Főhajtás, mérce és feladat Kedves Bori és Pista! Kedves Barátaim! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Hallgatóim! Nem könnyen szántam el magam arra, hogy Bibó István sírja előtt beszédet mondjak. Mindenekelőtt a személyes érintettség miatt. De azért sem, mivel szellemiségének autonóm alkalmazását méltóbbnak, fontosabbnak és aktuálisabbnak érzem, mint a megemlékezést. Mégis úgy döntöttem, hogy az emlékbeszéd műfajában ezen a kettős évfordulón, halálának harminckettedik és születésének közeledő századik évfordulóján nyíltan vállalom személyes érzelmeimet és ebben a műfajban is fejet hajtok emléke előtt. Egyúttal kísérletet teszek arra, hogy műveinek néhány tanulságát alkalmazzam. Egyrészt úgy, hogy megpróbálkozom azzal, hogy azokból a politikai lehetőségek, cselekedetek és dilemmák értelmezési keretét felelevenítsem. Másrészt úgy, hogy feladatot fogalmazzak meg a magam számára. Hátha az másoknak is mond valamit. Ezért is választottam – némi ódzkodás után – azt, hogy mondanivalómat megírom. Abban a reményben, hogy ami elvész az élőszó spontaneitásából, az talán megtérül a mondanivaló írásbeli tagolása, megformálása által.
I. A „Bibó-felejtés” évtizedei után a Kádár rendszerrel szemben önmagukat, helyüket és feladatukat kereső és elvállaló értelmiségiek Bibó István személyiségének, írásainak és szerepének felfedezésével azzal szembesültünk, hogy romantikus pózolásoktól mentes magától értetődöttséggel, csendben és szerényen lehet távolságot tartani attól a hatalomtól, amely az egyéni kiváltságokra és a személyre szabott kiegyezésekre épült. Lehetséges az, hogy valaki nem keveredik bele a közös ügyek hálójába. Az is lehetséges – érzékeltük akkor már egyre többen – hogy valaki civilizált európai és magyar hazafi egyszerre legyen. Anélkül, hogy programszerűen európai vagy programszerűen hazafi lenne. Olyan, aki magától értetődően teszi a dolgát. Nemcsak azért hajtok fejet Bibó István emléke előtt, mert írásainak köszönhetem, hogy nem hagytam ott az egyetemet 1968-69-ben, hanem elkezdtem komolyan dolgozni. Azért is, mivel amikor személyesen megismerhettem és - 1976 és 1979 között - tanítványi kapcsolatba kerültem vele, olyan személyiséggel találkoztam, aki az apafigurák számomra akkor már ismerős negatívumaitól mentes volt, és aki magától értetődő figyelmével és bizalmával, kölcsönös tiszteletet generáló magatartásával meghatározó pozitív, katartikus, életre szóló élményt jelentett. Olyat, amely – reményeim szerint - távol tart a divatáramlatoktól. Azoktól, amelyek egyikét ő maga jósolta meg akkor, amikor úgy fogalmazott: „Meglátod, nagyobb divatom lesz, mint Lukács Györgynek.” Bibó István elvesztése és ma harminckét évvel ezelőtti temetése olyan fájdalmas volt a számomra, amely alkalmat adott és elháríthatatlanná tette, hogy átéljem a – korábban, más esetben elhárított - személyes veszteséget és gyászt. Ez pedig szerepet játszott abban, hogy később hajlandó legyek arra, hogy elvégezzem azt az önismereti munkát, amely érthetővé és korrigálhatóvá tette gyerekkori szocializációmat és tagolhatóvá tette mindazt, amit szüleim átéltek és öntudatlanul és artikulálatlanul átadtak nekem, áthárítottak rám. Ezzel pedig talán alkalmasabb lettem arra, hogy jobban el tudjam helyezni magamat a világban és emiatt jobban értsem mások önkeresését, mint korábban.
II.
