Fernando Pessoa
EZ AZ ŐSI SZORONGÁS EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1969
VÁLOGATTA F O R D ÍT O T T A ÉS A Z U T Ó S Z Ó T Í R T A
Somlyó György
Fernando Pessoa VERSEI
ÜZENET Mensagem
ÖTÖDIK BIRODALOM O Quinto Império
Otthonülő bús világa, kinek nő, gyerek elég, kinek nincsen szárnyas álma, mely ráfú hűlt parazsára, hogy elhagyja tűzhelyét!
Milyen bús is vagy, te boldog! Élsz, csak mert tart életed. Lelkedben csak földbetorlott gyökerek leckéjét hordod élted csupán sírhelyed.
11
Hull alá századra század az időn, s dönt századot. Ember az csak, aki lázad. Add lelked a látomásnak, mely vak erőkön kifog.
S ha álmodott léte négyes korszakán túlad a föld, színpadára majd a fényes nappal lép ki, mely az éjes éjszaka mélyén ködölt.
Göröghon, Róma, Keresztség, Európa - egymás után oda tér mind, hova megtért annyi kor. Ki mondja meg, mért halt meg Dóm Sebastiáo ?
1933. II. 21.
12
A SZERENCSE-SZIGETEK As Ilhas Afortunadas
Mily hangot sodor a hullám >. Nem a tengeré e nesz. Hozzánk szól valaki benne, de ha fülünk rá figyelne, mert figyeltük, néma lesz.
Csak amikor félig-alva halljuk, úgy, hogy meg se halljuk, akkor int felénk reményt, hogy, alvó gyermekeként, mosolyogjunk, amíg alszunk.
13
A szerencse-szigeteknek seholsincsen földje ez, hol a Király vár örömmel. D e ha ébredsz, csak a tenger zaj dúl, nincs más semmi nesz.
1934. III. 26.
14
DALOSKONYV Cancioneiro
KÁLVÁRIA Passos da Cruz
VI Messziről jöttem és ez a profil, távoli, ködbevesző vonalába valaki más profilját is bezárja, s irtózik attól, mely rólam lerí.
Hajdan én voltam tán, nem Boabdil, csak szemének utolsó villanása az útról az elhagyott Granadára, mely kék mezőbe hűvös képet ír.
Ma fejedelmi bánata vagyok annak, ami távol-magamba voltam ... Magam vagyok a kincs, mit elpazaltam...
17
S ahogy a Kétes felé haladok, kétoldalt karcsú dicsfényben ragyog napraforgóival holt birodalmam...
X A végtelen magasából kisértett meg az élet. Önnön sivár mivoltom ősködein, felhőkön át gom olygón nyertem, véletlen fény-árnyak nem-értett
szertartásain, távoli nyögések hangján, egy ismeretlen bánat zordon csiráin át, át az isteni bolygón, ezt a kitaszított, jajverte létet...
Eső hullt a múltra, mi lettem én ... Hó s ég alacsony síkja volt csak ittlenn e lélekszerüség, amely enyém.
18
Üres magam meséltem a homálynak. Ma a puszta vagyok, mit egykor Isten tartott feledése fővárosának.
19
LEMONDÁS Abdica^ao
Végy, ó örökös éj, karodba engem s fogadj fiadnak. O ly király vagyok, ki önnön jószántából túladott trónján, mely álma és unalma egyben.
A kardot, mely túl súlyos már kezemben, vegyék át nyugodt, férfias karok; jogart, koronát - mindent kinthagyok a benyílóban, csorbán és repedten.
Páncélingem, e semmire se kellő, sarkantyúm, e hiú ütemre pengő, a lépcsőház jeges zugán maradt.
20
Testem-lelkem királyságát letéve, beolvadok a néma, ősi éjbe, akár a táj, mikor meghal a nap.
21
KARÁCSONY Natal
Új Isten kel. Mások halnak. Igazság nem jö tt s nem ment: csak másik Tévedés. Most új Örökkévalóság marad ránk, és mindig az jobb, ami múltba vész.
A vak Tudomány földje puszta parlag. A balga Hit önimádatra vár. Minden új isten egy új szót avat csak. N e kutass és ne higgy: minden homály.
22
ÉN Eu
őrü lt vagyok s képzeletemben, mint egy távoli, hűtlen emlék, valami kósza üdv dereng fel, mit álmodhattam kisgyerekként.
Aztán, az úton, melyre rendelt e már korán reménytelen lét, dicstelen éj ködén veszett el a tudatos, bátor szövetség.
így őrzöm, olcsó gyűrűmül, örömöm minden kincseként, e tűnt hűs fényt, mely fölém terül,
23
mint koldus-baldachin egek, hasztalan kanyarához érve az útnak, melyen nem megyek.
1923. IX. 24.
24
AZ ÉJ MÉG Nao é ainda
A z éj még messze volna, s az ég fagyot ígér. Unalmam veri lomha ostorával a szél.
Hány győzelem veszett el, nyerni nem is akartam! Hány élet, elveszetten! S álom, valósulatlan...
Támadj fel, szél, az éjben, a puszta űr alól! Túl titkos remegésen végtelen csönd honol...
25
Emlékezet-csigázta álmok, könny-csillanók, hiába, mindhiába ki tudja, ki vagyok ?
1926. V . 27.
26
AZ UTOLSÓ VARÁZSLAT O último sortilégio
„ A régi bűbájt újra megidéztem, a nagy Istennő nem jö tt mégse el. Megidéztem a vad szél szünetében azt, ki lakik a százlelkű imákban. De mélyből, égből nem kelt semmi jel. Magányom újra csak a szélre lel, és minden alszik e zavart világban.
Hajdan megbűvöltem a csipkebokrot, s hívásomra földmélyből megjelent nem egy azok közül, akik a dolgok ősformái közt szétszórtan aludtak. Hajdan a hangom ejtett és emelt. Hívásomra tündérek raja kelt s az erdők lombjai fénybe borultak.
27
Pálcám, amellyel, hogyha úgy akartam, felriasztottam szellem-árnyakat, nem ismeri többé az én hatalmam. M íg a közönyös szél panasza esdő, csak bűvös köröm, a semmi maradt, s a szálfák fölé hágó hold alatt nem vagyok több, mint az út vagy az erdő.
Megtört a varázs, amelyért szerettek. Nem vagyok már élet formája, célja nekik, kik keresve, engem kerestek. Partot, karok tengere már nem önt el. Nem nyújtózom már fel a nap felé s a mélységek mámora sem lát áléivá a hold alatt a barlangszáji csöndben.
Immár a szent alvilági hatalmak, kik isten és sors nélkül szenderegve a dolgok mély lényegéhez tapadnak,
28
míg himnuszomban felbomlott a dallam, nem hallgatnak hangomra, sem nevükre. Csillag-dühöm nem vall már istenekre, s nem lakik isten képzelt alakomban.
S a távoli istenek lenn a kútban, kiket, sápadtan, annyiszor idéztem vad szerelemtől felkavarva, dúltan, most idézetlenül is itt teremnek. Akiket egykor, nem szeretve, kértem, most szeretetlen is eljönnek értem, ki könnyű prédája lettem dühüknek.
De Nap, kinek aranyát birtokoltam, s Hold, kinek ezüstjét váltottam át, ha nem lehet enyém már, ami hajdan volt szépségtekben nekem minden-érő, osszátok meg lényemet legalább legfőbb részem nyelje be önmagát, s testem legyen, nélkülem, lélek, élő!
29
Változzam át egy legvégső varázsban önnön szobrommá, élve még e testben! Haljon, ami vagyok, de mit csináltam, magát-csókoló névtelen alakzat, elvont szerelmem rab teste, lehessen önnön halálom, mely új létre serken, s mi voltam, semmiként is az maradjak
30
ALVÓ TESTED Teu corpo
Alvó tested, a valódi, nekem dermesztő hideg.
1930
31
ISTENBEN Deus nao
Istenben sincsen egység, hát bennem hogy legyen!
1930.
32
VIII. 24.
SZÖKEVÉNY VAGYOK Sou um evadido
Szökevény vagyok. Ahogy megszülettem, bezártak magamba, de én menekültem.
Elunja az ember mindig egy helyen, mindig-önmagát ne unná sosem i
Lelkem űztön űz, de én árkon-berken futok, s Isten adja, soha rám ne leljen.
33
Egynek lenni: börtön, én, az: senki sem. Futva élek inkább, de egyenesen.
1931. IV. 5.
34
AUTOPSZICHOGRÁFIA Autopsicografia
A költő nagy színlelő. O ly jó l ért a színleléshez, hogy csak színleg érzi ő a kínt, mit valóban érez.
S olvasva a költeményt itt, jó l érzik az olvasók nem, mely benne élt, a két kínt, de mely bennük sem lakott.
S így kering, kört körre róva, a kis felhúzós vonat, értelmünk mulattatója, melyet szívnek mondanak.
35
SAJÁT ÉRZELMEIM Minhas mesmas
Saját érzelmeim is dolgok, mik velem megesnek.
1932.
36
VIII. 31.
AZ ALVÁS ÉS AZ ÁLOM Entre o sono e o sonho
Az alvás és az álom, én s önmagam között, végtelen, megnemállón egy folyó hömpölyög.
Más tájakon kanyargóit, messze kalandozó, öntözve mind a partot, mit jár minden folyó.
Elért ehhez a házhoz, amely ma én vagyok. Itt jár, míg elmélázok; s volt-nincs, ha ocsúdok.
37
S ki én lennék s ki meghal abban, mi összeköt magammal - ott mereng, hol e folyó hömpölyög.
1933. IX. 11.
38
UTAZNI! Viajar!
Utazni! Hon-vesztegetve! Lenni mindig egyre másnak, gyökere-nincs lelked egyre átadni a látomásnak!
Nem lenni a magadé se! Menni folyvást, menni csak, célt se tudva, cél felé se irányítva vágyadat!
Utazás - csak így utazni. Hogy már nem is vagy egyéb, mint az út álma. A többi semmi más, csak föld meg ég.
1933. IX . 20.
39
UNDO R Náusea
Undor. Csak a semmi vágya. Élni - csak hogy meg ne halj. Mint a homlokzat a házra, létformám magamra vall.
Undor. Csak a semmi vágya. Magam az útfélre vágva, fáradt vagyok menni, menni. Csak a szomszédba - pihenni.
Undor. Semmi nem maradt, csak megbilincselt vágya annak, ami már eszembe sincs... Mint ha semmibe tekintsz...
1933. XII. 8-12.
40
TUDOD-E, KI VAGYOK? Sabes quem sou?
Tudod-e, ki vagyok ? Én nem. Hajdan, ott, hol semmi volt, voltam király és a népem. Kettős kínnak kínja fojt. Két kínból vettem ki részem.
Minden élhetőt megéltem, nem koldusa senkinek. Lét és gondolat közében éreztem az életet, mint folyót, mely áll medrében.
1934.
41
IV. 12.
MENNYI VERSET Tenho escrito
Mennyi verset írtam én meg, mennyi rímet adtam át világnak és feledésnek, hány dolog hány ritmusát!
Semmi vagyok - s minden voltam, írásom s gondolatom néma ember fia - „Holnap majd talán elmondhatom” .
S mindez ágálás, grimasz, ujjak-köze-semmiből van, mint fény, mely ott illan az eltűnt hajdani fasorban.
1934. IV. 12.
42
ERÓSZ ÉS PSZÜKHÉ Erős e Psique
...íme hát láthatod, Testvérem, hogy, azok az igazsá gok, amelyekbe Neofita fokon, majd amelyekbe az Al sóbb Tagság fokán beavattattál, ha szembenállnak is egy mással, mégis ugyanazok az igazságok.
A Portugál Templomos Rend Átrium Mesteri Fokának Szertartásrendjéből
Szunnyadt rossz varázs alatt a Királylány, szól a monda, s más fel nem költhette, csak egy Infáns, ki a falat, mely eléállt, átugorja.
43
Próbaképpen győzve győzvén egyként Jó és Rossz fölött, lelkét tisztára fürösztvén, elébe áll az az ösvény, mely a Lányhoz viszi őt.
Ha a Lány, álomba hullván, várja, csak álmába várja. Életét álmodja - holtán. S zölden borul dús borostyán feledékeny homlokára.
A Királyfit egyre messzibb hajtja kósza sejtelem. Már a titkos útra lelt itt. A Lány nem tud róla semmit s néki a Lány semmi sem.
44
De mindenkit vár a Sorsa alszik a Lány rossz varázsban, ő meg, az isteni nyomra lelve, vakon bujdokolva jár, csak jár az ő nyomában.
S bár sötét marad a kétes csal-úton minden tovább is, tisztét bizton viszi véghez, s elér az alvó köréhez, ösvényen át, falon át is.
S ahogy túljutva a próbán, vétlen fejéhez kapott, érzi, ott van a borostyán, és a szunnyadó királylány, látja már, ő maga volt!
45
Alberto Caeiro ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI
BEHÚZÓDOM Meto-me para dentro
Behúzódom és magamra zárom az ablakot. Behozzák a gyertyát és jóéjszakát kívánnak, s én is elégedetten jóéjszakát kívánok. Bárcsak mindig ilyen lehetne életem: napfényes, eső-puha nap, vagy viharos, mintha a Világ összedőlne, puha este és a járókelők, akiket érdeklődve nézek ablakomból, egy utolsó barátságos pillantás a néma fákra, aztán bezárni az ablakot, meggyújtani a gyertyát, nem olvasni, nem is gondolni semmire, nem aludni, csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében, s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd.
49
SZENT IVÁN ÉJ Noite de S. Joao
Szent Iván éj kertem falán túl. Errőlfelől énnekem nincsen Szent Iván éj. Mert Szent Iván éj csak ott van, ahol ünnepelik. Nekem csak egy máglya fényének árnya van az éjben, nevetések és dobogó szökdelés. S egy kósza kiáltás, valakié, aki azt se tudja, hogy élek.
1914.
50
IV. 12.
MINDENNAPOS FELFEDEZÉSEM A espantosa realidade
Mindennapos felfedezésem a dolgok kísérteties valósága. Minden azonos önmagával, és nehéz megmagyarázni, milyen öröm ez nekem s mennyire kielégít.
Elég lennünk, hogy teljesek legyünk.
Elég sok verset írtam. És fogok is még írni nyilván. Minden versem ezt fejezi ki, és minden versem különbözik egymástól, mert minden, ami van, más-más módon ennek a kifejezése.
