Férc művek Novellák és versek
Császár Róbert © 2007 Minden jog fenntartva!
Harmadik, javított kiadás © 2016 Digitális kiadás
Édesanyámnak, aki örök!
Novellák
Ex oriente lux – Keletről jön a fény Az emberek mind a fényt keresik. Ellenére ennek, egyre többet emlékezem a sivár pusztára, a szeles vad tájra, ahol valamikor munkától izzadó parasztok szántották a szikkadt, száraz földet. A lovak farkukkal csapkodták magukról a vérszívó legyeket, míg az Öreg nyakába akasztotta a gyeplőt, és szárazon nyelve megmarkolta az ekét. – Gyí! – üvöltötte gyomrából fakadó hangon, hogy elriasztotta a feje felett köröző sast, mely tovább vitorlázott a ház felé. A góréban ülve magában beszélt az asszony. Mormogta maga elé a fájdalmait, közben kezével egyenletes mozgást végezve morzsolta a betakarított kukoricát. Az ajkai közt kiszűrődő hangok közül egy volt érthető, a háború idején meghalt testvér neve: Miklós. Keze monoton mozgásával egyszerre ingott feje is, épp csak néha nyúlt le a földre a következő kukoricáért. A takarmány alatt megbújó patkányok ilyenkor néhány percig csendben maradtak, még a kukoricaszemek potyogását is hallani lehetett, amint a vékába hulltak. Majd a rágcsálók folytatták az izgága kaparást a góré sarkában. Az udvaron virágzott a papsajt. Hetykén csúcsosodtak az égbolt felé, míg a sárga pelyhes tollú csibék össze nem csipkedték őket. Csip-csip, csip-csip kiabáltak egymásra a szeleburdi szárnyasok. Egymás csőre után kapkodtak, veszekedtek az általunk is kedvelt papsajtért. Egy leszakadt tőlük, ketten pedig esetlen kergetőzésbe fogtak az itató körül.
Az egész nap zúgolódó szél kissé alábbhagyott. A felhők is megültek a fák koronáin, mikor keletről egy barna madár tűnt fel, és bukott alá a horizontnak.
A puszta létben mennyi öröm van? Hajladozó fűszálak közt totyogott. Kilengett az egyensúlya néha jobbra, néha balra. Fejét meg-megrázta, majd odacsípett a kötözködő zöld növényzetnek. Magasra nyúltak, épp a feje fölé nőttek. Billentett a fenekén, és megemelte egyik lábát. Megnézte magát egy apró tócsában, aztán csőrét hátravetve gargarizálni kezdett a sáros vízzel. Zavartalanul tollászkodott tovább az udvar kellős közepén, pont, ahol a Búgó szokott. – Píí-píí – hívogatta társait, de azok nem jöttek. Bizonytalanul egyensúlyozva megfordult saját tengelye körül. Tátogni kezdett a felbúgó motor hangjára, mely a kapu felől közeledő 601-esből szólt.
Nem szerettem a mákot Északról söpört végig a szél a kopár földön. Valamikor mák volt rajta, ma csupán kátyúk. Jeges, befagyott tócsák. Mily sokat csúszkáltunk rajta a bátyámmal! Egész addig, mikor jött a tavasz, s beleragadtam a sárba csizmástul. Ki kellett szedni belőle, talán azóta is ott van a régi csizmám. Oly sokszor gondoltam már rá, visszamegyek, megnézem, ott van-e még a régi csizmám. Fel sem jönne már rám! Délutánokon át nem volt jobb dolgunk, míg édesanyánk dolgozott, mi koptattuk a jeget. Aztán elmúlt a tél, és bevetettük a helyét. Nem szerettem a mákot, sokat kellett szelelni, mire tiszta lett az eladásra. A gép két oldalán a mák és a szemét külön-külön szóródtak ki. Hatalmas fából épített monstrum volt, amin egy rozsdás kereket kellett forgatni. Talán ma sem lenne értelmem, hogy felfogjam a működését. Volt egy széles katonai vásznunk, amin mezítláb lehetett csak szaladgálni. Azt szerettük, meleg volt. Versenyeztünk, ki bírja tovább a forró vásznat megtűrni a talpa alatt. Mindig vesztettem. Hiányzik az a régi, sárga csizmám! Persze lehet, hogy csak az idő múlásával sárgult meg, és fehér volt; már nem emlékszem.
Kerékpárral a viharban Az istállónál dolgoztunk apámmal. Pontosabban Ő dolgozott, én néztem. Gyerek voltam még, talán három-négy éves, nem idősebb. Sűrű gomolyfelhők készülődtek. Útnak indultunk haza. Fenyegetőn dörgött az ég, rettenetesen féltem. Négykerekű kis kerékpárom tekertem szipogva. Apám nem várt rám, egyre távolodott. Széles, erős hátát néztem, miközben próbáltam tartani vele a tempót. Tekintetem felcsúszott az egekbe, villámlott. Tudtam, a vihar már nyakunkon van. Sírva ordítottam – Várj meg! – Mindhiába. Egyre csak távolodott tőlem az apám. „Szedd a lábad, nem fogok elázni miattad!” – meghökkent tekintetemmel vettem tudomásul, csak magamra számíthatok. Azóta, ha elered az eső, szívesen állok ki alá és élvezem, ahogy felfrissít.
