Fer-Kai
Tündér Rózsa és az ifjú Rózsalovag Élt egyszer egy szegénylegény, akit Jankónak hívtak. Nem volt neki egyebe, mint a rajta lévő ruhája, mégsem tartotta szegénynek magát. Nem volt neki háza, sem hazája, de otthon érezte magát bárhol, széles e világon. Nem volt neki családja, ám testvére volt minden embernek; rokona a fáknak, virágoknak és az összes fűszálnak. Barátságban élt az állatokkal is, legyenek azok föld alatt, föld felett, vagy odafönt az égben. Nem hasított ki magának egyetlen darabot sem a világból, így hát övé volt az egész nagyvilág! Szabadon kóborolt Jankó, amerre csak kedve tartotta. Bárhová ment, hazament – az idegenek is úgy érezték, hogy rég nem látott ismerősüket, családtagjukat köszöntik benne. Hol itt vállalt munkát, hol meg amott. Ha kellett, juhokat őrzött, ha kellett, árkot ásott vagy tetőt ácsolt. Mikor mit hozott eléje a sors, ami úgy tűnik, pártfogásába vette a jóravaló, szorgos legényt. Vándorlásai során Jankó egyszer egy nagy mezőre tévedt, ahol kegyetlenül tűzött rá a nap. A végtelen pusztán nem volt semmi árnyék, a fűszálak is egyre ritkásabbak nőttek. Homok borította a tájat – mintha sivatagban kóborolt volna a legény! Hamarosan elfogyott az ivóvize is. Késő volt már visszafordulni, hogy vízhez jusson, így hát csak ment, mendegélt előre, és életében először fordult elő, hogy vándorlás közben nem fütyörészett. Másnap reggel egy nagy sötét erdő tűnt fel a távolban; mögötte zord hegyek tornyosultak. Felcsillant Jankó szeme a látványtól! Örült az erdőnek, ami bizonyára patakot is rejt magában, teli kristálytiszta forrásvízzel. Megszaporázta lépteit, hogy a rekkenő hőségből mihamarabb beérjen a lombok árnyékába. Ám ahogy közeledett az erdőhöz, úgy lohadt le egyre inkább a lelkesedése. A nagy sötét erdő ugyanis egyáltalán nem volt már olyan vonzó, mint amilyennek messziről látszott. A feketébe öltözött fák gyászos seregként sorakoztak egymás mellett. Halotti csend volt, sehol egy légyzümmögés vagy madárcsivitelés. A legény életében először tévedt olyan tájra, ahol nem érezte otthon magát. Valami vagy valaki fenyegető jelenléte érződött a sötét erdő mélyén; veszély leselkedett a vándorra minden egyes fa mögött! Jankó mindezek ellenére – bár nem is nagyon tehetett mást – belépett a némán feketéllő fák közé, ahol hűvös nyirkosság és félhomály fogadta. Nem hallatszott más, csak a talpa alatt széttiport gallyak reccsenése. De ni csak, mintha valamilyen halk sóhajtozás és nyöszörgés hallatszana a közelből! Jankó megállt, és ekkor tisztán hallotta, hogy milyen irányból jönnek a hangok. Elindult arrafelé, és hamarosan egy tisztáshoz ért. Apró kis öregember jajveszékelt ott, aki a tisztáson keresztülfolyó patak fölé hajolt, és szemmel láthatóan nem bírt felegyenesedni. De nem ám, mert a furcsa kis emberkének volt egy igencsak hosszú, hófehér szakálla, amire a patakmederben rágördült egy jókora nagy kő, és foglyul ejtette az ősz szakáll tehetetlen gazdáját. Megszánta Jankó a bajba került öregembert. Kínzó szomjúságát feledve belegázolt a patak vizébe, és minden erejét megfeszítve