Ferenc pápa lelkitükröt készített a római kúria számára 2014. december 22. hétfő 19:05 A Kúria reformra szorul. Erről minden pápa beszélt, de annyira kényes és bonyolult kérdésről van szó, hogy lényegében semmi sem változott. Ferenc pápa az első, aki ezt végre akarja hajtani. Az idei karácsonyi audienciát használta fel, hogy az első lépést megtegye. Sokakat megdöbbentett az a nyílt, őszinte hang, amellyel megszólította a Kúria főpapjait, papjait és alkalmazottjait. Mivel papokról van szó, érthető, hogy a reformot lelki színten akarja elkezdeni. Lényegét tekintve karácsonyi ajándéknak szánta, hogy mindenki nézzen bele abba a lelkitükörbe, melyet ő készített számukra. +
A szentatya tizenöt pontban foglalta össze a Római Kúria lehetséges hibáinak és kísértéseinek katalógusát, közöttük a halhatatlanságérzést, a túlzott funkcionalizmust, a mentális és spirituális „megkövülést”, amikor december 22-én az Apostoli Palota Kelemen-termében fogadta a kúria tagjait. A találkozóra minden évben karácsonykor kerül sor, ilyenkor a pápa ünnepi jókívánságaival köszönti munkatársait. Ferenc pápa az Úr születése kapcsán kiemelte, hogy az ünnep Isten szeretetének, hatalmas kegyelmének és
ingyenes megbocsátásának, az alázatosság erejének megnyilvánulása. A karácsony a fény ünnepe, amelyet nem a „kiválasztottak”, hanem a szegény és egyszerű emberek fogadnak be, akik várták az Úr üdvösségét. A Szentatya megemlékezett azokról, akik idén befejezték szolgálatukat a Vatikánban, háláját fejezte ki tevékenységükért, megjegyezve, hogy ezt azért teszi, „mivel személyek és nem csak számok vagyunk”. Köszönetet mondott az Úrnak ezért az évért, és alázatosan bocsánatot kért a „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” elkövetett hibákért. A bocsánatkérésből kiindulva osztotta meg a pápa gondolatait a jelenlevőkkel, hogy támogatást és ösztönzést adjanak egy valódi lelkiismeret-vizsgálathoz, amellyel előkészítjük szívünket a szent karácsonyra. A pápa beszédében abból a képből indult ki, hogy az egyház Jézus Krisztus misztikus teste. Jó a Római Kúriára mint az egyház kis modelljére gondolni, vagyis egy „testre”, amely komolyan és nap mint nap igyekszik egyre élőbb, egészségesebb, harmonikusabb és egységesebb lenni önmagában és Krisztussal – állapította meg. A kúria egy dinamikus test, amely nem élhet önmaga táplálása és gondozása nélkül. Ha a kúria, ahogy az egyház is, nem áll élő, személyes, hiteles és szilárd kapcsolatban Krisztussal, akkor olyan hajtássá válik, amely elszárad és lassanként elhal, amit messzire elhajítanak. A kúria arra kapott meghívást, hogy mindig egyre jobb legyen, növekedjen a szeretetközösségben, az életszentségben és a
bölcsességben, hogy teljességében meg tudja valósítani küldetését. Mint minden emberi test, a kúria is ki van téve betegségeknek, a működés zavarainak, bajoknak. Ezért Ferenc pápa beszédében felsorolt a lehetséges kúriai „betegségek” közül néhányat. Olyan hibák és kísértések ezek, amelyek meggyengítik az Úrért végzett szolgálatunkat.
