyom”, mennyit mosolygott, és hozott nagyszájú üzletembereknek italt az éjszaka közepén, elviselte arrogáns fehér nők sértéseit, azt, hogy gyerekek niggernek csúfolják, és egyes fehér kalauzok úgy bánnak vele, mint a szeméttel, hogy más hordárok ellopják a borravalóját. Takarított ismeretlenek után, ha rosszul lettek, és százszor is áthaladt a Cullman megye határán álló gúnyos felirat alatt: NIGGER... NEHOGY ITT VIRRADJON RÁD A HOLNAP! Elviselte mindezt, ahogy tudta. De... Kifizette családja temetkezési biztosítását, mind a négy gyerekét főiskolára járatta, hogy nekik ne kelljen borravalóból élniük. Ez az egyetlen cél hajtotta mindezen a sok hosszú, kemény, derékszaggató éven át. Ez és a vonatok. Ha fivére, Artis egy városba szeretett bele, Jasper a vonatokba. A sötét, fényezett, mahagónifa vázas társasági kocsikba és a puha. vörös bársonyülésekbe. A lírai csengésű járatokba: Napnyugta... Királyi pálma... New Orleans City... Dixie expressz... Szentjánosbogár... Alkony... Pálmácska... Fekete gyémánt... Dél Szépe... Ezüstcsillag... Ma éjjel a Nagy ezüst üstökösön utazott, amely oly karcsú és áramvonalas volt, akár egy ezüstcső... New Orleans és New York között járt, a régi nagyok egyik utolsó képviselője. Jasper mindegyiket meggyászolta, amikor egyenként kivonták őket a forgalomból, és hagyták, hadd egye őket a rozsda valamelyik rendező pályaudvaron; letűntek, mint az öreg arisztokraták, múlt idők antik relikviái. És ma éjjel úgy érezte, ő is közülük

349 való... félreállítható... idejétmúlt... virágkorát vesztett... hasznavehetetlen. Tegnap történt, hogy véletlenül hallotta, amikor unokája, Mohammed Abdul Peavey közölte anyjával, hogy nem megy többé sehova a nagyapával, mert zavarja, ahogy hajbókol a fehérek előtt, és ahogy a templomban azokat a régi ragtime, ültetvényes néger dalokat énekli. Jasper megértette, hogy az ideje lejárt, ugyanúgy, ahogy rozsdásodó öreg barátaié is. Szerette volna, ha másként történik; az egyetlen utat járta, amelyet ismert. De azt végigjárta.

350

ST. CLAIR SZÁLLODA (BIRMINGHAM LEGKORSZERŰBB SZÁLLODÁJA) ÉSZAKI MÁSODIK SUGÁRÚT 411., BIRMINGHAM, ALABAMA

1965. DECEMBER 23. Smokey az L&N rendező pályaudvar bedeszkázott épületével szemközti szálloda egyik szobájában üldögélt, amely harmincöt évvel ezelőtt talán korszerűnek számított, de most nem volt benne más egy ágyon, széken és egy zsinóron lógó negyvenwattos villanykörtén kívül. A szoba szuroksötét volt a halványsárga fényt leszámítva, amely a magas, vastagon mázolt, barna ajtó feletti, kis üvegablakon szűrődött be. Magányos Smokey egymagában ücsörgött, cigarettája füstjén át kinézett a hideg, nyirkos utcára, s visszagondolt arra az időre, amikor még kis csillagok ragyogtak a hold gyűrűjén, és az összes folyóvíz és whisky édes volt. Amikor még tudott úgy friss levegőt szívni, hogy nem köhögte ki közben a tüdejét. Amikor Idgie, Ruth és Csonka a kávézó hátuljában laktak, és az összes vonat közlekedett. Milyen rég volt mindez... de az ő fejében mintha csak tegnap lett volna... Az emlékei megmaradtak, és Smokey ma este keresgélt közöttük, ahogy mindig is szokta, a hold egyegy sugárkévéje után kapva. És ha olykor-olykor sikerült megragadnia egyet, és felkapaszkodnia rá, hát az valami csodás utazás volt. Egy régi dal jutott eszébe újra meg újra:

351 Füst gyűrűzik Hova száll? Hová lesznek a füstkarikák? Kék köröcskék... Veled időznék...

352


1986. SZEPTEMBER 22. Amikor Evelyn belépett a társalgóba, Mrs. Threadgoode aludt; így, álmában, nagyon öregnek látszott. Evelyn rádöbbent, hogy valójában milyen idős is a barátnője, és rémülten felrázta. – Mrs. Threadgoode! Mrs. Threadgoode felnézett, megigazgatta a haját, és azonmód beszélni kezdett. – Ó, Evelyn. Rég itt van? – Nem. Csak most jöttem. – Hát ne is hagyjon aludni látogatási napon. Megígéri? Evelyn leült, és papírtányéron egy sült húsos szendvicset és egy szelet citromos süteményt tett barátnője elé, majd villát és szalvétát is adott hozzá. – Ó, Evelyn! – egyenesedett ki Mrs. Threadgoode. – Honnan szerezte ezt a sok finomságot? Odaát a kávézóból? – Nem. Én csináltam, kifejezetten a maga kedvéért. – Valóban? Isten áldja meg érte. Evelyn az utóbbi néhány hónapban észrevette, hogy barátnője egyre inkább elveszik az időben, kever jelent és múltat, és néha Cleónak szólítja. Van, hogy észreveszi magát, és ilyenkor nevetni is tud rajta; de egyre gyakrabban észre sem veszi.

353 – Ne haragudjék, hogy így elszenderedtem. De nem csak engem nyom el nappal az álom; mindenki ki van merülve. – Miért, nem tudnak aludni éjjel? – Kedvesem, hetek óta senki nem alszik itt. Vesta Adcock a fejébe vette, hogy egész éjjel telefonálnia kell. Mindenkit felhív, az elnöktől a polgármesterig. Valamelyik éjjel még az angol királynőt is felhívta, hogy elpanaszoljon valamit. Felizgatja magát, mint egy vén cirmos, aztán egész éjjel nem nyughat. – Miért nem csukja be az ajtaját? – Becsukja. – Hát akkor miért nem szerelik le a telefont a szobájában? – Kedvesem, már rég leszerelték, csak ő nem veszi észre, és tovább telefonál. – Istenem... meghibbant? – Nevezhetjük így is – mondta Mrs. Threadgoode kedvesen. – E világ szülötte, de képzeletben már nem itt jár. – Azt hiszem, igaza van. – Kedvesem, úgy kívánok egy hideg italt ehhez a pitéhez. Volna szíves hozni egyet? Mennék én, de nem látom jól a gépen a nyílást. – Ó, mi sem természetesebb. Bocsánat, hogy nem jutott eszembe előbb. – Itt egy ötcentes. – Ugyan, Mrs. Threadgoode, ne csacsiskodjon. Hadd hívjam meg egy italra. – Nem, Evelyn – tiltakozott Mrs. Threadgoode. – Vegye el az érmét... ne költse rám a pénzét. Nem iszom meg, ha nem engedi kifizetni.

354 Evelyn végül elvette az ötcentest, és megvette a hetvenöt centes italt, ahogy mindig. – Köszönöm, kedves... Evelyn, mondtam már magának, hogy utálom a kelbimbót? – Nem. Miért utálja? – Nem tudom. Nem szeretem, és kész. De minden mást szeretek a zöldségek családjában. Igaz, hogy csak frissen. Fagyasztva vagy konzervben nem. Szeretem az édes, friss kukoricát, a limababot és a jó öreg fekete babot meg a sült zöld paradicsomot... – Azt tudta, hogy a paradicsom gyümölcs? Mrs. Threadgoode meglepődött. – Valóban? – Biztos vagyok benne. Mrs. Threadgoode elgondolkozott. – Milyen furcsa. Hány éven át, egész életemben azt hittem, hogy zöldség... akként is tálaltam. A paradicsom valóban gyümölcs lenne? – Igen. – Biztos benne? – Igen. Emlékszem rá a háztartási ismeretekből. – Hát én nem tudok úgy gondolni rá, mint gyümölcsre, ezért úgy teszek, mintha ezt soha nem is hallottam volna. De a kelbimbó zöldség, ugye? – Hát persze. – Akkor megnyugodtam. És a zöldbab? Ne mondja, hogy az is gyümölcs, ugye, nem az? – Nem, az is zöldség. – Akkor jó. – Mrs. Threadgoode bekapta az utolsó falat pitét, és elmosolyodott egy emléken, amely váratlanul eszébe jutott. – Tudja, Evelyn, az éjjel olyan szépet álmodtam. Olyan valóságosnak tűnt. Azt álmodtam, hogy

355 Threadgoode Anyus és Apus a régi ház elülső verandáján állnak, és integetnek, hogy menjek át... és hamarosan Cleo, Albert és az összes Threadgoode is megjelenik a verandán, és mind hívnak engem. Annyira mentem volna, de tudtam, hogy nem mehetek. Mondtam nekik, hogy nem mehetek addig, amíg Mrs. Otis jobban nem lesz, és Anyus azt válaszolta azon a drága, vékony kis hangján, hogy „Igyekezz, Ninny, mert mind várunk rád”. Néha alig várom, hogy följussak a mennybe. Alig várom. Legelőször is a jó öreg Vonatos Bilit fogom megkeresni – soha nem jöttek rá a kilétére. Biztos vagyok benne, hogy a mennybe jutott, akkor is, ha néger. Maga is úgy gondolja, hogy ott van, Evelyn? – Le merném fogadni. – Hát ha bárki megérdemli – akkor ő biztosan. Csak remélni tudom, hogy megismerem, ha látom.

356


1939. FEBRUÁR 3. A kávézó tele volt ebédelő vasutasokkal, ezért Grady Kilgore odament a konyhaajtóhoz, és bekiáltott: – Sipsey, készíts hamar egy adag sült zöld paradicsomot meg egy kis jeges teát, jó? Kevés az időm. – Miután Sipsey kiadta a tálcáját, Grady visszament az ebédjével az asztalokhoz. Az 1939-es év tele az ötödik tél volt egymás után, hogy Vonatos Bili megvámolta a vonatokat. Ahogy Kilgore most ellépett Charlie Fowler, a Déli Vasutak mérnöke mellett, az odaszólt neki: – Hé, Grady, hallom, az öreg Bili már megint működött az éjjel. Hát milyen zsaruk vagytok, hogy soha nem kapjátok el azt a fiút? Az összes férfi fölnevetett, miközben Grady leült a tálcájával. – Nevethettek, fiúk, ha akartok, de ez egyáltalán nem vicces. Ez a gazember már öt vonatot kirabolt az elmúlt két hétben. Öklelő Jacknek fülig szaladt a szája. – Az a nigger fiú jó sok fejfájást okoz neked, ugye? Wilbur Weems mosolyogva rágcsált egy fogpiszkálót Jack mellett. – Hallottam, hogy egy egész kocsi konzervet szórt le Whistle Stop és Anniston között, és a niggerek mindet felszedték még pitymallat előtt.

357 – Nem csak ez a baj – mondta Grady. – Az a nigger szemétláda tizenhét sonkát is ledobott az Egyesült Államok készletéből, ráadásul fényes nappal. Sipsey kuncogva tette Grady elé a jeges teát. – Ez egyáltalán nem mulatságos, Sipsey – nyúlt Grady a cukortartó után. – Chicagóból egy kormányzati felügyelőt küldtek a nyakamra. Épp azért megyek most át Birminghambe. És mi is felvettünk már hat embert a rakodó pályudvarra. Az állásomba kerülhet ez az egész. – Azt hallottam, hogy senki nem tudja, hogyan mászik fel a vonatokra, és honnan neszeli meg, melyiken van élelem – mondta Jack. – Meg hogy hogyan ugrik le, mielőtt a fiúk elkapnák a grabancát. – Grady – szólalt meg Wilbur –, azt mondják, még csak közel sem voltál soha ahhoz, hogy elkapd. – Hát Art Bevins majdnem elcsípte valamelyik éjjel, Gate City mellett. Két percen múlott, úgyhogy a napjai meg vannak számlálva... majd meglátjátok. – Hé, Grady – jött oda Idgie –, miért nem viszed magaddal Csonkát? Segíthetne a fiúknak a rendező pályaudvaron. Lehet, hogy ő elkapná. – Idgie, te csak fogd be a szád, és inkább hozz még ezekből az izékből – nyújtotta feléje a tányérját Grady. Ruth a pult mögött számolta ki a visszajárót Wilburnek. – Tényleg, Grady, nem látom, miért olyan nagy baj ez. Ezek a szerencsétlenek közel vannak az éhhalálhoz, és ha nem dobna le szenet, már sokan megfagytak volna. – Bizonyos fokig egyetértek veled, Ruth. Senki nem foglalkozna néhány babkonzervvel meg egy-egy marék szénnel. De ez már túlmegy minden mértéken. A társaság

358 az államhatártól idáig tizenkét új embert vett fel, és én is dupla műszakban dolgozom. Magányos Smokey eddig némán itta a kávéját a pult végében, de most megszólalt: – Tizenketten egy szegény kis nigger kölök ellen? Ennyi erővel verebekre is lövöldözhetnétek ágyúval, nem gondolod? – Ne legyen lelkiismeret-furdalásod – veregette Idgie hátba Gradyt. – Sipseytől tudom, hogy miért nem tudjátok elkapni. Mer' amikor csak kedve tartja, átváltozik rókává vagy nyúllá. Mit gondolsz? Szerinted igaz ez, Grady? Wilbur kíváncsi volt, hogy mekkora jutalmat tűztek ki a fejére. – Ma reggel kétszázötven dollár volt – válaszolta Grady. – De valószínűleg felmegy ötszázra is, mire meglesz. Wilbur megrázta a fejét – A francba is, az sok pénz... Hogy néz ki? – Azok szerint, akik látták, csak egy jambósapkás, öreg átlagnigger. – Én amondó vagyok, hogy ügyes néger fickó – kotyogott bele Smokey. – Hát lehet. De mondok nektek valamit, ha elkapom azt a fekete nyakát, nagyon szegény nigger fickó lesz belőle. A francba is, már hetek óta nem aludtam a saját ágyamban. – Hát ha igaz, amit beszélnek, Grady, ez nem újdonság – mondta Wilbur. Ezen mindenki nevetett. Amikor Öklelő Jack, szintén a Savanyú Uborka Klub tagja megjegyezte, hogy „Te szegény... hallom, Eva Bates is panaszkodik”, az egész kávézó dőlt a nevetéstől.

359 – Jack, igazán szégyellhetned magad – mondta Charlie. – Legalább szegény Evát kihagyhatnád belőle. Grady fölállt, és körbenézett a teremben. – Tudjátok, mit? Egytől egyig olyan ostobák vagytok, mint a segg. Fajankók! Fogta a kalapját, s aztán még egyszer körbenézett. – Ostoba kávézónak kellene nevezni ezt a helyet. Holnaptól máshová járok. Erre mindenki hahotára fakadt megint, Gradyt is beleértve, mert semmilyen máshová nem létezett. Grady kiment, és indult Birminghambe.

360

WILLINA KÖZ 1520. ATLANTA, GEORGIA

1986. NOVEMBER 27. Csonka Threadgoode, aki ötvenhét évesen is megnyerő férfi volt, lányánál, Normáéknál fogyasztotta el a hálaadásnapi vacsorát. Éppen véget ért az AlabamaTennessee-futballmeccs, és Csonka visszaült az asztalhoz Norma férje, Macky, Linda nevű lányuk és szemüveges, vézna fiúja mellé, aki masszőrnek tanult. Kávéval és pekándiós süteménnyel fejezték be a vacsorát. Csonka a fiúhoz fordult. – Volt egy Cleo nevű nagybátyám, ő gerincmasszőr volt. Persze soha nem keresett vele egy centet sem... mindenkit ingyen gyógyított a városban. De ez a gazdasági válság évei alatt történt, és úgysem lett volna senkinek pénze. – Anyámnak és Idgie-nek egy kávézójuk volt. Csak egy kis csehó volt, de egyet mondhatok: mindig volt mit ennünk, és nemcsak nekünk, de mindenki másnak, aki éhesen betért oda... akár fekete volt, akár fehér. Soha nem láttam, hogy Idgie néni elküldött volna valakit, és azt is tudták róla, hogy megkínálja az embert egy felessel, ha szüksége van rá... Tartott egy üveget a kötényzsebében, anyám mondta is neki, hogy „Idgie, rosszra csábítod az embereket”. De Idgie néni, aki maga sem vetette meg az italt, ezt válaszolta: „Ruth, az ember nem csak kenyérrel él.”