odébb gördítette a mázsás súlyú követ. Az öreg emberke óvatosan felegyenesedett, s eközben hangosan reccsent egyet a dereka. Nagyot nyújtózkodott (még hangosabb reccsenés), majd Jankó felé fordult, és reszelős hangján így szólt: – Köszönöm édes fiam a segítséget. Már azt hittem, hogy örökre itt maradok! Pedig egyetlen porcikám sem kívánt sokáig elidőzni itt, az elátkozott erdő patakjának foglyaként! Ám Jankótól nem érkezett válasz. A legény meg sem várta, míg teljesen leülepszik az iszap a patak felbolygatott medrében, csak ivott és ivott, mint aki napok óta nem látott vizet – és mint tudjuk, valóban ez volt a helyzet! Az öreg együtt érzően bólogatott. 1
– Úgy látom, a Szomjúság pusztája felől jöttél, fiam. Pontosan úgy, mint ahogy a dalainkban meg van írva! – mondta. Jankó, miután szomját oltotta, csodálkozva nézett a nagyszakállú, nagyorrú és csuda nagy fülű emberkére, mire az így folytatta: – Igen, ősi énekeinkben az áll, hogy a pusztán túli világból érkezik hozzánk egy legény, aki méltó lesz rá, hogy Rózsalovag fegyverzetét viselje. Ő fogja legyőzni az iszonyú Hétfejű sárkányt, és ő fogja életre kelteni Tündér Rózsát! A Rózsa ereje feloszlatja majd a sötétséget, és Meseerdő végre felszabadul a hétszeres átok alól! A legény nem sokat értett az emberke szavaiból, de érezte, hogy igazat beszél. A dermesztően fekete erdő mindennél ékesebben tanúsította igazát. – Mondd el, mi történt itt nálatok! – kérte Jankó a kis öregembert, aki nagyot sóhajtott, majd belekezdett a szomorú históriába: – Valaha itt virágzott a gyönyörűséges Meseerdő, és örök tavasz volt e tájon. Meseerdő lakói – manók, tündérek és egyéb mesebeli teremtmények – békében és boldogságban éltek egymással. Tündér Rózsa volt a birodalom királynője, s uralkodott hosszú időn át mindenki nagy megelégedésére és örömére. Tündér Rózsa olyan csodaszép teremtés volt, mint virágok között a rózsa, s nem akadt párja a világon! Az erdő közepén van egy tó, a Tündérek tava, s annak a partján egy magasba szökő sziklaorom, tetején a Héttornyú várral. Azaz csak volt, mert amióta az a szörnyűség történt, már csak várromról beszélhetünk, tornyok nélkül… – Az ősszakállú kis emberke megborzongott, majd erőt vett magán, és tovább folytatta: – A Héttornyú várban lakott Tündér Rózsa, és onnan igazgatta birodalmát. Pompás udvartartás, szépség és vidámság vette körül. Volt egy testőre is, a vitéz Rózsalovag, aki egy varázserejű páncélt kapott Tündér Rózsától. A lovag szinte legyőzhetetlen volt benne. Valójában nem is nagyon volt szükség az erejére, hiszen, mint mondtam, békesség uralkodott Meseerdő rengetegében. Az erdőn túli hegyekben élt ugyan három gonosz boszorkány, akik hűséges szolgái voltak a Hétfejű sárkánynak – bár az is meglehet, hogy a sárkány volt az ő szolgájuk. A gonosz boszorkányok hiába irigyelték Meseerdő lakóinak boldogságát, éppen ez a boldogság és békesség tette lehetetlenné, hogy illetéktelenül behatoljanak ebbe a birodalomba. Mindaddig, amíg… – Az öreg hangja ekkor elcsuklott. Jankó megrendülten hallgatott. Együtt érző tekintete láttán a kis emberke