Amennyiben a politikai lehetőségek értelmezéséhez fogalmi keretet keresünk és ezért Bibó István írásait újraolvassuk, komoly segítségre lelünk. Mindenekelőtt abban, hogy a politikai adottságokat és lehetőségeket azon mérjük, hogy elősegítik vagy gátolják a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság helyzeteinek és mennyiségének csökkentését. Az európai, az észak-amerikai és - hosszú távon – a globális politikai fejlődés értelme ugyanis a hatalom humanizálása a személyes uralomtól a személytelen szolgáltatás irányába. Olyan tendencia, lehetőség, jövőkép és norma, amelyhez képest a személyes uralomhoz való visszatérés visszaesés, kalandor, romantikus, felelőtlen vállalkozás, amelynek az árát korántsem csak a személyes uralom gyakorlója fizeti meg, hanem mindenek előtt mások. A politika ugyanis olyan kísérletek sorozata, amelyben egy kísérlet több nemzedéken keresztül zajlik, s csak hosszú távon derül ki, hogy sikeres vagy sikertelen, s amennyiben sikertelen, azt nem a kísérlet elindítója, hanem több nemzedék szenvedi meg. A hatalomkoncentrációs törekvések, amelyek a hatékonyság nevében egy új, szervezési arisztokrácia kiváltságait biztosítják, ellensúlyt, újabb hatalommegosztási formákat igényelnek. Az Isten kegyelméből gyakorolt hatalommal szemben a demokrácia és a szabadság nevében gyakorolt hatalom érvényesülésének a hiánya, annak megtapasztalása előbb-utóbb kollektív tébolyhoz, politikai hisztériához vezet. A nyomasztó tekintélyek alóli felszabadulás, a szabadság, a közösség birtokbavételének élménye mellett romantikus monstrumok, a nagy ember, a hazafi, a nép, a forradalom, a forradalmi erőszak, és a nép háborújának romantikája is a demokratikus forradalom szülöttjei. A cseppfolyós helyzet ugyanis nemcsak demokratikus legitimitású konszolidációhoz vezethet, hanem a személyes uralomhoz való visszahátráláshoz, és rossz helyzetértékelés és rossz célok esetében politikai hisztériához. Olyan szituációhoz, amely Európa szinte valamennyi országát mély szakadék szélére vitte, ahonnan csak azok az országok tudtak visszahátrálni, amelyeknél a demokratikus politikai kultúra és nevelődés kifejlődése be tudta érni és be tudta hozni a demokratikus tömegérzelmek előretörését. A szabadság és a politikai közösség ügye ugyanis egy ügy. Akkor, ha ezt magától értetődő mindennapi tapasztalat alapozza és erősíti meg. Ám amennyiben a politikai közösség tagjainak katasztrofális történelmi tapasztalatai vannak, eluralkodhat és gyakran el is uralkodik közöttük a félelem a közösség megsemmisülésétől. Ez oda vezet, hogy a szabadság ügye és a közösség ügye szétválik egymástól és szembekerül egymással. Mindazok az energiák, amelyek felszabadulnak a demokratikus forradalom során, a közösség ügye mellett és a szabadság ügye ellen mozgósítódnak. Holott nem a haladás és a reakció, a bal- és a jobboldal, a hivatásos forradalmár és a megrögzött reakciós örök harca, hanem rossz célkitűzések, hamis minták és félrevezető történelmi tapasztalatok, traumatizáló élmények húzódnak meg mögöttük, amelyeket józan helyzetfelismeréssel és kellő empátiával lehet és kell tudatosítani, leckéztetés és kioktatás helyett a felelősségvállalást magunkon kezdve - ezzel segítve elő azok feloldását. Mindenek előtt pedig azzal, hogy egyértelmű helyzetet teremtünk a kívánatos, a lehetséges és a valóságos megkülönböztetése és elválasztása által. Úgy, hogy ki-ki szembesüljön ezzel.
