Haynau-alapítvány Túlélte az évszázadok viharait, az Országos Széchényi Könyvtárban ma is olvasható az egykor kéziratban terjesztett vers, amelyet a bujdosó Bajza József Murányi Gábor álnéven írt. A Hainau-dal (sic!) így szólítja meg a véres zsarnokot: Te, ki bamba s ranghiú vagy, / Nyersz hitvány kereszteket. / S nagy császárod elvetend majd / Ha nincsen szüksége rád, / S megköszönd ha ráadásul / Kufsteinban szobát nem ád. / A habsburg-vér minden cseppje / Mindig hitszegő vala, / Jaj azoknak, kik remélnek / Boldogulást általa. Bajza jóslata részben bevált, a „hű ebet” gyorsan menesztették. Állítólag Radetzky tábornok, az olasz földön állomásozó osztrák haderő főparancsnoka szokta volt mondogatni, hogy Haynau olyan, mint a borotva, használat után jól el kell zárni. Igaz, be nem zárták, viszont abban az évben kétszer is elővették. 1849 áprilisában Bresciába küldték, hogy számolja fel a nemzeti felkelést. Fölszámolta. A „civilizált világ” nem is ezt vette tőle zokon, hanem hogy komoly katonaember létére állítólag nőket korbácsoltatott meg... Emiatt kapta a „bresciai hiéna” gúnynevet. Május végén azután – teljhatalommal – rábízták a magyarországi megtorló hadjárat vezetését. Haynau minden szempontból igyekezett megfelelni a beléhelyezett bizalomnak. Győrnél, Komárom alatt és Temesvárnál harctéri sikereket is arat, Görgey azonban – ez volt a legtöbb, amit elérhetett – mégsem előtte, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert. Nálunk nagy hagyománya van annak, hogy a történelem nehezen feldolgozható kudarcait arra alkalmas személyek (látványos-regényes bűnbakok) nyakába varrjuk. A kiegyezés után a „labancpárti” történetírók igyekeztek elhitetni, hogy a szabadságharcot követő, különösen kegyetlen megtorlások Görgey hibás taktikájából és Haynau „patologikus lelkületéből”, főként megsértett önérzetéből következtek. Hiszen mi mással indokolható, hogy hiába ajánlotta Paskievics, az orosz hadak parancsnoka az osztrák császárnak: adjon „széleskörű amnesztiát, amely behegeszthetné az ország vérző sebeit”, s hiába javasolta maga az orosz cár is: Ferenc József gyakorolja „az uralkodói jogok legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet”, Magyarországon elszabadult a terror. Ezért azonban nem a császár a
felelős, hiszen ő két hétig (!) vonakodott aláírni Haynau megbízását, hanem rosszindulatú hivatalnokai. Kivált az igazságügy miniszter és persze a teljhatalmú magyarországi megbízott – „e két vérivó: a dühös bolond (ez Haynau) és a hideg vámpír (ez Schmerling)”. Utóbbiról még azt is megtudhatjuk, hogy „nem tudásvágyból, hanem állati érzéseinek hódolva járt a klinikákra holttesteket boncolni”. Mintha Haynau – a király ellenére – csak saját szakállára (a későbbi kedélyeskedő szóhasználat szerint tekintélyes bajuszára) kegyetlenkedett volna. Tény, hogy október 6-án, a bécsi forradalom évfordulóján felakasztatja azokat a főtiszteket, akik nem átallottak a császár szolgálatából a magyar honvédseregbe átigazolni, s kivégezteti Batthyány Lajos miniszterelnököt. Pusztán Haynau személyes bosszújáról, hivatali kötelességének túllihegéséről lenne szó? Inkább arról, hogy a fiatal császár legelőbb a „katonai hitszegést” torolta meg. A magyar miniszterelnököt pedig – bár az udvarban mindenki jól tudta, milyen elkeseredett harcot vívott saját radikális ellenzékével – személyiségének sugárzó ereje, erkölcsi feddhetetlensége