361 Naponta legalább tíz-tizenöt csavargó tért be hozzánk. De ezeknek a fiúknak nem derogált egy kis munkát elvégezni az ennivalóért. Nem úgy, mint a mai csöveseknek. Összegereblyézték az avart, vagy felseperték a járdát. Idgie néni mindig talált nekik valami tennivalót, hogy meg ne sértse a büszkeségüket. Néha egyszerűen csak beküldte őket hozzám a hátsó szobába, hogy vigyázzanak rám, és hadd higgyék, hogy megdolgoztak az ennivalóért. A legtöbbjük rendes fickó volt, csak éppen a szerencse pártolt el mellőlük. Idgie néni legjobb barátja egy Magányos Smokey nevű csavargó volt. Az életét is rábízhatta az ember. Soha nem vett el semmit, ami nem volt az övé. Ezekben a hobókban még volt becsület. Smokey mondta, hogy egyszer elkaptak egy csavargót, aki valami ezüstöt lopott egy házból, és ott helyben megölték, és visszavitték az ezüstöt... akkoriban nem is zártuk az ajtókat. De ezek a mostaniak, akik az utakon meg a megmaradt vonatokon járnak, teljesen másfajták. Lusta disznók meg kábítósok, akik kilopják az ember szemét is. – Idgie néninek soha nem tűnt el semmije – nevetett Csonka. – Persze lehet, hogy az a pisztoly ijesztette el őket, amit az ágya mellett tartott... olyan kemény nő volt, mint az acél, nem igaz, Peggy? – Még annál is keményebb – kiáltott be Peggy a konyhából. – Persze a legtöbbször csak játszott, de fúria is tudott lenni, ha valakit nem kedvelt. Sokáig tartott a viszály a lelkész meg őközötte; Anyus annak a baptista templomnak a vasárnapi iskolájában tanított, amelynek öreg lelkészét Idgie nem állhatta. Antialkoholista volt, és egyik vasárnap kiprédikálta Idgie barátnőjét, Eva Batest,

362 és ezt Idgie soha nem bocsátotta meg neki. Ha idegen jött a városba, és whiskyt akart venni, Idgie kivezette a kávézó elé, és Scroggins tiszteletes házára mutatott: „Látja ott azt a zöld házat? Menjen át, és kopogjon be. Ott kapni a legjobb töményet az egész államban.” De akkor is oda irányította őket, ha valami mást kerestek. Peggy bejött a konyhából, és leült. – Csonka, ne mondj ilyet. – Pedig ez az igazság – nevetett Csonka. – Mindig borsot tört a tiszteletes orra alá. De csak azt akarta, hogy gonosznak higgyék... olyan szíve volt, mint egy angyalnak. Például amikor a tiszteletes fiát, Bobby Lee-t lecsukták... ő is Idgie-t hívta, hogy jöjjön és szabadítsa ki. Bobby átment Birminghambe pár haverjával, és jól becsípve alsónadrágban futkostak a szálloda halljában, és vízzel töltött léggömböket dobáltak a hetedik emeleti ablakból; csakhogy Bobby Lee tintával töltötte meg az övéit, és az egyik valami fontos városi tanácsnok feleségének a fejére esett, amikor épp jöttek befelé a szállodai táncestélyre. Idgie néninek kétszáz dollárjába került, hogy kihozza a börtönből, és újabb kétszázba, hogy töröljék Bobbyt a rendőrségi nyilvántartásból, hogy az apja ne tudja meg... Én is átmentem vele Birminghambe a fiúért, és hallottam, hogy hazafelé azt mondja neki, ha bárkinek elmondja, hogy ő segített rajta, levágja a tudodmicsodáit. Idgie nem bírta elviselni, hogy megtudják, hogy segített valakin, különösen, ha a tiszteletes fia volt az. És az egész Savanyú Uborka Klub ilyen volt. Sok jót cselekedtek, amiről senki nem tudott. De a legjobb vicc

363 az egészben az, hogy Bobby Leeből nagymenő ügyvéd, Folsom kormányzó legfőbb államügyésze lett. Csonka lánya, Norma bejött, hogy leszedje a maradék edényt. – Apu, meséld el nekik Vonatos Bilit. Linda dühös pillantást vetett anyjára. – Vonatos Bilit? Ugyan már, tényleg azt akarod? A fiú tulajdonképpen el akarta vinni Lindát valahová, mégis ezt felelte: – De igen, uram, nagyon szeretném hallani. Macky a feleségére mosolygott. Már százszor hallották ezt a történetet, de tudták, hogy Csonka szereti mesélni. – A válság alatt történt, hogy ez a Vonatos Bilinek nevezett valaki titokban felkapaszkodott a kormányellátmányt szállító vonatokra, és élelmiszert dobált le a feketéknek. Aztán leugrott, mielőtt elkapták volna. Ez éveken át így ment, és a négerek hamarosan meséket költöttek róla. Állították, hogy valaki látta, amint átváltozott rókává, és harminc kilométeren át szaladt egy szögesdrót kerítés tetején. Akik látták, azt mondták, hogy hosszú, fekete kabátot és fekete jambósapkát viselt. Még dalt is írtak róla... Sipsey mondta, hogy minden vasárnap imádkoznak érte a templomban, hogy ne essék baja. A vasúttársaság magas jutalmat tűzött ki a fejére, de Whistle Stopban senki nem adta volna föl, még ha tudták volna, ki az, akkor sem. De mindenki csak találgatott. A fejembe vettem, hogy Artis Peavey az, a szakácsunk fia. Körülbelül termetre is ráillett, amit mondtak, és gyors volt, akár a villám. Éjjel-nappal a nyomában voltam, de soha nem kaptam rajta. Kilenc- vagy tízéves lehettem

364 akkor, és bármit megadtam volna, hogy lássam, amikor csinálja, és biztos lehessek benne. Aztán egy hajnalban, alig derengett még, ki kellett mennem a vécére. Félálomban támolyogtam a fürdőszobába, de Anyus és Idgie néni bent voltak, és csobogott a víz. Anyus meglepetten nézett rám, és azt mondta: „Várj egy kicsit, drágám”, majd becsukta az ajtót. Én követelőztem, hogy „Siess, Anyus, nagyon kell!”, ahogy a gyerekek szoktak. Hallottam, hogy beszélnek, de hamar kijöttek, és Idgie néni az arcát és a kezét törölgette. Amikor bementem, a mosdókagyló fekete volt a szénportól. A padlón meg, az ajtó mögött, fekete jambósapka hevert. Hirtelen eszembe jutott, hányszor láttam Idgie nénit Gradyvel, a vasúti nyomozóval sutyorogni. Ő informálhatta a vonatokról... és az én Idgie néném vámolta meg azokat a vonatokat annyi éven át. – Ó, Nagyapa, ez biztos, hogy igaz? – kérdezte Linda. – Hát persze hogy igaz. De Idgie néni még sokféle őrültséget csinált. Meséltem már, hogy milyen ötlete támadt, amikor Wilbur és Dot Weems összeházasodtak, és nászútra mentek egy nagy birminghami szállodába? – fordult Csonka Mackyhez. – Nem, nem hinném. – Csonka, ezt ne mondd el a gyerekek előtt – szólt rá Peggy. – Nem lesz olyan, ne aggódj. Szóval Wilbur is a Savanyú Uborka Klub tagja volt, és rögtön az esküvő után Idgie néni meg a klub többi tagja beült a kocsiba, és nagy sebesen áthajtott Birminghambe, ott lefizették a recepcióst, hogy engedje be őket a nászutaslakosztályba,

365 és mindenféle vicces dolgokat helyeztek el az ágyon... isten tudja, mi mindent... – Csonka... – figyelmeztette Peggy. A férfi fölnevetett. – Na, mindegy, nem is tudom már, mi minden volt ott. Mindenesetre visszajöttek, és amikor Wilbur és Dot hazatértek, megkérdezték az újdonsült férjet, hogy hogy tetszett a nászutaslakosztályuk a Redmontban, és akkor derült ki, hogy rossz szállodába mentek, és egy másik szegény párnak jól elrontották a nászútját. – El tudjátok ezt képzelni? – ingatta a fejét Peggy. Norma kidugta a fejét az átadópult mögül. – Apu, mondd el nekik, mekkora harcsákat szoktatok fogni lenn a Warrior folyónál. Csonka arca földerült. – Na jó. El sem tudjátok képzelni, mekkorák voltak azok a halak. Emlékszem, egyszer esett, és olyan kapásom volt, hogy lerántott a partról, és minden erőmmel meg kellett vetnem a lábam, hogy ne essem bele a vízbe. Villámlott, és az életemért küzdöttem, de mintegy négy óra múltán partra húztam azt az iszaplakó ősapát. Legalább tíz kilót nyomott, és ilyen hosszú volt... Csonka kinyújtotta egyetlen karját. A vézna leendő gyógymasszőr bárgyú ábrázattal nézte Csonkát, és komolyan megpróbálta elképzelni, hogy milyen nagy lehetett az a harcsa. Linda bosszúsan csípőre tette a kezét. – Ugyan, nagyapa. Norma csak vihogott a konyhában.

366


1986. SZEPTEMBER 28. Aznap többféle finomságot is engedélyeztek maguknak: kólát, burgonyás chipset, desszertnek pedig – szintén Mrs. Threadgoode kérésére – fügés táskát. Az idős hölgy mondta Evelynnek, hogy Mrs. Otis az utóbbi harminc évben naponta három fügés táskát eszik, hogy rendben tartsa az emésztését. – Én személy szerint azért eszem, mert szeretem az ízét. De mondok magának valamit, ami igazán finom. Amikor még otthon voltam, és nem volt kedvem főzni, csak átmentem Ocie boltjába, és hazavittem egy kis csomag félkész zsemlyét, szirupot öntöttem rá, és megvolt a vacsorám. Nem is került olyan sokba. Próbálja ki egyszer. – Megmondom én, mi a jó, Mrs. Threadgoode. A mélyhűtött mézes csiga. – Mézes csiga? – Igen. Olyan, mint a fahéjas csiga. – Ó, mennyire imádom a fahéjas csigát. Hozzon majd egyszer, jó? – Rendben. – Tudja, Evelyn, annyira örülök, hogy abbahagyta azt a diétát. Az a sok nyers étel tönkretenné. Nem akartam ezt eddig mondani, de Mrs. Adcock kis híján belehalt az egyik fogyókúrájába. Olyan sok nyers ételt evett, hogy

367 rettenetes gyomorpanaszokkal vitték a kórházba, és azonnal megtükrözték. Azt mondta, hogy miközben az orvos a belsejét vizsgálta, kivette a máját, hogy jobban megnézze, és leejtette a padlóra, és a mája ötöt vagy hatot is pattogott, amíg meg tudták fogni. Mrs Adcock azt mondja, azóta iszonyatosan szaggat a háta. – Ó, Mrs. Threadgoode, ugye, nem hiszi el ezt a szamárságot? – Hát ezt mondta valamelyik nap vacsora közben. – Kedvesem, az egészet csak kitalálta. Az embernek nem jár ki a mája a testéből. – Akkor lehet, hogy összekeverte, és talán a veséje volt vagy valami más, de én a maga helyében nem ennék több nyers ételt. – Akkor nem eszem, Mrs. Threadgoode, de csak mert maga mondja. – Evelyn bekapott egy szem chipset. – Mrs. Threadgoode, már rég meg akartam kérdezni valamit. Csak képzelem, hogy mondta, vagy valóban mondta azt, hogy egyesek azt hitték, hogy Idgie megölt egy embert? – Ó, aranyom, sokan hitték ezt. Különösen, amikor gyilkossággal vádolták őt és Big George-ot Georgiában. Evelyn megdöbbent. – Tényleg? – Nem mondtam még? – Nem. Soha. – Hát... rettenetes volt! Jól emlékszem arra a reggelre. Épp mosogattam, a Reggelizők klubja ment a rádióban, és egyszer csak beállít Grady Kilgore Cleóért. Olyan képpel, mint akinek épp most halt meg valakije. Azt mondta: – Cleo, hidd el, inkább levágnám a fél karomat, de mégis muszáj megtennem. Be kell kísérnem Idgie-t és Big George-ot, és szeretném, ha velem jönnél.

368 Tudja, Idgie volt Grady egyik legjobb barátja, és Grady szinte belerokkant abba, amit tennie kellett. Mondta Cleónak, hogy fontolgatta, hogy lemond, de aztán arra gondolt, hogy az még rosszabb volna, ha egy idegen tartóztatná le Idgie-t. – Ó, Istenem, mit csinált? – kérdezte akkor Cleo. – Grady azt válaszolta, hogy őt és Big George-ot azzal vádolják, hogy még 1930-ban megölték Frank Bennettet. Én még azt sem tudtam, hogy meghalt, vagy hogy eltűnt vagy bármi ilyesmi. Evelyn megkérdezte, miből gondolták, hogy Idgie és Big George tette. – Úgy tűnik, Idgie és Big George megfenyegették néhányszor, és ez szerepelt a georgiai rendőrség kartotékaiban, és amikor megtalálták a teherautót, be kellett idézniük őket... – Milyen teherautót? – Frank Bennett teherautóját. Valami vízbe fulladt ember holtteste után kutattak, de a teherautót találták meg helyette nem messze Eva Bates lakóhelyétől, és ebből tudták, hogy Bennett járt Whistle Stopban kilencszázharmincban. Gradyt dühítette, hogy egy ostoba fajankó áttelefonált Georgiába, és bemondta a rendszámot... Ruth akkor már nyolc éve halott volt, Csonka és Peggy összeházasodtak és Atlantába költöztek, úgyhogy ez 1955-ben vagy 56ban lehetett. Másnap Grady átkísérte Idgie-t és Big George-ot Georgiába, és Sipsey is velük ment; képtelenség volt lebeszélni róla. De Idgie nem engedte meg senki másnak, hogy elkísérje őket, úgyhogy otthon várakoztunk.

369 Grady próbálta titokban tartani a dolgot. A városban senki nem beszélt róla, ha tudta, akkor sem... Dot Weems tudta, de egy szóval sem említette az újságjában. Emlékszem, a tárgyalás hetében Alberttel átmentem Troutville-be Onzellhez, aki halálra volt rémülve, mert tudta, ha Big George-ra rábizonyítják, hogy megölt egy fehér embert, ugyanúgy a villamosszékben végzi, mint Mr. Pinto. Ekkor bejött Geneene, az ápolónő, és leült, hogy elszívjon egy cigarettát, meg hogy pihenjen egy kicsit. Mrs. Threadgoode most hozzá fordult: – Ó, Geneene, ő a barátnőm, Evelyn, akiről a múltkor beszéltem. Neki van az a sok baja a menopauza miatt. – Örvendek. – Hello. Mrs. Threadgoode egyre Evelynről csacsogott a gondozónőnek: hogy szerinte milyen csinos, és hogy nem gondolja-e Geneene, hogy Evelyn igazán ügynökösködhetne Mary Kay-kozmetikumokkal? Evelyn remélte, hogy az ápolónő kimegy, és Mrs. Threadgoode befejezi a történetét, de az végig velük maradt. És amikor Ed beszólt érte, csalódott lett, mert most egy egész hétig várhat a per kimenetelére. Evelyn elmenőben még figyelmeztette az idős hölgyet: – Aztán el ne tessék felejteni, hogy hol hagytuk abba. Mrs. Threadgoode üres tekintettel meredt rá: – Abbahagytam? Úgy gondolja, Mary Kaynél? – Ó, dehogy. A tárgyalásnál. – Ja, tényleg. Hát az nem volt semmi...

370

MEGYEI BÍRÓSÁG VALDOSTA, GEORGIA

1955. JÚLIUS 24. Vihar volt készülőben; a tárgyalóteremben fullasztó volt a hőség. Idgie hátrafordulva körbepillantott a termen; hátán folyt az izzadság. Ügyvédje, Ralph Root, Grady barátja, a nyakkendőjét meglazítva próbált levegőhöz jutni. A tárgyalás harmadik napja volt, és már mindazok tanúskodtak, akik aznap, hogy Idgie megfenyegette Frank Bennettet, a valdostai borbélyüzletben tartózkodtak. Jake Box éppen most tette le az esküt. Idgie újra hátrafordult; Magányos Smokeyt kereste. Hol a bánatban lehet? Grady üzent neki, hogy Idgie bajba került, és szüksége van rá. Valami nem stimmelt. Rég itt kellene lennie. Idgie már azon kezdett tűnődni, hogy életben van-e egyáltalán. Jake Box ekkor Big George-ra mutatva kijelentette: – Ő az. Ő jött Frank után a késsel, és ez a nő volt vele. A Loundes Megyei Bíróság tárgyalótermén morgás futott végig: egy emberként hördültek fel arra, hogy fekete ember fenyegetett meg egy fehéret. Grady Kilgore mocorogni kezdett a székén. Sipsey, az egyetlen néger a jelenlévők között, a karzaton nyögdécselt és imádkozott az ő kicsi fiacskájáért, noha az majdnem a hatvanat is betöltötte már.