2
A bal- és a jobboldal megkülönböztetése eredetileg azon alapult, hogy a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság tényét és mennyiségét, a hierarchikus társadalmi tagolódást kiküszöbölhetetlen adottságnak, vagy csökkenthetőnek és kiküszöbölhetőnek tartotta az, aki ehhez viszonyult. Azóta, hogy a nácizmus és a kommunizmus az egyiket is és a másikat is alapvetően és helyrehozhatatlanul kompromittálta, közvetlenül nem alkalmazható és nem sajátítható ki ez az értelmezés. Inkább mindkettőt azon tudjuk mérni, hogy mennyiben segíti elő és mennyiben gátolja a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság tényének és mennyiségének csökkentését, a hierarchikus tagolódás feloldását, az átmenetet a személyes vagy személytelen uralom világából a kölcsönös szolgáltatások világába. Érdemes megkülönböztetnünk egymástól a nacionalizmus különböző jelentéseit: a patriotizmust, amely a közvetlen környezet iránti lojalitás, kötődés, érzelem, és nem ideológia, a nemzetépítés programját, a nemzetépítés programját alkalmazó folyamatot, és azt az ideológiát, amely a saját nemzet fölényét a többi nemzet alacsonyabb rendűségével szembeállítva hirdeti. Manapság feledésbe merült az első értelmezés és szinte kizárólag az utóbbi interpretáció uralkodik, holott látnunk kell mind a négy jelentést. Az egyéni és a közösségi önrendelkezés ugyanis az a legitim elv, amely az Isten kegyelméből gyakorolt személyes uralom helyébe lép, ám alkalmazásának technikája és eljárási módja még egyáltalán nincs arányban az elv érvényességével. Ezért is nagy a jelentősége annak, hogy a nemzetépítési és nemzetalakulási folyamatok konkrét tapasztalatait megértsük és viszonyulni tudjunk hozzájuk. Amikor az Európai Unió döntéshozó politikusai és tanácsadóik nemrégen Ciprust egységes nemzetnek tekintették, félreértették a helyzetet, hiszen az a görög és a török nemzetalakulás elválasztási, elhatárolódási helye, ahogy Észak-Írország a brit és az ír nemzetalakulás elválasztásáé. A délszláv háború, okai, lefolyása és befejezése és a poszt szovjet nemzetépítési programok és folyamatok ugyancsak komoly elemzésekre kínálnak alkalmat és lehetőséget.
III. A rendszerváltás óta egyre inkább, 2006 október 23-a óta pedig különösen nyilvánvaló, hogy a magyar politikai közösség súlyos és riasztó megosztottság jeleit mutatja. Ebben nem hanyagolható el a felelőtlenség, a demagógia, a pillanatnyi politikai haszonra törekvés szerepe, a nemzeti jelképek és ünnepek kisajátítása, valamint az erkölcsi minimum hiánya a politikai élet szereplői között. Ám azok hevességét mélyebb okok, az elmúlt húsz év, 1989, 1956, 1944-45, Trianon, 1918-1919, 1867, 1848-49 eltérő közösségi élményei, a magyar politikai kultúra töredezettsége és ellentétek által meghatározott jellege, az átélt vagy áthagyományozott élmények feldolgozatlanságai magyarázzák. Ezek nem egyszerűen jelen vannak kinek-kinek az életében, hanem komolyan befolyásolják az