Folytonosság és átalakulás a magyar neveléstudományban a nagy történelmi korszakváltások idején (1940–1970) tudományos szimpózium az MTA Pedagógiai Tudományos Bizottság Neveléstörténeti Albizottsága és az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti tanszékének szervezésében Időpont: 2014. február 7–8. Helyszín: ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar, 1075 Budapest, Kazinczy utca 23–27. I. em. Tanácsterem A rendezvény kapcsolódik „A magyar neveléstudomány története a szakmai folyóiratok tükrében (1945–1989) – tudományos kommunikáció, szakmai diskurzusok” című OTKA kutatáshoz. (K100496)
2014 Szervezők ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Pedagógiatörténeti tanszék
MTA Pedagógiai Tudományos Bizottság Neveléstörténeti Albizottsága
Támogató Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok
A rendezvény programja
2014. február 7., péntek 9:00–9:15
Németh András: Megnyitó
Levezető elnök: Szabolcs Éva 9:15-10:00 Karády Viktor: A társadalomtudományok története és a társadalomtudományi elit kutatása – nemzetközi kitekintés 10:00–10:45 Nagy Péter Tibor: Hazai előzmények a társadalomtudományi elit kutatásában 10:45–11:30 Németh András: Tudománytörténeti kutatások a neveléstudomány területén 11:30–12:30 Vita 12:30–13:30 Ebédszünet Levezető elnök: Pukánszky Béla 13:30–14:00 Sáska Géza: A pedagógia a hatalom függőségében 14:00–14:30 Garai Imre: Tudománypolitika és felsőoktatás Magyarországon (1948–1951) 14.30–15.00 Vita 15.00–15.30 Németh András – Biró Zsuzsanna Hanna: A neveléstudományi kommunikáció kutatása – elméleti keretek, módszertani megoldások 15:30–16:00 Szabolcs Éva – Golnhofer Erzsébet: A kommunikációs háló feltárásának lehetőségei és korlátai a neveléstörténeti kutatásokban. Lázár György esete (1945– 1956) 16:00–16:30 Szabó Zoltán András: Hálózatelméleti megközelítések a magyar neveléstudomány kommunikációs sajátosságainak feltárásában 16:30–17:00 Varga Kornél: A számítógépes tartalomelemzés lehetőségei a neveléstudományi kommunikáció kutatásában 17.00–18:00 Vita
2014. február 8. szombat Levezető elnök: Németh András 9:00–9:30 Nagy Péter Tibor: A neveléstudományi elit három percepciója 9:30–10:00 Karády Viktor: Akadémiailag minősített társadalomkutatók Magyarországon (1950–2003) 10:00–10:30 Brezsnyánszky László: A szervezet folytonossága és minősítési profilok a neveléstudományi oktatók körében a Debreceni Egyetemen 10:30–11:00 Biró Zsuzsanna Hanna: A neveléstudományi kommunikáció (elit-) tagjai 1945 előtt és után 11:00–12:30 Vita 12:30 Zárszó
Rezümék
Karády Viktor CEU Budapest, egyetemi tanár A társadalomtudományok története és a társadalomtudományi elit kutatása – nemzetközi kitekintés Az előadás mindenekelőtt foglalkozik az intézményesített – tehát nem csak egyedi alkotó értelmiségiek által űzött – társadalomtudományok kialakulásának körülményeire, melynek időpontja a 19. század utolsó évtizedeire esik. A közgazdaságtudománynak (különböző címekkel) ekkoriban már a nagyobb egyetemeken (főképp a jogi karokon) önálló tanszékei működnek – ez majdnem mindenütt az első, szakdiplomával rendelkező társadalomtudományok, néha a gazdaság és társadalomstatisztikával, a politikatudománnyal vagy éppen a pedagógiával együtt. Később a bölcsészkarok, néha szakfőiskolák is bekapcsolódtak a képzésbe. E folyamatok főbb állomásait az egyetemi oktatásban való megjelenés fémjelzi, ami az országok és diszciplínák szerint változóan elhúzódott a második világháború koráig. Ez a fejlődés a nemzetállamok keretében folyt, bár a szellemi iskolák gyakorlata a kezdetektől fogva minden szakmában nemzetközi szintézisre törekedett. A 20. század elejétől egyre több európai, néha világméretű konferenciát szerveztek egyes társadalomtudományokban az akkoriban uralkodó francia, Közép-Európában német nyelven. Míg a franciáknál a leggyakrabban a filozófia, a németeknél a közgazdász és történész képzettségűek uralták sokáig az induló társadalomtudományokat, az angoloknál inkább politológusok és a gyarmati tudományok művelői. Az 1945 utáni újraszerveződés (főképp 1960 után) egyre inkább