Farkasok Ura Árnyak Uralkodói 03
A fordítás pusztán rajongói céllal készült, terjesztése minden formában szigorúan tilos!
Jessica Andersen fordította: Alysia
Prológus Egyszer volt, hol nem volt, egy mágikus birodalomban a sötét varázsló – A Vérmágus – az egyetlen olyan hatalomra áhítozott, ami megtagadtatott tőle: az uralkodás jogára. Így hát szörnyű támadásba csatába vezette seregét Elden királyi palotája ellen, megesküdött, hogy eltörli a királyi családot a föld színéről, és elfoglalja a trónt. De nem számolt a király és a királynő gyermekeik iránti szeretetével, egészen pontosan a lázadó, konok Dayn herceg iránti szeretetükkel… Ágak csipkedték Dayne arcát, és csapkodták a vérvörös, gesztenyebarna mént, amin lovagolt, de egyikük sem rezzent meg. Erre edzették őket, erre születtek: Dayn volt a király második fia, Hart pedig egy királyi csataló, aki szörnyüldözők generációinak leszármazottja. Együtt őrizték Kastélyszigetet, és a Vértó körüli falvakat, a mágia ostoba szörnyeit pedig a Halál Erdejében ejtették csapdába. Nemes szerep volt ez, egy veszélyes hívás… és hihetetlen hajsza. Vagy legalábbis, általában az volt. Azonban ma este, dühösen vágtázott, egyik kezében, elfehéredett ujjpercekkel markolta a gyeplőt, másikban megtöltött nyílpuskáját, elméje nem a kastély vagy a falusiak védelmére, hanem magára a gyilkolásra koncentrált. Hart telve volt gazdája hangulatával, fogai közé szorította a zablát, és átugratott egy tüskék bokrot, amit általában megkerültek. Dayn felkiáltott, belemarkolt a robosztus szörnyüldöző lobogó sörényébe, majd együtt értek földet és dübörögtek tovább, immár tisztán rálátva a szörnyetegre, amit üldöztek. A felborzolt, póni méretű, szürke teremtmény egyike lehetett azokban az óriási farkasoknak, akik az Eldenen túli felvidéken vadásztak, leszámítva az erős nyaka körüli vörös szőrt, és az aranyló csíkot, ami a gerince mentén futott végig. Ezek teljesen másként azonosították őt: egy wolfyn.
Az idős vadászok beszélték, hogy a wolfynok ember alakot öltenek, és elcsábítják a leggyönyörűbb nőket, akiket csak találnak… majd megölik és megeszik őket. Bár ezek csak mesék voltak. A legendabeli alakváltás egy mód volt arra, hogy megmagyarázzák, miért támadtak a kiéhezett szörnyeteget megtorlásként a falu leggyengébb pontjára, hogy aztán rögvest a legerősebb harcosokra támadjanak, majd gyönyörű feleségeikre, mintha háborúban lennének, nem is vadászaton még akkor, mikor először elhatározták, hogy kiirtják őket. Azok a napok már elmúltak, a wolfynokat szinte teljesen kiirtották a birodalomból. Azon kevesek, akik megmaradtak, azonban, halálosak voltak és mindenki biztonsága érdekében meg kellett halniuk. Bár ebben a pillanatban, Daynt csupán az érdekelte, hogy elég gyorsan vágtasson ahhoz, hogy mindent maga mögött hagyhasson – apja dühét, anyja csalódását… és Twilla arckifejezését, mikor szakított vele a házasság elhintett ígérete után. Apja szavai visszhangoztak a fejében. Egy megfelelő hercegnőt kell feleségül venned. Te vagy a királyi erdő védelmezője, és a fivéred jobb keze. És az istenek a megmondhatói, a sötét és csábító Nicolai nem a közeljövőben fog megállapodni, így a király és királynő – egyben a tanácsadóik – a haszonhozó szövetségeket illető reményeiket Daynre és a húgára, Breenára terhelték. Már a puszta gondolat – és a vita, ami az imént zajlott le köztük a szüleivel – volt az, ami miatt Dayn messzire vágtatott a kastélytól és annak politikájától. Huszonhat éves volt, az ő fajtája évszázadokig él, néha évezredekig. A szülei mégis el akarták adni az életét valamelyik uralkodóháznak, aki a legtöbbet kínálja érte. Istenekre és az Abyss-ra, azt kívánta, bár átlagosnak született volna. De nem így történt, így addig ösztökélte a lovat, míg a szél már bántotta az arcát, és Hart patái alatt elmosódott a talaj. Jobbkeze, Malachai, aki jóval mögöttük lovagolt izmos, szürke heréltjén, megkerülte a tüskék bokrot, amit Dayn és Hart az imén ugrattak át, és azt üvöltötte. – A fenébe, várj már!
Dayn egykori oktatója, aki a társává vált, ennél többet is mondott, de azok elvesztek Hart hangos horkantása miatt, ahogy a fák egyre sűrűsödtek, és újra megpillantották a wolfynt. A mén a szörny után vetette magát, ami túlságosan intelligens, borostyán szemekkel nézett vissza rájuk, és Dayn térdei közé szorítva a lovat felemelte a nyílpuskáját, ahogy csökkent köztük a távolság. A fák elnyíltak körülötte, de ő a vöröslő mintára koncentrált, ami gyilkos lövést biztosíthatna neki. A wolfyn egy utolsó hajrára szaporázta magát, és… Hirtelen egy sikoly hatolt Dayn koponyájába, eltöltve őt dübörgő érzelmekkel, amik nem a sajátjai voltak: harag, dac, félelem, árulás. Mielőtt bármit tehetett volna a meglepett összerezzenés előtt, feltámadt körülötte a szél, óriási, ökölszerű varázserőbe burkolta, majd kirántotta a nyeregből, fel a gyorsan alakuló forgószélbe, ami hirtelen kezdett kavarogni a feje felett. - Fedezékbe! – kiáltotta Malachai, hangját eltorzította a szél, és gyorsan halkult, ahogy a tornádó magába szippantotta Daynt, és süvített mellette a szél. Próbált küzdeni a mágia ellen, ami fogva tartotta, de túl erős volt, teljesen közrefogta, fizikai erő, mely üvöltött, metsző volt, majd elcsitult, az elméjében visszhangzott, ahogy elérte a forgószél nyugodt közepét. Ott lebegett felfüggesztve – semmi mást nem látott, csupán a körülötte kavargó szürkésbarna falat, nem érzett mást, csak a mágiát. Pulzusa kalapácsként dübörgött, izmai sikoltottak, hogy harcoljon vagy meneküljön. De semmivel nem szálhatott szembe, sehová nem menekülhetett. Egek! Mi történik? A telepátia általában csupán néhány közös gondolat volt a vérivó rokonok között. Az apja és közte húzódott a legerősebb kapcsolat, bár Nicolai-jal is osztozott rajta. De ez teljesen más volt. – Hahó? – üvöltötte. – Apa? Te csinálod ezt? – Talán nemzője így próbálta megbüntetni őt, amiért visszautasította, hogy…
Hirtelen tisztán visszhangzott a fejében a csata hangja: szörnyű sikolyok, vérfagyasztó üvöltések, amiket nem tudott hová tenni, fém csattanása a fémen, íjak pengése és elüvöltött parancsok. Megfagyott ereiben a vér, mikor rájött, ez nem büntetés. Figyelmeztetés. - Alvina – hallotta, hogy apja az anyjáért kiált. – Menj vissza, a fenébe is! – Aztán ott volt a mágikus rántás, és Dayn hirtelen benn volt az apja fejében, látta, érezte, amit ő. Rettegés és hajthatatlan eltökéltség dübörgött Aelfric ereiben, ahogy kardjával lesújtott a szűk lépcsősoron rátámadó lényre. Nem tudta, hogyan tudta a Vérmágus bejuttatni a seregét észrevétlenül a szigetre, de a kastélyt lerohanták. Hatalmas skorpiók özönlötték el a kacskaringós lépcső alján lévő nagycsarnokot, oldalra lökdösték az elitőröket mérgező farkukkal, majd áthasították borotvaéles karmaikkal a páncéljaikat. Ahogy fröcsögött a vér, a férfiak sikoltoztak és meghaltak, a király mágiát lőtt le a lépcsőn, letaszítva a felfelé törekvő, háromfejú óriásokat. A hatalmas ogrék hátra tántorodtak, elkábultak ugyan, de nem sok időre. Aelfric megpördült, felrohant a lépcsőn, és a feleségével találta szemben magát. Ami nem lepte meg, mert az imádnivaló Alvina harcos volt, vad és hatalmas mind a szerelemben, mind a háborúban. Ami meglepte, az a pánikszerű fájdalom volt, ami eltöltötte annak láttán, hogy Alvina felrohan előtte az emeletre, a belső, suttogó hang: Kérlek, egek, ne! Még nem állok készen erre! Ami még rosszabb, ugyanezt az érzést látta tükröződni a felesége szemében, mikor a nő bemászott egy kisebb beugróba, nem messze a hálókamrájuktól, felé fordult, és a kezét nyújtotta neki. – Gyorsan kell cselekednünk – suttogta, ahogy a kövek remegtek a lábuk alatt a csata erejétől. – Még megmenthetjük a gyerekeket. Vitatkozni akart, de tudta a szíve mélyén, hogy csak időpazarlás volna. Köré fonta a karját, közelebb húzódott, és állát a nő homlokának támasztotta. – Ó, királyném. Szerelmem. Úgy sajnálom. – Sajnálta,
hogy túl sokáig várt, és nem eredt már régen a Vérmágus nyomába. Sajnálta, hogy nem nyújthatott reményt neki. Sajnálta, hogy a kis Micah ötödik születésnapjáról való beszélgetéstől idáig jutottak. Mikor Alvina legközelebb kifújta a levegőt, már zokogott, de csak annyit mondott. – Sietnünk kell. A király elhúzódott, továbbra is fogta a kezét, mely már remegett. – Mondd, mit tegyek! - Ne! – üvöltötte Dayn, fájdalom nyilallt a mellkasába, ahogy a látomás köddé vált. – Egek, ne! – Mi több, amint a telepátia elhalványult, meghallotta a távoli zúgást, mely elárulta neki, emlék volt csupán, amit látott, már megtörtént. Küzdött a láthatatlan erő ellen, ami a forgószél közepén tartotta őt, csapkodta, átkozta. – Malachai! – üvöltötte. – A kastélyba! – De nem érkezett felelet, és az erdő hirtelen nagyon távolinak tűnt. Dayn. A hangot a fejében hallotta, egy ismerős, dörgő hangot. - Apa? – Remény töltötte meg. – Hála az égnek! Segíts kijutnom innen. Összeszedem a falusiakat, és… Túl késő. A kastély elesett, mi pedig vele együtt. - Ne mondd ezt! – Hangja érdes lett, légzése bizonytalan. – Tarts ki! Csak tarts ki! Megkeresem Nicolai-t. Ha összedolgozunk… A bűbájt kimondtuk, életünk oda. Azt sem tudom, mennyi ideig leszek még képes elérni téged, ezért muszáj rám figyelned! - Nem! – Dayn vadul rázta a fejét, elutasította a kijelentést, valamint a visszhangzó suttogást, mely arról árulkodott, hogy apja már a halál és élet közötti szellemi síkon van. – Apa… Anya.. Egek! – Egyáltalán nem szégyellte a zokogást, ami a torkából tört fel, sem összeakadó szavait tele szörnyű, borzalmas bűntudattal. – Nem lett volna szabad elvesztenem a fejem, nem kellett volna kilovagolnom. Ha ott lettem volna… Hagyd abba! – csattant fel Aelfric, ahogy embereivel is tette a csatában.
Dayn ekkor rá figyelt, de hangja megremegett, mikor azt mondta. – Várom a parancsaid. – Már sokszor kimondta azelőtt a szavakat, bár legutóbbi alkalmakkor inkább már csupán nehezteléssel. Most új, élesebb jelentése lett, mivel nem tudta, mit tegyen ezek után. Keresse meg Nicolai-t? Gyűjtsön sereget? Mágikus támadást indítson? Vonuljon vissza? Soha, még a legvadabb álmaiban sem képzelte volna, hogy a kastély elesik, hogy elveszti a szüleit. De nem pazarolhatta el, akármennyi ideje is maradt az apjának a köztes létben, ezért azt suttogta. – Beszélj, apám! Megteszem, bármit mondasz! Helyes, akkor figyelj jól! A sérüléseink és a mágus ereje miatt a varázslat összefonódott, mikor édesanyád és én kimondtuk. A mágia miatt te és a testvéreid messzire kerültetek, ahogy szerettük volna, ugyanakkor a kastélyhoz kötött négyeteket, és megkezdődött a visszaszámlálás. Mikor ez a visszaszámlálás az utolsó négy éjszakához ér – azelőtt semmiképp – vissza kell térnetek a szigetre, visszavennetek a kastélyt, és megölni a Vérmágust. Ha nem teszitek, meghaltok, és Elden elesik. De várnotok kell, míg eljön az idő. Dayn tüdejében csikorgott a levegő, feje kavargott. – Honnan fogom tudni? – Egek, ez valóban megtörténik? Jön majd egy nő, aki hazavezet. A visszaszámlálás akkor kezdődik, mikor ő megérkezik, és a negyedik éjjelen ér véget. Hagynod kell, hogy vezessen téged, de emlékezz: maradj hű magadhoz, és tudd, mi élvez elsőbbséget. Ígérd meg! Visszafojtotta a zokogását. – Ígérem. Egek, Apám… Félbeszakították, mikor a tornádó hirtelen üvöltve felgyorsult. Másodpercekkel később kirepült a nyugodt középpontból, háttal át a kavargó levegő alkotta falon. – Ne! – üvöltötte, ahogy belekapott a szél, megragadta és előre lendítette a tölcsérben. Egy pillanat alatt már mozdult is, ida-oda dobálta, ő pedig üvöltött a süvítő szélben. – Sajnálom, hogy nem voltam ott, segíteni a küzdelemben! Mennydörgött, energia áramlott belé, égette a húsát, kiszorította a levegőt a tüdejéből. Fájdalom öntötte el, rázta, teste hirtelen mintha
belülről akart volna szétszakadni. Izmai, húsa felhasadtak; az inak egyik helyről egy másikra csattantak, csontjai meghajoltak. Egy éles rándulás következett, gyötrelem borította el, olyan szörnyűséges, hogy felsikoltott, és néhány másodpercre érzékei elsötétedtek. Aztán, két másodperc között, az üvöltés megszűnt, a tornádó eltűnt, úgy vált köddé, mintha soha nem is létezett volna. Néhány másodpercig arccal lefelé lógott félúton a levegőben, nyolc vagy tíz láb magasságban egy füves tisztás felett, melyet különös kőpillérek fogtak közre. Aztán visszatért a súlya, és lezuhant. - Azt a ku… - Keményen ért földet, egy hatalmas csattanással becsapódáskor, látása elhomályosult, füle csengett, agya kavargott. Ez minden bizonnyal megmagyarázta, hogy miért tűnt úgy, mintha a világ túl fényes, az ég túl sápadt, a fák pedig túl magasak lennének, mikor nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát. De semmilyen fejsérülés nem magyarázta a tunikáján átszivárgó hideget, sem azt, ahogy a lélegzetét látta a levegőben. Sem pedig azt, hogy miért volt olyan különös színe az égboltnak, a gyűrűs köveknek és a magas, vékony fáknak, melyek semmihez nem hasonlítottak, amiket korábban látott. Hol lehetett? Vajon a bűbáj a Felvidékre vitte volna? Talán még messzebb? Egek, mi van, ha a Pusztaságba került? Hónapokba telne neki, hogy hazajusson. Az apja azt mondta, meg kell várnia egy női vezetőt, majd a négy éjszakás visszaszámlálást, ami akkor kezdődik, mikor ő megérkezik, de a türelmetlenségtől nyugtalan lett. Mi van, ha nem vár? Mi van, ha egymaga tér vissza? Vadász volt, egy Erdőbeli. Ha valaki képes egymaga átkelni a királyságokon, hát az ő volt. Mi van, ha… Megrezzent, mikor mozgásra lett figyelmes periférikus látószögében, pulzusa szaporán dübörgött a fülében, ahogy megfordult, azt remélve, hogy a vezetőjét látja majd. Ehelyett férfiak léptek ki a fák közül. Egyikük egy bandatagszerű fiatal volt, aki tinédzserévei végén járhatott, a többiek azonban a harmincas vagy talán negyvenes éveikben járhattak. Mindegyiküknek
egyformán hosszú orra, vészjósló vonásai voltak, melyek azt sugallták, rokonok lehetnek, és egy világos színű ruhát viseltek, ami egyetlen olyan irhához vagy textilhez sem hasonlított, amit Dayn látott. A különös anyag úgy ráncolódott a lépteiknél, mint a pergamen, és felé indultak. Dayn talpra küzdötte magát, későn vette észre, hogy a mágia mindentől megszabadította a ruháit leszámítva, így fegyvertelen volt, csupán egy hétköznapi földműves otthoni ruhái voltak rajta. De, ha barátságtalan vidékre érkezett, talán így is volt a legjobb. Muszáj volt meghúznia magát és titokban tartani az igazi kilétét, míg nem tudja biztonságos-e, hogy felfedje, ő Elden hercege. - Hahó, idegen! – kiáltotta az idősebb férfi. – Ne félj! Azért jöttünk, hogy segítsünk. – A mellette haladó fiatalnak azt mondta. – Oké, beugratós kérdés. Mit gondolsz róla? Dayn a homlokát ráncolta. Értette a férfi kemény élű, szinte torokhangú akcentusát, de mi volt az a „beugratós kérdés”? - Nos, a ruházata alapján a királyságból való. – A tini kivillantotta a fogát. – Vagy talán egy emberi reneszánsz ipse. De a királyságra szavazok. Háziszőttes, semmi cicoma, semmi fegyver? Valószínűleg csak egy hétköznapi fickó, aki betévedt az örvénybe, és fogalma sem volt róla, mi történik. Azt mondom, drogozzuk be, küldjük haza, így nincs baj, nincs gond. - Ebben nem vagyok olyan biztos. Van valami a szemében. - Tudod jól, milyen a legtöbb, mikor átjönnek. Fenébe, felét annyira kiüti az utazás, hogy drog se kell nekik. Azt hiszem, ez a helyzet vele. Úgy értem, a királyságbeliek nem hisznek a tudományban, nem beszélve a birodalmakról sem a birodalmak közti utazásról, így nem mintha lenne miből kiindulnia. - Talán. – Az idősebb férfi megállt a kőgyűrű szélén. – Te ott! Mi a neved, és ki a királyod?
- Aelf… - Daynt cserben hagyta a hangja, mikor elszorult a torka a tudattól, hogy a válasz többé nem Aelfric. Most már a legidősebb testvére a jogos király. Egek, Nicolai! Hol vagy? Mi történt velünk? - Látod? – mondta a fiatalabb. – Egy kurva szóra se emlékszik. - Vigyázz a modorodra, fiatal ember – feddte meg az idősebb. – Már megint túl sok időt töltöttél az emberi vendégeinkkel. - Jobb az emberektől átvenni dolgokat, semmint a királyságoktól. Olyan maradiak, a mágiájuk kiszámíthatatlan, és a népek felét azok az ostoba, vérszívó paraziták vezetik. – A tini valami furcsa mozdulatot tett a szíve közelében, mint az ördögöt próbálná távol tartani. Dayn hirtelen nagyon örült, hogy nem tudta megnevezni a királyát. Hol lehetett, hogy így becsmérelték a vérszívókat? Mielőtt még rájöhetett volna, hogy tegye fel a kérdéseit, egy homályos valami repült ki a fák közül, és a férfiak felé vette az irányt: egy nyakigláb, kölyökkutyaszerű teremtmény szürkésbarnás szőrrel. Egészen addig, míg meg nem torpant, vadul csóválva a farkát ide-oda üdvözlésképp, Dayn nem is látta meg a halvány vörös foltot és a kezdetleges aranycsíkot. Nem tudta erre elrejteni a rezzenését, sem meglepett tátogását, mikor a fiatal wolfyn hátsó lábaira ereszkedett, melyen hirtelen folyékonnyá váltak, miközben körvonala megnyúlt, kiegyenesedett, magassá vált, majd szőre felragyogott… majd egy különös, fényes kék anyaggá, fekete csizmává, kesztyűvé és egy fiú ovális arcává változott. Dayn döbbenten bámulta. Isten az égben, hát igaz volt! A wolfynok alakváltók. Vajon ez azt jelentette, hogy a többi történet is igaz? Ez az ő földjük volt? A gyerek szemében kíváncsiság gyúlt, vonásai miatt a többiek fiatalabb kiadásának tűnt. – Jaj, lemaradtam egy örvényről? Milyen kár. Honnan jött? Marad? A tini összeborzolta a fiatalabb vörösesbarna haját. – Azon dolgozunk. Bár az iménti reakciójából, azt hiszem kijelenthetjük, hogy a királyságból származik.
Az idősebb férfi szeme résnyire szűkült. – A kérdés csupán az, ő is egyike-e azokban a gyilkos, vérszívó gazembereknek, vagy sem. – Mind megindultak előre, beléptek az álló sziklák által bezárt körbe. Dayn szíve dübörgött, de megvetette a lábát és mélyen elrejtette másodlagos agyarait, így még a kis dudorok sem érződhettek, ha a férfiak ellenőrzik az ínyét. Mert, ha rájönnek, ki és mi ő valójában, akkor nem élne elég sokáig ahhoz, hogy hazatérhessen.
Első fejezet Húsz évvel később Az emberek világa Reda Weston megállt a Fekete Macska Ritkaságok Boltja előtt a járdán, keze a kilincsen, a gyomra görcsben. Az a tágra nyílt szemű tükörkép, ami visszanézett rá a színezett üvegből, számára ismeretlen volt. Igen, az idegennek hullám, vörös lófarka volt, mint neki, kopott farmert és elnyűtt bőrkabátot viselt, amit Reda aznap reggel húzott elő a szekrényéből, mert mostanság már nem volt rá oka, hogy rendőrnek öltözzön. És igen, azok az ő kék szemei voltak a sötét mélység alján, ami végleg megtelepedett rajta. De, ha az ő, mi a fenét művel? Normálisa esetben, közelébe nem menne a giccses varázslat, boszorkányság és ilyenfélék boltjának, a salemi vízpart mentén állt, hacsak valaki nem hívja a 911-et… de az is igaz, a normál körülmények már hat héttel korábban megpattantak. És ő kérte meg MacEvoyt, a Fekete Macska tulajdonosát, hogy keresse meg neki a könyvet. - Itt van – hangzott a telefonüzenet. – És, ha tetszett a kép, amit vették, akkor imádni fogod a többit is. Imádni? Fenébe, az elmúlt négy napot azzal töltötte, hogy egy sötét, földöntúli erdő keretezett fametszetét bámulja, kiszáradt, csavaros törzsű fákkal, az árnyékban rejtőző, sejtelmes szemekkel. Sőt, álmodott a képről… és a hozzá hasonlókról. Megriasztotta valamilyen zörgés, és a fegyver után kapott, amit már nem hordott, majd összerezzent, mikor rájött, hogy a zaj az ő, kilincsen remegő keze okozta. Ami még rosszabb, fogalma sem volt, mennyi ideje ácsoroghat ott. - Ne lepődjön meg, ha alvászavarai, pánikrohamai, viselkedésváltozásai, vagy kényszeres dolgai vannak – mondta neki a
rendőrségi agyturkász. És igen, a fentiek közül mindet megtapasztalta… kivéve az utolsót. Ez volt az első, erős kényszeres cselekedete. Vagyis, az a különös késztetés, ami gyakorlatilag elrángatta ebbe a hátborzongató üzletbe még korábban a héten, az volt az első. Ez a második. És ez sokkal erősebb is. Nem ugyanaz a könyv, mondta magának. Csak egy újabb másolat. Csakhogy az anyukája azt mondta, egyedülálló. Csak kivetíted, próbálsz megoldani valami megoldhatót, mert tudod, hogy a valóság nem az. A gyakorlatias része beszélt belőle, apja lánya. És hirtelen felismerte az őrnagyot a rá meredő kék szemekben, karót nyelt tartásában, mely magasabbnak láttatta őt tényleges, százhetven centijénél. Legbelül azonban édesanyja hangja azt suttogta. Legalább vessél rá egy pillantást. Mit veszíthetsz? - A józan eszem – dünnyögte az orra alatt, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, ami a szíve alatt összpontosult. Egy újabb pillanatig habozott, majd megrázta a fejét és benyitott az ajtón, ezzel megszólaltatva egy távoli csengőt a zsúfolt üzlet hátsó részében. Mint azelőtt, az üzletnek most is nyugtalanító szaga volt, akár a lábgomba elleni pornak—homokos zsírkő émelyítően illatosított beütéssel, ami a temetésekre emlékeztette. Az ajtó közelében lévő üvegvitrinekben a szokásos gyanúsítottak szerepeltek: művészi képeslapok, könyvek a boszorkányperekről, A Hétormú Ház példányai és effélék. De maguk a vitrinek fából készültek, nem a szokásos vacak drótból, és az oldala különös, girbe-gurba kacskaringókkal volt kifaragva, pikkelyeket és fogakat sejtető alakokkal. A falak feketére voltak festve zöldes-fehér dombormintákkal, melyek le merte volna fogadni, hogy világítanak a sötétben, mikor MacEvoy lekapcsolta a világítást. Tökéletes háttér lenne a férfi számára, ha előhúzná a három láb magas, kaszást ábrázoló szobrot, ami az üzlet hátsó helyiségében lévő kassza mögött állt egy üvegvitrinben, és száz dolcsiban fogadott volna rá, hogy a figura Transzformersz-szerűen képes volt hatalmas vízipipává változni.
Aha. Ez egyáltalán nem az ő terepe. El kellene mennie. - Miss Weston! – lépett ki MacEvoy egy „csak alkalmazottaknak” feliratú ajtón, kezét kinyújtva, vérágas szemei örömteli kifejezést sugalltak, mit talán színlelt, talán nem. Középkorú, közepes termetű szöcsketípusú férfi volt, csupa kar és bók abban a kopott fekete öltönyben, amitől egy viktoriánus temetkezési vállalkozóra hasonlított, és a lány gyanította, hogy a Cosby Kösztümjei üzletének kiárusításakor tett szert rá, néhány házzal lejjebb. Ne légy rosszindulatú, mondta magának, mikor kezet rázott vele, és viszonozta az üdvözlést. Nem mintha ő keresett volna meg téged. És nem a férfi hibája, hogy annyira oda nem illőnek érzi magát. A probléma nem a hellyel van, és nem is a férfival. - Erre, kérem! – A leltár felé vezette, ahol egy fa-és-üveg vitrinben lenyűgözően ronda, ezüst-és-holdkő ékszerek egész kollekciója foglalt helyet egy sterling ezüst béka mellett, aminek gránitkő szeme mintha követte volna Reda mozdulatait. De csak a képzelete játszott vele. Ugye? Elfojtott egy remegést, és emlékeztette magát, hogy nem hisz a mágiában, hogy az egész csak egy színjáték a turisták kedvéért. Ha a légkör hatással lenne rá, azt jelentené, hogy MacEvoy jobb volt a hatásvadász eszközeivel, mint gondolta volna. A férfi eltűnt a vitrin mögött, egy pillanatig kotorászott, majd elégedett hangot hallatott. Mikor kiegyenesedett, egy fekete, fémes szélű, könyvszerű kartondobozt tartott, melynek a gerincén a Savmentes Irattári Raktár felirat állt. Reda mentális kasszája megcsendült, és azon tűnődött, vajon azt kellene-e mondania, hogy köszi, de meggondoltam magam, és inkább menjen vissza még egy alkalomra az agyturkáshoz. Egész biztosan olcsóbb lenne. Vagy hazamehetne, kitölthetné az asztalán álló papírmunkát—jelentkezések a törvényszéki labor-programba Colby-ban és New Havenben. Így nem tűnne úgy, mintha ki akarna hátrálni. Csak számba veszi a lehetőségeket.
De ezek a gyakorlatias gondolatok el is hagyták a színteret abban a másodpercben, hogy MacEvoy letette a dobozt a pultra, és kinyitotta… Forróság járta át, melyet libabőr követett, hirtelen nagyon ébernek érezte magát, bár azt sem vette észre, hogy álmos lenne. A boltos elvigyorodott. – Tetszik? - Ó, igen! – lehelte. – Igen, tetszik. – Mert nem akármilyen könyv volt. Hanem A könyv. Az kellett, hogy legyen. A fedélbe egy újabb bonyolult erdei jelenetet véstek, ezen egy fájdalmasan imádnivaló kislány szerepelt középen, aki egy keskeny ösvényen szaladt végig. Egy hosszú, lengedező köpenyt viselt parasztruhája felett, és rettegéssel vegyes izgalommal pillantott hátra a válla felett. Nem volt megnevezve a szerző, csak a cím állt rajta, mert kicsit nagyobbnak tűnt, mint a faragás többi része. Rutakoppchen. - Piroska – suttogta, és anyja hangján hallotta a szót. Nem csak egyedülálló, mondogatta neki az anyukája réges-régen a születésnapján, de egyedül a tiéd. Úgy küldték nekem, kedvesem, hogy adjam neked, mikor eljön az ideje. MacEvoy meglepettnek tűnt. – Beszéli a nyelvet? A papírok szerint valami ismeretlen Nyugat-Európai dialektus, és nem túl ígéretes a fordítást illetően. - Nekem nincs szükségem fordításra. – Már a szívébe égett a történet. Pulzusa dübörgött, és a könyvért nyúlt. Az eladó egyik cingár ujját a könyvbe akasztotta, és egy centit hátrébb húzta. – Megveszi? A műanyag máris a pulton volt, mielőtt még egyáltalán tudatosan meghozta a döntést. Sőt, nem is húzta vissza, mikor MacEvoy két ujját rátette, bár okosabb énje visított legbelül, hogy az árról még nem is beszéltek. Nem érdekelte. Muszáj megkapnia, akár ugyanaz akár nem, nem számít, valóban egyedülálló-e. Nem csak a különös, töredékes álmok miatt, amiket minden éjjel látott mióta hazavitte a fametszetet—körbe rendezett kövek, akár a Stonehenge, de mégsem az, a lüktető, sürgető
érzés, a fel-felvillanó zöld szemek, melyek forróságot hoztak, majd magára hagyták, hogy egyedül és sajogva ébredjen fel—hanem azért is, mert múltja egyik hiányzó darabkája. És, ha ez helyettesítés volt, akkor sem érdekelte ebben a pillanatban. Miközben a férfi lehúzta a kártyát, ujjaival végigsimította a faragott fát, és különös izgalom járta át. Idegei nyugtalankodtak, és okosabb fele megkérdezte, mi a fene folyik itt, miért viselkedik így? - Igaz, hogy a farkas nem csupán felfalta Piroskát ebben a verzióban? – kérdezte MacEvoy, miközben várta, hogy a gép kinyomtassa a blokkot. A lányra pillantott, vérágas szeme megcsillant. – A papír szerint előbb elcsábítja, a szolgájává teszi, addig játszik vele, míg rá nem un… és csak az után falja fel őt. - Valami olyasmi – felelte. Majd meghalt, hogy belelapozhasson, de nem akarta megtenni a férfi előtt, bár nem tudta miért, ahogy azt sem tudta megmagyarázni, miért kezdett hirtelen hevesen kalapálni a szíve, miért váltak az ujjai enyhén nyirkossá, vagy miért háborgott a gyomra. Csak annyi volt bizonyos, hogy a keze remegett, miközben aláírta a blokkot, majd lecsukta a fedelet, és a hóna alá dugta a dobozt. – Köszönöm. Viszont látásra! – Vagy soha. - Várjon! – szólalt meg a férfi, mikor a lány a kijárat felé indult. – Meg akartam kérdezni… Maga nem az azsaru? Az, aki… Lehajtotta a fejét, magához szorította a dobozt, és kisietett a boltból. A rövid séta a lakása felé mintha egy örökkévalóságig tartott volna a „király” negyed szélén, ahol a régi házakat még mindig renoválták,különösen, mikor két szomszédja úgy tett, mintha nem látták volna. Bűntudata támadt, de Reda azt mondta magának—ahogy az agyturkász is—hogy nem azért viselkednek így, mert őt hibáztatják a partnere haláláért a rosszul elsült rablás során az italboltban. Mint a legtöbb barátja és családtagja, egyszerűen nem tudták, mit is mondhatnának most, hogy Benz hónapok óta halott, ő pedig még mindig szellemként jár olyan képpel, mintha a legjobb barátja halt volna meg.
Csakhogy így is volt. És az ő hibája. Nem azért, mert rosszul csinált valamit, hanem mert nem tett semmit. Leblokkolt. Csak állt ott, miközben egy belőtt methes, aki talán a harmadik adagjánál tartott, tüzet nyitott. A hírek azt harsogták, szerencséje volt, hogy megúszta. A többi rendőr igazából semmit nem mondott. Csak úgy, mint ahogy a szomszédjai sem most, mikor elsietett mellettük. De ami változás volt, most először szíve heves dübörgésének semmi köze nem volt a lopott oldalpillantásokhoz és a sugdolózáshoz, sem ahhoz, hogy apjának és testvéreinek igaza volt, mikor azt mondták, ő nem az a világmegmentős fajta. Hanem a mellkasához szorított, nehéz doboz okozta, amit olyan erősen szorított, hogy elzsibbadtak az ujjai. Olyan szaporán szedte a levegőt, hogy gyakorlatilag könnyelművé vált, mire belépett kicsi, otthonos lakásába. Annyi időre sem állt meg, hogy kihámozza magát a bőrkabátból, ledobta a táskáját az ajtó mellé, és bement a keskeny hajókonyhába. A doboz kongó hangja, mikor letette a hentespultra emlékeztette, hogy még rá sem nézett a kártya blokkjára, nem is tudta, mennyit költött rá. Nem érdekelte. - Akkor nyisd ki! – mondta magának, szavai túl hangosnak tűntek kimondva, mivel a levegő megdermedt körülötte, mintha a világ is visszafojtaná a lélegzetét. Vagy talán—valószínűleg—csak ő tette. Sokkal nagyobb ügyet csinál belőle, mint amennyit kellene. Mégis remegtek az ujjai, mikor kinyitotta a dobozt, majd benyúlt, és megérintette a fa borítást. Azt mondta magának, a halvány bizsergés csak a képzelete szüleménye, mint a perzselő álmok, melyeket az elmúlt éjszakákon látott; azok is csak lányos-megmentős fantáziájának emlékei voltak, melyeket megspékelt kicsit felnőtt tapasztalataival. Ujjával végigsimított az elnagyolt betűkön. Rutakoppchen. A Piroska egy olyan változata, amiben a farkas egyszerre bűnös és csábító, a favágó pedig a hős, aki megmenti a lányt és elviszi régi életéből egy újba, egy jobba. Látni a könyvet, megérinteni azt olyan érzést keltett benne, hogy az anyukája közelebb van hozzá, mint az elmúlt években
bármikor. Még ha csak egy másolatnak is bizonyul, megérte, bármennyit fizetett is érte. De tudnia kellett, ezért kinyitotta. A borítás úgy nyikorgott, mint egy olajozatlan ajtó, torka hirtelen kiszáradt és elszorult… aztán szeme megtelt könyvekkel az üres oldal láttán, melyen két elegáns, kék, az évtizedek során megfakult tintával írt sor állt pontosan középen. Az én édes Alfredámnak nyolcadik születésnapjára. A történet másik fele a tizenhatodik születésnapodon követi. - Mama Reda szíve dübörgött a mellkasában, mikor ujjaival végigsimított az utolsó szón. Mama. A bátyái azzal ugratták, hogy felvágós, „hercegnőnek” nevezték, bökdösték, mert semmi fejedelmi nem volt bennük. Katona-porontyok, és büszkék voltak rá. Sehová sem jutsz, ha visszafelé nézel! Hallotta az őrnagy hangját hirtelen olyan tisztán, mintha pontosan mellette állt volna. Ami persze nem így volt; a tengerentúlon van. Egyszerűen csak olyan ismerős refrénként csengtek benne a szavak: tekintetet fel, szegezd előre; egyik lábat a másik elé; előre tekints, ne vissza. Éljen e szavak szerint. - Igazad van – mondta halkan. – Tudom, hogy igazad van. – Vissza kellene tennie a könyvet a dobozba, és félretenni, talán bezárni egy tűzálló széfbe, ahol a használatlan útlevelét is tartotta. Vigasztalódnia kellene attól, hogy visszakapott egy örömteli emléket, majd újra a fontos dolgokra koncentrálni—mint mondjuk kitölteni a jelentkezési papírokat. De lapozott, ennek ellenére, és képtelen volt nem ránézni a fiatal, ártatlan lányra a kosárkájával. Aztán a hatalmas farkasra—az anyukája wolfynnak nevezte—aki követte őt az ösvényen, és túlzottan emberi szemekkel figyelte a lányt, amint belép a nagymama kunyhójába, csakhogy üresen találja azt. A következő néhány kép együtt mutatta a lányt és a wolfynt, a történet sokkal jobban támaszkodott a szövegre, mint a képekre. De aztán a hatalmas szörnyeteg egy kuszahajú férfivá változott perzselő, vad szemekkel, a lány pedig derűs, izgatott arccal
nézett fel rá, mintha egy helyes herceget nézne, nem pedig egy éhes farkast. De Reda most valami olyant is látott, amit eddig nem: a lány zavartnak tűnt, szinte elmosolygott a farkas válla felett, nem pedig rá. Reda gyomra bukfencezett. A Rohypnol áldozatainak arcán látott ilyen kifejezést. Átfutotta a következő néhány bekezdést, és rájött, hogy az anyja valószínűleg átugrott néhány oldalt. Vagy talán gyerekként nézte a képeket, és igazából észre sem vette, mit jelentettek? Mert most, felnőtt szemmel nézve—és egy zsaruéval, aki erőszakossági ügyeken dolgozott, bár, hála az égnek, jóval kevesebben, mint a kemény, nagyvárosok átlaga—a lány kifejezéstelen, üveges tekintete és rongybabához hasonló engedelmessége a wolfyn G-besorolású, igen sokatmondó követeléseivel szemben, agymosást vagy drogokat sugalltak. Vagy mindkettőt. Nem elcsábították. Megbabonázták. Reda megremegett. – Nem egészen így emlékeztem erre a részre. – De, ugyanakkor, sok tündérmese sötéten és véresen indult, ritkán értek fel a mainstream, kiskutyák-és-kiscicák szintjére, míg a Disney a kezébe nem vette őket. Valami zúgott agya hátsó szegletében, mint egy csapdába esett gondolat-méh, ami nem száll le annyi időre, hogy megragadhassa a jelentését. - Szegény lány – dünnyögte, megérintette az elnehezült szemhéjú, a kandalló közelében fekvő, fiatal lány képét, az apró lángú tűz mellett. A wolfyn két alakja között volt, kinézett az ablakon, tarkóján felállt a szőr, mintha veszély után kutatott volna az árnyékban. Nehéz volt megmondani, hogy védeni akarta a lányt, vagy fogolyként tartotta fogva. Talán mindkettő, attól függően, kit kérdez az ember. Reda azon kapta magát, hogy túlságosan rosszul érzi magát a kétdimenziós karakterér, aki hirtelen beállt a túl sok áldozat közé, akikkel dolga volt. Annyira beszippantotta a téma,hogy mikor lapozott,
és meglátta a favágót, aki felnézett rá a lapról, egyszerűen csak meredt rá néhány szívdobbanásnyi pillanatig. Aztán azt suttogta. – Hát itt vagy. – Ami nevetséges volt, mert csak úgy, mint a lány, a favágó se volt több egy könyvbeli képnél. Csakhogy ő több volt. Ő volt a hős. Ott állt a kunyhó ajtajában egy hosszúnyelű fejszével keresztben a teste előtt, tökéletesen ábrázolnia kellett volna a favágók sztereotípiáját. Helyette különösen oda nem illőnek tűnt, mintha egy kóbor lovag került volna a történetbe egy másikból. Alkarját felfedte felcsavart ujjú inge, feszültségről árulkodott, mely a fejsze köré szoruló kezétől kiterjedt nagy, nyúlánk testének egészére és arcára is, melyre kiült az undor és eltökéltség, miközben felmérte a kunyhóban zajló jelenetet. Reda figyelme végigsiklott zilált, sötét haján nemes szemöldöke felett, le széles pofacsontjára, keskeny, arisztokratikus orrára, telt ajkára, szögletes állára és a szemére… Te jó ég, a szeme! Kitekintettek rá a lapról, pontosan rá szegeződtek, mintha élnének, bár csupán egy illusztráció, abból is a fekete-fehér fajta. De ismerte azokat a szemeket. – Zöld – suttogta, hirtelen számára értelmetlen sóvárgás lett úrrá rajta egy olyan férfi iránt, aki még csak nem is létezett. – A szeme zöld. Segíts neki! A gondolat olyan hangon érkezett, mintha a saját leheletével formáltak volna olyan szavakat, melyek nem tőle származtak. Remegés futott végig a testén. - Pompás, most már ébren is képzelődsz – mondta hangosan, a szavakat arra próbálva használni, hogy elűzzék a hirtelen támadt zizegést. Nem működött. A levegő továbbra is nehéz maradt, majd mennydörgés hallatszott, melyet a rekeszizma alatt is érzett, és elakadt a lélegzete. Ezúttal a kint támadt szél süvítése szólalt meg. Segíts neki! Mentsd meg!
