Fodor Pál Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység
1439. július 6-án a firenzei katedrálisban Giuliano Cesarini bíboros és Besszárion nikaiai érsek latin és görög nyelven kihirdette az uniót a keleti és a nyugati egyház között. A kompromisszum szerint a bizánci császár és a röviddel ezelőtt elhunyt konstantinápolyi pátriárka elismerte a pápa vezető szerepét, a római egyház viszont hozzájárult, hogy a görögök megtarthassák saját rítusukat. A görögök behódolása, a császár és a pátriárka áttérése a római hitre – vagy ahogy a moszkvai fejedelem értelmezte: az igaz hit elárulása – abból a kétségbeesett igyekezetből született, hogy az oszmánok által szorongatott Keletrómai Birodalom végre hathatósabb segítséget kapjon a „latin világtól”. A megállapodás az egyházszakadás és a zsinati mozgalom miatt meggyengült pápaság helyzetét is megszilárdította, s rövid ideig úgy tűnt, hogy a kereszténység két fele: a latin nemzetközösség (respublica christiana) és a bizánci nemzetközösség (oikumené vagy politeuma) egymással összefogva talán képes lesz feltartóztatni a győzedelmesen előrenyomuló iszlám nemzetközösség erőit. Az uniót azonban egy szűk kormányzati csoporton kívül szinte mindenki elvetette Bizáncban. Ezért kihirdetésére csak a végveszély óráiban, 1452. december 12-én került sor a Hagia Sophiában, közös latin és görög liturgia keretében. A fogadtatást mindennél jobban jellemzi, hogy a bizánci flotta főparancsnoka, Lukasz Notarasz nem sokkal később kijelentette: „Inkább lássam a városban a török turbánt uralkodni, mint a latin mitrát”. Kívánsága hamarosan teljesült: fél évvel később, 1453. május 29-én II. Mehmed hadai bevették az ősi várost. A szultán Notaraszt a város elöljárójává nevezte ki, de öt nappal később lefejeztette. Így a latin és az ortodox világ erőinek egyesítése helyett az történt, hogy a diadalmas iszlám és a bizánci nemzetközösség abba beolvasztott erői együttesen fordultak a latin világ ellen. Amikor II. Mehmed szultán 1456 tavaszán útra kelt, hogy – egy török történetíró szavaival – „a dzsihád kulcsával kinyissa a hitetlenség házának lakatját”, vagyis elfoglalja Nándorfehérvárt, seregét
legalább fele részben balkáni ortodoxok vagy áttért renegátok alkották (beleértve nagyvezírét és szinte összes főparancsnokát). Az Oszmán-dinasztia állama a 14. század első évtizedeiben jött létre Kis-Ázsia északnyugati csücskében, és egy évszázad leforgása alatt a korabeli világ egyik legnagyobb birodalmává fejlődött. A dinasztia politikai céljait néhány korai felirat segít megértenünk. 1360-ban, amikor Európában még a nevét is alig ismerték, I. Murád a következő címeket adta magának: „a népek nyakának ura”; „a világ fejedelmei királyainak királya”; „az iszlám hitharcosok segítője”, „a hitetlenek és eretnekek megsemmisítője”. 