OKTÓBERI NAPLÓ 2006
Fontosabb volna a folyamat, mint a cél? Befejeztem az emlékezı könyvet, a Visszanéztemet, s már nem is örülök neki annyira, illetve örülök, de nem olyan felszabadultsággal, mint gondoltam elıtte: virgonckodom majd, ha az írás végére jutottam. Nem hány bukfencet bennem az öröm, hiányzik valami, igen, a megszokott mozdulatsor hiányzik, leülök a számítógép elé, minden nap odaülök, s folytatom, amit az elızı nap abbahagytam, megírom a pár oldalamat, felolvasom az oldalbordámnak. Ez most nincs, a folyamat megszakadt, bizonytalankodhatok, mibe is vágjak bele, mi következhet ezek után, írjak, de mit, és hogyan, és merre tovább. Nem is értem magamat, mi ez az állandó cselekedhetnék; munkamánia, menekülés valami elıl, avagy védekezés, nehogy rám törjön a tehetetlenség érzése, az unalom, a Godotra várás állapota. Dosztojevszkijtıl való idézetet olvasok, hogy a világon minden cél az elérés szakadatlan folyamata, „s hogy az ember fél attól, hogy a célt elérje, mivel úgy érzi, hogy ha már megtalálta, akkor többé nem lesz mit keresnie, s hogy ez így bizony nagyon abszurd valami, s hogy az ember valójában - éppen emiatt komikus teremtmény.” Tényleg fura képzıdmények vagyunk - magam a többivel -, fontosabb a folyamat, mint a cél. S ez így, mégis csak abszurd, - igaza van a nagy orosznak. Betakarítás, nem a termésért, magáért A kertben (is) serénykedek, fıként most, a betakarítás idején. Szedem a diót, bontom ki a burkából, hajlókázok, hogy kiemeljem a száraz, zörgı levelek közül, piszkafával tüsténkedek, verem az ágat, essen a földre a hullni kész, tele a kosár, nem is egy, nem is kettı, s én csak hajolgatok és győjtögetek, pedig tavalyról is van még elég, nem is tudjuk felhasználni, ajándékozni sincs kinek, eladni meg, erre nem is gondol az ember. Akkor mért csinálom, mért strapálom magam? Hát nem az eredményért, nem a dióért magáért, az biztos. És a szilva! Egy szem nem marad a fán meg a földön. Amibıl nem lesz lekvár meg aszalvány, mind megy a hordóba, cefrének. Pedig van pálinkám elég, az elmúlt évbıl is. A fa, dacolva a természet viszontagságaival, a betegségekkel, a kártevıivel, tette a dolgát; termett. Nekem. Elvárhatja, hogy kifejezzem iránta érzett megbecsülésemet, hasznosítsam termését. Akár van rá szükségem, akár nincs. Lehajolok az utolsó szemért is.
A létezés abszurditásai Vágyakozom, hogy megérjem a holnapot, noha ezzel közelebb kerülök a halálhoz. Derővel regisztrálom, hogy öregszem, noha tudom, hogy szaporodik fogamban az idegen anyag, megsokszorozódik nyavalyáim száma, megnagyobbodnak a kopási felületek, tompul a szellemem, károsodnak az agysejtjeim. S mégsem gondolok az öngyilkosságra, holott tudom, ezzel megakadályozhatnám, hogy méltatlanul szálljak ki a világból, csonkán-bonkán, magatehetetlenül elbutulva, szellemileg leépülve, az evésben találva az egyedüli kielégülést, mint a „Játszma végé”-ben, a Beckett drámában, a nagyszülık. A létezés abszurditását tudomásul veszem, s az életet végigélem. Ha lehet, ha engedik. S ez azért történhetik így, mivel bennem van az a bizonyos genetikai kód, meg találok is valamiféle magyarázatot – beleszületünk, nevelés útján kapjuk, magunk izzadjuk ki magunkból? – arra nézvést, hogy mért is élek, s mért is éljek. Idırıl-idıre a transzcendenciát beépítettem az életembe, hogy feloldjam a lét abszurditása miatt érzett szorongásomat. Ezzel kijjebb toltam a magam létezésének határát, s állítottam figyelmeztetı táblákat, tájékozódhassak, itt e térben merre haladjak, miféle társaságban, milyen cél felé. Ha jól meggondolom, errıl