371 Az ügyész nem húzta az időt azzal, hogy Big Georgeot kikérdezze, mindjárt Idgie-t szólította, aki előbb letette az esküt. – Ismerte Frank Bennettet? – Nem, uram. – Biztos benne? – Igen, uram. – Azt állítja tehát, hogy soha nem találkozott azzal a férfival, akinek a felesége, Ruth Bennett a maga üzleti partnere volt tizennyolc éven át? – Így igaz. Az ügyész hüvelykujját a gomblyukába feszítve hátrafordult az esküdtek felé. – Azt állítja tehát, hogy nem igaz, hogy bement a valdostai borbélyüzletbe 1928 augusztusában, és megfenyegette a maga által ismeretlennek mondott Frank Bennettet azzal, hogy megöli? – Rendben, elismerem, hogy én voltam. De úgy értettem, azt kérdezi, hogy találkoztunk-e valaha, és arra a válasz az, hogy nem. Megfenyegettem, de soha nem mutattak be bennünket egymásnak, ahogy mondani szokták. A teremben kuncogás hallatszott; voltak, akik nem kedvelték a nagyképű ügyészt. – Tehát beismeri, hogy megfenyegette Frank Bennettet? – Igen, uram. – És az igaz, hogy színes bőrű alkalmazottjával átjött Georgiába 1928 szeptemberében, és magukkal vitték Frank Bennett feleségét és gyermekét? – Csak a feleségét. A gyerek később jött. – Mennyivel később? – Amennyivel szokott: kilenc hónappal.

372 A teremben kitört a nevetés. Gerald, Frank fivére, Idgie-re meredt az első sorból. – És az igaz, hogy Frank Bennett feleségét a férje ellen hangolta, azt mondván neki, hogy a férje nem erkölcsös ember? Igaz, hogy győzködte, hogy nem alkalmas férjnek? – Nem, uram, ezt ő maga is nagyon jól tudta. Újabb nevetés. Az ügyész fölemelte a hangját. – Kényszerítette késsel vagy nem, hogy magával menjen Alabamába? – Semmi szükség nem volt rá, hogy kényszerítsem. Már összepakolt, és útra készen állt, amikor odaértünk. Az ügyész mintha nem is hallotta volna az utolsó mondatot. – Igaz, hogy Frank Bennett átment Whistle Stopba, Alabamába, hogy visszavigye jogos tulajdonát – feleségét és csecsemő fiát –, és maga és a színes bőrű alkalmazottja megölték, hogy ne térhessen többé vissza boldog otthonába, és a gyermek ne kerülhessen az apjához? – Nem igaz, uram. A nagydarab ügyész mellét kidomborítva nagy lendületet vett. – Tudatában van annak, hogy azt rombolta szét, ami a legszentebb dolog e világon: egy szerető apa, anya és gyermek keresztény otthonát? Hogy beszennyezte egy férfi és nő szent és sérthetetlen házasságát, mely Isten színe előtt, 1924. november elsején köttetett itt Valdostában, a Hajnal Galambja baptista templomban? Hogy rávett egy jó keresztény asszonyt arra, hogy szegje meg Isten törvényét és a házassági esküjét? – Nem, uram.

373 – Feltételezem, hogy megvesztegette ezt a gyönge, szegény nőt a pénz és ital ígéretével, és ő rövid időre elveszítette a helyes út iránti érzékét, majd amikor a férje elment érte, hogy hazavigye, maga a színes bőrű alkalmazottja segítségével hidegvérrel meggyilkolta, hogy ne térhessen haza többé. Az ügyész ekkor Idgie-re förmedve ordította: – HOL VOLT 1930. DECEMBER 13-ÁN ESTE? Idgie-ről már valósággal dőlt a víz. – Nos, uram, anyám házában voltam, Whistle Stopban. – Ki volt még ott? – Ruth Jamison és Big George. Ő is átjött velünk aznap este. – Ruth Jamison tanúsíthatja ezt? – Nem, uram. – Miért nem? – Mert nyolc évvel ezelőtt elhalálozott. – És a maga édesanyja? – Ő is halott. Az ügyészből kezdett fogyni a lendület, és egy pillanatra lábujjhegyre állt, majd visszafordult az esküdtekhez. – Egyszóval, Miss Threadgoode, azt képzeli, hogy tizenkét értelmes ember hisz magának, miután két tanúja halott, a harmadik pedig egy fekete bőrű, aki a maga alkalmazásában áll, és azon a napon is magával volt, amelyen erőszakkal megfosztotta Ruth Bennettet a boldog otthonától, és amúgy is mihaszna, semmirekellő, hazug niggernek ismerik, tehát ismétlem, azt képzeli, hogy hisznek magának csak azért, mert maga ezt állítja? – Idgie már egyébként is ideges volt, hát még azok után, hogy az ügyész miket mondott Big Georgeról.

374 – Pontosan azt képzelem, maga disznóképű, pöfeteg, felfuvalkodott béka. A terem robbant és nem csitult, hiába verte a bíró a kalapácsával az asztalt. Big George felnyögött. Előzőleg könyörgött Idgienek, hogy ne vállalja a tárgyalást, de az eltökélte, hogy alibivel szolgál Big George-nak arra az estére, mert nincsen más esélye. Egy fehér nő sokkal könnyebben megússza, mint ő, különösen, ha az alibijét egy másik fekete igazolja. Idgie eldöntötte, hogy nem hagyja Big George-ot bebörtönözni, ha az élete múlik rajta, akkor sem; és most könnyen múlhatott rajta a saját élete is. Idgie-nek igencsak rosszul állt a szénája, és amikor az utolsó napon a meglepetéstanú a terembe lépett, Idgie tudta, hogy a helyzet még csak romlott. A tanú kenetteljes, szentfazék ábrázattal csoszogott át a termen... Idgie esküdt ellensége volt, akit éveken át szekírozott. Végem van, gondolta Idgie. – Diktálja be a nevét, kérem. – Herbert Scroggins tiszteletes. – Foglalkozása? – A Whistle Stop-i baptista templom lelkésze vagyok. – Helyezze a jobb kezét a Bibliára. Scroggins tiszteletes kijelentette, hogy köszöni, de magával hozta a sajátját, és arra helyezve kezét megesküdött, hogy csakis a színtiszta igazat fogja vallani, Isten őt úgy segélje. Idgie összezavarodott. Azt felfogta, hogy a saját ügyvédje hozta be a lelkészt. De miért nem kérdezte meg őt előbb? Akkor figyelmeztette volna, hogy ettől az embertől semmi jót nem várhatnak.

375 Ezzel azonban elkésett, a tiszteletes már a tanúk emelvényén állt. – Scroggins tiszteletes úr, volna szíves elmondani a bíróságnak, hogy miért hívott fel engem tegnap este interurbán, és hogy mit mondott nekem? A tiszteletes megköszörülte a torkát. – Igen. Azért hívtam fel, mert információval rendelkezem arról, hogy hol tartózkodott Idgie Threadgoode és George Pullman Peavey 1930. december 13-a estéjén. – Nem Idgie Threadgoode anyjánál tartózkodtak, ahogy az a tárgyaláson korábban elhangzott? – Nem, nem ott. Ó, a francba, gondolta Idgie. Az ügyész nem érte be ennyivel. – Tehát ön, Scroggins tiszteletes, azt állítja, hogy Idgie Threadgoode hazudott arra vonatkozóan, hogy hol töltötte azt az estét? A tiszteletes összecsücsörítette az száját. – Nos, bíró úr, mint keresztény nem állíthatom bizonyossággal, hogy hazudott-e vagy sem. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy megcsalja az emlékezete. – Azzal kinyitotta saját Bibliáját, a végére lapozott, és egy bizonyos oldalra szegezte a tekintetét. – Éveken át szokásom volt, hogy feljegyezzem a hitközség tevékenységeit a Bibliámba, és amikor most valamelyik este átolvastam a följegyzéseimet, azt találtam, hogy december 13-ának estéjén kezdődött az egyházunk évi sátras újjászületésünnepe, lent a baptista táborhelyen. És Threadgoode nővér is jelen volt George Peavey nevű alkalmazottjával együtt, aki a frissítőket szolgálta fel, csakúgy, mint mindig az elmúlt húsz évben.

376 Az ügyész felpattant. – Tiltakozom! Ez nem jelent semmit. A gyilkosság az ezt követő napok egyikén is történhetett. Scroggins tiszteletes keményen az ügyész szemébe nézett, majd a bíróhoz fordult. – Éppen erről van szó, tiszteletre méltó bíró úr: az újjászületés ünnepe mindig három napon és három éjszakán át tart. Az ügyvéd megkérdezte: – És bizonyos benne, hogy Miss Threadgoode valóban jelen volt? Scroggins tiszteletes sértődöttnek látszott, hogy valaki kétségbe vonja a szavát. – Természetesen igen. – Az esküdtekhez fordult: – Threadgoode nővér kivétel nélkül minden egyházi tevékenységen részt vesz, úgy is, mint templomi kórusunk előénekese. Idgie-nek életében először semmi nem jutott az eszébe; a lélegzete is elakadt. Hány éven át agyaltak ki jobbnál jobb hazugságokat és meséket a Savanyú Uborka Klubban, és milyen nagyra voltak velük! Scroggins tiszteletes erre föl öt perc alatt mindannyiukat lefőzi. A lelkész olyan meggyőzően beszélt, hogy Idgie kevés híján maga is hitt neki. – Olyan nagyra értékeljük Threadgoode nővér munkáját, hogy az egész gyülekezet idebuszozott azért, hogy a védelmében tanúskodjék. – Azzal nyílt az ajtó, és besorjázott a legfurcsább szerzetekből álló gyülekezet, amelyet Isten valaha is egymás mellé képzelt: Magányos Smokey, Gombócfejű Jimmy Harris, Szilánkhasú Al, Vaktöltény Sackett, Tintás Pardue, Molyette Jake, Elmo Williams, Varacskos Willy, és még mások... mind frissen nyiratkozva Opal fodrászszalonjában, kölcsönruhákban... néhány csavargó azon sok közül, akiket Idgie és Ruth az

377 évek folyamán etetett, és akiket Smokey elő tudott keríteni. Eskü alatt egyenként ünnepélyes vallomást tettek, részletesen felelevenítve az 1930-as decemberi újjászületés ünnepét. Végül belépett Eva Bates nővér is, virágos kalapban, kis retiküllel; a vallomásától szinte megszakadt a bírák szíve: Eva előadta, hogyan hajolt hozzá Threadgoode nővér az ünnep első éjszakáján, és hogy az ő szívét ekkor érintette meg Isten ujja, Scroggins tiszteletes ihletett prédikációjának köszönhetően, mely a whiskyben és a testi vágyban lakozó gonoszról szólt. A vékony, apró termetű bíró, akinek nyaka nem volt vastagabb egy emberi karnál, nem is húzta az időt azzal, hogy az esküdteket felszólítsa, hogy vonuljanak vissza döntéshozatalra. Kalapácsával megkopogtatta az asztalt, és az ügyészhez fordult: – Percy, nekem úgy tűnik, itt nincs semmilyen bírósági ügy. Először is, nem találtak semmiféle holttestet. Másodszor, a tanúinknak senki nem mondott ellent. Tehát egy nagy semmit markolunk. Én azt mondom, ez a Frank Bennett leitta magát, aztán belehajtott a folyóba, és már rég felfalták a halak. Úgyhogy ezt baleseti halálként fogjuk elkönyvelni. Ebből csináltunk mi bírósági ügyet magunknak. Ismét megkopogtatta az asztalt, és kijelentette: – Az ügyet lezárom. Sipsey táncra perdült a karzaton, Grady megkönnyebbülten felsóhajtott. A tiszteletre méltó Curtis Smoote bíró tökéletesen tisztában volt vele, hogy december közepén nem tartanak háromnapos sátras újjászületési ünnepet. És a helyéről azt is jól látta, hogy a lelkésznél levő könyv, amelyre megesküdött, nem a Biblia volt. És ilyen szedett-vedett

378 gyülekezettel sem igen találkozott még. De mellesleg a lánya néhány hete halt meg, jóval idő előtt, miután kutyának való életet élt a város szélén Frank Bennett miatt; úgyhogy a bírót igazán nem érdekelte, hogy ki ölte meg azt a gazembert. Miután a tárgyalást bezárták, Scroggins tiszteletes odament Idgie-hez, és kezet fogott vele. – A vasárnapi viszontlátásra, Threadgoode nővér – és egy kacsintással távozott. A lelkész fia, Bobby, pár nappal azelőtt értesült a tárgyalásról, és felhívta az apját, hogy elmondja, hogyan hozta ki Idgie a börtönből annak idején, és Scroggins, akivel Idgie annyi éven át a bolondját járatta, most a segítségére sietett. Jó időbe tellett, mire Idgie megemésztette a történteket. Hazafelé menet azonban a kocsiban ennyit már sikerült mondania: – Tudjátok, gondolkodtam a dolgon. Nem tudom, melyik rosszabb: börtönbe vonulni, vagy egy lelkész kedvéért rendesen viselni magam életem végéig.

379


1986. OKTÓBER 9. Evelyn alig várta, hogy mielőbb az idősek otthonába érjen; egész úton nógatta Edet, hogy hajtson gyorsabban. Szokása szerint benézett Nagyanyushoz, és megkínálta mézes csigával, de Nagyanyus visszautasította, mint rendesen: – Ha megenném, csak rosszul lennék tőle. Fel nem foghatom, hogyan tudtok ilyen ragadós, gusztustalan dolgokat enni. Evelyn kimentette magát, és átsietett az előcsarnokon a társalgóba. Mrs. Threadgoode élénkzöld virágos ruhájában vidám „Boldog új évet!”-kiáltással üdvözölte barátnőjét. Evelyn aggodalmaskodva leült. – Kedvesem, még három hónap hátravan az évből. Hiszen még karácsony sem volt. Mrs. Threadgoode fölnevetett. – Tudom, csak gondoltam, nem ártana egy kis változatosság. Valami vidámság. Olyan szörnyű látni, ahogy ez a sok öreg lógatja itt a fejét. Evelyn átadta Mrs. Threadgoode-nak, amit hozott. – Ó, Evelyn, csak nem mézes csiga? – De az. Emlékszik? Mondtam, hogy hozok. – Milyen jól néz ki! – Az idős hölgy feltartott egyet. – Pont olyan, mint egy vaníliás fánk. Köszönöm, aranyom.

380 Kóstolta már a vaníliás fánkot? Könnyű, mint a pehely. Mindig mondtam is Cleónak: „Ha elmész egy fánkbolt előtt, hozzál egy tucattal Albertnek és nekem. Hat cukormázosat és hat lekvárosat.” De azokat a csavartakat is szeretem. Tudja, ami olyan, mint a fonott kalács. Elfelejtettem, mi a rendes neve. Evelyn nem bírta tovább. – Mrs. Threadgoode, mesélje el, mi történt a tárgyaláson. – Idgie és Big George tárgyalásán? – Igen. – Hát az nem volt semmi, az igaz. Mindannyian halálra aggódtuk magunkat. Azt hittük, soha többé nem térnek haza, de végül felmentették őket. Cleo azt mondta, hogy minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy hol voltak abban az időben, amikor a gyilkosság történhetett, ezért semmiképpen sem követhették el. Azt is mondta, hogy Idgie csak azért volt hajlandó elmenni a tárgyalásra, hogy valaki másnak alibivel szolgáljon. Evelyn egy pillanatra elgondolkozott. – Miért, ki másnak állhatott érdekében, hogy megölje? – Nos, kedvesem, a kérdés nem az, hogy kinek állt érdekében, hanem hogy ki tehette. Voltak, akik szerint Magányos Smokey. Mások Eva Batesre gyanakodtak, meg a folyóparti bandájára – csak Isten a megmondhatója, de elég durva egy brancs volt, meg ott volt a Savanyú Uborka Klub... nehéz eldönteni. És természetesen – Mrs. Threadgoode pillanatnyi szünetet tartott – maga Ruth is tehette. Evelyn meglepődött. – Ruth? Tényleg, Ruth hol volt a gyilkosság éjszakáján? Valaki biztosan tudja.

381 Mrs. Threadgoode megrázta a fejét. – Éppen ez az, kedvesem. Senki nem tud semmi biztosat. Idgie azt állítja, hogy együtt látogatták meg a beteg Threadgoode Anyust. És én hiszek neki. De vannak tamáskodók. Egyet azonban tudok: Idgie inkább meghalna, mintsem hogy hagyná, hogy Ruth nevét gyilkosság vádjával beszennyezzék. – Kiderült valaha, hogy ki tette? – Nem. – Ha nem Idgie és Big George ölte meg, akkor mit gondol, ki volt az? – Hát ez legalább egy hatvannégy dolláros válasz, nem igaz? – Maga nem szeretné tudni? – Persze hogy szeretném, ki ne szeretné? Ez a világ egyik nagy rejtélye. De kedvesem, ezt soha senki nem fogja tudni a gyilkoson meg persze Frank Bennetten kívül... és ismeri a mondást: a holtak nem beszélnek.

