Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél

Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél - részlet 1

Később mind ugyanúgy fognak emlékezni, a szobapincér, a két idősebb hölgy a liftből, a házaspár a negyedik emeleti folyosóról. Azt mondják majd el, hogy a férfi valóságos óriás volt, és mind szagról beszélnek. Izzadságszagról. Collini felment a negyedikre, követte a szobaszámokat. Négyszázas, „Brandenburg lakosztály”. Bekopogott. – Igen? Az ajtóban álló férfi nyolcvanöt éves volt, de jóval fiatalabbnak tűnt. Collini nem erre számított, és izzadság folyt végig a hátán. – Jó napot! Collini, Corriere della Sera. Homályosan beszélt, és magában azt találgatta, kér-e majd tőle igazolványt a férfi. – Igen, örvendek. Parancsoljon, fáradjon be! Az lesz a legjobb, ha itt készíti el az interjút. A férfi kezet nyújtott. Collini elhúzódott előle, nem akarta megérinteni. Még nem. – Izzadt vagyok – mondta. Bosszantotta, hogy ezt mondta. Idétlenül hangzott. Ilyesmit senki sem mond, gondolta. – Igen, valóban nagyon fülledt időnk van. Alighanem mindjárt esni fog – mondta az öregember kedvesen, noha ez itt nem volt igaz. A helyiségek hűvösek voltak, a légkondicionálót alig lehetett hallani. Bementek a szobába. Homokszínű szőnyeg, sötét fából készült, nagy ablakok, minden drága és időtálló. Az ablakból Collini a Brandenburgi kapura látott rá. Furcsán közelinek érezte. ..... Húsz perccel később az öregember halott volt. Négy lövedék fúródott a tarkójába, az egyik az agyba hatolt, de átment a fejen, és a fél arcát leszakította. A homokszínű szőnyeg felszívta a vért, a sötét folt lassanként egyre nagyobb lett. Collini letette a pisztolyt az asztalra. A földön fekvő férfi mellé állt, és a kézfej öregkori foltjaira meredt. Cipőjével megfordította a halottat. Sarkát hevesen az arcába nyomta, lenézett

rá, aztán megint rátaposott. Nem tudta abbahagyni, egyre csak taposta, vér és agyvelő fröccsent a nadrágszárára, a szőnyegre, az ágykeretre. A törvényszéki orvos később nem tudta megállapítani a rúgások számát, az ütések erejétől arc-, állkapocs-, orr- és koponyacsontok törtek össze. Collini csak akkor hagyta abba, amikor leszakadt a cipősarka. Leült az ágyra, arcán izzadság folyt végig. Szívverése csak lassan nyugodott meg. Várt, amíg megint egyenletes lett a légzése. Akkor felállt, keresztet vetett, elhagyta a szobát, és lifttel lement a földszintre. Sántított, mert elvesztette a cipője sarkát, a kiálló szögek hangosan karistolták a márványpadlót. A szálloda előcsarnokában szólt a pult mögött álló fiatal nőnek, hogy hívjon rendőrt. A nő gesztikulálva kérdéseket tett fel. Collini csak annyit mondott: négyszázas szoba, a férfi halott. Mellette, az előcsarnok elektronikus tábláján ez állt: 2001. május 23., 20 óra, Spree-terem: Német Gépipari Szövetség. Leült az előcsarnok egyik kék kanapéjára. Egy pincér megkérdezte, hozhat-e neki valamit. Collini nem válaszolt. A földre meredt. Cipője nyomait követni lehetett a földszint márványpadlóján, a liftben, egészen fel a lakosztályig. Collini várta, hogy őrizetbe vegyék. Egész életében várt, és mindig néma maradt.