1385-ben ugyanő „az arabok és perzsák királyainak ura”, tíz évvel később fia, Bajezid, a „Róma (Bizánc) szultánja”, 1420-ben pedig I. Mehmed „a kalifa” titulust vette fel. Az imént említett II. Mehmedről, Konstantinápoly meghódítójáról a következőket írta Kritobulosz bizánci történetíró: „Mert úgy gondolkozik…, hogy ha ezt [a várost] … elfoglalja és urává lehet, rövid időn [belül] semmi akadálya sem lesz, hogy innen, mintegy az egész világ közös fellegvárából kirontva az egész világot beszáguldozza és meghódítsa”. A fentiek és az oszmán terjeszkedés konkrét vizsgálata egybehangzóan azt mutatja, hogy az Oszmán-dinasztia szinte kezdettől fogva három, párhuzamosan megoldandó feladatot tűzött maga elé: 1. amennyire csak lehetséges, vezetésével helyreállítani az iszlám nemzetközösséget; 2. legyőzni és betagolni a bizánci nemzetközösséget; 3. a latin világ megtámadásával megkísérelni az egyetemes római birodalom helyreállítását. Tekintsük át röviden, meddig jutott el mindebben a 15. század derekáig. 1. Az oszmánok felemelkedése idején az iszlám világ vallásjogi szempontból elfogadhatatlan képet mutatott, mivel a teljes politikai széttöredezettség állapotában élt. Bár a 13. században élt Naszireddin Túszi kalifátus-elméletére támaszkodva a helyi dinasztiák kivétel nélkül legitim hatalomnak tartották magukat, mindenki tudta, hogy elvi szempontból létezésük botránykő, hiszen a tan szerint az iszlám egyetlen vallásipolitikai közösséget alkot. Az oszmánok, kihasználva azt az adottságukat, hogy államukat az iszlám és a keresztény világ határán hozták létre, hamarosan az igaz hit terjesztőinek, a szent háború (a dzsihád) egyetlen és eddigi legkövetkezetesebb végrehajtóinak tűntették fel magukat. Sőt, államuk létezését és kiterjesztését, a
2
hitetlenek legyőzését egyenesen az iszlám egység előfeltételeként állították be, s minden ellenük irányuló muszlim fegyveres akciót (még ha az valójában védekezés volt is) az iszlám és a dzsihád elleni merényletként bélyegeztek meg. Erre hivatkozva a nyugati hódításokkal párhuzamosan szisztematikusan támadták meg és számolták fel a kisázsiai török fejedelemségeket. A Timurida-birodalom egy időre visszavetette e törekvéseket, de a 15. század közepére sikerült Kis-Ázsia legnagyobb részét egy birodalomban egyesíteni. 2. Az oszmánok a legnagyobb eredményt a bizánci nemzetközösséggel szemben érték el. Államuk lényegében úgy nőtt nagyra, hogy fokozatosan rátették kezüket az ortodox világ erőforrásaira. Ebben saját ügyességük és szervezettségük épp olyan szerepet játszott, mint a bizánci civilizációt emésztő belső bajok. Mielőtt azonban ezekre rátérnék, néhány szót kell szólnom arról, hogy miért nevezem ezt a világot (Dimitri Obolenskyt követve) nemzetközösségnek. Bizáncot és a vonzáskörébe került kelet-európai népeket a 11. századtól 1453-ig olyan különleges kötelékek fűzték össze, hogy együttesüket nem túlzás külön civilizációnak nevezni. Ennek legfőbb elemei a következők voltak: 1. a hit tekintélye, a közös vallási gyakorlat; 2. a konstantinápolyi egyház vezető szerepének elismerése; 3. annak elfogadása, hogy a bizánci császár az ortodox világ feje; 4. a közös jog, továbbá az irodalom és művészet hasonló felfogása. 