remegő hangon tovább mesélte a történetet: – Rózsalovagnak egyszer csak hirtelen fejébe szállt a dicsőség. Olyan érdemeket kezdett magának tulajdonítani, melyeket a Tündér Rózsától kapott varázserejű páncélnak, pajzsnak és kardnak köszönhetett. Valószínű, hogy a boszorkányok átka is okozója volt ennek, mert minden évben szörnyűséges átkokat szórtak Meseerdő birodalmára! És az egyik átok, a legsúlyosabb, hétszeres átok egyike valahogyan utat talált Rózsalovag szívéhez, aki ettől kezdve más színben kezdte látni a világot, és benne saját maga szerepét. Önteltté és pökhendivé vált! Még akkor is, amikor a boszorkányok ellenünk küldték a rettenetes Hétfejű sárkányt, aki a páncélos vitéz beképzeltsége nyomán, mint valami résen keresztül, benyomult a birodalmunkba. Amerre csak ment, mindent eltiport és felperzselt. Hatalmas pusztítást végzett, mire a Héttornyú vár lábához ért. Ekkor Tündér Rózsa védelmére harcba indult testőre, a tetőtől-talpig páncélba öltözött Rózsalovag. Büszkén vonult át a vár kapuján, de alighogy átlépte a küszöböt, odakint megcsúszott a sziklán, és dicstelenül lezuhant a mélybe… A páncélnak nem esett baja, szinte meg sem karcolódott, de az elbizakodott vitéz nem élte túl a zuhanást. A Hétfejű sárkány – biztos, ami biztos – tüzet okádott rá mind a hét fejével; így Rózsalovag holtteste elhamvadt a lángokban. Hamvai szétszóródtak a hegy lábánál, ahol mind több bogáncs és kóró ütötte föl fejét. Miután veszni látszott a birodalom, Tündér Rózsa megfogadta, hogy egy jóravaló ifjú vitéz segítségével egyszer majd újjáéleszti Meseerdőt, azután kecses tündérszárnyaival kiröppent a Héttornyú várból. A sárkány nehézkes szárnyaival üldözőbe vette őt a levegőben, de nem tudta utolérni. Tündér Rózsa a sziklaorom mellett lévő tó vizébe vetette magát, és azon nyomban virággá, egy csodálatos szépségű tündérrózsává változott. A hófehér virág azóta is
2
hervadhatatlanul ringatózik a tó hullámain. A Hétfejű sárkány éktelen haragra gerjedt, mert a Tündérek tavához és a közepén nyíló csodavirághoz nem férhetett hozzá, a belőlük áradó tisztaság, az Örök Tavasz lehelete miatt. Meseerdőre viszont sötétség, szörnyű bánat és nyomorúság borult. A sárkány bosszúból lerombolta a Héttornyú vár tornyait, és befészkelte magát a romok közé. Innen ellenőrzi, mi történik az elátkozott birodalomban. Meseerdő lakói állandó félelemben élnek, és bujkálni kénytelenek. Bár emlékezetünk mélyén ott él a birodalom régmúlt szépsége és derűje, nap mint nap ennek a fordítottjával találkozunk. Az örökös kesergés közepette ősi dalokkal vigasztaljuk egymást, illetve önmagunkat. A dalokban Tündér Rózsa fogadalmára emlékezve az új Rózsalovagról énekelünk, aki a Szomjúság pusztáján keresztül érkezik hozzánk. Aki tisztalelkűsége révén méltó lesz rá, hogy magára öltse a varázserejű páncélt, és magasba emelje a csodás kardot, illetve pajzsot. Aki harcba indul ezekkel, és legyőzi a Hétfejű sárkányt! Jankó szelíden ránézett a mind lelkesebben magyarázó emberkére. – Csak az a baj, hogy semmiképpen sem lehetek én ez a megjövendölt bajnok, mert hiányzik