SZOCIÁLPOLITIKA ÉS ÉRDEKVÉDELEM A gyermeknevelés nem megfelelő figyelembevétele mint a nyugdíjválság oka A törvényen alapuló nyugdíjbiztosítás mint a nyugdíjasok és keresők közötti kétgenerációs szerződés 1957. évi bevezetésekor messzemenően figyelmen kívül hagyták a gyermeknevelést. Amellett, hogy a folyamatban lévő nyugdíjakat a keresők finanszírozzák, a nyugdíjrendszer a jövőbeni nyugdíjkifizetések biztosítása vonatkozásában a gyermeknevelésre alapoz. A nyugdíjbiztosítás jelenlegi válsága viszszavezethető-e vajon a gyermeknevelés nem megfelelő figyelembevételére? Tárgyszavak: nyugdíjbiztosítás; gyermeknevelés; háromgenerációs nyugdíjigény; felosztásos rendszer; szociálpolitika; Németország.
Bevezetés A törvény szerinti nyugdíjbiztosítás csaknem minden foglalkoztatottat bruttó jövedelmének 19,5%-át kitevő járulék fizetésére kötelez. Ezenkívül az általános adókon keresztül a bruttó jövedelem további mintegy 9%-át fordítják a törvényen alapuló nyugdíjak finanszírozására. Az alacsony születési ráták és a várható élettartam emelkedése miatt az eddigi nyugdíjszint, ill. életnívó időskori biztosítása a jövőben csak a következő generációk terheinek növelése árán lesz tartható. Ahhoz, hogy a nyugdíjszintet, tehát a nyugdíjaknak a kereseti jövedelmekhez viszonyított arányát csak megközelítőleg is fenn lehessen tartani, egyértelműen nagyobb járulékokra vagy magasabb adókra lenne szükség. A következő generációk ezt aligha fogadják el: Jogosan, hiszen a saját nyugdíjak számára a felosztásos rendszer, tehát az olyan generációs szerződés, amiben a járulékokat nem a saját ellátásra tartalékolják, semmiképpen sem jelent nagyobb biztosítékot. A Rürop-bizottság szándéka szerint a demográfiától függő terhelésnövekedésnek elsősorban a nyugdíjképletbe beépített tartóssági tényezővel és a rendes nyugdíjkorhatár fokozatos, 67 évre emelésével kell ha-
tárt szabni. Ez utóbbi alkalmas arra, hogy a törvényen alapuló nyugdíjbiztosításban erősítsék a biztosítás alapú szemléletet és a generációk saját felelősségét. Végezetül nem kell különösebben magyarázni, hogy a várható hosszabb élettartam automatikusan nagyobb nyugdíjszolgáltatást eredményez és ezáltal harmadik személyeket, nevezetesen a keresőket sújtja.
A családok szisztematikus megkárosítása A csökkenő születési rátákhoz kapcsolódó problémák világossá teszik, hogy a törvényen alapuló nyugdíjak ténylegesen három generáció közötti teljesítmény-kapcsolaton alapulnak. A jelenlegi nyugdíjaknak a keresők általi finanszírozása mellett gyermekeket kell felnevelni ahhoz, hogy a nyugdíjakat a jövőre is biztosítsák. A törvényen alapuló nyugdíjbiztosítást az 1957. évi bevezetésekor azonban a nyugdíjasok és keresők közötti kétgenerációs szerződésként alakították ki, ami messzemenően figyelmen kívül hagyta a gyermeknevelést. Ez a hiba nemcsak a rendszer instabilitását eredményezte, hanem a generációkon belül a családok megkárosítását is. A tartóssági tényezőt magában foglaló megreformált nyugdíjbiztosítás alkalmas arra, hogy a rendszert a születések számának csökkenése vonatkozásában stabilizálja. Megoldatlan marad azonban a megkárosított családok problémája, jóllehet a többgyermekes biztosítottak problémáját a jövőben érinti a demográfiától függő nyugdíjcsökkentés. A szövetségi alkotmánybíróság több döntésében bírálta a gyermeknevelésnek mint a nyugdíjbiztosítás javára történő szolgáltatásnak az egyéni elismerését. A törvényhozó erre a gyermeknevelési időnek a törvényen alapuló nyugdíjbiztosításba történő beszámításával reagált. A nyugdíjigények nagy részét azonban továbbra is a járulékok és bérek alapján biztosítják. A szövetségi alkotmánybíróságnak a törvényen alapuló ápolásbiztosításra vonatkozó előírásait 2004. december 31-ig kell megvalósítani. Az alkotmánybírák állást foglaltak amellett, hogy a gyermeknevelést a törvényes ápolásbiztosításban figyelembe kell venni. Ezenkívül meg kell vizsgálni azt is, hogy a döntés milyen hatással van más szociális biztosításokra, mint pl. a nyugdíjbiztosításra. A Rürop-bizottság nyugdíjreform-javaslataiban elutasította a nyugdíjaknak vagy járulékoknak a gyermekek száma alapján történő differenciálását és a gyermeknevelésnek a társadalombiztosításoktól független, az adókból finanszírozott elismerését javasolta. Ez a javaslat nem veszi figyelembe, hogy a nyugdíjak finanszírozása szisztematikusan vissza-
nyúl a gyermekneveléshez, azaz a jövőbeni járulékfizetőkhöz. A járulékot fizető gyermekek a későbbiekben a gyermektelenek nyugdíját is „fizetik”.