vallottam két önálló estemen is, a „Most a harang égen lóg”-ban Weöres Sándor verseivel és a „Különbéké”-ben, Szabó Lırinccel és Máraival. Közösség születik, mire bemutatásra kerül a mő Öt évvel ezelıtt, 2001. szeptemberében fogant meg a gondolat, színjátékot, dokumentum jellegőt készítek Gulyás Lajosról, az 1957-ben kivégzett református lelkészrıl, meg is rendezem, s a fıiskolásaimmal bemutatom az októberi iskolai ünnepségen. Egy hónap alatt el is készült a mő. Azóta hallható, nézhetı, olvasható, nem is tudom, hány elıadást ért meg, utána kellene számolni, de biztos, hogy sokat. Kegyelmi pillanatban születhetett az Egy huszadik századi krónikás ének, mivel késıbb sem szorult változtató, igazító ápolgatásra, úgy szól most is, mint fél évtizeddel ezelıtt. Sajnálom, hogy hatásfelmérı vizsgálatot nem folytattunk. Ha ezt megcselekedjük, most tudván tudjuk, hogy az elıadást miként fogadták korábban, miként fogadják mostanában; a hıs drámája rendítette-e meg a hallgatókat, vagy a dráma kínálta asszociáció, miszerint ık is benne vannak a mőben; leblokkoltak-e a Gulyás család kálváriájánál, vagy kivetítették mindazt jelen életükre. Arra sem tudunk válaszolni, miként mőködött az a bizonyos hatásmechanizmus; mitıl csendesedett el a diák, s mitıl a felnıtt, ki sírta el magát, és miért, s a taps, amely feldübörgött, kinél miféle feszültséget vezetett le. Amiért mindezt leírtam, történt avégett, hogy elmondhassam a magam elıadással kapcsolatos élményét, ami valójában nem is az elıadáshoz kapcsolódik, hanem az elıadás elıtthöz, pontosabban, a tanítványokhoz, a
színpadosokhoz, akikkel próbálok, akik velem együtt izgulnak, akik alkalomról alkalomra újraélik a drámát, akik megtanulnak egymásra és az instrukciókra figyelni, akik átszőrve önmagukon az egykor történteket nemcsak krónikások, de tanúságtevık. Miközben készülıdnek az üzenet közvetítésére, miközben feszülten koncentrálnak a szövegre és egymásra, közösségé válnak, s mivel a szereplık nem minden alkalommal ugyanazok, más és más közösséggé válnak. És sugároznak. Ettıl van elhitetı erejük. Megrendültséggel ettıl telítıdik a lélek, s vibrálással a terem. İk az én élményem. Ezért vagyok hálás a kegyelmi pillanatnak, hogy megszülhettem az Egy huszadik századi krónikás éneket. Egy este a Kossuth téri gyülekezetben Egy meleg estén kimentünk a Kossuth térre, a tüntetések idején, annak is az elején, még a Televízió-ostrom elıtt, lelkiismeretünket megnyugtatandó, mi is tiltakozzunk a hazugság országlása ellen. Sokan voltunk, nagyon sokan! S mennyi jóarcú ember. Életemben lobogót, jelvényt, transzparenst nem vittem, nem lengettem, meg is lepıdtem, látva a zászlóerdıt, mondottam is a mellettem álló KV-nak, mint örülök, hogy ennyien vállalják és hirdetik, hova is tartoznak, tılem ugyanis a „lángoszlopság” oly igen idegen. A pódiumon hol szónokoltak, hol szavaltak, hol muzsikáltak, aztán valaki, egy neves operaénekes elkezdte énekelni a Hazám, hazám, te mindenemet, én meg azt vettem magamon észre, hogy meghatódom, ott a tömegben, az óriás gyülekezetben elönt valamiféle érzelmi, érzelmes hullám, s már magam is dúdolom az Erkel-opera nevezetes áriáját, s a mellettem álló férfi is, és még néhányan, s már énekeljük, szöveggel, azonosulunk Bánkkal, aki zokog, de szolgálja népe szent javát. Érteni véltem, miért is mennek tőntetni, térre, emberek, s mért érzik ott jól magukat. Veliky Jánosnak igaza lehet Lehet, hogy igaza van Veliky Jánosnak, a jeles történésznek, hajdanvolt tóthárpádos tanítványomnak - a Prága presszóban beszélgettünk, s emlékezett, milyennek