Szíve megremegett, mikor kinézett a lakása ablakán, és látta, hogy az ég épp olyan tiszta és fényes volt, mint mikor kilépett MacEvoy boltjából. Mégis újra mennydörgött, keresztülvibrált a csizmája talpán, fel a testén, hirtelen üresnek és magányosnak érezte magát. Ő is magányos. Segíts neki! A szél hangja volt, a szomszédos fák mégsem mozdultak, és a könnyed, habos felhők is mozdulatlanok voltak az égbolton. Nyögés telepedett meg a torkában, a gyenge hang kimondatlan, de a pánik mely szülte megmaradt, és felszínre hozott egy olyan mélyen eltemetett emléket, aminek a meglétére egészen addig nem is emlékezett, míg teljesen meg nem jelent az elméjében. - Szóval mit gondol—megőrült? – kérdezte apja a doktort. Mindkettejüket látta a várószobából a résnyire nyitott irodaajtón át, tisztán hallotta őket, bár a halkan beszéltek. - Mi nem használunk efféle megnevezéseket – felelte a szigorú arcú orvos, de erre apja csak bólintott, mintha pontosan azt a választ kapta volna, amire számított. Az orvos felsóhajtott. – Nézze! Az agynak van egyfajta technikája, aminek alapján megbirkózik a traumával és a veszteséggel, egyfajta mód arra, amivel racionalizálja hogyan történt, miért és mit jelent. Ebben az esetben, Reda elméje egy rendellenes technikát alkalmazott, vagyis azt hiszi, hogy az anyja nem halott, csak egy miénken túli, mágikus világban ragadt. Ilyen dolgok megesnek egy szülő halálát követően, különösen a vele egykorú gyerekek esetében. Általában magától elmúlik majd. - Mennyi idő? - Hónapokig is tarthat, néha tovább. Ez alatt az idő alatt alapvetően ártalmatlan. - Azt mondja az, hogy éjszaka alvajárva kisétál a hátsó ajtón be az erdőbe, az „ártalmatlan”?Mi van, ha eltéved? Vagy, ami még rosszabb, rossz emberbe botlik? – Az őrnagy hangja a végén felemelkedett, de aztán kinézett a lányára, lejjebb fogta a hangját, és azt mondta. –
Segítsen nekem, doki! Szükségem van rá, hogy vége legyen. A fiúknak is. Mindannyiunknak tovább kell lépni. Az orvos nem mondott semmit, és Reda szíve kihagyott egy ütemet a gondolatra, hogy azt fogja mondani az őrnagynak, a lányának igaza van, a királyságok valóban léteznek és néha véletlenül átkerülnek látogatók a birodalmakat összekötő kapukon. Hirtelen izgatott lett, és előre hajolt a székében. - Van pár dolog, amit kipróbálhatunk – szólalt meg végül az orvos. – Először is azt javasolnám, szabaduljon meg a könyvtől. Az emlék megremegett, majd szertefoszlott, de a szívét szorító fájdalom megmaradt Reda tompa meglepettségével együtt, amiért eszébe jutott, hogy történt. Nem azért, mert az őrnagy az ellenkezőjét próbálta tettetni, hanem mert az ezt követő, hónapokon át tartó terápia megtanította arra, hogy ne töprengjen a könyvön, mágián és szörnyeken. Vagy, leginkább, az anyján. A rendőrség agyturkásza, természetesen, akart beszélgetni vele az édesanyja haláláról, de Reda csak vállat vont, és azt mondta. – Már régen történt. – És így is maradt volna… ha nem talál rá a könyvre. Vagyis, inkább, a könyv nem találja meg. Mennydörgés hallatszott, ezúttal közelebbről, bár a nap még mindig ragyogott. Tekintete magától az ajtóban álló favágóra siklott, aki felnézett rá a lapról, és sóvárgást keltett benne. – Elfojtott emlékek – mondta halkan. – Erről szól ez az egész, nem igaz? Benz halála megrepesztette a gátat, és a különös, kozmikus véletlen, hogy meglátta a fametszetet MacEvoy boltjában elmosta az alapzatát, ami azt jelentette, hogy mostanra az egész építmény azzal fenyegetett, hogy ráomlik. Különös módon, figyelembe véve mennyire büszke szokott lenni az önuralmára és önfegyelmére, nem igazán bánta. A lövöldözés óta úgy érezte, hogy egyhelyben kocog, vagy mintha legbelül összekucorodott volna, várva valamire. És ez volt az. Vagy mégsem? Mi van, ha ez az egész csupán a fejében történik? Mi van akkor?
A racionális, logikus fele azt mondta, hívja fel az agyturkászt, és utaltassa be magát valahová. Ehelyett kinyújtotta az egyik kezét, mely hirtelen már nem is remegett, megérintette a lapot, és ujjait a favágó mellkasára tette. Már egyáltalán nem került nagy erőfeszítésbe, hogy felidézze a mágikus szavakat, melyeket az anyukája tanított neki. Egy mohos mólón szoktak üldögélni kettesben a kacsaúsztatónál, lábuk keresztben, térdük érintkezett. – Koncentrálj – mondogatta a mamája újra és újra, bár soha nem tűnt kioktatásnak vagy munkának. – Hunyd be a szemed, képzeld magad elé az ajtót, és mond ki a varázsigét, és mikor kinyitod a szemed ott leszel majd, ahol lenned kell. A szavak nem varázsigék voltak, természetesen, nem fognak megidézni egy különös átjárót valami mágikus birodalomba. De az elméjének pontosan erre volt szüksége, hogy egyszer s mindenkorra elmossa a gátat. Így arra gondolt, mi a pokol? És ki mondta a szavakat. Csatt! Villám szelte át a levegőt körülötte, és hihetetlen, lehetetlen módon szél süvített el mellette, körülötte, bár a lakásában állt. Pánik támadt fel benne, és megdermedt, megbénította a félelem. Szíve a fülében dübörgött, de ez a belső pulzálás volt az egyetlen mozdulat, amire képes volt. Próbált segítségért kiáltani, de nem tudott, próbálta elszakítani a tekintetét a könyvről, de arra sem volt képes. Kezdett összeomlani, megőrülni. Sikoltott, de hang nem jött ki a torkán, küzdött, de nem mozdult. A favágó szeme egyre nagyobb és nagyobb lett előtte, míg már nem látott mást, csak a fekete tintát, nem halott semmit, csak a szelet, és nem érzett… Semmit. A királyság
Moragh magához tért a transzból, mikor a jövendőmondást egy másféle varázslat szakította féle—vérkapcsolatból eredő erő, melyet már sok-sok éve nem érzett. - A herceg! – sziszegte, az izgalomtól fellángolt az ereiben a vér, mintha felismerte volna a jel forrását. Végre—végre—ennyi idő után érezte a varázsigét, mely elragadta tőle áldozatát. Sőt, képes volt követni azt. Még az után is, hogy az első erőhullám elhalt, a kapcsolat megmaradt benne, úgy dübörgött, akár a szívverés. Azt mondogatta, erre gyere! Hozzá vezetlek! A varázsige újra működésbe lépett. Hála a sötét nagyuraknak! Ajka mosolyra húzódott, melyet a díszes, aranyozott szélű jövendőmondó tükör vadnak mutatott, alig kibukkanó, megcsillanó agyarakkal egy hűvösen gyönyörű, negyvenes éveiben lévő, barna hajú lány ajka mögül. Túlélte a Vérmágus haragját, mikor elsőre nem sikerült megölnie Dayn herceget, és végül sikerült visszaférkőznie a kegyeibe. De sosem tudta maga mögött hagyni a bukását. És most… Törlesztés – mondta, a szavak visszhangot vertek a kastély felső részének rideg kőfalairól. A kandalló közelében szolgája, Nasri felnézett a padló takarításából. Az idős, görbeujjú gnóm—akinek már csak hét görbe ujja maradt, mivel nemrég rajtakapta, hogy lopja a húsospitét, melyre bőven lett volna pénze—éppen a tegnap esti vérfoltokat mosta a kőről. A vödrében lévő víz sötét volt, a szürke felmosórongy véres. – Úrnőm? - Üzenj a szörnyészetbe. Azt akarom, hogy egy óra múlva készen álljon a vadászatra a két legnagyobb ettin. – A háromfejű óriások maguk voltak a tiszta harag éhségbe csomagolva, gyilkológépek, melyeket csak a cél felé kellett indítani. – És a szörnymester erősítse meg a nyakörvüket meg a kontroll-bűbájt. Magam fogom irányítani őket, veled, aki majd gondoskodsz róluk. A férfi összerezzent, és mély torokhangon nyöszörgött. – Nem szeretné inkább…
- Menj! – csattant fel a nő elég erőteljesen, hogy a férfi felvisítson, és kirohanjon az ajtón. Mikor eltűnt a szeme elől, újra belemosolygott a görbe tükörbe. – Életemre és véremre esküszöm, ezúttal elkapom! Azelőtt hibázott. Ezúttal nem fog.
Második fejezet Wolfyn birodalom Ahogy a vérhold a fák sötét vonala fölé kúszott, a tökéletes, kékfehér kör, mely a hatalmas, üvegezett falon keresztül volt látható, Dayn begombolta skótkockás ingének utolsó gombjait is, majd magára kapta prémszegélyes kabátját. - Maradhatsz, tudod. Itt is lehetsz, mikor visszajövök. Hátrapillantott a válla felett. Egy üveglámpa világított az éjjeliszekrényen—egy Tiffany utánzat, melyet az emberek birodalmából hoztak és úgy alakították át, hogy vezesse a kvázi-mágikus energiát, mely a wolfyn konnektorokat járta át. A sápadt fény megvilágította a szoba földbarna falait és szépen faragott bútorait, melyekbe finom részletességgel belefaragták a Scratch-Eye falka pecsétjét: négy párhuzamos, vérvörös karmolásnyom egy borostyánszínű farkasszem felett. Az ágyat Pazar, vörösre festett prémek borították, de a szoba igazi központi darabja Keely volt. A falka főkurvája elnyújtózva, összegömbölyödve és kielégülten feküdt az ágyon, illata pézsmaszerű az izgalomtól és a vérhold mágiájától. Egy vadász testével és egy virágkorában lévő kurva vérvörös hajával volt megáldva, még nem párosodott, független, akár csak ő. Csakhogy cseppet sem hasonlított rá. Nem igazán. Minden évben találkoztak és párosodtak ezen az egy éjszakán, mikor a szex felszította a legerősebb változást, és a wolfynok a következő három napra javarészt farkas alakjában voltak, együtt futottak, megújították a mágiájukat és szövetségeket bontottak fel, vagy újakat kötöttek. A nő nem mert egy fajtabélivel párosodni a vérhold idején, nehogy elnyerhesse a falkavezérségért a Kihívás jogát, ami a bátyjára szállt, Kenarra, és nem a lányon keresztül ment tovább a hagyomány szerint. Szóval, mint a Scratch-Eye falka „vendége”—ezt a nevet adták
annak a néhány, véletlenszerű birodalmi vándornak, akik valamilyen örvénylő tornádó mágiája miatt nem térhettek haza az álló köveken keresztül—Daynre esett Keely választása. Egy wolfyn nyers gyakorlatiasságával fektette le a szabályokat: szex egyszer egy évben, se több, se kevesebb. Ami az ő szempontjából, több okból is működött. A kapcsolatuk talán egy tranzakcióként kezdődött, de idővel barátsággá nőtte ki magát. Vagy minek is nevezték az emberek? Barátság extrákkal. De, barátok vagy sem, nem mondta el a lánynak, hogy szinte biztos volt benne, ez volt az utolsó alkalom. Nem merészelte. Helyette azt mondta. – Kösz, de nem maradnék itt. És meg sem kérdezted volna, ha nem tudnád, hogy ez lesz a válaszom. - Túlságosan jól ismersz. Szóval… jövőre ugyanekkor? - Hát persze – felelte, majd hozzátette, mint mindig. – Hacsak addigra nem lesz párod. A lány szeme megvillant. – Kenar jó alfa. Ezzel vitába lehetett volna szállni, de Dayn nem fogja beismertetni sem Keely-vel, sem bármelyik másik falkataggal, hogy az alfájukat sokkal jobban érdekli saját maga, mint a falkája vagy annak hagyományai. Ahogy azt sem, hogy rosszul tette, mikor kiforgatta a hagyományokat, hogy elkergesse a férfit, akit Keely apja hozott egy másik falkából, hogy a társa és utódja legyen. Persze, a férfinak— Roloff—nem kellett volna távoznia. De akkor sem lesz ettől Kenarnak igaza. Mivel semmi értelme nem lett volna a bajt keresni—az „ez a hajó már elúszott” emberi közmondás gyakorlatilag elég idevágó volt—ezért dobott neki egy csókot. – Akkor jövőre. – Ami persze hazugság volt, de szükséges. Az egész wolfyn birodalomban csak Candida, a falka bölcse tudta kicsoda és micsoda ő valójában, és már majdnem itt volt az ideje, hogy hazatérjen. - Hát persze – értett egyet Keely. – Hacsak te nem találsz magadnak időközben egy társat.
Keze már az ajtón volt, de meglepetten visszafordult. – Én? Nem. Nem mutatták a kártyák. - A Stone-Turn falka új vendége csinos. - Nem érdekel, hogy társat szerezzek. – Ráadásul az újonnan érkezett nem az a nő volt, akire várt, az, akivel minden egyes éjszaka egyre tisztábban álmodott az elmúlt héten, csakhogy aztán minden reggel egy szív alakú arc, gödröcskés áll, menj-a-pokolba magatartás képére ébredjen, megkoronázva a göndör, vörös melíros hajjal. Siess, akarta neki mondani. Kérlek, siess! Keely kérdőn nézett rá. – Ha nem erről van szó, akkor mi bánt? – A wolfynok számára a problémákat mindig a politika vagy a család jelentette. Mivel ő nem volt része a falka politikájának, így csak a család maradt—vagy esetében annak hiánya. - Minden rendben. Esküszöm! – Félig tisztelgett a lány irányába, és halkan azt mondta. – Jó futást. – Máris látta a borostányban lobogó tüzet a lány szemében. És, miközben elhagyta a kastélyát, máris megérezte a változás mágiájának zümmögését a levegőben. Végigkúszott a bőrén, felébresztve a nyugtalanságot, mely egyre keményebben és keményebben űzte őt, ahogy teltek a napok, és semmi jele nem volt a vezetőjének. A bosszúság mardosta, nyughatatlan volt és pipa. Át akart rohanni a sötétségen, bajt keresni, a holdra vonyítani… Ehelyett a kis fakunyhóhoz ment, amit az állókövek közelében épített, felcipzározta a kabátját és a zsebébe dugta a kezét, miközben végigsétálta a két mérföldes utat. A vérhold földöntúli kék fénnyel világította meg az éjszakát, mintha nappal lett volna, bár egyszínű. Mire a kunyhója feltűnt a láthatáron, a levegő máris izgatott csaholással és mélyebb, gerinc-remegtető üvöltésekkel telt meg. A kunyhója, vagyis inkább egy hosszú szoba, melynek közepén kémény és egy nagy kandalló állt, nevetségesen rusztikus volt, már ami a falka tagjait illette. Az emberekéhez hasonló, szigetelt ablakokat használt, és volt egy wolfyn-technikával működő generátora. Ma este
nem kapcsolta fel a lámpákat, és a holdfény kékes fényben világította meg az épületet, amitől olyan volt, mintha… Ó, a francba! Ragyogott! Dayn pulzusa száguldott, mert múltbeli tapasztalatából tudta, hogy nem a kunyhó ragyogott. Egy örvény volt kialakulóban az állóköveknél. Rohanvást indult meg. Ahogy megkerülte a sarkot mennydörgés hangzott fel, átvibrált csizmája talpán, bár az égbolt tiszta volt. Majdnem örömtelien felkiáltott, mikor meglátta a kék-fehér villámokat feléledni az állókövek között. Az elektromosság megtöltötte a levegőt, nekirontott az ózonnak, és Dayn haja is égnek meredt tőle, mintha ő maga is változáson esne át. Körbeölelte a mágia, ahogy felrohant a hegyen, elborította, bőrén foszforeszkáló fények siklottak végig, mikor megtorpant a kör szélén. Az energia egyik kőről a másikra ívelt, majd a következőre, az egész kört kék-fehér ragyogásba vonva. Aztán hirtelen a fű és az üres levegő a körön belül összemosódott, mozogni kezdett. Először csak belül örvénylett spirál alakban, de aztán egyre gyorsabban és gyorsabban kavargott, másodpercek alatt a minden és semmi szürke tornádójává változva. A varázslat magához húzta, csalogatta. Jöjj, mintha ezt mondta volna az örvény. Mondd ki a szavakat és jöjj! De Dayn habozott. Az örvények eddig soha nem működtek neki, még azzal a bűbájjal sem, aminek Eldenbe kéne visszavinnie. De mi van, ha most végre eljött az idő? Talán nem is a vezetőjének kell hozzá jönnie, hanem éppen fordítva. Kérlek, istenem! Mennydörgés morajlott, a mágia pezsgett, mikor maga elé képzelte az erdőt, ahonnan elragadták és kimondta a varázsigét. Aztán bármire felkészült, és a kőkörbe lépett. A szél azonnal körbefogta, felkapta, majd fejjel lefelé rángatta az erőteljes, kavargó örvényben. Izgatottság lett úrrá rajta. Működött! Mennydörgés hangzott, villám cikázott és csattant, és mintha egy pillanatig az univerzum is visszatartotta volna a lélegzetét. Abban a
pillanatban megpillantott egy modern, emberi stílusú konyhát, és riadtan összerándult. Ne, ne az embervilágba! Vigyél Eldenbe! Mikor erre gondolt fájdalom nyilallt a szemébe, keresztül cikázva a koponyáján… és minden kihunyt. Egy másodpercig csupán a sötétség volt. Dermedtség. Csend. Még a saját szívverését sem hallotta. Aztán minden ismét feltámadt körülötte, kékes-fehér fény gyúlt a szeme előtt, és a fűvel borított, ruganyos föld nyomását érezte maga alatt. Pislogott a fényben, zsigerei megfeszültek, mikor a dolgok körvonalazódtak körülötte, és felismerte a telihold ismerős, állókövek gyűrűjére omló fényét. - Azt a kurva! – Egyáltalán nem ment sehova. Még mindig a wolfyn birodalomban volt. – Azt a kibaszott… Egy halk nyögés szakította félbe. Egy halk, nagyon is nőies nyögés. A szíve hevesen kalapálni kezdett a mellkasában, ahogy a hang irányába fordult és azt ismételgette, ne reménykedjen, de akkor is reménykedett. És ott volt ő. Ennyi idő után végre ott volt. Összegömbölyödve feküdt a füvön, arcát a kezén pihentetve, de felismerte ovális arcát, állának makacs gödröcskéjét, és erős, mégis enyhén gömbölyded testének vonalait. Sőt, a nappali fény nélkül is tudta, hogy haja vöröses, szeme tiszta kék, akár az Eldeni égbolt legmélyebb része egy vihar után. Nem mintha számított volna, akár gyönyörű, akár nem—a vezetője, és tökéletesen tisztában volt a fontossági sorrenddel. A ruhái alapján ember volt, ami meglepte. A három ismert birodalomból az embervilág volt a legfejlettebb a technológia terén, ők használták a legkevesebb mágiát, és ez miatt ők estek a legtávolabb a királyságok tiszta mágiájától. Ezek alapján, hogyan lenne képes ő vezetni? Legyen hited, mondta magának. Az apja ígért neki egy vezetőt, és itt is volt.
Ami azt is jelentette, hogy a négy éjszakás visszaszámlálás megkezdődött, és muszáj útnak indulniuk. De ezzel akadt egy kis probléma: a lány ájultan feküdt, a Scratch-Eye falka pedig felkészült a futásra, amibe egy egyórás szerenád is beletartozik itt a köveknél. Bár a wolfynok elég civilizáltak voltak napról-napra alapon—birodalmukban legalábbis—de a vérhold természetük más jellegét is felszabadította. Bár Keely-nek valószínűleg nem okoz majd gondot, hogy egy másik nővel látja a vérhold idején, a többiek nem lennének ilyen elnézőek. Dayn gyorsan döntött, bár legszívesebben maradt és hívott volna azonnal egy másik örvényt, helyette a karjába vette a nőt. Könnyebb csontozatú és kisebb volt, mint Keely, és mintha természetes módon illett volna hozzá, miközben kivitte őt a körből, a lány feje a nyakhajlatába fektetve, göndör haja az arcát simogatta. A kunyhójában gyengéden letette őt a kandalló közelében lévő kanapéra, ahol a tűz maradéka még mindig meleget árasztott. Aztán lerázta magáról a túlságosan meleg kabátját és letérdelt mellé, egy része még mindig képtelen volt elhinni, hogy álmodott róla, és most itt van. Szeme elidőzött telt ajkán, arcának enyhe pírján. Felé nyúlt azzal a szándékkal, hogy megpróbálja felébreszteni, de ehelyett azon kapta magát, hogy néhány kósza tincset söpör félre az arcából, ahol fennakadtak a szempilláin. A lány bőre puha volt és meleg, és bár azt mondta magának, nem szabadna megérintenie, nem így, képtelen volt elhúzódni. A lány megmozdult érintése nyomán, és halkan felsóhajtott. Daynnek elakadt a lélegzete, visszatartotta, miközben a lány kinyitotta a szemét, és tekintetét rá szegezte. Az egész univerzum azokra a kék, nagyon kék szemekre összpontosított, a döbbent kifejezésésre… majd a felismerésre. A favágó mosolygott le rá. – Hála az égnek, hogy végre itt vagy! Reda szótlanul meredt a férfira, miközben a feje kavargott és a világ néhány fokkal jobban eldőlt, mint kellet volna.
Ugyanaz az álom, amit már egész héten látott, ahol egy fakunyhóban ébred fel, a férfi fölé görnyed, miközben a közelben tűz sziszeg és pattog. Pontosan úgy nézett ki, amilyennek megálmodta őt: kusza, sötét haj hullott a homlokára, göndörödött a füle alatt, kihangsúlyozva éles vonásait és smaragdzöld szemét. Szikár, mégis erős teste, széles válla és hosszú végtagjai voltak karcsú, szépen kivehető izmokkal, melyek ott húzódtak, ahogy mellette térdelt. A férfi bőre sima, bronz árnyalatú, vékony réteg, férfias szőrrel borítva, melyet ingének két kibontott felső gombja engedett láttatni. És, akárcsak álmában, a levegőben fa, füst és fahéj illata terjengett. Folyékony forróság árasztotta el a testét, arra a pontra koncentrálódva, ahol ujjai puhán megpihentek az arcán. De, ahogy a hullámzás kezdett alábbhagyni, az idegesség vette át a helyét… mert a kép úgy egészében rendben volt, de a részletek nem. A kunyhót durván vágott fából építették, igen, de egy plüsskanapén feküdt, nem egy kempingágyon, és a közeli éjjeliszekrényen egy mozaiklámpa árasztotta tompa fényét. A férfin pedig egyenesen a Bean katalógusból származó ruhák voltak, nem pedig házi szövésű darabok. Sőt, még a részletek részletei sem stimmeltek. A kanapénak, amin feküdt bársonyos felszíne volt, de az anyag különösen mozdult, ahogy az alatta lévő bélés is. A lámpának pedig nem volt kábele. Mi a pokol? - Meg fogom ölni MacEvoyt! – Az idióta biztosan feldobta valami igazán ütőssel és hallucinogénnel a bolt tömjén-füstölőjét. Mondjuk, savval. - Ki az a MacEvoy? – A favágó hangja bársonyos baritonként hangzott, enyhe csikorgó éllel, mely mintha a bőrét simogatta volna. De a kérdés csak még több idegességet adott a már meglévőhöz, ahogy a férfi arcára kiülő tekintet is, mikor hátraült a sarkára, és óvatos, zavart pillantást vetett rá. Még sosem beszélt azelőtt, sosem tűnt úgy, hogy zavarban lenne. Eltértek a szövegkönyvtől, és ez nem tetszett neki.
- Ő… Nem számít. – Feltolta magát a kanapén, és elhessegette a férfit, mikor az segíteni próbált neki. – Jól vagyok. Minden rendben. – Csakhogy nem volt jól. Ez mind rossz, mert akármi is folyik itt, az álom—hallucináció?—túlságosan valósnak hatott. - Elég jól ahhoz, hogy eltűnjünk? - Eétűnni? A férfi bólintott. – Négy éjszakánk van mától kezdve, szóval a lehető leghamarabb útnak kéne indulnunk. Reda mély levegőt vett, és győzködte magát, hogy ne essen pánikba. Volt valamiféle logikus magyarázat erre. Muszáj! – Nem fogok lefeküdni veled. – És, ó, szent szar, fogalma sem volt, miért pont ez szaladt ki először a száján. Vagyis, tudta: az álmok miatt. A férfi szemöldöke felfelé szaladt. – Hát persze, hogy nem. A vezetőm vagy. Reda elpirult, de tovább erősködött. – Komolyan. Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ahogy azt sem, miért vitatkozik túlstresszelt képzeletének egyik szüleményével. - Ezzel még csak ne is viccelj. - Ki viccel? – Ő aztán nem űzött tréfát; pokolian össze volt zavarodva. – Várj! Most szívattok? – Ki venné a fáradtságot? A férfi arckifejezése hirtelen kitisztult, és azt mondta. – A picsába! Örvény-betegség. - Örv…mi? Dayn felkelt, és fel-alá kezdett járkálni. – Néha, mikor az utazók az örvényen át egyik birodalomból a másikba mennek összezavarodnak, még a múltjuk részeit is elfelejtik. Égető érzés fészkelte be magát Reda szíve alá. – Nem őrültem meg! - Nem is mondtam – felelte a férfi, ami véleménye szerint még igaz is lehetett. De aztán úgy folytatta. – Az emlékezetkiesés és az őrület nem ugyanaz. Úgy hiszem, ti „citromnak és almának” nevezitek őket.
- Narancs. Alma és narancs. – A férfi beszédmintája a formalitás és szleng különös keveréke volt, ami még tovább növelte a furcsaságát. – Ki vagy te? A férfi ekkor megtorpant, és kissé szégyenkezve pillantott rá. – Elnézést. Dayn vagyok. Vagyis, Dayn herceg, Elden erdejének őre. De ha itt bárkinek is tudomására jutna ez, darabokra szaggatnának. – Olyan tényszerűen mondta ezt, hogy beletelt egy pillanatba, míg Reda felfogta. Amikor leesett az álla, a férfi kinyújtotta a kezét. – Szóval, maradjunk a Dayn mellett, rendben? - Reda vagyok. – A lány feje kavargott, automata üzemmódban fogta meg a kezét, és azonnal megállapította, milyen meleg és erős a tenyere, ujjai hosszúak és elegánsak. De ahelyett, hogy megrázta volna, a férfi az ajkához emelte a kezét, és csókot nyomott a kézfejére. Egy öntudatlan mozdulat volt, mintha több ezer alkalommal csinálta volna már, és nem jelentett többet egy öklözésnél a T vágányon, vagy egy baráti csuklószorításnál a Downtown Pizzázóban. De a lány elakadó lélegzete arra késztette a férfit, hogy belenézzen a szemébe, és ettől sokkal de sokkal távolabb állt a mozdulat a normálistól, ahogy a bőrét összeszorító, perzselő érzés is, majd emlékeztette magát, hogy ez az egész csupán álom. Sőt, az ő fantáziája. Ő volt a fantáziája, kislány kora óta, mikor arról álmodozott, hogy jön valaki és megmenti. A férfi leejtette a kezét, és tett hátra egy lépést. – Sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem. Miért nem? Ez az én fantáziám. De a férfi nem a szerepét játszotta. Édes dolgokat kellene suttognia neki, megcsókolni, simogatni… A kunyhó ajtaja egy hangos csattanással kivágódott, mire Reda ugrott egyet, ahogy a hideg szél felfújta a kandalló hamuját, és a füstöt a levegőbe kapta. De nem ez nyitotta ki az ajtót. Mert mikor Dayn a zűrzavar felé fordult, egy hatalmas alak árnyékolta be a bejáratot. Reda azonnal talpra ugrott. Aztán megdermedt, mikor belépett a háromfejű óriás.
Olyan magas volt, hogy le kellett hajolnia, hogy beférjen az ajtón. A hatalmas lénynek emberi teste volt, óriási és izmos, de a bőre betonszürke, széles vállain pedig három ogreszerű fej pihent előre ugró állkapoccsal, görbe, felfelé ívelő agyarakkal és vad, fekete szemek keretezték gennyes, fitos orrát. A valami bőr lágyékkötőt viselt, postaláda méretű csizmákat és szegecses csuklópántot valamint nyakörvet, és egy hatalmas, tompafejű bunkósbot volt a kezében, mely tele volt tüskékkel, és fém berakásokkal. Mikor megpillantotta őt és Daynt, mind a három száj szörnyű mosolyba torzult. Dayn azonnal a falra akasztott fegyverek felé lendült, amiket a lány agya már félre is söpört, gondolván, hogy szobadíszek, megragadott egy nyílpuskát, és azt kiáltotta. – Fuss! A középső fej továbbra is Daynre koncentrált, miközben a másik kettő a lányt fixírozta. Amitől elég nehéz volt kitalálni, ki is a célpont, közben a teremtmény felordított, hátrahúzta hatalmas, halálos bunkóját, majd meglendítette. - Földre! – Dayn rávetette magát. A kanapé hátának ütköztek, ami ettől kibillent, hátrazuhant, és őket is magával sodorta. A bunkó a fejük felett süvített el, és a kandalló felett húzódó kéménybe csapódott, mire téglatörmelék repült szanaszét a helyiségben. Redát szinte összelapította Dayn—lehet, hogy karcsú, de igen tömör— alig kapott levegőt, a pánik szorongatta. Ez nem történik meg, nem történhet meg! Ez csak egy álom, nem a valóság, semmi nem valós! Súlyos léptek döngtek, ahogy a lény feléjük közeledett, háromágú torkából mély, morgó hang tört fel. Nem a valóság. Egy álom. Fel fogok ébredni. Háromra kinyitom a szemem, és minden újra normális lesz. - Maradj lenn! – suttogta Dayn a fülébe, arrébb mozdult, miközben a lény tovább dübörgött feléjük félrehajítva a bútorokat, és a földre hajigálva a dolgokat. Egy.
Három fej bukkant fel a szeme előtt, hat szem szegeződött rá, és a lény felüvöltött, visszahúzta a bunkóját, és lendített. Dayn kiabált valamit, talpra ugrott, és csípőből tüzelt a nyílpuskájával. A nyílvessző az óriás középső torkának tetejébe fúródott. Reda remegve meglapult. Nem tudott lélegezni, nem tudott gondolkodni, nem tudott semmi mást tenni, csak számolni. Kettő. A szörnyeteg felsikoltott, elhajította a bunkót, és vért spriccelő torkához kapott, közben hátratántorodott. A bunkósbot az ablak felé repült, és megakadt a keretben, miközben Dayn kilőtt egy második nyílvesszőt is ugyanarra a fejre, ezzel a szörnyeteg üvöltését magas nyivákolássá változtatva, mely ott csikorgott Reda elméjében. Kérlek, istenem: Három!
Harmadik fejezet Reda nem ébredt fel. Helyette dermedt rémülettel figyelte, ahogy a háromfejű óriás előre botladozott, behajlította a térdét, és Dayn módszeresen nyilakat lőtt a másik két fejbe is. Mintha ez végre megnyomta volna a halálos kapcsolót, a teremtmény elterült a kunyhó padlóján, ahol csak hevert pár pillanatig, néha meg-megrándult halálos fájdalmában, majd végül teljesen mozdulatlanná vált. A hirtelen beállt csend ott csengett a lány fülében, ahogy a hatalmas holttestre meredt, melynek olyan szaga volt, mint a megromlott csirkemellnek. Daynre emelte a pillantását, aki szánalommal, ugyanakkor izgatott kifejezéssel nézett le a lényre, mintha a támadás részben jó dolog lett volna. Ki ő? Az Istenért, mégis mi folyik itt? Meg akarta tőle kérdezni, de nem tudta kipréselni a szavakat. Gyökeret vert a lába. Megdermedt. Támadás alatt régen is gyáva volt, mindig is az lesz. Akkor talán a tudatalattija akarta, hogy lássa ezt? Talán. De látta, az álom mégsem ért véget. - Most már felkelhetsz – szólalt meg a férfi anélkül, hogy ránézett volna, de úgy vélte, egy mosoly-félét látott a szája sarkában. – Van egy táska az éléskamrában. Mi lenne, ha felpakolnál némi eleséget, míg én elintézem a másik dolgot? Amikor elfordult, Reda lassan talpra állt és hirtelen azt kívánta, bárcsak egy csordányi rózsaszín elefánt törtetne be a törött ablakon, amikre rámutathatna. Ha! Én megmondtam. Ez egy álom. Hallucináció. Akármi. Csak az számít, hogy ez nem történik meg igazából. Csupán a fejében létezett.
Csakhogy egy darab rózsaszín elefánt sem jelent meg. Ami annyit tesz, hogy maradt neki a büdös, halott óriás kettővel több fejjel, meg egy igazán dögös fickó, aki a fejébe vette, hogy elmennek valahova. MacEvoy, ha egyszer végzek veled azt kívánod, bárcsak ingyen postáztad volna el nekem azt az átkozott könyvet, gondolta. Utána, mivel egy jó ok se jutott eszébe, hogy ne tegye, elindult, hogy elpakoljon egy kevés élelmészert. A táska egy egypántos hátizsáknak bizonyult, az eleség pedig főleg zsemléből, szárított fehérjéből—nem kérdezett, nem is akarta tudni—és különféle magvakból, rágcsálnivalóból állt. Elpakolta mindazt, amit felismert nagyjából, inkább a hasonlóságokra igyekezett koncentrálni, semmint számba venni a különbségeket. Az agya azonban folyamatosan leltárt vezetett, amitől a gyomra egyre erősebb görcsbe rándult. Egész idő alatt teljesen tisztában volt Dayn jelenlétével is, aki felvett egy pulóvert, majd egy nehéz bőrkabátot, egy másik hátizsákba belepakolta a nyílpuskáját és a nyilakat, felcsatolt egy keskeny bőrövet, melynek oldalán szokatlanul rövid kardok lógtak, másik felén pedig apró erszények. Mikor Reda befejezte a pakolást, Dayn egy lötyögő, kifli alakú bőrerszényt vetett át a hátán, hátrapillantott a lányra, majd bólintott. De úgy tűnt, nem vár választ, mert pillantását máris a felborult kanapé felé fordította, a törött éjjeliszekrényre, a romos ablakra és a szétszóródott különböző dologra, melyek az életéről árulkodtak: egy napló, melyet mintha nejlonba csomagoltak volna, csakhogy nem az volt, egy halom érdekes kő egy befőttesüvegben, egy óriási agancs, melybe egy gyönyörű mén képét vésték, de csupán félig készült el. És mialatt Dayn a szobát nézte, Reda őt figyelte. Modern ruháiba burkolva és ősi fegyvereivel úgy is festhetett volna, mint aki lekéste a Halloweent. Helyette viszont úgy tűnt, teljességgel kényelmesen érzi magát a bőrében és halálosan szakszerű—melyet a hatalmas óriás hullája is bizonyított. Képtelen volt levenni róla a szemét. Dayn hirtelen az ajtó felé fordult. – Menjünk!
Reda megvetette a lábát. – Hová? – Ezt a két szót sikerült először kiejtenie a támadás óta. Lehet, hogy az agya zakatol, de a teste javarészt még mindig párába burkolózott. Mindig így történt, ha átment a húzdössze-magad-és-halj-meg módba. Dayn a halott lény felé intett a fejével. – Ez egy ettin volt, ami nem őshonos ebben a birodalomban. Bizonyára a királyságból érkezett, ami azt jelenti, az örvény megint kinyílt. Ami azt jelenti, mennünk kell. Most! Örvény? Birodalmak? Hogy képes nyílpuskával és karddal a kezében olyan dolgokról beszélni, melyek a sci-fi kategóriájába tartoztak? Semmi értelme nem volt. Hát persze, hogy nincs, mondta a racionális énje. Ez egy álom, vagy egy hallucináció, vagy valami olyasmi. De, mivel a háromig számolás nem ért semmit, talán ez az örvény majd fog. Ezért bólintott, követte őt a kunyhó elé, csizmája alatt csikorogtak az üvegszilánkok, azután pedig visszhangot vertek a lefelé vezető, rövid úton. - Erre – mondta a férfi, és egy széles ösvény felé terelte. Lehelete párát képezett a levegőben. – Ha visszamehetünk a köveken keresztül… Picsába! – Lesütötte a tekintetét. – Nem ragyog. - Ami azt jelenti…? - Az örvény már eltűnt. – A lányra pillantott. – Te tudod, hogyan idézetsz meg egy másikat, ugye? - Én… - A konyhájában örvénylő szélre gondolt, a varázsigére, amit az édesanyja tanított neki. – Aha. - Akkor menjünk. Ha sietünk még az előtt eltűnhetünk, hogy a falka ideérne. – De csak néhány lépést tudott tenni, mielőtt egy farkas éles, földöntúli vonítása hasított volna a tiszta éjszakába, valahonnan a közelből. Először egy, majd egy újabb és egy újabb csatlakozott hozzá, harmonikussá duzzasztva a hangot, majd kórussá, mintha szándékosan énekelnének együtt.
