Magyar Polgári Együttműködés Egyesület X. POLGÁRI GONDOLA 2004. szeptember 26. FÉLELMEK ÉS SZORONGÁSOK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN - 2004 KOPP MÁRIA egyetemi tanár előadása Mai előadásom témája a megfélemlítés, a megfélemlítés típusai, és hogy a társadalomban miként tudunk megbirkózni ezzel a fenyegetéssel. A magyar lelkiállapot címmel, Skrabski Árpáddal 1992-ben írt könyvünk alapgondolata volt, hogy a társadalomban, a munkahelyeken, a családban és az iskolában ma is nagyon sokan visszaélnek a szorongáskeltéssel, másként szólva a megfélemlítéssel. Főleg a diktatúrák alapvető jellemzője, hogy minden szinten és szinte kiszámíthatatlanul él és él vissza a megfélemlítéssel. Így például az idősebb generációból sokan emlékezhetünk a csengőfrász idejére, amikor a mi köreinkben az ember sose tudhatta, mikor jönnek és viszik el. Sokat idézzük különböző összefüggésekben Bibó Istvántól, hogy a demokrata nem fél. Bibó mondandójának lényege azonban az én olvasatomban az, hogy a demokratát nem lehet megfélemlíteni, és a demokrata nem félemlít meg másokat, nem él a megfélemlítés eszközével. Itt a Parlament előtt elhajózva könnyű magunk elé képzelni azt a jelenetet, amikor 1956-ban a szovjet csapatok körülzárták az épületet és felszólították a magyar kormányt, hogy hagyja azt el. Mindenki elment, csak egy gyűrött, borotválatlan ember körmölt ott tovább, Bibó István, akit nem lehetett megfélemlíteni. Ez a magányos ember fordult a magyar kormány nevében az ENSZ-hez, maga gépelte le, vitte el a memorandumot a követségekre, ezzel vált igazán erőssé és világeseménnyé a magyar forradalom ügye. Bibó Istvánt tehát nem lehetett megfélemlíteni. Ezt a példát lássuk magunk előtt, hiszen sokszor kevésbé éles helyzetekben is úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek ellenállni. Persze ezt azért érteni lehet: az embereknek van családja, van millió feladata, sokszor bizony a megfélemlítés eszközei nagyon is hatékonynak bizonyulnak. A diktatúra tehát az abszolút megfélemlítés, az abszolút szorongáskeltés társadalma. Az igazi nagy élmény pedig az volt, amikor 1956-ban, a forradalom idején az egész ország egyszerre mondta és bizonyította, hogy minket pedig nem lehet megfélemlíteni. Azzal, hogy legyőztük a félelmeinket, világraszóló példát adtunk. A félelem maga az ember fontos, alapvető ösztöne. A kígyótól, a mélységtől való félelem például egy nagyon ősi, velünk született félelem. Ha nem tudnánk a félelmeket keltő helyzeteket felismerni és velük szembeszállni, akkor bizony az életünk során nagyon védtelenek lennénk. A félelmek a későbbiekben akut módon alakulnak ki: az ember megtanulja, hogy melyek azok a helyzetek, amelyeket el kell kerülni. Vannak olyan emberek, az úgynevezett elsődleges pszichopaták, akiknek az agyában egy bizonyos nagyon érzékeny terület sérült, ezért kialakulhat olyan állapot, hogy nem érzékeli, nem éli át a félelmet. Ezért gyakran hajlamosak olyant tenni, amit normális ember nem tenne meg: a nagyon súlyos bűnözők között sok ilyen beteg ember van. A félelemre tehát szükségünk van, bár nagyon nagy egyéni különbségek vannak abban, hogy ki milyen helyzetben fél. Az extrovertált típusok kifejezetten szeretik a kihívó, a nehéz helyzeteket, a veszélyes sportokat. Ennek van előnye, de hátránya is, mert az ilyen emberek felületesebbek. Az erősebben introvertált emberek viszont már enyhébb helyzeteket is veszélyesnek minősítenek, viszont pszichológiai veszélyhelyzetekben ellenállóbbak. Bibó is biztosan introvertált típusú ember volt. Ilymódon személyiségünk is erősen meghatározza, hogy bizonyos helyzetekben mennyire félünk, mennyire szorongunk. Mitől függ, hogy az ember mennyire érzékeny a félelemre, szorongásra, illetve a megfélemlítésre, félelemkeltésre? Egészen meghatározó szerepe van ebben a családon belüli bizalomnak. Ha az apa, anya és a gyerek között nagyon szoros bizalmi kapcsolat alakul ki - amit ősbizalomnak nevezünk -, akkor az ilyen ember másokhoz is bizalommal tud fordulni, úgy érzi, a világ elfogadja őt. Az ilyen ember képes hosszú távra tervezni, viszont nagyon nehezen viseli el, ha mégis csalódik, ha kiderül, hogy a világ nem olyan. A világ iránti bizalmatlanság azonban hosszú távon sokkal többet árt az embernek, sokkal többet kerül szorongó állapotba, mint ha általában mer bízni másokban. Ebből a szempontból van egy nagyon érdekes probléma, amelyről és aminek a következményeiről ma sokat beszélünk.