Az öregségi biztosítás feladata Az öregségi biztosítás feladata, hogy az életjövedelem egy részét az aktív életszakaszból az élet nyugdíjas szakaszára átcsoportosítsa. Ehhez alapjában véve két modell áll rendelkezésre: – az öregségi előgondoskodás megtakarítással, ill. tőkeképzéssel vagy – az öregségi előgondoskodás gyermekeken, ill. humán tőkeképzésen keresztül. A gyermekeken alapuló öregségi biztosítás háromgenerációs szerződésnek felel meg. A kereső szakaszban a jövedelem egy részét a nyugdíjasok ellátása mellett a gyermekek nevelésére és képzésére fordítják. Ellentételként jogosultságot szereznek arra, hogy a jövőbeni generációk az ő időskori ellátásukat biztosítsák. Ez elvileg az iparosodás előtti nagycsaládok öregségi előgondoskodásának felel meg. A családon belüli öregségi gondoskodástól eltérően a nyugdíjasokat a kollektív háromgenerációs szerződésben már nem saját gyermekeik támogatják, hanem egy nyugdíjpénztártól kapnak nyugdíjat, amibe minden felnőtt „gyermeknek” járulékot kell befizetni. Így a nyugdíjas már nincs kiszolgáltatva a saját gyermeke általi gondoskodásnak és a vele kapcsolatos kockázatoknak (pl. a gyermek betegsége, munkanélkülivé válása stb.), hanem ellátását a járulékfizetők kollektívája vállalja magára. A biztosítottak a következő generációk által befizetett járulékok terhére nyugdíjjogosultságot szereznek függetlenül attól, hogy neveltek-e gyermekeket. Ennek figyelembevételével nem lenne szabad azonos öregségi ellátást ígérni a gyermekeseknek és a gyermekteleneknek, ahogyan azt a törvényen alapuló nyugdíjbiztosítás teszi. A törvényes nyugdíjbiztosítás így a biztosítottak egy részét hallgatólagosan felmenti az öregségi előgondoskodás felelőssége alól. Figyelembe véve a gyermektelen biztosítottak egyre növekvő számát, egyre nyilvánvalóbbá válik a saját öregségi előgondoskodás ösztönzésének hiánya.