A lány hátán borzongás futott végig a hangra, ami vad volt, kegyetlen és kísértetiesen gyönyörű. Ugyanakkor ideges lett, bőre libabőrössé vált. Dayn megállt az ösvény közepén. – Fenébe, máris elkéstünk vele, hogy megelőzzük őket, és igazán nem akarjuk megzavarni a vérhold szertartását. – Megtorpant, és gondolkodott. – Mivel ma este nem akarok összefutni velük, különösen nem veled együtt, muszáj elrejtőznünk valahol, ahol nem láthatnak meg. – A kunyhóra pillantott. - Ne ott – mondta gyorsan Reda. Dayn bólintott, majd oldalra mutatott, ahol a fák egy nedves, köves hegyre vezettek fel. – Van ott egy barlang, amit néha használok. Egy vagy két óráig rendben leszünk ott. - Egy barlang – ismételte Reda, a jelek szerint csupán két szót volt képes összefűzni egyszerre, lehetőleg mindegyik csak egy szótagú. Hirtelen élesen tudatára ébredt az ingén áthatoló hidegnek és a könnyű bőrnek, ezért szorosan átkarolta magát. Ez nem történhet meg; mindez túlságosan valótlan. Mégis, különös módon Dayn sokkal életszerűbbnek tűnt számára, mint nagyon régóta bárki más. Fényes volt és élénk; vonzotta a szemét, bámulni akarta, meg akarta érinteni. Mintha szikrákat érzett volna a bőre alatt, mikor megcsókolta a kezét. Mi történne, ha az ajkán csókolná meg? Mi lenne, ha többet tenne? Koncentrálj! Hagyd abba a kivetítést! Ki kellene jutnod innen, nem pedig ábrándozni. - Tessék! – Dayn beletúrt a hátizsákjába, és kihúzott egy másik pulóvert. – Gondolom, jól esne egy újabb réteg, hacsak a kabátod nem egy olyan különleges darab, aminek igen vékony a bélése. - Nem olyan. – Kibújt a bőrből, és elvette tőle a pulóvert. Sötét színű, vastag és pihekönnyű volt, szinte légies, az anyagnak pedig enyhén recsegő hangja volt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy a gyapjú egyfajta álomverziója lehetett. Reda úgy érezte, mondania kell valamit, ami nem csupán két szótagból áll, így talán elűzheti azt a különös érzést,
ami a férfi ruháinak viselésétől támadt benne, ezért megszólalt. – Oké, tehát kardot hordasz, de ismered a Thinsulate-et. Mi folyik itt? Dayn habozott, majd azt felelte. – Volt néhány átutazó a te világod és e között, így a technológiátok némelyik része átszivárgott, majd úgy módosították, hogy itt is működjön. Én a királyságból származom, ami tiszta mágia. Ezért a kard. - Van valami azonos a te birodalmadban és ebben? – Húzta az időt, olyan dolgokról kérdezett, amikben nem is hitt, mert szexuális jellegű álmai voltak a férfiról, miközben az itt várt a felbukkanására, hogy elvezethesse valahová. Nem akarta a pulóverét viselni. De mégis megtette, mert dermesztően hideg volt, és a pulóvernek olyan illata volt, mint a férfinak—fenyő, moha és menta keveredése. Tényleg megőrülök, ugye? A gondolatra a félelem újabb hulláma öntötte el. Dayn arra nézett, ahonnan az üvöltéseket lehetett hallani. – A dolgok sokkal bonyolultabbak az én világom és az övék között. És mennünk kellene, mielőtt még a falka néhány felderítője meglát minket. - Bocsánat. – Visszatartotta a lélegzetét, felvette a pulóvert, és lesimította gömbölyded testén, ahol váratlanul rásimult otromba vonalaira. De ez sem érdekelte, mert máris melegebbnek érezte magát, szinte már megsült. Halkan felsóhajtott, és azt mondta. – Óóó, igen. Ez jó. – Nem engedte meg magának, hogy összehúzza magát alatta, mégcsak azt sem, hogy mélyebben beszippantsa az illatát, ezért bólintott. – Oké. Mutasd az utat. Dayn torkából halk hang tört elő, megigazította terhét, majd letért az ösvényről, és bement a holdfénnyel pettyezett erdőbe. Bizonyára volt valamilyen ösvény; nem látott semmilyen jelzést, de a legkisebb erőlködés nélkül vezette őt fel a nedves, sziklás lejtőn, szinte csendes lépteitől Reda úgy érezte, hangos és ügyetlen. Tíz, talán tizenöt perccel később Dayn jelezte, hogy csatlakozzon hozzá a széles, lapos szirten, mely egy szinte háromszög alakú barlang szája közelében állt.
- Várj itt. Van némi fényem meg más holmim odabenn. – Eltűnt a sötétségben. Pillanatokkal később halovány fény gyúlt életre odabenn, és kiszólt. – Gyere be! Reda lehajolt, hogy kövesse, és körülbelül a közepén talált rá guggolva egy alacsony alagútban, mely két deszka formájú sima, likacsos kő összedőlésénél lett kialakítva. Tenyerében egy kicsi, négyszögletű egységet tartott, ami kékes-fehér fényt bocsátott ki magából, és halkan zümmögött a háttérben. - A wolfynok nem jönnek fel ide – mondta. – Miután végeztek a szertartással, az éjszaka hátralévő részében az alföldön rohangálnak. A hold ideje, tudod. De a lány csak egy részét hallotta, mert abban a pillanatban, hogy a férfi kiejtette a „wolfyn” szót, a lány gyomra összezsugorodott, mert eszébe jutott a faragás és az alattomos, gonosz lény, ami elcsábította Piroskát. Leereszkedett a férfival szemben, hátradőlt a falhoz, és szédülni kezdett. – Azok ott wolfynok voltak? Dayn bólintott. – Te vérfarkasnak neveznéd őket. Alakváltók. Emberek. Farkasok. És oda-vissza. – Elhallgatott, és a kis fényt babrálta. – Nem tudom, hogy milyenek a legendák ott, ahonnan te jössz, de itt nem kell tartanod tőlük. Nagyon jól bánnak a vendégekkel a saját birodalmukban. Ez része a hagyományoknak, melyek szerint élnek. Reda szíve olyan keményen kalapált, hogy megfájdult a mellkasa, lába és karja bizsergett a közelgő pánikrohamtól. Nagy levegő. Fújd ki, mondta magának. Meg tudsz birkózni vele. A wolfynok csak a hallucináció részei. Nem bánthatják, nem tudják rákényszeríteni, hogy behódoljon nekik szexuálisan, hogy majd aztán felfalják mikor más vágyaikat kielégítették. Egyelőre csupán háttérzajok. Ráadásul az édesanyja történetei arról, hogy fiatal lányokat rabolnak csupán egy allegória volt arról, hogy ne adja fel túl korán, vagy ne adja magát oda a rossz férfinak. Ugye? Lélegezz. Ne veszítsd el a fejed! Ez a férfi nem az ő álomhercege, és nem egy másik birodalomban van. Még csak nem is az ő pulóverét
viseli, még akkor sem, ha most sokkal melegebbnek érzi magát mind az extra réteg, mind a kis barlang bensőségessége miatt, amitől a térdük egymáshoz ért, teste pedig éberségtől vibrált. Zakatoló elméje csupán rémült, zavarodott és bosszús, de a teste tökéletesen tisztában volt a férfival. Mikor hátradőlt, így ő is a sziklának vetette a hátát, mozdulatai irányítottak voltak; miután elhelyezkedett megdermedt, szinte úgy tűnt, levegőt sem vesz. Úgy mozog, mint egy harcművész, gondolta Reda… Vagy inkább, mint egy ragadozó. Egy vadász. A felismerés sokkal jobban felkavarta, mint kellett volna, és azon kapta magát, hogy számba veszi az apró részleteket. Mint mondjuk arisztokratikus orrát, melyben volt egy apró görbület ott, ahol eltört és kissé ferdén forrt össze, elegáns, hosszú ujjú kezét, melyek ugyanakkor kérgesek voltak a kemény munkától. Benz azzal szokta ugratni, hogy genetikai mérnökre lesz szüksége, hogy megalkossa a tökéletes férfit, mert mindent egyszerre akart: értelmet, együttérzést, becsületet és romantikát egy munkás erős, izmos testében. És nem ragadtatta el magát, mert ez lett volna az élő megfelelője favágó hősének… Úgy, ahogy az előtte ülő férfi is, aki kifelé meredt az éjszakába. Csakhogy ő nem igazi, ugye? Emlékeztette logikus, racionális énje. És a testében pulzáló, zümmögő forróság is alábbhagyott, mert igaza van. Az agya tréfát űz vele, csak úgy, mint mikor kisgyerek volt és azt hitte a mamája suttog neki, ő küldte ki az erdőbe, hogy válaszokat keressen. Nem volt szüksége a pszichológusra, hogy megmondja ezt neki. El kell menned az örvényhez, emlékeztette a logikus oldala. Azt mondta, az az út vezet haza. És, ha az agya ilyen mélyen belemerült az illúzióba, akkor az illúzió szabályai működhetnek. Talán. Remélhetőleg. De azon a helyen, ahol az örvény megjelent most nyüzsögtek a wolfynok, és … várjunk csak! – Ha a wolfynok ártalmatlanok, akkor miért rejtőzünk idefenn?
A férfi egy ideig csak nézett rá, mintha a mentális állapotát igyekezne felmérni. Vagy talán azon tanakodott, mennyit mondjon el neki. – Van némi ügy közöttem és a falka vezetője között. Az évnek ezen szakán eléggé el tudnak szabadulni az indulatok, így azt hiszem jobb, ha kitérünk egymás útjából. - És? – kérdezte, mikor a zsaru-ösztönei elárulták, hogy többről szólt a dolog. Dayn fészkelődött, kinyújtóztatta a lábát a lányé mellett, szinte egymáshoz értek. Reda kopott farmerja a férfié mellett kiemelte az anyag közti különbségeket, ami eddig csak enyhe volt, most szinte ordított, miközben a férfi folytatta. – Emlékszel, hogy azt mondtam, kissé bonyolult a helyzet az én birodalmam és a wolfynok világa között? Nos, volt egy háború. Még azt sem tudom igazán, miért kezdődött—itt mintha senki nem tudná, és már nagyon régen volt. De könyörtelen, véres csata volt, és egészen addig véget sem ért, míg a királyság néhány mágia-használója, az Ilth össze nem fogott, és meg nem változtatták az örvények természetét, így ha egy wolfyn átkeveredik a királyságba, a farkas alakjában ragad, képtelenek visszaváltozni vagy varázsolni, hogy hazatérjenek. A végén még emberi gondolataikat is elveszítették, elvadultak. – Szünetet tartott. – A wolfynoknak sikerült egy hárítóigézetet létrehozniuk, de addigra felfedezték az emberek világát, és lenyűgözte őket a tudományotok. Az elmúlt néhány generáció alatt—és az én népemnek elég hosszú generációi vannak—a kapcsolat arra a néhány wolfynra összpontosult, aki felénk keveredett az örvény miatt, és nem bírt a hárító igézettel, valamint az időnkénti vendégekre ezen az oldalon, mint amilyen én is vagyok. Valójában a királyságban az emberek már nem is hisznek a birodalmak közti utazásban—legendává változott, ahogy a wolfynok alakváltó képessége valamint az, hogy képesek gyönyörű nőket megigézni.
Remegés futott végig Reda gerincén, ahogy a hallucináció hirtelen kényelmetlenül sok részletet nyert, melyek illettek az általa ismert történetekhez. – Megtehetik? Úgy értem, megigézhetnek nőket? Dayn megrázta a fejét. – Nem tennék ezt egy vendéggel, még a hold idején sem. A hagyományok nagyon szigorúan fogják mikor és hogyan lehet a megigézést használni. Ami nem volt egészen „nem”. Vagyis, a wolfynok általában véve toleránsak, sokkal jobban szeretik az embereket a királyságbeliekkel szemben, és a királyságban vannak olyan vérvonalak, melyek a látni-ésmegölni elv alapján élnek. - Vagyis ezért nem akarod, hogy tudják, herceg vagy – mondta Reda, és eszébe jutott Dayn korábbi megjegyzése. Aztán egy félig hisztérikus nevetés tört fel belőle figyelmeztetés nélkül, a torkára forrt, és azzal fenyegetett, hogy zokogássá válik. – Herceg vagy – ismételte. – Hát persze, hogy az. - Szokott elbűvölő hercegekről, tündéri hercegnőkről és mágikus kalandokról álmodni, szóval talán nem is olyan meglepő, hogy az elméje most visszatért ehhez, az általa elképzelt férfit nem csupán a favágóvá változtatta, hanem jóképű herceggé is. A kezébe temette az arcát. – Nem vagy valóságos. Ebből semmi nem valóságos. Tűnj el, és hadd ébredjek fel az igazi ágyamban, az igazi életem közepén. – Enyhe, vágyódó húzást érzett, mikor arra gondolt, hogy hátra hagyja az álmot, ez pedig nem jelenthet jót. - Csak örvény-betegség – nyugtatta a férfi. – Ne aggódj. Csak lazíts—hamarosan mindenre emlékezni fogsz. Reda felemelte a fejét, és dühösen rámeredt. – Nem felejtettem el semmit, a fenébe is! A nevem Reda Weston, az apám Michael Weston őrnagy, az anyám neve pedig Freddy volt. Látod? Sehol egy lyuk. Sehol egy fekete folt. És ez nem a valóság! - Az Istenekre és az Abyssra, ez a valóság! – Düh árnya jelent meg a tekintetében, ami igen zöldnek hatott a sápadt fényben. Hangjában halovány élt lehetett kivenni. – És akkor is valóság lesz, akár elhiszed, akár nem, szóval mi lenne, ha végre abbahagynád ezt az „Isten a
tudomány” emberi dumát, és esetleg megfontolhatnád, hogy mindez valóban megtörténik, és okkal vagy itt? Mert, hacsak nem segítesz nekem, emberek fognak meghalni. - Én… - Egy pillanatig Reda csak nézte őt, torka kiszáradt. – Mi van? - Emberek. Fognak. Meghalni – ismételte Dayn, összeszorított fogai közt szűrve a szavakat. – A következő hetvenkét óra alatt vissza kell jutnom valahogy Castle Island-re, és neked kellene segítened. Redának elszorult a torka, de akkor is kipréselte magából. – Még sosem hallottam Castle Island-ről. – Aztán meglátta a szemét, és feltartotta a kezét. – És, ha már megint azt mondod, hogy örvénybetegség, akkor sikítok. Dayn arckifejezése megenyhült. – Oké. Legalább figyelsz rám. - Én… - Reda megrázta a fejét. – Nem tudom, mi vagyok, azonkívül persze, hogy rémült és zavart. Mi folyik itt? Mi van Castle Island-en, és miért kell ott lenned? És én miért vagyok benne? – Ez amúgy sem számít. Ez csupán egy illúzió. - Nem tudom, hogyan szerepelsz benne, komolyan, és azt sem, miért. De mesélhetek neked Castle Island-ről. – Megvárta, hogy a lány bólintson. Mikor megtette, bánatos, keserű kifejezést öltött, és belekezdett. – Volt egyszer egy herceg, aki azt hitte, az egész világnak körülötte kellene forognia… - A lány ereiben megfagyott a vér, mikor Dayn elmesélte, hogyan támadta meg az otthonát egy gonosz mágus, hogyan varázsoltak a szülei egy igézetet, hogy megmentsék őt meg a testvéreit, mely aztán mégsem egészen jól sült el, mert a kastélyhoz kötötte őket, és átkot bocsát a királyságra, ha nem térnek vissza időben. Elismételte az üzenetet, amit apja szelleme mondott neki, hogy várjon a vezetőjére, és, ha megérkezik vissza kell érnie a negyedik éjszakára Castle Island-re, hogy csatlakozzon a testvéreihez, és megöljék a mágust. Elhallgatott, arca beesetté vált. – A következő, amit tudok, hogy itt ragadtam a wolfyn birodalomban, próbáltam átkozottul elhitetni velük, hogy elvesztettem az emlékeim az örvényben, így nem
fognak rájönni, hogy a királyi család tagja vagyok… közben pedig mindvégig arra vártam, hogy megjelenjen a vezetőm. Aztán, úgy egy hete kezdődtek ezek a furcsa álmok. - Álmok – suttogta a lány, testét hirtelen forróság öntötte el. Dayn bólintott. – Láttalak, Reda. Láttam az arcodat. A szemedet. A mágia tett róla, hogy felismerjelek, mikor megérkezel. Reda nyughatatlanul fészkelődött, elvette a lábát az övé mellől. – Nem létezik olyan, hogy mágia. - Lehet, hogy a te világodban nem. De az enyémben igen. A pulzusa hangosan dübörgött a fülében. A részleg agyturkásza mondott valamit a kórházi ellátásról, de a végén aláírta a járóbeteg programot egy intenzív kezeléssel, melyek naponta kezdődtek, és azóta fokozatosan csökkentek. Most azon töprengett, talán ez hiba volt, akár tette a gyógyulási folyamatot, akár nem, még önmagát is becsapva, egészen mostanáig. Vajon egy kórházi szobában van, és üresen bámul kifelé az ablakon, miközben az agya szabadon száguldozott? Pánik ütötte fel a fejét a mellkasában, próbálta elképzelni, de nem ment, próbált kapcsolatot teremteni az „igazi” elméjével valahol máshol, de arra sem volt képes. A barlang, a férfi és a történetei tökéletesen valósnak hatottak. Ami azt jelentené… - Nem – mondta, és egy félig görnyedt, guggoló pozícióba tornázta magát, mert a barlang csak ennyit engedett, és ettől csak csapdába esettnek és mókusszerűnek érezte magát. – Ez nem… Én nem vagyok a vezetőd. Valami hiba történt. A férfi még csak egyetlen izmát sem mozdította, csak követte őt a tekintetével. – Mikor magadhoz tértél a kunyhóban, felismertél. Láttam az arcodon. - Én… - Álmodtam rólad, vágytam rád, elképzeltem, hogy te vagy mindaz, amit nem találtam a húsvér férfiakban. – Oké, talán volt néhány álmom, de nem szólt semmi arról, hogy vezetnem kell téged bárhová is. – Nem említette, hogy forróságban úszott, mikor felébredt, zavart és magányos volt. Egyértelmű, hogy az álmaik teljesen eltérőek voltak: ő a
szerelem megtalálásáról álmodott; a férfi meg arról, hogy megmenti a népét. Talán azt akarta a tudatalattija, hogy ezt lássa? Hogy túlságosan elmerült a saját problémáiban? Ez kissé túlságosan illett rá, ezért felkavarodott a gyomra. Keményen a hasára szorította a kezét, és azt mondta. – Muszáj… tudod. Kimennem. A férfi röviden, segítőkészen megfogta a kezét. – Menj ki hátul, és maradj a közelben. Van egy fűzfaliget a kövek másik oldalán, és nem akarsz a fűzfákkal kötekedni. Reda nem kérdezte, miért, nem akarta tudni. – Pár perc és jövök. Azt hiszem, csak egy kis levegőre van szükségem. – És egy kis távolságra, ahol nincs jelen a férfi, hogy minden percben emlékeztesse rá, milyen régóta volt már érzéketlen, hogy csak sodródott az árral, fogságba került a saját kis világában. A barlangon kívül a levegő hideg volt, tiszta és néma, a korábbi üvöltések közül egyet se lehetett hallani. A hatalmas hold világította neki az utat, ahogy a köveken haladt, és kikerült Dayn látószögéből, mintha egy helyet keresne, hogy könnyíthessen magán. Aztán, miközben szíve őrült iramban vert, a félelem pedig égette a torkát, megpördült és lerohant a dombon, botladozó sietségében végig azon igyekezett, hogy elérje a köveket és itt hagyja végre a hallucinációt, mielőtt még valami ostobaságot tesz… Mondjuk, elhiszi. Reda nélkül a barlang hűvösebbnek hatott, és már nem volt olyan érdekes sem, eltűnt az erőteljes, sűrű energia, ami gyakorlatilag ott vibrált körülötte. Ugyanakkor pokolian nyugodtabb is lett. Dayn lassan kifújta a levegőt, azt mondogatta magának, minden rendben lesz. Működni fog. A lány végre úgy tűnt, kezdi megfontolni, hogy nem valamilyen különös, gondosan kidolgozott álom foglya, és amint ezen túljutnak biztos volt benne, hogy felszínre törnek a lány emlékei, és képes lesz vezetni őt. Legalábbis az Abyss-ra remélte, hogy működni fog. Kezdett attól tartani, hogy talán mégsem, mert elég különös választás egy ember, mint vezető, aki irányítja majd Elden
mágikus birodalmán át. Pontosan emiatt gondolt arra, hogy talán a mágus varázslata az igézet ezen részét is tönkretette. Nem a lány volt sérült; valójában éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a lánynak voltak valamilyen emberi sejtései és babonái, ha a mágiáról van szó, valamint láthatóan támadás alatt elkerekedik a szeme és katatón állapotba kerül, de vonzotta, szólította. A karcsú, tartózkodó wolfyn nőstényekkel ellentétben, akikkel az elmúlt két évtizedet töltötte, a lány szilárd volt, gömbölyded, érzelemi tisztán kivehetők voltak szív alakú arcán. Azon kapta magát, hogy a szemébe néz, mely otthona mélykék egére emlékeztette, sütkérezett a hangjában, mely édes, gyengéd és tökéletesen nőies. Pontosan ezért van, hogy nem csak a lánynak volt szüksége néhány pillanatra egyedül. Mert uralkodnia kellett magán, muszáj valamiféle távolságot nyernie. Ez nem arról szól, hogy ő férfi, Reda meg nő; hanem arról, hogy haza kell vonszolnia a seggét, és el kell intézni az elintéznivalót. Aztán ismét a birodalom hercege lesz, mindennel együtt, melyet a cím jelentett. Ami azt jelenti, semmi előnye nem származik belőle ha észreveszi, hogy állt a pulóvere a mellén és a csípőjén, az pedig, ahogy a lánynak kihagyott a lélegzete, mikor rajtakapta őt, hogy bámulja elárulta számára, hogy a vonzalom nem egyoldalú. - Fontossági sorrend – mondta magának, a szavak visszhangot vertek az amúgy csöndes barlangban, a levegőben már nem hallatszott a farkasok üvöltése. A szertartás véget ért, vagyis itt az ideje, hogy Redával együtt visszatérjenek a kövekhez. Talán nem is kell, hogy a lány emlékezzen. Talán az, hogy ott van mellette majd garantálja, hogy az örvény igézete működik neki, mivel azelőtt nem sikerült. Felemelkedett előregörnyedt rákpozíciójába, mivel a barlang nem engedett neki mást, kiment és felegyenesedett, aztán halkan megszólalt. – Reda? Nem érkezett válasz, de a lány nem ment volna messzire, mivel ráparancsolt az elméjével, hogy maradjon a közelben.
Nem sokkal azután, hogy megérkezett a wolfyn birodalomba rájött, hogy elmének meggyőző ereje minden nőn működött, nem számít, melyik birodalomból jöttek. Mikor fizikai kapcsolatban álltak—ahogy az imént is, mikor megérintette Reda kezét—javaslatokat ültethetett a fejükbe, akár még utasításokat is. Így akadályozta meg, hogy Keely tudjon bizonyos dolgokról, amikről nem szerette volna, ha tudomást szerez, és kezdetben így vette rá Candidát, hogy védje meg—amíg rá nem jött, hogy mit csinál, és a torkának nem ugrott. Ezek után mindent elmondott neki, és a lány ahelyett, hogy megölte volna úgy döntött, segít neki. És hála az égnek. Bár a falka bölcsasszonya nem tudta hazaküldeni, megadta neki az örvény igézetét, újabban pedig olyan új mérgek kifejlesztésén dolgozott, melyen szerinte a sötét mágia teremtményei ellen is működnének, mint mondjuk a Vérmáguson. Sőt, a nő segített neki rátalálni elméje képességének határára a wolfyn birodalomban, és bár rájöttek, hogy nem tud egy nőt rávenni olyanra, amit ellenez, ahogy azt sem tudja megakadályozni, hogy megtegyen valamit, amit nem akar, képes befolyásolni más, kevésbé végleges érzelmeket. Ezért nem tudta rákényszeríteni Redát, hogy nyíljon meg előtte—túlságosan ellene volt. De, mivel nyilvánvalóan félt a wolfynoktól, és kezdett felengedni mellette, engedelmeskedne az utasításának, hogy maradjon itt. A közelben kellene lennie. Csakhogy nem volt. Dayn halkan szitkozódott, egyre idegesebb lett, mikor sehol nem látta őt, egészen a fűzfaliget széléig sétált, ahol a föld kezdett lankásodni. Aztán visszament, megkerülte a barlangot. Aztán rátalált a lány nyomára, mely visszafelé haladt a lejtőn, egyenesen a kövek felé tartva. - Kurva életbe! – Alábecsülte a lány mentális erejét, a meggyőződését, és az eltökéltségét, hogy megszabaduljon attól, amit illúziónak vélt. Visszabotorkált a barlangba, felkapta a csomagjait és a fegyvereit, és pokolian remélte, hogy nem követett el az imént végzetes
hibát. Ami még ennél is rosszabb, miközben rohant lefelé a hegyről, fákkal övezett kunyhója mögött a horizont ragyogni kezdett. Gyomra elnehezedett. Kurvára el fog késni. Moragh a kövek gyűrűjének közepén állt, hátra vetette a fejét és elégedetten felnevetett, mikor egyik kőről a másikra kék szikrák kezdtek pattogni, a szél felkapta a haját, és az arca körül legyezgette. Felemelte a hangját, hogy a szikrákon és a pattogáson túl is hallani lehessen, és felkiáltott. – Ó, szentséges sötét Istenek, tudtam, Nasri! Mindig is tudtam, hogy Ilth könyve valóban létezik! Vitatkozott a mágus úgynevezett tudósaival, akik a szöveget vagy kitalációnak, vagy az Istenek és az Abyss eretnek értelmezésnek ítélték. Persze, semmi nem történt, mikor kipróbálta a két legegyszerűbb varázsigét, de azt nem tudta, hogy a helyszín is számít. Bár elég logikus, hogy a birodalmak közti távolság bizonyos pontokon vékonyabb, az őket összekapcsoló mágia pedig erőteljesebb. Az elveszett herceg varázsigéje hozta őt a jó helyre, a megfelelő időben, valamint az örvény kavargása miatt jutott eszébe, hogy ki kell próbálnia az első igézetet a kettő közül, melyeket megtanult. Akkor működött, most pedig megint. A saját örvénye ébredezésének volt szemtanúja, amit irányíthatott. - Most már hazamegyünk, Moragh úrnő? – kérdezte Nasri a körgyűrűn kívülről, kezével tartva az túlélő ettin láncait, ami még mindig ostoba módon a testvérét kereste. Elismeri, mindkét lényt a hercegre kellett volna uszítania, hogy bizonyos legyen a halálában. De nem jött rá azonnal, hogy valami ebben a birodalomban—egek, egy másik birodalomban van—tompítja majd az apja varázsigéjével való kapcsolatát, és ezáltal nem fog tudni a nyomára akadni az állókövek közvetlen közelén kívül. De nem számít, mert hirtelen új és csodálatos lehetőségek nyíltak meg előtte. - Igen és nem – felelte Nasri kérdésére. – Haza kell térnem, hogy magamhoz vegyem Ilth könyvét. – Szíve hevesen dobogott, mikor arra
gondolt, hogy megszerezheti a könyv erejét—nemcsak birodalmak közti utazásra alkalmas igézeteket tartalmazott, hanem megidéző varázslatokat is, melyen erősebbek mindennél, amit a királyság évszázadok óta látott, erőátviteli igézeteket—a lehetőségek szinte korlátlanok. – Magammal viszem az ettint, így nem okoz neked gondot, aztán bezárom magam mögött ezt a portált, hogy a herceg ne követhessen. – Ez volt a második igézet, amit megjegyzett. Az, hogy bezárja ezt a szóban forgó portált, még nem fogja csapdába ejteni a herceget a wolfyn birodalomban—valószínűleg más helyeken is lehet örvényeket kelteni—de le fogja lassítani, és ezzel elég ideje lesz ellopni a könyvek azoktól a tudósoktól, akik kigúnyolták, mert hitt benne, hogy valódi. A gnóm szeme elkerekedett. – És én, úrnőm? Moragh elégedetten látta, hogy az örvény hamarosan kiteljesedik, kilépett a kövek közül, egy háromszavas paranccsal megdermesztette az ettint, majd figyelmét Nasri felé fordította, aki elhátrált néhány lépést, mikor azt hitte, a nő nem látja. És bár már régen nem bírt számára vonzerővel, a gondolatára annak, amit tenni készült, másodlagos szemfogai könnyedén megnyúltak, apró szúrásnyi fájdalommal törve át a bőrt, fájdalom, melyet imádott, majd a helyükre ereszkedtek alsó fogai mentén. Éppenhogy hozzáértek hegyes végükkel az ínyhez. - Különleges feladatom van számodra, Nasri. A férfi elsápadt az agyarak láttán, de a kényszer mélyen gyökerezett benne. Bár egész testében reszketett tőle, három remegő lépéssel előre lépett, felemelte a karját, és harapásnyomokkal pettyezett csuklóját, melyek különböző gyógyulási ponton voltak, felé kínálta. A lány előre siklott, és helyette a torkát ragadta meg, mélyen megharapta és tartotta, miközben a férfi vonaglott, a bér csodálatos áradata pedig lecsordogált a torkán. Most már létrejött a kapcsolat; új varázslat kelt életre, és megtalálta a férfi gyenge elméjét a sajátjával. Most pedig figyelj rám! Azt akarom, hogy tedd meg a következőt…
Reda nem sikoltott, de csak azért, mert megbénult, a földhöz tapadt a sűrű, sötét aljnövényzetben a tisztás szélén, ahonnan tökéletesen rálátott a sötét hajú nőre, aki apró, töpörödött szolgálójából táplálkozott, a vámpír ritmikus szívásának hangja keveredett az áldozat rémült nyafogásával. Az ebédje kikívánkozott. Ez a nő—ez a Moragh—egy vámpír. Te jó ég! Újra és újra nyelt, próbálta erővel visszatartani a hányást, miközben a kis férfi teste remegett, karja rángatózott a teste mellett, mintha le akarná küzdeni a nőt, de képtelen volna rá. Mint ahogy előtte is az ellenkező irányba akart rohanni, de ehelyett kinyújtotta a karját. Kényszer. Bájolás. Előbb a wolfynok, most meg ez. Ennek a birodalomnak minden lénye képes volt az akaratát rákényszeríteni másokra? Ki kell jutnom innen, gondolta, közben lélegzete a tüdejében szakadt. Azt szeretném, hogy minden újra normális legyen. Be kell jutnia abba az örvénybe, és most kell megtennie, míg a vámpír el van foglalva. De képtelen volt moccanni. Ne most, könyörgött a testének. Kérlek, ne most dermedj meg nekem! De képtelen volt összeszedni az erejét, hogy felálljon és az állókövekhez rohanjon, még csak a lábujját se tudta megmozdítani. Már megint teljesen megbénult. Mozdulatlan. Hasznavehetetlen. Csak nézhette, hogy a vámpír elengedi a kis fickót, aki meginog a lábán, torka csupa vér. Tekintete üveges és a semmibe révedt, hangja monoton, mikor megszólalt. – Meg fogom keresni a falkát. Elbotladozott, érintővonalban az erdő felé indult, mintha egyáltalán nem érdekelte volna, hogy vér folyik le a mellkasán. A vámpír apró mosolyra húzta véres ajkát, és figyelte, ahogy távozik. – Én nem aggódnék. Azt hiszem, nagyon hamar rád találnak. – A holdfény megcsillant az agyarain, mikor rémes, tiszta mosolyra húzta a száját. Aztán elfordult, felkapta a szörny láncát a földről, és bevezette őt a kövek gyűrűjébe. Az örvény felüvöltött, majd eltűntek.
Abban a pillanatban, hogy köddé váltak, Reda bénultsága is semmivé lett, talpra ugrott és a kövek felé rohant, szíve kalapált, ahogy elüvöltötte az igézetet, mely ebbe a káoszba taszította. Csupán néhány lépésre volt, mikor Dayn kirobbant a fák közül, és azt kiáltotta. – Reda, várj! Habozott, és hátrapillantott a válla felett. És amint ezt megtette, csattanó hang töltötte be a levegőt, az örvény összeomlott, és végleg eltűnt. Másodpercekkel később fényes, borostyánszínű villanás követte, majd teljesen kihalt lett minden. – Ne! – Átrohant a köveken, egyenesen középre. – Várj, ne! Vigyél el! - Reda, hagyd abba! – Dayn megragadta a karját. – Elég! Már vége. Elment. - Nem! Le fogja zárni. Ne hagyd, hogy lezárja! – Bár a szíve mélyén már tudta, hogy túl késő, a férfi karját ütötte, próbált megszabadulni nem csupán tőle, hanem ettől az egész rémes helytől is a vérfarkasokkal, vámpírokkal és háromfejű szörnyekkel. Aztán, mikor ez nem működött, a férfi karjába omlott, megragadta a kabátját, a szemébe nézett, és azt kiáltotta. – Láttad? Láttad…? A lány szavai elhaltak, mikor a férfi áthelyezte a karját, testük egymáshoz simult, és hirtelen feltűnt neki, hogy a férfi kemény, felizgult, ragyogó szemét az övébe fúrta. És bár az időzítés és a hely tökéletesen alkalmatlan volt, forróság támadt benne, elárasztotta az ereit. Lélegzete elakadt, a férfihoz feszült, ívbe feszítette a hátát, Dayn pedig lehajtotta a fejét… ajka szétnyílt… És a holdfény megcsillant két hosszú, görbe szemfogán, melyek addig nem voltak ott.
Negyedik fejezet Dayn az egyik pillanatban még Reda ajkára tapadt, fejében semmi más nem létezett, csak: Szükség. Vágy. Most. A következőben Reda felsikoltott, elhúzódott tőle, arca hamuszürkére változott a döbbenettől, szája rémülten elnyílt O-t formázva, és azt suttogta. – Nem. Te jó ég, nem! Te… Dayn meglepetten fúj visszavonulót. – Reda, mi… - Aztán érezte, hogy ajka átsiklik másodlagos szemfogain. Teljesen kibújt, másodlagos szemfogain. Azokon, amik jóval nagyobbak voltak, mint a boszorkányé, és pontosan ugyanazt a célt szolgálják. – Ó, francba! Várj. Meg tudom magyarázni. – Tett a lány felé egy lépést, és kinyújtotta a kezét. – Ez nem… A lány azonban kiakadt és rohanni kezdett, úgy iszkolt be a legközelebb eső fák közé, mint egy vadnyúl, emiatt pedig távolabb került a kunyhótól és a barlangtól is. Dayn utána eredt, de hagyta, hogy a lány egérutat nyerjen, épp csak annyira mozgott gyorsan, hogy rajta tarthassa a szemét. Nem csak amiatt, hogy teret adjon neki, magának is szüksége volt rá. Mert hirtelen nem érezte magát jól az imént történtek miatt. Látta, hogy a vérszívó nő a gnóm nyaki vénájából táplálkozik, és majdnem az eszét vesztette. Vagy talán így is történt néhány pillanatra, mert csak ez lehetett a magyarázat arra, hogy megpróbálta megcsókolni Redát, mikor az agyarai szemmel láthatóak. – Várj – kiáltotta, és megnyújtotta a lépteit, hogy utolérje. – Kérlek, csak adj egy percet, hogy megmagyarázzam! Reda rémült pillantást vetett rá a válla felett, majd az őt körülvevő erdőt kémlelte. Az egyik oldalon könnyedebb talajt vélt látni, lekanyarodott abba az irányba, ahol az átlagos erdőbeli fák átadták helyüket a durván kör alakban elhelyezkedő, elszórt törzsű fáknak,
melyeknek a gyökerei egymást fedték, bonyolult mintában összefonódtak. - Reda, ne! – kiáltotta, és utána rohant. – Állj! Azok fűzfák! A terep nem biztonságos! De a lány csak ment tovább. Vagy nem hitt neki, vagy úgy vélte egy fa nem lehet rosszabb egy vámpírnál. Bevetette magát a ligetbe, átvágott a gyökerek hálóján, mintha nem is tűnt volna fel neki, hogy hirtelen milyen mély visszhangot vernek a léptei. Dayn átkozódva követte, közel maradt a bőrsimaságú törzsekhez, és átugrotta a robosztusabb gyökereket. A felszín olyan volt a csizmája alatt, akár a matrac, a kén-dioxid bűze felfelé szállt jelezve, hogy a liget teljesen érett volt. A húsevő fák gyökerei félretolták a földet, üreget formázva, melyben összegyűjtötték az emésztősavat. Reda túl későn értette meg. Hirtelen megállt egy hatalmas szülőfa közelében, kezét előre nyújtotta, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd egészen újfajta rémülettel fordult Dayn felé. Aztán lezuhant. - Ne! – Dayn az egyenetlen üreg felé lendült, megállt az utolsó, robosztus gyökéren, és köhögött a szétnyílt résből áradó, kénes bűz miatt. Összeszorult a gyomra. – Reda! Aztán—hála az égnek—egy csuklóvastagságú gyökér a gödör pereménél megremegett, és meghallotta a kiáltást. – Segíts! - Jövök! – Levette kardjának övét, a bőrhüvelybe dugott kardot a főfűz hatalmas törzsébe állította, olyan erővel, hogy a penge hüvelyestül, mindenestül belemélyedt. Aztán a markolatba kapaszkodva annyira kihajolt, amennyire csak tudott anélkül, hogy ő maga is leesett volna. Ami épp elég volt, hogy megpillanthassa a lány elkerekedett, rémült tekintetét, de nem elég, hogy megragadja. Kinyújtotta a kezét, és nyújtózkodott, hogy átszelje a távot. – Lassan mozdulj, és ne helyezd át a súlypontod, mikor a kezem után nyúlsz – utasította, hangja csikorgott a kéngőz égető ereje miatt. Már nem látta a lány arcát, nem látott semmit, csak a felé nyúló kezet. Lassan. Lassan.
A talaj megsüppedt és beomlott, mikor a kisebb gyökerek megadták magukat, leszakadtak, leszakadtak… Aztán Reda felsikoltott, felfelé lendült és megragadta a férfi csuklóját, mikor a körülötte lévő gyökerek lezuhantak. Dayn felhúzta, magához szorította, majd mindkettejüket a főtörzshöz lendítette; aztán megpördült, és a testével szegezte Redát a fához arra az esetre, ha még mindig menekülésen törné a fejét. Ehelyett Reda mindkét kezét bedugta a kabátja alá, átölelte, és markába szorította a pulóverét, miközben remegve, csimpaszkodva szorította arcát a mellkasához. Ha a dolgok Dayn világában az elmúlt néhány pillanatban a lehető legrosszabbak is voltak, most hirtelen nagyon, nagyon helyesnek tűntek. Tökéletesen illett hozzá a lány, felmelegítette azon a helyen, ahol a leghidegebb volt. Biztonságban van. Nem esett bántódása. És a karjában tartja. Ő a vezetőd, barom, csikorogta a józan ész nagyon emberszerű hangja. És emlékezned kéne az átkozott fontossági sorrendre. De a vezetője talán nem fontos? Fogalma sem volt, milyen szerepet kéne pontosan játszania Redának az utazásában, de kezdte gyanítani, nem olyan egyszerű, hogy a lány megmutatja neki, merre induljon. Egyelőre azonban elég az is, hogy a lány nem ejtette fogságba örökre a wolfyn birodalomban, nem zuhant a halálba. - Sss – mondta a lány halántékába, hagyta, hogy hajának finom virág- és fűszerillatának nőies szeszélye betöltse az orrát, olyan régóta nem volt része már hasonlóban. – Foglak. Minden rendben. A lány reszketeg levegőt vett. – De te, te… - Nem jelentek rád nézve fenyegetést, esküszöm! – Hátrahúzódott annyira, hogy kissé eltúlzott mosolyt villanthasson rá, csupán normál fogakkal. – Látod? Visszahúztam az agyarakat. Nem foglak megharapni, és nem tudlak átváltoztatni. Az emberi legendák tévednek, Reda. Esküszöm. Én csak másmilyen férfi vagyok.