51
Elnézek olykor-olykor egy követ. Nem arra gondolok, hogy vajon mit érez. Nem próbálom húgomnak szólítani. D e azért szeretem a követ, mert kő, azért szeretem, mert semmit sem érez, azért szeretem, mert semmi rokonságban sincs velem.
Máskor hallgatom, hogy fú a szél, és úgy találom, hogy a szél fúvását hallgatni megéri már a kínt, mellyel [születtünk.
Nem tudom, mások mit gondolnak majd, ha ezt olvassák; de úgy vélem, jónak kell lennie, mert erőltetés nélkül gondolom így, s nem képzelem azt, hogy mások hallják, amit gondolok: mert gondolatok nélkül gondolom, mert úgy mondom, ahogy a szavaim mondják maguktól.
Egyszer materialista költőnek neveztek, s én elcsodálkoztam, mert sose hittem volna, hogy nevezhetnek engem bárminek is.
52
Én még költő se vagyo k : csak látok. Ha abban, amit írok, van valami érték, az se bennem van ott van az érték, a verseimben. Az én akaratomtól tökéletesen független az egész.
1915.
53
X I . 7.
MIRE VISSZATÉR Quando tornar a vir
Mire visszatér a Tavasz, talán már nem talál itt e világon. Most szeretném elhitetni magammal, hogy a Tavasz emberi lény, hogy elképzelhessem, hogy sírni fog, látva, hogy elvesztette egyetlen barátját. De a Tavasz még csak nem is tárgy: csak afféle szólásmondás. Nem térnek vissza a virágok, sem a zöld levelek. Új virágok lesznek, új zöld levelek. Más derűs szép napok, semmi se tér vissza, semmi sem ismétlődik, mert minden valóság.
1915- XI. 7.
54
HA MÁR Quando vier
Ha már halott leszek, mire eljön a Tavasz, a virágok majd ugyanúgy virágzanak és a fák ugyanolyan zöldek lesznek, mint tavaly tavasszal. A valóságnak nincs szüksége rám. Roppant öröm fog el, ha arra gondolok, hogy halálomnak semmi fontossága sincs.
Ha tudnám, hogy holnapra meg kell halnom s a Tavasz épp holnaputánra várható, boldogan halnék meg, tudva, hogy holnapután jő . Ha akkor van az ideje, mikor is jöhetne, ha nem idejében ? Azt szeretem, ha minden valódi s minden megszabott; és azért szeretem, mert akkor is az lenne, ha nem szeretném. Azért halok meg boldogan, ha kell, azonnal, mert minden valódi és minden megszabott.
55
A síromnál imádkozhatnak latinul, ha tetszik. Ha tetszik, táncolhatnak és dalolhatnak körötte. Semmi kívánságom azidőre, mikorra már nem lehetnek kívánságaim. Am i eljön, mikor eljön, az lesz, ami lesz.
1915. X I . 7.
56
ÉJSZAKA VAN É uoite
Éjszaka van. Sötét az éjszaka. Egy házban, messze innen, egy ablak fénye ég. Látom s tetőtől talpig érzem, hogy ember vagyok. Különös, hogy annak az embernek egész élete, aki ott lakik s akiről nem tudom, [kicsoda, csak e távolból látott fénnyel érint engem. A z élete bizonyára valóság, van arca, mozdulatai, családja és foglalkozása.
De nekem most csak ablakának fénye számit. Bár a fény csak azért lehet ott, mert ő felgyújtotta, nekem a fény a közvetlen valóság. Én sohase megyek túl a közvetlen valóságon. A közvetlen valóságon túl semmi sincs. Ha én csak azt a fényt látom onnan, ahol vagyok, ahhoz képest, ahol én vagyok, csak ez a fény létezik.
A z az ember és családja csak az ablak túlsó felén valóság. S én az innenső oldalon állok, messze onnan. A fény kialszik. M it számít nekem, hogy az az ember ott tovább is létezik ?
1915. XI. 8.
58
SOSEM TUDOM Nunca sei
Sosem tudom megérteni, hogy s miképp lehet szomorúnak látni egy alkonyt. Hacsak azért nem, mert az alkony nem virradat. De hogyha alkony, hogy s miképp is lehetne virradat e
1915. X I . 8.
59
EGY ESŐS NAP Um dia de chuva
E gy esős nap éppoly szép, mint egy verőfényes. Mindkettő létezik: mindegyik olyan, amilyen.
1915. X I . 8.
60
NEM ÉRDEKEL Puoco me importa
Nem érdekel. Mi az, ami nem érdekel? Nem tudom: nem érdekel.
19x7. X . 24.
A TERM ÉSZETRŐL Todas as opinides
A természetről alkotott semmilyen elképzelés nem növesztett soha egy fűszálat, nem hajtott egy szál virágot. A dolgokról való semmilyen ismeret sose volt olyan dolog, amihez úgy tapadtam volna, mint bármely dologhoz ha a tudomány igazat akar mondani, van-e oly igazmondó tudomány, mint a tudomány nélküli dolgok ? Behunyom a szemem, és a durva föld, amelyen fekszem, olyan valóságos valóság, hogy érzem a bordáimon. M it okoskodnék, hisz vannak vállaim ?
1 9 1 8 . V . 29.
62
HAJÓ, KI MESSZI Navio que partes
Hajó, ki messzi útra kelsz, hogy van az, hogy a többiekkel ellentétben, én nem sajnálom, amikor eltűnsz előlem ? Mert mihelyt nem látlak, már nem is létezel. S ha vannak, akik sajnálják azt, ami nem létezik, én semmi iránt nem táplálok ily érzelmeket; úgysem a hajót sajnáljuk, csak önmagunkat.
19 18 . V . 29.
63
LASSAN-LASSAN Pouco a pouco
Lassan-lassan kitárul és aranyba borul a táj. A reggel botladozik a síkság göröngyös talaján. Idegen nekem a látvány, ami elém tárul: látom, de kívül van rajtam. Semmilyen érzés nem fűz hozzá. És ez az érzés fűz a reggelhez, amely felragyog.
1 9 18 . V . 29.
64
UTOLSÓ CSILLAG Últirna estrela
Utolsó csillag a nappal előtt, nyugodt szemekkel fordulok kék-fehér ragyogásod felé, és így látlak, szinte magamtól függetlenül; vidáman attól( ?), hogy mindenféle „lelkiállapot” nélkül tudlak látni, csak álmodva azt, hogy látlak. Szépséged az én szememben az, hogy létezel, nagyságod az, hogy rajtam kívül létezel egészen.
1 91 8. V. 29.
65
A VÍZ A água
A víz nyöszörög a csobolyóban, ahogy ajkamhoz veszem. „M ilyen üde hang” , mondja az, aki nem iszik. Mosolygok. A hang csak nyöszörgés. Én úgy iszom a vizet, hogy a torkommal mit se hallok.
1 9 1 8 . V. 29.
66
VALAKI, AKI O que ouviu
Valaki, aki olvasta a verseimet, azt mondja: Mi új van ezekben? Azt mindenki tudja, hogy a virág virág és a fa fa. De én azt feleltem: Mindenki, no igazán?... Mert mindenki azért szereti a virágokat, mert szépek, én pedig nem így vagyok [vele. És mindenki azért szereti a fákat, mert zöldek és árnyékot adnak, de én nem [azért. Én a virágokat azért szeretem, mert virágok, minden további nélkül. És azért szeretem a fákat, mert fák, akármit gondolok is.
1 91 8. V. 29.
67
TE MISZTIKUS Tu, místico
T e misztikus, te mindenben mindjárt valami jelentést látsz. Számodra mindennek rejtett értelme van. Valami titkos van minden dologban, amit te látsz. Te mindig azért látsz mindent, hogy valami mást láss.
A z én számomra, hála szememnek, mely csak látásra való, semminek, amit látok, nincs jelentése; látom s azért szeretem, mert valaminek lenni annyi, mint semmit se jelenteni. Valaminek lenni annyi, mint nem lenni megmagyarázhatónak se így, se amúgy.
1 9 1 9 . IV. 12.
68
HEGYI PÁSZTOR Pastor
Hegyi pásztor, oly messze innen, juhaiddal, mi az a boldogság, ami tiédnek látszik - a tiéd vagy az enyém? A béke, ami láttodra elfog, belőlem fakad-e vagy belőled ? Se énbelőlem, se tebelőlcd, pásztorom. Csakis a békéből és boldogságból. A tied nem lehet, mert nem tudod, hogy a tiéd. A z enyém se lehet, mert én tudom, hogy az enyém, ő csak ő, és fölénk borul, mint a nap, mely válladra hajol és melegít, miközben te közönyösen másra gondolsz, s arcomba hajol és elvakít, miközben én csak a napra gondolok.
1 9 1 9 . IV. 12.
69
MA REGGEL Hője de manhá
Ma reggel nagyon korán indultam el, mert még korábban ébredtem fel és nem volt kedvem semmihez...
Nem tudtam, melyik úton menjek, de a szél erősen fújt, egyik irányba hajtva, s én azt az utat választottam, ahol a szél hátamba fújt.
Mindig is ilyen volt az én életem, és azt szeretném, ha mindig is ilyen lehetne megyek, hová a szél sodor, s ahol nem érzem azt, hogy gondolkodom.
1930. V I . 13.
70
A HOLNAPUTÁNI VIHAR Primeiro prenúncio
A liolnaputáni vihar első előjelei. A holnaputáni vihar első fehér felhői lebegnek alacsonyan a fakó égen? Biztos vagyok benne, de a bizonyosság hazugság. Biztosnak lenni annyi, mint nem látni. Holnapután nem létezik. Ami létezik, ez: kék ég, kissé sápadt, néhány fehér felhővel a láthatáron, némi piszok-bevonattal, mintha utólag feketedett volna meg. Ez az, ami ma van, s minthogy egyelőre a ma minden, ez minden tehát. Ki tudja, nem halok-e meg holnaputánra? S ha holnaputánra meghalok, a holnaputáni vihar más vihar lesz, mint ha nem haltam volna meg. Tudom én, hogy a vihar nem az én szemeimből fakad,
71
de én nem leszek már a világon, más lesz a világ énvelem kevesebb lesz s a vihar egy más világra szakad és már nem lesz ugyanaz a vihar.
1930. V I I . 10.
72
LEHET, HOGY É talvez
Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, csak jeleztem, hogy örülök, hogy még láttam: ennyi az egész.
73
Ricardo R eis ÓDÁI
OLY SZÉPEK As rosas
O ly szépek az Adónisz-kerti rózsák, szeretem, Lídia, e szárnyvetőket, akik meghalnak aznap, amikor megszületnek. Nekik örök a fény, megszületett már s nap, mikor ők születnek, s lehullnak, még mielőtt Apollón befejezné futását. Tegyük mi is egy nappá életünket, s ne tudjunk róla, Lídia, hogy éj van előtte és utána a kevésnek, míg élünk.
1914. VII. 11.
/
77
A HAZÁNÁL Prejiro rosas
A hazánál szebbek nekem a rózsák, és a magnóliák, mint az erény és dicsőség.
Ha nem fáraszt el az élet, szerelmem, hadd járjon át az élet, csak hagyjon meg magamnak.
M it bánja az, aki semmit se bán már, hogy ez veszt és amaz nyer, ha mindig kél a hajnal,
ha a tavasszal minden évben újra megjelennek a lombok és elhervadnak őszre >
78
Mindabból pedig, mit az ember adhat az élethez, mivel lett több s gazdagabb a lelkem ?
Semmivel, csak a sóvárgó közönnyel s a tűnő pillanatba vetett lágy bizalommal.
1 91 6.
79
V I . 1.
LÁTSZÓLAG ÚJ De novo traz
Látszólag új virágokat hoz újból az új nyár, és ím újólag kizöldel a lombok régi színe, ahogy újjászületnek. Soha, soha többé nem adja vissza a meddő mély, mely minket szótlan elnyel, a már egyszer megéltet a fönti napvilágnak. Soha többé; az utód, aki tőle nyerte szellem-létét, hiába jajgat, a visszavonhatatlan Sztüksz kilenc kulcsra zárja.
80
Ki isten volt hajdan a dalnokok közt, ki az Olümposz hangjait figyelve hallotta s hallomásból megértette, ma semmi. Azért csak fonjátok a koszorúkat, koszorúfonók; kire, ha nem őrá? Áldozatul vigyétek, vallás nélküli gyászban. Hogy földtől és Orcustól mentve álljon a dicsőség; s te, kit emelt Ulysses, te hét halmod között légy büszke, anyai, méltón immár a Homérosz fölött vetélgő hét városhoz, Alkaiosz Leszboszához, Thébaihoz, s Ogügiéhez, aki Pindarosz anyja.
1 9 2 3 . X . 20.
81
OLY KORÁN MÚLIK Tao cedo pássá
O ly korán múlik minden, ami m úlik! O ly ifjan halunk mind, az istenekhez m érve! Minden kevés itt! Semmit se tudsz, minden elképzelés csak. Rózsák közé heverj, szeress, igyál és ne szólj! A többi semmi.
1923. X I . 3.
82
HIÚ HOMLOKOMON Já sobre a fronté
Hiú homlokomon már őszbe hajlik a semmibe tűnt ifjú hajzata. Szemem fénye fakul már. Már elveszett a csók íze a számon. Ha szeretsz még, ne szeress szerelemmel: megcsalnál önmagámmal.
1926. V I . 13.
83
HA MAJD, LÍDIA Quando, Lídia
Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk, a benne-rejlő téllel, mentsük át egy gondolatunkat, nem, nem a jövendő tavaszra, mely a másé, nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra, csak arra, ami múlásában itt van mint ez a sárga szín a levelekben, amitől annyifélék.
1930. V I . 13.
84
ISTENEK Os Deuses
Istenek és isteni Messiások elmúlnak mind, és messiási álmok. Csak a föld tart, a néma. Se istenek, Messiások, se rózsát hajtó eszmék. Vannak, amíg enyémek. S míg enyémek, mi kell több ?
193 i . II. 8.
85
AMIT TESZEL Qucrntofa$as
Am it teszel, azt tökéletesen tedd. Ha már csak emlékezni lehet itt, jobb többre, mint kevesebbre. S ha te kevésben megleled a többet, emlékezésedben nagyobb szabadság tesz önmagadon úrrá.