A hibás ösztönzők hozzájárulnak a születések számának csökkenéséhez A törvényen alapuló biztosítási rendszerben a gyermektelenek kedvező biztosítási feltételei azt eredményezik, hogy a gyermekgenerációk
nyugdíjpénztárba befizetett járulékait szocializálják, miközben az előgondoskodás költségeit túlnyomórészt a családok viselik. Aki gyermeket nevel, támogatja a biztosítottak kollektíváját, saját magának azonban alig keletkezik többlet nyugdíjigénye. Az egyén a gyermekek miatti kiadásait nem tekinti előgondoskodási szolgáltatásnak. Az öregkor biztosítása tekintetében a gyermekvállalás már nem játszik szerepet. Sőt ellenkezőleg, a törvényes nyugdíjbiztosítás fiskális ösztönző a gyermekek ellen. A biztosítottak közössége természetesen kitart amellett, hogy a gyermeknevelés jelenti az előgondoskodást. Ily módon a társadalmi és az egyéni gazdasági ésszerűség nem esik egybe. Közgazdasági szemszögből a felosztó rendszerű kollektív öregségi biztosítás a három generáció, valamint egy kiegészítő biztosítás közötti hitelrendszerrel hasonlítható össze. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy a gyermekek hitelt vesznek fel, amit kereső korukban fizetnek vissza. A nyugdíjrendszer stabilabb lehetne, ha a gyermeknevelés ráfordításai és a nyugdíjigények az egyénnél összekapcsolhatók lennének. Az aktív népességpolitika értelmében történő családtámogatás vagy a gyermektelenség „büntetése” azonban így nem működhet.
Az ellenvetések nem győznek meg A háromgenerációs szerződés értelmében a reform célja az előgondoskodás és ellenszolgáltatás egyenértékűségének visszaállítása. A felosztásos eljárásban a plusz egy gyermek járulékának mértékéig többletbevételt hoz. Nem lehet egyértelműen előre látni, hogy egyedi esetben milyen nagyságúak lesznek a járulékok. Ezért a szülőknek biztosítottnak kell lenni gyermekeik egyéni jövedelmének kiesése esetére. Ez annyiban felel meg az egyenértékűség gondolatának, hogy meghatározzák az (összesen rendelkezésre álló járulékbefizetések) elosztási szabályait, amelyek átalányosítva a gyermekekkel kapcsolatos költségek elosztásához igazodnak. Ha valaki biztosításvédelem értelmében feltételezi, hogy a gyermeknevelés a nyugdíjbiztosítás számára „egyformán nagy érték”, ebből az következik, hogy a szülők nyugdíjigénye a gyermekek számához igazodik. Az ilyen reform elleni leggyakoribb kifogás az amiatti bizonytalanság, hogy egy gyermek a jövőben járulékfizetővé válik-e és milyen mértékben. Mivel a törvényen alapuló nyugdíjbiztosítás nem terjed ki minden keresettel rendelkezőre, növekszik annak valószínűsége, hogy a nyugdíjigényt nem a saját gyermekek, hanem mások gyermekeinek járulékaiból elégítik ki.
Ez egyaránt érvényes a jelenlegi nyugdíjbiztosításra és a háromgenerációs szerződésre és nem indokolja, hogy a gyermeknevelést a nyugdíjrendszerben ne vegyék figyelembe: Az összes felsorolt probléma, beleértve a keresők nyugdíjbiztosítási-rendszerének váltását is, ma is megvan. A keresők ma is szert tesznek nyugdíjigényre a következő generációkkal szemben még akkor is, ha a saját gyermekek később nem fizetnek be a nyugdíjpénztárba. Mivel nem minden kereső személy van biztosításra kötelezve, az aktív generációk és a gyermekgenerációk közötti, a nyugdíjrendszertől független szolgáltatáskapcsolatokat nem szisztematikusan veszik figyelembe.
A privát előgondoskodás differenciálása A törvényes nyugdíjbiztosítás által a gyermektelen biztosítottaknak nyújtott szolgáltatásokat azzal indokolják, hogy kereső korukban járulékot fizettek a nyugdíjpénztárba. A felosztásos rendszerben a járulékok közvetlenül a folyó nyugdíjak finanszírozását szolgálják, azaz a tőkefedezeti eljárással ellentétben, a járulékok nem a saját öregségi ellátásra történő megtakarítást jelentik. A gyermeknevelés és a nyugdíjszolgáltatás közötti tulajdonképpeni összefüggés a felosztásos rendszerben a kétgenerációs szerződésben álcázásra kerül, de nem szűnik meg. Ha a születési ráta visszaesése következtében csökken a járulékfizetők száma, ennek a járuléktételek emelése vagy a nyugdíjak csökkenése a következménye. Ha a járuléktételt a generációkkal szembeni igazságosság miatt stabilizálni kell és a jövőben is tartani kell az öregségi ellátás eddigi szintjét, a biztosítottaknak kiegészítő tőkefedezetű előgondoskodáshoz kell folyamodni. Ebben messzemenő egyetértés van a politika és a gazdaság között. Kérdéses, hogy a saját ellátáshoz kinek kell megteremteni a kiegészítő eszközöket. A háromgenerációs szerződés biztosítás gondolatának megfelel, hogy a nyugdíjigényeket ne általánosan csökkentsék és ne minden biztosítottól követeljenek kiegészítő tőkefedezetet, hanem mindkettőt a gyermekek száma szerint differenciálják. Mivel a két vagy több gyermeket nevelő biztosítottakat nem lehet felelőssé tenni a demográfiai függőségű szolgáltatáscsökkenéséért, nem szabad őket a nyugdíjszint csökkentésével terhelni. A nyugdíjrendszer tekintetében méltányos lenne, ha csak az egy gyermekes vagy gyermektelen biztosítottak nyugdíjigényét csökkentenék. Nekik privát előgondoskodást kellene vállalni. Ennek megfelel, hogy a nyugdíjigényeket a gyermeknevelés alapján építsék ki és az igényeket a fizetett járulékok alapján csökkentsék.