Májkonzerv vacsorára Halvány fénnyel égett a villanykörte. Egy kifakult piros sarokpadról lógattam a lábam. Édesanyám az asztalnál ült, fejét tenyerébe temette. Fáradt volt. Rám nézett kisírt szemével. – Menj át a kocsmába, hívd haza apád! Leugrottam a padról. Felnyújtóztam a kilincsig. Az ajtó kitárult. Sötét, hűvös este nyelt magába. Pajtás, a kutyánk megemelte fejét; mikor látta én zörgölődőm, visszafeküdt aludni. Végigcsoszogtam a téglából rakott járdán, és az út túloldalán bementem az épületbe. A pult mögött parázsló cigaretta hívott közelebb. Apám állt mögötte. – Hát Te? Hogy kerülsz ide? – villódzó tekintetével meredten bámult rám. – Gyere haza! Nem akart jönni. Arra kért, maradjak. Éhes voltam, nem volt vacsora. Szívott egyet a dohányból. – Na majd én adok neked enni! Felcsillant a szemem. A polcról leemelt egy májkonzervet. Kinyitotta, és elém tette vacsorám. Egy pillanat alatt tisztára nyaltam. A kocsmaajtót egy hatalmas vaspánttal reteszelte el. Nyakába vett, és haza indultunk. A konyhában égett még a villany. Az ablakhoz érve megkordult a gyomrom. Apám ingerülten szólt rám: – Nem igaz, hogy éhes vagy; most ettél!
Szőke haj a gyümölcsfák között Térdig ért a gaz a körtefa koronája alatt. Szúrósan kopogtatott tarkónkon a nap sugara. Bátyámmal pirkadat óta ültünk ott, míg anyánk egy félmázsás, rég elrozsdált permetező géppel rótta a gyümölcsfák közti sorokat. Jobb karja megnyugvást nem tűrve pumpálta a vegyszert, amit a szél mindannyiszor visszahordott a szemébe és szájába. Sokat prüszkölt. Akkoriban a keze is olyan száraz volt, mint a napon felejtett meszes vödör. Gyermekláncfűvel játszottunk. Péter már akkor, a mára már megszokott mérnöki pontosságával tolta egymásba a szárakat. Vízvezetéknek képzeltük el a majdnem fél méter hosszúra összetolt virághalmot. Delelőre járt. Anyánk letette a gépet, amiben még csúfondároskodva lötykölődött a permetszer. A sárga 601-es ajtaja kinyílt, és az a szőke hajú asszony, aki az imént még megtorpanás nélkül dolgozott a Nap folyton döfködő sugarai alatt, egy konyharuhával fedett vesszőkosarat tett elénk. A folyékonyra olvadt vajkrémet rákente a kenyérszeletekre, és kezünkbe adta azzal a könnyed mozdulattal, mellyel egy kismama veszi először kezébe gyermekét. Csak két szelet kenyér volt.
Elefántom van! Az elefántok a feng shui szerint szerencsét hoznak. A nyomtató egyenletesen zötykölődött, hintázott a telefonasztalon. Centiméterenként lökdöste arrébb a kis elefántot. Fejem ingása felvette a diktált ritmust, szemem az alsó polcra csúszott. Kettő könyv hevert egymásra fektetve. Egy Márquez és egy Kundera. Nem lehet összemérni őket; nagyságok. Egyszerűek és letisztultak. Sóhajtottam, a következő pillantást jobbra vetettem: „Megtalálták Európa legrégebbi civilizációját (147 szó)” – egy fordításra váró szöveg. Alatta még egy papírfecni; régóta voltak az asztalon. A kijelző tálcáján követtem nyomon, már csak egy oldal volt hátra a nyomtatásból. „Ccc…” – mondtam fennhangon. „Márquez és én, én és Márquez. Márquez.” Keserűen kifújtam magam. „Nekem elég ennyi.” Végigsimítottam az íróasztalom fiókját, ami már évek óta rejtegette emlékeim. Óriási műveket, amiket egy Kundera soha nem olvashat el. Még a közelébe sem férkőzhet, mert mindig itt lesznek. „Senkit sem érdekelnek.” A telefonasztal megállt, nem ringatta tovább a tintasugaras. Kilökte a következő novellám, fehér papíron fekete nyomtatott betűk. „Innen lehetne Márquez is.”
Pall Mall – Smooth Taste /Famous American Cigarettes/ Ritkán cigarettázok. Néha megkívánom, mint egy lányt vagy egy túlérett fügét. Alkalmanként, mikor más meditálna, én füstölök. Van úgy, hogy pipázom, azon a napon egy Pall Mall – Smooth Taste-et választottam társamul. Nem akartam nőt, csak füstöt. Charlie jazz albuma pörgött a lemezlejátszón, olyan gomolyos volt bennem minden, zavart és sűrű. Gondolataim futkároztak, akár csak mi gyermekkorunkban a testvéremmel az erdő szélén. Patakok közt, selemi hagymára vadászva. Szerettem azt az illatot. Nem tudom miért, de ahogy az idő múlik, a napórám lassan árnyék fedi, és mindinkább illatok és színek maradnak meg az emlékeimből események helyett. Számot vetettem magamban. Voltam már író, költő, diák, tanár, szerető és társ. Nem tudtam hova sorolni magam. Hagytam, hogy a füst lassan, gomolyogva szálljon le a tüdőmbe, és közben a kis patak hangja csengett a fülemben. Átugrottam.
Liliom a tóban A fűzfa vékony gallyain táncolt a szél. Hullámoztak arca előtt a levelek. Egy szentjánosbogarat figyelt a magasban. Áhítattal nézte fényét, követte egész a park közepéig. Ott leült egy kőből faragott padra. Lábait keresztbe tette, fejét hátra hajtotta, és szemével a csillagokat kergette. Neszt hallott a fa felől, arra fordította fejét. Árnyék közeledett hozzá egyenletes léptekkel. A lány melle lassan megemelkedett, sóhajtott egyet, majd újra elült. A férfi eléje állt és kezét nyújtotta. Leheletnyi csókot adott a szájára. A szentjánosbogár föléjük repült, hogy bevilágítsa az égboltot. Elindultak a tó irányába. A nő lassan besétált a közepébe, ahol elnyelte a víz. A férfi visszaült a padra és onnan figyelte a nádasban kuruttyoló békák énekét.