5. az a meggyőződés, hogy Konstantinápoly az oikumené központja, a „keresztények hitének szeme”, vagyis szent város. E nemzetközi rendszer egyik legfontosabb alapelvét Antoniosz pátriárka így fogalmazta meg 1393-ban: „A keresztényeknek nem lehet egyházuk császár nélkül. Mindkettő szoros kapcsolatban áll egymással, és nem választhatók szét”. A bizánci nemzetközösséget az oszmánok elsősorban fegyverrel gyűrték le, de ez önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy 1453-ra megszerezzék Konstantinápolyt is. Bizánc azóta, hogy 1261-ben a nikaiai császárok visszaköltöztek a latin keresztesektől visszafoglalt Konstantinápolyba, folyamatosan az államhatalom, az autoritás válságával küszködött. Különösen II. Andronikosz kora óta egymás érték a pusztító polgárháborúk, amelyek lassanként aláásták a bizánci parasztság lojalitását. A latin hatalmak (főleg Velence és Genova) gyarmati jellegű kereskedelme, monopóliumai és növekvő
3
pénzügyi befolyása a városi középosztályokat tette tönkre és idegenítette el saját államától. S végül a muszlim hódítás feltartóztatására meghirdetett keresztes hadjáratok és a Róma által kikényszerített egyházi uniók a nemzetközösség oszlopát, az ortodox egyházat is szembefordították a császári hatalommal, amely jobbára uniópárti volt. Az egyházon belül misztikus irányzatok törtek előre, a hészükaszmus például 1351-ben hivatalos doktrínává vált. A köznépben tömegesen, de a hit tekintélyei közül is sokan (mint Georgiosz Skolariosz, a későbbi Gennadiosz pátriárka) jutottak el odáig, ahová a fentebb idézett Notarasz: ha már az egyház nem lehet el birodalom és császár nélkül, akkor inkább legyen az a török, mint a latin. Egészében véve azt mondhatjuk: a bizánci nemzetközösség jelentős részét éppen úgy terelte az oszmánokhoz a túlerőtől való félelem, mint a rend és a biztonság iránti elemi vágy. S hozzátehetjük: ebbéli várakozásukban nem is csalódtak. Az oszmánok dolgát megkönnyítették az ortodox és a muszlim világ közötti strukturális hasonlóságok és a hosszú közös tapasztalatok is. Az állam és a vallási vagy egyházi szervezet mindkettőben szorosan összefonódott, és az uralkodó mindkettőben központi szerepet játszott: ő volt a szív, amelytől a társadalmi szervezet működése függött. Az oszmán hódítás kezdetekor törökök és görögök már több mint kétszáz éve éltek együtt Kis-Ázsiában (a szeldzsuk hódítás a 11. sz. közepén kezdődött!), s a rengeteg vegyes házasság nagymértékben enyhítette az idegenséget. A görög szerzetesek és a muszlim dervisek életmódja és világszemlélete annyira közel került egymáséhoz, hogy egy 1436-os irat szerint alig lehetett megkülönböztetni őket. A keresztény közösségek fennmaradása és relatív jóléte az anatóliai szeldzsuk és a korai oszmán államban azt a hitet erősítette, hogy a törököktől nagyobb vallásszabadság várható, mint a latinoktól. Másfelől az oszmánok is sokat tettek a nemzetközösség bizalmának megnyeréséért. Több esetet ismerünk, amikor még meg nem hódított monostorokat előre megerősítettek régi kiváltságaikban. A birodalomban 20 évig raboskodó Magyarországi György leírásából jól kivehető – bár ezt titkolni igyekszik –, hogy a törökök puritán és mély vallási élete még a keresztény rabokra is óriási vonzerőt gyakorolt.