Nem igazságos és nem hatékony a többek között a Rürop-bizottság által is leírt alternatíva nevezetesen, hogy a nyugdíjcsökkentés minden biztosítottra kiterjedjen és egy kiegészítő saját előgondoskodást hozzanak létre: Ahhoz, hogy a többgyermekesek járulékát a generációs szerződés fennmaradásához honorálják és a gyermeknevelésből, járulékból és saját előgondoskodásból álló hármas terhelést kiegyenlítsék, például családi pótlék formájában, állami kiegyenlítést kellene fizetni. Hatékonyabb lenne, ha a gyermekeket a nyugdíjrendszerben a nevelési idő fokozott beszámításával vennék figyelembe. A családoknak már a nevelés szakaszában is több eszköz állna rendelkezésre, hiszen kevesebb pénzt kell az előgondoskodási megtakarításra fordítani.
A nyugdíjigények súlyozása A nyugdíjigények gyermekek száma szerinti differenciálása nem jelenti azt, hogy a gyermektelenek a felosztásos rendszerben nem szereznek nyugdíjigényt. Ez csak akkor lenne így, ha a gyermekek nevelésének és oktatásának költségét kizárólag a szülők viselnék. Németországban azonban a gyermekek költségeinek jelentős részét az állam finanszírozza. A gyermekes családok állami támogatása a kifizetések, mint pl. családi pótlék vagy nevelési támogatás mellett számos dologi szolgáltatást is magában foglal, mint pl. az ingyenes oktatás és a gyermekintézmények államilag támogatott helyei. Az adófizetésen keresztül a gyermektelenek is részt vállalnak a felnövő generáció költségeiből. A felosztásos rendszerben ezért nyugdíjigényt is szereznek, természetesen nem olyan terjedelemben, mint ahogy azt a törvényes nyugdíjbiztosításban ígérték. Az egyén annál nagyobb részt vállal az állami családtámogatásban, minél magasabb adót fizet. Úgy a nyugdíjjárulékok, mint az adóbefizetések a biztosított bérjövedelme szerint változnak. Ennyiben indokolható, hogy a nyugdíjigény egy részét továbbra is a járulékokból biztosítsák. A gyermekek számához és a járulékokhoz igazodó nyugdíjigények súlyozásának a gyermeknevelés privát és állami ráfordításai közötti arányhoz kellene igazodni. A nyugdíjpolitika ennyiben szorosan kapcsolódik a család- és oktatáspolitikához. A család és az állam közötti költségmegosztás megállapítása további vizsgálatot igényel. Egyes számítások szerint az állam az egy gyermekes családok esetében a nevelési és képzési költségek 20,8%-át, a kétgyermekes és az egyedülálló szülők esetében 35,8%-át vállalja magára. Természetesen a szülők az állami ráfordítások nagy részét adófizetés formájában „átvállalják”.
Ha a nyugdíjigényeket a szülők javára a generatív hozzájárulás elismerése érdekében eltolják, a járulékokból fizetett nyugdíjakat ennek megfelelően csökkenteni kell. Ha azt feltételezzük, hogy az állam a gyermekek költségeinek 1/3-át viseli, akkor a járulékbevételek 1/3-át járulékalapon kellene a nyugdíjasok között felosztani, 2/3-át pedig a gyermekek számától függően.