az amerikai társadalomtudományok által uralt és irányított szellemi és intézményes internacionalizmus illetve globalizáció égisze alatt valósul meg. Egyrészt megjelennek az államilag dotált nemzeti kutatóintézeti hálózatok (mint a francia CNRS, a német Max Planck Társaság vagy Kelet-Európában a tudományos akadémiák szakintézetei). Ezzel a kutatás támogatása állami kultúrpolitikai céllá válik. Másrészt a nemzetközösítés is gyorsan fejlődik folyóiratok, szakmai egyesületek, együttműködési fórumok, majd az 1990-es évektől brüsszeli kutatási dotációk formájában. Végül megjelennek azok az interdiszciplináris kutatási paradigmák – mint pl. a marxizmus már korábbról, a funkcionalizmus, a strukturalizmus, a fenomenológia, a módszertani individualizmus, stb. – melyek egyszerre több társadalomtudományra hatnak, miközben egyes társadalomtudományok politikai-ideológiai törekvésekkel kapcsolódnak össze, nem csak a szovjetizált Kelet-Közép-Európában. A fent vázolt fejlődés empirikus kutatására nemrég egy Brüsszel által támogatott nemzetközi kutatócsoport alakult a párizsi EHESS egyetem szervezésében, mely nyolc európai (részben dél-amerikai) országban (köztük Magyarországon) vizsgálja a társadalomtudo3
mányok helyzetének alakulását 1945 óta. Főbb kérdései az intézményesülés folyamataira, a nemzetközi együttműködés új formáira, a paradigmák cseréjére illetve befogadására vonatkoznak.1
Nagy Péter Tibor WJLF/ELTE, egyetemi tanár Hazai előzmények a társadalomtudományi elit kutatásában A 19. századi pozitivista tudomány (és a tudománytörténet-írás ezzel összefüggő) válságára két tudományelméleti válasz alakult ki. Az egyik mely a tudományos és a nem tudományos szöveg közötti határok fellazulására helyezte a hangsúlyt, általános kétséget fogalmazva meg a tudományos folyamatok racionális magyarázhatóságával kapcsolatban. A másik válasz viszont épphogy nem a „kevesebb”, hanem a „több” tudomány irányába indult – magára a tudományos folyamatra, illetve a tudósokra is érdemben alkalmazva pl. a szociológia vagy a pszichológia tudományos állításait. A tudásszociológia illetve a tudományszociológia kialakulása volt a feltétele, hogy megkezdődhessen a magyarországi tudománytörténet szociológiai megalapozottságú kutatása. Ennek eredményei között egyfelől Huszár Tibor, Biró Judit és Kovács I. Gábor akadémikusokra és egyetemi tanárokra kiterjedő kutatásait, másfelől Karády Viktor és jómagam teljes tudományos elitre kiterjedő kutatásait említem. A tudományos elit egészére vonatkozóan jelentősek az MTA könyvtárában zajló tudománymetriai vizsgálatok is. A neveléstudomány történeti kutatásában jelentős előrelépésnek, és más tudományterületen eddig fel nem mutatható előzménynek számít az ELTE PPK-n 2007/2008-ban lefolytatott, négy neveléstudományi folyóiratra kiterjedő empirikus kutatás.2
Németh András ELTE PPK, egyetemi tanár Tudománytörténeti kutatások a neveléstudomány területén Az előadás a neveléstudomány-történeti kutatások főbb nemzetközi és hazai eredményeit, továbbá az azok hátterében álló tudományelméleti és kutatás-metodológiai megfontolásokat tekinti át. A prezentáció bevezető része a tudomány tudományos vizsgálatának különböző megközelítéseit, a belső és külső interpretációs lehetőségeket, majd az ELTE PPK Pedagógiatörténeti tanszékén 2012 óta folyó kutatás nézőpontjából releváns tudományelméleti irány1 http://www.interco-ssh.eu/
2 Tanulmányok in Németh A. – Biró Zs. H. (2009): A magyar neveléstudomány a 20. század második felében. Budapest, Gondolat Kiadó
4
zatokat mutatja be: úgy, mint Merton tudományszociológiáját, a tudomány kritériumairól szóló diskurzust, Kuhn és Bloor tudományelméleti koncepcióját, továbbá Stichweh ‘diszciplína’ fogalmát. Ezt követően kerül sor az 1980–1990-es évek jelentősebb hazai és nemzetközi neveléstudomány-történeti kutatásainak ismertetésére, majd az ezredforduló utáni elméleti és módszertani szemléletváltás keretében a „fordulat” hátterében álló releváns „nagy” elméletek, Foucault hatalomelméletének, továbbá Bourdieu mezőelméletének tudománytörténeti szempontú, elemző bemutatására.