4
Az oszmanisztikai szakirodalomban ma már közhelynek számít, hogy az oszmánok nem egyszerűen legyőzték, hanem beolvasztották, felszívták, és módosítva tovább vitték a bizánci rendszer számos elemét. Egyesek kifejezetten iszlám-keresztény szinkretizmusról vagy szimbiózisról beszélnek. Egy új elmélet szerint ennek egyik jele, hogy a birodalom három alapítója közül kettő (Kösze Mihál és Evrenosz) görög illetve katalán származású volt. A korai oszmán állam társadalmi bázisa rendkívül heterogén volt, számos konvertitával, renegáttal. A szultánok ebből idővel olyan rabszolga státusú elitet hoztak létre, amelyben döntő szerepet kaptak a keresztény gyerekekből kinevelt államférfiak. Egy 16. századi oszmán író egyenesen az oszmán társadalom lényegének nevezte az etnikai kevertséget, amelyben a balkáni keresztények adták a fizikai erőt és szépséget, a keletről érkezett muszlim értelmiségiek pedig az intellektust. Szerinte a kereszteződés eredménye egy fejedelmi gyümölcs lett, amelyben mindkét oldal legjobb tulajdonságai jöttek elő. Ez a kulnak nevezett elit lett a birodalom legfőbb összetartó ereje és a hódítások lankadatlan szorgalmazója. De a régi közép- és alsó szintű bizánci és balkáni katonai rétegek tagjait is tízezrével emelték be az oszmán hadszervezetbe, így téve érdekeltté őket a török-iszlám birodalom hódításaiban. Gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy Konstantinápoly bukása után a moszkvai fejedelemség lett az ortodox világ új központja, a „harmadik Róma”. Az efféle véleményt hangoztatók azonban elfeledkeznek arról, hogy III. Ivánt jóval megelőzve már II. Mehmed szultán a bizánci császárok utódának tartotta magát. Az erre vonatkozó bizonyítékok felsorolására itt nincs tér, ezért csak három, szimbolikus értékkel is bíró tényt említek meg. 1. Bár a törökök zöme a császárvárost Isztambulnak nevezte, a hivatalos iratokon a Kosztantinije nevet használták. 2. II. Mehmed maga is felvette és használta a császárok baszileusz és autokratór címét. 3. Bő fél évvel a város elfoglalása után, mintegy a baszileusz szerepét átvéve, beiktatta Gennadioszt a konstantinápolyi egyház pátriárkájának. Ettől kezdve a bizánci tradíció fő hordozója az oszmán világban az egyház lett. Vagyis – visszakanyarodva a bevezetőben mondottakhoz – jogosnak tűnik a Milton által használt formulával azt mondani, hogy 1456-ban Mehmed személyében nemcsak az Oszmán Birodalom padisahja, hanem a bizánci szultán is a latin világ kapujának betörésére indult.
5
3. Az oszmánok és a nyugati kereszténység viszonya sok tekintetben ugyanazt a kettősséget mutatja, mint az ortodoxok esetében. Van azonban egy nagyon lényeges különbség: míg az utóbbiakkal szemben a megnyerés politikájában (törökül isztimalet) volt némi őszinteség, a latinokkal szemben szinte semmi. Az oszmánok a latinokra éppoly ellenségesen tekintettek, mint az ortodoxok, jóllehet ha a szükség úgy kívánta, szívesen felhasználták őket addig a pontig, amíg államuk érdekei ezt megengedték. Másfelől az együttműködésre rá is voltak utalva, hiszen a birodalmat átszelték a nemzetközi kereskedelem fő útvonalai, s e kereskedelem főszereplői, a velenceiek és a genovaiak, olyan know how-val rendelkeztek (kereskedelmi módszerek, vámok és adóbérletek működtetése), amit ők sem nélkülözhettek. Aligha véletlen, hogy éppen a genovaiak lettek az oszmánok első latin szövetségesei, akiknek sokat köszönhettek európai hódításaik kezdetén. Az oszmánok azonban nemcsak kereskedőkkel találkoztak a latin világból, hanem kemény katonákkal is. Az első találkozások (Szavojai Amadé, Beaucicaut marsall, a Nikápolynál összegyűlt keresztesek vagy a magyarok) nem jó emlékeket hagytak bennük. Pontosan érzékelték, hogy itt új talajra léptek, ahol többnyire ősellenségnek tekintik őket. Szerencséjükre