Szent Rókus látomása Harangoznak a főtéren. Egy asszony fenn áll a templom tetején. Némán figyeli a szelet. Az körbesimogatja, szoknyáját megtáncoltatja. Hosszú szőke haját zászlóként lobogtatja. Az utcákon bolyongó tömeg ütemre kapja fel fejét, megáll. A harang még mindig szól. – Bim-bam, bim-bam! – Egyre halkabban. Szent Rókus botjára támaszkodik és sóhajt egyet. Én a padon ülök, nézem, ahogy az asszony kitárja karjait. Énekelni kezd egy dalt, lezárja szemét. Itt hallom a dallamot. Vele együtt dúdolom. Hangja úgy hat rám, mintha egy forrásban mosdatnám arcom. Hirtelen megrázkódom. Leugrott. Mögötte feltűnt a kereszt. A nap megcsillant rajta, majd követte a zuhanó testet. Szám száraz lakatját egy mondat töri fel: „Meg fog halni.”
Laci Környékünkön lakik egy sebhelyes arcú, beszédhibás ember. Az anyjával él. Házakhoz jár kubikolni. Régen a fűztelepen volt éjjeliőr. Azóta a gyár bezárt. Most épp a szomszédnál dolgozik. Trágyát hord az állatok alól. Büdös és nehéz meló. Mégis mosolyogva végzi dolgát. Kaján vigyorral köszönt az udvaron. Én is dolgozom. Egy pillanatra megállok, elnézem, ahogy a talicskát tolja. Megelégedettséggel az arcán. Odamond valamit maga elé, talán ő sem hallja. Az ásás után bemegyek a konyhába egy fröccsre. Kérdezgetem magamtól, minek örül a mi Lacink? Másnap meghalt.
Tétova angyal Nem akarok élni. Szeretnék meghalni, de gyáva vagyok magam ellen tenni. Reménykedem, máshol jobb lesz. Felszállok egy buszra és jegyet váltok. Az utolsó ülést keresem. Hátul a sarokban foglalok helyet. Táskámból előtúrom a könyvem, belemélyedek. Rám szól egy hang. Helyet kér. Biccentve mutatom, szabad. Két lány ül mellém. Ikrek. Fekete, mély kivágású a blúzuk. Hosszú, barna hajuk fonott. Arcukon látszik a melegség, akár a friss kalácson. A könyv összezárul tenyeremben. Visszacsúszik tarisznyámba. Zavartalanul gyönyörködöm a lányokban. Kispárnákat tesznek fejük fölé, aludni készülnek. Az idősebb ölébe engedi a másik fejét. Derekánál átkarolja, lassan előre hajol, egy csókot nyom el a halántékán. Ujjaival feljebb kúszik, egész a kebléig. Ott megpihen. Az lehunyja szemét és álmodik. Édes szuszogása engem is elringat. Angyalom ébreszt fel. Mosollyal szárnyain szól hozzám, balesetem volt.
Halálsorsok A pártés végigsétált a vonat mellett, ellenőrizte, útnak indulhat-e a szerelvény. Megállt a pakkvagon előtt, és biccentett a rámorduló konduktornak. A mozdony hatalmas robajjal indult meg. Húzta maga után a szénnel megrakott kocsikat. Fekete füstfelhőt pöfékelt és visított, miközben elhagyta az állomást. Péter előugrott az árokból, és szaladni kezdett a vonat mellett. Felkapaszkodott, bevetette magát egy nyitva hagyott vagonba. Dohos szag csapta meg orrát, a sarokban szétterített széna feküdt. Kinézett a kocsiból, párás levegőt fújtatva behúzta az ajtót. A kerekek sírtak. Befeküdt a vizes széna alá, összehúzta magán a rongyát, és dideregve várt, hogy átérjen a határon. Talán nem veszik észre a határőrök. Harmadnapja utazott már, fásultan; bambán egy ruhát terített maga elé, kipakolta élelmét. A dióspusztai disznóvágások emlékei felett merengett: rokonok, lyányok és a reggeli pálinka a tavalyi tepertővel. Meleg füstös illatok az otthon messzi árnyékából. Nagyot kanyarított a szalonnából és csillogó szájával mormogott egy verset. Feltárult a kocsiajtó, egy férfi mászott be. A hidegtől és a vodkától vöröslő feje, félelmet parancsolva nézett rá. Megfeketedett fogaival Péterre vicsorított. Késsel a kezében hadonászni kezdett. Oroszul üvöltött valamit, mint egy sakál, aki vért szagolt, meg társa bundáján. Elvette élelmét, majd a másik sarokba húzódott. Magába tömte a zsíros falatokat. Rabruhában volt, valamelyik táborból szökhetett meg. Miután zsákmányát megette, a sarokba állt, kigombolta nadrágját és