Az egyenértékűség-gondolat határai a felosztásos rendszerben Egy gyermek felnevelése a törvényes nyugdíjbiztosításnak a későbbiekben fizetendő járulékok nagyságáig terjedő többletbevételt eredményez. Így a nyugdíjak közgazdaságilag a következő generációk nevelésén alapulnak, ami közel áll a nyugdíjigények saját gyermekek száma alapján történő egyéni differenciálásához. Végezetül problematikus a gyermek későbbi gazdasági sikerének a pontos meghatározása. Nincs olyan képlet, amivel meg lehetne határozni az előgondoskodási ráfordítások – itt a gyermekek költsége – és a nyugdíjigények közötti, a tőkefedezeti eljárásokhoz hasonló biztosításmatematikai egyenértékűséget. Ez azt feltételezné, hogy a gyermekenkénti ráfordítások nagysága és a későbbi bérek, ill. járulék között egyértelmű közgazdasági összefüggés áll fenn. Ilyen költségegyenértékűség nincs. A gyermekekkel kapcsolatos kiadások nem mindegyikének van olyan befektetés jellege, ami a gyermek későbbi jólétét, azaz magasabb jövedelmét szolgálja, hanem vannak olyanok is, amelyek a gyermeknek szerzendő öröm érdekében történnek. Problémát okoz az előgondoskodási ráfordítások és a fogyasztási ráfordítások elhatárolása. Ezért ésszerűnek tűnik, hogy a gyermekenkénti ráfordítást átalányban, a nyugdíjigényeknél gyermekenként vegyék figyelembe. Befektetési jellegük inkább a képzési ráfordításoknak van. Ezért vannak olyan elképzelések, hogy a nyugdíjigényeket vagy a járulékokat az oktatási ráfordítások szerint differenciálják. Természetesen az oktatási és képzési kiadások esetében problematikus a költségegyenértékből kiindulni. A gyermek későbbi bére nem feltétlenül van összhangban a képzési költséggel, hanem számos más befolyásoló tényező is meghatározza. A költségek semmit sem mondanak a képzettség munkaerő-piaci eladhatóságáról, pedig tulajdonképpen ez határozza meg a béreket. A tőkepiaci befektetések természetesen különböző kockázatokkal járnak és nem mindegyik hoz ugyanolyan kamatot. Azonban egyértelműen befektetési jellegük van és a nem jövedelmező befektetéseket
mindig át lehet csoportosítani egy termelékenyebb felhasználásra. A befektetett tőke és a tőkehozam közötti összefüggés lényegesen szorosabb, mint a humán tőkeképzésnél. A nyugdíjigényeknek a gyermek képzésének módja és képzési kiadásainak nagysága szerinti differenciálása a különböző képzési biográfiák – tendenciájában a „minél drágább annál jobb” mottó szerinti – értékelését jelentené.
A gyermeknevelési idők kialakítása A nyugdíjigényeknek a szülők javára történő átcsoportosításához a gyermeknevelési idő jelenlegi szabályozását ki kellene terjeszteni. A gyermeknevelési idő beszámítása a törvényes nyugdíjbiztosítási rendszerben az egyetlen olyan eszköz, ami a szülők nyugdíjigényét a gyermeknevelés alapján, azaz a családi állapottól, több gyermek esetén az életkor-különbségtől és a foglalkoztatás-biográfiától messzemenően függetlenül a gyermeknevelés alapján indokolja. Időközben az egyik szülő egy gyermek nevelése miatt akkor is további nyugdíjigényt szerez, ha a gyermekneveléssel egyidejűleg járulékköteles munkát vállal, természetesen csak a járulékszámítás határáig. A járulékszámítási határ azt eredményezi, hogy a szülők, akik a gyermek első három életévében átlagon felüli fizetést érnek el, a gyermekek alapján kevesebb nyugdíjigényt szereznek. A járulékhatárnak megfelelő jövedelem, azaz a biztosítottak kétszeres átlagbére esetén, a gyermeknevelést nyugdíjjogilag nem veszik figyelembe. Az úgynevezett „gyermek beszámítási idők”, miszerint a gyermeknevelést jelenleg átlagon aluli jövedelem mellett (és legalább további 25 év biztosítási év mellett) további 7 évre nyugdíjnövelő tényezőként veszik figyelembe, nem alkalmasak a generációs szerződések kiegészítésére. Végül a gyermeknevelés nyugdíjjogi elismerése nem szociális juttatás.