2

A telefon kijelzőjén a büntetőbíróság egyik száma jelent meg. – Védőügyvédek sürgősségi szolgálata, Caspar Leinen ügyvéd. – Tiergarteni kerületi bíróság, Köhler. Vizsgálóbíró vagyok. Van nálunk egy gyanúsított, akinek nincs védője. Az ügyészség letartóztatási parancsot kér ellene emberölés miatt. Mennyi időre van szüksége, hogy beérjen a bíróságra? – Úgy huszonöt percre. – Jól van. Negyven perc múlva elővezettem a gyanúsítottat. Jelentkezzen a 212-es szobában! Caspar Leinen letette a telefont. Sok fiatal ügyvédhez hasonlóan bejegyeztette magát a védőügyvédek egyesülete sürgősségi szolgálatának névjegyzékébe. Hétvégeken az ügyvédek mobiltelefont kaptak, és készenlétben kellett állniuk. A telefonszámuk a rendőrségnél, az ügyészségeknél és bíróknál volt megadva. Ha valakit őrizetbe vettek, és ügyvédet kért, a hatóságok őket hívhatták fel. Fiatal ügyvédek így jutottak első megbízásaikhoz. Leinen negyvenkét napja volt ügyvéd. Miután letette második államvizsgáját, egy évig csak élte világát, Afrikában és Európában utazgatott, többnyire azoknál a barátainál szállt meg, akikkel egykor egy internátusban lakott. A házuk kapuja mellett néhány napja tábla függött: Caspar Leinen ügyvéd. Ezt így kissé hivalkodónak találta, de azért tetszett neki. Ügyvédi irodája – két szoba – a Kurfürstendamm egyik mellékutcájának udvari épületében működött. Lift ugyan nem volt, és az ügyfeleknek szűk lépcsőházban kellett felmenniük, de Leinen a maga ura lehetett, és csak magának tartozott felelősséggel. Vasárnap délelőtt volt, és órák óta az irodában rendezkedett. Mindenütt nyitott kartondobozok álltak, a vendégszékek egy bolhapiacról származtak, a fém irattartó szekrény teljesen üres volt. Az íróasztalt az apjától kapta ajándékba. A bíró telefonhívása után keresni kezdte a zakóját. Egy könyvkupac alatt találta meg. Új talárját leakasztotta az ablakkilincsről, begyömöszölte az aktatáskájába, aztán futásnak eredt. Húsz perc telt el a hívás óta, amikor már a vizsgálóbíró szobájában állt. – Leinen ügyvéd, jó napot! Velem beszélt telefonon – mondta kifulladva. – Ó, a sürgősségi szolgálattól, igaz? Jó, jó. Köhler. A bíró felállt, hogy kezet nyújtson Leinennek. Úgy ötven lehetett, pepita mintás zakó, olvasószemüveg. Barátságosnak tűnt, kissé talán szétszórtnak. A látszat azonban csalt.

