FELÜGYELET ÉS ELLENÕRZÉS JOANNA RICHARDSON: Az Európai Unió költségvetése az integrált ellenõrzési rendszer kialakítása 100

Tartalom

CSAPODI PÁL: A 2008. évi 1. szám elé... ______________________________________5

EURÓPAI INTEGRÁCIÓ KÖLTSÉGVETÉSI ÖSSZEFÜGGÉSEK INOTAI ANDRÁS: Gondolatok az Európai Unió költségvetésének jövõjérõl és a magyar mozgástérrõl ______________________________________________7 KUTASI GÁBOR: Az EU8+2-országok költségvetési teljesítménye az integrációs folyamat során __________________________________________23 NÖVEKEDÉS, DEMOGRÁFIAI HATÁSOK BOTOS KATALIN: Európa kettõs szorításban__________________________________42 MARJÁN ATTILA: Az öregedés és az európai nyugdíjrendszerek ________________53

KÖZPÉNZÜGYEK STARK ANTAL: Kultúra és finanszírozása ____________________________________64

FEJLESZTÉSPOLITIKA OSMAN PÉTER: Az üzleti angyalokról ______________________________________83

FELÜGYELET ÉS ELLENÕRZÉS JOANNA RICHARDSON: Az Európai Unió költségvetése – az integrált ellenõrzési rendszer kialakítása ________________________________________100

MÛHELY PHD-HALLGATÓK ÍRÁSAI NOVÁK ZSUZSANNA – VÁMOS IMRE: Az ESA 95 módszertanának alkalmazása a költségvetésben __________________________________________________107 MÁRKUS GÁBOR: Marketingstratégiák adózási megítélése az autókereskedelemben ____________________________________________122 NAGY ZOLTÁN: A faktoring tipizálásával kapcsolatos elméleti alapvetések________130

SZAKIRODALMI SZEMLE KÖNYVEKRÕL KOVÁCS ÁRPÁD (szerk.): Az ellenõrzés rendszere és módszerei (Mészáros Tamás) __________________________________________________152 „Kis adótani könyvszemle” GALÁNTAINÉ MÁTÉ ZSUZSANNA: Adó(rendszer)tan: EU-konform magyar adók HERICH GYÖRGY: Adótan SZAKÁCS IMRE: Az adózás nagy kézikönyve VÉGHELYI MÁRIA: Az Európai Unió jogalkalmazása a forgalmi adózás területén (Botos Katalin – Ivicz Mihály) ________________________________________155 „Kijózanító leckék az EU-fóriáról” LOSONCZ MIKLÓS: A magyar EU-tagság gazdaságpolitikai kihívásai (Zsugyel János) ____________________________________________________162

PÉNZÜGYI SZEMLE Közpénzügyi szakfolyóirat Megjelenik negyedévenként Alapító, laptulajdonos: Pénzügyminisztérium 1954. májustól Állami Számvevõszék 2005. júliustól

A folyóirat célja, hogy hiteles képet adjon a pénzügyi rendszerrõl, valamint – a legfontosabb pénzügyi összefüggések tükrében – a közszféra és a nemzetgazdaság mûködésének fõbb vonásairól, a felzárkózási, jövõépítési törekvésekrõl és a kapcsolódó szakmai vitákról.

A SZERKESZTÕBIZOTTSÁG TAGJAI Akar László, Asztalos László György, Auth Henrik, Báger Gusztáv, Bod Péter Ákos, Botos Katalin, Chikán Attila, Csapodi Pál (fõszerkesztõ), Erdei Tamás (társelnök), Fazekas Károly, Gidai Erzsébet, Halm Tamás, Hetényi István, Katona Tamás, Kósa Lajos, Kovács Árpád (elnök), Kupa Mihály, Mészáros Tamás, Nagy Zoltán, Palócz Éva, Parragh László, Roóz József, Schweitzer Iván, Székely Péter, Terták Elemér, Török Ádám (társelnök), Varga Mihály, Veress József, Voszka Éva

A SZERKESZTÕSÉG Csapodi Pál (fõszerkesztõ), Lévai János (felelõs szerkesztõ), Asztalos László György, Báger Gusztáv, Halm Tamás, Schweitzer Iván, Török Ádám (rovatvezetõk), Nagy Ildikó (szerkesztõ), Görgényi Pálné (szöveggondozó), Palló Éva (tördelõszerkesztõ)

A Pénzügyi Szemle a szerkesztõbizottság tudományos minõsítéssel rendelkezõ tagjai által lektorált cikkeket közöl.

A kiadványról kereskedelmi célú másolat készítése vagy más formában való felhasználása a kiadó engedélye nélkül tilos.

Pénzügyi Szemle – közpénzügyi szakfolyóirat Szerkesztõség: 1052 Budapest, Bécsi u. 5., telefon: 484-9104, 235-4075, e-mail cím: [email protected] Szakfordítás: L.C. Bt. Kiadja a Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 1085 Budapest, Somogyi Béla u. 6., telefon: 266-9290 Felelõs kiadó: dr. Kodela László elnök-vezérigazgató Nyomja a Magyar Hivatalos Közlönykiadó Lajosmizsei Nyomdája. Felelõs vezetõ: Burján Norbert igazgató. HU ISSN 0031-496-X., www.hknyomda.hu

Példányszámonkénti ár: 5775 Ft

E számunk szerzõi

BOTOS KATALIN egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Szegedi Tudományegyetem

INOTAI ANDRÁS a közgazdaságtudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója

IVICZ MIHÁLY egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem

KUTASI GÁBOR egyetemi tanársegéd, PhD-hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem

MARJÁN ATTILA PHD kabinettag, Európai Bizottság

MÁRKUS GÁBOR egyetemi tanársegéd, PhD-hallgató, Pécsi Tudományegyetem

MÉSZÁROS TAMÁS egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora

NAGY ZOLTÁN egyetemi adjunktus, PhD-hallgató, Miskolci Egyetem

NOVÁK ZSUZSANNA egyetemi tanársegéd, PhD-hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem

OSMAN PÉTER a közgazdaságtudomány kandidátusa

RICHARDSON, JOANNA vezetõ tanácsadó, Belsõ Ellenõrzési Szolgálat, Európai Bizottság

STARK ANTAL a közgazdaságtudomány doktora, miniszteri tanácsadó, Oktatási és Kulturális Minisztérium

VÁMOS IMRE gazdasági szakértõ

ZSUGYEL JÁNOS PHD fõiskolai docens, Heller Farkas Gazdasági és Turisztikai Szolgáltatások Fõiskolája

A 2008 évi 1. szám elé …

2

2005 õszén, több mint fél évszázados hagyományait is õrizve, megújult tartalommal és formával, magyar és angol nyelven jelent meg a Pénzügyi Szemle. Az azóta eltelt idõben igyekeztünk megfelelõ problémaérzékenységgel megkomponálni az egyes lapszámok tartalmát, felépítését. Ennek jegyében foglalkoztunk – egyebek mellett – a konvergenciaprogrammal, a közpénzügyi rendszer korszerûsítésével, az európai integrációs kapcsolatok pénzügyi és fejlesztési összefüggéseivel és újabban – tágabb horizonton közelítve a nemzetgazdaságra, valamint a pénzügyi rendszerre ható tényezõket – a társadalom, a politika és a gazdaság kölcsönhatásaival is. 2007-ben összesen 43 tanulmányt, cikket jelentettünk meg, 10 szakkönyvet is értékeltünk. A közpénzügyi rendszer megújításának kérdéseit, a szabályalapú költségvetési szisztéma mûködését és hatásmechanizmusát külön tematikus számban is „körüljártuk”. A jövõépítést szolgáló szakmai viták körében két ízben is foglalkoztunk a költségvetési felelõsség szakkérdéseit feldolgozó MNB–ÁSZ–PM-konferenciával. A felzárkózást elõmozdító szakmai gondolatcserét szolgálta az az újszerû kezdeményezés is, hogy szerkesztõségünk a Magyar Közgazdasági Társasággal karöltve nagy érdeklõdést kiváltó szimpóziumot is rendezett, ahol a Hogy jutottunk ide: a magyar költségvetés, 2000–2006 címû, a költségvetéssel foglalkozó tematikus számban megjelent tanulmány szolgált vitaalapul. Nemcsak az olvasók, hanem – akadémikusoktól, egyetemi tanároktól kezdve, minisztériumi szakértõkön át PhD-s hallgatókig és külföldi szakírókig terjedõ sorban – a szerzõk is növekvõ érdeklõdéssel fordultak, fordulnak a mindinkább ismertté és elismertté váló közpénzügyi szakfolyóiratunk felé. Erre utal az is, hogy „sorban állnak” a közlésre alkalmas szakcikkek, és ezért az utóbbi idõben a tervezettet jóval meghaladó terjedelemben adtuk közre a Pénzügyi Szemlét. A közeljövõben a hazai vonatkozások, a szorosabban vett közpénzügyi, költségvetési szakkérdések mellett olyan témákra is fokozott figyelmet fordítunk majd, mint az Európai Unió költségvetésének jövõje, az amerikai hitelválság hatásai, a Nemzetközi Valutalap és a Világbank politikája, a demográfiai folyamatok kihívásai az uniós országokban stb. Szerzõinket arra kérjük, hogy lehetõleg az eddigieknél korlátozottabb terjedelemben fejtsék ki értékes gondolataikat annak érdekében, hogy a rendelkezésünkre álló keretekben minél több, sokszínû és tartalmas publikációval állhassunk olvasóközönségünk

5

rendelkezésére és továbbra is teljesíthessük a folyóirat alapvezetõ célját, „küldetését”, azaz hiteles képet adjunk a pénzügyi rendszerrõl, valamint – a legfontosabb összefüggések tükrében – a közszféra és a nemzetgazdaság mûködésének fõbb vonásairól, a felzárkózási, jövõépítési törekvésekrõl és a szakmai vitákról. Engedjék meg kedves olvasóink és szerzõink, hogy folyóiratunk ötvenharmadik évfolyama elsõ számának megjelenése alkalmából a szerkesztõbizottság és a szerkesztõség nevében is tisztelettel köszöntsem Önöket. Csapodi Pál fõszerkesztõ

6

EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

Inotai András

Az Európai Unió költségvetésének jövõje és a magyar mozgástér

K

Költségvetés készítése mindenkor és minden szinten – az egyéni háztartásoktól a nagyvállalatokon át az egyes országokig – az egyik legkritikusabb feladat. Nemcsak az általános célokban kell megegyezésre jutni, hanem a rendelkezésre bocsátandó pénz összegét, nem kevésbé pedig kívánatos megosztását illetõen is. Akár a célok kijelölése, akár az egyetértéshez vezetõ folyamat jellege messze túlterjed a közvetlen gazdasági kérdéseken és jó metszetét adja az adott közösség interdiszciplináris gondolkodó képességének éppúgy, mint kompromisszumkészségének.

ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK: CÉLOK ÉS ESZKÖZÖK Fokozottabban igazak a fenti megállapítások az Európai Unió költségvetésére, hiszen itt – elviekben – nemzetek feletti célokról kell nemzetek közötti egyezségre jutni. Közismert, hogy a nemzeti költségvetések – az európai integráció számos területen elért jelentõs haladásának ellenére – a tagállamok legérzékenyebb „szuverén” döntési szférájába tartoznak. Ezért az EUszintû költségvetés tetõ alá hozása az egyik legösszetettebb integrációs feladat. Ez azonban nem új jelenség, hiszen a közös agrárpolitika nélkül, ami – leegyszerûsítve – a hatvanas években kötött francia–német megállapodásra ve-

zethetõ vissza, és ami a közös költségvetés legnagyobb tételévé tette az ezzel járó kiadásokat, aligha lenne ma mûködõképes európai integráció. Más kérdés, hogy az évtizedek során, fõleg azonban a legutóbbi években megváltozott globális és európai körülmények között éppen ez a terület vált a közös költségvetés átalakításának legnagyobb fékjévé. Az EU-szintû költségvetés elkészítésének, majd elfogadásának számos buktatója van. Mindenekelõtt, egyre nagyobb hányadban olyan tagállami hozzájárulásokból kell létrehozni a bevételi oldalt, amelyek egyébként a tagállamok nemzeti költségvetését „gazdagíthatnák”. A szuverén saját bevételek részesedése az integráció induló idõszakának meghatározó tételébõl marginális befizetéssé vált, ugyanis a harmadik országokkal folytatott kereskedelemben kivetett vámok és lefölözések jelenleg a teljes bevétel alig 10 százalékát adják. A jelenleg legnagyobb összeget képviselõ hozzáadottérték-alapú és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapján számított befizetések végsõ soron az egyes tagállamokban megtermelt jövedelem és az ott beszedett – ezért elviekben otthon is felhasználható – adókból tevõdnek össze. Másodszor, jelentõsen bõvült azoknak a területeknek a száma és részben finanszírozási igénye is, amelyeket az egyes tagállamok a kö-

7


zösségi költségvetés kereteibe szeretnének utalni (vagy ott szeretnének tartani). Ez részben nyilvánvalóan annak a következménye, hogy az EU egy évtized alatt 15-rõl 25 tagúra bõvült, ami automatikusan magával hozta újabb érdekek megjelenését (mindenekelõtt a strukturális és kohéziós alapok tekintetében, hiszen az újonnan belépõk átlagos jövedelme nem érte el az EU-15 átlagát, legnagyobbrészt pedig annak 75 százalékát sem). De megjelentek a globális kihívások is, amelyek a jövõorientált feladatok kiemelt kezelésének szükségességére hívják fel a figyelmet. Hasonlóképpen új finanszírozási szükségleteket támasztanak azok a közös politikák, amelyek körvonalai az utóbbi idõben kezdtek egyre világosabban kirajzolódni. Harmadszor, jól körülhatárolható célkonfliktusok jöttek létre két vonatkozásban is. Egyrészt a kívánatos finanszírozandó célok pénzigénye és az EU-költségvetés bevételi oldala között, másrészt pedig – éppen a bevételi oldal szûkösségének következtében – a megfogalmazott közösségi célok között. Végül negyedszer: a közösségi költségvetés elfogadásának egyhangúlag kell történnie. Vagyis minden tagállamnak vétójoga van, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindegyik sajátos érdekeit – legalábbis a kompromisszumképesség alsó határáig – ki kell elégítenie a közös költségvetésnek. Ez a konstrukció annak következménye, hogy a költségvetést ugyan a tagállamoktól független Bizottság dolgozza ki és terjeszti elõ, a döntés a Tanács és a Parlament kezében van. A kettõ között meghatározó a Tanács súlya, hiszen itt egyhangú szavazásra van szükség. A Parlament – mint végsõ jóváhagyó szervezet – tehet ugyan javaslatokat kisebb változtatásokra, befolyása azonban korlátozott, hacsak nem meg akarná torpedózni a többéves pénzügyi programokat. A végsõ változatot a Parlament egyszerû többséggel fogadja el, amikor a „csomag” már kiállta a tagállami hozzájárulás próbáját. (Ez alapvetõ eltérés a nemzeti

8

költségvetések elfogadási mechanizmusával szemben, hiszen ebben az esetben nem lehet egyszerû vétóval megakadályozni a költségvetés elfogadását.) Már a 2000–2006 közötti, még inkább azonban a 2007–2013 közötti közösségi költségvetést két új vonás jellemzi. Egyrészt a finanszírozandó célok és a finanszírozásra rendelkezésre álló eszközök között alapvetõ „filozófiai” váltás ment végbe. Amíg korábban az elérendõ célok pénzigénye alapján határozták meg a finanszírozáshoz szükséges bevételi oldalt, addig a legutóbbi két költségvetésben már a bevételi oldal korlátai határozták meg, hogy mit és milyen mértékben lehet közösségi eszközökkel támogatni (részletesen lásd Caesar, 2006). Ez a „gondolkodási és magatartási minta”, amely nemcsak a legmagasabb szinten, de a vállalatok és a potenciálisan finanszírozó bankok közötti mikroszintû együttmûködésben is megjelenik, jellemzõen európai és alapvetõen eltér az amerikaitól. Az utóbbi ugyanis mindig abból indul ki, hogy az ígéretes (profitábilis) vállalkozásoknak nem lehet pénzügyi korlátja, hiszen a jogosan várt bevételek megfelelõ fedezetet nyújtanak a hitelre. Ezzel szemben az uralkodó európai hozzáállás a bizonytalanság, a kockázatvállalástól való menekülés és a sokáig biztosnak hitt status quo preferálása (csak ne történjék semmi). Az európai költségvetés bevételmeghatározó korlátozásában és az egyébként rendkívül fontos és Európa jövõjét építõ céloknak a költségvetési korlátok alá rendelésében egyértelmûen ez a szemléletmód él tovább. Másrészt az EU abban is szakított korábbi gyakorlatával, hogy a költségvetés mérete és az integráció bõvítése közötti pozitív korrelációt nem vette figyelembe. Minden korábbi bõvítés a közösségi költségvetés jelentõs növelésével járt együtt, miután új célok finanszírozási igénye jelent meg a kibõvülõ integrációban. Ez már az 1973. évi angol–dán–ír belépéskor nyomon követhetõ, teljes egészében


azonban a mediterrán bõvítés következtében öltött testet, amikor a kevésbé fejlett országok támogatási kereteit részben létrehozták, részben a korábbiakat tetemesen megemelték. Még a három fejlett országot (Ausztria, Finnország, Svédország) az integrációba beemelõ 1995. évi bõvítés is megnövelte a közös költségvetés kiadásait (természetesen a bevételeit is). Az EU történetének elsõ (és utolsó) „tömeges” bõvítése ugyanakkor kezdettõl fogva a költségvetés szûkítésének jegyében zajlott. Már a 2000–2006. évi költségvetésen belül szükség volt a berlini kompromisszum során kialkudott kereteken belüli újraelosztásra, mivel az eredeti tervektõl eltérõen nem hat, hanem tíz ország csatlakozhatott 2004-ben (igaz, az eredetileg feltételezett 2002-nél két évvel késõbb). Emellett forrásokat kellett teremteni a közös mezõgazdasági politikán belül mûködõ közvetlen agrártámogatások számára, mégha az EU-15-öknél jóval kisebb öszszegben (25 százalékos indulóbázis) is. A 2007–2013 közötti költségvetés pedig még fukarabbnak bizonyult, miután nemcsak a finanszírozási hajlandóság plafonja vált korán ismertté, hanem az a törekvés is, hogy a csökkenõ költségvetés fokozottabb figyelmet fordítson jövõorientált és ténylegesen közösségi feladatok támogatására. Más szóval: meg lehessen nyirbálni – többek között – a felzárkózást finanszírozó strukturális és kohéziós alapokat. Mindennek ellenére nem kétséges, hogy az új tagállamok viszonylag jól jöttek ki az éveken át húzódó alkuból, és modernizációs törekvéseik történelmi összehasonlításban is (de nem a korábban csatlakozott és kevésbé fejlett tagállamokhoz viszonyítva) páratlan külsõ támogatásra számíthatnak. Mindettõl függetlenül a jövõbeli uniós költségvetés alapvetõ dilemmája mit sem változott. A kulcskérdés az, hogy lehet-e a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének 1 százalékából a XXI. században versenyképes Európát (európai integrációt) teremteni és finan-

szírozni. E vonatkozásban többféle összehasonlításra lehet hivatkozni. Az egyik a föderális berendezkedésû államok költségvetése, amelyen belül tekintélyes hányadot, esetenként a nemzeti jövedelem mintegy 10 százalékát képviselik a kifejezetten közösségi, ezen belül elsõsorban az eltérõ fejlettségû régiók közötti különbségek közvetlen költségvetési kompenzálására szánt kiadások. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ezekben az esetekben politikai unióról van szó (USA, Ausztrália, Kanada, de Németország, Ausztria, Belgium vagy Spanyolország is). A másik lehetséges mérce az EU tagállamainak nemzeti költségvetésével való összevetés. Amíg a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmük 30–50 százalékát központosítják a nemzeti költségvetésben, majd osztják el újra különbözõ célokra, addig az EU-nak mindössze 1 százalék jut, ami a nemzeti költségvetés 2–3 százalékának felel meg. Ezen az arányon csak akkor lehetne változtatni, ha a tagállamok képesek lennének újraértékelni a nemzeti és az (ugyancsak saját célok megvalósításához hozzájáruló) uniós prioritásokat, a jövõbeli és fenntartható fejlõdés szempontjai alapján elsõbbséget biztosítva a közösségi céloknak. Harmadik összehasonlítási mérce lehetne mindazon tudományos munkáknak és szakértõi dokumentumoknak összegyûjtése és értékelése, amelyek több évtizeden át érveltek a mainál jóval magasabb közös költségvetés mellett. Ezek általában az európai integráció nemzeti jövedelmének 3-7 százalékában határozták meg a közösségi költségvetés kívánatos volumenét. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy valamennyien az integráció közös értékeibõl és céljaiból indultak ki, nem pedig a ténylegesen rendelkezésre álló pénzbõl. Vagyis alapvetõ megközelítésük az volt, hogy a szükséges közösségi feladatoknak kell meghatározniuk a költségvetés bevételi oldalának nagyságát és szerkezetét, nem pedig a tagállamok hozzájárulási hajlandóságának.

9


A KÖZÖSSÉGI KÖLTSÉGVETÉS ALAPVETÕ CÉLJAI A Bizottság a Tanács 2004. júniusi kérésére a közösségi költségvetés három alapvetõ kritériumát határozta meg: megvalósíthatóság (effectiveness), ami azt jelenti, hogy bizonyos esetekben csak közösségi finanszírozástól várható az adott célok elérése, hatékonyság (efficiency), vagyis az, hogy a közösségi kiadások jobb eredményhez, nagyobb értékteremtéshez vezetnek, mint amit a nemzeti költségvetések igénybevételével el lehetne érni, szinergia (synergy), ami arra utal, hogy az uniós pénzekbõl finanszírozott projektek tovagyûrûzõ hatásokat érlelnek, illetve javítják a nemzeti programok megvalósításának keretfeltételeit akár úgy, hogy ilyen programokat ösztönöznek, akár úgy, hogy nemzeti programokat kiegészítenek (European Commission, 2004). Az integráció alapvetõ dokumentumai leszögezik, hogy a közös költségvetésnek valójában olyan közösségi célokat kell finanszíroznia, amelyek vagy a tagállamok közösen vallott és képviselt alapvetõ értékeire vonatkoznak, vagy amelyeknél megvalósult a közös politika. Ugyanakkor azt is rögzítik, hogy a közös költségvetés nem szolgálhat (alapvetõen) újraelosztási célokat. A mára kialakult uniós kompetenciák alapján három terület fenntartás nélkül jogosult a fenti értelmezés szerint közösségi pénzek befogadására: • az alapvetõ szabadságjogok biztosítása, beleértve az „európai értékeket” is, • a versenypolitika, • valamint a külgazdasági politika. Az „európai értékek” alapján idesorolható azonban a jelenlegi költségvetés második legnagyobb tétele, a különbözõ fejlettségû országok közötti eltérés mérséklése, a kevésbé fejlettek felzárkózási-modernizációs törekvéseinek támogatása, amire a strukturális és kohéziós pénzek hivatottak. Jóval kevésbé felel meg az ere-

10

deti céloknak a mezõgazdasági politika közösségi támogatása, annak ellenére, hogy itt is igazi közösségi politikáról van szó. Ez azonban az esetek nagy részében nem fejlesztést, hanem kifejezetten újraelosztást jelent.

KITÖRÉSI LEHETÕSÉG AZ „ÚJRAELOSZTÁSI CSAPDÁBÓL” Egyrészt az eredeti célok és az uniós költségvetés ténylegesen kialakult szerkezete közötti ellentmondás, másrészt a költségvetés alárendelése a tagállamok befizetési hajlandóságának napjainkra csapdahelyzetet teremtett. Miközben több területen minõségi változások mennek végbe az európai integráció közösségi területeinek fejlõdésében, továbbá újabb és újabb kihívások jelennek meg a globalizáció következtében, az uniós költségvetés egyre kevésbé alkalmas ezek megfelelõ kezelésére. Ezért 2013 után vissza kellene térni az eredeti célokhoz. Erre azonban jelenleg semmi sem utal. Sokkal inkább az elõzõ évtizedben megszokottá vált kicsinyes politikai alku továbbélésével és esetenként további élezõdésével számolhatunk. Nem kétséges, hogy az áttörés egyik alapvetõ feltétele a költségvetés hosszú távú finanszírozásának biztosítása, ami a bevételi oldal gyökeres átalakítását követeli meg. Ebben az egyenlõségnek, a hatékonyságnak és a szolidaritásnak egyaránt tükrözõdnie kell, még akkor is, ha az elvek esetenként csak egymás rovására valósíthatók meg. Ma még a fantázia világába tartozik, mégis érdemes foglalkozni az esetleges áttörés másik tényezõjével, amit globális, európai, de tagállami fejlemények is a figyelem középpontjába állíthatnak a következõ évtizedben. Ilyen áttörés egyes országok – az EU-n belül alapvetõen a skandináv országok – filozófiájában az elmúlt években végbement. Lényege, hogy az állam klasszikus, hagyományos újraelosztó funkciói gyengülnek, miközben az állam messze nem vo-


nul ki a gazdaságból, hanem annak fejlesztésében, hosszabb távú céljainak megvalósításában tevékeny részt vállal. Így jön létre a „fejlesztõ állam” modellje. Elképzelhetetlen-e, hogy az EU költségvetésében is végbemenjen ilyen változás, vagyis, hogy a klasszikus újraelosztási funkciók helyett az integráció költségvetése jövõorientálttá, fejlesztési célközpontúvá váljon? Nyilvánvaló, hogy az ehhez nélkülözhetetlen szerkezeti változások (mindenekelõtt az agrárkiadások drasztikus visszaszorítása, de a strukturális és kohéziós pénzek világosan körülhatárolt célokhoz rendelése is) nem csekély tagállami ellenállást váltanának ki. Az is kétségtelen, hogy a „fejlesztõ integráció” költségvetésének a mainál jóval jelentõsebb bevételi forrásokkal kellene rendelkeznie. Bár a két feltétel egyike sem adott ma, a „fejlesztõ költségvetés” irányába való elmozdulást kikényszerítõ tényezõk – több szinten – erõsödõben vannak. Tagállami szinten mindenekelõtt azokról a törekvésekrõl van szó, amelyeket a nettó befizetõ államok fogalmaztak meg nem elsõsorban a költségvetéshez való hozzájárulás befagyasztására, mint inkább a kiadási szerkezet lényegi átalakítására vonatkozóan. A lisszaboni célokkal összhangban szükség lenne az innovatív környezet integrációszintû erõsítésére, az oktatás és képzés minõségi javítására, valamint a kutatás-fejlesztés közös költségvetésbõl való egyre jelentõsebb támogatására. Hozzá kell tenni: ezeket a célokat nemcsak a nettó befizetõknek kell támogatniuk, hanem mindazon tagállamoknak, amelyek alapvetõ érdeke az európai versenyképesség erõsítése. További jogos igényként jelenik meg a kevésbé fejlett országok dinamikus felzárkóztatása, hiszen ez éppoly fontos eleme a fenntartható versenyképességnek és stabilitásnak, mint az elõbbiekben felsoroltak. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a felzárkóztatási pénzeknek alapvetõen nem újraelosztási, hanem fejlesztési jelleget kell kapniuk, vagyis éppen azon célokhoz való gyorsított közeledést kell biztosítaniuk, amelyeket a

lisszaboni program megfogalmaz. A kevésbé fejlett új tagállamokban meglévõ innovatív erõforrásokat nemcsak a felzárkózás, hanem az összeurópai versenyképesség érdekében is célszerû mozgósítani és mielõbb bekapcsolni az integráció vérkeringésébe. Harmadik – egyelõre leginkább spekulatív – elemként egyes tagállamok nemzeti költségvetésének (államháztartásának) reformja, pontosabban ezek részben közösségi pénzekbõl való – természetesen átmeneti jellegû – finanszírozása említhetõ. Ez elsõ látásra ellentmond a „fejlesztõ integráció” alapvetõ célkitûzésével, mert az újraelosztás látszatát kelti. Ugyanakkor egyes esetekben éppen ez mozdíthatja ki a tagállamok költségvetését a hagyományos újraelosztó funkcióból és gyorsíthatja fel az átmenetet a „fejlesztõ tagállam” felé. Közismert, hogy a nagyszabású reformok (nyugdíj, oktatás, egészségügy, közigazgatás) a megvalósítás elsõ idõszakában nem hoznak még többletbevételt, de még a kiadásokat sem feltétlenül csökkentik. Ellenkezõleg, esetenként a kormányzati kiadások növekedésével lehet számolni, részben a változások következtében jogilag kötelezõ, ezért teljesítendõ kifizetések (végkielégítés stb.) miatt, részben pedig azért, mert a társadalom bizonyos részeinek a reformmal szembeni ellenállását csak bizonyos többletterhek átmeneti vállalásával lehet megtörni (ha ez nem következik be, nagy a valószínûsége annak, hogy a reform megbicsaklik vagy végérvényesen kudarcot vall). Nem kétséges, hogy az EU-ban több olyan tagállam van, amelynek államháztartása átfogó, gyors és radikális reformra szorul. Ha ezek a reformok elmaradnak vagy felemásan és igen lassan valósulnak meg, fennmaradnak a „fejlesztõ integráció” térhódítását akadályozó tényezõk. Az európai integráció szintjén egész sor olyan jövõorientált feladat adódik, amelynek megvalósításában kívánatos vagy kifejezetten nélkülözhetetlen a közösségi költségvetés szerepvállalása. Ezek két nagy területen azonosíthatók.

11


Az egyik a folyamatban lévõ integrációs (közösségi) politikákhoz kötõdik, amennyiben ezek fejlõdésük során újabb és újabb közösségi vívmányokkal gazdagodnak, illetve rokon területek fokozottabb „közösségesítését” követelik meg. Ebben a folyamatban, részben az ellentmondások és konfliktusok feloldásában, részben a folyamat egészének felgyorsításában, továbbá az esetleges és átmeneti többletköltségek vállalásában meghatározó szerephez juthatnak a közösségi források. Ilyen egyrészt az egységes belsõ piac fejlõdése, a liberalizáció kiterjesztése a ma még mindig nemzeti „szent tehénként” kezelt területekre, mint az energia, a közlekedés-szállítás vagy a pénzügyi szolgáltatások egyes vonatkozásai. Másrészt – és mindenekelõtt – lényegi változások szükségesek a monetáris unió környezetében. Egyfelõl aligha tartható hosszabb távon az a kettõsség, ami ma az európai integrációt pénzügyi vonatkozásban jellemzi, nevezetesen, hogy egyrészt 13 tagállam részvételével mûködik a monetáris unió, miközben a fiskális politikák változatlanul nemzetállami fennhatóság alá tartoznak. A közös pénz fenntarthatósága egyre inkább igényli a fiskális politikák koordinációját, olyan gazdaságpolitikai konvergenciát, amelynek lényegi elemei messze túlterjednek a maastrichti (belépési) kritériumok nominális konvergenciamezõjén. A legnagyobb kihívás azonban az lehet a közösségi költségvetés számára, ha a monetáris unióban részt vevõ országok közötti reálkonvergencia nem következik be, vagyis az egyes tagállamok közötti versenyképesség-különbség eljut arra a kritikus szintre, amikor az integráció választási kényszer elé kerül: • vagy létrehoz egyfajta kompenzációs mechanizmust annak érdekében, hogy a monetáris unió ne bomoljon fel, vagy legalábbis egy vagy néhány (jelentõsebb gazdasági súlyú) ország ne lépjen ki belõle, • vagy vállalja a felbomlás kockázatát, aminek beláthatatlan következményei lennének az európai integráció jövõjére éppúgy,

12

mint Európa világgazdasági szerepére. (A legutóbbi néhány évben a német és az olasz egységnyi termelési költségek között kialakult, egyes számítások szerint 20 százalékos különbség figyelmeztet arra, hogy ez a kritikus szint belátható idõn belül jelentkezhet.) Miután valamennyi monetáris unió különbözõ fejlettségû és versenyképességû országokat tömörít, a különbségek kezelésére nem minden esetben alkalmasak kizárólag piaci mechanizmusok. Ezért szükség lehet kompenzációkra, amit a szövetségi államok költségvetési gyakorlata is alátámaszt. Márpedig az utóbbiak politikai uniót is képviselnek, amibe a monetáris unió ágyazódik. Másrészt viszont igaz, hogy éppen a politikai unió és az ezzel együtt járó közös költségvetés meg is könnyíti a kompenzációs transzferek alkalmazását. Összefoglalóan azt jelezzük, hogy a monetáris unió jövõje lehet az egyik olyan „idõzített bomba”, amely az EU költségvetésének alapvetõ újragondolását kényszerítheti ki. A másik területet, ahol fokozódik a közösségi költségvetéssel szembeni támogatási igény, a közösségi politikák erõsödése. Ez természetesen magában foglalja a további bõvítés(ek) várható költségeit is. Ennél lényegesebb és idõben is reálisabb igények fogalmazódhatnak meg olyan kérdésekben, mint a környezetvédelem, a közös energiapolitika, a bel- és igazságügyi együttmûködés erõsítése, a közös határõrizet, a szomszédságpolitika felértékelõdése, a közös kül- és biztonságpolitika tartalmi bõvítése, esetleg akár közös védelmi politika elsõ lépcsõinek kiépítése, nem is beszélve a több tagállam részérõl már korábban megfogalmazott és részben a 2007–2013. évi pénzügyi kerettervben is megjelenõ kutatás-fejlesztésrõl, oktatásról, képzésrõl vagy a – sorozatosan mostohagyerekként kezelt – transzeurópai közlekedési hálózat gyors ütemû kiépítésérõl. A közösségi költségvetés jövõjével kapcsolatos vélemények és viták nem hagyhatják figyel-


men kívül a globális kihívások egyre nagyobb szerepét. A költségvetési vonzatokat is érlelõ európai válaszok két szinten valószínûsíthetõk. Egyrészt passzív alkalmazkodás formájában, ami bizonyos negatív jelenségek vagy válsághelyzetek kezelését jelenti, legyen szó gazdasági krízishelyzetrõl vagy a nemzetközi migrációval szembeni egységes fellépésrõl. A passzív lépések sorába tartozik a 2007–2013. évi költségvetésben máris helyet kapott „szolidaritási alap”, amely évi 500 millió euró összeghatárig hivatott finanszírozni azoknak a vállalatoknak a gyors átalakítását, amelyekrõl egyértelmûen megállapítható lenne, hogy a globalizáció fõ vesztesei. Nem kevésbé fontosak azonban az aktív lépések, amelyek egyre inkább elvárhatók attól az integrációtól, amely – gyenge növekedése ellenére – a világgazdaság egyik meghatározó pillére, a nemzetközi kereskedelem, tõkeáramlás és segélypolitika kulcstényezõje. Ha az EU meg kívánja õrizni világgazdasági pozícióját a jövõben, úgy ennek óhatatlanul tükrözõdnie kell a közös költségvetésben is. Vagyis számottevõen erõsítendõ azon közösségi feladatok finanszírozása, amely a global player státusz megõrzését, sõt erõsítését ígérik. Idetartozik a speciális európai értékként számon tartott soft biztonságpolitika, a nemzetközi segélypolitika újraértékelése, az elõbbiekben említett környezetvédelem és szomszédságpolitika, amelynek természetszerûen vannak globális vonatkozásai is. De idesorolható az „európai értékek” világméretû terjesztésével kapcsolatos feladatok finanszírozása éppúgy, mint egy sajátos „európai imázs” kialakításának igénye. Összefoglalva: számos tagállami, közösségi és globális tényezõ határozható meg, amely elõsegítheti a közös költségvetésnek a „fejlesztõ integráció” irányába történõ áttörését. A régi rendszer fenntartásához ragaszkodó struktúrák, valamint a közösségi költségvetés bevételi oldalát gúzsba kötõ parciális („nemzeti”) érdekek ismeretében azonban nem lehet megjósolni, hogy erre az áttörésre egyáltalán sor kerül-e,

és ha igen, mikor és milyen mélységben. Mindenesetre Európának – ezen belül pedig Magyarországnak – alapvetõ érdeke lenne e folyamat felgyorsítása és sikerre vitele.

VESZÉLYFORRÁSOK MAGYARORSZÁGRA (ÉS A NETTÓ HASZONÉLVEZÕKRE) NÉZVE Akár a ma valószínûbbnek tetszõ muddling through forgatókönyvnél maradunk, akár a fejlesztõ integráció pozitív meglepetést rejtõ szcenáriója alapján képzeljük el a közösségi költségvetés jövõjét, Magyarországnak (és a többi nettó haszonélvezõ országnak) számos veszélyforrással kell szembenéznie és ezekre megfelelõ válaszokat kell adnia abból a célból, hogy jelenlegi pozícióját legalább középtávon fenn tudja tartani. Ezzel kapcsolatban bizonyos reálfolyamatokra és azok következményeire éppúgy választ kell adni, mint számos ország és szakértõ – szerintünk téves – következtetéseire, ajánlásaira, esetenként pedig a nettó befizetõként nyilvántartott országok társadalmának, közvéleményének hiedelmeire, sõt nem egy esetben berögzõdött „hitelemeire”. Az elsõ kérdés, amely tisztázást igényel, az hogy mennyire hatékony és egyáltalán hatékony-e a kevésbé fejlett országok felzárkóztatására kialakított közösségi finanszírozás. Több szakértõ, jöjjön akár az EU-ból, még inkább pedig egyéb nemzetközi szervezetektõl (jelesül a Világbanktól), úgy véli, hogy a jelenlegi forrás-újraelosztás kifejezetten rossz hatékonyságú, nem segíti a felzárkózást, helyette azonban széles körben szubvenciós mentalitást és viselkedést alakít ki. Több évtized tapasztalata szerint a források felhasználásaként célpontként meghatározott régiók között a fejlettségi különbségek a tetemes transzferek ellenére alig változtak, sõt nem egy esetben a korábbi állapotok rögzõdtek (Extremadura és Katalónia között, Észak-Olaszország és a Mezzogiorno között, nem is beszélve Kelet-

13


Németország sajátos helyzetérõl). Vagyis a regionális transzferek megszüntetendõk, a programok renacionalizálására van szükség. Ezért – a radikális átalakítást követelõk álláspontja szerint – minden tagállam legyen felelõs saját fejlesztési politikájáért abban a keretben, amit a nemzeti költségvetés és a fejlettségi szint éppenséggel megenged. A másik, jóval kiegyensúlyozottabb nézet azt hangsúlyozza, hogy a regionális pénzeket (vagy azok csökkentett hányadát) mindenfajta feltétel teljesítése nélkül kapja meg az arra rászoruló ország, és használja fel úgy, ahogy akarja. A renacionalizáció eredeti gondolata ugyan az agrárkassza tapasztalataiból származtatható, de kétségtelen, hogy mára már átterjedt a közösségi költségvetés egyéb, újraelosztással kapcsolatos területeire is. A regionális kiadások radikális átalakítása melletti további érv a keletnémet területek rendkívül gyenge felszívóképessége, hiszen másfél évtizede évente gyakorlatilag olyan mennyiségû német–német transzferben részesülnek, mint az EU teljes éves költségvetése (természetesen és pótlólagosan az utóbbiból is részesednek), miközben strukturális és versenyképességi szempontok figyelembevételével alig mutatják a felzárkózás jeleit. Magyarország alapvetõ feladata annak cáfolata, hogy a regionális és kohéziós pénzeket nem lehet hatékonyan felhasználni. Ennek kapcsán utalni szükséges arra, hogy: • egyes országok és egyes régiók igenis jelentõsen tudtak profitálni az uniós forrásokból (Írország, Burgenland, Katalónia, Lisszabon és környéke stb.); • amíg adott ország régiói között esetenként valóban nem csökkent a különbség, a tagállamok közti fejlettségbeli szakadék (legalábbis az egy fõre jutó jövedelemben mérve) érezhetõen csökkent, vagyis az unió jövedelmi (és valószínûleg társadalmi) kohéziója erõsödött; • az egyes országok és régiók erõforráshasznosítási képességét nem szabad egy

14

szinten kezelni, hiszen közöttük számos ok miatt alapvetõ különbségek lehetnek; • bizonyítandó, hogy Magyarország (és egyes régiói) jóval nagyobb és hatékonyabb erõforrás-felszívó kapacitással rendelkezik (rendelkeznek) mint más országok és régiók. E vonatkozásban külön hangsúlyozandó minden összehasonlítás eleve elhibázottsága a keletnémet régiókkal. Másodszor: konkrét adatokkal kell bizonyítani, hogy a nettó haszonélvezõ új tagállamok hatékonyabban tudták már eddig is felszívni az EU-forrásokat, mint a korábban csatlakozott kevésbé fejlett országok. Ki kell ennek során térni arra, milyen tényezõk tették lehetõvé a hatékonyabb pénzfelhasználást (és arra is, melyek csökkentették a hatékonyságot). Külön érdemes megvizsgálni a gazdasági nyitás jellegét és gyorsaságát, az átalakulás sebességét, a társadalom tûrõképességét, a külföldi tõke rendkívül hatékony értékesülését (ez egyes években messze meghaladta a GDP 4 százalékát, amelyben az EU meghatározta a közösségi transzferek felsõ szintjét, mondván efeletti összegeket az egyes országok úgyis képtelenek lennének hatékonyan felszívni). Minden nettó forrásfelhasználó ország közös felelõssége a leghatékonyabb forrásfelszívás, az intézményrendszer mûködtetésétõl a vállalati szféra felkészültségén keresztül a programok multiplikátor-hatásainak lehetõ leggyorsabb és legszélesebb körû érvényre juttatásáig. Bármely ország bukna el ezen a „vizsgán”, negatív következményei lehetnének a többiekre nézve is. Ne legyen illúziónk: a nettó befizetõ, valamint az új tagállamok irányában megnövelt transzferek következtében relatív vesztesnek számító korábbi nagy haszonélvezõk alig várják, hogy ilyen példákat tudjanak találni, amelyekkel alátámaszthatnák a költségvetés regionális és kohéziós alapjának csökkentése melletti érveiket. Harmadszor: az elosztási-hatékonysági vitában mindvégig hangsúlyozni kell, hogy a kettõ nem feltétlenül és nem minden esetben


egymás ellentéte. Ellenkezõleg, sokszor éppen egymást feltételezõ két követelményrõl van szó. Továbbmenve: a hatékonyság relatív kategória, eredménye mindig attól függ, milyen más célok elérhetõségének függvényében mérjük. Legegyszerûbb és legsarkosabb megközelítésben mérhetõ közvetlen vállalati megtérülés formájában, ami azonban alapvetõen különbözhet a makrogazdasági, nem is beszélve a nem gazdasági hatékonyságtól. Másik mérési mód a transzferek gazdaságon túlmutató, társadalmi hatékonysága. Ha a fejlesztések jelentõsebb jövedelemnövekedéssel, ezen keresztül pedig fogyasztásbõvüléssel is járnak, úgy az nemcsak a társadalmi kohéziót és a fenntartható fejlõdést erõsíti, de pótlólagos piacot is teremt a nettó befizetõ országok cégei számára (is). Ezzel pedig az integráció egészének jólétét növelheti. Még nehezebben kvantifikálhatók a pénzügyi transzfereknek a politikai stabilitásra és biztonságra kifejtett hatásai. Nem kétséges, hogy egyes transzferek könnyen idézhetnek elõ olyan szubvenciós mentalitást, amely – az EU-n belül is szerzett tapasztalatok szerint – a hosszabb távú fejlõdés komoly gazdasági-társadalmimentális gátjává válhat. Ugyanakkor a minimálisan szükséges politikai-társadalmi stabilitás hiánya jóval jelentõsebb válságmenedzselési összegeket igényelne, valójában mindenfajta reális kibontakozási lehetõség nélkül (lásd a Nyugat-Balkán eddigi történetét és tapasztalatait). Végül, de nem utolsósorban a transzferek a globális kihívások összefüggésében is elemzendõk. Minden olyan transzfer, amely a negatív hatásokat kiszûri, ugyanakkor hatékony felkészülést jelent a globális versenyre, támogatandó, függetlenül attól, hogy azt fejlettebb vagy kevésbé fejlett EU-tagállam veszi igénybe. Negyedszer: megfelelõ választ kell találni arra az érvre, amely szerint igaz ugyan, hogy a közösségi költségvetés szerény, de éves növekedési üteme még mindig meghaladja több tagállam nemzeti költségvetésének bõvülési üte-

mét, vagyis a növekedés üteme visszafogandó, ezzel pedig a nemzeti hozzájárulás mértéke csökkenthetõ. Ezzel kapcsolatban egyrészt hangsúlyozni kell, hogy a közösségi és nemzeti költségvetés – márcsak az eltérõ összegek, még inkább pedig a GDP-arányok miatt is – két összehasonlíthatatlan kategória. A közösségi költségvetés alacsony összegének gyorsabb növelése mellett abszolút számokban az EU-költségvetés jóval kevésbé bõvül, mint a nemzeti. Másrészt hivatkozni lehet az ismertetett új közösségi célokra, valamint az EU belsõ kohéziójának fontosságára a globális verseny körülményei között. Ötödször: minden alkalommal tudatosítani kell a különbözõ célcsoportokban, hogy a nettó befizetõi (és haszonélvezõi) pozíciók szûk látókörû értelmezése alapvetõen hibás kiinduló szemléletbõl táplálkozik. Egyfelõl az integráción belül sokcsatornás jövedelem-újraelosztási folyamatok zajlanak, amelyeknek csak egyik, igaz nagyon is látható és a nyilvánosság számára – különbözõ színezettel és üzenetekkel – leginkább kommunikálható formája a nettó költségvetési pozíciók bemutatása (ezt érdekes módon, bár különbözõ célzattal, a nettó befizetõ és nettó haszonélvezõ országok politikusai egyaránt messzemenõen kihasználják). Nem lehet azonban elfeledkezni a jóval fontosabb egyéb csatornákról, mint a kereskedelem, a külföldi tõkeberuházások, egyéb magántranszferek (fõleg a jelentõs emigrációt tükrözõ országokban), de akár a nemzeti borítékokban le nem osztott EU-pénzek felhasználása is. A kereskedelemmel kapcsolatban egyetlen megjegyzés: Magyarország 7 év alatt folyósítandó transzferígérvénye 22,6 milliárd euró, ami egyharmada az egyéves importnak és fele az EU-ból származó éves behozatalnak! Egyrészt tehát konkrét számításokra van szükség az egyes országok, ezen belül Magyarország minden lényegi pénzáramlásra kiterjedõ transzferhelyzetét illetõen. Másrészt pedig végig hangsúlyozni kell, hogy az európai integráció

15


win-win-game, amelyben mindenki nyer, és aki ebbõl a játékból ki akarna maradni, nagy valószínûséggel jelentõs makrogazdasági (és egyéb) veszteségeket lenne kénytelen elkönyvelni. Hatodszor: a közös költségvetés bevételi oldalát, ezúton pedig mozgásterét jelentõsen szûkítette már az elmúlt években is a maastrichti kritériumok betartására való hivatkozás. Érdekes módon azonban ebben a 2003. decemberi levelet jegyzõ hat nettó befizetõ ország ugyancsak eltérõen volt érdekelt. Ezért a hivatkozás közös jogalapja erõsen kétségbe vonható. Igaz, hogy Franciaország és Németország küszködött a maastrichti költségvetési kritérium betartásával (pontosabban tetemes nem betartásával), de Ausztriának és Hollandiának ilyen problémája nem volt, Nagy-Britannia és Svédország pedig eleve kimaradt a monetáris unióból, miközben minden maastrichti kritériumot folyamatosan teljesített. Vigyázni kell arra, hogy egyetlen EU-ország se moshasson egybe olyan tényeket vagy trendeket, amelyek között vagy semmiféle konkrét viszony/kölcsönhatás nincs, vagy ilyen helyzet bekövetkezte eleve elhibázott uniós politikák következménye. Hetedszer: minden lehetséges esetben elkerülendõ, hogy a nettó haszonélvezõ országok az uniós pénzeket kifejezetten szociális újraelosztásra, ne pedig fejlesztésre fordítsák. Minden esetben hangsúlyoznunk kell, hogy az uniós források nemcsak a fejlettségi rés szûkítésében segítenek (ezt ugyanis – statisztikai alapon – egyszerû újraelosztással is el lehet érni, lásd a volt NDK „ékes-éktelen” példáját), de olyan modernizációs folyamatokat indítanak be, amelyek egyrészt a hosszabb távú fejlõdés fenntartását biztosítják, másrészt – és ettõl nem függetlenül – hozzájárulnak az egész európai integráció globális versenyképességének növeléséhez. Ezért (is) fontos a legtöbb transzfer közvetlen vagy közvetett hozzákötése a lisszaboni célokhoz, és ennek a „filozófiának” mindennapos kommunikálása a nettó befizetõ országok és az EU nemzetközi versenyképes-

16

ségének erõsítésében érdekelt vállalati szektor, üzleti közösségek felé. Nyolcadszor: csak konkrét, hosszabb távú és világos koncepciót (illetve különbözõ, de mindenképpen világos szcenáriókat) tartalmazó dokumentumokkal, javaslatcsomagokkal érhetõ el, hogy a 2014-tõl induló költségvetési vita ne váljon túszává az elõzõ két periódus „szatócsüzleti alkuinak”. Már most világossá kellene tenni valamennyi tagállam számára, hogy az ilyen dicstelen politikai játékok egyetlen ország helyzetét sem erõsítik (még ha az éppen aktuális politikusok „gyõzelmi jelentésekkel” térnek haza egy-egy tárgyalásról), miközben az EU egészének nemzetközi hitelét, az integrációval szemben táplált – ma még széles körû, sõt esetenként erõsödõ – bizalmat is aláaknázhatják. Kilencedszer: az új tagállamok, köztük Magyarország egyik legbonyolultabb feladata, hogy ne váljon az uniós költségvetés hagyományos haszonélvezõi struktúrájának foglyává, még akkor sem, ha néhány évig az adott struktúrából nem csekély hasznot is tudott húzni. Ez alapvetõen a közös mezõgazdasági politikára, azon belül is a közvetlen támogatásokra vonatkozik, amelyet – idõbeli késéssel, ugyanakkor egyre nagyobb mértékben – éppen a jelenlegi költségvetési idõszak vége felé fognak a leginkább érezni a gazdák. Vagyis éppen akkor, amikor a 2014 utáni költségvetéssel kapcsolatos hivatalos tárgyalások megindulnak. Nem kétséges, hogy ennek leginkább ingó (mozgatható) eleme a közvetlen támogatások fenntartása, amire – még radikális költségvetési reform hiányában is – a 2013 utáni idõszakban minimális esély látszik. Alapvetõen elhibázott lenne, ha a nettó haszonélvezõ Magyarország éppen e területen szeretné megtartani 2013-ig – automatikusan – kiteljesedõ egyenrangú pozícióját, ahelyett, hogy a közösségi költségvetés egyéb és sokkal fontosabb tételeire összpontosítana, beleértve természetesen a jelentõs nettó haszonélvezõi státusz fenntartását (de nem a mezõgazdasági kifizetések oldaláról).


LEHETSÉGES VARIÁNSOK A 2014 UTÁNI KÖLTSÉGVETÉS MOZGÁSTERÉRE ÉS SZERKEZETÉRE Az EU jelenlegi költségvetési idõszakában sor kerül ugyan egy úgynevezett felülvizsgálati szakaszra (2008–2009-ben), ez azonban – jelenlegi ismereteink szerint – aligha változtatja érdemben a 2013 végéig érvényes struktúrákat és keretösszegeket. A felülvizsgálat eredményei sokkal inkább kihathatnak a 2014-gyel kezdõdõ új költségvetési periódusra. Ezért célszerû már a felülvizsgálati tárgyalások során is elsõsorban ezeket, a 2013-on túlmutató elképzeléseket, célokat és lehetséges eszközöket vita tárgyává tenni. Ez pedig azt jelenti, hogy a felkészülést már most meg kell kezdenünk. Ehhez keretül szolgálhatnak a következõ feltételezések és javaslatok. X Abból indulunk ki, hogy a jelenlegi költségvetést újabb ország vagy országok belépése nem változtatja érdemben. A felvételi tárgyalások, illetve a bõvítési elképzelések alapján egyedül Horvátország csatlakozása tûnik reálisnak 2013 elõtt, ennek pénzügyi fedezete pedig éppúgy adott, mint a 2007. évi bolgár–román csatlakozásé, mégha a 2009 utáni idõszakra ez utóbb sincs nemzeti borítékokba leosztva. Y Az erõsödõ kritikák ellenére nem várjuk, hogy a jelenlegi költségvetési perióduson belül érdemi váltás következik be a közös mezõgazdasági politika jelenlegi és a francia–német kompromisszumként 2013-ig kialkudott rendszerében. Egyébként az agrárpolitika mindenfajta és teljes körû renacionalizációja Magyarország számára annál elõnyösebb lenne, minél korábban következne be. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a régi tagállamok akkor vesztenék el a direkt támogatásokat, amikor Magyarország még nem érte el annak EU-konform határát (70 százalék plusz a maximum 30 százalékos nemzeti kofinanszírozás). Valószínû, hogy relatív (bár az utóbbi években erõsen lemorzsolódó) agrárszektorbeli versenyelõnyeink ebben

a helyzetben lennének a leginkább – legalábbis rövid távon – kihasználhatók. Ez azonban aligha reális feltételezés, így azzal kell számolnunk, hogy az agrárszektor – költségvetési szempontból értékelt – teljes vagy részleges renacionalizációjára csak 2013 után kerülhet sor (a következményeire azonban már most fel kell készülnünk). Z Ma úgy látszik, hogy a 2014 utáni költségvetés két alapvetõ, az EU hosszabb távú stratégiáját meghatározó kérdésben vár tisztázást: • a rendelkezésre álló pénz elosztása határozza-e meg a célokat, avagy a részben új célok megvalósításához rendelõdjön hozzá a költségvetés jövõbeli befizetési rendszere, • mit finanszírozzon a közös költségvetés, mit hagyjon, illetve utaljon vissza nemzeti költségvetési keretekbe. [ Milyen idõtávot fogjon át a 2014 utáni költségvetés: maradjon meg a legutóbbi két évtized hét éves menetrendje mellett vagy térjen át rövidebb, ötéves periódusra? \ Milyen feltételek alapján kell újraszerkeszteni az „automatikus” pénzhez jutás szabályrendszerét? Maradhat-e a jelenleg érvényes 75, illetve 90 százalékos jogosultsági küszöb (a regionális, illetve a kohéziós pénzek igénybevételére), avagy – többek között a bevételek alakulásától, az újabb közösségi célok megállapításától, valamint az egyre nagyobb súlyt képviselõ kevésbé fejlett országtól és régiótól függõen – a kritériumok változtatásra szorulnak? Ez részben annak függvénye, milyen alapokon fog szervezõdni a közös költségvetés bevételi oldala, vagyis hogy sikerül-e megfelelõ és stabil (fenntartható) kereteket biztosítani a hosszabb idõn át tervezhetõ bevételek esetében. Minden jogos kritika (és nem kevésbé jogos elvi ellenkezés) ellenére nyitottnak tartom azt az opciót, hogy – meghatározott esetekben – az EU költségvetése nettó hitelfelvevõvé váljék, amennyiben ezeket a hiteleket az integráció „házibankja”, az EBB nyújtja.

17


] A nettó támogatott országoknak kettõs stratégiát kell kialakítaniuk. Egyrészt természetesen nem mondhatnak le a minél jelentõsebb támogatások fenntartásáról. Ugyanakkor azt is mérlegelniük kell – részben már a 2007 utáni tapasztalatok függvényében –, hogy milyen „hatékonysági függvény” áll fenn az elviekben igénybe vehetõ támogatások és azok igénybevételének feltételei között. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a pénzhez jutás feltételeinek javítása nagyobb haszonnal kecsegtet, mint a kialkudott nagyobb összeg nehezebb lehívási feltételek mellett. ^ Amit nem sikerült keresztülvinni (még megpróbálni sem) a 2007–2013. évi költségvetés tárgyalásakor, meghatározó pénzfelhasználási (újraelosztási) szemponttá teendõ a 2014-gyel kezdõdõ költségvetés már legkorábbi tárgyalási szakaszában. Arról van szó, hogy a 2004-ben, majd ezután belépett országok nemcsak kevésbé fejlettek, mint az EU15, hanem arról is, hogy az európai integrációnak nem a földrajzi perifériáját képezik (mint valamennyi korábban csatlakozott és legalábbis a csatlakozás idõszakában még gyengébben fejlett ország), hanem összefüggõ, többszörös közös kontinentális határokkal rendelkezõ országcsoportról van szó. Ezért a felzárkóztatás nem korlátozódhat „nemzeti borítékokra”, hanem szükség van egy olyan regionális, határokon átnyúló fejlesztési alap létrehozására az EU új költségvetésében, amely kifejezetten ezeket a nagyszabású infrastrukturális és részben környezetvédelmi beruházásokat támogatja. Mindaddig, amíg a transzeurópai közlekedési folyosók fejlesztése az EU-költségvetés perifériáján marad, nagy a veszélye annak, hogy a szükségessé vált kurtítások elsõsorban ezeket a fel nem osztott alapokat érintik kedvezõtlenül. Ennek – többek között – egy ilyen regionális fejlesztési alap létesítésével és annak az EUköltségvetésbe való szerves beépítésével (vagyis új, független költségvetési tétel teremté-

18

sével) lehetne elejét venni. Ez az alap csökkenthetné ugyan a nemzeti borítékokban lévõ pénzeket, de több szempontból is pótlólagos hasznot érlelne. Egyrészt növelné a korábban nemzeti keretekben folyó infrastrukturális fejlesztések hatékonyságát, ami kedvezõbb kereteket teremtene az EU-n belüli kereskedelmi és tõkemozgások számára. Másrészt erõsítené az új tagállamok közötti kohéziót, aminek kétségtelen összeurópai kedvezõ hatásai is vannak, a gazdasági multiplikáto-reffektusoktól a társadalmi-politikai stabilitás szilárdításáig. Harmadszor nehezen lenne megkérdõjelezhetõ más tagállamok részérõl, hiszen itt olyan föld-rajzi-történelmi-gazdasági szituációról van szó, ami az EU-ban a múlt alapján példa nélküli, a jelenben pedig megismételhetetlen. Végül negyedszer, a regionális infrastruktúra-fejlesztés – márcsak földrajzi, de stratégiai megfontolásból is – magában foglalná azokat a nyugat-balkáni országokat, amelyek felé Brüsszel ugyan csatlakozási ígéretet tett, de amelyek teljes jogú tagságának idõpontja legalábbis kérdõjeles. Éppen ezen a hálózaton keresztül lehetne nemcsak a csatlakozási reményeket ébren tartani, hanem annak konkrét feltételeit (például kereskedelem, beruházások) is érezhetõen javítani. Ebbõl a projektbõl egész Európa profitálhatna, messze nem csak azok az országok, amelyek közvetlen részesei a beruházásoknak, hiszen – és éppen ez adja meg a projekt különleges jelentõségét – olyan szárazföldi határokkal jellemezhetõ országokról van szó, amelyek alapvetõen tranzitszerepet töltenek be az európai integráción belül éppúgy, mint az EU és a szomszédos országok közötti kereskedelmi és tõkekapcsolatokban (döntõen Kelet-Európa, de a Közel-Kelet felé is). _ A felkészülési idõszak egyik fontos elemzési területe lehet a közvetlen átutalások rendszerére való esetleges áttérés elõnyeinek és hátrányainak felmérése. Ma nem lehet egyértelmûen állást foglalni azzal a javaslattal kapcsolat-


ban, amely felvetette a jelenlegi regionális költségvetési rendszer közvetlen támogatási struktúrává való átalakítását. Azt sem tudjuk, egyáltalán milyen támogatásra találna a tagállamok részérõl ez a javaslat. Mégis érdemes lenne vele elõny–hátrány-mérleg felállításának keretében foglalkozni. ` Végül Magyarországnak is ki kell dolgoznia a költségvetés bevételi oldalával kapcsolatos elképzeléseit. Célszerû elemezni az európai fórumokon eddig megismert javaslatokat arra vonatkozóan, hogyan lehetne az uniós költségvetést minél nagyobb mértékben függetleníteni a nemzeti költségvetésektõl (pontosabban az utóbbiak szempontjából lényeges két jelenlegi befizetési formától, az áfaalapú és a GNI-alapú hozzájárulástól).

RÖVIDEN A LEHETSÉGES ÉRDEKSZÖVETSÉGEKRÕL Nyilvánvaló: a 27-tagú EU-ban egyetlen ország sem rendelkezik olyan mozgástérrel, hogy elképzeléseit el tudja fogadtatni, még kevésbé pedig olyannal, hogy rá tudná erõltetni a többiekre. Ugyanakkor, miután a költségvetés elfogadását tekintve egyelõre a nemzeti vétórendszer van érvényben, bármelyik ország meg tudja akadályozni az esetenként 26 ország által kidolgozott és egyeztetett tervezetek elfogadását is. Egy-egy nagy országtól eltekintve (akár a nettó hozzájáruló Németország és Nagy-Britannia, akár a nettó támogatott Spanyolország vagy Lengyelország kivételével) aligha valószínûsíthetõ ilyen forgatókönyv. Az eddigi tapasztalatok és az EU-ban kialakult kompromisszumkultúra alapján már a következõ költségvetés kidolgozásának kezdeti idõszakában is arra számítunk, hogy különbözõ érdekszövetségek jelennek meg. Ezek alapvetõen néhány meghatározó ismérv mentén azonosíthatók. X Változatalanul megjelennek a fejlett-fejlõdõ, vagyis a nettó költségvetési pozíció alapján

szervezõdõ érdekcsoportok. Nem biztos azonban, hogy ezek homogének lesznek. Egyrészt ugyanis az azonos elõjelû nettó pozíciók között is tetemes eltérések vannak, hiszen egyes országok jóval nagyobb mértékben nettó befizetõk, mint mások, és hasonló a helyzet a nettó támogatottak oldalán is. Arról nem is szólva, hogy egyik ország nettó pozíciója sincs kõbe vésve, sõt nagyon valószínû, hogy a 2014-ben kezdõdõ idõszakban lesznek változások (mindenekelõtt a jelenlegi nettó támogatotti körnél). Másrészt az uniós költségvetés szerkezetének megváltoztatása jelentõs mértékben árnyalja a nettó pozíciók alapján kialakuló szervezõdéseket. Y A kibõvült EU-ban a korábbiaknál jóval nagyobb szerephez juthatnak a regionális alapra építkezõ érdekközösségek. Regionális szempontok az uniós politika szintjén a mediterrán kibõvülés után jelentek meg (lásd az EU mediterrán politikáját, valamint a Barcelona-folyamatot). Második regionális kör a finn–svéd belépés után rajzolódott ki (északi együttmûködés). A „keleti bõvülés” két hulláma újabb regionális kooperációs formációk kialakulásához vezetett. Idetartozik a visegrádi együttmûködés, de a Duna-medencei országok jóval lazább formában tapasztalható kooperációs szándéka is. Számos országot fog át a szélesen értelmezett közép-európai kezdeményezés. A következõ években – részben globális, részben európai fejlõdés eredményeként – további olyan tartós vagy taktikai érdekszövetségek létrejötte várható, amelyek regionális alapon szervezõdnek (például az atlanti irányzat megerõsödése, a Nyugat-Balkánnal kapcsolatos érdekek kikristályosodása). Z További szövetségalakításokat generálhatnak a különbözõ közösségi célok mentén meghúzódó tagállami érdekek. Ennek legismertebb és a 2014 utáni költségvetés struktúráját nagymértékben meghatározó eleme a mezõgazdasági politika fenntartásában, illetve megszüntetésében érdekelt csoportok küzdelme. E kérdés

19


azonban egyre kevésbé önmagában, hanem más költségvetési prioritásokhoz, mindenekelõtt a lisszaboni programhoz (mindenekelõtt annak versenyképességi csomagjához) köthetõ célokhoz kapcsolódva alakít ki érdekcsoportokat. Ahogy a közösségi politikák fejlõdnek, és ahogy az egyes politikaterületek acquis communautaire-je „gazdagodik” – akár az integráció önmozgásának eredményeként, akár globális, külsõ hatások következményeként –, úgy várható újabb és újabb érdekcsoportok és -szövetségek megjelenése. Jelenlegi ismereteink szerint erre elsõsorban a következõ területeken kerülhet sor: • a közös energiapolitika, • az egyre erõteljesebb (fõként déli irányú) migráció kezelése, • a schengeni határokkal érintett országok közötti együttmûködés, • környezetvédelem, • végül, de mindenekelõtt pedig a lisszaboni stratégiához köthetõ valamennyi prioritás (a kutatás-fejlesztéstõl az oktatáson át a szociális kérdésekig és a munkaerõ-piaci reformokig). Mindezek alapján aligha lehet olyan érdekszövetségeket azonosítani, amelyek tagsági összetétele viszonylag állandó lenne. Az egyes területeken igen eltérõ összetételû szövetségek jöhetnek létre, ami – fõként a költségvetés tervezésének kezdeti idõszakában – megnehezítheti a tisztánlátást. Ugyanakkor éppen ez a tarka struktúra teszi lehetõvé, sõt kötelezõvé az értelmes kompromisszumkeresést. Ez a kijelentés természetesen arra alapozódik, hogy valamennyi ország pontosan fel tudja mérni rövid és hosszabb távú érdekeit, és jól ismeri a partnerek hasonló vagy eltérõ érdekeit is. A taktikai és stratégia érdekszövetségek kialakítása során nem lehet elfeledkezni a Bizottság tevékenységérõl, amely a költségvetés átfogó reformjában, ezen belül a bevételek stabilizálásában (a nemzeti költségvetésektõl való lehetõ legnagyobb mértékû függetleníté-

20

sében), valamint a jövõorientált és szolidaritási (kohéziós) célok prioritásában érdekelt. Magyarországnak is alapvetõ érdeke, hogy érdekeinek védelméhez és megvalósításához messzemenõen igénybe vegye a Bizottság támogatását.

ITTHONI FELADATOK A közösségi költségvetés vonatkozásában Magyarországnak két alapvetõ és idõben csak részben elkülönülõ feladata van. Az egyik a 2007–2013. évi költségvetéssel kapcsolatos és az abban rendelkezésre álló pénzügyi erõforrások leghatékonyabb felhasználását jelenti. A másik a 2013 utáni költségvetés kialakítására vonatkozik, amelyben Magyarországnak kezdeményezõ (aktív) szerepet célszerû vállalnia. Nemcsak azért, mert a nettó kedvezményezetti pozíció fenntartása alapvetõ érdekünk, hanem azért is, mert a 2014-ben kezdõdõ újabb pénzügyi keretterv elsõ konkrét változatai éppen a 2011. évi magyar elnökség idején jelenhetnek meg. A legfontosabb feladatok a következõkben összegezhetõk. X Nem csak a magyar társadalmi-gazdasági felzárkózás és a modernizáció sikere miatt fontos alapvetõen az uniós források lehetõ legnagyobb mértékû lehívása és leghatékonyabb felhasználása. Ez gyengítheti a strukturális és kohéziós pénzek „feleslegességével” kapcsolatos nézeteket és erõsítheti az ilyen jellegû támogatások fenntartása melletti érveket. Ebben az összefüggésben valamennyi nettó támogatott ország egy hajóban evez, bármelyik sikere kedvezõen, sikertelensége pedig kedvezõtlenül hathat a strukturális alapok jövõjére. Magyarországnak azt kellene bizonyítania, hogy az uniós pénzek nem egyszerûen felszívhatók, hanem hogy segítségükkel átfogó fejlesztések valósulnak meg, amelyeknek egyértelmû és pozitív kisugárzása van a gazda-


ság és a társadalom más, az uniós erõforrások által közvetlenül nem is érintett területek fejlõdésére is. Emellett végig hangsúlyozandó, hogy a sikeres magyar pénzfelhasználás regionális és európai célokat is szolgál (például fejlettségbeli különbségeket országok között is csökkent, javítja az EU versenyképességét stb.). Ezért a projektek elbírálása során azoknak kell elsõbbséget biztosítani, amelyek nagy valószínûséggel képesek lesznek viszonylag rövid idõn belül multiplikátor-hatásokat (spill-over) kiváltani. Önmagában a pénz elköltése nem lehet a sikeres felhasználás mércéje. De olyan projektek sem, amelyek teljesítik ugyan az elõre megfogalmazott célt, de csak akkor életképesek, ha továbbra is fennmarad az uniós finanszírozási köldökzsinór. Végül – az ismertetett koordinátarendszerben – azok a projektek sem értékelhetõk sikeresnek, amelyek ugyan az elsõ idõszak uniós támogatását követõen önjáróvá, önfenntartóvá válnak, de szigetszerûen léteznek az õket körülvevõ gazdasági-társadalmi környezetben, vagyis képtelenek spill-overhatásokat érlelni. E vonatkozásban feltétlenül hasznos és célszerû lenne a spanyol, portugál, ír és keletnémet példák elemzése, különös tekintettel azokra, amelyek spill-over hatásokat tudtak generálni. Vizsgálandó lenne az a társadalmi-gazdaságijogi-intézményi környezet, amely erre képessé (vagy képtelenné) tette az uniós költségvetésbõl is támogatott vállalkozásokat. Nem kevésbé fontos az idõtényezõ elemzése, az, hogy mennyi idõre volt szükség az egyes országokban (az egyes projektek szintjén) a pozitív multiplikátor-hatások megjelenéséhez. Y Az összegszerûen leosztott „nemzeti boríték” mellett vannak olyan uniós költségvetési keretek, amelyekre valamennyi tagállam pályázhat és nem képezi részét a nemzeti keretnek. Amellett, hogy a „nemzeti boríték” tartalmazza a meghatározó összeget – és ennek felhasználására kellett kidolgoznia minden országnak a saját nemzeti fejlesztési tervét –,

helytelen lenne, ha figyelmünket csak erre a területre összpontosítanánk. Magyarországnak aktív szerepet kell játszania valamennyi közösségi politikában (nemcsak többletpénzek szerzésének szándékával, de a költségvetéssel kapcsolatos tanulmányban természetesen ezt emeljük ki). Z Hasonlóan fontos más országok „nemzeti borítékainak” és fejlesztési terveinek ismerete, hiszen a megvalósítandó projektek legnagyobb részére közösségi versenypályázatokat kell kiírni. Ahogy a „magyar borítékban” lévõ pénz nem kis része különbözõ megrendelések formájában más uniós országok vállalataihoz „vándorol” (márcsak ezért sem helyes a nettó pozíciót kizárólag a költségvetés alapján megítélni), úgy részesülhetnek magyar vállalatok más országok uniós támogatásaiból. Ennek mindenekelõtt az új tagállamok irányában kell erõsítenie a magyar törekvéseket (amelyeket az intenzív kereskedelmi, újabban pedig a tõkekapcsolatok is megalapozni látszanak). [ Az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) keretében nagy hangsúlyt kell kapniuk azoknak a fejlesztéseknek, amelyeknek határokon túlterjedõ, regionális vonzatai vannak. Miután az EU jelenlegi költségvetésében nem szerepel az új tagállamok közötti infrastruktúra átfogó fejlesztése, ezt a feladatot a nemzeti fejlesztési terveken belül és azok állandó és többoldalú egyeztetésével célszerû – legalább részben – felvállalni. Ez pedig feltételezi, hogy a szomszédos országok hasonló terveit fokozottabb mértékben koordináljuk a regionális fejlesztési érdekek mentén. \ Végül, de nem utolsósorban már most meg kell kezdenünk a felkészülést a 2013 utáni költségvetési idõszakra. Igaz, hogy az elsõ konkrét elképzelések – akár tagállami, akár bizottsági szinten – csak 2011-re várhatók, de ez nem jelenti azt, hogy az egyes országok csak akkor – vagy röviddel 2011 elõtt – fognak hozzá az érdekelemzõ munkához. Legkésõbb 2008

21


elején Magyarországnak is meg kell kezdenie a stratégia kialakításával kapcsolatos elemzõfeltáró-információgyûjtõ, majd nem sokkal késõbb az értékelõ munkákat. Ez a tevékenység három lényegi területet érint: • az uniós költségvetés jövõjével kapcsolatos magyar érdekek meghatározása különbözõ szcenáriókat feltételezve és az egyes érdekek „átválthatóságát” figyelembe véve, • valamennyi (számunkra és a költségvetés szempontjából) lényeges tagállam érdeke-

inek hasonló szerkezetû és tartalmú vizsgálata, • e két vizsgálat eredményei alapján a lehetséges érdekszövetségek és érdekkonfliktusok azonosítása, beleértve azt az elemzési szempontot is, hogy milyen érdekszövetségek mennyire tartósak, illetve milyen engedmények esetén bonthatók meg, valamint teremthetõk újra a meghatározó magyar érdekek védelme és érvényesítése céljából.

IRODALOM CAESAR, R. (2006): Das Budget für eine erweiterte Union zwischen Solidaritaet und Effizienz, In: Hasse, R. H. und Kunze, C. (Hrsg.) Die erweiterte Europaeische Union zwischen Konvergenz und Divergenz, Transformation, Leipziger Beitraege zu Wirtschaft und Gesellschaft, No. 19. Leipziger Universitaetsverlag European Commission (2004), Communication of 14 July 2004 to the Council and the European Parliament „Financial Perspectives 2007–2013”. COM(2004) 487 és http://europa.eu/scadplus/ leg/en/lvb/134004.htm

22


Kutasi Gábor

Az EU8+2-országok költségvetési teljesítménye az integrációs folyamat során*

A

A keleti EU-tagországok gazdasági teljesítményét és az egységes európai piacon való részvételének eredményességét jelentõsen befolyásolja, hogy milyen költségvetési és reformpolitikát folytattak az EU- és az EMU-csatlakozást megelõzõ felkészülési idõszakban. A tanulmány áttekinti ezt a folyamatot, hogy megtalálja az EU8+2-országok 1999 és 2006 közötti idõszakra vonatkozó fiskális politikai sikereinek és kudarcainak okait.