belőlem a nagy-nagy tisztaság és kiválóság. Én csak lődörgök a világban hol erre, hol arra – mondta csendesen. De az öreg erre aztán még jobban tűzbe jött. Csak úgy röpködött hófehér szakálla a levegőben, ahogy követni próbálta gazdája izgatottan rezgő állát! – Dalainkban az áll, hogy az ifjú jelölt a szerénysége miatt eleinte nem ismeri föl, hogy méltó a varázsfegyverzet viselésére. Pedig tiszta ő, akár a pajzsot díszítő hétszirmú aranyrózsa, vagy a Tündérek tavában nyíló tündérrózsa. Éppen ezért, majd… – harapta el váratlanul mondat közben, de aztán a legény kíváncsi tekintete láttán így folytatta: – Majd meglátod… Jankó elmosolyodott. Ez igaz. Majd meglátja, mi lesz, hogyan alakulnak a dolgok! – Ami tőlem telik, azt megteszem; próbálok segíteni rajtatok. Meseerdőn és Tündér Rózsán… – válaszolta Jankó. De miközben kimondta a tündérkirálynő nevét, a szíve váratlanul egy akkorát dobbant, hogy majd’ kiugrott a helyéből. Elámult a legény, mert még sohasem érzett ilyen jóleső izgalmat és várakozást! Abban a pillanatban, amikor szinte harangként kondult meg a szíve, az erdő némaságát apró neszek váltották fel. Az elátkozott birodalom alig észrevehetően ébredezni kezdett. Fehérszakáll – mert így hívták az öreg manót – ragyogó arccal nézett Jankóra, majd így szólt: „Az ifjú vitéz szívének dobbanása Úgy hangzott, mint hét torony harangzúgása.” Miközben e sorokat felidézte a dalból, a kis öreg szája fülig ért örömében. – És hogyan folytatódik tovább az ének? – kérdezte Jankó. „Ezután már nem volt ura a szívének, Rózsaútra hívta őt az ősi ének. Útra kelt a legény, a várnak romjához, A varázspajzson nyíló aranyrózsához.” – Értem. És ez így is lesz! – mondta elgondolkozva Jankó, és máris készülődni kezdett, hogy útnak induljon. Isten áldjon téged, ifjú Rózsalovag, Győzelemhez vigyen a te Rózsautad!
3
– rögtönzött egy kis szavalatot búcsúzóul Fehérszakáll, aki úgy látszik, nagyon kedvet kapott a rímekben való fogalmazáshoz… Kezet ráztak egymással, azután a legény elindult befelé a sűrű rengetegbe. Meseerdő, úgy látszik, megkülönböztetett figyelemmel kísérte a jelölt útját. Amikor az éhségtől korogni kezdett a gyomra, feltűnt előtte egy szederbokor, ami roskadásig tele volt édes erdei gyümölccsel. Nem csoda, hogy miután Jankó degeszre ette magát, ismét megjött a kedve fütyörészni! A Hétfejű sárkány megérezte, hogy erős ellenfél tűnt fel a birodalomban. A szörnyeteg a lerombolt tornyú vár szétszóródott építőkövei között aludt. Szokatlan nyugtalanság kísérte álmát, amelyben egy legyőzhetetlen vitézzel csatázott. Eközben Jankó az erdő közepéhez ért. A fák között egyszer csak megpillantotta a Tündérek tavát, partján az égbeszökő sziklaorommal, s annak tetején a Héttornyú vár romjaival. A falmaradványok közül kilátszott a sárkány egyik szárnya. Éppen olyan volt, mint egy denevéré, csak elképzelhetetlenül nagyobb! A rettenetes állat többi része szerencsére nem látszott, de a föld időnként megremegett a Hétfejű sárkány horkolásától. A sziklafal pereméről kisebb-nagyobb kövek váltak le és zúdultak alá a rázkódástól. Jankó