Reda háta kissé meggörnyedt, bár nem engedte el Dayn pulóverét. – Az a nő. Moragh. Ő… - Megremegett, arca undort tükrözött. – Nem tudott elhúzódni. Akart, de nem tudott. A nő irányította. És aztán, utána… mintha a fejében lett volna. Pokolba! Dayn habozott, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, mert hirtelen vágyott rá—szüksége volt rá—hogy a lány megértse ezt az énjét. Átkozta a balszerencséjét, amiért a lány szemtanúja volt, ahogy az a boszorkány brutális, elmét és testet is érintő támadás keretében táplálkozott a torokból ahelyett, ahogy igazából történnie kellett volna, mint egyfajta kifejezése a… nos, a szerelemnek, de tényleg. Nagyot sóhajtott. – A vérivás örökletes tulajdonság, mint bármelyik másik, de egyben mágia is, ezérthát számtalan más, ö, jellegzetességgel jár együtt. A legtöbben erősebbek és gyorsabbak vagyunk az átlagnál. Gyorsan gyógyulok, különösen agyaras módban. Néhányunk képes tárgyakat mozgatni anélkül, hogy megérintené őket, és sokan képesek vagyunk egy bizonyos mértékig az elmetársalgásra. - Elmetársalgás – ismételte Reda, szeme karikás lett. – Úgy érted, agymosásra. Ezt csinálta vele a nő. - Amit az imént láttál olyasmi, aminek nem szabadott volna megtörténni. Egy vérivó normális esetben a csuklóból táplálkozik, vagy máshonnan, nem a torokból. Torokból csak a szerelmespárok ihatnak, egyetértésben, általában társak, mert ezzel kötelék alakul ki közöttük, egy teljesen más szinten ébrednek egymás tudatára. – Elhallgatott. – Igen, lehetséges az elmetársalgással megbűvölni valakit, ha a torokból isznak, mint az imént is láthattad. De ezt egyszerűen… nem teszik. Vannak szabályok. Etika. Dühítette, hogy fajtája egyik tagja összeállt a Vérmágussal, és nagyon zavarta, hogy az agyarai előjöttek, miközben nézte, ahogy táplálkozik. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Reda feltüzelte az érzékeit, és ettől sem lett jobb a dolog. Nem szabadna rá olyan értelemben gondolnia; nem teheti. Hát nem tanult semmit a múltbeli hibáiból?
- Te… meg tudsz bűvölni valakit így? Bár nagy volt a kísértés rá, hogy megrémissze a tágra nyílt szemű embert, hogy tartson távolságot, de szüksége volt rá, hogy bízzon benne. Ezért az igazat mondta. – Tudom elmetársalgást folytatni a vérrokonaimmal, és ebben a birodalomban legalábbis képes vagyok a legtöbb nőt megbűvölni, ha hozzájuk érek. – Látta, hogy a lány arca kifejezéstelenné és riadttá vált, ezért csendesen hozzátette. – Reda. Nézz rám! – Várt, míg a lány újra figyelt, megvárta, hogy tényleg a szemébe nézzen, majd azt mondta. – A becsületemre esküszöm, nem tettem meg veled. Bár, hogy őszinte legyek, nem azért, mert nem próbáltam. Lehet, hogy a birodalom miatt, lehet, hogy köze van apám varázslatához, de úgy tűnik nem vagyok rád hatással. Nem akarta, hogy így hangozzon, de halovány, bánatos fény gyúlt a lány ragyogó szemében, lefejtette a kezét a pulóveréről, majd lesimította a gyapjút a tenyerével. – Ezt nem mondanám azért. De ami az imént történteket illeti. - Nem fog újra megtörténni. Még csak észre sem vettem, hogy a szemfogaim megnyúltak—rég nem voltam már egy másik vérivó társaságában, olyanéban főleg nem, aki így táplálkozik. – Nagyot nyelt. – Néhány pillanatra kicsit túltöltődtem a mágiája miatt, te pedig már ennek a végét láttad. Mint mondtam, többé nem esik meg, ígérem. – Elhallgatott. – De szeretném, ha te is megígérnél nekem valamit. Muszáj tudnom, hogy nem fogsz így lelépni tőlem legközelebb. Muszáj velem maradnod, és ha azt mondom, valami veszélyes, akkor hinned kell nekem. Mert az álmok azt mondják, ketten vagyunk ebben a dologban. És akár hiszel ebben az egészben, akár nem, én hiszek. És az én nézőpontomból – az egyenetlen gödör felé biccentett – az imént majdnem nővénykaja lettél. Szóval ígérd meg, hogy velem maradsz és hagyod, hogy megóvjalak. - Ígérem – vágta rá rögtön a lány, kissé meglepve Daynt. Aztán pillantása komoly lett, megtelt könnyel és kicsordult. Remegő hangon azt mondta. – Ez a valóság, igaz?
Daynnek elszorult miatta a szíve, de semmire nem megy hazugságokkal, ezért lassan bólintott. A lány válaszul szintén bólintott, aztán a férfi torkához hajtotta a fejét. És könnyekben tört ki. Reda gyűlölt sírni. Mindig csak ostobán és zsibbadtnak érezte magát utána, nem jobban. És, ha valamit még a sírásnál is jobban gyűlölt, az a mások előtt való sírás. Most azonban nem volt más választása. Az érzelmek túl nagyok voltak, elborították, a helyzet túl különös, semmint magába fojthatná a könnyeit. Megrázó, szaggatott zokogásban törtek fel belőle, sajgott tőle a torka, égett a szeme, és tehetetlenné válva csak annyit tehetett, hogy belekapaszkodik a legközelebbi, tömör tárgyba. Zokogott az emlékek miatt, melyektől elfordult, a hit miatt, melyet elvesztett. Mert, ha ez a valóság, ha valóban itt van, valóban egy másik világban, ahol a mágia működött, vérfarkasok és vámpírok léteztek, akkor az apja és a többiek tévedtek, a mamájának volt igaza. Zokogott magáért, félt, így reagált. Zokogott, bukásra számított, mert fogalma sem volt, mit kéne tennie, hogyan segíthetne Daynnek, sem azt, valóban kellene-e. Hallotta az elsuttogott szavakat: Az én édes Alfredámnak nyolcadik születésnapjára. A történet másik fele a tizenhatodik születésnapodon követi. Talán tudná, mit kéne tennie, ha megkapta volna a történet másik felét is. Most azonban csupán el volt veszve, sodródott. De nem teljesen. Mert egy nagy, tömör dologba kapaszkodott. Daynnek nagyobb gondjai voltak, mégsem tiltakozott Reda könnyei ellen, és nem is mondta azt, hogy sietniük kell. Ehelyett erős, meleg testéhez szorította, a haját simogatta, és egyszerűen ott volt, ahogy nagyon hosszú ideje senki. És mikor a könnyek végül elapadtak, sajgó űrt hagyva maguk után, a férfi várt még néhány pillanatot, mielőtt elhúzódott volna. – Sajnálom, hogy belerángattak ebbe. Elemegyünk Candidához—ő a wolfynok bölcsasszonya—és meglátjuk ő tudja-e,
hogyan lehet kinyitni az állóköveket. Nem lehet a boszorkány az egyetlen, aki tudja ezt a trükköt. Candida. A wolfyn. – A kisember mondott valamit arról, hogy meg kell keresnie a falkát. - Nem ellenfelek egy gnóm számára. – De tett néhány lépést oldalra, ahol az összefonódó gyökerek valamiféle ösvényt formáztak. Aztán megfordult, és kinyújtotta a kezét. – Gyere. Menjünk, látogassuk meg a wolfynbölcset. A barátom. Majd ő segít. Reda hideg, érzéketlen idegein végigsöpört a felismerés. Mert, ahogy a férfi ott állt az ösvényen kinyújtott kézzel, a holdfény egyszínűre festette, Dayn hirtelen Reda könyvének egyik utolsó faragásává változott. A jelenet az után következett, hogy a vadász megölte a farkast, megmentette a lányt, és visszavitte őt annak a falunak a szélére, ahol élt. Aztán, ahelyett, hogy elsétált volna kinyújtotta a kezét és megkérte a lányt, hogy menjen vele. A könyvben ez egy új élet kezdete volt. Itt az igazság pillanata. A választás értelem és gyávaság között. Mély levegőt vett. – Ismered Rutakoppchen történetét? – Mikor Dayn bólintott, Reda folytatta. – Nekem is volt egy példány belőle, mikor kislány voltam. Anya azt mondta, a világon az egyetlen… Elmesélte neki a könyv történetét nyolcéves korától kezdve, egészen a MacEvoy boltjában töltött délutánig. A benne élő gyáva miatt minden egyes szóért meg kellett küzdenie. Dayn úgy tűnt, készen áll hazaküldeni őt, most pedig Reda még mélyebbre ássa magát. Mégis mi a fenét művel? Mikor befejezte, Dayn megköszörülte a torkát. – Hála. Az. Égnek. – Hangja tele volt érzelmekkel. – A mágia olyan sok év után újra összehozott téged a könyvvel, mert eljött az idő. – De aztán elhallgatott, a szemében felcsillanó remény egy kissé eltompult. – Bár úgy, hogy nem tudsz mindent, amit édesanyád el akart neked mondani, vagy hogyan kapcsolódik ehhez a világhoz, talán ez sem lesz elég.
Igaza van, mondta a gyáva logika. Haza kéne menned, hagyd rá ezt a küldetést. Nem készültél fel erre a helyre, és nem vagy az a mentsükmeg-a-világot típusú lány. Ehelyett azonban azt mondta. – Van még más is. A könyvemben te voltál a vadász. Reda rájött, azelőtt nem is látta a férfit igazán megdöbbentnek. – Én? - A tökéletes hasonmásod, még az inged mintája is. És nem csak téged ismerlek fel itt—a kunyhód, ezt az erdőt, minden ott van benne… de az állókövek nincsenek. Dayn hirtelen ádáz lett. Vad. – Pletykálják, hogy az örvények más helyeken is felbukkannak. De egyet se erősítettek meg. Reda mély lélegzetet vett, és egy levegővel hadarta. – A belső borítóra egy hatalmas, természetes kőboltozat képét faragták, mely két hegy között áll. Volt egy folyó az alján, körülötte mindenütt fák, és egyik oldaláról egy vízesés zúdult alá. – Egyszerre érzett félelmet és megkönnyebbülést a férfi arcára kiülő kifejezés láttán. – Tudod hol van, nem igaz? Dayn bólintott, válla megereszkedett. – Körülbelül másfél napra. Maximum két nap. Meriden ívnek nevezik. – Sóhajtva fújta ki a levegőt, és átszelte a köztük lévő távolságot. – Hála az Isteneknek. – Kezébe vette a lány kezét, felemelte, és megcsókolta a kézfejét. – És köszönöm, hogy emlékszel. De igazából nem azt köszöni meg neki, hogy emlékezett, ugye? Hanem beismerte, hogy a lány továbbra is elutasító lehetne, nem akarva felismerni, hogy többet tud, mint azt hinné. Reda lenézett összefonódó kezükre. – Nem vagyok bátor. - A bátorság nem arról szól, hogy nem félsz. Hanem arról, hogyan birkózol meg a félelemmel. - Mint mondtam—nem vagyok bátor. Lefagyok. Nem akarok, de a dolgok megtörténnek, és én csak… állok ott. - Ha Candida tudja, hogyan lehet megnyitni az állóköveket, akkor nem kell velem jönnöd. Hazamehetsz innen, teljesítetted a feladatod.
Ó, nagyon csábító volt. De milyen áron? Ha ez mind valóság, akkor a férfi otthonára és családjára leselkedő veszély is az... valamint ő is veszélyben van. És, bár a racionalitás sikoltott a gondolatra, Reda még mindig vonzódott hozzá úgy is, hogy tudta, vámpír. Ha van rá esély, hogy segíthet neki, akkor meg akarja próbálni. Szavait kikényszerítette a logika és értelem mellett. – A kép alá szavakat faragtak, melyek lefordítva annyit tesznek, Itt elválhatnak, mindenki a maga útjára. Még a mama is azt mondta, különös befejezés ez egy történetnek, mert a vadász és a lány együtt távoznak. Dayn lassan bólintott. – Nem róluk szólt—hanem rólunk. Mindkettőnknek oda kell mennünk, hogy visszajussunk—te az emberi világba, én meg a királyságba. A gondolatnak nem kellett volna fájdalmat okoznia. Reda bólintott. – De figyelmeztetnem kell téged. Egy jó ember—a társam és a barátom—néhány hónapja meghalt, mert rossz pillanatban dermedtem meg. Nem bízhatsz benne, hogy egy hozzám hasonló gyáva alak fedez. Ha erre a férfi csípőből azzal a szöveggel válaszol, hogy „nem vagy gyáva”, akkor nem fog figyelni rá, ahogy senki másra sem, aki ezeket a szavakat mondta neki. Tudta, hogy micsoda. Ehelyett azonban Dayn szeme elsötétült, szabad kezével megérintette Reda arcát, mintha le akarna törölni egy könnycseppet, amit a lány el sem hullajtott. – Édes Reda, nehéz idők jártak rád, ugye? Ne aggódj miattam. Tudok vigyázni mindkettőnkre. A lány szíve megremegett a csendes ígéret hallatán, melyet aztán a férfi szemében gyúló, hajthatatlan eltökéltség erősített még jobban meg. A férfira máris oly sok minden nehezedett, mégis hajlandó ezt is magára venni, mert a lánynak szüksége volt rá, és ettől sokkal jobb férfi—vámpír vagy sem—lett, mint bárki más Reda életében, kivéve persze elvesztett partnerét. Dayn maga is elveszett. De azon dolgozott, hogy megtalálják.
Talán Reda hozta a változást? Vagy Dayn? Nem volt benne teljesen biztos, csak abban, hogy ajkuk hirtelen csupán leheletnyire van egymástól. Ez a pillanat, mikor haboznia kellene, tudta, most lenne okosabb, biztonságosabb megdermedni. Itt, ebben a különös világban, félig átölelve egy férfit, aki cseppet sem hasonlított hozzá, el kéne hátrálnia, el kéne lépnie. De a testét elárasztó forróságtól hirtelen úgy érezte él, olyan sokáig volt már érzékelte, összetévesztette azt az élettel. És már tudták a végcélt: a Meriden ív, mely negyvennyolc órányira van innen. Két nap, gondolta. Mit árthat? Ezért nem hátrált meg, nem is mozdult el, hanem megvetette a lábát, mikor Dayn gyorsan, keményen lecsapott. És halálra csókolta őt.
Ötödik fejezet Finom meleg az ajkán. Selymes forróság a nyelvén. Fűszerek és virágok. Domborulatok. Az érzések keresztül cikáztak Dayn testén. A tartózkodás és önuralom minden nyoma eltűnt, már csak tenni és reagálni volt képes, gondolkodni, tervezni nem. Mély torokhangon felmordult, újra nekiszorította a lányt a fatörzsnek, míg testük egymáshoz nem simult, szorosan összepréselődve, térdük és mellkasuk is összeért. Kezét a lány arcán tartotta, önuralma utolsó morzsáival kényszerítette őket, hogy ott maradjanak, mert tudta, ha megérinti őt—ha tényleg megérintené, ahogy majd’ meghalt, hogy megtehesse—akkor valóban elveszne. Bár, abban a pillanatban nem emlékezett rá, miért is volna az olyan rossz dolog. Két évtizede már, hogy szükségszerűség nélkül tartott egy nőt a karjában, mióta nem érezte azt az égető vágyat, mely már túlmutatott a fizikai határokon. De most, ahogy nyelvük összeért, súrolta egymást, ahogy a teste megfeszült és kemény lett, nem csak egy nőt csókolt. Egy álmot csókolt, melynek létéről még csak nem is tudott. A lány gyávának hitte magát, mégis erős volt. Elveszített valakit, aki közel állt hozzá, és magát okolta érte. És nem értette—nem érthette— mennyire fájt ez Dayn számára. Nem tudta, hogy a csókban az övé, vagy a lányé volt-e a gyász és a bűntudat, de az érzések úgy kezdtek szétfoszlani, ahogy a forróság emelkedett közöttük. És hosszú, nagyon hosszú ideje most először nem érezte magát egyedül. Meleg bőr a tenyere alatt. Sürgető ujjak a derekán, a hátán, a vállán, a hajában. A szíve dübörög. A teste megfeszül. Egy kis mágia, holdfény és… - Az Abyssra! – Megtörte a csókot, homlokát a lányéhoz szorította. – Most nem csinálhatjuk ezt. – Fontossági sorrend.
A lány épp úgy zihált, mint ő, ujjai Dayn csuklójába nyomódtak, de bólintott. – Igen. – És egyikük sem említette a „most” részt, sem azt, hogy nyitva hagyta a „később” lehetőségét. Dayn ellépett tőle, nem engedte magának, hogy újra felé nyúljon. – Először megállunk Candidánál. Van nála néhány dolog, amit magunkkal akarok vinni. – Mint például a méreg, amit a mágusnak készített, és talán egy-két trükköt, ami majd segít neki megvédeni Redát. Mert bár nem lehetett a lány a legfontosabb, minden bizonnyal a felelőssége lett. A gondolat nem fért össze az ígéretekkel, melyeket apja szellemének tett, de nem is zavarta őket. Arrafelé tart, ahová mennie kell, a nővel, akinek vezetnie kell őt. És ha Eldenbe megy, egyedül teszi. Elindultak az ösvényen. A hideg, holdfényes éjszaka elcsendesedett, azt sugallva, hogy a falka továbbállt. Reda könnyedén tartotta vele a lépést, bár neki három lépést kellett tennie, míg Dayn kettőt lépett. És bár Dayn emlékeztette magát, hogy azokon a dolgokon töprengjen, amiket el akar hozni Candidától, valamint az útvonalon, mely biztonságban elviszi őket a Meriden ívhez anélkül, hogy összeakadnának a falkával, akiknek keresztül utaznak a területén, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a mellette haladó nőhöz. Még fiatalabb korában Eldenben a királynő Különleges Őrségének női, valamint a rámenős, fegyverszakértő őrök lányai felé kalandozott, mint Twilla. A wolfyn birodalomban legtöbb idejét Cadida vagy Keely társaságában töltötte—mindkettő alfa nőstény, erős vezetők. Nem olyanfajta nők, akik sírnának, vagy beismernék a félelmeik. Reda azonban nyíltan vállalta az érzéseit, kibúvók nélkül. Mégis, különös módon nem akart elmenni, mikor a lány sírt, nem türelmetlenkedett a könnyei miatt. Talán részben azért, mert megértette milyen érzés gyökértelennek, elveszettnek lenni, továbbá cserben hagyni egy szeretett személyt. De a másik részét már koránt sem lehetett ilyen könnyen meghatározni—a karjában akarta tartani, megvigasztalni,
megvédeni, megcsókolni. És most, hogy már tudta milyen íze van, milyen szexi torokhangokat adott ki, mikor csókolóztak, újra meg akarta tenni és még többet is. A gondolatra bőre felmelegedett, fogínye sajgott azon a helyen, ahol másodlagos szemfogai ki akartak szabadulni. A reakció ezúttal még kényelmetlenebbek voltak, mert vérivó ereje azzal fenyegetett, hogy a lányhoz láncolja, szorosabban kötve össze őket, semmint azt most megengedheti magának. Vagy csak arról van szó, hogy az ivás és a szexuális izgalom kibogozhatatlanul összekeveredett a fejében? Talán egyszerűen csak erről van szó. Akaratával vissza kényszerítette a szemfogait, és elnyomta a mágiát. Valamint megfogadta, hogy éber lesz. Körülbelül egy órás túra után ráfordultak az utolsó szűk ösvényre, mely Candida barlangjához vezette őket, ahol imádott, elszigetelt életét élte a nő, elég közel a falkához, hogy csillapítsa az összetűzéseket, és használhassa a specialitását, gyógyítást és jövendőmondó képességeit, mégis elég messze, hogy ne bátorítsa a beugró vendégeket. - Remélem nincs odakinn, és fut valahol – mondta, mikor felfelé indultak az utolsó gerincen, mely ott tornyosult a Candida barlangja előtt ellaposodó hegytető előtt. – Nem megy ki a falkával minden alkalommal a hold idején, de olykor-olykor rohan egyet. – Tudatában volt Reda idegességének—ami érthető volt tekintve, hogy a wolfyntanok Rutakoppchen verzióján nőtt fel—ezért hozzátette. – Feltaláló, ő tudja legjobban kitalálni, hogyan alkalmazható az emberi technológia, és mágikus egységekkel működteti őket, amit itt energiaként használnak. Valójában… Elhallgatott, a vére megfagyott, mikor megérezte a füstöt, melybe belevegyült az égő haj és hús bűze. A legrosszabb a régi, gonosz mágia okozta bizsergés volt. - Nem! – kiáltotta. – Candida! Felrohant az utolsó emelkedőn, Reda a sarkában volt.
A barlang bejárata füstölgő káosz volt, sötét füstgomolyagokkal, melyek a kivilágítatlan nyílás tetején tekergőztek. Dayn szíve beteges, szörnyű ütemben dobogott, mikor lehajolt, bemászott, és meggyújtotta a fényeket, életre keltve a barlangba fellógatott lámpákat, megvilágítva a totális káosz színterét. És a gyilkosságét. Mert a wolfynbölcs dolgainak és háztartási eszközeinek szétszórt romjai közepette ott hevert egy hatalmas kupac szürke bunda. – Candida – mondta rekedten Dayn, odament hozzá, és letérdelt. – Egek! Mit tett veled az a nő? A wolfynbölcs szeme sápadt volt, tejfehér, torkát feltépték, teste csúnyán összeégett, a szőr foltokban kihullott róla, a gyulladt, vörös húsba mély, égett csíkok vegyültek. Egy hosszú, kardszerű fém állt ki a lassan elhaló tűzből, sugallva a kínzás természetét. És micsoda kínzás volt. A boszorkány, Moragh bántotta, megégette, kétségtelenül megerőszakolta az elméjét… és nagy valószínűséggel az alatt, miközben Reda és Dayn együtt bujkáltak a kis barlangban, várva, hogy a wolfynok elmenjenek az állókövektől. Dayn megint rosszkor volt rossz helyen. Ha rájött volna, hogy az ettin nem véletlenül botlott bele az örvénybe, ha odafigyelt volna a levegőben terjengő mágiára… - Sajnálom. – Reda megszorította a vállát. Harag gyűlt benne, bár tudta, hogy nem helyénvaló. Nem a lány hibája volt, hogy göröngyösen indultak neki a dolgoknak; senki hibája nem volt. De akkor is az egész szívás. - Erős volt – mondta csikorogva. – Ellenállt az elmbetársalgásnak, próbálta megtartani a titkait. – A forró vas ellenére. – De a végén a mágia hozzáfért. - Hogyan lehetsz benne biztos? - A szemei – mutatott felé mereven. – A fehér azt jelzi, hogy elmetársalgás útján kiürítették. Reda némán beszívta a levegőt, de nem vette le a kezét a férfi válláról. Szorítása erős és határozott volt; azt mondta, Fedezlek és
Sajnálom. És talán még azt is, Itt vagyok neked, amihez Dayn nem volt hozzászokva. Egy pillanattal később folytatta. – A wolfynok általában visszatérnek emberi alakjukba, mikor meghalnak. Ez arról árulkodik… picsába, ez arról árulkodik nekem, hogy Moragh egészen a vadállatik megtépázta, mikor meghalt. – Ami szörnyű vég lehetett a büszke, nagyon civilizált wolfyn számára. Gyűlölt volna farkas alakban meghalni, gyűlölte volna, hogy Dayn így látja őt. És megvetette volna a tudatot, hogy a boszorkány megtörte. - Nem tehetünk érte valamit? Beletelt Daynnek néhány szívdobbanásnyi időbe, hogy rájöjjön, mit kérdezett a lány, de sokkal kevesebb idő kellett hozzá, hogy tudja, lehetetlen. – Ne. Muszáj továbbmennünk. – Talpra állt, és gyűlölte, hogy muszáj. A lány tekintetében látott kérdőjel miatt hozzátette. – Moragh elküldte a szolgálóját a falkához, hogy elmondja nekik, vérivó vagyok. Valószínűleg már vadásznak ránk. – Elhallgatott. – Sajnálom. - Miért? Nem te tetted ezt. - De nem is állítottam meg. – A barlang hátsó része felé fordult. – Fogd, amit szerinted használni tudsz. - Van íjász felszerelése? Dayn megtorpant, és felvont szemöldökkel felé fordult. - Három évig voltam junior íjászbajnok. A családi szabályzat szerint minden gyereknek el kellett sajátítani valamelyik fegyver forgatását. Azt hiszem, apám azt szerette volna, ha… - Megrázta a fejét. – Mindegy, tudok lőni. És szükségem lesz egy fegyverre. - Abban a ládában ott – mondta Dayn, és megmutatta. – Fogd, akármilyen nyílpuskához való nyilat találsz, meg egy másik tömlőt. - Máris. Miközben a lány kutakodott, Dayn mély lélegzetet vett, és szembe fordult a barlang hátsó falával. Aztán belenyúlt az áramló energiába, melyből a wolfynok nyerték erejüket, és azt mondta halkan. – Fedd fel azt, mi el van rejtve.
A szikla felszíne megremegett, majd eltűnt, felfedve a fényesre festett, teletömött sorokba rendezett, bonyolultan kifaragott fiókokat. A háta mögött Redának elakadt a lélegzete, és valami a földre esett. - Minden rendben – mondta Dayn. – Csak egy alacsony szintű, leplező mágia. Nem nagy dolog. - Egy hozzám hasonlónak az. Ami ismét csak megerősítette a tényt, hogy két teljesen különböző világból származnak, melyek itt keresztezték egymást, ebben a különös, félúton lévő birodalomban. A tudat feszítette, de nem törődött az érzéssel, a túlterhelt fiókokra koncentrált, igyekezve kitalálni, vajon Candida melyik trükkje lenne képes őt és Redát is életben tartani addig, míg elérik a Meriden ívet, onnan pedig, ha Isten is úgy akarja, hazajuthatnak. És, az ő esetében, háborúba megy. A gondolatra az első kicsi, vörös kupakos bőr csőhöz nyúlt, melyben egy kisebb üvegflaska volt. Egy centiméternyi, borostyánsárga szirup volt az alján, alig mozdult meg, mikor megrázta a tartóüvege. – Mi az? - Méreg – felelte anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Arra fogom használni, hogy megöljem a Vérmágust. Reda nem hagyta magának, hogy azon merengjen, milyen ismerősek voltak a dolgok, amiket elcsomagolt, és mégis ismeretlenek, koppintások, melyek mégis olyan nagyon eltértek a részletekben. Nem hagyta, hogy elméje azon lovagoljon, milyen mélyen megrázta a látvány, hogy Dayn mágiát használt, sőt, felizgatta, mintha a libidója egy olyan erőhullámra reagálna, amit sehol máshol nem érzett. De, mialatt annyira elfoglalta, hogy ne gondoljon a fentiekre, miközben megpakolta a hátizsákját további ellátmánnyal, és hozzáerősített egy tucat nyilat a külsejéhez, túl sok minden volt, amin későn töprengett el, például az ellentétre a falnál álló ládákban található szép ágynemű és ruhák… meg a közelben heverő farkas teteme között. Csakhogy nem csupán egy farkas, nem igaz? Ő—a nő—használta ezeket a takarókat, ő viselte a ruhákat, ős választotta a most már törött
csecsebecséket. Candida, gondolta, és a mozdulatlan testre nézett, nem volt benne biztos, hogy az ,amit most érez szánalomnak, ellenérzésnek, zavarnak, vagy a fentiek közül mindnek betudható-e. Talán utóbbi. Sajnálta a nőt, aki absztrakt színeket lógatott a falra, ugyanakkor gyalázta a fajt, mely még a háborúban is képes volt megigézni, elcsábítani, kihasználni és utána elhajítani a nőket. Rég volt már, emlékeztette magát. De akkor is. Ott volt a lehetőség. Sőt, a hatalom is. De Candida úgy halt meg, hogy vérivó barátját próbálta védelmezni. Dayn szemlátomást végzett a csomagolással, mert ellépett a fiókoktól, és letakarta Candida testét egy súlyos, szőtt köntössel. Néhány pillanatig csak állt ott, elsuttogott valamit, amit a lány imának vélt, vagy talán bocsánatkérésnek. Szíve kissé lesüppedt a mellkasában, és újszerű meleg árasztotta el, mely egyszerre volt különös és ismerős. Gyengédség. Vérivó, emlékeztette magát, de a figyelmeztetés cáfolattal vágott vissza, mely mélyen belülről fakadt: lehet, de herceg is. Mindkettő a születésénél fogva a sajátja, és mindkettő olyan cím, mely közel sem tudta leírni magát a férfit. Dayn, a vérivó sötét és szexi; Dayn, a herceg űzött és eltökélt, hogy teljesítse az ígéretét. Ugyanakkor Dayn, a férfi nagyon is valóságos. Odahaza a barátai azt mondogatták, túl válogatós, hogy minden férfiban egyszerre van jelen a jó és rossz, és hogy találnia kellene egy olyan elegyet, mely megfelel a számára, nem pedig kitartani Mr. Tökéletes mellett. Amit viszont nem értettek—amit nem tudott megérteni velük—az, hogy nem egy hibátlan férfit keresett; olyanra vágyott, aki hatalmasabb önmagánál, aki nem a kocsijával és a síkképernyős tévéjével törődött jobban, sem pedig azzal, előléptetik-e a munkahelyén vagy sem. Olyan valakire vágyott, akiben egyszerre van jelen apja szigorú etikai szabálya, és a katonai hősiesség, az édesanyja együtt érzésével, szeszélyességével és kalandvágyával. A favágóra vágyott, a mesebeli hercegre. És nem talált egyet sem—a következő negyvennnyolc óráig legalábbis.
Miután végzett, Dayn felé fordult, észrevette, hogy a lány figyeli őt, de csak annyit mondott. – Készen vagy? Reda felállt, vállára vetette a hátizsákot, majd mellé tette a felajzatlan íjat. – Megtaláltad, amit kerestél? Dayn bólintott. – Meg van a méreg, ami kellett—aminek a tesztelését nem fejezte be, szóval fogalmam sincs, működni fog-e vagy sem—egy adag farkasaltató cseppel együtt, ami körbelül olyan, mint a te világodban a rágógumi, de a sebekre is jó. És ez jól jöhet. – Belenyúlt ütött-kopott hátizsákjába, és elővett három kis üvegcse zöldes cuccot, aminek állaga ragacsszerű volt, és olajosan csillogott. Reda az orrát ráncolta, bár akármilyen szaga is volt, azt elnyomta a rossz, füstös íz, mely a szájában és a torkában telepedett meg. – Mik azok? - Farkaselő. A lány újfajta érdeklődéssel szemlélte a szert. – Egy rovarriasztó? - Nem ölő – javította ki. – Elő. Mint az előny szóban. Megbűvöli az emberszabásúakat, több erőt, kitartást és gyorsaságot ad nekik. Nekünk is működni fog, bár nem ugyanolyan mértékben. Gondolj rá úgy, mint rakéta üzemanyag emberszabásúaknak. – Az üvegcséket egy kis, sima kéregből készült borítékba tette, majd átnyújtotta Redának. – Tarts magadnál. Van még, de szeretném, ha nálad is lenne, ha esetleg olyan helyzetbe kerülünk, ahol szükséged lenne rá, de nem érsz el. – Elhallgatott. – Vannak mellékhatásai, úgyhogy csak akkor használd, mikor feltétlenül szükséges. A lány megdermedt. – Miféle mellékhatások? - Nem csak feltölti a testet—ugyanakkor, ö, más rendszereket is felajz. - Mi van ezzel a világgal meg a rohypnósokkal? – kérdezte, és kissé elpirult, mert első ösztönös reakciója a dologra koránt sem volt olyan negatív, mint lennie kellett volna. - Mi az a rohypnós?
- Szemmel láthatóan ez. – De akkor is zsebre tette a borítékot, mert hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát, mintha a teste csak arra várt volna, hogy ráeszméljen a kimerültség okozta fájdalomra. Fogalma sem volt, milyen sokáig lehetett az örvényben, nem tudta, a belső órája szerint vajon mennyi lehet az idő, de igazán ráférne egy kis pihenés. Bár, ez egyelőre nem szerepelt a listán. Ha a falka a nyomukban van, menniük kell. - Ó, és tessék! – Egy vastag lemezt nyújtott a lánynak, ami a tányéralátétekre emlékeztette a lányt vízparti, homár-kunyhójára odahaza. – Ha esetleg történik valami. – A lány kigördítette, és egy térképet talált teljesen ismeretlen nevekkel és helyekkel, a Meriden ív tollal be volt jelölve, és volt néhány jegyzet az elkerülendő ösvényekről és dolgokról. Dayn azt mondta. – Alapjában véve, csak tarts nyugatra, haladj át a hídon a kanyonnál, aztán fordult szinte északnyugat felé, onnan még egy napi kemény járóföld. Az iránypontok meg minden ott van. A lány torkába gombóc gyűlt, de bólintott és sikerült azt mondania. – Köszönöm. Bár próbált nem gondolni rá, hogy egyedül kell megtennie az utat, ott motoszkált benne, miközben lefelé haladtak a wolfynbölcs barlangjától. Újra és újra a szőrős, szürke testre és a halott, semmibe révedő, fehér szemekre gondolt, melyek azt kezdték suttogni a fejében, Veled is megtörténhet. Sőt, mikor a fő útvonalról egy keskenyebb ösvényre tértek le, amin kénytelenek voltak libasorban haladni, Reda követte a férfi nyúlánk, látszólag fáradhatatlan alakját, az idegek életre keltek benne, összeszorult a gyomra, és ettől össze akart gömbölyödni, elrejtőzni. Lélegezz, mondta magának, gyűlölve az elhibázott ösztönöket, melyek adrenalint pumpáltak a vérébe, és amitől túl ideges lett, semmint küzdeni, menekülni vagy egyáltalán bármit tenni tudott volna.
A hold túl nagynak tűnt, a kráter árnyékai túl szabálytalannak, a fák az ösvény két oldalán túl simának, bütykeik túl szabályosnak. Az éjszaka rászakadt, ránehezedett. Lélegezz, a fene egye meg! A fákra koncentrált és a sötétségre, a hátába nyomódó íj érzésére, és a nyilakra, melyeket könnyen elérhető helyre tett. Jól vagy. Te csinálod ezt magaddal. Te… A csalitos hirtelen ropogni kezdett mindkét oldalán, és hatalmas alakok bukkantak fel, szőrösek, agyarasak és morogtak. Wolfynok! - Fuss! – kiáltotta Dayn. – Menj! Redának elakadt a lélegzete, megpördült, hogy futásnak eredjen, de máris volt egy a háta mögött, majd egy újabb és egy újabb. Daynt és őt másodpercek alatt bekerítette több mint negyven lény, mindegyikük fenyegetőn lehajtotta a fejét, aranyszínű szőrük égnek meredt a gerincükön. A lány hátra esett, eltátotta a száját rémisztő szépségük láttán. Candida mozdulatlan teste nem készítette fel a váltók valódi megjelenésére. A wolfynok válla a derekáig ért, testük megnyúlt, inkább tűntek hatalmas oroszlánoknak, semmint farkasoknak. Bundájukon nyeregszerű minta volt, melyek vöröses árnyalatban ragyogtak még a hold fényében is;fejük keskeny háromszög, melytől inkább a tágas terek, és nem a kutyaparkok jutottak eszébe, szemük élénk, vibráló borostyán. Egy hatalmas hím lépett elé. Ő volt közöttük a legnagyobb, az övé volt a legfényesebb jel, és a legdúsabb bunda. Homloka széles, tekintete bölcs; mintha mélyen a lányba néztek volna, és azt suttogták volna, Jöjj hozzám. Én meg tudlak védeni, el tudlak kényeztetni, rajongnék érted. Forróság áradt szét benne, miközben megbabonázva meredt az állatra. Jöjj hozzám. Tett egy lépést a csodálatos lény felé. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a dús, Pazar bundát. És ekkor szabadult el a pokol.
Hatodik fejezet - Ne! – Dayn kitört az őt körbevevő szörnyek közül, megragadta Redát, és maga mögé rántotta. Aztán Kenar elé állt, és azt üvöltötte. – Ő egy vendég! A jog és hagyomány szerint, hagyd békén! A falka előre lendült, de aztán morogva lecsillapodtak, mikor Kenar vicsorogva, teli torokból felüvöltött, hátra ereszkedett, majd felemelkedett, alakja elhomályosodott, miközben alakot váltott. Mikor a mágia kitisztult, emberi alakjában állt—kicsit alacsonyabb volt, mint Dayn, vastag nyaka és szögletes vonásai, nehéz, erős izmai és boxkesztyűhöz hasonlító keze. Arca kipirult, szeme résnyire szűkült a gyűlölettől. – Semmi joga nincs, ha egy kibaszott vérivóval utazik—és, ráadásul, egy Erdei gyilkossal. Mert az vagy, nem igaz, Dayn herceg? És, ilyen egyszerűen lenullázták húsz év békés együtt élését egy rég letűnt háború bűnei miatt. A férfit körbevevő wolfynok felmordultak, dulakodtak, állatias pofájukat eltorzította a gyűlölet. Nem csupán azért vannak ott, mert az alfájuk vezette őket; tényleg holtan akarták látni Daynt. Nem látta Keely-t, és fogalma sem volt, mit jelent ez. Ami Kenart illeti, gyűlölet ült a tekintetében, de számítás is. Hasznára fordítja ezt, vagy legalábbis tervezi. Kissé ügyetlenkedve nagy igyekezetében, Dayn kitapintott két csepp farkaselőt a táskájában, az egyiket Reda készséges kezébe nyomta. - A boszorkány küldönce azt is elmondta neked, hogy ő maga is vérivó? – kérdezte kizárólag az időhúzás céljából. Úgy tett, mintha megdörgölné az arcát, lenyelte a farkaselőt, ami nyálkásnak tűnt lefelé haladva, utóíze pedig valahol a menta és a sár között volt. Elfintorodott, de folytatta. – Vagy azt, hogy megkínozta és megölte Candidát? Hallotta, hogy Reda felköhög, remélte ezt azt jelenti, ő is bevette az adagját.