A TÉRSÉG ÁLTALÁNOS FISKÁLISPOLITIKAI JELLEMZÕI A közép- és kelet-európai országokban 1989 és 1992 között lezajlott politikai rendszerváltozást követõen a gazdaságot szervezõ rendszer átalakulására is szükség volt. Ilyen szempontból mindegyik vizsgált ország nagyjából azonos háttérrel fogott hozzá a piacgazdasági átmenetnek, és ezért azonos problémákkal kellett szembenézniük gazdaságpolitikai téren. A volt kommunista költségvetési rendszerek a következõ szerkezeti hibákkal kísérték a kelet-európai országok gazdasági átmentének indulását. *

Készült az NI 68085 OTKA kutatás keretében, kutatásvezetõ Palánkai Tibor akadémikus, egyetemi tanár.

X Nem különült el egyértelmûen az állami költségvetés, az állami vállalatok költségvetése és a jegybank pénzügyi tartaléka egymástól. Y A költségvetési szervek alárendelt szerepet játszottak. A termeléstervezés eleve meghatározta a pénzügyi tervezés mozgásterét. Z Az adórendszer jelentõsen kedvezményezett bizonyos adófizetõi csoportokat másokkal szemben, ezért egyáltalán nem érvényesült a semlegesség elve. [ Az állami és a magánvállalatokat eltérõen kezelték. \ Az államháztartás számára könnyû bevételforrást jelentettek az állami vállalatok, mert gyenge volt az információs aszimmetria – azaz könnyen ellenõrizhetõ volt az információáramlás – az állami vállalti vezetés és az adóhivatal között, továbbá az állami vállalatok a központi banknál vezették a számláikat. Így gyakorlatilag ez egy láthatatlan – a gazdaság szereplõi számára érzékelhetetlen – adóforrás volt. (Bönker, 2006) ] Mindehhez hozzájárul további teherként, hogy a szociális ellátórendszerek finanszírozási mechanizmusai alkalmatlanok voltak arra, hogy kivédjék a mindenkori befizetõk számának relatív csökkenését a mindenkori ellátandókkal szemben. ^ Egy jelentõs különbség adódott: Bulgária, Magyarország és Lengyelország jelentõs adósságterhet örökölt a tervgazdasági rendszerbõl, 23


míg a többi ország minimális államadóssággal indult, ami miatt számukra az 1990-es évek gazdasági átmenete puha költségvetési korlátok mellett mehetett végbe. Számos terület említhetõ az oktatási rendszer finanszírozásával kezdve a közigazgatási kar létszámán keresztül az állami vállalatok privatizációjáig, amely esetben alapvetõ átalakításokat kellett végrehajtani minden EU8+2-országban akár a gazdasági átmenet, akár a változó világgazdasági és technológiai környezet miatt. A két legnagyobb kiadási tételt jelentõ, minden országban jelentkezõ, a társadalom széles rétegeit érzékenyen érintõ és ezért sokszor évekig halogatott probléma a szocialista egészségügyi és nyugdíjrendszer átalakításának folyamata. Az egészségügyi rendszerben a szabad hozzáférésbõl adódó erkölcsi kockázat okozta túlkeresletet, a nyugdíjrendszerben pedig a megtakarítási jelleg teljes hiányát kellett kizárni.

A szociális ellátórendszerek reformja Csehország kivételével mindegyik EU8+2országban a hárompilléres nyugdíjrendszert vezették be, amely azt jelenti, hogy bizonyos idõsebb, még aktív, illetve a reform kezdetekor már nyugdíjas korosztályok számára a felosztó-kirovó rendszerbõl fizetnek nyugdíjjáradékot. Ennek mindenkori fedezete az éppen aktuális aktív munkavállalók által befizetett nyugdíjjárulék egy része. A második pillér a kötelezõ magánnyugdíjpénztár, amelybe általában kötelezõvé tették a belépést bizonyos év után születetteknek vagy a pályakezdõknek. Ennek lényege, hogy már tõkefedezeti elven mûködik, azaz a megtakarítások jövõértéke lesz nyugdíjba vonuláskor az alapja egy örökjáradék-számítással kalkulált nyugdíjkifizetésnek. Mivel egyben ezek a megtakarítók az aktuális járulékfizetõk is, ezért jól érzékelhetõ az a költségvetési feszültség, hogy a járulékbefizetést meg kell osztani az állami nyugdíjalap és a magánnyug-

24

díjalapok között, miközben a reformot követõ jó pár évben még kizárólag az állami nyugdíjalapból kell finanszírozni a nyugdíjkifizetéseket. A felosztó-kirovó és a tõkefedezeti rendszer közti különbség az, hogy elõbbinél a törvény által meghatározott járadékkifizetés a rögzített pénzáramlás, míg utóbbinál a járulékbefizetés a fix, a járadék pedig a megtakarítások és a hozamok volumenétõl függ. A harmadik pillér az önkéntes magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat fedi. Utóbbi jelentõsége, hogy a magasabb jövedelmûeket megtakarításra ösztönözze. Lengyelországban például a harmadik pillér egyben életbiztosítást is tartalmaz. (Wagner, 2005) A cseh kétpilléres megoldás nem gondolkodik a tõkefedezeti rendszer bevezetésében, hanem fenntart egy kötelezõ tagságú és egy önkéntes befizetésû felosztó-kirovó alapot. (Lásd 1. táblázat) A nyugdíjalapok közötti átcsoportosítás következtében keletkezõ állami alap bevételkiesését az adóbevételekbõl és hitelekbõl pótolhatja ki a kormányzat, ami átmenetileg többlethiányt okoz a nemzeti költségvetésekben. Ezt az átmeneti strukturális hiányt méltányolja a módosított Stabilitási és Növekedési Paktum (SNP) annyiban, hogy 2008 végéig a túlzott költségvetési hiány számításakor nem kell figyelembe venni a nyugdíjreform okozta bevételkiesést. Ezzel együtt természetesen a deficithatás tompítására az országok fokozatosan megemelték a nyugdíjkorhatárt. Nagyon valószínû, hogy a várható élettartam növekedése hosszú távon kikényszeríti az európai országokban a 65-70 év közötti nyugdíjkorhatár kialakítását. Csillag és Mihályi (2006) például már 2012-ig 65 éves korra javasolja felemelni a magyarországi korhatárt. Az egészségügyet tekintve olyan rendszert örököltek a volt szocialista országok, amelyben az állampolgárok ingyenesen és korlátozásmentesen vehették igénybe a szolgáltatásokat. Ennek fedezetére a személyi jövedelem és a munkáltatók által fizetett járulékok szolgálnak.


1. táblázat

NYUGDÍJREFORM AZ EU8+2-ORSZÁGOKBAN Ország Bulgária Csehország Észtország Lengyelország Lettország Litvánia Magyarország Románia Szlovákia Szlovénia

Tõkefedezeti rendszer bevezetésének éve

Nyugdíjkorhatár, nõ/férfi, éves

2003 nem vezették be 1997 1998 1998 2004 1998 2005 2005 1999

57,5/62* 53–57/60 63 60/65 61/62 60/62,5 62/62 58/63 62/62 58–63/58–65

Megjegyzés: intervallum esetén a nõknél gyerekszámtól függõen, illetve mindkét nemnél a befizetési idõtõl függõen *2009-tõl 60/63 Forrás: Wagner, 2005; Radula és Staehr, 2003; Benkovskis, 2006; EUROSTAT: kormányzati honlapok, www.ssa.gov

Ennek a rendszernek több alapvetõ pénzügyi kockázata van. Egyrészt az igénybe vevõ (beteg) nem szembesül a költségekkel semmilyen formában, hanem abban a fiskális illúzióban él, hogy mindenre van fedezet. Így nem ösztönzi semmi a finanszírozási közösség érdekeinek figyelembevételére. Ezért azzal sem érdeke törõdni, hogy valós költségelszámolást készítenek-e a kezelésérõl. Ezt a központi kormányzatok elsõ lépésben szigorúbb ellenõrzéssel próbálták kivédeni. A rendszer igénybevételének csökkentésére pedig több helyen bevezették a brit–amerikai példa alapján az irányított betegellátási rendszert. Másrészt a szocialista típusú finanszírozó intézmény se biztosítóként, se pénzügyi alapként nem mûködik igazán, hiszen forrásaiból bármely állampolgár kezelése finanszírozható a járulékbefizetéstõl, illetve nem fizetéstõl függetlenül. Továbbá nincs rákényszerítve a hatékony gazdálkodásra, azaz a források felhasználásának szigorú ellenõrzésére, mert a központi költségvetések garantálják az állami egészségügyi alapok hiányának fedezetét. Ezért kezdenek kísérletezni – az EU8+2-országok közül elõször 2005-ben Szlovákiában – azzal, hogy nyugateurópai minták alapján egyrészt bevezessék a

vizitdíjat a szolgáltatásokat igénybe vevõk költségérzékenységének erõsítésére, másrészt a bizonyos mértékben versenyzõ, magántõke bevonásával létrehozott több-biztosítós rendszert, hogy erõteljesebben jelenjen meg finanszírozási oldalról a gazdasági racionalitás és az üzleti költséghatékonyság.

Az integrációs folyamat költségvetési szakaszai A gazdasági és gazdaságpolitikai átmenet elsõ szakasza 1995 és 1999 közötti idõszakban lezárult, amely idõszakban minden EU8+2országban végre kellett hajtani egy-egy jelentõs költségvetési kiigazítási programot akár a nemzeti finanszírozási rendszerek belsõ feszültsége miatt, akár nemzetközi pénzügyi válságok miatt. Elõbbi inkább a közép-európai országokban jelentkezett, utóbbi jellemzõen a balti országokban, az 1998-as orosz pénzügyi válság hatására. Költségvetési szempontból ennek az idõszaknak az eredménye szinte mindegyik ország esetében az, hogy a költségvetési egyensúly megteremtésével lehetõséget adott a kormányzatoknak a fenntartható gazdaságpolitika

25


kialakítására és arra, hogy megindítsák a költségvetési szempontból jelentõs tételeket képezõ szociális támogatási (és szociális beruházási) rendszerek finanszírozásának középtávú reformját. Egyes kormányzatok éltek ezzel a lehetõséggel, mások nem. Az átláthatóság hiányát, amelyet a tervgazdasági rendszerbõl örököltek, az IBRD (2004) úgy jellemezte, hogy számos fehér folt volt a számviteli keretben, a költségvetési tervezés és a szakpolitikák megalkotása teljesen szétválasztva történt, egyáltalán nem volt középtávú tervezés. Továbbá számos költségvetésen kívüli alap létezett és nagy arányú volt a feltételes kötelezettségvállalások száma, teljesen hiányzott a feladat- és teljesítményorientált finanszírozás, szétaprózódott a pénzforgalom és az adósság kezelése, teljesen inputorientált volt a költségvetés. Bizonyos elemek egy-egy ország esetében a 2004 és 2007 között született elemzésekben is újra és újra elõfordulnak még, ami jelzi, hogy az állami finanszírozási rendszerek átalakítása nem fejezõdött be. (Lásd 1. ábra)

Az elsõ szakaszban végrehajtott költségvetési kiigazítások létrehozták a stabilizált kiindulási állapotot minden EU8+2-ország esetében. Nem az az érdekes 2007-ben ezzel kapcsolatban, milyen közvetlen hatásokkal járt, hanem az a kérdés, hogy ezt követõen hogyan használták fel a stabil alapot a nemzeti kormányzatok és mit tettek az EU-csatlakozás felkészülési idõszakában és az EU-tagság kezdeti éveiben. Érdemes ezt két külön idõszaknak tekinteni, ugyanis az EU-tagság szigorúbb költségvetési kötelezettséget jelent a tagállamoknak, hiszen a csatlakozási szerzõdésben kötelezettséget vállaltak a gazdaságpolitikai konvergenciára. Eszerint tehát a gazdaságpolitikai átmenet második szakasza nagyjából 1999-tõl 2004-ig, illetve Románia és Bulgária esetében 2007-ig határozható meg. Ebben az idõszakban lehetõsége volt a csatlakozni kívánó országoknak, hogy az elõzõ idõszak egyensúlyteremtõ eredményére alapozva középtávon, költségvetési kötöttségek nélkül, a kezdeti években akár növekvõ költség1. ábra

AZ EU8+2-ORSZÁGOK NETTÓ ÁLLAMHÁZTARTÁSI EGYENLEGÉNEK ALAKULÁSA, 1995–2006 [a GDP százaléka (központi kormányzat+önkormányzatok+tb-alapok]

Megjegyzés: BG = Bulgária, CZ = Csehország, EE = Észtország, LA = Lettország, LI = Litvánia, HU = Magyarország, PL = Lengyelország, RO = Románia, SI = Szlovénia, SK = Szlovákia Forrás: EUROSTAT

26


2. ábra

AZ ÁLLAMADÓSSÁG ALAKULÁSA AZ EU8+2-ORSZÁGOKBAN, 1997–2006 (a GDP százaléka)

Forrás: EUROSTAT

vetési egyensúlytalanságot is okozva megkezdjék az államháztartás kiadási és bevételi rendszerének fenntarthatóvá tételét. Azaz megalapozzák a hosszú távú költségvetési egyensúlyt. A második szakaszban egyúttal lezárult a piacgazdasági átmenethez kapcsolódó privatizáció nagy volumenû hulláma is. Ennek következtében az állami vállalatok további értékesítésébõl származó nagy összegû bevételekre nem lehet számítani az éves hiány és a növekvõ adósság ellentételezéseként. Ezért De Novellis és Parlato (2005) megfontolandónak tartja, hogy ha a privatizációs idõszakban deficites volt a költségvetés, akkor az utána következõ idõszakban nem árt, ha az adóbevételek növekednek. Nem feltétlenül szükséges ehhez adókulcsemelés. A cél elérhetõ a kedvezmények szûkítésével vagy az adóalap kiszélesítésével is, mint ahogy az történt Szlovákiában vagy a balti országokban csökkenõ adókulcsok mellett is. (Lásd 2. ábra) A harmadik szakasz 2004-tõl, Románia és Bulgária esetében 2007-tõl számítandó, amelyben már meg kell felelni a konvergenciával kapcsolatos közösségi elvárásoknak. A költségvetési politika számára azonban a túlzott költségvetési hiány korlátján túl más kihívásokat is je-

lent az EU-tagság. Hozzá kell járulni a közösségi költségvetéshez és a közösségi támogatásokból megvalósított projektekhez. (KöhlerTöglhofer et al., 2003) Persze az EU8+2-országok nettó haszonélvezõi a közösségi költségvetésnek, de csak akkor, ha képesek 25–50 százalékos mértékû társfinanszírozásban lehívni a támogatási keretet. Azért kívánatos eleve strukturális deficittényezõk nélkül, egyensúlyi vagy akár többletet is felhalmozni képes nemzeti költségvetéssel csatlakozni a Közösséghez, mert máskülönben vagy az elegendõ önrész, vagy a konvergenciakritériumok teljesítése csúszik (Gáspár, 2002). (Lásd 2. táblázat)

A politikai ciklus jelentõsége az EU8+2-országok költségvetési politikájában Az IBRD (2007) és Staehr (2007) elemzése megállapítja, hogy az EU8+2-országok költségvetési politikájára általánosan jellemzõ, hogy szembemennek a gazdasági ciklussal. A 2006-os évben például annak ellenére széles

27


2. táblázat

AZ EURÓ BEVEZETÉSÉNEK CÉLDÁTUMA AZ EU8+2-ORSZÁGOKBAN Ország Bulgária Csehország** Észtország Lengyelország Lettország Litvánia Magyarország Románia Szlovákia Szlovénia

ERM-2-csatlakozás

Az euró bevezetésének céldátuma

2007 közepe 2008 vagy 2009 (eredetileg 2007, de elhalasztva) 2004. június Nincs céldátum 2004. június 2004. június 2008* 2012* 2005. január 2004. június

2010 2010 2009 (eredetileg 2007 lett volna) Nincs céldátum 2009 2009 (eredetileg 2007 lett volna) 2010 2014 2009 2007. január 1. (megvalósult)

*= tervezett ERM-2-csatlakozás ** forrás: Ministry of Finance of the Czech Republic & Czech National Bank (2006) Forrás: nemzeti konvergenciaprogramok

körben romlott a költségvetési egyenlegük, hogy erõsödött a gazdasági növekedés a régióban és felfutóban vannak az adóbevételek is. Feltételezhetõ tehát, hogy a legtöbb keleti EUtag nemzetgazdasága költségvetési okok miatt túlfûtött, ami gazdasági kockázatokkal jár. (Lásd 3. táblázat)

A költségvetési pozíciók A fõbb költségvetési politikai jellemzõk alapján két csoportba oszthatók az EU8+2-országok. Az elsõ csoport a viszonylag stabil költségvetési pozícióval és a GDP-hez mérten viszonylag szerény mértékû államadóssággal és kis kor3. táblázat

EU8+2-ORSZÁGOK KORMÁNYZATI ÖSSZETÉTELE ÉS STABILITÁSA, 2000–2007 Ország

Koalíciós pártok száma általában

Bulgária Csehország Észtország Lengyelország

3 3 3 3

Lettország Litvánia Magyarország Románia Szlovákia

3 4 2 3 3

Szlovénia

4

Forrás: IBRD, 2006b; IBRD, 2007

28

Megjegyzés 2006–2007, sokáig patthelyzet a parlamentben 2007. márciusi választások kormányváltást hoztak Instabil koalíció, 2007 júliusában az egyik koalíciós partner kilépett a kormányból, a kormány kisebbségben maradt, választás valószínûleg 2007. október 2006-ban egy ideig hárompárti kisebbségi kormány mûködött Nagyon alacsony népszerûség az erõteljes konszolidáció miatt 2006 közepétõl Ingatag koalíció, 2007-ben egy párt kilépett a koalícióból 2006-ban a reformokat és a költségvetési egyensúlyt lendületesen megvalósító koalíció elvesztette a választást. A költségvetési lazítást ígérõ korábbi ellenzék alakított koalíciót Választás 2008-ban legközelebb


mányzati költségvetéssel rendelkezõ országoké, amelybe a három balti ország, továbbá némi késéssel felzárkózva, Szlovákia és Bulgária, illetve erõs fenntartásokkal, de Románia sorolható. Ugyan Szlovéniában jelentõs a kormányzati újraelosztási szint, de emellett is képes stabil költségvetési pozíció fenntartására és ugyancsak sikeresen valósítja meg a költségvetési és monetáris konvergenciát, ezért a költségvetési politika hatékonysága szempontjából – amennyiben az egyensúlyteremtést tekintjük annak – nem érdemes külön csoportba sorolni (lásd 1. ábra). A második csoport esetében, amelybe Csehország, Lengyelország és Magyarország sorolható, a költségvetési pozíciók gyengék, méretes államadóssággal rendelkeznek és jelentõs mértékû a kormányzati újraelosztás. Az országok egy része – Szlovákia, Románia, a balti országok – bevezette az egykulcsos adót. Árendás et al., (2006) szerint az egykulcsos adórendszer egyszerre igazságos, ha a társadalmilag elfogadott terhelést tükrözi, hatékony és megõrzi a progresszivitást, amennyiben megszünteti az adókedvezményeket és kivételeket, továbbá egyszerû is, ami nagyobb fokú átláthatóságot és kiszámíthatóságot biztosít az adóalanyok számára. Ez utóbbi tulajdonság az, amely egy ország számára elõnyt is biztosít az EU keleti tagállamai közt kialakult adóversenyben. Ugyanis úgy képes megõrizni a bevételek volumenét az adóalap kiszélesítésével, hogy az egyes külföldi beruházók számára egyszerûbb és alacsonyabb terhet jelentõ adózást kínál.

A KÖLTSÉGVETÉSI EGYENSÚLY MEGTEREMTÉSÉBEN ÉLENJÁRÓ KELETI EU-TAGÁLLAMOK A törekvõ országok közé tartozik tehát Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Szlovákia és – természetesen az európai integráció folyamatában hároméves hátrányukat is figye-

lembe véve – Bulgária és Románia. A törekvõk csoportjában a fiskális konvergencia nem jelent gondot. Alapvetõ kockázat az árstabilitás esetén merül fel, ez esetben is leginkább világgazdasági és felzárkózási okokból. Egyrészt a XXI. század elsõ éveiben nagyon dinamikusan emelkednek az energiaárak, másrészt – Szlovénia kivételével – jelentõs az árszínvonalbeli és bérszínvonalbeli elmaradás az EU-15-höz képest, de a gazdasági felzárkózás következtében ezek emelkedése is elkerülhetetlen A sikeres konvergenciához tehát meg kell találni azt a gazdaságpolitikai mixet, amely ezen országok számára biztosítja a monetáris konvergenciát is. (Festiè és Bekõ, 2006, 82. oldal) Ezért fordul elõ számos kritika és javaslat az alapvetõen egyensúlyi balti, szlovák, sõt szlovén költségvetési politikákra vonatkozóan nemzetközi szervezetek részérõl (lásd IBRD, OECD), mert részben a kormányzati fogyasztás szerkezetétõl, a háztartások és vállalatok fogyasztási és beruházási döntéseit befolyásoló adórendszertõl és támogatási rendszertõl is függ az árszínvonal alakulása.

Az elsõ befutó – Szlovénia Az EU8+2-országok pozíciójának 2007-es állása alapján úgy tûnik, a leghatékonyabb gazdaságpolitikai mixet Szlovénia alkalmazta, hiszen 2005. év végére teljesítette a konvergenciakritériumokat és 2007. január 1-jén bevezette az eurót. Pedig ugyanazokkal a költségvetési és strukturális gondokkal kellett szembenéznie, mint a többi országnak. Igaz, hogy a balti országokkal szemben annyi elõnye volt – de ez alapvetõen nem fiskális kérdés –, hogy a kiindulási árszínvonala közelebb volt az EU-15-höz, ezért kisebb mértékû felzárkózási hatás érvényesült az árszínvonal-változásban. Ugyanúgy kezelnie kellett a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerbõl vagy a növekvõ közalkalmazotti bérköltségbõl adódó finanszírozási problémákat, mint bár-

29


mely más EU8+2-országnak. Az 1990-es évek piacgazdasági átmenete során számos sebezhetõ pont alakult ki a költségvetésben. A közalkalmazotti bérköltségek folyamatosan növekvõ tendenciát mutattak, a szociális kiadásokban egyre nagyobb relatív és abszolút kiadást jelentett a munkanélküli-segély és a korkedvezményes nyugdíjazás járadékfizetése, a vállalkozásoknak nyújtott támogatások egyre bõvültek, és az így keletkezõ hiány miatt egyre többet kellett adósságszolgálatra is fordítani a költségvetésbõl (Cvikl és Gaspari, 2004). Roter (2003, 132–134. oldal) statisztikái alapján 2001-ben a kiadások 22 százaléka volt közalkalmazotti bér, 40 százaléka szociális kiadás, 30 százaléka nyugdíj. Ebbõl a felsorolásból kitûnik, hogy – a munkanélküli-segélyt kivéve – a ciklikus költségvetési komponens aránya jelentéktelen volt a szlovén költségvetésben, azaz nem érvényesülhetett az automatikus stabilizátorok egyensúlyteremtõ hatása, és a hiány fõleg strukturális okok miatt keletkezett. Az EU-csatlakozást megelõzõ felkészülési idõszakban tehát ezen a rugalmatlanságon kellett változtatni. (Cvikl és Gaspari, 2004) Nagyon fontos felismerés volt ez egy olyan ország számára, amelyik a monetáris integráció elõtt állt, hiszen a közös valuta és ezzel együtt a közös monetáris politika bevezetésével a gazdaságpolitika számára kizárólag a költségvetési kiigazítás áll már csak rendelkezésre az országonként eltérõ hatású világgazdasági változásokhoz való alkalmazkodáshoz. A kiadások csökkentése mellett az adórendszerben is átalakításokat vezettek be. A Szlovéniában csak 1999-tõl alkalmazott 19 százalékos és 8 százalékos áfakulcsokat 2002-ben 20 százalékra és 8,5 százalékra emelték. Továbbá a kedvezmények csökkentésével kiszélesítették az adóbevételek alapját, viszont a munkát terhelõ jövedelemadók kulcsa így csökkenthetõvé vált. (IBRD, 2004) Az államadósság csökkentésben nagy elõrelépést jelentett a 2002-es bankprivatizáció 500 millió eurós bevétele.

30

Ezen kívül bevezették a kétéves költségvetési tervezést, ami alapján minden évben görgetve a két következõ évre tervezik meg és fogadják el a költségvetést. Természetesen a második évit az azt megelõzõ évben újratárgyalják, tehát nem lehet mellõzni minden második évben a költségvetés tervezését és vitáját, de ekkor már nagyon korlátozott mozgástér van a módosításokra. (Kraan és Wehner, 2005) Szlovénia sikere esetében fontos szerepet játszott a középtávú célokat és reformokat támogató széles politikai és társadalmi konszenzus. Ez tette lehetõvé, hogy 1997-tõl kezdve graduális gazdaságpolitikát folytatva óvatosan hajtsa végre a reformokat. (Šušteršiè, 2004) Ez a lehetõség már nem áll fenn azoknak, akik 1999–2004 között elmulasztották megindítani az alapvetõ átalakításokat az államháztartást érintõ finanszírozási rendszerekben, mert jelentõs idõbeli veszteséget szenvednének el a monetáris integráció folyamatában. Ez egyben gazdasági felzárkózási veszteséget is jelentene, hiszen évtizednyi távlatban sem tudnának élni az egységes valuta elõnyeivel, miközben egyes, tényleges versenytársak számára ez a lehetõség 2007-tõl (Szlovénia) és valószínûleg 2009-tõl (Szlovákia, Észtország, Litvánia, Lettország) rendelkezésre áll. A politikai konszenzus persze nem zárta ki az addigi ellenzéki pártokat a hatalomból, hiszen a 2004. októberi szlovéniai választások után a korábbi ellenzék alakíthatott kormányt.

Minimális állam, költségvetési fegyelem – a balti országok A balti államok számára a Szovjetunió felbomlása után maradt örökség egyik eleme a nagyon alacsony államadóssági szint. Nagyjából a GDP 5 százaléka, ami a politikai döntéshozók belátható idõhorizontján belül szinte korlátlan költségvetési mozgásteret jelenthetett


volna. Azonban a balti kormányok – nagyon helyesen – nem a költségvetési lazításra és szavazatszerzõ támogatásosztogatásra használták fel ezt a lehetõséget, hanem az EU8+2-országok mindegyike közül élenjáró módon a szociális támogatások finanszírozási rendszerének átalakítására, illetve elsõdleges költségvetési többlet felhalmozására. A gazdasági és jóléti növekedést az FDI-beáramlásra alapozzák. Ezek az országok a 2006 és 2011 közötti idõszakban már abban versengenek egymással, melyikük tudja a legalacsonyabb jövedelemadó- (azaz munkát terhelõ adó) és társaságiadó-mértéket kínálni az EU-ban. Látszólag úgy tûnik, hogy nem a balti államok, hanem Szlovénia eddig a legsikeresebb a konvergenciafolyamatban, hiszen 2007. január 1-jétõl egyedül õ vezethette be az eurót. Azonban a balti országok az inflációs kritérium miatt maradtak le. Költségvetési egyensúly és államadósság szempontjából utóbbiak költségvetési pozíciója biztosítja a legnagyobb mozgásteret az

EU-27 országai közül. A nemzetközi jelentések – IBRD (2007), Deutsche Bank (2006a), IMF, EBRD, Európai Bizottság – leginkább a külsõ egyensúlytalanságra hívják fel a figyelmet, mint kockázati tényezõre. Ez mind a tíz ország esetében fennáll, viszont a balti országok esetében egyre romló tendenciát mutat. (Lásd 3., 4. ábra) A balti államok annyiban is különböznek a többi EU8+2-országtól, hogy az export-import szerkezetükben nagyobb a súlya a FÁKországoknak, ezért kevésbé függenek növekedés szempontjából az európai egységes piactól. Az IBRD (2007) is kiemelten felhívja a figyelmet arra, hogy a balti államok gazdasága jelentõsen túlfûtött, ami ott is kimutatható, hogy a maginfláció növekvõ tendenciájú. A megoldási javaslata alapvetõen arra vonatkozik, hogy hagyjanak fel a balti kormányok az adócsökkentésen keresztüli fiskális lazítással és lépjenek elõre a munkaerõ-piaci liberalizáció terén. 3. ábra

A FIZETÉSI MÉRLEG EGYENLEGÉNEK ALAKULÁSA A BALTI ORSZÁGOKBAN

Forrás: IBRD, 2007

31


4. ábra

MAGINFLÁCIÓ ALAKULÁSA A BALTI ORSZÁGOKBAN (CPI az energia és feldolgozatlan élelmiszerek nélkül)

Forrás: IBRD, 2007

Észtország és Litvánia 2007-ben kívánta eredetileg bevezetni az eurót, ami hivatalosan az árstabilitási feltétel néhány tized százalékponton múló nem teljesülése miatt halasztódott el 2009-re. Úgy tûnik, mintha a költségvetési politika az euró bevezetése szempontjából a balti országokban teljesen rendben lenne – hiszen Lettország is hasonló egyensúlyt mutat, mint Litvánia, Észtország pedig, mint az többször kiemelésre került, folyamatosan többletet termel, – és csak az infláció terén kellene javítaniuk a gazdasági környezeten. Persze szerepet játszott a tervezettnél magasabb inflációs szintben a külföldi közvetlen beruházások felfutásának hatása és a gazdasági felzárkózási folyamat inflációs hatása is. Ugyanakkor az egykulcsos jövedelemadó csökkentése, még ha a költségvetési egyensúlyt nem is veszélyezteti, az árstabilitást igen, hiszen bõvül a háztartások vagy a vállalatok elkölthetõ jövedelme. (Lásd 5. ábra)

32

Korrupt kiskirályságból a reformok éllovasa – Szlovákia Szlovákia gyökeres fordulaton ment keresztül költségvetési szempontból az EU-csatlakozást megelõzõ felkészülési idõszakban. 1998 elõtt a Meciar-kormányzat lojalitásközpontú politikát folytatott, amely háttérbe szorította a költségvetési fegyelem kérdését. (Mathernová és Renèko, 2006) Könnyen tehette ezt, hiszen Szlovákia 1992-ben alacsony államadósságú országként indult, ami mozgásteret adott a középtávú költségvetési lazításra. Azonban az 1998-ban két ciklusra hatalomra kerülõ Dzurinda-kormány alapvetõen új gazdasági célkitûzéseket határozott meg, ami a költségvetési egyensúly elvén és a piaci racionalitás érvényesülésének megteremtésén alapul. Nemcsak a gyors EU-csatlakozást, hanem az euró mielõbbi bevezetését is célul tûzték ki, amelynek lényege, hogy így Szlovákia a legteljesebb mér-


5. ábra

A BALTI ORSZÁGOK JÖVEDELEMADÓ-CSÖKKENTÉSI TERVE

Forrás: IBRD, 2006b; IBRD, 2007

tékben képes kihasználni az egységes európai piac nyújtotta versenyképességi és felzárkózási elõnyöket. Az 1998 és 2002 közötti elsõ Dzurinda-kormány hárompilléres reformot indított el, ami a költségvetési stabilizáción, a vállalati szektor strukturális reformján és az intézményi reformon, ezen belül is fõleg a korrupció lebontásán alapult. (Mathernová és Renèko, 2006) A 2002 és 2006 között hatalomban lévõ második Dzurinda-kormány volt az, amelyik igazán radikálisan hozzányúlt a költségvetést érintõ tételekhez úgy, mint a nyugdíjrendszer átalakítása hárompilléres tõkefedezeti finanszírozásúvá, a szociális juttatások visszavágása, munkaerõ-piaci liberalizáció, az egészségügyi rendszerben a több-biztosítós modell és a vizitdíj bevezetése. A bevételi oldalon nagymértékben egyszerûsítették az adórendszert. Egyrészt bevezették az egyetlen és azonos kulcsot az áfánál, az szja-nál és a társasági adónál, ugyanakkor eltörölték az adókedvezmények nagy részét, továbbá az adójogcímek számát is csök-

kentették azzal, hogy megszüntették az ingatlan-, az ajándékozási és az örökösödési illetéket. (Mathernová és Renèko, 2006; Árendás et al., 2006) A szlovák adórendszer elõnye nem az egyetlen kulcsban rejlik, hanem az egyszerûségben, a kivételek megszüntetésében, az adóalap kiszélesítésében, az államháztartás bevételi oldalának átláthatóbbá válásában, továbbá, hogy a tõkejövedelmek adója alacsonyabb, mint az szja, ami megtakarításra, illetve beruházásra ösztönöz. A szlovák adóreform fontos kitétele volt, hogy az adóbevételek ne csökkenjenek. Az adókulcs csökkentése és a kiszélesített adóalap mellett az is biztosította a költségvetési egyensúly fenntartását, hogy óvatosságból alultervezték az szja-bevételeket. A társasági adónál pedig az biztosította csökkenõ kulcs mellett a fenntarthatóságot, hogy a társaságok adózás elõtti bevétele növekedett és csökkent az adócsalás és -elkerülés rentabilitása. (Árendás et al., 2006) Szlovákia úgy volt képes elõnyére fordítani azt a helyzetet, hogy gyakorlatilag 1998-ig

33


semmilyen strukturális és finanszírozási reform nem indult el, hogy számára már kész „forgatókönyvek” álltak rendelkezésre a többi ország példája alapján. Ugyanakkor, hogy az üzleti környezet javításában felzárkózzon, nem választhatott graduális reformot, hanem csak a sokkterápia eszközét. E program végrehajtásával viszont megfordult a felállás, és az EU-csatlakozást követõen már Szlovákia szolgáltathat példát más, a reformok terén halogató stratégiát követõ közép-európai országoknak a folytatásban. A második Dzurinda-kormány akkor is képes volt a reformokat továbbvinni, amikor 2004-ben koalíciós viták miatt egy idõre elvesztette a parlamenti többségét. Igaz ugyan, hogy 2005-ben elvesztette a választásokat. A Ficokormány pedig félig-meddig a visszarendezõdés, a költségvetési lazítás híve.

A késõn jövõ törekvõk – Bulgária és Románia Bulgária a szigorú költségvetési fegyelem politikáját követi. Gyakorlatilag számára nem is volt más választási lehetõség, hiszen a balti országok példáját másolva a monetáris mozgásteret, mint a világgazdasági sokkhatásokhoz való egyik alkalmazkodási csatornát teljesen megszüntetõ valutatanácsot választotta árfolyamrendszernek. A költségvetési hiány lefaragását elsõsorban az úgynevezett kvázi költségvetési kiadások csökkentésével, a jegybankon keresztüli közvetlen költségvetés-finanszírozás megszüntetésével és a bevételi politika szigorításával érte el, akárcsak Románia. (IBRD, 2007, 41. oldal) A Deutsche Bank (2006b) e tagállamok esetében – ahogy a balti országok esetében is – inkább a fizetési mérleg egyensúlytalanságára hívja fel a figyelmet. Szintén közös vonás Románia és Bulgária között, hogy a korrupció továbbra is súlyos és megoldatlan probléma, amely jelentõsen gyengíti az intézményrendszer hatékonyságát.

34

A közigazgatás ilyen szempontból is modernizációra szorul. (IBRD, 2007, 43. oldal) Románia esetében a költségvetési kiadások a 2005-ös 33,6 százalékos GDP-arányos szintrõl a román konvergenciaprogram szerint 39,8 százalékra fognak felfutni 2009-ig, továbbá a költségvetési fegyelem is elmarad a többi, élenjárónak nevezett országtól, ami erõsen megkérdõjelezi az ország besorolását a törekvõk közé. Mivel azonban a tervezett adóbevételek felzárkóznak a kiadásokhoz, és a konvergenciaprogram alapján a két államháztartási konvergenciakritériumot nem veszélyezteti a költségvetési politika, a költségvetési hiány valószínûleg nem fogja 2009-ig meghaladni a GDP 3 százalékát, illetve az államadósság a 60 százalékát. Habár kedvezõtlen fejleménynek kell tekinteni, hogy a román kormány tervei szerint így is jelentõsen romlik a költségvetési egyensúly. Románia költségvetési politikából eredõ országkockázatát tovább növeli az, hogy 2007tõl leállították a privatizációt a bank- és az energiaszektorban (Romgaz, Petrom), értékesítés helyett inkább feltõkésítik a CEC Bankot állami forrásokból. A két ország eltérõ euróbevezetési stratégiát dolgozott ki: Bulgária 2010-es, Románia 2014es céldátumot tûzött ki. Bulgária, mint már említésre került, a balti országok stratégiáját másolja a valutatanács alkalmazásával és a 2007 közepén végrehajtott ERM-2 csatlakozással. Románia viszont elõször a gazdasági teljesítmény EU-átlaghoz való közelítésével kívánja megalapozni a monetáris és fiskális konvergenciát. Azonban mindkettõt érdemes fenntartásokkal fogadni, noha nem a költségvetési politika jelenti az alapvetõ kockázatot. Bulgária a legalacsonyabb árszínvonalú és bérszínvonalú ország az EU-ban és Románia sincs sokkal magasabb szinten, ugyanakkor mindkettõ nemzeti jövedelme és belsõ hazai fogyasztása dinamikusan növekszik. Ráadásul mindkettõ a nagyon intenzív FDI-beáramlással kívánja a felzárkózást is párhuzamosan megvalósítani. Ez egyfelõl pozi-


tív hatás, hiszen azt jelenti, hogy a két ország elindult a felzárkózás útján, másrészrõl ennek mellékhatásaként fokozottan jelentkezik a balti államok integrációs terveit megtörõ – Balassa–Samuelson-hatásként ismert – felzárkózásból adódó inflációs nyomás. Ez pedig veszélyezteti az inflációs kritérium teljesíthetõségét. Ráadásul Románia esetében úgy tûnik, a pénzügyi kormányzat fel is erõsíti ezt az inflációs hatást a növekvõ deficitfinanszírozási igényével (konvergenciaprogramok, IBRD, 2007). A balti és visegrádi országok példáján tapasztalva viszont elmondható, hogy a nem teljesített célkitûzés hitelességveszteséget okoz, ami bizonyos addigi rövid távú gazdaságpolitikai erõfeszítéseket értelmetlenné tesz. Az IBRD (2007, 43. oldal) jelentése szerint a két országban a „kormányzati intézményi keret konszolidációja lassúbb a vártnál”, ami nem csak a közigazgatási költségek lefaragását, hanem a közösségi támogatások hatékony, lehetõleg 100 százalékos lehívási arányú fogadását is megnehezíti.

A KÖLTSÉGVETÉSI EGYENSÚLY MEGTEREMTÉSÉBEN ELMARADÓ ORSZÁGOK Az EU-csatlakozást megelõzõen nem voltak könnyû helyzetben a közép-európai költségvetési döntéshozók. 2000 és 2003 között Németország, a visegrádi országok legnagyobb felvevõpiaca gazdasági lassulással küzdött. A negatív keresleti sokk észlelhetõ volt a beszállító országok adóbevételein is. A fiskális egyensúlytalanságra ráerõsített az, hogy a kedvezõtlen gazdasági ciklusra a döntéshozók diszkrecionális költségvetési lazítással reagáltak. A politikai ciklusok a választásokhoz közeli szakaszba érkeztek, illetve olyan strukturális tényezõk okoztak növekvõ kiadásokat, mint az ebben az idõszakban lezajló cseh bankkonszolidáció vagy az ekkor még minden vizsgált országban rendezetlen nyugdíj- és egészségügyi finanszírozási rendszer. (Gáspár, 2002)

Egyensúlyteremtés visszafogottan – Lengyelország és Csehország A lengyel gazdaságpolitikának 2001-ben azzal kellett szembesülnie, hogy a középtávú költségvetési terve tarthatatlan. Konkrétan: •alulbecsülték a nyugdíjreform költségeit, így a nyugdíjalap átmeneti hiányrése nagyobb lett a vártnál; •a decentralizációs reform következtében jóval több önkormányzat jött létre, mint tervezték; •az szja-bevételek 35–41 százalékát kellett az egészségügyi alap hiányának finanszírozására fordítani (lásd 6/b. ábra); •A belföldi kereskedelem növekedése lassult, ezért az áfabevételek elmaradtak a tervezettõl; •az oktatási reform keretében közalkalmazotti fizetésemelést hajtottak végre; •2001-tõl kezdve megnövekedett a rövid távon rögzített kiadások aránya (lásd 6/a. ábra). Ennek eredményeképpen 2001-ben megfordult az addig csökkenõ államadósságtrend. A kritikus gazdasági szituációra hivatkozva a lengyel kormányzat úgy döntött, hogy elhalasztja a reformok megvalósítását, mindössze kisebb kiigazítást hajtott végre a hitelesség visszaállítására 2002-ben. Viszont bevezette a kiadási plafont, amely szerint a kiadások nem haladhatták meg 1 százaléknál nagyobb mértékben az elõzõ év szintjét. 2004-ben pedig az alkotmányban rögzítették, hogy az államadósság szintje nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Mivel a gazdasági növekedés üteme tartósan alacsony szinten, 1 százalék és 2 százalék között maradt – akárcsak a cseh gazdaság esetében, – a strukturális reformokat az EUcsatlakozás utánra, a követezõ politikai ciklusra halasztották. Ezen kívül 2003-ban megszegték a kiadási plafon szabályát. (Golik és Jêdrzejovicz, 2003) Nem teljesültek a privatizációs célok sem.

35


6/a. ábra

6/b. ábra

A LENGYEL KÖZPONTI KÖLTSÉGVETÉS KIADÁSI SZERKEZETE RUGALMASSÁG SZEMPONTJÁBÓL, 1997–2003

A LENGYEL SZJA-BEVÉTEL FELHASZNÁLÁSÁNAK SZÁZALÉKOSOS MEGOSZLÁSA

Forrás: Golik és Jedrzejovicz, 2003, Table 7

Forrás: Golik és Jedrzejovicz, 2003, Table 4

A költségvetési fegyelem helyreállítására még 2004-ben, az addigi kormány bukását hozó választások elõtt elindították a Hausner-tervet. Igaz, 2007-ig ez sem számolta volna fel a túlzott költségvetési hiányt (lásd 4. táblázat). A cseh költségvetési hiány és államadósság az 1996-os kiigazítás után újra növekvõ tendenciájúvá vált. 1999 és 2003 között egyre szélesebbre nyílt az olló az adóbevételek és az elsõdleges kiadások között (lásd 7. ábra). Matalík és Slavik (2003) arra a megállapításra jutottak, hogy középtávon a legnagyobb országkockázatot a növekvõ államadósság okozza. A cseh államadósság 1998 és 2002 között csaknem duplájára nõtt, amely mögött döntõen a nyugdíjrendszerbõl, az egészségügy finanszírozásából és a közszféra foglakoztatási és bérezési politikájából következõ strukturális problémák álltak.

Ugyanakkor, ha a 7. ábrát megvizsgáljuk, a 2000 és 2003 közötti idõszakban ugyanez a szélesedõ rés volt jellemzõ Lengyelország és Magyarország esetében is. Csakhogy, amíg 2004tõl Lengyelországban és Csehországban bekövetkezett bizonyos korrekció, amely a bevételikiadási rést szûkítette, addig Magyarország esetében nem csak, hogy nem csökkent a rés, hanem a kiadások növekedésnek indultak – a 2002-rõl 2003-ra való átmeneti mérséklõdés látszólagos, mert csupán a 2002-es választási évbe sûrített egyszeri többletkiadások eltûnésérõl van szó –, míg az adóbevételek a 2006-os adóemelésig nem követték a kiadásokat. Az EU-csatlakozás Csehország esetében fegyelmezõ erõként jelentkezett költségvetési szempontból. A 2004-ben elindított konszolidációnak köszönhetõen abban az évben 3 százalékra mérséklõdött a költségvetési hiány. Ehhez 4. táblázat

A HAUSNER-TERV VALÓSZÍNÛSÍTETT HATÁSA A LENGYEL ÁLLAMHÁZTARTÁSI HIÁNYRA, a GDP százaléka

Változtatás nélkül Hausner-terv esetén Forrás: IBRD, 2004, 6. oldal

36

2004

2005

2006

2007

–8,2 –8,2

–7,2 –5,6

–6,5 –4,5

–6,1 –4,1


7. ábra

NYÍLÓ BEVÉTELI-KIADÁSI OLLÓ A CSEH, A MAGYAR ÉS A LENGYEL KÖLTSÉGVETÉSBEN, A DEFICIT OKA, 1996–2006

Forrás: EUROSTAT

viszont jelentõs mértékben hozzájárultak az élénkülõ gazdasági növekedés eredményeképpen bõvülõ adóbevételek is. (ONB, 2005) Ekkor azonban évekig elhúzódó politikai patthelyzet kezdett kialakulni. Elsõ lépésben 2004-ben a kormányzó koalíció elvesztette parlamenti többségét, majd az elõrehozott választásokon a parlamenti helyek száma 100–100 fõvel oszlott meg a két politikai tábor között, úgy, hogy átjárásra nem volt hajlandó egyik párt sem. A patthelyzet miatt egészen 2006 közepéig a bizonytalan politikai háttérre hivatkozva elhalasztották a nyugdíjrendszer és az egészségügy finanszírozásának átalakítását. (IBRD, 2004; IBRD, 2006b) Továbbá elhalasztották a 2007-re tervezett ERM-2 belépést is. Csupán az adóreformra fókuszált 2004-tõl a kormányzat, amelynek keretében csökkentették az áfa- és társaságiadó-kulcsot, továbbá a vállalatoknak kedvezve lerövidítették az értékcsökkenési leírási idõ minimumát, amelynek vállalati szinten a számviteli eredményhatása negatív, azaz csökkentette az

adózás elõtti eredményt, vagyis a társasági adó alapját. A kiadási oldalon csupán közigazgatási költségeket próbáltak megtakarítani, ami természetesen nem biztosíthatja a fenntarthatóságot.

A halogatás ára – Magyarország Orbán és Szapáry (2006) megállapítja, hogy 2001-ben és 2002-ben a kedvezõnek tûnõ konjunkturális feltételek ellenére a gazdaságpolitika lazított a költségvetési fegyelmen, ami elsõsorban olyan diszkrecionális lépésekben jelentkezett, mint a közalkalmazotti béremelés, a transzferek növelése, a nyugdíjindexálás, és az adócsökkentés. A 2003-as és 2004-es évben elmaradt a szigorítás – azaz a kormányváltás után a politikai ciklikusság sem érvényesült. 2005ben negatív konjunkturális hatások jelentkeztek, de a kormányzat ezek ellenére is további lazításokat tervezett a késõbb visszavont adócsökkentési program keretében.

37


Az OECD (2006) intézményi és tervezési hibákra is felhívta a figyelmet. Többek között arra, hogy 2000 és 2006 között a pénzügyminisztérium rendszeresen túlbecsülte a gazdasági növekedést, a kiadási lehetõségeket és az adócsökkentési lehetõségeket. Ezért alakulhatott ki a Csehországénál is szélesebbre nyíló bevételi-kiadási olló, amelynek hatására 2000tõl 2006-ig a kiadások a GDP 48,8 százalékáról 51,2 százalékára növekedtek, viszont az adóbevételek a GDP 46 százalékáról 44,4 százalékára csökkentek. (ESA 95, eredményszemléletben, OECD, 2006, 261. oldal) Az 1999 és 2006 közötti években, az EU8+2-országok esetében mind közül a 2001es és 2002-es évben Magyarországon érvényesült legerõsebben annak hatása, hogy a politikai ciklus országgyûlési választásokhoz érkezett. Az OECD (2006, 261–264. oldal) összesítése szerint az alábbi kiadásbõvülés következett be e két évben: ártámogatás 30 százalékkal, helyi beruházások 44 százalékkal, az állami bérkifizetések 23 százalékkal növekedtek. Az utolsó tétel oka, hogy a közszférában foglalkoztatottak száma 1,5 százalékkal bõvült és 50 százalékos közalkalmazotti béremelést hajtottak végre. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az elhibázott 2003-as forint-középárfolyam leértékelése okozta további leértékelõdési nyomás GDP-kiesést okozott. A 2002-es 9,2 százalékos és a 2003-as 7,2 százalékos deficit hatására a kormányzat tett lépéseket arra, hogy lefaragja a kiadásokat – például a lakáshitelek kamattámogatását szûkítették, az elõzõ évrõl tartalékolt maradványokat zárolták – de ez messze nem volt elegendõ az egyensúly helyreállítására és a rohamos mértékû eladósodás megállítására. Még a közösségi kötelezettség, azaz a 2004es konvergenciaprogram sem jelentett semmilyen fegyelmezõ erõt. Sõt annyira nem vette a pénzügyi kormányzat komolyan ezt a nyilvános középtávú tervet, hogy kétszer olyan programot adott be, amit az Európai Bizottság kétszer is megvalósíthatatlannak tartott.

38

A 2004-es eredeti konvergenciaprogram még 2007-es euróbevezetéssel számolt, ami már 2004-ben sem tûnt megvalósíthatónak, de a 2007-es inflációs és költségvetési elõrejelzések alapján teljesen komolytalan is volt. A 2006-os harmadik változat 2009 végére számol a konvergenciakritériumok teljesítésével, ami eszerint legkorábban 2011. január 1-jei euróbevezetést jelenthet, amennyiben maradéktalanul teljesül a kormányzat minden, a 2006-os konvergenciaprogramban rögzített várakozása. 2004-ben sikerült a deficitet 5,4 százalékra leszorítani, azonban ekkor még hátra volt az Európai Bizottság EUROSTAT Fõosztályának azon eljárása, amely más országokkal együtt Magyarországot is arra kényszerítette 2005ben, hogy hagyjon fel a kiadási tételek költségvetésen kívülre való szervezésével, mint az például a public-private partnership keretében történõ beruházások kiadásai esetében történt, amelyet a magyar pénzügyminisztérium az államháztartás helyett a Magyar Fejlesztési Bank eredményében mutatott ki. Így 2005-ben a tervezett 3,6 százalék helyett 6,1 százalékos lett a GDP-arányos deficit. A 2006-os választási évben is jelentõs kiadásnövekedésre és adócsökkentésre lehetett számítani, pedig a hiánycél a költségvetési törvény szerint 4,7 százalék lett volna, amit 0,3 százalékkal utóbb ki kellett egészíteni a Gripen vadászrepülõgép-vásárlás EUROSTAT által helyesbített elszámolása miatt. A 2005-ben beterjesztett és elfogadott, majd 2006-ban visszavont adócsökkentési törvény a GDP 4 százalékával növelte volna meg a hiányt. (OECD, 2006, 267. oldal) E nélkül is „sikerült” 9,2 százalékot elérni 2006-ban. A megoldás Orbán és Szapáry (2006) következtetései alapján összefoglalva: •visszafordíthatatlanná kell tenni a kiigazítási folyamatokat, azaz az adórendszer és a támogatási rendszer átalakítására van szükség; •szükség van az aktivitási ráta növelésére, amely a költségvetési egyenlegre is pozitív


hatással lenne. Ehhez a munkavállalást ösztönzõ szociális támogatások rendszerére van szükség; •az egészségügyi rendszer finanszírozását fenntarthatóvá kell tenni. A nyugdíjkorhatárt emelni kell; •javítani kell az önkormányzati finanszírozási rendszer átláthatóságán és kontrollálhatóságán; •a központi költségvetés átláthatóságának biztosítása is szükséges. Elsõsorban a költségvetésen kívüli tételek újabb és újabb kiszervezésének gyakorlatával kell felhagyni. Erre az Európai Bizottság is figyelmeztette Magyarországot; •törvényi szinten kell fiskális szabályokat rögzíteni, hogy jóval erõsebb legyen a fegyelmezõ erõ. Magyarországon a 2000 és 2006 közötti idõszak legfõbb költségvetési gyengesége az volt, hogy „túlságosan nagy szerep jutott az egyszeri intézkedéseknek”, azaz a diszkrecionális lépéseknek „és a nem konkretizált megtakarításoknak”, mint a jegybanki alapkamat-csökkentésre vagy az adóbevételek és a nemzeti jövedelem növekedésére vonatkozó eltúlzott várakozások. Emellett pedig alig történt valami elõrelépés a strukturális reformok terén, ami a deficit strukturális okait szüntethette volna meg. (OECD, 2006, 267. oldal) Továbbá hiányzik a költségvetési korlátokra vonatkozó törvény vagy jogszabály. Ehelyett a kialakult gyakorlat alapján akár évente újraírható konvergenciaprogramban jelenik meg a középtávú „elkötelezettség”.

A 2007 ÉS 2009 KÖZÖTTI IDÕSZAK VÁRHATÓ FISKÁLISPOLITIKAI FEJLEMÉNYEI A konvergenciaprogramok alapján Lengyelország, Csehország eléri a 3 százalékos deficitkritériumot, illetve Magyarország is megközelíti azt, de ezek esetében lehet szkeptikus az

elemzõ. 2006-ban az EU8+2 közül kizárólag Lengyelország és Bulgária költségvetési egyenlege javult, igaz, hozzá kell tenni, hogy Észtország hosszú évek óta folyamatosan költségvetési többletet ér el, továbbá, ha szigorúan a maastrichti kritériumrendszerben gondolkodunk, akkor Lettország, Litvánia, Szlovákia esetében az államháztartásra vonatkozó kritériumok teljesítésével nem lenne probléma. Az IBRD, az IMF és az Európai Bizottság azért hívja fel a figyelmet mégis a 3 százalékos GDP-arányos deficitkorláton belül lazító fegyelmezetlenségre is, mert azon kívül, hogy kezdete lehet a további egyensúlyrontásnak, ami országkockázatot növelõ lépés, az árstabilitást is veszélyezteti a növekvõ mértékben adósságból finanszírozott kormányzati kereslet. Mint az Észtország és Litvánia esetében tapasztalható volt, kizárólag az árstabilitási feltétel néhány tized százalékponton múló nem teljesülése miatt halasztódott el e tagállamokban az euró bevezetése. Az IBRD (2007, 29–30. oldal) várakozásai alapján Magyarország esetében a bevételek növelése1 és a kiadások csökkentése2 lehetõvé teszi, hogy a kormányzat elmozduljon a súlyos mértékû deficit pozíciójából a költségvetési egyensúly felé. A szlovák és a cseh kormányzat a javuló költségvetési egyensúlyra alapozva növekvõ szociális támogatásokat tervez, amely felerõsíti a konjunktúrát. Noha Bulgária költségvetési többletet tervez, a társasági adó mértékét 15 százalékról 10 százalékra csökkentették és elhalasztották a 2007-re tervezett csökkentést a szociális kiadások esetében. Igaz ugyan, hogy mindezt a jövedéki adók emelésével kívánják ellensúlyozni. Mindezek mellett valószínûleg eléri a költségvetési többletet. Észtország továbbra is többletes költségvetésû lesz. Litvánia 2009-re várhatóan teljes mértékben felszámolja a költségvetési hiányt. A lett kormányzat, fenntartva a költségvetési fegyelmet, kénytelen volt elhalasztani 2009-re a 2007-re tervezett adócsökkentést.

39


Jellemzõen a magas újraelosztási aránnyal rendelkezõ kormányzatok, így Magyarország, Lengyelország és Szlovénia esetében várható jelentõs kiadáscsökkentés. Ebbõl a szempontból Csehország kivétel marad. Az alacsony kiadási szintû országok esetében vegyes a kép. Észtország esetében várhatóan erõsödik a költségvetési fegyelem, de Litvánia, Bulgária, Románia és Szlovákia esetében összességében a kiadások GDP-arányos szintjének növekedése várható. Ahol kiadáscsökkentés várható, ott elsõsorban a szociális kiadások további visszafogására alapozható az elõrejelzés. A balti országok és Szlovákia 2009-re tervezik az euró bevezetését, ami azt jelenti, hogy 2007. év végére teljesíteniük kell a kritériumokat. Csehország, Lengyelország és Magyaror-

szág esetében (már) nincs határozott céldátum, de az aktuális konvergenciaprogramok alapján 2010–2011 lehet az az idõszak, amikor ezek az országok hiánytalanul teljesítik a konvergenciafeltételeket. A bolgár céldátum 2010, amelynek egyetlen akadálya a felzárkózási hatások miatt keletkezõ többletinfláció lehet. A román eurócélkitûzés a 2014-es bevezetés, ami viszont kétséges, mert a költségvetés jelenlegi szerkezete alapján valószínûtlen, hogy a költségvetési hiányra vonatkozó 3 százalékos GDP-arányos feltétel teljesülne. Az IBRD (2004) alapvetõen azt ajánlja az EU8+2-országok számára, hogy mindenképp alkalmazzanak középtávú tervezést, programalapú finanszírozást és a kiadási döntéseket értékelõ mechanizmusokat.

JEGYZETEK 1

Áfaemelés, különadó, tb-járulék emelése

2

Közalkalmazotti létszámcsökkentés, e-kormányzás elterjedése, az egészségügyi rendszer reformja keretében a kezelések és gyógyszerfelírások szigo-

rúbb kontrollja, illetve a költségek egy részének átterhelése a fogyasztókra, a nyugdíjrendszer reformja, az oktatatási rendszer finanszírozási reformja és a szociális támogatások célzottabb kifizetése

IRODALOM

ÁRENDÁS CS. – DUDÁS T. – ILLÉS G. – SZINEK KÉNESY M. (2006): A szlovákiai adóreform 2004-ben – a 19% egy éve, Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. szám, www.foruminst.sk BENKOVSKIS, K. (2006): The effect of Latvian Pension Reform on Savings and Government Budget, Baltic Journal of Economics, Spring/Summer BÖNKER, F. (2006): The Political Economy of Fiscal Reform in Central-Eastern Europe, Hungary, Poland and Czech Republic from 1989 to EU Accession, Edward Elgar Publisher, Cheltenham/Northhampton

DABROWSKI, M. – ROSTOWSKI, J. (2006): The Eastern Enlargement of the Eurozone, Springer, Dordrecht DE NOVELLIS, F. – PARLATO, S. (2005): Fiscal Policy in the Accession Countries, In: Bernandi et al., pp. 72–95 Deutsche Bank (2006a): Estland, Lituanen, Slowenien: Der Euro-Beitritt rückt näher zu den mittel- und langfristigen Konvergenzsperspektiven, EUMonitor no. 33, Deutsche Bank Research

CVIKL, M. M. – GASPARI, M. (2004): Fiscal Policy and Public Finance Reform, In: Mrak et al., chapter 12

Deutsche Bank (2006b): Rumänien und Bulgarien auf dem Sprung in die EU, EU-Monitor no. 32, Deutsche Bank Research

CSILLAG I. – MIHÁLYI P. (2006): Kettõs kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja, Globális Tudás Alapítvány, Budapest

FESTIÈ, M. – BEKÕ, J. (2006): Economic Policy Mix in Slovenia and the Road to the European Monetary Union, Eastern European Economics no. 2, pp. 71–90

40


GÁSPÁR P. (2002): Csatlakozó államok: növekvõ költségvetési problémák, ICEGEC Vélemény, no. 2, www.icegec.hu GOLIK, M. – JÊDRZEJOWICZ, T. (2003): Fiscal Policy Challenges in the Face of Poland's Integration with the European Union, In: ONB, 2003, pp. 121–130 IBRD (2004): World Bank EU-8 Quarterly Economic Report, April, World Bank, www.ibrd.org IBRD (2006a): World Bank EU-8 Quarterly Economic Report, May, World Bank, www.ibrd.org IBRD (2006b): World Bank EU-8 Quarterly Economic Report, September, World Bank, www.ibrd.org IBRD (2007): World Bank EU8+2 Regular Economic Report, January, World Bank, www.ibrd.org

cz/cps/rde/xbcr/mfcr/Assesment_Maastricht_Criteri a_2006_en_pdf.pdf MRAK, M. – ROJEC, M – SILVA-JÁUREGUI, C. edit. (2004): Slovenia, From Yugoslavia to the European Union, The World Bank NEMEC, J. – WRIGHT, G (1997): Public Finance: Theory and Practice in Central European Transition, NISPAcee OECD (2006): Költségvetés-tervezés Magyarországon, Pénzügyi Szemle, 3. szám, Állami Számvevõszék, Magyar Államkincstár, Budapest ONB (2003): Focus on Transition, 2003/1, Oesterreichische Nazionalbank, Vienna, www.oenb.at ORBÁN G. – SZAPÁRY GY. (2006): Magyar fiskális politika: Quo vadis? MNB-tanulmányok, no. 49, Magyar Nemzeti Bank

KÖHLER-TÖGLHOFER, W. – BACKÉ, P. – SCHARDAX, F. (2003): Fiscal Developments in Central and Eastern European EU Accession Countries – An Overview One-and-a-Half Years Before the May 2004 Enlargement of European Union, In: ONB, 2003, pp. 84–111

RADULA, R. – STAEHR, K. (2003): Pension Reforms and Taxation, In: Estonia Baltic Journal of Economics Autumn/Winter, pp. 64–92

KRAAN, D-J. – WEHNER, J. (2005): Budgeting in Slovenia, OECD Journal on Budgeting, volume 4, no.4, OECD, Paris

RUFFNER, M. – WEHNER, J. – WITT, M. (2005): Budgeting in Romania, OECD Journal on Budgeting, volume 4, no. 4, OECD, Paris

MATALÍK, I. – SLAVIK, M. (2003): Fiscal Policy in the Czech Republic, In: ONB, 2003, pp. 112–120

STAEHR, K. (2007): Fiscal Policies and Business Cycles in an Enlarged Euro Area, CESifo Working Papers, no. 1933, CESifo, www.cesifo-group.de

MATHERNOVÁ, K. – RENÈKO, J (2006): „Reformology”: the Case of Slovakia, Orbis, Autumn, Elsevier, www.elsevier.com Ministry of Finance of the Czech Republic and Czech National Bank (2006): Assessment of the Fulfilment of the Maastricht Convergence Criteria and the Degree of Economic Alignment of the Czech Republic with the Euro Area, A joint document of the Ministry of Finance of the Czech Republic and the Czech National Bank approved by the Government of the Czech Republic on 25 October http://www.mfcr.

ROTER, M. (2003): Public Finance in Slovenia: General Information, In: ONB, 2003, pp. 131–137

ŠUŠTERŠIÈ, J. (2004): Political Economy of Slovenia's Transition, In: Mrak et al., 2004, chapter 24 WAGNER, H. (2005): Pension Reform in the New EU Member States. Will the Three-Pillar Pension System Work? Eastern European Economics, volume 43, no. 4., July–August, pp. 27–51 WERI (2004): Poland, International Economic Report 2003/2004, World Economic Research Institute, Warsaw School of Economics, Warsaw

41


Botos Katalin

Európa kettõs szorításban

A

Az öreg kontinens az egy fõre jutó GDP szintjében az elmúlt években több mint 25 százalékkal elmaradt az USA GDP-szintje mögött. Európa nyugati fele lényegesen lassabban fejlõdik, mint az USA, s messze Kína mögött marad a növekedési ütem tekintetében. Ha az okokat keressük, látható, hogy az európai jóléti államok magas újraelosztási szintje komoly terhet ró az üzleti szférára, ami rontja a versenyképességet. A megszorítási kísérletek – érthetõen – politikai nehézségeket okoznak. Hosszabb távon bizonyos, hogy a nemzetközi környezetben változások várhatók. Az USA olyan költségvetési eladósodási pályán van, amelyet maga Greenspan, a FED volt elnöke is fenntarthatatlannak nevezett. Az ok: maga az USA is elöregszik. Várhatóan ott is növekedni fognak – az egyébként ma még nemzetközi összehasonlításban relatíve alacsony – szociális járulékterhek. A költségvetési deficit az USA-ban egyelõre nem operatív gond, mert Kína hatalmas devizatartalékait amerikai államkötvényekbe fekteti, s így finanszírozza a hiányt. A kínai csodált növekedésnek is lesznek hoszszabb távon korlátai. Mindenek elõtt a környezetszennyezés okozta problémák fognak hatalmas pénzekbe kerülni. Az sem lesz fenntartható, hogy a piaci fejlõdéssel párhuzamosan nem alakult ki az intézményes társadalombiztosítás, s Kína is rendkívül gyorsan elöregszik. Ez szükségessé tehe-

42

ti a devizatartalékok felélését a közösségi fogyasztás céljaira, ami kihathat az USA finanszírozási helyzetére is. Mindebbõl fakadóan a nemzetközi pénzügyi rendszer s a fejlett, illetve gyorsan fejlõdõ ázsiai országokban tapasztalható elöregedési folyamat figyelemmel kísérése kulcsfontosságú lesz a világ és Európa jövõjét tekintve.

VERSENY ÉS KOHÉZIÓ Európa napjainkban a világ harmadik legjelentõsebb gazdasági súlyt képviselõ régiója. Országainak egy csoportja nem csupán az EU része, de közös valutával bíró, szoros gazdasági egységet alkot. Ehhez az egységhez kell elõbbutóbb a kibõvült EU többi gazdaságának is csatlakoznia. Ezért az összehasonlításban az euróövezetet vesszük alapul. A világ GDP-jébõl az euróövezet 15 százalékkal részesedik, míg az USA tartja 20 százalékos súlyát – már nagyon hosszú ideje. Az ázsiai két nagygazdaság – Kína és India – a hozzájuk kapcsolódó országokkal azonban már 27 százalékot tesznek ki, az elmúlt idõszaki gyors gazdasági növekedés eredményeképpen. A nemzetközi kereskedelemben Európa közös valutájú régiója 30 százalékkal vesz részt. Az USA és a két ázsiai nagyhatalom részesedé-


se kisebb: 10, illetve 12 százalék. Ez azt is jelzi, hogy Európa nagyon is nyitott gazdasági régió, ezért a világ jelenségei igen hamar tükrözõdnek az európai gazdaság versenyképességének alakulásában.1 Szinte napjainkig három világgazdasági centrumot regisztrált az Európai Központi Bank statisztikája. Ázsiából azonban igazán csak Japánra figyelt. Rendszeres adatgyûjtésében a kínai adatok nem is szerepelnek – nagy valószínûséggel azért, mert megbízható, rendszeres források nem is állnak rendelkezésre. Másrészt a központi bank elsõ sorban a valutákat kíséri figyelemmel a nemzetközi pénzpiacokon, s e téren valóban a yen játszik Ázsiából számottevõ szerepet. A statisztika szerint az euróövezet lakossága meghaladja az Egyesült Államok lakosságát, az EU egésze pedig 170 millióval több polgárt reprezentál. Japán lakossága az euróövezet létszámának 40 százaléka alatt marad. Az egy fõre jutó GDP azonban a PPP alapján számolva 2006 végén a következõ képet mutatja: euróövezet – 25,5 ezer euró, USA – 35,4 ezer euró, Japán – 26,3 ezer euró.2 Azaz mindkét vezetõ valutájú gazdaság fölötte van az euróövezet teljesítményének. Az USA fölénye nyilvánvaló. Nem csoda, ha az európai politikusok keresik az utolérés titkát. Közben, mint láttuk, már nem is elég Japánra figyelni. Megjelentek az új kihívók, Kína és India is. Európa satuba szorult. Súlyánál, nagyságrendjénél fogva még úgy-ahogy megbirkózott eddig Japánnal. Ha azonban a nagy lélekszámú ázsiai gazdaságok képesek lesznek a megkezdett dinamikus pályán maradni, ez a beszorultság nagyon komoly problémát fog jelenteni. Egyik oldalról a magas technika, a másik oldalról a tömegtermelés dömpingje fenyegeti az európai munkahelyeket. Holott a munkanélküliség s egyáltalán az aktivitás szintje már így is gond Európában. Az aktivitási ráta a következõt mutatja: euróövezet – 69,9 százalék, USA – 75,4, illetve

Japán – 72,2 százalék. Kevesebben dolgoznak Európában a munkaképes korúak közül, mint a versenytársaknál. Ha azt nézzük, hogy a fiatal és az idõskorúak egyesített aránya a munkaképes korúakhoz képest hogyan alakul, kísérteties egyezést találunk a számokban: mindhárom régió, illetve ország esetében az adat 49,4 százalékot tesz ki! Igaz, ha megbontjuk a számokat, Amerikában magasabb lesz a fiatalkorúak aránya, s ez a jövõt tekintve valamivel kedvezõbb. Európában és Japánban kevesebb a gyerek, így fõleg az idõsek eltartása nehezedik az aktívak vállára. A középkorosztályra, a munkaképes korúakra egyre komolyabb terhet ró, hogy mûködtetniük kell egy gazdaságot, amely gyermekeik eltartását, önmaguk eltartását és a már nem aktív korúak eltartását is lehetõvé kell tegye. Jó lenne, ha világosan megértenénk: akármilyen társadalombiztosítási rendszer van is érvényben, az aktívak munkájától függ az idõsebbek jóléte. A tõkefedezeti rendszerekben is meg kell termelni azt az árumennyiséget, amely majd a nyugdíjasok fogyasztását biztosítja, s ez sem lehetséges meghatározott mennyiségû és minõségû munkaerõ-utánpótlás nélkül. Akkor sem, ha a tõkefedezeti rendszerek erõteljesen hozzájárulnak vagy legalább is járulhatnak a technikai fejlõdéshez, a termelékenység emelkedéséhez. Bizonyos idõszak után éretté válik minden társadalombiztosítási rendszer, s ekkor átalakul felosztó-kirovó jellegûvé a tõkefedezeti rendszer is. Európában az idõs korúakról való gondoskodás a kiépített szociális rendszerben a kötelezõ társadalombiztosítás révén valósul meg. Az USA-ban a nyugdíjbiztosítás ugyancsak ró bizonyos terheket az államra, mert ott is kiépült a nyugdíjbiztosítás, de ezt a vállalati nyugdíjpénztárak rendszere egészíti ki. Emellett az egészségügyi ellátás nem teljes körû, s az egyéb szociális juttatások is szerényebbek. Amerika alapvetõen önellátásra berendezkedett gazdaság. Ennek következtében az államháztartásba befolyó társadalombiztosítási járulék sokkal

43


szerényebb arányú a GDP-hez képest, mint Európában. A kötelezõ befizetések alacsonyabb szintje mindenképpen versenyképesebbé teszi az amerikai gazdaságot, hiszen a bérekben nincs számottevõ differencia, azt pedig a vállalati nyugdíjpénztári befizetésekkel együtt számítják. A központi befizetések aránya Japánban is alacsonyabb. S bár kínai adattal nem rendelkezünk, bátran állíthatjuk, hogy ott is versenyképesebb a járulékos bérköltségek terén a gazdaság, amellett, hogy e feltörekvõ gazdaságokban maga a bérköltség is töredéke a nyugati szintnek. E tények értékeléséhez meg kell fontolni, hogy az ázsiai civilizációban a családi kapcsolatok szerepe más, mint az individualista nyugati civilizációban. Nem merülnek fel társadalombiztosítási költségek, mert eltartja a család idõs hozzátartozóit, ápolja, gondozza és felneveli a gyermekeket is a család jövedelmébõl. Mondjuk ki nyíltan: vállalják a szerényebb életszínvonalat, az ellenszolgáltatás nélküli munkát, így nem jelent pénzben kifejezett költséget a gazdaság számára ez a tevékenység. Igen: a versenyzést ténylegesen vállalt áldozatokkal nem tiltja a nemzetközi kereskedelem szabályozása. Az valóságosan olcsóbb termelést jelent. A nyugati világnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a gazdasági verseny a civilizációk, rendszerek versenye is. Van azonban probléma ezen a téren a dinamikusan fejlõdõ kínai gazdaságban is. Így példának okáért az, hogy a jelenlegi rendszer egy vegyes szisztémát jelent. A múlt hagyományait nem egységesen váltja fel a tõkés termelési mód, amelyben a profitorientált vállalatok nem vállalják fel azt, amit a korábbi szocialista állami tulajdonú vállalatok: az élethosszig tartó gondoskodást munkavállalóikról. A hagyományos szocialista állami vállalat szociális funkciót is betöltött. A beáramló külföldi tõke nyilván nem ezen az alapon mûködteti vállalkozásait. Egyelõre nem világos, hogy hogyan alakul majd a jövõ gazdasági rendszere Kínában. A '90-es évek közepén került sor az idõskorúak

44

egészségügyi biztosításának megszervezésére. A nyugdíjbiztosítás azonban még nem épült ki. Ezért – figyelembe véve a gyors kínai elöregedési folyamatot – nagy teher lesz a munkaképes korú kínaiakon a XXI. század elsõ harmadának végére. Nagy kérdés, hogy ezt a tehertételt el tudja-e viselni a társadalom pusztán a konfuciánus hagyományok alapján. Várható, hogy létre kell hozni egy állami nyugdíjrendszert, ami nyilvánvalóan meg fogja növelni a vállalatok közterheit. Mindez azonban a jelen idõszak éles versenyében még nem jelentkezik. Európa versenyképessége tehát e kétirányú kihívás következtében nagy próbatételnek van kitéve. Nagy kérdés ezek után, hogy miként biztosíthatók a lisszaboni stratégiának a versenyképes, de szociális kohéziót biztosító társadalom és gazdaság kiépítésével kapcsolatos elvárásai.