1
Gyakran érzünk olyan szorongást, amelynek nem ismerjük fel az okát, a veszélyt, amely okozza. Éppen ezért azt sem tudjuk, miként védekezzünk ellene. Ezért jövőbeni veszélyek előrevetítésével nagyon komolyan lehet embereket megfélemlíteni, riogatni. Ez pontosan a bizalomvesztéssel van összefüggésben. Ma például a délvidéki magyarverések a régi emlékek felidézésével nagyon nagy erővel tudnak riogatni. Ugyanez a helyzet most az október 15-i felvonulással való ijesztgetéssel, ami sokkal nagyobb aggodalmakat kelt, mint amire érdemes lenne. Különösen igaz ez azokra, akikben régi rossz emlékeket idéz vissza. Nem csoda, hogy egy-egy jelzéssel, szignállal ezeket a félelmeket fel lehet ébreszteni, és hisztériát kelteni is lehet vele. Persze pontosan lehet tudni, kiknek az érdeke, hogy a megfélemlítés ilyen módszereivel éljenek. Ha azt mondjuk Bibó után, hogy demokrata az, aki nem félemlít meg másokat, illetve akit nem lehet megfélemlíteni, akkor ebből következik, hogy nem demokratikus az a politikus, politika, munkahely, iskola, család, amelyik a megfélemlítés eszközeivel él. Mivel lehet ma Magyarországon leginkább megfélemlíteni az embereket? Az aktívkorú népesség számára a legnagyobb veszély a munkahely elvesztése, a hosszú távú biztonság elvesztése. Mit lehet az elbocsátásokkal való riogatással elérni? Hogy a közalkalmazott ne merjen megszólalni, egy lépést se tenni, mert hátha ő lesz az, aki az elbocsátásba bele fog esni. Persze Bibó azt is mondta, hogy nem demokrata az, akit meg lehet félemlíteni: de hát mindnyájunknak van sok nehéz helyzete és nem olyan könnyű a bibói értelemben demokratának lenni. A demokratikus politika, a demokratikus rendszer lényege, hogy az emberek együttműködésére épít, az emberek motiválására épít, és arra, amit kis helyi csodáknak nevezhetünk: az emberek saját belső önazonosságára, belső késztetéseire. Ezzel hihetetlen eredményeket lehet elérni. A félelemkeltésre építő munkahelyi vezető rövid ideig el tudja érni, hogy egy olyan massza legyen körülötte, amelyikkel mindent megtehet, de hosszútávon az ilyen munkahely biztosan nem lesz eredményes, az emberek nagyon rosszul fogják érezni magukat. Sőt, az ilyen fajta megfélemlítésbe az emberek akár bele is halhatnak. Ugyanez a helyzet egy országgal is: ha az nem az együttműködésre, a társadalmi tőke erősítésére épít, akkor az nemhogy demokratikus, de hatékony sem lesz. Melyek a mai magyar társadalom legsúlyosabb félelmei? Skrabski Árpáddal végeztünk országos reprezentatív felméréseket, amelyről több könyvben és nagyon sok nemzetközi cikkben számoltunk be. Hogyan lehet egy társadalmat megvédeni, hogyan lehet a családot, egy munkahelyet demokratikusan építeni, úgy, hogy