1932. II. 27.
86
SEMMIBŐL SEM LESZ SEMMI Nadajica de nada
Semmiből sem lesz semmi. Semmi: az vagy. Napon, levegőn kissé elidőzünk, mielőtt ránkomolna a szerény föld fojtogató homálya, hullák, némi nemzési haladékkal.
Szabott törvények, látott szobrok, ódák mind sírba térnek. Ha reánk is éj vár, kiket egy belső napnak vére éltet, miért ne várna rájuk > Semmik vagyunk. Mesék: mesét mesélők.
1932. I X . 28.
87
HOGY NAGY LÉGY Para ser grandié
H ogy nagy légy, légy teljes: semmit ne túlozz és el se fojts magadban. Mindenben légy egész. Bármily csekély is a tett, add bele lelked. Minden tóban ott ragyog az egész hold, mert a magasban él ő.
1 9 3 3 - 11. 1 4 -
88
A NAGY SZÓT Ponho na altiva
A nagy szót nagy gondolattal idézem, a véletlenre bízva s törvényére, a verset; mert ha nagy és uialkodó az eszme, hajlik elé a mondat s hódol a szolga ritmus.
89
MIND AZT A SORSOT Cada um cumpre
Mind azt a sorsot éljük, amit élünk, s vágyni arra vágyunk, amire vágyunk; nem a vágyottat éljük, és nem az éltre vágyunk.
Mint kövek sorban virágágyak szélén, ott maradunk, ahova rak a Végzet; hol a helyünk kiméri, ott kell helyünkre lelnünk.
Mért is tudnánk jobban a ránkszabottnál azt, ami végül is ránk van kiszabva = Legyünk, amik vagyunk. Más úgysem juthat e földön.
90
Alvaro de Campos VER SEI
TENGERI ÓDA Ode marítima
(Részletek) A néptelen rakparton, e nyári reggelen, egymagámban bámészkodom a gát mellett, a határtalant bámulva, bámészkodom és örömmel látom, ahogy ez a picike gőzös befut fekete-fehéren. Már messziről feltűnik, élesen, szinte klasszikusan. Maga mögött húzva füstje hasztalan csíkját a távoli levegőben. Látom, ahogy érkezik, s vele a reggel is, és a folyón itt is, ott is megélénkül a tenger élete, vitorlák lobognak, vontatók közelegnek, apró bárkák sürögnek a kikötő hajói között. Kósza szellő leng. De az én lelkem azé, amit alig látok, a befutó gőzösé,
93
mert ő maga is a Messziségé, a Reggelé, a Pillanat tengeri tartalmáé, a fájdalmas édességé, amely úgy eltölt, mint valami émely, mint egy kezdődő hányinger, de a szellemé.
Messziről nézem a gőzöst, lelkemben nagy-nagy függetlenséget érzek, és lassan bennem is fordulni kezd egy kormánykerék.
A gátak közt reggel befutó hajók az én szememben az érkezés és indulás vidám-szomorú titkát hordozzák magukkal. Távoli partok és más pillanatok emlékét hordozzák magukkal, ugyanennek az emberiségnek más életmódjait más helyekről. Minden lehorgonyzó és horgonyt felszedő hajó - mintha saját vérem lüktetésének érezném magamban önkéntelenül is jelképes, félelmetes metafizikai jelentések fenyegetésével terhes, amelyek felkavaiják bennem azt, ami voltam ...
Ó , az egész rakpart egyetlen kő-nosztalgia!
94
A gátak közt befutó hajók, a kikötőkből kifutó hajók, a távolban tovasikló hajók (mintha valami elhagyott partról néznék feléjük) mindezek a csaknem absztrakt járású hajók, mindezek a hajók úgy hatnak rám, mintha valami mások lennének, nemcsak hajók, folyton jövő-menő hajók.
S közelről látva, a hajók, még ha nem lépsz is fedélzetükre, ha lentről, csónakból vagy a meredek fémfalakról, vagy ha belülről nézed őket, a kajütökön, termeken, éléskamrákon át, közelről nézve a magasba szökkenő árbocokat, köteleken fölkapaszkodva, szűk lépcsőkön leereszkedve, orrodban mindennek az összekeveredő fém- és tenger-szagával, közelről látva, a hajók mások, és mégis ugyanazok, ugyanazt a vágyat keltik, ugyanazt a sajgást, csak máshogyan.
Minden tengeri élet! A z egész tengeri élet! Ez az egész kényes kísértés a vérembe ivódik és örökösen utazásokról ábrándozom. Ó , távoli partvidékek láthatárba vesző vonala!
95
Ó , fokok, szigetek, partfövenyek! Tenger magánya, amilyen némely pillanat a Csendes-óceánon, amelyről már nem is tudom, milyen iskolában szerzett tudás vési az idegekbe, hogy az a legnagyobb minden óceánok között, s a világ és a dolgok íze sivataggá aszik szivünkben! Atlanti tenger emberibb, sódúsabb tájai! O , minden óceánok legrejtelmesebbje, Indiai! Ó , Földközi, édes, rejtélynélküli, klasszikus tenger, amely kicsap a közeli kertek erkélyeire a hófehér szobrokért! Minden tengert, minden szorost, minden mólót, minden öbölt szívemre szorítanék, hogy itt érezzem, amíg belehalok!
S ti hajós dolgok, régi álomjátékszereim! Életem legbenseje vagytok, kívülem is! Hajótő, árbocok és vitorlák, kormánykerekek, kötelek, gőzösök kéményei, hajócsavarok, árbockosarak, lobogók, kormányrögzitők, fedezetnyílások, kazánok, generátorok, szelepek, zuhogjatok belém halmokban, hegyekben, mint egy földre kiborult fiókos szekrény zavaros belseje! Legyetek lázas zsugoriságom kincsei ti, legyetek képzeletem fáján a gyümölcsök!
96
Énekeim témái, vér értelmem ereiben, ti legyetek a kötelék, amely az esztétikán át a világgal összeköt, halmozzatok el metaforákkal, képekkel, irodalommal, mert igazából, komolyan, a szó legszorosabb értelmében: élményeim mint egy levegőt hasító hajótő, képzeletem félig a vízbe merült horgony, sóvárgásom összetört evező, és idegeim szövedéke száradni kiterített háló a parton!
......... Feszítsetek meg engem a hajózásokon és vállaim örvendezni fognak keresztem súlya alatt! kötözzetek az utazásokhoz, mint cölöpökhöz, míg a cölöpöket a hátgerincemben nem érzem egy roppant merevgörcs szédületében! Tegyetek velem, amit akartok, de csak ott, a tengereken, a hajóhidakon, a hullámok döreje közben, tépjetek széjjel, sebezzetek meg, öljetek meg! A Tengetről behajózott lelket akarok én a Halálba vinni, támolyogva részegen a tenger dolgaitól, matrózoktól és horgonyoktól és fokoktól,
97
távoli partok és szelek örvényeitől, a Nyíltvizektől csakúgy, mint a Rakparttól, a hajótöréstől éppenúgy, mint a békés kereskedelemtől, az árbocoktól éppúgy, mint a haboktól, hogy olyan kelyhet vigyek a Halálba, sajgó gyönyörrel, amely telistele vérszívó, vérszívó piócával, csupa-csupa különös, zöld, fantasztikus tengeri piócával!
Fonjatok kötelet ereimből! Horgonyláncokat izmaimból! Nyúzzátok le a bőröm, a hajótőkéket beborítani. H ogy érezzem a szögek kínját és meg ne szűnjek érezni soha Csináljatok a szivemből tengernagyi zászlót, csaták napjára a kivénhedt naszádokon!
Tapossátok kivájt szememet lábbal a hidakon! Verjétek csontjaimat a hajópárkányhoz! Korbácsoljatok az árbocokhoz kötve, korbácsoljatok meg! Minden szélességek és hosszúságok szeleiben ontsátok ki véremet a megvadult vizekben, amelyek bordától bordáig átcsapnak a hajófedélzeten
98
irtóztató görcseiben a viharoknak! Lengjek vakmerőn a vitorlavásznak szelében! Legyek, mint a magas árbockosarak, mint a szelek süvítése! A vésszel teli tengerek Végzetének régi gitárja, e dal, amelyet csak hallgatnak, nem visszhangoznak a hajósok!
Ó , én bozontos, durva hőseim, hősei bűnnek és kalandnak! Elvadult matrózaim, képzeletem tengerészei! Ferde élményeim alkalmi szeretői! Szeretnék lenni a nagy Ő , aki rátok vár a kikötőkben, ti, álmai kalózvérének gyűlölve-szeretettjei! Mert veletek tartana ő lélekben, az áldozatok meztelen tetemén tombolva, akiket a tengeren ejttek! Met elkísért volna ő titeket a bűnben, és az óceáni orgiákban ott táncolt volna boszorkány-lelke láthatatlanul gesztusaitok körül, testetek, késetek és fojtogató kezetek cikázása körül!
99
És rátok várva a földön, mikor megtérnétek, ha ugyan megtérnétek, szerelmetek üvöltéséből inná győzelmeitek minden roppant, ködös és gyászos illatát, és vörhenyes, sárga szabhat süvítene keresztül görcseiteken!
Ó , a kalózok! A kalózok! A vágyódás a vadsággal párosult tilos után, a vágyódás a végsőkig kegyetlen és irtózatos dolgok után, amely elvont sárlásig vadítja törékeny testünket és kényes női idegzetünket, és bolond nagy lázakat lop kiüresedett tekintetünkbe!
Kényszerítsetek térdre magatok előtt! alázzatok meg, üssetek rám! Tegyetek rabszolgátokká, lelketlen tárgyatokká! És sose távozzon tőlem a ti megvetésetek, én uraim és parancsolóim!
100
Legyen mindig dicsőségesen az alázat része az enyém vérem eseményeiben és megfeszült érzékeimben! Omoljatok rám hatalmas, nehéz falakként, ó ősi tengerek barbárai! Tépjetek szét, szaggassatok meg! Hasogassátok végig a húsom testem keletétől testem nyugatáig!
Csókoljátok fedélzeti bárdokkal, korbáccsal, dühöngve húsom hozzátok húzó vidám rémületét! Legyek önkínzó vágyamban dühötök prédája, legyek mindenremohó kegyetlenségetek érzéketlen, tehetetlen tárgya, ti leigázók, uraságok, hódítók, tenger farkasai! Vonjatok kínpadra, tépjetek szét, nyissatok meg! Zúzzatok tudatos cafatokká, vonszoljatok a fedélzetre, szórjatok szét a tengereken és hagyjatok ott a szigetek falánk fövenyén!
101
Toroljátok meg rajtam minden irántatok érzett miszticizmusomat! Sértsétek vérig a lelkem, vágjatok, hasogassatok! Ó testem képzeletének tétováiéi Alázatom húsának imádott lenyúzói! Vessetek alá, mint halálra rugdosott kutyát! Tegyetek engem tátongó kútjává nagyúri megvetéseteknek!
Én legyek a ti minden áldozatotok! Ahogy Krisztus minden emberért szenvedett, a ti minden áldozatotokért én akarok szenvedni a kezetek közt, meleg, vérző kezetek közt, amelynek ujjait ostromolt hajókorlátokon vadul lemetélték!
Tegyetek olyanná, mint amit úgy hurcolnak - ó boldogság, ó csókolnivaló kín ! általatok ostorzott lovak farkához kötözve... Csak a tengeren legyen, csak a te-enge-ren, csak a TE-E-E-EN G E-REN ! Hahó-hahó-hahó! Hahó-hahó-hahó-hahó-hahó! H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó H AH Ó -H A H Ó Csak a TE-E-E-EN G E-E-ER EN !
102
Hej hahó-hahó-hahó! Hej-lió-hahó-hahó-hahó! Hej-hó-hahó-hahó-hahó-hahó Minden kiált! kiáltás minden! a szelek, a habok, a hajók, tengerek, árbockosarak, kalózok, a lelkem, a vér meg a lég, meg a lé g ! Hahó-hahó-hahó! Hej-hó-hahó-hahó-hahó! Hej-hó-hahó-hahó-hahó! Minden kiáltva dalol! FIFTEEN M ÉN O N TH E D E A D M A N ’S CH EST, Y O -H O -H O A N D A B O T T L E OF R U M ! Hahó-hahó-hahó-hahó! Hahó-hahó-hahó-hahó! Hahó-hahó-hahó-hahó! Hajahó-hé-hajahó-HÓ-HAJAHÓ-ó-ó-hahó — hó-hó!
H A H Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó -Ó — yyy! S C H O O N E R HAHÓ-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó-Ó — yyy!
Darby M ’Graw-aw-aw-aw-aw-aw-aw-aw! D A R B Y M ’ GR A W-A W -A W -A W -A W -A W -A W -A W -A W ! FETCH A -A -A FT THE R U -U -U -U -U -U M , D A R B Y !
103
Hahó-hahó-liahó-hahó-hahó-hahó-liahó-hahó! H A H Ó -H A H Ó -H AJAH Ó-HAJAH Ó-H AJAH Ó -H AJA H Ó ! HAJAHÓ H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó HAJ A H Ó HAJ A H Ó HAHÓ-HAJ! HAHÓ-HAJ A H Ó H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó HAJ HAJ HAJ HAJAHÓ!
H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó -H A H Ó !
Valami útnak indul bennem. Elhomályosul a vörhenyes ég. Túlsókat éreztem már, hogy még ezután is érezzék valamit. A lelkem kimerült, nincs bennem más, csak valami visszhang. A kormánykerék forgása érezhetően lassúbbodik. Csak egy nagy űr tátong bennem, pusztaság, éji tenger, S ahogy érzem elterülni bennem az éji tengert, érzem roppant távlatait, a csendből újra megszületik az a roppant ősrégi kiáltás. Egyszerre, mint egy hang-villámcsapás, amely nem zajt csap, de csöndet áraszt átölelve az egész tengeri láthatárt, ezt az egész nedves, sötét, éjszakai emberi hullámverést, egy távoli sellő sírása, kiáltása, mely a N yílt víz mélyéből, a Tenger mélyéből, az Örvény leikéből szakad ki s felszínén ott lebegnek, mint az algák, szétfoszló álmaim...
104
Hahó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó — y y ... Schooner hahó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó — y y ...