Gyermekek alapján járó nyugdíjigények emelése Eddig a nyugdíjigények túlnyomó részét a bérek alapján biztosították. Minden munkában töltött, átlagjövedelmet felmutató év után 1 pontot írnak jóvá. A gyermeknevelésért kedvező esetben 5,3 pontot írnak jóvá, legtöbbször azonban kevesebbet. A nyugdíjakat tehát főleg járulékok alapján biztosítják, bár a családok a gyermekekkel (mint jövőbeni járulékfizetőkkel) kapcsolatos kiadásokat nagyrészt saját maguk viselik.
A gyermeknevelési idő kiterjesztésével nem emelkedne a nyugdíjpénztárnak adott állami támogatás. Bár az állam jelenleg a gyermeknevelési időre járulékot fizet, azaz figyelembe veszik a nyugdíjpénztárnak nyújtandó állami támogatásnál. A felosztásos rendszerben ez a kiegészítő adófinanszírozás nem szükséges és nem is ésszerű. Azt eredményezi, hogy a jelenlegi nyugdíjak egy részét az adókon keresztül finanszírozzák. A gyermekeken alapuló nyugdíjigények fedezetére így a jövőben nem állnak rendelkezésre további eszközök. Ez nem is szükséges, hiszen egy plusz gyermek később olyan további járulékot hoz, ami fedezi a „nevelési nyugdíjat”.
A „küszöb”-nyugdíjasok újra definiálása A nyugdíjigényeknek a szülők javára történő átcsoportosításához újra kellene definiálni az úgynevezett nyugdíjasokat. A „küszöb”-nyugdíjas egy fiktív biztosított, aki éppen az elérendő nyugdíjszinthez szükséges előgondoskodás-szolgáltatást teljesítette. Itt a járulékbevétel biztosításszerű felosztásához meghatározzák a referenciamértéket. Az új definícióban a járulékfizetések mellett a gyermekek számát is figyelembe kellene venni. Aki kettőnél kevesebb gyermeket nevel vagy átlagon aluli járulékot fizet, annak nyugdíjcsökkenéssel kell számolni. Az érvényes felosztási mércével ellentétben ez a nyugdíjrendszer stabilabb és igazságosabb lenne. Ha a felosztó rendszerből eredő igények már nem biztosítják az alapellátást, kötelezővé kellene tenni egy megfelelő, a minimális biztosítás határáig terjedő kiegészítő tőke fedezetű előgondoskodást. A biztosítás alapszintjének meghatározásakor mérlegelni kell, hogy a felosztó rendszerben a nyugdíjigényeket ne abszolút értékben állapítsák meg, hanem az aktuális nettó bérekhez viszonyítva. A nyugdíjszintnek a járulékfizetők átlagos nettó bérének jelenlegi 64%-áról egy alapbiztosításra történő lecsökkenése esetén ügyelni kell arra, hogy nyugdíjasként az alsó bérkategóriákba tartozó személyek se kerüljenek át a szociális támogatásba. Annak érdekében, hogy garantálni lehessen a biztosítottak alapellátását, egy minimális biztosítás terjedelméig kötelezővé kellene tenni a kiegészítő, tőke fedezetű előgondoskodást. Ez a gyermektelen biztosítottakat és az egy gyermekes családokat érintené.