Sáska Géza ELTE OITK, oktatáskutató A pedagógia a hatalom függőségében (1940–1950) A második világháború előtti tekintélyelvű és a háború utáni totalitárius berendezkedés között húzódó szakaszhatár nem merev, kimutatható folytonosság a neveléstudomány képviselőinek az állami politikához való viszonyában, gondolkodásmódjában, részben karrierjükben, kisebb részt az intézményi szerkezetben, ahol megjelentek. Mindezt az egyetemi elit, valamint legfőbb szakmapolitikai szervezet, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium mellett működő Országos Közoktatási Tanács, továbbá az átnevezett OKT 1945 utáni tagjainak, valamint a „Nemzetnevelők könyvtára” kiadványsorozatban publikáló személyek életrajzának, irodalmi munkásságának elemzése, összetételének vizsgálata alapján állítható. A harmincas évek elején tudatosult, hogy a neveléstudomány két korábbi legitimáló forrása, a filozófia, valamint a pszichológia és gyermektanulmányozás mellett az államérdeket képviselő politika is megjelent. A politika egyesítette a két előbbi nézőpontot: a realitásból kiindulva jelölte ki a célt, és adta meg az eszményt. Ehhez csatlakozott a magyar neveléstudományi elit Janus arcúan. Egyfelől hatalmi alávetettségével szemben tudományos legitimációra építve autonómiát épített, másfelől maga is szakmapolitikai, végrehajtó hatalom birtoklására tartott igényt. A negyvenes években az uralkodó (állam)ideológiához kapcsolódó neveléstudományi elit magáévá tette az állami nacionalista eszméket, bennük a német- és zsidóellenesség, a fajvédő és a szociális egyenlőség gondolata markáns. A magyar gyermeknek jellegzetes lelki vonásokat és tehetséget tulajdonít a gyermektanulmányozás akkori, a katolikus egyház kezében lévő vonala. A nemzet megújulásának leghatékonyabb eszközét a nevelésben látták. 1942-től az Országos Közoktatási Tanács adja ki a „Nemzetnevelők könyvtára” sorozatot, majd 1945-ben az Országos Köznevelési Tanács, hasonló megjelenésben, a „Köznevelés könyvtárát”. A „Nemzetnevelők könyvtára” szerzőinek egy része a háború után kiszorul a közéletből, más részük pedig (a korábban zsidó voltuk miatt üldözött gyermektanulmányozókkal együtt) a negyvenes évek végéig vesz csak részt az új társadalom építésében, harmadrészük integrálódik az új, szocialista rendbe.