Ó , a harmat felindult lelkemen! Belső óceánomon az éji frisseség! íme egyszerre minden itt van bennem egy tengeri éjszaka előtt, amely telve az éji hullámok roppant, mindennél emberibb rejtelmeivel. A hold feljön a láthatáron, és boldog gyerekkorom felmerül bennem, akár egy könnycsepp. Múltam újra visszatér, mintha csak ez az éji kiáltás illat lenne vagy hang vagy dal, amely visszazengve felidézi múltam elé azt a boldogságot, amely nem térhet vissza soha.
A békés régi házban, a folyónál... (Szobám ablakai, meg az ebédlő ablakai is az alacsony házak fölött a közeli folyóra nyiltak,
105
a Tejóra, ugyanarra a Tejóra, csak máshol, lejjebb egy kicsit... De ha most visszatérnék azokhoz az ablakokhoz, nem azokhoz az ablakokhoz [érnék. A z a kor úgy eltűnt, akár egy gőzös füstje a nyílt tengeren...)
Utak és utasok - hányfajta is van belőlük! Hányfajta nemzetség e világon! mennyi foglalkozás! mennyi nép! Hány különféle irányt is választhat az élet, ez az élet, amely legvégül is a mélyben, a mélyben mindig ugyanaz! Mennyi különös arc! Minden arc különös, és semmi sem annyira szent, mint sokáig nézni az embereket! Végül is a testvériség nem forradalmi eszme többé. Egyszerűen leszűrhető lesz a külső világból, ahol annyi mindent kell elviselni, míg lassan kedvünk telik abban, amit elviselünk, s legvégül sírni tudnánk a gyöngédségtől azért, amit el kellett viselnünk!
O , mindez oly szép, mindez oly emberi s annyira megfelel az emberi érzelmeknek, amelyek oly társasak és polgáriak, oly bonyolultan egyszerűek, oly metafizikusán bánatosak! Ez a sokféle, változékony élet végül is megtanít rá, mi az ember.
106
Szegény emberek ti! emberek mind, ti szegények! Elszakadok e perctől, ama másik hajó testével együtt, amely ebben a pillanatban futott ki. Egy angol tramp-steamer az, oly piszkos, akár egy francia gőzös, a tengerek prolctárának rokonszenves arculatával, amelynek híre nyilván a tegnapi lapok utolsó oldalára szorult.
Egészen meghat e kis hajó, oly szerényen siklik, oly természetesen. Mintha szégyelné, hogy olyan, amilyen, hogy csak ily köznapi személy, amint kiszabott kötelességét teljesíti. Ott megy, elhagyva helyét, szemben a rakparttal, ahol állok. Ott megy, nagy nyugalommal, arra fordulva, ahol valaha, valaha a régi határok úsztak... Cardiffba ? Liverpoolba ? Londonba talán ? Nem mindegy ? Teszi a dolgát. Tegyük mi is igy a magunkét. Gyönyörű élet! Szerencsés utat! Szerencsés utat! Szerencsés utazást, szegény kis alkalmi barátom, aki szíves voltál magaddal vinni álmaim minden lázát és bánatát, és visszaadni engem az életnek, azzal, hogy láttalak, azzal, hogy látom, ahogy [útra kelsz.
107
Szerencsés utat! Szerencsés utat! Ez az élet...
M ily természetes tartással, mily hasonlíthatatlan reggeli suhanással futsz ma ki Lisszabon kikötőjéből! Kiváncsi, meleg szeretetet érzek irántad ezért...
Miért is? Tudom is é n !... Indulj csak... Menj tovább... Könnyed remegéssel (T-t—t— t----1...) lassan megáll bennem a kormánykerék.
Indulj, lassú füst, indulj és meg ne állj... Távozz tőlem, távozz el látkörömből, távozz el a szivemből, vessz el a Távolban, a Távolban, Isten ködében, vessz el, sorsodat követve, s hagyj itt... Ki vagyok én, hogy sírjak és kérdezzelek ? Ki vagyok én, hogy szólítsalak és szeresselek e Ki vagyok én, hogy láttodra felinduljon a lelkem ? A rakparton rézsűt növekedve aranylón kel fel a nap, a parti épületeken megcsillannak a tetők,
108
a város egész innenső része egy ragyogás... Menj, hagyj el engem, légy előbb az a hajó a folyó közepén, fényesen, legelöl, aztán az a hajó, mely a gátak közt halad, kicsin és feketén, aztán egy elvesző pont a láthatáron (ó aggodalmam!), egy mindinkább elvesző kis pont a láthatáron... Aztán már semmi se légy, csak az én szomorúságom, meg a nagy város, amely most csupa napfény, s az a perc, amely oly valóságos és oly meztelen, akár egy hajónélküli rakpart, és a daru lassú körözése, amely mint egy körző ha forog, valami sosemismert érzés félkörívét vési meghatott csendjébe szivemnek...
1915
LISBON REVISITED (1926)
Semmi nem fűz semmihez. Ötven dolgot akarok egyszerre. A testi mohóság remegésével vágyakozom, nem is tudom, mire egész határozottan, valami meg nem határozottra... Nyugtalanul alszom, és a félálomban nyugtalanul alvók nyugtalan álmában élek.
Rámzártak minden absztrakt és szükséges ajtót. Függönyt vontak minden feltevés elé, amit láthattam volna az utcán. Nem találtam rá arra a házszámra, amit megadtak.
Ugyanarra az életre ébredtem, amelyben elaludtam. M ég álmodott hadaim is mind vereséget szenvedtek. M ég álmaimat is hamisnak éreztem, az álmodás pillanatában. Még a vágyott élet is csömörrel tölt - még ez az élet is...
110
Szakadozottan jön a megértés; a lankadtság szüneteiben írok; s az unalom unalma vet ki a partra.
Nem tudom, milyen végzetet és jö vő t jelez e kormánynélküli szorongás nem tudom, mily képtelen Dél szigetei várják hajótörésem; vagy milyen irodalmi pálmaligetek tüntetnek ki legalább egy verssel.
Nem, semmit nem tudok, se erről, se másról, se semmiről... És legbelül, ott, ahol tovább álmodom, amit álmodtam, a lélek végső mezein, ahol oktalanul is emlékezem (s a múlt csak csaló könnyek természetes köde), távoli erdőségek útjain és csapásain, ahová odaképzeltem magam, darabokra törve szöknek a végső ábrándok utolsó maradékai, álom-hadaim, megverten, még mielőtt létezhettek volna, fel sem állított seregeim, Istenbe om oltan... Viszontlátlak újra, rémületesen elveszett gyerekkorom városa te,
111
vidám-szomorú város, ahol újra álmodhatok... Én i De ugyanaz vagyok-e, aki itt élt s visszatért ide, és elment, hogy újra meg újra visszatérjen, s most újra visszatér ?
V agy mindnyájan az az Én vagyunk, aki itt voltam vagy akik voltunk, emlékezet-szálra fűzött külön-lények sora, általam álmodott álmok sora valakiről, aki nem én vagyok e
Viszontlátlak újra, de a szivem távolibb s a lelkem nem annyira enyém.
Viszontlátlak újra - Lisszabon és Tejo és minden egyéb mihaszna járókelő benned és önmagámban, idegen itt is, mint mindenütt, életben és lélekben esetlegesen, emlék szobáin imbolygó kisértet, patkányok motozása és padlók recsegése közt elvarázsolt kastélyában a kényszerű létnek...
112
Viszontlátlak újra. Árny, aki árnyakon kel át, és az ismeretlen gyászos fényben megcsillan egy pillanatra, s úgy lép be az éjbe, ahogy egy hajó hulláma hal el a vízben, amelyet nem hallani többé...
Viszontlátlak újra, de, jaj, magamat nem látom viszont! Eltört a varázstükör, amely azonosnak mutatott magammal, és minden végzetes cserepében csak egy darabot látok önmagámból csak egy darabot belőled és m agam ból!...
1926. IV. 26.
113
TRAFIK Tabacaria
Nem vagyok semmi. Sose leszek semmi. Nem is akarok lenni semmi. De azért a világ minden álma belém szorult. Szobám ablakai, szobáméi, mely a világ sok millió lakója közül egy emberé, akiről senki se [tudja, ki (s ha tudnák is, mit tudnának meg belőle ?), egy állandóan járókelőkkel zsúfolt utca titkára nyíltok, egy utcára, amelyet fel nem fog semmilyen gondolat, s amely valóságos, képtelenül valóságos, és bizonyos, megismerhetetlenül bizonyos, a kövek és lények alá temetett dolgok rejtelmével, a halállal, amely penésszel lepi be a falakat és ősz hajjal az embereket, a Sorssal, amely mindennek a szekerét a semmi útjára tereli.
114
Ma oly levert vagyok, mintha megtudtam volna az igazat. O ly tisztán látok, mintha csak halálomon volnék, s nem maradt volna más testvériségem a dolgokkal, csak a búcsú, miközben e ház s az utca innenső oldala vagonok rendjébe sorakozik, indulásra készen, az agyamból elősivító füttyel és idegeim rándulásával és meglóduló csontjaim csikordulásával.
Ma zavart vagyok, mint aki gondolt valamire, rátalált s elfeledte. Ma megoszt a hűség, amivel a szembenlevő Trafiknak tartozom, mert oly biztos külső valóság, s az az érzés, hogy minden csak álom, mert oly biztos belső valóság.
Én mindent elhibáztam. S mert nem volt semmi tervem, ez a minden talán semmi se volt. A tanulságok elől, amikkel elláttak, kiszöktem az udvari ablakon át. Nagy tervekkel léptem ki a nyilt mezőre. De ott csak füveket s fákat találtam, s az emberek, ha voltak is, olyanok voltak, mint bárki más. Eljövök az ablaktól, leülök egy székre. Mire gondoljak ?
M it tudhatnék arról, ami leszek, én, aki azt se tudom, mi vagyok ? Legyek az, amit gondolok? De mikor annyi mindennek gondolom magam! És annyian gondolják magukat ugyanannak, hogy annyi nem is létezhet belőle!
Zseni ? E pillanatban is százezer agy képzeli magát zseninek, akárcsak én, s a történelem, ki tudja ? talán egyet sem őriz meg belőlük, megannyi jövendő hódításból csak trágya marad. Nem, én nem hiszek magamban. Minden őrültekházábán annyi bolond van, tele bizonyossággal! Én, aki semmiben sem vagyok bizonyos, biztosabb vagyok-e vagy [bizonytalanabb ? Nem, még magamban sem...
Hány padlás- és nem-padlásszobában álmodoznak a világon ebben a pillanatban is magukat-zseninek-képzelők ? Hány fennkölt és nemes és tisztánlátó igen, valóban fennkölt és nemes és tisztánlátó s ki tudja, talán meg se valósítható törekvés, amely sose lát igazi napvilágot, és süket fülekbe hull ? A világ azé, aki arra született, hogy meghóditsa,
116
s nem azé, aki azt álmodja, bármily jogosan is, hogy meg tudja hóditani. Többről álmodtam én, mint Napóleon valaha is. Képzeletbeli keblemre több emberséget szorítottam, mint maga Krisztus, titokban olyan filozófiákat alkottam, amiket semmiféle Kant sem irt. Mégis a padlásszoba lakója vagyok, s tán az is maradok örökre, habár nem is az a lakásom; az leszek mindig, aki nem arra született; az leszek mindig csak, akinek tehetsége volt; az leszek mindig, aki arra várt, hogy ajtót nyitnak neki egy ajtótlan falon, s aki a baromfiudvarban a Végtelenről énekelt, és Isten hangját hallotta a beomlott kutban. Magamban hinni ? Nem, semmiben sem. Záporozza csak égő fejemre a Természet napját, esőjét, szelét, amely szétszórja hajam, aztán jöjjön, aminek jönnie kell, vagy ne jöjjön semmi sem. Csillagok szívbajos rabszolgái, meghódítottuk az egész világot, mielőtt még kikeltünk volna az ágyból, de felébredtünk, s látjuk, ime sötét az, felkeltünk és látjuk, ime idegen, kiléptünk hazulról és látjuk, ime ez az egész föld meg a naprendszer meg a Tejút meg a Végtelen.
117
(Edd csak a csokoládét, kislány, edd csak a csokoládét! Ládd, nincs egyéb metafizika a világon, mint a csokoládé. Ládd, az összes vallás együtt nem tanit többre, mint a cukrászsütemény. Egyél csak, szurtos kislány, egyél! Tudnék csak én ilyen valóságosan csokoládét enni, mint te! De én gondolkodom, s ha leveszem róla az ezüstpapirt, amely egyébként [csak ólomlemez, földhöz vágom az egészet, ahogy földhöz vágtam az életet.)
D e a keserűségből, hogy semmi se leszek, megmaradt legalább e versek sietős kalligrafiája, ez a Lehetetlen fölé emelt oszlopcsarnok. De legalább magam adom át magam könnytelenül a megvetésnek, nemesen legalább attól a széles mozdulattól, amellyel a szennyest, ami vagyok, elismervény nélkül vetem a dolgok menetébe, és otthon maradok ingtelenül.
(Te, aki vigasztalsz, aki nem vagy s épp ezzel vigasztalsz, megelevenedett szobornak képzelt görög istennő, vagy végtelenül előkelő és végzetes római patricia,
118
vagy leggyönyörűbb színekben tobzódó trubadur-hercegnő, vagy távoli és erősen dekoltált tizennyolcadik századi márkiz, vagy apáink korának félvilági hölgye, vagy valamiféle modern - nem igen tudom, micsoda -, mindez, bármi legyen is, bármi légy is, ihless meg, ha ihletni tudsz! A szivem egy kiborított vödör. Ahogy a szellemidézők idézik a szellemet, én önmagamat idézném, de semmire sem lelek. A z ablakhoz megyek és tökéletes tisztasággal látom az utcát. Látom az üzleteket, a járdákat, az elsuhanó kocsikat, látom a felöltözött eleven járókelőket, látom a kutyákat, amelyek szintén elevenek, és mindez úgy hull rám, mint egy számkivetési végzés, és mindez éppoly idegen, mint bármi más.)
Éltem, tanultam, szerettem, és még hittem is, s most az utolsó koldussal is cserélnék, csak mert ő ő, és nem én.
119
Mindenkin a rongyokat látom, a sebeket, a hazugságot, s azt gondolom; talán sosem is éltél, nem tanultál, nem szerettél, sose hittél (mert lehet megvalósítani mindezt, de semmit se csinálni belőle); talán épp csak hogy éltél, mint a gyík, amelynek a farkát levágták s a gyíkról levágott farok őrjöngve ráng tovább.