Családpolitikai kérdések A felosztásos rendszer működőképességéhez nincs szükség arra, hogy a szülők gyermekeiknek adott szolgáltatásait államilag szabályoz-
zák. Ez ellentmond a családok önállóságának. Abból kell kiindulni, hogy a szülők lehetőségeik keretén belül biztosítják gyermekeik megfelelő ellátását és nevelését, azaz jövedelmük egy részét gyermekeikre fordítják és az eszközöket a legjobb tudásuk szerint gyermekeik javára használják fel. Ezért a gyermekeknek később jövedelmük meghatározott százalékát a nyugdíjpénztárba kell befizetni, miközben a járulékok nagysága a jövedelemtől függ. Azok a szülők, akik a gyermekeik ellátásához szükséges eszközöket saját erejükből nem tudják kigazdálkodni, szociális segélyre jogosultak. A családok pénzügyi támogatásáról család- és oktatáspolitikai alapon döntenek. Minél jobban tehermentesíti az állam a családokat, annál nagyobb a járulékbevételeknek az a része, amit a járulékok alapján kell felosztani. A családpolitikai kifizetéseket tehát a háromgenerációs szerződés értelmében megvalósított nyugdíjreformnál figyelembe kell venni. Ehhez következetes és átlátható családpolitikára van szükség. Különösen át kellene gondolni az adórendszer és a társadalompolitika céljainak összekapcsolását a családi pótléknál. A tulajdonképpeni családtámogatás a nettó felosztás értelmében ezáltal ködösítve van. Másrészt ebből nem lehet arra következtetni, hogy a családok generációs járulékainak a törvényes nyugdíjbiztosítás javára történő figyelembevétele ugyanolyan jól megvalósulhat a családpolitika keretében. Ez ellen csak egy elosztáspolitikai elv szól, mivel a nyugdíjigényeknek a gyermektelenek és egy gyermekes családok javára történő felosztása a nyugdíjbiztosítással rendelkezőkre szorítkozik. Másrészt hatékonyabb, ha a nyugdíjjogban meghatározott hibás ösztönzőket az öregségi előgondoskodásnál a nyugdíjrendszerben is korrigálják.
Összefoglalás Az alacsony születési számok a törvényen alapuló nyugdíjbiztosítás konstrukciós hibáit – a gyermeknevelésnek a generációs szerződés konstitutív elemeként történő nem megfelelő elismerését – a nyugdíjválság okának tekinti. Szükség lenne arra, hogy a nyugdíjigényeket a gyermekek számától függően erősebben kategóriákra osszák annak érdekében, hogy a rendszert stabilizálják és megszüntessék a gyermektelenség nyugdíjjogi támogatását és a gyermekszegénységet. A kétgyermekes járulékfizetőknek a jövőben nyugdíjcsökkentéssel kell számolni. Privát előgondoskodásban csak annak kellene megtakarított eszközöket elhelyezni, aki a generációs szerződésben kevesebb előgondoskodást vállal, akinek tehát nincs gyermeke vagy csak egy gyermeket nevel. En-
nek a kiegészítő tőke-előgondoskodásnak annyiban kellene kötelezőnek lenni, hogy a nyugdíjas korra egy minimális biztosítás garantált legyen. A bizalom védelme miatt mindez nem vonatkozik a jelenlegi nyugdíjasokra vagy a nyugdíjhoz közel állókra. Ezenkívül felül kell vizsgálni a családpolitikai intézkedéseket is. Eddig kevéssé átlátható, hogy az állam mennyire tehermentesíti a családokat a következő generációk (járulékfizetők) finanszírozásában. Ez nemcsak családpolitikailag nem kielégítő, hanem nyugdíjjogilag is problematikus. Összeállította: Jurasits Jánosné Henman B., Voigtländer, M.: Unzureichende Berücksichtigung der Kindererziehung als Ursache der Rentenkrise = Wirtschaftsdeienst, 84. k. 3. sz. 2004. p. 166–173. Kommission für die Nachhaltigkeit in der Finanzierung der Sozialen Sicherungssysteme, Abschlussbericht, Bundesministerium für Gesundheit und Soziale Sicherung, Berlin, 2003, p. 72–75, 114–118. Sinn, H.-W.: The value of children and immigrants in a pay-as-you-go pension system: A proposal for a partial transition to a funded system. = ifo-Studien, 47. k. 2001. p. 85–89. Eekhoff, J.; Henman, B.: Familiengeld und Kindergeld als instrumente der Familienförderung. = Zeitschrift für Wirtschaftspolitik, 51. k. 3. sz. 2002. p. 269–286. Werding, M.: Rente nach der Kinderzahl: Argumente zugunsten einer unpopulären Idee. = Zeitschrift für Wirtschaftspolitik, 52. k. 2. sz. 2003. p. 212.