az emberek lelki és testi egészségét is erősítse? Ma a magyar középkorú népesség egészségi állapota és halálozása tragikus és a mai gazdasági helyzet alapján egyszerűen nem érthető. Ma Magyarországon, főként az alsóbb néprétegekben minden második férfi éli csak meg a hatvanötödik évét. A magasabb végzettségűeknél kétszer jobb a helyzet, mint az érettséginél alacsonyabb végzettségűeknél. Ausztriában a férfiak 80 százaléka éli meg a hatvanötödik évet. Nem arról van szó, hogy nálunk a férfiak gyengébbek, mint Ausztriában, mert 1970-ben jobbak voltak a mutatóink, mint ott. Az egészségromlás már a második műszakkal, a második gazdaság beindulásával, a túlhajszoltsággal elkezdődött, amit a nagy átalakulás csak felerősített. Ezzel nagyon nehéz megbirkózni, és ennek következményeként az aktív népesség egészségi állapota tragikus. A férfiaknál rosszabb a helyzet, de a nők körében is 65 év alatt háromszor többen halnak meg, mint az európai átlag. Szerény vigasz, hogy ha egy magyar férfi megéri a hatvanötödik évét, akkor már olyanok az életkilátásai, mint egy dánnak. Mi lehet ennek a gondnak a hátterében? A nagyon részletes felmérés és kikérdezés során 105 magyarországi kistérség viszonyait vizsgáltuk meg, amelyek között óriási eltérések vannak, míg 1960-ban alig voltak az országon belül különbségek. Balatonfüred-Balatonalmádi kistérségben a legjobbak a mutatók, míg a szobiban a legrosszabbak, de hasonlóak É-K Magyarországon is. Az óriási különbségek mögött a legfontosabb tényező a KISZÁMÍTHATÓSÁG, illetve annak hiánya volt. Minden ötödik férfi azért hal meg a hatvanötödik életéve előtt, mert minden olyan gyorsan változik, hogy az ember már azt sem tudja, hogy miben higgyen. Ez a krónikus stresszhelyzet okozza, hogy belehalnak szívinfarktusban, agyvérzésben, alkoholizmusban, és hogy megszaporodnak a rákbetegségek. Érdekes módon a nők sokkal inkább élnek a jelenben, mert ugyanez a kérdés csak mintegy hét százalékot magyaráz a halálozási különbségeikből. A férfiember számára a hosszú távú célok, és hogy bízhasson a jövőben, teljesen meghatározó. Már Andorka Rudolf korábbi vizsgálatai szerint is ez volt az a változó, amiben nagyon nagy volt a romlás. Sokkal többen érzik úgy, hogy minden olyan gyorsan változik, hogy az ember már azt sem tudja, miben higgyen. Vierhoff mondta, hogy a politika is orvoslás, csak társadalmi szinten. Ha a politika változtatni akar, akkor lehet is változtatni. A finnek ugyanilyen helyzetből néhány év alatt kijöttek. A hosszútávú tervezés feltételeit kell megteremteni. Az a politika, amelyik erre nem képes, hanem állandóan pillanatról pillanatra változtat, kimutathatóan és egyértelműen rontja a népesség egészségi mutatóit.