Azt csináltam magamból, amit nem lehetett, s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam. Rossz jelmezt öltöttem magamra. Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam, és nem tiltakoztam s elvesztettem [magam. Mikor az álarcot le akartam tépni, az arcomhoz ragadt. Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben, már megöregedtem. Részeg voltam, nem tudtam újra fölvenni a jelmezt, amit le se vetettem. Ledobtam az álarcot és a ruhatárban aludtam, mint egy kutya, melyet megtűr a vezetőség, mert senkinek se árt, s most megirom ezt a történetet, hogy bizonygassam fensőbbségemet.
120
Hasztalan verseim zenei lényege, ki segít rádtalálnom, mint magam-alkotta, valamire, hogy ne kelljen örökösen szemben ülnöm a szembenlevő Trafikkal,
lábbal tiporva létem tudatát, mint egy szőnyeget, amelybe egy részeg ember belegabalyodott, mint egy lábtörlőt, amit ellopott a cigány, pedig egy vasat sem ért.
De a Trafik Gazdája megérkezett ajtajához és az ajtóban megállt. Egy félig-megmeredt nyak rosszérzésével nézegetem s egy félig-kába lélek rosszérzésével. Meg fog halni és én is meghalok, ő a cégtábláját hagyja örökül, én a verseimet. Egyszer aztán majd meghal a cégtábla is, meg a verseim is. Bizonyos idő múltán meghal az utca is, ahol a cégtábla volt, valamint a nyelv is, amelyen a versek Íródtak. Aztán meghal a kerengő bolygó is, ahol mindez megesett. Más kozmikus rendszerek más holdjain valami emberhez hasonló lény majd tovább csinál valami versfélét és tovább él cégtáblafélék mögött, mindig egyvalami szemben másvalamivel, mindig valami, ami ugyanolyan hasztalan, mint másvalami,
121
mindig valami, ami éppoly képtelen és ostoba, mint a valóság, mindig a mélység rejtelme, amely éppoly bizonyos, mint a felszín rejtelmének [álma, mindig ez vagy mindig másvalami, vagy ez a valami se meg az se.
De most egy ember lépett be a Trafikba (dohányért vajon?), s egyszerre rámzuhan a kézzelfogható valóság. Félig felemelkedek, erőteljesen, meggyőződéssel, emberien, és e vers Írásáról ábrándozom, amelyben majd az ellenkezőjét fogom kifejezni,
Cigarettára gyújtok, miközben a megírásról ábrándozom, s a cigarettában a minden gondolat alóli felszabadulást ízlelem. Követem a füstöt, mint egy öntörvényű utat, s egy érzékeny és avatott pillanatban érzem minden okoskodás elvetésének szabadságát, s azt, hogy a metafizika csak futó rosszullét szüleménye. Aztán újból leülök a székre, és tovább fújom a füstöt.
122
Ameddig sorsom engedi, tovább fogom fújni a füstöt. (Ha a mosónőm lányát feleségül venném, talán boldog lehetnék.) Ezzel föl is kelek a székről. Odamegyek az ablakhoz.
Az ember kilépett a Trafikból (vajon a nadrágzsebébe csúsztatja az aprót?). Ó , hisz ismerem őt: Estéves az, Estéves, minden metafizika nélkül. (A Trafik Gazdája odajött az ajtóhoz.) Mintegy isteni megérzéstől vezetve, Estéves visszafordult és megpillantott. Intett a kezével, odakiáltottam Adj Isten, Estéves!, és a világ eszmény nélkül és reménytelenül újra fölépült előttem, és a Trafik Gazdája [mosolygott.
1928.1. 15.
123
ELNAPOLÁS Adiamento
Holnapután, igen, majd csak holnapután... A holnapi napot arra fordítom, hogy a holnaputánra gondolok, s így majd lehető lesz; de ma nem ... Nem, ma nincs rá mód; ma lehetetlen. Tárgyilagos szubjektivitásom zavaros makacssága, valóságos életem közbeiktatott álmodozása, előlegezett és véghetetlen fáradtságom, világok fáradtsága, még ahhoz is, hogy felüljek a villamosra... Ez a fajta lélek... Majd csak holnapután... Ma inkább felkészülök, ma felkészülök arra, hogy holnap majd azutánra gondoljak... Mert az lesz a döntő. Már megcsináltam a tervet; dehogy, ma nem csinálok terveket... A terveknek holnap lesz a napja.
124
Holnap Íróasztalhoz ülök, hogy meghódítsam a világot; de a világot meghódítani majd csak holnapután fo g o m ... Sírni szeretnék, sírni szeretnék hirtelen, belülről...
N e is akarjatok többet tudni róla, úgyse mondom el. Majd csak holnapután... Mikor kisgyerek voltam, egész hétre való mulatságot adott a vasárnapi cirkusz. Ma csak gyerekkorom egész hetének vasárnapi cirkusza mulattat... Holnaputánra más leszek, győztessé lesz az életem, rendeletileg összehívják értelmes, művelt, gyakorlatias lényem minden meglévő adottságát de majd csak egy holnapi rendelettel... Ma aludni akarok, majd holnap m egszövegezem... Mára vajon milyen előadást játszana el gyerekkorom? Még ha holnap kell is váltanom jegyet, csak holnapután lesz jó az előadás... Előbb nem... Majd holnap tanulmányozni fogom holnaputáni magatartásomat.
Holnapután végre az lehetek majd, aki ma nem tudnék lenni semmiképp. Majd csak holnapután... Olyan álmos vagyok, ahogy egy kóbor kutya fázhat. Álmos vagyok végtelenül. Holnap majd mindent elmondok neked, vagy holnapután... Igen, talán inkább holnapután...
A jö v ő ... Igen, a jö v ő ...
1928. IV. 14.
126
MESTER, ÉN DRÁGA MESTEREM! Mestre, meu mestre querido!
Mester, én drága mesterem! Értelmes és egész testemnek szive te! Ihletem őseredeti élete! Mester, mivé lettél az élet e formái között ? Nem törődtél vele, élsz-e, halsz-e, se magaddal, se mással, te csontod velejéig elvont és látható lélek, a mindig sokrétű külső világra irányult csodálatos figyelem, minden antik istenvágy menedéke, földanyánk emberi szelleme, az egyéni értelem özönvizén túli virág...
Mester, én mesterem! A bőrünkön érzett mindennapok érzéki szorongása, a lét matematikájának napi gyötrelme közepette, ki mindennek rabszolgája vagyok, mint porszem a szélnek, feléd tárom ki kezem, aki messze vagy, oly messzire tőlem!
127
Mesterem és vezérem! akit semmi se sértett, semmi se kínzott, semmi se zavart meg, te biztos, mint a napi útját önkénytelenül megtevő nap, természetes, mint a mindent megvilágitó fény, mesterem, az én szivem nem tanult a te derűdből, A z én szivem semmit sem tanult. A z én szivem semmi, az én szivem elveszett.
Mester, csak akkor lehetnék olyan, mint te, ha én te volnék. M ily szomorú is a vidámság nagy perce, mikor először hallhattalak! Azóta minden csak unalom e szubjektívvé vált világban, minden csak erőlködés e világon, ahol vágynunk kell erre meg arra, minden csak hazugság e világon, ahol gondolnunk kell erre meg arra minden más dolog e világon, ahol mindent csak érezni lehet. Azóta olyan vagyok, mint a koldus, akit sorsára hagyott az egész város közönye. Azóta olyan vagyok, mint a kitépett füvek, amiket otthagytak rendetlen sorokban egymásrahajítva. Azóta csak magam lettem, igen, szerencsétlenségemre, önmagam,
128
és önmagam, szerencsétlenségemre, se magam nem vagyok már, se más, [se senkisem. Azóta, de miért is tanítottál tisztánlátásra, miért, ha nem tanítottál meg, hogy olyan lelkem is legyen, amely [tisztán látni képes; Miért szólítottál fel a hegyek csúcsára, ha én, völgybeli városok gyermeke, nem tudok lélegzeni ott í Miért adtad nekem a lelked, ha nem tudok mit kezdeni vele, mint akit arannyal halmoznak el a sivatagban, vagy mint aki isteni hangon énekel a romokon ? Miért ébresztettél új érzésekre, új lélekre, miért, ha nem adatott meg éreznem, s a lelkem öröktől fogva enyém ?
Bárcsak az ismeretlen Istennek úgy tetszett volna, hogy örökre az a dekadens költő maradjak, az az ostobán nagyotakaró, aki tetszést arathatott volna legalább, s nem ébredt volna bennem a látás borzalmas tudománya. Miért ébreszcttél magamra > Hagytál volna meg emberi lénynek!
129
Boldog a jámbor hivatalnok, akinek megvan a mindennapi normális tennivalója, mely könnyű, még ha [nehéz is. Megvan megszokott élete, akinek örülni öröm és szórakozni szórakozás, aki álmát alussza, elkölti étkét, megissza italát, s mindez kedvére való.
Nyugalmadat nekem adtad, s az bennem zaklatottság. Felszabadítottál, de embernek lenni szolgaság. Felébresztettél, de az emberi lény sorsa az, hogy aludjon.
1928.IV. 15.
130
A CHEVROLET V O LÁ N JÁ N Á L Ao volante do Chevrolet
A Chevrolet volánjánál a sintrai úton, holdfénynél és álmodozva, ezen az elhagyott úton, egyedül vezetek, csaknem lépésben vezetek, s kicsit olyan az egész, vagy kicsit azt akarom, hogy olyan legyen, mintha más úton, más álomban, más világban haladnék, mintha csak úgy haladnék, nem Lisszabont elhagyva és Sintra felé tartva, mintha csak úgy haladnék, s mi más a haladás, mint nem vesztegelni, csak egyre haladni ?
Sintrában töltöm majd az éjt, mivelhogy nem tölthettem Lisszabonban, de Sintrába érve, majd bánom, hogy mégse maradtam Lisszabonban. Egyre csak ez az ok, értelem és következmény nélküli nyugtalanság, egyre, egyre, egyre csak a szellem e túlzott szorongása minden semmiségért, a sintrai úton, vagy egy álombéli úton, vagy az élet útján...
131
M íg önkéntelen mozdulataimnak enged a volán, fut velem, fut alattam a kölcsönbe kapott automobil. Ahogy jobbra kanyarodva erre gondolok, megmosolygtat a jelkép. Mennyi kölcsönbekapott holmival járom is én a világot! Mennyi kölcsönbekapott holmival bánok úgy, mint a magaméval! Mennyire kölcsönbe kaptam, ó ja j! magamat is!
Balfelől az út mentén valami viskó - igen, egy viskó. Jobbra a nyílt mező, fölötte a távoli holddal. A z automobil, amely előbb mintha némi szabadsággal kecsegtetett volna, most valami olyan lett, ami bezár, amit nem lehet másképp vezetni, csak ha bele vagyok zárva, amely fölött csak úgy vagyok úr, ha magába foglal, ha magamba foglalom.
Balfelől, hátul ott van az a szerény kis, szerénynél szerényebb kis viskó. Boldog lehet ott az élet, ha másért nem, hát mert nem az enyém. Ha valaki meglátott netán a viskó ablakából, azt gondolhatja: Micsoda boldog ember! A gyereknek, aki a legfelső emelet ablakán kibámul, talán olyan lehettem (a kölcsönbekapott automobillal), akár egy álom, akár egy [testet öltött tündér.
132
A lánynak meg, aki a motorzajra talán kinézett a konyhaablakon, a döngölt padlón állva, valamiféle minden-lányszivek-hercege lehetek, ahogy szeme sarkából utánamnéz az ablakon a kanyarig, ahol eltűnők előle. Én hagyok-e álmokat magam után, vagy a kölcsönbe kapott automobil ?
Én, a kölcsönbekapott automobil vezetője, vagy a kölcsönbekapott automobil, [melyet én vezetek;
A sintrai úton, holdfénynél és szomorúan, szemközt a mezővel meg az éjjel, a kölcsönbekapott automobilt vezetve vigasztalanul, beleveszek a még hátralevő útba és a megtett útba beleolvadok, és valami rettentő, hirtelen, vad, megfoghatatlan vágyakozással gyorsítani kezdek... De a szivem ottmaradt annál a kőhalomnál, amelyet, mikor oda se nézve megláttam, kikerültem, a viskó küszöbén, az én üres szivem, az én sose nyugvó szivem, az én szivem, amely emberebb, mint én, és bizonyosabb, mint az élet.
133
A sintrai úton, az éjfélhez, a holdfényhez, a volánhoz közel, a sintrai úton, micsoda fáradalma képzeletemnek, a sintrai úton, Sintrához egyre közelebb érve, a sintrai úton, magamtól egyre távolabb...
1928. V . 11.
134
ELHALLGATÁS Reticéncias
Rendet csinálni az életben az akarat és a tett polcai közt. Ezt akarom most rögtön, ahogy mindig akartam, ugyanezzel az eredménnyel; de milyen jó is a világos, a világosságában szilárd törekvés arra, hogy tegyünk [valamit!
Becsomagolom a poggyászomat Véglegesen, megszervezem Álvaro de Campost, és holnap ugyanott leszek, ahol tegnapelőtt - azon az örökös tegnapelőttön... Mosolygok, előzetes ismeretében a semminek, ami majd leszek. Legalább mosolygok; mosolyogni, az is valam i... Micsoda romantikus teremtmények vagyunk mind!... S ha nem lennénk romantikusok, talán semmik se volnánk, így készül az irodalom ... Mindenható Istenek, így készül az élet!
135
A többiek is romantikusok, a többiek se valósítanak meg semmit, csak gazdagok vagy szegények, a többiek is azzal töltik az életüket, hogy nézegetik a poggyászt, amit be kéne [csomagolniuk, a többiek is elalszanak félig-kész írásaik mellett, a többiek is én vagyok. Utcai árusnő, aki úgy kiáltozod a magadét, mint egy öntudatlan himnuszt, csöpp fogaskerék a gazdagságpolitika óraszerkezetében, jelen vagy jövendő anyja a halottaknak, akikkel Birodalmakat Toppantanak [össze, hangod úgy ér, mint egy sehova se szóló hívás, mint az élet csöndje... A rendbeszedendő papírokról az ablakra emelem szemem, ahonnan nem láttam az árusnőt, akinek a hangját hallottam az ablakon át, s a még mindig ajkamon ülő mosoly metafizikus kritikával teljes. E gy istenben sem hiszek többé a rendbeszedendő íróasztal előtt, minden végzettel szembenéztem, mert meghallottam az utca zaját, és fáradtságom egy ócska bárka, amely valami elhagyott parton korhadozik, s e más költőtől kölcsönzött képpel lezárom az íróasztalt és a költeményt... Akár egy isten, én sem tettem rendet, sem ebben, sem amabban...