olyan halkan, hogy csak ő hallhatta, elismerően füttyentett egyet. Ilyen óriási szörnyeteget a nagyapja, sőt az ükapja sem látott soha! De aztán tekintete átsiklott a Tündérek tavára, és szíve ismét egy akkorát dobbant, hogy attól tartott, még a sárkány is meghallja! Mert a tó közepén megpillantotta a csodálatos tavirózsát, vagyis a virággá változott Tündér Rózsát. A hófehér virágszirmok kecsesen hajladoztak a gyenge kis fuvallatra – mintha tündértáncot lejtenének a víztükör felett, amely hűségesen megkettőzte a látványt. Ki hallott még ilyen csodát, de Jankó menthetetlenül szerelembe esett a tündérrózsával! Alig tudta visszatartani magát, hogy oda ne rohanjon, és bele ne vesse magát a tó vízébe. Szeretett volna ő maga is virággá válni, hogy együtt ringatózzanak a tündértó közepén. Ám ekkor a magasból egy fülsiketítő horkanás hallatszott, és szilánkokká törte Jankó álomképeit. Hát persze, a siker nem hullik olyan könnyen az ölébe; az életre-halálra szóló küzdelem elkerülhetetlen! Nagy nehezen elszakította figyelmét a Tündérek tavától, és megvizsgálta, miként tudna észrevétlenül a hegy lábához kerülni. Hiszen meg kell találnia elődje fegyverzetét, a varázserejű páncélt és a hozzátartozó pajzsot, kardot is, amelyekkel legyőzheti a Hétfejű sárkányt! A vizsgálódást útiterv, azt pedig tett követte. Jankó óvatosan, fától-fáig osont az erdőben, majd a nyíltabb terepen fedezékül használta a nagyobb bokrokat és sziklákat is. Sikerült is észrevétlenül eljutnia a sziklafal lábához. – De ha megtalálom is, hogyan tudok a nehéz páncélban felmászni a várhoz? – töprengett Jankó, ám nem jutott eszébe semmiféle használható ötlet. A páncélra viszont hamarabb rátalált, mint hitte, mert a sziklák között megcsillant a fény egy ezüstszínű felületen. Igen, a varázspáncél hevert ott, szinte vadonatúj, kifogástalan állapotban! Úgy látszik, nem fogott rajta az idő – egyszerűen nem állt az idő hatalmában. Jankó csendesen és kicsit megilletődve magára öltötte a páncélt, ami meglepően könnyű viselet volt. Nem tudta a legény, honnan is tudhatta volna, hogy a páncél csak az arra méltó lovagoknak volt könnyű, mások meg sem bírták volna mozdítani! A földön ott hevert arccal lefelé fordulva a csodapajzs is. Jankó fölemelte a porból, és hátrahőkölt a meglepetéstől, amikor megpillantotta rajta a sokat magasztalt aranyrózsát. A pajzs úgy volt kialakítva, mintha víztükör lenne a felülete, és abból nőtt ki a hétszirmú aranyrózsa. Miközben Jankó elmélyülten szemlélte a rózsát, egy leírhatatlan szépségű leány arcképe derengett fel a szirmok között. A legény vadul kalimpáló szíve már tudta a választ: Tündér Rózsa arcképe rejlik a hétszirmú rózsában, és az ő varázsereje lakozik a pajzsban! A következő pillanatban máris szüksége lett Jankónak erre a védelemre, ugyanakkor nem kellett már töprengenie azon, hogy miként juthat fel a sziklafalon, mert maga a rettenetes Hétfejű sárkány zúdult le a magasból, mint a fergeteg! Úgy látszik, észrevette fentről az ifjú Rózsalovagot, miközben ő teljesen belefeledkezett az aranyrózsából kirajzolódó arcképbe.