összeszűkült szemmel odavizelt. Húgyának gőze visszacsapódott arcába, élvezte melegét. Az ajtóhoz ment, és kiugrott az éppen lassuló vagonból. A hideg, puha hó úgy fogadta magához a ránehezedő embert, mint amikor párnára hajtja fejét egy gyermek. Szergej az erdőszélbe szaladt, tanácsosnak látta ott kivárni az éjjelt. A vonat tovább siklott az orosz helyőrség markába. A Szovjetunió vonzotta magához, visszahúzta, vonta. • Néhány napja már, hogy megszökött a táborból. Mindig másik és másik vonatra szállva utazott, reménykedve abban, hogy valamelyik kiviszi abból a rideg fogolytáborból, amelyet hazájának nevezett. Estére kigyulladtak a fények. Félelemmel szögezett lépteit a háta mögött egyre fel-felhangzó farkasvonyítások szaporázták. A szél mind erősebben süvített. Előre dőlve, karjait a mellkasán összekulcsolta, úgy araszolt a hó véget nem érő, zord tengerében. Pásztázó fény közeledett felé. Lehasalt, és egy fa törzse mögé vonszolta átfagyott testét. Körbeölelték az üvöltések, hallotta már a farkasok léptét, mikor fegyveresek jelentek meg a roppanó hó felett. „Farkasok vagy katonák?” • Szürke alumínium hangszóróból visszhangzottak az idegen szavak. Szergej bambán meredt a konzervdobozra. Ujjai közt valami olcsó cigaretta füstölgött orrlyuka felé. Levegőt vett, és görnyesztett térddel a kerítés felé indult. Belemarkolt ujjaival, és sírásra görbült szájával megcsókolta. A salakos földre csúszott, aztán köpött egyet a hangszóró irányába. Hosszú vágányok fodrozódtak apró, a széntől megfeketedett
kezén. Remegett. Tömpe orrából friss vér csordogált megalvadtan. Szája szélét megnyalta, majd kesernyés ízzel, szárazon nyelt egyet. Arcszíne hirtelen változott meg, fagyossá vált. Felemelt fejjel, határozott léptekkel indult el a barakk felé. Ledobta magáról ócska rongyát, a lyukas, kékre festett overált. A mosdókagyló fölé hajolt és beszappanozta arcát. Megberetválkozott. Megpacskolta pofacsontját és elégedett tekintettel indult szekrényéhez. Magára öltötte egyetlen, megmaradt ép ruháját. Cipőjét összeköpködte és megtisztította. Fehér lepedőt terített fekvőhelyére, felfeküdt rá. Megragadta beretváját és vágott egyet. Még egyet. • Szemében egy rémült vad szűkösködött. Élelem nélkül a fagyban, ki tudja hol, ki tudja merre? A szerelvény lassult, kerekei csúsztak a sínekre fagyott jégpáncélon. Összébb húzta a szalmát és megbújt alatta. Hallgatózott a csendben. Örült neki. Fémes csattanás ejtette vissza a kétségbeesés hűvös szakadékába. Puskacső fúrt gyomrába. A kocsi falához simulva tápászkodott fel rejtekhelyéről. Két kezét az égnek meresztette, majd az egyetlen szót, mit ismert a nyelven, üvöltötte a rámeredő fémcsőbe: „Nyet!”. Arccsontján egy puskatus hagyott nyomot halk roppanással. Földre hányták, mint a nehéz krumplis zsákot. Lelassult, erőtlen mozdulatokkal behajlította bal térdét, elrugaszkodott, és esetlen szaladt a sínek közt síkosra fagyott kavicsokon. Háta mögül egy dörrenés követte. Beismerő mosollyal arcán két karját széttárta, és a talajra hullt. Szájából párás levegő szállt ki, és szétoszolva eltűnt az orosz sztyeppén. •
Szalmakazlon feküdt lábát szétvetette. Az égbolton vitorlázó sas madarat követte tekintetével, amíg a szél pajkosan szoknyája alá bújt és táncolt. A ház felől edénycsörömpölés hallatszott, készült a vasárnapi húsleves. Katinka lehunyta szemét, és blúza alá nyúlt kiszáradt ujjával. Megcirógatta mellbimbóit, remegő száján halkan egy apró nyögés szökött ki. Hangja magával hordozta a szerető hiányát és a kétségbe esést. Oldalra fordította fejét, egy hajtincs a szájába hullt, kínjában azt szopogatta. Ráharapott, aztán hirtelen nagyra tátotta száját, homloka összeráncolódott, és egy megkönnyebbülést ígérő sóhajjal elsimult görcsösen domborodó teste. Lendületet vett, hogy leguruljon a kazalról. Átnedvesedett szoknyáját a szélben hagyta megszáradni. A nevét kiabálták. Apró, bátortalan léptekkel indult el. A kapuban egy zöld ruhás férfi várta, Katinka zavartan matatott hajában, kihúzkodta belőle a szalmaszálakat. A ház urai csizmáikról lehúzták a sarat. Ebédelni indultak. A konyhában Katinkát találták egy késsel a kezében és egy levéllel az asztalon. Péterről jött hír. „Az öregről nem ír?” Egy szálkás tekintetű borostás arc nézett fel a kihűlt lány testéről. Semmi válasz. Dacos csend. „Kellett neki utána menni!” • Egy bakancs taposott a fekete humuszba. Hernyók nyúltak ki alóla. Halkan sikoltoztak a sáros ujjbegy körül. Elfogták. Jó néhány napja már, hogy elszökött a táborból. A bakancsos megragadta csuklójánál, beleszántott vele a sáros avarba. Dobogó léptek közeledtek felé. Ingerült, harsogó kiabálás, egy vasbetétes puskatus csapta meg halántékát. Forró vér csorgott fülében. Szeme fennakadt a bakancson, ásót támasztott. Ágostont két oldalról segítették talpra. Feje öntudatlan imbolygott, aztán
középen megállt: egy revolverrel szemezett. Elsőként zsákja ért földet, aztán feje is elsimult. • A zöld ruhás ember még egyszer járt a háznál. Egy barna borítékot adott az uraknak, aztán biciklijére ült, és áttekert a falu végébe. A házból a csend jajveszékelt kétségbeesetten.