5
Garai Imre ELTE PPK, egyetemi tanársegéd Tudománypolitika és felsőoktatás Magyarországon, 1948–1951 Előadásomban az 1948–1951 közötti magyar felsőoktatás és az akadémiai szféra átalakulásának főbb irányvonalait tekintem át. A meglevő szakirodalomi munkák mellett az MDP KV. Agitációs és Propaganda Bizottság iratanyagait használtam fel a vizsgálathoz a levéltári dokumentumelemzés módszerének segítségül hívásával. Ezen iratanyagok áttekintése azért célszerű, mert a Bizottság vezetőjeként Révai József jelentős mértékű befolyást gyakorolt a kultúrpolitika egészére, így az egyetemi reformokra is. A testület több alkalommal tárgyalta a reformok előkészítő anyagait, javaslataikkal érdemben befolyásolták annak egyes elemeit. Prezentációm két súlyponti elem köré épül: egyrészt politikai és társadalomtörténeti kontextusba helyezem az egyetemi, illetve az akadémiai reformot. Utóbbihoz kapcsolódóan a reformok datálását és jellegét a levéltári forrásanyag alapján pontosítom: megítélésem szerint ugyanis 1948/1949. évi, illetve 1950-es kettős egyetemi reformról érdemes beszélni, ahol a korai időszakban kialakultak a szovjet felsőoktatás intézményes keretei, majd 1950-től lényegében a tervgazdaság alá rendelték az intézményi struktúra működését. Másrészt hangsúlyozni kívánom, hogy ez a típusú átalakítási kísérlet nem volt minden szempontból sikeres, hiszen a tudományos szféra autonómiája abból a szempontból megmaradt, hogy a tudás alapú kiválasztódás továbbra is kulcseleme maradt az akadémiai szférába való kerüléshez. Ugyanakkor a mechanikusan tervszámok alá rendelt felsőoktatási politika részben ebből fakadóan, részben pedig gazdasági kényszer miatt 1952 májusától jelentős mértékben módosult.
Németh András ELTE PPK, egyetemi tanár Biró Zsuzsanna Hanna ELTE PPK, tudományos munkatárs A neveléstudományi kommunikáció kutatása – elméleti keretek, módszertani megoldások Az előadás „A magyar neveléstudomány története a szakmai folyóiratok tükrében (1945–1989) – tudományos kommunikáció, szakmai diskurzusok” című OTKA kutatás (K100496) hátterében álló elméleti koncepciók és kutatás-módszertani megfontolások áttekintésére vállalkozik. Bemutatja a kutatás hátterében álló főbb elméleti koncepciókat (Bourdieu mezőelmélete, Stichweh ’diszciplina’ fogalma), a kutatás nemzetközi beágyazottságának főbb elméleti és empirikus vonulatát (Tenorth, Horn, Schriewer és Keiner, Hoffsetter és Schneuwly), az eddigi eredmények adaptációs lehetőségeit, a kutatás alapvető tematikai egységeit, továbbá az azokhoz kapcsolódó hipotetikus kérdésfelvetéseket, valamint a kutatás módszertani jellemzőit. 6
Szabolcs Éva ELTE PPK, egyetemi tanár Golnhofer Erzsébet ELTE PPK, hab. egyetemi docens A kommunikációs háló feltárásának lehetőségei és korlátai a neveléstörténeti kutatásokban. Lázár György esete (1945–1956) Kutatásunk Lázár György kommunikációs kapcsolatainak feltérképezésére irányul az 1945– 1956 közötti időszakban. A hálózatkutatás sokirányú elméleteinek, módszertanának felhasználását csak korlátozottan tudjuk alkalmazni ebben a történeti kutatásban. Nem társadalmi hálózatok elemzésére vállalkozunk, hanem az ún. Én-hálózat feltérképezésére, leírására.1 Ez a típusú hálózat egy adott személy, esetünkben Lázár György kommunikációs kapcsolatait írja le, az ún. individuális relációs ismérvek alapján. Ezek az ismérvek itt a Lázár