2
A másik ilyen tényező a munkahelyi biztonság, és itt nincs különbség férfiak és nők között. Ha ez elvész, akkor ebbe megint a szó szoros értelmében belehalnak az emberek, mert egy ilyen helyzettel nagyon nehéz megbirkózni. Ha már valaki elvesztette a munkahelyét, akkor azért feltámad az életösztön, keresi a megoldásokat, baráti segítséget vesz igénybe (ha vannak). Sokkal súlyosabb a helyzet, ha hosszú időn át riogatnak a munkahely elvesztésével. Ez az, amibe a szú szoros értelmében bele lehet halni. Ezért a munkahelyi biztonság egészen alapvető egészségvédelmi tényező. Természetesen ilyen a családi, az érzelmi biztonság is, ami a nők számára fontosabb tényező. Ugyanakkor érdekes módon a nők jobban bírják az egyedüllétet: ha magukra maradnak, kevésbé halnak bele, mint a férfiak. Mindemögött mik azok az alapvető tényezők, amelyek miatt az ember fél, amelyek miatt meg lehet félemlíteni? Úgy, mint az emberi testnek a kenyérre, a léleknek az ÖNAZONOSSÁGra, az identitásra van szüksége. Tudjam, hogy ki vagyok, mit vár el tőlem a környezetem, és hogy ennek meg tudjak felelni. Az elvárások nagyon különbözőek lehetnek, és ebben a rendszerváltás folyamatában volt egy nagyon komoly változás. Ma a társadalom, de sajnos, mi nők is a férfiaktól sokkal inkább elvárjuk az anyagi előrejutást, mint korábban. Egyértelműen kimutatható, hogy az anyagi lemaradásba a férfiak szintén belehalnak, sokkal inkább, mint a nők. Viszont ahogy az elvárásokban, a helyzet orvoslásában is a nők szerepe sokkal fontosabb, mint a férfiaké. Finnországban, amikor a hatvanas években ilyen rosszak voltak a mutatók, a finn nők az egészségügyi minisztérium elé vonultak, és tüntettek, hogy mentsük meg a férfiakat, nem akarjuk, hogy meghaljanak a férjeink, Ma Magyarországon egy ilyen mozgalmat kellene indítanunk, mert tényleg ez a helyzet. De ha a nők tenni akarnak a férfiak egészségromlása ellen, akkor alapvető volna, hogy ne várjanak irreálisan magas anyagi szintet a férjüktől, apjuktól, fiúktól, mint amit ma a társadalom a férfiaktól elvár. A középosztálybeli, aktívkorú férfiak között az anyagi helyzet romlása négyszer akkora halálozási tényező, mint a nők között. Ha viszont elérik a nyugdíjas kort, kevésbé szenvednek attól, ha viszonylag szegények, megszűnnek a társadalmi elvárások és mindjárt megjavulnak az életkilátások is. Mindezen nehézségek és hátrányok leküzdésében nagyon nagy szerepe lehet az oktatási rendszernek, a sportnak, a nevelésnek. Verseny kell, mert a mai világ olyan, hogy van benne verseny, de ez ne váljon rivalizálássá, mert abba megint a férfiak halnak bele. Vizsgálataink szerint a nők is ugyanúgy rivalizálnak, mint a férfiak, de a nők nem halnak bele, nem veszik a szívükre, a férfiak viszont a szó legteljesebb értelmében belehalnak. Ha egy jóbarátunk sikeréről hallunk, akkor ne érezzük úgy, hogy kudarcot vallottunk. Tudjunk örülni mások sikerének. Ha tudunk, akkor nincs rivalizálás, csak verseny, kevesebb lesz a megfélemlítés, a stressz, nyugodtabb lesz az élet. -----------------------------TŐKÉCZKI LÁSZLÓ előadása A Szentírásban, ha jól tudom, majd három tucatszor hangzik el a felszólítás, hogy ne féljetek. Ez azt jelenti, hogy elemi dologról, feltehetőleg a rész-szerint való ember számára átláthatatlan, mindenkor bonyolult egésszel szembeni állapotáról van itt szó. A világ akár természet, akár társadalom formájában rendkívül sok váratlan, ismeretlen és éppen ezért szorongó helyzetbe hozhatja az embert. A magyar társadalom ebből a szempontból nagyon sajátos társadalom. Ahogy az elődök közül már sokan megírták, egy olyan rokontalan nép, amelyik egy kicsit