látta az egykori diák egykori tanárát, s igazán árnyaltan elemzett –, mondom, igaza lehet a megállapításának, hogy engem munkálkodásom során mintha a csoport-alakítás, a közösségteremtés érdekelt, vonzott volna leginkább. S utalt színpadvezetıi tevékenységemre, iskolán kívül és belül, kommunikációs készségemre abban a kapcsolatrendszerben, amely összeköt tanárt és tanítványt, és hogy ıt az érdekli, miféle elızmények, élmények, minták együttes hatásaként alakul ki ez a képesség, netán szenvedély. S hogy ı ezzel még foglalkozni szeretne. Nem vizsgáltam magamat, e tekintetben nem. De, ahogy mondotta ezeket Veliky János, eltőnıdtem, hogy lám, csak októberben is, nem is egy, de több csoportnak, csoportosulásnak, közösségnek a centrumába kerültem. Noha nem mindig a magam akaratából. A születésnapomra a lányom toborozta egybe a
családot, a kuckós összejövetelekre az elıre kiküldött féléves program, illetve a kuckóvezetıség, a többire, a színpadi együttlétekre pedig az ötvenhatos megemlékezés kínálta megannyi alkalom, próba, szereplés. Persze korábbi kezdeményezések folytatásai ezek. Egyedül a második Szanitter találkozó – a cipszer ısök leszármazottai győltek nálunk egybe – szervezıdött az én friss ambíciómból. Ha Veliky János netán vizsgálja a közösség iránti vonzalom motivációit, hadd írjam le, mit élek át egy-egy összejövetel elıtt. Mint ki fellép egy esten vagy elıadást tart, olyan feszült vagyok, szorongok, mondhatnám, lámpaláz gyötör, míg csak nem látom, hogy együtt vannak azok, akiknek együtt kell lenniük, akikre számítottam, míg csak nem duruzsol a terem, míg nem látom, hogy örülnek egymásnak, beszélgetnek egymással, míg meg nem kezdıdik a program, az elıadás vagy más, akkor lazulok ki, akkor leszek oldott és kedves is, s kezdek örülni, hogy valami megint sikerült, valami, amit fontosnak tartok, aminél alig tartok valamit is fontosabbnak. S van belıle valami hasznod, hasznotok? – kérdezte az imént is valaki. Talán a jóérzés – felelem ilyenkor –, hogy a szeretet vissza is áramlik. Október 23-i szörnyőségek Végül is nem tudom, ha Pesten tartózkodunk október 23-án, nem vagyunk-e kint a tereken, miként 1956-ban, amikor felvonultunk és tüntettünk, nem vagyunk-e kint, ha más okból nem, nosztalgiából, s akkor, ha kint vagyunk, nem vernek-e meg minket is. Kürtön dolgoztunk a kertben, egész nap tettük, amit kell, este az udvaron nyárias melegben vacsoráztunk, be se kapcsoltuk a rádiót, a televíziót, 11 óra felé járhatott, amikor beszédelegtünk a házba, s megszokott módon, még a lefekvés elıtt, kinyitottuk a képernyıt, a hivatalos csatornát, szoba-antennával majdhogynem csak azt tudjuk fogni, hát akkor láttuk az erıszak-jelmezbe öltözött rendıröket - elıször azt hittem, megint Franciaországból közvetítenek, újabb zavargások Párizs utcáin -, amint lınek, ágyúznak, kardlapoznak, oly félelmetes volt az egész, a gyomromba szaladt a szívem, s csak remélni mertük, hogy nem a mieinket, ifjú leszármazottainkat őzik, verik, kergetik, valószínőtlennek tetszett az egész, csak miután magyarul szólt a riporter, aki a kilıtt könnygázbombától a szemét törülgette, s ezenközben alig tudta leplezni, hogy ı az erıszakszervezet oldalán áll, akkor vált minden nyilvánvalóvá: Budapestrıl közvetítenek, 2006. október 23-án. A hányinger környékezett és fájni kezdett a fejem. Még eszembe jutott: mi történik, ha mi is ott üvöltünk a tömegben, hogy ne bántsanak, s mit, ha észrevesszük, hogy akik velünk szembe jönnek, a két Csubák fiú, a két derék, kedves rendır-akadémiás rokon: tényleg, akkor mi történik?
