Fáber Ágoston Népszavazás, de vajon miről?
„Valójában Magyarországon mindenki igent akar mondani, legfeljebb nem mindenki tudja pontosan, hogy mire.” (Orbán Viktor február 13-i évértékelője)
A közelgő népszavazás komoly kommunikációs küzdelmet indított el a kormány és az ellenzék legnagyobb pártja között, s a hazai sajtóorgánumok, internetes portálok, rádió- és tévécsatornák jelentős felületet szenteltek annak, hogy a szavazás előtt álló polgárok számára felvázolják a különböző alternatívák mellett vagy ellen szóló érveket, és a vitatkozó felek számára is lehetőséget adtak, hogy saját álláspontjukat kifejthessék. A népszavazás kérdéseit, aki csak tehette, jól körbejárta, de egy dologgal adós maradt mindenki: a népszavazás értelméről – vagy inkább értelmetlenségéről – senkinek sem maradt energiája komolyan elgondolkodni. Ha feltesszük – márpedig feltesszük – hogy a népszavazás (nem csak a mostani, hanem az intézmény általában véve) komoly kihívásokkal küzd a tekintetben, hogy alapvető funkcióját betöltse, vagyis a nép véleményének kifejezését és érvényre jutását megvalósítsa, az egész huzavona a lehetséges válaszok értelmezése körül úgy, ahogy van értelmét veszti.
Először is Amikor a népszavazáson véleményt alkotunk egy kérdésben, valójában nem csak abban az egy kérdésben alkotunk véleményt. A kérdésről nem egyszerűen a feltett formájában nyilatkozunk, hanem abban a formájában, ahogyan a kérdést a magunk számára értelmezzük, saját magunk számára lefordítjuk. Ha például az embereknek azt a kérdést tennénk fel (mint ahogy időnként fel is teszik), hogy „Ön szerint, ha most vasárnap lennének a választások, melyik párt nyerné -1-
azokat?”, az MSZP és a Fidesz szimpatizánsainak válaszai közötti megoszlás jelentős eltérést mutatna (mint ahogy szokott is mutatni): a Fidesz szimpatizánsai-szavazói nagyrészt a Fidesz győzelmét prognosztizálnák, az MSZP szavazói pedig nagy arányban (legalábbis a Fidesz szavazóinál lényegesen nagyobb arányban) válaszolnák azt, hogy „az MSZP nyerné a választásokat”. Az emberek preferenciáikat, vágyaikat még az olyan egyszerű kérdésekre adott válaszaikba is belevetítik, mint az, hogy „Ön szerint, ha most vasárnap lennének a választások, melyik párt nyerné azokat?”. E kérdést nagy részük a saját maga számára így fordítja le: „Melyik párt győzelmét szeretné látni a most vasárnapi választásokon?” Ha az emberek saját vágyaikat nem vetítenék bele a kérdésbe, a Fidesz és az MSZP szimpatizánsai által adott válaszok nagyjából egybeesnének, ugyanakkora arányban számítanának az MSZP vagy a Fidesz győzelmére, vagyis, amennyiben feltételezzük az emberekről, hogy tájékozott és racionális módon alkotnak véleményt, az eredménynek egész egyszerűen – megközelítőleg – a közvéleménykutató-cégek által prognosztizált számokat kellene tükröznie mindkét táborban. Mert hát a tájékozott és racionálisan gondolkodó szavazónak honnan máshonnan lenne fogalma a várható eredményekről, mint a „tudományos alapokon álló”, „elfogulatlan” közvélemény-kutatásokból? A kérdések értelmezésében rejlő bizonytalanságnak köszönhetően a közelgő népszavazáson felteendő kérdésekre adott válaszok legalább kétféleképpen értelmezhetők: a kormány álláspontja szerint a népszavazás csak az adott konkrét kérdésekről szól, az ellenzék szerint viszont a kérdésekre adott válaszaikon keresztül a kormány egész politikájára mondanak nemet. Mindkét álláspont igaz és védhető, és tulajdonképpen ez okozza a problémát: nem tudhatjuk, pontosan mire is szavaznak az emberek. Ki erre, ki arra.