késve érkezett a Kárpát-medencébe, viszonylag sikeres lett és hosszú ideig úgy tűnt, hogy egy közép-nagyhatalmi státus birtokában meglehetősen kiegyensúlyozott európaisággal működik. Az értelmiségi szinkron biztosítva van, hiszen István király óta nyugati egyetemeken tanul a magyar társadalom vezető elitje, majd hazajön, bár már akkor látszik, hogy az itthoni helyzet a nyugatihoz képest civilizációs, technikai, biztonsági és egyéb szempontokból hátrányosabb. Ennek ellenére évszázadokon keresztül a kiküldött emberek 95 százaléka hazajön. Csak a 20. században kezd a tendencia megfordulni, és nem véletlen, hogy most az Európai Uniós nyitottságban válik kérdésessé, hogy közös költségen tanulva hazajönnek-e a hátrányosabb helyzetbe. Hol kezdődött el a magyar társadalmi gondolkodás elkanyarodása? Nem torzulásra hivatkoznék, mert az mindig értékítéletet jelent. Nem hiszem, hogy eltorzult magyar alkatról beszélhetnénk. Minden társadalom és minden ember a kihívásokra válaszol. S ha a kihívások nem közelítik egy sikeres térség gondolkodását, az attól van, hogy az a térség nem sikeres, ahol az ember él. A nemzethalál víziója érdekes módon nem akkor alakult ki a magyar gondolkodásban, amikor a török időkben a legmélyebben voltunk. Az ország nagy területei kiüresedtek, elmagyartalanodtak Nem ekkor volt
3
a magyarság pesszimista, a költő Zrínyi Miklós ekkor írt rendkívül optimista sorokat. Akkor kezdődött az aggódás, amikor a viszonylagos békében elkezdődött a helyreállítás. Ez a helyreállítás, a versenyképességünk azonban a normaként vett Nyugathoz képest kevésnek tűnt. Ez vezetett el oda, hogy a 18. század során kialakult a nemzethalál víziója, aminek aztán a herderi jóslat esztétikai, filozófiai jelleget adott. Kollektíven kezdődött el egy olyan folyamat, amely azóta is kísérti a magyar társadalmi gondolkodást, érdekes módon a reformkorban is, majd a dualizmus korában, amikor mint közösség, még sikeresebbek lettünk. Miért jött ez a vízió létre? A magyar társadalom tulajdonképpen a nyugathoz való viszonyulásában modernizációs őrültségbe kezdett, mondván, ha nem szabadulunk meg magunktól, és nem hasonulunk azokhoz, akik ott vannak, akkor a magyarság elpusztul, akkor a magyar ugaron leszünk, és a többi. Pedig Mátyás király óta a dualizmus korában először csökkentek a technikai civilizációs különbségek a nyugathoz képest. Magyarország hihetetlenül nagy fontosságú része volt az európai nagyhatalmi összefüggéseknek. Egy nagy birodalom felét tettük ki, amelyben megfelelő politikai stabilitás mellett egyre nőtt a beleszólásunk a birodalom ügyeibe. Érdekes módon egy minden problémával, kivándorlással, szegénységgel együtt sikeres ország polgárai kezdtek el magukból kivetkőzve félni. Ekkor született meg ennek a vátesze, Ady, aki a legtörzsökösebb magyarsága mellett időnként belezuhant Párizsba, és onnan visszanézve azt gondolta, hogy itt aztán mindennek vége. És ha nem lesz vége, akkor minimum forradalmat kell csinálni. És vitte a vörös frigyládát, amit csak élete végén bánt meg. A 20. századra sajnálatos módon belülről alakult ki egy olyan, főleg értelmiségi lelkiállapot, hogy amikor bekövetkezett az I. világháború és Trianon tragédiája, majd amikor egy kényszerpályára került kicsi, kiszolgáltatott ország lettünk, akkor ebben a valódi kiszolgáltatottságban valami csodavárás kezdődött. A csodavárás után pedig, hacsak Isten nem tesz csodát, mindig jön a csalódás, a csalódásból a félelem, a szorongás. A 20. századi magyar történelem tele van ennek a hatásával, az irodalomban, a művészetben, a tudományban egyaránt. Emiatt a magyar társadalomnak éppen a mintaadó