egyéni és kollektív közéleti tevékenységeket. Valamilyen egykori sérelem, félelem és megaláztatás szinte mindenkinek az életében szerepet játszik, ami annak a minden áron való biztosításához vezet, hogy a sérelem megismétlődése egyszer s mindenkorra kizárható legyen, s az egykori sérelemért a sérelmet szenvedett, illetve leszármazottja elégtételt szerezzen, hiszen ő áldozat. Egymástól különböző, egymással ellentétes, és egymással versengő áldozat-szerepeket és elégtétel-kereséseket fednek fel azok a jelképes polgárháborús helyzetek, amelyek szereplői a politikai közösség szimbolikus terében és idejében újra és újra, egyre abszurdabb formákban megjelennek, azok kisajátítására
3
törnek, és új, gyakran abszurd és anakronisztikus jelentéssel próbálják felruházni a közösségi teret, annak idejét és az azok által megjelenített korábbi eseményeket. Mindez korántsem kizárólag magyarországi sajátosság. Hadd szemléltessem ezt két példával. Tallinban 2007. áprilisában a II. világháborús szovjet hősi emlékművet a város központjából egy temetőbe szállították. Ez az észtek számára magától értetődő volt, hiszen a szovjet hadsereg a Baltikumban legalább annyira volt megszálló, mint a német, ám jóval tovább, majd öt évtizedig. Ám a szovjet megszállás alatt betelepített városlakó orosz lakosok (pontosabban: ott élő utódaik) számára mindez egész mást jelentett, ami több napos zavargáshoz vezetett. Baltasar Garzón, az a bátor spanyol bíró, aki tíz évvel korábban Pinochet egykori chilei diktátor ellen nemzetközi körözést adott ki spanyol állampolgárok megkínoztatása és meggyilkoltatása miatt, 2010. márciusában vizsgálatot indított a falangista kormányzat által a spanyol polgárháború során az emberiség ellen elkövetett bűnök miatt. Egy másik bíró szinte azonnal eljárást kezdeményezett ellene arra hivatkozva, hogy ezek a bűnök már elévültek. Garzón bírónak – hogy leváltását megelőzze – néhány hónapja le kellett mondania. A megosztottságot egyáltalán nem oldjuk fel, ha nem veszünk tudomást róla, vagy pusztán megbélyegezzük. Magyarországon megdöbbentően sokan elhiszik, hogy választaniuk és választatniuk kell, lehet és szabad aközött, hogy Auschwitz vagy a Gulag, a német vagy a szovjet megszállás, a nácizmus vagy a kommunizmus okozott több szenvedést és jelentett nagyobb veszélyt és megaláztatást. Láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy ebben a szellemben újra és újraértelmezik a nagy történelmi katasztrófákat és fordulópontokat. Ezek ellentétes jelentései pedig nem egyszerűen értetlenség és érzéketlenség, hanem belső sebek be nem gyógyulásának a következményei. Mindez a vágyak, a lehetőségek és a realitások összekeveréséhez vezet és a valóságérzék sérülésével, a problémamegoldás megbénulásával jár. A körülírt jelenséget Bibó István politikai hisztériának nevezte és A német hisztéria okai és története című kéziratában, 1943-1944-ben ennek alapján írta le a nácizmust, a német fasizmust.