A falka tagjai nyughatatlanul fészkelődtek, némelyikük felvonyított a hírre. De Kenar kivillantotta a fogait. – Megöltük a szolgálóját, vagyis egyenlítettünk, karmot karomért. Sőt, a férfi hűséges volt, ami máris több, mint amit a bőlcs ribancról elmondhatok. Mennyi ideje tudott rólad? Ekkor áradt szét az első hő- és erőhullám Dayn vérkeringésében, ami jó dolog, tekintve, hogy a falka egyre közeledett, szorosabban állták körbe őket, minek következtében Reda hátának ütközött. Most már gyorsan beszélt. – A boszorkány szolgálójának hiszel Candidával szemben? Adott neked bármilyen bizonyítékot egy jó sztorin kívül? - Igen! – ordította Kenar, hangját a követői visszhangozták. – Igen, adott bizonyítékot. Egy varázsige segítségével megmutatta Keely-nek a beteges, kicsavart dolgokat, amiket elfeledtettél vele. A szeretőd volt. Hogy táplálkozhattál a szeretődből? Ó, igaz is – csikorogta az alfa. – Mert a birodalom hercege vagy, és elhitethettél vele, amit csak akartál. Kibaszott vérivó, így megbecsteleníteni a testvérem. Kihasználni őt! Ó. Francba! Mikor meghallotta, hogy Redának elakad a lélegzete, Dayn szíve elnehezedett, a bűntudat afelett, hogy mit tett Keely-vel szoros, éles csomóba gyűrte a gyomrát. Nem csupán a táplálkozás és a feledtetés miatt, mert most már a politikát is látta. – Te gazember! Ezt fogod felhasználni hozzá, hogy kiüsd, igaz? Lefogadom, csak a megfelelő kifogásra vártál. A farkaselő most már keményen és gyorsan áradt az ereiben, de sehová nem menekülhetett. A nyílpuska után nyúlt, felemelte. Kenar szemében vad düh lángolt. Intett a falkának, hogy támadjanak, majd elüvöltötte magát. – A fenyegetés jogán—öljétek meg őket! Dayn eltalálta a legközelebbi alattvaló hátsóját, sebesítés volt a célja nem az, hogy megbénítsa. Mikor a hím üvöltve a földre esett és fogával próbálta kitépni a nyilat, Dayn megragadta Reda kezét. – Gyerünk! Nem jutottak messzire, mielőtt a sorok újra bezáródtak volna. Reda hátulról fedezte, felajzatlan íjával riasztotta el a teremtményeket,
miközben Dayn újabb két nyilat lőtt a tömegbe. A válla felett azt kiáltotta. – Sajnálom, Reda! De a bocsánatkérés nem hoz helyre semmit, nem igaz? Sosem tette. Gyász és bűntudat ütötte fel benne a fejét, mintha régi barátok volnának, miközben elővette rövid kardját. – Megpróbálok rést ütni rajtuk. Készülj fel a futásra, és támaszkodj a térképre! – Mert nélküle kell menekülnie. Most már esély sincs rá, hogy Kenar életben hagyja őt. - Dayn. – Reda hangja fojtottnak tűnt, ez volt minden. Dayn nem hibáztatta őt, amiért nem tudta, mit is mondhatna még. Felüvöltött, ragyogó ívben meglendítette a fegyvert és előre masírozott, a lány közvetlenül mögötte. Sikerült átjutnia az első soron, félretaszított egy nagy példányt a másodikban, és… Figyelmeztetés nélkül egy nyíl száguldott el mellette olyan közel, hogy a bőrén érezte a remegést, ahogy elsuhant mellette, és csúnya árkot szántott végig a következő állat hátán. - Figyeljétek az erdőt! – üvöltötte Kenar, mikor egy újabb nyíl süvített el mellette, és átpillantott a külső gyűrű egyik idősebb wolfynjának válla felett. Nem állt meg megkérdőjelezni a mentőakciót, Dayn megragadta Reda kezét, előre húzta a résen át, melyet a sorok közé vágtak. – Gyerünk! Átszáguldottak a nyitott ösvényen, majd egy hatalmas szikla felé indultak, mely körülbelül harminc lábnyira nyúlt egy lejtős fennsík fölé. Dany két hatalmas lendülettel fenn volt a függőleges sziklán, az ereiben futó farkaselőnek és a nyomában loholó, teljes Scratch-Eye falkának köszönhetően, maga után vonszolva Redát. Megmászták a csúcsot, majd lerohanva a lejtőn egy keskeny hegygerincre értek, melyet mindkét oldalon sűrű bozótos vett körbe, az őket üldöző wolfynokat arra kényszerítve, hogy párhuzamosan fussanak mellettük, üvöltve és ugatva, dühösen, fenyegetőn. De Dayn szíve dübörgött, izmai égtek, gyorsabban mozgott mint bármelyik ember,
még a wolfynok némelyikénél is sebesebben. Reda pedig tartotta vele a lépést. Hamarosan maguk mögött hagyták a falkát, míg már csupán a leggyorsabb wolfynok némelyike volt képes lépést tartani velük. A gerinc még lejjebb ereszkedett egy sík területre, a bozótos egyre vastagabb lett a keskeny fennsík mellett, mely egy kanyonban ért véget: egy széles szakadékban, melyet pont itt ívelt át egy szűk kötélhíd. Ahogy lefelé rohantak a nedves lejtőn, és üldözőik egyre közelebb értek mindkét oldalon, Dayn azt mondta. – Maradj mögöttem, de ne maradj le! Ha sikerül átjutnunk a hídon, a másik oldalon leoldhatjuk a rögzítést. – Volt más út is, de fél napos kitérőre. A lány valami hangot hallatott, ami akár jóváhagyás is lehetett volna, vagy egy nyögés, de nem volt idő megállni és elemezgetni a lehetőségeket. És nem volt más lehetőség. Dayn pulzusa lüktetett, dobolt a fejében, a bőre alatt, az erő elárasztotta az ereit, sürgette a haladásra. Mikor kitörtek a hídhoz vezető fennsík utolsó fái közül, már csak két wolfyn követte őket. Bár, az a kettő gyorsan közeledett. Aztán, mintha csak koreográfia lett volna, kettéváltak és támadtak, mindkét oldalról egy. Mikor elrugaszkodtak, Dayn azt kiáltotta. – Földre! Reda és ő a sárba vetette magát, mire a két wolfyn összeütközött a levegőben. A nagyobbik a földre teperte a kisebbiket; néhány lábnyira értek keményen földet, és dulakodni kezdtek. Dayn felhúzta Redát, készen állt a menekülésre, aztán megtorpant, mikor észrevette, hogy a két wolfyn nem azért verekszik, hogy felkeljenek és folytassák az üldözést. Harcoltak. És az egyikük Keely volt. A csata rövid, de kegyetlen volt; másodpercek múlva a lány talpra állt, a másik csak hevert ott mozdulatlanul, megdöbbenve. Aztán a lány alakra megremegett és váltott, ismerős alakját véve fel. Csakhogy most egészen ismeretlennek hatott—még mindig magas, gyönyörű és kiváló alakú, de… igazából, Dayn nem tudta, mi lehet a de. Csak hogy ott van.
A lány Redára nézett. – Te vagy a vezetője? - Ő legalábbis azt mondja. – A nők farkasszemet néztek, kizárva a döbbent Daynt. - Tudtad? – kérdezte Keely-től. – Honnan? – Aztán, mivel csak egy lehetséges válasz volt, azt mondta. – Candida elmondta. - Azt akarta, hogy valaki más is tudjon róla arra az esetre, ha vele történik valami. Mikor eljött a boszorkány szolgálója, úgy tettem, mintha nem tudnám, és törtem a fejem, hogyan juttathatnék el neked egy üzenetet, hogy figyelmeztethesselek rá, mi történik, de nem tudtam. Daynt nyers bűntudat gyötörte. – Sajnálom. Elmondtam volna neked mindent, de… Kenar. - Kenar – értett egyet a lány. Volt valami a hangjában, ami azelőtt sosem volt jelen. Düh, talán, dac. Dayn azn tűnődött, ez most új-e, vagy olyan része a lánynak, mint a Candidával való együttműködés, amiről ő nem is tudott. - Köszönöm, hogy segítettél nekünk elmenekülni – mondta, tudta, hogy a lány segített. Pillantása az eszméletlen wolfynra siklott. – Bajba fogsz kerülni? - Majd téged okollak. – A lány hátrapillantott a hegygerincre, az egyre hangosabb vonyítások azt jelezték, a falka többi része is gyülekezik. – Át kéne kelnetek a hídon, és levágni a rögzítéseket. - Ez a terv. - Melyik irányba mentek? - Északnyugatra – felelte Dayn habozás nélkül, megadva a lánynak a teljes bizalmát, bár kissé már későn. – A Meriden ívhez. A lány bólintott. – Akkor majd azt mondom, dél felé mentetek. Majd a Candle Pass fái felé indulunk. Ezzel a falka fél nappal lemaradna tőlük. – Tartozom neked eggyel. Pokolba, állandóan tartozni fogok. – Dayn elhallgatott. – Keels, sajnálom az elmetársalgást. Én csak… muszáj volt táplálkoznom. A lány vállat vont, hangjában csupán a wolfynok gyakorlatiasságát lehetett hallani, mikor azt mondta. – Először nagyon kiakadtam, mikor
Candida elmondta, de segített nekem túljutni rajta. És amúgy meg, fair üzlet volt—én a szexre használtalak, te meg vérre. A hozzánk hasonlóak ezt teszik—kihasználják a másikat. Pokoli egy vádirat volt. És nem tagadhatta. Nagyot nyelt, nagyon is tudatában volt, hogy Reda elhúzódott tőle; kezével átkarolta a derekát, mintha fázna, és a szakadékot figyelte, mintha képtelen volna Daynre nézni. Félre akarta vonni őt, hogy elmagyarázza, egyáltalán nem az volt Keely és közte. Csakhogy pontosan így történt—a lány leplezte le. Kihasználták egymást, és mindketten eleget tettek az alkunak. Most azonban, az ereiben áramló farkaselővel és Redával a képben, az egyezség ridegnek és vérszegénynek hatott. Nem volt azonban olyan luxusban része, hogy félre vonja őt, vagy egyáltalán megpróbálja megmagyarázni a hirtelen változást, ami beállt benne. Most haladniuk kell, beszélgetni csak később tudnak. Keely-nek azt mondta. – Légy óvatos, rendben? És boldog. - Menj! – A lány borostyán szeme a férfiról Redára siklott. – Hé… Te is legyél boldog, rendben? Dayn nem tudta, mit felelhetne erre, ezért csak bólintott. – Köszönök mindent. Egyezség ide vagy oda, segítetted elviselhetővé tenni az elmúlt húsz évet. – Nem csókolta meg a lányt búcsúzóul, ahogy köszönésképp is csak ritkán tette. Az övék sosem volt olyan jellegű kapcsolat. Inkább abba az irányba indította Redát, ahol a fák rejtették a kanyon szélén. – Gyerünk. Keely nyer nekünk időt, amennyit csak tud, de át kell jutnunk a hídon és a másik oldalról ledobni, mielőtt még ideér a falka. A lány egy szót sem szólt, miközben a fák felé kocogtak, de Daynnek fogalma sem volt, hogy ez azért van-e, mert velejéig megrázta a wolfyn-támadás, vagy zavarta a Keely dolog, vagy talán más. Talán a fentiek közül mind. De Dayn biztos volt benne, hogy a Keely-vel kötött szerződésnek semmi köze nem volt a Reda iránti érzéseihez. Az egyik üzlet és
gyakorlatiasság, míg a másik tökéletesen kivihetetlen és helytelen. De még ennek tudatában sem tudta levenni a szemét Redáról. Részben a farkaselő az oka, igen. De nagy részt a lány miatt van. Erőltetni akarta, csipkedni, siettetni. Helyette a lány mellett maradt, felvette a tempóját és vigyázott rá, miközben elérték a szakadék szélét, és a híd felé indultak. Elég fa volt hozzá, hogy ne láthassák tisztán a cingár szerkezetet, aminek majdnem a tetején voltak. Reda megvetette a lábát, arca elsápadt a holdfényben, és azt mondta. – Ó, nem, a pokolba is, kizárt! - Biztonságos. Esküszöm. – De, hogy őszinte legyen, nem volt épp a legbizalomkeltőbb látvány. Négy hosszú kötél volt kifeszítve a két oldal között: kettő egy elszórtan deszkázott utat támasztott, mely szinte fehéren csillogott a holdfényben, kettő pedig vállmagasságban húzódott kapaszkodóként. Rövidebb kötelékek támasztották meg nagyobb közönként a könnyed szerkezetet, ami mozgott és himbálózott a légmozgástól, mely a mélyből áramlott fel. Dayn finoman megtaszította a lányt. – Meg tudod csinálni. Pontosan mögötted leszek. - Nem! – A lány addig hátrált, míg Daynbe nem ütközött, háta a mellkasához simult, felkavarta a forróságot és a korábbi csók visszhangjait, melyeket Dayn elméje peremére akart száműzni. – Biztosan van más út. - Nincs. - Mi lenne, ha… Mikor meghallotta az első baljóslatú vonyítást a hátuk mögött, Dayn a lány elé lépett, és tenyerébe fogta az arcát. – Muszáj tovább mennünk, Reda. Csak ez az egy út van. Csak el akarta vonni a figyelmét a hídról, de mikor megérintette állának puha bőrét, elöntötte a melegség, és valami mélyen azt mondta, enyém. Mikor a lány tekintete találkozott az övével, a szükségtől összeszorult a mellkasa, és az a valami megint megszólalt, most. Nem küzdött a késztetés ellen, bár talán kellett volna. Helyette ajkát a lányéra szorította, lenyelte zihálásának hangját, és mindkettejüket egy olyan
csók hatása alá helyezte, melynek nem lett volna szabad tiszta tökéletességnek lennie. Mégis így volt. Redát egyik pillanatban még átjárta a félelem, a következőben meg lángra gyúlt. Semmi átmenet, semmi figyelmeztetés, semmi, csak a hirtelen hozzá nyomódó, kemény férfitest, a követelőző ajkak, és a nyelve az övé mellett. El kellett volna húzódnia, de képtelen volt rálelni ezekre a szinapszisokra a forróságon, vágyon és mohó sóvárgáson keresztül, mely elárasztotta a testét. Ó, gondolta, ahogy a félelem semmivé foszlott a támadás alatt. Ó, igen. A farkaselő miatt lehetett, annak az erejét érezte talán az ereiben áramolni? Lehetséges. Valószínűleg. De hirtelen nem érdekelte. Dayn elfordította kissé az ajkát, hogy elmélyíthesse a csókot, és mintha tűz folyt volna szét a lány ereiben. Valami vad és birtokló érzés gyűlt benne—élet vágy, hogy belevájjon, rajta hagyja a jelét—és hogy hagyja magát beleolvadni ebbe a csókba, ebbe a pillanatba, ebbe a férfiba. Dayn megrándult, ujjai a lány tarkójába és csípőjébe mélyedtek, a lány megmarkolta az ingét. És abban a pillanatban csak ők ketten léteztek, és a csók, amitől Redának remegett a szíve a mellkasában, és egész lénye azt súgta, Igen, ez az! Ez az, ami hiányzott a többi férfiból, akivel randizott, azoknál, akikről próbálta meggyőzni magát, hogy ők Mr. Tökéletes, Mr. Megfelelő, vagy Mr. Szőke Herceg Csupán Tündérmese, Térj észhez! Ezt kereste: a vágy elemésztő tüzét, a fojtogató belső sóvárgást, hogy megérintse, megcsókolja, megkapja. Sőt, ez volt az a zsigeri tudat, hogy az érzés kölcsönös, hogy a férfi is majd megőrjíti a vágy, hogy megérintse. - Egek! – Dayn elhúzódott tőle, és egy szívdobbanásnyi ideig csak állt ott gyorsan emelkedő mellkassal, vad, ádáz tekintettel. Aztán megragadta a lányt a derekánál fogva, felkapta a földről, és ráállította az első, holdfényben ezüstösnek ható deszkára.
Redának elakadt a lélegzete, megragadta a kapaszkodó kötelet, a pánik úrrá lett rajta, ahogy az egész szerkezet meglendült, himbálózott, és kavicsok omlottak alá a szakadék szélén, de hangjukat sem lehetett hallani, ahogy földet értek. Hátra lendült, de neki ütközött egy rugalmas falba, mely épp olyan mozdíthatatlan volt, mint egy hegy, mégis meleg és izmos. Érezte Dayn szívverését, gyors és izgatott, visszhangot vert a lányban, aholis folyékony szükség formájában lüktetett. - Gyerünk, meg tudod csinálni! – suttogta Dayn a fülébe, hangja mély és érzéki. Aztán megdöbbentette a lányt azzal, hogy finoman megharapta a nyakát, de ahhoz épp eléggé fájt, hogy a lány figyelmét elterelje az alattuk tátongó szakadékról. Testével noszogatta a lányt, közrefogta lábával és kezével. – Egyik lábad a másik elé. Reda elvesztette az egyensúlyát, mikor a férfi térde megtaszította az egyik lábát, tett egy botladozó lépést előre, majd még egyet, mikor a háta mögött Dayn megismételte a mozdulatot. – Elég legyen! A férfi válasza csupán egy mély morgás volt, újból megharapta, még jobban nekifeszült a testével, és átterelte a szűk hídon. Reda zakatoló szívvel hagyta, hogy irányítsa. Az apró harapások atavisztikus forróságot gerjesztettek benne, melynek hatására levetkőzte külső, civilizált héját, és csupán az agya maradt meg. Az a része pedig élvezte, hogy a férfi dominálni próbál fölötte, átbillenti a komfort zónáján és eddig ismeretlen terepre vezeti. Tisztában volt az alattuk tátongó szakadékkal, a meleg fuvallattal, mely lentről tört felfelé, és a híd himbálózásával annak ellenére, hogy Dayn kinyújtott karjával megállította, lábát annyira széttárta, amennyire csak a kifeszített kötelek engedték. De ezen a benyomások másodlagossá váltak a lány ereiben lüktető forróság mellett, kábító, lüktető erőt hordozott magában, ami csak részben származott az afrodiziákumszerű farkaselőtől. Másik részben a férfi volt az oka. - Menj! – sürgette, hangja mély morgás, mely a hídon való átkelés mellett más dolgokról is árulkodott. – Gyorsabban, Reda. Siess!
Reda szédült, feje kavargott a mágiától, és a háta mögött álló férfitól, mikor tett egy lépést előre. Érezte, hogy meginog a híd. Még egy lépés. Majd egy újabb. A lélegzete bennrekedt a tüdejében, ahogy a félelem lüktetése erősebb, forró izgatottsággá változott, majd egyre erősebb eufóriává fokozódott, mikor a lába felgyorsult, és teste kezdett kompenzálni a himbálózásért. A hátuk mögött újult csaholás hangzott fel, hirtelen élessé vált az éjszakai levegőben, egyre közeledett. A wolfynok közeledtek! - Siess! – sürgette Dayn, de nem kellett mondani. Reda átrohant a híd hátralévő részén, szíve gyors, izgatott ütemben száguldott, mikor megközelítették a túlsó végét, lépése megnyúltak egészen addig, míg már csak minden második deszkára lépett rá, majd minden harmadikra. És átért! A szilárd talaj különösnek és mozdulatlannak hatott, de megbillent, és mikor megpördült látta, hogy Dayn máris dolgozik a köteleket a peremhez erősítő rögzítéseken. Előbb az egyik engedett, majd a másik. Reda leguggolt mellé, és utánozta a mozdulatait, meglazította a harmadik rögzítést, majd kihúzta. Megbillent a híd egyik oldala, majd az egész szerkezet elfordult a holdfényben. A lány gyomra bukfencet vetett a gondolatra, hogy a szerkezet, amire az előbb az életüket bízták ilyen könnyedén, alaposan kioldódik. Aztán Dayn rántott egyet rajta, és az utolsó rögzítés is elengedett, a híd megereszkedett majd lezuhant, a holdfényben fürdő deszkák miatt egy zuhanó gyöngysornak hatott. Aztán eltűnt. Árnyak mozogtak a másik oldalon, ahogy a legelső wolfynok kitörtek a szabadba, gyorsan, némán mozogva. - Kövess – mondta Dayn, és dél felé vette az irányt. A lány egyetlen hozzászólás nélkül követte őt. És meglepetten vette tudomásul, megbízik Daynben, mint a vezetőjében, az alfájában. Nem kérdőjelezett meg mindent, amit mondott, nem próbálta megérteni ezt az egészet a régi kereteiben. Helyette követte őt.
Légy óvatos! Csupán néhány órája ismered őt, maximum fél napja, vitatkozott vele a racionális, gyakorlatias, logikus, unalmas énje, kinyilvánítva a figyelmeztetést, ami aztán gyorsan semmivé is lett az öröm miatt, hogy Dayn mellett futhat, miközben a férfi felgyorsított. A farkaselő megint dübörgött benne, mintha a szabad futás okozta puszta öröm keltette volna életre, üldözőiket messze maguk mögött hagyták. A férfi bevetette magát a lazán álló fák közé, és rögtön az ellenkező irányba fordult, újra észak felé vezette őket a déli, hamis nyom után, mely azért kellett, hogy a wolfynokat a déli átkelőhöz vezesse, ahogy ő és Keely megbeszélték. Az emlék elkeserítette a megkönnyebbülés egy részét. Én is kihasználtalak, te is kihasználtál. A hozzánk hasonlók így tesznek. A nő szavai kísértették Redát, mert annyira nem illettek ahhoz a férfihoz, aki mellette kocogott… és mégis, a wolfyn két évtizede ismerte már őt, Reda meg körülbelül hat órája. Az ösvény, amin jártak kiszélesedett, így a férfi mellé léphetett, és vállvetve futhattak egymás mellett. De mikor korábban a vére egy időben lüktetett a lépteikkel, most úgy érezte nem igazán vannak összhangban, kiestek a ritmusból a fejében kavargó kérdés miatt. Dayn vetett rá egy pillantást. – Rajta. Kérdezz. – Arcát árnyékok takarták. Redán végigfutott a hideg. – Olvasol a fejemben? - Már mondta, nem tudok rád kapcsolódni. Nem volt semmi ok arra a szúró fájdalomra, mégis ott volt. Ami tökéletesen bizonyította, hogy a lánynak össze kéne szednie magát. – Akkor szerinted mit kéne megkérdeznem? - Hogy ittam-e Keely-ből, és elfeledtettem-e vele. Igen, megtettem. A wolfyn vér erős dolog a mi fajtánk számára. Évente egyszer szükségem volt rá, ahogy neki is kellett évi egy éjszakára egy férfi, hogy kielégítő futásban lehessen része a vérhold idején anélkül, hogy kockáztatná a testvére vezetői címét.
Reda gyomra lassú bukfencet vetett, nem csak a gondolatra, hogy a férfi a wolfyn véréből ivott—a tudtával vagy anélkül—de azért is, mert olyan könnyen elsétált a régi szeretőjétől, még csak hátra sem nézett. Pár perccel később pedig már őt csókolta, Redát, és azt éreztette vele, hogy kívánja. Különleges. Erős. Ne menj bele! Dayn sétára lassított, és megigazította a hátizsákját. – Tudom, hogy helytelennek tűnik. Az Abyssra, hiszen az is. Keely és én szexben fizettünk, de aztán loptam a véréből, és ettől közel sem leszünk egálban. Reda nem tudta, mit kéne mondania, sem azt, a férfi mi mást mondhatna még, amivel enyhíthetni Reda mellkasában a szorítást, ezért annyiban hagyta. Egy idő után a szorítás magától is enyhült, és úgy gondolta, ez talán részben a bátorság—elengedni a dolgokat. Még egy órán át utaztak. Kettőt. Az erdő egyre közelebb húzódott az úthoz, amin haladtak, és egyre jobban tudatára ébredt az őket közrefogó fák sötét vonalának, az időnkénti neszezésnek, a megriasztott állatok okozta ropogásnak. Egy nem túl távoli vonyítás hangjára összerezzent. – Ez a falka volt? - Csak egy magányos farkas, aki bajt keres – felelte Dayn, hangja kissé reszelős volt. A lány pillantása miatt folytatta. – Egy hímet kirúghatnak a falkából, ha kihívja az alfát és veszít, vagy ha az alfa úgy véli, kihívhatja őt, és el akarja kerülni a küzdelmet. Néha csatlakozhat egy másik falkához, de hacsak nem tudja valóban befogni és eljátszani az alárendelt szerepét, általában ott is megjelenik a probléma. Ami azt jelenti, a végén magára marad, kivéve a hold idején. A lány óvatosan csatlakozott a beszélgetéshez. – Akkor miért? - Mert az a három nap az egyetlen, mikor a hagyomány szerint egy wolfyn hím élhet a Kihívás jogával, vagyis megküzdhet a falka vezetőjével az uralkodás jogáért. Ekkor rendezik a vitákat is, szabják meg a büntetéseket, párzások történnek vagy érnek véget. A wolfynok általában teljesen elcsendesítik a legtöbb családi és politikai dolgot erre a napra, az év hátralévő része javában békés.
- Működik? - Úgy tűnik. - Civilizált. – A lány a homlokát ráncolta, és próbálta ezt belehelyezni abba a kontextusba, amit az imént a wolfynokból látott. – Az a hím. - Kenar volt. Keely testvére. - Megpróbál megigézni, de megállítottad. - Igen. Reda a fejét rázta, próbálta lerázni magáról azt a néhány másodpercet, mikor teljes egészében a borostyánszemű, hatalmas lény ereje alatt állt. – Azt hittem, azt mondtad, hogy ezzel nem próbálkoznának a birodalmukban. - Kenar… - Elhallgatott, mintha keresné a szavakat. – Keely meg én talán kihasználtuk egymást évente egyszer, de Kenar állandóan kihasznál mindenkit. De okos. Úgy láttatja, hogy a hagyományok szerint cselekszik, mikor mindenkit a saját akaratának rendel alá. És mivel ő az alfa és kirúgott minden hímet, aki szembeszegült vele, szinte teljesen uralkodhat a falkája felett. - Úgy hangzott, mintha Candida és Keely nem álltak volna az irányítása alatt annyira, mint hitte. Dayn ajka keskeny vonallá préselődött, és dél felé nézett. – Remélem, tudja, mit csinál. Kenar elég elbűvölő tud lenni, ha megkapja, amit akar. De nem fogadja könnyedén, ha valaki keresztbe tesz neki. Reda bólintott. – Én is ismerek ilyen férfiakat. Túl sokat láttam belőlük a munkám során. A férfi vetett rá egy pillantást. – Milyen munka? - Én… - Reda nem akart ebbe belemenni, fogalma sem volt róla, egyáltalán hogyan kezdtek így beszélgetni, mintha normális barátok lennének egy normális sétán. Vagy egy normális első randin, vagy ilyesmi.
- Semmi baj, ha nem akarsz róla beszélni – mondta Dayn. De a szíve mélyén Redának fájt, arra gondolt, a férfi túlságosan gyakran felkészült rá, hogy előre nézzen, és ne pillantson hátra, nem úgy, mint a legtöbben. - Zsaru voltam – mondta. - Egy női őrző – ismételte a férfi, hangjában valami különös él volt. Bár, mikor a lány rápillantott, megrázta a fejét. – Semmi. Azt mondtad, voltál. Mi történt? A partneredről van szó? - Ledermedtem. – Reda összefonta a karját a mellkasa előtt, majd ráeszmélt a mozdulatra, és inkább a zsebébe süllyesztette a kezét. – Most biztos megdöbbentél. És igen, ez szarkazmus akart lenni. – Mikor nem mondott semmit, a lány győzködte magát, hogy hagyja annyiban, ne bolygassa. Ehelyett azon kapta magát, hogy folytatja. – Csak egy kávéért mentünk be, ennyi. Benz még csak nem is akart—de én fáztam, fáradt voltam és zsémbes, és a műszakunk ki lett tolva, mert néhány fickó beteget jelentett, így megálltunk, és bement nekem. Aztán nem jött ki. Talán a farkaselő hatása, talán az az őrült valóság a valóságban, amiben találta magát, de hirtelen megjelent előtte az emlék, mikor korábban soha nem tudta tisztán felidézni.
Hetedik fejezet - Ez komoly, Benz? Mi tart ilyen sokáig? – Reda leállította a cruiser motorját, zsebre tette a kulcsokat, majd kiszállt a kocsiból. A kelleténél kicsit erősebben csapta be maga után az ajtót. – Neked kell talán megtermesztened a kávébabot, vagy megfejned a tehenet a műtejért? Valószínűbb, hogy a Porthole Packie pultjánál dolgozó, csinos barna lánnyal cseverészik. Általában nem zavarta Redát, mikor a jóképű, lezser partnere flörtmódba váltott, akkor sem, ha az alany jó tíz évvel fiatalabb volt a férfinál, és a közeli állami főiskola hallatója. Ma este azonban a gondolatra a fogát csikorgatta. Talán nem rajongott annyira a fickóért, aki éppen most pattintotta le a „nem a te hibád, hanem az enyém” szöveggel, de újdonsült szingliként – már megint – igazán kaphatna valamiféle elsőbbséget a kávévállalattól. Talán még egy bónusz Snickerst is. Amit a jelek szerint neki magának kell megszerezni. Halkan mormogott, és ügyet sem vetett a mellette elhaladó pár kíváncsi tekintetével – Mi az? Még sosem találkoztam egyenruhás rendőrnővel, aki épp ki volt bukva? – és belépett a hajóablakos ajtón át a szeszesital boltba, amit a többi helyi üzlethez hasonlóan nemrég kényszerítettek változatosságra, hogy fenn maradhasson, beiktatva egy vegyeskereskedést, amiben átkozottul jó, szolgáld-ki-magad kávét lehetett kapni. Mikor belépett az ajtón, automatikusan felnézett a hajlított tükörbe a feje felett, ami a kasszák felé volt fordítva és még egy térfigyelő rendszerrel is megerősítették. Megdermedt, mikor meglátta Benzet a pult rossz oldalán, felemelt kézzel állni, arcába egy pisztolyt dugtak, a diáklány pedig mögötte állt behunyt szemmel, kezeit a fülére tapasztva. Aztán Reda a tükörről a kasza felé fordult, és látta, hogy mindez a valóság.
Abban a nanomásodpercben, amennyi alatt az elkövető megfordult, tekintete kifakult és ordítozni kezdett, hogy dobja el a fegyverét és feküdjön a földre, Reda agya lefotózta a jelenetet—megállapította a látóteret, a lehetséges fedezékeket, a boltban lévő másik három ember helyzetét. Látta magát, úgy tett, mintha engedelmeskedne, de ehelyett egy közeli polc felé veti magát, látta, ahogy az rázuhan a fegyveresre, majd Benz előlép a pult mögül, és földre viszi a fickót. Edzés, tervezés és ösztön egybegyúrva. De csupán a fejében történt meg. A valóságban csak állt ott. - Földre! – Az elkövető ugrott egyet hátra, és a fegyverét Benzről most rá szegezte. Látta a szemében a pánikot és tudta, muszáj csinálnia valamit, el kell húznia a tűzvonalból, de kibaszottul képtelen volt rá. Az agya nem működött; a teste meg se moccant. A fickó tekintete megváltozott. És Reda látta a saját halálát. - Ne! – Benz átugrotta a pultot, és a fickóra vetette magát, ahogy azt Reda elképzelte, de ő nem terelte el a fegyveres figyelmét, nem tett semmit. Az elkövető megpördült és tüzelt, mikor Benz eltalálta. A harmincnyolcas éles dörrenése magához térítette Redát a dermedtségből, ahogy a férfiak egyszerre zuhantak a földre, de túl lassan kotorta elő a fegyverét a tokból. A fegyveres feltápászkodott, lelökve magáról Benzet, és a kijárat felé vetette magát. - Állj! – üvöltötte. – Ne mozduljon, rendőrség! – Ezzel csak az időt pazarolta. Ráadásul, a férfi már el is tűnt, a lengőajtó pedig megállapodott a helyén. Egy újabb pipogya percig habozott – üldözőbe vegye vagy maradjon? Vetett hátra egy pillantást Benzre, és döntött. A vér sötétvörös tócsaként gyűlt a keményfa padlón. Megragadta a rádióját és szólt az egyik közelben lévő rendőrnek, erősítést és mentőt kért, majd leguggolt a férfi mellé, megcsúszott a vérében és látta a nyakán lévő hatalmas sebet.
Egyik kezét a sebre szorította, őrült módon szorította, azt mondogatta tartson ki, a segítség már úton van. Persze, egyik sem számított már, mert akárcsak a gyilkosa, Benz is már rég elment. - És mikor a nyomozók az elkövetőről kezdtek kérdezni, egyetlen átkozott dologra sem emlékeztem – fejezte be, megfeledkezett már a mellettük húzódó, immár sötét erdőről, és csak a szeszesital boltját látta maga előtt, a vért, a kiérkező rendőrök arcára kiülő kifejezést. – A többi szemtanú nem látta az arcát, és a videó használhatatlan volt. Ha legalább mondani tudtam volna nekik valamit… de nem. Minden eltűnt, huss, teljes volt a köd, mintha a fejem a testemmel együtt fagyott volna le. Így még csak segíteni sem tudtam. Holtsúly voltam. Használhatatlan. – Daynre pillantott. – Ahogy itt is azóta, hogy ideérkeztem. A férfi viszonozta a pillantását, bár arckifejezését nem lehetett látni a hajnal előtti sötétben, ami most már kezdte mély, sötétkékre festeni az égboltot. – Arra vársz, hogy azt mondjam, nem a te hibád volt. Reda gyomra kellemetlenül bukfencezni kezdett. – Úgy véled, az volt. - Szerintem átkozottul nem számít, mit gondolok. Magadnak kell megbirkóznod vele, és módot találni arra, hogy megnyugvásra találj. Vagy sem. – Bár a szavai falat húztak közéjük, a hangjából kicsengő sajnálkozás halk, csikorgó hangja átsiklott rajtuk, emlékeztetve Redát kivel is beszél, és min ment keresztül. A férfi nem csupán a partnerét veszítette el; hanem a családját, az életét, az örökségét. - Sajnálom – mondta Reda, arcát elöntötte a pír. – Csak udvariasságból kérdezted, én meg elragadtattam magam, és… Dayn felé nyúlt, és megszorította a kezét. – Reda, hagyd abba. Nem így értettem. Reda nagyot nyelt, igyekezett nem túlzottan csüngeni a karjába. – Sajnálom. Nem tudok igazán jól olvasni a jelekből. A testvéreim szerint azért van ez, mert túl sok időt töltök egyedül. – Vagy legalábbis ezt
mondták, mielőtt elköltöztek volna, hogy új munkába kezdjenek, új családjuk legyen, és hátra hagyják őt. - Ez ismerős. – Dayn elengedte a kezét, de most már közelebb sétáltak egymás mellett, mint eddig, a válluk és karjuk egy ritmusban súrolta egymást, mikor folytatta. – Húsz éven keresztül majd’ meghaltam, hogy visszajussak Eldenbe, hogy csatlakozhassam a testvéreimhez, szétrúghassam a Vérmágus seggét, persze nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ugyanakkor ez alatt az idő alatt magamat is hibáztattam, amiért nem voltam a kastélyban, mikor megtámadtam minket. - Nem tudtad volna… - szavai elhaltak, mikor megértette. - Pontosan. Jó vagy sem, csak az számít, hogy felelősnek érzem magam. – Elhallgatott. – Volt ott egy lány, Twilla. Az egyik őr lánya volt, és úgy tervezte, a királynő testőre lesz majd. - Ó! – Nevetséges, hogy szúrást érez. De így volt. - A szüleim nem helyeselték, mert közembernek született, és terveik voltak a számomra. Vitatkoztunk, én meg elrohantam, és nem voltam ott, mikor a kastély elesett. Sőt, életük utolsó perceiben dühös szavak és vádaskodások voltak csak közöttünk. – Széttárta a karját; az új nap rózsaszínes fényében most már látni lehetett a mozdulatot. – Nem vagyok büszke magamra. Bár jobb ember lettem volna, jobb fiú. Pokolba, jobb herceg. De nem mehetek vissza, és nem tudom megváltoztatni. Csak annyit tehetek, hogy legközelebb jobb leszek, akármi is lesz a következő alkalommal. - Ó! – mondta újra Reda, bár most halkabban, megértve, hogy erről beszélt a férfi, mikor azt mondta lépjen tovább és tekintsen előre. Nem próbált elmenekülni a múlt elől, vagy elfelejteni. Igyekezett rendbe hozni a jövőt. És ebben semmivel sem hasonlított az apjára és a fivéreire, akik olyan sokat tekintettek a távoli jövőbe, hogy azt sem látták meg, ami előttük van.
A Daynről alkotott véleménye, ami már így is túlzottan jó volt, egy újabb fokot emelkedett. Ez pedig a farkaselővel kombinálva túlságosan felhívta rá a figyelmét, hogy a karjuk olykor-olykor egymáshoz simul, miközben sétálnak. Az érintés szinte észrevehetetlen volt a pulóvereken és a bőrökön keresztül, de tudta. Tudta. Mégis, annak ellenére, hogy az izgalom ott tombolt a vérében, az energiája – legalábbis a sétát tekintve – rohamosan csökkent. Bár nem mondott semmit, kényszerítette magát a haladásra, míg Dayn oldalba nem bökte a könyökével, és egy keskeny ösvény felé nem mutatott, ami levezetett a fő útvonalról. – Ott. Azt kerestem. Egy vadászkunyhóhoz vezet, körülbelül egy mérföldre az erődben. – Kivillantak a fogai. – Kenaré, és tudjuk, hogy jócskán le van maradva tőlünk. A falkának pihennie kell, úgyhogy biztonságban leszünk. Hoztam magammal néhány védelmezőt is. Leteszek egyet ide, hogy figyelmeztessen minket, ha valami közelít az ösvényen, a másikat pedig a kunyhó köré rakom le. Reda bólintott. – Oké. – De inkább arra gondolt, hála az égnek! A nap kezdett felemelkedni a horizont felett, jelezve, hogy a végeérhetetlen éjszaka a végéhez közeledett, de nem nézett körbe, nem érdekelte hol vannak, vagy hogy milyennek hatott a környezet a nappali fényben. Tekintetét az előtte haladó lábakra szegezte, miközben követte Daynt fel a lejtőn, ami helyeken annyira meredek volt, hogy szinte függőlegesen haladtak, a gyökereket és köves kiszögelléseket használva kéz- és lábtámasznak. Aztán, Dayn végre elérte a csúcsot és visszafordult felé. – Gyere. Itt vagyunk. Felé nyújtott a kezét, megbízva kezének erejében, és a férfi felhúzta őt egy széles sziklaszirtre a kövekkel teleszórt hegy aljában. A távolban a kőszirthez simulva egy apró fakunyhó állt, amit szinte teljesen eltakartak a zömök, bozótos fenyőfák, melyek alacsonynak és aránytalannak tűntek, mégis fölé magasodtak az apró épületnek. Alig fogta fel az emlékeztetőt, hogy többé már nem Kansasben van, követte Daynt és engedelmesen hátramaradt, túl fáradt volt, semmint
ragaszkodott volna hozzá, hogy vele együtt kutassa át a helyet és állítsa fel a védelmezőket. Mikor a férfi csatlakozott hozzá, valamiféle port kevert a vizestömlő tartalmához, ami a válláról lógott. Mikor mellé ért, hátradöntötte a fejét, és nagyot kortyolt. Reda figyelmét túlságosan lekötötte, hogyan mozog a torka, pillantását fogva tartotta egy csepp, ami lefelé csordogált a bőrén. Érezte a csiklandós érzést a saját bőrén, mélyen beléivódott, felszítva a lappangó forróságot, mert csupán ennyi maradt a farkaselő erejéből. Egy kissé megremegett, mikor a férfi leengedte a tömlőt, és felé nyújtotta. – Egy enyhe élénkítő szer. Kitisztítja majd a ködöt és meggátolja, hogy olyan mély eszméletlenségbe kerülj, hogy képtelen legyél futni, ha kell. Miközben a szerért nyúlt, a remegés karmokat növesztett, belemélyedt a bőrébe és keresztül hatolt a testén – a félelem és izgalom kombinációja, mely ahelyett, hogy megdermesztette volna arra sarkallta, hogy a férfihoz bújjon, hozzásimuljon. Nem engedte, hogy a keze is remegjen, de ahogy lenyelte a keveréket, aminek kissé citromos íze volt az utóíze azonban túlságosan erősen hasonlított a fekete teára, túlságosan tudatára ébredt annak, hogy Dayn figyeli őt, épp úgy, ahogy ő tette vele. Azon tűnődött, vajon ő is érzi-e a hátra maradó, égő érzést, az ő bőre is perzselőnek hatott-e, ahogy Redáé, hirtelen bizsergő és érzékeny lett a ruha alatt. Leengedte a tömlőt és szándékosan a szemébe nézett. Szinte perzselt. A férfi pupillája kitágult, a teste megfeszült, most valahogy magasabbnak hatott, mint néhány perccel ezelőtt, mintha őt is elborította volna az a hirtelen jött párzási kényszer, ami Redát elöntötte. Arca lángolt, a forróság lassan lekúszott a torkán, hogy felmelegítse a mellkasát is, majd a mellét. Mellbimbója megkeményedett az izgalomtól, melyet minden porcikája visszhangzott, mígnem egész testében lüktetett benne a szenvedély.