382

JIMMY HATCHER BELVÁROSI MENHELYE DÉLI HUSZONHARMADIK SUGÁRÚT 345., BIRMINGHAM, ALABAMA

1969. JANUÁR 23. Magányos Smokey a menhely vaságyán ülve köhögte végig aznapi első cigarettáját. Miután a kávézó bezárt, egy darabig összevissza csavargott az országban, majd felfogadták szakácsnak a birminghami 1. Sz. Villamos Étkezdében, de mivel ivott, hamar kirúgták. Két héttel később Jimmy testvér rátalált, amikor eszméletlenül hevert a Tizenhatodik utca viaduktja alatt, és bevitte a menhelyre. Smokey túl öreg volt már ahhoz, hogy csövezzen, az egészsége is megrokkant, a foga szinte egytől egyig kihullott. Jimmy testvér és a felesége tiszta ruhát adtak rá, megetették, és Smokey immár tizenöt éve a Belvárosi Menhelyt tekintette otthonának. Jimmy testvér jólelkű ember volt; ő is ivott valaha, de mint mondta, hosszú utat tett meg „Jack Danieltől Jézusig”, és eltökélte, hogy az életét a hasonló szerencsétlenek megsegítésének szenteli. Smokeyt a konyhára osztotta be. Ennivalójuk többnyire maradék volt – adományokból származó gyorsfagyasztott étel, leggyakrabban halrudacskák és krumplipüré, de senki nem panaszkodott.

383 Ha Smokey nem a konyhában dolgozott, és nem volt részeg, akkor az emeleten töltötte a napját, kávézott és kártyázott a többiekkel. Sok mindent megélt a menhelyen... egyszer egy férfi, akinek egyik hüvelykujja hiányzott, itt találkozott a fiával, akit születése óta nem is látott. Apa és fia, mindketten a lejtőn, egyazon helyen kötöttek ki. Látott olyanokat is, akik valaha gazdag orvosok és ügyvédek voltak, sőt egyikük Maryland állam szenátora volt. Smokey egyszer megkérdezte Jimmytől, mitől süllyednek ennyire mélyre az emberek. – Azt mondanám, hogy a legtöbben csalódtak – válaszolta Jimmy –, rendszerint egy nő miatt. Vagy volt nőjük, és elveszítették, vagy soha nem is találták meg, akit kerestek... így aztán csak céltalanul kóborolnak. Meg persze a jó öreg whisky is ludas a dologban. De azoknál, akiket az évek alatt láttam itt ki-be járni, azt mondanám, a csalódottság áll a lista élén. Jimmy fél éve meghalt, és mivel renoválták Birmingham központját, a menhelyt is lebontásra ítélték. Smokey szedheti a sátorfáját. Hogy hova, azt még nem tudta. Lement a földszintre, majd ki a hideg, tiszta levegőre. Kéken ragyogott az ég, és Smokey úgy döntött, hogy sétál egyet. Elhaladt Gus hot dogos standja mellett, legyalogolt a Tizenhatodik utcán, a régi állomásnál a Szivárvány viadukt felé fordult, és ahogy a sínek mellett ballagott, azon kapta magát, hogy Whistle Stop felé tart. Soha nem vitte többre csavargónál, csövesnél, az utak kóbor lovagjánál, lesüllyedt elemnél. Szabad léleknél, aki sok-sok csillaghullást látott az éjszakában tovagördülő

384 marhavagonokból. Aki az ország jólétéről aszerint alkotott fogalmat, milyen hosszú csikkeket talált a járdán. Bejárt mindent Alabamától Oregonig. Mindent megtapasztalt, mindent kipróbált, és nem tartozott senkihez. Csak egy csavargó volt, részeges alak. Mindezek ellenére ő, Smokey Jim Phillips, akitől egész életében elpártolt a szerencse, szeretett egy nőt, és mindvégig hű maradt hozzá. Igaz, hogy együtt hált jó néhány szánalmas nővel olcsó szállodákban, erdőben, rakodó pályaudvarokon, de szeretni egyiküket sem szerette. Csak azt az egyet. Abban a pillanatban belészeretett, amikor először meglátta a kávézóban a pettyes organdiruhában, és azóta is, változatlanul szerette. Szerette betegen, miközben egy bár mögötti sikátorban hányt, vagy amikor félholtan feküdt valamelyik szegénymenhelyen, nedvedző sebekkel borított férfiak között, akik alkoholos rémálmoktól gyötörten sikoltoztak és küzdöttek képzeletbeli bogarakkal vagy patkányokkal. Szerette azokon az éjszakákon is, amikor verte a hideg, kemény téli eső, és vékony kalapja meg bőrcipője olyan keményre és merevre ázott, mint a vas. És szerette, amikor fél tüdejét elvesztve a régi katonakórházban kötött ki, vagy amikor egy kutya félig letépte a lábát, vagy amikor a San Franciscó-i Üdvhadsereg menhelyén ült karácsonyeste, és idegenek veregették hátba, és tették elébe a kiszáradt pulykát meg a cigarettát. Teljes szívéből szerette Rutht minden éjjel, amikor a menhelyen feküdt a bezárt kórházakból kiselejtezett vékony matracon, és a zölden villogó JÉZUS MEGVÁLT BENNÜNKET neonfeliratot nézte, hallgatta

385 az alant duhajkodó részegeket, akik üvegeket törve, ordítva követeltek bebocsáttatást a hideg elől. Ilyenkor csak lehunyta a szemét, és képzeletben belépett a kávézóba, és látta Rutht, amint ott áll, és mosolyog rá. Képek rémlettek föl benne... Ruth nevet Idgie-re... a pultnál magához öleli Csonkát... hátrasimítja a haját a homlokából... és aggódik, mivel ő megsértette magát. Smokey, nem kérsz még egy takarót éjszakára? Azt mondják, fagyni fog. Smokey, jó lenne, ha nem mászkálnál el állandóan, mindig aggódunk, amikor távol vagy... Smokey soha nem érintette meg Rutht, a kézfogásokat leszámítva. Soha nem szorította magához vagy csókolta meg, de egyedül hozzá volt hűséges. Képes lett volna ölni érte. Ruth az a fajta nő volt, akiért egy férfi ölni képes; a gondolatra, hogy bárki vagy bármi fájdalmat okozhat neki, Smokey gyomra összerándult. Smokey egyetlen dolgot lopott egész életében: egy fényképet, amely Ruthról készült a kávézó megnyitásának napján. A lány kint áll a kávézó előtt, kisbabájával a karján, másik kezével a szemét árnyékolja. Ez a kép egy borítékban Smokey ingének belsejére volt tűzve, hogy el ne vesszen, és széltében-hosszában beutazta az államokat. És miután Ruth meghalt, tovább élt Smokey szívében. Az ő számára soha nem halt meg. Furcsa. Hány év telt el így, és Ruth nem is sejtette. Idgie tudta, de nem beszélt róla. Idgie nem az a fajta volt, aki mellett az embernek szégyenkeznie kell, ha szerelmes, de ő tudott róla. Idgie égen-földön kereste Smokeyt, amikor Ruth megbetegedett, de az messze járt, az utat rótta valahol. Amint visszatért, Idgie megmutatta neki a sírt.

386 Mindketten tudták, hogy mit érez a másik. Mintha attól fogva ketten együtt gyászoltak volna. Beszélni azonban nem beszéltek róla. Akiknek fájdalmuk van, keveset szólnak. RUTH JAMISON 1898-1946 ISTEN JÓNAK LÁTTA MAGÁHOZ SZÓLÍTANI

387

BIRMINGHAMI HÍREK

CSÜTÖRTÖK, 1969. JANUÁR 26., 38. OLDAL

Egy férfi megfagyott Egy mostanáig azonosítatlan, hetvenöt év körüli fehér férfi holttestére bukkantak szerda hajnalban a rendező pályaudvar mellett, két kilométerre délre Whistle Stoptól. A csupán kezeslábasba és vékony dzsekibe öltözött férfi valószínűleg halálra fagyott az éjjel. A holttesten egy nő képét leszámítva semmilyen azonosító iratot nem találtak. Vélhetőleg átutazóban járt errefelé.

388


1956. DECEMBER 9.

Bezár a posta Most, hogy a kávézó és a szépségszalon is bezárt, tudhattam volna, hogy én leszek a következő. Már meg is kaptam a felmondólevelet. A postát hamarosan felszámolják, és az összes levelet a Gate City-i postahivatalba irányítják. Szomorú nap lesz az nekem. De egyelőre még gyűjtöm a híreket, úgyhogy csak hívjanak bátran, vagy ugorjanak be, ha erre járnak, de a páromnak is mondhatják, ha meglátják valahol a városban. Amióta Essie Rue megkapta azt az orgonistaállást az észak-birminghami görkorcsolyapályánál, a férjével, Billyvel fontolgatják, hogy odaköltöznek. Én a magam részéről remélem, hogy nem teszik... most, hogy Julian és Opal is elment, csak Ninny Threadgoode, Biddie Louise Otis és jómagam maradtunk a régi brancsból. Sajnálattal jelentem, hogy betörtek Vesta Adcock lakásába, és ellopták az összes porcelánmadarát a vitrinből, meg némi aprót, amit a fiókos szekrényben tartott. Idekívánkozik, hogy amikor karácsony napján kimentem a temetőbe, hogy virágot vigyek anyám sírjára,

389 valaki kilopta a táskámat a kocsiból. Más idők járnak. Milyen ember az, aki képes ilyet tenni, kérdem én. Jut eszembe: van szomorúbb látvány a világon, mint a sírra helyezett játékok? Dot Weems

390


1986. OKTÓBER 12. Evelyn korán kelt, bevette magát a konyhába, és főzni kezdett Mrs. Threadgoode-nak. Indulás előtt felmelegítette az ételt, alumíniumfóliával lefedte, és termosztáskába tette, hogy ne hűljön ki. Most is sürgette Edet, hogy mielőbb az otthonba érjenek. Az idős hölgy már várt rá. Evelyn megkérte, hogy hunyja be a szemét, amíg ő kicsomagol, majd lecsavarta a mentás jeges teával teli kancsó fedelét. – Kész. Szabad nézni. Mrs. Threadgoode a tálca étel láttán olyan izgatottan tapsikolt, akár egy gyerek karácsonykor. A tányéron tökéletesen elkészített sült zöld paradicsom illatozott friss tejszínes kukoricával és hat szelet szalonnával, mellette egy tálka apró szemű limabab és négy hatalmas, könnyű, íróval készült péksütemény. Evelyn a barátnője boldogságát látva kis híján sírva fakadt. Biztatta Mrs. Threadgoode-ot, hogy fogjon hozzá, amíg meleg, ő pedig kimentve magát egy pillanatra, leszaladt a társalgóba Geneene-hez. Egy borítékban száz dollárt nyújtott át neki, és még huszonötöt a saját részére, és megkérte, hogy gondoskodjék Mrs. Threadgoode-ról, míg ő távol lesz.

391 – Nekem ne adjon pénzt, aranyom. Mrs. Threadgoode az egyik legkedvesebb gondozottam. Ne aggódjék, Mrs. Couch. Gondoskodom róla maga helyett. Mire Evelyn visszaért, a tányér üres volt. – Ó, Evelyn, nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy így elkényeztet. Nem ettem ilyen jót azóta, hogy a kávézó bezárt. – Megérdemli a kényeztetést. – Hát nem is tudom. Nem tudom, miért ilyen jó hozzám, de nagyon örülök neki. És ezt maga is látja. Minden éjjel hálát adok az Úrnak, és kérem, hogy vigyázzon magára. – Tudom. Evelyn az idős hölgy kezét fogva elüldögélt még mellette, majd végül megmondta neki, hogy egy kis időre elutazik a városból, de amikor visszajön, hoz valami meglepetést. – Ó, imádom a meglepetést. Nagyobb lesz, mint egy kenyértartó? – Ezt nem árulhatom el, hisz akkor nem lenne meglepetés, igaz? – Hát nem... akkor csak siessen vissza, mert tudja, hogy fúrni fogja az oldalamat a kíváncsiság. Lehet, hogy kagyló lesz az? Floridába utazik? Opal és Julian kagylót küldött Floridából. – Nem, nem kagyló – rázta a fejét Evelyn. De ne is kérdezzen többet. Majd meglátja. Evelyn egy papírszeletet nyújtott át az idős hölgynek. – Fölírtam a telefonszámomat meg a címemet, és feltétlen szóljon, ha szüksége van rám, rendben?

392 Mrs. Threadgoode megígérte, és egészen addig fogta Evelyn kezét, amíg indulnia nem kellett. Akkor a két asszony odasétált a bejárati ajtóhoz, ahol Ed már várt. – Hogy van ma, Mrs. Threadgoode? – kérdezte Ed. – Ó, kiválóan, kedvesem... a finom zöld paradicsom meg limabab után, amivel ez a lány megvendégelt. Evelyn épp átölelte az idős hölgyet búcsúzóul, amikor egy vékony asszony hálóingre vett rókabundában odamasírozott hozzájuk, és nagy hangon kijelentette: – Készülődjenek, emberek! A férjemmel megvásároltuk az egész otthont, és este hatig mindenkinek ki kell költöznie! Azzal továbbmasírozott a társalgó felé, hogy a Rózsaterasz többi lakóját is halálra rémítse. – Ő Vesta Adcock? – nézett Evelyn Mrs. Threadgoode-ra. – Az – bólintott Mrs. Threadgoode. – Megmondtam, ugye? Nincs ki szegénynek a négy kereke. Evelyn nevetve intett búcsút. Barátnője is visszaintett, és még utána kiáltotta: – Igyekezzen vissza... ó, és még valami... küldjön az öregasszonynak képeslapot, jó?

393

UNITED AIRLINES, 763. SZ. JÁRAT

1986. OKTÓBER 14. Evelyn Couch hét évvel ezelőtt egyszer egy bevásárlóközpontján elhaladt a Goldboro rádió- és tévécenter előtt, és az egyik kirakatbeli tévé képernyőjén kövér asszonyra lett figyelmes, aki halványan ismerősnek tűnt. Próbált rájönni, ki lehet az, és milyen műsorban szerepelt. Az asszony mintha egyenesen őrá nézett volna. És akkor Evelynbe beléhasított a felismerés: Istenem, hiszen ez én vagyok! Önmagát látta a tévé képernyőjén. Evelyn elszörnyedt. Ekkor döbbent rá először, hogy mennyire elhízott. Apránként szedte fel a kilókat az évek során, és most pontosan úgy nézett ki, mint az anyja. Minden létező fogyókúrát kipróbált, de egyik mellett sem tartott ki. Még az Utolsó Esély nevű diétával is kudarcot vallott. Ráadásul kétszer is. Egyszer beiratkozott tornára, de annyira kimerült, mire beleszuszakolta magát abba az idétlen tornadresszbe, hogy hazament és lefeküdt. A Cosmopolitanben olvasta, hogy az orvosok le tudják szívni a zsírt, és ki is próbálta volna, ha nem tart annyira az orvosoktól és a kórházaktól.

394 Végül nem maradt más, mint hogy a Moletti üzletekben vásároljon, ott viszont mindig örömmel állapította meg, hogy mások mennyivel kövérebbek nála. És ennek megünneplésére rendszerint meghívta magát a két sarokkal odébb lévő palacsintázóba. Egyedül az evésnek tudott örülni, és más nem édesítette az életét, csak a cukorka, a sütemény és a torták... De most, a Mrs. Threadgoode-dal töltött hónapok után változni kezdtek a dolgok. Ninny Threadgoode mellett fiatalnak érezte magát. Kezdte valóban úgy gondolni, hogy a fél élet még előtte áll. Barátnője komolyan hitte, hogy Evelyn képes lenne Mary Kay-kozmetikumokat árusítani. Eddig senki nem hitte, hogy képes lenne bármire is, legkevésbé maga Evelyn. Minél többet beszélt róla Mrs. Threadgoode, és minél többet gondolkozott rajta Evelyn, annál kevésbé uralta Towanda a gondolatait, és Evelyn karcsúnak és boldognak látta magát – egy rózsaszín Cadillac vezetőülésén. És amikor egy vasárnapon beült a Martin Luther King baptista templomba, csoda történt: hónapok óta először fordult elő, hogy nem akarta meggyilkolni önmagát vagy másokat, és ráébredt, hogy voltaképpen élni akar. És a templomban tapasztaltak hatására összeszedte magát, és két öt milligrammos Valium nyugtató jótét hatása alatt felkeresett egy orvost. Mint kiderült, az orvos elragadó fiatalember volt, és Evelynben más nem is maradt meg a vizsgálatból, mint hogy semmit nem kifogásolt benne. Az ösztrogénszintje alacsony volt, ahogy Mrs. Threadgoode gyanította. A felírt Premarintól már aznap délután jobban érezte magát.