Györgyhöz fűződő kapcsolatok tartalmára utalnak, például a munkahelyi, magánéleti relációk tartalmára, de egy más csoportosítás szerint a tudományos, politikai jellemzőket is magába foglaló kapcsolatokról van szó. Az így leírt kommunikációs kapcsolati háló ún. multiplex viszonyokat mutat (két hálózati pont között többféle tartalmú kapcsolat), hiszen a hálózatban Lázár Györgyhöz kapcsolható személyek többféle kapcsolati tartalommal jellemezhetők. Például, a Lázár György és Mérei Ferenc közötti tudományos interakció egy bizonyos kommunikációs hálózati kapcsolatot jelent, de egy másik dimenziót vizsgálva politikai szempontú interakcióról is beszélhetünk közöttük. A kapcsolat intenzitását a multiplexitás foka is jellemzi. Fontos megjegyeznünk, hogy a kommunikációs hálóban azonosított személyek pusztán azokat foglalják magukba, akiket forrásaink alapján feltártunk. Ezért e kommunikációs hálózat csak részlegesnek mondható. Nem vállalkoztunk arra, hogy a Lázár Györgyhöz köthető személyek hálózatát matematikai modellek, esetleg gráfok formájában jelenítsük meg, megelégszünk azzal, hogy leíró jelleggel mutassuk meg e kommunikációs háló szereplőit, lehetséges jellemzőit és Lázár Györgyhöz viszonyított kapcsolatuk mikéntjét. További jellemzője kutatásunknak, hogy a történeti jellegből adódóan a hálózatba beemelt személyek különböző típusú forrásokban kerültek említésre, és ennek rögzítése érdemi információ a kommunikációs háló leírásakor. A feltárt kommunikációs háló tehát Én-hálózat, multiplex tartalmú kapcsolatokkal. Leírásunk kitér a kapcsolódások természetére, irányítottságára illetve irányítás nélküliségére, ez utóbbi esetben szimmetrikus vagy aszimmetrikus voltára. Fontos elemzési szempont a kapcsolatok időtartama, illetve időzíthetősége is.
1 Takács Károly (2011): Társadalmi kapcsolatháló elemzése. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0010_2A_08_Kapcsolathalo_elemzes_szerk_ Takacs_Karoly/index.html
7
Szabó Zoltán András ELTE PPK/OFI, kutatási asszisztens Hálózatelméleti megközelítések a magyar neveléstudomány kommunikációs sajátosságainak feltárásában A tudományos kommunikáció makroszintű vizsgálatának egyik, a neveléstörténeti kutatásokban is alkalmazható lehetősége a szakmai folyóiratokban megjelenő diskurzusok hálózat alapú modellezése. Az előadás célja a magyar neveléstudomány 1945 és 1989 közötti kommunikációs sajátosságainak feltárását segítő – elsősorban a hálózatelmélethez kapcsolódó – módszertani javaslatok megfogalmazása. A prezentáció áttekintést nyújt a kapcsolódó angol és magyar nyelvű szakirodalom legfontosabb elméleti alapvetéseiről, valamint gráfelméleti fogalmairól. Ezt követően a hálózatelmélet és az írott kommunikáció vizsgálati lehetőségeinek három szegmense (aktorok, struktúra és tartalom), valamint a hozzájuk kapcsolódó – gazdag szoftveres háttérrel rendelkező – metodológiai eszköztár (társadalmi kapcsolatháló-elemzés, referencia mintázatok és tematikus kódtérképek) kerülnek bemutatásra. A lehetséges vizsgálatok három forráshalmazra irányulnak: a kutatás első fázisában digitalizált szövegkorpuszra, a mintavételi körön kívül eső folyóiratokra és évfolyamokra, valamint az ezek kiegészítését szolgáló egyéb elsődleges forrásokra. A fentebb említett elméleti-módszertani keretet a tudománytörténeti OTKA projekthez kapcsolódó gyakorlati példák egészítik ki.