Csak a szer miatt van, mondta neki ostoba, óvatos énje, de csak erőtlenül, mert a valóság az volt, hogy Dayn tette ezt vele. És már annyira belefáradt, hogy olyan racionális, gyakorlatias és logikus. Dayn nem a favágó, nem az a szerető, akit álmában látott. De ettől még nem kívánta őt kevésbé azóta, hogy először magához tért és a szemébe nézett. Sőt, ahogy ott álltak egy rejtett sziklaszirten, a körülményektől függően olyan biztonságban, amennyire csak lehettek, fellázadt a bensője. Sóvárgás. És különös módon, logika. Lehet, hogy nem egy álomban ragadt, de átkozottul biztos, hogy ez nem is az igazi élete. Emiatt pedig, míg elvezeti a hercegét időben ahhoz az ívhez, mit árthat, ha a következő negyvennyolc órára elveszi, amire vágyik? Dayn látta a változást Reda szemében, az óvatosságot megértés követte, majd eltökéltség, és tudta, ő lesz az okosabb kettejük közül, ki fog hátrálni. Ami valószínűleg jó dolog, mert most ő találta magát megdermedve, de nem a félelem miatt eresztett gyökeret, hanem a vágytól. Talán volt benne némi félelem is, mert tudta, ezt nem csupán a keverékek okozzák, legalábbis benne nem. Igen, ott dübörgött benne a sóvárgás, lüktetett a bőre alatt, megkeményedett a teste, be akarta zárni a köztük lévő távolságot, száját a szájára tapasztani, a testére, a nemi szervére. Ugyanakkor volt benne gyengédség és tisztelet, ami azon az éjszakán kelt benne életre, mikor figyelte, hogyan küzd meg a lány a helyzettel, amiben magát találta. Gyávának hitte magát, ő azonban látta a túlélőt, aki olyan sokszor kényszerült már rá, hogy egyedül építse újra az életét, és már nem hitt – sem magában, sem a szerencsében, sem a bizalomban. Ez a része pedig megérintette a férfi hasonló felét, és legalább ebben a pillanatban kevésbé érezte magát magányosnak. Ez a lány a vezetője. Ugyanakkor nő is volt… ez a nő pedig vonzotta, megszólította, vágyakozásra késztette. Ez pedig azt jelentette a szerekkel kombinálva, hogy a lánynak kell elsétálnia.
Ehelyett tett egy lépést Dayn felé. Dayn tüdejében megdermedt a levegő. – Reda. – Csak ezt tudta kimondani. A nevét. A lány ajka felfelé görbült; szeme sötétebbé vált, olyan gyönyörű kékké, mint álmaiban. – Dayn. És tett még egy lépést. Még egy és akár meg is érinthetné. Még mintha a szívverése is habozott volna, abban a pillanatban mintha visszatért volna Elden erdejébe, várva a kegyetlen, veszélyes lényt, ami ugyanakkor különös módon gyönyörű és különös módon félénk is volt. Ugyanaz a várakozó dübörgés száguldott végig az erein, ugyanaz a töprengés és belső suttogás. Igen, ez az. Még egy lépés vagy kettő, szépségem, és megkaplak. - A szer – kezdte, majd elhallgatott, mikor a lány megtette az utolsó lépést, így már szemtől szembe álltak egymással, nem érintették ugyan meg egymást, de elég közel voltak hozzá. A csókhoz. Többhöz. Még ruháinak vastag rétegein és a kabátján át is érezte, tudatában volt a lány testének, a melegének. Reda az ajkára szorította az ujját. – Nekem nem csupán a szer az oka. De, ha még is, nem érdekel. – Megvillant a szeme. – Elakadtam, és nem csupán amiatt, ami Benzzel történt, hanem azért is, mert nem találtam meg, amit akartam – sem a férfiakban, sem a munkában, sem az életemben. Nem volt annyira rossz, de egyre csak arra gondoltam, lehetne jobb is. És most… - Elhallgatott, összeszorította a száját egy pillanatra, csak az után folytatta. – Csak az számít, hogy most úgy érzem, végre élek. Igen, gondolta Dayn. Élet. Ez a megfelelő szó arra a különös éberségre, ami elárasztotta, amitől mindent új és fényes megvilágításban látott, miközben a Nap felemelkedett az égre és egy madár dala hangzott fel a kunyhót körbevevő fák felől. Az elmúlt húsz évben talán alvajárva élte az életét, csupán félig létezett, mert a lányra a várt?
Úgy vélte, igen. Most azonban felébredt. Istenre és az Abyssra, ébren van! Aztán hirtelen ismét tudott mozogni. Sietni akart, maga köré fonni Redát és belé hatolni. Emiatt és azért, mert érezte, hogy csúszik ki a keze közül az irányítás, kényszerítette magát, hogy lassan haladjon. Fájdalmasan, édesen, lassan. Tenyerébe fogta a lány arcát, lehajolt és ajkát a lányéhoz érintette. Elidőzött ott, itta puha bőrének érzését azt, ahogy felmelegedett, hallotta, mikor elakadt a lélegzete, megízlelve a varázslatot, érezte a virágok és fűszer illatát. Az egyre fokozódó forróság elöntötte a testét és a lelkét, bőre és ínye sajgott. Nem, mondta a mágiának, nem most. Nem vele. A gondolattól húzást érzett, mert nem tudta hol lesz, mikor legközelebb táplálkoznia kell, vagy egyáltalán lesz-e rá lehetősége. De azt tudta, nem a lánnyal lesz, mert ha elérik a Meriden Ívet, külön utakon távoznak. - Figyelj – kezdte, úgy érezte, muszáj mondani valamit, bár fogalma sem volt, mit. – Ha elérünk a Meriden… - Most nem akarok erre gondolni. – Ajkát a férfiéhoz simította, majd a kunyhó felé indult, visszafordult, kezét a férfi felé nyújtotta. – Inkább rád gondolnék. Forróság és vágy támadt fel Daynben, ahogy a napfény hajnalból nappalra váltott, és most először látta a lányt élénk színekben: vad, rezes árnyalatú haján megcsillant a napfény, telt ajka puha az övé miatt, bőre kipirult a vágytól. Szavai keresztül hatoltak a férfin, visszhangoztak benne élesen emlékeztetve őt rá, hogy sok minden – fiú, herceg, testvér, vadász, vendég – de ritkán önmaga. Voltak más fiúk, más hercegek, más testvérek, vadászok és vendégek. De Reda rá nézett, felé nyúlt, csak rá vágyott. Viszonozta az érintést. Ujjaik találkoztak. Összefonódtak. Egymásba kapaszkodtak.
Követte őt a kunyhóba, úgy érezte, mintha az egész léte épp most fordult volna meg a tengelye körül.
Nyolcadik fejezet Mikor Reda belépett a kunyhóba, anya felmérte a terepet. A főszoba talán tízszer tizenötös lehetett, és egy kormos kőkandalló állt az egyik végében. Egy emelvényem királyi méretű ágy foglalt helyet a közelben, egy hatalmas ládával a csupasz matrac lábánál, takarókat ígérve a hideg ellen. A helyiség maradék része üres volt, egy magas szekrényt leszámítva a sarokban, ahol feltételezése szerint nem romlandó ételeket tároltak, talán egy vagy két eszközt is. Mindez elég jól beleillett a vadász kunyhóról szőtt elképzelésébe. Az egyetlen meglepetés az a kandallóval szemközti falon lévő ajtó volt, mely egy teljesen felszerelt fürdőszobába vezetett, mely egy több rózsával felszerelt zuhanyzót is tartalmazott, mely furcsa, sima szürke tömbökből volt építve. – Mi a fene? - Kenar néhány éve telepíttette – szólalt meg a háta mögött Dayn. – Szerinte ez a megmunkálás. - Jó kis emlékeztető, hogy már nem Kansasben vagyok. – Nem látott víztartályt, pumpát vagy napelemeket, így arra a következtetésre jutott, hogy ez is egy olyan hely, ahol a mágia és a tudomány keresztezve van. - Kansas? Lenyelt egy hisztérikusnak ígérkező nevetést. – Mindegy – kezdte, és a férfi felé fordult. – Én… - Szavai elhaltak, mikor meglátta az ablak által hátulról megvilágított férfit, a sárgás napfény vöröses árnyba vonta, nem pedig kékesfehér fénybe, mint a Hold. Dayn ledobta a táskáját a sarokba, majd ledobta magáról a kabátot és a pulóvert, bár a levegő a kunyhóban sem volt melegebb, mint odakinn. Csak az ing maradt rajta, ott állt az ajtóhoz közel és olyan pillantást vetett rá, mintha egyenesen a lányba látna. - „Én” mi? – kérdezte, átszelte a köztük lévő távolságot, szeme nagyon sötét lett, mikor lenézett rá. - Elfelejtettem – felelte rekedtesen, miközben belső énje azt mondta, Gerjedek a favágóra. A gondolatra új szikrák lobbantak benne, bőre
megfeszült és elemi erővel ébredt tudatára az őket körbevevő kunyhónak, a hátuk mögött lévő ágynak. Lerázta a válláról az íjat és a hátizsákot, hagyta, hogy a földre hulljanak, majd kezét a férfi derekára tette, tenyerét ingjének meleg anyagára szorította és kitapintotta alatta a férfi kemény erejét. Dayn tenyerébe fogta az arcát, ami úgy tűnik lassan szokásává válik – vagy talán csak kettejük közt az. Aztán lehajolt, először arcának egyik felét csókolta meg, majd a másikat, utána mindkét szemének a sarkát, melyet erre Reda remegve lehunyt. Felemelte a kezét, megragadta a férfi csuklóját, a helyén tartva a kezét, miközben szájával bejárta az arcát, csipkelődött vele, felszítva benne a csók utáni várakozást. Vére édesen meleg lett, valami veszélyeset hordozott magában, mely még a vágynál is mélyebbre nyúlt. De ugyanakkor az álmok, a veszély, a bájitalok és a férfi által életre keltett vágyak összekeveredtek, egyetlen erőteljes párzási kényszerré váltak, nyers sóvárgássá, melytől görcsbe rándultak az izmai és nyirkos lett a bőre. Csupán másodpercekkel ezelőtt még vacogott a birodalom rideg levegőjétől, most túlfűtöttnek érezte magát, bizsergett. Bár Dayn azt mondta, nem tud olvasni a fejében – és ezért hála az égnek! – elkezdte kihámozni őt a bőrkabátból, először csak egyik vállát szabadította ki, majd lecsúsztatta a kezén, lassan mozogva, és valahogy tükrözte ezt a csókjaiban is. A lányt foglyul ejtette minden egyes érzés, csupán dülöngélni tudott a férfi előtt, szeretkezni a szájával, miközben kihámozta őt a kölcsönpulóverből, majd az ingéből, és végül győzedelmeskedett melltartójának csatja felett, csupán egyetlen kurta, ügyetlen mozdulat árulkodott róla, hogy más a technológia. Aztán melle meztelenné vált az érintése előtt, lángolt érte. Tényleg ezt csinálják. Az agya hátsó szegletében döbbent szikrák pattantak fel, majd örömé, és egy belső hang azt suttogta, ó, igen! Elakadt a lélegzete, mikor Dayn egyik ujja végigsimított először az egyik mellének, majd a másiknak az oldalán. Hirtelen vágyott a bőr
bőrhöz simuló, csodás érzésére, kirángatta az inge alját a nadrágjából, és a gombokkal kezdett foglalatoskodni remegő ujjaival, miközben a férfi egyre kisebb köröket írt le a mellbimbója körül, érintése kisebb robbanásokat váltott ki belőle. Aztán hatalmas tenyere beborította a mellbimbóját, hosszú ujjai masszírozták a mellét, és Reda felnyögött az ajka előtt az érzéstől, amit a kemény, forró csúcsok váltottak ki belőle. A férfi morgott valamit – talán egy esküt, talán a nevét – majd újra megcsókolta. És bár csókjai korábban gyengédek és visszafogottak voltak, egyfajta habkönnyű, romantikus előjáték, most ajka keményebbé vált az övén, nyelve követelőző lett. Erre válaszul Reda teste egy máglya fényével izzott fel. Ez, gondolta, igen! Már nem számított többé a múlt, sem a jövő, még létezni is megszűntek, mikor visszacsókolt, belevetette magát a pillanatba, ebbe a férfiba. Keze remegett, mikor levette a férfi válláról az inget, Dayn az elhajított táskák tetejére dobta a földre. Majd sürgetőn a testéhez szorította, és hirtelen, megdöbbentőn simult bőr a bőrhöz. Vékony, férfias szőre csak még jobban csiklandozta az érzékeit, mikor összefonódtak, mélyen, érzékien csókolóztak. - Az Istenekre és az Abyssra! – nyögött az ajkába Dayn. – Reda. A hangjából kicsengő, nyers sóvárgás húzta maga felé a lányt, könnyeket csalt a szemébe, amit erővel fojtott vissza, helyette arra koncentrált, ahogy egész teste egyszerre lüktetett a szívével, miközben kihúzta magát a férfi előtt, próbálva növelni az érintkezést, de csak bosszantotta magasságbeli különbségük. Dayn megint megérezte, amit a lány nem tudott kimondani, egyik karjával átölelte a derekát, és felemelte. Reda felnyögött, lábával körbeölelte a derekát, és hozzá dörgölőzött kőkemény farkához, melyet ruháinak anya rejtett még, majd ismét megtette, mikor a férfi háttal nekiszorította az egyik közeli falnak, odaszögezte és mélyen megcsókolta, miközben nagy, gyengéd-durva kezével a mellét masszírozta, csípőjét ritmusosan mozgatva, melynek ismerősnek kellett volna lennie, mégsem hasonlított semmihez, amit Reda eddig tapasztalt.
Megérintette csupasz hátát és párhuzamos hegeket tapintott ki, melyek csak karmolás nyomok lehettek, kezét végigfuttatta karcsú, kemény karizmain fel a vállára, érezte, hogy a férfi megremeg az érintésétől, a történelem és vágy egy olyan férfivá olvadt össze, aki senkihez nem volt fogható, akikkel Reda eddig találkozott, vagy akivel valaha fog. Ujjával beletúrt sűrű, dús, sötét és hullámos hajába, elgyengült alatta. Igen, sürgette magában. Igen! Mintha hallotta volna, Dayn megtörte a csókot, arcát az övéhez szorította, és azt lehelte. – Ó, édes Reda. Édes, édes Reda. Ágyba bújnál velem? A lány szíve sajgott rekedtes hangja miatt, lába között lüktetett a vágytól, hogy merüljön mélyen bele. De fejével a fürdőszoba felé bökött. – Mit szólnál hozzá, ha előbb lemosnánk az út mocskát magunkról? A férfi tekintete elködösült, majd ismét kitisztult. – Komolyan? – A fürdő felé pillantott. És megint itt volt; az a szakadék az ő világa és a férfié között. Ezúttal azonban kényelmetlen helyett egészen újfajta forróságot és egy újabb adag vágyat hozott magával. A férfihoz simult, az állát harapdálta, majd nyelvével megérintette az imént megharapott helyet. Mikor Dayn ritmikusan szorította kezét a csípőjére, magához húzva őt, azt suttogta a fülébe. – Akkor ez első lesz számodra, nem igaz? – És egy emlék, amit magával vihet a Meriden Ívbe, mikor elválnak. Nem hagyta, hogy a forróság keserédessé váljon, fogai közé vette a férfi fülcimpáját, majd apró csókokkal és finom húzásokkal ingerelte, miközben Dayn ellökte magukat a faltól, és a fürdőbe vitte. Ott aztán letette, és mikor a lány a nem túl ismerős gombok felé fordult mögé lépett, tenyerébe fogta a mellét és lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát, a fülét, az állának oldalát. Reda behunyta a szemét, megszédült egy kissé, mikor a víz folyni kezdett az üvegezett zuhanykabin közepére helyezett négy apró
rózsából, betöltve a helyiséget a vízsugár robajával, valamint a váratlan illattal, mely részben fenyő, részben citromos volt, teljesen megbabonázta. Lehet, hogy ez is egyfajta farkas stimuláns volt, mert mikor a víz elkezdett felmelegedni és az üveg bepárásodott, úgy érezte, mintha a farkaselő melegének visszhangja sugárzott volna át a férfiba, majd a vissza. Dayn egyik karjával átkarolta a mellét, gyengéden megtartva, miközben szabad keze lesiklott a testén, és farmerjának gombjával játszott, közben végig csókolta a nyakát, őrületbe sodorva a lányt, melyet csak fokozott a tény, hogy nem igazán érintheti meg a férfit, legalábbis úgy nem, ahogy szerette volna. - Engedd meg – csikorogta a férfi a torkánál, mire a lány egy másodpercre megdermedt, azt hitte, egy fog éles hegyét érzi, sőt, tudta, ha a férfi erre kérné, ebben a pillanatban nem tudna neki nemet mondani. De aztán meglazult a nadrágja, lehullott a földre, majd a bugyija is követte, aztán Dayn keze lecsúszott a szeméremdombjára, egy pillanatig habozott, mikor megérezte, hogy tökéletesen csupasz, mert a lány megszokásból legyantázta, bár nem volt hajlandó elismerni magának, hogy semmi értelme, régen nem volt már. Most azonban ez a szokása elismerő morgást váltott ki Daynből, szorítása erősebbé vált, magához szögezte. Reda felnyögött, fejét hátra döntötte, miközben a férfi megérintette, felfedezte, majd háta húzta, így megérezhette fenekén a kemény erekcióját. Nedves volt, majd meghalt a férfiért, ő mégis maga előtt tartotta, könyörtelenül, csodálatosan simogatta, előbb benn, majd kinn, ujjai nedvesen csúsztak végig forró, duzzadt szeméremajkain. Próbált megfordulni az érzésre, de a férfi erősen szorította a hátát a mellkasához, így okos, okos ujjainak minden egyes simogatását érezte. Dayn – zihálta, a levegő szinte bennszakadt a tüdejében, mikor a teste megfeszült, görcsbe rándult a közelgő orgazmus előjeleként. – Muszáj… Egek, szeretném…
- Engedd meg – suttogta újra. – Engedd el magad. – Két ujját mélyen a lányba csúsztatta, egyre sebesebb ritmusban döfködte, mire a lány ívbe feszítette a hátát, és egyre nagyobb hévvel szorította az ujjait. - Ó! Ó, Dayn, én… - Egy mély, vibráló kiáltás hallgattatta el, megremegett, ahogy a forróság és gyönyör elárasztotta, azon a ponton összpontosult minden, ahol a férfi megérintette, dolgozott rajta. Mintha a világ visszahúzódott volna magába, visszafojtaná a lélegzetét és nagyon mozdulatlanná dermedt… egyetlen… pillanatra… aztán átlendült a határon, és egy fojtott nyögéssel zárta körbe az ujjait. Elélvezett, újra és újra a nevét kiáltotta, miközben a nyers, ritmikus hullámok elöntötték, kiteljesítették… majd elhaltak, erőtlenné, ernyedtté változtatva őt. Igazából olyan ernyedt volt, hogy alig bírt megállni a lábán, mikor a férfi a kabinba irányította, és a vízsugár alá állította, de aztán néhány pillanatra kiment a fürdőből – elég hosszú időre ahhoz, hogy Reda azon töprengjen vajon hová ment, mit csinál. A forró vízsugár erősen zúdult rá, visszarepítette, mikor Dayn visszatért a fürdőbe levette a csizmáját, a nadrágját, majd beállt mellé a kabinba. Szó nélkül lábujjhegyre állította Redát egy nyers, erőteljes csókra, mely arról árulkodott, hogy még nem végeztek. Közel sem. Reda vére újra felforrósodott a csóktól, és az érzéstől, ahogy a férfi teste nedves és sikamlós lett a rájuk zúduló víztől. Meztelenül maga volt a széles csontozatú álom, karcsú, nyúlánk izmok és egy szinte emberfeletti kecsesség, mintha ő lenne a wolfyn-ember, nem pedig a többiek. De nagyon is emberi volt ott, ahol megmarkolta, majd ujjaival végigsimított tekintélyes hosszán, nagyon is tudatában volt annak, hogy az ujjai nem tudják tökéletesen átérni. Dayn felnyögött, belesimult a tenyerébe, először megpróbálta viszonzásképp megcsókolni és megérinteni, aztán egyszerűen előredőlve behajolt a zuhany alá, egyik kezével a lány csípőjét fogva, a másikkal megtámasztva hatalmas testét a falnál. És bár Reda első
gondolata az volt, hogy folytassák ott, ahol az imént a másik szobában abbahagyták, most az éles forróság egy gyengédebb, sokkal finomabb késztetéssé enyhült. Meg akarta érinteni, azt akarta, hogy jól érezze magát. Az egyik kis polc a zuhanyzóban habos, fa illatú tisztálkodó szert tartalmazott, ami először hidegnek hatott, mikor megdörgölte a tenyere között, de aztán felmelegedett, mintha életre kelt volna. Mikor megkerülte a férfit Dayn is megmozdult, mintha követni akarná, de visszanyomta az eredet helyzetébe, és egyszerűen csak annyit mondott. – Engedd meg. Dayn megadta magát, fejét az egyik behajlított karjára helyezte, így az az egyik rózsa alá került, pontosan a vízsugár alá, és behunyta a szemét. A bizalom egyszerű megnyilvánulása sajgó ökölbe zárult Reda szíve alatt. És mikor Dayn testén remegés futott csúszós kezének első simítására a karmolás nyomok mentén, még erősebbé vált a fájdalom. Milyen régóta nem érintették meg őt pusztán az érintés élvezetéért, nem valami kölcsönös tranzakció miatt, hanem egyszerűen azért, mert a másik akarta? Húsz éve, diktálta a logika. Most először azonban egyetlen kis hang sem ellenkezett. Dayn majdnem olyan régóta volt ebben a világban, mint amilyen régóta az ő anyja eltűnt, és szinte végig egészen egyedül volt, rákényszerülve igazi énje eltitkolására mindenki elől, kivéve Candidát, aki maga is magányos alkat volt. Reda szíve sajgott, miközben megmosta széles vállát, karját, tarkóját, majd visszatért fenekének feszes izmaihoz, amik ritmikusan feszültek meg, miközben dolgozott rajtuk, majd lejjebb haladt a combjára és vádlijára. Dayn szaporán szedte a levegőt, hatalmas, mély lélegzeteket vett, melyek kiestek a ritmusból, mikor Reda az egyik rózsát felé irányította, majd még egyszer végigsimított kezével a testén, hogy leöblítse róla a szappant.
Miután a hátával végzett újra megkerülte, arra gondolt megismétli a folyamatot, és talán lop egy csókot. De Dayn felegyenesedett a faltól, egyik kezét Reda derekára tette és magához húzta, a másikkal a tarkóját fogta. Mikor lenézett rá, szeme sötét volt, tele érzelmekkel. – Egek! Reda. – Lehajtotta a fejét, homlokát a lányéra szorította, és nagy levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de aztán felsóhajtott és csak annyit suttogott. – Köszönöm! Olyan könnyedén váltottak csókra, mintha egy lélegzéshez hasonlóan természetes cselekedet volna, és ezúttal nem csupán forróság és vágy volt; valami új adni és kapni dolog vegyült bele, az érzés, hogy Dayn nem csak gyönyört akar adni neki, hanem a maga számára is vesz el egy keveset. Egyik csókot a másik követte, majd egy újabb, majd a zuhany csapjával ügyetlenkedett, hogy elzárja a vizet, és valami különös, halvány fénybe vonja magukat minden oldalról. - Mi…? Ó! – Reda testét tetőtől talpig bizsergés járta át. Mikor abba maradt, száraz volt. Még a haja is alig maradt nedves, és az általában engedetlen tincsek megszelídültek, puhává váltak. – Varázslat – suttogta, hangja megakadt a szón. - A wolfnyoknak van néhány jó tulajdonsága – mondta rekedten, a karjába kapta a lányt, így a mellkasához szoríthatta. Reda felsikkantott és kicsit kapálózott, de aztán megadta magát, végigharapdálta a férfi nyakát, miközben ő bevitte a fő szobába. Egy újabb kurta „Ó” felkiáltással nyugtázta az ágyra halmozott vastag takarók látványát, valamint a kandallóban lobogó tüzet. A helyiség meleg és hirtelen vidám lett, a látványtól elszorult a torka, mert Dayn ezt miatta csinálta. Még a dolgok sűrűjében is azt akarta, hogy kényelemben legyen. Nagyot nyelt a torkába szorult érzelmi gombóc mellett. – Te egy herceg vagy. - Az voltam, valamikor. Gyűlölte a férfi hangjából kicsengő ürességet, azt felelte. – Az leszel megint. Mikor mi…
Dayn megcsókolta, ezzel hallgattatva el. Aztán, miközben még mindig csókolta, mindkettejüket leeresztette a széles matracra, így Reda feküdt alul, Dayn lába pedig az övé mellé simult, combja Reda lábai között, hosszú erekciója a lány hasához simult, olyan belső ütemre lüktetett, mely ott vibrált mélyen a lányban. A vágy úgy öntötte el, mint egy újonnan megismert barát, sokkal élesebben érzett, fontosabbnak érezte magát, mint valaha, ez pedig egyre fokozódott és fokozódott miközben csókolóztak. Dayn egyik lábát a lány lába közé dörgölte, intim nyomást gyakorolva rá, mialatt egyik kezével végigsimított a bordáitól le a térdéig és vissza, pihekönnyű mozdulattal, mely megperzselte a lány bőrét és könyörögni akart. Másféle nedvesség gyülekezett, új fajta fájdalom kelt életre, miközben a férfi a kezével formálta, érintette, ugyanakkor ívbe feszítette a hátát és megállt, hogy kiélvezze az érzést, ahogy Reda megnyalta a torkát, majd taszított egyet a vállán, hogy a hátára gördítse, így lejjebb haladhat, még lejjebb. - Várj, Reda! Én… - Ah! – Egész testében megremegett, mikor Reda nyelve először ért hozzá a farkán kidagadt érhez. – Egek! Megmozdult, hogy megérintse Redát, de aztán a lány megint nyalt egyet, a tövétől egészen a hegyéig, Dayn pedig kezét ökölbe szorította inkább a puha, nehéz ágyneműn, majd felnyögött, mikor Reda megismételte a mozdulatot, megtalálta azokat a helyeket, ahol a felület megváltozott, és ahol különösen érzékeny volt. Bár régebben mindig a csináld-vagy-hagyd elvet vallotta az orális szex terén, a lány most élvezetét lelte benne, elraktározta a férfi reakcióit és élvezte, ahogy megadta magát neki. Hamarosan egész testében megfeszült, kezével az ágyneműt markolászta, kemény hossza megrándult a szájában, és ezzel új forróságot keltett a lányban. Dayn a nevén szólította, elkapta a kezét, felfelé húzta a testén, majd mikor a mellkasuk összeért megfordult, így végre megint ő kerülhetett
felülre, jó, tömör súlyával az ágyhoz szegezte Redát. Mindkettejük teste nyirkos volt az izgatottságtól, sikamlós a szenvedélytől, és mikor Dayn a lába közé helyezkedett, csúszós, kemény farka természetes mozdulattal siklott a helyére, Reda nyílásának bejáratához. A lány mocorogni kezdett alatta, mindkettejüket ingerelte azzal, ahogy Dayn farkának tompa hegye hozzádörgölőzött nedves nyílásához. De aztán megdermedt. – Várj! – mondta, szinte túl későn jutott eszébe, hogy talán ez nem az ő világa, de nem is álom. – Kell nekünk valami? Dayn próbált koncentrálni szinte teljesen üvegessé vált szemekkel. – Valami? - Védelem? A… ö… fertőzések és más dolgok ellen. – Kérlek, hadd ne kelljen megmagyaráznom! - Ó! – tisztult ki Dayn tekintete, bánatossá és talán kissé szomorúvá vált. – Az én fajtám nem terjeszt és nem kap el betegségeket. Ami a „más dolgokat” illeti, az elmetársalgás miatt muszáj táplálkoznom a társam torkából, mielőtt megfoganhatna egy gyermek. – Reda meg akarta kérdezni, de mégsem tette. De bizonyára az arcára volt írva, mert Dayn enyhén megrázta a fejét. – Nem. Soha. Reda bűntudatot érzett az őt átjáró megkönnyebbüléstől, bár nem volt hozzá joga, felemelte a kezét, hogy enyhítse a hangjából kicsengő ürességet egy csókkal, mely eleinte puha volt, szinte álmatag, és megmozdított benne valamit. A puhaság aztán élt kapott, az álmatagság követelőzéssé, a bűntudat sóvárgássá változott és vággyá, nem csupán magában akarta tudni a férfit, hanem meg is kapni, hogy hozzá tartozzon, és ő is hozzá. De tudva, hogy mindez lehetetlen megtörte a csókot, nedves arcát Dayn enyhén borostás állához szorította, és azt suttogta. – Most! Kérlek, most! Behunyta a szemét, kizárta a nappali fényt, a különös környezetet és a veszélyt, eltökélte, hogy itt lesz, ebben a pillanatban, a férfival. Aztán Dayn mély torokhangon felmordult, és belé hatolt. Miközben döfött – kitágította, kitöltötte és olyan érzelmeket hívott életre, melyeket a lány
nem is mert tudomásul venni – nem kellett kizárnia a hatalmas világot, mert ő megtette helyette. Az érzés, a tökéletesség, ahogy összeillettek minden mást elnyomott abban a pillanatban. Reda ajka néma O-t formált a gyönyörtől. Ujját a férfi vállának kemény ujjába nyomta, miközben ő fölé emelkedett, néhány lélegzet visszafojtott pillanatig ott időzött várakozón… és aztán mozogni kezdett. Eleinte gyengéd, lassú tempó volt, mintha ő maga is el akarna raktározni minden egyes érzést. Természetes módon ringott vele, a mozdulatok sokkal inkább ösztönösek semmint szándékosan voltak, mert Reda már nem gondolkodott, nem tervezett; tapasztalt. Kiélvezte, ahogy a férfi teste hullámzott az övén, ahogy teljesen kitöltötte a lába között, ahogy a gyönyör minden egyes döféssel fokozódott, és morgásának vibrálását, mikor kezével végigsimított a csípőjén, ujjait bele mélyesztette, sürgette. Ahogy a dolgok felgyorsultak, többé már nem volt különbség ember és vámpír között, sem a mesebeli herceg és a kegyvesztett zsaru között; csak két elveszett lélek, akik kitöltöttek egymásban az űrt, többé már nem voltak egyedül. Legalábbis egyelőre. A vágy eggyé vált a sóvárgással Redában, mikor a gyönyör támaszt talált, gyökeret vert és nőni kezdett. Korábban az orgazmusa éles és ragyogó volt, csupa belső tűzijáték és kielégítő forróság, ezúttal az őt megragadó feszültség mélyebb, mindent felemésztőbb volt, megfeszítette belső izmait, átvette az irányítást az érzékei felett és hirtelen sokkal fontosabbá tette a pillanatot, mint szabadott volna. Ez az, mintha ezt mondta volna a teste. Erre vártál. Hátat fordított ennek a veszélynek, arcát Dayn nyakába temette, és mozgott alatta. A mozdulatok hatására nyögés tört fel Dayn torkából, majd áhítatosan azt suttogta. – Reda. A neve még sosem hangzott azelőtt varázslatosan.
Visszafojtotta a szemét szúró könnyeket, megcsókolta a férfi torkát, miközben az őt döfködte, nekifeszült, és egyre magasabbra és magasabbra emelte a fokozódó gyönyört. Reda enyhén sós ízt érzett a bőrén, érezte az ér lüktetését az ajkán. Egy ritmusban dobolt a férfi vágyával, mely egyre feszültebbé tette minden egyes döféssel, Dayn ki-be csúszkált benne, és rátalált arra a helyre, ó, igen, arra! Mélyen a lányból feltört a késztetés, hogy megharapja, hogy magába szívja a lényét, összekösse magukat. Nem törődött a tompa nyugtalansággal, fogával végigsimított a vénán, mely a torkában futott végig, és finoman megharapta. Dayn felszisszent, ujjai hirtelen belé mélyedtek, ahogy behatolt, újabb érzéseket indítva útjára, melyeknek nyers erre arra csábította a lányt, hogy visszarettenjen. Érezte, hogy Dayn igyekszik uralkodni magán, érezte, hogy ő maga is habozik, kísértést érzett rá, hogy megmerítkezzen a lehetőségben és a hévben. Aztán, mivel nem volt hajlandó gyáva lenni a férfival szemben, akkor, abban a pillanatban ismét rátalált a vénájára. Keményen megharapta. Nem serkent ugyan ki Dayn vére, de közel volt hozzá. Dayn önuralmának utolsó morzsái is szertefoszlottak, szinte hallhatóan hullottak darabokra. Hátra vetette a fejét, majd lehajolt hozzá, karját a lány teste köré fonta, hogy még mélyebbre hatolhasson benne, így pedig sebesebbé vált az ütem és a ringatózás is, mindkettejüket tovább hajszolva. Szorítása erős és hajthatatlan volt, Reda élvezetét lelte benne. Szerette az erejét és hevét, szerette kicsinek, nőiesnek és legyőzöttnek érezni magát – legalább itt, vele. Szerette, ahogy állát a halántékához szorította, megcsókolta a homlokát és a nevét suttogta, miközben a testük megfeszült és merev lett, a gyönyör egyre fokozódott és várt, várt… Dayn elfordította a fejét, finoman végigsimított Reda torkán bűnösen éles szemfogával, és a nevét suttogta. Félelem és gyönyör hirtelen
eggyé váltak, élessé, ragyogóvá, Redának elakadt a lélegzete, mikor elélvezett. Átjárta a gyönyör, olyan hevesen és élesen, mintha egy kard hatolt volna át a magányon és nyugtalanságon, maga után pedig erőt, csodát hagyott. Hátát ívbe feszítette, lélegzete akadozott, ajkával Dayn nevét formálta, ahogy a hullámok csak jöttek és jöttek. Aztán Dayn nekifeszült, csípője tovább mozgott, mélyen, hosszan morgott néhány szót – a nevét, magasztalást, könyörgést – majd belé ürítette magát. Reda úgy képzelte, az őt átjáró forróság még Redáénál is melegebb, megszorította belső izmaival, miközben Dany lüktetett, magvát belé lövellte. És ő, akinek mindig is lassabban ketyegett a biológiai órája, már ha volt, kicsit azt kívánta, bár számítana ez, bár valóban társakká váltak volna. Most először a logikának és értelemnek egy átkozott szava nem lehetett. Dayn továbbra is hozzá simult, mialatt a gyönyör lassan alábbhagyott, majd eltűnt, és az őket körbevevő világ újra kezdett megelevenedni. Reda hallotta a tűz sziszegését, pattogását, látta a kinti napfényes világosságot behunyt szemén keresztül, és érezte a matrac mozdulását, mikor Dayn a könyökére ereszkedett, levéve róla a súlyát. Bár szeretett volna még néhány pillanatig elidőzni, kinyitotta a szemét és belenézett smaragdzöld tekintetébe. Találkozásuk óta először – és egy másodpercre se fordult meg a fejében, hogy az órákat összeszámolja, figyelembe véve, hogy mi történt köztük az imént – Dany arca nyitott volt, nyoma sem volt árnyaknak. Fiatalabbnak hatott tőle, egy kissé pajkosnak, olyan férfi jutott eszébe róla, aki pusztán a gőz kieresztéseképp futni indul, nem is sejtve, hogy a reggel örökre megváltoztatja az életét. Úgy érezte, ő maga is megváltozott, de nem akarta közelebbről is szemügyre venni. Most nem. Talán sosem. Dayn megköszörülte a torkát. – Én, ö, úgy érzem, mondanom kéne valamit. De fogalmam sincs, mit.
A feszültség, aminek Reda nem is igazán volt tudatában most eltűnt, nyaka és válla elernyedt. – Én is, és én sem tudom. Szóval, mi lenne, ha azt mondanánk, köszönöm, aztán egy időre félretennénk? Dayn arca ellágyult. – Ez esetben, köszönöm, édes drága Reda, hogy kiokítottál a zuhanyzóról, hogy befogadtál az ágyadba, hogy megérintettél és megosztottad velem imádnivalóan imádnivaló testedet. Reda szíve megremegett, szeme a túlcsordulással fenyegetett, torka elszorult és tudta, hogy ebben a pillanatban semmit nem mer mondani; mert, ha megteszi, csak hülyét csinálna magából és mindketten rendkívül kényelmetlenül éreznék magukat. Ezért, bár gyávának érezte magát tőle, csak remegve bólintott és felnyúlt, hogy csókot nyomjon Dayn arcára. Dayn, legyen áldott a nemes szíve, mintha megértette volna. Ujjával végigsimított a lány arcán, mintha letörölné a könnyeit, amiket nem engedett kicsordulni, és azt mondta. – Maradj itt, hátha tudsz aludni. Megyek, ellenőrzöm még egyszer a védelmezőket. Reda bólintott, érezte, hogy elpirul a pillanat intim jellegétől, bár idegenek voltak az álmaikat leszámítva. Dayn felkelt az ágyból, aztán csodálatos meztelenségében a fürdőszobába ment, ahol felvette a nadrágját, a csizmáját, majd begombolás nélkül felkapta az ingjét. Mikor visszatért, egyik rövid kardja is az övébe volt dugva. Ettől nem lett volna szabad még a korábbinál is vonzóbbnak tűnnie. Reda egy modern nő, egy fejlett emberi lény. De a jelek szerint ez a modern, fejlett nő szereti a kardos pasikat. Nem pasikat, gondolta, csak Daynt. És most nem a logikus, értelmes vagy gyakorlatias énje beszélt belőle. Ez tény. És, ha emiatt igen gyorsan megfájdul a feje, talán nem az a legrosszabb dolog, ami vele történhet. Mert legalább többé már nem fogva alvajárva élni az életét. Dayn felkapta az egyik kulacsot, mikor visszatért a fő szobába, és az ágyhoz ment, hogy felkínálja neki. – Szomjas vagy? - Mindjárt kiszáradok. – Nem szabadna bensőségesnek érződnie annak a mozdulatnak, hogy elfogadja tőle a vizet, sem pedig az
elégedettségnek a férfi tekintetében, miközben figyelte, ahogy iszik, nem szabadott volna újra felszítania benne az izgalom szikráit. Zavartan nyújtotta vissza neki a kulacsot. – Köszönöm. - Pihenj. Néhány perc múlva visszajövök. Reda bólintott, hátradőlt és összegömbölyödött háttal a tűznek. Behunyt szemmel mintha felerősödtek volna az őt körülvevő zajok. Követte Dayn mozdulatait csizmájának dobogásával, az ajtó csukódásával a háta mögött, a kinti föld csikorgásával, és egy dühös madár rikoltásával, akinek megzavarta a repülését. Ígérete szerint néhány perc múlva visszatért, ruhája suhogott, csizmája dobbant, miközben újra levetkőzött és visszabújt mellé az ágyba. A lányhoz hátához simult, kezüket összefűzte a lány szíve fölött. Miközben Reda lassan álomba szenderült az őt körül ölelő melegséggel, mely a férfiból áradt, azon kapta magát, hogy duplán is hálás, amiért Dayn nem wolfyn. Mert, ha tényleg az lenne, minden bizonnyal megbűvölné. Már majdnem dél volt, mikor Dayn magához tért és belső órája figyelmeztette, hogy nem pihenhetnek tovább arra az esetre, ha üldözőik még mindig úton lennének. Reda álmában felé fordult. Most szorosan az oldalához simult, fejét a férfi karján nyugtatta, mellyel átölelte őt. Lehelete meleg volt a bőrén, mellbimbója megfeszült tőle, és hullámokban öntötték el az érzések az altestét. De a fizikai reakció csupán apró erecske volt az érzelmek mély kútjához képest, mely még most is azzal fenyegette, hogy túlcsordul és elönti. Vonzalom, hála, megkönnyebbülés, nyugtalanság – ez és még sok más, bonyolult keverék mely arról árulkodott, hogy talán nem kellett volna szeretkeznie vele, és egészen biztosan nem olyan hevesen, ahogy a dolgok végződtek… ugyanakkor nem tudta megbánni a döntését, sem azt a kis időt, mikor elvesztette az önuralmát.