azonban – Oscar Haleckit idézve – „a közös védelem még soha nem volt ilyen gyengén szervezett”, mint a 15. században – épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a 14. században fokozatosan felbomlott az az Európa, amit Halecki keresztény nemzetközösségnek (respublica christiana) nevezett. A latin vagy nyugati világ/Európa lakói a 11–13. században páratlanul egységes szellemi közösséget alkottak, amelyet főleg a római egyház szervezete és tanai, a latin kultúra és a római jogi hagyományok követése fűzött össze. Bár a respublica politikai egységét nem sikerült létrehozni, a kereszténység elvei a politikát is áthatották, és a pápaság a keresztes háborúk meghirdetésével és irányításával egyfajta közös európai külpolitikát valósított meg. A 14. század végére azonban a nyugati egyházszakadás (szkizma), a modern állam jogi és filozófiai fogalmának kidolgozása (1300-ra), a dinasztikus (nemzet)államok érdekeinek előtérbe kerülése és a keresztes háborúk lejáratódása alaposan megrendítette a pápaság helyzetét. Egy 14. században lezajlott nagy elméleti vita eredményeként a latin világban, ahol
6
egyébként is az igazságos, s nem a szent háború volt a normatív tradíció, a királyok diszkrecionális jogának ismerték el a keresztes háború indítását. Mindez persze nem jelentett gyökeres szakítást a keresztes eszmével, de lényegesen korlátozta annak mozgósító erejét és a ritkuló közös akciók hatékonyságát. A változást jól érzékelteti, hogy az 1439 után magára találó pápaság még sorozatban (1442, 1444, 1448) hirdette meg a keresztes háborúkat, de az 1459-ben Mantuába összehívott kongresszus már teljes csőddel végződött. II. Pius, aki sokat fáradozott az általa közös otthonnak és hazának mondott Európa védelméért, és az egyik utolsó közös (sikertelen) vállalkozást szervezte 1463-ban, már csak Burgundia, Velence és Magyarország segítségére számított. Az utóbbi tény élesen mutatja, hogy a század közepén a védelem terhét zömmel a frontországok: mindenekelőtt Velence, Magyarország és maradék balkáni szövetségesei viselték (az offenzívában lévő Spanyolország és Portugália jóval könnyebb muszlim ellenfelekkel állt harcban). 1453 után azonban, súlyos veszteségeit enyhítendő, a köztársaság is kompromisszumokra kényszerült, így Magyarország lényegében egyedül maradt. Ez a közép-európai hatalom a törökök elleni harcot kezdettől fogva kettős küzdelemként élte meg: egyrészt önvédelmi, másrészt az egész kereszténységet védelmező harcként, amit az egyébként érdektelenséget mutató európai monarchiák is elismertek (ezt fejezték ki képletesen a pápáktól adományozott „kereszténység pajzsa, védfala” címek). 1456-ban Nándorfehérvárnál az ország erőit a latin világból már csak a pápai megbízottak és vagy 600 bécsi egyetemista segítették – vagyis fogalmazhatunk úgy: már csak a respublica christiana maradványai vagy roncsai próbálták útját állni a respublica egészét célba vevő hódítóknak. Ironikus, hogy mellettük csupán a bizánci nemzetközösség (konkrétan Szerbia) törökökkel meg nem alkuvó, maradék erőit találjuk még, bár a velük való együttműködést komoly bizalmatlanság kísérte (ez tört felszínre Capistrano és Brankovics ellentétében). Mehmed szultán számára 1453 után az alapvető kérdés a következő volt: a „világ fellegvárából” a világ mely része felé vezesse katonáit? Előbb az iszlám egységet erőltesse az elérhető földek (pl. a Mameluk Birodalom) annektálásával? Vagy inkább a bizánci világ maradékait (Peloponnészosz, Trapezunt, Szerbia, Havasalföld stb.) és a
7