Varga Kornél ELTE PPK, doktorjelölt A számítógépes tartalomelemzés lehetőségei a neveléstudományi kommunikáció kutatásában A prezentáció tárgya egy olyan dokumentumrendező és szövegelemző program bemutatása, amellyel az ELTE PPK-n folyó tudománytörténeti kutatás szövegkorpusza válhat sokoldalúan elemezhetővé. A program segítségével a digitalizált folyóiratszámokat szövegekre bontottuk, amit egy műfaji indexszel is elláttunk, majd minden szövegben kódoltuk a tartalmilag eltérő szövegegységeket: cím, szerző, irodalomjegyzék, lábjegyzet, hivatkozott mű adatai, technikai információk (pl. fejléc, impresszum, tartalomjegyzék stb.). Az interneten elérhető szövegelemző programban öt keretben jelennek meg a folyóiratokról tárolt adatok: –– az egyik ablakban folyamatosan látható a folyóiratokban előforduló szavak listája, és bármely lexikai elemre leszűkíthető a keresés; –– két külön ablakban lehet a folyóiratok illetve az évfolyamok közötti szűrést alkalmazni; 8
–– a negyedik ablakban a szövegek listája szerepel szerzővel és címmel, ezekre is rá lehet kattintani, vagy be lehet írni bármely szerző nevét, és akkor arra a személyre szűkül az elemzés; –– az ötödik ablakban találjuk a bekezdésekre tagolt szöveget. A program, azon kívül, hogy a több mint 15 ezer oldalnyi digitális szövegkorpuszban a megfelelő szövegek kikeresését jelentősen megkönnyíti, arra is alkalmas, hogy további szűrőket építsünk bele. Ha pl. összeállítjuk a szocialista korszak tudományos nyelvezetére jellemző lexikont, akkor ez a kifejezéslista önálló szűrőként működhet, kiválasztva mindazon szövegeket, amelyekben pl. egy maghatározott sűrűségben fordulnak elő az adott kifejezések. Hasonló módon kialakítható lenne az egyes paradigmák, elméletek speciális nyelvezetének lexikonja is.
Nagy Péter Tibor WJLF/ELTE, egyetemi tanár A neveléstudományi elit három percepciója A neveléstudományi elit első nem prozopográfiai megközelítése azon a két adatfelvételen alapul, amelyeket névtelen, szociológiai kérdőívek segítségével az elmúlt másfél évtizedben végeztek. Természetesen, az ilyen közvélemény-kutatások csak az adott pillanatban élő minősítetteket érhették el, így az egyes generációkról rendelkezésre álló adatokat az egyes generációk mennyiségi összehasonlítására történeti érvénnyel nem lehet felhasználni. Ehhez szükségünk van – legegyszerűbben talán az MTA-almanachok segítségével rekonstruálható – teljes minősített népesség vizsgálatára is. A második – úgynevezett reputációs – percepció abból indul ki, hogy a lexikonok alapján (melyek bőséges kínálatból válogatnak) koncentrikus körök illetve átfedő halmazok módjára építhető fel a neveléstudományi elit. (Itt meg kell különböztetnünk az általános lexikonok pl. Pallas, Révai, Új Idők, Új Magyar Lexikon, Magyar Nagylexikon, Magyar Életrajzi Lexikon és a pedagógiai szaklexikonok által perceptált, önálló címszót érdemlő elittagokat.) A harmadik percepció különféle tudományos – illetve a saját korukban tudományosnak elismert – teljesítmények alapján kreál névlistákat. Ilyen listák állíthatók össze a tudományos fokozatot szerzettek, a vezető egyetemi oktatók, a tudományosan reprezentatív folyóiratokban legtöbbet publikálók, a legnépszerűbb kézikönyvek írói vagy a legtöbbet idézett szerzők névsorai alapján.
9
Karády Viktor CEU Budapest, egyetemi tanár Akadémiailag minősített társadalomkutatók Magyarországon (1950–2003) Az előadás áttekinti a honi társadalomtudományok 1945 utáni fejlődésének problémavilágát a nemzetközi kutatási tapasztalatok tükrében. Az előadás első része a tudományos elitek definícióját tárgyalja többféle megközelítésben. Egyes országokban – nálunk is – a fővárosi képzettség máris előnyt, magasabb karrier-elvárást és lehetőséget is jelentett a vidékivel szemben. Másutt bizonyos főiskolai vagy egyetemi képzettségi formák biztosítottak hasonlóan erős indulási pozíciót és különösen hatékony tudás-tőkét (mint Angliában Oxbridge vagy Franciaországban az Ecole Normale vagy a Polytechnique). De meg lehet határozni az elitet az intézményes hierarchiában elért hellyel, például az egyetemi tanári, akadémikusi vagy más pozíció, lehetőleg a fővárosban vagy a legfontosabb oktató és kutatóintézményekben. Rangot jelenthet az alapképzés természete, mint pl. Franciaországban a filozófia. Egyértelmű a szakmán belüli elismertség