DEMOGRÁFIA ÉS VERSENYKÉPESSÉG A korosodás jelenségét vizsgálva megnéztük – az OECD jelentésére alapozva – 9 vezetõ ipari ország idõskori helyzetének alakulását. Kanada, Finnország, Németország, Olaszország, Japán, Hollandia, Svédország, Nagy-Britannia és az USA adatait elemeztük.3 Ezekben az országokban magas a születéskor várható élettartam mind a férfiak, mind a nõk körében: 2000-ben 75,2, illetve 81,2 esztendõ (súlyozatlan átlagadatok). Ez az elõrejelzések szerint mindkét nemnél várhatóan tovább növekszik 2030-ra (78,5, illetve 84,1 esztendõre). A 65 év fölötti korosztály aránya a népességen belül 2000-ben 15,4 százalékot tett ki, ami 2030-ra várhatóan 25 százalékra emelkedik. A 65 év fölüliek aránya a munkaképes korú népességhez viszonyítva a 2000. évi 23 százalékról 42 százalékra fog emelkedni. Különösen rossz a várható adat az olaszoknál, ahol a mutató 2030-ra majdnem 50 százalékra nõ – bizony, elmarad az olasz bambinók sok-sok


kohorsza! Ehhez közeli az adat a japánoknál is: 46 százalék. Itt különösen gyorsan nõ a magas életkort megértek aránya, így a 80 év fölötti kort elérõk részesedése a népességbõl a 2000-es 3,7 százalékról 10,2 százalékra fog emelkedni. De 8 százalék fölötti arány várható a svédeknél és az olaszoknál is! Ezt az idõskorú népességarányt aligha lesz képes jelentõs reform, változtatás nélkül finanszírozni Európa, illetve az amerikai gazdaság. A társadalombiztosítási kiadások már most komoly gondot okoznak az USA-ban, tekintettel arra, hogy most megy nyugdíjba a baby-boom generációja. Alain Greenspan, a FED volt elnöke röviddel visszavonulása elõtt azt nyilatkozta, hogy az amerikai államháztartás hiánya fenntarthatatlan pályára vitte a gazdaságot.4 Ebben pedig egyik fontos tényezõ a társadalombiztosítási kiadások emelkedése. Európában az elmúlt évtizedekben jelentõsen megnõtt az újraelosztás mértéke, emelkedett az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya. A legnagyobb mértékben éppen a társadalombiztosítási járulékok növekedtek. Most, hogy a már említett kihívások a versenyképesség terén egyre jobban érintik az EU-t, kénytelen visszafogni a járulékemelést, ugyanakkor az államháztartás hiánya is súlyos probléma számos európai országban. Az euró értékállandóságára ügyelni hivatott Európai Központi Bank nem gyõzi hangsúlyozni, hogy strukturális reformok szükségesek a nagy rendszerekben, s ezen mindenek elõtt a nyugdíjrendszert értik. Látnunk kell, hogy itt nem elsõsorban arról van szó, hogy át kell térni a tõkefedezeti rendszerekre, noha ez jól kitapintható európai tendencia. Nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy fûzõdtek illúziók a tõkefedezeti rendszerekhez a közvéleményben, de még a szakértõk körében is. A rendszer fenntarthatóságához járul hozzá – vélték. Ez azonban csak nagyon korlátozott mértékben igaz. Valójában ott, ahol át kell állni egy korábbi felosztó-kirovó rendszer-

rõl a tõkefedezetire, az új szisztéma nemigen bizonyul hatékonyabbnak, mint az elõzõ, ha egyéb feltételeket változatlannak tekintünk, hiszen az átállás költségeit hozzá kell adnunk a mûködési költségekhez. Hogy az átállás költségei mit jelentenek? Ugyanazt, amit itthon, Magyarországon megtapasztaltunk az 1998-as áttéréskor. A költségvetésbõl át kell utalni a hiányzó összeget a korábbi rendszerben maradó, még a juttatásokat a szerint kapó nyugdíjasok jövedelmének biztosításához. Ha az a jövedelemarány, amelyet korábban garantáltak, nem változik, akkor a reform csak pénzügytechnikai jellegû. Igazi reformlépéseket az jelent, ha hosszabb ideig kell dolgozni, hogy a nyugdíjjogosultságot elérjük, alacsonyabb a garantált jövedelem aránya a dolgozói bérekhez képest, s ha a különbözõ korai nyugdíjba vonulási lehetõségeket a minimálisra szûkítjük. Az is az egyensúly irányába hathatna elvileg, ha a járulékot emelnénk meg, ezt azonban a nemzetközi versenyképesség követelménye nem teszi lehetõvé. Általában tanúi vagyunk egyfajta átrendezõdésnek az elvonási csatornák között. Csökken az államháztartás bevételei között a társasági adók és járulékok aránya s nõ a fogyasztási adóké. Az elõzõek a vállalkozókat, tehát a tõkét érintik kedvezõen, a második meg döntõen a lakosságot – kedvezõtlenül. Jól mutatja, hogy a végsõ teherviselõ mindig maga a polgár. Hogy nálunk a nyugdíjreform kapcsán csökkentettük a járulékterheket, annak indokoltságát csak a nemzetközi verseny szorításában, a vállalkozók – ezen belül is a külföldi tõke – elvárásaiban találhatjuk meg. Abban nem, hogy az új rendszer hatékonyabb lenne. Magyar elemzések mutatták, hogy a kötelezõ tõkefedezeti nyugdíjrendszerbe átlépõk várható járadéka az elmúlt néhány év adatai alapján számítva kisebb lesz, mint amit a mai felosztó-kirovó rendszer szabályai szerint számolhatnánk. Kedvezõtlenül alakult a pénztárak hozama. Ebben egyrészt szerepet játszott az új rendszer kiépítésének költsége, a viszonylag magas mûködési költség-

45


hányad s a befektetések alacsony hozama is. Ez a legutóbbi idõben megjavult kissé. De ne örüljünk neki nagyon! Hiszen azért javult meg, mert a nagy költségvetési hiányunk miatt nõttek az államkötvények kamatai. Hiszen a pénztárak gyakorlatilag ebbe a kockázatmentes papírfajtába fektethetik be a pénzüket. Vagyis a megnyugtató jövedelem a nyugdíjpénztárnál valójában idegesítõ makrogazdasági jelenséget takar, amelynek terhei az adófizetõ állampolgárokra nehezednek végsõ soron. A nyugdíjpénztárra való áttérés hiányt okoz a költségvetésben, mert a tb-nél pótolni kell a kiesõ bevételeket, de sebaj, ezt lejegyzi a létrehozott nyugdíjpénztár. (Megoldja a problémát, amelyet okozott.) Megnõ a hiány – s az addig implicit adósság explicitté válik a költségvetés számára. Nem csupán majd a rendszerbe átlépõknek folyósítandó nyugdíjjáradékok esedékességekor jelenik meg a költségvetés felé a követelés, hanem már korábban, most, a mai nyugdíjasoknak kifizetendõ összegek kapcsán. Fordított folyamat ment végbe, mint azokban a gazdaságokban, amelyek az adósságokat maguk elõtt görgetve, jövõbeni jövedelmeik terhére a mai idõben növelik meg költekezésüket. Mi ezzel az implicit adósság explicitté tételével a mai kiadásainkat akartuk beszûkíteni. Nem ment, csupán az államadósságainkat növeltük meg vele. Nehéz azon vitát nyitni, hogy szükséges-e, indokolt-e a járulékok csökkentése itt, Magyarországon. Az igaz, hogy a százalékarányt tekintve fölötte voltak a társadalombiztosítási járulékok a rendszerváltozás után a nyugati arányoknak. Most már azonban nagyon is versenyképes szintre szorítottuk le, s ne feledjük, sokkal alacsonyabb bérekre vetülnek, mint a nyugati gazdaságokban. Mégis, kinek az élete a mi életünk? Milyen alacsony szintre állítsuk be a nyugdíjasok fogyasztását a Lajtán túli boldogabb társadalmakhoz képest? Nagyon is kilóg a lóláb, hogy ez mindenek elõtt a külföldi tõke nagyobb profitlehetõségeinek biztosítását szolgálja. Aligha azt, hogy a kisebb járulékte-

46

herrel kifehéríthetünk számottevõ fekete gazdaságbeli tevékenységet. A semmihez képest a 16 százalék is sok… Az sem állja meg a helyét, hogy az alacsonyabb járulék nagyobb foglalkoztatást eredményez. Ezt Magyarországon az Orbán-kabinet alatti növekvõ foglalkoztatási adatokkal igazolták. A post hoc azonban nem feltétlenül jelenti, hogy propter hoc. A megnövekedett foglalkoztatottság oka nem a járulékcsökkentés, hanem a lakástámogatási rendszer volt. Gyakorlatilag egy ágazatban, az építõiparban jelentkezett a létszámnövekedés, érdemben sehol másutt.5 Ez pedig – bár kétségtelenül jól jött a vállalkozások számára a járulékcsökkentés –, alapvetõen az értékesítési lehetõségek javulásával függött össze, amit a támogatási rendszer kiterjesztése segített elõ. Nincs ingyen vacsora, hiszen a járulékcsökkentés ára a támogatások növekedése volt. A szektorból származó profitnövekedés korántsem volt elegendõ ahhoz, hogy ezt a növekvõ kiadást – mármint a támogatásokat – fedezze. Más kérdés, hogy ha keleti szomszédainkhoz viszonyítjuk magunkat s a tõkevonzás versenyére gondolunk, lehetséges, hogy nincs más lehetõségünk. Tapasztalati tény, hogy az FDI – a direkt tõkeáramlás – a fejlett országok között volt intenzív, s ehhez képest mi, magyarok az elmúlt két évtizedben viszonylag jól álltunk. A globalizáció legújabb szakaszában azonban jele van annak, hogy a tõke érzékeny a jövedelmek alakulására. Noha, mint kutatások bizonyítják, nem az adóterhelés kulcsa volt, amire alapvetõen reagált. Nem lehet a demográfia és a társadalombiztosítás összefüggéseinek vizsgálatakor megkerülni azt a kérdést, hogy akkor mi a helyzet: az elöregedõ lakosság fenntarthatatlanná teszi a nyugdíjrendszereket, vagy a nagyobbik baj, hogy nincs elegendõ növekedés, nem kínál a bõvülõ gazdaság nagyobb arányú foglalkoztatást, s ebben rejlik a probléma gyökere. A tõkevonzó képesség fokozása ebbõl a szempontból aligha jelent megoldást. Közis-


mert tény, hogy a külföldi tõketulajdonú vállalkozások, amelyek mintegy 50 százalékát adják a társaságoknak, a foglalkoztatottaknak csak mintegy 20 százalékára tartanak igényt. A külföldi tõke magas termelékenységgel dolgozik, de a statisztikai adatok szerint nem emeli ezzel arányosan a bérek színvonalát. Így a társadalombiztosítási kasszába befolyó bérarányos járulékösszeg mindenképpen szerényebb lesz. Természetesen, ha figyelembe vesszük, hogy Európa aktivitási rátája alacsonyabb, mint a versenytársaié, s a magyar adatok még ezt is alulmúlják, akkor azt hiszem jogos a felvetés: nem lehetne-e nagyobb foglalkoztatottságra törekedve, az így elérhetõ gazdasági növekedés felgyorsításával „kinõni” a demográfiai problémát? A rövid válasz: nem. A problémát nem lehet „kinövekedni”. Enyhíteni természetesen lehet és kell is. Az valóban igaz, hogy súlyos probléma Európa elkényelmesedése. A jól kiépített szociális háló következtében – meg talán a munkalehetõségek korlátozottsága következtében – egyre kevesebb dolgozóra terhelõdik a nyugdíjasok eltartása. Míg Németországban minden két dolgozóra, Olaszországban 1,4 dolgozóra jutott egy nyugdíjas, addig az USA-ban 3,3 dolgozóra esett egy nyugdíjas 2000-ben. Érdekes módon, Japánban is közel három aktívra esik egy inaktív személy, s ez a helyzet Kanadában is. A (súlyozatlan) átlag azonban 2,4 körüli e fejlett országok csoportjában. A felvázolható szcenáriók mindenütt jelentõs rosszabbodást jeleznek. A legrosszabb esetben az olaszoknál a vizsgált érték 0,8 lesz, míg az átlagos adat is csak 1,4 aktív személyt mutat egy nyugdíjasra. 65 éves korukban – 1998-as adatok szerint – még átlagosan (kerekítve) a férfiaknak 16, a nõknek csaknem 20 évük volt hátra az életükbõl, tehát ilyen idõtartamra kellett biztosítani nyugdíjas jövedelmüket. Feltéve, hogy csak 65 éves korukban vonultak vissza a munkából. Ez azonban korántsem volt jellemzõ. Szinte min-

den fejlett társadalombiztosítási rendszerû országban igyekeztek a korai nyugdíjba vonulás különféle lehetõségeivel élni az emberek. Nem is csoda, hiszen a legtöbb országban a nyugdíjszámítás módja erre nem ösztönöz. A várható nyugdíjvagyon – vagyis a nyugdíjjárulékok diszkontált értéke, levonva megszerzésük költségeit – romlik, ha a polgár a továbbdolgozást választja. Nyilván e mögött az a meggondolás van, hogy ha kevés a munkahely, akkor inkább a fiataloknak biztosítsunk munkalehetõséget. Ez végsõ soron méltányolható szempont. Ezen azért lehet megfelelõ aktuáriusi megoldásokkal segíteni. Az alapvetõ gond az, hogy nincs munkalehetõség. Ha megkérdezzük az egyéneket, akkor általában azt válaszolják, hogy szívesen dolgoznának nyugdíjas korukban is, de a statisztika tanúsága szerint ezt mégis kevesen teszik. Ez részben azon múlik, hogy a vágyak és az egészségi állapot nem mindig esik egybe, részben, mert a nyugdíjasoknak alkalmas rugalmas munkaidejû foglalkoztatás megszervezésével kevésbé törõdnek a munkáltatók. Pedig ez más hátrányos helyzetû csoportok számára is fontos lenne, fogyatékosok, gyermekes anyák, nagyobb távolságokról bejárni kényszerülõk számára is lehetõséget jelentene a munkára. Feladat tehát a gazdaságpolitikusok számára, hogy a munkáltatók erre való ösztönzését megoldják. Egyébként ebben a kérdésben határozottan erõsödõ igényeket tapasztalhatunk. Az USAban például egy 20 évvel ezelõtt végzett felmérés szerint a nyugdíjba menõk fele szeretett volna félállásjelleggel dolgozni, ma 70 százalék venne szívesen egy ilyen lehetõséget. Ha lenne. A felmérés szerint arról panaszkodnak a megkérdezettek, hogy kevés alkalom adódik számukra. A szociális rendszerek nagylelkûsége is lehet az oka annak, hogy a szegényebb rétegek nem is foglalkoznak sokat a nyugdíjba vonulás céljából történõ megtakarítással. Ahol bizonyos

47


szegénységi küszöb alatt automatikusan belép a szociális ellátórendszer, ott egyértelmûen megszûnik a takarékoskodás. A korai nyugdíjba vonulási sémák lehetõségeivel is sokkal többen élnek, mint az adott esetben mondjuk egészségi okokból indokolt lenne. Jó példa erre egyébként a hazai gyakorlat is. A rendszerváltás utáni nehéz foglalkoztatási helyzetet azzal oldotta meg a társadalom, hogy tömegesen választották nálunk is az elõnyugdíjazást, rokkantnyugdíjazást. (Aminél nem kell feltétlenül korrupcióra gondolni. Nem volt minden alap nélküli a leszázalékolás a legtöbb embernél, hiszen annyira agyondolgozták magukat a két-három mûszakban a magyar polgárok, hogy könnyû volt maradandó károsítást kimutatni szinte akármelyiküknél.) A nyugdíjkorhatár viszonylag kis emelése nagy lépést jelenthet az egyensúly irányába, ugyanakkor nyilvánvalóan a korábban említett társadalompolitikai célokkal – például ifjúság foglalkoztatása – ellentétes lehet. Az is nagy kérdés, hogy vajon minden területen képesek-e a munkavállalók idõs korukban a modern követelményeknek megfelelni. A számítástechnika csodáit már bizonyos kor után nehéz elsajátítani, míg a fiatalság „belenõ” a jelenségbe, észre sem veszi annak nehézségét. Természetesen, ha a nyugdíjkorhatár-emelés párosul a korai nyugdíjazás megnehezítésével, maga a nyugdíjrendszer fenntartható állapotba kerülhet, de a társadalmi problémák automatikusan nem oldódnak meg. Erre is van aktuális hazai példa: a döntéshozók a politikai kezdeményezésre lehetõvé tették a 40 éves munkaviszony utáni nyugdíjba vonulást, korhatártól függetlenül. Azt bizonyosan mondhatjuk, hogy át kell gondolni a mûködõ rendszereket, s be kell építeni olyan ösztönzõket, amelyek az egyéni mérlegeléseket a továbbdolgozás irányába lendítik. Japánban azt tervezik, hogy 2025-tõl csak 65 év fölött lehet majd nyugdíjat kapni. Csaknem mindenütt valami bonusszal jutalmazzák a továbbdolgozást. Angliában például különbsé-

48

get tesznek, ha valaki maga megy nyugdíjba, vagy ha elküldik a munkából. Svédországban 60 százalékkal nõhet a nyugdíjad, ha 70 éves korodig dolgozol. Mindezzel együtt úgy tûnik, a társadalombiztosítási rendszerek nem orvosolják a rendszer egy alapvetõ igazságtalanságát: a gyermeknevelés költségeinek figyelembevételét.6 Mint az a liberális társadalmi rendszerekben politikailag elfogadott: a gyermeknevelés magánügy. Ez a társadalombiztosítási reform szempontjából felülvizsgálandó nézet. Természetesen mindenki maga döntheti el a modern jogrendben, hogyan éli le életét. Az azonban meglehetõsen egyértelmû, hogy az anyagi tõke mellett humán tõkére is szükség van ahhoz, hogy a gazdaság mûködõképes legyen. A humán tõke pedig – habár bizonyos formájában már meg lehet vásárolni a munkaerõpiacon – nem jöhet létre anélkül, hogy a gyermekek szeretõ családokban felnevelkedve, megfelelõ készségeket el ne sajátítanának. Ez és a gyermekkort követõ képzés is komoly anyagi áldozatokat jelent az ezt felvállaló családok, személyek számára. Mindenki számára, aki a statisztika elemi ismeretével rendelkezik, világos, hogy mennyivel magasabb az egy fõre jutó jövedelem a gyermektelen vagy kevés gyermeket nevelõ családokban, mint ott, ahol sok gyermek elfogadására vállalkoznak. Ezt nem lehet, nem helyes és nem igazságos egyszerûen azon az alapon elintézni, hogy a hatgyerekes anyának és apának hatszor akkora örömérzet jut osztályrészül, mint akinek nincs, netán nem is lehet gyermeke. Való igaz, hogy a sors sose teljesen igazságos. Sok ifjú hölgy szeretne kiegyensúlyozott családot s vállalna gyermeket is, de nem adatik meg számára a megfelelõ társ, a megfelelõ élethelyzet. Ez az emberi létünkben benne rejlõ igazságtalanság, amelyet nagy lélekkel kell elviselnünk. De miért kell mesterségesen megnövelnünk?! Amit a társadalom megtehet, annak érdekében, hogy az egyének szabad kibontakozását


lehetõvé tegye, azt meg is kell tennie. A gyermek vállalása: szabad döntés. Márpedig, ha igazságtalanul nagy terhet rakunk a gyermeket vállalók vállára, miközben ugyanazt az anyagi áldozatot várjuk el nyugdíjas éveik biztosításához, mint a gyermektelen polgároktól, nem a társadalmi igazságosság jegyében szervezzük meg a dolgokat. Ezért javasolta már korábban Botos József, hogy differenciált kedvezményekben részesüljenek a társadalom számára kvalifikált munkaerõt felnevelõ, s annak áldozatát felvállaló családok a nyugdíjba vonuláskor. Nem áll gondolatával egyedül: az amerikai Acton Institute kutatója, J. R. Morse hasonló következtetésekre jutott egy közelmúltban megjelentetett írásában.7 Mondhatja erre valaki: ez a megoldás zárt rendszert tételez fel. Hiszen csak így értelmezhetõ a munka-tõke összekapcsolása, hosszabb idõszak átlagában. Ha a modern globális világban gondolkodunk, akkor a humán tõkét lehet akár importálni is, mint ahogy a pénztõkét is behozzuk a hazai gazdaságokba s direkt invesztíciók formájában tárgyiasítjuk. Lehet tehát, hogy nem kell ösztönözni hazai utódok születését, megoldja a kérdést a migráció. Persze, ebben az esetben is másra terhelnénk a nevelés költségeit, de hát ennek elemzése már nagyon messzire vezetne. Felvetõdik a kérdés, hogy globális világunkban teljesen közömbös-e, hogy ki áll a munkapad, az eladópult, a mérnöki rajzasztal, a számítógépes fal vagy képernyõ mögé? Képesek vagyunk-e, leszünk-e belátható idõn belül a világ bármely részérõl származó munkaerõt befogadni, megkötni, s valóban mindegy-e a lokális közösség alakulása? Multikulturálissá válik egészében Európa, s a világ minden részén jellemzõ lesz ez? Használ-e vajon a hatékonyabb termelésnek, a gazdasági növekedésnek és fejlõdésnek? S ha minderre pozitív válaszokat kapunk is, akkor is marad még egy érdekes probléma, amellyel szinte csak napjainkban szembesültek a pénzügyi szakemberek.

DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSOK HATÁSA A PÉNZÜGYI PIACOKRA8 Az öngondoskodáson, a tõkefedezeti rendszereken alapuló nyugdíjrendszereken azt értik, hogy az aktív korban lévõ polgárok eszközöket halmoznak fel, amíg azt folyó munkajövedelmeik lehetõvé teszik, majd, amikor már nincs módjukban dolgozni, ezen eszközöket eladják az utánuk következõknek, akik befektetéseket keresnek – hasonló célból. Azaz, a következõ generációk is szeretnék biztosítani saját jövõjüket, nyugdíjas éveiket. Így a felhalmozott befektetések visszaalakíthatók jövedelemmé az idõskorúak által, s az õ fogyasztási szintjük ily módon változatlan maradhat. S valóban! Az OECD közelmúltban készített összefoglalója szerint a megvizsgált 9 ország idõskorú népességének rendelkezésre álló jövedelme gyakorlatilag nem marad el az aktív évekétõl. Ezt különbözõ módszerekkel érik el. Egyrészt az állami nyugdíjrendszerek, másrészt az azt kiegészítõ magán- vagy vállalati pénztárak által biztosított jövedelmek, az esetleges nyugdíj melletti munkavállalás, az állami szociális juttatások, illetve a felhalmozott befektetések értékesítése is szóba jöhet. Amit még hozzá kell tenni: az életmód megszervezése. Ezen azt értjük, hogy a nyugdíjasok egyes országokban rendszerszerûen együtt élnek vagy idõsebb korukban összeköltöznek a fiatalabbakkal. Ily módon a rezsiköltségek kevesebb terhet jelentenek számukra és sok egyéb kiadást is megtakarítanak, amit az egyedülálló idõseknek meg kell fizetniük: gondozást, takarítást, fõzést. A rendelkezésre álló jövedelmük ily módon lehetõvé teszi korábbi fogyasztási szokásaik fenntartását, kulturális, szabadidõköltségek finanszírozását, utazgatást. Igaz, ennek a megoldásnak ára van: az együtt élõknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Ezt a modellt követik az olaszok és a japánok a vizsgált fejlett országcsoportból. Az olaszoknál még az is elõfordul, hogy fordított helyzet alakul ki: az idõsekkel

49


való összeköltözést az ösztökéli, hogy a fiatalabbaknak nincs munkajövedelmük, s mindnyájan az idõskorúak garantált jövedelmein osztoznak… Vizsgáljuk meg közelebbrõl azt a – nálunk negyedik pillérként említett – megoldást, hogy valaki befektetéseket alakít át jövedelemmé idõs korában. Jeremy Siegel, egy jeles amerikai professzor, a következõ kérdést veti fel ezzel kapcsolatban: „Eladjuk! De kinek?” Rendben van, eladjuk a befektetéseinket. A demográfiai folyamatok alakulása következtében azonban kisebb a következõ generáció létszáma, s így túlkínálat alakulhat ki. Az eszközök ára csökkenhet a várakozásokhoz képest. A megtakarított összeg kisebb lesz a vártnál! (“A fészekben a várt tojásnál kevesebb lesz”.) Ez a félelem nem alaptalan, de nem is vezet törvényszerûen az eszközárak komoly eséséhez. Az emberek ugyanis nem feltétlenül dobják piacra megtakarításaik egészét. Jó esetben örökül akarják hagyni leszármazottaiknak, vagy – amerikai szokásoknak megfelelõen – alapítványok vagyonát gazdagítják vele. Természetesen, ez attól függ, mennyire és mennyiben a befektetések függvénye az idõskori jövedelem. Ahol ez az alapvetõ forma, ott általában „tankönyvszerûen” viselkednek a részvényárfolyamok, illetve az ingatlanárak, ha a lakosságnak nagyobb csoportja (a baby-boom generáció) egyszerre megy nyugdíjba. Még egy tényezõ térítheti el ettõl a modelltõl az áralakulást: a nemzetközi tõkeáramlás. Ha vannak olyan, még nem elöregedett népességgel rendelkezõ országok a világgazdaságban, ahol nem elegendõ az eszközkínálat a megnövekedett megtakarítási hajlandóság lefedéséhez s a nemzetközi tõkeáramlás szabad, akkor elõfordulhat, hogy ezek a megtakarítások megfelelõ keresletet támasztanak és szinten tartják az eszközárakat. Az elõbbiekben utaltunk a globális világgazdaság azon jelenségére, hogy a fiatal munkaerõ átáramolhat a fejlett országokba, mivel ott

50

nincs elegendõ demográfiai utánpótlás. Mint kitûnik, éppen ennek a jelenségnek tudható be az is, hogy nincs elegendõ kereslet az eszközökre, tehát a tõke is „utána vándorol” a migráns fiataloknak… A magasabb termékenységi rátájú országok polgárai tehát elfoglalják a Földet. De ha csak azt nézzük, milyen nagy szerepe lett a nyugdíjalapoknak egy-egy országon belül a befektetési tendenciák alakulásában, akkor is érdemes megvizsgálni a demográfia és a monetáris politika kapcsolatát. Ha ugyanis elöregszik a lakosság, változik az alapok kockázatkezelési politikája. Minél közelebb áll ugyanis a nyugdíjas tömeg a kifizetésekhez, annál óvatosabbá válik az alapok politikája. Még ha megengedi is a szabályozás adott esetben a nagyobb hozamú, ámbár éppen ezért kockázatosabb befektetéseket is a nyugdíjalapoknak, érthetõ módon a kockázatvállalási hajlandóság csökkenni fog. Ez pedig adott esetben valóban a vázolt jelenséghez, vagyis az eszközárak „elolvadásához” fog vezetni, vagy legalább is valószínûbbé teszi annak bekövetkezését. A nyugdíjalapoknak alapvetõen két formája van: a garantált járadékok, illetve a kötött befizetéseken alapuló forma. Az elsõ megoldásnál egyre nehezebb teljesíteni az ígéreteket, hiszen ez az eszközárak „leolvadása” esetén pótlólagos befizetések válnának szükségessé. Terjedõben vannak ezért a fix befizetéseken alapuló nyugdíjkonstrukciók. Ebbõl fakad, hogy az alapoknak mind nagyobb figyelmet kell fordítani a kockázatkezelésre. Nagyobbat, mint a befizetõk érdekeinek védelmére, a pénztártagok jogainak biztosítására, amire a korábbi idõszakban elsõdlegesen koncentráltak a nyugdíjkonstrukciók létrehozói. A pénzügyi derivatívák képesek számos probléma megoldására, a kamat – vagy inflációs kockázat „terítésére”. Nehéz helyzetben van azonban a pénztárszektor, ha az úgynevezett longevity risk megoldását keresi. Ma a menedzserek nem tudják meghatározni és lefedni az életkor meghosszabbodásából eredõ


kockázatokat, mert nincs piaci partner a kockázatok felvállalásához. Az öregedésbõl vannak ugyan piaci szereplõk, amelyek profitálnak, ilyen például a gyógyszeripar. Ez a piaci szegmens azonban elenyészõen kicsi a felmerülõ kockázatnagyságokhoz képest. Itt a piaci megoldás egyelõre még várat magára. Jelentkeznek azonban bizonyos megoldások, legalább is az egyéni megtakarítók számára. Az annuitások piacán az egyének problémájára kínálnak bizonyos megoldásokat. Ilyen az úgynevezett fordított jelzálog intézménye. A magánmegtakarítások egy jelentõs része ugyanis a lakásvagyonba „fagy bele”. Figyelembe véve az atomizálódott társadalmat, ahol nem lehet arra számítani, hogy a gyerekek együtt laknak a szülõkkel, vagy hogy a várható örökség fejében támogatják a szülõket, intézményes megoldást kell keresni. Ilyen lehetõséget kínálnak a komoly megtakarításállománnyal rendelkezõ pénzintézmények, amelyek az ingatlanvagyon megszerzése fejében vállalkoznak járadék biztosítására az idõs korúak számára, anélkül, hogy lakásvagyonukat el kellene adniuk. A járadék a várható élettartamok figyelembevételé-

vel meglehetõsen jól kalkulálható és így biztosítható az idõs korúak számára. Elég, ha a hazai példákból a Hild-életjáradékra gondolunk. Az feltehetõen nyilvánvaló, hogy a bankok és pénzügyi intézmények ezeken a megoldáson is keresni akarnak, tehát nem nonprofit vállalkozásokról van szó. Az individualizmus árát mindig meg kell fizetni! Furcsa, de azt mutatják még a fejlett országokban végzett felmérések is, hogy a polgárok, a háztartások pénzügyi tudatossága nem túlságosan magas. Van tehát tere a pénzügyi ismeretek oktatásának, a pénzügyi kultúra magasabbra emelésének. Mindez azonban aligha fog változtatni azon a tényen, hogy Európának szembe kell néznie a nemzetközi verseny és a demográfiai problémák miatt saját önzésével. Lehetséges, hogy ha fenn akarjuk tartani a nyitott világgazdaság koncepcióját, nekünk is kell egyet és mást eltanulnunk a társadalmat nem kizárólag az individualizmus, de a közösségi, civil értékek alapján megszervezõ ázsiai civilizációktól. Még nem kizárt, bár nagyon kétséges, hogy Európa képes-e önmagának ilyen mélyreható megreformálására.

JEGYZETEK 1

2

3

4

Jürgen Stark: Die Bedeutung des Euro-raums in der Wertwirtshaft (Elõadás az Európai Központi Bankok tanácsának ülésén, München, 2006. október 26.) http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp06 1026_2.de.html ECB Statistics, Pocket book, 2006 October

5

Saját számítások a Magyar Statisztikai Zsebkönyv alapján

6

Botos József: A magyar társadalombiztosítás kialakulása és gazdasági kérdései (Osiris Kiadó, Budapest, 1999. p 120)

7

Jennifer Roback Morse, Ph.D., Senior Fellow in Economics: A Catholic Alternative to Europe's Social Model http://www.acton.org/ppolicy/comment/article.php?article=307

8

José Manuel González-Páramo: The ageing problem: its impact on financial markets and possible policy responses, Speech on 'Funding social security systems - international experiences' Würzburg, 1 December 2006. http://www.ecb.int/press/key/ date/2006/html/sp061201_1.en.html

Ageing and Income.OECD, 2004. A továbbiakban minden, e 9 országra vonatkozó adat az idézett kiadványból származik. Ron Paul: How Government Debt Grows http://lewrockwell.printthis.clickability.com/pt/cpt? action=cpt&title=How+Governm, United Stetes public debt http://www.ansewers.com/topic/unitedstates-public-debt

51


IRODALOM ANDO, A. – MODIGLIANI, F. (1963): The „life-cycle” hypothesis of saving: aggregate implications and tests, American Economic Review, Vol. 53, pp. 55–84 BOERSCH-SUPAN, A. – WINTER, J. K. (2001): Population aging, savings behaviour and capital markets, NBER Working Paper No. 8561, http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp061 201_1.en.html

JACKSON, R. – HOWE, N. (2004): The graying of the Middle Kingdom: the demographics and economics of retirement policy in China, CSIS and Prudential Foundation, http://www.ecb.int/press/key/date/2006/ html/sp061201_1.en.html JUST, T. (2006): More long-term care property for an ageing society, Deutsche Bank Research, September, http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp061 201_1.en.html

DELLA VIGNA, S. – POLLET, J. (2005): Attention, demographics, and the stock market, NBER Working Paper No. 11211

LEVINE, R. (2004/1): Finance and Growth, National Bureau of Economic Research, Working Paper, No 10766

FEHR, H. – JOKISH, S. – KOTLIKOFF, L. (2006): Will China eat our lunch or take us to dinner? Simulating the transition paths of the US, EU, Japan and China, mimeo, http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/ sp061201_1.en.html

LEVINE, R. (2004/2): The significance of capital markets for dynamic economies in Europe, A comparative empirical study by the Institute for Advance Studies, (IHS), http://www.ecb.int/press/key/date/2006/ html/ sp061026_2.de.html

FISCHER, B. – LENZA, M. – PILL; H. – REICHLIN, L. (2006): Money and monetary policy: The ECB experience 1999–2006, paper presented at the 4th ECB central banking conference, 9–10 November in Frankfurt http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp061 109_1.en.html

MODIGLIANI, F – BRUMBERG, R. (1954): Utility analysis and the consumption function: an interpretation of cross-section data, in Post-Keynesian Economics, Kurihara K. (ed.), Rutgers University Press, New Brunswick: New Jersey

GONZÁLEZ-PÁRAMO, J. M. (2006): Caveat investor, The Economist, 12 January GONZÁLEZ-PÁRAMO, J. M. (2006): How to live for ever, The Economist, 23 February G10 report (2005): Ageing and pension system reform: implications for financial markets and economic policies, September, http://www.ecb.int/press/key/ date/2006/html/sp061201_1.en.html GUISO, L. – JAPPELLI, T. – PADULA, M. – PAGANO, M. (2005): Financial market integration and economic growth in the EU, Economic Policy, 19(40), http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp060 918_1.en.html ISSING, O. (2005): The role of money in the monetary policy strategy of the ECB”, workshops speech on: „What central banks can learn from money and credit aggregates”, Eltville, 28 October, http:// www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp061109_1.e n.html

52

MODIGLIANI, F. (1986): Life-cycle, individual thrift, and the wealth of nations, in American Economic Review, Volume 76, pp. 297–312 SAPIR, A. (2005): Globalisation and the reform of European social models, also recently discussed in Brown, G – Nuder, P. (2006): Social bridges: meeting the challenges of globalisation, http://www.ecb.int/ press/key/date/2006/html/sp060918_1.en.html SIEGEL, J. (1998): Stocks for the Long Run, McGraw-Hill, New York STARK, J. (2006): The role of money: Money and monetary policy in the twenty-first century Introductory remarks, Fourth ECB Central Banking Conference Frankfurt am Main, 9 November, http://www.ecb.int/press/key/date/2006/html/sp061 109_1.en.html TUMPEL-GUGERELL, G. (2006): Speech on the Swedbank's Economic Outlook Conference, Stockholm, 18 September, http://www.ecb.int/press/key/ date/2006/html/sp060918_1.en.html


Marján Attila

Az öregedés és az európai nyugdíjrendszerek

E

Európának olyan demográfiai változásokkal kell szembenéznie, amelyek nagyságrendjüket és jelentõségüket tekintve példa nélküliek. Természetes népességgyarapodása történelmi mélyponton van, gyakorlatilag egyenlõ a nullával, és számos országban a bevándorlás lett a népességnövekedés biztosításának legfontosabb vagy kizárólagos forrása. A termékenység mindenütt a népesség szintentartási küszöbe – 2,1 gyermek egy nõre számítva – alá süllyedt, sõt sok tagállamban ez az arány kevesebb mint 1,5 gyermek. Furcsa módon a családcentrikusabbnak tartott déli tagországokban (Olaszország, Görögország, Spanyolország) a legalacsonyabb ez a mutató. A század közepére Európa népessége drámaian csökken, a népesség fogyása öregedést jelent, az öregedés pedig az EU növekedési potenciáljának csökkenését! A nyugdíjkorúak arányának növekedése miatt az unió GDP-növekedési kapacitása a mai 2–2,25 százalékról 2040-re 1,25 százalékra csökkenhet. Európának nincs könnyû dolga: növelnie kell természetes szaporulatát, meg kell találnia a nemzedékek közötti társadalmi egyensúlyt és a generációs igazságosságot, valamint meg kell találnia a forrásokat a nyugdíjhoz és az egészségügyhöz kapcsolódó rohamléptekben növekvõ kiadásokhoz.

DEMOGRÁFIA Az Európai Unió népessége a bevándorlásnak köszönhetõen elõreláthatólag 2025-ig csekély mértékben növekszik majd, de ezt követõen csökkenni kezd: 2005-ben a lakosság száma 458 millió, 2025-ben (a bõvítések hatását nem számolva) 469,5 millió (+2 százalék), 2030-ban pedig 468,7 millió lesz. 2000 és 2030 között az európai népesség aránya a világ népességéhez mérten 12-rõl 6 százalékra fog csökkenni. A visszaesés még gyorsabb és jelentõsebb az aktív korú népesség (15 és 64 év közöttiek) körében: 2005 és 2030 között az aktív korúak száma 21 millió fõvel fog csökkenni. A várható átlagéletkor folyamatosan növekedni fog, ami az európai egészségügyi ellátás és az életminõség javulásának következménye, az európaiak várható, egészségben megélt életkora folyamatosan nõ. A folyamat elõreláthatóan a jövõben is folytatódik, a férfiak és nõk várható életkora közötti eltérés csökkenni fog, a születések száma pedig tartósan alacsony marad. A baby-boom nemzedékeinek kevesebb utóda született, mint a korábbi generációknak. Az alacsony születési arányszámok számos tényezõvel magyarázhatók: a szakmai beilleszkedés nehézségeivel, a lakáshiánnyal és magas lakásárakkal, a szülõk magasabb életkorával az elsõ gyermek születésekor, illetve a továbbtanu-

53


láshoz, karrierhez és családi élethez való hozzáállás változásával. Az unió elvesztette demográfiai motorjait: azoknak a tagállamoknak, ahol 2050-ig nem várható a népesség csökkenése, igen kicsi az aránya a teljes európai népességhez képest. Az öt legnépesebb tagállam közül 2005 és 2050 között várhatóan csak a brit és francia népesség növekszik majd (+8 százalék, illetve +9,6 százalék). Egyes tagállamok népességcsökkenése már 2015 elõtt megindul, és mértéke egyes esetekben 2050-re meghaladja a 10 százalékot vagy akár a 15 százalékot is. A bevándorlás a közelmúltban számos országban enyhítette az alacsony születési arány következményeit, de komoly társadalmi problémákat vetett fel. A két új tagország (Bulgária és Románia) helyzete tovább élezi a demográfiai különbségeket, és a rájuk vonatkozó elõrejelzések a negatív tendenciákat erõsítik (2030-ig 21, illetve 11 százalékos népességcsökkenés), akárcsak az ENSZ EU-tagjelölt Horvátországra vonatkozó statisztikái (–19 százalék). A török népesség viszont 2005 és 2030 között várhatóan több mint 19 millió fõvel nõ (+25 százalék). Az igazi problémát azonban nem az EU-25 össznépességének csökkenése jelenti, hanem a korszerkezetben várható jelentõs változások. A 2010-tõl kezdõdõ 40 évben a munkaképes korú népesség (15-tõl 64 éves korig) 48 millióval, azaz 16 százalékkal esik vissza, miközben a 65 felettiek száma 77 százalékkal emelkedik. Így a 65 év felettiek száma megduplázódik, 2050-re már õk alkotják a népesség 51 százalékát. Nem számítva a még nem munkaképes korú fiatalokat, döbbenetes és a gazdasági, illetve társadalmi fejlõdésre nézve rendkívül veszélyes trend látszik kibontakozni: míg jelenleg négy dolgozó jut egy idõsre, 2050-re ez az arány kettõ az egyhez lesz, vagyis az eltartottsági arány megduplázódik. Érthetõ nyelven ez annyit tesz, hogy jelenleg négy dolgozó tart el egy nyugdíjast, a század közepére már csak kettõ! A népesség csökkenésének vannak pozitív vonásai is: kevesebb ember kevesebb területet

54

foglal és kisebb a tülekedés az élelemért, az erõforrásokért. A népesség öregedése azt is jelenti, hogy az emberek hosszabb ideig élnek, leginkább a jó egészségi állapotuknak köszönhetõen. A népesség fogyása a jólét következménye, illetve a jólétbõl eredõ megváltozott társadalmi viszonyoké. A jólét azonban messze többet jelent, mint a magas életszínvonal. Korunk „minden lehetséges, tehát mindent akarok” nyugati társadalma sok tekintetben csapdába kerül saját fejlettsége miatt. Sok nõ a karrierje miatt nem vállal gyermeket, de a családi kötelékek lazulása, a turbóglobalizáció korához kapcsolódó „általános életérzés” szintén azt eredményezi, hogy sokkal kevesebben vállalnak gyereket, mint néhány évtizeddel ezelõtt. Az európai társadalomban tehát egyre kevesebb ember él egyre tovább, más szóval egyre öregebbek leszünk. Az öregedés többszörös kihívást jelent. Egyrészt gyengíti a gazdaság teljesítõképességét, a növekedési potenciált. Másrészt tetemes költségeket okoz az államnak a nyugdíj- és az egészségügyi kiadások megugrása miatt, veszélybe sodorva a nemzetgazdaságok finanszírozhatóságát. Harmadrészt jelentõs átalakulást eredményez a társadalmi viszonyokban és akár komoly feszültségeket is okozhat a generációk között, hiszen az egyre fogyatkozó fiatal generációknak egyre több terhet kell vállalniuk az egyre népesebbé váló idõs generációkért. Hogyan tudja Európa kezelni a hatalmas demográfiai változásokat? A század közepére Európa népessége olyan drámaian csökken, hogy még egyre több bevándorló érkezése is csak részben tudja ellensúlyozni az öregedési trendet. A népesség fogyása öregedést jelent, az öregedés pedig az EU növekedési potenciáljának csökkenését! Az öregedés, vagyis a nyugdíjkorúak arányának növekedése miatt az unió GDP-növekedési kapacitása a mai 2–2,25 százalékról 2040-re 1,25 százalékra csökkenhet. Ez pedig egyet jelent Európa marginalizálódásával. Ha a globális versenytársak növekedési


üteme a többszöröse a miénknek, könnyen beláthatjuk, hogy lemaradásunk folyamatosan és gyorsuló ütemben nõ velük szemben. A legtöbb ember számára már egyértelmû, hogy Európa népességének elöregedése komolyan veszélyezteti a legtöbb EU-tagország államháztartását. Ugyanakkor nem figyelünk kellõen az öregedés gazdasági hatásaira. Az EU foglalkoztatási rátája az elõrejelzések szerint 2003-as 63 százalékról 2010-re 67 százalékra emelkedik és 2020-ban eléri a lisszaboni célkitûzésekben meghatározott 70 százalékos arányt. A növekedés annak lesz köszönhetõ, hogy a nõk foglalkoztatottságának aránya magasabb lesz, a mai 55 százalékról 65 százalékra emelkedik. Az idõsebb munkavállalók foglalkoztatottsága is növekedni fog, míg jelenleg az 55 és 64 év közöttiek 40 százaléka marad munkában, 2025-ben már 50 százalékra számíthatunk. Ez természetese pozitív fejleménynek tekinthetõ, de ezek a változások egyben Európa gazdasági növekedési potenciáljának csökkenését eredményezik. Az EU-15-ben a GDP jelenlegi éves átlagos potenciális növekedési rátája 2,3 százalékról 2010 és 2030 között 1,8 százalékra csökken, majd ezt követõen 2050-ig 1,3 százalékra esik vissza. A csökkenés még erõteljesebb lesz a tíz új tagállamban: a jelenlegi 4,3 százalékról 3 százalékra 2011–2030-ig, majd 0,9 százalékra 2031 és 2050 között. Mindezek az elõrevetített változások jelentõs gazdasági és költségvetési kihívásokat állítanak az EU elé. A bevándorlás lesz a népességpótlás fõ eszköze, de a munkaerõpótlásban betöltött szerepe ennél kisebb lesz, hiszen a bevándorlók között általában az átlagnál jóval magasabb a munkanélküliség. Ezért a bevándorlás a társadalmi feszültségeken túl anyagi terheket is ró a kormányokra. A nõi aktivitás növekedése szintén komoly potenciális erõforrás: a munkaképes korú lakosság már 2010-ben csökkenni fog az EU-ban, de a tényleges foglalkoztatás ennek ellenére 2017-ig nõni fog, ami kétharmad részben a munkaerõpiacra lépõ nõknek lesz kö-

szönhetõ. Ezzel kapcsolatban pedig azt kell kitalálnia Európának, hogy a fokozódó nõi munkavállalás miként valósítható meg a gyermekvállalás további csökkenése nélkül. A megváltozó európai életforma miatt a nõk egyre késõbb vállalnak gyereket, gyakran addig várnak, amíg túl késõ lesz, és a párkapcsolatok egyre szélesebb körében szorul ki a gyermekvállalás a középpontból. Egyedül Nagy-Britanniában évi 90 000 – amúgy kívánt – gyermek nem születik meg azért, mert az anyák alapvetõen anyagi okokból a szülés elhalasztását és a karrier továbbfolyatatását választják. Minden harmadik, húszas éveinek elején szülõ brit nõ visszatérve a munka világába, rosszabbul fizetett állást tud csak szerezni magának. A becslések szerint egy 24 éves korában szülõ asszony mintegy 560 ezer fontos anyagi veszteséget szenved élete során, összevetve egy hasonló képesítésû, de gyermektelen nõvel. Az uniónak ugyanakkor tudatosítania kell, hogy az ifjúság egy olyan ritka kinccsé válik, amely nincs eléggé megbecsülve. 2004 decemberében a munkanélküliek aránya a 25 év alattiak között 17,9 százalék volt, míg a 25 év felettiek között ugyanez az arány 7,7 százalék. A fiatalok különösen ki vannak téve a szegénység kockázatának, vagyis az átlag 60 százalék alatti jövedelemszintnek. A 16 és 24 év közöttiek 19 százaléka sorolható ebbe a kategóriába, a 25 és 64 év közöttiek 12 százalékával szemben. Ez az arány meghaladja még a 65 év feletti, idõs korosztálynál tapasztalható arányt is (17 százalék). A generációk közötti feszültség fokozódása egyáltalán nem lebecsülendõ társadalmi probléma. A nyugat-európai baby-boom generáció, vagyis a háború után születettek korosztálya egy sosem látott ütemben fejlõdõ gazdasági környezetben nõtt fel, megnyerte a '68-as forradalmat és nagylelkû nyugdíjazásra számíthat. Ez a generáció az európai aranykor generációja, amelyik ráadásul az anyagi felemelkedés közepette „elfelejtett” elegendõ számú utódról gondoskodni. Az õket követõ generáció tehát erõ-

55


sen megfogyatkozva kénytelen jómódú felmenõi nyugdíjáról gondoskodni. De a feszültséget nemcsak a generációs jövedelemtranszfer egyensúlytalansága okozza, hanem az is, hogy a középosztály új generációja számára a zsugorodó jóléti viszonyok közepette az idõs generáció elállja az érvényesülés útját. A legnagyobb generációs probléma Franciaországban mutatkozik, ahol a mai 20–40 éves generáció az elsõ a modern történelemben, amelynek a szüleinél alacsonyabb életszínvonalra kell felkészülnie. 1973-ban csak minden tizenötödik friss diplomás volt munka nélkül, ma már több mint minden negyedik! A fizetések messze nem tartottak lépést az elmúlt két évtizedben a kétszeresére vagy háromszorosára dráguló ingatlanárakkal, ami rendkívül nehézzé teszi a fiatalok lakáshoz jutását. Mindez a jólét csökkenésén túl a társadalmi viszonyok megmerevedését, a generációs mobilitás befagyását és a fiatal generációk egyre fokozódó elkeseredését eredményezi. Denis Jeambar, a neves francia újságíró – aki maga is a baby-boom generáció tagja – könyörtelen szókimondással fogalmazott híres cikkében: „a gyermekeink gyûlölni fognak minket.” Az öregedés jelentõsen növeli az egészségügyi és gondozási kiadásokat is, de a társadalom egyre öregebbé válása nemcsak a költségvetéseknek, de a vállalati nyugdíjalapoknak és az életbiztosítóknak is igen komoly gazdasági kihívást jelentenek. Mivel ezek a vállalatok hatalmas összegû szerzõdéseket kezelnek, más szóval hatalmas összegû fizetési ígérvényeket tesznek ügyfeleiknek, a demográfiai változásoknak rendkívül jelentõs anyagi vonzatai vannak. A BAE nevû ûrtechnológiai cég például, amikor 2005-ben, tíz évvel az elõzõ felülvizsgálat után újraértékelte a vállalati nyugdíjalapja kilátásait – bekalkulálva a demográfiai kilátásokban bekövetkezett változásokat – 2,1 milliárd fonttal (3,7 milliárd euró!) megemelte a nyugdíjalap várható kiadásaira vonatkozó elõrejelzéseit. A londoni tõzsdén a top 100 vállalat között jegyzett cégek közül a Rentokill volt az

56

elsõ, amely 2005 végén bejelentette, hogy befagyasztja fix nyugdíjat ígérõ vállalati nyugdíjalapját, mert az majd félmilliárd eurós hiánnyal küzd. A top 100 angol cég nyugdíjalapjának hiányát a Deloitte and Touche több mint 100 milliárd fontra becsülte! A foglalkoztatottság szintje a romló demográfiai trendek ellenére az elkövetkezõ tíz évben kellõen magas lesz ahhoz, hogy Európa gazdasági növekedése ne szenvedjen végzetes csapást. Ennek feltétele az, hogy a munkanélküliségi tendenciák megforduljanak és még idõben beinduljanak a reformok. A csökkenõ munkaerõbázis miatt Európának az egyetlen lehetõsége a gazdasági növekedésre, ha gazdaságának hatékonyságát, vagyis versenyképességét növeli. Az öregedés néhány évtizeden belül a felére csökkenti az európai országok növekedési potenciálját, de a legrosszabb a kelet-közép-európai országok helyzete lesz, mert a jelenlegi 4,5 százalékos növekedési ütemük 2030-ra egy százalék alá fog csökkenni. (Lásd 1. táblázat) A társadalom öregedésébõl eredõ talán legnagyobb gazdasági veszélyforrás az európai nyugdíjrendszerek fenntarthatatlansága, ezért a közeljövõ egyik legnagyobb feladata a nyugdíjreform végrehajtása.

A „NYUGDÍJBOMBA” Európa egy ketyegõ nyugdíjbombán ül, vagyis a jelenlegi európai nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanok. Az ellátásra szorulók aránya rohamosan nõ, fõleg a legidõsebbek szegmensében (ami egyébként komoly kihívás a biztosítók és a magánnyugdíjalapok számára is). Ennek több oka is van: a világháború utáni baby-boom generáció most kerül nyugdíjas korba, az európai népességnövekedés ugyanakkor meredeken csökkenõ tendenciát mutat, és a várható életkor is egyre inkább kitolódik az egyre korszerûbb egészségügyi ellátás miatt, ami az idõs eltartottak arányának megduplázódását eredmé-


1. táblázat

EURÓPAI DEMOGRÁFIAI TRENDEK (EU-25) (százalékváltozás)

2005–2050 Össznépesség Gyerekek (0–14 év) Fiatalok (15–24 év) Fiatal felnõttek (25–39 év) Felnõttek (40–54 év) Idõsebb munkaképes korúak (55–64 év) Idõskorúak (65–79 év) Legidõsebb korúak (80+ év)

–1,9 –18,6 –24,3 –25,0 –19,0 9,1 44,5 171,6

2005–2010 1,2 –3,1 –4,1 –3,9 4,1 9,5 3,4 16,5

2010–2030 1,1 –8,5 –12,0 –15,6 –9,8 15,3 37,3 54,0

2030–2050 – 4,2 –8,2 –10,2 –7,5 –13,8 –13,6 1,8 50,8

Forrás: EUROSTAT, 2004

nyezi 2050-re (50 százalék, szemben a mai 24 százalékkal). A népesség rohamos öregedése katasztrófával fenyegeti az európai államháztartásokat is, ha a tagállamok nem hajtanak végre radikális reformokat jóléti ellátórendszerükben. A népesség öregedése a közkiadásokat 2050-re GDParányosan 3–7 százalékponttal növeli meg. A közkiadások növekedésének oroszlánrészét 2010-tõl kezdõdõen a nyugdíjak emelkedése teszi majd ki. Az idõsödõ népesség eltartásának költségvetési terhei alapvetõ reformok nélkül olyan pénzügyi terheket rónak a fejlett ipari országokra, hogy néhány évtizeden belül a legnagyobbak adóskockázati besorolásai is a jelenlegi elsõrendû befektetõi szintrõl a spekulatív sávba süllyedhetnek – áll a Standard & Poor's 2005 elején készült elemzésében. A hitelminõsítõ számításai szerint – amelyek a költségek emelkedésének jelenlegi ütemét vetítik ki a következõ évtizedekre, feltételezve, hogy a nyugdíj-finanszírozási rendszerekben nem lesz érdemi változás – 2050-re az USA államadóssága a jelenlegi 65 százalékos GDP-arányos szintrõl 239-re nõ, Franciaországé 66-ról 235-re, Németországé pedig 68-ról 221 százalékra duzzad. Ha ez valóban így történik, a négy vezetõ ipari hatalom mai AAA-szintû, legmagasabb adóskockázati osztályzata 2035 elõtt a BBB-sáv alatti spekulatív kategóriába süllyed.

2030-ra az öt legnagyobb EU-tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország) lakosságának 25 százaléka lesz 65 év fölötti. Németországban például a nyugdíjkiadások a GDP 18,5 százalékát fogják elszívni 2035-ben, amikor a lakosság 36 százaléka 60 éven felüli lesz. E felismerés nyomán azokban a tagállamokban is elkezdték kiépíteni a piaci alapokon nyugvó nyugdíjsémákat, ahol eddig még nem vezették be. A német kormányzat az államháztartásból fizetett járadék garantált szintjének csökkentésével, illetve egy adókedvezményekkel és állami támogatással megerõsített, ám nem kötelezõ tõkefedezeti pillér bevezetésével igyekszik hatástalanítani a demográfiai idõzített bombát. Az európai döntéshozók helyzetét tovább bonyolítja a stabilitási és növekedési egyezmény is, amely a közös pénz biztonsága érdekében a GDP 3 százalékában maximálja a tagállamok államháztartási hiányát, korlátot szabva a nyugdíjrendszerek eladósodásának is. A probléma gyökere abban rejlik, hogy jelenleg a tagállami nyugdíjrendszerek döntõen az állami nyugdíjon alapulnak (amelyek a munkában lévõk járulékbefizetéseibõl finanszírozzák az aktuális nyugdíjakat). Kizárólag Nagy-Britanniában és Hollandiában mondható elég fejlettnek a magánnyugdíjszegmens a jelenlegi tagállamok közül. A brit nyugdíjalapok már régóta

57


szívesen fektetnek részvényekbe is, a hollandok csak az utóbbi idõben kezdtek elpártolni a biztosabbnak tartott kötvényektõl. (Részvénybefektetéseik aránya 2003-ben már elérte a 40 százalékot.) Ezek az országok a magánnyugdíjpénztárak befektetéseinek további EUszintû liberalizálását javasolják, de az ezredfordulós tõzsdei buborék látványos kipukkanása, vagyis tõzsdei befektetések elértéktelenedése sokakat óvatosságra int. Két típusú nyugdíj létezik: az egyik eszközöket akkumulál, vagyis az egyén megtakarításait kamatoztatja, a másik, a hagyományos állami nyugdíj, aminek az alapja adóbevétel, vagyis a munkavállalók és a munkaadók nyugdíjjárulékbefizetése. A hagyományos nyugdíjmegoldásban az állam megadóztatja a munkát, hogy nyugdíjat tudjon fizetni a már nem dolgozó nyugdíjasoknak. Ahogy növekszik a nyugdíjasok aránya, úgy csökken a számukra rendelkezésre álló pénz, vagy úgy növekszik a dolgozók befizetése, esetleg mindkettõ egyszerre. Ha alacsonyak a befizetések, az eredmény szegénység, ha magasak, túl nagyok a társadalmi költségek. De tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy az akkumuláló nyugdíjakra, vagyis a saját magunk számára külön számlán gyûjtött és a nyugdíjalapok által befektetett nyugdíjakra nincsen kedvezõtlen hatással az általános öregedés. Ahogy csökken az aktív és keresletet generáló munkavállaló, úgy csökken azok száma, akik a nyugdíjalapok által befektetni szándékozott eszközöket (vagyis a nyugdíjasok nyugdíját megtestesítõ értékpapírokat) megvásárolják és piaci értékét növelik. A torta mindenképpen csökken tehát, igaz, az akkumulatív nyugdíj sokkal immunisabb az öregedésre. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a nyugdíjproblémával rendelkezõ országok éppen a magas jövedelmû országok, amelyek az új félelmetes versenytársak megjelenése miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy adóikat – legyen az akár a nyugdíjjárulék – tovább emeljék, világos lesz, hogy az igazi megoldás hosszú távon az

58

egyenlet másik oldalán keresendõ: fel kell emelni a nyugdíjba vonulás korhatárát. Németország már 2001-ben elkezdte Európa legrégebbi nyugdíjrendszerének, a 130 éve Bismarck által létrehozott német rendszernek a megreformálását, de a demográfiai elõrejelzések olyan drámaiak (2050-re a 80 éven felüliek aránya a jelenlegi 4-rõl 12 százalékra emelkedik), hogy ezek a lépések messze nem bizonyultak elegendõnek. A nyugdíjreform bevezetése Franciaországban és Ausztriában is elementáris társadalmi ellenkezést váltott ki az elmúlt idõszakban. A hagyományos nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát az adott demográfiai trendek mellett vagy a hozzájárulások növelésével, vagy a nyugdíjak csökkentésével, vagy a nyugdíjkorhatár kitolásával lehet megoldani. Lehetetlen tehát egyszerû és népszerû megoldást találni. A hiányzó munkaerõ pótlása szintén fogas kérdés, amit az is mutat, hogy a bõvítés után szinte minden régi tagállam évekre lezárta munkaerõpiacát az új tagországok elõtt. Nyilvánvaló, hogy az aktuálpolitikai megközelítés, illetve a hosszú távú demográfiai trendek elemzésén alapuló stratégiai gondolkodás egyelõre nem fér meg egymás mellett. A helyzet azonban olyan súlyos, hogy ha recsegve-ropogva is, de mindenhol beindult a reformgépezet. Nagy-Britanniában – ahol csakúgy, mint szerte Európában – a második világháborút követõ demográfiai hullám generációi megkezdték nyugdíjba vonulásukat. 1950-ben még minden nyugdíjasra öt munkaképes korú személy jutott, 2050-re azonban már csak két aktív keresõ jut majd egy nyugdíjasra. Ennek megfelelõen – dacára a fejlett piaci alapú nyugdíjpillérnek – Nagy-Britanniában is a nyugdíjválság számít az egyik legnagyobb gazdasági-társadalmi problémának. A kérdés kezelésére több reformelképzelés is született már és merült feledésbe. A neves szakértõkbõl álló nyugdíjbizottság 2005-ben hozta nyilvánosságra nagy érdeklõdéssel várt reformjavaslatát, ami fokozatosan emelné és egységesítené a nyugdíjkorhatárt,


amely most 65, illetve 63 év. 2030-tól 66, 2050tõl pedig 68 éves kortól mehetnének nyugdíjba a dolgozók. Az új javaslat szociálisan érzékenyebb lesz, mert bevezeti a mindenki számára elérhetõ alapnyugdíjat, ezáltal azonban nõni fognak a kincstár nyugdíj jellegû kiadásai, jóllehet a brit kormány még így is csak fele annyit fog nyugdíjakra költeni (a GDP 8 százalékát 2050-ben), mint a kontinentális szociális piacgazdaságok, mint például Németország. NagyBritannia egyébként az USA és Mexikó mellett a legszûkmarkúbb ország a nyugdíj- és egészségügyi kiadások tekintetében. Hosszú távon ez, továbbá az a tény, hogy a piaci alapú nyugdíjalapok ott a legfejlettebbek – ismerve, hogy a brit ellátórendszer sok tekintetben szegényesebb a kontinentális országokénál – a költségvetési fenntarthatóság fontos záloga. Komoly finanszírozási gondokkal küszködnek a brit vállalati és magánnyugdíjpénztárak is, amelyek sikere alapvetõen a tõzsdei árfolyamok alakulásától függ, így megsínylik, ha a tõzsdék roszszabbul teljesítenek. A vállalati nyugdíjalapok tetemes hiányt halmoztak fel, így kénytelenek voltak visszavenni a tagoknak tett ígéretekbõl is. A fix nyugdíjat ígérõ vállalati magánnyugdíjalapok tagsága 1995-ben még több mint ötmillió fõ volt, 2005-ben már csak kétmillió. A német társadalom gondja hasonló: ha a trend nem változik, 2030-ban minden harmadik német állampolgár nyugdíjas lesz. Súlyos generációs konfliktusoktól lehet tartani, hiszen a szociális reformokért – vagyis a nadrágszíj meghúzásáért – fõként a fiataloknak kell majd áldozatokat hozniuk. A kereszténydemokrataszociáldemokrata nagykoalíció az eddigi 65 évrõl fokozatosan 67 évre emeli a nyugdíjkorhatárt, ami várhatóan az 1970 után született generációt fogja elõször érinteni. A reform befagyasztja a nyugdíjak összegét és fél százalékkal felemeli a nyugdíjjárulékot, ami idõlegesen megoldja a horribilis összeggel – évi 230 milliárd euróval – gazdálkodó nyugdíjkassza gondjait, amit az is tovább súlyosbított, hogy az új-

raegyesítés után az üres keletnémet nyugdíjkasszát is a nyugatiaknak kellett feltölteniük. A bismarcki nyugdíjbiztosító rendszert folyamatosan reformálgatták már az utóbbi idõkben: a legjelentõsebb változás – mint már említettem – 2001-ben történt, amikor bevezették a többpilléres nyugdíjrendszert. A legfontosabb pillér továbbra is a kötelezõ nyugdíjbefizetésen alapuló pillér. Egyre népszerûbb azonban a munkavállaló és az állam befizetéseibõl felépülõ kiegészítõ pillér – a Walter Riester pénzügyminiszterrõl elnevezett – Riester-nyugdíj, és létezik számos, fõként adójóváírással támogatott magánnyugdíjpénztár is. 2003 tavaszán Párizs utcái újra megteltek demonstrálókkal, akik akkor a készülõ nyugdíjreform ellen tiltakoztak. A reform, amely megemeli a nyugdíjkorhatárt és az öngondoskodás irányába tolja el a rendszert, mégis megszületett. A francia törvény azonban a francia tradícióknak megfelelõen megállapít egy nyugdíjminimumot is, amelyet mindenképpen meg kell kapnia a nyugállományba vonult állampolgárnak. A bérbõl élõknek és a mezõgazdasági dolgozóknak, valamint a kisiparosoknak és a kereskedelmi dolgozóknak minimum 534 eurót kell kapniuk, ha negyven év munkaviszonyt fel tudnak mutatni. Hasonló a helyzet a köztisztviselõk és a közalkalmazottak esetében. A magas beosztású hivatalnokok, a magánszektorban dolgozók, a vállalkozók és a menedzserek már huszonöt éves pálya után megkaphatják a minimális 945 eurót. Ugyanakkor a törvény alapján a nyugdíj a mindenkori minimálbérhez is kapcsolódik: eszerint 2008-tól minden nyugdíjasnak meg kell kapnia a mindenkori minimálbér minimum 85 százalékát. A korhatár 65 évre emelkedik, de hatvanéves kortól is nyugdíjba lehet menni, ha bizonyított a negyvenéves munkaviszony megléte. Franciaországban is több lábon áll a nyugdíjrendszer, így járulékfizetés önkéntes alapon is lehetséges a magasabb nyugdíj reményében, de maximum a jövedelem 50 százalékáig. Az állami kezelésben lévõ hatal-

59


mas nyugdíjalap, az FRR, amelyet 1999-ben nagy ovációval indítottak az útjára a gyenge lábakon álló hagyományos állami nyugdíjrendszer kisegítése céljából, a tervezett 150 milliárd eurós tõkének csak a felét tudja majd vélhetõen összegyûjteni. Az alap hízlalásának forrását gyakorlatilag állami támogatások képezik adókból és privatizációs bevételekbõl. A kudarc ismét világossá teszi, hogy a torta mérete nem nõ, hanem csökken és lehetetlen a források puszta átnevezésével új bevételekhez jutni. Az olasz lakosság egynegyede 2015-re 65 éven felüli lesz, miközben az átlagos életkor a férfiaknál és a nõknél is kezdi túllépni a nyolcvan évet. A nyugdíjreform szükségessége tehát nem is kérdés. A 2008-tól életbe lépõ reform alapján a nyugdíjkorhatár 65 év vagy negyven év munkaviszony lesz, de aki ezután is állásban marad, nettó 32 százalékos bértöbblethez is juthat. A reformok úgy kellenek, mint egy falat kenyér, hiszen az olasz nyugdíjpénztárak az összeomlás szélére kerültek, és az ország költségvetési kilátásai sem rózsásak. Az idõsek mégsem szegények, hiszen még mindig a hatvan-hetven évesek élnek a legjobban. A mai fiatalokkal ellentétben az õ generációjuknak biztos munkahelye volt, pénzt tudott félretenni, lakást tudott vásárolni: a '70-es, '80-as évek dolce vitája után stabil és jelentõs nyugdíjat kapnak. A portugál kormány 2006 tavaszán fogadta el az Európában páratlanul mélyrehatónak számító nyugdíjreformot, amelyben az is szerepel, hogy a kettõnél kevesebb gyermekkel rendelkezõ családok magasabb nyugdíj-hozzájárulást kötelesek fizetni az államnak a generációs szolidaritás elvének jegyében. A munkavállalók választhatnak: vagy tovább dolgoznak, vagy több nyugdíj-hozzájárulást fizetnek. Az új rendszer része lesz egy „fenntarthatósági koefficiens” is, aminek a lényege az, hogy a nyugdíj összege folyamatosan változhat, követve a várható élettartam növekedését. Például, ha a következõ tíz év alatt egy évvel nõ a várható életkor, akkor a tíz év múlva nyugdíjba vonulók

60

nyugdíja öt százalékkal csökkenni fog. A reformokra égetõ szükség volt, hiszen a nyugdíjrendszer olyan nagylelkû volt (esetenként egy ember magasabb nyugdíjat kapott végsõ fizetésénél), hogy 2015-re anyagilag összeomlott volna. Ehhez hozzá kell még venni azt is, hogy a megszületõ gyermekek száma is drámaian (35 százalékkal) csökkent az elmúlt harminc évben. Jelenleg a 65 felettiek aránya 7 százalék, de 2050-ben már minden harmadik portugál ebbe a korosztályba fog tartozni. Akadnak, akik tagadják a nyugdíjbomba létezését, és nem látnak problémát a társadalom öregedésében. A Tomorrow's Company nevû angol kutatóintézet tanulmánya szerint az egyre növekvõ produktivitás ellensúlyozza a társadalom elöregedése miatti negatív hatásokat. Szerintük nem a 65 év felettiek és a dolgozó korú lakosság számát kellene összehasonlítani, ennél sokkal mélyrehatóbb következtetéseket lehet levonni abból, ha a dolgozó emberek számát a nem dolgozókéval vetjük össze. Elismerve, hogy a módszertani felvetésben van némi igazság, hamisnak és veszélyesnek is tartom az optimista megközelítést. A kormányoknak igenis komolyan kell venniük az öregedés problémáját, és mélyreható reformokat kell végrehajtaniuk a nyugdíjrendszerekben és a többi ellátórendszer területén egyaránt. És ez nem csak Európában van így, Kínában is fejvesztve próbálják megerõsíteni az egyelõre embrionális állapotban lévõ nyugdíjrendszert. A hagyományos, az állami adminisztrációra és a vállalatokra építõ nyugdíjrendszer szétesett és még nincs megfelelõ alternatíva. A régi egy tényleges befizetések nélküli kifizetési, kiutalási rendszer volt, amelyet egy befizetõ-kifizetõ rendszer kiépítésével próbálnak helyettesíteni. Elindították a személyes nyugdíjszámlák rendszerét is, amelybe igyekeznek beterelni az önfoglalkoztatókat, a migráns munkásokat és a parasztokat is, de a legtöbb dolog egyelõre csak a szándék szintjén létezik. Japán nyugdíjrendszere is nagy változásokon esik át: 2001-ben amerikai mintára bevezették a fix


befizetésekre alapuló magánnyugdíjalapokat, amelyekbe négy év alatt másfél millió munkavállaló lépett be.

A LEHETSÉGES MEGOLDÁSOK Rendkívül fontos, hogy az európai tagállamok szembenézzenek az öregedés kihívásaival. A kormányoknak ehhez javítaniuk kell költségvetési pozícióikat, jelentõsen csökkenteni kell államadósságukat, és feltétlenül szükség van a nyugdíj, illetve az egészségbiztosítási rendszerek átfogó reformjára. A munkaerõ-piaci reformok során figyelembe kell venni, hogy a várható élettartam megnõ (a 2003-as átlagos 61,5 évrõl 2050-re 62,4 évre), így el kell mozdulni a statikus nyugdíjkorhatártól és dinamikusan kell kezelni, hogy meddig maradjanak a munkavállalók gazdaságilag aktívak. Ehhez természetesen szükség van a kor szerinti megkülönböztetés elleni lépésekre, a megfelelõ bér- és adórendszerre és az élethosszig tartó tanulás elõmozdítására. Az 55 év felettiek aránya a munkaerõpiacon folyamatosan nõni fog, a vállalatoknak ezért fokozottan támaszkodniuk kell majd az „idõsödõ” munkavállalók alkalmazására, megtartására és továbbképzésére. A vállalati innovációs stratégiák kialakítása során egyre fontosabb faktor lesz a társadalom öregedésének ténye, legyen szó a közlekedési, a turisztikai vagy a pénzügyi szolgáltatási szektorról. Az idõs korosztály arányának jelentõs növekedésével a társadalmi fogyasztás szerkezete is megváltozik, ami elõtérbe helyezhet bizonyos termékeket és szolgáltatásokat. Az egyik legfontosabb cél, hogy az idõskorúak tovább folytathassák a munkájukat vagy a nyugdíj mellett részidõs munkát is vállalhassanak, mint ahogy azt az Egyesült Államokban kialakuló tendencia is mutatja. Míg a 65 és 74 év közöttiek munkavállalási aránya (2003-ban) az EU-ban mindössze 5,6 százalék volt, addig az USA-ban 18,5 százalék.