-2-
Másodszor A közvélemény-kutatási szituációk eleve problematikusak, erre hívja fel figyelmünket Pierre Bourdieu A közvélemény nem létezik című írásában. Egyrészt a közvélemény – érvel Bourdieu – mindig erők egymásnak feszülése: statikusan, pillanatfelvétel formájában nem megragadható, hiszen egy folyamatról, dinamizmusról van szó. Emellett – konstatálja Bourdieu – a közvéleménykutató-cégek a válaszmegtagadók arányát figyelmen kívül hagyják, kiiktatják az arányokból a nem válaszolók arányát, az igenek és nemek arányát pedig már a nem válaszolók nélkül újrakalkulálják, noha a nem válaszolók jelentős aránya fontos problémát feszeget: vajon miért van az, hogy míg egyes kérdésekben csak elenyésző a válaszmegtagadók aránya, addig már kérdésekben az emberek láthatóan öncenzúrát gyakorolnak, vagyis inkompetensnek nyilvánítják magukat a kérdésben azáltal, hogy megtagadják a válaszadást? Bourdieu szerint a válaszmegtagadók arányától és annak elemzésétől hiba lenne eltekinteni, az ugyanis fontos információkat hordoz magára a feltett kérdésre vonatkozóan. Például minél inkább „politikai” egy kérdés, a válaszmegtagadók között a nők aránya a férfiakhoz viszonyítva annál magasabb. Emellett az a tény, hogy valaki nem válaszol vagy nem tud válaszolni, még nem jelenti azt, hogy ne lenne legalább valamilyen diffúz véleménye az adott kérdésben, ami „éles helyzetben” könnyedén határozottabb formát ölthet. Ehhez a problémához társul egy újabb: a közvélemény-kutatási helyzet (tehát az a helyzet, amelyben egy kérdezőbiztos valakinek feltesz egy kérdést), nem veszi figyelembe a véleményformálódás legalapvetőbb jellemzőjét: az emberek véleménye általában társas helyzetekben alakul ki, formálódik és nyer kifejeződést, s számukra fontos támpontot, igazodási pontot jelent az, hogy barátaik, rokonak, a hozzájuk hasonlók, vagy épp ellenkezőleg, teljesen más társadalmi csoportok tagjai hogyan vélekednek egy-egy kérdésben. Amennyiben tehát egy embert a környezetéből kiragadva, mesterséges szituációba helyezve faggatunk véleményéről, könnyen hamis képet kaphatunk. A közvélemény-kutatásnak, és így a népszavazásnak is megvannak a korlátai abban az értelemben, hogy az emberek „valós” véleményének feltérképezésére csak korlátozottan alkalmasak. Ez egyrészt az „emberi természet” sajátosságaiból, másrészt pedig abból adódik, hogy a vizsgálati módszerek nem elég kifinomultak, s nem mindig veszik figyelembe az
-3-
„emberi természet” antropológiai sajátosságait. Jelenlegi eszközeinkkel nehézségbe ütközik a véleményformálódás természetének tekintetbe vétele.
Harmadszor Az imént a közvélemény-kutatás nehézségeiről ejtettünk néhány szót, mégis, nem tehetjük meg, hogy nem teszünk említést egy rendkívül érdekes közvélemény-kutatásról, amelyet a Medián készített, s amelynek tanulságait szeptemberben tette – sajnos csak szűkszavúan – közzé. A felmérésnek „hatalmasat kellett volna szólnia”, de ki tudja, miért, szó is alig esett róla a médiában. Az elemző cég 2007. augusztus elején egy, az ország felnőtt lakosságát reprezentáló 1200 fős mintán az akkor lehetségesnek tűnő népszavazási kérdésekre adott válaszok megoszlását vizsgálta. Kilenc kérdést tettek fel az embereknek egyidejűleg: egyrészt a Fidesz által, másrészt pedig a Kálmán László nyelvész által szerkesztett kérdéseket. A dolog érdekessége az volt, hogy a nyelvész által javasolt kérdések értelmükben (hozzávetőlegesen) ellentétesek voltak a Fidesz kérdéseivel, tehát aki a Fidesz valamelyik kérdésére igennel válaszolt, annak logikusan a nyelvész megfelelő „ellenkérdésére” nemmel kellett voksolnia. A tapasztalat azonban ezzel homlokegyenest ellenkező. Következzen egy részlet a Medián honlapján közzétett értékelésből: „[…] a legfontosabb rendező elv az „igent mondás” volt: a kérdezettek 16 százaléka az összes kérdésre igennel szavazna, 32 százalékuk pedig csak a patikán kívüli gyógyszerforgalmazást érintő kérdések egyikére mondott nemet. Ezek az arányok főleg ahhoz képest tűnnek nagynak, hogy csak a kérdezettek 4 százaléka volt pártpolitikai értelemben maximálisan következetes: 3 százalékuk ’szavazott’ igennel a Fidesz, és nemmel vagy távolmaradással Kálmán László valamennyi kérdésére, és további 1 százalék adott teljes mértékben a kormány álláspontjának megfelelő válaszokat.” Az eredmény több mint érdekes: egyrészt optimizmusra adhat okot, hogy úgy tűnik, még a különböző pártok elkötelezett szimpatizánsai is el tudnak olykor-olykor az általuk preferált párt által sulykolt álláspontoktól vonatkoztatni. Másrészt azonban kénytelenek vagyunk megállapítani: a Medián felmérésének eredményei azt mutatják, a népszavazás érvényessége, hitelessége megkérdőjelezhető. Joggal merül fel ugyanis a kérdés: hogyan -4-
tekinthetnénk szentírásnak a nép véleményét, ha a nép véleménye is aszerint változik, hogy a feltett kérdés hogyan van megfogalmazva? Nagyon úgy tűnik, az nagy része elsiklott afelett az aprócska tény felett, hogy a kérdéspárok tartalmilag ellentétesek voltak egymással. A Medián felmérésével a közvetlen demokrácia egyik sarkköve: a racionális, logikusan gondolkozó és tájékozott állampolgár képe törik apró darabokra. Amennyiben Orbán Viktor február 13-i évértékelőjén elhangzott szavait komolyan vesszük, az megadja a kegyelemdöfést a népszavazásnak: „valójában Magyarországon mindenki igent akar mondani – mondja –, legfeljebb nem mindenki tudja pontosan, hogy mire.” Ha Orbánnak igaza van, és tényleg ilyenek az emberek – márpedig a Medián felmérése ezt valószínűsíti –, akkor (többek között Orbán szándékaival ellentétben is) az egész népszavazás hitelessége válik kérdésessé. Az elemzés bővebb változata a pénteki Élet és Irodalomban olvasható.
-5-