elit-pozíciót hozó szerepe, így a szakmai egyletekben való választott tisztségviselés, folyóiratok, könyvsorozatok irányítása, stb. A legfontosabb, szellemi rangot biztosító körülmény az idézettségben és a kutatási produktumok tényleges elterjedtségében ragadható meg. Magyarországon és Közép-Kelet-Európa államaiban (akárcsak más, a nemzetközi tudományos piacon marginális országokban) a külfölddel való kapcsolat, munkák idegen nyelvű megjelentetése önmagában is erős státusz-képző funkcióval bír, akárcsak az országhatárokon túl nyúló vagy ható szellemi műhelyek vezetése, azokban való részvétel. E szempontból sajátos – néha igen pozitív, de máskor egyenesen negatív – hatású lehet a külső, állami, hivatalos, szakmán kívüli kitüntetés. Minél inkább nem csak a szakmai hírnév külső elismerését jelentik ezek, annál inkább ellen-produktív a hatásuk. Ezzel felvetődik a szellemi ellen-elitek kérdésköre, amelynek súlya hosszú ideig – különösen nálunk és a szovjetizált világban, valamint az autoriter államokban – igen nagy volt a nemzetállami modernizáció első fázisaitól kezdve. Történelmileg a hivatalos (államilag biztosított) intézményes pozíciókból erősen ki voltak zárva társadalmi eredetük, vallási elkötelezettségük vagy anyanyelvük miatt egyes kisebbséginek minősített, néha ideológiailag stigmatizált és marginalizált csoportok, lett légyenek ezek protestánsok katolikus dominanciájú országokban, zsidók a régi rendszerben, ’rossz származásúak’ a kommunizmusban, ’disszidensek’, stb. A ’másképpgondolkodó’ ellen-elit csoportok különösen nagy szerepet játszottak a honi társadalomtudományokban. Az előadás második részében néhány empirikus statisztikai eredmény kerül bemutatásra az 1950 és 2003 között humán tudományszakokon akadémiai kandidátusi (N=4729) vagy nagydoktori fokozatot (N=1175) szerző népességről. A szakmák szerinti megoszlás az időben erősen módosult az 1960-as évektől kezdve a társadalomtudományok és a nők javára, bár az utóbbiak semmilyen szaktárgynál nem érték el a többséget, különösen a doktorok között nem. Az akadémiai címek megszerzésének éves gyakorisága 1993-ig rendre nőtt, azután – a PhD fokozat bevezetésével – a kandidátusok számai gyorsan apadtak. A címek megszerzésének átlagos életkora kandidátusoknál végig 40 körüli, a nagydoktoroknál 54 körüli volt, erős kilengésekkel. 10
Brezsnyánszky László DE NI, hab. egyetemi docens A szervezet folytonossága és minősítési profilok a neveléstudományi oktatók körében a Debreceni Egyetemen A „debreceni iskola” c. kutatás, a 100 éves egyetem neveléstudományi katedrájához fűződő szakmatörténeti részletek feltárását célozza. A tágabb összefüggések felé fordulva intézményi dokumentumok és statisztikák elemzésével vizsgáljuk, hogy a régióban működő pedagógusképzőket milyen szálak fűzik az egyetemhez. A referátum alapkérdése: milyen pontokon mutatható ki a rendszer- és ideológiaváltásokkal teli időszakban a folytonosság és megszakítottság az egyetem pedagógiai iskolájának működésében és az utánpótlást szolgáló tevékenységében? A pedagógiai katedra sorsát vizsgáltuk az 1918–1970-es időszakban a szervezeti egység működése és a katedra birtokosainak szempontjából. Arra a kérdésre kerestük a választ, volt-e szervezeti folytonosság ezen a területen. A katedra viszonylagos folytonossága és a professzori utódlás egyenetlensége mellett kimutatható egyfajta látens, a kilencvenes évekre is kiható szakmai, szemléleti folytonosság. A katedra közel száz évében négyféle doktorálási rendszer váltotta egymást. Vizsgáltuk, melyik szisztéma szerint milyen szerepet játszottak a pedagógia professzorai a szakmai utánpótlás kvalifikációjában. Az elemzésből kitűnik, hogy a kilencvenes évekig a doktoráltatás visszaszerzett jogosítványa mindenekelőtt a térség pedagógusképző intézményeinek kedvezett. Regionális áttekintésben vizsgáltuk a debreceni tanítványok jelenlétét a térség pedagógusképzésében. Típusokba foglalva felvázoltuk, milyen minősítési profilok figyelhetők meg, milyen tipikus kvalifikációs utakon jártak az egyetemi és a főiskolai pedagógusképzésben dolgozó oktatók. A hetvenes-nyolcvanas években egyidejűleg voltak jelen a tantestületekben a régi bölcsészdoktorok (1950-ig pedagógiából doktoráltak), az újabb egyetemi doktorok (1958-tól), a kandidátusok és a különböző okokból kvalifikáció nélküli oktatók.