Lélekcsapda Szeles, kötözködő időben indultam útnak. Esőfelhők takarták az égboltot. Az emberek egymásra dudáltak, mintha megbolondultak volna. Csapkodták a kormányt. Feltekertem az ablakot, feszültségem fokozta a kinti zaj. Bekanyarodtam egy mellékutcán és megálltam. Ahogy kiszálltam autómból, arcomba csapott az utca pora. Nyakam köré húztam a kabátom gallérját, aztán besiettem a szemközti ékszerboltba. A tulajdonos épp egy követ vizsgált. Felpillantott, lesajnáló mosolyával végigmért. Felegyenesedett a pultról. Nyájasan, úriasanvisszafogott hangon köszöntött. Magas, vékony ember volt. Ősz haja fülére lógott, míg feje búbja csillogott a kopaszságtól. Keskeny, vértelen ajka alig mozdult beszéd közben. Álla pimaszul csúcsosodott, bőre sárga volt, mint egy élőhalottnak. Testtartása egyenes volt, épp csak a feje bukott előre kissé. Csenevész testén az ing buggyosan nyúlt ki mellénye alól. Barátnőmnek kerestem eljegyzési gyűrűt. A kínálat szemet gyönyörködtető volt, mégis hétköznapi. Különlegest kerestem. Hasztalan mustráltam a gyűrűket. Unalmasak voltak, élettelenek. Az ékszerész felhúzott szemöldökkel, kimért hangon tudakolódzott, miben segíthet. Mikor közöltem vele, mi a problémám a kínálatával, egy pillanatra megrökönyödve állt előttem. Attól féltem, megsértődött. Néhány pillanattal később lehajtotta fejét, és pakolni kezdte az ékszereket. Összeszorított ajakkal, hogy még én is alig hallottam, felajánlotta, látogassam meg otthonában, mert ott több tucat kőből válogathatok. Húzódzkodtam meghívásától. Szemével csak néha pillantott rám, akkor viszont fagyosan. Csábított a beleegyező válaszbólintásra. Átadott egy
névjegykártyát. Ridegen állt előttem, mint egy szobor valami régi elhagyott kastélyban. Kezet fogtam vele, közben fejével aprón, alig észrevehetőn biccentett. Kezemet araszolgatva húztam ki szorító fogásából. Megfordultam. Szó nélkül elhagytam az épületet. Késő délutánra járt már, egyedül autóztam a kanyargós úton. Mellettem fák árnyai suhantak, fölém érve egy pillanat erejéig megnőttek és beterítették a gépkocsit. Fojtogattak. Néhány perccel később szemem elé tárult a lakatlannak látszó, szürke, festetlen ház. Kéményéből fekete gomolyfelhő göndörödött kurtán. Az ablakokat vékony fémváz erősítette, sötétséget árasztottak magukból. A kovácsoltvasból készült kerítés vontatottan, csendben nyílt ki előttem. Mintázatában szemem fennakadt egy torz lényen. Talán törpe lehetett. Kocsimmal közvetlen a bejárat előtt parkoltam. Az udvar elhagyatott volt, gazos. Kúszó növények futottak fel a falra, körbeölelték a ház alját. Az ajtóra egy gusztustalan teremtmény ábrázata volt faragva. Nagy, hegyes fülei hátra szögezve, nyelve kilógatva. Meghúztam. A csengő harangként szólt, kettőt. Egy vén, görbe hátú lakáj nyitott ajtót. Bárgyú mosollyal tekintetén tessékelt beljebb. Hosszú, bíbor színű bársony függönyök díszítették a kövekből rakott falakat. Az ablakok között egyegy festmény volt elhelyezve. Mindegyik egy fiatal megkapó férfit ábrázolt. Az utolsó kép helyén csak keretet láttam. – Az az én helyem – szólt rám nyersen Linzbauer úr – a családom generációk óta ebben a házban él. Az ott az apám. A következő a nagyapám – háta mögött összefont kézzel sétált el a képek előtt. Mikor odaért hozzám, arcomra fordította tekintetét. – Csak nem fázik? Fehér a bőre! – Hangjában gúnyt és számonkérést felfedeztem fel. Élvezte, hogy félek – Kövessen! A dolgozó szobámban melegebb lesz.
Tétován lépkedtem a lába nyomán. Az íróasztal fém gombokkal volt kirakva. A szekrényeken vastag, leláncolt könyvek fészkeltek. – Miért láncolta le a könyveit? – Hangulatos… – zord hangvétele késként hasított belém – a gyűrűk miatt jött, nem?! – De, igen. Nyugtalanságom a székhez szögelt, pedig szerettem volna azonnal kifutni a házból. Fiókjából előkotort egy fekete tarisznyát. Tartalmát kiborította. Drágakövek gurguláztak végig az asztal lapján. A nekem legjobban tetszőért nyúltam, de Linzbauer úr tekintete megfogott. Nem mertem megérintetni a köveket. Minden kétséget kizáróan a legszebb gyűjtemény tárult elém, melyet valaha is láttam. – Olyan – hosszan elgondolkodva kerestem a megfelelő szót – élők… – Tudni akarja, mitől? – Most először láttam felcsillanni a szemét. Magához húzta a köveket, majd újra a már megszokott fagyos hangon szólt hozzám. – Életem műve. Ismeri Ön a mágiát? Nem is hisz benne, igaz?! – hangja goromba volt. Lealacsonyítón nézett rám, mint akit semmibe vesz – Tudja maga, milyen élete van egy magamfajtának ? Magányosan bezárva ebben az ódon házban… Egész életemben csupán öt barátom volt. Itt akarták hagyni az otthonom. Mind fiatalok voltak, gyönyörűek. Most itt vannak velem – élvezettel nézett a kristályokra. Felállt és az ablakhoz lépett. Hátat fordított nekem. – Ne próbáljon meg elmenni. Az ajtó zárva. Hallani lehetett, ahogy az udvaron dolgozik a kertész.