Színlelés nélkül, egészen szerették egymást, semmi elvárás és tudták, hogy az Ívnél útjaik majd különválnak, de csak szép emlékeket visznek magukkal. És, ha ez a gondolat elő is idézett benne egy enyhe sajgást, nem törődött vele, és inkább arra koncentrált hirtelen milyen átkozottul jól érzi magát – frissnek, feltöltődött és készen állt, hogy meghódítsa a világot. Vagy szembeszálljon egy dühös falkával és a holnaputáni éjszakáig tartó visszaszámlálással – a negyedik éjszaka – már ahogy a helyzet állt. A józanító emlékeztető hatására megérintette Reda vállát. – Gyerünk, alvó szépségem. Ideje felébredni. Félig azt várta, hogy a lány hirtelen magához tér és pánikba esik, amiért együtt vannak az ágyban. Amilyen készséges és izgatott volt az ő édes Redája, kételkedett benne, hogy azelőtt valaha lefeküdt volna bárkivel, akit csupán néhány órája ismer, és abban is, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy szinte idegenek karjában ébred. Bár az ő kapcsolatuk szükségképpen elég tömör, gyors volt. Bizonyára a lány közelebb állt az ébrenléthez, mint gondolta, mert nem zihált, nem ugrott el tőle. Ehelyett elmosolyodott, nem nyitotta ki a szemét, és azt mondta. – Ha én vagyok Csipkerózsika, akkor az elbűvölő hercegnek csókkal illene felébresztenie. - Ezek szerint elbűvölőnek találsz? – válaszra sem várva lehajolt, ajkát a lányéhoz érintette, eleinte csupán sietős mozdulattal, majd egyre elmélyítve, mikor Reda ajka lágy lett és szétnyílt. Mormogva közelebb húzódott Daynhez, átkarolta a nyakát, csapdába ejtette. A mozdulat megindított valamit Daynben, mélyre nyúlt és kitöltött egy helyet, melyről nem is tudta, hogy üres. Vad öröm töltötte el, mikor fölé húzódott, belé, a matracra szorította a lányt és vadul csókolta, teste feléledt a szeretőtől, a szeretőjétől. Reda halk nyögésétől kedve lett volna felkapni a lányt és őrült módon körbetáncolni vele a kunyhót; mikor finoman meghúzta a haját teljes erejéből énekelni akart, bár képtelen lett volna megtartani a dallamot; az érzéstől, ahogy alatta fekszik, combjával körbe öleli,
miközben megduzzad és megkeményedik szinte azonnal, annak ellenére, hogy csupán néhány órával ezelőtt élvezett belé, kedve lett volna kirohanni az erdőbe és levadászni a legveszélyesebb ellenfelet, pusztán csak azért, hogy valami bizonyítékot hozhasson róla. Bár, az alapján, amit hallott, az emberek finnyásak az efféle dolgokban. Szóval talán inkább vadvirágokat szedne neki. Ennek az egésznek a nevetséges jellege hirtelen igen vonzóvá vált. Ahogy a gondolat is, hogy újra belé hatoljon, és mindkettejüket a feledés határára sodorja. Érezte nedves nyílását, és a puha, nőies bőre alatt száguldó vért. Bár el kellett hagyniuk a kunyhót, majd meghalt, hogy belévesszen, vele együtt. Aztán Reda hirtelen köré fonta az ujjait, irányította. Megdermedt, megtörte a csókot és felnyögött, miközben a lány ingerelte kemény farkának makkját nedves nyílásával. Felemelte a fejét, lenézett szétterülő, rozsdaszínű fürtjeire, csillogó, kék szemére. – Egek, Reda! Nincs sok időnk. - Tudom. – Felnyúlt, és megcsókolta Dayn arcát. – Úgyhogy legyél gyors. – Lábát a férfi dereka köré fonta, és sürgette, hogy térjen haza. Dayn felnyögött, belé hatolt és felszisszent a gyönyörtől, mikor forró nedvessége körbeölelte, sürgette. Máris az önuralom határán egyensúlyozott, mikor Reda ívbe feszítette a hátát, hogy viszonozza a mozdulatait, és a sikamlós, forró dörzsölődés az utolsó vékony cérnákat is elszakította, mely szerint a lány élvezetét kell előnyben részesítenie a sajátjával szemben. A nevét csikorogta, megragadta a vállát és a csípőjét, ívbe feszítette, miközben keményen döfött – egyszer, kétszer, és csak egy harmadik alkalomra volt szüksége, hogy érezze a bizsergető, feszítő érzést, mely az orgazmust megelőzte. Nem próbált küzdeni ellene, helyette meglovagolta, még kétszer döfött, mielőtt a bizsergés üvöltő forrósággá vált, a vágy elszabadult, és ráhanyatlott a lányra, olyan mélyre hatolt, amennyire csak tudott és elengedte magát egy megtört nyögéssel.
Vak és süket lett, érzéketlen minden másra, leszámítva a gyönyört, hogy a lányba élvezhet, miközben orgazmusa tartott, mintha tovább is húzódott volna, mint maga a szex. Lassan tudatára ébredt az éles, szúrásnak, ahol Reda körme a vállába mélyedt, ahogy sarka combja hátsó felébe vájt, ahol összefűzte a bokáját. Na meg a ténynek, hogy valószínűleg agyonnyomja. - Egek! – Felnyomta magát, a keze úgy remegett akár egy újszülött szörnyvadász csikónak, lenézett Redára, és arra számított… a pokolba, fogalma sem volt, mire számított. De nem a tágra nyílt szemű töprengést félelemmel fűszerezve. De aztán egy pillanattal később rájött, ez nagyjából össze is foglalja. - Nem csak a drogok voltak, ugye? – kérdezte halkan. - Nem – rázta meg a fejét. – Ezek mi vagyunk, édes Reda. – Meg akarta kérdezni, elélvezett-e, de nem bírta beismerni, hogy ennyire elvesztette az önuralmát. Helyette inkább elhatározta, mikor legközelebb megállnak pihenni, majd kiegyenlíti a dolgot. A gondolattól elfogta az égető várakozás, és már várta a következő pihenőt, majd az az utánit, és bármennyi is lesz még, míg elérik a Meriden Ívet. És az után… a pokolba, nem tudta, mi jön majd az után kivéve, hogy be kell teljesítenie egy esküt és el kell látnia a kötelességeit. Csak azt remélte, képes lesz mindazt megcsinálni, ugyanakkor Redával is helyesen cselekedni. Valahogy.
Kilencedik fejezet Reda számára a következő két nap összemosódott, ugyanakkor voltak pillanatok, melyek olyan élesen bevésődtek az elméjébe, tudta, hogy örökké emlékezni fog rájuk. Voltak idegen, mesebeli pillanatok: mint mikor figyelte, ahogy egy sólyom suhan el a fák felett, és egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, ahogy közeledett, aztán egy krokodilszerű fejből füstös tüzet okádott mielőtt visítva irányt változtatott; vagy, mikor a dübörgő patadobogás hívta fel a figyelmét egy ménesre az alacsony domb túlsó felén, és mikor már épp fordult volna, hogy megkérdezze Daynt, a wolfynok miért nem ülik meg a lovakat, elérték a dombtetőt és két tucat masszív, koromfekete szőrű patás állatot pillantott meg, vöröslő szemeket, és éles unikornis szarvakat, amik megcsillantak a napfényben. Azok a pillanatok egyre idegenebbé váltak, mikor Dayn elmondta, hogy a félvér sárkányok semmik Elden legendáinak igazi sárkányaihoz képest, mint a kegyetlen Feiynd, fekete gyöngyszerű pikkelyével és egy bérgyilkos ösztöneivel. Vagy mikor arról mesélt, hogy a wolfynok és egyszarvúak laza szövetségesek, békeegyezségük kölcsönös irtózáson alapult, és ő – a gyerekkora óta ló imádó – megpróbálta megtanulni az egyszarvúak nyelvét, csakhogy rá kellett jönnie, a wolfyn nyelv képes beszélni, az emberi viszont nem. Voltak kísértetiesen gyönyörű pillanatok, mint a gyülekező wolfyn falka egy távoli hegyen, a kövér telihold kirajzolta a körvonalaikat, miközben velőtrázó üvöltéssel énekeltek; valamint, mikor felértek az egyetlen hegygerinc tetejére, mely két falka területét választotta el – a Nose-Claw és a Bite-Tail területeit, akiket sikerült elkerülniük azzal, hogy szinte teljesen elrejtőztek – egy füves, zöld sík terült el előttük, egy tál formájú krátert formázva, közepén egy szinte kör alakú tóval, mely visszatükrözte a sápadt eget és egy felettük elhaladó, kör alakú felhőt.
Aztán ott volt Dayn. Ő is mindegyik emléknek része volt abból a felbecsülhetetlen két napból. Ő volt Reda favágója, a hercege, a szeretője, és az alatt a rövid, értékes, fesztelen idő alatt bensőségesen megismerhette. Tudta, hogyan mozog, milyen az íze, mi csal ki belőle sóhajt, és mennyi ideig csipkelődhet vele, mielőtt az önuralma csődöt mond, és kivillantja az agyarát. Szó szerint. A vámpír öröksége többé már nem rémisztette meg Redát; ő is olyan férfi volt, mint a többi, csak ő a világának és örökségének erejével bírt. Néha makacs volt, megmagyarázhatatlan módon ragaszkodott a farkasaltató rágcsálásához, amit Reda például ízetlennek és furcsa állagúnak talált. De ezek jelentéktelen kis dolgok voltak, ha az egészet nézi az ember. Nem használták többet a farkaselőt, helyette saját erejükből haladtak, néha bevettek egy keveset a stimuláns szerből, ami szemmel láthatóan a helyi kávéval ér fel, vagy talán az energia itallal. Egyenletesen haladtak, csendben beszélgettek vagy barátságos csendben sétáltak, minden hat vagy nyolc óra után megálltak pihenni… és szeretkezni. Alkalmanként Redának meg kellett csípnie magát, hogy biztos lehessen, tényleg nem álmodik. De akár az álom, az utazás sem tarthatott örökké, és ők kezdték elérni a kalandjuk végét. - Készen állsz? – kérdezte Dayn, mikor kilépett egy csoport fa közül, melyek szinte az út széléig felértek. Most már csak egyetlen hátizsák volt nála a nyílpuskájával és rövid kardjaival együtt; Redánál volt a másik zsák az íjjal és a nyilakkal, amiket valószínűleg soha többé nem használ. Ma melegebb volt, mint máskor, ezért Dayn-en csak egy ing volt, kabátját és pulóverét elpakolta. A látványtól, ahogy ott állt előtte skótkockás ingében, nadrágjában és csizmájában – annyira hasonlított a fametszetekre, amik idehozták Redát – a szíve újra és újra bukfencezett egyet a mellkasában, torkába vágyakozó gombóc gyűlt. Bárcsak… gondolta, de nem fáradt a kívánság befejezésével.
- Csináljuk – mondta, és talpra küzdötte magát. Dayn számításai szerint egy vagy két óra múlva elérik az Ívet, jóval naplemente előtt. Nem igazán beszéltek róla, mit fognak csinálni, ha odaértek, de magában dédelgette a reményt, hogy talán még egyszer utoljára együtt tölthetnek egy lopott pillanatot, talán éppen a vízesés mellett. Azt akarta, ez legyen az emlék, amit újraél, valahányszor ránéz a könyv utolsó lapjára. Szeretkezés, nem veszteség. Örömben volt része; el fogja viselni a fájdalmat, ami ennek a különös, mágikus kalandnak a végén vár rá. Mégis, a torka elszorult, mikor utolérte a férfit az ösvényen. Tenyerét a mellkasára tette, lábujjhegyre állt és megcsókolta nyakának oldalát, ahol a vérerek futottak, és büszke volt rá, hogy kiszívta a nyakát azon a ponton. Dayn Redáéra tette a kezét, megszorította, de mikor a lány el akart húzódni belekapaszkodott, még egy hosszú perccel tovább tartotta a lány kezét a szíve felett, mielőtt elengedte volna. Együtt indultak el az úton, vállvetve, csendben, melyet csak a különböző lények kiáltásai törtek meg. Mostanra már felismerte őket: a félvér sárkányok mély ordítása, a magas, harsogó kiáltása a kürtszörnynek, a megtévesztően édes trillája a sártevének, mely mind kinézetében, mind szagában visszataszító volt. Bizonyos szinten gyűlölte, hogy maga mögött kell hagynia a varázslatos világot, még ennek a különös wolfyn birodalomnak a hátrahagyását is. Ugyanakkor vágyott rá, hogy újra a biztonságos nyújtó lakásában lehessen, egy világban, melyben tudta, hogyan működnek a dolgok és nem kell állandóan hátranéznie a válla felett, nem kellett emlékeznie rá, hogy bátor legyen. Körülbelül egy óra múlva kalandjuk végéhez közeledve, ahogy felfelé haladtak egy domb hosszú lejtőjén, Dayn kiköpte az utolsó farkasaltató rágót a bokrokba, majd a kiöblítette a száját néhány korttyal a vízestömlőből, melyet reggel töltöttek újra, aztán csendben a lány felé nyújtotta. - Nem, köszi, nem kérek. – Hangja rekedtes volt, torka elszorult.
Dayn visszatette a tömlőt a hátizsákba, megigazította a pántokat egy újabb alkalommal, majd kardjának övével babrált. Megrázta magát az ingjében. Reda vetett rá egy pillantást, és felvonta a szemöldökét. – Jól vagy? - Aha. – Az ő hangja is rekedtes volt. – Csak… most már látni fogjuk az ívet a domb tetejéről. – Nem nézett a lány szemébe, miközben ezt mondta. – Ó! – Ó, te jó ég! Újonnan életre kelt libidója megmozdult a gondolta, hogy a vízesés mellett szeretkeznek, de a kellemes bizsergést gyorsan elfojtotta, ami az után következik. Rájött, hogy lelassított, ezért gyorsan felgyorsított. Egyik láb a másik elé. – Hát. Azt hiszem, megcsináltuk. Levette a hátizsákot, kihúzta a kabátját és belebújt, csakhogy egy másodperccel később bosszúsan lerázza magáról. – Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm… - Elhallgatott, és a kezére meredt. – Jó ég! Ez nem belőlem jön. Ez a mágia. Az örvény máris megnyílik. - Ne! – Reda a domb teteje felé fordult, de nem látott semmi különösen sem az égben sem a fákban, semmi nem árulkodott róla, hogy mögöttük mágia zajlik. Sem ragyogás, sem hang. Még a vízesést sem hallotta. Dayn azonban ismerte a mágiát. Ő maga volt a mágia. - Gyerünk! – Reda kezébe nyomott egy farkaselőt, és egyetlen hajtással kiitta a sajátját. – Rohanni fogunk. A lány lenyelte a szemcsés gombócot, lekényszerítette elszorult torkában, le a nyomás mellett, mely miatt legszívesebben felkiáltott volna, hogy nem igazságos, több időt szeretett volna a férfival. Csak még egy órát, ennyit kért. De a szíve mélyén tudta, az sem lett volna elég, talán így volt jobb. Nagyot nyelt, és bólintott. – Menjünk! Együtt rohantak fel a lejtő hátralévő részén, lépteik minden egyes pillanattal egyre nyúltak, ahogy a szer hatni kezdett. Hatalom járta át Reda ereit, légiessé vált, hatalmasnak érezte magát, sérthetetlennek… és még forróbban vágyott Dayn testére, mint egy pillanattal azelőtt. El
akarta gáncsolni, aztán vele együtt a földre huppanni, testével borítva be a férfiét, addig lovagolni rajta, míg mindketten el nem zsibbadnak. Meg akarta csókolni, megérinteni, birtokolni, hozzá tartozni. Helyette arra koncentrált, hogy egyik lábát a másik elé tegye, miközben megmászták a dombot. Előbb a vízesés hangját hallotta meg, aztán feltárult előttük a völgy, és Reda botladozva megtorpant, mikor megpillantotta: a Meriden Ív. Dayn megállt mellette, a karjuk összeért. A lány még egy fél mérföldről is meg tudja mondani, pontosan olyan, mint a fametszet: egy magas kő boltozat, mely a vízesés tetején záródott össze, a víz egy egyenetlen hegyoldal felén zúdult alá, a lábánál csobogva gyűlt össze egy medencébe, mely az elhaladó folyóba torkollott. Sűrű növényzet fogta közre a vízi utat és a domb oldalát, mely egyre ritkábbá vált az elterülő, zöld völgy felé haladva. Minden ugyanaz. Az Ív alatti ragyogás azonban új. Daynnek igaza volt. Az örvény máris kezdett megjelenni. - Mennünk kell! – Dayn hangja elcsuklott az utolsó szónál. - Tudom. – Reda felé nyúlt, és megfogta a kezét. Ujjaikat összefűzték. Együtt rohantak le a domb oldalán, vállvetve, mintha társak volnának, bár ez csupán álom volt. Reda szeme égett, mire elérték a síkságot, aztán a torka is, mire elérték a meder szélét, megtorpantak egy széles, cikkcakkos út közelében, mely felfelé haladt a dombon és az Ívhez vezetett, ahol fénynyalábok máris egyik kőről a másikra ugráltak. A levegő szikrázott és kavargott, de még nem kezdett örvényleni. Akkor még van egy kis idejük, hogy elbúcsúzzanak. Reda nem tudta, vajon ez jó dolog vagy sem. Felemelte összefűzött kezüket az ajkához, megcsókolta Dayn kezét, fogával végig karcolta a bőrt, mire Dayn megremegett. - Édes Reda. – Tenyerébe fogta a lány arcát, lehajolt és megcsókolta.
Reda közelebb simult hozzá, a csókjához, érezte az elsöprő erejű fájdalmat életre kelni a már ismerős forrósággal együtt, melyet csak még élesebbé tett az ereiben száguldó farkaselő. Megragadta Dayn csuklóját, belé kapaszkodott, próbálta belevésni az elméjébe. De a férfi elhúzódott, mielőtt még Reda készen állt volna az elengedésére. Tekintete azonban hevesen kutatta az övét, azt mondta. – Gyere velem. Gyere velem Eldenbe. - Ó! – suttogta Reda, és egész testében megremegett; vére hol felforrósodott, hogy megfagyott, majd ismét felmelegedett. Nem mintha ő nem gondolt volna rá – még szép, hogy gondolt. De a logika – és, ami ennél is rosszabb, az ösztönei – azt diktálta, hogy ez rossz válasz. Könnyek szöktek a szemébe, de elfojtotta őket. – Szeretnék – mondta, és kényszerítette, hogy hangja egyenletes maradjon. – Egek, még szép, hogy szeretnék! Dayn hangja, tekintete üres lett. – De nem fogsz. - Az örvények kiszámíthatatlanok, és nem tudjuk, van-e közvetlen kapcsolat a világaink között. Lehet, hogy csak oda tudnék utazni. - Olyan szörnyű lenne? A kérdés fájt, főleg azért, mert a válasz olyan sok szempontból „nem” lett volna. Ha nem tér vissza Salembe, az apja és a testvére néhány hónapig kétségbeesetten keresnék, sokkal inkább azért, mert így a helyes és nem azért, mert igazán hiányzott nekik, ráadásul logikus magyarázatot szerettek volna az eltűnésére. A barátai, munkatársai azt hinnék, nevet változtatott és egy szigetre költözött valahová, amivel nem egyszer fenyegette már őket. Hat hónappal később már csupán egy emlék lesz, talán egy alapítvány valahol. És ez milyen szívás már? - Szerinted, én nem kérdeztem meg magamtól ugyanezt? – mondta halkan. – Szerinted én nem tudom, hogy semmi kitörölhetetlen nyomot nem hagytam magam után az emberi világban?
Dayn erősebben szorította. – Sajnálom. Nem akartam, hogy rosszabb legyen. De, ha ez a helyzet, miért akar visszamenni? – Csókja kemény volt, birtokló, Reda égett utána. – Gyere velem, én édes Redám. Akart; Ó, mennyire akart. De most először a logikának és gyakorlatiasságnak igaza volt. – Mondjuk, hogy elmegyek… és utána? Kérlek, mondd, hogy tudod, kérlek, mondj valamit, amitől értelme lesz! De Dayn tekintete üres lett. – Tudom, túl sokat kérek, túlságosan veszélyes. Mennyi is? Körülbelül vagy száz módja van annak, hogy minden pokollá váljon, ha hazamegyek? Ezer? Ami azt jelenti, seggfej vagyok, hogy egyáltalán erre kérlek – Azt kéne kívánnom, hogy mindenekelőtt biztonságban legyél, nem? Elégnek kéne lennie, hogy látnak besétálni abba az örvénybe… - a ragyogás felé mutatott, ami máris örvényleni kezdett. – Hogy hihetek benne, biztonságban hazaértél. Elégnek kéne lennie, hogy az elmúlt néhány nap emlékét magammal vihetem, hogy emlékezhetek rájuk, mikor minden tönkre megy. Ami valószínűleg meg fog történni. Redának elszorult a torka, mert Dayn azokat a dolgokat sorolta fel, amiket ő is mondogatott magának, mégis kiabálni akart. Igen! Igen, veled megyek! De csupán egy megtört sóhajt sikerült kipréselni. – Dayn. Szeme szinte szikrákat szórt, megfogta Reda másik kezét és azt is a mellkasára tette, a saját kezébe vette. A lány érezte, hogy szívverésük egy ritmust vesz fel, érezte az ereiben száguldó farkaselő húzását, mikor Dayn megszólalt. – Talán mégsem nőttem fel annyira, mint gondoltam, mert minden egyes porcikám önző akar most lenni, magam mellett tartani. Kérlek, mondd, hogy velem jössz. Ígérem, hogy… - Ne – vágott közve Reda, egyik kezét kiszabadította, ujját az ajkára tette és így hallgattatta el. – Nem ígérhetsz nekem semmit. Egek, még csak nem is lenne szabad rám gondolnod. - Tudom. De képtelen vagyok abbahagyni – csókolta meg az ujját. – Gyere velem. Szükségem van rád. Nem akarom végigcsinálni nélküled.
Minden gyermekkori álma valóra vált – a jóképű, erős herceg könyörög neki, hogy meneküljön el elégtelen életétől, hogy vele élje meg a kalandot és az álmot. De az álmok mindig véget értek, nem igaz? - Mondjuk, hogy minden a terv szerint történik – mondta. – Feltételezzük, hogy megtaláljátok egymást a testvéreiddel, megölitek a varázslót és visszaszerzitek Eldent. Utána mi lesz? Mi lesz velünk? - Boldogan élünk, míg meg nem halunk. – Dayn válaszának felvágósnak kellett volna lennie; helyette csak sóvárgást ébresztett Redában. - Én nem vagyok hercegnő, Dayn. Csak egy újabb az őrök lányai közül. Azt akarta, hogy megdöbbenve nézzen rá, arra akart gondolni, hogy erre nem számított. Helyette a szeme felszikrázott. – Nem véletlen, hogy a könyv édesanyádhoz került. A történetek, amiket neked mesélt egyenesen a királyság népmeséiből származnak. - Úgy véled, hogy egy vendég volt az emberi birodalomban. – Ő is így gondolta. Így logikus. - Nem csak azt, szerintem olyan ereje volt, mely a királyi vérvonalon át öröklődik, vagy legalábbis a nemesek között. Mi másért küldte volna apám varázslata hozzá a könyvet? Honnan tudta volna, miért olyan fontos, vagy hogy neked szánták és nem neki? – Lehajtotta a fejét, és úgy suttogta. – Elmetársalgás, Reda. Szerintem apám úgy nyúlt ki felé, ahogy velem is tette. És ez csak úgy tudta megtenni, ha a vérvonalaik kapcsolatban álltak, még ha halványan is. Reda feje kavargott, mert ő ilyen mélyen nem gondolta végig. Talán összecsuklott volna, ha Dayn nincs ott, hogy megtámassza. Tekintetét a férfi nyakának oldalán lévő harapásnyomra szegezte. – Azt hiszed, hogy vámpír vagyok. – Nem tudta, hogy a hirtelen jött émelygés hányinger, vagy izgatottság. - Félig vagy kis részben, és a vérivásnak nem kell feltétlen jelen lennie. De… igen, szerintem az örökség benned van.
Reda megrázta a fejét, sokkal inkább a logikát utasította el, nem a lehetőséget. – Csak kapaszkodót keresel. - Lehet. Vagy csak hiszek benne, hogy az érzéseink jelentenek valamit, hogy ez az egész jelent valamit. – Mozdulatával körbemutatott a birodalomra, az örvényre, kettejükre. – A könyv nem véletlenszerűen került hozzád. Ezek közül semmi nem véletlen, Reda. És mi még nem végeztünk. Nem engedem. Látta, hogy meg fogja csókolni, és majdnem elhúzódott, tudva, hogy a karjában nem tud tisztán gondolkodni – vagy legalábbis az ottani tisztaság nem épp az értelemből fakadt. De a farkaselő miatt gyökeret vert a lába, áruló teste kinyúlt a férfi után, ujjaival beletúrt sűrű hajába, száját szétnyitotta előtte. Csupán néhány órával azelőtt szeretkeztek, de a forróság újult erővel söpört végig rajta, mikor ajkával lecsapott az övére, nyelvük összegabalyodott. Most először valami a helyére kattant benne, és egy apró hang azt suttogta. Igen. Ez az. Képtelenség, hogy magad mögött hagyd ezt. Nem most gondolt először arra, hogy Dayn lehet élete szerelme. De mos először vélte úgy, hogy talán, de csak talán, működhetne. Azelőtt sosem tudta elképzelni magát egy herceg hitvesének, akkor sem, ha vissza tudják szerezni Eldent. Most azonban… Gondolatai szárnyra keltek, mikor a férfi elhúzódott, majd megcsókolta az arcát és a homlokát. Aztán tett hátra egy lépést, a felfelé vezető ösvény irányába, és felé nyújtotta a kezét. – Gyere velem, én édes Redám. Higgy! Légy bátor! Bevillant Reda előtt a kép, ahogy a vadász arra kéri Piroskát, hogy hagyjon maga mögött mindent és mindenkit, akit ismert, menjen vele anélkül, hogy ő maga nagy változásokat vinne végbe az életében. Azelőtt úgy gondolta, ez nem fair. Most azonban látta, néha ez az egyetlen válasz.
- Én… Vigyázz! – sikoltotta, mikor hirtelen megpillantotta az összemosódott szürke foltot lerohanni az ösvényen feléjük, majd elrugaszkodott. Dayn azonnal megpördült, hogy visszaverje a támadást, de éppen csak elkezdte kihúzni a kardját, mikor a hatalmas wolfyn eltalálta és rémes vicsorgással a földre taszította. Reda az íja után kapott, de az elgörbült, mikor megragadta, a nyaka köré fonódott és azon kapta magát, hogy valaki hátrarántja a madzagnál fogva, ami belevágott a nyakába. – Ne! – A pánik ott dübörgött benne, miközben a durva kezek megragadták és elrángatták a hatalmas wolfyn – szerinte Kenar lehetett – és az általa szaggatott Dayn közeléből. Vért látott, hallotta, hogy Dayn felkiált… aztán, ami ennél is rosszabb, mozdulatlan és néma lett. Sikoltozva felé vetette magát. – Dayn! Nem érkezett válasz. Hallotta Redát, mintha messziről szólna, mintha egy álomban lenne, amiből nem akarna felébredni, mert tudatos énje szenvedett. Haldokolt. Talán már halott. Küzdj ellene, a fenébe is! Nem hagyhatod őt a falkával! A belső hang az övé, az érzés nemes, de úgy tűnt, túl késő. Lebegett, eszmélete kicsúszott fizikai testéből. Lenézett magára, figyelte, ahogy Kenar ott áll halálosan merev teste felett, az ég felé emeli véres orrát és győzelmét kihirdetve felordít, miközben az örvény egyre gyorsabban kavargott a háttérben, levegőből fehér párává változott. A falka többi tagja farkas és ember alakban visszhangozta őt, Redát félrelökték és négy őr vigyázott rá, kettő mindkét alakból. Arca sápadt és remegett, könnyek csorogtak végig rajta, miközben a vérontást nézte. Egyedüli szövetségesük felé pillantott, de Keely nem volt ott. Vajon merre lehet? Kenar rájött, hogy segített nekik a szökésben? Egek, gondolta Dayn. Kérlek! Még ne! Csak adj egy kis időt, hogy mindent helyrehozzak! A teste felé nyújtózkodott, próbált visszajutni a széttépett húsba, mely egykor egy ember volt.
Tompa fájdalmat érzett, minden energiáját abba az irányba összpontosította, testetlen énjének minden varázserejével felé nyújtózott. Fájdalom cikázott át rajta, ahogy elhomályosult előtte az alatta elterülő látvány, és visszakerült haldokló testébe. Próbált még több mágiát magához szólítani, hogy befejezze a kapcsolatot, de szüksége volt még valamire. Küzdött, miközben Kenar utasításokat osztogatott és a falka mozgásba lendült, örvénylett, miközben Redát közelebb hozták a fogva tartói. Pánik öntötte el Daynt, és egy másodpercre mintha megremegett volna túlságosan mozdulatlan szíve. Kérlek, istenem! Tegyél vissza a testembe, hogy megmenthessem, és beteljesíthessem az esküm! Egy másodpercig semmi nem történt. Aztán egy belső hang azt mennydörögte. Feláldoznád a jövőd, hogy megtedd? A hang nem az apjáé, nem a sajátja volt, semmi ahhoz fogható, amit eddig hallott. Mély, erős és rémisztő volt, Dayn úgy vélte, az istenek világából érkezett, vagy talán az Abyssból. Ennyire átható volt. - Igen – suttogta Dayn, valahogy kipréselve a szót holttestének rideg ajkai közül. – Kétségtelenül igen. – Ez volt a leckéje, a figyelmeztetése – megint az az önző férfi lett, mikor magával akarta vinni Redát. Sosem követi el ugyanazt a hibát kétszer. – Esküszöm. Hirtelen erő járta át, körbeölelte, kirántotta távoli helyzetéből és visszapréselte haldokló testébe. Csakhogy többé már nem haldokolt. Mágia töltötte el, keresztül áramlott a testén, beindította a szívét, mely néhány pillanatig remegett a mellkasában, de aztán felvette szokásos, éltető ritmusát. Fájdalom! Újult örvényként árasztotta el, beszippantotta, azzal fenyegetett, hogy újra a mindent felülmúló szenvedésbe taszítja. De megkapaszkodott, kizárta, minden mágiát, amit csak tudott születése jogán kapott ereje felé irányított. Ínye égett; szemfoga kiélesedett és megnyúlt, átszakítva a finom bőrt, leereszkedett, elérte alsó ajkát. Melegség járta át, összeforrasztotta a csontokat, begyógyította a húst, a
szerveket, elnyomta a fájdalmat. Gyorsabban, gyorsabban, kántálta magában. Siess! Mivel többé már nem volt képes madártávlatból szemlélni a dolgokat, résnyire kellett nyitnia a szemét, elhomályosult tekintetét Kenarra emelte, aki most emberi alakban állt Reda felett, akit térdre kényszerített két emberi alakban lévő őre, közben a két farkas alakban lévő hátramaradt, felborzolta a szőrét. Dayn mind a négyet ismerte, tudta, kérdés nélkül követnék az alfájuk utasításait. Rettegett a Kenar tekintetére kiülő üres, lélektelen kifejezés miatt, amivel a lányra nézett. - Jogaim vannak, mint vendég – mondta Reda, dühödt tekintetét Kenarra emelte, arca fehér volt és feszült. – Biztonságot és menedéket kell nyújtanod. Ez a hagyomány. Az alfa szeme meg sem villant. – Ez talán működött volna az elődömnél, vagy még talán a lágyszívű, kurva testvéremnél is, de nálam nem. Most én vagyok a falka törvénye, nem egy rakás penészes, régi hagyomány, amik hozzánk csaltak egy boszorkányt meg a teremtményét, és megtámadtak minket. És az én törvényem szerint nincs többé vendég. Csak a wolfynok és ellenségeik. – Elfordult, a válla felett azonban még hátravetette. – Öljétek meg! Reda felsikoltott, miközben az őrök talpra rángatták. - Állj! – mennydörögte Dayn, talpra ugrott, egyik kezével előrántotta a rövid kardját, másikkal a nyílpuskáját. A tömeget pásztázta, elvicsorodott, kivillantotta vérszívó agyarát. Reda arca felderült, halk, örömteli kiáltást hallatott. – Dayn! A wolfynok hátra ugrottak, fülüket behúzták, szájuk vicsorra torzult válaszképp. Mindenkié, kivéve Kenart, aki felé pördült, szeme felragyogott a kegyetlen örömtől. – Vérszívó – sziszegte. – Visszajöttél egy újabb körre? A gazember szándékosan hagyta félig életben, látni akarta, vajon meggyógyul-e.
Dany nem engedte, hogy karja megremegjen amiatt, amit tenni készült, közben kardját az alfa torkára szegezte. – Élni kívánok a kihívás jogával! Reda szeme elkerekedett, ajkával a kihívás joga szavakat formálta, bár nem hagyta el hang a száját. Kenar öblösen felnevetett. – Baromság. Egy vérszívó nem hívhat ki a falka vezetéséért. Csak egy wolfynnak vannak wolfyn jogai. - Tudom. – Dayn Redára nézett, és azt mondta. – Emlékezz erre, ha más jóra nem is fogsz velem kapcsolatban – Mindent nagyon sajnálok. – Mert az, ami ez után következik eltiporja azt a halvány esélyt, hogy van közös jövőjük együtt. Pont, ahogy a hang mondta. Nagy levegőt vett, mikor hirtelen fájdalom járta át attól a tudattól, hogy valami olyat tesz, amit az első vérhold óta próbált elkerülni, mikoris rájött, mit tett vele a szülei igézete, mikor a wolfyn birodalomba küldték. A másik varázserejéhez nyúlt. És átváltozott.
Tizedik fejezet Reda sikolyának hangját elnyomta a wolfynok között támadt izgalom, mikor Dayn alakja elhomályosult, megnyúlt, változott, alacsonyodott… majd egy hatalmas wolfyn alakjára kristályosodott. Dayn wolfyn. Ó, te jó ég! Nem. Ez nem lehet. Ez nem történhet meg. De az, hogy a fejét rázta nem tisztította meg a képet, és már rég nem hitte azt, hogy ez valamiféle álom. Vagy ebben az esetben rémálom. A farkas – Dayn – bundája sötét volt, szinte fekete, amitől a vöröslő vállvonal és az aranyszínű csík a hátán élesen kirajzolódott. Mikor ajkát hátrahúzva rávicsorgott Kenarra, agyarai a többiekénél is hosszabbak voltak, borzasztóan hegyesek. Egy vámpír, akit legalábbis átmenetileg egy farkas bőrébe zártak. - Neeeee! – A szó halk, elgyötört nyögés formájában tört fel Reda torkából, ahogy valótlan valóságának felépítése darabokra hullott körülötte, annak látta az elmúlt néhány napot, ami volt. Dayn fénylő szeme – smaragdzöldek, nem pedig borostyánszínű, mint a többieké – a hangra felé villant, de semmilyen emberi érzelmet nem látott bennük. A szavai ott visszahangoztak Reda fülében. Mindent nagyon sajnálok. Nem csak arról beszélt, hogy a lány belekerült a családja varázslatába, vagy hogy egy újabb óriási dolgot titkolt el előle. Azért kért elnézést, amit az elmúlt két napban tett vele. A gazember megbűvölte. Szégyen. Düh. Összetört szív. Nem tudta, mit érezzen, mire is koncentráljon abból a hatalmas érzelmi hullámból, mely elöntötte, közben a falka igyekezett megbirkózni az erőegyensúlyban történt nagy változással. Kenar gyorsan magához tért a meglepetéséből. Lehet, hogy elsápadt, de vicsora mit sem vesztett olajos, ragadozó természetéből. Redának a könyvben szereplő wolfyn jutott eszébe róla, a gonosz… És ettől már belátta, hogy miért is nem lehet Dayn a favágó.
Ő a farkas. Ő a csábító, a kísértő. Ő pedig megadta magát a kísértésnek. - Egy kihívás? – Kenar visszaintette a többieket, mire a falka tagjai arrébb húzódtak. Másodpercekkel később ő és Dayn egy üres kör közepén álltak szemben egymással. – Azt hiszed, hogy most majd a falka elfogad téged vezetőnek? Nem hinném. És ne reménykedj, hogy Keely ezúttal is segít neked. Száműztük, amiért segített. Mikor utoljára láttam, igyekezett elvonszolni a seggét egy nagy, ezüst, magányos farkastól. – Kenar csúfondáros mosolya még rosszabb lett. – Mostanra már bizonyára utolérte. Szerinted jól szórakozik? A magányos farkasok nem sűrűn jutnak ribancokhoz. Dayn mély torokhangon morgott, Kenar felé kezdett körözni, próbálta oldalról megkerülni. Az alfa, aki még mindig emberi alakban volt, arrébb mozdult, hogy szemben maradjon vele, most már nyíltan provokálta. – Talán azt tervezted, hogy mindent átadsz majd a gyenge, kurva húgomnak? Tudod, hogy ez… - Hirtelen átváltozott, lelapult, majd egy vad üvöltéssel Daynre vetette magát, aki ugyanígy tett. A két hatalmas teremtmény dübörögve ütközött össze a levegőben, aztán elmosódott, szőrös foltként, vicsorogva, karmolászva, állcsattogtatva értek földet. Vér fröccsent, az egyik támadó felnyüszített, majd felálltak a hátsó lábaikra, hogy ismét egymásnak ugorjanak, úgy ütközve meg, mint két küzdő kos a fejükkel, csak az ő álluk és roppantul hegyes foguk csattogott is közben. Morgás és izgatott csaholás hallatszott a tömegből, több emberi alak is farkassá változott, mintha az élmény jobb lenne bundában. Reda gyomra örvénylett; a száján át kellett levegőt venni, hogy elnyomja a kavargó hányingert, melyet a félelem, undor és nyugtalanság erős egyvelege váltott ki belőle. Megbűvölték. Egek. Ez megmagyarázni, miért esett bele olyan gyorsan, olyan keményen, nem igaz? Még most is, hogy tudta az igazat, nem szabadult fel a
varázslat alól. Nem szabadulhatott fel, mert szemét le sem tudta venni a küzdelemről, szíve a torkában dobogott. Gyűlölte látni, ahogy vére benedvesíti sűrű, sötét bundáját, mikor Dayn és Kenar legközelebb szétváltak. Gyűlölte a gondolatot, hogy szikár, gyönyörű testére újabb sebhelyek kerülnek. És gyűlölte, hogy a többi wolfyn rideg, zord tekintettel figyelte, mely azt sejtette, ha meg is nyerné a küzdelmet nem élne elég sokáig, hogy begyűjtse a jutalmát. Dayn és a többiek közé akarta vetni magát, a testével verve vissza őket, miközben azt morogja: Enyém! Sőt, egy része szomjasan itta Dayn farkas alakjának látványát: hogyan csillogott sűrű, fekete bundája az izmain, hogyan ragadta meg a fényt, mikor elrugaszkodott és az ellenfelére vetette magát; hogyan villant smaragdzöld tűzként a szeme, mikor a küzdő felek egymás mellkasára vetették magukat, fogat csattogtatva és morogva. Az íves, megnyúlt és roppantul éles agyarak látványa felkavart benne mélyen valamit, az, ahogy a férfi elegánsan mozdult, akár egy harcos, akár a leghatalmasabb ragadozó, ugyanúgy kiváltotta belőle a suttogó hangot. Enyém. Ki kell jutnia innen. Mert, ha tovább marad, talán sosem szabadul meg a bűverejétől. De hogyan mehetne el? Körbevették, lefegyverezték, íját és nyilait félre hajították. Az agya zakatolt, a környezetét fürkészte. A vízesés közelében, a fák között elmosódott mozgásra lett figyelmes, majd egy újabbra a közeli, közepes növényeknél, de aztán semmi, azt gondolta, talán egy madár volt. Mostanra minden fogvatartója farkas alakot öltött, tekintetük a küzdelemre tapadt, ahogy Dayn Kenar fölé kerekedett és rávetette magát, a földre taszítva az alfát. Fogak villantak, vér fröccsent, majd Kenar fájdalmasan felvonyított. Mikor legközelebb felállt zihált és egyik elülső lábát vonszolta. Dayn maga is megsérült; vérzett a vállán lévő mély sebből, a földet alatta pettyező vérből pedig arra lehetett
következtetni, hogy sötét bundája alatt más sebek is rejtőztek. De ő lendült előre először, hátra vetette Kenart majd véres fogaival követte. Az ezt követő brutális, húsos ropogás volt a legundorítóbb hang, amit Reda valaha hallott, öklendezett, miközben Kenar görcsösen összerándult, majd hátborzongatóan mozdulatlanná vált. Ezután a szürcsölés-ropogás azonnal a második helyre került a legundorítóbb hangok listáján, amiknek valaha fültanúja volt, Dayn pedig megkoronázta azzal, hogy elülső mancsait Kenar testére tette, felemelte véráztatta, fekete orrát az ég felé és rémisztő, elégedett győzedelmi üvöltést hallatott. Auuuuuuuuuuuu. A hang mélyen behatolt Reda bőre alá, ő is fel akart sikoltani, a bőrét karmolászni. Vagy talán a tudat tette ezt vele, hogy egy lénnyel feküdt le, egy gyilkossal. A szíve darabokra szakadt, ahogy a férfit bámulta, farkas alakja gyönyörű, rémisztő… és megbabonázó. Dayn megint felüvöltött, Reda hirtelen émelyegni kezdett, egyik kezét a szájára tapasztotta, és elfordult. Két hatalmas wolfyn őre oldalra került, mikor vakon kirohant a körből, bár semmi igaz cél nem szerepelt a fejében, csak az, hogy el innen. El kellett mennie innen, el a lenyűgöző smaragdzöld szemektől, el üvöltésének vad, állatias szépségétől, el az égető vágytól, hogy visszaforduljon. Az őrök az ösvény felé terelték, közel oda, ahová az íját és nyilait hajították. Az egyikük a fegyverek felé irányította. A másik a falka felé fordult, ezüstfehér szőrét felborzolta, mintha védené, nem pedig fogva tartaná. Várjunk! Ezüst? Reda a hozzá legközelebb lévő wolfynra pillantott, azt hitte, valami ismerőset lát a szemében. – Keely? A lény bólintott, majd erősen a fegyverek felé taszította, az ösvényhez. Csaholásából mintha egy szót lehetett volna kivenni. – Menj!