A munkaerõpiac reformja kulcsszavának a rugalmasságnak kell lennie, a fiatalok szempontjából is. Elõfordulhat, hogy az aktív fiatalok több idõt szeretnének fordítani gyermekeikre; ugyanakkor életük egy másik szakaszában többet kívánnak majd dolgozni, ezért a munkakörök, illetve a foglalkoztatás rugalmasabb, újabb szervezési módjának elterjedésére van szükség. Már csak azért is, mert a fiatalok tanulmányainak idõtartama folyamatosan nõ. A legfontosabb feladat azonban az 55 év felettiek munkavállalási kedvének és lehetõségének javítása. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha a jelenlegi szabályokat, amelyek a korai nyugdíjba vonulást a munkaerõpiacon maradásnál kívánatosabb választássá teszik, megváltoztatják a tagállamok, például adózási, továbbképzési és bérpolitikai koncepciójuknak az öregedést figyelembe vevõ áthangolásával. Fontos az is, hogy jelentõsen javuljon az idõsek testi és mentális egészségét szolgálni hivatott egészségügyi szolgáltatások minõsége. Ennek egyik fontos eszköze lehetne a valódi egységes európai egészségügyi piac megteremtése, vagyis az, hogy a betegek bármely európai egészségügyi rendszer szolgáltatásait igénybe vegyék ahhoz hasonlóan, ahogy már évtizedek óta vásárolnak külföldi fogyasztási cikkeket, és vesznek igénybe külföldrõl számtalan szolgáltatást. Óhatatlanul ki kell tolni a korhatárt is jó néhány évvel, és valószínûleg be kell vezetni a korhatár fix meghatározása helyett egy olyan rugalmas rendszert, amelyben a korhatár figyelembe veszi az átlagéletkorban bekövetkezõ változást, vagyis annak folyamatos növekedését. A nyugdíjrendszer átalakításakor érdemes figyelembe venni azt is, hogy a tradicionális társadalmakban évszázadokon keresztül a gyermekek gondoskodtak megöregedett szüleikrõl, vagyis a fiatal generációk felnövekedve erõforrásokat csatornáztak vissza a már munkaképtelen szüleik számára. A modern felosztó-kirovó rendszerek lényege tulajdonképpen ugyanez, azzal a fontos különbséggel, hogy megszûnt a

61


családi kapcsolat jelentõsége a rendszerben. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy minél több fiatal van a rendszerben, annál több erõforrást lehet az idõsek rendelkezésére bocsátani. A nagycsaládra alapuló generációs transzferhez való visszatérés természetesen nonszensz lenne, de annak figyelembevétele a nyugdíjjogosultság mértékének megállapításakor, hogy az adott szülõ hány gyermekkel járul hozzá a társadalmi munkaerõbázishoz, egyáltalán nem az ördögtõl való gondolat. Láttuk, hogy Portugália be is vezette ezt a logikát a reformja során. A magánnyugdíj-megoldásoknál el kell mozdulni a fix nyugdíjat ígérõ szerzõdésektõl a fix befizetést meghatározó szerzõdések irányába, mivel a nyugdíjaskor rendkívüli meghosszabbodása miatt már képtelenség garantálni a fix kifizetéseket. Át kell gondolni a vállalati nyugdíjalapok relevanciáját is egy olyan világban, ahol a munkavállalók már régen nem egy cégnél töltik el teljes munkás életüket, hanem a felgyorsult és egyre változó világ körülményeihez alkalmazkodva számtalanszor váltanak munkahelyet akár egy évtized alatt is. A munkahelyi gondoskodás a nyugdíjba vonult munkavállalóról idejétmúlt koncepció, és az Enronhoz hasonló esetek arra is figyelmeztetnek: nem biztos, hogy nyugdíjunk jó kezekben van fõnökeinknél. Európának nincs könnyû dolga: növelni kell természetes szaporulatát, meg kell találnia a nemzedékek közötti társadalmi egyensúlyt és a generációs igazságosságot, és meg kell találnia a forrásokat a nyugdíjhoz és az egészségügyhöz kapcsolódó, rohamléptekben növekvõ kiadásokhoz. A növekvõ kiadások nem vezethetnek költségvetési túlköltekezéshez, mert az nemcsak a közös európai valutát, de a nemzetgazdaságok egyensúlyát és ezen keresztül a társadalmi békét is veszélybe sodorná. Az „elõremenekülés” legfontosabb eszközei a gyermekvállalás ösztönzése, az európai munkavégzés, vagyis az európai munkaerõ hatékonyságának növelése,

62

az emberek minél idõsebb korig való munkában tartása a munkaerõ-piaci és egyéb szabályok korszerûsítésével, illetve a nyugdíjrendszerek reformjának végrehajtása. A népesedéspolitikában új, az öregedést, illetve a csökkenõ népszaporulatot figyelembe vevõ horizontális megközelítés szükséges. A negatív demográfiai trendektõl sújtott országok különbözõ eszközökkel próbálnak segíteni a helyzeten. Japánban a házasságok számának növekedését az egyedülállók számára szponzorált randevú- és kirándulási szolgáltatásokkal segítik. Franciaország 2005-ben bejelentette, hogy „pénzjutalomban” részesíti a harmadik gyereket is bevállaló anyákat. A skandináv országok ennél némileg szofisztikáltabb politikát folytatnak és a gyermekgondozás, illetve a szülési, gyermekgondozási szabadság rendszerét fejlesztik. Vannak olyan országok is, amelyekben nehezebb a „népesedéspolitikai” reformok sorsa. Spanyolországban a francói, Németországban pedig a náci múlt emléke miatt, Angliában pedig amiatt, mert ott az államnak a magánéletbe való beleszólása évszázados politikai tabu. Az Európán kívüli bevándorlás ellensúlyozhatja a 2025-ig bekövetkezõ népességcsökkenés mértékét, noha ez önmagában nem jelent teljes megoldást az öregedés által okozott problémákra, illetve nem helyettesítheti a gazdasági reformokat. A bevándorlás lesz mindenesetre az oka annak, hogy az európai társadalom nem fog fogyatkozni a következõ évtizedekben, ami egyben azt is jelenti, hogy Európának 2050-re egy 70–80 milliós moszlim kisebbséggel kell megtalálnia a normális együttélés receptjét, ami valószínûleg nem lesz a világ legegyszerûbb feladata. A munkakedv, vagyis a munka világában való részvétel ösztönzése a másik módja a gazdasági növekedés biztosításának. A számítások szerint a munkavállalási szint 7 százalékkal való növelésének gazdasági elõnyei éppen akkorák, mint ha 1,3 millió bevándorlót fogadna be Európa.


IRODALOM BLANCHARD, O. (2004): The Economic Future of Europe, NBER (National Bureau of Economic Research), Working Paper n° 10310, February Centre for European Reform (2006): EU 2010 – A programme for reform, Manifesto, Brussels European Commission (2005): Confronting demographic change: a new solidarity between the generations, Green Paper, COM (2005) 94, 16 March International Monetary Fund (2004): Advancing Structural Reforms – World Economic Outlook, April

MARJÁN A. (2005): Európa pénzügyei, Sanoma, Budapest MARJÁN A. (2006): Az Európai Unió gazdasága, II. kiadás, HVG Kiadó, Budapest MARJÁN A. (2007): Európa sorsa – Az öreg hölgy és a bika, HVG Kiadó, Budapest PISANI-FERRY, J. – SAPIR, A. (2006): Last exit to Lisbon, Bruegel Policy Brief, 14 March SAPIR et al. (2004): An agenda for a growing Europe: The Sapir Report, Oxford University Press

63

KÖZPÉNZÜGYEK

Stark Antal

Kultúra és finanszírozása

A

A kultúra a társadalom ismereteinek, erkölcsi normáinak, szimbólumainak, életmódbeli vonásainak, tanult viselkedési mintáinak összessége. A kultúra a társadalom életstílusa, az elõzõ generációktól átvett örökség, a gondolkodás, a világszemlélet módja, tanulással, mûvelõdéssel megszerezhetõ szellemi színvonal. A kultúra nagyon sokféle módon meghatározható kategória, talán legáltalánosabb értelmezése, hogy a mûveltség területeinek összessége. Meghatározza mindennapi életünket, alapja a társadalmi, gazdasági fejlõdésnek. Közvetlen társadalmi, gazdasági hatása alig vagy egyáltalán nem számszerûsíthetõ, de szerepe a társadalom és gazdaság folyamataiban nyomon követhetõ. A kulturális felemelkedést minden politikai eszmerendszer zászlajára tûzi és abban általános közmegegyezés van, hogy ezt az államnak elõ kell segítenie.

A KULTURÁLIS FEJLÕDÉS NÉHÁNY JELLEMZÕJE Az államháztartás reformja, az ország konvergenciaprogramja elkerülhetetlen feladattá teszi az állami szerepvállalás újragondolását a társadalom és a nemzetgazdaság minden területén. Vannak területek, ahol az állam szerepe vitathatatlan, legfeljebb a mértékek, módszerek vitathatók. Ilyen az oktatás, egészségügy, szociális

64

ellátás. Vannak területek, ahol a társadalmi igények kielégítésében komoly szerepe van a piacnak, az öngondoskodásnak, a társadalmi önszervezõdésnek is az állam mellett. Idetartozik többek között a kultúra mint termék és szolgáltatás. Választ kell találni arra, hogy a kultúra, a közmûvelõdés melyik szelete igényel állami gondoskodást és milyen mértékût, melyik tehetõ ki a piac szabályozó erejének. A válaszhoz szükséges felmérni az ország kulturális állapotát, annak rendszerváltás után bekövetkezett változásait. Fel kell tárni a kultúra hordozóinak, közvetítõinek helyzetét, fogyasztásának tendenciáit. Ezek, valamint az elérendõ célok alapján alakítható ki az aktív kultúrpolitikát megalapozó állami cselekvési program. A társadalom kulturális kereslete folyamatosan változik, a hagyományos kultúrahordozók szerepébõl egyre többet vett át – vitatható színvonalon – a vizuális média, a televízió, majd az elektronikus szolgáltatások sokfélesége. Részben ezek, részben a társadalmi fejlõdés hatására formálódik a kulturális kereslet, amelynek néhány fõ változási irányát az alábbiakban próbálom nagyon vázlatosan érzékeltetni. A kultúra leghagyományosabb közvetítõje az irodalom, illetve anyagi megjelenítõje a könyv. A könyvkiadás és a könyvtárak néhány jellemzõ mutatója az 1. táblázat szerint alakult.

KÖZPÉNZÜGYEK

1. táblázat

KÖNYVKIADÁS, KÖNYVTÁR Megnevezés Kiadott könyvek száma példányszáma Könyvtárak száma ebbõl: országos települési munkahelyi és egyéb Könyvtári látogatások száma Könyvtárosok száma Költségvetési kiadás

db ezer db db db db db ezer fõ fõ millió forint

1980

1990

2000

2005

8 241 94 700 10 498 – 4 915 5 583 19 988 3 535 715

7 464 113 112 7 350 – 4 179 3 171 18 939 3 976 3 469

8 986 35 246 4 491 12 3 132 1 340 23 029 5 979 17 573

12 898 40 974 4 838 17 3 230 1 591 28 056 6 972 28 482 2. táblázat

LEVÉLTÁRAK Megnevezés Levéltárak száma Kutatók száma Ügyfelek száma Alkalmazottak száma Költségvetési kiadás

db fõ fõ fõ millió forint

1980

1990

2000

2005

29 – – 610 –

35 5 219 10 060 816 –

73 10 997 19 970 978 2 776

85 11 965 38 666 1 129 6 179

3. táblázat

MÚZEUMOK Megnevezés Múzeumok száma Egyedi mûtárgy Látogatók száma Alkalmazottak száma Jegybevétel Költségvetési kiadás

db ezer darab ezer fõ fõ millió forint millió forint

1980

1990

2000

2005

487 7 695 16 217 5 115 – 407

754 10 354 13 977 6 514 259 1 955

812 12 739 9 895 5 931 2 362 21 066

772 28 374 11 335 4 477 2 098 30 083

4. táblázat

SZÍNHÁZAK Megnevezés Színházak száma Nézõk száma Fõfoglalkozásúak száma Jegybevétel Költségvetési kiadás

db ezer fõ fõ millió forint millió forint

1980

1990

2000

2005

33 5 635 5 420 119 411

43 4 991 6 345 – 2 564

52 3 938 4 962 2 629 23 898

55 4 412 5 123 6 713 26 520

KÖZPÉNZÜGYEK

1990–2005 között a kiadott könyvek száma 1,7-szeresére emelkedett, a kínálat sokszínûsége rendkívüli módon nõtt. A példányszám viszont 2001-ig fokozatosan visszaesett évi 30 millió körüli darabra. 2005-ben következett be növekedés, de ennek tartósságára még nem lehet következtetni. 1990-ben a kiadott mûvek átlagos példányszáma 15 ezer darab volt, 2005-ben már csak 3200 darab. Mindez a versengõ kiadók, a szerzõk anyagi ellehetetlenülésével, a könyvárak folyamatos emelkedésével jár. A könyvtárak száma folyamatosan csökkent a '90-es évek közepéig, kisebb mértékben a települések, nagyobb mértékben az üzemi, munkahelyi könyvtárak drasztikus felszámolása miatt. Ugyanakkor a látogatók száma folyamatosan és örvendetesen emelkedik. Sajnos ezzel nem tartott lépést a könyvállomány gyarapodása, legalábbis a települési könyvtárakban. (Könyvállományuk 1990-ben 51 608 ezer, 2005-ben 45 048 ezer könyvegység.) A látogatókkal arányosan nõtt a könyvtárosok száma, a könyvtárak költségvetési kiadása 1990–2005 között 8,2-szeresre emelkedett, de miután ezen idõszakban a fogyasztói árak 8,4-szeresre nõttek, a támogatás reálértéke némileg csökkent. A könyvtárakhoz szervesen kapcsolódik a közgyûjtemények másik nagy csoportja a levéltári hálózat. (Lásd 2. táblázat) Az adatok tanúsága szerint nagyarányú szemléletváltozás következett be a levéltári forgalomban. 15 év alatt a látogatók száma közel négyszeresre emelkedett. Míg korábban a látogatók száma a kutatók kétszeresét, most már közel négyszeresét teszik ki. Mintegy 40 százalékkal emelkedett az alkalmazottak száma. Az 1990-re kialakult múzeumi hálózat az évek során kisebb változásokkal ugyan, de stabil maradt. Mûtárgyvagyonuk rendkívüli mértékben gazdagodott. (Lásd 3. táblázat) A már a '80-as években megkezdõdött látogatók számának csökkenésében megtestesülõ

66

folyamat a '90-es évek végéig tartott. Ezt követõen a szakma komoly erõfeszítései (külön kiállítások, rendezvények stb.) eredményeként az érdeklõdés növekedésének lehetünk tanúi. Sajátos a személyi és pénzügyi helyzetük alakulása. 15 év alatt az alkalmazottak száma egyharmaddal csökkent, a jegybevétel 8,1-szeresére, a költségvetési kiadás 15,4-szeresére, reálértéken 1,8-szeresére emelkedett. A mûvészetek legõsibb megjelenési formája a színház. A nézõk száma az elmúlt másfél évtized során ugyan hullámzott, de a visszaesés mértéke viszonylag alacsony. Az élõ elõadások varázsát a televízió nem tudja pótolni, igaz az utóbbi évtizedben nem is törekedett erre. (Lásd 4. táblázat) A színházak számának növekedése 1990 után sem állt meg, ugyanakkor a fõfoglalkozású alkalmazottak száma csökkent. Értelemszerûen nõtt jegybevételük, de ez 2005-ben sem érte el a költségvetési kiadás egyötödét. A költségvetési ráfordítás egyébként 15 év alatt 10,3-szeresre, reálértéken egynegyedével emelkedett. Az állam anyagi segítsége tehát nem maradt el. Szorosan kapcsolódik a színházhoz a szabadtéri játékok rendezése. (Lásd 5. táblázat) A számok érdekes ellentmondást mutatnak. 1990–2005 között a szabadtéri játszóhelyek száma emelkedett, a nézõk száma csökkent. Az összes jegybevétel is közel 30 százalékkal csökkent reálértéken, de a költségvetési kiadást 2005-ben így is egyharmaddal meghaladta. Sajnálatos módon csökkent az 1980-as és az 1990-es évtizedben is a hangversenyek és a hangversenylátogatók száma, bár 2000 után stabilizálódni kezd az érdeklõdés. Az igényes zene mûvészeti hatása felbecsülhetetlen társadalmi szükséglet és miután a magyar zenei kultúra képviselete bõségesen biztosított, az államnak lényegesen többet kellene mecenatúrára költenie. (Lásd 6. táblázat) Örvendetesen alakult a hivatásos népi együttesek fellépéseinek és a rendezvények látogatóinak száma. Feltehetõen ebben szerepe van

KÖZPÉNZÜGYEK

5. táblázat

SZABADTÉRI JÁTÉKOK Megnevezés Játszóhelyek száma Nézõk száma Jegybevétel Költségvetési kiadás

db ezer fõ millió forint millió forint

1980

1990

2000

2005

18 196,9 12,3 –

20 286,6 67,7 –

18 110,6 170,0 277,3

35 124,3 403,0 303,1 6. táblázat

HANGVERSENYEK Megnevezés Elõadások száma Látogatók száma

db ezer fõ

1980

1990

2000

2005

2 505 1 205

1 723 749

1 281 426

1 355 454 7. táblázat

HIVATÁSOS NÉPI EGYÜTTESEK Megnevezés Elõadások száma Látogatók száma

db ezer fõ

1980

1990

2000

2005

– 129,0

135 57,0

441 163,9

601 211,5 8. táblázat

MOZIK Megnevezés Száma Látogatók száma Jegybevétel Bemutatott új filmek

db ezer fõ millió forint db

1980

1990

2000

2005

3 624 60 718 499 220

1 960 36 220 1 510 258

564 14 294 7 687 199

466 12 093 9 763 220

9. táblázat

KÖZMÛVELÕDÉSI INTÉZMÉNYEK, KÖZÖSSÉGEK Megnevezés Közmûvelõdési intézmények száma fõfoglalkozású alkalmazott Alkotó mûvelõdési közösségek száma tagok száma Klubok, körök, szakkörök száma tagok száma

1980 db fõ

2 554 11 416

1990 2 391 13 454

2000 3 265 15 959*

2005 3 778 17 710

db ezer fõ

10 274 206,6

8 203 176,8

6 023 149,5

9 842 194,2

db ezer fõ

5 714 237,3

4 537 236,3

4 664 182,3

9 629 361,1

* 2001-ben

67

KÖZPÉNZÜGYEK

a kétségtelenül eredményes közmûvelõdési mozgalmaknak is. (Lásd 7. táblázat) Drasztikus csökkenés következett be a mozik és mozilátogatók számában. Itt okozta a legnagyobb visszaesést a televízió, videó, DVD és a házimozirendszer. 15 év alatt a látogatók száma egyharmadára esett vissza. (Lásd 8. táblázat) Lecsökkent és egyben a több mozitermet magába foglaló létesítményekkel átalakult a filmszínházak hálózata. A jegybevétel reálértéke másfél évtized alatt személyenként 2,3-szeresére emelkedett, de teljes tömege egynegyedével csökkent. A bemutatott filmek száma hullámzóan változott, de nagyságrendjét tekintve viszonylag állandó volt. A bemutatott magyar filmek száma 20–30 között ingadozott. A magyar kulturális politika nagy eredménye a közmûvelõdés terén elért látványos fejlõdés. Ennek kézzelfogható jele a közmûvelõdési intézmények számának, fõfoglalkozású alkalmazotti létszámnak érzékelhetõ növekedése. (Lásd 9. táblázat) Jelentõsen bõvült az alkotó mûvelõdési közösségek, a klubok, körök, szakkörök száma, a tagok, a résztvevõk létszáma. Az adatok egyértelmûen mutatják, hogy megmozdult valami a közösségi életben, amit óvni, védeni kell és az állam feladata fejlesztésükrõl gondoskodni a feltételek biztosításával. Az elmúlt 15 év során látványosan nõtt a népmûvészeti rendezvények és látogatóik száma, hullámzóan alakult, de végsõ soron bõvültek a szórakoztató rendezvények. (Lásd 10. táblázat) A mûvészeti események visszaesése azonban figyelmet igényel annak ellenére, hogy 2000 után nõtt a résztvevõk létszáma. A közösségi rendezvények alakulása a statisztikai számbavétel bizonytalansága miatt felelõsséggel nem minõsíthetõ. A közmûvelõdés nagyon fontos területe az ismeretterjesztés, a kiállítások, elõadások, tanfolyamok szervezése. (Lásd 11. táblázat) Ezek mindhárom területén érdemi elõrehaladást sikerült elérni, fõleg a 2000 utáni években.

68

A bemutatott adatok jól szemléltetik, hogy milyen változás következett be a kultúra hagyományos területein, a kulturális kínálatban és keresletben. A változásokban meghatározó szerepe a médiának volt. Végül ezek közül a közszolgálati mûsorszolgáltatás néhány adatával szemléltetem a rádió és a televízió utóbbi évek mûsorstruktúráját. (Lásd 12. táblázat) A két nagy közszolgálati médium mûsorideje csaknem azonos és enyhén növekvõ. Az irodalom és szórakoztatás mûsorideje a rádiónál csökkent, a televíziónál nõtt, de a számok nem tükrözik ezek kulturális értékének változását. A médiapiacot egyébként a kereskedelmi adások uralják, amelyek kulturális színvonala, a sugárzott magatartásminták erõs kétségeket támasztanak. A kulturális feladatrendszer fontos feladata a magyar kultúra külföldi képviselete. Természetesen erre számos szervezet, vállalkozás specializálódott. Intézményeink, együtteseink széles körû nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek. A magyar kultúra hivatásos külföldi követségei a külföldi magyar intézetek. Jelenleg 18 magyar intézet mûködik, vannak közöttük széles tevékenységi spektrumot átölelõ cultura hungarikumok és vannak szûk feladatcsoportot ellátó tanácsosi hivatalok. A két legnagyobb – bérleményi díj nélkül – 250–300 millió forintos nagyságrendû gazdálkodást folytató intézetünk a Berlini és a Párizsi Magyar Kulturális Intézet. Közel hasonló nagyságrendû a két legrégibb magyar intézet a bécsi és a római intézet. A következõ, 130–180 millió forinttal gazdálkodó intézetek csoportjába tartozik a londoni, stuttgarti, brüsszeli, New York-i, prágai és a bukaresti magyar intézet. A 80–120 millió forintos költségvetési csoportba tartozik a helsinki, pozsonyi, varsói és a delhi magyar intézet. 30–50 millió forint nagyságrendû pénzeszközzel gazdálkodik a szófiai, tallinni és a kairói intézet. A magyar kulturális politika sarkalatos tétele Magyarország, a magyar kultúra megismerteté-

KÖZPÉNZÜGYEK

10. táblázat

RENDEZVÉNYEK Megnevezés Szórakoztató rendezvények száma résztvevõk száma Mûvészeti események száma résztvevõk száma Népmûvészeti rendezvények száma résztvevõk száma Közösségi rendezvények száma résztvevõk száma

1980

1990

2000

2005

db ezer fõ

41 677 9 000

23 973 5 012

25 631 7 341

23 425 5 921

db ezer fõ

63 168 6 678

78 323 6 242

53 233 3 669

36 879 4 702

db ezer fõ

7 031 6 772

1 141 414

1 846 671

8 820 5 211

db ezer fõ

8 395 –

– –

43 944* 1 399*

40 690 5 211

* 2001-ben

11. táblázat

ISMERETTERJESZTÉS Megnevezés Kiállítások száma látogatók száma Ismeretterjesztõ elõadások száma résztvevõk száma Tanfolyamok száma résztvevõk száma

1980

1990

2000

2005

db ezer fõ

6 937 6 735

5 433 3 495

8 331 4 188

14 689 6 251

db ezer fõ

111 715 4 655

24 136 1 072

16 742 885

29 550 1 408

db ezer fõ

7 975 210,2

13 065 281,2

6 320 156,5

6 965 240,8

12. táblázat

KÖZSZOLGÁLATI MÛSORSZOLGÁLTATÁS Megnevezés

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

Rádiós mûsoridõ (óra) ebbõl: hírek, információ irodalom, szórakoztatás zene Televíziós mûsoridõ (óra) ebbõl: hírek, információ irodalom, szórakoztatás zene

22 845 7 765 2 445 9 112 20 969 6 307 6 890 778

24 583 7 691 2 777 10 489 23 573 7 497 6 514 1 023

24 671 6 776 2 957 11 099 23 577 7 671 5 920 1 019

24 575 7 557 2 582 10 577 23 369 7 993 6 279 794

25 360 7 773 2 333 10 317 25 354 9 066 6 382 1 195

26 078 7 363 2 102 10 410 25 607 9 110 7 355 889

26 063 6 810 1 970 10 417 25 664 9 066 7 128 817

69

KÖZPÉNZÜGYEK

se a világgal, a nemzetközi kulturális kapcsolatok szélesítése. A nagyobb nyitás a világra akkor lesz hasznos a magyar társadalom számára, ha az a kultúra szélesebb értelmezése alapján történik. Vagyis, ha a kultúra fogalmába beleértjük az oktatást és a tudományt is. A szélesebb értelemben vett kulturális nyitásnak számtalan formája és módja van, amelyekkel élnünk kell. Így fontosak a nemzetközi rendezvények, fesztiválok, a kulturális mûhelyek együttmûködése, az oktatási, kulturális csereprogramok, a közös tudományos kutatások stb., de talán legfontosabb feltétel a nemzetközi kapcsolatokat generáló intézményi rendszer fejlesztése. A külföldi kulturális intézményhálózat bõvítését korlátozzák a rendelkezésre álló költségvetési lehetõségek. Ezért fontos olyan megoldások keresése, amelyek adott keretek között is alkalmazhatók. Ilyen például a késõbbi kulturális intézetek magvát képezõ kulturális attaséi hálózat, amelynek elsõ elemei a sanghaji, telavivi, belgrádi attasék. Bekapcsolhatók a külföldi magyar intézetek munkájába a külföldi egyetemek közép-keleteurópai tanulmányi központjai, valamint szoros kapcsolat alakítható ki a jelenleg 11 állomáshelyen mûködõ tudományos és technológiai külképviseleti tevékenységet folytató, úgynevezett TéT-attaséi hálózattal is. Természetesen nem állnak rendelkezésre objektív adatok arról, hogy a rendszerváltást követõ idõszakban miként változott a lakosság kulturális színvonala, milyen szerepe van a kultúrának, a tudásnak a nemzeti össztermék növelésében. Azt azonban tudjuk, hogy a lakosság iskolázottsága látványosan javult. 1990-ben 7,6 százalékot tett ki a felsõfokú és 33,2 százalékot a középfokú végzettségûek aránya. 2005-ben a felsõfokú végzettséggel rendelkezõk részesedése már 14,3 százalék, a középfokú végzettségûek aránya 46,5 százalék volt. E látványos és örvendetes változás mellett ugyanakkor tudjuk, hogy különösen ifjúságunk körében jellemzõvé vált a plázakultúra, a

70

mediatizáció, az internetfüggõség. Jellemzõ közállapotainkra a szemetelés, a rongálás, az erõszak. Ezek megváltoztatása szemléletformálást igényel, amiben meghatározó szerepe van a család és az iskola mellett a kulturális ráhatásnak. Noha a kultúra számszerûsítésére nincs lehetõségünk, de rendelkezésünkre állnak a lakosság kulturális kiadásaira, a kulturális vállalkozások árbevételére a nonprofit szervezetek bevételeire és mindenek elõtt az államháztartás kulturális kiadásaira vonatkozó adatok.

KULTURÁLIS RÁFORDÍTÁSOK A lakosság kulturális ráfordításai az elmúlt évek során dinamikusan emelkedtek. A KSH rendelkezésre álló háztartás-statisztikai adatai szerint az egy fõre jutó mûvelõdésre, üdülésre, szórakozásra fordított kiadás a 13. táblázat szerint alakult. 13. táblázat

EGY FÕRE JUTÓ MÛVELÕDÉSRE, ÜDÜLÉSRE, SZÓRAKOZÁSRA FORDÍTOTT KIADÁS Ft/fõ 1993 1998 2002 2005

8 457 18 972 36 432 54 968

Részesedés az összes kiadásból, százalék 6,1 6,2 7,0 8,1

Tizenkét év alatt a kiadások 6,5-szeresre emelkedtek, ami az idõközben bekövetkezett 4,1-szeres áremelkedés miatt reálértéken 1,6szeres növekedést jelent és így lényegesen nõtt a kulturális kiadások részesedése a lakosság teljes kiadásain belül. A szélesebb értelemben vett kulturális ráfordítás fontos jellemzõje a kiadások jövedelemérzékenysége, vagyis az a sajátossága, hogy növekedése sokkal gyorsabb, mint a jövedelmek emelkedése. 2005-ben például az átlagos kulturális ráfordítás 54 968 forint volt, de a háztartások legna-

KÖZPÉNZÜGYEK

gyobb jövedelmû 10 százalékánál ez 152 437 forint, a legalacsonyabb jövedelmû 10 százaléknál 18 442 forint, vagyis a legalacsonyabb és legnagyobb jövedelmek ráfordításának különbsége 8,3-szeres. A kiadásokon belüli részesedés is közel kétszeres, ugyanis a legalacsonyabb jövedelmû háztartásoknál az arány 5,9 százalék, míg a legmagasabbaknál 10,9 százalék. Mindez azt is jelenti, hogy a jövedelmi viszonyoktól fokozottan függ a lakosság bekapcsolódása a kulturális szolgáltatások teherviselésébe, vagyis közvetlen kapcsolat van a jövedelmek és az államháztartás kulturális kiadásai között. A háztartásstatisztika fenti összevont adatait a KSH nemzeti számláit bemutató kiadványa segítségével bonthatjuk meg részleteire. Eszerint 2005-ben a lakosság teljes körû kiadásából az oktatásra, üdülésre és kultúrára fordított kiadás a 14. táblázat szerint alakult. 14. táblázat

MÛVELÕDÉSRE, ÜDÜLÉSRE, SZÓRAKOZÁSRA FORDÍTOTT ÖSSZES KIADÁS 2005-BEN (millió forint) Oktatási szolgáltatások Szervezett társasutazások Kulturális szolgáltatások Összesen

139 757 97 300 294 641 531 698

Az összesen 523 milliárd forintos kiadás öszszegszerûségében teljesen megfelel az elõzõ háztartás-statisztikai adatok alapján számított összlakossági kiadásnak. Szûkebb értelemben vett kulturális kiadásnak a kulturális szolgáltatások vásárlására fordított kiadás tekinthetõ, vagyis 295 milliárd forint. Ez azonban kiegészíthetõ az újság, könyv és írószer vásárlására fordított öszszeggel, így 2005-ben a lakosság kulturális szolgáltatások vásárlására és újság, könyv, írószer vásárlására fordított összes kiadás a következõ: Kulturális szolgáltatási kiadás 294 641 millió forint Újság-, könyv-, írószer-vásárlási kiadás 185 308 millió forint Összesen 479 949 millió forint

Összességében tehát a tényleges kulturális kiadás 2005-ben lakosonként mintegy 48 000 forintra tehetõ. Ezzel még nem vettük figyelembe a kulturális beruházásokra fordított kiadást, vagyis az audiovizuális, fotóoptikai és információfeldolgozó berendezések és egyéb tartós kulturális javak vásárlására fordított kiadásokat, amelynek összege 2005-ben 202 031 millió forint volt, vagyis lakosonként mintegy 20 000 forint. A kulturális javak vásárlására fordított öszszeg gyors ütemû növekedését jól szemlélteti, hogy amíg 100 háztartásra 1993-an 70 színes televízió jutott, 2005-ben ez az arány 140 darab, a személyi számítógépek 100 háztartásra jutó száma ez alatt 6 darabról 43 darabra emelkedett. Így az a sajátos helyzet alakult ki, hogy míg Nyugat-Európában a színestelevízió-telítettség 90–100 százalékos, Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában 80–90 százalékos, Magyarországon 140 százalékos. A személyi számítógépek tekintetében más a helyzet, Nyugat-Európában a telítettség 50–80 százalék Lengyelországban olyan, mint Magyarországon, Csehországban ennél nagyobb, Szlovákiában kisebb a telítettség mértéke. A lakosság kulturális kiadásainak emelkedésével szoros kapcsolatban van a kulturális vállalkozások teljesítményének gyors növekedése. (Lásd 15. táblázat) A kulturális vállalkozások árbevétele nehezen hasonlítható idõben össze a belsõ strukturális és számviteli változások miatt, de az mégis megállapítható, hogy fantasztikus növekedés következett be az elmúlt évek során. A szórakoztató- és kulturális vállalkozások árbevétele tizenhárom év alatt 31-szeresre, reálértéken 5,2-szeresre emelkedett. A vállalkozások száma 2004-ben 22 198 volt. A kiadói és részben nyomdai tevékenységet végzõ vállalkozások árbevétele 15-szörösre, reálértékben 2,5-szeresre nõtt. A vállalkozások száma 2004-ben 8036 darabra emelkedett. A vállalkozások erõteljes térhódítása összhangban van a lakossági jövedelmek, illetve a

71

KÖZPÉNZÜGYEK

15. táblázat

KULTURÁLIS VÁLLALKOZÁSOK ÁRBEVÉTELE Megnevezés

1991

1996

2001

2004

Szórakoztató-, kulturális és sportvállalkozások Kiadói és nyomdai tevékenységet folytató vállalkozások* Összesen

17 572 33 446 51 019

129 010 107 916 236 926

363 671 450 192 813 863

545 122 510 415 1 055 537

* 1991–1996 között csak kiadók

fogyasztás szerkezetváltozásával. A jövõre vonatkoztatva figyelembe kell venni, hogy a konvergenciaprogramnak megfelelõen mind a lakossági fogyasztás, illetve jövedelem, mind az államháztartási kiadások volumenében átmenetileg ütemcsökkenés következik be és ez nyilvánvalóan a vállalati árbevételek növekedési ütemében is megtorpanást fog elõidézni. A lakosság társadalmi fogyasztásának, így kulturális igényeinek kielégítésében növekvõ szerepe van a nonprofit szektornak. A nonprofit szervezetek száma 1992-tõl 63 százalékkal növekedett és 2005-re 56 694 darab lett. Ebbõl 22 255 alapítvány és 34 439 nonprofit társas szervezet, illetve kht. Az alapítványok 32 százaléka oktatási, 15 százaléka szociális ellátással foglalkozik, 13 százaléka, vagyis mintegy 2900 a kulturális alapítványok száma. A nonprofit szervezetek 26 százaléka szabadidõs, 18 százaléka sporttevékenységgel foglalkozik, jelentõs számú szakmai képviselet lát el. A nonprofit szektor bevétele 2005-ben 854 milliárd forint volt, 1992-höz képest ez reálértéken 76 százalékos növekedésnek felel meg. 2000-ben a 495 milliárdos bevétel 28 százaléka volt állami támogatás, ami 2005-ben már 40 százalékra, 345 milliárd forintra emelkedett. A magántámogatások aránya ugyanezen idõszakban 16 százalékról 13 százalékra csökkent. Állami támogatásban fõleg a kht.-k és a közalapítványok részesültek, az egyéb alapítványok, egyesületek bevételeinek egyharmadát sem érte el az állami támogatás. Pontos számaink ugyan nincsenek, de körülbelül ezek az arányok jellemzõk a nonprofit kulturális szervezetekre is.

72

A bevétel szolgált a nonprofit szervezetek szakmai mûködésének és az általuk nyújtott támogatásoknak a fedezetéül. A nyújtott támogatás összege 2005-ben 128 milliárd forint volt, aminek 70 százalékát szervezetek, 30 százalékát magánszemélyek kapták. A bevételek szakmai területek szerinti összege és megoszlását a 16. táblázat mutatja. 16. táblázat

NONPROFIT SZERVEZETEK BEVÉTELE 2005-BEN SZAKÁGAK SZERINT Szakterületek Kultúra Szabadidõ Sport Oktatás Településfejlesztés Szakmai érdekképviselet Szociális ellátás Gazdaságfejlesztés Egészségügy Környezetvédelem Kutatás Egyéb Összesen

Bevétel Százalékos (milliárd forint) részesedés 115 51 43 107 102 98 85 81 64 34 26 48 854

13,5 6,0 5,0 12,5 12,0 11,5 10,0 9,5 7,5 4,0 3,0 5,5 100,0

Összességében tehát a kulturális nonprofit szervezetek bevétele 2005-ben mintegy 115 milliárd forint volt, aminek jelentõs része állami támogatás. A magánszféra pontos részesedését nem ismerjük, de az általános tendenciák alapján megállapítható, hogy a nonprofit szféra helyzete nincs rendben, hiszen alapvetõ feladatát a közösség, a társadalom anyagi forrásainak és tevékenységének közvetlen tevõleges bekap-

KÖZPÉNZÜGYEK

csolódását közösségi céljaink elérése érdekében csak részben sikerült megvalósítani. 2005-ben a Pénzügyminisztérium államháztartási zárszámadása szerint a kulturális tevékenységekre és szolgáltatásokra fordított konszolidált, vagyis halmozódásmentes államháztartási kiadás 165,2 milliárd forint volt. Ebbõl a központi költségvetés 69 milliárd forintot, azt önkormányzatok 96,2 milliárd forintot költöttek kultúrára. Az önkormányzati összegbõl azonban 32,7 milliárd forint központi költségvetési juttatásból származott, így ténylegesen az önkormányzatok saját forrásból, illetve átvett pénzeszközbõl fedezett kulturális kiadása az ilyen irányú ráfordításaiknak mintegy kétharmada. A KSH 2005. évi Statisztikai Évkönyve szerint az államháztartás kulturális ráfordítása 2005-ben 169,8 milliárd forint volt a 17. táblázatban közölt szakmai megoszlás szerint. Az adatokból nyilvánvaló, hogy az átlagost meghaladó mértékben bõvült a közmûvelõdés és radikálisan csökkent a mûvészeti tevékenységek állami támogatása az utóbbi években. 2005ben a teljes támogatás 38 százaléka jutott a közgyûjteményeknek, vagyis a könyvtáraknak, múzeumoknak, levéltáraknak. 26 százalék képezte

a mûvészeti tevékenységek támogatását, amelynek kétharmada színház, egyharmada zene- és táncmûvészeti támogatás és 18 százalékos támogatás jutott a közmûvelõdési intézményeknek. Ugyancsak 18 százalékot fordítottunk egyéb kulturális célokra, amelyen belül rendkívül alacsonynak tekinthetõ a könyv-, zenemûés lapkiadás támogatására fordított összeg. Az államháztartási elszámolások kulturális ráfordításnak tekintik a szûk értelemben vett, 2005-ben 165,2 milliárd forint összegû kulturális tevékenység támogatása mellett a közösségi és szórakoztató tevékenységek, a mûsorszórás és a kiadói tevékenység, a sport- és szabadidõs tevékenység, a hitéleti és a párttevékenység ráfordításait is. Ezekkel együtt a széles értelemben vett kultúrára az államháztartás 2006-ban 355,6 milliárd forintot, vagyis a GDP 1,51 százalékát fordította. Az államháztartás kulturális ráfordításainak részletes alakulását a 18. táblázat foglalja össze. A széles értelemben vett kulturális ráfordítások az elmúlt másfél évtized során rendkívüli mértékû hullámzást mutatnak. A GDP-hez mért ráfordítás a rendszerváltás elsõ éveiben mindenek elõtt a GDP csökkenése miatt emelkedett, ami 1993-ig tartott. Ezt követõen folya17. táblázat

A KÖLTSÉGVETÉS KULTURÁLIS KIADÁSAI (millió forint)

Megnevezés Könyv, zenemû, lapkiadás Rádió, tv-mûsorszolgáltatás Közmûvelõdési tevékenység ebbõl: mûvelõdési központok könyvtárak múzeumok, levéltárak Mûvészeti tevékenység ebbõl: színházak zene- és táncmûvészet Állat- és növénykertek, parkok Egyéb kulturális és szórakoztató tevékenység Összesen

2002

2003

2004

2005

2 623 1 695 72 082 23 072 23 196 25 814 54 771 22 606 12 762 7 692 9 219 148 082

3 872 2 095 86 521 25 886 27 268 33 367 49 073 26 157 15 076 8 602 13 222 163 385

4 282 1 777 93 502 27 644 27 380 35 294 48 688 26 368 15 343 9 318 12 818 170 385

3 561 1 775 98 935 30 038 28 482 36 261 44 061 26 520 14 088 9 913 11 693 169 838

73

KÖZPÉNZÜGYEK

18. táblázat

AZ ÁLLAMHÁZTARTÁS KULTURÁLIS RÁFORDÍTÁSA* (milliárd forint) Év

1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007**

Kulturális Közösségi és Mûsorszórás, tevékenység szórakoztató kiadói tevékenység tevékenység

– – 17,2 22,8 26,9 31,3 32,1 42,3 50,8 62,7 73,6 92,6 91,0 145,4 131,4 142,2 165,2 179,5 167,2

– – 4,0 4,9 4,9 6,1 7,4 8,0 11,0 13,9 10,9 11,9 11,3 14,8 18,3 19,6 18,7 19,4 17,7

– – 14,6 21,2 27,1 31,9 35,4 30,2 7,0 8,2 13,2 11,3 11,6 27,3 44,4 44,0 46,8 52,0 53,3

Sport-, szabadidõs tevékenység

Hitéleti tevékenység

Párttevékenység

– – 6,0 7,8 9,3 10,1 10,6 14,5 17,6 23,4 26,6 23,2 32,3 72,6 44,8 85,3 61,6 71,5 62,5

– – 0,3 3,2 5,9 6,8 6,8 7,3 7,3 10,6 15,6 17,3 21,9 25,4 31,0 33,9 29,8 30,6 34,3

– – 0,7 1,1 1,3 1,1 1,0 1,3 1,7 2,1 2,3 2,5 2,5 2,5 2,5 2,5 2,5 2,6 2,5

Kultúra, GDP sport százaösszesen lékában

26,6 32,9 42,8 60,9 75,4 87,3 93,3 103,6 95,3 120,8 142,2 158,9 170,6 237,9 272,5 327,6 324,7 355,6 337,5

1,54 1,57 1,71 2,07 2,13 2,00 1,68 1,50 1,12 1,20 1,24 1,21 1,15 1,42 1,48 1,60 1,49 1,51 1,33

Megjegyzés: * konszolidált (halmozódás nélküli) adatok ** elõirányzat

matos csökkenés következett be 1997-ig, majd újabb növekedési szakasznak lehettünk tanúi, ami 2004-ig tartott. 2005-ben és 2006-ban a GDP-arányos kulturális ráfordítás azonosan alakult, majd 2007-ben a konvergenciaprogram hatására elõirányzatait tekintve a ráfordítások aránya érzékelhetõen csökken. Végül is az államháztartás teljes körû kulturális ráfordítása 1989 és 2006 közötti idõszakban 13,4-szeresére emelkedett, ami figyelembe véve a 11,1-szeres inflációnövekedést, végsõ soron reálértéken 20 százalékos bõvülésnek felel meg. Ennél is gyorsabb növekedés következett be a szûk értelemben vett kulturális tevékenység ráfordításainál, ahol az államháztartás támogatása reálértéken mintegy másfélszeresre emelkedett.

74

A kulturális ráfordítás GDP-hez mért aránya Magyarországon kifejezetten kedvezõ, hiszen az EU-országok átlaga ebben az idõszakban 1 százalékos részesedés volt, igaz, hogy jelentõs országonkénti szóródással. Így például az 1 százalékos átlagon belül a nyugat-európai országok közül az arány Görögországban 0,4 százalék, Nagy-Britanniában 0,5 százalék, Németországban 0,7 százalék, Portugáliában 1,2 százalék, Spanyolországban 1,4 százalék, Franciaországban 1,5 százalék volt. A volt szocialista országok közül a kulturális ráfordítások GDP-aránya Lengyelországban 0,9 százalék, Szlovákiában 1,2 százalék, Csehországban 1,3 százalék volt. Az államháztartás alrendszerei közül a központi költségvetés és az önkormányzatok játszanak meghatározó szerepet. A központi költségve-

KÖZPÉNZÜGYEK

tés kulturális ráfordításainak döntõ része az Oktatási és Kulturális Minisztérium, illetve jogelõdjeinek költségvetési elõirányzataiban jelenik meg. Nem elhanyagolható azonban a többi költségvetési fejezet sem, ahol egy-egy közgyûjtemény, illetve kulturális együttes elõirányzata szerepel. A Mûvelõdési, majd a Nemzeti Kulturális Örökség, végül az Oktatási és Kulturális Minisztérium kulturális költségvetési elõirányzatai 1989–2007 közötti idõszakban rendkívül hektikus képet mutatnak. (Lásd 19. táblázat) 19. táblázat

AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MINISZTÉRIUM ÉS JOGELÕDJEINEK KULTURÁLIS KÖLTSÉGVETÉSI TÁMOGATÁSA Év 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Millió forint 2 793 3 537 4 387 9 111 10 189 10 053 13 155 14 129 16 505 18 156 32 618 40 347 43 856 58 626 52 495 62 507 66 620 60 014 56 059

Az 1989–1991-es évek során a kultúra támogatása mai árakon számítva évi 30 milliárd forintnak felelt meg a 2006. évi 60 milliárd forinttal szemben. A ráfordítások háromnegyedét az országos közgyûjtemények és mûvészeti intézmények támogatása tette ki. Az egyedi célfeladatok támogatása a központi költségvetésbõl nem volt jellemzõ.

A késõbbi években a ráfordításokon belül fokozatosan nõtt a fejlesztési támogatások és a fejezeti (cél-) támogatások aránya. A minisztérium kulturális támogatása 1992–1993-ban mai áron 47,43 milliárd forintra emelkedett, döntõen az országos intézmények támogatásának bõvülése miatt. 1994–1998 között folyó áron az intézmények támogatása 6,3 milliárd forintról 10,5 milliárd forintra emelkedett, de a magas infláció miatt a támogatás reálértéke csaknem a felére (53 százalékra) esett vissza. Ennél is nagyobb értékvesztés következett be a fejezeti kezelésû elõirányzatoknál. A stagnáló fejlesztési ráfordítások 1995-ben – az elkezdõdött múzeumi rekonstrukció miatt – többszörösére emelkedtek, majd újabb jelentõs növelést idézett elõ a Nemzeti Színház beruházásának elkezdése. A fejezeti kezelésû elõirányzatok – szinte évenként változó – címrendjébõl nehéz a támogatott célokra következtetést levonni. A támogatás mértéke 1992-tõl 1996-ig nominálisan emelkedett, amiben komoly szerepe volt a közmûvelõdési céltámogatás, a Magyar Alkotómûvészeti Alapítvány és a honfoglalási ünnepségek elõirányzata növekedésének. 1997-ben kisebb, 1998-ban már drasztikus támogatáscsökkentés következett be. 1999–2002-ben ugrásszerû növekedés következett be az önállósult kulturális tárca költségvetési elõirányzatait illetõen. Már 1999-ben reálértéken is több mint másfélszeresre emelkedett a támogatás összege. A mai áron számított 1999-es 49 milliárd forintról 2002-re a támogatás 70 milliárd forintra nõtt. Az intézmények támogatási szintje nominális értéken megduplázódott, nem utolsó sorban az 50 százalékos béremelés hatására. Többszörösére emelkedett a fejlesztési támogatás. Érzékelhetõen nõtt a múzeumi rekonstrukcióra fordított összeg, gyors ütemben folyt az új Nemzeti Színház építése. Milliárdos nagyságrenddel jelentek meg a millenniumi beruházások.

75

KÖZPÉNZÜGYEK

A fejezeti kezelésû céltámogatások összege többszörösére nõtt. A hagyományos támogatási célok olyan új célokkal bõvültek, mint például az ezeréves államiság, a kulturális szaktörvények támogatása, a kulturális kht.-k támogatása és nem utolsó sorban a nemzeti örökség programja. 2003–2007 között az ágazat támogatottságának mérséklõdése következett be. Az intézményi támogatás 2004-ig emelkedett, majd nominálisan stagnált, reálértéken csökkent. Drasztikusan csökkent a fejlesztési támogatás. Kivétel a 2004-es év, ahol a támogatást jelentõsen megnövelte a Millenniumi Kulturális Központ 7,9 milliárd forintos beruházási elõirányzata. A fejezeti céltámogatások 2005-ig emelkedést, majd abszolút összegben is érzékelhetõ csökkenést mutatnak. Ha ez a tendencia tartóssá válik, szigorúan újra kell gondolni az állami támogatáspolitikát, valamint a központi költségvetés, az önkormányzati költségvetés és a Nemzeti Kulturális Alap közötti feladatmegosztást. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium finanszírozásához szorosan kapcsolódik, azt mintegy kiegészíti a Nemzeti Kulturális Alap, illetve egy idõben Alapprogram, ami jelentõs mértékû többletforrást jelent a kulturális ágazatnak. (Lásd 20. táblázat) A kulturálisjárulék-befizetési kötelezettségbõl táplálkozó alap elõirányzatai függnek a járulékfizetésre kötelezett áruk és szolgáltatások körének változásától, a kulcsok mértékétõl és természetesen a forgalomtól. Ez utóbbi mérséklõdése indokolja a 2007. évi elõirányzat visszafogottságát. Az alap forrásainak felhasználását a 21. táblázat mutatja be. Az adatok tanúsága szerint az alap felhasználási struktúrája jelentõs változáson ment keresztül. Új támogatási területek jöttek be, mint az építõmûvészet, mûemlékvédelem, ismeretterjesztés, a kiemelt programok támogatása. Jelentõsen bõvült a múzeumi, levéltári, népmûvészeti, csökkent a szépirodalmi, színházi pályázatok súlya.

76

20. táblázat

A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP KÖLTSÉGVETÉSI ELÕIRÁNYZATAI (millió forint)

Év

Bevétel

1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

2 350,0 250,1 2 043,0 2 269,3 1 537,3 1 457,0 3 713,9 4 628,0 4 600,0 5 550,0 6 000,0 7 250,0 8 887,0 9 600,0 10 215,0 86 15,0

Kiadás 2 170,0 200,9 1 983,0 3 079,1 1 513,7 1 457,0 3 332,6 1 628,0 4 600,0 5 500,0 6 000,0 7 250,0 8 887,0 9 600,0 10 215,0 8 615,0

Az állami költségvetés mérséklõdõ támogatása szükségessé teszi az alapból finanszírozott tevékenységi kör újragondolását, struktúrájának további alakítását. Az államháztartás kulturális ráfordításainak legnagyobb hányada az önkormányzati szférában van. Az önkormányzatok nettó (saját bevétel nélküli) mûködési kulturális kiadása 1994-ben 17 214 millió forint volt. Ebbõl a költségvetés 5327 millió forintot fedezett, vagyis az önkormányzatok saját, illetve átvett forrásaiból 11 887 millió forintot, ráfordításuk mintegy 70 százalékát fedezték. 2006-ban az önkormányzati ráfordítás 105 458 millió forint, amibõl az állami támogatás 30 704 millió forint, vagyis lényegében a korábbi arány változatlan. Tizenkét év alatt a ráfordítás 6,1szeresére emelkedett, ami – figyelembe véve, hogy ez idõ alatt az árak 3,6-szeresre nõttek –, 70 százalékos reálérték-növekedést jelent. A szûk értelemben vett kulturális tevékenység és szolgáltatás támogatásához szorosan kapcso-

KÖZPÉNZÜGYEK

21. táblázat

NEMZETI KULTURÁLIS ALAP MEGOSZLÁSA (millió forint)

Megnevezés

1998

2005

2006

2007

Mûemlékvédelem Múzeumok Levéltárak Könyvtárak Iparmûvészet Építõmûvészet Fotómûvészet Képzõmûvészet Színház Zene Tánc Filmmûvészet Szépirodalom Népmûvészet Közmûvelõdés Ismeretterjesztés Szakmai keret összesen Kiemelt programok Miniszteri keret Összesen Mûködési költség Tartalék Mindösszesen

– 145 67 172 140 – 59 204 243 200 131 252 435 98 262 – 2 408 – 990 3 398 . . .

426 363 361 710 235 138 130 209 366 402 216 372 395 255 419 371 5 468 1 462 1 493 8 423 . . .

412 403 321 364 261 107 137 350 331 453 211 399 403 247 464 307 5 170 350 1 840 7 360 930 – 8 290

390 510 300 329 248 104 131 330 280 450 200 400 356 270 410 268 4 976 852 1 959 7 787 869 48 8 704*

* ebbõl 204 millió forint 2006. évi többletbevétel

22. táblázat

ÖNKORMÁNYZATOK KULTURÁLIS RÁFORDÍTÁSA (millió forint)

Megnevezés Kulturális tevékenység és szolgáltatás Sport- és szabadidõs tevékenység és szolgáltatás Mûsorszórási és kiadói tevékenység Egyéb közösségi és kulturális tevékenység Összesen

2005

2006

2007*

96 256 43 939 1 547 4 152 145 894

105 440 47 357 1 510 3 830 158 137

99 105 45 910 1 676 4 396 151 087

* elõirányzat

lódik az önkormányzatok sport-, szabadidõs és egyéb közösségi tevékenysége, aminek összege 2006-ban 52 767 millió forint volt. A szélesebb értelemben vett kulturális ráfordítások utóbbi évek szerinti arányát a 22. táblázat szemlélteti.

A táblázat adataiból mindenek elõtt az állapítható meg, hogy az önkormányzati ráfordításon belüli arányok lényegesen eltérnek a költségvetési arányoktól, hiszen míg a központi költségvetésben a szûk értelemben vett kultu-

77

KÖZPÉNZÜGYEK

rális kiadások, valamint a sport- és szabadidõkiadások aránya háromnegyed-egynegyed, az önkormányzatoknál e két tétel aránya kétharmad-egyharmad. Az önkormányzati ráfordításokban meghatározó szerepe van a központi költségvetésbõl származó támogatásoknak, amelyek elmúlt évek szerinti alakulását a 23. táblázat foglalja össze. Az önkormányzati kulturális kiadások központi támogatása az évek során sokat változott. A támogatási címek közül egyedül a színházak és zenekarok támogatása jelenik meg minden évben. A többi támogatási forma idõtartama eltérõ. A helyi és megyei közmûvelõdés normatív támogatása 1999-ig, majd 2004-tõl újra a legnagyobb összegû támogatás. 1998-tól funkcionál a helyi ráfordításokat kiegészítõ közmûvelõdési érdekeltségi támogatás. Külön nevesítve támogattuk központilag 2003–2006 között az Art mozikat és az állatkerteket, 2004–2006 között a múzeumokat. 23. táblázat

A KÖZPONTI KÖLTSÉGVETÉS ÖNKORMÁNYZATI KULTÚRÁRA FORDÍTOTT TÁMOGATÁSA Év 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Millió forint 4 431,0 5 200,2 5 326,8 5 952,2 3 611,6 6 180,4 13 672,9 15 989,3 6 543,5 6 997,6 7 640,5 13 243,6 30 931,2 32 667,7 30 704,2 29 555,0

Az önkormányzati mûködési támogatás mellett jelentõs szerepe van a kultúra részese-

78

désének a fejlesztési célokat szolgáló címzett támogatásokban. Ebbõl a kultúra részesedése 2006-ban 7449 millió forint, 2007-ben 6642 millió forint volt. Az összesített államháztartási kulturális ráfordításokból is jól látszik a mûsorszórás és kiadói tevékenység támogatásának esetlegessége, 1995-ig nominálisan nõtt a támogatás, majd 1997–1998-ban töredékére esett vissza. Majd újabb növekedéscsökkenés váltja egymást, míg több évi stagnálás után 2007-ben ismét emelkedik a média támogatása. A központi költségvetés médiatámogatási elõirányzatainak összesített adatait a 24. táblázat szemlélteti. 24. táblázat

A KÖZPONTI KÖLTSÉGVETÉS MÉDIATÁMOGATÁSA (millió forint)

Év 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Támogatás 1 134 2 432 7 854 5 073 7 842 5 374 4 625 8 861 10 393 11 129 13 980 17 638 42 396 46 858 44 564 46 464 52 242

Az elmúlt másfél évtizedben a médiatámogatás reálértéken is sokszorosára növekedett. Kevés olyan elõirányzat van az államháztartásban, ahol ilyen mértékû támogatásbõvülés ment végbe. Különösen nagymértékû változás következett be 2003-ban, amikor az üzemben tartási díj

KÖZPÉNZÜGYEK

költségvetési kompenzálása 20, majd 25 milliárd forinttal több, megduplázva a korábbi elõirányzatokat. A kultúrafinanszírozás jövõjét elsõsorban a kultúra társadalmi, gazdaságfejlesztést megalapozó szerepe határozza meg. Az állam szerepvállalása a kultúra minden területén fontos, de különbözõ funkcióban eltérõ mértékû. Egyértelmû az állami szerep a kultúra jogi kereteinek alakításában, a kultúra nemzetközi megjelenítésében, a kulturális örökség ápolásában. Állami feladat a kultúra finanszírozásában való részvétel, de szakmai területenként differenciáltan jelenik meg a pénzügyi támogatásban való feladatmegosztás az állam, önkormányzat, helyi közösségek, szponzorok és az igénybe vevõ lakosság között. Az arányok meghatározása egyaránt gazdasági és politikai feladat. Az állami feladatok pénzügyi finanszírozásánál meg kell különböztetni az •intézmények és a •szakmai programok, fejlesztések finanszírozását. Az állami költségvetés keretei végesek, a jövõben inkább költségvetési korlátokkal, mint bõvülési lehetõségekkel kell számolni. Ezért az állami támogatások differenciálására, a súlypontok kijelölésére kell törekednünk. Az intézmények mûködésének teljes körû finanszírozása most sem lehetséges, ami joggal okoz feszültséget, félreértést. Ezen úgy lehet változtatni, hogy kiválasztjuk az úgynevezett „kiemelt intézményeket”, amelyek számára biztosítjuk •a mûködés több évre garantált anyagi feltételeit, •a gazdálkodási kötöttségek érzékelhetõ oldását. A kiemelt intézményi körbe tartozás fõ ismérve a kultúra mûvelésében betöltött országos szerepkör, a szakmai színvonal, valamint szakmai segítségnyújtás vállalása a hasonló területen mûködõ központi vagy önkormányzati intézményeknek.

Világossá kell tenni, hogy a nem kiemelt intézményi kör állami támogatásának mértéke nem garantált, szükség esetén e körben szervezeti változtatásokra is sor kerülhet. Részben az intézménytámogatás, de fõleg a szakmai programok, fejlesztések finanszírozása során érvényesíteni kell a kultúrpolitika szakmai céljait, amelyek közül kiemelhetõk a teljesség igénye nélkül a következõk: •a múzeumok oktatási, képzési szerepének erõsítése az oktatási intézményekkel való együttmûködéssel, •az olvasáskultúra fejlesztése készséget segítõ módszerekkel, •a veszélyeztetett levéltári anyagok megóvása, •a kulturális örökség intézményrendszerének modernizációja, •a mûvészeti intézmények, mûvészeti együttesek (zenekarok, énekkarok, tánckarok) anyagi ellátottságának stabilizálása, •a színházi törvény kidolgozása, •az alkotómûvészetek (irodalom, képzõ- és iparmûvészet stb.) egységes ösztönzési rendszerének megteremtése, •a nagyrendezvények, fesztiválok rendezése, •az élõ népi kultúra támogatási rendszerének egységes kialakításával a helyi közösségek aktivitásának fokozása, •a magyar kultúra nemzetközi képviseletének bõvítése. Az elérendõ, mérlegelendõ célok nyilván tovább sorolhatók, de tudomásul kell venni, hogy a célirányos, súlypont alapján megítélt támogatás azzal bõvíthetõ, ha a feladatellátás hatékonyságát javítjuk. A hatékonyság javításának egyik módja a mûködési forma célszerû megválasztása. Analizálni kell például hogy egy–egy mûvészeti vagy közmûvelõdési tevékenység költségvetési intézményként, vállalkozásként, alapítványi vagy egyesületi formában végezhetõ-e leghatékonyabban. Célszerû újragondolni az államháztartás alrendszerei közötti munkamegosztást is. Fel-

79

KÖZPÉNZÜGYEK

adatok alapján kellene elhatárolni és így a párhuzamosságokat elkerülni, hogy mit kell a központi költségvetésbõl, mit önkormányzati pénzbõl vagy a Nemzeti Kulturális Alapból finanszírozni. Végül elkerülhetetlen olyan távlati program elõkészítése, ami elõrevetíti a tartós állami feladatvállalás és a piacorientáltság mértékét, arányát, ütemét.

EGYHÁZI KAPCSOLATOK FINANSZÍROZÁSA Az egyházak hagyományosan fontos szerepet vállalnak a társadalmi együttélés normáinak alakításában, az erkölcs, a magatartás formálásában. Ilyen értelemben az egyházi hitélet része a kultúrának. Az egyházak jelentõs szerepet vállalnak az oktatásban, szociális ellátásban; közgyûjteményeik, mûemléképületeik részei a magyar kulturális örökségnek. Mindezek alapján természetes, hogy az állam rendszeres támogatásban részesíti az egyházakat. A jelenlegi támogatási rendszer kereteit az •1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint •az 1997. évi CXXIV. törvény az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységnek anyagi feltételeirõl szóló törvény teremtette meg. Meghatározó volt ez utóbbi törvény alapját képezõ 1997. június 20-án Vatikánvárosban aláírt Megállapodás, amit az 1999. évi LXX. törvénnyel hirdettek ki. Az egyházak tevékenységének anyagi feltételei közül meghatározó összegû az ingatlanmegváltási járadék. Az egyház által vissza nem kért vagy át nem adott volt egyházi ingatlanok után az állam a járulékalap valorizált (árfolyamvagy inflációváltozással korrigált) összegének 1998–2001. között évi 4,5 százalékát, 2001 után évi 5 százalékát fizeti járadékként az igénylõ egyház jogutód nélküli megszûnéséig.

80

Figyelmet érdemlõen szabályozott az egyházak jogosultsága a rendelkezõ nyilatkozatot tett magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó 1 százalékára. A vatikáni megállapodást kihirdetõ törvény 4. cikkének (2) bekezdése szerint amennyiben a rendelkezõk által juttatott összeg nem éri el az elõzõ évi progresszív adóbevétel 0,5 százalékát, azt 2001-ig az állam erre a szintre kiegészíti. Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeirõl szóló 1997. évi CXXIV. törvény 4. §-a már úgy rendelkezik, hogy amennyiben az egyházakat megilletõ öszszeg együttesen nem éri el a nyilatkozattétel évében tervezett személyi jövedelemadó 0,5 százalékát, az átutalandó összeget 1999-tõl kezdve négy éven át a központi költségvetésbõl ki kell egészíteni. A törvényi határidõ lejárta elõtt 2003-ban az anyagi feltételekrõl szóló törvény 4. §-át módosították, amelynek értelmében a kiegészítés mértéke határidõ nélkül 0,9 százalékra emelkedett. Az említett két forrás az egyházi hitélet, az egyházi gyülekezeti munka, adminisztráció, szeretetszolgálat, média- és sajtóköltség stb. állami támogatására szolgál. Az egyházi tevékenységek anyagi feltételeirõl szóló törvény külön rendelkezik a hittantanítás finanszírozásáról, így: „7. § (3) Az állami költségvetés fedezetet nyújt az egyházi hitoktatás támogatására, a mindenkori átlagos pedagógus óradíj figyelembevételével.” 2006-ban 46 egyház 44 686 tanulócsoportjában 486 361 tanuló vett részt hittanoktatásban – az egyházi elszámolások alapján. Ez azt jelenti, hogy ez a létszám az összes közoktatásban tanuló 29 százaléka, illetve az általános iskolákba járókra vetítve 59 százalék. Az 1997. évi CXXIV. törvény 7. §-ának (4) bekezdése szerint „Az egyház által ellátott alap- és egyéb közcélú tevékenység elõsegítésére további központi költségvetési támogatás is adható, amelyet az Országgyûlés az egyház ál-

KÖZPÉNZÜGYEK

tal meghatározott célokra, az éves költségvetési törvényben állapít meg.” Ez alapján került folyósításra korábban például a Millenniumi Vallási Alap vagy az utóbbi években a nemzetközi kapcsolatok támogatása, a kistelepülések lelkészeinek bérkiegészítése. Kistelepülési bérkiegészítésben 2006-ban 4381 hazai és 640 határon túli lelkész részesült. Miután ennek igénybevételére a MAZSIHISZnek nincs módja, ellentételezésként kerül finanszírozásra 13 vidéki temetõ gondozása a Zsidó Örökség Alapítvány keretében. Összesen az egyházak hitéleti, fejlesztési és közfeladat-vállalási támogatása a 25. táblázat szerint a következõképpen alakult, az OKM nyilvántartása szerint. Az egyházi támogatás 1995–2007 között végül is 8,3-szeresre nõtt, a fogyasztói árak háromszorosra emelkedése mellett ez reálértéken 2,8-szoros növekedés. Ezen belül a hitéleti támogatás reálértéken kétszeres lett. A fejlesztési támogatások a különbözõ, fõleg mûemléki

épületek rekonstrukcióit finanszírozták. 2004tõl a fejlesztési támogatások a minimálisra csökkentek. Igen jelentõs mértékû emelkedés következett be a közfeladat-ellátásban. Az oktatás, szociális ellátás és a kulturális támogatás reálértéken több mint négyszeresre emelkedett, de ezzel arányosan nõtt az átvállalt közfeladat is. A közfeladatok egyházi finanszírozásáról, az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységnek anyagi feltételeirõl szóló törvény úgy rendelkezik, hogy „5. § (1) Az egyházi intézményfenntartók által ellátott nevelési, oktatási, felsõoktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetõleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységek központi költségvetési finanszírozása az állami és önkormányzati intézményekre vonatkozó általános szabályok alapján, azokkal azonos mértékben történik.” A törvény értelmében az egyházakat kiegészítõ támogatás is megilleti, amit az önkormányzatok adott ágazati kiadásainak, a saját be25. táblázat

EGYHÁZI TÁMOGATÁS (millió forint)

Megnevezés Hitéleti támogatás ebbõl: ingatlanjáradék szja, illetve alapintézmény támogatása hitoktatás bérkiegészítés egyéb támogatás Fejlesztési támogatás Közfeladat-ellátási támogatás ebbõl: közoktatás felsõoktatás szociális ellátás kulturális támogatás Egyházi támogatás összesen Ingatlanrendezési kiadás

1998

2005

2006

4 164,8 – 2 050,0 753,9 – 1 360,9 1 715,0

10 902,2 5 417,8 3 615,0 1 809,4 – 60,0 5 057,4

24 507,4 7 767,0 11 829,8 3 305,4 1 535,2 70,0 120,0

24 491,1 8 710,0 10 819,0 3 305,4 1 620,7 36,0 140,0*

2007

5 715,6 3 687,6 1 062,5 800,0 165,5 11 595,4

26 022,3 18 082,0 3 821,9 3 700,0 418,4 41 981,9

65 631,5 43 164,2 8 943,7 11 518,0 2 005,6 90 263,9

71 414,9 45 010,0 10 260,0 15 000,0 1 044,9 95 946,0

4 025,0

5 994,0

4 543,8

7 125,8

* a Mátyás templom beruházása nélkül

81

KÖZPÉNZÜGYEK

vétellel és a központi támogatás összegével csökkentett része arányában kell megállapítani. Az egyházak tulajdonában lévõ közcélú tevékenységet szolgáló ingatlanok, mûvészeti alkotások megõrzéséhez, gyarapításához, az egyházi közgyûjtemények mûködéséhez az éves költségvetésbõl meghatározott összegû támogatásra jogosultak. Az ingatlanrendezési kiadás a kormánydöntésekkel rendezett ingatlanok költségvetési vonzata, ami az egyházat megilletõ ingatlanok átadásával kapcsolatban merül fel. Például a 2007. évi 7,1 milliárd forint elõirányzatból 4,2 milliárd forint az egyházaké, 2,4 milliárd forint az önkormányzatoké, 0,5 millió forint az egyéb (állami) szerveké.

82

Az egyházak hitéleti, fejlesztési és közfeladat-ellátási tevékenységének költségvetési támogatása a jövõben sem kérdéses. A támogatás jogcímei és mértéke azonban több területen eltér a vatikáni megállapodástól. Ezért idõszerû a támogatási rendszer felülvizsgálata és az 1997-es megállapodáshoz igazítása. ÖSSZEGZÉSKÉNT megállapítható, hogy a kultúra állami finanszírozása a rendszerváltást követõ években rapszodikus, de összességében kielégítõ mértékû volt. Érzékelhetõ, hogy nem rendelkezünk kormányzati ciklusokon átívelõ, politikai konszenzuson alapuló finanszírozási stratégiával. Ennek kidolgozása mára elkerülhetetlenné vált szakmai és politikai feladat.

FEJLESZTÉSPOLITIKA

Osman Péter

Az üzleti angyalokról

M

Már nálunk is ismert – bár korántsem elegendõen széles körben és kielégítõ mértékben – az a szerep, amelyet a kockázatitõke-cégek betöltenek a pénz- és tõkepiacon. Nemzetgazdasági szempontból ennek különösen fontos része a jelentõs növekedési képességû kis- és közepes vállalkozások (a továbbiakban: kkv-k) kockázati finanszírozása. Sokkal kevésbé ismeretes viszont, hogy ez utóbbiban még nagyobb gazdasági jelentõsége lehet az úgynevezett üzleti angyaloknak. Õk a tõkepiacon megjelenõ magánszemélyek, akik a kockázati tõkéhez hasonló vállalkozásfejlesztõ és -finanszírozó tevékenységet végeznek. Elnevezésük az angolszász szakirodalomból származik (business angels). Vállalkozásoknak adnak kockázatitõke-típusú finanszírozást és azzal összefüggésben rendszerint személyesen is bekapcsolódnak a vállalkozás stratégiai irányításába, szükség szerint annak mûködtetésébe, hogy ezzel is elõmozdítsák annak fejlõdését, megerõsödését. A befektetéseiket és egyéb közremûködésüket mindig üzleti alapon és konstrukcióban nyújtják, de az indítékaik ebben szélesebbek és összetettebbek, mint a kockázatitõke-cégeké. A vállalkozások fejlesztésében és kockázati finanszírozásában tevékenységük kiegészíti az utóbbiakét és azzal gyakorta össze is kapcsolódik, ami számottevõen javíthatja a jó növekedési képességû kis cégek tõkéhez jutási esélyeit.

A KKV-K FINANSZÍROZÁSI PROBLÉMÁI Világszerte jelentõs súlyú probléma, hogy a jó növekedési képességû kkv-k és különösen az újonnan indulók sokkal kevésbé jutnak hozzá külsõ finanszírozáshoz, mint ahogyan azt a nemzetgazdaság érdekei megkívánnák. Ezeknek a cégeknek igen fontos szerepe lehet a nemzetgazdaság alkalmazkodó képességének és vele együtt versenyképességének fenntartásában, jelesül abban, hogy a megtermelt javak – termékek és szolgáltatások – kínálatában eredményesen tudjon alkalmazkodni a lehetõségek, valamint a külsõ és belsõ feltételek változásaihoz. Ismeretes az is, hogy a gazdaságilag fejlett országokban is a kkv-szektor biztosítja a foglalkoztatottság nagy hányadát, vagyis az tartja fent a munkahelyek igen jelentõs részét. A brit Treasury 2003 áprilisában kiadott, A finanszírozási rés áthidalása címû konzultációs dokumentuma egyenesen kijelenti, hogy „a kisvállalkozások életerõt adnak a gazdaságunknak – növelik a termelékenységet, foglalkoztatást és jólétet teremtenek, felpezsdítik az életet a közösségeinkben”. E szektornak pedig jelentõs részben a jó növekedési képességû kkv-k tartják fent a mûködõképességét, a termelési kapcsolatok áttételei révén. A felmérések azt is megmutat-

83

FEJLESZTÉSPOLITIKA

ták, hogy a kkv-k túlnyomó hányada nem, vagy csak szórványosan végez innovációs fejlesztést. Új fejlesztési eredményekhez a legtöbbjük termelési kapcsolataik révén, máshonnan történõ átvétel útján jut hozzá, és így veszik azokat maguk is hasznosításba. Ebben forrásként igen jelentõs része lehet azoknak a jó növekedési képességû kkv-knak, amelyek tevékenységüket részben-egészben innovációs munkára és az eredményeik hasznosítására alapozzák. Az újonnan induló cégek „gyermekkori halandósági rátája” azonban még a jól mûködõ gazdaságokban is nagyon magas, a piaci verseny feltételei között csupán viszonylag kis hányaduk bizonyul tartósan és számottevõen nyereségesnek, életképesnek. Hasonlóképpen mérsékelt a siker aránya azoknak a vállalkozásoknak a körében, amelyek új növekedési pályára igyekeznek állni. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az ilyen cégek sokszor nehezen – vagy egyáltalán nem – jutnak hozzá külsõ finanszírozáshoz, mivel a pénztulajdonosok és még inkább a pénz- és tõkepiaci közvetítõk tisztában vannak azok kilátásainak bizonytalanságával, jelesül annak kockázataival. Hiteltípusú finanszírozásnál ez a kockázat abban rejlik, hogy a cég nem lesz képes teljesíteni az adósságszolgálati kötelezettségeit. Tõkebefektetéskor pedig a befektetõ kockázata kétágú: egyrészt abban áll, hogy a cég nyereségtermelõ képessége elmarad a várttól és nem lesz képes a befektetett tõkére megfelelõen nagy hozamot biztosítani, másrészt abban, hogy a várt növekedés elmaradása miatt maga a befektetett tõke is részben-egészben odavész. Ez utóbbi veszteség még akkor is bekövetkezik, ha a cég ugyan nem veszíti el a mûködõképességét, ám a továbbiakban nem válik a befektetni szándékozók számára elegendõen vonzóvá ahhoz, hogy a korábbi befektetõ el tudja adni az abban birtokolt tulajdoni részesedését és így ki tudja vonni belõle a tõkéjét.