Mindenki a magáét fújja Mintha senki nem volna kíváncsi a másik véleményére. Mindenki a magáét fújja. Egyedül ı az okos. Hogy X belevág a mondataimba, ezt már megszoktam, illetve nem szoktam meg, szóvá is teszem minden alkalommal, de legközelebb szintén belevág. Mondották, hogy ez rossz szokás, fel se kell venni. De felveszem. Azt meg végképp nem bírom megszokni, ahogy a politikusok a stúdióban és másutt, párhuzamosan dumálnak egymás mellett, oda se bagózva, mit akar közölni a vitapartner. Újabban a riporterek – üvölt róluk, hogy miféle párt szimpatizánsai vagy szószólói – akasztják meg közbeszólással, sıt véleményük hangoztatásával a meghívott interjúalanyokat, beléjük fojtva a szót, megakadályozva, hogy kifejthessék az övékétıl eltérı véleményüket. Nem bírom megszokni az önteltséget, a gıgöt, a kioktató hangnemet, „nekem a seggemben is fejem van” mentalitást, a tolerancia-hiányt, azt, hogy csak rosszat tételezünk fel a másikról, s hogy már rég ködbe veszett a kompromisszumkészség. Minden mindennel összefügg – szokták mondani, de lehet, hogy le is írta ezt valaki, ha más nem, akkor most én -, az erıszakos rendır attak azzal, hogy nincs vita, csak kinyilatkoztatás, a hatalom erımutogatása azzal, hogy lejárató kampány folyik a másik ellen, az ellenfél negligálása azzal, hogy eluralkodott a győlölet. Erénnyé maszkírozzák az agresszivitást, bemaszatolják a demokráciát, glóriával övezik a manipulációt, s elismeréssel az otromba beszédet. Mintha senki nem volna kíváncsi a másik véleményére. Az esélyegyenlıségrıl Szabó (Keszeg) András alkalmi munkás, hajdani állami gondozott négy gyereket nevel Tiszakürtön. Amúgy ügyes ember, sok mindenhez ért, többek között ahhoz is, mint kell balesetmentesen tarlót égetni, lekaszált vadkendert. Október 22-ét írunk – zászlók nem lengnek a házakon, úgy tőnik, senkit nem érdekel az ünnep, mindenki kint van a földeken, ez itt az ıszi betakarítás ideje –, Szabó (Keszeg) András most ér rá vadkendert égetni. Az idı is alkalmas, esı nem esik, szél nem fúj. Andrást elkíséri 13 éves leánygyermeke is, pedagógiai megfontolásból viszi ıt magával az apa, hadd tanulja az égetés fortélyát. Jelen van még a mőveletnél – ezt még nem említettem - KV is, mint munkaadó és gépkocsivezetı, aki kiszállítja az említetteket a színhelyre, a Bogaras nevő külterületre. KV beszélget, történetesen a leánykával beszélget. Megtudja, hogy a gyerek eszes, jó tanuló – gimnáziumba készül –, sıt, nemcsak eszes, de jól is rajzol, több versenyt is megnyert már, annak ellenére megnyert, hogy külön képzésben nem részesült, rajzszakkörbe nem is járt. - Na de mért nem – kérdezi KV – a tehetséget gondozni kell! - Mivel fizetni kell – így a leányka. - Mennyit?
- Ötezer forintot. - Ez nem is olyan sok - véli KV. - Nekünk igen – feleli a kislány -. Szakkör, vagy cipı. Apám azt mondta, döntsem el, mit akarok; cipıben járni iskolába, vagy mezítláb szakkörbe. Mirıl lehessen ezek után beszélni! Az égetés egyébként jól sikerült.