4
Jankónak csupán arra volt ideje, hogy gyorsan maga fölé rántsa a pajzsot. Így várta a halált, ami a rázúduló hatalmas test alatt fogja érni őt. De nem így történt… A varázspajzson csak egy gyenge ütést érzett, aztán egy irdatlanul nagy zuhanás robaját hallotta. A Hétfejű sárkány keservesen felbődült, majd szédelegve próbált feltápászkodni a földről, a sziklafal tövében. Óriási porfelhő vette körül, és a nagy rázkódást követően odafentről még mindig egyre csak hullottak a kövek. Jankó szemébe ekkor jobb kéz felől egy vakító fény tűzött, és hősünk megpillantotta a pajzshoz tartozó varázskardot. A sziklák között állt, hegyével egy mély repedésbe szorulva. Szerencsére nem tudta a legény, hogy a kardot mindeddig még senkinek sem sikerült kihúznia a kőből, pedig sokan megpróbálták már… A Hétfejű sárkány eközben összeszedte magát, és máris támadásra készült. A hatalmas tépőfogak és a torkokból előtörő füstfelhők nem sok jót ígértek! Miközben az óriási fenevad hátsó lábára állva felágaskodott, Jankó egy szempillantás alatt kirántotta a kőbe szorult kardot, és azzal vette fel a harcot a túlerővel szemben. Az ifjú Rózsalovag valóban méltó volt a csodás fegyverzet viselésére, hiszen szívét a legnemesebb szándék és a legtisztább szerelem fűtötte! A Hétfejű sárkány hiába próbált hatalmas csapásokat mérni ellenfelére, illetve tüzet okádva halálra perzselni őt; Jankó egyik támadást a másik után védte ki pajzsával. Amikor viszont ellentámadásba lendült, villámgyors suhintásokkal egymás után kaszabolta le a sárkány hét fejét. És láss csodát: amint lehullott a fenevad valamelyik feje, a Héttornyú vár lerombolt tornyai közül nyomban visszanőtt egy torony a helyére! A szanaszét heverő kövek sorra visszarepültek oda, ahol korábban voltak. Mire a Hétfejű sárkány utolsó feje is porba hullott, a Héttornyú vár teljes épségben pompázott a sziklaorom tetején. Jankó, miután meggyőződött róla, hogy a gonosz sárkány valóban elpusztult, gyorsan a Tündérek tavához sietett. A sima víztükör háborítatlanul visszatükrözte az eget, és a tó közepén nyíló tündérrózsa hófehér szirmait. Mélységes csend volt a tó körül. De már nem az a halotti csend, ami Jankót fogadta az elátkozott erdő fái között, hanem egy olyan csend, ami teli volt élettel és örömteli várakozással. Az ifjú Rózsalovag levetette magáról a páncélt és a sisakot. Letette melléjük a pajzsot, és a még véres kardot beleszúrta a földbe. Besétált a gyorsan mélyülő vízbe, majd úszni kezdett. Csak most vette észre, hogy jobb kézfején megsérült egy kicsit a küzdelemben. A sebből vér szivárgott, s Jankó vércsíkot húzott maga után a vízben. – Milyen jó, hogy nem élnek errefelé cápák! – gondolta, és elmosolyodott. Ha cápák nem is voltak a vízben, de a hegyek felől három fekete pont tűnt fel az égen, és nagy vijjogás kíséretében gyorsan közeledtek. Csak nem dögkeselyűk jönnek az elpusztult sárkány teteméből lakmározni? Hát nem, annál sokkal rosszabb: a három gonosz boszorkány száguldott a seprűjén, hogy megakadályozzák a hétszeres átkuktól sújtott Meseerdő közelgő felébredését! Nagy siránkozásba és átkozódásba kezdtek, amikor megpillantották az elpusztult sárkány tetemét és a Héttornyú vár diadalmasan magasba szökő tornyait. Dühödt rikácsolással vetették magukat a vízben úszó Jankó felé, aki már-már a tó közepéhez ért. Mint három ragadozó madár, úgy süvítettek a boszorkányok a levegőben, és szélnél sebesebben közeledtek a legényhez. Közben szörnyűséges átkokat szórtak Jankóra, de éppen ez lett a vesztük. Az átkok visszapattantak a tó tiszta víztükréről, aminek tisztaságát a boszorkányokon kívül nem