84

A nagy növekedési képesség rossz hitelfedezet Jól mûködõ és fõként erõs alapokon álló gazdaságban a kereskedelmi bankok hitelbírálati döntéseikben meghatározó jelentõségû tényezõként kezelik, hogy várhatóan hogyan alakul a hitelt kérõ cég tevékenységének tényleges jövedelmezõsége és pénzforgalma abban az idõszakban, amelynek során teljesíteniük kell a kért hitelhez kapcsolódó adósságszolgálati kötelezettségeiket. A nagy növekedési képesség ígéretét hordozó kkv-k ebben a tekintetben meglehetõsen kedvezõtlen helyzetben vannak. Rendszerint annak köszönhetik sajátos pozitív adottságaikat, hogy az átlagostól eltérõ gazdálkodási alapokkal, felkészültséggel rendelkeznek, amely képessé teheti õket a hasonló tevékenységet folytató piaci szereplõkét lényegesen meghaladó gazdasági teljesítmény elérésére. Hitelkérelmük elbírálásánál tehát a banknak ezeket az adottságaikat kellene kiértékelnie annak megítéléséhez, vajon milyen lesz e cég várható jövedelme és pénzforgalma, végsõ soron pedig a fizetõképessége. Magától értetõdik, hogy ehhez magának a banknak is megfelelõ tudással kell rendelkeznie a kérdéses gazdálkodási területen, erõsen kérdéses lehet azonban, vajon megéri-e neki azzal felszerelkeznie. A jelentõsebb kereskedelmi bankok üzletpolitikája és az azt megvalósító üzleti tevékenysége a szakterület fejlõdésével világszerte két irányban polarizálódott. Ezek egyike az ügyletközpontú, míg a másik az ügyfélközpontú tevékenység. Az elõbbi keretében a bank arra törekszik, hogy minél több ügyletet bonyolítson le, minél nagyobb legyen a forgalma és az ekként elért nagy forgalom segítségével jusson minél nagyobb jövedelemhez. Az utóbbinak megfelelõen viszont az igyekezete arra összpontosul, hogy minél teljesebb kiszolgálást nyújtson az ügyfelének, minél jobban kielégítse annak az igényeit, és az így eladott termékei és szolgáltatásai révén érjen el minél nagyobb

FEJLESZTÉSPOLITIKA

hasznot. A vázoltakból is világos, hogy a szóban forgó cégek hitelkérelmeivel való beható foglalkozás inkább csak az ügyfélközpontú banki üzletpolitika keretei közé fér be. A méretgazdaságosság és a hatékonyság követelményei szerint viszont ilyen bánásmódban csak olyan ügyfeleket kifizetõdõ részesíteni, amelyekkel a bank nagy üzleteket tud bonyolítani, amelyeken sokat tud keresni, és amelyek maguk is eléggé nagyok és tõkeerõsek ehhez. Ebbe tehát kevéssé fér bele az olyan ügyfél, amelynek szükségletei a bank számára viszonylag kicsi forgalmat jelentenek és amely csak keveset képes fizetni a neki nyújtott szolgáltatásért – mint amilyen a fejlõdése vagy a pályamódosítása korai szakaszában lévõ kkv. Különösen nehéz e tekintetben a technológiaalapú kkv-k külsõ finanszírozáshoz jutása, tehát azoké, amelyek a tevékenységüket elsõsorban innovációs fejlesztésre és az új innovációs eredmények hasznosítására alapozzák. Ez világszerte probléma. Az innovációs munka legbensõ lényege, hogy a fejlesztõk és a hasznosítók addig járatlan utakon, többé-kevésbé ismeretlen területeken igyekeznek elõre jutni, ezzel igyekeznek versenyelõnyre szert tenni, majd abból jelentõs gazdasági eredményt kovácsolni. A banki hitelbírálathoz tehát ennek az esélyeit, kockázatait és fõként a cégnél meglévõ mûszaki, gazdasági és szervezeti alapjait kell(ene) kiértékelni. És itt még a hitelezés „végsõ menedékét” jelentõ hitelbiztosítékokkal, azaz a vagyoni fedezettel is többnyire fokozottan baj van: az ilyen cégeknek még a materiális vagyona is nagyrészt olyan eszközökben van, amelyek erõsen specializáltak, következésképpen nehezen értékesíthetõk, tehát többé-kevésbé alkalmatlanok arra, hogy szükség esetén jól likvidálható hitelfedezetül szolgáljanak. Még inkább igaz ez az ilyen cégek szellemi vagyonának elemeire, amelyek rendszerint a cég vagyonának nagy részét teszik ki. A technológiaalapú kisvállalkozások finanszírozásának problémáit összegzõ egyik leg-

fontosabb dokumentum a Bank of England 1996-ban kiadott, A technológiaalapú kisebb cégek finanszírozása (The Financing of Technology-based Small Firms) címû jelentése, amely többéves vizsgálati és elemzõ munkára támaszkodik, és olyan idõszakban készült, midõn a brit gazdaságirányítás különösen nagy figyelmet fordított a jó növekedési képességû kkv-k fejlõdésének elõmozdítására. Ez a jelentés egyebek közt kiemelte: „A fejlõdésük magvetõ, induló, illetve korai szakaszában lévõ technológiaalapú cégek megkülönböztetõ sajátossága, hogy valódi kockázatitõke-finanszírozásra van szükségük. A számukra szükséges tõke viszonylag kicsi is lehet, a befektetés várható futamideje viszont meglehetõsen nagy. Ezt a szerepet a hagyományos kockázati tõkének kellene betöltenie. Az Egyesült Királyságban azonban a kockázatitõke-iparág az utóbbi években mindinkább a már megállapodott vállalkozások további fejlesztését, valamint a kivásárlási ügyletekbe történõ befektetéseket részesíti elõnyben, és elfordul a korai szakaszban lévõkbe – különösen pedig a technológiai fejlesztésbe – való befektetéstõl. A korai szakaszban lévõ technológiai alapú cégekbe való befektetés iránt megnyilvánuló húzódozást több tényezõ is növeli: magas kockázattal jár, az ilyen befektetéshez célszerû megérteni a szóbanforgó technológiát, valamint viszonylag alacsony ezeknek a befektetéseknek az átlagos megtérülése.” A kilencvenes évek második felében számos gazdaságilag fejlett országban történtek komoly erõfeszítések annak érdekében, hogy szervezett tõkepiacot hozzanak létre a kkv-k legjobbjai számára, ahol azok külsõ finanszírozáshoz juthatnak. Ilyen volt a nagy lendülettel és reményekkel elindított EASDAQ (European Association of Securities Dealers Automatic Quotation System), az egyetlen tartósan sikeres ilyen piac, az amerikai NASDAQ európai klónja; a vele párhuzamosan indított úgynevezett Euro NM-piacok, a japán próbálkozás JAS-

85

FEJLESZTÉSPOLITIKA

DAQ vagy éppen a brit AIM (Alternative Investment Market). A kkv-k finanszírozásában a tõlük várt fellendülést azonban egyikük sem hozta meg, amiben jelentõs része lehetett annak a hatásnak, amelyet az évezredvégi hatalmas tõkepiaci internetbuborék összeomlása tett a befektetõkre.

A fejlesztéshez rendszerint külsõ tõke kell Meghatározó jelentõségû probléma mind a kkv-k, mind a nemzetgazdaság szempontjából, hogy a fejlesztéshez rendszerint külsõ tõke kell! A növekedni szándékozó kkv-k túlnyomó hányada eleve csak akkor tudja megvalósítani a maga elé tûzött célokat, ha fejlesztései finanszírozásához külsõ forrásokat is be tud vonni. Különösen igaz ez az induló, valamint az új növekedési pályára álló vállalkozásokra. Ennek oka mindenekelõtt abban áll, hogy • az esetek nagy hányadában azok saját vagyona nem elegendõ ahhoz, hogy dinamikus fejlesztést valósíthassanak meg belõle. Ennek következtében a fejlesztés eleve csak külsõ tõke bevonása segítségével hajtható végre; • a fejlesztések a vállalkozások igen számottevõ részénél csak hosszabb távon hozzák meg a jövedelemtermelõ képességnek azt a növekedését, amely már megteremti a fejlesztésre visszterhes konstrukcióban, azaz hitelként vagy kötvénykibocsátással bevont külsõ tõke visszafizetésének forrását. Ha pedig a tõkebevonás a futamidõ során kamatfizetési kötelezettséggel is jár, az adósságszolgálat teljesítésével járó jövedelemkivonás elviselhetetlenül nagy terhet jelenthet a növekedésük vagy a pályamódosításuk kezdeti szakaszában lévõ vállalkozásoknak; • a vállalkozások tulajdonosai gyakorta nem tudják vagy nem akarják teljes mértékben

86

maguk vállalni azokat a kockázatokat – azaz végsõ soron nem akarják maguk viselni azokat az esetleges veszteségeket –, amelyek abból következhetnek, ha a vállalkozás végül is nem hozza meg a tõle várt gazdasági eredményt. Ezért azután csak akkor vállalkoznak fejlesztésre, illetve a cég új növekedési pályára állítására, ha találnak olyan befektetõt, amelyik hajlandó e kockázatok bizonyos hányadát tõlük átvállalni. Mindezekbõl törvényszerûen következik, hogy az új kkv-k jelentõs részének indításához és úgyszintén a már meglévõk növekedési pályára állításához nélkülözhetetlen, hogy az üzleti világnak legyenek olyan szereplõi, amelyek képesek is, hajlandók is az ezzel járó üzleti kockázatokat legalább részben magukra vállalni. Ez a probléma nálunk is érezteti a hatását és jelentõs akadálya gazdaságunk fejlõdésének. Éppen ezért számunkra is alapvetõ fontosságú, hogy erre mûködõképes megoldást hozzunk létre, de legalább is annak irányába történõ jelentõs pozitív hatással járó elõrelépést tegyünk.

NÉLKÜLÖZHETETLENEK AZ ÜZLETI ANGYALOK A külföldi, mindenekelõtt az Egyesült Államok és a Egyesült Királyság tapasztalatai azt mutatják, hogy inkább az üzleti angyaloktól, mintsem a kockázatitõke-cégektõl várható, hogy a fejlõdésük korai szakaszában lévõ vállalkozásoknak megadják az azok számára kritikus jelentõségû magvetõ tõke-, illetve indulótõke-finanszírozást. Ez utóbbiak hajlandók arra, hogy éppen olyan helyzetekben fektessenek be, amelyekben az intézményi befektetõk vonakodnak ettõl – így például a technológiaszektor induló vállalkozásaiba. Vállalkozásfejlesztõ és -finanszírozó tevékenységük emellett jelentõsen növekszik és növekvõ figyelmet kap más országokban is. Arra, hogy az üzleti angyalok tevékenysége nem csak az angolszász országokban számotte-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

võ, érdemes megemlíteni, hogy szakértõk viszonylag jelentõsnek ítélik azt Finnországban is. Tényleges statisztikai adatok ebben a tekintetben sem állnak rendelkezésre. A századvég táján szakértõk felmérése és becslése szerint mintegy 1500 ilyen befektetõ mûködhetett. A kilencvenes években stagnált a japán gazdaság, csökkent az újonnan induló vállalkozások száma. A kormányzat gazdaságpolitikusai és a magánszektor ezért fokozott figyelmet fordítottak az új vállalkozások létrejöttének ösztönzésére, ennek eszközeként pedig az üzleti angyalok részvételének elõmozdítására is. Ennek érdekében 1997 áprilisában bevezették az úgynevezett „üzleti angyalokra vonatkozó adószabályokat”. Az Európai Unió szintén mind nagyobb figyelmet fordít annak elõsegítésére, hogy az üzleti angyalok tevékenysége erõsödjék az unió országaiban és ezzel is javuljanak a vállalkozások indulásának és növekedésének feltételei. Ezt számos program részeként ösztönzi, támogatja. Jelentõs erõfeszítéseket tett egyebek közt az Európai Üzleti Angyal Hálózat létrehozására. Ennek rendeltetése, hogy elõsegítse az üzletiangyal-hálózatok terjedését és erõsödését. Ezt egyebek közt azzal szolgálja, hogy • képviseli azok érdekeit a nemzetközi intézményekkel szemben, • elõsegíti a tapasztalatok cseréjét tagjai között, • terjeszti az üzletiangyal-koncepciót olyan régiókban és országokban, ahol az még nem teljesen honosodott meg, • statisztikai adatokat gyûjt az üzleti angyalok európai tevékenységének jelentõségére vonatkozóan.

A kockázati tõke szerepvállalása A kockázatitõke-iparág az utóbbi két évtized során igen nagy léptékû növekedést ért el. Ezen idõszak során ugyanakkor a vállalkozásfinan-

szírozó tevékenységében mindinkább a fejlõdésük késõbbi – fejlettebb – szakaszaiban lévõ vállalkozásokba történõ befektetések felé fordult. Ennek oka jelentõs részben abban rejlik, hogy a kockázati tõke éppen úgy igyekszik észszerû mértékre leszorítani a maga tevékenységi körében vállalt kockázatokat, mint bármely más üzleti vállalkozás. Valójában már maga a nálunk használatos elnevezése is téves és félrevezetõ: ezek a piaci szereplõk egyáltalán nem a kockázatvállalásba fektetik a pénzüket, hanem arra érdemesnek ígérkezõ vállalkozások fejlesztésébe, és az ezzel járó kockázatvállalás számukra csupán egy sajátos eszköz – némileg sarkítva, a szükséges rossz. Arra szakosodtak, hogy képesek legyenek jól kezelni olyan befektetési kockázatokat, amelyek viselésétõl a hagyományos befektetõk inkább elzárkóznak – ezzel teremtettek maguknak egy új szegmenst a tõkepiacon, amelyet sikeresen kiaknáznak. Az induló, valamint a fejlõdésük korai szakaszában járó cégekbe történõ befektetés azonban e keretek között tekintve is olyan nagy kockázattal jár, amelyet e befektetõk zöme már nem vállal fel. Hozzájárult ehhez az is, hogy a kockázatitõke-cégek közvetítõ szerepet töltenek be a pénz- és tõkepiacon, ami jelentõs teljesítményelvárásokat állít velük szemben. A forrásgyûjtést tekintve versenyezniük kell az egyéb befektetési lehetõségekkel, és a pénztulajdonosok nyilvánvalóan csak akkor bízzák rájuk a pénzüket, ha kellõen jó hozamok elérését tudják felmutatni. Mindez arra ösztönzi õket, hogy a maguk területén a biztonságosabb és egyben megfelelõ hozamot ígérõ befektetéseket keressék, amit a fejlettebb szakaszban lévõ vállalkozásokba történõ befektetések jelentenek. Az utóbbiak felé fordulásuk másik jelentõs indítéka a méretgazdaságossági követelmények érvényesülésében rejlik. Mint minden más nyereségérdekelt vállalkozásnak, a kockázati tõkéseknek is be kell tartaniuk a maguk vállalkozásfinanszírozó és -fejlesztõ tevékenységében a hatékonyság követelményeit, és ezért nem cél-

87

FEJLESZTÉSPOLITIKA

szerû kicsiny ügyleteket felvállalniuk. Ritka kivételektõl eltekintve a kockázati tõkések mindig nagyon alapos és szerteágazó elemzéssel és értékeléssel (due diligence) alapozzák meg azt a döntésüket, amely végül is meghatározza, befektetnek-e pénzt egy vállalkozásba, és ha igen, milyen feltételekkel hajlandók azt megtenni. Az ehhez szükséges tájékozódás, az elemzések és értékelések elvégzése hónapokat is igénybe vehet és kiemelkedõen jó felkészültségû szakemberek bevonását is szükségessé teheti. Szükségszerû jellemzõje az ilyen döntés-elõkészítésnek, hogy annak a munkának mennyisége és költségvonzata, amely ezzel jár, nem arányos a vizsgált vállalkozás nagyságával – egy két-háromszázezer dolláros tõkebefektetésre vonatkozó döntés elõkészítése nem igényel sokkal kevesebb munka-, idõ-, és költségráfordítást, mint egy öt- vagy akár tizenötmilliósé, viszont rendszerint még a siker esetére is sokkal kisebb hozamesélyeket hordoz. Idekapcsolódik az is, hogy a kockázati tõke – a maga üzleti tevékenységének fontos elemeként – részt vesz a befektetésével mûködõ vállalkozások stratégiai irányításában és a saját erõforrásai szükség szerinti felhasználásával is segíti azok fejlesztését. A viszonylag kis vállalkozásokba történõ befektetések rendszerint ebben a vonatkozásban is felidézik a méretgazdaságosság problémáit, hiszen nincs arányban a vállalkozások méretével az sem, mennyi munkát és egyéb erõforrást kell a kockázati tõkésnek arra fordítania, hogy tevékeny részt vállaljon azok irányításában.

ÜZLETI ANGYALOK A VÁLLALKOZÁSFINANSZÍROZÁSBAN Hiányt pótolnak a tõkepiacon Az üzleti angyalok tevékenységének nemzetgazdasági jelentõségét legfõképpen az adja, hogy a tõlük kapható finanszírozás igen számottevõ hiányt enyhít a tõkepiacon. Az elõzõ-

88

ekben vázoltuk, milyen nehézségekkel kerülnek szembe a külsõ finanszírozást keresõ kkv-k. Közülük az üzleti angyaloktól is csak azok jutnak finanszírozáshoz, amelyeket a befektetõ kellõen ígéretesnek ítél, némi egyszerûsítéssel tehát csak a jók legjobbjai, ez utóbbiak számára viszont az angyalok a vállalkozásfinanszírozásnak éppen azt a szeletét adják, amelyet nem fed le a kereskedelmi bankok hitelezési tevékenysége és jórészt kívül esik azon a körön is, ahová a kockázatitõke-cégek fektetnek be. A Bank of England már említett jelentése megállapítja: „Fel kell tárni annak az okait, hogy az üzleti angyalok miért töltenek be kisebb szerepet a vállalkozásfinanszírozásban az Egyesült Királyságban, mint az USA-ban. A piacnak ez a szegmense kritikus jelentõségû lehet a technológiaalapú kisvállalkozások sikerében. (Kiemelés a szerzõtõl) Fejlesztésének egyik lehetõségét az olyan helyi, valamint országos hálózatok kínálják, amelyek rendeltetése, hogy segítsék a vállalkozások és a finanszírozók egymásra találását. ... Az Egyesült Államokban inkább az üzleti angyaloktól, mintsem a kockázatitõke-cégektõl várható, hogy a fejlõdésük korai szakaszában lévõ vállalkozásoknak megadják az azok számára kritikus jelentõségû magvetõtõke-, illetve indulótõke-finanszírozást. Hajlamosak arra, hogy éppen olyan helyzetekben fektessenek be, amelyekben az intézményi befektetõk vonakodnak ettõl – így például a technológiaszektor induló vállalkozásaiba.”

Kiegészítik a kockázati tõkét A dolog természetébõl következik, hogy az üzleti angyalok, akik a saját magánvagyonukból fektetnek be tõkét, viszonylag kis befektetésekkel dolgoznak. Ez egyaránt jelenti azt, hogy a tõlük várható finanszírozás meglehetõsen kemény korlátok közt marad, de ezzel összhangban azt is, hogy nekik elfogadható befektetési célpont lehet az olyan kis és közepes vállalko-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

zás is, amelynek tõkeigénye túlságosan kicsi ahhoz, hogy a kockázatitõke-cégeknek megérje foglalkoznia velük. A Treasury említett dokumentumának megállapítása szerint: „Nehéz számszerûen megállapítani, mekkora finanszírozás származik az üzleti angyaloktól, de a becslés azt sugallja, hogy az összesített éves befektetésük a 0,5–1 milliárd angol font nagyságrendben van. A becslés szerint az ismert befektetéseik 75 százaléka 100 ezer angol font alatt marad, és csak 8 százalékuk haladja meg a 250 ezer angol fontot. Befektetéseiknek igen fontos sajátossága az is, hogy õk sokkal inkább hajlandók induló vagy a felépülésük igen korai szakaszában lévõ vállalkozásokba tõkét fektetni, mint a kockázatitõke-cégek. Az üzleti angyaloktól származó tõke így kiegészítheti a kockázatitõke-iparág tevékenységét azáltal, hogy egyrészt kisebb volumenû finanszírozást nyújtanak, másrészt pedig a vállalkozás indításának, illetve felfejlesztésének olyan korai stádiumában fektetnek be, amelytõl a legtöbb kockázatitõke-cég még távol marad. Igy az üzleti angyalok vállalkozásfejlesztõ tevékenységének gazdasági – és nemzetgazdasági – jelentõségét határozottan növeli, hogy a tõlük származó tõke gyakorta segíthet elvinni a vállalkozásokat addig a pontig, ahol azok már elegendõen vonzóvá válhatnak ahhoz, hogy esélyük legyen a kockázati tõke bevonására. A vázolt szereposztásból az is világosan következik, hogy az üzleti angyalok nem szembenálló versenytársak a kockázati tõke számára, hanem sokkal inkább potenciális szövetségesek. Azzal, hogy „felnevelik” számukra a vállalkozásokat, jelentõsen bõvül az a kör, amelybõl a kockázati tõke a befektetéseihez válogathat. Emellett az üzleti angyalok meglehetõsen gyakran maguk kínálják fel a kockázati tõkének a szindikált befektetés lehetõségét és a részvételük ilyenkor (is) egyben többé-kevésbé biztosítékul szolgál a szóbanforgó vállalkozás megfelelõ minõségére is.

Felkészítik a cégeket, hogy meg tudjanak felelni a banki finanszírozás követelményeinek A következõkben foglalható össze annak a szerepnek a lényege, amelyet az üzleti angyalok e tekintetben betöltenek. A jelentõs növekedési képességû kisebb vállalkozások nagy hányada nem tud megfelelni a kereskedelmi bankok hitelbírálati követelményeinek, ezért azok finanszírozása a bankok számára túlságosan kockázatos lenne. Ennek következtében ezek nem tudnak banki finanszírozáshoz jutni. Különösen érvényes ez az induló, valamint a fejlõdésük viszonylag korai szakaszában lévõ vállalkozásokra. Könnyen belátható az is, hogy ez nemcsak az érintett vállalkozásokra nézve kedvezõtlen, hanem a bankoknak is. A bank akkor tud egy ügyfélen keresni, ha ügyletet bonyolít vele. Ha nem fogadja, az megóvhatja a veszteségtõl, de hasznot nem hozhat neki. Az üzleti angyalok hozzásegítik a befektetésükkel mûködõ vállalkozásokat, hogy sikeresen végighaladjanak azon a fejlõdési pályán, amely a banki hitelbírálat szempontjából elfogadhatatlan és ezért a nem hitelezhetõ vállalkozástól a hitelképesig vezet. A dolog természetesen nem úgy mûködik, hogy az üzleti angyal odaáll a vállalkozás mellé, odaadja a vagyonát és/vagy beburkolja azt a maga üzleti jó hírnevébe, és ezzel az utóbbi rögtön hitelképessé válik a bank szemében. Az esetek többségében az üzleti angyal részben-egészben biztosítja azt a külsõ tõkét, amelynek segítségével a vállalkozás el tud rugaszkodni – akár a kezdõponttól, akár egy gazdaságilag fejletlen és ezért erõtlen állapottól – és meg tudja kezdeni a nagy menetelést a megerõsödés és az arra támaszkodó hitelképesség felé. Az utóbbiban pedig, amint már utaltunk rá, szintúgy segíti az üzleti angyal. Vannak ugyanakkor olyan esetek is, midõn a vállalkozás az adottságai jelentõs részét tekintve meg tudna felelni a banki hitelbírálat követelményeinek, de nem mindenben bizonyul ele-

89

FEJLESZTÉSPOLITIKA

gendõen jónak ahhoz, hogy a bank vállalja annak hitelezését. Ilyenkor az üzleti angyal bekapcsolódása adhatja meg azt a többletet, amely áthidalja a hitelképtelenség és a hitelképesség közötti rést. Jellegzetes példái lehetnek ennek az olyan cégek, amelyek vezetése a mûszaki témák kezelésében valóban nagyon jó, sõt kiváló teljesítményre képes, azonban többé-kevésbé gyenge a pénzügyi menedzselés és sokszor a marketing terén. Ne gondoljuk, hogy ez csak a mi és a hozzánk hasonló helyzetûek sajátos gyengesége lenne. Az említett Bank of England-jelentés is kiemeli: a brit technológiaalapú kisvállalkozások gyenge pontja gyakorta abban áll, hogy a vezetésük brilliáns technológiai felkészültségéhez nem párosulnak hasonló képességek a pénzügyi menedzselés és az üzletvitel terén. A vállalkozások hitelképességének megítélésében gyakorta kritikus jelentõsége van annak, hogyan értékeli a bank azok várható üzletmenetét, jövedelemtermelõ és fizetõképességük várható jövõbeli alakulását. Ebben megint csak sorsdöntõ szerepet játszhat az, hogy milyen a cég menedzsmentje – akár még olyan értelemben is, mennyiben képes valóban jó, tehát jól megalapozott üzleti tervet készíteni és arról is meg tudja-e gyõzni a banki hitelbírálókat, hogy a cég az üzleti tervében foglaltakat meg is tudja valósítani, hozni tudja a tervezett jövedelmet, tehát egyebek közt képes lesz arra is, hogy az adósságát rendben visszafizesse. Van, hogy a vállalkozás vezetésében nincs meg kielégítõ mértékben az erre való képesség, a szükséges felkészültség, és az üzleti angyal az, aki kipótolja ezt a hiányosságot és ezzel a bank számára elfogadhatóvá, hitelezhetõvé teszi a céget. Azt, hogy mindez milyen jelentõséggel bír az üzleti gyakorlatban is, meggyõzõen bizonyítja, hogy a National Westminster Bank – az egyik legnagyobb piaci részesedéssel bíró bank a brit kkv-k és különösen a jelentõs növekedési képességû vállalkozások hitelezésében – igen aktív szerepet vállal az üzleti angyalok vállalkozásfinanszírozó, „elõnevelõ” tevékenységének

90

segítésében, és ennek érdekében még saját Üzleti Angyal Szolgálatot is létrehozott. A National Westminster Bank, amint azt maga is kinyilvánította, úgy tekinti: ez hasznos eszköz a bank jövedelemszerzési lehetõségeinek bõvítésére. A vállalkozások és az üzleti angyalok egymásra találásának elõmozdításában abból indul ki: azok a vállalkozások, amelyek az utóbbiaknak köszönhetõen megerõsödnek, a továbbiakban már alkalmassá válhatnak arra, hogy bekerüljenek a bank ügyfeleinek, termékei vásárlóinak a sorába. Bevallott céljuk: az így megerõsödõ vállalkozásokkal bõvüljön az ügyfélkörük és az ügyletforgalmuk, és ezért nagyon is számítanak arra, hogy az üzleti angyalok tevékenysége hitelképessé fejleszt számos, addig hitelezésre alkalmatlan vállalkozást. Az e körbe tartozó vállalkozások sajátosságai, ideértve a technológiaalapúakat is, általában azt igénylik, hogy az adottságaikhoz, helyzetükhöz és az elõttük álló fejlõdési pályához illesztett, összetett finanszírozási csomagot kapjanak. Ebben a csomagban rendszerint tõkebefektetésnek is lennie kell. A NatWest tapasztalatai megerõsítik: ha az üzleti angyalok biztosítják az ilyen vállalkozások számára e finanszírozási csomag egyes kritikus elemeit – különösképpen a tõkebefektetést –, akkor a bank az esetek jelentõs hányadában már be tud kapcsolódni azok finanszírozásába és ehhez ki tud alakítani sajátos finanszírozási csomagokat.

Közvetlenül befektetõ tehetõs magánszemélyek Az üzleti angyalok megkülönböztetõ jellemzõje, hogy magánemberként – tehát nem valamely cég keretei között – és a saját vagyonukból fektetnek be tõkét viszonylag kicsi, rendszerint tõzsdén nem jegyzett vállalkozásokba. (Az a szerep, amelyet így betöltenek, valójában egyáltalán nem idegen a mi korábbi hagyományainktól sem: nyelvünkben ott él a tõkéstárs fogal-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

ma, ami ugyan tágabb kategória, de jól lefedi õket is.) Befektetéseiknél közvetlenül lépnek kapcsolatba és jogviszonyba a vállalkozással. Tevékenységük meghatározó vonása, hogy általában gazdagok, de legalább is határozottan tehetõsek, és ezért számukra nem létkérdés az ilyen ügyleteikkel elért nyereség vagy veszteség. Túlnyomó hányaduk befektetéseiknél – a kockázati tõkéhez hasonlóan – a jelentõs tõkenyereség elérését keresi. A kockázatitõkecégekhez hasonlóan õk is többnyire úgy adnak a vállalkozásoknak tõkét, hogy ennek ellentételeként tulajdoni részesedést kapnak azokban és õk is az olyan vállalkozásokat választják, amelyekben meglátják annak lehetõségét, hogy azok viszonylag rövid idõ alatt kifejezetten nagy növekedést érnek el, és ezzel a vállalkozást keretbe fogó cég értéke igen jelentõs mértékben megnövekszik.

Honnan jönnek, mit adnak a vállalkozásnak Nem állítható fel általános érvényû szabály arra, hogy az élet mely területeirõl jönnek az üzleti angyalok és milyen elõélet kell ahhoz, hogy sikeressé váljanak. Hasonlóképpen az sem általánosítható, mennyiben ered – a pénzüket és egyéb erõforrásaikat vállalkozások fejlõdésének finanszírozásába fektetõ – hajlandóságuk abból, hogy maguk is rendelkeznek számottevõ felkészültséggel, ismeretekkel, tapasztalatokkal az üzleti életben, jelesül vállalkozások szervezése és vezetése terén. A gyakorlati tapasztalatok azonban azt mutatják: az üzleti angyalok többnyire olyan emberek, akik mögött sikeres üzleti múlt áll, akár sikeres vállalkozók voltak, akár korábban vezetõ beosztásban irányították jelentõs gazdasági súlyú vállalkozások üzleti tevékenységét. A kockázatitõke-cégekhez hasonlóan az üzleti angyalok sem passzív pénzügyi befektetõként kezelik azokat a vállalkozásokat, amelyekbe a pénzüket befektették, hanem többnyire a

saját személyes közremûködésükkel, valamint a rendelkezésükre álló erõforrások mozgósításával is igyekeznek elõmozdítani annak fejlõdését és növekedését. Mindezzel a tõkén túlmenõen is jelentõs értéktöbbletet teremtõ közremûködést nyújthatnak a vállalkozásnak. Ebben jelentõs szerepet kaphat annak a tudásnak és üzleti tapasztalatnak a felhasználása is, amelyet az elõéletük során felhalmoztak. Erõforrásaiknak további fontos eleme emellett az a kapcsolatrendszer, amelyet korábban kiépítettek és amelyet felhasználnak annak érdekében, hogy az érdekkörükbe vont vállalkozásokat elõbbre vigyék.

Rejtõzködõ életmód Az üzleti angyalok fontos jellemzõje: többségük nem szereti potenciális befektetõként megmutatni magát a nagy nyilvánosságnak. Inkább csak azok kivételek ebben, akik e szerepük révén társadalmi megbecsülést szeretnének kivívni maguknak. Többségük e tekintetben „rejtõzködõ életmódot” folytat: igyekszik úgy alakítani a tevékenységét, hogy õ tudomást szerezzen a befektetési lehetõségekrõl, ám a befektetést keresõk csak akkor érjenek el hozzá, ha ezt õ akarja. Ennek technikai megoldása a gyakorlatban: közvetítõ rendszerekre támaszkodnak, olyan intézményekre, szervezetekre, adatbázisokra, ahová a befektetést keresõk megküldik az igényüket, ajánlatukat és ahonnan az üzleti angyal tájékozódik ezekrõl anélkül, hogy már ekkor megmutatná magát. Az ilyen közvetítõ rendszerek létesítése és mûködtetése költségekkel jár, amelyek fedezetét valakiknek, valahonnan elõ kell teremteniük.

Szindikált befektetések Az üzleti angyalok markáns jellemzõje, hogy viszonylag kisebb befektetésekkel dolgoznak. Ez értelemszerûen elzárná õket olyan ügyletektõl,

91

FEJLESZTÉSPOLITIKA

vállalkozásoktól, amelyek az adottságaik szerint megfelelnének az õ befektetési preferenciáiknak, ám amelyek tõkeigénye meghaladja az üzleti angyal lehetõségeit és/vagy a kockázatvállalási hajlandóságát. Ennek áthidalására terjedõben vannak az olyan konstrukciók, amelyek keretében több üzleti angyal közösen fektet be egy nagyobb ügyletbe. Például valamelyikük megismerkedik ilyen lehetõséggel, részbenegészben elvégzi annak kiértékelését, és ezek alapján felajánlja a közös befektetést másoknak. Jellegzetes az is, hogy angyalok ebben olyan társukhoz csatlakoznak, aki kellõképpen otthon van a szóban forgó vállalkozás területén, aki ebben náluk jobb felkészültséggel vagy éppen kapcsolatokkal rendelkezik. Fontos szerepe lehet a szindikált befektetések létrejöttében az üzletiangyal-hálózatoknak is, hiszen annak révén az angyalok ismerik egymást és a potenciális társbefektetõk könnyebben egymásra találnak.

AZ ÜZLETI ANGYALTÓL KAPOTT BEFEKTETÉSEK LEGFONTOSABB JELLEMZÕI A külsõ finanszírozást keresõ vállalkozások nézõpontjából az üzleti angyaloktól kapott befektetés legfontosabb jellemzõi a következõk.

Magukra vállalják a kockázat egy részét A vállalkozásban rejlõ kockázatok megosztása tekintetében az üzleti angyalok befektetése hasonlóan viselkedik, mint amit a kockázattõkecégek adnak. Annak érdekében és reményében, hogy részesedjenek a befektetésükkel mûködõ vállalkozás hasznából, õk is magukra vállalják azoknak a kockázatoknak bizonyos részét, amelyek a vállalkozás további mûködésében rejlenek – jelesül annak gazdasági eredménye elmarad a várakozástól, nem lesz eléggé sikeres, fejlõdése megreked vagy netán tönkre is megy. Az üzleti angyal bekapcsolódása ezzel nyilvánvalóan meg-

92

könnyíti a vállalkozás többi tulajdonosának helyzetét, és ezzel értelemszerûen növeli azok teherbíró és kockázatviselõ képességét. A tulajdonosok így az üzleti angyallal összefogva és részben rá támaszkodva olyan fejlesztésekre is tudnak és mernek vállalkozni, amelyek ugyan valóban ígéretesek, de az angyal részvétele nélkül meghaladnák az erejüket és/vagy túlmenne a kockázatviselõ hajlandóságuk határain.

Nem terhelik meg adóssággal a vállalkozást Ugyanúgy, mint a kockázati tõkétõl kapott befektetés esetében, az így kapott pénz sem terheli adósságként a vállalatot, azt nem kell úgy viszszafizetni, mint egy hitelt, és kamatot sem kell fizetni érte. Ha a vállalkozás nem hozza meg a várt gazdasági eredményt, akkor azt ebbõl eredõen nem terheli visszafizetési kötelezettség. Az üzleti angyal osztozik a vállalkozás kockázatában, és ezzel együtt természetesen részesedik annak hasznából is. Éppen ezért a sikertelen vállalkozás számára ez a pénz rendkívül olcsó – érdemben valójában ingyen van –, a sikeresnek viszont számottevõen drágább lehet, mint a hitel. Ebbõl már nyilvánvalóan következik az is, hogy aki egészen biztos a vállalkozása sikerében, emellett pedig képes hitelhez jutni, képes viselni az azzal járó adósságszolgálati terheket, és mindehhez még hajlandó is maga viselni a kockázatokat, annak pusztán finanszírozási szempontból többnyire nem érdemes az üzleti angyalt a vállalkozásában beengednie. (Érdemes lehet viszont megtennie azért, hogy a vállalkozás hozzájusson az üzleti angyaltól kapható egyéb segítséghez.)

Nem a hitelképesség alapján finanszíroznak A kockázati tõkéhez hasonlóan befektetéseiknél az üzleti angyalok sem a vállalkozások hitel-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

képességét vizsgálják. Nem azt nézik, vajon képes lesz-e az a jövõ egy meghatározott pontján vagy szakaszán arra, hogy visszafizesse a neki adott tõkét és tudja-e addig is fizetni annak használati díját, a kamatot. Az õ üzleti stratégiájuk szerint a befektetett tõkéjüket és annak hozamát majd attól kell megkapniuk, aki megvásárolja tõlük a vállalkozásban, az azt keretbe foglaló vállalatban lévõ részüket. (A késõbbiekben kitérünk arra, hogy vannak, akik a befektetésükért, valamint a vállalkozás mûködését és fejlõdését segítõ esetleges egyéb közremûködésükért folyó jövedelemre is igényt tartanak.) Mindennek köszönhetõen, tõlük az olyan vállalat is kaphat finanszírozást, amely a piacon nem tud hitelhez jutni, mert nem tud a banki hitelbírálati követelményeket is kielégítõ bizonyosságot szolgáltatni arra, hogy jövõbeni üzletmenete képessé teszi majd az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítésére, továbbá mert nem rendelkezik sem a hitelképességhez elegendõ vagyoni fedezettel, sem pedig megfelelõ kezessel – már amennyiben a kérdéses vállalkozás várható növekedési képessége és egyéb sajátosságai megfelelnek az üzleti angyal elvárásainak.

A tõke kivonása sem terheli meg a vállalatot Az üzleti angyaloktól kapott finanszírozásnak is nagy gazdasági jelentõségû jellemzõje, hogy az még akkor sem növeli a vállalkozás terheit, amikor a befektetõ kivonja abból az oda befektetett tõkéjét. A befektetés üzleti konstrukciójának megfelelõen a tõkekivonás nem azon az úton valósul meg, hogy az üzleti angyal visszafizetteti magával a vállalkozással az abba befektetett tõkéjét, hanem olymódon, hogy egy másik befektetõnek eladja azt a tulajdonhányadot, amelyet a bevitt tõkéje ellenértékeként a vállalkozásban kapott. A vállalat szemszögébõl nézve ez nem jelent tõkekivonást, csupán a tulajdonos személye változik.

Szorosabban kötõdnek a vállalkozáshoz A kockázati tõke meglehetõsen nagy bukási aránnyal és ennek megfelelõen viszonylag nagy befektetési portfólióval dolgozik. Ezért jóllehet a kockázati tõkés számára nagyon is fontos minden egyes vállalkozás, amelybe a pénzét és esetleg annak fejlõdését segítõ közremûködését befektetette, az érdekeltsége végsõ soron mégiscsak ahhoz kötõdik, hogy a befektetési portfóliója egészében véve milyen teljesítményt ér el, összességében milyen hasznot hoz neki. Egzisztenciája ettõl függ, és csak ennek áttételén át az abban lévõ egyes vállalkozásoktól; legalább is abban az értelemben, hogy bármelyik vállalkozás bukását könnyedén elviseli, ha azt kellõen ellensúlyozza mások sikere. Alapvetõ üzleti stratégiájából és mûködési módjából már eleve következik: az egyes befektetéseinél nem vállal olyan mértékû kockázatot, hogy bármelyik cégének bukása önmagában veszélybe sodorhatná az õ egzisztenciáját. Mindezekkel szemben, az üzleti angyalok általában egy idõben csak egyetlen vagy legfeljebb igen csekély számú befektetéssel dolgoznak. Õk ezért még sokkal kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy a siker tekintetében, azaz a befektetéseik megtérülése vonatkozásában arra hagyatkozzanak, hogy a viszonylag sok esélyes között lesznek, amelyek majd csak bejönnek és azok majd ellensúlyozzák a veszteségeket, és ezen felül meg is hozzák a nyereséget. Éppen ezért õk sokkal erõsebben is kötõdhetnek a vállalkozáshoz, amelybe befektettek.

Nem nyomasztja õket külsõ eredetû teljesítménykényszer Ellentétben a kockázatitõke-cégekkel, az üzleti angyalok sokkal szabadabban, mások véleményétõl és értékítéletétõl sokkal inkább függetlenül hozzák meg a maguk üzleti döntéseit. Ebbéli mozgásterüket, döntéseik szabadságát nem

93

FEJLESZTÉSPOLITIKA

korlátozza annak a veszélye, hogy befektetõiknek elfogy a türelme, nem teljesül a hozamelvárása vagy hogy elveszítik a potenciális befektetõk bizalmát – hiszen nem támaszkodnak befektetõkre. Nem kevésbé meghatározó súlyú tényezõ emellett, hogy míg a kockázatitõkecégek számára szó szerint a túlélés vagy tönkremenetel kérdése az üzleti siker, õk általában az egzisztenciájukat illetõen nem függnek a vállalkozásfinanszírozó tevékenységük gazdasági eredményétõl, sõt valójában a befektetés kudarca még csak nem is jár reájuk nézve olyan következményekkel, amelyektõl komolyabban tartaniuk kellene. Igen jellemzõ módon jut ez kifejezésre abban a szófordulatban, hogy a szakirodalom azt a pénzt, amelyet az üzleti angyalok így befektetnek, gyakorta félig-meddig komolyan játszópénznek (play money) nevezi, abban az értelemben, ahogyan a tehetõsebbek szerencsejátékban tesznek fel olyan pénzeket, amelyek esetleges elvesztését valójában nem érzik meg.

AZ ÜZLETI ANGYALOK INDÍTÉKAIRÓL ÉS AZ ÖSZTÖNZÉSÜK LEHETÕSÉGEIRÕL Ahhoz, hogy megértsük az üzleti angyalok vállalkozásfinanszírozó és -fejlesztõ tevékenységét, értenünk kell az ebben szerepet játszó indítékaikat. Még inkább szükséges ez ahhoz, hogy átlássuk, milyen eszközökkel ösztönözhetõ e tevékenységük. A kockázatitõke-cégek esetében teljesen egyértelmû, milyen indíték áll a tevékenységük mögött. Az azt mozgató érdekeltségük mindig egy és ugyanaz. Abból következik, hogy maguk is nyereségérdekeltségi rendszerben dolgozó gazdálkodó szervezetek, mint az árutermelés más szereplõi, és ezért a tevékenységük végsõ indítéka mindig az üzleti haszon szerzése. Azoknál, amelyek a piacról szerzik be a szükséges forrást, versenyben az egyéb pénzügyi közvetítõkkel, ehhez kapcsolódik még az elõzõek-

94

ben vázolt teljesítménykényszer is. Az üzleti angyalok tevékenységének mozgató rugóit tekintve viszont a kép már egyáltalán nem ilyen egyszerû, egysíkú. Azok az indítékok, amelyek az õ befektetési döntéseiket hajtják, és amelyek alapján aktív szerepet is vállalnak vállalkozások fejlesztésében, felvirágoztatásában, már kevésbé kötõdnek csupán egyazon célhoz.

Tõkenyereségért – amint a nagyobb testvér is teszi Az üzleti angyalok esetében is a vállalkozásfejlesztõ tevékenységük legerõsebb hajtóerejét alkotó indítékot a leggyakrabban az a törekvés jelenti, hogy haszonra tegyenek szert. Ennek eszközeként szolgál számukra a tõkenyereség elérése. A kockázati finanszírozás általános mûködési módjával összhangban ezt a tõkenyereséget õk is annak révén szerzik meg, ha a pénzükkel – és többnyire az aktív részvételükkel – mûködõ vállalat megerõsödik és ennek köszönhetõen az abban birtokolt, a befektetéseik fejében szerzett tulajdonhányaduk felértékelõdik. Reájuk is érvényes azonban, hogy e tõkenyereséghez csak akkor juthatnak hozzá, ha találnak is olyan vevõt, aki, illetve amely a szóban forgó tulajdonhányadot ennek megfelelõ áron megvásárolja. Az elemzések egybehangzóan megerõsítik ugyanakkor azt is, hogy az üzleti angyalok számottevõ hányadát egyéb, az elõzõtõl eltérõ indítékok is hajtják.

Folyó jövedelemért Vannak közöttük olyanok, akiknél fontos vagy éppen alapvetõ indíték lehet, hogy folyó jövedelmet húzhassanak a vállalkozásból. Attól függõen, hogyan építik fel, milyen jogi keretekbe ágyazzák a kérdéses céggel fennálló kapcsolataikat, ennek többféle lehetõsége is megnyíl-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

hat elõttük. Ilyen lehetõséget teremt, ha a cég nyereségesen mûködik, és nyereségébõl a gazdasági társaság mûködési szabályai szerint osztalékot fizet a tulajdonosainak. Ha az üzleti angyal a befektetése fejében a cégben tulajdonhányadot szerzett és így maga is tulajdonossá vált, ebben a minõségében jogosult az osztalékra. Más, szintúgy a céggel kötött megállapodás jogi keretei között megvalósítható mód, hogy az üzleti angyal az annak mûködését/fejlõdését segítõ közremûködéséért díjazást kap attól. Jogcímként szolgálhat, ha az üzleti angyal munkaviszonyt létesít a céggel, de kaphat a közremûködéséért díjazást más jogviszony keretében is. Magától értetõdik emellett, hogy ha az üzleti angyal bizonyos közremûködéséért díjazást kap a cégtõl, ez semmiben sem érinti azt a jogát, hogy tulajdonosi minõségében részesedjék annak nyereségébõl is, vagyis osztalékot is kapjon.

Nem mindig csak a pénzért teszik Az elemzések kiemelik, hogy az üzleti angyalokat e tevékenységükben hajthatják olyan indítékok is, amelyek a kockázatitõke-cégek esetében általában fel sem merülhetnek. Ezek közös vonása – amely egyben a kockázatitõkecégektõl el is választja õket –, hogy mögöttük nem a haszonszerzésre való törekvés áll, hanem az emberi természet sajátosságaiban gyökereznek. Meglehetõsen sokak számára fontos hajtóerõ – és így egyáltalán nem ritka indítékul szolgál az a törekvés –, hogy az üzleti angyal tevékenysége révén élményekre tegyenek szert. Különösen fontos lehet e tekintetben – és az elemzõk meglehetõsen gyakori indítéknak is tekintik azt az igényt – a sikerélmény. A lényeg itt mindenképpen az, hogy a vállalkozás sikerében a saját üzleti tehetségük látványos bizonyságát keresik. Az erre törekvõk között vannak, akik elsõsorban önmaguknak akarják megmutatni, hogy ké-

pesek ilyen jelentõs eredmények elérésére. Mások ezt fõként a környezetük elõtt vagy éppen a világ szemében akarják bizonyítani. Hasonlóképpen emberi – és az intézményes kockázati tõkétõl idegen – indítékként hajt bizonyos üzleti angyalokat szerepvállalásukkal járó izgalom, amely azzal jár, hogy részt kapnak egy vállalkozás irányításában, ennek révén lehetõségük nyílik döntések meghozatalára, illetve mások döntéseit befolyásolják és viselik az ezzel járó felelõsséget is. Többségük számára ez nem újdonság. Mint utaltunk rá, az üzleti angyalok nagy hányadát olyanok teszik ki, akik mögött sikeres üzleti múlt áll. Vagy sikeres vállalkozók voltak, vagy annak köszönhetõen, hogy korábban vezetõ beosztásban irányították jelentõs gazdasági súlyú vállalkozások üzleti tevékenységét. Õket az az igény hajtja, hogy ismét a küzdõtéren érezhessék magukat, érezzék az ütközetekre való felkészülés feszültségét, a csata izgalmát, a gyõzelem örömét. Mások viszont, akiknek ebben még nem volt része, annak lehetõségét keresik, hogy mindezt most megízlelhessék. Szintúgy az emberi indítékok sorába tartozik: vannak, akik magát az értelmes és tartalmas elfoglaltságot keresik, jelesül annak a lehetõségét, hogy számukra vonzó üzleti/szakmai tevékenységgel tölthessék az idejüket. Az üzleti angyalok tevékenységében sajátos indítékul szolgálhat a szociális érzékenység is – derül ki a kutatásokból. Ennek érvényesüléseként hajthatja õket az a törekvés, hogy a befektetésükkel olyan vállalkozás elindulását, illetve fejlõdését mozdítsák elõ, amely a társadalom számára hasznos terméket, szolgáltatást állít elõ vagy számottevõen javítja az élet jó minõségéhez fontos termékekbõl, szolgáltatásokból az ellátást. Hasonlóképpen lehet indíték az is, ha a szóban forgó vállalkozás léte és tevékenysége a társadalom szempontjából kedvezõ hatásokat hoz létre. Jellegzetes példája lehet ennek a munkahelyteremtés vagy éppen bizonyos hátrányos helyzetû csoportok, rétegek munkához

95

FEJLESZTÉSPOLITIKA

jutási lehetõségeinek javítása. Jelentõs erejû indíték lehet az is, ha a kérdéses vállalkozás léte, fejlõdése kedvezõ hatással van arra a közösségre, amelyben maga az üzleti angyal is él. (Valójában teljesen érdektelen lenne azt elemezni, hogy az itt vázolt, a szociális érzékenységhez sorolt indítékok mögött mindig valódi önzetlenség áll, vagy éppen így akar az üzleti angyal olyan elõnyökhöz jutni, mint a jó hírnevének, tekintélyének erõsödése vagy éppen a befolyásának a növekedése. Ha a segítségével mûködõ vállalkozás fejlõdik, ha annak tevékenysége és piaci magatartása tisztességes, akkor az angyal ebben játszott szerepe hasznos a társadalom számára, és ezen nem változtat, hogy vajon önzetlensége makulátlan-e.) A vázoltakból az is nyilvánvaló: az üzleti angyalok indítékai között számottevõ szerepe van annak az igénynek is, hogy a közösség, amelyben élnek, elismerje és megbecsüléssel övezze a teljesítményüket.

Ösztönzés, támogatás Az üzleti angyalok vállalkozásfejlesztõ és -finanszírozó tevékenységére is maradéktalanul érvényes: ha optimális mértékben ki akarjuk bontakoztatni annak a nemzetgazdaságra gyakorolt kedvezõ hatásait, akkor ezért tenni is kell. Más országok gyakorlata azt mutatja: ebben szükség van a közösségi szektor és az annak megjelenítõjeként eljáró kormányzat szerepvállalására, ösztönzõ és segítõ közremûködésére is. Ennek célszerû eszközeit nyilvánvalóan az üzleti angyalok indítékaiból lehet levezetni. Érdekeltségük legáltalánosabb eleme a befektetésük megtérülésébõl származó vagyoni gyarapodás. Az ehhez illeszkedõ eszköz az ilyen befektetéseket ösztönzõ adókedvezmények rendszere. Adókedvezmény nyújtása azonban mindig és mindenütt igen kényes kérdés, hiszen a költségvetés elosztása végsõ soron zéró

96

összegû játszma, és a kedvezményezett csak mások rovására juthat ilyen elõnyhöz. A kritikus kérdés, hogy a közvetlen bevételekrõl való ilyen lemondás milyen elõnyöket – például késõbbi bevételeket – hoz a közösség számára. Érdemes ehhez megvizsgálni más országok tapasztalatait, és ebben valószínûleg az Egyesült Királyság a legjobb példa. A kilencvenes évektõl az ottani pénzügyi, valamint a kereskedelmi és ipari tárca kéz a kézben keresték a gazdasági fejlõdés ösztönzésének célszerû eszközeit, és ennek keretében ilyen adókedvezményeket is rendszerbe állítottak. Amint utaltunk rá, az üzleti angyalok mûködéséhez és szintúgy ahhoz, hogy az ilyen befektetést keresõ cégek rájuk találjanak, létfontosságúak azok a kapcsolatteremtõ hálózatok, információs rendszerek és az ezeket mûködtetõ szervezetek, amelyek rendeltetése, hogy segítsék ezt az egymásra találást. Az üzleti angyalok számára ugyanakkor komoly terhet jelenthetnek az ezekkel járó költségek és számottevõen megnövelnék a tevékenységük tranzakciós költségeit. Arra sem igen mutatkozik mûködõképes megoldás, hogy a befektetést keresõ cégekre lehessen ráterhelni e költségek részétegészét. A közösségi ösztönzõ/segítõ eszközök között ezért igen fontos és hatékony lehet, ha a központi és/vagy a helyi szervek pénzzel és/vagy más eszközökkel támogatják ezeknek a kapcsolatteremtõ szervezeteknek, intézményeknek a mûködését, vagy éppen részbenegészben maguk ellátják annak feladatait. Példákat és tapasztalatokat ehhez is viszonylag bõven találhatunk az Egyesült Királyságban és természetesen számos más országban is.

ADÓZÁSI MORÁL, TELJESÍTMÉNYELTITKOLÁS Mint láttuk, az üzleti angyalok elsõ számú befektetési indítéka, hogy a cég megerõsödésével, gazdasági teljesítménye, jövedelemtermelõ ké-

FEJLESZTÉSPOLITIKA

pessége erõteljes javulásával tõkenyereségre tegyenek szert. Erre azonban leginkább csak annak révén van esélyük, ha a cég növekvõ teljesítménye olyannyira nyilvánvalóvá válik mások számára is, hogy azok érdemesnek ítélik befektetni abba, azaz megvásárolni az üzleti angyaltól az õ részesedését. Itt kerül az üzleti angyalok érdekeltsége, befektetési hajlandósága közvetlen kapcsolatba vagy éppen konfliktusba az adott területen érvényesülõ adózási morállal. Nekik a tõkenyereség eléréséhez az kell, hogy a cég a könyveiben kimutassa a növekvõ teljesítményét. Ha viszont a cég inkább részbenegészben el akarja kerülni az adózást, akkor érdekelt lehet a teljesítményének eltitkolásában. Természetesen egyáltalán nem kizárt, hogy egy (látszólag) kevéssé nyereséges cégre is akad befektetõ, az üzleti angyal számára azonban ez a változat többnyire sokkal rosszabb hozamesélyeket ígér.

AZ INFRASTRUKTÚRA JELENTÕSÉGE Az üzleti angyalok befektetési döntéseiben nagy jelentõséget kaphat az is, milyen az ország vagy a szóban forgó országrész infrastruktúrája. A jelentõs növekedési képességû vállalkozások számára a tevékenységük sikerének elengedhetetlen – bár önmagában természetesen nem elégséges – feltétele, hogy könynyen, hatékonyan és minél ésszerûbb költségráfordítással tudják kiépíteni és mûködtetni gazdasági, fõként termelési kapcsolataikat. Ez egyaránt megköveteli a köztük és a tényleges, valamint a továbbiakban számításba jöhetõ értékesítési és beszerzési piacaik közötti jó szállítási és közlekedési lehetõségeket, valamint azt, hogy hasonlóképpen jók legyenek a kommunikációs lehetõségeik valamennyi, számukra érdekes piac valamennyi számukra érdekes szereplõjével. Ez természetesen minden vállalkozásra érvényes, amelynek üzleti tevékenysége nem marad meg a szûk környezete keretei

között, s nem pedig az üzleti angyalok részvételével mûködõk sajátossága, viszont olyan tényezõ, amely meghatározó szerepet játszik abban is, milyenek lehetnek a várható mûködési és növekedési esélyei annak a vállalkozásnak, amelyet az üzleti angyalnak befektetésre felkínálnak. Az üzleti angyalok számára azonban további sajátos jelentõsége is van annak, milyen a szóban forgó térség infrastruktúrájának minõsége, és ez önmagában is nagy szerepet játszhat a befektetési döntéseikben. Amint arra utaltunk, nagy hányaduk valamilyen módon és mértékben segíti a befektetésével mûködõ vállalat tevékenységét, fejlõdését és növekedését. Csekély kivételtõl eltekintve megkövetelik: folyamatosan figyelemmel kísérhessék annak mûködését, megfelelõ betekintést kapjanak abba. Nagy hányaduk szintúgy megköveteli: részt vehessen annak irányításában, s különösen azt, hogy beleszólást kapjon a stratégiai döntések meghozatalában. Mindezen igények teljesülésében értelemszerûen elengedhetetlen feltétel: közte és a vállalkozás között az infrastruktúra kielégítõen jó közlekedési és kommunikációs lehetõségeket biztosítson. Hiába hajlandók a kérdéses vállalkozás tulajdonosai arra, hogy biztosítsák a befektetõ számára ezeket a jogokat, megosszák vele a vállalkozás irányítását és felügyeletét, ha az infrastruktúra túlságosan megnehezíti a kapcsolattartást vagy éppen azt, hogy az üzleti angyal személyesen is ott tudjon lenni a döntések meghozatalánál, valamint – szükség vagy a saját igényei szerint – a vállalkozás tevékenységeinek színhelyein. Ha úgy látja, ez a számára túlságosan nehézkesnek, megbízhatatlannak vagy ésszerûtlen mértékben idõrablónak, illetve költségesnek ígérkezik, ez elegendõ lehet ahhoz, hogy ne fektessen be ebbe a vállalkozásba. Magától értetõdik: senki nem fog jelentõsebb ráfordítással infrastruktúrát fejleszteni az üzleti angyalok aktivizálásának kedvéért. A döntések meghozatalánál viszont érdemes

97

FEJLESZTÉSPOLITIKA

lehet számolni azzal is, az infrastruktúra-fejlesztéseknek lehet ilyen hozadéka is, az üzleti angyalok tevékenysége pedig segítheti a gazdaságfejlesztési célok elérését.

látják, megtörténhet: a bírói döntést nem a gazdasági összefüggések, tényezõk szakszerû és alapos értékelése vezeti.

A társadalmi értékítélet szerepe A jogbiztonság kritikus jelentõsége A befektetõ és a pénzével mûködõ cég kapcsolatában elkerülhetetlenül megjelenik az úgynevezett megbízó-ügynök viszony problematikája, jelesül az, hogy a cég vezetõi mintegy a befektetõ ügynökeként gazdálkodnak az õ pénzével. Maradéktalanul érvényes ez az üzleti angyalokra is. Ezért számolniuk kell annak eshetõségével is, hogy olyan vitába keverednek a befektetésükkel mûködõ céggel vagy annak vezetõivel, amelynek eldöntéséért bírósági úthoz kell folyamodniuk. Ez a befektetési hajlandóságukat illetõen kritikus jelentõségû tényezõvé teszi számukra a jogbiztonság és a jogszolgáltatás minõségét. Nekik természetesen már az is elfogadhatatlan, ha a bírósági út hosszan elhúzódik, ha az ellenérdekû félnek módjában áll azt hosszan elnyújtani, hiszen ezzel hosszú idõre elesnek attól, hogy érvényesíthessék vitatott követeléseiket, jogaikat, és eközben számukra kedvezõtlen, visszafordíthatatlan változások is bekövetkezhetnek a befektetésükkel mûködõ cég sorsában, teljesítményének, jövedelemtermelõ képességének, értékének alakulásában. Még inkább elfogadhatatlan, ha úgy

Mint vázoltuk, az üzleti angyalok egy részének motivációjában jelentõs szerepe van annak a törekvésnek is, hogy társadalmi megbecsülést vívjanak ki maguknak. Ez azonban csak olyan társadalmi környezetben teljesülhet, amelynek értékrendje komoly megbecsülést biztosít azoknak, akik jelentõs gazdasági teljesítményt érnek el, valamint akiknek tevékeny részük van ilyen teljesítmények létrehozásában. Ha õszintén magunkba nézünk, könnyû megítélni, mennyiben teljesül ez itt és most, és milyen közmegbecsülésre számíthatnak azok, akik jelentõs befektetési kockázatok vállalásával és esetleg kemény munkával járulnak hozzá cégek sikerre viteléhez. Könnyû megítélni azt is, milyen nagy szerepe van a médiának a társadalmi értékrend formálásában, a szerepmodellek rangsorában – így egyebek közt abban, hogy az értékrendben hol helyezkednek el például az igen erõteljes marketingmunkával felépített sztárok és hol a sikeres vállalkozók, befektetõk. Az értékrendrõl viszont tudjuk, hogy alakítható. Ehhez koncepció kell, sok szaktudás – ami vitathatatlanul megvan nálunk is –, és (sajnos) nem kevés pénz.

IRODALOM Benchmarking business angels, Best Reports No 1, 2003, European Commission

Entrepreneurial Behaviour & Research, Volume 2. No. 2., pp. 6–33

BENJAMIN, G. A. – MARGULIS, J. (2005): Angel Capital – How to Raise Early-Stage Private Equity Financing, John Wiley & Sons

KOSZTOPULOSZ A. (2006): A bankszektor és az informális kockázatitõke-piac, A Bankszektor és stakeholderei, SZTE Gazdaságtudományi Kar Közleményei, 206–231. oldal

HARRISON, R. T. – MASON, C. M. (1996): Developments in the promotion of informal venture capital in the UK, International Journal of

98

MASON, C. M. – HARRISON, R. T. (2002): Is it worth it? The rates of return from informal venture

FEJLESZTÉSPOLITIKA

capital investments, Journal of Business Venturing 17, pp. 211–236 MASON, C. M. – HARRISON, R. T. (2004): Does investing in technology-based firms involve higher risk? An exploratory study of the performance of technology and non-technology investments by business angels, Venture Capital, October–December, Volume 6, No. 4, pp. 313–332 MASON, C. M. – HARRISON, R. T. (2002): Barriers to investment in the informal venture capital sector, Entrepreneurship & Regional Development, 14, pp. 271–287

MASON, C. M. – HARRISON, R. T.: Stimulating 'Business Angels', Venture Capital and Innovation, OCDE/GD(96)168, pp. 54–79 MANSSON, N. – LANDSTRÖM, H. (2006): Business Angels in a Changing Economy: The Case of Sweden, Venture Capital, October–December, Volume, 8, No. 4, pp. 281–301 OSMAN P. (1998): Az üzleti angyalok tevékenysége és befektetéseik szerepe a kis- és kisebb közepes vállalkozások létrehozásában, fejlesztésében, Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság

Tisztelt Szerzõ!

Megköszönjük, hogy publikációjával hozzájárul megújuló szakfolyóiratunk céljainak valóra váltásához. Szíves figyelmébe ajánljuk a kéziratok megjelenésére vonatkozó elvárásainkat. A Pénzügyi Szemlében megjelenõ cikkek, tanulmányok terjedelme legfeljebb 50 000 leütés lehet (szóközzel), alsó határt nem szabunk meg. A szöveget megfelelõ tagolással (címek, alcímek szerepeltetésével) kérjük. Nélkülözhetetlen a felhasznált irodalom, a hivatkozások gondos összeállítása, amely tartalmazza • a szerzõ(k) nevét (külföldieknél a vezetéknév után, vesszõvel elválasztva, a keresztnévnek csak a kezdõbetûjét), • a megjelenés évszámát, • a hivatkozott mû, publikáció teljes címét, • (szak)könyvként vagy más kiadványként, illetve azok részeként való megjelenés esetén a kiadó megnevezését, a kiadás helyét, • (szak)folyóiratban közreadott mûnél értelemszerûen a folyóirat megnevezését, a megjelenés hónapját (vagy éven belül a sorszámát, amelyiket a folyóirat használja), • minden esetben azt, hogy hányadik oldalra (oldalakra) történik a hivatkozás. Mind a táblázatokat, mind pedig az ábrákat szíveskedjen címmel ellátni és folyamatosan számozni (a hivatkozást a szövegen belül is megjelentetni), valamint feltüntetni a mennyiségi értékek mértékegységét. Az ábrák, diagramok adatsorait Excel-programban mellékelje. Az adatok forrását és a táblázatokra, ábrákra vonatkozó megjegyzéseket közvetlenül a táblázatok, ábrák alatt kérjük elhelyezni. Tisztelt Szerzõ! Szíveskedjen közölni foglalkozását, munkahelyét, esetleg beosztását, tudományos fokozatát és olyan további szakmai-tudományos jellegû ténykedését, tisztségét, amelyek megjelentetését igényli az e számunk szerzõi címû összeállításban. A publikációkat e-mailen, Word-fájlban tudjuk fogadni.

99

FELÜGYELET ÉS ELLENÕRZÉS

Joanna Richardson1

Az Európai Unió költségvetése – az integrált ellenõrzési rendszer kialakítása

A

ALAPOK ÉS FEJLEMÉNYEK

Az Európai Unió költségvetése, jogi és mûködési környezete összetett és egyedi. A pénzügyi és ellenõrzési keretrendszer a költségvetési eszközök egységesítésével, a közös politikák fejlõdésével és az intézményközi harmonizációjának alakulásával összhangban alakult ki. A költségvetési eljárásban részt vevõ felek (Tanács, Parlament és a Bizottság) az alapító szerzõdések2 eredményeképpen jöttek létre. A Luxembourgi Szerzõdés rendelkezett a költségvetési döntéshozói hatalomról, amelyet késõbb, 1975-ben a Brüsszeli Szerzõdés,3 módosított, amely a jelenleg érvényben levõ szabályokat fektette le. A Brüsszeli Egyezmény a költségvetés ellenõrzését az Európai Számvevõszék feladatkörébe utalta. A költségvetési és pénzügyi keretrendszer további fontosabb módosítására 1988-ban4 került sor a költségvetés rendjérõl szóló intézményközi megállapodás (IIA) keretében. Ennek az intézkedésnek célja az intézményközi együttmûködés fejlesztése, a költségvetési rend és irányítás javítása volt úgy, hogy a költségvetési rendért a Parlament, a Tanács és a Bizottság közösen vállal felelõsséget. A megállapodás megállapítja a pénzügyi keretrendszert az azt végrehajtó rendelkezésekkel együtt, valamint ismerteti az együttmûködési és egyeztetõ eljá-

100

rásokat a költségvetéssel kapcsolatos kérdéseket illetõen. A reformokat részben a közösség 1986-ban történõ bõvítése (Spanyolország és Portugália) és a bõvítéssel járó ambíciók – mint például az egységes piac és a társadalmi kohézió – motiválták.

A 2007. ÉVI EU-KÖLTSÉGVETÉS STRUKTÚRÁJA Az Európai Unió általános költségvetését a szerzõdések és a költségvetési rendelet5 rendelkezéseinek megfelelõen hajtják végre. 2007-ben készül elõször a többéves pénzügyi keretrendszer szerinti költségvetés a pénzügyi terv (pénzügyi keretterv) keretében, amely a 2013-ig tartó idõszakot öleli fel, és ez lesz a kibõvített, 27 tagállamból álló EU elsõ költségvetése. A 2007. évre vonatkozóan az Európai Unió éves költségvetésében a kötelezettségvállalási elõirányzatok 126,5 milliárd eurót tesznek ki [amely a kibõvített EU bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 1,08 százaléka]. A költségvetés lehetõvé teszi, hogy az EU a tagállamok által meghatározott tevékenységeket, programokat és projekteket finanszírozza. (Lásd 1. ábra) Bár mértéke csökkenõ, a legnagyobb költségvetési kiadás a közös agrárpolitikával kapcsolatos. Az EU fõ prioritása a növekedés és foglal-


1. ábra

AZ EU 2007. ÉVI ÁLTALÁNOS KÖLTSÉGVETÉSE

Adminisztráció 5,5% Az EU mint globális partner 5,4%

A természeti erõforrások megõrzése és kezelése 44,4%

Szabadság, biztonság és jogérvényesülés 0,5%

Uniós polgárság 0,5%

Kompenzáció 0,4%

Versenyképesség a növekedésért és foglalkoztatásért 7,4%

Kohézió a növekedésért és foglalkoztatásért 39,5%

koztatás; a lisszaboni stratégia által meghatározott programot a költségvetés is tükrözi. Programok új generációját indították el a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló európai térség megvalósítása érdekében, és az uniós polgársághoz számos olyan program kapcsolódik, amely elõsegíti az EU jobb megértését és amely az uniós polgárok napi problémáival foglalkozik. Az EU globális partneri szerepének köszönhetõen egyre nagyobb összegeket szánnak olyan területekre, mint például a humanitárius segítségnyújtás, a közös kül- és biztonságpolitika és a stabilitási eszköz. A 2006. május 17-én elfogadott, a 2007–2013 közötti idõszakra vonatkozó pénzügyi terv a következõ három prioritást határozta meg. XAz egységes piac integrálása a fenntartható növekedés tágabb célkitûzésébe (beleértve a foglalkoztatással, a kutatással és oktatással kapcsolatos versenyképességre és kohézióra vonatkozó politikákat is). YAz uniós polgárság koncepciójának kidolgozása (szabadságokra, biztonságra és jogérvényesülésre irányuló politika). ZKoherens szerep kialakítása Európa – mint globális játékos – részére (beleértve a külsõ fellépéseket és az elõcsatlakozási eszközöket).

A KÖLTSÉGVETÉSI ELJÁRÁS Az EU költségvetésével kapcsolatos döntéshozási és végrehajtási eljárásban részt vesz az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság. A költségvetés végrehajtása és az ellenõrzési ciklus 3 éves idõszakra vonatkozik. (Lásd 2. ábra)

Elkészítés és elfogadás Az EK szerzõdései6 meghatározták a költségvetési eljárást, és a költségvetési hatóságon belül két egységet állapított meg: a Miniszterek Tanácsát és az Európai Parlamentet. A költségvetési eljárás elsõ lépéseként a Bizottság megkezdi a költségvetés tervezetének elkészítését. A Bizottság elkészíti a költségvetés elõzetes tervezetét a stratégiai tervezési ciklus részeként. Az eljárás célja a politikai prioritások és a forrásfelosztás kapcsolatának erõsítése. A parlamentáris orientációs vita eredményeképpen elfogadott és a biztosok testülete által érvényesnek talált éves politikai stratégiával összhangban a Bizottság megállapítja az elõzetes költségvetési tervezetet.

101


2. ábra

A KÖLTSÉGVETÉSI CIKLUS

Számvevõszék: a pénzügyi számlákat és tranzakciókat ellenõrzi, kibocsátja a megbízhatósági nyilatkozatot (248 ECT)

ORIENTÁCIÓS VITA (n–2 december)

APS-HOZZÁJÁRULÁS (n–1 január) ÉVES POLITIKAI STRATÉGIA (n–1 február) ELÕZETES KÖLTSÉGVETÉSI TERVEZET (n–1 március)

EK ÉVES BESZÁMOLÓJA (n+1 július)

MUNKAPROGRAM (n–1 november)

VÉGREHAJTÁS ÉS NYOMONKÖVETÉS (n. év)

Az elõzetes költségvetési tervezetet megvizsgálja a Tanács. Ezt követõen elkészítik a költségvetési tervezetet. A kötelezõ kiadásokat, azaz a szerzõdésekbõl vagy az azokkal kapcsolatosan elfogadott jogi aktusokból szükségszerûen felmerülõ kiadásokat mindhárom intézménynek (Bizottság, Tanács és Parlament) jóvá kell hagynia, de a végsõ döntést a Tanács hozza. A tervezeti szakaszban munkához lát a Parlament. Az elsõ olvasat a nem kötelezõ kiadásokra vonatkozóan módosításokat, illetve a kötelezõ kiadásokra vonatkozóan javasolt módosításokat eredményezhet. Ezt követõen a Tanács elvégzi a költségvetési tervezet második olvasatát és a Parlament által az elsõ olvasat során megszavazott módosítások és javasolt módosítások figyelembevételével változtatásokat hajthat végre. A tervezetet ekkor második olvasat céljából visszaadják a Parlamentnek, ahol a munka nagy részét – elsõsorban a nem kötelezõ kiadásokra vonatkozóan – a Költségvetési Bizottság végzi. Ha a Parlament megszavazza a költségvetés tervezetének elfogadását, akkor azt végre lehet hajtani. Ha nem szavazza meg, a Parlament kér-

102

• Az EP mentesítést ad a Bizottság részére (276 ECT) • A Tanács és az EP elfogadja a költségvetést.

A Bizottság végrehajtja a költségvetést, és átfogó felelõsséget vállal a végrehajtásért

heti egy új tervezet benyújtását, illetve – szükség esetén – átmeneti intézkedések végrehajtását az új költségvetési évvel kapcsolatosan a harmadik olvasat lezárásáig. Az egész eljárás háromoldalú egyeztetésen alapul, amelyet az intézményközi megállapodás (IIA) határozott meg a három intézmény kommunikációja és együttmûködése javításának céljából.

Végrehajtás és irányítás A költségvetés elfogadását követõen az Európai Bizottság elkezdheti annak végrehajtását. Az éves politikai stratégia felsorolja a fõbb politikai kezdeményezéseket, és ismerteti a célkitûzések megvalósítására elõirányzott erõforrásokat. A politikai prioritásokat és a fõ kezdeményezéseket a Bizottság szolgálatainak éves irányítási terveiben fogalmazzák meg operatív módon. Míg az Európai Bizottság átfogóan felelõs a költségvetés végrehajtásáért (EK Szerzõdés, 274. cikk), a kiadások több mint 80 százalékát ténylegesen a tagállamok, harmadik országok és egyéb nemzetközi intézmények hajtják végre. A tagállamok együttmûködnek a Bi-


zottsággal annak érdekében, hogy az elõirányzatok felhasználása a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás alapelveinek megfelelõen történjen. Az EU költségvetési rendelete különféle irányítási módot határoz meg a költségvetés leghatékonyabb módon való végrehajtására vonatkozóan a következõk szerint. X Központi irányítás, amely tovább bontható közvetlen központi irányításra (ahol a pénzt közvetlenül a Bizottság szervezeti egységei költik el) és közvetett központi irányításra (ahol a költségvetés végrehajtása végrehajtó hivatalokon és nemzeti tagállami közintézményeken keresztül történik). Y Megosztott irányítás, ahol a költségvetést a tagállamok irányítják (például az Európai Mezõgazdasági Orientációs és Garanciaalap és a Strukturális Alapok esetében). Z Nem központosított irányítás, ahol a költségvetés irányítását átruházzák a harmadik országokra, mint például külsõ fellépések és elõcsatlakozási támogatások esetén. [ Közös irányítás, ahol a végrehajtásért nemzetközi intézmények felelnek. A megosztott és a nem központosított irányítás esetén a végrehajtást a tagállamokra vagy harmadik országokra bízzák, és a Bizottságnak meg kell gyõzõdnie arról, hogy a költségvetést a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás szabályainak és alapelveinek megfelelõen hajtják végre. Az EU-források további védelme érdekében pénzügyi kiigazítási mechanizmust alkalmaznak a szabálytalanságok helyesbítése céljából.

Költésgvetési mentesség A ciklus a Parlament által adott költségvetési mentességgel zárul, amely felmenti a Bizottságot a költségvetés irányításával kapcsolatos további kötelezettségei alól. A Parlament jogosult arra, hogy felhívja az EU-intézményeket és -testületeket, hogy számot adjanak a költ-

ségvetés elköltésérõl, valamint megvizsgálja az Európai Számvevõszéknek a költségvetés végrehajtásáról szóló éves jelentését. A Parlament eldönti, hogy jóváhagyja-e azt, hogy a Bizottság miként kezeli az elõzõ pénzügyi év költségvetését.