Aztán hirtelen figyelmeztető üvöltés hangzott, lábak motozása, és mikor felnézett látta, hogy a falka most visszafordította figyelmét rá, Keelyre és az ezüst hátú hímre. Reda azonnal mozgásba lendült. Megragadta az íját, a nyilait, majd meglódult az ösvényen. A háta mögött vad morgás jelezte a támadást, mikor a Scratch-Eye falka üldözőbe vette, Keely és magányos barátja megpróbálták visszaverni őket, de csak részben sikerült nekik. Némelyik wolfynt feltartóztatták, ám a többiek folytatták az üldözést. Reda az életéért futott. Lába és tüdeje sajgott; a farkaselő segített, de vajon elég lesz? Kérlek, Istenem! Istenek! Akárkik is vagytok, gondolta megtörten, mikor elérte az ösvény alját és felfelé kezdett rohanni, fél tucat szörnyeteggel a háta mögött. - Állj! – A hang parancsolóan csendült, a wolfynok azonnal megtorpantak. Reda nem tudott megálljt parancsolni magának. Felismerte Dayn hangját, félúton megtorpant és visszafordult. A szíve megremegett a látványtól, ahogy ott állt Kenar teste felett, mindketten immár emberi alakban, egyikük élt, a másik halott volt. Dayn ugyanazt a ruhát viselte, amit az átalakulása előtt – hogyan működött ez? – és egy másodperc törtrészéig éppen úgy festett, mint a vadász a könyvében a lemészárolt farkas felett, győzedelmesen, amiért megmentette a lányt. Az igazság volt, és mégsem. Pillantásuk találkozott, még a távolság ellenére is szikrák gyúltak Redában a kapcsolattól. – Ó, Dayn! – suttogta, szíve megfájdult. - Az ég szerelmére, menj, Reda! Menj el innen! – Nem kiabálta a szavakat, de tisztán hallotta őket a fejében, a szívében. Éppen ilyen tisztán látta azt is, hogy a falka felé irányítja a figyelmét, szőrüket felborzolták, ahogy a harc okozta izgalom lecsengett,és eszükbe jutott, hogy Dayn egyszerre volt az esküdt ellenségük, és immáron a vezetőjük. Ez hamarosan csúnya lesz, gondolta Reda. Bár a teste – az áruló – két lépéssel visszavitte az ösvényen, egy teli torokból történő üvöltés
hangja és energiája felülkerekedett rajta, még saját, szipogó légzését is elnyomta. Nem kellett oda fordulnia, hogy tudja, mit jelent ez: az örvény teljesen alakot öltött. Ha el akar menni, most kell megtennie. És, ó, egek, muszáj mennie! Könnyek homályosították el a látását, megpördült és felrohant az ösvény maradék részén. Hallotta, hogy Dayn a nevét üvölti, de nem fordult vissza. Nem teheti. Csak előre nézhet. A keskeny kőhíd, mely az ívet formálta magasabb volt, mint odalentről tűnt, esése rémisztőbb, az ösvény maga keskenyebb – néhány helyen alig két lábnyi széles, oldalán omladozott. Bár alig néhány nappal ezelőtt leblokkolt a kötélhídnál, most félelem nélkül sietett végig az omladozó kőíven. Nem tudta biztosan, vajon túl riadt már ahhoz, hogy féljen, hogy védelmet nyert az ismételt rémületből, de ahogy belenézett az örvény sötét mélyében, az egyetlen gondolata csupán az maradt. Nos, most vagy soha! Nem érzett izgalmat, ahogy felidézte a varázsigét, elképzelte lakásának konyháját, mely most inkább tűnt aprónak és kopottnak, semmint biztonságosnak. De nem maradhatott a wolfyn birodalomban, és Daynnel sem tarthatott többé. Már nem. Hátra pillantott, látta a Dayn köré gyülekező falkát, mintha csak a parancsára várnának és érezte, hogy összetörik a szíve. Aztán belevetette magát az örvénybe, mely majd elviszi. Reda! Dayn nézte, ahogy Reda lezuhan, érezte a csontjaiban a kavargó örvényt és tudta, hogy a lány elment. Megérezte a belsejében lévő ürességből, a tátongó helyekből, melyeknek a létezését az elmúlt néhány napig észre sem vette. Gyötrelem dübörgött benne – nem a változás okozta fájdalom, hanem az, ahogyan Reda ránézett az átváltozás közben, majd mikor végzett Kenarral. A világ jobb volt a gazember halálával, de azt kívánta,
bár lett volna más mód. De nem volt, és egy dühös, vezető nélküli falkát hagyott maga után, neki pedig nem maradt vesztegetnivaló ideje. Elszakította pillantását az ívről, a falkára összpontosított, nem tetszett neki, ahogy Kenar fő hadnagyai közeledtek felé, bár mintha kisebb felfordulás keletkezett volna hátul, ahol Reda utat tört magának. alán mégis volt egy vagy két szövetségese. Milyen kár, hogy egy vagy két szövetséges átkozottul nem tehet semmit, ha a másik negyven akárhány farkas a torkának ugrik. A vér émelyítőn dübörgött a koponyájában, kezét egy „nem csalás, nem ámítás” gesztusként előre nyújtotta. – Nézzétek, én csak haza akarok menni. Ha hagyjátok… A hozzá legközelebb álló wolfyn alakja felragyogott, majd emberi alakra nyúlt, felfedve Janust, egy vastag nyakú katonát, aki kérdés nélkül követte alfája parancsait és jobban ismerte a hagyományokat, mint a testvérei nevét. – Megnyerted a kihívást – morogta. – De nem szándékozzuk hagyni, hogy egy mocskos vérszívó vezessen minket. - Én nem akarlak vezetni bennetek. Én csak… - Élni kívánok a Kihívás Jogával. - A fenébe, Janus, csak hallgass ide egy pillanatra! Nem akarok megküzdeni veled. - Milyen kár. – A férfi elmosódott, újra felöltötte wolfyn alakját, vadul morogva villogtatta a fogait. Dayn halkan káromkodott, túlságosan tisztában volt vele, nincs sok ideje, mielőtt az örvény elkezd bezárulni. A pokolba, bármelyik pillanatban összezáródhatott. Mély levegőt vett, a varázserejéhez nyúlt, és… - Állj, a pokolba veletek! – kiáltotta egy női hang. Minden szem a forrásra szegeződött, ugatás és morgás hangjai törtek fel Keely emberi alakjának láttán, aki az oldalán egy férfival tört utat magának. Kétszer akkora volt, mint Keely, haja ezüstös annak ellenére, hogy alig pár évvel tűnt idősebbnek a lánynál. A Bite-Tail falka súlyos
szőrméjét és jelképét viselte. Hideg pillantást vetett Daynre, miközben csatlakoztak hozzá a ringben, mely újra kiürült Janus kihívásakor. - Ki a fene vagy te? – bukott ki Daynből, de mikor kimondta már helyére kattant a Bite-Tail kapcsolat, és összerakta. – Roloff? - Aha. – A hatalmas férfi mély morgása elég erőt hordozott magában, hogy azonnal lecsillapítsa a falkát. Egy pillantással végigmérte a falkát. – Keelyt az apja nekem ígérte, de Kenar megszegte ezt a kötést és száműzött. Jogot formálok rá az eredeti ígéret alapján. Dayn teljes megdöbbenésére, Keely elpirult. Akkor nem magányos farkas, eszmélt rá Dayn. Roloff volt az, aki minden hold idején felbukkant, hogy lássa, készen áll-e a lány szembeszegülni a fivérével. Végül idén megkapta, amit akart. Egek, sosem fogja megérteni a wolfynok politikáját! De legalább valaki megkapta, amit akart. Dayn az örvényre pillantott. Ó, Reda! - Megtagadja-e tőlem valaki a társam? – kérdezte Roloff. Dayn tekintete találkozott az övével. Nem hozta kínos helyzetbe Keelyt azzal, hogy megrázza a fejét. De nem is mondott semmit. Keely és Roloff nem ölelték vagy csókolták meg egymást, de ahogy egymásra pillantottak elárulta Dayn számára, hogy a száműzés volt a legjobb dolog, amit Kenar valaha tett vele. Kelly látszólag teljesen elemében volt, a falka felé fordult. – A jog és származás alapján a falka vezérségének rám kellett volna szállnia, nem Kenarra. Magához ragadta az irányítást a hagyományra való tekintet nélkül, ami azt jelenti, a kihívás nem volt valódi, és ez a férfi – Dayn felé mutatott – nem a vezetőtök. Én vagyok az. – Átható pillantását végigfuttatta a falkán. – Kihívna-e valaki emiatt? Halálos csend következett. Janus még egy kissé megkönnyebbültnek is tűnt. Keely egy perc múlva bólintott. – Helyes. Akkor halljátok szavam! Ez a férfi szabadon távozhat. Senki nem érhet hozzá. – Dayn felé fordult, megfogta a kezét és megszorította, talán ez volt a legspontánabb
baráti érintés közöttük az elmúlt két évtized alatt. – Menj haza, Dayn herceg, Eldenből. Távozz barátsággal és a reménnyel, hogy ez egy új, békés korszak kezdete lehet birodalmaink között. - Te… Húha! Rendben. – Dayn elbizonytalanodott, mert máris ráruházták a nagykövet szerepét, bár még nem is nyerte vissza a királyságát. – Igen. Ez ambiciózus. - Ezt akarta Candida, ezért vált a barátoddá. Szóval, ha nem teszek meg értem, akkor tedd meg érte. Dayn nagyot nyelt. – Akkor mindkettőtökért teszem. És remélem világaink jobbá tétele érdekében. - Helyes. Akkor menj. Menj innen, a fenébe is! – Arcon csókolta Daynt, kezébe nyomta a hátizsákját, a nyílpuskáját és a kardját, majd intett a falkának, hogy engedjék át. Roloff megpaskolta a vállát, melyben egy jó adag „vissza ne gyere” is volt, a falka pedig pislogás nélkül nézte őt borostyánszínű szemével, melyekben az tükröződött, „jó megszabadulni tőled”. Keely jó szándéka nem elég, hogy meggyőzze őket – és a többi falkát -, hogy adjanak egy esélyt a vérivóknak, de az előnyök óriásiak lehetnének. Ez pedig egy újabb ok volt, amiért muszáj átmenni azon az átkozott örvényen, hogy elkezdhesse ezt az új korszakot. Mégis, üres, tátongó űr nyílt Daynben, miközben felfelé kocogott az ívhez. Nem azért, mert szomorú volt, amiért maga mögött kell hagynia a wolfyn birodalmat, sem a változások – vagy halálok – miatt, melyek miatta következtek be, legalábbis nem teljesen. Nem, a fájdalomnak göndör, vörös haja és kék szeme volt, az űr pedig amiatt keletkezett, mert tudta, hogy életének legszebb három napja véget ért. A hátralévő része pedig csak most kezdődik. Lába súlyosnak hatott, miközben a keskeny gyalogúton haladt, követve Reda lábnyomait a vékony porrétegben. Megtorpant ott, ahol ő, ott állt azon a helyen, és egy másodpercre behunyta a szemét, próbált az elméjében kapcsolatba lépni vele, de megint elbukott. De elküldte üzenetét a kavargó mágiának, remélve, hogy talán eléri őt, ahogy
egykor egy tündérmesékkel teli könyv is tette: Légy jól, édes Reda! Légy bátor! Éld az életed! Aztán anélkül, hogy lenézett volna, lelépett a peremről, és haza zuhant.
Tizenegyedik fejezet Reda pislogva tért magához, Dayn hangja még mindig a fülében csengett, ő maga súlytalanul lebegett egy különös, kavargó ködben, mely helyenként fehér volt, másutt szivárványszínekben csillogott, felülről világították meg fénysugarak, melyek véletlenszerűnek tűntek, mégsem voltak azok. A vállán átvetve ott volt az íja, és három nyavalyás nyilat szorongatott. - Hahó? – kiáltotta. – Dayn? – Pulzusa a fülében dübörgött. Egy része azt kívánta, bár ő lenne, a másik része azonban nem. Talán egy nap képes lesz rá anélkül gondolni, hogy a fülében hallaná a hús és csont émelyítő ropogását, a remegtető üvöltést. De még nem. Távolról sem. Azt hitte, a távolság majd segít, vagy ha egyedül lesz odahaza. De ez egyértelműen nem az otthona volt. Mi folyik itt? Az idegei bizseregtek a bőre alatt, nem fázott, de figyelmeztették, hogy valami nem stimmel. Nem volt eszméleténél a wolfyn birodalomba tett utazáskor, de Dayn leírása alapját nem így kellett volna működnie az örvénynek. Be kellene szippantania, majd kiköpni, semmi kitérő. Ez minden bizonnyal pedig egy kitérő. Nyugalom. Kibírod. Kényszerítette magát az egyenletes légzésre, elképzelte a lakása konyháját pontos részletességgel, még a mosogatóban lévő edényeket is, meg a pulton felejtett könyvet. Aztán elmondja az édesanyja varázsigéjét. De a konyhája helyett egy férfi hangját hallotta meg. A feladatod még nem ért véget. A fejében hallotta, de a ködből jött, sehonnan mégis mindenhonnan. A velejéig megrázta, bár nem azért, mert félelmetes volt; mély és árnyalt, bővelkedett abban a hivatalos, kissé merev hangnemben, ami Dayn beszédébe is bekúszott…
Nem. Ebbe nem megy bele. Nem, mert a szeme könnybe lábad, a gyomra liftezni kezd, a fejét pedig betölti a törött nyak recsegő-ropogó hangja, egy vad szörnyeteg üvöltése, aki egyszerre volt ragadozó és gyilkos. Rájött, hogy a hang vár valamire, halkan annyit mondott. – Kérlek, hadd legyen vége. Ez nem az én feladatom. Nem az én harcom. Ennyire biztos vagy benne? A fejét hirtelen betöltötték a rémisztő képei a bunkósbotot lengető ettinek által ledöntött kőfalaknról, felfegyverzett katonákat feldaraboló óriás skorpiókról pengeéles farokkal és karmokkal, egy kisbabát fogó nőről, aki végigrohan egy kőfolyosón, csakhogy aztán egy óriási pók felrántsa a magasba. Te a vér egyik őrzőnője vagy. Hagynád, hogy mindez megtörténjen? - Milyen vér? Ki maga? – Mikor nem jött válasz, hangja élesebbé vált. – Az ég szerelmére, mit akarsz tőlem? Elvittem az ívhez. – Próbált megpördülni, de sikertelenül. Szíve bosszú és düh keveréke miatt dübörgött. – Válaszolsz végre egy kérdésre, a fenébe is! Mit akarsz, mit tegyek? Segíts neki, hogy holnap estére elérje a kastélyt. És segíts neki felidézni az igazi énjét, különben minden elveszett. Reda gyomra elszorult és bukfencet vetett az émelyítő gondolattól, hogy kövesse Daynt Eldenbe. – És aztán? Hazamehetsz. Bevillant a fejébe egy lekerekített hegy képe, ami nagyon hasonlított a Dayn kunyhója mellett lévőre, bár nem voltak kövek. Látni lehetett egy kastély csúcsait a fák felett nem olyan messze, az egyik oldalán egy kisebb szentély volt. És átkozott legyen, ha nem a Rutakoppchen borítójának egy leegyszerűsített verziójával volt kifaragva: egy erdőben csellengő kislány, miközben szemek figyelik a sötétből. - Van választásom? – Hangja nyomorúságosan csengett, de nem érdekelte. Kezd kiürülni belőle a farkaselő, megverték, összetörték a szívét és nem akarta ezt csinálni.
Mindig van választás, még ha néha úgy is tűnik, hogy nincs. - Nagyszerű. Egy cseszett szerencsesüti – mondta. Aztán elhallgatott, hallotta a saját szavait visszhangozni a ködben, rájött, hogy szarkasztikus megjegyzéseket tesz egy testetlen hangnak, ami erős gyanúja szerint valószínűleg Dayn apjának lényege lehetett, a vámpír királyé. Sőt, Reda is gondolkodott, tervezett, reagált és véleménye volt. Nem dermedt meg, nem támaszkodott Dayn biztonságot nyújtó jelenlétére, ahogy az elmúlt néhány napban olyan sokszor tette, mikor a dolgok rosszra fordultak. Nem fázott. Megbirkózott vele. A felismeréstől újfajta erő töltötte el, azzal együtt vad öröm érkezett. Erősebb vagy, mint gondolnád, Alfreda. Remegés futott végig Redán. – Honnan tudod az igazi nevem? Segítesz neki? Néhány nappal ezelőtt komikus lett volna a gondolat, hogy segíteni tud egy Daynhez hasonló férfinak. Még néhány órával ezelőtt is, mikor elvakította a bűvölet, akkor sem gondolta volna, hogy szüksége lenne a segítségére leszámítva a kölcsönös gyönyörszerzést. Most azonban sokkal tisztábban látta a dolgokat. Úgy vélte, a sokk ezt teheti egy emberrel – vagy megdermeszti, vagy felébreszti. És most felébredt. Most, tisztán látva rájött, hogy Dayn koránt sem olyan fejlett, mint gondolja. Az elmúlt két évtizedben magát ostorozta azért, mert hagyta, hogy egy nő elterelje a figyelmét, mikor a kötelességeire kellett volna koncentrálnia a Vérmágus támadásának reggelén, csakhogy aztán ugyanebbe a hibába essen vele. A… kapcsolatuk? Fellángolásuk? – nem tudta pontosan, minek kéne neveznie – elvonta a figyelmét, emiatt nem kellett a zordabb dolgokra figyelnie. Nem gondolta, hogy teljes egészében hazudott volna neki, vagy legalábbis… jobban, mint ahogy magának hazudott. Magát is másként látta. A szivárványos ködben hirtelen egy nőt látott, aki túl gyakran várta, hogy mások gondoskodjanak a dolgokról. Persze, a gyermekkora formálta ilyenné, mikor az apja és a terapeuta –
jó szándékkal vagy sem – elzárták a képzelőerejét, a kezdeményező természetét. De az akkor volt, ez meg most van, és ideje már, hogy ne féljen sem a veszélytől, sem a hibázástól sem a választástól. Odahaza megszűnt előre tekinteni, a lelke kezdett elsorvadni. Habár a wolfyn birodalomban elkezdett cselekedni, gondolkodni, haladni, dönteni. Talán óriási hibát vétett azzal, hogy beleszeretett Daynbe, majdnem elkövetett egy még nagyobbat, mikor vakon követni akarta Eldenbe a szeretőjeként. Az első hiba azonban csak megégette, nem ölte meg, a második pedig nem fog megtörténni. Ha követi őt Eldenbe az a saját döntése miatt lesz, nem azért, hogy a szeretője legyen. És ha ezzel csak újra feltépi a friss sebeket, végülis az összetört szív nem halálos. - Rendben – felelte a várakozó hangnak. – Megteszem. Kiváló. Az őt körülvevő köd emelkedni kezdett, felé kígyózott, megérintette itt-ott, bizsergést keltve ott, ahol hozzáért. Aztán egy bizonyos céllal kezdett mozogni, először lomhán, majd egyre gyorsabban és gyorsabban, és azon kapta magát abban reménykedik, talán ez nem kerül a hibáinak listájára. Nagy levegőt vett, de mielőtt mondhatott volna valamit – vagy legalább eldönthette volna, mit akar mondani – a világ bukfencezett körülötte, a köd sötét és vészjósló lett, aztán bumm! Hirtelen egy fővel borított dombon állt egy sötét, baljóslatú erdő közepén. Dayn nem volt ott. Igazából teljesen, tökéletesen egyedül volt. És mikor erre rájött arra is ráeszmélt, hogy napok óta most van igazán egyedül. Egy pillanatig állt, kereste a pánik jeleit. De bár feszült volt és egészen bizonyosan éber, nem rémült meg, nem akart dermedten állni, várni, hogy történjen valami. Ideje indulni, súgta az ösztöne. Elpazarolod a nappalt. A feje felett az ég sokkal mélyebb kék volt, mint a wolfyn birodalomban, pislogott a különbség láttán. A fák is különösebbek voltak; megcsavarodott a törzsük, satnyábbaknak tűntek, bár magasra
nyúltak, hogy ágaik magasan tompa, barna levelek koronájában egyesüljenek. A napfény, ami átszüremlett azokon a leveleken, borús, barna színű volt, furcsán piszkosnak érezte magát tőle. - Üdvözöllek Eldenben – mondta halkan. – Nem igazán olyan, mint amire számítottam. – Az anyja és Dayn is úgy írta le neki a királyságot, mint egy buja, termékeny Paradicsomot, mintha egyenesen egy fantasy filmből lépett volna ki. De talán jobb is lesz, ha kijut ezek közül a fák közül. Mivel a birodalmak közti utazás nem volt ismert a királyságban, logikusnak tűnt, hogy a hozzáférési pontok el voltak rejtve, elfelejtődtek. Úgy vélte, jobb lesz, ha képes megvédeni magát, ezért levette az íját. Aztán csak bámult. Ami azelőtt egyszerű, de a célnak megfelelő kézzel faragott íj volt, most sima, high-tech összetett íj lett, amit az emberi birodalomban annyira kedvelt, de rugalmas, ismeretlen fából készült és egy természetesnek tűnő rosttal volt felajzva, mely tökéletesen nyúlt. A nyilai is átváltoztak; egy olajosan csillogó tegezt viselt, melyben egy tucat tökéletesen kiegyensúlyozott nyíl pihent horgokkal, ahová felerősíthette a felajzott íjat. - Fejlesztések – mondta magának. – Nem is rossz. – Ami ennél is jobb, a zsebében talált kis erszény arany. Sokkal optimistábbnak érezte magát, mint néhány perccel azelőtt, és elindult abba az irányba, ahol a feje felett lévő fény erősebbnek tűnt. Talál magának egy falut, betájolja magát és onnan tovább indul. Ha mást nem, azt tudni fogja, Dayn hol lesz holnap este: Castle Islanden. Dayn olyan teljes sötétségben ébredt, hogy azt hitte, még mindig eszméletlen, de aztán megérezte a guano ammóniaszerű szagát. Csípte a szemét, és a mellkasát, vissza kellett tartania a lélegzetét, miközben a hátizsákjában az egyik kis wolfyn lámpa után kotorászott.
Felkapcsolt, de csupán részlegesen, tompa, görcsös fényt bocsátott ki, miután teljesen feltekerte. Túl sok tudomány, de nincs elég mágia a szerkentyűben, gondolta, nem merte hangosan kimondani a szavakat, nehogy megkockáztassa a levegővételt. Egy gyors pillantás elárulta, hogy az örvény egy barlang zsákutcájában dobta le. Úgy vélte, talán festmények lehettek a falakon, de a guano foltok és a szemét égető könnyek miatt elég nehéz volt megmondani. Mivel csak egy kivezető út volt, nem sok választása maradt menekülőút tekintetében; felvette a vállára a hátizsákot, elindult levegő reményében. A barlang újra és újra kanyargott, mielőtt meglátta maga előtt a tükröződő napfényt. Megtorpant az utolsó kanyarban, és eltette a fényt. Aztán egy pillanatig csak állt ott, mert húsz év után elég nagy lépés lesz a következő. - Elden – mondta halkan. Végre otthon van. Most végre rendbe hozhatja a dolgokat. És, ha mélyen magában fájdalmat érzett amiatt, hogy egyedül lép ki a barlangból, most már semmit nem tehet ellene. Megkötötte az alkut, megtette az áldozatot. A szellemvilág engedte, hogy megmentse Redát és biztonságos helyre küldje, cserébe azonban minden közös jövővel kapcsolatos esélyéről le kellett mondania. És talán, valószínűleg, egész végig így kellett alakulnia. Mély lélegzetet vett, egy emberi mondás most különösen ide illett: „Most vagy soha.” Ha szerencséje van és a varázsige fedezte őt, akkor relatíve közel van Castle Islandhez. A legjobb az lenne, ha megtalálná Nicolait, Breenát és Micaht odakinn, rá várva. Egek, Micah bizonyára felnőtt már. Próbáld nem túlságosan belekapaszkodni ebbe a reménybe, akármilyen csábító is volt, Dayn még feljebb tornázta a hátizsákot a vállán, majd elindult, megkerülve a sarkot kilépett a barlangból a napfényre. Aztán megdermedt.
- Fene essen bele! – Egy újabb ide illő emberi mondás, és ez sajnos túlságosan alkalmas volt. Az őt fogadó látvány egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított, nem készült fel rá. Az előtte elnyúló erdő nem zöld és buja volt, nem várta mindenhol búvóhely az erdei lények számára. Barna volt, ritka, nem látott talajtakarót, csak gyér, sárgás levélfoltokat, ami koránt sem tűnt elégséges tápanyagnak. Ami ennél is rosszabb, nem is tehetett úgy, mintha a déli királyságok egyikének peremén volna, közel a terméketlen vidékhez vagy a sivataghoz. Mikor a szeme ugyanis alkalmazkodott a látványhoz, felismerte az előtte lévő lejtőt, a mögötte emelkedő, sziklás hegyet. Most már a barlang nevét is tudta, bár sosem járt még a végében a büdös levegő miatt. Eldenben volt, alig egy napi járásra a kastélytól. De az égre és az Abyssra, mi történt a földdel? Az erdejével? Sajnos túl könnyű volt válaszolni: A Vérmágus történt. Ezt tette két évtizednyi sötét varázslat az egykor gyönyörű királyságával, két évtizednyi elhanyagoltság. Megölte a földet. - Nem! – Szíve annyira lesüppedt, hogy megfájdult belé a gyomra, Dayn tett előre két botladozó lépést, majd térdre rogyott egy derékig érő szikladarab mellett, ahol egy apró foltban zöld növényzet próbált nőni az árnyékban. Egy Eldeni hajnalka – vagy legalábbis az lett volna. De a ragyogó kék virágok helyett pontosan olyan szirmokat bontott, mint Reda szemének árnyalata, egyetlen erőtlen virága sápadt, szomorú színűnek hatott. - Sajnálom. – Addig észre sem vette, hogy sír, míg egy könnycsepp a földre nem hullott. Gyorsan felszáradt, olyan hirtelen szívta be a kiszáradt talaj, hogy talán azt gondolta volna, csupán a képzelete játszott vele, hacsak nem érezte volna meg az arcán végigfolyó nedvességet, nem érezte volna a könnyeket a lelkében. Nem maradt ott túl sokáig; nem maradhatott. De egy része szeretett volna.
Minden halovány reménye, hogy ez csak helyi romlás volt elszállt, mikor elérte az erdő szélét és poros, barna dombokat látott vezetni a sárgás ködbe burkolózó horizont felé, optimizmusának utolsó darabkái végleg elhaltak, mikor felmászott az egyik közeli fára, fel a magasba, az ingadozó ágakra, ahonnan jobban szétnézhetett. Onnan más erdőket is látott, elszórva farmokat, néhány falut – bár kevesebbet, mint amire emlékezett – és egy sötét pacát, ami szerinte a Véres tó lehetett. Szerrte mindenhol barna, zöld, fekete foltok voltak, még néhány szőrösnek ható fehér és sárgás-epésszínű pacát is látott, mintha a föld meghalt volna és elborította volna a penész és a rothadás. - Isten segítsen nekünk! – suttogta, lelke tompává vált, mikor beigazolódott, hogy nem csak az erdő penészedett és haldokolt. Egész Elden. Bár eddig is gyűlölte a Vérmágust amiatt, hogy megtámadta a kastélyt, ez a düh most még mélyebben gyökerezett meg benne, egyre forróbbá, személyesebbé vált a felismeréstől, hogy a gazember nem csak a hatalmat vette át, tönkre tette a királyságot, elszívta az energiáját, hogy táplálja vele sötét, elkorcsosult mágiáját. Dayn erdeje, a családja emberei szenvedtek, és a jelek szerint egy ideje már így volt, ő pedig hagyta megtörténni. Ha tudta volna… A gondolat itt zátonyra futott, mert semmit nem tudott volna másképp csinálni, legalábbis, ami számított volna Eldennek. Várnia kellett, hogy a mágia elküldje hozzá a vezetőjét, és hazahozza. Csakhogy ez nem az otthona. Az már nem létezett többé. Elden háborús területté vált igazi háború nélkül, halálos áldozattá a királyi család hiányában, bár nem önként mondtak le róla. Egy bizonyos szinten teljes szívéből kívánta, bár ne romlott volna el a varázsige; hogy ő meg a többiek ennél korábban összejöhettek volna, hogy bosszút álljanak, megóvva a királyságot a kínzástól. Ugyanakkor azonban tudta, hogy semmi értelem a történelem megváltoztatására vágyni; meg kell birkóznia az előtte álló problémával.
Ebben a pillanatban nem a visszatekintésről van szó, nem is a tovább lépésről. Hanem arról, hogy mi történik legközelebb, hogy jóvá tegyen mindent az egész királyság számára, Isten akarata szerint. Nem róla szólt, nem azokról a dolgokról, amikre vágyott, sem az elvesztett embereiről. Leereszkedett a fáról, érezte kérgének finom síkossága miatt a belső rothadás. Azután újra vállára kapta a hátizsákot, és útnak indult. Miközben lába levitte őt a poros ösvényen, két dologban egészen biztos volt. Először is, minden tőle telhetőt megtesz, hogy helyrehozza a dolgokat a királyságban, még ha ez azt is jelenti, hogy fel kell áldoznia az életét. Másodszor, a lehető legjobban történtek a dolgok a wolfyn birodalomban, mert soha nem bocsátotta volna meg magának, ha belerángatja Redát ebbe a rémálomba, nem csak mert többé nem volt sem mágia sem szépség a hazájában, hanem mert lehetetlen lett volna vele maradnia és ugyanakkor azzá válnia, amivé kellett. Nem lehetett Dayn, a férfi, mikor Eldennek annyira szüksége volt egy hercegre. Moragh új gnómja, Destin, kopogtatott az elnyűtt szoba ajtaját, melyet a Véres tó partján fekvő, mocskos fogadóban bérelt, mivel nem szeretett volna a mágussal egy fedél alatt tartózkodni, míg nem számolt be neki a világok közti utazás lehetőségeiről, inkább megtartotta magának ezt a gyöngyszemet mint alku tárgyát, valamint menekülési stratégiát. - Úrnőm? – kérdezte halkan. - Igen? – kérdezte anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Majdnem egy órányi gondos felkészülésbe telt neki ilyen messzire jutni, nem akarta újra kezdeni. - Elterjesztettem a pletykát. Ha a herceg visszatér… - Már itt van. Érzem őt. – A varázsige egy órával ezelőtt aktiválódott újra, figyelmeztetve, hogy a wolfynok nem tudtak gondoskodni a problémáról. Nem is igazán várta tőlük, azok után már nem, hogy
megtudta mivé vált Dayn és hogyan működik az ősi wolfyn társadalom. Maradiak, gátolják őket saját ostoba hagyományaik. Ezt mondjuk a saját előnyére használta fel, rákényszerítette a falkát, hogy lassítsák le a prédáját, adjanak neki időt, hogy átmehessen a köveken át, megkeresse Ilth könyvét, és elkezdhesse tervezgetni Dayn visszatérését. És pokolian jó terve volt. Nem csak a hercegről fog gondoskodni, újdonsült bátorságát és messzire elterjeszti majd. A tudósok, akik egykor kinevették most hódolattal hajolnak meg előtte, és a mágus… nos, a finom képtől mosolyogni támadt kedve, nyelvével megnedvesítette az ajkát. - Üzenjek a kastélyba, és szóljak a Szörnymesternek, hogy készítse fel az ettineket? - nem. Nem fogok a nyomába eredni. Hagyom, hogy ő jöjjön el hozzám. – A csúnya pletykák és a vérdíj, amikről Destin beszélt a tolvajoknak és orgyilkosoknak, majd gondoskodnak a hercegről, de ha mégsem, eléggé lelassítja majd, hogy felkészüljön rá. - Ennyi lesz egyelőre, úrnőm? - Igen. Nem, várj! – Elégedetten nyugtázta, hogy Destin sziszegve szívja be a levegőt, és hirtelen feszülten megdermedt. De mostanában túl gyorsan alábbhagyott a küzdelme, nemtetszése nyájas elfogadássá tompult, ami puszta fellángolássá csökkentette az ő gyönyörét is. Egy új, izgalmas játékot kívánt űzni vele, de nem most jött el az ideje – szüksége volt a nyers vér energiájára, és nem akart megdolgozni érte. – Küldess a tömlöcbe egy rabért, valakiért, akit senki nem hiányol majd. Destin halkan kifújta a levegőt. – Igenis, úrnőm! Mikor elment, és becsukódott mögötte az ajtó kizárva a gyakori ostobaságot a folyosókon és bármelyik falubeli fogadó közösségi helyiségeiben, Moragh kitisztította az elméjét, varázslatot bocsátott magára, ellenőrizte a gyertyák helyét, a köré húzott, különböző porokkal és kenőcsökkel készített vonalakat. Aztán, mikor elégedett volt a védelmével kinyitotta Ilth könyvét, átlapozta mindhárom
világutazó igézetet a legutolsó részig, egy címoldalig, melyen csak egyetlen szó állt. Feiynd1. Dayn a vihartól szürkévé vált késő délután érte el Einharr faluját. A meleg levegőben érezni lehetett a villám feszültségét, elnehezült a párától, és különösen hatott a bőrén a relatíve száraz és hűvös wolfyn birodalomban történt hosszú tartózkodása után. Vagy talán az idegenszerűséget a föld betegsége okozta, nem tudta biztosan. Csak azt, hogy mikor átsétált a falut körbevevő súlyos fakerítés nyitott kapuján, a bőre síkosnak, olajosnak hatott, bensője kavargott a mély keserűségtől, mely csak erősödött benne a nap folyamán. Út közben elhaladt útmenti, főképp állati csontokkal teli üregek mellett, némelyikük azonban emberi volt, a koponyák túlságosan nagy részének másodlagos szemfoga volt. Azt feltételezte, hogy azért nem tud kapcsolatba lépni másokkal elmetársalgással, mert a wolfyn mágia, ami megszállta valahogy elnyomta az Eldeni erejét. De a koponyahalmok láttán arra kezdett gondolni, hogy a közelben ő az egyetlen, aki képes az elmetársalgásra. És ez átkozottul lehangoló gondolat. Elhagyatott farmok mellett haladt el, némelyiküket felgyújtották, másokat ott álltak, tele a gyors távozás jeleivel; azt szerette volna hinni, hogy a farmcsaládok más királyságokba menekültek, de nem tudott igazán remélni. Ahogy egyre közelebb ért a faluhoz, elhaladt kisebb házcsoportok mellett, látta az élet jeleit, de olyan gyenge jeleket – néhány cingár tyúkot közömbösen kapirgálni a porban, egy sovány kutyát ólálkodni az árnyékban, lesunyt fejjel, füle a koponyájához tapadt – a szíve újult erővel sajdult belé. Szóval most, mikor csizmáját végighúzta a falu közepére vezető, poros ösvényen, az elnehezült levegőbe nem verődött fel még a por sem, 1
Ellenség
nem igazán lepődött, meg hogy Einharr, ami egykor egy virágzó hely volt, énekes csarnokairól és mézsöréről híres, most egy lepusztult, hitvány verziója korábbi önmagának. Tompa tekintetű gyerekek nézték őt az ajtók mögül és a sarkokról, majd összerezzenve eliszkoltak, mikor rájuk nézett, idősebb férfiak és nők ólálkodtak az ablakokban vagy az emeleti erkélyeken, közömbös, érdektelen szemekkel figyelve őt. Húsz évvel ezelőtt, mikor végül ellovagolt ide szülei kíséretének részeként, a falusiak hemzsegtek a főúton, ujjongva és lökdösődve igyekeztek megérinteni a lovakat és hintókat. Most, ahogy a harmadik háztömb felé haladt, ahol elkezdődött a kocsmanegyed – vagy legalábbis valaha ott indult – a jelenléte mintha teljesen észrevétlen maradt volna. A „mintha” megfelelő kifejezés volt, mert ahogy tovább haladt a tarkója bizsergett, az ösztönei azt súgták, hogy valaki figyeli, óvatosnak kell lennie. Ami nem igényelt különösebb agymunkát, de szüksége volt információra, és hol kaphatná meg jobb helyen, ha nem a helyi ivóban. A legrosszabb lépcsővel bírót választotta ki magának, mint erdőfelelősként is szokása volt, fellépet a deszkázott teraszra, csizmája dübörgött, ahogy átlépte a nehéz, ablaktalan ajtót. Elmosódott mozgást látott a szeme sarkából; előregörnyedve megpördült, kirántotta rövid kardját, de csak egy gyerek volt az, egy sovány, szürkeszemű fiú szakadt háziszőttesben, füle mögött koszos volt, mintha nem mosakodott volna. Nem húzódott el, mint a többiek, hanem megtorpant, szeme elkerekedett döbbenetében és rémületében. Egy másodpercig, míg a gyerek úgy állt ott megdermedve, mint egy szarvas a fényszóró előtt, Dayn előtt felvillant egy pár, tágra nyílt, ugyanilyen rémült szempár. Perzselő bánat rázta meg, figyelmeztetve, hogy talán elnyomta magában Reda elmékét, de azok nem tűntek el. Közel sem. Aztán a kölyök megtörte a bénultságát, nagy levegőt vett és teli tüdőből felsikoltott. – Wolfyn! – Sarkon fordult, és rikoltozva futásnak eredt. – Mama, papa! Itt a wolfyn!