– Collini-gyilkosság. Akar beszélni a megbízójával? Az ügyészre még úgyis várnunk kell. Személyesen az osztályvezető jön, Reimers főügyész, pedig hétvége van… Nos, nyilván jelentést kell tennie az ügyről. Szóval, akar beszélni az ügyfelével? – Szívesen – mondta Leinen. Egy pillanatig azt találgatta, mi lehet annyira fontos ebben a gyilkossági ügyben, hogy maga Reimers jön ki. Azonnal felhagyott azonban a töprengéssel, amikor egy őrmester kinyitott egy ajtót. Közvetlenül mögötte keskeny kőlépcső vezetett lefelé. A rabokat ezen hozták fel a fegyintézetből a bíróhoz. Az első lépcsőfordulóban egy hatalmas férfi állt a félhomályban, a meszelt falnak támaszkodott, és a fejével szinte teljesen eltakarta az egyetlen lámpát. Kezét összebilincselték a háta mögött. Az őrmester átengedte Leinent, és bezárta mögötte az ajtót. Leinen egyedül maradt a férfival. – Jó napot! Leinen vagyok, ügyvéd. A lépcsőfordulóban nem volt sok hely, a férfi túlságosan közel állt. – Fabrizio Collini. – A férfi futó pillantást vetett Leinenre. – Nincs szükségem ügyvédre. – De van. A törvény szerint ilyen ügyben köteles ügyvédi védelmet igénybe venni. – Nem akarok védekezni – mondta Collini. Az arca is hatalmas volt. Széles áll, a száj csak egy vonal, domború homlok. – Én öltem meg azt a férfit. – Tett már vallomást a rendőrségen? – Nem – mondta Collini. – Akkor most is hallgatnia kellene. Majd beszélünk, ha megismertem az aktát. – Nem szeretnék beszélni. – Collini hangja sötét és idegen volt. – Maga olasz? – Igen, de harmincöt éve Németországban élek. – Értesítsem a családját? Collini nem nézett az ügyvédre. – Nincs családom. – Barátai? – Senkim sincs. – Akkor lássunk hozzá! Leinen kopogott az ajtón, az őrmester kinyitotta. A tárgyalószobában már ott ült az asztalnál Reimers főügyész, Leinen röviden bemutatkozott neki. A bíró egy aktát húzott ki az előtte fekvő kupacból. Collini leült az alacsony rács mögé egy fapadra, az őrmester mögötte állt meg. – Legyen szíves, vegye le a gyanúsítottról a bilincset! – mondta neki Köhler.

Az őrmester eleget tett a felszólításnak. Collini megdörzsölte a csuklóját. Leinen még soha nem látott ekkora kezet. – Jó napot! Köhler vagyok, az ön ügyében ma illetékes vizsgálóbíró. Az úr – mutatott az ügyészre – Reimers főügyész, a védőjét pedig már ismeri. – Megköszörülte a torkát, a hangja hivatalos lett, amikor folytatta, most mindenféle hangsúlyozás nélkül beszélt. – Fabrizio Collini, azért van ma itt, mert az ügyészség emberölés miatt letartóztatási parancs kiállítását kérvényezte ön ellen. Ezen a tárgyaláson fogom eldönteni, elrendelem-e a letartóztatását. Elég jól ért németül? Collini bólintott. – Kérem, mondja meg a teljes nevét. – Fabrizio Maria Collini. – Mikor és hol született? – 1934. március 26-án a Genova tartománybeli Campomorone községben. – Állampolgársága? – Olasz. – Bejelentett lakcíme? – Böblingen, Taubenstraße 19. – Foglalkozása? – Szerszámkészítő. Harmincnégy évig a Daimlernél dolgoztam, legutóbb művezetőként. Négy hónapja nyugdíjas vagyok. – Köszönöm. A bíró az asztalon át Leinen elé tolta a két oldalt piros papíron lévő letartóztatási parancsot. Még nem volt aláírva. Az adatok a gyilkossági csoport jelentéséből származtak. A bíró felolvasta. Fabrizio Collini a jelentés szerint a Hotel Adlon 400-as lakosztályában találkozott Jean-Baptiste Meyerrel, és négy tarkólövéssel meggyilkolta. Eddig nem nyilatkozott, de a lőfegyveren található ujjlenyomatok, a ruházatára és a cipőjére tapadt vér, a kezén maradt lőpornyomok és a tanúvallomások a bűnösségét bizonyítják. – Collini úr, megértette, mivel gyanúsítják? – Igen. – A törvény szerint jogában áll, hogy nyilatkozzon a gyanúsítással kapcsolatban. Amennyiben hallgat, az nem használható fel ön ellen. Bizonyítékfelvételt kérvényezhet, például tanúkat nevezhet meg. Az ügyvédjével bármikor tanácskozhat. – Semmit sem szeretnék mondani. Leinennek újra meg újra Collini kezére kellett néznie.