A BELSÕ ELLENÕRZÉSI ÉS AZ AUDIT-KERETRENDSZER 2000-ben a Bizottság széles körû adminisztratív reformot7 vezetett be. Az adminisztratív reformmal foglalkozó fehér könyv öt fõ alapelvet javasolt: nyitottság, részvétel, elszámolhatóság, hatékonyság és koherencia. Egy független Belsõ Ellenõrzési Szolgálatot, valamint belsõ ellenõrzési részlegeket (IAC) hoztak létre a Bizottság egyes szolgálatain belül annak érdekében, hogy a belsõ ellenõrzés megfelelõen mûködjön és értékelése rendszeresen és független módon történjen.8 A cél az elszámolhatóságnak a felelõs szervezeti egységhez való hozzárendelése volt. A 2002ben érvénybe lépõ szabályok eltörölték a központi elõzetes pénzügyi ellenõrzési funkciót. A fõigazgatók – mint felhatalmazás által engedélyezésre jogosult tisztviselõk – teljes körû felelõsséget vállalnak a területükön végrehajtott tranzakciókért, a számvitelért felelõs tisztviselõ felelõs a számviteli szabályok megállapításáért, a számviteli rendszerek jóváhagyásáért és az intézményi pénzügyi kimutatások elkészítéséért. Minden egyes fõigazgató vagy szolgálatvezetõ éves tevékenységi jelentést ad ki a fõigazgatóság/szolgálat környezetérõl, a megvalósított célkitûzésekrõl, illetve az irányítással és ellenõrzéssel kapcsolatos kérdésekrõl is számot ad. A jelentés kiadásakor az engedélyezésre jogosult tisztviselõ aláír egy nyilatkozatot, amely szerint saját megítélése és a rendelkezésére álló adatok (belsõ ellenõrzés, utólagos ellenõrzés, belsõ ellenõrzési részleg munkája, IAS és a Számvevõszék jelentései) alapján

103


•kellõ bizonyosságot szerzett arról, hogy a beszámolóban szereplõ információk megbízható és valós képet adnak a fõigazgatóság vagy a szolgálat helyzetérõl, valamint •az erõforrásokat az eredetileg kitûzött célokra a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás alapelveinek megfelelõen használták fel, illetve •az alkalmazott ellenõrzési eljárások biztosítják a szükséges garanciákat az alapul szolgáló ügyletek jogszerûségéért és szabályszerûségéért. A Belsõ Ellenõrzési Szolgálat (IAS) függetlenségét a pénzügyi rendelet mondja ki, és ez szerepel az IAS alapszabályában is. AZ IAS feladata az Európai Bizottságon belül létezõ belsõ ellenõrzési rendszerek auditálása azok hatékonyságának, illetve a Bizottság szervezeti egységei teljesítményének felmérése céljából a politikák, programok és tevékenységek végrehajtását illetõen a folyamatos fejlõdés megvalósítását szem elõtt tartva. Az IAS alapszabályának értelmében a szolgálat bármilyen szükségesnek vélt ellenõrzési megközelítést alkalmazhat (pénzügyi ellenõrzés, operatív ellenõrzés, integrált ellenõrzés, informatikai ellenõrzés stb.) az Európai Bizottság munkájának bármely területén a belsõ ellenõrzés minden aspektusára kiterjedõen. A Bizottság évente jelentést készít az Európai Parlament és a Tanács részére az elvégzett belsõ ellenõrzési munkával és a meglevõ ajánlások alapján történõ nyomon követési tevékenységgel kapcsolatosan. A Bizottság által nyújtott bizonyosság mellett az Európai Számvevõszék szintén végez ellenõrzési munkát a költségvetéssel kapcsolatosan. Fõ feladata az uniós tevékenységek finanszírozásának ellenõrzése, valamint az EU költségvetése megfelelõ módon történõ megvalósításának biztosítása, azaz az EU bevételeinek és kiadásainak jogszerûségét és a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás keretében történõ megvalósulását vizsgálja. A Szerzõdés elõírja, hogy a Számve-

104

võszék az elszámolás megbízhatóságát, valamint az alapjául szolgáló ügyletek jogszerûségét és szabályszerûségét igazoló nyilatkozatot (DAS) bocsásson ki az Európai Parlament és a Tanács részére.

A BELSÕ ELLENÕRZÉS FEJLÕDÉSE – AZ EGYSÉGES ELLENÕRZÉS MEGVALÓSÍTÁSA FELÉ A Bizottság átfogó pénzügyi keretrendszerének fejlõdésével párhuzamosan alakultak a belsõ ellenõrzési eljárások, amelyek célja a költségvetési kiadások megbízhatóságának és szabályszerûségének biztosítása. (Lásd 3. ábra) 2004-ben az Európai Számvevõszék véleménye9 szerint további fejlõdésre van szükség az EU-források belsõ ellenõrzési keretrendszerét illetõen. A javaslat a költség-haszon arányosság figyelembevételével meghatározott minimális követelmények felállítását támogatja. A Számvevõszék javasolta, hogy a belsõ ellenõrzési rendszer alapját az ellenõrzési eljárások egy lánca képezze, amelynek „minden szintjéhez külön meghatározott, a többi szinten végzett munkát is figyelembe vevõ célkitûzéseket rendelnek”. A Számvevõszék azt is javasolta, hogy a Bizottság legyen felelõs a belsõ ellenõrzési rendszer támogatásáért a tagállamokkal mint partnerekkel együtt. Ezen javaslatokra reagálva a Bizottság kidolgozta az integrált belsõ ellenõrzési keretrendszer ütemtervét10 (2005). A Számvevõszék véleményét figyelembe véve az ütemterv megállapítja a belsõ ellenõrzés terén szükséges fõbb intézkedések körét, illetve kitér a Tanács, az Európai Parlament és a tagállamok szerepére a megbízható és integrált belsõ ellenõrzési keretrendszer megvalósítását illetõen. Az Európai Számvevõszék véleményével összhangban az intézkedések négy csoportját határozták meg, amelyek terén további fejlesztésre van szükség: •egyszerûsítés és közös ellenõrzési alapelvek,


3. ábra

A KÖZÖSSÉGI KIADÁSOK ÉS A PÉNZÜGYI ELLENÕRZÉS FEJLÕDÉSE

2005 az integrált belsõ ellenõrzési keretrendszer ütemterve 2004 az egységes ellenõrzés elve (ECA) 2003 új költségvetési rendelet 2001 belsõ ellenõrzési szolgálat 2000 reform fehér könyv 1991 belsõ ellenõrzés (FC) 1977 költségvetési rendelet 1975 Európai Számvevõszék 1968 pénzügyi ellenõrzés FC)

ESZAK, EFA és egyéb Kutatás Külsõ fellépés Adminisztráció

•vezetõi nyilatkozatok és az ellenõrzés megbízhatósága, •egységes ellenõrzési megközelítés: a költség-haszon arány elõtérbe helyezése, •ágazatspecifikus hiányosságok. Az egységes ellenõrzési modell elõnyei közé tartozik az ellenõrzési tevékenységek leegyszerûsítése és a hatékony információáramlás biztosítása – a közös felelõsségek, mint például a jogszerûség, a szabályszerûség és a hatékonyság koordinált felügyeletének egyidejû biztosítása mellett. Ebben a struktúrában minimálisra csökkenthetõ a párhuzamos munkavégzés és az átfogó ellenõrzési költségek. Az Európai Közösséget tekintve az egységes ellenõrzés elve a Bizottság és a tagállamok illetékes nemzeti hatóságainak (helyi

Strukturális Alapok EMOGA-Garanciaalap Összesen (2000. évi árak)

végrehajtó szervek és ellenõrzési intézmények) produktív együttmûködését vonja maga után. Ez egyértelmûen hasznos a tagállamokkal való, több adminisztrációs szintet eredményezõ közös irányítás területein – a Bizottság szolgálataitól kezdve a tagállami központi, regionális és helyi igazgatáson át az egyes kedvezményezetteknek való uniós kifizetésekig. Ebben a tekintetben a modell célja a decentralizáció és dereguláció által jellemzett környezettel járó akadályok leküzdése. Politikai szinten reméljük, hogy az ütemterv megvalósításával egy megfelelõen integrált közösségi ellenõrzési keretrendszer jön létre, amely lehetõvé teszi, hogy a Bizottság pozitív tartalmú igazoló nyilatkozatot kapjon az Európai Számvevõszéktõl.

105


JEGYZETEK 1

A cikkben szereplõ állítások a szerzõ véleményét tükrözik, és nem feltétlenül esnek egybe az Európai Bizottság álláspontjával.

2

Az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) létrehozó szerzõdés, 1951. április 18.; az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó szerzõdés, 1957. március 25. (amely Római Szerzõdésként is ismert); az Európai Atomenergia-közösséget (Euratom) létrehozó szerzõdés, 1957. március 25.; Európai Uniót létrehozó szerzõdés, 1992. február 22.

Európai Közösségek egységes Tanácsának és egységes Bizottságának létrehozásáról szóló szerzõdés egyes költségvetési rendelkezéseinek módosításáról), Luxembourg, 1970. április; 1975. évi költségvetési szerzõdés (Szerzõdés az Európai Közösségeket létrehozó szerzõdések, valamint az Európai Közösségek egységes Tanácsának és egységes Bizottságának létrehozásáról szóló szerzõdés egyes költségvetési rendelkezéseinek módosításáról), Brüsszel, 1975. július 7

Fehér könyv [COM(2000)200]

3

Az Európai Parlamentnek nagyobb hatalmat biztosító és a Számvevõszéket létrehozó Szerzõdést írtak alá. 1977-ben lépett hatályba.

8

H.L. 1498.-9.9. pont, Belsõ ellenõrzési részleg létrehozásának feltételei a Bizottság egyes szolgálatain belül

4

HL L 185., 1988. 07. 15., 33. oldal

9

5

HL L 356., 1977. 12. 31., 1–30. oldal

A Számvevõszék 2/2004 véleménye az egységes ellenõrzési modellrõl (és javaslat a közösségi belsõ ellenõrzési keretrendszerre), (2004/C 107/01)

6

1970. évi költségvetési szerzõdés (Szerzõdés az Európai Közösségeket létrehozó szerzõdések, valamint az

106

10

A Bizottság közleménye az integrált belsõ ellenõrzési keretrendszer ütemtervérõl, COM(2005) 252

MÛHELY

Novák Zsuzsanna – Vámos Imre

Az ESA 95 módszertanának alkalmazása a költségvetésben

K

Korunk társadalomtudományi vitairatai szüntelen taglalják a regionalizmus, a globalizáció és a gazdasági integráció újszerû kérdéseit, a nemzetállami szuverenitás mára kiüresedett fogalommá vált. A nemzetközi szervezetek ajánlásokkal, javaslatokkal halmozzák el a tagállamok döntéshozóit, a hozzájuk fûzõdõ tagság gyakran a teljes jogrendszer átalakítását vonja maga után és teszi visszavonhatatlanná. Magyarország az uniós csatlakozási szerzõdés aláírásával egyidejûleg kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy gazdaságpolitikáját a Gazdasági és Monetáris Unió követelményeihez igazodva alakítja ki és felkészül a majdani belépéssel járó kötelezettségekre. Vállalásai nem kímélték az ország számviteli-statisztikai rendszerét sem, a felkészülés ezen a téren talán még nagyobb lendülettel indult meg, hiszen Brüsszel a konvergenciafolyamatról szóló jelentéseket atyai szigorral kezeli, bírálja a gazdaságpolitika vitelét és a gazdaság teljesítményét bemutató elszámolásokat is. Az Európai Unió országainak és tagjelölt országainak a költségvetési folyamatokról ESA 95-módszertan szerint összeállított beszámolót kell készíteniük, amelynek alapján összehasonlítják – többek között – a GMU-tagországok és -tagjelöltek konvergenciakritériumai között szereplõ költségvetési hiányra vonatkozó adatokat is. A számviteli-statisztikai elszámolásokkal szemben támasztott nemzetközi és eu-

rópai követelmények meghonosítása komoly terhet ró az egyes nemzetállamok állami hivatalaira. Jelen tanulmány az egyes nemzetközi számviteli és statisztikai rendszerek bemutatása után igyekszik feltárni azokat a nehézségeket, amelyek a konvergenciafolyamat kapcsán, az államháztartás adatainak számbavétele során jelentkeztek és amelyek várhatólag sokáig elkísérik majd a szakma beavatottjait, és rutinos kezelésük valószínûleg csak egy hosszabb alkalmazkodási idõszak után válik lehetõvé.

A NEMZETKÖZI SZÁMVITELI ÉS STATISZTIKAI BESZÁMOLÓK Az úgynevezett általános pénzügyi beszámoltatás célja nem az egyedi igények kiszolgálása, hanem a széles körû tájékoztatás, felhasználói köre kiterjed az adófizetõkre, a törvényhozás és végrehajtás intézményeire, a hitelezõkre, az üzleti partnerekre, a médiára és a foglalkoztatottak egész sorára. Ezen belül a közszférában kiemelt cél, hogy a pénzügyi beszámoló megfelelõ tájékoztatással szolgáljon a döntéshozatalban érintettek számára és a szervezetek igazolni tudják, hogy megfelelõen gazdálkodnak a rájuk bízott erõforrásokkal. Az ezt alátámasztó különbözõ statisztikai és számviteli modellek az egyes gazdasági szereplõk tevékenységének,

107

MÛHELY

pénzügyi folyamatainak leírását és nemzetközi szinten való összehasonlítását és értelmezését segítik elõ. A számviteli kimutatások egységesítésének igénye elõször a versenyszférában jelentkezett és elsõsorban a tõzsdei cégek körét érintette. Ezt a feladatot volt hivatott betölteni az IFRSek (nemzetközi pénzügyi beszámolási standardok) megjelenése, amelyeket az IASB (Nemzetközi Számviteli Standardtestület) folyamatosan felülvizsgál, bõvít és pontosít. A kormányzati szervek számláinak elszámolását megkönynyítõ nemzetközi költségvetési számviteli standardok (IPSAS-ek) kidolgozását a Könyvvizsgálók Nemzetközi Szövetségének Költségvetési Bizottsága (IFAC–PSC) végzi, hogy lehetõvé tegye azok alkalmazását kormányzatok és más közszférába tartozó intézmények számára. Az IPSAS-ek valójában az IFRS-ekben megfogalmazott követelményeket honosítják meg az állami szektorban, a költségvetési számviteli standardok a jelenkor igényeihez történõ igazítása az IFRS-ek fejlesztésével lépést tartva megy végbe. (2000 óta mintegy 20 standardot készítettek el és használnak az államháztartási pénzügyek elszámolásánál.) Azokon a területeken, ahol az állami számviteli standardokban hiányosságok tapasztalhatók, ott az IFRS-ekben foglaltakat kell alkalmazni, azok iránymutatásaitól az IPSAS-ek vonatkozásában amúgy is csak indokolt esetben kell eltérni. A standard egyaránt vonatkozik az egyes szervezetek egyedi, valamint egy gazdálkodási szervezet, csoport összevont (konszolidált) pénzügyi beszámolóira, mint amilyen a kormányzati szintû beszámoló. 2005-ös kezdettel maga az Európai Bizottság is áttért az alkalmazására, meghonosítván az elhatárolásalapú könyvvezetést az EU költségvetésének elszámolásaiban és ezáltal követendõ példát állítva a tagállamok kormányzati szervezetei elé, amelyeknek jelenleg még igen eltérõ a számviteli politikája. A statisztikai modellek terén is komoly lépések történtek a nemzeti statisztikai adatok

108

információtartalmának közelítése érdekében. A nemzetgazdasági statisztikák jól ismert, mikro- és makrogazdaságot átfogó modelljének, a nemzetközi számlák rendszerének (SNA 1993) kidolgozásáért az ENSZ, az IMF, az Európai Közösségek Bizottsága, az OECD és a Világbank együttesen vállalt felelõsséget. Átdolgozásuk jelenleg is folyamatban van, 2008-ra várhatólag lezárul teljes felülvizsgálatuk. A kormányzati szektor pénzügyi-statisztikai elszámolásainak egységesítése érdekében a Nemzetközi Valutaalap külön kézikönyvet szerkesztett (Government Finance Statistics Manual, 2001), amelynek szabályzórendszerében (a továbbiakban: GFS) foglalt gazdasági és statisztikai koncepciók, számviteli szabályok, az államháztartási szektor mûködési adatainak rendszerezésére szolgáló irányelvek az egész – az állami vállalatokat is magába foglaló – közszférát felölelik. Az Európai Unióban is komoly erõfeszítések történtek a nemzeti statisztikai hivatalok hagyományosan sokszínû adatszolgáltatási gyakorlatának közös alapokra helyezése érdekében, amelynek eredményeképpen megszületett a kormányzati deficitre és adósság egységes kezelésére szolgáló ESA 95-módszertan, amely jelenleg ugyancsak folyamatos átdolgozás alatt áll1. Mind a GFS, mind pedig az ESA 95 összhangban van a nemzeti számlák rendszerével (SNA). A már érvényben lévõ nemzeti és nemzetközi szabályozások máig fennálló eltéréseinek kiküszöbölése érdekében nemzetközi munkacsoportokat állítottak fel (Task Force on Harmonization of Public Sector Accounting, TFHPSA), amelyeknek célja a pénzügyi beszámolókhoz szükséges számviteli és statisztikai modellek közti eltérések vizsgálata és azok lehetõség szerinti kiküszöbölése. A különbözõ számlarendszerek egységesülése ahhoz is hozzájárul, hogy az egyes nemzetállamok költségvetési helyzetét és adósságállományának alakulását össze lehessen hasonlítani,

MÛHELY

amely a gazdasági konvergencia vizsgálatának elengedhetetlen elõfeltétele, hiszen napjainkban az államháztartás számos országban a GDP gyakran több mint 50 százalékának felhasználásáért felel.

AZ EURÓZÓNA A STATISZTIKAI ELSZÁMOLÁSOK TÜKRÉBEN Az EU-hoz újonnan csatlakozott tagállamok konvergenciafolyamatát nemcsak a tagországok és az EMU központi bankjai figyelik állandó rendszerességgel, hanem egyben a leggyakrabban tárgyalt és legtöbb vitát kiváltó kérdések között szerepel a közép-kelet-európai államok közgazdasági szakirodalmában. A gazdasági trendek és a különbözõ gazdaságpolitikai intézkedések elemzésénél sokkal kevesebb szó esik arról, hogyan történik a konvergenciamutatók statisztikai számbavétele. A nemzeti statisztikai hivatalokkal szemben az Európai Bizottság komoly elvárásokat fogalmaz meg mind intézményi, mind pedig módszertani szempontból, amely utóbbi kiterjed a harmonizált fogyasztóiár-index (HICP), az árfolyamok, a hosszú lejáratú kamatlábak alakulásának, valamint a közösségbeli nemzeti és regionális számlák európai rendszerének (ESA 95) elõírásai által érintett terület – az államháztartási szektor pénzügyeinek – vizsgálatára. A fiskális folyamatok mérésével kapcsolatos fõbb tudnivalókat az ESA 95 és az adósságról szóló 1993. november 22-i 3605/93/EK tanácsi rendelet, valamint a Stabilitási és Növekedési Egyezmény kapcsolódó rendeletei2 és azok módosításai tárgyalják részletesen. Az ESA 95 megadja az államháztartási statisztikák fogalmainak pontos magyarázatát, elõírja a kormányzati szektor sajátos tranzakcióinak harmonizált kezelését (például tõkemûveletek, értékpapírügyletek). Az elszámolásoknál használt tételek és szabályok összhangban állnak a nemzeti számlák 1993. évi rend-

szerével (SNA). Számviteli szempontból az eredményszemléletû, elhatároláselvû számvitelhez közelít. Az ESA 95-ben megfogalmazott „államháztartási szektor” magában foglalja a központi kormányzatot, a regionális és helyi önkormányzatokat, valamint a társadalombiztosítási alapokat is. Az államháztartás alszektorain belül zajló legtöbb tranzakció konszolidációja részleges, néhány kivételtõl eltekintve – például tõketranszferek – nem alkalmazzák. A rendszerben használt államháztartási hiány, illetve többlet fogalmak pedig megegyeznek az összes bevétel és kiadás különbözetébõl adódó „nettó finanszírozási képesség (+)/nettó finanszírozási igény(–)” mutatók, valamint a „csereügyletek és határidõs árfolyam-megállapodások nettó kifizetése” aggregátumok összegével. Az így számított elsõdleges egyenleg – a GFSrendszerben megszokott módon – nem tartalmazza a kamatkiadásokat. A túlzott hiány esetén követendõ eljárás (EDP) során az államadósságot nominális értéken veszik számba, amely megegyezik néhány elõre meghatározott ESA 95-kategória összegével, de nem azonos az ESA 95 mérlegeiben szereplõ piaci értéken vett adatokkal. Az ESA 95 kézikönyve külön kitér a tõkefedezeti nyugdíjrendszerek osztályozásának kérdésére kormányzati felelõsség és garancia esetén, valamint a katonai kiadások elszámolására.

AZ EURÓÖVEZET KÖLTSÉGVETÉSI ELSZÁMOLÁSA Ha áttekintjük az Európai Unió éves és negyedéves költségvetési adatait – amely az EU költségvetéssel együtt tartalmazza a kormányzati szektor nemzeti számláit és tranzakcióit mind a nemzeti, mind pedig az EU egészére nézve, szemléletes példáját kapjuk az ESA 95 elvei és módszertana gyakorlati alkalmazásának. A nemzeti statisztikai hivatalok által elõállított, pénz-

109

MÛHELY

ügyminisztériumi és jegybanki becslésekkel kiegészített adatokat az EUROSTAT (negyedéves adatok) gyûjti össze, az ESA 95 adattovábbítási (transzmissziós program) és az évente kétszer esedékes túlzottdeficit-eljárással kapcsolatos beszámoltatás (notifikáció) keretében. Ezen felül az Európai Bizottság, valamint az eurórendszer központi bankjai rendszeres, GFS szerinti statisztikai adatszolgáltatást végeznek az EKB felé az EKB GFS iránymutatása szerint. Az így továbbított adatokat évente kétszer felülvizsgálják és attól függõen, hogy éves vagy negyedéves idõszakra vonatkoznak az EKB megfelelõ havi jelentésében adják közre.

Költségvetési hiány Az ESA 95 által meghatározott teljes államháztartási szektor hiányára vonatkozó adatot a már említett nettó hitelezõi (+), illetve nettó adós (–) pozíció kiszámítása révén adják meg, amely megegyezik az általános kormányzati bevételek és kiadások vagy másképpen a pénzügyi eszközök állománya nettó növekményének és a kötelezettségek nettó növekményének különbözetével. A bevételi és kiadási tételeket tovább részletezik folyó és tõke jellegû adatok elkülönítése révén. Az egyes tagállamok esetében kimutatott hiány-, illetve többletadatok megadásánál az EU költségvetésével kapcsolatos bevételi és kiadási tételeket beszámítják, majd ellentételezik a nemzeti és az EU-s költségvetés közötti nettósított transzfer értékével. A teljes államháztartási szektoron belüli egyéb folyó transzferek, kamatok és tõketranszfertételek konszolidált módon szerepelnek a kimutatásokban, de az áru- és szolgáltatásvásárlással kapcsolatos kiadásokra, adókra és támogatásokra vonatkozó adatokat nem vonják össze. Ezen eljárás során mind az adattartalom, mind pedig az értékeléssel és az idõbeli elszámolással kapcsolatos számviteli elvek az ESA 95-ben foglaltakat tükrözik.

110

Államadósság Az euróövezetben nyilvántartott államadósság számításánál – mint ahogy arról már szó esett – az ESA 95-tõl részben eltérõ módszertant alkalmaznak. Az egyes pénzügyi számlák könyvelésénél a névleges értéket veszik alapul, és az így számított bruttó adósság az ESA 95-ben meghatározott kategóriáknak csak egy részét fedi le. Likviditási és jogi jellemzõik alapján hét pénzügyi eszközcsoportot különböztetnek meg az ESA 95-ben, amelyek a következõk: •monetáris arany és speciális lehívási jogok, •fizetõeszközök és betétek, •értékpapírok részvények és pénzügyi derivatívák nélkül, •kölcsönök, •részvények és más tulajdonosi jogot megtestesítõ értékpapírok, •biztonsági technikai tartalékok, •más követeléseket, illetve fizetési kötelezettségeket tartalmazó számlák. A fentiek közül a túlzott hiány esetén követendõ eljárás (EDP) során használt adósságadat kiszámításához csak a következõ kategóriákat veszik figyelembe: „fizetõeszközök és betétek”, „értékpapírok részvények és pénzügyi derivatívák nélkül” (például állami váltók, állami adóslevelek és államkötvények), valamint „hitelek”. Az EDP keretén belül használt általános ESA 95 szerinti számviteli adatokat tovább bontják lejárat, valutanem és az eszköztulajdonos székhelye szerint. Az adósságtörlést mint gazdasági mûveletet a hitelek állományváltozása között számolják el, amelynek ellentétele általában egy kormányzati tõketranszfer, kivéve, ha privatizációs bevétellel kívánják az adósságot csökkenteni, ilyenkor az ellentétel egy gazdasági mûvelet. Az államháztartási hiány és államadósság mértékét az ESA 95 szerint számított GDP százalékában adják meg. A kettõ változása közötti eltérést az ESA 95 pénzügyi számláinak teljes rendszerével kell alátámasztani a

MÛHELY

„hiány-adósság korrekció” keretén belül (a különbözet összetevõi lehetnek például: pénzügyi aktívák nettó beszerzése, az államadósság átértékelésébõl adódó változások, állami vállalatok privatizációjából származó bevételek stb.).

NÉHÁNY GYAKORLATI PÉLDA Néhány példán keresztül mutatjuk be a privatizációval és a közcélú létesítmények vállalati szektor bevonásával történõ megvalósításának, mûködtetésének elszámolásait, illetve hatásukat a kormányzat nettó hitelnyújtására/nettó hitelfelvételére.3 Ezen esetek vizsgálata az ESA 95-kézikönyv alapján különösen indokolt az átmeneti gazdaságoknál. A vizsgált esetek szemléletes példáját adják a statisztikai eljárásban megjelenõ pénzügyi és nem pénzügyi eszközök között meglévõ aszimmetriának. A nem pénzügyi eszközök gazdasági mûveletek miatt bekövetkezõ változásait ugyanis a tõkeszámlán kell elszámolni, így ezek módosíthatják a nettó hitelfelvétel/nettó hitelnyújtás egyenlegét. A pénzügyi eszközök változásai ezzel szemben nem befolyásolják az egyenleg alakulását.

I. PÉLDA: PRIVATIZÁCIÓS ÜGYLETEKKEL KAPCSOLATOS ELSZÁMOLÁSOK

Pénzügyi eszközök közvetlen értékesítése A kormányzat a közcélú vállalatban z értékû részvénypakettel rendelkezik, amely a vagyonmérlegében is megjelenik. Privatizációs döntés értelmében részvénypakettjébõl x (a pénzügyi számlán F.5 – ESA-kód) értékû részt értékesít. Az értékesített részvénytulajdon ellenértéke x értékû (F.2 – ESA-kód) növekménnyel hat a pénzügyi eszközökre. A közvetlen értékesítés során a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel pozíciója (B.9 – ESA-kód) az ügylet kapcsán nem mutat változást. (Lásd 1. ábra)

Pénzügyi eszközök közvetett értékesítése A pénzügyi eszközök közvetett értékesítésének esetében a kormányzat nem a rendelkezésére álló tulajdonrészét értékesíti, hanem a közcélú vállalat pénzügyi eszközállományának értékesítésén keresztül (például a közcélú vállalat kormányzati tõkerésze egyéb értékpapírok átadásával létesült, majd egy késõbbi idõpontban a tõkerész értékesítésével és a közcélú vállalat saját tõkéjének leszállításával) valósul meg a privatizációs folyamat. Az értékesített pénz1. ábra

KORMÁNYZAT

KÖZCÉLÚ VÁLLALAT Nyitó vagyonmérleg

E AF.5

F

E

z

F AF.5

z

Pénzügyi számla 'E F.5 F.2

'F –x +x B.9

E AF.5 AF.2

'F

0 Záró vagyonmérleg F

z–x +x 'B.90

'E

E

F AF.5

0

'B.90

z 0

111

MÛHELY

ügyi eszközök ellenértéke a kormányzat pénzügyi számláján jelenik meg, amely a közcélú vállalat saját tõkéjének azonos mértékû csökkenésével jár. A közvetett értékesítés során a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel pozíciója (B.9 – ESA-kód) az ügylet kapcsán változást nem mutat. (Lásd 2. ábra)

Nem pénzügyi eszközök közvetlen értékesítése A nem pénzügyi eszközök közvetlen értékesítése esetében az x értékesített nem pénzügyi eszköz ellenértékeként kapott pénzügyi eszköz (Pénzügyi számlán F.2 – ESA-kód) a tõkeszámla értékét növeli, ezért a közvetlen értékesítés során a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára az ügylet pozitív hatást gyakorol. (Lásd 3. ábra)

Nem pénzügyi eszközök közvetett értékesítése A nem pénzügyi eszközök közvetett értékesítésekor az értékesített nem pénzügyi eszközök ellenértéke a kormányzat pénzügyi számláján jelenik meg, amely a közcélú vállalat saját tõkéjének azonos mértékû csökkenésével jár. A közvetett értékesítés során a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel pozíciója (B.9 – ESA-kód) az ügylet kapcsán változást nem mutat. (Lásd 4. ábra)

A privatizációs bevételt megtartó közösségi tulajdonú holding esete A közösségi tulajdonú holding privatizációs ügylet kapcsán értékesíti egy A leányvállalat 100 egység értékû részvényeit (AF.5 – ESA-kód). A kapott bevételbõl 20 egységnyi pénzügyi eszközt 2. ábra A KÖZCÉLÚ VÁLLALAT

KORMÁNYZAT Nyitó vagyonmérleg F E

E AF.5

z

AF.5

F y AF.5

z

Pénzügyi számla 'E F.5 F.2

'F –x +x B.9

F.5 0

'F –x F.5 B.9

–x 0

y–x AF.5

z–x 0

Záró vagyonmérleg F E

E AF.5 AF.2

'E

z–x +x 'B.90

AF.5

F

0

'B.90

3. ábra Nyitó vagyonmérleg E AN

Pénzügyi számla F

z

'E F.2

'F +x B.9

Tõkeszámla 'E AN eladása B.9

112

Záró vagyonmérleg 'F

–x +x

+x

F AN 'AF.2

F z–x +x 'B.90

0

MÛHELY

4. ábra A KÖZCÉLÚ VÁLLALAT

KORMÁNYZAT Nyitó vagyonmérleg F E

E AF.5

z

F

AN

y AF.5

z

Tõkeszámla 'E

'F

'E

'F

AN B.9

–x +x

Pénzügyi számla 'E

'F

F.5 F.2

–x +x B.9

'E

'F

F.2

+x–x F.5 B.9

0

–x +x


E AF.5

z–x +x 'B.90

'AF.2

F

AN

y–x AF.5

0

'B.90

z–x 0

ügylet kapcsán változást nem mutat. Azonban a 20 egységnyi pénzügyi eszköz ellentételezés nélküli átadása kormányzati kifizetésnek minõsül, ezért a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára az ügylet negatív hatást gyakorol. (Lásd 5. ábra)

(F.2 – ESA kód) átad B leányvállalat részére. Mivel a holding megtartja, mûködése során kezeli a privatizációs bevételeket, így a kormányzat közvetlenül nem számolhatja el a privatizációs bevételt. A kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel pozíciója (B.9 – ESA-kód) a privatizációs

5. ábra KORMÁNYZAT

B LEÁNYVÁLLALAT

HOLDING Nyitó vagyonmérleg

E AF.5

F x

AF.5

Forrás

Felh. D.39

B.9

E

F z AF.5

E

F

x

Nem pénzügyi számlák Forrás Felh.

–20

AF.5 Forrás D.39 B.9

–20

z Felh.

–20 +20

Pénzügyi számlák 'E F.2 F.2 F.5

+20 –20 –20 B.9

'F

'E

–20

F.2 F.2 F.5

+100 F.5 –20 –100 B.9

'F

'E

–20

F.2

'F +20

0

B.9

+20

Záró vagyonmérleg E AF.5

F x–20

E AF.5 AF.2

'B.90

–20

F z–100 AF.5 +80 'B.90

x–20 0

E AF.2

F +20

AF.5 'B.90

z +20

113

MÛHELY

SZEKTOR BEVONÁSÁVAL TÖRTÉNÕ MEGVALÓSÍTÁSA, MÛKÖDTETÉSE

eset Amelyben •a létesítményt a vállalkozás építi meg (1000 egység értékben); •a kormányzat rendszeres kifizetéseket teljesít a hasznosítás idõszakában (100 egység/év), és a létesítmény a vállalat vagyonmérlegében operatív lízingként kerül elszámolásra; •a létesítményt a vállalkozás 200 egység maradványértéken adja át a hasznosítási idõszak végén. (Lásd 6. ábra) Az operatív lízing feltételeinek megfelelõen a tulajdonosi kockázatok a vállalkozást terhelik. A kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára csak az éves díj gyakorol negatív hatást. (Lásd 7. ábra) Az idõszak végén a létesítmény a kormányzat tulajdonába kerül, az elõzetesen meghatározott 200 egység értékben. A)

eset Amelyben •a létesítményt a vállalkozás építi meg (1000 egység értékben); •a kormányzat rendszeres kifizetéseket teljesít a vállalkozásnak a hasznosítás idõszakában, és a létesítmény a kormányzat vagyonmérlegében pénzügyi lízingként kerül elszámolásra. (Lásd 8. ábra) A pénzügyi lízing feltételeinek megfelelõen a tulajdonosi jogokat a kormányzat gyakorolja, a kockázatok is a kormányzatot terhelik. A kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára a beruházás teljes összegében negatív hatást gyakorol. B)

II. PÉLDA: KÖZCÉLÚ LÉTESÍTMÉNYEK VÁLLALATI

C)

eset Amelyben •a kormányzat átadja a létesítményt a vállalkozásnak, tulajdonosi részesedés fejében (1000 egység értékben); •a vállalkozás tulajdonosi részesedést fizet a kormányzatnak (100 egység/év); 6. ábra

A LÉTESÍTMÉNY ÉPÍTÉSI ÉS ELSŐ ÉVI HASZNOSÍTÁSA KORMÁNYZAT

VÁLLALKOZÁS Nem pénzügyi számlák

Felh./'E P.3 B.9

Forrás/'F

Felh./'E

100 –1 00

P.51

Forrás/'F 1 000 P.12 P.11

1 000 100 7. ábra

A LÉTESÍTMÉNY ÁTADÁSA A KORMÁNYZATNAK A HASZNOSÍTÁSI IDŐSZAK VÉGÉN KORMÁNYZAT

VÁLLALKOZÁS Tőkeszámla

'E P.51 B.9

'F 200 D.99 0

114

200

'F

+200 Záró vagyonmérleg F E

E AN.11

'E

F

MÛHELY

8. ábra A KORMÁNYZATI BERUHÁZÁSKÉNT ELSZÁMOLT LÉTESÍTMÉNY ÉPÍTÉSE KORMÁNYZAT


Felh./'E P.51 B.9

Forrás/'F

Felh./'E

1 000 –1 000

Forrás/'F P.11

1 000

Pénzügyi számla 'E

'F F.4 B.9

'F


E AN.11

'E

1 000 –1 000

1 000 AF.4

F

1 000

•a létesítmény a hasznosítási idõszak végén a kormányzathoz kerül 200 egység maradványértéken. (Lásd 9. ábra) Az ügylet kapcsán a kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel pozíciója (B.9 –

ESA-kód) változást nem mutat. A kormányzat a vállalkozásban tulajdonosi jogot szerez. (Lásd 10. ábra) A vállalkozás által kifizetett tulajdonosi jövedelem azonban megjelenik a kormányzat 9. ábra

MEGLÉVŐ LÉTESÍTMÉNY HASZNOSÍTÁSA KORMÁNYZAT Nyitó vagyonmérleg F E

E AN.11

VÁLLALKOZÁS F

1 000 Eszközök egyéb volumenváltozása számla

'E AN.11(K.12.1) AF.5(K.12.1)

'F –1 000 1 000

AN.11(K.12.1)

'F 1 000 AF.5(K.12.1)

1 000

1 000 AF.5

1 000


E AN.11 AF.5

'E

0 1 000

AN.11

F

10. ábra KORMÁNYZAT


Felh./'E

Forrás/'F D.45/D.29

B.9

Felh./'E

Forrás/'F

100

+100

115

MÛHELY

11. ábra A LÉTESÍTMÉNY KORMÁNYZATNAK TÖRTÉNŐ ÁTADÁSA A HASZNOSÍTÁSI IDŐSZAK VÉGÉN KORMÁNYZAT

VÁLLALKOZÁS Tőkeszámla

'E

'F

P.51 B.9

+200 D.99 0

+200

P.51


E AN.11

'F –200 D.99

–200

F

200

számláin. A kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára az éves díjak pozitív hatást gyakorolnak. (Lásd 11. ábra) Az idõszak végén megtörténik a létesítmény átadása a kormányzat javára. A kormányzat nettó hitelnyújtás/nettó hitelfelvétel (B.9 – ESA-kód) pozíciójára a vagyon átadása nem gyakorol hatást. III. PÉLDA: AZ OPERATÍV ÉS A PÉNZÜGYI LÍZING KÖZÖTTI MEGKÜLÖNBÖZTETÉST BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZÕK

A 2005. évi ESA 95-kézikönyv melléklete rövid összefoglalását adja azon tényezõknek, amelyek meghatározzák, hogy egy gazdasági mûvelet pénzügyi vagy operatív lízing-e. A döntéshozatalnál olyan kérdéseket érdemes végiggondolni, amely a lízingidõszak során az eszközzel, valamint annak finanszírozásával szorosan összefüggnek. Ezek közül különösen fontos, hogy •ki határozza meg az eszköz felépítését és használatát, •ki felel annak karbantartásáért, biztosításáért, •ki fizeti vissza az adósságot a szerzõdés lejárta elõtt, •ki viseli a maradványérték kockázatát stb. Olyan esetekben, ahol mindkét megoldás

116

'E

indokolt lehet, az egyes kérdések viszonylagos fontossága alapján kell megítélni az adott esetet.

AZ ESA 95 ÉS A MAGYARORSZÁGI KÖLTSÉGVETÉSI SZÁMVITEL GYAKORLATA Hazánkban az államháztartási beszámolókészítési kötelezettségre vonatkozó elõírásokat egyelõre nem standardok, hanem törvényben adott felhatalmazás alapján jogszabály, a 249/2000. kormányrendelet (az úgynevezett áhsz) határozza meg.4 A magyar számviteli törvény5 176. §-a értelmében nemzeti számviteli standardokba kell foglalni azokat a törvényi elõírásokat kiegészítõ részletes szabályokat, módszereket, eljárásokat, amelyek a megbízható és valós kép bemutatásához szükségesek. A kialakítandó nemzeti számviteli standardok nem lehetnek ellentétesek a törvény céljával és alapelveivel, mindemellett követniük kell az európai uniós jogharmonizáció eredményeit. A költségvetési számvitel reformja az elhatárolásalapú számvitel felé történõ közeledéshez elengedhetetlenül szükséges. Az európai uniós költségvetési felügyeleti eljárásra való felkészülés idõszakában Magyarországnak 2001-tõl kezdve már az ESA 95 követelményeivel összhangban kellett elkészítenie

MÛHELY

fiskális politikai beszámolóját az Elõcsatlakozási Gazdasági Program (PEP) keretében. Az államháztartási törvény 2002. évi módosítása már elõírta, hogy az éves költségvetési törvényekben figyelembe kell venni az ESA 95 szabályait.6 A költségvetés GFS32-típusú adatait kellett oly módon kiegészíteni, korrigálni és átsorolni, hogy az ESA 95 szerinti államháztartási hiány-, illetve adósságadatokat megkapják. A kormányzati pénzügyi-statisztikai rendszer területén komoly módszertani, információsrendszer-fejlesztési feladatokat kellett ellátni ahhoz, hogy a Pénzügyminisztérium a notifikációs jelentés elkészítése folyamatában, az MNB a pénzügyi számlák és a KSH a kormányzati számlák összeállítása során az EUROSTAT elõírásainak megfelelõ adatszolgáltatást végezhessen. A költségvetési elszámolásoknál a magyar gyakorlat továbbra is a GFS-modellben megfogalmazott elveket követi, az Európai Bizottság felé továbbított adatok esetében alkalmazza az ESA 95 szerinti számbavételt. A GFS-rendszerben elszámolt pénzforgalmi adatoknál a bevételek és kiadások közül figyelmen kívül hagyják a finanszírozási tételeket (a bel- és külföldi hitelfelvételbõl és az értékpapírkibocsátásokból származó összeget, illetve a korábban felvett bel- és külföldi hitelek adott évi törlesztését, valamint az adott évi értékpapírvisszavásárlásokat, az elõzõ év végéig felhalmozódott betétek tárgyévben felhasznált részét, illetve a tárgyévi betétállomány-növekedést). Az elmúlt néhány évben a Pénzügyminisztérium által a fentiek alapján becsült és közzétett

államháztartási mérlegadatok7 (helyi önkormányzatok nélkül, illetve a teljes államháztartás vonatkozásában) az 1. táblázat szerint alakultak. Az államháztartás ESA 95 eredményszemléletû8 adatai a pénzforgalmi bevételek kiigazításának módszerével készülnek, amelynek célja az, hogy – a pénzforgalmi teljesítés idõpontjától függetlenül – csak az adott évre ténylegesen vonatkozó tételeket tartalmazzák. Ebbõl adódik a két elszámolás közötti fõ eltérés, amely elsõsorban az adók, a társadalombiztosítási járulékok, a vállalati támogatások (például állami garancia), a társadalmi juttatások és a kamatfizetések terén jelentkezik. Az adatok eredményszemléletû korrekciójához három módszertani eljárás nyújt segítséget: •az úgynevezett full accrual segítségével a beruházási statisztikák adatait korrigálják (a ténylegesen megvalósult beruházásoknál minden tranzakció a kötelezettségvállalás idõpontjában kerül elszámolásra), •a time adjusted cash a mûködési költségvetésnél alkalmazandó kiigazításokat teszi lehetõvé (például bérelszámolások), •a mûködési és felhalmozási adatok esetében együttesen is alkalmazott mixed accrual pedig az elõzõ kettõ ötvözeteként fogható fel.

A túlzott hiány eljárás A túlzott hiány eljáráshoz kapcsolódó statisztikai jelentéseket gyakran felülvizsgálják, mivel a túlzottan optimista elõrejelzések és kedvezõbb 1. táblázat

ÁLLAMHÁZTARTÁSI HIÁNYADATOK, 2002–2005 (a GDP százalékában)

GFS (helyi önkormányzatok nélkül) GFS (teljes államháztartás) ESA 95

2002

2003

2004

2005

–9,28 –9,90 –8,40

–5,70 –5,87 –6,40

–6,29 –6,45 –6,60

–4,52 n. a. –7,50

117

MÛHELY

adatokat eredményezõ könyveléstechnikai fogások ezt szükségessé teszik. Ez idáig több alkalommal került sor módszertani felülvizsgálatra mind a mûködési, mind pedig a felhalmozási kiadások számbavételekor. A 2003. és a 2004. évi adatokat jelentõsen javította az áfavisszatérítések pénzforgalmi lassítása. A tavalyi évi második beszámoló, a 2005. szeptemberi EDP-notifikáció keretében az EUROSTAT álláspontját figyelembe véve további két lényegi korrekció történt: a közszféra egyhavi többletilletményének egységes kezelése, valamint az autópálya-konstrukció átminõsítése következtében felfelé módosították a 2004. és 2005. évi hiány adatait. Az 1. táblázatban található szembeszökõen magas ESA 95 szerinti deficitadatok már az idén (2006) szeptemberben közreadott eredményeknek felelnek meg. A korábbi jelentésben foglaltaknál (2005. december) magasabb költségvetési hiány magyarázata (Lásd 2. táblázat) többek között az, hogy – figyelembe véve az EUROSTAT 2004. szeptember 23-i állásfoglalásában (EUROSTAT News Release, 117/2004) biztosított átmeneti idõszakot – az eredeti programban a kötelezõ, tõkefedezeti elven mûködõ nyugdíjpénztárak eredményét az államháztartás részeként mutatták ki (egészen 2007-ig). A 2006. szeptemberi EDPnotifikáció során azonban a nyugdíjrendszer kötelezõ tõkefedezeti pillérét már az államháztartási körön kívül számolták el és az EUROSTAT 2006. márciusi sajtóközleménye alapján újraértékelték a katonai beszerzések költségvetési hatását. A kormány szerint

strukturális hatással nem járó katonai kiadásokat (amely fõként a Gripen vadászgépek beszerzését érintette) a korábbi, decemberi kimutatás nem tartalmazta. Az EUROSTAT azonban valamennyi lízing- és részletfizetési konstrukcióban megvalósuló katonai beszerzésre vonatkozóan kiadott, 2006. márciusi sajtóközleményében megfogalmazottak alapján ezeket a gazdasági mûveleteket pénzügyi lízingként a fizikai szállításhoz kell elkönyvelni. A már meglévõ adatok módosítása gyakran függ össze az úgynevezett „…kreatív könyvelés jellegû mûveletekkel, azok egy része ugyanis utólag visszakönyvelésre kerül, amikor költségei már a hiányban is jelentkeznének.”9 A két jelentés hiányadatai és elõrejelzései közti eltérést jól szemlélteti a 2. táblázat. A 2005. decemberi és a 2006. szeptemberi jelentésben tapasztalható eltérések alapján megállapítható, hogy komoly lépésekre van szükség a számviteli-statisztikai módszertan közelítése érdekében.

A konvergenciaprogramban megadott adatok és elõrejelzések A fiskális politika jövõbeli intézkedéseit és irányszámait a makrogazdasági elemzést és a gazdaságpolitika középtávú célkitûzéseit is bemutató konvergenciaprogram tartalmazza, amely 2008-ig kívánja megvalósítani a stabil makrogazdasági pályához, az ESA 95 szerint számított hiány eléréséhez szükséges állam2. táblázat

KÉT JELENTÉS KÖZÖTTI ELTÉRÉSEK (a GDP százalékában)

ESA 95 (2005. decemberi) ESA 95 (2006. szeptemberi) Forrás: Pénzügyminisztérium

118

2004

2005

2006

2007

5,4 6,6

6,1 7,5

4,7 10.1

3,3 6,8

MÛHELY

3. táblázat

A KORMÁNYZATI SZEKTOR FÕ MUTATÓI (a GDP százalékában, 2006. szeptember)

Deficit Elsõdleges egyenleg Strukturális deficit Bruttó államadósság

2004

2005

2006

2007

2008

6,6 –2,2 5,4 60,2

7,5 –3,4 7,8 62,3

10,1 –6,3 9,6 68,5

6,8 –2,4 5,7 71,3

4,3 –0,2 3,5 72,3

Forrás: Pénzügyminisztérium

háztartási kiigazítást. A költségvetés reformja a szükséges strukturális intézkedéseken túl szigorúbb elszámolástechnikai elvek bevezetését is jelenti, ez – a már említett nyugdíjpénztárak kérdésén túl – érinti többek között a PPP-konstrukcióban megvalósuló autópálya-fejlesztések államháztartási kiadásként való kimutatását, valamint más vitatott területeket is. A magasabb kiinduló szint következtében azonban a túlzott deficit megszüntetéséhez 2006-tól a kormányzati szektor hiányának évente 2-3 százalékpontos csökkentésére van szükség, ez nagyobb annál, mint amit a korábbi programokban feltételeztek. Az államadósság utóbbi négy évben megfigyelhetõ bõvülése nagymértékben köszönhetõ a megnövekedett kamatterheknek. Az államadósságra az elsõdleges egyenlegen és a gazdasági növekedésen felül ható tényezõket úgynevezett egyéb tényezõk (stock-flow adjustment) néven számszerûsítik. Ezek az

egyenleg alakulását évente akár 1–2 százalékkal –, az elkövetkezõ években az elõrejelzések szerint pozitív irányban – módosíthatják (árfolyamhatás, átértékelés hatása, egyéb statisztikai korrekciók). (Lásd 3. táblázat) A 2006. évi második (decemberi aktualizált) konvergenciaprogram, amely ötéves kitekintéssel készült számos gazdaságpolitikai intézkedés hatásának figyelembevételét követõen, tovább pontosította a kormányzat pénzügyi helyzetének várható alakulását. A szeptemberi konvergenciaprogramhoz képest itt a GDP százalékában kifejezett mutatók módosultak jelentõsebben. Ez azonban elsõsorban azzal függ össze, hogy az aktualizált makrogazdasági prognózisban – nagyrészt módszertani okokból – a folyó áron számított GDP-értékek a korábbinál nagyobbak. A felfelé módosított folyó áras GDP-hez viszonyítva kisebb a bevételek és a kiadások aránya, így erõteljesebben csökken a kiadás/GDP-arány.10 A jól ismert (a költségvetési hiány 3 százalé4. táblázat

AZ AKTUALIZÁLT KONVERGENCIAPROGRAM FÕBB ELÕREJELZÉSEI (a GDP százalékában, 2006. december)

Államháztartási egyenleg Elsõdleges egyenleg Elsõdleges kiadások EU-transzfer nélkül Adó- és járulékbevétel Bruttó államadósság

2007

2008

2009

2010

2011

–6,8 –2,4 43,7 38,1 70,1

–4,3 0,0 40,5 37,8 71,3

–3,2 0,9 39,7 37,3 69,3

–2,7 1,1 38,5 37,0 67,5

–2,2 kb. 1,5 kb. 38,0 36,5–37,0 65,0–66,0


119

MÛHELY

kos és az államadósság 60 százalékos GDP-arányos küszöbértékét meghatározó) maastrichti konvergenciakritériumok teljesülése azonban ezek alapján sem biztosított 2011-ig, bár a kormányzati elõrejelzések szerint az államháztartási hiány 2010-tõl már elfogadható szintre csökkenthetõ. (Lásd 4. táblázat)

Általánosságban megállapítható, hogy Magyarországon mind a gazdasági, mind pedig a számviteli konvergencia területén komoly erõfeszítéseket kell tenni a felzárkózás felgyorsítása érdekében, amelynek legkritikusabb pontja a fiskális folyamatok kézbentartása, ez jelenti a legnagyobb gazdaságpolitikai feladatot.

JEGYZETEK 1

Körülbelül 2010-ig

2

1997. július 7-i 1466/97. számú EK Tanácsi rendelet, 1997. július 7-i 1467/97. sz. EK Tanácsi rendelet, ezeket a megelõzõ, illetve kiigazító rendelkezéseket tartalmazó tanácsi rendeleteket 2005. június 27-én az 1055/2005. és 1056/2005. számú tanácsi rendeletekkel módosítottak.

3

A nettó hitelnyújtás/hitelfelvétel pozíció változását az ESA 95 útmutatásainak megfelelõen a példákban mindvégig a B.9-kód jelöli.

4

A számviteli és államháztartási törvényen alapul, az úgynevezett módosított teljesítésszemléletû számviteli elszámolást írja elõ.

elõírt és jelentendõ mutatóval: a kormányzati szektor hiányával (maastrichti deficitmutató).” 112. § (3) bekezdés: „Az államháztartás alrendszerei államadósságának összefüggését és kapcsolatát ki kell mutatni az európai Unió túlzott hiány eljárás keretében elõírt és jelentendõ mutatóval: a kormányzati szektor hiányával (maastrichti adósságmutató).” 7

A KSH által közzétett államháztartási és GDP-adatok alapján. Forrás: KSH

8


9

MNB (2005): Jelentés a konvergenciafolyamatokról

10 5

A számvitelrõl szóló 2000. évi C. törvény

6

Áht 8. § (4) bekezdés: „Az államháztartás alrendszerei költségvetési egyenlegének (többletének vagy hiányának) összefüggését és kapcsolatát ki kell mutatni az Európai Unió túlzott hiány eljárás keretében

Ezeket a változásokat az idézte elõ, hogy a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) az EUROSTAT, illetve az OECD elõírásai (ajánlásai) alapján jelentõsebb és több tételt érintõ módszertani változást vezetett be a nemzetiszámla- (SNA-) statisztikában. A módszertani változások a magyar nemzeti számlák EUharmonizációját szolgálják.

IRODALOM DÖMÖTÖRFYNÉ – GURNIK – HADI – HOPKA – LILLINÉ – LÕRINCZI – LUCZNÉ – DR. NAGY – NÉMETHNÉ – PERESZTEGI – SZAMKÓNÉ (2006): Mérlegképes továbbképzés, 2006, Államháztartási szak European Central Bank (2006): ECB Monthly Bulletin – Euro area statistics methodological notes, Section 6 – Government finance, 10 August, www.ecb.int Európai Központi Bank (2006): ECB Konvergencia-jelentés, 2006, május, www.mnb.hu IMF (2004): Working Draft of Research report – for PSC Review Nov 04, Task Force on Harmonization of

120

Public Sector Accounting Mandate, http://www.imf. org/external/np/sta/tfhpsa/2003/100303.pdf Központi Statisztikai Hivatal (2005): ESA 95, Kézikönyv a kormányzati hiányról és adósságról, Nemzetközi statisztikai dokumentumok 17., www.ksh.hu Központi Statisztikai Hivatal (2005): Magyar statisztikai évkönyv, 2004 LEHMANN M. (2005): Költségvetési felügyeleti eljárás az Európai Unióban, Európai Füzetek 60., a Kormányzati Stratégiai Elemzõ Központ Kiadványa

MÛHELY

Magyar Köztársaság Kormánya (2005): Magyarország aktualizált konvergenciaprogramja, 2005–2008, Budapest, december, www.penzugyminiszterium.hu

Magyar Nemzeti Bank (2005): A túlzott hiány eljárás és annak Magyarország esetében történõ alkalmazása, www.mnb.hu

Magyar Köztársaság Kormánya (2006): Magyarország Konvergenciaprogramja, 2005–2009, Budapest, szeptember, www.penzugyminiszterium.hu

Menedzsment Fórum (2003): Egységes számviteli nyelv szükséges a költségvetési szférában is, március 11., Menedzsment Fórum online, menedzsmentújság, www.mfor.hu

Magyar Köztársaság Kormánya (2006): Magyarország aktualizált konvergenciaprogramja 2006–2010, Budapest, december, www.penzugyminiszterium.hu Magyar Nemzeti Bank (2005): Jelentés a konvergenciafolyamatokról, november, www.mnb.hu

Prim Online (2005): Az Európai Bizottság az SAP segítségével alakította át számviteli gyakorlatát, május 20., http://hirek.prim.hu SCHEIBELHOFFER, M. (2003): Egységes számviteli nyelv az unióban, Piac-profit, március 11.

121

MÛHELY

Márkus Gábor

Marketingstratégiák adózási megítélése az autókereskedelemben

A

A kereskedelem extenzív bõvítésének két alapvetõ stratégiáját (pull és push) vizsgáljuk meg adózási szempontból egy-egy esettanulmány kapcsán. Ezekben olyan eseteket mutatunk be, amelyek vállalati szempontból az értékteremtés eddig Magyarországon nem általánosan megszokott útját követik – példaként a 0% THM (teljeshiteldíjmutató) -konstrukciókat említhetjük. Ennek adózási kihatásainál azonban az adóhatóság gyakran kétségbe vonja az adóalap szûkítésének jogosságát az egyik oldalon, míg az ügylet ellenoldalán az adóalap bõvítését nem vitatja. Ennek eredményeképpen a vitatott megállapítások lezárása végén – függetlenül attól, hogy végül melyik félnek ad a jogorvoslat igazat – az összadóbevételben nem keletkezik változás, miközben az adóhatóság a piac mûködésében különbözõ irányú és erõsségû zavarokat gerjeszt. Globalizálódó gazdaságban számtalan piacon megfigyelhetõ, hogy a hullámzó kereslettel szemben általában stabil túlkínálat áll. Ez azt eredményezi, hogy a bizalmi termékek (például a tartós fogyasztási cikkek) piacán az eladásösztönzés kiemelt szerepet kap az értékesítési folyamat során. Az eladásösztönzés irányulhat a fogyasztóra – tipikus példaként említhetjük a 0% THM-û hitelkonstrukciók megjelenését – vagy az értékesítési csatorna valamely résztvevõjére. Mivel a csökkenõ reálbérek ellenére sem csökken, sõt az MNB adatai alapján növekszik

122

a lakosság eladósodottsága, így esetünkben ez a verseny még további élezõdését jelenti, ami véleményünk szerint az elõbb említett tendenciát erõsíti. E marketingakcióknak azonban jelentõs adózási vonatkozásai vannak, elsõsorban az áfa és a társasági adó tekintetében. Mivel ez a két adónem a kormányzati bevételeknek jelentõs hányadát adja, így a piac szereplõi számára lényeges kérdés, hogy az adóhatóság ellenõrzései során milyen álláspontra helyezkedik, különösen az adóalap-csökkentési lehetõségek terén. Ez a kérdés a fekete gazdaság elleni küzdelem jegyében egyre bõvülõ létszámmal és várhatóan a korábbinál sûrûbb ellenõrzések mellett még fontosabbá válik. A következõkben egy konkrét gazdasági ágazatot – nevezetesen az újautókereskedelmet – kiválasztva szeretnénk bemutatni, hogy az állam – adópolitikáján keresztül – szándékoltan vagy – éppen a jogszabályi elõírások diszharmonikus értelmezésén keresztül – akaratlanul milyen zavarokat indíthat a piac mûködésében.

AZ ÚJAUTÓ-ÉRTÉKESÍTÉS HELYZETE Az új közlekedési eszközök értékesítésében az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején igen dinamikus fejlõdés bontakozott ki. Ez

MÛHELY

elsõsorban mennyiségi növekedést jelentett, amely azonban 2002-ben megtört. 2005-ig folyamatosan csökkenõ ütemû bõvülés figyelhetõ meg, amelyet 2006-ban enyhe növekedés követett. Ennek eredményeképpen a 2002-ben még évi 22,1 százalékos bõvülés 2005-re már a jóval szerényebb 1,6 százalékra apadt, míg 2006-ban 4,1 százalékra nõtt. (Lásd 1. ábra) Ilyen körülmények között a verseny élesedésével kell számolni, amely új, Magyarországon eddig nem megszokott marketingstratégiák megjelenését és elterjedését eredményezi. Ez természetesen közvetlenül érinti az értékesítési csatorna szereplõit is. Magyarországon az új gépkocsik értékesítése – az uniós csatlakozást megelõzõen – tipikusan úgy szervezõdött, hogy egy nemzetközi autógyár létrehozott egy magyarországi leányvállalatot, amely a jármûvek behozatalát és elosztását végezte. A leányvállalat szerzõdött magyarországi kiskereskedõkkel, akik pedig a fogyasztónak értékesítettek. A kereskedõk évi tervszámok alapján szerzõdtek, a jutalmazásuk és az esetlegesen adott kedvezmény ezek teljesítésétõl függött és függ ma is.1

Az értékesítés növekedésének visszaesésével és a verseny élezõdésével a kereskedõk is – az értékesítési csatorna részeként – a gondolkodás homlokterébe kerültek. A nagykereskedõ leányvállalat elõtt két fõ stratégia áll a versenyelõny fenntartására. Az elsõ az úgynevezett pull stratégia, amikor is a fogyasztót ösztönzi arra, hogy a terméket megvásárolja. Ennek tipikus megjelenési formái lehetnek az árleszállítások, különbözõ kapcsolt termékek hozzáadása,2 illetve a könnyített fizetési kondíciójú hitel. A másik lehetséges irány az úgynevezett push stratégia, amely a kereskedõre kíván hatni, hogy az nagyobb erõfeszítéseket tegyen a tervszámok teljesítése érdekében. Mindkettõnél természetesen adóvonzatai is vannak az ügyleteknek, amelyekkel kapcsolatban az utóbbi idõszakban figyelemre méltó adóhatósági megállapítások születtek. Ezek közül kettõt mutatunk be, egyet-egyet mindegyik marketingstratégiára. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy mindkettõ valós, megtörtént eseteket vázol, tehát nem egy-egy lehetséges elméleti gonodolatkísérletrõl van szó. Ezzel együtt azonban a levonható végkövetkeztetések általános érvényûek. 1. ábra

ÚJAUTÓ-ÉRTÉKESÍTÉS Értékesítés volumenindexe (elõzõ idõszak=100)

Forrás: KSH

123

MÛHELY

Pull stratégia: eladásösztönzés csökkentett kamatokkal Egy gépjármû-kiskereskedõ olyan tartalmú szerzõdést kötött partnerbankjával, amelynek következtében kettejük között kétirányú pénzmozgás zajlott. Egyrészrõl a kiskereskedõt lebonyolítási díj illette meg a bank részérõl, mivel õ az általa értékesített gépkocsik finanszírozásában oly módon vett részt, hogy kifüggesztette a bank ajánlatát, azt az ügyfelek figyelmébe ajánlotta és szerzõdést kötött velük stb. Másrészrõl a bank a kiskereskedõ ügyfeleinek a normál piaci kamatozásnál alacsonyabb kamattal – sõt esetenként kamatmentesen – nyújtott hitelt. A pénzintézetnek a kiesõ bevételt a kiskereskedõ megtérítette, mégpedig akciónkénti külön megállapodásban rögzített áron, amely a gépjármû bruttó árának egy meghatározott százaléka volt. Mindkét tevékenységet mint szolgáltatásnyújtást számlázta. A revízió ezen ügyleteket kifogásolta és két fõ állítást fogalmazott meg. Eszerint a második ügylet – tudniillik a bank kiesõ bevételeinek megtérítése – nem minõsül szolgáltatásnyújtásnak (és persze termékértékesítésnek sem), mivel nem sorolható be a Szolgáltatások Jegyzékébe (a továbbiakban: SZJ). Így viszont – szól a revízió megállapítása – nem tartozik az áfatörvény hatálya alá, vagyis a kiskereskedõ áfa-visszaigénylése a pénzintézet számlája alapján jogosulatlan volt.

A kereskedõ álláspontja ezzel szemben az volt, hogy egyrészrõl a szolgáltatás áfatörvényben meghatározott fogalma nem egyezik a statisztikai értelemben vett szolgáltatásfogalommal – az elõbbi jóval tágabb annál –, így ez a kérdéskör nem is befolyásolja az adóztathatóságot. Másrészrõl viszont a bank – azzal, hogy vállalta, részt vesz az akció lebonyolításában – kötelezettséget vállalt arra, hogy a kereskedõ ügyfelei a normál piaci kamatlábnál olcsóbban vegyenek fel tõle hitelt, ami természetesen kamatkieséssel jár. Az áfatörvény szerint viszont szolgáltatásnyújtásnak minõsül a kötelezettségvállalás – amelynek ellenértéke a fizetett kompenzáció volt –, így jogos volt az áfa feltüntetése és annak levonásba helyezése. A kialakult helyzetet foglalja össze az 1. táblázat. Az adóhatósági eljárás során a felmerült kérdéseket érdemben nem vizsgálták, mivel a fellebbezés során a kereskedõ hivatkozott az adózás rendjérõl szóló törvény (a továbbiakban: Art.) 130. §-ára, amely szerint: „Az adókötelezettséget érintõ jogviszony (szerzõdés, ügylet) alanyainak ellenõrzése során ugyanazon jogviszonyt az adóhatóság nem minõsítheti adózónként eltérõen, a jogviszony egyik alanyánál tett megállapításait hivatalból köteles figyelembe venni a jogviszony másik alanyának ellenõrzése során.” Az érintett pénzintézetnél azonban már volt elõzõleg adóellenõrzés, és ott a revízió 1. táblázat

A PULL STRATÉGIA MEGÍTÉLÉSE Gazdasági esemény

Revízió álláspontja

Adózó álláspontja

• A tevékenység nem sorolható be az • Az áfatörvény szerinti szolgáltatásfoSZJ-számok alá, így nem minõsül galom nem egyezik a statisztikai fogaA bank a kereskedõ ügyfeleinek piaci kaszolgáltatásnyújtásnak. lommal. matnál kedvezõbb feltételekkel nyújt hitelt, a különbözetet a bank számára a ke- • Nem minõsül szolgáltatásnyújtásnak, • A bank részérõl külön pénzért (ellenérreskedõ megtéríti. így nem lehet az áthárított áfát visszatékért) kötelezettségvállalás történt, így igényelni.

124

ez szolgáltatásnyújtás.

MÛHELY

nem emelt kifogást a kérdéses ügyletekkel kapcsolatban, így végül az érintett kereskedõt sem marasztalták el. Az alapkérdés azonban – tudniillik az ügylet adójogi megítélése – nyitott maradt.

A push stratégia: eladásösztönzés a kereskedõ motiválásával A második eset arra a lehetséges stratégiára épül, amikor is a kiskereskedõt ösztönzi a nagykereskedõ arra, hogy több terméket akarjon eladni. Ebben a konstrukcióban tehát a márkakereskedés és a nagykereskedõ között jön létre a szerzõdés, amelynek értelmében: ha a kereskedõ több, egymással összefüggõ paramétert teljesít, úgy jutalékot kap az idõszak végén. Ezek a paraméterek egyrészrõl a határidõ elõtti fizetéshez, másrészrõl bizonyos mennyiségi határértékek teljesítéséhez kötõdnek. Ellentétben az elsõ esettel, az adóhatóság itt már nem vitatta a szolgáltatásnyújtás tényét, azonban kiemelte, hogy a fizetési határidõ elõtti teljesítés feltétele a döntõ, így felveti a skontó és az árengedmény megítélésének problémáját. A számviteli törvény3 85. §-a (3) bekezdésének o) pontja szerint: „A pénzügyi mûveletek egyéb ráfordításai között kell kimutatni a szerzõdésben meghatározott fizetési határidõn (esedékességen) belül történt pénzügyi rendezés esetén adott – legfeljebb a késedelmi kamattal arányos, nem számlázott – engedmény összegét.” Ez alapján az adóhatóság úgy ítélte meg, hogy az esedékességi idõn belüli teljesítésnél ügyletenként – egy általa kidolgozott matematikai módszerrel – szét kell választani az engedmény azon részét, amely a késedelmi kamattal arányos – és így skontónak minõsül –, illetve az azzal nem arányos, fennmaradó részét – amely árengedménynek minõsül.4 A nagykereskedõ ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedett, bár igaz az adóhatóság

azon álláspontja, hogy a fizetési határidõ elõtti pénzügyi teljesítés elõfeltétele volt a jogosultság megszerzésének, azonban ennek fordítottja is igaz, miszerint ugyanez elmondható a konstrukció bármely más paraméterérõl. Ennek megfelelõen ezek a feltételek egymással egyenrangúak, azok közül nem lehet egyet sem kiragadni és perdöntõnek minõsíteni. A kialakult helyzetet foglalja össze a 2. táblázat. Összefoglalva: az alapügyletben a kiskereskedõ értékesítette a nagykereskedõ által behozott új autókat – ez az áfatörvény szerint termékértékesítésnek minõsül. A nagykereskedõ a feszített tervszámok teljesülése érdekében jutalmat, bónuszt helyezett kilátásba, ha a kiskereskedõ hajlandó többlet-erõfeszítéseket tenni. Ez az áfatörvény szerint szolgáltatásnyújtásnak minõsül – tudniillik a többlet-erõfeszítés –, amit az adóhatóság sem vitatott. Mindkét ügylet ezek alapján adóztatható, a felek az adót egymásra áthárították, majd ezt levonásba helyezték. A revízió viszont a nagykereskedõt vizsgálva vitatta a szolgáltatásnyújtás adója egy részének levonhatóságát, holott a kiskereskedõnél – ugyanezen ügylet másik oldalán – a befizetés jogosságát már nem. Így a fellebbezések során ugyanaz a helyzet állt elõ, mint az elõzõ esetben: az Art. 130. §-ára hivatkozva a nagykereskedõt felmentették a vádak alól. A kérdések tisztázására tehát nem került sor.

ELMÉLETI MEGFONTOLÁSOK Az adóztathatóság kérdése A két vázolt konstrukció több érdekes tanulsággal is szolgál. Az elsõ az adóztathatóság kérdése. Egyszerûen fogalmazva azt kell minden gyakorlati esetben vizsgálni, hogy az elvégzett munka és a kapott pénz között van-e ok-okozati összefüggés. Erre azért van szükség, mert a munkavégzés mást jelent köznapi, mást statisz-

125

MÛHELY

2. táblázat

A PUSH STRATÉGIA MEGÍTÉLÉSE Gazdasági esemény

Revízió álláspontja • Szolgáltatásnyújtás történt.

Adózó álláspontja • Szolgáltatásnyújtás történt, mert a tervteljesítéshez kifejtett többlet-erõfeszítést jutalmazta így a nagykereskedõ.

• Bár több feltételnek kell teljesülnie a A nagykereskedõ több paraméter (határjogosultság megszerzéséhez, a döntõ • A több feltétel együttes teljesülése a a határidõ elõtti pénzügyi teljesítés. idõ elõtti fizetés, mennyiségi küszöbértéhangsúlyos, abból nem lehet egyet kikek) teljesítése esetén jutalékot fizet a keragadni. • A számviteli törvény szerint szét kell reskedõnek. választani a skontót az árengedmény• Bár matematikailag lehetséges a megtõl és eszerint kell megbontani az ügybontás, az ügyletet egészében kell letet. vizsgálni.

tikai értelemben és mást az áfatörvény alapján. Köznapi értelemben tudatos, célszerû (termelõ)tevékenység, erõkifejtés,5 vállalati szempontból értékteremtés, az áfa szempontjából viszont az ellenérték kérdése a döntõ, ami minõségi ismérv. Az áfatörvény 13. §-a (1) bekezdésének 1. pontja szerint: „ellenérték: a tartozás kiegyenlítésére fordított vagyoni érték, ideértve a meglévõ követelés mérséklésére elismert vagyoni értéket, de ide nem értve a kártérítést. Apport esetén annak könyvvizsgáló által elfogadott értéke, ennek hiányában a tagot terhelõ nem pénzbeni hozzájárulás értéke.” A kérdés tehát az, hogy azért kaptam-e a pénzt, mert dolgoztam érte, illetve azért dolgozom-e, mert pénzt fogok kapni érte. Ha ez a reláció fennáll, úgy a kérdéses ügylet adóztatható. Munkavégzés – az áfatörvény értelmében – két helyen is megjelenik a csökkentett kamatozású hitelek esetében. Az egyik, hogy a pénzintézet kidolgozott egy olyan hitelkonstrukciót, amely a piacinál kedvezõbb kamatozású hitelkihelyezést tett lehetõvé,6 másrészt kötelezettséget vállalt, hogy a szokásos piaci kamatnál alacsonyabb díjat számíthat fel az ügyfélnek. Ennek ellenértékét térítette meg a kereskedõ, és így végeredményben két oldalról is fennáll a munkavégzés, van ellenértéke, és a kettõ között szoros ok-okozati összefüggés áll fenn, tehát a tényállás adóztatható.

126

Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi történne, ha a bíróság az elõbbi levezetéssel ellentétesen ítélne. Ez esetben kikerülne az áfatörvény tárgyi hatálya alól és a levonásba helyezett adót be kellene fizetnie a kereskedõnek, a pénzintézet önellenõrzéssel visszaigényelné a befizetett adót és az államnak végeredményben csak a bírság és a pótlékok összege maradna. Viszont a bíróság egy adott ellenõrzéssel kapcsolatban mond ítéletet, és annak birtokában mindkét adózó önellenõrzéssel helyesbítené a bevallásait, a továbbiakban pedig adó feltüntetése nélkül zajlanának a tranzakciók. Vagyis az állam csak a kiszabott pénzügyi szankciók „bevételére” számíthat.

A skontó megítélése A második esetben a skontó problémájával kerültünk szembe. A számviteli törvény egyértelmûen fogalmaz abban a tekintetben, hogy legfeljebb mekkora összeg számolható el a pénzügyi mûveletek egyéb ráfordításaként. A jogszabályhely azonban két dologban nem teljesen egyértelmû. Az elsõ probléma, hogy a „legfeljebb” kifejezés csak felsõ korlátot ad az elszámolhatóságra, azt nem mondja ki, hogy annyit viszont el is kell számolni. A második probléma: vajon a fizetési fegyelem hangsúlyozása je-

MÛHELY

lenti-e azt, hogy skontóval van dolgunk. Megoldást nyújthat a számviteli törvény, amely kimondja a valódiság elvét, a 4. § (4) bekezdése alapján el lehetne térni az adott szabálytól, ha annak alkalmazása nem ad valós képet. Az adóhatóság véleménye szerint a határidõ elõtti fizetés esetén kapott engedmény összegét szét kell bontani a késedelmi kamattal arányos (skontó) és azzal nem arányos (árengedmény) részre.7 De vajon mely szereplõ mit nyerne és mit veszítene, ha az adóhatósági megbontás logikáját alkalmaznánk?8 Matematikailag gyorsan belátható, hogy ha egy egymillió forintos számla végösszeget, 30 napos fizetési határidõt és 15 napos skontóhatáridõt választunk 2 százalék skontóval, akkor 3200–3300 forintos (!) nagyságrendû adóösszegek megítélésérõl beszélünk. A helyzet iróniája az, hogy e meddõnek tûnõ vita végén az adóhatóságnál maradó adó összege nem változik, amelyet a 3. táblázat foglal össze. Látható, hogy csupán a jogcím változik, öszszességében sem a társasági adó, sem az áfa öszszege nem módosul. Az egyik fél esetében a revízió meg fogja állapítani a jogsértést, a megállapítás címzettje vagy az Art. 130. §-ára fog hivatkozni, vagy módosítják a számlákat és az adóhatóság legfeljebb a bírságokkal és késedelmi kamatokkal lesz „gazdagabb”.

VÁLLALATI ÉRTÉKTEREMTÉS INNOVATÍV MÓDON A törvény – miszerint nincs ingyenebéd – ezekben a jogügyletekben is érvényesül. Lehetséges, hogy a fogyasztót sikerül meggyõzni arról, hogy õ akciósan irreálisan alacsony vagy éppenséggel 0% THM-mel juthat nagy összegû hitelhez, de a gazdasági racionalitás ezen ügyleteknél is megvan. A bank hiteleit természetesen nem kamatmentesen helyezi ki, hiszen ez irreális magatartás lenne, felélné tõkéjét, vállalati értéket semmisítene meg. Az õ megtérülése igenis tetten érhetõ: a kereskedõ fizeti meg, aki viszont eladásainak növekedésével, készleteinek gyorsabb forgatásával és a kapcsolódó szolgáltatások (például szerviz) felfuttatásával teremti meg a tulajdonosok és a társadalom számára az értéket. Tehát ténylegesen értékteremtés zajlik mindkettejük munkája során. Ez az értékteremtési út azonban elemeiben eltér a hagyományosnak számító utaktól. A skontó esete nem ennyire innovatív. Itt „csupán” arról van szó, hogy a nagykereskedõ saját forgalmának növelése érdekében a kiskereskedõt ösztönzi többlet-erõfeszítésre, aki – ha ezt sikeresen teljesítette – kedvezménye3. táblázat

100 FORINT SKONTÓ MEGÍTÉLÉSÉNEK ADÓVONZATAI Gazdasági esemény Nagykereskedõ

Kiskereskedõ

Revízió álláspontja Nagykereskedõ

A szolgáltatás A számlát helyesA szolgáltatás igénybe vevõje, bíti, árbevétele 100 nyújtója, 100 forint 100 forint anyagforinttal csökken, a árbevételjellegû ráfordítás korábban befizetett növekedés mellett növekedése mellett 20 forint adót 20 forint adót 20 forint adót most levonásba befizet. levon. helyezi.