395 Egy hónap múlva pedig olyan hatalmas orgazmusa volt, hogy szegény Ed holtra rémült. Tíz nappal később Ed lement edzeni a Katolikus Ifjak Egyesületének tornatermébe. És két héttel azután, hogy Evelyn megkapta Mary Kay szépségápoló mutatványdobozát, már kitanulta a Tökéletes Munkafüzet Kezdőknek című tankönyvet, aláírta a Mary Kay szépségápolási tanácsadói szerződését, és bőrápolási tanfolyamot tartott. Mary Kay területi referense egy külön ünnepség keretében Tökéletes Indulás kitűzőt ajándékozott neki, melyet Evelyn büszkén viselt. Egyszer még ebédelni is elfelejtett... Felgyorsultak az események, ám Evelyn így sem találta elég gyorsnak őket, ezért kivett ötezer dollárt a megtakarított pénzükből, összecsomagolt, és most egy kaliforniai fogyókúrafarm felé repült, miközben olyan izgalommal olvasta a tájékoztatót, amilyent csak első iskolai napján érzett. A FÜRDŐVENDÉGEK EGY NAPJA 7 óra 8 óra

9 óra 11 óra 12 óra 13 óra

Egyórányi élénk séta a városban, illetve a természetben Kávé és 1 dl sómentes paradicsomlé Reggeli torna, a Pointer Sisters Olyan izgatott vagyok című slágerére Nyújtó és hajlító gyakorlatok, labda, pálca és karika segítségével Vízi móka, labdák és karúszók segítségével Ebéd... 250 kilokalória Szabadidő: masszázs és arcápolás... kéz- és lábápolás

396 18 óra 19.30

Vacsora: 275 kilokalória Kézműves-foglalkozás... Mrs. Jamie Higdon festészetórája (a csendélethez kizárólag műanyag gyümölcsök használatával) CSAK PÉNTEKENKÉNT: Mrs. Alexander Bagge megtanít bennünket, hogyan készítsünk sós tésztából (nem ehető) kosárkákat.

397


1967. NOVEMBER 7. Hank Roberts huszonhét évesen már saját építési vállalkozást tartott fenn. Aznap reggel Travis nevű, hosszú hajú haverjával új megrendelés teljesítésébe kezdett. A hatalmas, sárga buldózer nyögve és morogva egyengette a régi Threadgoode-ház üres telkét az Első utcán. A baptista templom új, vöröstégla szárnyához készítették elő a terepet. Travis már túl volt aznapi első két marihuánás cigarettáján; most körbejárt, csizmájával rugdosva a talajt, és magában motyogott. – Ember, még ennyi szemetet! Ezt a sok undorító, mocskos szemetet! Hank hamarosan ebédszünetet tartott, de Travis odakiáltott neki: – Hé, ezt nézd meg! Hank odaballagott, és megnézte a frissen kifordított földet. Tele volt halfejjel, amelyekből mostanra leginkább csak az éles fogak maradtak, és összeszáradt disznó- és csirkekoponyákkal, melyeket rég elfeledett emberek fogyasztottak el valamikor. Hank vidéki gyerek lévén hozzászokott az efféle látványhoz, és csak ennyit mondott: – Na ja.

398 Visszament fekete bádog ételesdobozához, és nekilátott négy szendvicse közül az elsőnek. Travis azonban még nem tért napirendre a felszínre került romok felett, és tovább nézelődött; könnyed léptekkel járt-kelt a csontok, koponyák, fogak halmain. – Jézusom! Több száz ilyen izé van itt! Mit keresnek ezek itt? – Honnan a francból tudjam? – A pokolba is, ember, ez több mint kísérteties. Hanknek kezdett elmenni az étvágya, ezért visszakiáltott: – Ne idegesíts már, mondtam, hogy csak disznófejek, semmi más! Travis belerúgott valamibe, mire meghűlt benne a vér. Percnyi döbbent csend után nagyon furcsa hangon szólalt meg. – Hé, Hank! – Mi az? – Hallottál már üvegszemű disznóról? Hank fölkelt és odament. – Hát – mondta –, kutya legyek.

399


1930. DECEMBER 13. Ruth és Idgie átmentek a nagy házba a beteg Threadgoode Anyushoz. Sipsey átjött, hogy vigyázzon a kisbabára, mint oly sokszor. Aznap magával hozta Artist, a tizenegy éves, kék ínyű ikerfiút, aki majd hazakíséri. Egy ördög veszett el Artisban, de Sipsey így is imádta. Nyolc óra volt; Artis aludt az ágyon. Sipsey a rádiót hallgatta, és a maradék melaszt mártogatta ki kenyérrel egy serpenyőből. „...És most a gyártók az új, nátriumos Rinso Blue öblítőszerrel kedveskednek önöknek...” Kint csak az avar ropogását lehetett hallani, amikor a georgiai rendszámú, fekete teherautó a fényszóróit lekapcsolva beállt a kávézó mögé. Két perccel később a részeg Frank Bennett berúgta a hátsó ajtót, és a konyhán át a hátsó szobába ment. Sipseyre fogta a puskáját, és a gyerekágy felé indult. Sipsey talpra ugrott, és megpróbálta kikapni a kisbabát, de a férfi visszarántotta a ruhájánál fogva, és áthajította a szobán. Sipsey ismét felpattant, és nekiugrott a férfinak.– Ne merjen ahho' a babáho' nyúlni! A Miz Ruth babájáho'!

400 – El innét, nigger! – Bennett olyan erősen vágta Sipseyt fültövön a puska tusával, hogy az a földre rogyott, és füléből eleredt a vér. Artis felébredve nagyot kiáltott: – Mama! – és Sipseyhez futott, miközben Frank Bennett felkapta a babát, és kiment a hátsó ajtón. Újhold volt aznap éjjel. Frank épp csak annyit látott, hogy visszataláljon a teherautóhoz. Kinyitotta az ajtót, és a babát – aki eddig meg sem nyikkant – az első ülésre ültette, és épp beszállni készült, amikor zajt hallott a háta mögött... mintha valami súlyos tárgy puffant volna egy bebugyolált fatuskón. A zajt egy háromkilós serpenyő okozta, amint saját sűrű, ír hajára csapott le, a másodperc törtrészével előbb, mint hogy a koponyája kettévált volna. Frank Bennett holtan rogyott a földre, és Sipsey már igyekezett is befelé a kisbabával. – Senki emberfija nem viszi el eztet az én szentemet, nem ám, ha addig élek is. Frank Bennett nem számított rá, hogy Sipsey fel tud kelni. Nem számított rá, hogy a nyeszlett kis néger asszony tizenegy éves kora óta háromkilós serpenyőket emelget, mégpedig egyszerre kettőt. Frank Bennett rosszul számított. A rémülettől megdermedt Artis látta, hogy nagyanyja szemében vad tűz lobog. – Hívjad Big George-ot – rendelkezett Sipsey. – Leütöttem egy fehér embert. Meghótta magát. Artis lábujjhegyen a teherautóhoz osont, és amint a halott férfi fölé hajolt, látta, hogy az üvegszem megcsillan a holdfényben. Olyan gyorsan rohant át a rendező pályaudvaron, hogy levegőt is elfelejtett venni, és majdnem elájult, mire

401 hazaért. Big George aludt, de Onzell ébren volt még a konyhában. Artis beszáguldott, fájó oldalát fogva zihálta: – Beszélnem köll Apussal! – Jobb, ha nem ébreszted föl, gyerek, mer' úgy elnadrágol, hogy még... – de Artis már a hálószobában volt, és rázogatta a nagydarab férfit. – Papa! Papa! Kelj föl! Gyere! Big George felriadt. – Mi az? Mi ütött beléd, gyerek? – Nem mondhatom itt el. Mama mongya, hogy azonnal gyere a kávézóba! – Mama? – Igen! Azonnal! Aszongya, most azonnal gyere! Big George vette a nadrágját. – Remélem, nem valami rossz vicc ez, kölök, mer' különben olyat kapsz, ho' megemlegeted. Onzell mindent hallott az ajtó mellől, és már vette a pulóverét, hogy velük megy, de Big George visszaparancsolta. – De nem lett rosszul, ugye? – kérdezte Onzell. – Nem, kicsim, nem lett rosszul. Te csak maradjál itthol – válaszolta Big George. Jasper támolygott be a nappaliba félig csukott szemmel. – Mi...? – Semmi, no, drágaságom, feküdjél csak vissza az ágyba... és nehogy felébresszed Willie Fiút – mondta Onzell. Odakint Artis megszólalt. – Papa, a mama megölt egy fehér embert. A holdat felhők takarták; Big George nem látta a fia arcát. – Annyit mondok, kölök, neked se marad bőrke a hátadon, ha valamiben mesterkedel.

402 Sipsey az udvaron várta őket. Big George Frank fölé hajolt; a férfi karja hidegen lógott ki a lepedő alól, amellyel Sipsey leterítette. Big George fölegyenesedett, és kezét csípőre tette. Fejét csóválva nézte a holttestet. – Hmm, hmm. Eztet jól elintézted, Anyus. Ám miközben csóválta a fejét, Big George a megoldáson gondolkozott. Alabamában semmi esélye nem volt egy négernek, ha megölt egy fehér embert, ezért Big George nem tehetett mást, mint amit tett. Felnyalábolta Frank holttestét, és odaszólt a fiának: – Gyere, kölök. – Majd áthajította a tetemet a vállán, és az udvar végében lévő fáskamrába vitte. Ledobta a földpadlóra, és ráparancsolt Artisra: – Itt maradsz, kölök, amíg vissza nem gyüvök, de el ne mozduljál innét. El köll tüntetnem áztat a rohadt kocsit. Egy órával később, amikor Ruth és Idgie hazaértek, a csöppség már édesdeden aludt az ágyában. Idgie hazavitte Sipseyt, és útközben végig szegény beteg Threadgoode Anyus miatt aggódott; Sipsey soha nem árulta el neki, hogy majdnem elveszítették a kisbabájukat. Artis az egész éjszakát a fáskamrában töltötte, idegesen és izgatottan hintázott a tomporán. Négy óra körül nem bírta tovább; kinyitotta a bicskáját, és a koromsötétben beleszúrt a lepedő alatt fekvő holttestbe – egyszer, kétszer, háromszor, négyszer – és még sokszor. Napkeltekor megcsikordult az ajtó, és Artis ijedtében összepisilte magát; de csak apja jött vissza. Elvitte a teherautót a folyóhoz, és a Kocsikerék Klubnál vízbe süllyesztette, majd visszagyalogolt – mintegy tizenöt kilométerről.

403 Amikor Big George lerántotta a lepedőt a holttestről azzal, hogy: – El köll égetnünk a ruháit –, mindketten megdermedtek. A nap első sugarai bekúsztak a fabódé lécei között. Artis tágra nyitott szemmel bámult Big George-ra, még a száját is eltátotta. – Papa, ennek a fehér embernek nincs is feje. Big George a fejét csóválva hümmögött: – Hmm, hmm, hmm... – Anyja lecsapta a fickó fejét, és nyilván elásta valahol. Néhány másodpercig emésztették a rémisztő tényt, majd Big George megszólalt: – Kölök, segélj ezekkel a ruhákkal. Artis soha nem látott fehér embert. Mindene fehér meg rózsaszín volt, mint a forró vízben fövő sertés, miután leperzselték róla a szőrt. Big George fia kezébe nyomta a lepedőbe tekert véres ruhákat, és ráparancsolt, hogy ássa el valahol az erdőben, jó mélyen, és aztán menjen haza, és senkinek ne mondjon semmit. Soha. Sehol. Miközben Artis a gödröt ásta, önkéntelenül is mosolygott. Titka lesz ezentúl. Hatalmas titka, amely élete végéig elkíséri. Olyasvalami, ami erőt ad majd neki a gyönge pillanatokban. Amit rajta kívül csak az ördög fog ismerni. Ez a gondolat jóleső örömmel töltötte el. Soha többé nem ér föl hozzá a düh, a sértés, a megaláztatás. Más lett. Mostantól örökre elkülönül. Megkéselt egy fehér embert... És ha fehérek ezentúl megbántották, Artis belül mindig csak mosolygott. Én már belevágtam a késemet egy tifajtátokba...

404 Fél nyolckor Big George már nekifogott a disznóölésnek. A forró víz bugyogott a hatalmas, fekete vasüstben – a szokott időszakhoz képest kicsit korán, de nem feltűnően. Amikor aznap délután Grady és a két georgiai nyomozó kihallgatták apját az eltűnt fehér ember ügyében, Artis kis híján elájult, amikor egyikük belenézett az üstbe. Biztosra vette, hogy a nyomozó megpillantja Frank Bennett karját a sertésdarabok között. De nyilvánvaló, hogy nem pillantotta meg, mert két nappal később a kövérebbik georgiai azt mondta Big George-nak, hogy ennél jobb pecsenyét életében nem evett, és amikor a titkát firtatta, Big George mosolyogva csak ennyit mondott: – Köszönöm, hja, azt köll mongyam, a dolog titka a szósz.

405

THE WEMS WEEKLY (WHISTLE STOP, ALABAMA HETI HÍRÚJSÁGJA)

1967. NOVEMBER 10.

Emberi koponyát találtak a kertben Gratulálunk újonnan választott női kormányzónknak, Mrs. Lurleen Wallace-nek, aki fölényes győzelmet aratott a másik jelölt felett. Igen bájos volt a beiktatási szertartáson, amikor megígérte, hogy a férjének, Georgenak évi egy dollárt fizet, ha elvállalja, hogy első számú tanácsadója legyen... Sok sikert, Lurleen. Majdnem ennyire izgalmas hír, hogy a régi Threadgoode-ház melletti üres telken emberi koponyát ástak ki csütörtök reggel. A birminghami halottkém állítja, hogy nem indián koponyáról van szó. Nem elég régi, azonkívül az egyik szeme üvegből van, és bárki lett légyen is, a fejét úgy vágták le. Bűntettre gyanakszanak, mondta a halottkém. Ha bárki tud eltűnt emberről, akinek üvegszeme volt, kérjük, hívja a Birminghami Hírek szerkesztőségét. Vagy hívjon engem, és én továbbítom. Az üvegszem egyébként kék színű. A párom nagyon buta dolgot tett múlt szombaton. Szívrohamot kapott, és szegény feleségét halálra ijesztette. Az orvos szerint nem volt túl súlyos, de le kell szoknia a dohányzásról. Következésképpen egy nagy, morgós mackó lakik velem a házamban, de szívesen

406 babusgatom, és Mr. Wilbur Weems az elmúlt héten az ágyba kapta a reggelit. Ha akad valaki a régi brancsból, aki segítene nekem felvidítani, csak jöjjön bátran... de ne hozzon magával cigarettát, mert Wilbur elkunyerálja tőle. Tudom, hogy tőlem is lopott egy csomaggal. Azt hiszem, előbb-utóbb nekem is le kell szoknom. Ha kicsit jobban lesz, majd elviszem nyaralni. Dot Weems

407

HOTEL DE LUXE SZOBÁK ÚRIEMBEREKNEK BIRMINGHAM, ALABAMA, NYOLCADIK ÉSZAKI SUGÁRÚT

1979. JÚLIUS 2. Egy fekete úriember érdeklődéssel figyelt egy másik fekete úriembert, aki a hallban ült és nevetett. – Megőrült az a nigger, vagy mi van? Min röhög, amikor senki nem szól hozzá? A pult mögött álló barna, himlőhelyes férfi megadta a választ. – Nem is kell, hogy szóljanak hozzá. Már rég megháborodott. – Mit keres itt? – Valami nő hozta ide két éve. – És ki fizeti a szobáját? – Az a nő. – Ejha. – Minden reggel átjön, felöltözteti, este meg lefekteti. – Nem rossz élet. – Nem ám. Artis O. Peavey, a beszélgetés tárgya, vörös kanapén ült, amelynek tömése több helyütt előbuggyant az évek során szerzett számos hasítékból és repedésből. Elfelhősödött barna tekintetét a rózsaszín neongyűrűvel övezett faliórára szegezte. A falon más nem is volt egy cigarettareklámon kívül, melyen vonzó fekete pár szívta a Salem cigarettát, jelezve, hogy a füst legalább olyan

408 jóleső, mint egy hegyi forrás vize. Artis hátravetett fejjel ismét fölnevetett, kivillantva tökéletesen kék ínyét, melyben egykor jó néhány aranyfog csillogott. A világ szemében Mr. Peavey egy lerobbant, bolhás hotel halljában ült az igazgatóság által a rendelkezésére bocsátott törülközőn, mivelhogy tudvalevőleg gyakran belevizelt a guminadrágba, amelyet az asszony minden reggel ráadott. Mr. Artis O. Peavey számára azonban 1936-ot írtak megint... és ő a Nyolcadik északi sugárúton sétált püspöklila cápabőr öltönyében, ötvendolláros, citromzöld bokacipőben, frissen egyenesített és pomádézott hajjal. Karján Miss Betty Simmons lépdelt ezen a szombat estén, aki a Salakvárosi Hírek társasági rovata szerint a birminghami ébenfekete szépségek királynője. Elhaladtak a Szabadkőműves Drogéria előtt, és Ensley felé zötykölődtek az éjféli villamoson, ahol a Frakk Csomópont báltermében Count Basie – vagy talán Cab Calloway – játszott. Nem csoda, hogy Artis nevetett. És isten áldja meg az istent, amiért a rossz időket kiverte az emlékezetéből, amikor nem volt jó hecc „niggernek” lenni szombat éjjel. A Kilbeyben töltött hosszú, nehéz éjszakákat, amelyeken őrök és rabok felváltva ütötték-verték és szurkálták, és csak úgy alhatott, ha fél szeme nyitva volt, és minden pillanatban számítania kellett arra, hogy ölnie kell, vagy őt ölik meg. Artis emlékezete mostanában úgy működött, mint a Frolic Színház: kiválogatta a könnyed komédiákat és szerelmi történeteket, amelyek főszerepét maga játszotta egy sor barna, cser- és fahéjszínű, ringó csípejű és rezgő szempillájú szépséggel együtt...