– Ottó, adok magának egy kristályt. Beleteszem egy karikagyűrűbe. Arca kisimult, mintha kifújta volna magát. Bólintottam. Belépett a lakáj, kezében két pohárral és egy üveg whiskyvel. Töltött. Az első korty után könnyebbnek éreztem magam, kezdtem megnyugodni. Másképp néztem a velem szemben ülő vénemberre. Sajnálattal. Minden bizonnyal beleőrült magányába. Üvegesen nézett a földre, szeme körül összerándultak szarkalábai. Lényegesen idősebbnek tűnt, mint néhány perccel előbb. Belekortyintott italába, sóhajtott. Zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy ékesen tündöklő kristályt. Elém tette. – Ez a magáé – apró volt, de gyönyörű. Bevilágította maga körül a teret. Tenyerembe vettem, és elbűvölve néztem a közepébe. Linzbauer felállt, árnyékával beborította a szobát. Mély, morajló hangon kántálni kezdett.
A Halál prológusa Az enyészet posványában éltem. Homály takarta előlem a világot. Megbújtam saját odúmban. Éreztem a nap közeledtét, mikor elhagyhatom nyirkos fészkem. Meztelen testemmel kimásztam a gödörből. Emlékszem, furcsa volt a friss levegő. Mocsaramban gázok bugyogtak, semmi élő nem maradt meg. Első alkalommal találkoztam a félelemmel. Aggódtam, milyen lesz találkozni az Emberrel. Teremtőm mesélt róluk, de óvva intett! Szagoltam az életet, felemeltem orrom és hagytam, hogy a szél ismertesse velem az újat. Megismerkedtem a halakkal és a madarakkal, a víz varázsával. Mesterem nem mondta, hogy boszorkányságokkal is fogok találkozni. Belenéztem a vízbe, magamat láttam. Játékos varázslat volt. A növények lenyűgöztek, arra hajoltak, merre a szél fújt. Otthonomban megtanultam, Ők adják a friss szagú levegőt. Találkoztam egy lénnyel, négy lába volt. Soha sem hallottam hasonlóról. Rájöttem, Teremtőm csupán egy csipetnyit tanított meg a mindenségből. Megértettem, rengeteget kell tanulnom, de éheztem az újdonságokra. Beszédbe elegyedtem a Négylábúval. Megkérdeztem, mi Ő. Azt felelte, „Ő önmagának semmi, de az Embernek állat.” Tudni akartam, mit jelent a szó, de a Négylábú azt mondta, „mindennek az Ember ad nevet”. Elgondolkodtam rajta. Visszamondtam új tanáromnak, amit tanultam: „Az Ember nevet ad mindennek, megmondja, mi micsoda.” Mosolyogva bólintott. Segítséget kértem tőle, hogy vezessen az Emberhez. Hallgatott, aztán fejét rázva elment. Tovább sétáltam az erdőben. Megismerkedtem új barátommal. Azt mondta, az Ember Pillangónak nevezte el, de hiába kérdeztem, Ő sem mondott róluk semmit. Megmutatta nekem a
virágokat és a szivárványt. Aztán elmondta, hogy nemsokára meg fog halni. Nem értettem, mi az a halál. – A halál a vég. Ahol Ő van, ott nincs élet. Az Ember megteremtette az időt. Azóta mindenkinek lejár egyszer az ideje. Amikor megtörténik, a Halál viszi Őket magával. – De ahonnan én jöttem, ott sincs élet – értetlen álltam. – Akkor te vagy a Halál – alighogy kimondta, örökre elaludt. Sírtam. Megharagudtam az Emberre. Elhatároztam, felkutatom, és ha lejárt az ideje, magammal viszem.
A hatos parcella Színek. Összemosódtak bennem. Ismét egy völgy, amiből kimászok. Kifújtam tüdőmből a párát, és továbbengedtem valaki másnak. Nekem már nehéz volt. A kerítés mögül követtem tekintetemmel. Araszolva haladtam, bal, aztán a jobb láb, közben figyeltem. Nem tudom, milyen volt, de láttam. Felálltam a kerítés talapzatára, és kezemmel megfogtam a rácsokat. Hidegek voltak, görbíthetetlenek. Erős kéz kovácsolta, nem az enyém. Ajkaim recsegve nyíltak szét, a száraz cserepek megremegtek rajta, majd hirtelen erővel egy sóhaj szakadt ki belőle. „ Tudom, mi vagy.” Arcom izmai eltorzultan merevedtek meg. Esetlen lemásztam, és bólogató fejmozgással elindultam a kőrengeteg felé. Kinyújtottam a kezem és követtem. Mikor megérkeztem, fennhangon olvastam a nevem egy kőtábláról és lefeküdtem.
Versek
Szüzességem elvesztése Míg csípőjének vértócsájában táncolva el nem pusztult lelkem szűzi világa, izzadó testemmel üvöltöttem bele, a holdas éjszaka hályogos szemébe.
Szerelmet veszek gyilkosságért Nagyobb az élvezet ha fojtogatnak, hát én most megfojtalak
Utolsó Te még hamuját sem érezted annak ami én vagyok és hozzád mégis oly kevés
Hanna Gólyavirág vagy: Tavaszt hozol. Nárcisz vagy: Békésen alszol. Harangvirág vagy: Szoknyád ringatod. Pipacs vagy: Lobogó tűz a hajad. Tavirózsa vagy: Örök álmot adsz.
Véres tangó Forró test fon maga köré, Előttem és mögöttem illatok derengnek A szerelem ütemére lépkedek Égő tüskék szurkálnak, Kények és kedvek táncoltatnak.
Nórával Pesten Jó volt sétálni a körúton Villamosnak integetni a remegő Margit-hídon A Duna csillogó hullámai felett, Sétálni, Nóra mellett. Jó volt ülni a padon, Hangod hallani a Margit szigeti parton. Puha szádról olvasni, némán, ismét szerelmet vallani. Jó volt utazni a metrón, Lélegzeted figyelni a huzatos peronon. Egy rohanó vaskazlon átölelni. Rossz volt, kiszállni.