A „betegségek katalógusa” – a sivatagi atyák útját követve, akik ilyen felsorolásokat készítettek – segít felkészíteni bennünket a kiengesztelődés szentségére, amely mindannyiunk számára szép lépés lesz, hogy felkészüljünk karácsonyra – jegyezte meg Ferenc pápa. Ezt követően tizenöt pontban vette sorra a lehetséges „betegségeket”. 1. A betegség, hogy „halhatatlannak”, „felmentettnek”, vagy még inkább „nélkülözhetetlennek” érezzük magunkat Ennek következtében elhanyagoljuk a szükséges és rendszeres felülvizsgálatokat. Az a kúria, amely nem végez önkritikát, nem napra kész, nem igyekszik jobb lenni, beteg test. Hasznunkra lehet, ha rendszeresen felkeressük a temetőket, és megnézzük sok ember sírfeliratát, akik közül néhányan halhatatlannak, felmentettnek, nélkülözhetetlennek gondolták magukat. Ez az evangéliumi gazdag betegsége és azoké is, akik urakká válnak, és azt hiszik, hogy mindenki fölött és nem mindenki szolgálatában állnak. Gyakran ez a hatalom patológiájából, a „kiválasztottak kompexusából” ered, a nárcizmusból, amely
lelkesen tekint önmaga képére, és nem látja meg Isten arcát másokban. E járvány ellenszere a kegyelem, hogy bűnösöknek érezzük magunkat, és teljes szívvel azt mondjuk: „Haszontalan szolgák vagyunk. Nem tettünk többet, mint ami kötelességünk.” (Lk 17,10) 2. A „mártaizmus”, a túlzott szorgosság – Mártától eredő – betegsége Olyan emberek ők, akik elmerülnek a munkában, és elkerülhetetlenül elhanyagolják a „legjobb részt”, vagyis hogy leüljenek Jézus lábához (vö. Lk 10,38–42). Ezért hívta Jézus a tanítványait, hogy „pihenjétek ki magatokat egy kicsit” (vö. Mk 6,31). A szükséges pihenés elhanyagolása stresszhez és nyugtalansághoz vezet. 3. A mentális és spirituális „megkövülés” betegsége Olyanokról van szó, akiknek kőből van a szívük és „keménynyakúak” (ApCsel 7,51–60), akik elvesztették belső derűjüket, életerejüket és bátorságukat. Veszélyes elveszteni az emberi érzékenységünket, amely szükséges ahhoz, hogy együtt sírjuk azokkal, akik sírnak, és együtt örüljünk azokkal, akik örülnek! – mutatott rá Ferenc pápa. Azok betegsége ez, akiknek az idő múlásával megkeményedik a szívük, és képtelenné válnak arra, hogy feltétel nélkül szeressék az Atyát és felebarátjukat (vö. Mt 22,34–40). Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy „ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil
2,5), vagyis hogy rendelkezünk az alázat, az ajándékozás, az eltávolodás és a nagylelkűség érzéseivel. 4. A túlzott tervezés és funkcionalizmus betegsége Amikor az apostol mindent alaposan megtervez, és azt gondolja, hogy a tökéletes tervezés által a dolgok hatékonyan mennek előre, könyvelővé válik. Szükség van rá, hogy mindent jól előkészítsünk, de anélkül, hogy beleesnénk abba a kísértésbe, hogy a Szentlélek szabadságát bezárjuk és vezessük, amely mindig nagyobb, nagylelkűbb minden emberi tervezésnél (vö. Jn 3,8). Valójában az egyház olyan mértékben marad hűséges a Szentlélekhez, amennyiben nem akarja beszabályozni, háziasítani a Szentlelket, ami a frissesség, a fantázia és az újdonság – hívta fel a figyelmet a pápa. 5. A rossz koordináció betegsége Amikor a tagok elvesztik az egymás közti szeretetközösséget és a test elveszíti harmonikus működését és józanságát, olyan zenekarrá válik, amely csak lármát csinál, mert tagjai nem működnek együtt, nem élik meg a szeretetközösség, a csapatmunka lelkületét. Amikor a láb azt mondja a karnak, hogy „nincs rád szükségem”, vagy a kéz a fejnek, hogy „én irányítok”, akkor kényelmetlenséget és botrányt okoz. 6. A spirituális Alzheimer-kór Az „üdvösségtörténet”, az Úrral való személyes történet, az „első szeretet” (Jel 2,4) elfelejtése. A lelki képesség növekvő