1929. V . 15.
136
NAGYOK A PUSZTASÁGOK Grandes sdo os desertos
Nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság. Nem elég néhány tonna kő vagy felrakott cserép, eltakarni a földet, ezt a földet, ami minden. Nagyok a pusztaságok, és nagyok és puszták a lelkek puszták, mert nem jár rajtuk senki más, csak ő maguk, nagyok, mert ott minden látható és minden halott.
Nagyok a pusztaságok, lelkem! Nagyok a pusztaságok.
Nem váltottam az életre jegyet, elvétettem az érzések ajtaját, nincs olyan vágy vagy alkalom, amit el ne hibáztam volna. S most nem marad más az utazás előtti estén, a folyton halogatott csomagolásra váró nyitott poggyásszal, a széken ülve, az egymásrarakott ingek társaságában,
nem marad ma más (a kényelmetlenségen kívül, hogy így ülök itt), mint az a tudás, h o g y : nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság. N agy az élet, és nem éri meg, hogy éljük.
Jobban becsomagolom a poggyászt, ha szemem arra gondol, hogy becsomagolja, mint ha esetlen kezemmel csomagolok (azt hiszem, jó l fejezem ki magam). Szivarra gyújtok, hogy halogassam az utazást, hogy minden utazást elhalasszák, hogy elhalásszam az egész világot.
Változz holnappá, valóság! Elég a mából, emberek! Napold el magad, abszolút jelen! Nem lenni jobb, mint így lenni.
Vegyetek csokoládét a gyereknek, akiből én lettem véletlenül, és szedjétek le a cégért, mert a holnap végtelen.
138
De be kell csomagolnom a poggyászt, feltétlenül be kell csomagolnom a poggyászt, a poggyászt. A z ingeket nem vihetem feltevésben, se a poggyászt gondolatban. Igen, egész életemben a poggyászt kellett csomagolnom. De egész életemben ott ültem az egymásrarakott ingek közt a sarokban, kérődzve, mint a bika, amely nem tölthette be ápiszi sorsát.
Be kell az élet poggyászát csomagolnom. Élnem kell, hogy becsomagolhassak. A cigaretta hamva a rakás tetejéről az ingekre hull. Oldalvást nézve látom, hogy már-már elaludtam. Csak azt tudom, hogy be kell csomagolnom a poggyászt, és hogy nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság, s még valami parabolát is erről, de már nem emlékszem, melyiket.
Egyszerre csak felugrok cézári elhatározással. Most már végképp becsomagolom a poggyászt. Ördögbe is! rendet kell raknom végre, hogy lezárjam, hadd vigyék már innen, és tőle függetlenül kell élnem tovább.
139
N agyok a pusztaságok és minden pusztaság, feltéve, persze, hogy nem csalatkozom. Szegény emberi lélek, magányos oázis a környező pusztaságb;
Jobb lesz becsomagolni a poggyászt. Vége.
1930. X . 4.
140
ÉS A TÉRKÉPEK E o esplendor
És a térképek ragyogása, absztrakt út, amely konkrét képzelethez vezet, rendetlen betűk és jelek, amelyek a csodába torkollnak.
Ami álom csak hever a régi könyvek ócska kötése és cirkalmas (vagy egyszerű és szálkás) aláírásai közt. (Halálon-túlig ható, színevesztett, távoli tinta, az, ami a mindennapi életet tagadva, felvillan az illusztrációkban, amit önkéntelenül hirdetnek némely képes hirdetések.
Mindaz, ami sejtet, vagy kifejezi azt, amit nem fejez ki, ami elmondja azt, amit nem is mond, és álmodozik a lélek, kívülállón és szórakozottan.
Ó , idő látható talánya, eleven semmi, amiben létezünk!)
1933- L 17-
141
PSZICHETIPIA (VAGY PSZICHOTIPIA) Psiquetípia ( ou psicotípia)
Jelképek. Csupa jelkép ... Lehet, hogy minden csak jelkép ... Jelkép volnál te is ? Száműzve tőled, nézem fehér kezed, ahogy jólnevelt angolsággal pihen az asztalterítőn. Mint tőled független személy... N ézem : talán jelkép ez is ? Ú g y hát, minden a világon csak jelkép és varázslat? Lehet, hogy a z... S miért ne lenne az ?
Jelképek... Belefáradtam a gondolkodásba... Végül is szemem a te engem néző szemedre emelem. S te mosolyogsz, tudva, hogy mire gondolok...
142
Jó Isten! Dehogyis tudod... A jelképekre gondoltam... Híven válaszolva szavaidra az asztal fölött... ,,It was very strange, wasn’ t it?” ,,Awfully strange. And hova did it end?” ,,Well, it didn’ t end. It never does, you know.” Igen, you know... T u d om ... Igen, tudom ... Ez a jelkép-betegség, you know. Yes, I know. Tökéletesen köznapi párbeszéd... Hát a jelképek? Nem veszem le a szemem a kezedről... M i is ez a kéz Jó Isten! Jelkép... A z is jelkép...
1933. XI. 7.
143
EZ AZ ŐSI SZORONGÁS Esta velha angústia
Ez az ősi szorongás, ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok, könnyekben és szertelen képzeletekben, rémület nélküli lázálom- sorozatban, értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban kicsordul a pohárból.
Kicsordul. N em tudom, mihez tartsam magam ebben az életben, ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés! Ha legalább megbolondulhatnék igazán! De nem : csak ez a kettő közti, ez a majdnem, ez a m eglehet... Ez.
144
Akit őrültekházábán ápolnak, az legalább valaki. De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok. Hideg bolond, őrült, aki tisztán lát, aki mindentől idegen és mindenkivel azonos: ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület, mert nem álom. Ilyen vagyok...
Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak! Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam s Hol a te gyermeked ? Kisiklott. Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt i Kisiklott. Hol az, aki én voltam ? Kisiklott. Lásd, ide jutottam.
Ha legalább valamilyen vallásban hihetnék ? Abban a bálványban, példának okáért, amely otthon volt, abban, amelyet Afrikából hoztak. Csúf volt és groteszk, de volt valami benne minden istenségből, amiben csak hinni lehet.
145
Ha legalább egy bálványban hinni tudnék Jupiter, Jehova, Emberiség megtenné bármelyik, mert mi más is bármi, mint amit róla gondolunk
Hasadj meg, festett üvegből való szív!
1934. VI. 16.
146
A SOHA-EL-NEM-UTAZÁS ELŐESTÉJÉN Na véspera de nao partir nunca
A soha-el-nem-utazás előestéjén legalább nem kell becsomagolni a poggyászt, se terveket vetni papírra, az elfelejtett dolgok kénytelen kíséretével, a másnap még lehetséges elutazáshoz. Semmit se kell tenni, a soha-el-nem-utazás előestéjén. Micsoda pihenés, hogy semmit sem kell kipihenni. Micsoda nagy nyugalom azé, aki még csak vállat se von mindezek előtt, aki elgondolt mindent, és akarattal elérte a semmit. Micsoda öröm, ha már örülni se kell többet, akár egy visszájára fordult alkalom. Hányszor megesett már, hogy a gondolat vegetatív életét éltem! Minden nap sitié litiea,
147
pihenés, igen, pihenés... N agy nyugalom ... Micsoda békesség, annyi testi-lelki utazás után! Micsoda élvezet úgy nézni a poggyászt, mint aki a semmibe bámul! Aludj, lélek, aludj! Élj az alkalommal, aludj! A lud j! R övid az idő, ami még maradt! A ludj! Ez a soha-el-nem-utazás előestéje!
1934. IX. 27.
148
OTT NEM VOLT VILLANYVILÁGÍTÁS Ali nao havia eletricidade
Ott nem volt villanyvilágítás, így hát sápadt gyertyafény mellett olvastam, az ágyba húzódva, ami olvasnivaló a kezembe akadt portugálul (fura d olog!) a protestáns Bibliát. S megint elolvastam a „Korinthusbeliekhez írt első levelet” . Körülöttem a vidéki éjszaka túlságos nyugalma zúgott fordított zsivajával. S ez a kétségbeesésig sírásra indított. A „Korinthusbeliekhez írt első levél” ... Csak olvastam a hirtelen ősrégivé változó gyertyfénynél, s érzelmek egész tengere boly dúlt fel bennem... Semmi se vagyo k... Puszta elképzelés... Mit váljak én magamtól meg az egész világtól i „Ha pedig szeretet nincsen énbennem” ...
149
S a felséges fény a századok magasából hirdeti a nagy üzenetet, melytől felszabadul a lélek... „H a pedig szeretet nincsen énbennem” ... Jaj Istenem, s énbennem nincsen szeretet!...
1934. XII. 20.
150
A RÉGIEK Os antigos
A régiek a Múzsákat idézték. Mi, mi saját magunkat idézzük. Nem tudom, hogy a Múzsák megjelentek-e az idézőn s az idézetten múlott biztosan de azt tudom, hogy mi nem jelenünk meg. Hányszor hajoltam a kút fölé, mit önmagámnak hittem, s belebőgtem egy „óh” -t, hogy feleljen a visszhang, de nem hallottam mást, csak amit láttam a sötét kósza fényt, mely visszacsillant a hasztalan mélységből odalent... Nekem nem felelt visszhang... Csak egy arc, elmosódva, mely nyilván az enyém, nem lehetvén a másé.
Valami majdnem láthatatlan, kivéve, hogy rajta át fénylőn lelátok egészen a mélységbe... a mélység csendjéig és csalárd csillogásáig.
Micsoda Múzsa!...
1935- 1. 3-
152
A SZERELMES LEVELEK Todas as cartas
A szerelmes levelek mind nevetségesek. Nem is lennének szerelmes levelek, ha nem volnának nevetségesek.
Annakidején magam is írtam szerelmes leveleket, olyanokat, mint a többi, nevetségeseket.
A szerelmes levelek, ha szerelmesek, óhatatlanul nevetségesek.
153
De, végül is, csak azok, akik sose írtak szerelmes levelet, azok a nevetségesek.
Ó , hol az az idő, amikor én is írtam szerelmes leveleket, nem tudva még, hogy nevetségesek.
A z igazság, az, hogy ma ezek, a szerelmes levelek fölött mélázó emlékeim, ezek a nevetségesek.
(A túlhangsúlyozott szavaknak, akár a túlhangsúlyozott érzéseknek, az a természetük, hogy nevetségesek.)
154
SZERETNÉK SZERETNI Gostava de gostar
Szeretnék szeretni szeretni. Várj csak... Dobj már ide egy cigarettát, ott a csomag az éjjeliszekrényen. Folytasd... O tt tartottál, hogy a metafizika fejlődésében Kant és Hegel között valami elveszett. Tökéletesen egyetértek. Igazán figyeltem. Nondum amabam et amare amabam (Szent Ágoston). Milyen furcsák is ezek az eszme-társítások! Fáradt vagyok arra gondolni, hogy másképp érezzék. Köszönöm. Adnál egy kis tüzet í Folytasd. H egel...
155
INTELLEKTUÁLIS KÉPZELETEM O tumulto concentrado
Intellektuális képzeletem zsúfolt tömkelegé...
A z erőszakos hívők módján teherbe ejteni a gyakorlati észt...
Szakadatlan ifjúságom az, hogy az élmény és nem a felelősség oldaláról élem át a dolgokat. (Álvaro de Campos, született Algarvéban, anyai nagybátyja, egy pap nevelte, aki belévert némi vonzalmat a klasszikus dolgok iránt.) (Egész fiatalon jött fel Lisszabonba...)
A z a képesség, hogy gondoljam is, amit érzek, jobban megkülönböztet a [közönséges embertől, mint ahogy ő különbözik a majomtól.
156
(Igen, lehet, hogy holnap a közönséges ember olvasni fog bennem és megérti [létem értelmét, igen, megengedem, de ma már a majom is tud olvasni a közönséges emberben és megérti léte értelmét.)
Ha valami volt, miért van az, hogy nincs többé ? Lenni nem annyi, mint lenni ?
Gyerekkorom virágzó mezői nem lesznek enyém örökösen egy másfajta lét formájában ? Örökre elveszíthetem azt a vonzalmat, amit éreztem, s még azt is, amit csak [érezni véltem >. Valaki van, aki bitorolja a lét kapujának kulcsát - a létét, aminek nincs is [kapuja, s aki érveivel benyithatna velem a világ megértésébe ?
157
A NEW TON-FÉLE O binőmio de Newton
A Newton féle binomiális ugyanolyan szép, mint a Milói Vénusz. Legfeljebb kevesen vesznek róla tudomást. f
///
oooo
/ / / / / / / / / r / / / / / / // // //
ooooooooo oooooo ooooooo
(A kinti szél.)
158
MILYEN SZÉP Que lindos
Milyen szép ártatlan-kék szeme van az uzsorás kisfiának!
Egek ura, hogy micsoda kavarodás ez az élet!
Szerencsémre-e vagy sem, de mindig emberséges érzülettel éltem, és minden halál személy szerint is meggyötört, igen, nem csak azért, mert rejtély lesz, ha kifejezését veszti az, ami élt, hanem közvetlenül is, szívbőlfakadóan.
H ogy bearanyozza a nap az elvetemültek házait is! Gyűlölhetem-e őket úgy, hogy le ne szóljam a napsütést ?
Végül is, micsoda gondolatok, kósza érzések közepette, egy gyerek gyerekszeme m iatt...
159
EGY HALOTT A piáddá face
Egy halott békés, névtelen arca.
íg y pillantottak meg végül a hajdani portugál hajósok, akik az Óperenciás tengertől remegtek, de csak mentek tovább, nem szörnyeket és iszonyatos mélységeket, hanem csodálatos partokat és soselátott csillagokat.
M i mindent nem rejthetnek a világ lehúzott redőnyei Isten kirakatában
160
MARINETTI AKADÉMIKUS Marinetti, académico
Mind ide jutnak, mind ide ju tn ak... Ha csak meg nem vakulok, ide jutok én is... Mit lehet tenni, ha mind erre születtünk...