Adózó álláspontja

Kiskereskedõ

Nagykereskedõ

Kiskereskedõ

A helyesbített számlát befogadja, anyagjellegû ráfordításait 100 forinttal csökkenti, a korábban levonásba helyezett 20 forint adót most befizeti.

Az árbevétel és az áfa összege nem változik, a pénzügyi mûveletek eredménye csökken 100 forinttal.

Az anyagjellegû ráfordítások és az áfa összege nem változik, a pénzügyi mûveletek eredménye nõ 100 forinttal.

A befizetett/befizetendõ társasági adó és az áfa összege nem változik.

127

MÛHELY

ket kap, amely az õ mûködési költségeit csökkenti. Itt is tetten érhetõ az értékteremtés. A nagykereskedõ a forgalom növekedésével, készletei nagyobb forgási sebességével képes vállalati értékét növelni, míg a kiskereskedõ erõfeszítéseinek jutalmaként költségeit tudja csökkenteni, ami szintén vállalati értéket hoz létre. Tehát mindkét jogügyletnél könnyen belátható, hogy racionális vállalati értékteremtés zajlik. Ennek természetesen adózási vonzatai is vannak, hiszen a többletérték után forgalmi és társasági adót kell fizetni a világ szinte összes országában. Közös jellemzõjük, hogy az ügyletekben részt vevõ felek közötti gazdasági események során olyan helyzet áll elõ, amelyben az egyik fél jogot formál az adóalapja csökkentésére, ezzel párhuzamosan az ügylet ellenoldalú fele ugyanezen adónemek tekintetében az adóalapját növeli. Ilyen formán az összadóbevétel változása zérus9. A revízió következetesen az adóalap szûkítése ellen tett megállapításokat, amelyeket a terhelt fél vitatott és végül a bíróság hozott ítéletet. Az ítéletek közös jellemzõje, hogy az Art. 130. §-a alapján kellett volna az ellenõrzés során eljárni, amelynek során egy összefüggõ egészként kellett volna a kérdést vizsgálni. Bármely lehetséges megoldási módot fogadnánk el minden további ügyletre nézve kötelezõnek, a közgazdasági tartalom nem változik: újabb és újabb értékteremtési utak kidolgozását kényszeríti ki a piac. Ha konszenzusra sikerül jutni a tekintetben, hogy egy bizonyos ügylet nem adóztatható, úgy az kikerül a látókörünkbõl, míg ha adóztatható, akkor el kell fogadni, hogy az egyik fél adóalap-növelése a másik fél adóalap-csökkenését vonja maga után. Végsõ soron tehát nem az a probléma, hogy egy új kérdés megítélése során vita támad. Fejlett nyugati országokban is sokszor évekévtizedek kellenek ahhoz, hogy a szakma mindenki által elfogadható konszenzusra jus-

128

son. A problémát az egyoldalú szemléletben látjuk: nem vitatjuk, ha valamely fél az adóalapját növeli, de azonnal vitatjuk, ha a másik fél ezzel párhuzamosan adóalapját csökkenti. Ez nem kívánatos zavarokat kelt a piac mûködésében, a meddõ pereskedés pedig nemcsak vállalati, hanem társadalmi értéket is megsemmisít.

Az ügyleteket összességében kellene megítélni Az elõzõekben bemutattunk két lehetséges – az autókereskedésben használt – marketingstratégiát: a pull és a push változatot. A pull stratégiával a fogyasztókat ösztönözték többletfogyasztásra a csökkentett kamatozású, illetve eseteként 0%-os THM-mel rendelkezõ konstrukciókkal. A push stratégiával a nagykereskedõ a kiskereskedõt ösztönözte jutalom kilátásba helyezésével. Mindkét eset közös tanulsága, hogy nem elégséges az a magatartás, amely az ügyletben résztvevõk közül csak az egyik felet vizsgálja, míg a másikat figyelmen kívül hagyja. Ennek oka, hogy amennyiben az adóztathatóság kerül megítélésre, akkor az egyik fél adóalapjának növelése a másik fél adóalap-csökkenését vonja maga után, ha adóztatható a kérdéses jogügylet, míg az adóztathatóság kizárásával a kérdés értelmét veszti. Az egyes adóhatósági megállapításokat szétbontottuk elemeire, megvizsgáltuk a felek álláspontját, és igyekeztünk határozott véleményt kialakítani. Azonban ennél fontosabb eredmény, hogy sikerült belátnunk: nem az egyes konkrét vállalkozás konkrét ügye a döntõ. Szemléletbeli probléma van, amely során az adóalap-növelést nem, míg a -csökkenést vitatjuk, holott az ügyleteket összességében kellene megítélni, annál is inkább, mivel az összadóbevétel a konszenzusos megállapodásunktól független.

MÛHELY

JEGYZETEK 1

Az uniós csatlakozással a kizárólagos nagykereskedõi státusz ugyan megszûnt, és ma már auditált márkakereskedõk és szervizek mûködnek, azonban az elõbb említett ellátási lánc struktúrája nem változott.

2

Jelen esetben például tavasszal az ingyenklíma, õsszel a téli gumi.

3

2000. évi C. törvény

4

Amennyiben skontónak minõsül, úgy az nem érinti az áfa alapját, illetve összegét, ha viszont árengedménynek minõsül, úgy helyesbítõ számla kibocsátásával az adó mérsékelhetõ [45. § (1) a)].

5

Magyar Értelmezõ Kéziszótár

6

Természetesen az is elõfordulhat, hogy a hitelkonstrukció már létezik, és „csak” annyi történik, hogy ezentúl az adott kereskedõ ügyfeleit is engedi hozzájutni ehhez a konstrukcióhoz.

7

Vegyük észre, hogy az elõzõ esetben tárgyalt szolgáltatásnyújtás kérdésköre itt már fel sem vetõdött!

8

Fontos megjegyezni, hogy nem áll a szerzõ rendelkezésére az eredeti adóhatósági módszer, így a legkézenfekvõbb megoldást vizsgáljuk.

9

Matematikailag elõállítható olyan eset, amelyben a bruttó összeg néhány ezred, illetve tízezred százalékos mértékéig eltérés mutatkozik, és ezek között található olyan is, amelyben éppen a revízió által javasolt út rövidítené meg az államot.

129

MÛHELY

Nagy Zoltán

A faktoring tipizálásával kapcsolatos elméleti alapvetések

A

A faktoring jelentõsége az utóbbi évtizedekben rendkívüli mértékben nõtt, különösen a nemzetközi fizetési gyakorlatban terjedt el. A forgalom megoszlásában azonban jelentõs eltérések vannak – földrajzi értelemben. Az összes faktoringforgalom 860 milliárd euró volt, amelybõl Európa 612 milliárd euróval részesedett, azaz a világ faktoringforgalmának 71 százalékát adta.1 A jelentõs európai forgalomhoz azonban a közép-kelet-európai térség kismértékben járult hozzá, még Oroszországot is a térséghez számítva a forgalom nem érte el a 15 milliárd eurót, amelybõl Magyarország csak 1,1 milliárd euróval részesedett. Ebbõl is látszik, hogy komoly növekedési potenciál van a hazai faktoringtevékenységben, különösen a nemzetközi faktoringban, hiszen az utóbbi évekig szinte ismeretlen volt a hazai vállalkozások számára. A faktoring intézményének „felfedezése” és az egyre gyakoribbá váló alkalmazása két területen különösen fontos. Egyrészt a kis- és közepes vállalkozások forráshiányát mind a belföldi beszállítói piacon és nemzetközi kereskedelemben egyaránt megoldhatja. Sok esetben akár a gazdálkodási adataik, akár a hitelhez szükséges biztosítékok hiánya komoly akadályt jelent számukra a hitelforráshoz jutásnál. Másrészt az európai uniós források elõfinanszírozását is lehetõvé tehetik a faktoringgal foglalkozó pénzügyi intézmé-

130

nyek. Ahhoz azonban, hogy a faktoring iránti bizalom növekedjen mind elméleti, mind gyakorlati szinten, a közgazdaságtan és a jogtudomány területén egyaránt tisztázni kell az intézmény fogalmát, típusait és mûködési mechanizmusát. A jelen tanulmány e két utóbbi témakört öleli fel.

A FAKTORING TÍPUSAI NÉHÁNY JELENTÕSEBB ELMÉLETI ÁLLÁSPONT ALAPJÁN A faktoring tipizálása legalább olyan sokrétû és összetett probléma, mint a fogalom meghatározása és tisztázása, ezért fontos a típusok elemzése és értelmezése, amely elvezet minket a faktoring mûködésének megértéséhez. Több szempontból többféle tipizálást találhatunk mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban és a gyakorlatban egyaránt. A különbözõ típusok kialakulása részben történelmi fejlõdés eredményei, részben a piaci igények változása révén valósultak meg. Az ügynök, bizományos – aki piackutatást és egyéb adminisztratív szolgáltatást nyújtott – feladatköre olyannyira átalakult, hogy a finanszírozás egyik vállfaja jött létre, ahol a faktorcég a vevõk hitel- és fizetõképességének vizsgálata, illetve a finanszírozás mellett esetenként átvállalja a kockázatot, intéz-

MÛHELY

kedik a követelés beszedése iránt.2 Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a komplex szolgáltatás hármas jellege érvényesül (a szolgáltatási, finanszírozási és a kockázatátvállalási jelleg), és ezen funkciók teljes vagy részleges érvényesülése határozza meg a különbözõ típusokat. A szakirodalom tanulmányozása során azonban azzal a nehézséggel találjuk szembe magunkat, hogy a különféle szerzõk más és más elnevezést használnak ugyanarra az ügylettípusra, illetve mást értenek egy-egy típus alatt.3 Ezért célszerû megvizsgálni részletesen a tipizálás szempontjait és a fogalmakat pontosan definiálni. A faktoring tipizálását az angol szakirodalomban Salinger készítette el, ez a külföldi és hazai szerzõk számára is iránymutatást jelentett és jelent mind a mai napig.4

Az 1. táblázat megmutatja, hogy Salinger a faktoring hét fõ típusát két nagy csoportba sorolja, így megkülönböztet úgynevezett „notifikált”, „kiértesítéssel járó”, illetve „nem notifikált”, „kiértesítés nélküli” faktoringot. A hét „változatot” a faktoringhoz kapcsolódó szolgáltatások alapján különbözeti meg. A csoportosítás alapján pontosíthatjuk a faktoring tipizálásának lényegére vonatkozó megállapításokat. Az egyik legfontosabb észrevétel, hogy a finanszírozás alapvetõ szolgáltatása valamennyi típusnak a „maturity faktoring” kivételével, ahol jellegébõl adódóan csak esetleges elemként vehetjük figyelembe. A faktoring elméleti fogalmánál felmerült – mint legfontosabb faktoring szolgáltatás – a kockázatvállalás. A kockázatvállalást kettõs ér1. táblázat

FAKTORÁLÁSI VÁLTOZATOK TÁBLÁZATOS ÖSSZEFOGLALÁSA Finanszí- Kétes köverozás telések elleni védelem* I. Teljes szolgáltatás (Full service)5 Faktorálás visszkeresettel (Recourse factoring)6 Teljes forgalmú faktorálás (Bulk factoring)7 Határidõs faktorálás (Maturity faktoring)8 Ügynöki faktorálás (Agency factoring)9 II. Számlaleszámítolás (Invoice Discouting)10 Rejtett faktorálás (Undisclosed factoring)11

Adósok kiértesítése

KövetelésBeszedés nyilvántartások vezetése

A

A

A

A

A

A

N

A

A

A

A

N

A

N

N

N

A

A

A

A

A

S

U

S

N

A

N

N

N

N

A

S

N

N

N

* Bármely, ezt az elemet tartalmazó faktorálás említhetõ úgy, mint „visszkereset” nélküli faktorálás. A táblázatban található jelek értelmezése: A: mindig nyújtott szolgáltatás U: általában nyújtott szolgáltatás S: néha nyújtott szolgáltatás N: soha vagy csak ritkán nyújtott szolgáltatás I.: A típusok bármelyike „nyílt faktorálásnak” vagy „kiértékesítéses faktorálásnak” is nevezhetõ (notification factoring or disclosed factoring) II.: A típusok bármelyike „bizalmas faktorálásnak” vagy „kiértékesítés nélküli faktorálásnak” is nevezhetõ (confidential factoring or non-notification factoring)

131

MÛHELY

telemben vehetjük figyelembe, egyrészt önmagában az ügylet – akár vállal „del credere” az adós nem fizetésébõl eredõ kockázatot a faktorcég, akár nem – jellegébõl adódóan kockázatot hordoz, hiszen a követelés eredeti jogosultján sem biztos, hogy behajtható a vevõtõl be nem szedett követelés, ad abszurdum mind a szállító, mind a vevõ is kerülhet fizetésképtelen helyzetbe. Másrészt vállalt és szolgáltatásként nyújtott kockázatvállalásnak tekintjük, amikor a faktorcég kifejezetten felvállalja a vevõ nemfizetésébõl eredõ kockázatot. Ezt szokták a szakirodalomban „del credere” kockázatvállalásként emlegetni, amely párosul azzal, hogy a faktorcég lemond a visszkereseti jogáról. Jelen esetben a kockázatvállalást a „kétes követelések elleni védelem” fogalmával jelöli meg a szerzõ és „visszkereset nélküli faktorálásról” beszél, azaz del credere kockázatátvállalásról van szó. A csoportosításnál egyébként eléggé zavaró, hogy a szerzõ a „kiértesítés” nélküli faktorálás két külön típusaként kezeli a „számlaleszámítolást” és az úgynevezett „rejtett faktorálást”, holott közöttük csak egyetlen különbséget találunk a szolgáltatások megkülönböztetése alapján, ez pedig a „kétes követelések elleni védelem”, amely az egyiknél „néha nyújtott szolgáltatás”, míg a másiknál „soha vagy csak ritkán nyújtott szolgáltatás”. Ez a megkülönböztetés nem indokolja a külön típusba sorolást, mivel valójában ez nem is különbség, hiszen elvileg mindkettõnél nyújtható a szolgáltatás. A másik szembetûnõ probléma, hogy jelentését tekintve a „rejtett faktorálás”, a „bizalmas faktorálás”, illetve a „kiértesítés nélküli faktorálás” megjelölés egyaránt egyet jelent, fogalmi azonosságot takar, mégpedig azt, hogy az adós nem kap értesítést a faktorálásról. Ezt a gyakorlatban, illetve a szakirodalomban is – véleményem szerint helytelenül – „csendes faktorálás” elnevezéssel is illetik.12 Szerintem helyes és pontos megjelölést a kiértesítés nélküli faktorálás jelentene, illetve nem sorolható külön típusba a

132

fenti indokok és a salingeri felosztás alapján a számlaleszámítolás és a rejtett faktorálás. A tipizálás problémájának tartom még, hogy külön típusként kezeli a visszkereseti joggal történõ faktorálást, amely véleményem szerint nem külön típus, hanem a faktoringszolgáltatások egyikéhez, a korábban említett kockázatvállaláshoz kapcsolódik. Ezt támasztja alá a szerzõ megjegyzése is a kétes követelések elleni védelem elnevezésû szolgáltatásnál, ahol kimondja, hogy ez gyakorlatilag visszkereset nélküli faktorálást jelent. Nem indokolja továbbá külön típusként való feltüntetését az sem, hogy szintén a kockázatvállalásra visszautalva külön más faktoringtípusok szolgáltatása, illetve jellemzõje lehet, például érvényesül a visszkereseti jog a „teljes forgalmú faktoring” vagy a számlaleszámítolás” esetén is.13 Salinger említést tesz a nemzetközi faktoringról, illetve két speciális konstrukcióról, amelyeket szintén nem tekint külön típusnak, ilyen a hitelbiztosítással kombinált faktoring, illetve a hitelintézetek által finanszírozott faktoringügyletek. Ez utóbbi esetben az ügyfél és a faktorcég mellett a bank is belép a jogviszonyba, hiszen a finanszírozást õ biztosítja az ügyfél számára a faktorcégen keresztül.14 Salinger nyomdokain járva, de a nemzetközi gyakorlatra is figyelemmel alakítja ki a „faktoringváltozatok” csoportosítását Martinkó Károly.15 A csoportosítás alapjának tekinti a szerzõ a faktoring jellemzõit, amelyet véleményem szerint a faktorcég által nyújtott szolgáltatásként kell felfognunk.16 Ezen szolgáltatások megvalósulása vagy hiánya alapján tipizál a szerzõ. Szintén összevont táblázatba foglalja ezeket a szolgáltatásokat, ahol azonban már eltérést is találunk a salingeri szolgáltatástípusokhoz képest.17 Fontos különbség, hogy a szerzõ gyakorlatilag két nagy csoportba osztja a faktoring típusait, beszél belföldi faktoringról és nemzetközi faktoringról, megkülönböztetve az exportfaktoringot és az importfaktoringot az utóbbi tí-

MÛHELY

puson belül, tehát az osztályozás szempontja a földrajzi jelleg és nem a vevõ kiértesítése a faktoringról. Fontos kiemelni, hogy a szerzõ rosszul használja a „visszterhes faktoring” kifejezést, mivel ezt a visszkeresetes faktoringgal azonosítja, amely sem a külföldi, sem a hazai terminológiának nem felel meg. A visszterhesség fogalma az ügyletek ingyenességével szemben az ellenszolgáltatás meglétét tételezi fel, és gyakorlatilag megállapíthatjuk, hogy ellenszolgáltatás nélküli faktoringról nem beszélhetünk.18 A tipizálásnál Salinger felfogásával szemben összevonja a „teljes forgalmú faktorálást” a „leszámítolással” és úgynevezett „állományfinanszírozó faktoringról” beszél. Ezt két érvvel indokolja. Egyik érve, hogy a számladiszkontálást hibás elnevezésnek tekinti és véleménye szerint rossz kifejezés rögzülne a hazai szakirodalomban, illetve a brit faktoringszakma is csak azért használta az invoice discounting kifejezést, mert ezt a tevékenységet ki akarták vonni az angol banki szabályozás alól. A másik fontos érve, hogy a „számlaleszámítolás” a gyakorlatban a „teljes forgalomra” kiterjed, így a kettõ egyben összefogható az „állományfinanszírozó” faktorálás elnevezéssel.19 A faktorcég által nyújtott szolgáltatások tekintetében Salingerhez képest annyit változtat, hogy a „kétes követelések elleni védelmet” a „hitelbiztosítással” helyettesíti. Véleményem szerint a két szolgáltatás nem azonos. A kétes követelések elleni védelem, amelyet Salinger is visszkereset nélküli faktorálásnak tekint, a faktorcég kockázatvállalását takarja a korábban elmondottak szerint. A hitelbiztosítás nem a faktorcég által nyújtott szolgáltatás, ezt a szerzõ véleménye szerint is az ügyfél közvetlenül vagy a faktorcégen keresztül a hitelbiztosítóval szerzõdve veszi igénybe. Megállapíthatjuk, hogy Martinkó gyakorlatilag a Salinger-féle felfogás alapján alakítja ki a csoportosítást hasonlóképpen, mint Gellért Andor teszi ezt egyik mûvében.20

Beszél a szerzõ a nemzetközi faktorálásról, amelyen belül megkülönböztet import- és exportfaktorálást21, de ezt nem tekinti önálló szerzõdéstípusnak. Több új típust említ a faktoring tipizálásánál, többek között a mai finanszírozási (credit) faktoráláson belül helyezi el a maturity és az advance faktorálást.22 Az ügylet meghatározásánál azonban gyakorlatilag a teljes szolgáltatású faktorálásra ismerhetünk rá.23 Az advance vagy finanszírozási faktorálásnál a faktorbank a számlát megelõlegezi piaci kamatlábon számítva. Ez a faktorálás történhet visszkereset nélkül, illetve visszkeresettel.24 A garanciafaktorálás az 1920-as években alakult ki az Egyesült Államokban, gyakorlatilag a hitelbiztosítás egyik formája volt, mivel a faktorcég vagy megelõlegezte a számlát, vagy vállalta a kockázatot a vevõ nemfizetéséért. Ez a típus az amerikai biztosítótársaságok tiltakozása miatt az 1930-as években megszûnt.25 Réczei László a garanciafaktorálást eltérõen határozta meg annyiban, hogy véleménye szerint a faktorcég egyáltalán nem teljesített fizetést csak akkor, ha az adós fizetésképtelenné vált. Véleményem szerint ez utóbbi meghatározás jobban megfelel a garanciafaktorálás jellemzõjének és ez valóban joggal váltotta ki a biztosítótársaságok „ellenérzését”, hiszen itt semmiféle finanszírozás és egyéb szolgáltatás sem történik a garanciavállaláson kívül. A garanciafaktorálás megszûnése váltotta ki a vételi (purchase) faktorálás megszületését, mivel itt már a szolgáltatók megvásárolták a követeléseket és a fizetési kockázatot visszkereset nélkül átvállalták.26, 27 Gellért támaszkodik tipizálásában Réczei László tanulmányára.28 Réczei a faktoring osztályozását részben szerzõdéses oldalról, részben a faktor tevékenységének oldaláról közelíti meg. Mindkét megközelítést külföldi szakirodalmi álláspontokra alapozza.29 Az osztályozás áttekintésekor találunk teljesen új típusokat, de olyanokat is amelyek csak

133

MÛHELY

elnevezésben különböznek az eddig ismertettektõl. A valódi (standard vagy old-line) faktoring alatt az ügylet legáltalánosabb formáját érti a szerzõ, amely gyakorlatilag egybeesik a teljes szolgáltatástípusú faktoringgal. A behajtási faktoring esetén sem elõfinanszírozásra, sem a felelõsség átvállalására nem kerül sor, a faktoringtársaság tehát a követelés beszedésén kívül semmilyen szolgáltatást nem nyújt.30 A del credere nélküli faktoring a korábban említett visszkereseti faktorálással, míg a rejtett (stilles) faktoring a korábban említett rejtett faktorálással vagy a mai szakzsargonban használt úgynevezett „csendes” faktoringgal egyezik meg, azaz a szállító üzleti megfontolásból nem akarja a vevõ tudomására hozni a faktoringügylet létrejöttét, inkább csak egy elkülönített számla kerül megjelölésre, ahova a vevõnek teljesítenie kell a kötelezettségét. Az export- és importfaktoringot összefüggõ tranzakcióként kezeli, amelyre a korábban említett nemzetközi faktoring kifejezés rögzült, és amely egybefogja a két ügyletet.31 A tevékenységi oldalról történõ megközelítéssel kapcsolatban a garancia- és vételi faktorálás már definiálásra került. A garanciafaktoráláshoz hasonló konstrukció a day-to-day faktoring, ahol a faktorcég vállalja, hogy ha bizonyos határidõig a vevõ nem fizet, õ fog helyette teljesíteni. A pay-as-paid típusnál nem történik elõfinanszírozás, hanem a faktoringtársaság akkor fizet, amikor a követelést behajtja a kötelezettõl. Ezzel szemben a loan-faktoring esetén a számla összegének 85–90 százalékát kifizeti a faktor, de a követelés kockázatát nem vállalja át az ügyféltõl, így ha a követelés behajthatatlan, a követelés ellenében nyújtott kölcsönt visszaköveteli. A split faktoring a kockázat megosztásának módjára hívja fel a figyelmet. A nagy faktoringtársaságok a jelentõsebb összegû finanszírozás és kockázatvállalás esetén megosztják a

134

kockázatot, és együtt kötnek szerzõdést az ügyféllel. Hasonló megoldást találunk a bankok hitelfinanszírozása során, amikor konzorciális hitelezés keretében több bank együttesen nyújt hitelt az ügyfél számára. Az információs tevékenységet nem tekinthetjük önálló típusnak, hiszen a faktoringszolgáltatás részét képezi. A pénzügyi intézmény folyamatos kapcsolatban áll az ügyféllel, amelynek révén informálhatja a piaci helyzetrõl, esetleg egyes vállalkozások fizetési képességérõl és készségérõl. Szintén példálódzó jelleggel csoportosítja a faktoringot, ötvözve az eddig is ismertetett angol és amerikai tipizálást Halustyik Anna32. A tipizálást szintén nem zárt rendszerben kezeli, inkább csak a meglévõ típusok közül a legismertebb formákat emeli ki. Hasonló felosztást találunk még az osztrák, német szerzõknél, (Binder-Degenschild33, Horbach34), akik gyakorlatilag szintén a salingeri felfogás alapján közelítik meg a faktoring típusait, illetve a osztrák gyakorlat is ezt vette át.35 A hazai szakirodalomban is többféle felfogás körvonalazódik a faktoring típusaival összefüggésben. Az egyik már korábban is említett felfogás átveszi az angolszász rendszert, és ennek segítségével tipizál, amelynek hátránya, hogy a teljesség igénye nélkül a szerzõdési formákat, illetve a faktorcég tevékenységét elemzi.36 A másik álláspont szerint a faktoring két alaptípusa határozható meg. Az álláspontok azonban eltérnek a tekintetben egymástól, hogy melyik az a szempont, ami alapján a két alaptípus meghatározható. Három szempont alapján történik meg a tipizálás a hazai szakirodalomban, egyrészt a követelés lejárata szerint, másrészt a kockázat átvállalása alapján, harmadsorban pedig az adós kiértesítése szerint. A követelés lejárata szerint megkülönböztetjük a lejárt és a le nem járt követelések faktorálását. A faktorálás ilyen tárgyú felosztását Szentiványi Iván alapozta meg.37 Megítélése szerint a faktoringügylet magában foglalja a kö-

MÛHELY

vetelések „megelõlegezését” és „megvásárlását” egyaránt, amely közötti különbségtételt az adja, hogy lejárt vagy le nem járt követelések faktorálásáról van szó. A követelés „megelõlegezése”, vagyis a faktoring „hitelfunkciója” akkor kerül elõtérbe, ha le nem járt követelésrõl van szó. Ha a követelés lejárt, csak a „követelés megvásárlása” jöhet számításba. A faktoringtevékenység lényegesebb formájának a le nem járt követelések megvásárlását tekinti, és ez áll közelebb az ügylet pénzügyi szolgáltatási jellegéhez. Ezzel szemben áll Gárdos István álláspontja, aki szerint a lejárt követelések megvásárlását kell szûkebb értelemben faktoringnak tekinteni, mivel ez viseli magán az ügylet speciális jellegét, a le nem járt követelések „engedményezését” csak egy kölcsön jellegû ügylet megvalósítási eszközének tekinti.38 A le nem járt követelések faktorálásának további osztályozása is lehetséges. A le nem járt követelések faktorálása történhet eseti jelleggel, valamelyik vevõvel szembeni konkrét követelés megvásárlása útján vagy keret jelleggel, amikor meghatározott vevõkkel szemben folyamatosan keletkezõ követelések vásárlására kerül sor.39 A kockázat átvállalása alapján mind a hazai szakirodalom40, mind a bírósági gyakorlat41 két alaptípust határoz meg: a valódi és a nem valódi faktoring kategóriáját. Nyilvánvalóan a szakirodalmi felfogás képezõdött le a bírósági gyakorlatban, amely hazai felfogásnak német gyökerei vannak.42 Nochta Tibor szerint a valódi vagy „old-line” faktoring lényegét az adja, hogy a követeléssel együtt a követelés behajtatatlanságának úgynevezett del credere kockázata átszáll a faktortársaságra. A fizetett díjat vételárnak kell tekinteni és az egész konstrukció egy „sajátos hitel-, illetve követelésvételként” határozható meg. Ezzel szemben a nem valódi faktoring esetében a faktor nem vállal át del credere kockázatot, azt a hitelezõ viseli, ezért a szerzõ szerint egy engedményezési hitelrõl van

szó, mivel ha az adós nem fizet, akkor a követelés engedményezõjének vissza kell fizetnie a kapott összeget annak kamataival együtt. A nem valódi faktoring tehát a szerzõ szerint egy követelés fedezete mellett nyújtott hitelnek tekinthetõ. A csoportosítás mind a külföldi, mind a hazai szakirodalomban megalapozott, de az elnevezést aggályosnak tartom, mivel a hazai gyakorlatban az a jellemzõ, hogy a faktorcégek nem vállalják át a fentebb említett del credere kockázatot és igazából ezt a konstrukciót tekintik faktoringnak, azaz az „igazi” faktoring az úgynevezett „nem valódi faktoring” lesz. Másrészt a kockázatvállalás véleményem szerint nem lehet fõ csoportosítási szempont, mert nem fogja át az ügylet teljes jellemzõit és jellegét. A harmadik szempont az adós kiértesítése, amely alapján megkülönböztetünk „csendes”, „bizalmas” faktoringot, amelyet a szakirodalom „zártkörû faktoringnak” is titulál, illetve az úgynevezett nyílt faktorálást, amelyet „nem zártkörû faktoringnak” is neveznek.43 Az elsõ esetben az adóst nem értesítik a faktoringról, a szállító továbbra is maga vezeti a követelés nyilvántartását, illetve az adós is közvetlenül a szállítónak teljesít, legtöbbször egy elkülönített számlára. A különbözõ szempontok szerinti csoportosításokat jól integrálja és egybefogja Bozsik Sándor.44 A különbözõ, általa megkülönböztetett típusok közül csak azokat emelném ki, amelyekrõl eddig nem esett szó, vagy eltér a szakirodalom eddigi álláspontjától. A vevõkre vonatkozó megállapodás szerint keretmegállapodás vagy egyedi megállapodás megkötésérõl beszél a szerzõ.45 A keretmegállapodás a szerzõ szerint azt jelenti, hogy egy bizonyos összeghatárig a szállító összes követelését megvásárolja a faktorcég – feltéve, ha a szállító fizetõképessége jó – és garantálja a vevõ kötelezettségét. Ezzel szemben az egyedi megállapodás esetén a vevõ

135

MÛHELY

fizetõképessége a referencia, és csak egy meghatározott vevõre vonatkozó követelés megvásárlására kerül sor. A hazai faktoringgyakorlat alapján azonban ettõl eltérõen is értelmezhetõ a keretmegállapodás fogalma.46 Általában a faktorcég elsõsorban nem a szállítót, hanem a vevõt minõsíti, és vevõlimiteket állapít meg. Nyilvánvalóan a limitek megállapítása során szerepet játszik a szállító is (összes forgalom, visszáruszámlák gyakorisága stb.), de a faktorkeretek mértékét alapvetõen a vevõ bonitása határozza meg. (Sok esetben nem a teljes forgalmú faktorálásra kötik a keretmegállapodást, hanem a vevõkre limitált keretekre.) A megállapodásban felsorolja a faktorcég, hogy milyen vevõket hajlandó faktorálni és milyen keretösszegig, legtöbb esetben egyéves futamidõt meghatározva. Sajátos csoportosítása az ügyletnek a földrajzi helyzet szerinti felbontása belföldi és külföldi faktoringra.47 Belföldi faktoring alatt érti a szerzõ azt az esetet, amikor mind az eladó, mind a vevõ devizabelföldi és az ügylet hazai fizetõeszközben bonyolódik, míg külföldi faktoring esetében vagy a vevõ, vagy az eladó külföldi és az ügylet pénzneme is általában valamilyen idegen valuta. Hasonló felosztást ugyan több helyen találunk a szakirodalomban, de a fentiektõl több szerzõ értelmezése eltér.48 Helyesebb tehát a belföldi és nemzetközi faktoring szerinti felosztás, ahol a nemzetközi faktoring exportfaktoring és importfaktoring összefüggõ rendszerébõl áll.49 A belföldi faktoring esetében belföldi szállítások faktorálásáról van szó, ahol a szállító és a vevõ szerzõdéses viszonyában a termék vagy szolgáltatás belföldön kerül teljesítésre, míg a nemzetközi faktoringnál mindez külföldön realizálódik vagy külföldrõl bejövõ termék, vagy a szolgáltatás teljesítési helye belföld a faktorálásra kerülõ felek viszonylatában. (Természetszerûleg egy másik vevõ tekintetében kikerülhet a külföldre a termék vagy szolgáltatás, de ez már nem érinti a felek közötti faktoringjogviszonyt.)

136

Sajátos új fogalmat találunk a faktoring tipizálása során a szerzõdés szerinti felosztásnál az úgynevezett kockázati faktoring fogalmát.50 Itt a már lejárt, fizetésképtelen gazdálkodószervezetekkel szembeni követelés megvásárlásáról van szó, és a követelés beszedésének idõpontja és a kielégítés mértéke is bizonytalan, ezért nyilvánvalóan csak alacsony mértékû vételár ellenében kerülhet sor a követelés megvásárlására a szerzõ szerint.

A FAKTORING ÚJ OSZTÁLYOZÁSA ÉS AZ OSZTÁLYOZÁS SZEMPONTJAI Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy sokféle szempont és elképzelés alapján történt a faktoringtípusok osztályozása, de a szerzõk csak egy-két esetben tudtak koherens rendszert felállítani, legtöbb esetben csak példálódzó felsorolásra vállalkoztak. A szakirodalomra és a gyakorlati tapasztalatokra alapozva, öszszefoglalva ennek eredményeit véleményem szerint az 1. ábra szerint csoportosíthatjuk a faktoringot. Az 1. ábra alapján törekedtem koherens egészként bemutatni a faktoring osztályozását, illetve a tipizálás szempontjait. Megjegyzendõ azonban ezek a faktoringnak a fõbb típusai és nyilvánvalóan a gazdasági élet újabb és újabb konstrukciókat dolgoz ki, de a csoportosítás elõnye, hogy ezek besorolhatók ebbe a rendszerbe, vagy továbbfejleszthetõ a rendszer anélkül, hogy alapvetõ módosulásokon menne keresztül. A korábban említett szerzõk többségénél megtaláljuk a faktoring felosztásának szempontjaként a belföldi–külföldi, illetve belföldi–nemzetközi faktoring típusú felosztást. Ez a megkülönböztetés egyes szerzõknél földrajzi elkülönítést jelent,51 míg mások esetében a faktoring technikai lebonyolításának módját jelenti, úgynevezett „kétfaktoros” rendszernek tekintve a nemzetközi faktoringot.52 Mindezek

MÛHELY

1. ábra

A FAKTORING OSZTÁLYOZÁSA FAKTORING

Belföldi faktoring

Szolgáltatások jellege szerint

Nemzetközi faktoring

Szerzõdés szerint

Importfaktoring

Exportfaktoring

– keretszerzõdés – egyedi szerzõdés

Teljes körû szolgáltatás

Kockázat átvállalása alapján – faktorálás visszkeresettel – visszkereset nélküli faktorálás

Nem teljes körû szolgáltatás

Finanszírozás módja szerint – ffinanszírozási (advance) – határidõs (maturity)

mellett azonban ki kell emelni a jogi különbséget is, hiszen míg a belföldi faktoringra a belföldi jogszabályok, addig a nemzetközi faktoringra az UNIDROIT Egyezmény53, a különbözõ gyakorlatban kialakult nemzetközi szokványok a szerzõdésekben kikötött jog, illetve az egyes országok joga az irányadó. A nemzetközi faktoring import- és exportfaktoringra osztható fel, amelyek elvileg külön-külön is létezõ formák, de a gyakorlatban szorosan összefüggenek egymással. A belföldi faktoring osztályozására két alapvetõ szempont kínálkozott, a szerzõdés szerinti54 és a szolgáltatások jellege szerinti55 tipizálás. A szerzõdések a faktoringnál jellemzõen keretjellegûek, azaz meghatározásra kerül azon vevõk köre, akikkel szembeni számlák megvásárolhatók, illetve a vevõlimit alapján a keretösszeg, ameddig hajlandó finanszírozni a faktorcég a követeléseket.56 Ezenkívül azonban elõfordul a gyakorlatban, hogy egy-egy köve-

Adósok kiértesítése szerint

Egyéb járulékos szolgáltatások alapján

– rejtett, kiértesítés nélküli – nyílt vagy kiértesítéses

telés finanszírozására kerül sor, amikor nem készül csak egyedi szerzõdés. Ez általában akkor fordul elõ, ha például a pénzügyi intézmény ügyfele valamelyik jelentõs, multinacionális vevõjével köt szerzõdést egyszeri szállításra és a bank hitel formájában nem tudja finanszírozni az ügyletet. A másik kategorizálásra alkalmas szempont a szolgáltatások jellege. Azt az eddigi elemzések alapján rögzíthetjük, hogy a faktoring egy komplex szolgáltatás, amely szolgáltatáscsomag az évek folyamán fejlõdött, változott. Már Salinger is öt szolgáltatás alapján tipizálta a faktoringot.57 Véleményem szerint a szolgáltatás jellege szerint két alapkategória állítható fel a teljes körû szolgáltatású és a nem teljes körû szolgáltatású faktoring. A teljes körû szolgáltatású faktoring valamennyi szolgáltatást felölel, amely a salingeri felosztás szerint legalább öt ilyen szolgáltatás jelent. Ez a szolgáltatáscsomag azonban

137

MÛHELY

az ügyfelek igényei, illetve a faktorcégek piacorientált magatartása alapján folyamatosan bõvül, változik.58, 59 A történelmi fejlõdés és a korábban kiemelt szakirodalmi álláspontokat elemezve véleményem szerint rögzíthetjük, hogy a szolgáltatások két csoportra oszthatók, úgy mint alapvetõ szolgáltatások és egyéb járulékos szolgáltatások. Az alapvetõ szolgáltatások azok, amelyek egyrészt a történelmi kialakulás és fejlõdés során meghatározták az ügyletet, másrészt jogi értelemben határozottan elkülönítették a típusokat egymástól. Ilyen alapvetõ szolgáltatásnak tekintem a kockázatátvállalást, vagyis a kétes követelések elleni védelmet, a finanszírozást, illetve az adósok kiértesítését. Az egyéb járulékos szolgáltatások ezekhez az alapvetõ szolgáltatásokhoz kapcsolódnak, az alapvetõ szolgáltatások léte vagy nemléte esetén esetleges szolgáltatásként. Ilyennek tekinthetõ a követelések nyilvántartása, kezelése, beszedése, hitelbiztosítási szolgáltatás, hitelképesség-vizsgálat stb.60 Az egyéb járulékok szolgáltatások kategóriája szerinti megosztást szabadon hagytam a táblázatban, ide olyan speciális típusok sorolhatók be, amelyeket ez jellemez és különböztet meg a többi típustól. Mivel csak példálódzó jelleggel lehetne idesorolni egyes konstrukciókat, ezért ez a kategória üresen maradt, mintegy lehetõvé téve a tipizálás további bõvítését, fejlesztését.61 Az alapvetõ szolgáltatásokon belüli kategorizálás az elméleti megközelítéseket összegezve került kialakításra. Két esetben a szolgáltatás megléte az elhatárolási szempont, így a kockázatátvállalás alapján megkülönböztetünk visszkeresetes, illetve visszkereset nélküli faktorálást, míg az adósok kiértesítése szerint rejtett vagy kiértesítés nélküli, illetve nyílt vagy kiértesítéses faktorálást. Ez utóbbi esetben helyesebbnek tartom egyes szakirodalmi felfogásoktól és a gyakorlattól eltérõen a rejtett vagy kiértesítés nélküli jelzõ használatát, mivel ez jobban rámutat az ügylet lényegére, mint a „csendes” kifeje-

138

zés.62 (Sajnos a gyakorlati szakemberek körében is a csendes faktoring kifejezés terjedt el.) A finanszírozás módja szerinti felosztásnál az elhatárolás alapja a finanszírozás idõpontja. A finanszírozási (advance) faktorálás lényege az ügyfélnek az azonnali forráshoz juttatása, így a szerzõdéskötést követõen az abban meghatározott feltételek szerint folyósít a faktorcég. Ezzel szemben a határidõs (maturity) faktoring nem jelent azonnali finanszírozást, mivel a faktorcég vagy egy megállapított határnapon vagy a követelés lejáratakor teljesít csak fizetést.

AZ EGYES FAKTORINGTÍPUSOK ÉS SZABÁLYRENDSZERÜK A teljes szolgáltatású faktoring A belföldön végzett faktorálás alaptípusának tekinthetjük a teljes szolgáltatású faktoringot, amely a klasszikus angol jogfejlõdés eredményeként jött létre63 és jelenleg is a modern faktoring szolgáltatás alapját képezi. Ennél a típusnál a követelések tulajdonjoga átszáll a faktoringtársaságra visszkereseti jog nélkül. A teljes faktoringszolgáltatás keretében az ügyfél finanszírozáshoz jut, mentesül a követelésekkel kapcsolatos adminisztrációtól, és védve van a kétes adósokkal szemben is.64, 65 Az adminisztratív teendõknél kiemelendõ, hogy a faktorcég feladata és egyben felelõssége is a könyvelések, nyilvántartások vezetése és a követelés beszedése egyaránt. (Úgy is tekinthetjük ebben az esetben ezeket a szolgáltatásokat, hogy gyakorlatilag a faktoringvállalkozás saját maga számára teljesíti, hiszen a követelést megvásárolta.66) A kétes adósokkal szembeni védelem a kockázatvállalás hatékony eszköze, a teljes szolgáltatású faktoringszerzõdés, mivel a faktorcég visszkereseti jog nélkül vásárolja meg a követeléseket, átvállalva a nemfizetésbõl, illetve a ve-

MÛHELY

võk fizetésképtelenségébõl eredõ kockázatot. A kockázatvállalás azonban korlátozott, mivel csak olyan követelésekre vonatkozik és csak addig a mértékig, ameddig a faktorcég jóváhagyta a keretösszeget. Kétféle limitrõl van tehát szó, az úgynevezett „szállítmánylimitrõl”, amely behatárolja a követelésállományt havi vagy heti keretben, illetve az úgynevezett „általános hitellimitrõl”, amely az egyes adósokra vonatkozó kereteket rögzíti.67 A kockázatvállalás korlátozott a követelések jogi problémamentessége szempontjából. Ez azt jelenti, hogy a faktorcég nem vállal felelõsséget:68 •az ügyfél árujának, szolgáltatásának a vevõ általi elfogadásáért; •a vevõvel szemben vállalt kötelezettségekért; •a számlák helyességéért; •az ellenkövetelésekért. A korlátozásokat per-, igény- és tehermentességre vonatkozó klauzulákkal, illetve a beszámítási igény és a kellék- és jogszavatosság kizárásával szabályozzák a hazai szerzõdéses gyakorlatban. A kockázatvállalás mérséklésére szolgál igénybe vehetõ plusz szolgáltatásként a hitelbiztosítás intézménye, amely a faktor és a hitelbiztosító között jön létre vagy az ügyfél maga köt külön szerzõdést a hitelbiztosítóval.69 Van olyan hazai elméleti felfogás, amely ezt tekinti teljes szolgáltatású faktoringnak.70 A külföldi elméletek azonban a visszkereseti jog kikötésével létrejött szerzõdéseknél elõforduló elemnek tartják a hitelbiztosítást, illetve ezt az esetet is a teljes szolgáltatású faktoringgal egyenértékûnek tartják.71, 72 Összevetve az álláspontokat azonban meg kell állapítanunk, hogy az ügyfél számára a kockázatok kizárása és mérséklése szempontjából elõnyösebb a teljes szolgáltatás, hiszen a hitelbiztosítók nem vállalnak a teljes követelésre biztosítást. Ezen kívül, ha az ügyfél köt hitelbiztosítást, több probléma is jelentkezhet:73

•a biztosítási kötvények alapján sok esetben az igény csak akkor elfogadható a biztosító számára, ha a követelés az ügyfél behajthatatlan követelései között szerepel, •bizonytalansági tényezõ a faktorcég számára, hogy az ügyfél eleget tesz-e a biztosítási feltételeknek, •a biztosító sok esetben a hitelellenõrzés és a beszedés terén feltételeket támaszthat az ügyféllel szemben, és nem ismeri el a faktor jogát erre a tevékenységre, •az ügyfél fizetésképtelensége esetén a felszámoló nem biztos, hogy teljesíti a biztosítási szerzõdésbõl eredõ kötelezettségeket. Mindezekre tekintettel: vagy a faktorcégnek kell a követelés állományára hitelbiztosítást kötni, és ezáltal az egyes ügyfél követelésállományát is biztosítani, vagy össze kell kapcsolni a ügyfél által kötött hitelbiztosítást a faktorálással, amelynek a módja az úgynevezett „faktorálási záradék”.74 A faktorálási záradék a biztosítási kötvényben szerepel, amely kimondja, hogy a faktorcég a követelések tulajdonosa és elismeri a faktorcégnek a követelésekkel kapcsolatos jogait. A záradékban megfogalmazásra kell, hogy kerüljön a biztosítás átruházása a faktorcégre. A másik megoldás, amikor a faktorcég „társult biztosított” lesz.75 Ennek elõnye, hogy a biztosítási kötvény alapján fennálló kötelezettségeket (díjfizetés, lejárt követelések bejelentése stb.) a faktorcég is teljesítheti azzal, hogy ennek költségét az ügyfélre terheli.76 A finanszírozási kérdésekkel kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy a gyakorlatban ennek van a legnagyobb jelentõsége, és véleményem szerint a faktoring célja és haszna a finanszírozásban testesül meg. Sok esetben a faktoringot a hitelfinanszírozás alternatívájaként használják. A finanszírozás azonban nem teljes mértékû, hiszen úgynevezett „faktorbiztosíték” kalkulására kerül sor, amely többféle módszerrel történhet:77 •az összes követelés százaléka;

139

MÛHELY

•az elfogadott lejárati határidõn belüli követelések százaléka; •az el nem fogadott követelések teljes egészében, illetve az elfogadott követelések bizonyos százaléka. Mindez a visszatartás vagy tartalék gyakorlatilag a korábban említett és felmerülõ, a kockázatvállalással kapcsolatos problémák fedezetére szolgál. (Mértéke változó, a gyakorlatban 10 és 30 százalék között mozog.) A teljes szolgáltatású faktoring folyamatát a 2. ábrával szemléltettem.78, 79 Az egyes folyamatok sorrendje változhat, vagy párhuzamosan folyhat egymás mellett, de a gyakorlat az ábrán látható sorrendet részesíti elõnyben. Sok esetben például elõfordul, hogy a faktorcég nemcsak értesíti a vevõt, hanem külön elismerõ nyilatkozatot kér a számla el- és befogadásáról. Egyedi faktoringszerzõdés esetén nem kötik meg vagy csak feltételesen kötik meg a szerzõdést, ha nincs ilyen elismerõ nyilatkozat a követelésrõl.

A kockázat átvállalása alapján elkülönülõ ügyletek A faktoring másik nagy csoportja a nem teljes körû szolgáltatású ügyletek köre, amelyen belül a kockázat átvállalásának kérdése a legproblematikusabb az összes szolgáltatás közül. A kockázat átvállalása alapján megkülönböztetünk visszkereseti jog kikötésével, illetve visszkereseti jog nélküli faktorálást. Ez utóbbi kérdéskörrel a teljes körû szolgáltatású faktoringoknál foglalkoztam, kifejtve azt a szakirodalommal alátámasztott álláspontot, hogy a visszkereseti jog hiánya esetén is van bizonyos felelõsségi esetkör, amelynél az ügyfél felelõssége érvényesül a követelésért. A kockázatátvállalás kérdéskörét minden szerzõ jelentõsnek tartotta, sõt ahogy korábban említettem, a faktoring két alapvetõ típusának elkülönítésére is felhasználták. (Valódi és nem valódi faktoring megkülönböztetése.80, 81, 82) 2. ábra

A TELJES SZOLGÁLTATÁSÚ FAKTORING FOLYAMATA 5. Elõleg a számla benyújtásakor

FAKTORCÉG

l érõ tén tés se ö e k g e sa dá sm ara dé õ m rz el ek sze nn ng i e r s to dé ak af sze e s é yb sít ag rte rv .4 É o k ég ss ke é ed es HITELBIZTOSÍTÓ es j l e .6 T

7. Kártérítés nemfizetés esetén

1. Áruszállítás halasztott fizetéssel

8. Fennmaradó összeg átutalása a költségek levonása után

VEVÕ

140

2. Faktoringszerzõdés

3. HITELBIZTOSÍTÁSI SZERZÕDÉS

SZÁLLÍTÓ

MÛHELY

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a faktorcég számára minden faktoringügylet kockázatvállalással jár, hiszen pénzügyi közvetítõként pénzt helyez ki, amelynek beszedése mindig hordoz bizonytalansági tényezõket, így beszélhetünk ország-, ágazati és ügyfélkockázatról egyaránt.83 Sõt megállapíthatjuk, hogy a visszkereseti jog fennállása esetén is van kockázata a pénzügyi intézménynek, hiszen fizetésképtelenné válhat az ügyfél, a szállító is, így a visszkereseti jog érvényesíthetetlenné válik. A kockázatátvállalás megjelölésére a szakirodalom három szinonimaként használt kifejezést említ: a del credere kockázatátvállalást84, a visszkereseti jogot85, illetve az adós fizetésképtelenségébõl eredõ kockázatátvállalást86, amelyeket kiegészíthetjük a magyar jogban használt kezességvállalással.87 (A „kockázat átvállalása” általános kifejezést pedig a hitelintézetekrõl és pénzügyi vállalkozásokról szóló jogszabály is használja.88) A del credere kockázat azt jelenti, hogy a követelés behajthatatlansága esetén a pénzügyi intézmény fizeti ki a számlát, amely a kezességnél enyhébb felelõsséget jelent. Az enyhébb felelõsségi alakzat azért indokolt, mivel csak az adós csõdje, a követelés behajthatatlansága, az adós fizetésképtelensége esetén támasztható igény, a fizetés megtagadása esetén nem.89 (Továbbá ez a felelõsség korlátozott és nem terjed ki arra az esetkörre, amelyre utaltam a teljes körû faktorálásnál.) A visszkereseti jog megléte vagy hiánya tehát ennek a del credere kockázatnak az átvételét vagy át nem vételét jelenti, azaz a visszkereseti jogú faktoringot a del credere kockázat átvétele nélküli faktoringként határozhatjuk meg.90 Mit takar azonban a visszkereseti jog és hogyan érvényesíthetõ? Ezzel kapcsolatosan többféle jogi megoldást kínál a szakirodalom és a hatályos jogi szabályozás, rámutatva a probléma összetettségére. Azonban azt le kell szögeznünk, hogy itt nemcsak az adós fizetésképtelensége esetén áll fenn a visszkereseti jog, hanem egyszerû nemfizetés esetén is.

A német jogi megoldás a megtérítési igény érvényesítése mellett teszi le a voksot, azaz ha az adós nem fizeti meg tartozását, akkor az ügyfélnek vissza kell fizetni járulékokkal együtt a kapott összeget a faktorcég részére.91 A megtérítési igény érvényesítése nem ütközik különösebb akadályba, ha folyamatos szerzõdéses kapcsolat áll fenn a faktorcég és az ügyfél között, hiszen a jogosult levonhatja a nála lévõ pénzeszközökbõl a tartozást vagy beszámíthatja az ügyféllel szembeni tartozásába. A probléma az egyedi szerzõdéseknél van, ahol a követelést nincs mibõl levonnia a pénzügyi intézménynek. Ebben az esetben azonban mind az egyenes adós, mind az ügyfél ellen fordulhat a követelés vásárlója, azaz mindkettõn behajthatja a követelést. (Természetesen, ha az ügyfél megtéríti a tartozást, a követelés tulajdonjoga itt is visszaszáll, de csak az ellenérték kifizetése után.) Az angolszász jogban a visszkereseti jog alatt a fizetés garantálását, illetve a követelés ügyfél által visszavásárlását értjük.92 A fizetés garantálása inkább csak lehetõség a visszavásárlást megelõzõen. A faktorcég eltekint egy meghatározott idõpontig visszkereseti jogának érvényesítésétõl, az ügyfél pedig további „addicionális költség” kifizetését vállalja. A módszer azonban azzal is jár, hogy további biztosíték felajánlását követeli meg a követelés vásárlója, elsõsorban akként, hogy magasabb visszatartási összeget állapít meg a faktorcég a soron következõ számlákból, illetve az ügyfél részére fizetendõ összegeket visszatartja.93 A visszavásárlás kötelezettségének elõírásánál a követelést köteles az ügyfél visszavásárolni és a teljesített kifizetéseket járulékaival együtt visszatéríteni a pénzügyi intézménynek. A hazai jogszabályban lefektetett megoldást a mögöttes jogviszonyként alkalmazott engedményezési szabályok között kell keresnünk.94 Polgári Törvénykönyv a visszkereseti jogot kezesi felelõsségként fogalmazza meg a visszterhes engedményezésnél. A szabályozás a kezesi felelõsséget – azaz a visszkereseti jogot – azonban nagymér-

141

MÛHELY

tékben korlátozza, mind a felelõsségvállalás mértéke, mind a követelés bizonytalansága oldaláról. A kezesi felelõsség csak a követelésért adott ellenérték erejéig áll fenn,95 illetve ha a követelést az engedményezõ kifejezetten bizonytalan követelésként ruházta át vagy felelõsségét egyébként kizárta, ez a felelõsség nem is áll fenn. A magyar szerzõdéses gyakorlatban mind a három megoldás elõfordul, néhány kritikai megjegyzést azonban ki kell emelnünk a visszkereseti joggal kapcsolatban. A megtérítési igény esetén fontos részletes szabályokkal körülírni a jogintézményt, meghatározva az igény mértékét, érvényesítési módját stb. A visszavásárlási kötelezettség elõírásánál is nehézségekkel találjuk szemben magunkat, hiszen a hazai szabályozás csak visszavásárlási jogot ismer, visszavásárlási kötelezettséget nem.96 (Nem kizárva a polgári jog egyéb lehetõségeit, amely révén az eredeti állapot visszaállhat.) Természetszerûleg nem zárható ki ezen intézménynek a korrekt szerzõdéses szabályozása, de ennek a konstrukciónak több hátrányos következménye lehet. Az egyik ilyen következmény, hogy a kötelezettek száma, azaz ha az ügyfél visszavásárolja a követelést, a faktorcég már csak az ügyféllel áll szemben, hiszen az egyenes adóssal szemben nincs követelése. Ezzel szemben a megtérítési igény érvényesítése esetén fordulhat mindkét kötelezett ellen a jogosult, azaz a vevõn és a szállítón egyaránt követelheti a számla ellenértékét.97 A másik probléma, ha nem tesz eleget a visszavásárlási kötelezettségének az ügyfél. Ebben az esetben a szerzõdéses gyakorlat úgynevezett azonnali automatikus visszaszállást szabályoz, azaz az adós nemfizetése esetén a követelés tulajdonjoga a faktoringszerzõdésben szabályozottak alapján visszaszáll az eredeti jogosultra, azaz helyreáll az eredeti állapot. Ezt öszsze szokták kapcsolni még a beszámítási joggal, azaz a visszaszármaztatott követelés ellenértékét járulékokkal együtt a faktorcég beszámíthatja tartozásaiba.

142

Az engedményezésnél indokolt lenne egy szigorúbb felelõsségi alakzat beiktatása a törvényi szabályozásban, a kezesség helyett készfizetõ kezesség rögzítése révén. A készfizetõ kezességet alkalmaznak egyébként több esetben a faktoringszerzõdésben a pénzügyi intézmények, de nem látom akadályát annak, hogy ez törvényi szinten is rögzítésre kerüljön.

A finanszírozás módja alapján elkülönülõ ügyletek A finanszírozás a mai modern faktoring elengedhetetlen elemévé vált, gyakorlatilag a faktorálás napjainkban történõ elterjedésének legfontosabb oka.98 Véleményem szerint a faktoring hármas funkciójából (kockázatátvállalási, finanszírozási, szolgáltatási funkció) az idõk során a finanszírozási funkció erõsödött meg legjelentõsebben. A finanszírozási funkció révén a különbözõ pénzügyi konstrukciók váltak meghatározóvá.99 Már Salingernél is láttuk, hogy a finanszírozás valamennyi faktoringtípus elengedhetetlen eleme, kivéve a határidõs (maturity factoring) faktoringot, amelynél azonban szintén szerepet játszik a finanszírozás csak nem azonnali finanszírozásként.100 Van olyan szerzõ, amely modern „credit” faktorálásról101 beszél, de a legelterjedtebb elnevezés a finanszírozási (advance) faktorálás.102, 103 Ennél a faktoringtípusnál a pénzügyi intézmény a számlák megvásárlását követõen azonnali finanszírozást nyújt, azaz a számlák lejártáig, illetve a követelés beszedéséig finanszírozza a szállítót. Sok esetben az elmélet a hitellel történõ finanszírozás alternatívájának tartja ezt a típust, bár elõnyösebb a bankhitelnél és attól eltér.104 A finanszírozási konstrukciók másik végpontja a határidõs (maturity) faktoring. A határidõs faktoring esetében a szakirodalomban némi ellentmondást fedezhetünk fel. Egyes szerzõk álláspontja szerint itt teljes értékben hiányzik a finanszírozás,105 míg más felfogás

MÛHELY

alapján csak az elõfinanszírozás hiányzik.106 Az álláspontok összevetésébõl az a következtetés vonható le, hogy itt sem hiányzik a faktoring finanszírozási funkciója, hanem csak az elõfinanszírozás hiányzik, azaz a számla megvásárlásakor történõ „azonnali” finanszírozás. Emiatt és a faktoring finanszírozási jellegének elõtérbe kerülése folytán ez a típus nem jellemzõ a hazai faktoringpiacon, de mintegy az advance faktorálás, ellenpólusként kiemelendõ. Ez a típus, mivel az elõfinanszírozás hiányzik, a hitelbiztosítás alternatívájaként alakult ki.107 A szolgáltatáscsomag magában foglalja a követelés kezelését, beszedését, rossz követelésekkel szembeni védelmet egyaránt, gyakorlatilag minden szolgáltatást, amelyet a teljes körû szolgáltatású faktoring magában foglal.108

Adósok kiértesítése szerinti típusok Az adósok kiértesítésének jelentõségére több szerzõ is rámutat, mikor ezt tekinti alapvetõen a faktoringügyletek osztályozási szempontjának.109, 110 Az adósok kiértesítése alapján két típus különíthetünk el: a rejtett vagy kiértesítés nélküli, illetve a nyílt vagy kiértesítéses faktoringot. Az elõbbit sokszor „csendes” faktoringnak nevezik, illetve ezt a kifejezést használják egyes szerzõk is.111 (Korábban is említettem, hogy helytelenítem a „csendes” kifejezés használatát elterjedtsége ellenére, mert nem takarja az ügylet lényegét a kifejezés, sõt valamiféle „nem jogszerû” ügyletet takar. Helyesebb a kiértesítésre utaló fentebb említett kifejezések használata.) A gyakorlatban egyébként a kiértesítéses forma terjedt el.112 Elõfordul a gyakorlatban, hogy a faktorcég nemcsak értesíti az adóst, hanem tartozáselismerést kér a kötelezett részérõl. Ez legtöbbször az egyedi és nagy értékû szerzõdéseknél fordul elõ, amikor egyedi szerzõdéses viszony van a

szállító és a vevõ között. A tartozáselismerést kérõ levél tekinthetõ értesítésnek. Tartozáselismerésre kerül sor abban az esetben is, amikor a faktorcéget bank finanszírozza, és a bank kér zálogjogot a követelésre, illetve ennek tudomásulvételét kell visszaigazolnia a kötelezettnek. A visszaigazolás tartalmilag a tartozáselismerés elemeit is magában foglalja. Az adós kiértesítésének elmaradása esetén beszélünk a rejtett, illetve a kiértesítés nélküli faktoring típusáról. A gyakorlatban a korábban említettek miatt jellemzõen nem elõforduló típus alkalmazására inkább üzleti megfontolások miatt kerül sor.113 Bár az ügyfelek részérõl kedvelt lenne, hiszen el tudnák „titkolni” finanszírozási nehézségüket a vevõ elõl, de a faktoringtársaságok a hazai gyakorlatban ragaszkodnak az ügyfél kiértesítéséhez, nyilvánvalóan az ügylet kockázatának mérséklése miatt is. A szakirodalom ezt a típust a teljes forgalmú faktoring esetében említi, amikor az ügyfél a teljes számlaforgalmát faktoráltatja, azaz számlánként nem kerül kiértesítésre az adós.114 Erre vonatkozóan kialakításra került egy sajátos rendszer a hazai gyakorlatban, amely alapján már nem beszélhetünk ebben az esetben sem kiértesítés nélküli faktoringról. A nagy áruházláncok egy külön megállapodásban megegyeznek az ügyféllel és a faktorcéggel abban, hogy az adott meghatározott idõponttól kezdõdõen a faktorcég megvásárolja az ügyfél valamennyi kötelezettel szembeni követelését, illetve a kötelezett minden számla ellenértékét a faktorcég számlájára utalja át, csökkentve azt a szükséges levonásokkal. Egyidejûleg a kötelezett a számviteli-pénzügyi rendszerébe új jogosultként bevezeti a faktorcéget és automatikusan utal a részére.

Faktoringtípusok egyéb járulékos szolgáltatások alapján Az elmélet és a gyakorlat sokféle faktoringszerzõdési formát és típust alakított ki, ame-

143

MÛHELY

lyek azonban nem az eddig említett alapvetõ szolgáltatások alapján különíthetõk el, hanem valamilyen egyéb járulékos szolgáltatást nyújtanak, vagy valamilyen specialitással rendelkeznek a faktoringügyletek között. E kategóriát tehát nem lehet lezárt rendszerként kezelni, hiszen az idetartozó típusok folyamatosan változnak, megszûnnek és újak jönnek létre. Néhány típust azonban a szakirodalmi jelentõsége miatt kiemelnék. Idetartozónak tekintem a következõket: •teljes forgalmú faktorálást,115 •ügynöki faktorálást,116 •hitelbiztosítással kombinált faktorálás,117 •behajtási faktoring,118 •pay-as-paid, •guaranty faktoring, •purchase faktoring, •loan faktoring, •day-to-day faktoring, •split faktoring, •információs tevékenység, •bank és faktorcég közötti megállapodások. Nyilvánvalóan ez a felsorolás nem teljességre törekvõ, hanem csak bemutatja az e csoportba tartozó típusok sokszínûségét. Az egyes korábban említett szerzõk esetében a felsorolt típusok említésre kerültek, illetve a hitelbiztosítás kérdéseivel a teljes szolgáltatású faktoringnál részletesen foglalkoztam. Két típusról, az ügynöki faktorálásról, illetve az úgynevezett bank és faktorcég közötti megállapodások kérdésérõl nem esett szó. Az egyik történelmi jellege miatt érdemel kiemelést, míg a másik a nemzetközi és hazai gyakorlatban elterjedt finanszírozási és szerzõdéskötési módot jelent. Az ügynöki faktorálás a faktoring kialakulásánál és kezdeténél elõforduló típusként a jelenlegi szerzõdéskötési gyakorlatban elvesztette jelentõségét.119 A faktor szó eredetileg ügynököt, bizományost jelentett és elsõsorban az exportügyleteknél volt nagy jelentõsége. A faktor az expor-

144

tõr és az importõr között helyezkedett el, ismerte a helyi szükségleteket, a vevõk pénzügyi helyzetét. Ezen kívül a faktor vállalta a nemfizetés kockázatát, hiszen kezeskedett a vevõ fizetéséért vagy megelõlegezte az eladónak a leszállított áru ellenértékét.120 Szolgáltatás oldaláról közelítve az ügynöki faktoring azt jelenti, hogy az adminisztrációt és a beszedést tulajdonképpen az ügyfél végzi, mint a faktortársaság ügynöke. A konstrukciónál a visszkereseti jog kikötése is elõfordul a faktor részérõl.121 Az ügylet célja tehát kizárólag a finanszírozás a mai értelemben, míg korábban a nemfizetés elleni védelem érdekében jött lére ilyen típusú ügylet.122 A bankok és faktorcégek közötti megállapodások napjaink piaci fejlõdésének az eredménye. A bankok egyre inkább érdeklõdni kezdenek a hazai pénzpiacon a faktoring iránt és ez a fejlõdés a 90-es évek végével felgyorsult. Egyre több bank aktivizálja tevékenységét a faktoringpiacon több-kevesebb sikerrel.123 A faktoring azonban eltérõ üzletmenetet és szolgáltatást jelent a hagyományos banki üzletágakhoz képest, ezért több hitelintézet külön faktoringtársaságot alapít, és azon keresztül látja el a tevékenységet.124, 125 A külön, de banki tulajdonú faktoringtársaságok finanszírozását pedig az anyabank látja el, mivel az üzletmenethez képest alacsony tõkeforrással látták el ezeket a pénzügyi vállalkozásokat. Ezzel a fejlõdéssel párhuzamosan az 1990-es évek elején létrejöttek kisebb, nem banki tulajdonú faktoringtársaságok, amelyek szintén forráshiánnyal küzdenek, ezért egy-egy bank finanszírozásának segítségével végezhetik tevékenységüket. A hazai gyakorlatban a bankok keretszerzõdés révén finanszírozzák a faktoringcégeket. Ezek a szerzõdések vagy szabad felhasználású faktoringkeretek, vagy kötött felhasználású keretek. Az elõbbi esetben a bank meghatározza, hogy faktoringfelhasználás céljára milyen összegû keretet használhat fel a

MÛHELY

pénzügyi vállalkozás teljesen szabadon. A kereteket nagy tõkeerõs faktoringtársaságok, illetve leánycégek finanszírozásánál használják kizárólag. Elõfordulhat olyan eset is, amikor a keretet szabad felhasználású keretként határozza meg a bank, de a faktorálásra kerülõ ügyfeleket egyedileg vizsgálja és csak azon ügyfeleknek teszi lehetõvé a finanszírozást, amelyek hitelképessége megfelelõ. Nyilvánvalóan itt enyhébb elbírálásról van szó, mint a hitelezésnél, hiszen a faktorcég is felel a követelés behajthatóságáért. A másik módszer a kötött felhasználású keretek kialakítása. A bank a faktorcéggel kötött keretszerzõdésben pontosan felsorolja, mely cégekkel szembeni követeléseket hajlandó finanszírozni és milyen összeghatárig. Az ügyfélkeretek nem átjárhatók és pontosan tükrözik a banki kockázatvállalás mértékét. Természetszerûleg ez esetben is fennáll a faktoringcég felelõssége a követelésekért. A bank a kockázatok mérséklése érdekében nemcsak a faktorcég ellen fordulhat, hanem az ügyfeleken is beszedheti a követelést. A tartozás beszedésének lehetõségét két konstrukcióval tették lehetõvé a bankok. Az 1990-es évek végén a követelés bankra történõ engedményezéséhez ragaszkodtak, majd 2001-tõl kezdõdõen a követelés feletti zálogjogot kötötték ki biztosítékként. Ennek az az oka, hogy az új zálogjogi szabályozás lehetõvé tette jövõbeli vagy feltételes követelésekre zálogjog alapítását.126

Szerzõdések alapján történõ tipizálás A faktoringszerzõdés létrejöhet eseti jelleggel és úgynevezett keretmegállapodás alapján. A szakirodalom a keretjellegû megállapodásokat tekinti a jellemzõnek, de nem zárja ki az egyedi szerzõdések létrejöttét sem.127, 128 Tény, hogy a gyakorlat alapján az 1990-es évek vége felé már ritkábban kötnek egyedi

megállapodást, a hosszabb távú ügyfélkapcsolat miatt is törekednek a keretmegállapodások létrehozására.129 Jellemzõen az egyedi szerzõdések nem folyamatos szállító-vevõ kapcsolatból jönnek létre, sok esetben egyedi szállítások vagy egyedi beruházások egy-egy számlakövetelésének faktorálását jelentik. Nyilvánvalóan ez munkaigényesebb, illetve a folyamatos kapcsolat hiánya miatt kockázatosabb a faktorcégek számára, illetve nehezebben tudják beilleszteni finanszírozási rendszerükbe és természetszerûleg akadályozza a pénzügyi folyamatok tervezését. Ezzel szemben a keretmegállapodások során az ügyfél egyes meghatározott – vagy teljes forgalom faktorálása esetén valamennyi – vevõjével szemben keletkezõ követeléseit megvásárolja a faktorcég.130 Ez a forma elõnyösebb mindkét fél számára, hiszen az ügyfél a folyamatos kapcsolat miatt gyors kiszolgálásra és stabil fizetõképességre számíthat, míg a pénzügyi intézménynek egyszerûbb a kapcsolattartása vevõkkel, illetve az ügyféllel történõ folyamatos kapcsolattartás is csökkenti a kockázatvállalást.131 (Elõfordulhat, hogy az egyik számla nem folyik be, vitatott, akkor a faktorcég az egyéb számlára képzett, visszatartott összegbõl levonhatja a tartozást.) A keretmegállapodás hasonlóan mûködik, mint a bank és faktorcég közötti megállapodások, azaz a pénzügyi intézmény vevõkereteket állapít meg, és ezen belül végzi a faktorálást. Ki kell emelnünk, hogy ha keretmegállapodás jön létre a felek között, akkor eseti jelleggel nem történik szerzõdéskötés, a számlákat a pénzügyi intézmény automatikusan faktorálja a keretmegállapodásban rögzítettek szerint.

A nemzetközi faktoring A belföldi és nemzetközi faktoringfelosztás nem volt mindig jellemzõ a szakirodalomban,

145

MÛHELY

sokkal inkább említést tesznek az exportfaktorálásról132 a belföldi ügyletek mellett, sõt volt olyan felfogás, amely az exportfaktoringot azonosította a nemzetközi faktorálással.133 A modern jogi felfogás azonban határozottan elkülöníti a belföldi és a nemzetközi faktoringot, az utóbbi felosztásaként az export- és importfaktoring kategóriáját.134 Belföldi faktoringról akkor beszélhetünk, ha az alapügylet, a szállítási, illetve egyéb szerzõdés belföldi illetõségû vállalkozási alanyok között jön létre. Ez esetben a faktor illetõsége nem releváns, bár jellemzõen a belföldi faktoringot belföldi pénzügyi intézmények bonyolítják a nyelvi, jogi, kereskedelmi ismeretekre és információkra tekintettel.135 Nemzetközi faktoring definiálásában kitisztult felfogás érvényesül napjainkban, amelyben jelentõs szerepe volt az UNIDROIT Egyezménynek. Az egyezmény használja a „nemzetközi követelésvétel”, azaz a nemzetközi faktoring kifejezést és egyben meghatározza ennek a fogalmát, azaz nemzetközi faktoringról beszélhetünk tehát, ha olyan követelés faktorálásáról van szó, amikor a szállító és a vevõ székhelye különbözõ államban van.136 A nemzetközi faktoringon belül elkülöníthetünk importfaktoringot és exportfaktoringot,137 illetve a két kategóriát egymással összefüggõ tranzakcióként is kell kezelnünk.138 Az exportfaktoring az exportõrszállító és a pénzügyi intézmény között létrejött megállapodás, amelynek keretében az exportõr a pénzügyi intézményre engedményezi a külkereskedelmi szerzõdéseibõl eredõ, halasztott fizetésû követeléseit.139 Importfaktoring esetén az ügylet vagy két faktorcég között jön létre, az úgynevezett „kétfaktoros rendszerben”140, vagy az exportõr és az importõr székhelyén eljáró pénzügyi intézmény között.141 Az elõbbi a jellemzõ a gyakorlatban, míg az utóbbi ritkán elõforduló jogviszony. A terjedelmi korlátok miatt a nemzetközi faktoring részletes szabályrendszerével,

146

mechanizmusával külön tanulmányban foglalkozom, így ennek részletes ismertetésétõl jelen esetben eltekintek.

ÖSSZEGZÉS A tanulmány a tipizálás segítségével igyekezett bemutatni a faktoringtevékenység sokszínûségét és összetettségét. A felvetett, részben szerzõdéses, részben közjogi szabályozási hiányosságok azonban akadályozzák a faktoring szükségszerû elterjedését. A követelések adásvétele gyógyír lenne a körbetartozások, a fizetési késedelmek orvoslására, a forgóeszközhiány kiküszöbölésére elsõsorban a kis- és közepes vállalkozások számára. Az uniós csatlakozás révén pedig új piac nyílhat meg a faktoringtársaságok számára az önerõ biztosítása és a beruházások elõfinanszírozása területén. Mindezek a lehetõségek bekorlátozódhatnak a jogi szabályozás hiányosságai miatt. Érthetetlen például a jogalkotók ódzkodása attól, hogy akár külön törvényben, akár a Polgári Törvénykönyvben korrekt módon szabályozzák a jogintézményt, hiszen az engedményezés kereteit már szétfeszítette a hazai szerzõdéses és bírói gyakorlat egyaránt. De a probléma nemzetközi szinten sem kevésbé sürgetõ. A nemzetközi faktoring szabályrendszerét az UNIDROIT Egyezmény, a faktorláncok közös szabályai, a standardizált szerzõdési feltételek és az egyes országok belsõ joga rendezi. A jogviszonyok bonyolultsága igényelné a részletesebb és pontosabb szabályozást, amelyre a jövõben az UNIDROIT Egyezmény továbbfejlesztése jó lehetõséget teremtene. Jól látszik a tanulmányból, hogy a gyakorlat az elmélet és a jogi szabályozás elõtt jár, ezért igyekeztem a két területet ötvözni és rendszerezni az olvasó számára, hogy pontosan eligazodhasson a faktoring típusai között. Igaz, hogy az elméleti rendszerezettség nem pótolja a jogszabályi hiányosságokat, de elõsegítheti a jogintézmény lényegének megértését.