409 Artis rácsapott a kanapé egykor fényes, de mára már lekopott, krómozott karfájára, és újra fölnevetett. A fejében pörgő filmben ő, Artis, mint főszereplő fontos személyiséggé vált, amikor újra és újra előadta, milyen hírességeket látott Chicagóban: Ethel „Zöldbab Mama” Waterst, a Tintapacákat, Lénát és Louist... Sikerült felednie a sérelmeket, azt, ahogy a fehérek gondolatban megfosztották a férfiasságától. De éppen ez piszkálta föl a bosszút benne, hogy bizonyítsa: nem halt még meg benne a férfi. Kéne egy fehér nő? Soha nem evett a fene fehér nő után! A halvány cser volt a legvilágosabb, ameddig elmentem. Valójában kedvét lelte a nagydarab néger nőkben... minél feketébb a bogyó, annál édesebb a szörp. És több gyerek nevezhette apjának, mint amennyit kedve tartott a magáénak elismerni. Mosolygott és köntörfalazott, de ez soha nem zavarta; mert volt egy titka... Igen, az élet édes volt; édessé tették a nők, a fontos beszélgetések, Püthiasz Lovagjai, az emelt fővel való járás joga, a verandákon üldögélés, a legfinomabb férfiparfümök, a nők, akik földig érő, gyöngyberakásos ruhát vagy barackszín szaténköntöst viseltek, a barna keménykalapok és a lila, gesztenyebarna és zöld, prémgalléros kabátok, a jóéjtpuszit adó éjfekete nők, a kubai szivarok, egy arany zsebóra, amelyet elő lehetett húzni, hatáskeltés céljából... Rázzad a farod... a szép esték a Fekete Árnyék bálteremben. Fehérítsd a bőröd, hadd nézzen ki úgy, mint a miénk! Légy fehér, s nyertél! Vagy barna; nincs, aki bánja. Ha bőröd cser, lehetsz haver. De ha bőröd fekete, ott egyen meg a fene... a fene.

410 A film most az ötvenes éveket pergette. Artis a Szabadkőműves Drogéria előtt állt, és meg-megcsörgette zsebében az aprót. Soha nem vágyott bankók tapintására vagy ropogó neszére; soha nem epekedett zöldhasúak után. A mellékutcák Vágtató pöttyök, Hét-tizenegy vagy Kígyószem nevű kétes játékautomatáiból nyert fényes tízcentesek és negyeddollárosok legalább olyan boldoggá tették. Az aprót többnyire mégis ajándékba kapta szenvedélyét osztó, hálás partnereitől. Amikor nyolcvanéves korában természetes hanyatlása következtében végül elveszítette férfiasságát, nem egy salakvárosi hölgyet ért keserű csalódás. Artis ritka és értékes kincs volt: férfi a nők mellett. A film felpörög, a képek és hang egyre gyorsabb. Százötven kilós nő ráng és sikoltozik a templomban... és az ágyban... „Ó, Jézus, mindjárt elmegyek!”... Mr. Artis O. Peavey és számos hölgy házassági ígéretet vált... az Agate kávézóban beszélget barátjával, Baby Shepharddal... „Az a nő majdnem beverte a fejemet”... „ Úgy hallottam, inkább a férje volt”... „Harcoltam volna érted, Odetta, de ha annak a férfinak a kezében pisztoly van, ráadásul csőre töltve, semmi értelme az ostoba hősködésnek„... „Adj egy disznó csülköt meg egy üveg sört”... „Az egész világ belefér egy korsóba”, „Nem te vagy az egyetlen kakukktojás”... Blue Shadozus és White Gardenias... borostyánsárga műanyag cigarettaszipkák... Fess Whatley professzor dzsesszdémonjai... Elért a nyomor? Feenamint hashajtó... Princess Pee Wee Sam és Saram... Tündérkerti bálterem... Hartley Tootsot megölték egy buszban... a beleegyezésem nélkül vettem feleségül, hogy mást ne mondjak... „Az a nő fölébem kerekedett”... Ha mélyen vagy, senki nem nyújtja a

411 kezét... Vigyázz... Ne süllyedj idáig... Jaj, ne, csak magadra haragítod azokat a fehéreket... felhergeled őket... Nem, nem főnök, azok mind bajkeverők... Igen, jaha... „Szállj le a buszról!” Artis háromszor dobbantott lábával a padlón, és a film mintegy varázsütésre megváltozott. Kisfiú lett megint, és anyja főz a kávézó hátuljában... Ó, ne lábatlankodj Anyus körül, mer' kipenderít onnan... És ott van Csintalan Madárka meg Willie Fiú... és Jasper, a jó fiú... ott van Sipsey mama is, a kukoricakenyerét épp mézbe mártja... Miss Idgie és Miss Ruth... ők úgy bánnak veled, mint a fehérekkel... és ott van Csonka... és Magányos Smokey... Az öregember, aki egy pillanattal korábban még nyugtalan volt, most elmosolyodik és megpihen. Kint jár a kávézó mögött, apjának segít a hússütésben... és boldog... ismerjük a titkát. Apja egy szelet sültet és innivalót ad neki, és a fiú beszalad az erdőbe, hogy ott fogyassza el, a jó hűvösben, a zöldben, a fenyők puha tűlevelein... A himlőhelyes férfi odament az egyre mosolygó Artis O. Peaveyhez, aki most mozdulatlanul és csendesen ült, és megrázta. – Mi van magával? A férfi abban a pillanatban hátraugrott. – Krisztusom! Ez a nigger meghalt! – Majd a pult mögött álló barátjához fordult. – De nemcsak hogy meghalt, még össze is pisálta a padlót! Artis azonban fenn járt az erdőben, és a sültet eszegette.

412

AZ ÖRÖK KARCSÚSÁG KLUB MONTECITO, KALIFORNIA

1986. DECEMBER 5. Evelyn majdnem két hónapot töltött már a klubban, és tizenkét kilót fogyott. De egyéb sikereket is elkönyvelhetett magának. Rátalált arra a csoportra, amelyet egész életében keresett. Itt voltak együtt, az édességtolvajok: dundi háziasszonyok, elvált feleségek, szingli tanárnők és könyvtárosok, mindannyian a karcsúbb, egészségesebb formával kezdődő új életben reménykedve. Evelyn el sem tudta volna képzelni, hogy mekkora örömet talál benne. Evelyn Couch és sorstársai számára mi sem volt fontosabb, mint hogy milyen alacsony kalóriájú desszerttel rukkol elő a szakács ma este. Vajon az 55 kalóriás tökpite lesz, vagy az 50 kalóriás zsírmentes gyümölcshab? De lehet, hogy ma a kedvencével lepi meg, a 80 kalóriát tartalmazó fitness gyümölcsös kosárkával. Evelyn soha nem gondolta volna, hogy már a tudata, hogy aznap játéknap lesz, ujjongással tölti el, vagy hogy mindig elsőként érkezik a vízi mókára. De más is történt itt, amiről nem is álmodott. Népszerű, közkedvelt ember lett! Ha új jelentkezők érkeztek a klubba, hamarosan megkérdezték tőlük: „Találkozott már azzal a helyes, alabamai asszonykával?

413 Csak figyelje meg, milyen tündéri kiejtéssel beszél, és micsoda jellem!” Evelyn soha nem gondolta, hogy vicces, vagy hogy tündéri a kiejtése, de itt úgy tűnt, valahányszor csak kinyitotta a száját, megmosolyogtatta vele a többieket. Evelyn élvezte frissen szerzett népszerűségét, és élt is vele esténként a kandalló mellett. Három különösen jó barátnőre tett szert: mind Thousand Oaksból jöttek, az egyiket Dorothynak hívták, a másik kettőt Stellának. Megalakították saját privát molettklubjukat, és megfogadták, hogy évente egyszer találkozni fognak; és Evelyn tudta, hogy így is lesz. A nyújtás- és hajlításóra után Evelyn átöltözött új, királykék szabadidőruhájába, és kifelé menet elkérte a postáját. Ed lelkiismeretesen továbbította az összes reklámanyagot, amely rendszerint semmi lényegeset nem tartalmazott; most azonban Evelyn egy Whistle Stop-i postabélyegzős levelet pillantott meg. A borítékot bontogatva egyre találgatta, ki írhatott neki onnan. Kedves Mrs. Couch, sajnálattal értesítem, hogy barátnője, Mrs. Cleo Threadgoode múlt vasárnap reggel fél hét körül elhunyt az otthonában. Nálam van néhány holmija, amit Önnek szánt. A férjemmel szívesen elvisszük Birminghambe, vagy ha úgy kívánja, eljöhet érte. Kérem, hívjon fel az 555-7760-as telefonszámon. Egész nap itthon vagyok. Üdvözlettel: Mrs. Jonnie Hartman szomszéd Evelyn egyszerre nem érezte magát tündérnek többé; haza akart menni.

414


1986. ÁPRILIS 8. Evelyn kivárta az első meleg, tavaszi napot, és csak akkor hívta fel Mrs. Hartmant. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy amikor életében először jár Whistle Stopban, kopár téli kép fogadja. Evelyn becsöngetett, mire egy csinos, barna asszony nyitott ajtót. – Ó, Mrs. Couch, jöjjön be, kérem. Úgy örülök, hogy megismerhetem. Mrs. Threadgoode olyan sokat mesélt magáról, úgy érzem, mintha régi ismerősök volnánk. Mrs. Hartman bevezette Evelynt a makulátlan konyhába, ahol a kikészített két kávéscsésze mellett zöld tálon egy frissen sütött piskótatorta mosolygott. – Annyira sajnálom, hogy meg kellett írnom magának azt a levelet, de tudtam, hogy tudni akar róla. – Nagyon köszönöm, hogy írt. Nem is tudtam, hogy Mrs. Threadgoode kijött a Rózsateraszból. – Igen, tudtam, hogy nem tudja. A barátnője, Mrs. Otis meghalt egy hétre rá, hogy maga elutazott. – Ó. Vajon miért nem írta meg? – Én is mondtam neki, de azt válaszolta, hogy maga csak hadd pihenjen, ne zaklassuk. Ilyen volt mindig, a mások érdeke előbbre való volt a sajátjánál...

415 Akkor költöztünk ide, amikor a férje meghalt, úgyhogy legalább harminc éve ismertem, de soha nem hallottam panaszkodni, pedig nem volt könnyű élete. A fia, Albert, örökre gyerek maradt. De Mrs. Threadgoode minden reggel megborotválta, megfürdette és bepúderezte, és ráadta a sérvkötőjét – úgy bánt vele, mint egy kisbabával, amikor felnőtt férfi volt, akkor is... Nem volt gyerek, akit jobban szerettek volna Albert Threadgoode-nál. Olyan nagy szíve volt, nagyon hiányzik, de tudom, magának is. – Igen, és szörnyű, hogy nem voltam itt. Talán tehettem volna valamit, orvost hívok, vagy valami... – Nem, kedvesem. Semmit nem tehetett volna. Mrs. Threadgoode nem volt beteg. Minden vasárnap magunkkal vittük a templomba, és ő kint ült a verandán, felöltözve, úgy várt ránk. De azon a vasárnapon nem láttuk, ami szokatlan volt. Akkor a férjem, Ray, átment és bekopogott, és mivel nem kapott választ, bement, de néhány perc múltán egyedül jött vissza. „Ray, hol van Mrs. Theadgoode? – kérdeztem tőle. – Édesem, Mrs. Threadgoode meghalt”, válaszolta, és a lépcsőre ülve elsírta magát. Álmában szenderedett át a másvilágra. Éreztem, hogy tudja, hogy közeleg az idő, mert valahányszor átmentem, nem mulasztotta el megjegyezni: Jonnie, ha bármi történne velem, juttassa el Evelynnek ezeket a holmikat.” Nagyon szerette magát. Eldicsekedett nekem, mondta, biztos, hogy eljön érte egyszer, és megkocsikáztatja az új Cadillacjén. Szegényke, amikor meghalt, szinte semmije nem volt néhány csecsebecsén kívül. Erről jut eszembe, hozom is, amit magának szánt.

416 Mrs. Hartman egy képpel tért vissza: kék buborékokkal a háttérben mezítelen lány hintázik; ezenkívül volt még egy cipősdoboz és egy befőttesüveg, amelyben mintha apró kavicsok lettek volna. Evelyn elvette az üveget. – Mi a manó...? – Az epekövei – nevetett Mrs. Hartman. – Isten tudja, miért gondolta, hogy maga örülne nekik. Evelyn kinyitotta a cipősdobozt. Albert születési anyakönyvi kivonata került elő belőle, valamint Cleo hátgerincmasszőr diplomája, amelyet az iowai Davenportban lévő Palmer Masszőrképzőben szerzett 1927-ben, és vagy tizenöt gyászjelentés. Evelyn egy fényképekkel teli borítékot is talált. Az első kép egy férfit és egy matrózruhás kisfiút ábrázolt egy félholdon ülve. A következő egy szőke kisfiú iskolás fényképe volt 1939ből; a hátlapján felirat: Csonka Threadgoode – 10 évesen. Aztán a Threadgoode család 1919-ben készült családi fényképe került a kezébe; Evelyn úgy érezte, mintha régi ismerősöket látna. Azonnal felismerte Buddyt csillogó szeméről és széles mosolyáról, ott volt Essie Rue és az ikrek, meg Leona, akár egy hercegnő... és a kis Idgie, a játék kakaskájával. És jóval mögöttük, hosszú fehér kötényében ott állt Sipsey, rendkívül megilletődve, hogy fényképezik. A következő, ugyanezen az udvaron készült képen fiatal, fehér ruhás nőt állt, aki kezével árnyékolja a szemét, és a fényképészre mosolyog. Evelyn talán soha nem látott ilyen bájos teremtést; hosszú szempillája volt és elbűvölő mosolya. De nem ismerte fel. Megkérdezte Mrs. Hartmant. Az asszony feltette a szemüvegét, amely vékony láncon függött a nyakában, és hosszasan nézte a képet. –

417 Ó, tudom már! Az a barátnője, aki itt lakott egy darabig. Georgiai volt... Valamilyen Ruth. Istenem, gondolta Evelyn; Ruth Jamison. Azon a nyáron készülhetett, amikor először Whistle Stopba jött. Újra megnézte a képet. Soha nem gondolta volna, hogy Ruth ennyire szép volt. A következő kép egy ősz hajú, vadászsapkás nőt ábrázolt a Mikulás térdén ülve: a hátoldalon Boldog karácsonyt, 1956 felirat. Mrs. Hartman a kezébe vette a képet. – Ó, ez az a bolondos Idgie Threadgoode! Volt itt neki egy kávézója. – Ismerte? – Ki ne ismerte volna! Olyan szeszélyes volt, soha nem lehetett tudni, mit fog tenni a következő pillanatban! – Nézze, Mrs. Hartman, itt egy kép Mrs. Threadgoode-ról. – A belvárosi Loveman Áruházban fényképezték, legalább húsz évvel korábban; Mrs. Threadgoode már akkor is ősz volt, és szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor Evelyn megismerte. Mrs. Hartman a kezébe vette a képet. – Áldja meg az Isten, emlékszem erre a ruhára. Apró, fehér pettyes, tengerészkék ruha volt. Legalább harminc éven át hordta. Azt mondta, ha meghal, az összes ruháját adjuk a templomnak. De szegénynek nem volt semmi érdemleges holmija egy öreg kabáton meg néhány otthonkán kívül. Összeszedték, ami kevés bútora volt, és elvitték, kivéve a hintaszéket a verandán. Azt nem bírtam volna odaadni nekik. Éjjel-nappal abban üldögélt, a vonatokat várta. Nem bírtam volna elviselni, ha az a hintaszék idegeneké lesz. A házát a lányunkra, Terryre hagyta. Evelyn még mindig a dobozban kotorászott. – Nézze, Mrs. Hartman, egy étlap a Feltételes megálló kávézóból.