zavarta meg semmi. A saját átkaiktól eltalált gonosz boszorkányok lefordultak a seprűről, és tehetetlenül jajveszékelve belezuhantak a tóba. Magasra csapott a víz felettük, és ők, mint valami kövek, úgy süllyedtek le a Tündérek tavának fenekére, hogy ott nyomban valódi kövekké váljanak. A víztükör már újra csendes volt és teljesen sima, amikor Jankó kisvártatva megérkezett a tavirózsává lett Tündér Rózsához. A virág hamvas szépsége egészen ámulatba ejtette a legényt. Először nem merte, de aztán nem tudott ellenállni a vágynak, és jobb kezével
5
végigsimított a hófehér szirmokon. Ám ekkor a kezén lévő sebből a virágra hullott néhány vércsepp. Ami ezután történt, olyan volt, mint egy csoda, vagy inkább maga a csoda! A virág összezárta szirmait, és a tündérrózsa virágból Tündér Rózsa tündérkirálynő lett. Lélegzetelállítóan szép volt! Királynői méltósággal viselte szépségét, amely szíve rózsakelyhéből sugárzott. Rámosolygott hősünkre, aki elpirult, és zavarában vizet nyelt a tóból. Nem tudhatta, honnan is tudta volna, hogy aki egyszer vizet iszik a Tündérek tavából – és akinek ez a víz nem árt meg –, az maga is tündérré válik! Jankó mélységesen megdöbbent, hogy amikor Tündér Rózsa kézen fogta őt, és kecses tündérszárnyaival felröppent a levegőbe, akkor ő könnyedén követni tudta. Persze hogy követni tudta, hiszen a tündérré vált legény hátán pompás szárnyak nőttek ki észrevétlenül. Gyorsan emelkedtek mind magasabbra, mert a szárnyakon kívül a tiszta szerelem ereje is felfelé repítette őket. Egészen a Héttornyú várig, ahonnan körültekintettek a gyönyörűséges tájon. Meseerdőre rá sem lehetett ismerni. A korábban koromfeketébe öltözött fákon újra színpompás virágok nyíltak, s méhek serege döngicsélt körülöttük. A némaságot vidám hangok váltották fel. Tündérlányok és tündérlegények muzsikáltak, és végeérhetetlenül járták körtáncaikat, vagy kergetőztek tarka pillangóként a levegőben. A földön manók és törpék végezték könnyedén a másoknak oly nehéz munkát, de azért bőven jutott idejük játékra és komoly beszélgetésekre is. Közöttük állt lelkesen integetve Fehérszakáll is, akinek hosszú ősz szakálla vidáman lobogott a szélben. A tavaszi zsongásban egyszarvú állatok sétáltak méltóságteljesen a fák között, és más, soha nem látott mesebeli lények tűntek fel a tisztásokon, vagy odafönt az égen. Az Örök Tavasz visszatért Tündér Rózsa birodalmába! A tó partján, ahol az ifjú Rózsalovag levetette magáról varázserejű fegyverzetét, most egy gyönyörű templom állott. A földbe szúrt kardból lett a torony, a páncélból a templomépület, és a csodapajzsból a kupolája, aminek tetején pompásan ragyogott a hétszirmú aranyrózsa. Itt, a Rózsa alatt esküdött örök hűséget egymásnak Tündér Rózsa és Jankó, az ifjú Rózsalovag. Beköltöztek az újjászületett Héttornyú várba, ahol aztán pontosan hét gyermekük született: hét tündérien szép, pajkos gyermek! Minden toronyba jutott egy-egy, akik egymással összhangban élték boldog tündéréletüket. Akárcsak szüleik, a tündérkirálynő és a lovagból tündérkirállyá választott Jankó! A sziklafal tövében, az elpusztult sárkány teteméből különös formájú szikla lett. Abban a pillanatban változott sziklává, amikor a vízbe hullott boszorkányok kővé dermedtek a tó fenekén. A Tündérek tavának közepén pedig, ahol a hófehér tündérrózsa ringatózott, egy pompás szökőkút keletkezett. Hét karcsú vízsugár szökött fel a magasba, egészen a Héttornyú várig. Ha elmész oda, Te is megláthatod; ha van hozzá merszed, meg is kóstolhatod. De soha ne felejtsd, hogy akinek ez a varázserejű víz nem árt meg, maga is Meseerdő tündérévé válik!
6