miatt ítélték veszélyesnek, ezért kellett meghalnia. Haynau valószínűleg nem volt vérivó, mint ahogy azt később a „jó király” képét színezgető magyar történészek beállítják, inkább az osztrák főtisztnek lehet igaza, Ferenc József udvari beretvája Budán is az előírtak szerint végezte a dolgát. Igaz, különösen vidéki tevékenysége gyanús, netán „önszorgalom” is fönnforgott. Városok falragaszain, hirdetményekben, hadparancsokban hozta nyilvánosságra utasításait. Egy Budán, 1849. augusztus 27-én kelt hirdetmény például arról tudósítja a polgárokat, hogy „Haynau cs. kir. hadi szertárnok és fővezér által halálra ítéltetett” egy fegyverrejtegetéssel vádolt nyomdász, „s az ítélet rajta a mai napon végre is hajtatott”. Még augusztusban elrendelte, hogy a honvédseregben harcolt egykori császári katonákat közlegényként sorozzák be újra az osztrák haderőbe. Egy hónappal később hadbírósággal fenyegette azokat, akik a besorozott honvédeket megszöktetnék, a szökevények fejére pedig vérdíjat tűzött ki. „Szegzárdon” szeptember 5-én jelent meg a hirdetmény, amelyben arról rendelkezett, hogy vegyék zár alá „idősb Kornis László közbirtokos teljes vagyonát, mivel nevezett szöllejében rejtegette a »pártütő« Madarász Józsefet”. Nem kétséges, Haynau mindent megtett azért, hogy szavait
komolyan vegyék: „Magyarországon száz esztendeig nem lesz többé forradalom, erről fejemmel kezeskedem.” Haynaunak, miután a véres munkát elvégezte, 1850 júliusában le kellett mondania – a beretvát visszatették tokjába. Miáltal a császár megint jóindulatáról tett tanúbizonyságot, menesztette a zsarnokot, aki egyedül felelős az önkényuralom gaztetteiért. A „civilizált világ”, amely nem rokonszenvezett a radikális „magyar kánkánnal”, így nem került szembe a Monarchiával sem, csupán Haynau kegyetlenkedéseit ítélte el. Egy 1848 nyarán a kormánypárti Andrássy Manó gróf készítette gúnyrajz, melynek címe: Magyar kánkán, sorra veszi a forradalomra leselkedő veszedelmeket. Balról a nemzetiségi mozgalmak: az oláhok, szerbek, horvátok fenyegetnek. Hátérben a kommunizmus fáklyás kísértete, középen a magyar radikálisok – köztük Petőfi – a francia jakobinusok jellegzetes frígiai sapkájában járják a lábemelős kánkánt, miközben sárba tiporják az Ausztriával összefűző pragmatica sanctiót. Jobb oldalon a „civilizált világ” borzadva figyel. Közöttük a francia Eugéne Cavaignac, aki a párizsi munkások felkelését fojtotta vérbe. Az ő szájába adott felírat: „Ímhol a kánkán, amelyet néhány napja eljártak már Párizsban is.” Egy korabeli olasz metszet pedig Magyarország hajóját ábrázolja, amint éppen hajótörést szenved a „despotizmus szirtjén”. Az angolok viszont nem fogadták el a Habsburg-szereposztást: Palmerson miniszterelnök nemcsak Haynaut, a véres kezű zsarnokot emlegette, hanem általában az osztrákok „vadállatiságáról” beszélt, akiknek „kegyetlenkedései csak az afrikai és haiti négerfajok (!) eljárásaihoz hasonlíthatók”. (Igaz, ebben az esetben az angol miniszterelnök „gyarmati nézőpontja” sem sokkal rokonszenvesebb, mint a Habsburg-színjáték.) Azt hihetnénk, aki egyszer vállalta a véres kezű zsarnok szerepét, annak később menekülnie kell tetteinek színhelyéről. Lehet, hogy így történne ez mindenütt a tőlünk nyugatabbra fekvő „civilizált országokban”, de nem ezen a fertályon, a BécsBudapest-Berlin háromszögben. Haynau állítólag gyakran emlegette, milyen hálás a magyaroknak, hiszen tudja, „minden más országban veszélyben forgott volna az élete”. Kijelentése nemcsak merő cinizmus, Londonban, a Perkins-féle sörfőzőben meg is kergették egyszer, miután a vendégkönyvbe nagy büszkén odakanyarította a