Köhler a jegyzőkönyvet vezető nőhöz fordult. – Kérem, jegyezze: a gyanúsított nem kíván nyilatkozni – mondta, aztán Leinenhez beszélt: – Óhajt valamit előadni a gyanúsított érdekében, védő úr? – Nem. Leinen tudta, pillanatnyilag nincs értelme, hogy bármit is mondjon. Köhler bíró Collini felé fordította a székét. – Collini úr, kibocsátom ön ellen a letartóztatási parancsot, amelyet az imént felolvastam. Lehetősége van arra, hogy panaszt nyújtson be a határozatom ellen, vagy az előzetes letartóztatás bírói felülvizsgálatát kérvényezze. Beszélje meg mindezt az ügyvédjével! – Miközben beszélt, a bíró aláírta a letartóztatási parancsot. Aztán futó pillantást vetett Reimersre és Leinenre. – Van további indítványuk? Reimers a fejét rázta, és összeszedte az aktáit. – Igen. Iratbetekintést kérvényezek – mondta Leinen. – Bekerült a jegyzőkönyvbe. Még valami? – A letartóztatás felülvizsgálatát kérvényezem szóbeli tárgyalás útján. – Ugyancsak feljegyzésre került. – És kérvényezem, hogy rendeljenek ki a gyanúsított védőjének. – Már most? Na jó. Az ügyészségnek van kifogása? – kérdezte Köhler. – Nincs – mondta Reimers. – Ez esetben a következő határozatot bocsátom ki: az eljárásban Leinen ügyvéd látja el Fabrizio Collini vádlott kirendelt védőjének tisztét. Ez minden? Leinen bólintott. A jegyzőkönyvvezető kihúzott a nyomtatóból egy lapot, és átnyújtotta Köhlernek. Ő gyorsan átfutotta, és továbbadta Leinennek. – Az ülés jegyzőkönyve. Kérem, írassa alá a megbízójával. Leinen felállt, elolvasta a jegyzőkönyvet, és a vádlottak padja előtti rácsra csavarozott fa íróalátétre tette. A golyóstollat vékony zsineg kötötte oda a falaphoz. Collini véletlenül elszakította, hebegve elnézést kért, és aláírta a papírt. Leinen visszaadta a bírónak. – Jól van, akkor mára ennyi volt. Őrmester úr, legyen szíves, vigye át Collini urat! – mondta a bíró. Az őrmester megint Collini csuklójára kapcsolta a bilincset, és elhagyta vele a bíró irodáját. Leinen és Reimers felállt. – Ó, Leinen úr – mondta Köhler –, maga maradjon még egy percet! Leinen megfordult az ajtóban. Reimers elhagyta a szobát. – Nem akartam az ügyfele előtt megkérdezni: mióta is ügyvéd már?

– Körülbelül egy hónapja. – Most először vesz részt letartóztatási parancs kihirdetésén? – Igen. – Akkor belátó leszek. De azért tegye meg nekem azt a szívességet, hogy körülnéz ebben a szobában. Lát itt valahol hallgatóságot? – Nem. – Jól látja. Nincs hallgatóság, még soha nem volt, és soha nem is lesz. A letartóztatási parancs kihirdetése és felülvizsgálata ugyanis nem nyilvános. Ugye, tudja ezt? – Én… Igen… – És mi az ördögért visel talárt a tárgyalószobámban? – A bíró egy pillanatig láthatóan élvezte Leinen bizonytalankodását. – Semmi baj, legközelebb már tudni fogja. Sok szerencsét a védelemhez! – vette el a következő aktát a kupac tetejéről. – Viszontlátásra! – dünnyögte Leinen. A bíró nem válaszolt neki. Az ajtó előtt ott állt Reimers, és őt várta. – Kedden eljöhet az aktáért a hivatalomba, Leinen úr. – Köszönöm. – Nem nálunk gyakornokoskodott? – De igen, két éve. Nemrégiben kaptam meg az ügyvédi működési engedélyt. – Emlékszem magára – mondta Reimers. – És máris megvan az első emberölési ügye, gratulálok. A védelem helyzete nyilván kilátástalan… De hát valamikor csak el kell kezdeni…