Nincs más menekvés, mint meghalni előbb, nincs más menekvés, mint megmászni a N agy Falat... Ha itt maradok, belőlem is közéleti férfi lesz...
Mind ide jutnak, mert mind Erre születtek, és oda juthatunk csak, Amire születünk...
Mind ide ju tn ak... Marinetti akadémikus...
161
A Múzsák reflektorfénnyel álltak bosszút, öregem, végül is sikerült a régi gödör rivaldája elé ültetniük, s a te mindig túl olasz vitalitásod, e-e-e-e-e-h...
162
HARCI ÓDA Ode marcial
Rengeteg víztelen folyó - csak emberek és dolgok, rémületesen víztelenül!
Távoli dobok dobognak fülemben, és nem tudom, hogy látom-e a folyót, hallom-e a dobokat, mintha nem tudnék látni és hallani egyidőben!
Hahó! Hajahó!
A bajonettel megölt szegény özvegyasszony varrógépe... Minden este varrt, végeérhetetlenül... az asztalon, ahol az öregek játszottak,
minden összekeverve, testekkel, vérrel összekeveredve egyetlen folyamban, egyetlen áradatban, egyetlen vánszorgó iszonyatban.
163
Hahó! Hajahó!
Kiástam egy gyerekjátékot, egy kis villanyvonatot, amelyet beletapostak az [útba, és úgy zokogtam az élet iszonyata fölött, akár a világ minden édesanyái. Panteista lábam a bajonettel megölt özvegyasszony varrógépébe botlott, és ez a szegény, békés kis szerszám lándzsát döfött a szivembe.
Igen, én vagyok vétkes mindenben, én voltam egymagámban minden katona, én öltem, én követtem el erőszakot, én dúltam, én gyújtogattam, én, szégyenemmel és lelkifurdalásommal az eltorzult homályban. Ő k Ahasvérusként rójják szerte a földet, de az én lépteim nyomában a végtelenség léptei dübögnek.
A fizikai rémülettől, hogy találkozhatom Istennel, egyszerre lehúnyom [a szemem. Minden bűn és minden erőszak levezeklésének képtelen Krisztusa, az én keresztem bennem ég ádázul, gyilkosán, és minden a lelkemet öli, amely akkora, akár a Világ.
164
Én téptem ki a szegény kis játékot a gyermekkezekből és én rugdostam a földbe. Rémült szemei - talán azé a kisfiúé, aki az enyém lesz valamikor, s akit éppúgy [megölnek öntudatlanul könyörögtek hozzám, mindenkiért való minden könyörülettel.
Az özvegyasszony szobájából elragadtam fia arcképét és szétszakítottam; ő a félelemtől megkövültén sírt, de semmit se tett... Egyszerre úgy éreztem, hogy ő az anyám, és Isten lehelletét éreztem [a hátgerincemen.
Darabokra zúztam a szegény özvegyasszony varrógépét. Ott zokogott egy sarokban és nem is gondolt már a varrógépére. Lehet-e, hogy van egy másik világ, ahol lesz egy özvegységre kárhoztatott [lányom, akit ugyanez a szörnyűség ér ?
Én lövettem agyon, én, a kapitány, a reszkető parasztokat, én hagytam megerőszakolni a fatönkhöz kötözött apák lányait, és most látom csak, hogy szivem legbenső zugában történtek mindezek, és mindez éget és fojtogat, mozdulni se merek, mert menten újrakezdődik minden élőiről. Kegyelmezz nekem, Isten, aki nem kegyelmeztem senkinek!
165
LÁ-BAS, JE NE SAIS OÜ...
Utazás előestje, harangcsendülés... N e figyelmeztessetek rá ilyen fülsiketítőén!
Hadd örüljek még egy kicsit a nyugalomnak a lélek pályaudvarán, [amely az enyém, mielőtt még látom, hogy felém tart a végső vonatnak fémes érkezése, mielőtt még gyomorszájamban érzem az igazi elutazást, mielőtt még a kengyelbe lépek e lábbal, amely sose tudott meg nem hatódni az elutazástól.
Szeretnék ebben a pillanatban, füstölve a ma állomásán, belecsimpaszkodni még egy kicsit a régi élet nyakába. H ogy hasztalan élet, amit jobb volna már odahagyni, ez a börtön? M it számít ? Börtön az egész világ, s hogy rab vagy-e, nem attól függ, milyen nagy a börtön.
166
Közelgő émely kísért a cigarettafüstben. A vonat elindult már a másik [állomásról... Isten veletek, mind, akik nem jöttetek elbúcsúzni tőlem, nemlétező és képtelen családom... Isten veled, mai nap, Isten veled, mai állomás, Isten veled, Isten veled, élet! Itt maradni, mint felcímkézve ittfelejtett csomag a megőrző egyik sarkában, a vágány túlsó felén. Aztán majd, ha már kifutott a vonat, rámtalál egy közönyös vasutas „Hát ez meg? Már megint egy alak, aki ittfeledte...”
Magamra maradni, az utazáson merengve, itt maradni igazunkkal, itt maradni s kicsit kevésbé halni m eg...
Ú gy nézek a jö vő elé, mint egy nehéz vizsga elé. Hátha sose jön meg a vonat, hátha az Isten megkönyörül rajtam?
167
Már látom magam az állomáson, mely eddig csak metafora volt. Tökéletesen szalonképes vagyok. Látszik - mondják
hogy idegenben élt.
Modorom a jólnevelt emberé, magától értetődik. Fogom a poggyászt, elhárítom a hordárt, mint valami szörnyű vétket. S a kéz, mely a poggyászt fogja, megremeg, úgy, hogy beleremegek.
Elutazni! Sohase térek vissza, sohase térek vissza, mert sohasincs visszatérés. Ahová visszatérnek, az mindig valami más. A pályaudvar, ahova visszatérünk, más pályaudvar. Nem ugyanazok az emberek, nem ugyanaz a fény, nem ugyanaz a bölcselet.
Elutazni! Istenem, elutazni! Ú g y félek az utazástól!...
168
PACAL - PORTÓI MÓDRA Dobrada a moda do Porto
Egyszer, téren s időn kivül, egy étteremben hideg pacalt tálaltak elém szerelem helyett. Szóltam finoman a konyha küldöttjének, hogy melegen szeretem, és hogy a pacalt (méghozzá portói módra) sohasem eszik hidegen.
Türelmetlenek voltak hozzám. Hát sehol se lehet igazunk, még az étteremben se ? Nem ettem meg, nem kértem másikat, rendeztem a számlát, és elkezdtem az utcát róni fel s alá.
K i tudja, mit jelent ez? Velem történt, de én sem tudom ...
169
(Azt jó l tudom, hogy mindenkinek a gyerekkorában van egy kert, a magunké vagy a közé vagy a szomszédoké. Jól tudom én, hogy a játékunk volt ott az igazi úr. S hogy a szomorúság csak a máé.)
Nagyon is jó l tudom én, de ha szerelmet kértem, mért hoztak nekem pacalt, portói módra, hidegen ? Nem olyan étel az, ami hidegen ehető, nekem mégis hidegen hozták. Nem panaszkodtam, pedig hideg volt, senki se tudja megenni hidegen, de ez hideg volt.
170
NANDO PESSOA, A NÉGYARCÚ KÖLTŐ
Megsokszoroztam magam, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam, ki vagyok, m in d e n n e k kellett lennem, kifáradtam, egyre túlcsordultam magamon, levetkőztem és kiadtam magam, lelkem minden zugában más isten oltára áll...
Pessoa portugálul (mint az ennek megfelelő szó minden más latin nyelven is) annyit jelent, mint: személy, egyén, ember; valaki, bárki; sőt az egyik újlatin nyelven: senki; ez a szó az emberi lény legáltalánosabb, legelvontabb jelölése, amelyben individuum, genus és species felbonthatatlanul olvad egybe. S a mélyén ott rezeg az eredeti latin persona „álarc” -jelentése is. Ha volt valaha nőmén, amely valóban ómen is, a század egyik legkülönösebb költőjének neve bizonnyal az. Olyannyira, hogy alig látszik hihetőnek, hogy a sok név közül, amely egyaránt az ő műve fölött áll, éppen ez az, amelyet nem ő maga adott tudatosan és célzatosan magának, hanem véletlen-(bár persze sors)-szerűen örökbe kapta, mint mindnyájan a magunkét. A z irodalomtörténeti tény azonban mégis az, hogy egy zenekritikusnak is kiváló államtitkár s egy Azori-szigetekről származó művelt asszony fiaként 1888-ban Lisszabonban Fernando Nogueira Pessoa néven született az, aki ez őt oly pontosan fedő név alól - éppen e névjegyé ben - egész életén keresztül kibújni próbált, maga-adta nevek és alakok inkarnációiban; aki nem szűnt önmagát folytonosan újabb és újabb elemi részeire bon tani, nem érhetve be az „én” -nel, mint lényünk tovább már nem osztható leg kisebb részével, ahogy korunkban az anyag kutatása sem érhette be a tovább nem osztható atom képzetével. ★
173
Fernando Pessoa a maga megsokszorozott vagy sok részre bontott alakjában az emberi gondolkodás régóta kísértő sejtelmének adott először megszerkesztett és világosan látható formát. Életműve, amelynek tartalma ez a forma, egyedülálló képződmény a világirodalomban; de mint minden egyedülálló, vagyis jelenté keny mű, egy történelmileg hosszan lappangó folyamat láthatóvá vált betetőzése, s egyben összefoglalása a korban szétszórtan megjelenő törekvéseknek is. Valóban: nem kellett-e a huszadik században testet öltenie annak az ősi felis merésnek, amely hol a folyton változó Próteusz vagy a kétarcú Janus mitológiai alakjában, hol egy Diderot művészetpszichológiai fejtegetéseiben vagy a „legköltőbb költő” -nek, Keatsnek a maga költői természetéről tett bizalmas vallo másában oly sokszor bukkant fel a történelem folyamán ? N em kellett-e az em berismeret ama tudományában, ami a művészet, megjelennie éppen akkor, ami kor az anyag mélyebb megismerése során kiderült, hogy annak a legegyértelműbb jelenségnek is, ami a fény, „két arca” van, egyaránt értelmezhető, egymástól füg getlen parányi korpuszkulák külön mozgásaként és folyamatos hullámok terjedé seként, úgy, hogy a két értelmezés sem egymást, sem tárgyát nem semmisíti meg, hanem mindkettő megközelíti? Nem törvényszerűen kellett-e megjelennie ko runkban olyan költői életműnek, vagyis a költészet olyan sajátos elképzelésének (minden költői mű egyben az is), amely az emberi személyiséget több egyéniség egységében látja, s annak kifejezését egymástól eltérő stílusok, látás- és alkotás módok sorozatában kíséreli meg, és véli egyedül lehetségesnek ? Pessoa egyik legfontosabb prózai írásában maga is adottnak látja a kapcsolatot az ő új művészetfelfogása és a modern tudomány új szemlélete között, mikor arra irányuló vállalkozását jelenti be, hogy egy nem-arisztotelészi esztétika körvonalát vázolja fel, „szerény vagy szerénytelen párhuzamban a klasszikus geometria riemanni felfogásával” . Ennek az esztétikának lényege, hogy nem a „szépség” , hanem az „energia” eszméjén nyugszik, értve e szón az élet erőit, más szóval em beri mivoltunk teljességének a valóságra visszaható ,,érzékenységét” . „Ellentétben
174
az arisztotelészi esztétikával - írja Pessoa amely azt kívánja az egyéntől, hogy szükségképpen különleges és személyes érzékenységét általánosítsa vagy emelje az általános emberi szintjére, az én elméletem szerint fordított az út: az általános vezet át a különöshöz, az általános emberit kell személyessé tenni; a »külső«-nek kell »bensővé« válnia.” ★
A külsőnek kell bensővé válnia - mintha ez elvont mondatban valóban egy dialektikusabb, a valóságos folyamatot hívebben tükröző művészetszemlélet nyerne alakot. Nem éppen az-e az ember, akiben a kívüle létező - objektív - valóság szubjektívvé - belsővé - változik, vagyis önmaga részévé lényegül át? S a művé szet nem az a sajátos emberi tevékenység-e, amelyben e belsővé változott (átélt) külső valóság újra külsővé, objektív létezéssel bíró új valósággá alakul, mely ettől fogva ugyanúgy része lesz az embert körülvevő, az emberre ható külső világnak, mint az, ami előbb tárgyát adta ? A művészi alkotásban az objektív való ság az emberi egyéniség - a tudat - rétegein áthaladva, felvéve a belőle kioldott anyagokat, s ezáltal valami mássá átváltozva kerül vissza újból a külső valóság világába, hogy megállíthatatlanul végezze az ember és a világ folytonos cseréjét, mint a föld és a vizek. *
Miért ne hordozhatná magában mindegyikünk az összes emberi lehetőséget 2 S nem hordozza-e magában szükségszerűen ? Nincs-e az énnek olyan rétege, a tudaton, a tudattalanon és a tudatfelettin túl, vagy azok között, vagy azokon metszőlegesen végighúzódva, amelyben a legellen tétesebbnek látszó megnyilvánulások nem kizárják, hanem kiegészítik egymást 2
175
Bele kell-e törődnünk a valóság egyetlen értelmezésébe, ami - paradox módon egyenlő a valóság megismerhetetlenségébe való belenyugvással, hiszen tudjuk, hogy a különféle értelmezések szükségképpen élnek egymás mellett a különböző emberekben ? E lfo g a d ju k - e , h o g y csak a z o k le g y ü n k , a m ik ép p e n v a g y u n k ? V a g y m e g p ró b á lju n k m in d a z o k len n i, a k ik le h e tü n k ?