emberek nem adták meg a biztonságot, nem mutatták fel a lét értelmét. Hiszen bármilyen sok a probléma, van helyünk, sőt célunk is van, ami még az első világháború előtti nagy ideológiai vitákban fogalmazódott meg a nemzet kapcsán: Minden nép Isten teremtő gondolata. Liberális értelemben kibővítve: minden egyén, minden család, minden nemzet Isten teremtő gondolata, eleve célja, küldetése, rendeltetése van. Ha ezt így tudjuk, akkor a félelemnek eleve nagyon kicsi helye van. A félelem konkrét félelem lesz, egzisztenciális félelem, vagy valami érzelmileg meghatározott félelmi helyzet és nem valami elvont dolog. De ha az ember tudja, hogy neki rendeltetése van, akkor ezeket el tudja helyezni, könnyebb lesz leküzdenie. A 20. századi magyar félelmek másik oka, hogy megrendült az a közösségi identitástudat, amelyik évszázadokon keresztül mindig rendkívül stabil volt. Ehhez a magyarság értékének a relativizálásával, kiszolgáltatottságának hangsúlyozásával nagyon sokan hozzájárultak. Értéktelenné téve magunkat nem lehet félelem nélkül, magabiztosan élni. Az a baj, hogy a magyarság keleti eredetéből fakadóan kompenzációs őrültségek keletkeznek, nem a félelmet győzzük le. A Kelet-európai történelmek sajátja, hogy bizonyos mítoszképzéssel próbálják a deficiteket pótolni. Tipikus példa a dákó-román elmélet, de a román történetírás mára azt is kiderítette, hogy a románok már Jézus Krisztus előtt keresztények voltak. Nem véletlen, hogy ugyanebből a forrásból származott Magyarországon is az a sokféle tücsök-bogár, ami a magyar őstörténet kutatáshoz és történelem magyarázatokhoz kapcsolódik. A magyar őstörténet fontos tudományos probléma, beszélni kell róla, kutatni kell, foglalkozni kell vele. De azt mondani, hogy Mária pártus hercegnő, Jézus pártus herceg, a pártusok szittyák, a szittyák magyarok, tehát Jézus Krisztus magyar volt, kompenzációs alapon is túlzás. Ha tehát a közösségi és egyéni identitás rendben van, akkor a félelemnek kicsi helye van. Mert mi az identitás? A szellemi, lelki otthonosságnak, biztonságnak a kifejeződése. Egy normális identitásnak egyszerű alapja van: van bennünk hovatartozási hajlandóság, hovatartozási érzés. Ez pedig attól stabilizál, hogy csak oda akarok tartozni, ahol értelem adatik, egyénileg és közösségileg egyaránt. Felmerül az élet értelmességének a kérdése is, ami az európai kultúrákban megrendülni látszik. Nem véletlen, hogy ebből származik aztán mindenféle identitási és demográfiai probléma. Magyarországon ez különösen jelentős, mert a magyar nép jó száz éve nyugatra figyel és a nyugati divatokat veszi át. A kérdés az, hogy van-e akkor nekünk, saját magunknak értelme, úgy, mint kis népnek, mint egy olyan közösségnek, amelyik a Kárpát-medencében évszázadokon keresztül a vesztes állapotokban is sikeres tudott lenni. Bármennyire paradox is, de a magyar történelem abszolút sikeres, amit elsősorban az bizonyít, hogy vagyunk. Ez egy óriási siker. Nem csak azért, mert előttünk itt a Kárpát-medencében hányan pusztultak el, szívódtak fel (többek között belénk), hanem mert ez a nép képes volt a világot magához hasonlítani. De csak az a nép sikeres, amelyiknek van mihez hasonítani, amelyik képes befogadni, átalakítani, új
4