418 A harmincas évekből származhat. Micsoda árak! Hitte volna? Sült tíz centért... és harmincöt centért komplett vacsorát lehetett kapni! Egy pite meg öt centbe került! – Hát nem semmi. Mostanság legalább öt-hat dollár egy tisztességes ebéd, még a kávéházban is, és akkor az ital meg a desszert még nincs is benne. Evelyn talált még egy fényképet Idgie-ről, amelyen műorros szemüveget visel, és négy idétlen ruhás, tökfilkónak látszó férfi mellett áll; alatta a felirat: Savanyú Uborka Klub... Mélyhűtött bolondságok, 1942... azután talált még egy képeslapot Cleótól, meg azokat a lapokat, amelyeket ő küldött Mrs. Threadgoode-nak Kaliforniából, továbbá a Déli Vasutak szalonkocsiétlapját az ötvenes évekből, egy félig használt ajakrúzst, a 90. zsoltár sokszorosított példányát, és egy kórházi karszalagot, amelyen ez állt: Mrs. Cleo Threadgoode nyolcvanhat éves nő A doboz legalján Evelyn egy Mrs. Evelyn Couch névre címzett borítékra lelt. – Nézze, írt nekem egy levelet – mondta Evelyn, és elolvasta a cédulát. Kedves Evelyn! Leírtam Sipsey néhány eredeti receptjét. Annyi örömöt leltem bennük, hogy gondoltam, továbbadom őket magának, különös tekintettel a sült zöld paradicsom receptjére. Szeretem magát, drága kis Evelyn. Legyen boldog. Én boldog vagyok. Barátnője

419 Mrs. Cleo Threadgoode – Áldja meg az Isten – mondta Mrs. Hartman –, azt szerette volna, ha ezek a tárgyak a magáéi lesznek. Evelyn szomorúan hajtotta össze a kis papírlapot, és mindent gondosan visszarakott a dobozba. Istenem, gondolta, nyolcvanhat éven át itt élt és lélegzett közöttünk egy ember, és ennyi maradt utána mindössze: egy cipősdoboznyi régi papír. Evelyn megkérdezte Mrs. Hartmant, hogyan talál el oda, ahol a kávézó állt. – Pár sarok csak ide. Szívesen elkísérem, ha akarja. – Nagyon hálás lennék. – Hát persze. Hadd kapcsoljam le a gázt a bab alatt, meg gyorsan bedobom a húst a sütőbe. Egy perc és itt vagyok. Evelyn betette a képet és a cipősdobozt a kocsiba, és míg Mrs. Hartmanre várt, átsétált Mrs. Threadgoode udvarához. Amint felnézett, elnevette magát: az ezüstnyír lombkoronájában ott volt fennakadva a seprű, amelyet Mrs. Threadgoode egy évvel azelőtt hajított a szajkók után, és a telefondróton ott ültek a fekete rigók, amelyek állítólag lehallgatták a beszélgetéseit. A ház pontosan olyan volt, amilyennek Mrs. Threadgoode lefestette, ott voltak a muskátlik, elöl pedig a bogárrágta labdarózsabokrok. Mrs. Hartman kijött, és elhajtottak néhány saroknyira, oda, ahol egykor a kávézó állt, alig hatvanméternyire a rendező pályaudvartól. Mellette aprócska téglaépület állt, az is elhagyatva, de Evelyn kibetűzött egy megfakult feliratot az ablakban: OPAL SZÉPSÉGSZALONJA. Minden hajszálpontosan olyan volt, amilyennek képzelte.

420 Mrs. Hartman megmutatta, hol állt Threadgoode Apus vegyeskereskedése; ma Rexall Drogéria, a második emelet pedig a Jávorszarvas Klub székhelye. Evelyn megkérdezte, láthatná-e Troutville-t is. – Persze, kedvesem, itt van a sín túloldalán. Ahogy keresztülhajtottak a feketék városrészén, Evelyn elcsodálkozott, hogy milyen kicsi – néhány tömbnyi aprócska, lerobbant viskó mindössze. Mrs. Hartman rámutatott egy kis házra, amelynek verandáján megfakult, zöld alumíniumszékek álltak; itt lakott Big George és Onzell, míg át nem költöztek Birminghambe a fiukhoz, Jasperhez. Visszafelé megpillantották Ocie vegyesboltját, amely egy valaha égszínkékre festett, mára omladozó fa raktárépület oldalában állt. A bejárat mellett a harmincas évekből való, megfakult hirdetések függtek, felszólítva a vásárlókat, hogy „IGYANAK MILLIÓ VAGY ANNÁL IS TÖBB PERCEN ÁT ÉRLELT BUFFALO ROCK GYÖMBÉRSÖRT”. Evelynben hirtelen feltámadt egy gyerekkori emlék. – Mrs. Hartman, gondolja, hogy kapni itt eperszörpös kólát? – Szerintem igen. – Benézhetnénk? – Persze, sok fehér ember vásárol itt. Evelyn leparkolt, és bementek. Mrs. Hartman odalépett a fehér inges, nadrágtartós öregemberhez, és a fülébe kiabált. – Ocie, ez Mrs. Couch. Ninny Threadgoode barátnője volt! Amint Ocie meghallotta Mrs. Threadgoode nevét, felcsillant a szeme, odafutott Evelynhez, és hosszasan ölelgette. Evelyn, akit soha nem ölelt meg fekete férfi,

421 kővé vált döbbenetében. Ocie-nek megeredt a nyelve, és csak úgy dőlt belőle a szó, de Evelyn semmit nem értett, mivel az öreg boltos teljesen fogatlan volt. Mrs. Hartman ismét közel hajolt hozzá, úgy kiáltotta: – Nem, kedvesem, nem a lánya! A barátnője Birminghamből! De Ocie egyre csak vigyorgott rá. Mrs. Hartman az üdítős hűtőben keresgélt, majd kivett egy epres kólát. – Nézze! Itt van. Evelyn ki akarta fizetni az italt, de Ocie hadart valamit, amit Evelyn szintén nem értett. – Azt mondja, tegye csak el a pénzét, Mrs. Couch – segített Mrs. Hartman. – Meg akarja hívni magát arra az italra. Evelyn zavartan köszönetet rebegett Ocie-nak, aki vigyorogva és hadarva a kocsihoz kísérte őket. – VISZLÁT! – kiáltotta Mrs. Hartman, majd Evelynhez fordult. – Olyan süket, mint az ágyú. – Vettem észre. Még magamhoz sem tértem abból az ölelésből. – Tudja, nagyon szerette Mrs. Threadgoode-ot. Kisfiúkora óta ismerte. Visszaindultak; ahogy átértek a sínek túlfelére, Mrs. Hartman megszólalt: – Kedvesem, ha a következő utcán jobbra fordul, megmutatom a régi Threadgoode-házat. Ahogy bekanyarodtak, Evelyn már meg is pillantotta: nagy, kétemeletes, széles, körbefutó verandás, fehér faház volt. A képekről ismerte fel. Evelyn lefékezett, és kiszálltak. A legtöbb ablak ki volt törve és be volt deszkázva, a veranda faváza beszakadt és annyira elkorhadt, hogy rá sem tudtak lépni. Az egész ház olyan hatást keltett, mint

422 ami menten összedől. Körbekerültek, hogy a hátulját is lássák. – Milyen kár, hogy hagyták idejutni. Nagyon szép lehetett régen – mondta Evelyn. Mrs. Hartman bólintott. – Valamikor ez volt a legszebb ház Whistle Stopban. De az összes Threadgoode elment már, és, gondolom, hamarosan lebontják. A hátsó kerthez érve mindketten meglepődtek. A házhoz toldott lugast ezernyi apró, halvány rózsaszín rózsa futotta be, úgy ontották a virágjukat, mintha fogalmuk sem lenne róla, hogy az itt élő emberek már régen egy másik világba költöztek. Evelyn a törött ablakon bekukucskálva repedezett, fehér zománcos asztalt látott. Eltűnődött, vajon hány tepsi süteményt vágtak fel rajta az évek során. Hazavitte Mrs. Hartmant, és megköszönte, hogy elkísérte. – Ó, nagyon szívesen, kedves. Senki nem dugja ide az orrát, amióta a vonatokat megszüntették. Sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett találkoznunk, de nagyon örülök, hogy megismertem, és kérem, jöjjön el, amikor csak tetszik. Bár későre járt, Evelyn úgy döntött, még egyszer elmegy a régi házhoz. Sötétedett, és ahogy lefelé hajtott az utcán, a fényszórói úgy világították meg az ablakot, hogy olybá tűnt, emberek mozognak odabent... és Evelyn megesküdött volna, hogy egyszer csak Essie Rue zongorajátékát hallja a szalonból... „Buffalo csaj, gyere ki máma este...” Evelyn leállította a kocsit, és csak ült és zokogott, hogy szinte megszakadt bele a szíve, és azon tűnődött,

423 hogy az embereknek miért kell megöregedniük és meghalniuk.

424


1969. JÚNIUS 25.

Nehéz a búcsú Nehéz szívvel írom le, de ez az utolsó számunk. Amióta elvittem a páromat Dél-Alabamába nyaralni, nem hagy nekem békét azzal, hogy ott akar élni. Találtunk is egy házat mindjárt az öbölben, és néhány héten belül leköltözünk. Az öreg most már éjjel-nappal horgászhat, ha akar. Tudom, hogy elkényeztetem, de a morgósságával együtt nem rossz fiú. Nem tudom, mit mondhatnék még a költözésünkről, ezért inkább nem is mondok semmit. Mindketten itt nőttünk fel Whistle Stopban, és csodás időket éltünk meg csodás barátokkal. A legtöbben azonban már nem élnek. A hely sem a régi többé, és amióta megépült ez a sok főút, senki meg nem mondja, hol végződik Birmingham, és hol kezdődik Whistle Stop. Most, így visszatekintve, úgy érzem, hogy a kávézó bezárásával megállt a város szíve. Fura, hogy egy ilyen kis ütött-kopott hely annyi embert össze tudott tartani. Legalább az emlékeink megmaradnak, és nekem megmaradt az életem régi párja is. Dot Weems

425 Ui. Ha valaki netán az alabamai Fairhope-ba tévedne, el ne kerüljön bennünket. Engem könnyű lesz megtalálni a hátsó verandán, ott fogom ugyanis pucolni a tömérdek halat.

426

WHISTLE STOP-I TEMETŐ WHISTLE STOP, ALABAMA

1988. ÁPRILIS 19. Két évvel Mrs. Threadgoode halála után, húsvétkor Evelyn elhatározta, hogy kimegy a temetőbe. Vett egy csokor fehér húsvéti liliomot, és új, rózsaszín Cadillacjén, mellén munkájának újabb elismerésével: egy tizennégy karátos, smaragdszemű poszméhet ábrázoló kitűzővel kihajtott a temetőbe. Aznap a Mary Kay-es kollégákkal villásreggelizett, és késő délután lett, mire elindult. A legtöbben már hazamentek a temetőből, változatos húsvéti színkavalkádot hagyva maguk után. Evelyn jó darabig bolyongott, mire megtalálta a Threadgoode-sírhelyeket. Az első sír Ruth Jamisoné volt. Néhány lépéssel lejjebb nagy kettős fejfát látott angyaldíszítéssel: WILLIAM JAMES THREADGOODE 1850-1929

ALICE LEE CLOUD THREADGOODE 1856-1932

SZERETETT SZÜLEINK NEM VESZÍTETTÜK EL ŐKET, CSAK ELŐREMENTEK ODA, AHOL EGYSZER MAJD TALÁLKOZUNK

427

Mellettük a következő sírt találta: JAMES LEE (BUDDY) THREADGOODE 1898-1919 FIATAL HAJTÁS, KIT IDŐ ELŐTT LETÖRT AZ ÉLET SZÍVÜNKBEN ÖRÖKKÉ ÉL

Evelyn megtalálta Edward, Cleo és Mildred sírját, de idős barátnőjéét nem, és kezdett kétségbeesni. Hol nyugszik Mrs. Threadgoode? Végül egy sorral lejjebb, jobb felől rálelt: ALBERT THREADGOODE 1930-1978 DRÁGA ANGYALKÁNK BIZTONSÁGBAN VAN JÉZUS KARJÁBAN

Albert sírja mellett végre megpillantotta: MRS. VIRGINIA (NINNY) THREADGOODE 1899-1986 MEGTÉRT ÖVÉIHEZ

Evelynben egy pillanat alatt feltámadt az idős asszony kedves emléke, és rájött, hogy mennyire hiányzik neki. Könnyezve helyezte el a virágot, majd nekilátott, hogy kigyomlálja a sír környékét. Azzal vigasztalta magát, hogy ha létezik mennyország, Mrs. Threadgoode bizonyosan ott van. Vajon születik-e még ennyire tiszta, érintetlen lélek erre a földre... és Evelyn nem volt biztos a válaszban.

428 Milyen furcsa, gondolta Evelyn. Most, hogy megismerte Mrs. Threadgoode-ot, nem félt annyira az öregségtől és a haláltól, mint egykor, és a halál nem is tűnt távolinak. Ma is úgy érezte, mintha Mrs. Threadgoode itt várná valahol egy ajtó mögött. Evelyn halk hangon beszélni kezdett a barátnőjéhez. – Sajnálom, hogy nem jöttem előbb, Mrs. Threadgoode. Nem is tudja, milyen sokszor gondoltam magára, és vágytam rá, hogy beszélgessünk. Olyan rossz volt, hogy nem találkoztunk már. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem látom többé. Nem volt alkalmam elmondani, hogy mennyire hálás vagyok magának. Ha nem beszélgetett volna velem minden héten, nem tudom, hova jutottam volna. Evelyn pillanatnyi szünet után folytatta: – Megszereztem ám a rózsaszínű Cadillacünket, Mrs. Threadgoode. Azt hittem, nagyon fogok örülni neki, de tudja, feleannyira sem örülök így, hogy nem ül mellettem. Hányszor gondoltam rá, hogy bárcsak jöhetnék magáért, és kocsikázhatnánk egyet vasárnap, vagy átugorhatnánk Ollie-hoz pecsenyét enni! Evelyn a sír túloldalára került, és tovább gyomlált és beszélt. – Beszerveztek az egyetemi kórház mentálhigiénés csoportjába is... lehet, hogy elvállalom. – Evelyn fölnevetett. – Mondtam Ednek, hogy még a végén pont azzal a betegséggel fogok foglalkozni, ami nekem is volt. – És nem fogja elhinni, Mrs. Threadgoode, de nagymama lettem. Méghozzá kétszeres. Janice-nek ikrei születtek. Két kislány. És emlékszik Ed anyjára, Nagyanyusra? Átvittük a Mezei Pacsirta Otthonba, és ott sokkal jobban érzi magát. Úgy örültem neki... Gyűlöltem

429 a gondolatát is, hogy úgy járjak a Rózsateraszba, hogy maga nem vár... Amikor utoljára ott jártam, Geneene mondta, hogy Vesta Adcock éppolyan bolond, mint mindig, képtelen beletörődni, hogy Mr. Dunaway elment. Mindenkinek nagyon hiányzik, Mrs. Threadgoode: Geneene-nek, a szomszédainak, Hartmanéknek... Elmentem a holmikért, amelyeket rám hagyott, és azóta is használom a recepteket. Ja, és huszonkét kilót fogytam azóta, hogy utoljára látott. Már csak hármat kell leadnom. És a régi barátja, Ocie is meghalt a múlt hónapban, de azt hiszem, ezt már tudja. És van még valami, amit el akarok mondani: Emlékszik arra a képre, amely a Lovemanben készült, a kék pettyes ruhájában? Bekereteztettem, és kitettem a nappaliba a dohányzóasztalra, és ha valamelyik ügyfelem meglátja, mindig ezt mondja: „Evelyn, hogy maga mennyire hasonlít az édesanyjára!... Hát azért ez nem semmi, igaz, Mrs. Threadgoode?” Evelyn mindent elmesélt barátnőjének, ami csak eszébe jutott az elmúlt egy év eseményeiből, és csak azután távozott, hogy biztosra érezte: Mrs. Threadgoode tudja, hogy ő jól van. Evelyn mosolyogva és boldogan indult vissza a kocsihoz; Ruth sírja előtt azonban megállt. Feltűnt neki valami, ami korábban nem volt ott. A sírkövön, fej felől, frissen vágott, illatos, pici rózsák álltak egy befőttesüvegben. Mellette apró, szálkás betűkkel címzett boríték: RUTH JAMISONNAK

Evelyn meglepve nézett bele a borítékba. Régi típusú húsvéti lap volt benne, amelyen egy kislány egy kosárnyi

430 hímes tojást ölelt. Evelyn a következőt olvasta a képeslapon: ILYEN KÜLÖNLEGES NŐNEK, AMILYEN TE VAGY, KEDVES ÉS FIGYELMES, BÁRMIT IS ADJ, BECSÜLETES, HŰ, MELEGSZÍVŰ, TISZTA, NINCS TÖBB ILYEN, MINT TE, ÉS EZ SZENTIGAZ.

A képeslapon a következő aláírás állt: Soha nem feledlek. Barátnőd, a méhbűvölő Evelyn a képeslappal kezében csak állt, majd körbenézett a temetőben; de senkit nem látott.

431

BIRMINGHAMI HÍREK

1988. MÁRCIUS 17.

Eltűnt egy idős asszony Mrs. Vesta Adcock, a Rózsaterasz Idősek Otthona nyolcvanhárom éves gondozottja tegnap eltűnt az otthonból. Mrs. Adcock azt mondta, csak levegőzik egyet, de nem tért vissza. Utoljára rókaprémes, rózsaszín zseníliaköntösben és királykék, bolyhos papucsban látták, fején piros jambósapka volt, kezében pedig fekete, gyöngyös retikül. Egy buszsofőr emlékszik rá, hogy egy idős asszony, akire illik a leírás, felszállt a buszra az otthon mellett tegnap este. Aki látta az idős hölgyet, kérjük, hívja az otthon igazgatónőjét, Mrs. Virginia Mae Schmittet az 555-7760os telefonszámon. Az asszony fia, a New Orleansban élő ifjabb Mr. Earl Adcock úgy véli, hogy anyja eltévedt.