nevét... A munkások már hallottak róla, ezért – ahogy arról egy szemtanú, Beöthy Ödön beszámolt –, „söprűkkel, ostorokkal üldözőbe vették, s a nagy bajuszú generális, mit volt mit tenni, szaladásnak eredt, ki a kapun, megkerülve a ház szögletét, végig a Temze-parti házak mentén, nyomában a fölbőszült, sárral dobálódzó tömeggel”. A halálsápadt, remegő „marsallt” csak a rendőrség erélyes föllépése mentette meg a komolyabb atrocitásoktól. De nem járt jobban Brüsszelben és Párizsban sem. Berlinben viszont ünnepelték, Bécsben pedig díszpolgári címet adományoztak neki. Haynau Magyarországon, Szabolcs vármegyében 220 ezer forintért földet vásárolt. A mintegy 700 holdas birtok valamikor Mailáth György országbíróé volt. Itt kezdett el gazdálkodni. Magányosan élt, családját Grazban hagyta. Egy elesett bajtársának, bizonyos Klein ezredesnek két lánya vezette a háztartását, ami épp elég szóbeszédre adott okot a környéken... Magyarul is megtanult egy kicsit, főleg káromkodni. Kedvelte az erősen fűszeres ételeket és a nehéz tokaji bort. Nótája is volt már, igazi, rebellis magyar nóta: Debrecenbe kidobolták, / Hogy a »dongót« ne danolják! / Csak azért is dongó, / Diri diri dongó. A „vérrel élő szörnyeteg” képe néhány év alatt különös metamorfózison esett át. Igaz, ez sem példa nélküli nemzeti arcképcsarnokunkban. Éppen tizenhárom esztendő telt el a magyar forradalom vérbe fojtása után, amikor a véres kezű zsarnokot új szerepkörben láthatjuk viszont. Haynau Jókai regényében, Az új földesúrban tűnik föl mint az újmódi gazdálkodók prototípusa. Ankerschmidt, az idegen lovag, kinek magyarosodását (értsd: régi szokásainak levetkőzését) épp oly nagyon kívánjuk, mint más idegenekét, például a zsidókét. Magyarosodásukkal nincs is semmi hiba, s ez a nemzetnek bizakodásra adhat okot. Jókai az Utóhangban mondja el, hogy maga látta, amint „egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában” jelent meg, s ezen erős mondást tette közkinccsé: „Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!) Mármost hősünk „vérrel élő szörnyeteg”, miként Bajza, a forradalmár költő állítja 1849-ben, vagy „új földesúr”, ahogy Jókai, az egykori forradalmár látja (láttatja) tizenhárom évvel később? Egy szerepjátszó kor regényes alakváltozatairól nehéz utólag tárgyilagos képet formálni. Ezek a „finom áttűnések” a magyar lélek
legtitkosabb rejtelmei közé tartoznak. Mindenesetre egy kevésbé ismert dokumentum azt bizonyítja, hogy Haynautól, „a dühös bolondtól” a józan számítás sem állott távol. Még hivatalban volt, amikor 1849. december 10-én, „alapítvány-hagyományozó hirdetményben” – éppolyan falragaszon, mint korábban a kivégzéseket – közhírré tette: 321 879 forintot és 38 krajcárt adott arra a célra, hogy annak kamataiból az „1848–49. évi háború rokkantjai segélyben részesüljenek”. Mégpedig fele részben a cs. kir. hadsereg, fele részben a magyar honvédsereg legénységi állományú tagjai. Öreg Krúdy Gyula, az író nagyapja, „az utolsó parancsnok” meg is jegyezte, lám csak, az „aradi gyilkos” többre becsüli a negyvennyolcas rokkant honvédeket, mint a magyar állam, amely mindösszesen öt krajcárban állapította meg napi segélyüket.