Évforduló Kétéves évfordulónk volt Újra találkoztunk. Én imádtalak, te szerettél.
Idill Rózsaszál és harangvirág jár neked, Fényes bálok, pompás szeretők. Nekem, kopár temető sírhantja. Hozzád dal szól és vers, hozzám gyilok hang, hozzám a halál! Te virágba öltözve sétálsz a Margit-szigeten, S millióan udvarolnak kéjes bájaidnak, de én; én pucér vagyok és nevetnek rajtam. Neked könyvet írnak, te halhatatlan leszel, nő vagy!
Én és az Isten Nyereg nélkül lovagolok a fénytelenben, Szőrén ülöm meg táltosom az öszvérem. Három fiam körülöttem, Dögvész, Sírhomály és Pestis. Tarisznyánkban szenteltvíz. Azzal mossuk lábunk. Gyilkolva, harc nélkül vágtázunk. Műveim szerteküldöm, csatába, halálba. Drótot hagynak hátra, azon rángatom a három égtájat, míg Észak fagyos székében, kuporog az Isten.
1937 után Lord! Meghalt a költő! Eljött hozzánk, írt, szemével könyörgött. És mi mind, – Te is – hátat fordítottunk! Aztán könnyezve borultunk össze egy vonat miatt…
Fekete doboz Ha már hallod a holdat, születő gyermeked szeme csillogását a halált köszöntő virágot, akkor vagy méltó rá, hogy megérts. Ne csak nézz, olvass bennem! Kopott könyved vagyok az üres polcon. Nyisd ki, tanuld meg olvasni! Hallani a halhatatlant, látni a láthatatlant, Hinni magadban.
Gyertyák a tóban Zöld nyálka, csúszós kő. Járdának lerakva, kövek haladnak. víz csobban, úszik a tóban. Ezer gyertya lángja várja. Árnyék kúszik, kígyó a tóban, egy lány nyakában. Vizes folt a köveken, kapkodó lélegzet rohan. Egy nevet kiabál, majd hangja megtorpan. Szeméből vér csordul, átkozza a gyertyákat.
Örökségem Megtanított büszkeség a nevem. Nem kapok mást.
Szavak egy paraszt sírja felett Magyar ember volt! Magyar fából faragták. Magyar büszkeséggel és magyar szerencsével. Magyar sorssal, magyar paraszt volt. Konok, makacs, paraszt! Ekét húzó, ráncosra aszalódott paraszt volt. Földet túró, derék-sajgó, parasztember. A föld volt kenyere és szerelme. Szájából a falatot kicsenték, Karjaiból az erőt kiűzték! Hatalmas, erős kövekből rakták sírját. Lelopták róla a legszebb sziklát!
Nóra Könnyeid, mint frissen cseppentett aranyló méz, Egy csepp a víz sodrásából, amin Szivárványt játsszék a mulandó fény. Bár tűnődhetnék el e könnyek forrásain! Száríthatnám fel patakod csókjaimmal; Tested, mint reszkető nyárfalevél, táncol az ág szélén. Sírva bár, de szembe néz a szélfútta gondjaival. Bár hordhatnám e vérző levelet kezem tenyerén! Remegő szád, melyből a szó kitör Ahol hangod testet ölt, A száj, mely jobban csillog mint a víztükör. Csak játszol velem, hogy ajkam, ajkadhoz érhet! Miként két olvadó ólomcsepp, Mely nehezékként horgasztja fejem, előtted!
Nóra ölelése Mikor szólni akarsz, szád édesen nyílik. Mintha túlérett füge bőre szakadna… És mikor simogatsz, egy lepke száll arcomra Apró csókokkal elborítja. Ölelésedben, meleg leheleted nekem az oxigén! És ahogy szád a nyakamhoz ér, Testemet elönti a vágy és a forróság. Bár túrhatnék a hajadba! Ihatnám ki medencédből szerelmünk áldomását A csillogó pelyhekről…
La Noră Donna /Bájosan andalog az ágyon és játszik./
Torkából feltörő kéjes nyögés Kíséri a nyakán végig futó izzadság cseppeket. Fürge nyelvemmel fúrok csípőjébe, Ízlelgetve sétálok keblére. S mikor megmászom melle rózsáját, elül a teste. Akár hullám után a víz felszíne. Egy utolsó remegés, egy utolsó hullám. Ajkam újra mézt kíván a fenséges kehelyből. Nedvét akarom inni csillogó pelyheiről! Érezni, hogy ajkaimon végig folyik, Látni, hogy nyakamról combjára cseppen, Hogy aztán mohón, onnan újra felcsókoljam! Éreznem kell férfiúságom remegését, Szája sűrű nedvében! Nedves haját forró csípőmben.
S ha már szélcsend van a vízen, Hideg kezét mellemre teszem. S egy csókkal a halántékán folyó könnycseppre, megköszönöm!
Zárkámban Térdemet karomba zárva kuporgok a sarokban, arcomat könnycseppek lepik el, vacog a fogam. Csend és sötétség vesz körül. Csak néhol egy fénycsík a falon, Ami beszűrődik ablakomon. Bele tudnék markolni, harapni, Mint rácsokba a zárkám körül! Fojtogat a csend, hideg kezét nyakamra teszi, Hallom ahogy erőlködik és porcaimat roppantja szét!
Rongy és Selyem A szomjúság szárazra tépázott, Az őrület megkopasztott. Ijedt szeme kopogtat a homloka alatt, a földön kotorász, magához markolja a váltást. Pucéron, görcsben támasztom az ajtót. Kezemmel magamhoz húzom az arcát, megszagolom a haját. Vicsorogva harapom bordáit. Ócska rongyaival takarózik, arcán vágányt vágnak körmeim. Hörögve rángatja a fejét, Torkára kúsznak hűtlen ujjaim. Egy roppanás megtöri a hangos-csendet. Végre ágyba teszem. Selyem födéllel, elfedem!