összefüggésbe helyezni. Ha így nézzük a magyar történelmet, akkor a nemzethalál víziótól ma sem kell tartani, mert a jelen pillanatban a magyar társadalom azon problémái, amelyek bent is, a kisebbségieknél is igen nyilvánvalóak, nem megfordíthatatlanok. A magyarság, mint közösség, volt már sokkal rosszabb helyzetben, a tatár, törökdúlás, a kuruc-labanc háborúk, 1849 után, vagy amikor a Horthy-rendszer kényszerpályákon mozgott a nácizmus és a kommunizmus között, mindig képesek voltunk megmaradni. Ezért kell figyelni arra, hogy a valódi egzisztenciális és egyéb félelmek mellett legalább az álfélelmeket és az álszorongásokat elhárítsuk és elutasítsuk. A modern tömegtársadalmakban egyszerűen kufárkodnak a félelemmel. A félelem az egyik legfontosabb kormányzó eszköz lehet. Valódi vagy vélt, divatosan megfogalmazott félelmeket visznek be az emberek tudatába. A magyar társadalomnak a 20. századi rettenetes szerencsétlenségek közepette egy óriási szerencséje volt: az Úristen mind a két szélsőséggel szemben gyakorlatilag, tapasztalatilag oltotta be védőoltással. Ez az, ami Nyugaton nem történt meg, ezért próbálnak ott annyi valódi és álfenyegetést eladni arról, hogy csak szélsőjobbról jön a veszély. A mai magyar társadalomban tudatosan élő emberek, józan ésszel, közösségi felelősségvállalással bírók, a tapasztalatok adta védőoltást felhasználva próbáljanak meg kiállni, vitatkozni. Vitatkozni viszont csak érvekkel legyen szabad. Az a baj, hogy nálunk a viták nagy része ad hominem, érzelmi jellegű. Az emberről, vagy az emberekről szól, és nem arról, hogy az ügynek mi az érdeme, milyen pro és kontra érvek vannak. Ha az ember több dolgot képes legalább elfogadható módon megmagyarázni, akkor a félelemnek is kevesebb helye lesz. Ellenkező esetben legfeljebb a bűnbakokat mutatjuk fel magyarázatként. A mai kormánykoalíció egyetlen fegyvere, hogy démonizál egy embert, vagy bizonyos gondolatokat, és ezzel magyarázza meg a 14 év óta csodát váró szegény embernek, hogy nem jó a világ. És ezt el lehet adni. Mert aki még kicsit sem érti a világot, megbabonázható néhány ilyen átfogó magyarázattal. Minden szélsőséges diktatúra ezt tette. Hitler is, amikor azt hirdette, hogy a zsidók alacsonyabb rendűek, a zsidók mindent csinálnak. Holott a logikai ellentmondás ebben könnyen felfedezhető. Ma Magyarországon a saját történelmünk, kultúránk, a saját 20. századi nemzedékeink átadható tapasztalatának az értelmes felhasználásával, kisebb és nagyobb körben, azt a védettséget kell megteremteni, amely az élet értelmességét, saját egyéni és közösségi létünk természetes küldetését, rendeltetését, teremtő gondolatiságát hirdeti. Végül pedig, kinek-kinek a maga immáron politikai szintjén az érvelésnek, a logikának, a hatékony és valódi alternatívákban gondolkodásnak a példáját kell adnia. Így nagyon sok félelem-iparban, antiszemitizmus vádban és egyéb ügyekben üzletelő embernek lecsökken a hatásterülete. Mert ha valamelyik ilyen üzletember valódi érvekkel találkozik szembe, azokkal nem tud mit kezdeni. Egy idő után pedig a legbutább embernek is feldereng, hogy az egyik érveket mond, a másik pedig mocskolódik. A demokrácia a mennyiséggel való operálás, a minőségre igen problematikusan reagál. Ezért kell a demokráciát tartalmilag jól kiépíteni. Ha tíz analfabéta leszavaz kilenc akadémikust és megszerzi a kormányalakítás jogát, azzal nem biztos, hogy tökéletesebb társadalmat hozunk létre. Magyarországon van lehetőségünk és tapasztalatunk ahhoz, hogy azokat a valódi félelmeket és szorongásokat, amelyek minden időben vannak, oldjuk, másrészt segítsük gyógyítani a magyar társadalom azon betegségeit, amelyek az élet értelmének az elvesztéséből származnak. Abból, hogy rosszul értékelik mindazt, ami velük a 20. században történt. Hiszen az emberi emlékezetben általában három generációs tapasztalatok adják a legfontosabb mozzanatokat, ez pedig az elmúlt száz évre vonatkozó tapasztalatok összegyűjtését és értelmes felhasználását követeli. (A hangfelvételt szerkesztette Laczay István)
5