hanyatlásáról van szó, mely hosszabb-rövidebb idő alatt súlyos fogyatékosságot okoz az embernek, alkalmatlanná téve őt bárminemű önálló tevékenységre, amikor is – a gyakran képzeletbeli – látásának teljes függőségi állapotába kerül. Azokon láthatjuk ezt, akik elvesztették az Úrral való találkozásuk emlékezetét, akik teljesen a jelen pillanatuktól, szenvedélyeiktől, szeszélyeiktől, mániáiktól függenek, akik falat építenek maguk köré. 7. A versengés és az önteltség betegsége Ebben az esetben a látszat, a ruhák színei és az elismerő kitüntetések lesznek az élet elsődleges célkitűzései, elfeledtetvén Szent Pál szavait: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak” (Fil 2,3– 4). Ez a betegség hamis „miszticizmus” és hamis „kvietizmus” felé sodorja az embert. 8. Az egzisztenciális tudathasadás betegsége azoké, akik kettős életet élnek, ami a képmutatás gyümölcse. Jellemzője a középszerűség és a növekvő lelki üresség, amit sem doktori, sem akadémiai fokozatok nem töltenek be. Többnyire azokat érinti, akik elhagyják a lelkipásztori szolgálatot, és megelégszenek bürokratikus tennivalókkal, miközben elvesztik kapcsolatukat a valósággal és a konkrét személyekkel. 9. A szófecsérlés, a panaszkodás és a pletykálás betegsége,
amiről már oly sokszor beszéltem, de nem eleget. Ez egy súlyos betegség, mely egyszerű csevegéssel indul, de hamar a konkoly magvetése lesz belőle. A meghunyászkodók betegsége ez, akik nem mernek szemtől szembe beszélni, csak a másik háta mögött. 10. A főnökök istenítésének a betegségeazoké, akik hízelegnek elöljáróiknak, azt remélve, hogy ezzel elnyerik jóindulatukat. A karrierizmus és az opportunizmus áldozatai ők, aki emberi személyeket tisztelnek, és nem az Istent. Csak arra gondolnak, amit el akarnak érni, és nem pedig arra, amit meg kellene csinálniuk. Az elöljárókat is sújthatja ez a betegség, amikor a beosztottaknak azért hízelegnek, hogy elérjék az ő alárendeltségüket. 11. A közömbösség betegsége mások iránt, amikor mindenki csak magára gondol, és elveszti az emberi kapcsolatok őszinteségét és melegét. Amikor a tapasztaltabb nem osztja meg a saját tudását a kevésbé tapasztaltabbal, és amikor féltékenységből vagy számításból örömet talál mások bukásában. 12. A gyászos arc betegsége a mogorva és barátságtalan embereké, akik azt tartják, hogy az ő komolyan vételükhöz búskomor és szigorú arcot kell vágni, és főként a gyengébbek és kisebbek felé merevek, kemények és arrogánsak. Ennek a betegségnek a teátrális szigorúság és a terméketlen pesszimizmus a tünete. Ezzel
szemben legyünk udvariasak, örömteliek, ne veszítsük el érzékünket a humor iránt, és tudjunk nevetni saját magunkon. 13. A felhalmozás betegsége azt jelenti, hogy az ember a szív egzisztenciális hiányát próbálja anyagi javak felhalmozásával betölteni, jóllehet nincs valódi szüksége rá, csak biztonságérzetből teszi azt, hiszen a „halotti lepelnek nincs zsebe”. A felhalmozás csak megnehezíti és lefékezi a mozgást. 14. A zárt körök betegsége, jószándékkal kezdődik, de hamar rabszolgává teszi a tagokat, és rákos daganattá válik, mely az egész testet veszélyezteti. 15. Az utolsó betegség az e világi nyereség és a magamutogatás, amikor az apostol a szolgálatát hatalommá alakítja, a hatalmát pedig áruvá teszi, hogy e világi nyereségre vagy még nagyobb hatalomra tegyen szert. Kielégítetlenül próbálja megsokszorozni a hatalmát, ezért képes akár vádaskodni, másokat lejáratni és hitelteleníteni, akár a sajtón keresztül is. Mindezt azért, hogy másoknál nagyobbnak, többnek mutatkozzon. Sokat árt ez a betegség az egész testnek, mert saját célja érdekében képes minden eszközt felhasználni. Ferenc pápa a felsorolás után utalt arra, hogy ezek a „betegségek” és kísértések veszélyt jelentenek minden keresztény és minden közösség, kúria, kongregáció, plébánia, egyházi mozgalom számára. A gyógyulás csak a Szentlélek által remélhető, aki támogat minden megtisztulási szándékot, és segíti a megtérés jóakaratát. Ő az egység előmozdítója. Másfelől a gyógyulás a betegségtudat gyümölcse is
lesz, amikor elfogadjuk önmagukat, és türelemmel viseljük a gyógyítást. A Római Kúria tagjai számára tartott karácsonyi beszéde végén a pápa kritika helyett imát kért a papokért és a Szűzanya közbenjárását sebeink gyógyulásáért, majd áldott karácsonyt kívánt minden munkatársának és családtagjaikn ahol a csoporthoz tartozás erősebb, mint a testhez, vagy akár a Krisztushoz tartozás. Ez is