MÛHELY

JEGYZETEK 1

Factors Chain International által készített kimutatás alapján. In: HVG, 2005. október 1., Terjedõ faktorálás, 35. oldal, A forrás a 2004-es adatokat tartalmazza. Magyarországon a faktoringforgalom 1,1 milliárd euró volt, amely 2007-re elérte a 700 milliárd forint összegû forgalmat (Farkas Barbara: Felemásan nõtt a faktorpiac, Világgazdaság, 2007. január 16., 14. oldal)

2

Martinkó Károly: Faktoring – a vállalatfinanszírozás hamupipõkéje, Saldo Rt., Budapest, 2002, 28. oldal

3

Ugyanezt a felfogást osztja Martinkó Károly is, vö. Martinkó, ugyanott 28. oldal.

4

Freddy Salinger: Factoring law and practice, Sweet & Maxwell, London, 1995, 24. oldal Ugyanezt a felosztást találjuk meg a Heller Factoring Österreich Aktiengesellschaft által készített A faktorálás lényege és gyakorlata címû tanulmányban (kézirat, Magyar Nemzeti Bank könyvtára, 22. oldal).

5

Salinger (1995) ugyanott 14–17. oldal A teljes szolgáltatás keretében az ügyfél finanszírozáshoz jut, mentesül az adminisztráció alól és a kockázatot is áthárítja a faktortársaságra.

6

Lásd ugyanott 17–19. oldal A visszkeresetes faktoring esetén minden szolgáltatást megkap az ügyfél, ami a teljes szolgáltatású faktoringgal jár, kivéve az adós nemfizetésébõl eredõ kockázatátvállalást, azaz ügyfél a kétes követelésekkel szembeni védelmet nem kap. Ebben az esetben tehát az ügyfélnek vissza kell fizetnie a faktor által a fizetetlen követelésekért adott vételárat.

7

Lásd ugyanott 17–18. oldal Ez a típus gyakorlatilag csak finanszírozást biztosít az ügyfelek számára, a faktorcég nem vállal felelõsséget a követelések adminisztrálásáért és behajtásáért és a faktorálás teljesen visszkereseti alapon mûködik.

8

Lásd ugyanott 19–20. oldal A maturity faktorálásnál az elõfinanszírozás hiányzik, így a hitelbiztosítás egyik alternatívájaként alakult ki, amely magában foglalja nyilvántartások vezetését, a beszedést és a rossz követelésekkel szembeni védelmet. Azért nevezik „határidõs” faktorálásnak, mivel a megvásárolt követelésekért a fizetés a követelések faktorcégre való átruházásától számított meghatározott idõtartam után vagy az adósok teljesítésével egyidejûleg történik.

9

Lásd ugyanott 18. oldal Az ügynöki faktorálás azt jelenti, hogy az adminisztrációt és a beszedést tulajdonképpen az ügyfél végzi, mint a faktor társaság ügynöke, illetve a visszkereseti jog is fennáll. A megoldás célja a finanszírozás biztosítása olyan ügyfélnél, aki sok kis adóssal áll szemben, de nem felel meg a számlaleszámítolás pénzügyi és nyilvántartási feltételeinek.

10

Lásd ugyanott 18–19. oldal Azon ügyfelek részére nyújtott szolgáltatás, akik csak hiteligényük finanszírozására törekszenek, egyéb szolgáltatásra nem tartanak igényt. Az adósok kiértesítésére nem kerül sor.

11

Lásd ugyanott 19. oldal A számlaleszámítolási megállapodás speciális formájának az elnevezése, amelynél a faktor védelmet nyújt a kétes adósokkal szemben egy meghatározott mértékig. Az adósok kiértesítésére nem kerül sor.

12

Martinkó (2002), ugyanott 28. oldal

13

Martinkó Károly a „számladiszkontálás” elnevezés használatától óv, inkább az állományfinanszírozó vagy bizalmas faktoring elnevezést tartja helyesnek. Javaslata szerint a „számladiszkontálás” hibás elnevezést honosítana meg a hazai faktoringban. Véleménye szerint a diszkontálás a lejáratig esedékes kamatok levonásával történõ számlavásárlás, míg jelen esetben a faktorcég kamatot számít föl a finanszírozásért. Álláspontja az, hogy a brit faktoringszakmában azért nevezték el diszkontálásnak ezt a szolgáltatást, hogy ne legyen érvényes rá a banki szabályozás.

14

Salinger (1995), ugyanott 20–22. oldal

15

Martinkó (2002), ugyanott 29–34. oldal

16

Lásd ugyanott 28. oldal

17

Lásd ugyanott 33. oldal, 1. táblázat

18

Gellért György (szerkesztõ): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata, KJK-Kerszöv Kft., Budapest, 2002, 1070. oldal: „Az engedményezés lehet visszterhes és ingyenes, történhet ellenszolgáltatás fejében vagy ellenszolgáltatás nélkül.”

19


147

MÛHELY

20

Gellért Andor: Banküzletek, KJK, Budapest, 1991, 148–151. oldal

és külföldi faktorálást különbözet meg, másrészt a faktoring természete alapján „notifikált”, illetve „nem notifikált”, faktorálást különböztet meg.

21 Lásd ugyanott 147. oldal 22


23

Lásd ugyanott 150. oldal A faktorálás mai korszerû formája a finanszírozási (credit) faktorálás. Az exportõr azért hajlandó a faktordíjat megfizetni, mert ezáltal a nyitott, azaz nagy kockázatokat jelentõ szállításai nemfizetési rizikóját a faktorra terheli, egy-egy megállapodott viszonylatban az összes nyilvántartási munkától mentesül és a számla keltétõl a tényleges befolyás napjáig piaci kamatlábak mellett finanszírozhatja rövid lejáratú forgótõke-szükségletét.

35

Heller Faktoring Österreich Aktiengesellschaft: A faktorálás lényege és gyakorlata, kézirat, fordítás, MNB könyvtár, 1988, 7. oldal

36

Ezt az álláspontot képviseli többek között Réczei László, Halustyik Anna, Martinkó Károly a korábban hivatkozott és ismertetett mûvek alapján.

37

Ezt az álláspontot képviseli Szentiványi Iván, Gárdos István és Umenhoffer Ferenc is, vö. Szentiványi Iván: A faktoring és ami mögötte van, Gazdaság és Jog, HVG-ORA Kft., 1995, január, 11–12. oldal; Petrik Ferenc. Bankjog a gyakorlatban, ECONOMIX Rt., Budapest, 1990, 34–35. oldal; Umenhoffer Ferenc: A hitel, a lízing, a faktoring és kapcsolatuk a társasági adóval és a számvitellel, Adó, XVIII. évfolyam, 2004/3. szám, 21. oldal

38

Szentiványi Iván: Lakossági pénzügyek – pénzintézeti tevékenység, KJK, Budapest, 1985, 278–280. oldal

24


25

Réczei László: A factoring ügyletrõl, Jogtudományi Közlöny, 1988. január, 12. oldal

26

Gellért A. (1991), ugyanott 150. oldal

27

Réczei (1988), ugyanott 13. oldal

28


39

Umenhoffer (2004), ugyanott 21. oldal

29

G. Schepers, Factoring Handbuch, Fritz Knapp Verlag Frankfurt, 1982, 67. oldal, In Réczei (1988) ugyanott 13. oldal

40

Nochta Tibor: Vázlatok a faktoringszerzõdés magánjogi alapkérdéseihez, Magyar Jog, 1996/12. szám 715–716. oldal

30

Réczei (1988 ), ugyanott: 13. oldal A többi típus meghatározását is ezen az oldalon találjuk meg a tanulmányban, ezért külön egyenként nem hivatkoznék rá! Fontos még kiemelni, hogy Réczei László a típusokat a teljesség igénye nélkül sorolja fel, és a tipizálást szerzõdésfajták szerinti osztályozásnak tekinti.

41

BH 2005/72. A Szegedi Ítélõtábla Gf.I.30.511/2003. számú ítélete

42

Gerhard Stoppok: The Factoring ContractFactoring Handbuch, Frankfurt am Main 1987, 94. oldal; Serick: Rechtsprobleme des FactoringGeschäftes BB, 1976, 425. oldal; Larenz/Camaris: Lehrbuch des Schuldrechts 86–87. oldal, In Nochta (1996) 715–719. oldal

31


32

Petrik Ferenc: Bankjog, HVG-ORAC Kft., Budapest, 2003, 296–297. oldal

43

Zolnai László: Faktorálás, Marketing & Menedzsment, 1988/3. szám, 41–42. oldal

33

Leo Binder-Degenschild: A modern faktoring fejlõdése, különös tekintettel az export-faktoringra, Bécs, 1984, kézirat, MNB Könyvtár

44

Bozsik Sándor: Banküzemtan, Miskolci Egyetemi Kiadó, 1999, 75. oldal

45


46

Reke Barnabás: A faktoring egy évtizede, Bankszemle, 1997/2. szám, 69. oldal

47

Bozsik (1999), ugyanott 76. oldal

34

Hans Janberg: Finanzierungs-Handbuch, Betriebswirtschaftlicher Verlag Dr Th. Gabler, Wiesbaden, 1970, 544–555. oldal Horbach már szélesebb kategóriákat állított fel. A gyakorlati tapasztalatok alapján egyrészt belföldi

148

MÛHELY

48

Eltérõ álláspontot képvisel a korábban említett szerzõk közül Martinkó Károly, Gellért Andor, Réczei László, Leo Binder-Degenschild.

49


50


51 52

53

54

Salinger (1995), ugyanott 116. oldal; Martinkó (2002) ugyanott 33. oldal; Réczei (1988), ugyanott 13. oldal 1997. évi LXXXV. törvény a nemzetközi követelésvételrõl szóló, Ottawában, 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezmény kihirdetésérõl. A törvény nemcsak elnevezésében, hanem hatályában is a nemzetközi faktoringot szabályozza. 2. cikk, 1–2. bekezdése Bozsik (1999), ugyanott 75. oldal; Nochta (1996) ugyanott 715. oldal; Umenhoffer (2004), ugyanott 21. oldal; Reke (1997) ugyanott 69. oldal Salinger (1995), ugyanott 14–17. oldal

56


57

Salinger (1995), ugyanott 24. oldal Ezek a szolgáltatások a következõk: finanszírozás, kétes követelések elleni védelem, adósok kiértesítése, követelésnyilvántartások vezetése, beszedés.

58

www.cib.hu/A faktoringról

59

www.hvbfactor.hu/klasszikus faktoring

60


61

Lásd ugyanott 13. oldal Idesorolható többek között Réczei László által meghatározott „split factoring”, „információs tevékenység”, guaranty factoring”, vagy az „ügynöki (agency) faktoring” is.

63


65

Ugyanezt a felfogást vallja a Heller Factoring AG, ugyanott 1. oldal

66


67

Heller Factoring AG, ugyanott 3. oldal

68


69

www.cib.hu.

70

Martinkó (2002), ugyanott 30. oldal, 32. oldal

71

Salinger, ugyanott 20–21. oldal

72

Heller Factoring AG, ugyanott 16–19. oldal

73

Lásd ugyanott 17–19. oldal

74


75


76


77


78

www.cib.hu

79


80

Stoppok (1987), ugyanott 94. oldal

81

Serick (1976), ugyanott 425. oldal

82

Larencz/Canaris (1981), ugyanott 86–87. oldal

83

Petrik F. (2003), ugyanott 16. oldal, 21. oldal

84


85

Binder-Degenschild (1984), ugyanott 9. oldal

86

Salinger (1995), ugyanott 24. oldal


55

62

64

87

A csendes kifejezést használja többek között Martinkó Károly [Martinkó (2002) ugyanott 32. oldal]; Halustyik Anna [Petrik F.(2003): ugyanott 297. oldal], illetve Bozsik Sándor is [Bozsik (1999) ugyanott 75. oldal]

Gellért Gy. (2002), ugyanott 1070. oldal; 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 330. §

88

1996. évi CXII. Törvény a hitelintézetekrõl és a pénzügyi vállalkozásokról (hpt) 2. számú mellékletének 10.2. B. pontja

Petrik F. (2003), ugyanott 296. oldal

89


149

MÛHELY

90

Binder-Degenschild (1984), ugyanott 9. oldal

112

www.cib.hu

91

Nochta (1996), ugyanott 716. oldal

113


92


114


93


115


94

Ptk. 330. § (1) bekezdés

116


95

Gellért Gy. (2002), ugyanott 1071. oldal Természetszerûleg a járulékokért is fennáll a felelõsség, ahogy erre utal a Ptk. magyarázata, hiszen a 273. § (2) bekezdés alapján a kezes felelõssége kiterjed a kezesség elvállalása után esedékes mellékszolgáltatásokra egyaránt.

117

Ugyanott 20–21. oldal; Martinkó (2002), ugyanott 32–33. oldal

118


119


120

Gellért A. (1991), ugyanott 149–150. oldal

121


122


123


124

www.cib.hu

125

www.hvbfactor.hu

126

A 2000. évi CXXXVII. törvény a zálogjoggal kapcsolatos polgári jogi szabályozást módosította, a törvény 2001. szeptember 1-én lépett hatályba.

127

Szõcsik Edina: A faktorálási üzletág, Befektetés, 1988, 4. szám, 46. oldal

128


129

Reke (1997), ugyanott 69. oldal

130

Szõcsik (1988), ugyanott 46. oldal

131


132

Szõcsik Edina: A faktorálási üzletág, Befektetés, 1988, 4. szám, 47. oldal

133

Szántó András: Faktoringtevékenység, CO-NEXTRAINING Bt., Budapest, 1994. február 23-i elõadásról készült kiadvány

134


135


136

1997. évi LXXXV. törvény az UNIDROIT Egyezményrõl: 2. cikk 1. bekezdés

96

Ptk. 374. §

97


98

Kurt F. Schaer: Factoring – eine neue Dienstleistung fasst be uns Fuss, Der Monat in Wirtschaft und Finanz 10/1982, 16–18. oldal

99


100 101

Salinger (1995), ugyanott 14–17. oldal Binder-Degenschild (1984) ugyanott 10. oldal A szerzõ itt Biscoe meghatározására hivatkozik (Law and Practice of credit Factoring, London, 1975)

102

Gellért Gy. (1991), ugyanott 149. oldal

103

Bozsik (1999), ugyanott 75. oldal, 76. oldal

104


105


106


107


108

Martinkó (2002), ugyanott 32. oldal A szerzõ egyébként ezen faktoring típus elnevezéseként az esedékességi vagy lejárati faktoring elnevezést használja.

109


110

Janberg (1970), ugyanott 544. oldal

111


150

MÛHELY

137

138

Kónya (2001), ugyanott 151–152. oldal; BetteBrink (1997), ugyanott 314. oldal; Gellért A. (1991), ugyanott 145–146. oldal

139

Kónya (2001), ugyanott 151. oldal

140



141

Kónya (2001), ugyanott 152. oldal

IRODALOM BINDER-DEGENSCHILD, L. (1984): A modern faktoring fejlõdése, különös tekintettel az exportfaktoringra, Wien, Kézirat, MNB Könyvtár

SALINGER, F. (1995): Factoring law and practice, Sweet & Maxwell, London

BOZSIK S. (1999): Banküzemtan, Miskolci Egyetemi Kiadó

SCHAER, K. F. (1982): Factoring – eine neue Dienstleistung fasst be uns Fuss, Der Monat in Wirtschaft und Finanz 10

FARKAS B. (2007): Felemásan nõtt a faktorpiac, Világgazdaság, január 16.

SCHEPERS, G. (1982): Factoring Handbuch, Fritz Knapp Verlag, Frankfurt

GELLÉRT A. (1991): Banküzletek, KJK, Budapest

SZÁNTÓ A. (1994): Faktoring tevékenység, CONEX-TRAINING Bt., Budapest, 1994. február 23-i elõadásról készült kiadvány

GELLÉRT Gy. (szerkesztõ) (2002): A Polgári Törvénykönyv magyarázata, KJK-Kerszöv Kft., Budapest Heller Faktoring Österreich Aktiengesellschaft (1988): A faktorálás lényege és gyakorlata, kézirat, fordítás, MNB könyvtár JANBERG, H. (1970): Finanzierungs-Handbuch, Betriebswirtschaftlicher, Verlag Dr Th. Gabler, Wiesbaden MARTINKÓ K. (2002): Faktoring – a vállalatfinanszírozás hamupipõkéje, Saldo Rt., Budapest NOCHTA T. (1996): Vázlatok a faktoringszerzõdés magánjogi alapkérdéseihez, Magyar Jog, 12. szám PETRIK F. (1990): Bankjog a gyakorlatban, ECONOMIX Rt., Budapest

SZENTIVÁNYI I. (1985): Lakossági pénzügyek – pénzintézeti tevékenység, KJK, Budapest SZENTIVÁNYI I. (1995): A faktoring és ami mögötte van, Gazdaság és Jog, HVG-ORAC Kft., január SZÕCSIK E. (1988): A faktorálási üzletág, Befektetés, 4. szám UMENHOFFER F. (2004): A hitel, a lízing, a faktoring és kapcsolatuk a társasági adóval és a számvitellel, Adó, XVIII. évfolyam 3. szám ZOLNAI L. (1988): Faktorálás, Marketing & Menedzsment, 3. szám www.cib.hu/A faktoringról www.hvbfactor.hu/klasszikus faktoring

PETRIK F. (2003): Bankjog, HVG-ORAC Kft., Budapest

1959. évi IV. törvény (Ptk.)

REKE B. (1997): A faktoring egy évtizede, Bankszemle, 2. szám

1996. évi CXII. törvény a hitelintézetekrõl és a pénzügyi vállalkozásokról

RÉCZEI L. (1988): A factoringügyletrõl, Jogtudományi Közlöny, január

1997. évi LXXXV. törvény az UNIDROIT Egyezményrõl

151

SZAKIRODALMI SZEMLE – Könyvekrõl

Az ellenõrzés rendszere és módszerei Szerkesztette: Kovács Árpád

H

PERFEKT KIADÓ, 2007

Ha valaki úgy gondolná, hogy van fogalma az ellenõrzésrõl, netán olyan pozícióban van, hogy gyakorolnia is kell, és ezt megfelelõen teszi, vegye kezébe e komoly szerzõi kollektíva által megírt, Kovács Árpád szerkesztette könyvet. Már valószínûleg a mérete, súlya elgondolkodásra készteti korábbi meggyõzõdésérõl, még inkább megerõsödik benne tévedésének ténye a tartalomjegyzék fellapozása során. Hát igen, foglalja össze magában képzeletbeli beképzelt egyénünk a tanulságokat, én bizony eddig az ellenõrzésnek egy piciny szeletére koncentráltam, azzal foglalkoztam, és valóban most látom csak, még mennyi minden tartozik hozzá. Az ellenõrzés rendszere és módszerei cím elég általános ahhoz, hogy a könyvben e kategóriának sok-sok metszete terítékre kerüljön, az államháztartástól a vállalkozásig, a XIX. század gyakorlatától szinte a legutóbbi jogszabályokig, az intézményrendszertõl az egyes ellen-

152

õrrel szemben támasztott követelményekig, a folyamatszervezéstõl az infokommunikációig. Már-már az ellenõrzésrõl szóló kézikönyvrõl beszélhetünk, amelyik igyekszik a legszélesebb összefüggésekre kitérni, a teljességre törekedni szemben az egy-egy részterület elmélyült bemutatásával. A következõ kiadásnak egy jó tárgymutatója talán még tovább segítheti az eligazodást. A szerkesztõ a bevezetõ Ajánlásban a könyv tankönyv jellegét hangsúlyozza. „A vállaltan egy befogadható, megtanulható terjedelemre koncentráló könyv célja, hogy a gyakorlati, szakmai-eljárási, technikai ismeretek mellett kitekintést nyújtson az ellenõrzés és kiemelten a pénzügyi ellenõrzés legfontosabb történeti és elméleti meggondolásaira, valamint funkcionális és szervezeti elhelyezkedésére a magángazdaság és az állami szféra területén” (9. oldal). E célkitûzést a mû kiválóan teljesíti, talán egy dolog, a könnyen tanulhatóság kivételével. Faj-


súlyos kérdésekrõl és szerteágazó témáról van szó ugyanis, amin az olvasónak át kell rágnia magát, ha a tanultakat a vizsgán vagy a gyakorlatban kívánja alkalmazni. Ez így is van jól, pontosabban így lenne jó, ha mindenkivel szemben, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az ellenõrzéssel, azt a követelményt támasztanák, hogy annak minden területéhez egyformán értsen, vagyis igazodjon el például egy magántársaság ügyvezetésének ez irányú feladataiban éppúgy, mint az állami alapok Állami Számvevõszék (ÁSZ) által történõ rendszeres átvilágításában. Nyilván ilyen követelmény nem támasztható, de nincs is rá szükség. Arra viszont igen, hogy ki-ki viszonylag gyorsan rátaláljon az õt érdeklõ ismeretanyagra és arról komplett, használható tudást szerezzen anélkül, hogy a könyv minden fejezetét áttanulmányozná. Félreértés ne essék, a recenzor nem lebeszélni kíván bárkit is a közel 42 ív áttanulmányozásáról, hiszen ez így együtt is rendkívül hasznos. Arra az igen pozitív strukturális és tartalmi vonására viszont feltétlenül rá kívánja irányítani a figyelmet, amely szerint az egyes fejezetek vagy fejezetcsoportok a témájukat illetõen zárt és teljes körû ismereteket foglalnak magukba. Példával élve, ha valaki a tulajdonosi és belsõ ellenõrzési téma iránt érdeklõdik, annak legfontosabb elemeit megtalálja a 9. fejezet több mint 40 oldalán, és „elégedett” lesz anélkül, hogy az MNB ellenõrzési kötelezettségeit is áttanulmányozta volna. Itt érdemes most már néhány mondatban utalni a könyv felépítésére. „Tankönyvhöz méltóan” az elsõ rész, az elsõ 50 oldal elméleti vagy inkább általános bevezetésnek tekinthetõ. Azért elméleti, mert fogalmakat tisztáz, tipográfiát ad, és azért általános, mert olyan elveket, követelményeket rögzít, amelyek minden típusú ellenõrzésre érvényesek. Így tehát ezen elsõ részben található négy fejezetet azoknak is érdemes áttanulmányozniuk, akik a kézikönyvszerû használatot részesítik elõnyben, hiszen –

bár elemei a késõbbiekben is fel-felbukkannak vagy a szûkebb témakörrel kapcsolatban részletesebben kibontásra kerülnek – ilyen egységes szerkezetben csak itt találhatók meg. A második rész Magyarország ellenõrzési rendszere címet viseli és hét fejezetbõl áll. Rövid történeti áttekintetés után az államállamháztartás-államigazgatás kategóriái kerülnek az ellenõrzés szempontjából a középpontba, bemutatva a legfontosabb szervezeteket, szerepüket, feladataikat (6. Az államhatalmi szervek törvényességet ellenõrzõ szerepe). Meglehetõsen részletes leírást olvashatunk az államháztartás és a hozzárendelt vagyon mûködtetésének külsõ és belsõ pénzügyi ellenõrzési rendszerérõl a 7. fejezetben. Egyrészt itt jelenik meg legmarkánsabban az általános bevezetésben már tárgyalt tipográfia a belsõ és külsõ ellenõrzés, valamint azok szervezetei és technológiái, másrészt az államháztartás mûködésének külsõ „ellenõre”, az Állami Számvevõszék szerepe, feladatai kerülnek részletes kibontásra. Beleértendõk – mint külsõ ellenõrzési célpontok – e csomagba az önkormányzatok és az úgynevezett nonprofit szervezetek is. Az eddigiekben tárgyalt, de a késõbbi témakörök kifejtése is dicséretesen naprakész a könyvben. E fejezetnek az állami vagyonról szóló részeit ugyanakkor már a megjelenéskor meghaladta az idõ, hiszen az Országgyûlés megalkotta a vagyontörvényt, létrehozta a Nemzeti Vagyon Tanácsot és a három vagyonkezelõ szervezet összevonásával a Nemzeti Vagyonkezelõ Zrt.-t, amely 2008. január 1-jétõl kezdte meg munkáját. Az ÁSZ mûködésének részletes leírását ismert szervezetek (APEH, Vám- és Pénzügyõrség, MNB, PSZÁF) csak részben közismert ellenõrzési tevékenységének bemutatása követi (8. fejezet). Külön megemlítendõ, hogy itt, de más esetekben is a tárgyalt szervezetek organigramjának bemutatása nagyon informatív, önmagában is sok újdonsággal szolgál. Az ellenõrzésnek természetesen fontos terepe a vállalkozások, amelyeknél

153


részben a tulajdonosok akarnak folyamatosan tájékozódni befektetett tõkéjük mûködtetésérõl, részben a hatóságok, illetve partnerszervezetek (vevõk, beszállítók) számára fontos annak igazolása, hogy ez a mûködtetés a jogszabályoknak megfelel, a cég üzletileg megbízható. Mi több, magának a menedzsmentnek is szüksége van tervszerûen mûködõ, a vezetés munkáját segítõ belsõ ellenõri szervezetre. Hogy mindez hogyan realizálódik, azt megtudhatjuk A tulajdonosi és a belsõ ellenõrzés a vállalkozásokról címû fejezetbõl, amely meglehetõsen részletesen taglalja a társaság irányító testületeinek szerepét, a könyvvizsgálót – mint független külsõ ellenõrt –, majd részletesen, a vállalkozás funkcionális területeire koncentrálva találunk jó eligazítást a belsõ ellenõrzésre vonatkozóan. Tekintettel a könyvvizsgálat fontosságára, az külön fejezetben is kiemelésre kerül, majd a második részben az európai uniós tagsággal járó ellenõrzési feladatok valóban újszerû, kiemelkedõen fontos, de sokak által nem ismert kibontása következik (11. fejezet), beleértve az ellenõrzés intézményrendszerének – többek között a szemünk elõtt zajló uniós pályáztatás intézményeinek – bemutatását is.

154

A könyvet, az indításhoz hasonlóan, önálló harmadik részbe foglalt, általánosabb ismeretanyag fejezi be részben az ellenõrzés technikáival, módszertanával, részben magával az ellenõrzési folyamat szervezésével foglalkozva. Szerencsésen illeszkedik ezek közé a napjainkban már semmibõl ki nem hagyható információtechnológia, mint az ellenõrzést támogató eszközrendszer. E rövid, tartalmi ismertetés után érdemes felhívni a figyelmet a könyv egyéb pozitívumaira. A tankönyv jellegnek megfelelõen, de kicsit a korábbiakban már megemlített tárgymutatót mintegy helyettesítve használhatók a fejezetek végén lévõ fogalmak és ellenõrzõ kérdések. A témához kapcsolódó jogszabályok felsorolása szintén nagy segítség a közvetlen alkalmazók számára. A könyvet 20 fõs szerzõi kollektíva írta, néha egy-egy alfejezet is több személy produktuma. A szerkesztõ gondos és alapos munkáját dicséri, hogy ennek ellenére szinte teljesen egységesnek tekinthetõ a stílus, vagyis az egész mû egységes egésznek minõsíthetõ. Mészáros Tamás


„Kis adótani könyvszemle” „Az adózás olyan, mint a libatépés, annak tudománya, hogyan lehet a legtöbb tollat a legkevesebb gágogás árán megszerezni.” (Colbert)

A

Az alábbi hasábokon a szerzõk, akik maguk az államháztartástan és az adóztatás kapcsolódásainak oktatásával is foglalkoznak, csokorba kötnek néhány adózási szakkönyvvel kapcsolatos gondolatot. Amit az olvasónak ajánlunk több mint egy recenzió, de kevesebb mint egy tanulmány. Nem korlátozódik a munkák puszta tartalmi ismertetésére, de nem is áll szándékukban komplett tanulmány készítése az adók „tanáról”, – amivel mind a négy kiválasztott munka végsõ soron foglalkozik. A közérdeklõdésre számot tartó, az adótannal/adózással kapcsolatos ismereteket tartalmazó négy mûvet – amelyek célkeresztbe vétele a szakirodalom kiterjedt voltára tekintettel majdnem önkényesnek minõsíthetõ – a szerzõk a felhasználó szemszögébõl kísérelik meg összehasonlítani. Így a könyvek aprólékos ismertetése helyett felhívják a figyelmet az egyes munkák sajátos nézõpontjára, eltérõ mélységére és a súlyozásban meglévõ differenciákra.

Az áttekintett mûvek (alfabetikus rendben) a következõk: •GALÁNTAINÉ MÁTÉ ZSUZSANNA (2004): Adó(rendszer)tan: EU-konform magyar adók, Aula, Budapest •HERICH GYÖRGY DR . (2007): Adótan, Penta Unió, Pécs •SZAKÁCS IMRE DR. (2007): Az adózás nagy kézikönyve, CompLex, Budapest •VÉGHELYI MÁRIA (2004): Az Európai Unió jogalkalmazása a forgalmi adózás területén, KJK-Kerszöv, Budapest Mind az átfogott téma nagyságát, mind a szerzõk által deklarált célokat figyelembe véve számottevõ eltérés van a könyvek között. Az összehasonlítási szempontok között a magunk részérõl elsõ helyre tettük az oktatást. Mennyire használható a könyv tananyagként és milyen a célközönség számára? Persze minden elmélet annyit ér, amennyi abból a gyakorlatban hasznosítható, így a gyakorlati

155


szakemberek szempontjairól sem feledkezhettünk meg. Lényegében arra kerestük a választ e könyvek kapcsán, hogy igaz-e a mottóul választott Colbert-i idézet. Arról van-e szó, hogy az adóztatás kizárólagos célja az adóalanyok fájdalommentes megkopasztása a mindig feneketlen hordót jelentõ állami költségvetés számára? Galántainé Máté Zsuzsanna és Herich György által közreadott adótani munkák ebbõl a szempontból messzebbrõl indítanak, mint a másik két, szûkebb értelemben vett „adós” szakkönyv. Egy-egy konkrét adónem szakszerû ismertetésén túl ugyanis arra vállalkoznak, hogy az adózást egy bõvebb logikai keretbe helyezzék el. Megjegyzendõ, hogy ez a felfogás jellemzõ a nyugati szakirodalomra is, ahol a közpénzügyek irányából közelítenek az adózáshoz, mint az államháztartás mûködésének fundamentumához. Mi ennek az oka? Az, hogy a közpénzügyek per definitionem nem jelentenek mást, mint „a közfeladatok ellátása érdekében végzett pénzügyi tevékenységet” (Herich, 2007, 6. oldal). Ennek egyik ága kétségtelenül az adóztatás, amely részben vagy egészben finanszírozza a közfeladatok megvalósítását. Így nem meglepõ, ha a közvélekedés szerint az adóztatás legfõbb célja az állami feladatok ellátásához szükséges adóbevétel biztosítása. Az már nagyobb baj, ha maga a jogalkotó is ebben látja a legfõbb célt. Márpedig ahogyan az 1995. évi CXVII. törvény a személyi jövedelemadóról 1. §-ának (2) bekezdésében olvasható: a „…törvény célja (…) az állami feladatok ellátásához szükséges adóbevétel biztosítása.” Célként azonban ennél jóval többet kell kitûzni magunk elé. Az adóztatás általános céljai ugyanis nem állhatnak csupán fiskális szempontokból, hanem a célok szélesebb körét szolgálják. Herich Adótanában ezt a következõképpen foglalja össze: •elosztáspolitikai cél, •növekedéspolitikai cél,

156

•ösztönzési cél (például exportösztönzés), •foglalkoztatáspolitikai cél, •allokációs cél (a lakosságtól és gazdálkodó szervezetektõl a központi költségvetésbe) és •egyéb (Herich, 2007, 21. oldal). Más szóval, az adózás nem puszta pénzbesöprés, hanem a gazdaságpolitika fontos instrumentuma. Annál is inkább indokolt erre felhívni a figyelmet, mert globalizált világunk egyik legfontosabb kihívása, hogy a nemzetállam olyan fiskális politikát folytasson, amely növeli versenyképességét és elõsegíti gazdasági növekedésének dinamikáját. Ezért egyre gyakoribb az adójogszabályok „menet közbeni” változtatása és/vagy „testreszabása” (jó példa erre az úgynevezett „Lex Audi”), aminek következtében az adókikerülés tendenciája felerõsödhet. Azt egyébként, hogy mi is a pontos különbség az adóelkerülés, az adókikerülés és az adócsalás között, megtudhatjuk az Adó/rendszer/tan címû könyvbõl. (Galántainé, 2004, 14. oldal) Az adónemek tartalmának változtatgatása mellett az adókivetés hagyományos gyakorlatának felülvizsgálatára is világszerte sor kerül. A kelet-közép-európai régió országai élen járnak a nemzetközi szinten megfigyelhetõ adóversenyben. A külföldi mûködõ tõke becsalogatása érdekében az EU-csatlakozásig az adókedvezmények szerepe értékelõdött fel, a csatlakozás után pedig az adócsökkentés és az átláthatóbb, egyszerûbb adózási rendszerek kerültek a verseny fókuszába. Az adójogszabályok állandó változtatása azonban – amint éppen a régiónkban végzett empirikus kutatások igazolják – nemhogy vonzaná, hanem kifejezetten taszítja a külföldi befektetõket. Készültek ezzel kapcsolatos elemzések, amelyek: „Ökonometriai modelljükben a szokásos magyarázó változók mellett az adórendszer változásának és az adótörvény következetességének mérõszámait is beépítették. Az utóbbi két területet a következõ változókkal közelítették: speciális adókulcsok száma, az adóalapot leíró törvényszöveg hossza,


az adójogi nyelv homályossága, az adókulcsok változásának száma a vizsgált periódusban és a legmagasabb nyereségadókulcs. Arra a konklúzióra jutottak, hogy a következetlen változtatások, a jogi szabályozás kiszámíthatatlansága, valamint a homályos jogi megfogalmazások szignifikánsan negatív hatással voltak a külföldi befektetõkre.” (Katona, 2006, 988. oldal) Lehet, hogy az adórendszerek piacvezérelt harmonizációja (adóverseny)1 a megoldás a politikaorientált, nehézkes próbálkozások helyett? Bizonyos, hogy e felismerés lassan, de biztosan érvényre jut. Egyelõre azonban a hazai gyakorlatban a jogi szabályozás kiszámíthatatlan, mert az adórendszer „a ludak tépése” céljából folyton változik, olyannyira, hogy a változások már-már a gyakorló szakembert is megzavarják. Ezért a „felhasználók” polcáról nem hiányozhat az olyan precíz magyarázatokkal és példákkal társított szakkönyv, mint Az adózás nagy kézikönyve (Szakács, 2007), amely minden évben összegyûjti a változásokat is. Idõrõl-idõre azért megjelenik a változtatások során olyan átfogó reformgondolat is, amely már az adófilozófiát érinti. Maga az Európai Unió is évtizedek óta foglalkozik a tagállamok adórendszereinek harmonizálásával, bár a folyamat még messze nem érte el célját. Az önálló fiskális politika a nemzeti függetlenség fontos eleme. Olyan sok terület került át közös irányítás alá, kicsúszva ezáltal a honi politika hatáskörébõl, hogy nem is csoda, ha a tagállamok ragaszkodnak ahhoz, hogy saját hatáskörben dönthessenek adóztatási kérdésekben. Az elégedetlen választópolgárok ugyanis mindenképpen a hazai gazdaságpolitika felelõsein verik el a port, akár azért, mert túl magasak és a versenyt hátráltatók az adók, akár azért, mert nem jött össze elegendõ forrás a kiadási oldalon égetõen szükségesnek vélt intézkedések finanszírozására. „A közvetlen adózás területén az egyhangú szavazás követelménye2 egyébként is lehetetlenné tette a kívánt harmonizációs szint eléré-

sét, noha ennek hiánya akadályozza a belsõ piac mûködését és visszafogja a gazdasági növekedést. (Javaslatba is vették a minõsített többségre való áttérést.) A Bizottság számos megoldási javaslatot dolgozott ki az elmúlt években (az Adóztatás Magatartási Kódexe – Code of Conduct for Business Taxation; anyavállalat szabályai szerinti adókivetés a kis- és középvállalatok számára – Home State Taxation for SMEs; Közös Konszolidált Társasági Adóalap – Common Consolidated Corporate Tax Base). Ezek gyakorlati megvalósítása azonban nagyon lassan halad.” (Erõs – Ivicz, 2006, 203–204. oldal) Más a helyzet a közvetett adók területén. Bár a „közösségi adóharmonizációnak nem célja egy szövetségi adórendszer létrehozása. A cél a nemzeti elbánás követelményének maradéktalan alkalmazása a termékek és szolgáltatások mozgásának adóügyi megítélése során. (…) A közösségi adóharmonizáció tehát egy olyan jogközelítési folyamat, amelynek során a közös piac megfelelõ mûködéséhez szükséges közösségi, illetve tagállami adószabályozás megteremtését kell elérni. Ezt segítette a közös áfarendszer bevezetése, illetve a jövedéki szabályozás közösségi szintû egységesítése. (…) A forgalmi adók, jövedéki adók és egyéb közvetlen adók terén a közösségi szintû harmonizáció kötelezettségét a RSZ 93. (99). cikke mondta ki. (…) A RSZ aláírásának idõpontjában a Közösséget alapító államok, Franciaország kivételével, az ún. kumulatív, többfázisú (kaszkád) forgalmiadó-rendszert alkalmazták, melynek jellegzetessége, hogy a termékeket minden értékesítési pontnál, azaz minden ügylet után adófizetési kötelezettség terheli. Az így keletkezõ adóhalmozódás (kumuláció) versenytorzító hatású, s a kívánatos adósemlegesség sem biztosítható.” (Véghelyi, 2004, 50–52. oldal) Az ár-, illetve versenyhátrány csökkentése érdekében a közösségi hozzáadott értékadó valamennyi tagállamban történõ bevezetését már 1967-ben elhatározták. A tagállamok eltérõ áfarendszereinek

157


harmonizálásában a valódi elõrelépést az áfaharmonizáció alapvetõ jogforrásának tekintett, 1978. január 1-jén hatályba lépett Hatodik Irányelv (77/388/EGK számú ügy) jelentette. Míg a megelõzõ öt irányelv csupán az egységes áfaszabályozás alapjait teremtette meg, a hatodik célja a belsõ piac mûködõképességének biztosítása volt. Az irányelv 33. cikke elõírja, hogy a tagállamok csak egy forgalmi típusú adót vethetnek ki. Ugyanakkor e rendelkezés a részben a forgalmi adóhoz hasonlító további adók bevezetését nem tiltja. Az EK Bíróság gyakorlata alapján a következõ feltételek mindegyikének eleget tevõ adó minõsül forgalmi adónak: •az adót általánosan kell alkalmazni minden termékre és szolgáltatásra, •az adó a termék, illetve a szolgáltatás árával arányos, •az adó a termelés és a forgalmazás minden szakaszában felszámításra kerül és •az adóalanyok levonhatják a megelõzõ fázi-

sokban fizetett adót, és így az adó kizárólag a végsõ fogyasztót terheli. „A hatodik irányelv bevezetése óta számos részletében módosult. Ezek között a legjelentõsebb az egységes piac bevezetésével kapcsolatos átmeneti rendszer szabályait rögzítõ irányelv, amely az adóhatárok nélküli rendszer kereteit vázolta fel. A rendszer túlzott bonyolultsága egyszerûsítési eljárások elfogadását tette szükségessé, ami 1992. december 18-án, a hatodik irányelvet módosító, az átmeneti rendszerhez kapcsolódó egyszerûsítési eljárásokat bevezetõ irányelv elfogadásával történt meg. A felmerült gazdasági és kereskedelmi gondok hatására a Bizottság további egyszerûsítési javaslatokat terjesztett elõ 1994-ben, amelyeket a Tanács 1995. március 20án fogadott el.” (Véghelyi, 2004, 58. oldal) Tehát több mint másfél évtizedet vett igénybe az a folyamat, aminek következtében a tagországok áfarendszerei alapjában véve harmonizáltnak tekinthetõk. Mégsem volt hiábavaló az erõfeszítés, 1. ábra

A MAGYARORSZÁGI TERMÉSZETES SZEMÉLYEK SZEMÉLYIJÖVEDELEM-ADÓZÁSÁNAK SÉMÁJA JÖVEDELEM

Összevonandó adó progresszív módon 18% – 36%

Különadózó jövedelem lineáris módon 25%, esetleg 0%

Vállalkozói jövedelem

Vagyonátruházás

Forrás: Herich, 2007. 101. oldal, 118. oldal

158

Tõkejövedelmek

kamat értékpapír-kölcsönzés osztalék árfolyamnyereség vállalatból kivont jövedelem természetbeni juttatás kamatkedvezmény adómentes kifizetések

Vegyes jövedelmek


ha figyelembe vesszük azt a nem jelentéktelen tényt, hogy a tagországi költségvetések legnagyobb bevételét jelentõ áfa meghatározott részét a tagországok kötelesek átutalni Brüsszelnek. Az adóztatásnak a gazdasági dimenzión túl jogi, társadalmi és politikai dimenziói is vannak. Civilizációnk deklarálva e tényt, az utóbbi idõben egyre fogékonyabbnak mutatkozik a társadalmilag igazságos adóztatás iránt. Erõs az igény arra, hogy a túlreprezentált jövedelemadóztatásról áthelyezõdjön a hangsúly a termelési tényezõk szerinti kiegyensúlyozottabb adóztatásra, azaz: hogy a munka, mint termelési tényezõ, ne viseljen nagyobb terhet, mint a tõke. Ezt több olyan tagország, amelyik 2004ben, illetve 2007-ben csatlakozott az unióhoz, forgalmi adó módján mûködõ adórendszerrel oldotta meg. Nálunk egyelõre marad a természetes személyek meglehetõsen differenciált adóztatása, amit az 1. ábra jól reprezentál. Ez a struktúra nem jó, mert nem felel meg A. Smithnek a „jó adórendszer”-rel szemben támasztott követelményeinek, amelyek a következõ: •igazságos (equity): a fizetõképességhez arányosan igazodó, •egyértelmû (certainty): átlátható és kiszámítható, világos és közérthetõ, •megfelelõ (convenience): az adózó számára gazdaságilag alkalmas idõben és módon fizetendõ, •gazdaságos (economical): az adóztatás és az adózás teljesítésének költsége minimális. (Galántainé, 2004, 19. oldal) Az általa lefektetett alapelvek olyan kikristályosodott rendszert alkotnak, amelyeknek csak együttes alkalmazása vezet eredményhez, mivel az adórendszer szinergiája az alapelvek együttes alkalmazása esetén biztosítható. Azonban kétségtelen tény, hogy ezek az elvek Hamurapi híres oszlopának tartalmával szemben nincsenek kõbe vésve. Han Fei-ce3 szerint a törvényeknek változniuk kell a korral. Bekerülhetnek új elvek, amelyek tovább tökéletesítik a

rendszert. Itt van példának okáért a hatékonysági elv (Herich, 2007, 21. oldal) vagy a megbízhatóság elve (Galántainé, 2004, 21. oldal) a modern adórendszerrel szemben támasztott kritériumok közül. A már idézett Han Fei-ce szerint a törvény (és az elv – kiegészítés a szerzõktõl) semmilyen állandó tekintélyen nem alapul, akkor helyes volta csakis a hatékonysággal igazolható, ugyanis „aminek jó az eredménye, az szükségképpen jó is”. (Kulcsár, 2007, 14. oldal). Ami pedig a megbízhatóság elvét illeti, ennek az elvnek a szem elõtt tartása ajánlható leginkább a politikusoknak. „A túlságosan magas közterhek gátolják a hatékony tevékenységeket, az ésszerûtlen adóteher »pszichológiai« oldalról az adózási hajlandóság csökkentését idézheti elõ. (…) Jonathan Swift „adózási egyszeregynek” nevezte azt a jelenséget, amikor az adómértékek kétszeresére emelése már nem jár az adóbevételek megduplázódásával, sõt a bevétel esetleg még vissza is eshet a túlzott adóterhelés következtében.” (Galántainé, 2004, 21. oldal) Ezért az adórendszernek mindenekelõtt igazságosnak kell lennie. „A jogbeli igazságosságnak a rómaiak nem annyira a iustitia, hanem az aequitas fogalommal fejezték ki a lényegét és ennek az aequitasnak kettõs értelmet tulajdonítottak. Az aequitas egyik jelentése – és ez az általánosabb – az egyenlõség. (…) Mindazonáltal van a latin aequitas fogalmomnak egy második értelme is, és nem véletlen, hogy éppen a jogásznép nyelve fejezi ki ezt a két fogalmat ugyanezzel a szóval. Az aequitas méltányosságot is jelent. (…) A társadalomnak éppen a szolidaritás rendjén törõdnie kell a gyengébbekkel, a jog elsõsorban ezek védelmét szolgálja. A jog eszközeivel kell törekedni arra – mondja a Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/A szakaszának 2. fordulata –, hogy az emberek között hibájukon kívül fennálló esélyegyenlõtlenséget a jog rendjén megpróbáljuk csökkenteni, vagy egyensúlyba hozni.” (Zlinszky, 1998, 60–61. oldal) Ez adóelméletileg „az ún. vertikális méltá-

159


nyosság (vertical equlity), amelynek értelmében a nem egyenlõeket különbözõképpen kell adóztatni, például a magasabb jövedelmûeknek – az újraelosztó hatás kívánatos mértékének megfelelõen – több adót kell fizetniük.” (Galántainé, 2004, 20. oldal) Ne feledjük, az egyenlõség és a méltányosság csak együtt teszi a teljes igazságot! A jogbeli igazságosság mellett a közgazdászok valamiféle optimumot keresnek, amelynek kritériuma nem biztos, hogy egybeesik a politikusok elképzeléseivel. Mindannyian választópolgárok vagyunk, akik végsõ soron arra a politikai erõre szavaznak, amelytõl helyzetük optimalizálását remélik. Tudják ezt a politikusok is, akik ezért a „jó adórendszert” – legalábbis a választási ígéretek megtételekor – úgy alakítgatják, hogy természetes választóbázisuknak minél jobban kedvezzenek. *** Mind a négy behatóbban vizsgált mûvet magas fokú igényesség jellemzi. A két adótani könyv – (Galántainé, 2004) és (Herich, 2007) – hasonló felépítésén nem csodálkozhatunk, hiszen hasonló szándék vezette a két szerzõt. Mielõtt rátérnének az államháztartás bevételi oldalára (adók, illetékek, járulékok), pontosan definiálják az adótanhoz szükséges terminus technicusokat, bevezetik az olvasót az adózással összefüggõ alapfogalmakba, az adóztatás alapelveibe, az adózás rendjébe stb. Galántainé könyvének nagy elõnye a közérthetõ, világos stílus, valamint a megértést lemérõ, minden fejezet végén megtalálható úgynevezett Kérdések. Herich Adótana ugyanakkor rendkívül plasztikusan rajzolja elénk az adók sokszor bonyolult struktúráját. Segítséget nyújt az adótervezésben, világossá teszi, hogy az adószabályok részletes és pontos ismerete éppoly fontos a vállalati tevékenység optimalizációs tervezésében, mint a termelésirányítás logisztikai menete. Emiatt a könyv méltán népszerû a gyakorlati szakemberek között is. Az adózás nagy kézikönyve (Szakács, 2007) mindkét adótani mûvet szerencsésen egészíti

160

ki. Joggal kapta a „magnus” jelzõt, mivel a 32 „elvonásfajta” mellett még a 2003. évi XCII. törvény az adózás rendjérõl (a továbbiakban: Art.) is helyet kapott benne. Nagyon hasznos, hogy a szerzõ minden adónemhez és adó módján viselkedõ egyéb bevételhez fejezetenként hozzáveszi az Art. vonatkozó részeit. De ezen túlmenõen a 2000. évi C. törvény a számvitelrõl kapcsolódásait is bemutatja, hiszen minden fejezet tartalmazza az elvonásnem fõkönyvi könyvelésének fontosabb tételeit. Így a számvitellel küzdõ diákok mellett nélkülözhetetlen azok számára is, akik nap mint nap pénzügyi szolgáltatást végeznek, de fárasztja õket, „hogy egy jogszabály olvasásakor hol elõre, hol hátra kell lapozni, amíg egy konkrét szabály összeáll…” (9. oldal). A könyv felépítése hasonlít az elektronikus CompLex Jogtárhoz, de a bibliapapíron való olvasás élménye és a jogalkotói/adóhatósági értelmezések sallangmentes citálása felülmúlja azt. Rendkívül hasznos az is, hogy Szakács Imre minden adónemnél jelezte, ha év közbeni módosítás lép hatályba, illetve kiegészül a mû egy „bevallási naptárral”, így a könyv a gyakorló szakemberek bibliája. A „tippek” hozzáfûzése a joganyaghoz sikamlós terület: a jog határain belül adódó kiskapukra hívja fel a figyelmet. Végsõ soron ez is az adóterhek optimalizálását szolgálja, figyelembe véve, hogy az adóalanyok milyen mikrogazdasági célfüggvényeket tûznek maguk elé. Végül, de nem utolsó sorban méltatnunk kell azt a vállalkozást, amelynek eredményeként megszületett az a mû (Véghelyi, 2004), amely – a másik három szakkönyvvel szemben – látszólag a legkisebb szeletét dolgozta fel az általunk taglalt területnek. Itt egyetlen adónem, az áfa került górcsõ alá, de úgy, hogy a szerzõ európai kontextusba helyezi azt. A könyv a forgalmi adózás harmonizálását jelentõ legfontosabb jogforrást, a 77/388/EGK számú ügyet (közismertebb nevén a hatodik irányelvet) elemzi sebészi precizitással úgy, hogy közben számos fontos jogesetet mutat be. Kétségtelen, hogy az


anyagi és eljárási szabályok ismerete nélkülözhetetlen az adózás bonyolult világában, de a gyakorló szakemberek és a pénzügyi jog ezen területével csak most ismerkedõ hallgatók jogértelmezését könnyíti meg az Európai Bíróság forgalmi adózással kapcsolatos gyakorlatát szinte teljességében felölelõ esetjognak a bemutatása. Konkrétabban fogalmazva olyan, a csatlakozást követõen ma már „mindennapi” ügyletek kerülnek bemutatásra, amelyek mégis sok fejtörést okozhatnak. Példának okáért a gazdasági életben gyakran elõfordul olyan helyzet, amikor a termék nem közvetlenül jut el a vevõhöz, hanem közbeiktatott személyen keresztül. Ez az ügylet, bár háromszereplõs, nem feltétlenül minõsül háromszögügyletnek. A háromszögügylet megértéséhez és típusainak bemutatásához bõséges arzenált sorakoztat fel a szerzõ. S akkor még nem is említettük a sorozat- vagy láncügyletek egyik jellemzõ esetét, a négyszögügyletnek is nevezett tranzakciósorozatot. De nincs szükség feltétlenül többszereplõs ügyletre ahhoz, hogy kezünkbe ve-

gyük a könyvet. Ma már éppúgy a mindennapok része az elektronikus számla továbbítása, mint a közösségen belüli árufuvarozás vagy az ingatlanhoz kapcsolódó szolgáltatások, s akkor még csak néhány konkrétumot említettünk. A mû elméleti jelentõségét fokozza a mellékletben közreadott lista a hatodik irányelv egyes rendelkezéseit érintõ bírósági esetekrõl, ezért úgy gondoljuk, hogy a jogszabály-alkalmazók szélesebb körén belül a könyv elsõdleges célcsoportjának a jogászképzésben részt vevõ hallgatóknak kell lenniük. Látható, hogy az adózás – amelyet mindnyájan teherként élünk meg – milyen sokszínû arcát mutatja az elemzõnek. Óriási a választék az adóval foglalkozó publikációkban. Mindenképpen szerencsés, ha az ember olyan könyvet/könyveket vesz a kezébe, amelyek túlmutatnak a közlöny száraz szövegén, amelyekbõl magyarázatot kapunk a jogalkotói szándékra, s amelyek rámutatnak az adórendszer és adónemek evolúciójára, netán rávilágítanak az összefüggésekre más területekkel.

JEGYZETEK 1

Az EU 25-ök mintegy 60 százalékában alacsonyabb az áfa normális kulcsa, mint hazánkban. (Véghelyi, 2004, 272. oldal)

2

Treaty Establishing the European Community, Article 94.

3

Han Fei-ce legista, Kr. sz. X. század – Kína

IRODALOM ERÕS A. – IVICZ M. (2006): Egykulcsos adórendszer, IAS, 1–2. szám

KULCSÁR K. (2007): Kína a világpolitikában, Akadémiai Kiadó, Budapest

GALÁNTAINÉ MÁTÉ ZS. (2004): Adó(rendszer)tan: EU-konform magyar adók, Aula, Budapest

SZAKÁCS I. DR. (2007): Az adózás nagy kézikönyve, CompLex, Budapest

HERICH GY. DR. (2007): Adótan, Penta Unió, Pécs KATONA K. (2006): A magyarországi tõkeimportot befolyásoló tényezõk újraértelmezése, Közgazdasági Szemle, 11. szám

VÉGHELYI M. (2004): Az Európai Unió jogalkalmazása a forgalmi adózás területén, KJK-KERSZÖV, Budapest ZLINSZKY J. (1998): Keresztény erkölcs és jogászi etika, Szent István Társulat, Budapest

161


„Kijózanító leckék az EU-fóriáról” Losoncz Miklós

A magyar EU-tagság gazdaságpolitikai kihívásai

L

TRI-MESTER KIADÓ, TATABÁNYA, 2007 Losoncz Miklós a hazai európai integrációs szakirodalom megkerülhetetlen tekintélye. Tudományos kutatóként, egyetemi oktatóként és közíróként folyamatosan vizsgálja Magyarország felzárkózási folyamatát az európai és a világgazdaság fõ áramlataihoz. Publikációi sorában megtalálhatók mind a gazdaság reál- és monetáris folyamatainak alakulását, mind a gazdaságpolitika mozgásterét elemzõ tanulmányok, szakmai fórumokhoz és a szélesebb közvéleményhez szóló népszerûsítõ írások. Az aktuális helyzet indíttatására született írások mellett ezért különös figyelmet érdemel, ha szerzõjük idõrõl-idõre öszszefoglaló kötetbe rendezi gondolatait. A legutóbb megjelent Európai uniós kihívások és magyar válaszok, Az EU-csatlakozás várható hatásai Magyarország nemzetközi versenyképességére címû kötet 2004. évi megjelenését követõen alig 3 évvel már a csatlakozás elsõ tapasztalatait s a várható kilátásokat taglaló írás kerülhet az érdeklõdõ olvasó kezébe. A mû a szerzõ korábbi

162

hasonló tárgyú összefoglaló jellegû írásainak sorába illeszkedik. Közvetlenül a legutóbbi könyvben „felvetett kérdéseket folytatja egyrészt más nézõpontokból, mondanivalóját a gazdaságpolitika köré csoportosítva, másrészt feldolgozza az azóta eltelt újabb fejleményeket.” (10. oldal) Ezen kívül hasznos olvasmányként kíván szolgálni nemcsak a közgazdasági tanulmányokat folytató egyetemi és fõiskolai hallgatóságnak, hanem az Európai Unió felépítésérõl és mûködésérõl már elméleti ismereteket és gyakorlati tapasztalatokat szerzett államigazgatási és üzleti szakembereknek is. A könyv tehát tankönyv és kézikönyv is egyben, amely a makrogazdasági kérdések iránt érdeklõdõk számára közvetlenül hasznosítható ismereteket tartalmaz, míg az üzleti élet szereplõi „a gazdaságpolitikai mozgástér és a különféle gazdaságpolitikai intézkedések várható hatásainak értékelése révén profitálhatnak a könyvbõl”, s „a szerzõ reményei szerint a kötetben közölt ismeretek közvetve hozzájárul-


hatnak mindennapi munkájuk színvonalának javításához.” (10. oldal) A kötet 4 fõ fejezetre tagolja mondanivalóját. A logikailag szoros kapcsolatban álló elsõ két fejezet a versenyképesség és a gazdaságpolitika fogalmának értelmezésével kezdõdik, majd a közösségi és a tagállami gazdaságpolitikai célkitûzéseket, ezen belül Magyarország mozgásterét és hazánk érdekérvényesítési lehetõségeit elemzi. Arra a következtetésre jut, hogy az Európai Unió jelenlegi – a lisszaboni stratégiában megfogalmazott – 28 fõ célt és 120 másodlagos célkitûzést megfogalmazó célrendszere egyrészt túldimenzionált, másrészt részben belsõ ellentmondásokkal terhelt, hiszen a versenyképesség és a foglalkoztatás egyidejû növelése, valamint a társadalmi kohézió erõsítése sem a közösségi áldozatvállalás, sem a célok érvényesítésének mechanizmusa által nincs kellõen alátámasztva. A lisszaboni stratégia sikere ugyanakkor a tagállami gazdaságpolitikák sikerességének a függvénye, s így hazánk számára elengedhetetlen az ehhez illeszkedõ gazdaságpolitikai stratégia kialakítása és követése. A magyar célok megfogalmazásakor a közösségi célokhoz képest szûkebb, koncentráltabb célrendszer kiválasztása indokolt. A fenntarthatóság követelményét ki kell egészíteni „a kis nemzetgazdasági dimenziókból és nagyfokú világgazdasági nyitottságból adódó exportorientációval. A fenntartható növekedésnek ezért Magyarországon beruházás- és exportvezéreltnek kell lennie.” (65. oldal) A célrendszer meghatározó fogalma a nemzetközi versenyképesség, de szervezeti innovációra is szükség van. A tervgazdaság intézményrendszerének indokolt felszámolása mellett a gazdaságirányítás elhanyagolta a makrogazdasági tervezés piacgazdaságban is létjogosult stratégiai tervezési mûhelyeinek megõrzését, ezért az operatív érdekérvényesítéssel foglalkozó államigazgatási keretek között történik a gazdaságfejlesztés stratégiáinak kidolgozása. Javasolja a kormányzati kereteken belüli független stratégiai centrum felállítását a hosszú távú társadalmi-gazda-

sági folyamatokra vonatkozó interdiszciplináris elemzések elvégzésére, a nemzetgazdasági prognózisok készítésére, a kormányzati gazdaságpolitikai döntések egyeztetésében való részvételre, mivel „a túlcentralizált államigazgatás nem képes egységes stratégia végrehajtására, sõt egyre jobban veszélyezteti a magyar gazdaság versenyképességét.” (46. oldal)1 A stratégiai központ felállítása nem tekinthetõ eretnek gondolatnak, különösen annak a ténynek a fényében, hogy „egyes szakértõk régóta hiányolják egy, a közös cselekvést elõsegítõ Európai Tervezési Központ felállítását, amely az összeurópai átfogó gazdasági-társadalmi együttmûködés, dinamizálódás, valamint az USA-hoz és a fejlõdõ országokhoz fûzõdõ viszony stratégiai céljait, eszközeit, lehetõségeit határozná meg és koordinálná.” (42. oldal)2 A kötet gerincét alkotó három fejezetben a szerzõ a gazdaságpolitika néhány kevésbé látványos, elhanyagolt részterületével, illetve egyes, meghatározó szerepet játszó szeleteivel, nevezetesen a szervezeti és szektorális politikával, a K+F-politikával, valamint a bérpolitikával, a külgazdasági politikával és a befektetési politikával foglalkozik. A szervezeti és szektorális politika területén exportképességünk szempontjából meghatározó, a nemzetközi munkamegosztásba történõ bekapcsolódás hajtóerejét képezõ nagyvállalati szektor jelentõségét hangsúlyozza, amely támogatás és preferálás nélkül mûködhet, mindössze az átláthatóságot és kiszámíthatóságot igényli a gazdasági és jogi környezetben. Emellett a kis- és közepes vállalati szektor foglalkoztatási szerepét emeli ki, amely a beszállítói klaszterek szerepének erõsítésével képes lehet a magyar gazdaság követõ jellegét oldani, illetve a követési távolságot csökkenteni. Ehhez szükséges a támogatáspolitika mozgásterének kihasználása, valamint a munkaadói járulékok csökkentése, illetve a politikai és népszerûségi szempontok alapján történõ – versenyképességet erodáló és szürkegazdaságot erõsítõ – minimálbér-meghatározás eltörlése.

163


A K+F-politikát érintõ érdekes javaslat a közösségi K+F-programokban való részvétel kockázatát mérséklõ állami támogatás, amely hozzájárulást nyújtana a pályázatok elkészítéséhez kapcsolódó költségekhez a tõkehiányos magyar vállalatoknak és intézményeknek, és összegét éppen a támogatást elnyerõknek kellene visszafizetniük. (102. oldal) Ez a lehetõség valóban ösztönözhetné a visszautasítás kockázata miatt nem pályázókat, de feltehetõleg megmozgatná a pályázati üzletek körül forgolódó „vállalkozók” széles tömegének fantáziáját is. Feltétel nélkül támogatható azonban a nagy számú külföldi tulajdonú vállalkozás K+F-részlegeinek Magyarországra telepítését ösztönzõ javaslat, amelytõl jelentõs szinergikus és tovagyûrûzõ hatások várhatók, vagy az innovációs és technológiai hídképzõ intézmények létrehozásának és fenntartásának állami támogatásának ötlete, amely a közösségi támogatáspolitika elõírásaihoz talán a legjobban illeszkedõ területet jelenti. A bérfelzárkóztatás rövid távú hajszolása helyett a szerzõ a nemzetközi versenyképesség szempontjainak alárendelt bérpolitikára hívja fel a figyelmet – ez megvalósíthatatlannak tûnik a kormány és ellenzék hosszú távú konszenzusa nélkül. A megalapozatlan bérköveteléseket politikai szempontok által nem generáló egyetértés egyébként a munkavállalók érdekeivel összhangban lévõ foglalkoztatáspolitika szempontjából is eredményesebb lehet, mint a munkaerõpiacon állandósuló konfrontáció a szociális partnerek között. A külgazdasági politika terén a szerzõ kiemeli azt a tényt, hogy „a kivitel több mint 80 százalékát külföldi részesedésû vállalatok adják. E vállalatok nagy része esetében az üzleti stratégiára vonatkozó döntéseket nem Magyarországon hozzák, a döntésekben a magyar gazdaságpolitikától független tényezõk sora játszik szerepet.” (114. oldal) Az egységes belsõ piac következtében az EU-csatlakozást megelõzõ idõszakhoz képest a korábbi külgazdasági megfontolások nagy része belsõ piaci mechanizmusok hatása alá került, míg

164

a Közösségen kívüli külgazdasági feltételek alakítása közösségi szinten zajlik. Ez természetesen a magyar piac sebezhetõségét csökkentette, s a Közösségen kívüli partnerekkel a magyar tárgyalási alkuerõt felértékelte, ami kedvezõen befolyásolja a külsõ piacokra történõ bejutás feltételrendszerét, a magyar gazdaság versenyképességét. Az így kialakuló elõnyösebb befektetésösztönzõ feltételekre támaszkodva Magyarország megcélozhatja a Balkán, tágabb értelemben a közel-kelet országai felé irányuló földrajzi és technológiai közvetítõ központi szerepkört, amelynek megszerzéséért a kelet-közép-európai régió egyéb országaival áll versenyben. A nemzetközi versenyképesség elemeinek feltárása keretében a kötet kiemelten foglalkozik a külföldi mûködõtõke-befektetéseket meghatározó tényezõkkel a külföldi befektetõk szemszögébõl. A módosított jelenérték (adjusted present value) formula alapján a beruházás összege és az ebbõl származó jövedelemáramlások (cash flow) diszkontált értéke mellett számba veszi a befektetéssel kapcsolatos pénzügyi kockázatokból eredõ pénzügyi hatás diszkontált értékeit is, s ennek alapján értékeli a befektetõk fejlesztéssel kapcsolatos döntéseit. Megállapítja, hogy a közösségi kereskedelempolitikai szabályozások és az egységes belsõ piac miatt versenyelõnyökre nemigen lehet szert tenni a tagállamok körében. A munkabérekre vonatkozó költségterhek Magyarországon kiemelkedõen magasak, ami a versenyhelyzetet nem fokozza, a jelenlegi rövid távú gazdaságpolitikai intézkedések hatása pedig inkább rontja az amúgy sem kedvezõ helyzetet. Versenyképességünket leginkább a közvetlen környezetünkben lévõ országokkal kialakult adóversenyhez történõ alkalmazkodás jelentheti, bár a közösségi szabályozás ezen a területen korlátozó jellegû. Mozgástér a regionális fejlesztési különbségek leépítésére irányuló támogatások megszerzésében, illetve a decentralizált (önkormányzati) támogatásokban lehet. A kötet befejezõ részét a szerzõ a pénzügyi politikának szentelte. Kétségtelen, hogy napja-


ink lehangoló gazdaságpolitikai aktualitásai közepette ez a tematika számíthat a legnagyobb érdeklõdésre, ugyanakkor a könyv fejezeteinek sorrendje is azt a vitathatatlan tényt erõsíti meg, hogy hazánk pénzügyi kilátásait legerõteljesebben a vállalkozási szférában zajló alkalmazkodási folyamatok eredménye befolyásolja, s a reálfolyamatok eredõjeként létrejött felzárkózás határozza meg a költségvetési és monetáris konvergencia ütemét is. Magyarország mozgásterét a Stabilitási és Növekedési Paktum jelöli ki, amely – a költségvetési politika tagállami hatáskörben maradása dacára – igencsak megkérdõjelezi az euróövezeten kívüli tagállamok fiskális autonómiáját is. Bár az egyezmény célszerûségét és jelenlegi szigorát több oldalról is támadják, elméleti alapjait vitatják, gyakorlati konzekvenciáit pedig éppen a bevezetéséhez ragaszkodó befolyásos tagállamok pillanatnyi érdekeinek megfelelõen alakítgatják, a rendszer alapjainak módosítása a jelenlegi közösségi szerzõdéses keret fennmaradása esetén valószínûtlennek tûnik, ezért hazánk számára adottságnak tekinthetõ. A szerzõ óv annak a gazdasági növekedésre gyakorolt beláthatatlan következményeitõl, hogy a szûkülõ gazdaságpolitikai mozgástér és a költségvetési szerkezeti reformok elmaradása miatt a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás érdekében a közszféra beruházásainak visszafogásával érjük el a maastrichti szerzõdésben elõírt költségvetési konvergenciakövetelményeket. Elengedhetetlennek tartja a politikai pártok közötti konszenzus létrejöttét a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozásról, valamint a kívánatos forintárfolyamokról, bár elismeri, hogy a „jelenlegi feszült, konfrontációra épülõ belpolitikai légkör nem kedvez a konszenzuskeresésnek, ez azonban rövid idõn belül megváltoztatható.” (217. oldal) A nemzeti monetáris politika önállóságának megtartása az egyik döntõ érv azok szemében, akik az euróövezetbe történõ belépésünket nem kívánják siettetni. A szerzõ a jelenlegi monetáris környezet elemzésével, ellentmondásai követ-

kezményeinek feltárásával arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemzeti monetáris politika önállósága már ma is korlátozott. Ezek között megemlíti, hogy a kamatláb-konvergencia megvalósításával lakossági megtakarítások kritikus szintre csökkentek, s a lakossági szféra túlzott eladósodásának folyamatát tovább fûti a háztartások csekély mértékû kamatérzékenysége, amely irreálisan magas kamatterhek ellenére sem képes racionális hitelfelvételi szokásokat kikényszeríteni. Az euró spontán elterjedése, az „euróizáció” szintén a monetáris politika hatékonyságát mérsékli. A lakossági devizahitel-felvételnek az árfolyamkockázatokra fittyet hányó általános elterjedtsége, a vállalkozások devizahiteleinek 70 százalékos részaránya arra inti a monetáris politikát, hogy nélkülözhetetlenségének tudata ne hatalmasodjon el túlzottan rajta. „Végsõ soron technikai szempontból azzal a lehetõséggel is lehet számolni, hogy az euró elterjedése elér egy olyan kritikus tömeget, amelynek alapján a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás nélkül is spontán módon gyakorlatilag bevezetésre kerül.” (138. oldal)3 Az árstabilitásra törekvõ restriktív monetáris gazdaságpolitika paradox módon hat az államháztartási hiány alakulására is, hiszen a magas kamatlábak az államháztartás kamatterheit növelik, s így az államadósság magas szintjének fenntartását, illetve növekedését eredményezik. A monetáris és a költségvetési politika kölcsönös függésébõl azonban a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium közötti kooperatív stratégia kényszere vezethetõ le. Bár ez a megállapítás a jövõre nézve bizakodással töltheti el az olvasót, „az utóbbi évek fejleményei arra engednek következtetni, hogy az MNB, illetve a kormány, pontosabban a fiskális politikáért felelõs Pénzügyminisztérium nem a másik fél együttmûködési szándékából indult ki, hanem mindkét fél azt feltételezte, hogy a másik félnek az õ célját nem támogató döntései mellett kell saját célkitûzéseit megvalósítania.” (248. oldal)4 Ennek a torzsalkodásnak áldatlan következményei az olvasó szeme elõtt épp napjainkban teljesednek ki.

165


Az utóbbi két évtized közgazdasági gondolkodásában meghatározó szerepet játszott az európai integrációs folyamatra történõ felkészülés. Ennek a folyamatnak kísérõ jelensége volt az európai integrációs ismeretek széles körben folytatott terjesztése. Megszámlálhatatlan könyv, kiadvány, folyóirat, tanulmány és újságcikk foglalkozott az Európai Unió mûködésével, Magyarország csatlakozási esélyeivel. A publikációk jelentõs része a szakmai és civil közvélemény információs igényeit elégítette ki, s így egy fél évszázados elzártság következményeként elõállt ismerethiány felszámolásával történelmi küldetést teljesített. Az ezredfordulóig a tényközléssel általában együtt járt az európai integrációban való részvétel iránti vágyakozás, a sokszor kritikátlan lelkendezés is. A csatlakozás reális közelségbe történõ kerülése miatt az új évezred elsõ éveiben már hangot kapott az elõnyök és hátrányok reális mérlegelése, az új típusú versenyben történõ helytállás kockázatától való félelem is. Az Európai Unió tagjává vált Magyarországon pedig az európai integráció tényének és kihívásának felismerése, az alkalmazkodás történelmi kényszerének elfogadása, a tagsággal kapcsolatos illúziókkal történõ leszámolás az egyedüli járható út. Losoncz Miklós könyve ebbõl a szempontból is példamutató: a reálgazdaság, a költségvetési és monetáris szféra tárgyilagos, higgadt elemzésével, ajánlásainak kiegyensúlyozottságával kijózanító hatást gyakorol olvasóinak esetleges, megalapozatlan várakozásokkal terhelt európai eufóriájára. A kötet egyik legfontosabb üzenete, hogy a sikeres felzárkózás nem lehetséges a politikai és

társadalmi legitimáció és széles körû társadalmi támogatottság nélkül. „Ennek létrehozása elképzelhetetlen anélkül, hogy konszenzus jöjjön létre a fõbb politikai pártok és gazdasági szereplõk (a kormány, a munkavállalók és a munkaadók, illetve érdek-képviseleti szerveik) között a fejlesztésstratégia és a gazdaságpolitika hosszú távú prioritásairól, elveirõl és célkitûzéseirõl. Az utóbbi évtizedek gazdaságtörténeti példái arra utalnak, hogy demokratikus politikai rendszerekben társadalmi konszenzus segítségével teremthetõk meg a gazdasági felzárkózás (Írország, Spanyolország) és a különféle rövid távú kiigazítási és hosszabb távú szerkezeti reformprogramok (Svédország, Finnország) feltételei. A gazdasági stratégia fõ célkitûzéseirõl és alapelveirõl a gazdasági szereplõk között kialakított konszenzus helyettesíti a diktatórikus rendszerekben a felzárkózás szolgálatába állított erõszak-mechanizmusokat.” (66–67. oldal) A recenzens a szerzõ gondolataihoz csak annyit tehet hozzá: a felsorolt – korábban Európa hátsó udvarához tartozott – országok pozitív példája is kijózanodásra inti az önös érdekeik foglyává vált (gazdaság)politikusi osztály tagjait, hogy nincs joguk az utóbbi két évtized társadalmi erõfeszítéseit semmivé foszlatni, a felzárkózás esélyét a politikai küzdelmek oltárán újabb nemzedékekre feláldozni. Az út iránya Losoncz Miklós könyvének józan számvetése alapján (is) felismerhetõ, az utazás folytatásához szükségtelen az EU-fória. Zsugyel János

JEGYZETEK 1A

szerzõ itt Sárközy Tamás: Kiút az állami labirintusból cimû cikkére hivatkozik. Népszabadság, 2005. március 5., Hétvége, 4. oldal

3 Itt a szerzõ Kun János: Lopakodó euró. Az euró magyarországi bevezetésének lehetõsége címû cikkére hivatkozik. Élet és Irodalom, 2006. július 28. 6. oldal

2

Hivatkozással Kádár Béla: A gazdaságpolitikai koordináció és a monetáris politika új dimenziói címû cikkére, Európai Tükör, 2004, 1. szám, 22. oldal

4 Hivatkozással Antal László: Hol volt, hol nem volt. Egyensúly, stabilitás a magyar gazdaságban az ezredforduló után címû cikkére. Mozgó Világ, XXX. évfolyam, 8. szám, augusztus, 31. oldal

166

FELÜGYELET ÉS ELLENÕRZÉS JOANNA RICHARDSON: Az Európai Unió költségvetése az integrált ellenõrzési rendszer kialakítása 100

Recommend Documents