432

BIRMINGHAMI HÍREK

1988. MÁRCIUS 20.

Előkerült az eltűnt asszony – mégpedig egy szerelmi fészekből Mrs. Vesta Adcockot, a nyolcvanhárom éves asszonyt, aki négy nappal ezelőtt tűnt el a Rózsaterasz Idősek Otthonából, megtalálták a Keleti-tó melletti Barna Motelben. A vele lévő, nyolcvanéves, birminghami Mr. Walter Dunaway enyhe szélütést szenvedett, ezért ma hajnalban beszállították megfigyelésre az egyetem kórházába. Mrs. Adcock maga kérte, hogy vigyék vissza az idősek otthonába. Meglehetős csüggetegen kijelentette, hogy „Walter nem az a férfi; akinek hittem”. Mr. Dunaway állapota kielégítő.

433

90-ES FŐÚT MARIANNA, FLORIDA

1988. MÁJUS 22. Bill és Marion Neal és nyolcéves lányuk, Patsy, egész napi autózás után megpillantottak egy átmenti büfét a következő felirattal: FRISS TOJÁS, MÉZ, FRISS GYÜMÖLCS-ZÖLDSÉG, FRISS HARCSA, HŰTÖTT ITALOK. Mivel szomjasak voltak, Bill lefékezett, és visszakanyarodott. Kiszállva senkit nem találtak; de odébb két overallos férfi ült a büfé mögötti hatalmas tölgy alatt. Egyikük felkelt, és megindult feléjük. – Hello, jóemberek. Mivel szolgálhatok? Marion a hangot hallva jött rá, hogy akit öregembernek hitt, az valójában hófehér hajú és barna, napszítta bőrű öregasszony. – Három Coca-Colát kérünk. Patsy a polcon sorakozó mézes köcsögöket nézte. Miközben az öregasszony felnyitotta a három jeges kólát, Patsy az egyik köcsögre mutatva megkérdezte: – Abban mi van? – Lépes méz, egyenest a kaptárból. Nem láttál még ilyet? Patsyt elbűvölte a látvány. – Nem, asszonyom. – Egyébként hova valósiak? – Birminghambe – válaszolta Marion.

434 – Nocsak. Én is ott laktam valamikor, a város egyik végében. De nem hinném, hogy hallottak volna Whistle Stopról. – Ó, dehogynem – mondta Bill. – Ott volt a rendező pályaudvar mellett. Ha jól emlékszem, volt ott egy lacikonyha is. – Így igaz – mosolyodott el az öregasszony. – Nem hittem volna, hogy itt délen is van harcsa – mutatott Bill a táblára. – Persze hogy van, tengeri harcsa, de máma nem szolgálhatok vele. Az öregasszony a szőke kislányra pillantott, hogy figyel-e. – A múlt héten fogtam egyet, de akkora volt, hogy ketten sem tudtuk kihúzni a vízből. – Igazán? – kérdezte Patsy. Az öregasszony kék szeme felragyogott. – Igazán. Az a harcsa olyan óriási volt, hogy amikor lefényképeztük, maga a kép húsz kilót nyomott. A kislány oldalra billentett fejjel próbálta elképzelni a halat. – Biztos ez? – Hát persze hogy biztos. De ha nem hiszel nekem... – Az asszony hátrafordult, és odakiáltott az udvaron üldögélő férfinak. – Hé, Julian! Menj, hozd ki azt a képet a harcsáról, amit a múlt héten fogtunk! – Nem tudom kihozni – szólt vissza lustán a férfi –, olyan nehéz, hogy beleszakad a hátam... – Látod, én megmondtam. Bill nevetett, Marion kifizette az italokat. Már indulni készültek, amikor Patsy megrángatta anyja ruháját. – Anyu, kérlek, vegyél egy köcsög mézet! – De édesem, rengeteg mézünk van otthon.

435 – De kérlek, anyu, amiben lépes méz van, olyan nincs. Na, lécci. Marion egy pillanatra a lányára nézett, aztán beadta a derekát. – Mennyibe kerül a méz? – A méz? Hát nézzük csak. – Az öregasszony számolni kezdett az ujjain, majd hangosan így szólt: – Nem fogják elhinni, de szerencsés napjuk van, mert ma... a méz ingyen van. Patsy szeme elkerekedett. – Igazán ? – Igazán. – Ó, nem szeretném csak úgy elfogadni. Hadd adjak érte legalább valamennyit. Az öregasszony azonban megrázta a fejét. – Nem, ingyen van. Megnyerték, kész, passz. A kislány történetesen az egymilliomodik vásárlóm ebben a hónapban. – TÉNYLEG? – Igen, pontosan az egymilliomodik. – Hát ha ragaszkodik hozzá – mosolygott Marion az öregasszonyra. – Patsy, mit kell mondani? – Köszönöm szépen. – Szívesen. És ide figyelj, Patsy, ha valamikor még errefelé vetődsz, feltétlenül keress meg, hallod? – Igen, asszonyom, megkeresem. Amint elindultak, Bill megpöckölte a dudát, a kislány pedig integetett. Az öregasszony az út szélén állt, és visszaintett, amíg az autó el nem tűnt a szeme elől.

Vége

436

SIPSEY RECEPTJEI

437

ÖRÖMMEL KÖZREADJA EVELYN COUCH ÍRÓS SÜTEMÉNY 50 dkg liszt 1 /4 teáskanál szódabikarbóna 2 teáskanál sütőpor 1,25 dl étolaj 2 teáskanál só 2,5 dl író Tegyük egy tálba a lisztet, a sütőport és a sót, öntsük hozzá az olajat, és keverjük simára. Keverjük bele az írót. Nyújtsuk ki vékonyra, és különböző formákkal szaggassuk ki. Kizsírozott tepsiben süssük 220 °C-on, amíg aranybarna nem lesz. Csintalan Madárka kedvence!

3 KUKORICAKENYÉR TEPSIBEN 3/4 teáskanál szódabikarbóna 1 teáskanál só 3,75 dl író 1 tojás 50 dkg szitált kukoricaliszt 1 evőkanál olvasztott szalonnazsír

438 Oldjuk fel a szódabikarbónát az íróban. Keverjük el a kukoricalisztet a sóval, tojással és az íróval, majd adjuk hozzá a forró, felolvasztott szalonnazsírt. Kizsírozott vastepsiben süssük 190 °C-on, amíg meg nem sül. Mind a tíz ujjadat megnyalod utána!

3 KÓKUSZKRÉMES PITE 3 tojássárgája 5 dl forralt tej 8 dkg cukor 25 dkg kókuszreszelék 1/4 teáskanál só 1 teáskanál vaníliás cukor vagy rum 2,5 evőkanál kukoricaliszt 1/4 teáskanál szerecsendió 1 evőkanál olvasztott vaj 20 centiméter átmérőjű elősütött tortaalap Verjük fel a tojássárgákat. Fokozatosan adjuk hozzá a cukrot, a sót, a kukoricalisztet és a vajat. Öntsük bele a tejet, és keverjük el. Folyamatos keverés mellett főzzük gőz felett, amíg sűrű nem lesz. Adjuk hozzá a kókuszt, és hűtsük ki. Adjuk hozzá a vaníliát vagy a rumot és a szerecsendiót, és öntsük a tésztára. A tetejére tegyünk cukrozott tojáshabot, és süssük 15-20 percig 150 °C-on. Nyami, nyami.

439

3 PEKÁNDIÓS PITE 20 centiméter átmérőjű nyers tortaalap 1 teáskanál vaníliás cukor 50 dkg szeletelt pekándió 1/4 teáskanál só 25 dkg cukor, barna vagy fehér 3 tojás 2,5 dl juharszirup 2 evőkanál vaj 1 evőkanál liszt Hintsük meg a tésztát az összevágott pekándióval. Jól keverjük össze a cukrot, a kukoricaszirupot, a lisztet, a vaníliát és a sót. Egyesével üssük bele a tojásokat, és keverjük jól el. Öntsük rá a masszát a dióval meghintett tésztára, és tegyünk vajdarabkákat a tetejére. Süssük 180 °C-on, amíg meg nem szilárdul – úgy 1 órát. Bűnre csábít – Csonka kedvence.

3 SIPSEY RÁNTOTT CSIRKÉJE 1 jókora csirke tej só és bors 37,5 dkg szitált liszt

440 Daraboljuk fel a csirkét. Sózzuk és borsozzuk meg, és hagyjuk állni, majd fél órán át áztassuk tejben. Tegyük a lisztet, egy kevés sót és borsot egy zacskóba, és egy villával keverjük el. Ebben a lisztes keverékben mártsuk meg a csirkedarabokat. Süssük ki bő zsírban 200 °C-on, amíg aranybarna nem lesz (a nagyobb darabokat tovább, mint a kicsiket). Isten Önnel, Csirke úr!

3 CSIRKE GOMBÓCCAL 50 dkg fehér liszt 1,7 dl tej 3 teáskanál szódabikarbóna 0,8 dl étolaj 1 teáskanál só 1 fazék csirkepörkölt Keverjük össze a lisztet, a szódabikarbónát és a sót. Adjuk hozzá a tejet és az olajat. Kanállal szaggassuk bele a felforrósított pörköltbe, és gyakori keverés mellett forraljuk 15 percen át. Ha jól csináltuk, habkönnyű.

3

441 SÜLT SONKA VÖRÖS SZÓSSZAL Szeleteljük fel a sonkát fél centi vastag szeletekre. Lassú tűzön süssük vasserpenyőben, amíg mindkét oldala egyenletesen barna nem lesz. Sütés közben mindkét felét gyöngén cukrozzuk meg. Majd vegyük ki a serpenyőből, és tartsuk melegen. A szaftjához adjunk 1,25 dl hideg vizet vagy 2,5 dl kávét. Addig forraljuk, amíg a szaft vörös nem lesz. Keverjük el, és öntsük rá a sonkára. Jó étvágyat!

3 KUKORICAMÁLÉ 2 teáskanál vaj 1,25 l forrásban lévő víz 1 teáskanál só 25 dkg kukoricadara A forrásban lévő vízbe tegyük bele a vajat és a sót, majd lassan öntsük bele a darát. Fedő alatt, keverve főzzük úgy 30-40 percig. Rendben tartja az emésztést.

3

442 SÜLT TÖRPEHARCSA 1 kg tisztított harcsa só és bors ízlés szerint 12,5 dkg szitált liszt 12,5 dkg sárga kukoricaliszt 3 evőkanál szalonnazsír vagy étolaj Töröljük meg a halat egy nedves konyharuhával. Keverjük össze a lisztet, a sót, a borsot és a kukoricalisztet, és hempergessük meg benne Harcsa Őméltóságát. Süssük forró szalonnazsírban, amíg az egyik oldala aranybarna nem lesz, majd fordítsuk meg, és süssük meg a másik oldalát is, összesen mintegy 8-10 percen át. Adjunk hálát Istennek a harcsáért!

3 FEHÉR MÁRTÁS Olvasszunk fel csirke- vagy sertészsírt. Minden három evőkanálnyi zsírhoz adjunk ugyanannyi lisztet, és keverjük simára. Keverés mellett főzzük, amíg világosbarna nem lesz. Fokozatosan adjunk hozzá 3,75-5 dl forró tejet. Főzzük, amíg be nem sűrűsödik. Mindenhez kiváló.

3

443 SZAFTOS SERTÉSSZELET 4 szelet szalonna só és bors 4 vastag szelet sertéshús 3,75 dl tej 8 dkg liszt Süssük ki a szalonna zsírját, majd a hússzeleteket hempergessük meg a sós-borsos lisztben. A maradék lisztet tegyük félre. A hússzeleteket forró zsírban süssük aranybarnára. Majd lassú tűzön, fedő alatt pároljuk őket puhára mintegy 30 percen át. Keverjük bele a félretett lisztet a zsírba, és főzzük, amíg a szaft barna nem lesz. Öntsük a tejet a hússzeletekre, és hagyjuk a tűzön, amíg a szósz be nem sűrűsödik. Big George nyolc szeletet volt képes megenni egy ültő helyében.

3 ZÖLDBAB 1 főtt sonkacsont kevés erőspaprika-pehely 1 kg futóbab só 1 teáskanál cukor, barna vagy kristály A sonkacsontot tegyük egy fazékba, és öntsünk hozzá annyi vizet, hogy ellepje, és forraljuk fel. Tisztítsuk meg

444 a babot, vágjuk a kívánt hosszúságúra, és tegyük bele a fazékba a cukorral és a paprikával együtt. Közepes tűzön főzzük egy órán át. Vidám bab... jóllakat.

3 SIPSEY FEKETE BABJA 30 dkg szárított fekete bab 1 darab sózott disznóhús vagy 1 liter víz 8 szelet szalonna 1 apróra vágott hagyma kevés pirospaprika Tegyük az összes hozzávalót egy fazékba, és főzzük puhára – mintegy három órán át. Másnapra összeérik!

3 TEJSZÍNES KUKORICA 6 cső tejes kukorica 1,25-2,5 dl tej és víz 2 evőkanál vaj só és bors

445 Vágjuk le a kukoricaszemeket a csőről, majd a kés hátával a maradékot is vakarjuk le. Lassú tűzön, vajon pároljuk, és óvatosan adjuk hozzá a tejet, a vizet, a sót és a borsot ízlés szerint. Keverjük tíz percen át. Jót fog tenni.

3 LIMABAB ES VAJBAB _ liter friss bab 1 darab sózott sertéshús vagy só, bors ízlés szerint 6 szelet szalonna A babot tegyük fel annyi vízben, hogy ellepje. Forraljuk fel, majd pároljuk puhára. Sózzuk és borsozzuk kedvünk szerint. A zöldségeskertből egyenesen az asztalra.

3 KANDÍROZOTT ÉDESBURGONYA 12,5 dkg vaj 1/2 teáskanál só 16 dkg barna cukor, csomagolt 8 dkg vaj 6 közepes, főtt, hámozott és szeletekre vágott édesburgonya

446 2 csipet fahéj Egy serpenyőben olvasszuk fel a vajat és a barna cukrot. Tegyük bele a felszeletelt burgonyát, és forgassuk, amíg a szirup mindkét oldalát be nem vonja. Adjuk hozzá a sót, vizet és a fahéjat, és fedő alatt lassú tűzön főzzük puhára. Édesebb, mint a cukor.

3 SÜLT BÁMIA Mossuk meg a bámiát, és vágjuk le a szárát. A becőket vágjuk egy centi hosszúságú darabokra. Forgassuk bele kukoricalisztbe, pirítsuk meg forró sertészsírban, majd forró, bő zsírban süssük ropogós barnára. Papírtörülközőre szedve hintsük meg sóval és borssal, és melegen tálaljuk. Lekörözi a pattogatott kukoricát.

3 TARLÓRÉPA & FODROS KEL Mossuk meg a zöldségeket, szedjük le róluk a leveleket, és vágjuk le a gyökeret és a levélszárakat. Főzzünk meg egy sonkacsontot, vagy olvasszunk fel sertészsírt vagy szalonnát. Tegyük bele a zöldségeket, egy kimagozott

447 piros paprikát, és ízlés szerint sót, borsot és cukrot. Fedő alatt pároljuk puhára a zöldségeket. Csepegtessük le, és azután tálaljuk; a lét pedig felkínálhatjuk „mártogatósnak” a kukoricakenyér mellé. Minden fájást meggyógyít!

3 SÜLT ZÖLD PARADICSOM 1 közepes zöld paradicsom (személyenként) bors só fehér kukoricaliszt szalonnazsír Szeleteljük fel a paradicsomokat fél centi vastagságúra, sózzuk és borsozzuk meg őket, és forgassuk bele fehér kukoricalisztbe. Egy nagy serpenyőben forrósítsunk fel szalonnazsírt, és süssük világosbarnára a paradicsomszeleteket. A mennyekben fogod érezni magad!

3 SÜLT ZÖLD PARADICSOM FEHÉR MÁRTÁSSAL 3 evőkanál szalonnazsír liszt

448 4 kemény, 1 centi vastag szeletekre vágott zöld paradicsom felvert tojás tej zsemlemorzsa só bors Olvasszuk fel a szalonnazsírt egy serpenyőben. Forgassuk bele a paradicsomszeleteket a felvert tojásba, majd a zsemlemorzsába. Lassú tűzön süssük őket aranybarnára a szalonnazsírban, majd szedjük ki tányérra. A serpenyőben maradt minden kanálnyi szalonnazsírhoz vegyünk egy evőkanál lisztet, és jól keverjük el benne; majd adjunk hozzá 1 csésze meleg tejet, és állandó keverés mellett főzzük sűrűre. Sózzuk és borsozzuk meg, és öntsük a paradicsomszeletekre. Melegen tálaljuk. Nincs jobb a világon.

449 A kiadó könyvei megvásárolhatók az Ulpius-ház könyvesboltban: 1137 Budapest, Pozsonyi út 23. Telefon: 349-2753 Nyitva tartás: hétköznap 10-18 óráig szombaton 10-14 óráig

ULPIUS-HAZ Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.ulpiushaz.hu

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Borús Judit A borítót 2Republic Kollmann Áron tervezte Tördelte Jeges Erzsi Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 261271 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

Fordította Nagy Nóra

Recommend Documents