* Ezek a kérdések feszítik Pessoa költészetét. Ezeknek a metafizikai kérdéseknek az új hasadó energiája eredményezte végül egy dátumszerűen is pontosan ismert pillanatban azt az én-robbantást, amely bi zonyos szempontból egyaránt párhuzamba állítható Descartes híres hollandiai fel ismerésével, az újkori filozófia kezdetével, s a Frédéric Joliot-Curie által először működésbe hozott atommáglyával. Pessoa e „descartes-i pillanata” , a modern költészet „mirabilis scientiae fundamentá” -ja a költő későbbi levélbeli vallomása szerint 1914. március 8-án következett be. Gyerekkora óta érezte magában más, az övétől vagy a látszólagosan övétől eltérő személyiségek létezését saját szemé lyiségén belül, akiknek létét „szinte jobban érezte, mint a magáét” . Ezeknek állandó belső kísértése nyomán aztán egyszer barátját, a tragikus sorsot ért, nagy tehetségű költőt, Sá-Carneirót megtréfálandó, az egyiknek alakot akart adni: ki akart találni egy nem létező bukolikus költőt, hogy azt barátjának mint létezőt mutassa be, verseivel és életrajzával együtt. E játékos kísérlete már-már sikertele nül látszott végződni, mikor a fenti napon, mint írja, egy magas komódhoz lé pett, papírt tett maga elé és írni kezdett, állva, ahogy szokása volt, amikor csak tehette. És egyvégtében megírt harminc-egynéhány verset, nem a maga, hanem egy benne teljes fegyverzetben felbukkanó más költő nevében, valamiféle önkí vületben, amelynek természetét soha többé nem tudta felidézni. „Életem diadal
176
más napja volt ez - írja az Adolfo Casais Montcirólioz szóló híressé vált levélben húsz év múlva ehhez hasonlót soha többé nem fogok megélni.” A versek egy címből indultak k i: A nyájak őrzője. Leírásuk után pedig azonnal kialakult a versek írójának személye is, Alberto Caciro, mindjárt ezzel a névvel együtt. Majd, min den átmenet nélkül, újabb papírra ugyancsak egyvégtében leírta a Ferde eső című hat versből álló ciklust, merőben más stílusban, a költő addigi modorában, mint „Fernando Pessoa tiltakozását Alberto Caeiróként való nemléte ellen” . S a meg indított láncreakció megállíthatatlanul haladt tovább. A magától megteremtődött Alberto Caeiro megteremtette magának tanítványait, a bukolikus, antikizáló, formaművész Ricardo Reist és az aktivista-szabadverselő Alvaro de Campost, minden modernség kiábrándult-himnikus énekesét. S ez utóbbi még ugyanezen a napon szintén „megírta” - ezúttal írógépen - a maga első s mindjárt egyik leg nagyobb költeményét, a sokszáz soros Diadalódá-t. Nemcsak az alkotás e példa nélkül álló jellege, a napi költői teljesítmény egye dülálló mértéke is arról tanúskodik, hogy a régóta lappangó felismerés hirtelen kirobbanása eddig ismeretlen méretű költői energiát szabadított fel. Pessoa ezen az egyetlen napon, e valamiféle „teremtés első napján” megalkotta kivételes élet műve teljes tervét s egyben egyszeriben az életmű tetemes hányadát is, egy napon több ezer sor verset, négy egymástól független költő hangján és modorában. A személyiség négy részre szakadt - s íme, nem négy negyed vált belőle, hanem négy egész, négy külön személyiség, saját életrajzzal, esztétikával, világnézettel, stílussal, szintakszissal, sőt alkotó-módszerrel. Sőt; az írás különböző manuális módszerével. Mert a komód mellett állva írás ódon stílusa s a gépen-írásnak a köl tészet hagyományos „ihletettségével” legnehezebben összeegyeztethető legmoder nebb technikája sem elhanyagolható a különbözőségek rendjében. Nemhiába emlegette Pessoa hivalgóan, hogy ő az első portugál költő, aki gépen írja versei egy részét. És levelében elemezve „heteronimiáit” , nem feledkezik meg a hozzá ju k tartozó alkotásmód meghatározásáról sem. „H ogyan írok a három nevében ?
177
- kérdezi. - Caeiro verseit merő és váratlan ihletből, anélkül, hogy tudnám, vagy szándékomban lenne, hogy írjak. Ricardo Reiséit elvont meggondolás nyomán, amely egyszerre egy óda alakját ölti. Camposéit akkor, ha hirtelen ösztönzést ér zek az írásra, de még nem tudom, mit írjak.” Semmi sem jelzi ennél jobban a személyiség valódi megsokszorozódását: hogy nemcsak a külső stílusjegyeknek és az életrajz külső tényeinek van meg a maguk külön karaktere, hanem a személyiség legvégső, ösztönös, szinte automatikus funkcióinak is. E négy személyiség a személyiség végtelen megsokszorozásának lehetőségét mutatja. A megvalósult négy legfőbb tartalma és „mondanivalója” éppen az, hogy maga is vég nélkül tovább osztható. Ez a négy úgy is tekintendő, mint egy geometriai haladvány első négy tagja, amelynek függvénye a végtelenig, az n-edik tagig hosszabbítható. ★
A „nil hum ani...” egészen új értelmezésével találkozunk itt. Nem azt jelenti többé, hogy az embertől semmilyen emberi nem idegen; hanem azt, hogy az ember minden emberivel azonos. A „nem idegen” az ítéletalkotás tompítására szolgálhat, a megbocsátásra, a felelősség alól való kibúvásra. A z „azonosság” ezzel szemben minden egyes ember egyetemes emberi felelősségét emeli ki. Pessoa ezért is tiltakozik, hogy különböző megtestesüléseinek nevét „álnevek” nek tekintsék. Ő maga „heteronimák” -nak nevezi ezeket. Mert nem egy arc álarcai ezek, hanem különböző valódi arcok. Nem elkendőznek, hanem felfedez nek; nem rejtenek, hanem napvilágra hoznak; nem tagadnak, hanem vallanak. Nem önkényesen játszanak a különböző lehetőségekkel; hanem komolyan veszik a létüket követelő lehetőségeket. Nem Pessoa él önkényesen a különböző költői stílusokkal és formákkal, hanem utat enged magában az élni akaró formáknak és
178
stílusoknak. Eljárása a legtávolabb áll tehát minden öncélú formajátéktól. Mind egyik alakja szerves, megbonthatatlan egység, amelynek nincs más lehetősége a megnyilatkozásra. Diametrálisan különböznek egymástól - csak abban az egyetlen dologban egyeznek, hogy mindegyik valami alapvető és törvényszerű valóságot testesít m eg: életfelfogásuk komolyságában, az emberi lét tiszteletében. „Mélységes élet-felfogást leheltem mindhármukba —írja Pessoa -, mindegyikbe más fajtájút, de mindegyikbe olyat, amely kom oly figyelemmel csügg a létezés rejtelmes tiszta/ / » sagan. Mindebből következik, hogy csak a legteljesebb félreértés vetheti fel a szokásos kérdést: melyik az „igazi” , az „őszinte” Pessoa a négy közül? Éppoly értelmet len, mint azt kérdezni - persze, ezt is szokták! -, melyik az „igazi” Picasso: a ku bista vagy a szürrealista, a klasszicista vagy a torz ? Mikor mindkettejük hatalmas őszintesége éppen abban van, hogy merészen szakítanak a pontosan körülhatárol ható, egyértelmű és egyrétegű „egyéniség” illúziójával és századokon át beidegzett gátlásával, a személyiségben élő ellentmondások elfojtásával. „ Ú g y lenni őszintének, hogy minden pillanatban ellentmondhassunk magunknak” - ez Pessoa-Campos igénye. „ A világ lényege az ellentmondás - a valóság valótlanítása, ami ugyanannyi, mint az Irrealitás realizálása -, minden állítás annál igazabb, minél nagyobb ellentmondást képes kiváltani.” A költői alkotás síkjára helyezve: Álvaro de Campos költészetének őszinteségét és érvényét nem gyengíti, hanem erősíti Ricardo Reis költészetének merőben ellentétes formája és tartalma; és viszont. A négy költői mű nem rombolja, hanem építi egymást. Mint ahogy Picasso a maga végtelen sokrétű egységében sokkal több, mint bármelyik stílusa lenne „tisztán” önmagában. A dogmatikus és szektás szemlélet leghatalmasabb cáfolata ez a fajta alkotás. Azzal, hogy nem a teória, hanem a gyakorlat lenyűgöző erejével bizonyítja a sok oldalú világ sokoldalú megközelítésének szükségességét. A művészetbe, vagyis az ember megfigyelésébe is beleviszi „a valóság komplementer oldalainak” tuda
179
tát, a modern természettudomány egyik legfőbb felfedezését az anyagi világ ér telmezésében. S az Elvarázsolt Királylány felébresztésére úttalan csalutakon, kósza sejtelme ken, jó és rossz súlyos próbáin keresztül útra kelt Infáns - Pessoa Erósz és Pszüché című rejtelmesen szép balladájában -, aki végül is rátalálva arra, akit keresett, benne önmagát fedezi fel, nemcsak azt példázza, hogy másokban is mindig ön magunkat keressük; hanem még inkább azt, hogy önmagunkban is mindig a má sikra találunk. ★
Ez a nyughatatlan, vizionárius lélek, az „átkozott költők” sajátosan modern utóda és egyik betetőzője, csaknem egész életén keresztül mint békés és jó l szituált kis polgár, köznapi kereskedelmi levelező, ügynök és tolmács volt ismeretes. Nem egy korabeli társával együtt azok közé tartozik, akik az irodalmi életből kivonva magukat, a nyilvánosság kerülésével, részleges vagy teljes inkognitóban lopóznak be a halhatatlanságba. Akikről az irodalom élete csupán akkor vesz tudomást, amikor már hódolni kényszerül egyedülálló nagyságuk előtt. Verseit életében túlnyomórészt csak néhány maga-szerkesztette, efemer folyóiratban tette közzé, az ugyancsak őáltala indított iskolákat, a portugálfuturizmus-t, paulizmus-t, interszekcionizmus-t, szenzacionizmus-t képviselő Orpheu-bán, Presenfá-ban stb. Ezek keltettek ugyan némi szokványos botrányt, de különösebb hírt vagy ismeretséget nem szereztek szerzőjüknek. Angol szonettciklusán s két másik ugyancsak angol nyelven írt nagyobb költeményén kívül életében, annak is utolsó esztendejében, csupán egyetlen verseskötete jelent meg, az Üzenet (Mensagem), terjedelmében is hatalmas művének többi része hagyaték maradt; az első teljes kiadás csak 1960ban látott napvilágot. De a költő és műve mindjárt halála után elkezdte rendkívüli termékenyítő hatását az európai költészetben; Octavio Paz könyvet írt róla, és
180
spanyolra fordította verseit; franciául szinte egész életműve megjelent több kötet ben, valóságos apostola, Armand Guibert fordításában és sorozatos tanulmányai kíséretében. Szerepel a modern költészet minden valamirevaló antológiájában minden nyelven. Példája annak is, hogy bármely nyelv és irodalom alkotói lehet nek világirodalmi értékek, ha valóban újat hoznak a világirodalomba. „Hazám a portugál nyelv” - írta Pessoa (holott angolul is hasonló tökéllyel írt, s angol nyelvű költészete, mely szinte egy ötödik költő művének tekinthető, ugyancsak jelentős) - de ebből a nem nagyon tágas hazából az egész emberi világra nyitott kijárást. Lisszabonban született, s gyerek- és serdülőkorán kívül, amelyet szülei hivatali kötelezettségénél fogva a dél-afrikai Durbanban töltött, soha nem hagyta el szülővárosát. Mégis, mint ahogy világirodalmi jelentőségében egyetlen honfi társa és őse, Camoes írta a „luziádák” -ról, ő is „világokat adott a Világnak” . N égy arccal négyfelé tekint: egybefoglalva az ember égtájait. SOMLYÓ G Y Ö R G Y
181
F B R N A N D O l’ E S S O A V E R S E I
ÜZENET
9
Ötödik birodalom A szerencse-szigetek
IX i3
DALOSKÖN YV
15
Kálvária VI X Lemondás Karácsony Én A z éj még A z utolsó varázslat Alvó tested Istenben Szökevény vagyok Autopszichográfia
17 17 18 20 22 23 25 27 3i 32
185
33 35
Saját érzelmeim A z alvás és az álom Utazni! Undor Tudod-e, ki vagyok ? Mennyi verset Erósz és Pszükhé ALBERTO
C A E IR O
^6 37 39 40 4I 42
43 Ö SSZES KÖ LTEM ÉN YEI
Behúzódom Szent Iván éj Mindennapos felfedezésem Mire visszatér Ha már Éjszaka van Sosem tudom E gy esős nap Nem érdekel A természetről Hajó, ki messzi Lassan-lassan Utolsó csillag A víz Valaki, aki Te misztikus
186
47
49
54 55 57 59 60 <5x 62 63 64 65 66 67 68
Hegyi pásztor Ma reggel A holnaputáni vihar Lehet, hogy
69 7° 71
R I C A R D O REIS Ó D Á I
75
O ly szépek A hazánál Látszólag új O ly korán múlik Hiú homlokomon Ha majd, Lídia Istenek Amit teszel Semmiből sem lesz semmi Hogy nagy légy A nagy szót Mind azt a sorsot
77
Á L V A R O DE C A M P O S V E R S E I
91
Tengeri óda (Részletek) Lisbon revisited (1926) Trafik Elnapolás Mester, én drága mesterem! A Chevrolet volánjánál
93
187
73
78 80 82 83 84 85 86 87 88 89 9°
no 114 124 127 131
E lh allga tás
135
N a g y o k a p u szta sá g o k
137
É s a té rk é p e k
14 1
P szich etip ia ( v a g y p szich o tip ia)
142
E z az ősi szo ro n g á s
144
A so h a -el-n em -u ta zá s előestéjén
14 7
O t t n e m v o lt v illa n y v ilá g ítá s
149
A r é g ie k
15 1
A szerelm es le v e le k
153
S zeretn ék szeretni
155
In tellektu ális k é p z e le te m
156
A N e w to n - fé le
158
M ily e n szép
159
E g y h a lo tt
160
M a rin e tti a k a d ém ik u s
161
H arci óda
163
L á-b as, j e n e sais o ü . . .
166
P acal - p o rtó i m ó d ra
169
F ern a n d o P essoa, a n é g y a r c ú k ö lt ő ( Somlyó György)
17 1
FERNANDO PESSOA: O B R A POETICA JÓSÉ AGUILAR kiadása, 1960, RIO DE JANEIRO © 1960 Família Fernando Pessoa
SOROZATSZERKESZTŐ: VAS ISTVÁN A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója - Felelős szerkesztő: Benyhe János - A köny vet Horváth Tibor tervezte - Műszaki vezető: Siklós Béla - Készült 1900 példányban, 11,22 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint EU 120-^7071 - 69,8849 Kner Nyomda