A fehér ruhás lány Lassan múlik el a pillanat, Avar alá bújnak az évek. Ötödször hullnak le az éles levelek! Egy levél, aztán a másolat. Dalt fütyül a szél a földön, körbe táncoltatja a fehér ruhás lányt. Majd üvölt és mindent maga alá ránt. Dühöng, csapkod, visít, esztelen ordít. Megölte Őt!
Romjaink Tested romjain fekszem, Elernyedtünk, mindketten. Fülem mellett száll leheleted. Lassan, kihúzom belőled.
Halott Matilda Csendben követtelek, a tómederben, meglestelek! Sóvárgó tekintetem tükrében pengék repkedtek, Míg gyermeki ajkad kedvesen dalolgatott. Magam markoltam, játszottam. Kezem megremegett, néztelek. Száraz nádak nyúltak az égnek, Nap lándzsáin foszlottak részeid, Giliszták fúrták csontjaid, Fáradt testedben elernyedtek izmaim.
A lány a hintóból nézte Lombját hullató fához kötözték. Tépett volt a rongya, mocskos a múltja. Szeméből üvegcserepek hulltak, Sáros vágányok mosták arcát, kutyákra várt. Galambok szálltak az ágakra. Hugyos volt a nadrágja, száraz a torka. Szíve volt az üllő, sorsa a kalapács. Lehajtotta fejét és egy pengéről álmodott. Kígyó mart a lábába, Tőrt dobtak a hátába. Összeteszi két kezét, ködbe engedi holt leheletét, búcsúzik a lánytól.
Corvus Hosszan vijjogva szállt karomra, szemembe nézett és kivájt belőle egy darabot. Csőrén csillogott. Tovább szállt, megfordult, másikat hozott. Egyik szememmel utam látom, másikkal a Tiéd.
Nemezis Ezüst-tollú vészmadár, Véges utamon szállsz. Szép vagy, nem csak te, de a tested is. Feladatod, hogy elvigyél Elysiumba, Nem gyűlöllek, nem félek, féllek és szeretlek! Reménymadár. Régóta ismersz, Tudod, vártalak. Tedd amit kell, Vigyél el, Halált hozó angyal.
Zuhanok Kések közt táncolok, csillagok hullnak körém. Fenn ülök a Semmi tetején, körbe visz a mindenségben. Körbe vesznek izzó lándzsákkal, bökdösve mutatják az utam. Vasparipám szökken ki alólam, hogy másnak adja szöges nyergét. Maroknyi erőm szegi a végtelen magasság, Mire én is alábukok és a csillagokkal zuhanok!
Tolvaj vers Az én apám, akinek nem kellek, Azt mondta az én apám: „és nyald ki anyád valagát!” lenyeltem a szót, gyomrom marja. Bús szívem töretlen jut magányba. Lopott szavak: „Nincsen apám…”
Felnőttem Vasárnap reggel rétest sütöttek a konyhán A lépcsőn ülve ábrándoztam illatán. Cseresznyefára másztam, onnan nevettem a világot, a falut. Ebéd után a halastónál Feküdtem a nap alatt, élveztem a sugarakat, átrohantam a kukoricáson és gyerek voltam. Apróka kis fiú. Húsz év mögöttem, elvesztem.
Szép délután Megszűrte napfényét a függöny, Megtörte erejét, rózsás bőröd, Szeretkeztem veled, Meghaltam rajtad, hogy teremhessek, Száraz ágaimon új levelet. Világi mosolyod, csodálkozó szemed, Verejtékpecsét csókod nyomán, Ébresztett bennem új életet, Verset. Én most, boldogságot hirdetek.
A klavikord Borúsan pendül a bús húr Örvénylik lassan a hűs bor Az asszony táncol a dallamra Öregesen hajlik a gesztenyefa Öregesen hajlik a gesztenyefa Jöjj kedves az árnyékába Hadd tegyem fejem a combodra Cirógassa kebled egy fűszál Míg a klavikord dallama a fülünkbe száll Míg a klavikord dallama a fülünkbe száll Száraz bor ízével a szájam szélén Csókod várom a dal végén Hajolj fölém dús hajaddal S várd meg még szól a dal S várd meg még szól a dal
A halott Feneketlen mederben, hús féreg fúr a mélyben, langy gőzben gally hajolgat, béka puffog mocsár-éjben, csigák kúsznak fa tövében, Tündér háló kifeszítve, gyilkos pók a közepében, Fa alatt a humuszban, egy kígyó szeme villan, holt test hull a földre, Megalvadt a vére.
Torom Roppan a gally, reccsen az ág Zizzen a nádas sűrűje Roppan a csont, koppan a gyűrű Rezzen a romlott esküje Csobban a víz, cseppen a csepp Lobban a tűz, fojtó a kérdés Himnusz az élet, titok a válasz Csurran a vér, lopott a kereszt Kotyog a csónak, torpan a hullám Torban a villám, koporsóban a hullám!
Fülszöveg Császár Róbert nemrég lett tagja az egyik legnívósabb irodalmi szervezetnek, a FISZ-nek. Gyerekkora óta ír prózát, újabban versekkel is kísérletezik. Behatárolható, jellegzetes témája nincs; mindenről ír, amit épp lomjai közé nemesít. Megjelenítő erejével olykor már az abszurd nehezen kiismerhető ösvényeire csalja az olvasót, de ezek a kitérők nem mindig tudatosak, mindenesetre még jobban színezik az amúgy is gazdag színvilágot. Rögzítések, jelenetek, továbbá egypercesre vetkőztetett történetecskék kapnak helyet a tehetséges író első kötetében. Merényi Krisztián