Biró Zsuzsanna Hanna ELTE PPK, tudományos munkatárs A neveléstudományi kommunikáció (elit-)tagjai 1945 előtt és után Az ELTE PPK Pedagógiatörténeti tanszékén zajló tudománytörténeti kutatást kettős cél vezérli: 1. Egyrészt felmutatni mindazon jegyeket, amelyek a neveléstudományt hasonlatossá teszik bármely diszciplínához, mint pl. a viszonylag zárt korpusz (vö. Bourdieu „mező”-fogalmával), a tudományos közösség által elfogadott szemléletmódok, hitrendszerek, fogalmi struktúrák kanonizálása, az önreprodukció intézményesítése stb. 2. Másrészt makro- és mikroelemzések segítségével fel szeretnénk tárni azt is, miben tért el ez a folyamat 1945 után Magyarországon a nyugat-európai tudományfejlődési mintáktól. 11
A politika- vagy társadalomtörténeti korszakhatárok jelentősége tudománytörténeti szempontból viszonylagos, hiszen a tudományos közösségek, amelyek intézményesített, ellenőrzött kommunikációs aktusokon keresztül hozzák létre működésük alapjait, folyamatosan változó (adaptáló és adaptálódó) közösségek is, mindig egy sajátos állapotban megfigyelhetők, miközben persze működésüket a folytonosság is jellemzi. Célunk annak a speciális „állapotnak” vagy „működési módnak” a leírása, ami a neveléstudományt a szocialista rendszeren belül jellemezte. Az előadás hátterében egy olyan bibliográfiai illetve biográfiai adatbázis áll (több mint 16 ezer cikkel és csaknem 4 ezer szerzővel), amelyek a magyar neveléstudomány intézményesülési folyamatait a 19. század végétől a 21. század elejéig képesek nyomon követni. A bibliográfiai adatok két pedagógiai folyóiratból (Magyar Pedagógia, Pedagógiai Szemle), az életrajzi adatok pedig a 20. században megjelent pedagógiai lexikonokból származnak. Először a két adatbázis felhasználásával általános leírást adunk a vizsgált kommunikációs közösség (pedagógiai szakírók) nemi és életkori összetételének változásáról, elsősorban arra a kérdésre keresve a választ, mely csoportok dominálták a pedagógiai diskurzusokat e két tudománytörténetileg is meghatározó szaklapban. Mint ez az elemzésekből kiderül, a nemi hovatartozásnak csak csoport-szinten van jelentősége (ma már jóval több nő jut publikációs lehetőséghez, mint 1945 előtt, de egyébként minden korszakban az egyes szereplők önérvényesítő képessége volt a döntő tényező). A születési kohorszok szerinti vizsgálat kimutatta, hogy a 20. század első felében (a kommunikációs normák kialakításának szakaszában) az 1870-es években születettek dominálják a kommunikációs mezőt egészen az 1940-es évekig. 1945 után azonban tendenciaszerűen nem a generációs vagy a nemi hovatartozás számított, hanem a tudományos mezőbe kerülés ténye, amit részben az akadémiai minősítések, részben a munkahely (kutatóhelyek, felsőoktatási intézmények) arányában fejeződhet ki. Megállapítható tehát, hogy a szerzői kör egyrészt kitágul (nemi és generációs szempontból színesebbé válik), szakmai tekintetben viszont elindul egy szűkülési folyamat. Mindenesetre, számos módszertani nehézségbe ütközik az ilyen történeti korszakokon átívelő elemzés, így az előadás végén ezekre a problémákra is szeretnénk reflektálni.
12