latinok abba beékelődő támaszpontjait kebelezze be? Vagy a latin világ ellen indítson totális támadást, s a siker nyomán majd maguktól ölébe hullanak az előbbiek is? 1455– 56-ban kiderült, hogy a konstantinápolyi diadalán felbátorodott uralkodó a harmadik változat mellett döntött. Amikor tehát hadai körbefogták Nándorfehérvár várát, nemcsak a török-magyar háborúk egyik újabb epizódja vette kezdetét. A fentebb elmondottak fényében 1456 júliusában a vár a három nemzetközösség, a három civilizáció szimbolikus találkozási és ütközőpontjává vált, amelynek sorsa Európa és az iszlám történetét is döntően befolyásolta. Az eredmény jól ismert: a szultáni had vereséget szenvedett, s ezzel az Oszmániszlám birodalom és Európa sorsa valóban más irányba fordult. A szultán belátta, hogy taktikáját megváltoztatva előbb az első két programpontot kell megvalósítania, s új utakat kell keresnie Európa szívébe. A következő két évtizedben ezért sorban megtámadta és leigázta a Balkán és Kis-Ázsia maradék kisállamait, hogy előkészítse a mameluk Egyiptom elleni inváziót (ennek része volt Rodosz 1480-as ostroma), majd e kiszélesített bázis birtokában Itália felől törjön Európára. Váratlan halála miatt egyik tervét sem tudta véghezvinni, de ha tovább él sem valószínű, hogy sikerrel jár. Európa nyugati fele ugyanis jól élt az 1456-tal kapott haladékkal, és mikor Magyarország végül (az 1520-as években) összeroppant a nyomás alatt, már képes volt az oszmán-iszlám előretörés megállítására. Ezek az évtizedek azt is lehetővé tették a Nyugat számára, hogy olyan politikai, társadalmi és technológiai változásokat bontakoztasson ki, amelyekre építve hozzáfoghatott az Európán kívüli expanzióhoz. Ma már megmondhatatlan, mennyiben tudta volna mindezt megtenni, ha 1456-ban Mehmed szultán feltöri a latin világ lakatját, s Nándorfehérvárból már ekkor „a dzsihád háza” (darüldzsihád) lesz – ahogy a törökök nevezték 1521 után. A német birodalom soha nem volt annyira gyenge, mint ekkor, ugyanakkor a portugálok éppen ez évben vették be a marokkói Alcazart, s kaptak pápai bullát arra, hogy Indiába menjenek. Azt viszont jól tudjuk, hogy a legkritikusabb időszakban a védelem terhét cipelő Magyarország visszavonhatatlanul zsugorodásnak indult, és a 16. században területe egyharmadát elfoglalták az oszmánok. Önvédelmi kényszere és morális hagyományai egyaránt arra predesztinálták, hogy ragaszkodjék a kereszténység védőbástyája
8
szerephez, amit a 16. századi Nyugaton egyre kevésbé értékeltek. Magyarország sorsa ugyanaz lett, mint az oszmánok ellen sokáig vitézül harcoló szerbeké: a nagyhatalmak szemében gyanússá, megbízhatatlanná vált, s már nem a kereszténység, hanem legfeljebb Germánia védfalaként tekintettek rá és használták fel. A nándorfehérvári ostrom 550. évfordulója jó alkalom arra, hogy méltányosan szóljunk a védelem erőinek és megszervezőinek: Hunyadi Jánosnak, Giovanni da Capistranonak, Juan Carvajalnak és Szilágyi Mihálynak a teljesítményéről. Tehetségükkel, kitartásukkal és hitükkel nemcsak Magyarországot mentették meg, de az egész latin világnak óriási szolgálatot tettek, mert hozzásegítették ahhoz, hogy továbbra is a saját belső logikája szerint alakíthassa történetét, s ne a kényszerek és a fenyegetettség logikája szerint, mint ahogy az Magyarországgal történt. Ezért tartom a nándorfehérvári
harcosok
utólagos
arculcsapásának,
heroikus
erőfeszítéseik
megcsúfolásának, ha egyes 15. századról szóló monográfiák nemhogy a jelentőségét nem értik, de meg sem említik a vár ostromát. Persze, ennek is megvan a maga oka. Norman Housley írja: „Belgrád felmentését a Capistrano által vezetett köznépi keresztesek által a keresztes háborúk történészei sajnálatosan elhanyagolják, mert nem illik bele az általuk felrajzolt hanyatlási sémába…” Az egyén megszületésének korában Nándorfehérvár védői a pátriáért, a hitért és a saját üdvösségükért szálltak harcba. Némi iróniával azt is mondhatnám: úgy látszik, néha korszerűtlennek kell lenni ahhoz, hogy nagy eredményeket (vagy csodát?) érhessünk el.
9