IV. A közösségi hisztéria kiindulópontja – tőle tudjuk - a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalata. Ennek következménye olyan politikai bénultság, zsákutca, amely elsősorban arra irányul, hogy a közösség száz százalékos garanciát kapjon arra, hogy a megrázkódtató történelmi tapasztalat nem ismétlődhet meg. Mindez a gondolkodás megbénulását eredményezi. Az aktuális, megoldandó problémák ugyanis egyre inkább megoldhatatlanokká válnak, ha bármilyen kapcsolatba hozhatók a katasztrófával. Hamis helyzet alakul ki, amelyben az érintett közösség nem néz szembe azzal, hogy stratégiája és az általa ennek alapján kiépített szisztéma válságba jutott, ezért helyzete zsákutcás. Mindezt valamilyen álmegoldással, a megoldás illúziójával, az összeegyeztethetetlen dolgok összeegyeztetésére szolgáló formulával vagy kompromisszummal fedi el. Ezzel pedig hamis realitást teremt, amelyhez görcsösen ragaszkodik, azt mindenáron védi. Mindez óhatatlanul önértékelési zavarral jár. A hisztéria egyre inkább beépül az identitásba, amely hatalmi túltengéshez és kisebbségi érzethez, jogcímekből élni akaráshoz és a valóságos teljesítmények értékének a csökkenéséhez, a puszta siker mértéktelen tiszteletéhez, a nagy elégtételek kereséséhez, a
4
propaganda, a ráolvasás mágikus erejébe vetett hithez, a hamis realitás görcsös védelméhez vezet. Ez ismétlés-kényszerrel jár, ami a megszerzett elégtétel után további elégtétel-keresés, az elégtétel-keresés ámokfutása szakaszain keresztül bukást, katasztrófát eredményez. A németek a Napóleontól 1806-ban elszenvedett megalázó katonai vereségért a franciaporosz háború megnyerésével (1870) és 1871-ben, a Versailles-ban kikiáltott Német Császársággal elégtételt szereztek. Itt azonban nem álltak meg, hanem politikai ámokfutásba hajszolták magukat, amelyet első világháborús vereségük és a versailles-i békeszerződés katasztrófája zárt le. A békeszerződés igazságtalanságaiért 1938-ban elégtételt vettek, ám itt sem tudtak megállni. Ehelyett a világuralomért ámokfutásba kezdtek, amely 1945-ben katasztrófába torkollt.
V. Nem nehéz ennek alapján megrajzolni a két világháború közötti magyar politikai hisztéria stációit. Az elszenvedett sérelem a történelmi Magyarország felbomlásának sok igazságtalansággal megterhelt trianoni kivitelezése volt 1920-ban. A megszerzett elégtételt a részleges terület-visszaszerzés jelentette a két bécsi döntéssel 1938-ban és 1940-ben. 1941-től 1944 –ig zajlott az ámokfutás, amely 1944-1945-ben katasztrófát eredményezett. A magyar politikai kultúrában a különböző sérelmeket, félelmeket, elégtétel-kereséseket eltérően értelmezett szimbolikus évszámok és hagyományok jelenítik meg. 1989 különböző értelmezései 1956 eltérő értelmezéseit foglalják magukban. 1956 különböző értelmezéseiben szerepet játszanak 1944-1945 egymástól nagyon is eltérő értelmezései, a Soá, a felszabadítás és a megszállás szembenálló, ellentétes, de legalábbis különböző tapasztalatai. 1944-45 eltérő élményközösségeinek különböző tapasztalatai, félelmei és sérelmei pedig 1920 és 1918-1919 eltérő újraértelmezéseit tartalmazzák. Azok 1867 és 1848-1849 hagyományközösségi interpretációinak különbségeit foglalják magukban. Mindezek együtt pedig a folytonos újraértelmezési kényszerekkel az egymásra torlódott, feldolgozatlan, elfojtott, betokosodott, ám fájó és elégtétel-keresésre ösztökélő történelmi élmények - háborúk, polgárháborúk, diktatúrák, népirtások, népességcserék, területi veszteségek, rendszerváltások, forradalmak és ellenforradalmak - megosztó tapasztalatait, ismétléskényszereit, traumáit hordozzák. Ahogy Írországtól a Baltikumig, Lengyelországtól a volt Jugoszlávia utódállamaiig, Belgiumtól Görögországig, Olaszországtól Spanyolországig Európában szinte mindenütt, azon kívül pedig még inkább. Jedwabne, Naoussa, Londonderry és Srebrenica nem jelképes polgárháborúk helynevei. Ezeknek a megosztottságoknak, s a hozzájuk kapcsolódó párhuzamos emlékezetépítési típusoknak a feltárására, okaik meghatározására és bemutatására – úgy hiszem - érdemes vállalkozni. Annak a szellemében, ahogy Bibó István tette. A gyógymódot keresve. Ám egészen más, a neki megadatottnál sokkal kedvezőbb feltételek mellett.
Budapest, 2011. május 21.
Dénes Iván Zoltán
5
6
