Ézs 61,1-2 Az Úr jókedvének esztendeje „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját, megvígasztaljak minden gyászolót.” Bevezetés Az Úr Jézus Krisztus a názáreti zsinagógában ezekből az Igékből olvasott fel egy részt. Most arról szólnék, hogy mi teljesedett be ebből az Úr Jézus Krisztus első eljövetelekor. Mi fog beteljesedni, amikor ismét visszajön? Természetesen ezen kívül az Igének a számunkra szóló személyes üzenetét is. „Felkent engem” Mi teljesedett be tehát, amikor az Úr Jézus először járt itt ezen a földön? Elolvasom az Igét: „És méne Názáretbe, a hol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni: És adák néki az Ézsaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván, arra a helyre nyita, a hol ez vala írva: Az Úrnak Lelke [Szelleme] van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat. Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. És behajtván a könyvet, átadá a szolgának, és leüle. És a zsinagógában mindenek szemei ő reá valának függesztve. Ő pedig kezde hozzájuk szólani: Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra” (Lk 4,16-21). Feltűnő, hogy az Úr Jézus nem olvasta végig még a második verset sem. Megállt. Megállt ott, hogy: „hirdessem az Úr jókedvének az esztendejét” (2. vers). Miért állt itt meg? Az első eljövetelekor eddig teljesedett be az Ige. „Ma beteljesedett be ez az Írás a ti hallástokra” (Lk 4,21), ahogy mondta. Ennek a versnek a többi része akkor még nem teljesedett be, és a mai napig sem. Még most is a jövőben van, majd erről a végén szólok. Mi teljesedett be? Azt olvastuk az Ézsaiásnál, hogy az Úr Szelleme van én rajtam, azért, mert fölkent engem az Úr. Beteljesedett az, hogy eljött a fölkent. Ezt nagyon jól tudták a zsidó emberek, hogy mit jelent. Óriási jelentősége volt annak, mikor felállt egy ember, és azt mondja: ma ez beteljesedett a ti hallástokra (Lk 4,21). Ezzel azt mondta, hogy én vagyok a Felkent. A Felkent, héber nyelven a Messiás. Én vagyok a Messiás, görögül a Krisztus. Ő a Krisztus. Az ószövetségben három tisztségre volt felkenetés: a pap, a király és a próféta volt az, akit felkentek. Az ószövetségben a felkenést olajjal végezték. Volt külön erre a célra egy szent kenet-olaj. Olyat nem is volt szabad készíteni, azt az összetételt más célra, csak erre a célra. Bár olajjal volt a felkenés az ó szövetség idején, de már akkor is az volt a lényeg, hogy az Úrnak a Szelleme rászállt, vagy uralma alá vette azokat, akiket Isten kenetett fel olajjal, és a Szent Szellem tette alkalmassá őket arra, hogy elvégezzék azt a szolgálatot, amire felkenettek. Például azt olvassuk, amikor Isten Sámuel prófétát küldte el, hogy Dávidot kenje fel királlyá: „Vevé azért Sámuel az olajos szarut, és felkené őt testvérei között. Attól a naptól fogva az Úrnak lelke Dávidra szálla, és azután is…” (1Sám 16,13). Aztán Illésnek mondta Isten: „…Jéhut… kenjed királylyá Izráelben, és Elizeust… kenjed prófétává a te helyedbe” (1Kir 19,16). Aztán tudjuk, hogy Elizeuson megnyugodott az Úrnak a Szelleme. Sőt, mikor Illés az
égbe ragadtatott, akkor azt kérte, hogy kettős mértékben legyen rajta, és megkapta. A lényeg ez volt, nem az olaj. Az Úr Jézus Krisztus egy személyben egyesíti mind a három ószövetségi tisztséget, amire fel kellett kenni: Ő pap, király és próféta is. Az első eljövetelekor még nem állította fel a királyságot, hanem elsősorban próféta, de még inkább pap volt (papi szolgálatot végzett), mégpedig főpap. Úgy, ahogy olvastuk: „…nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 9,12). Mégpedig, ahogy ugyanitt olvassuk: nem az igazi szentélynek csak a másolatába, mint ahogy az ó szövetségi papok, hanem magába a mennybe ment be (Zsid 9), közvetlenül Isten színe elé járult tulajdon vére által. Tehát ez volt az első, ami beteljesedett az Úr Jézus eljövetelekor, hogy az Úr felkentje, akit Szelleme által kent fel, eljött közénk. Örömüzenetet a szegényeknek Azután azt olvastuk, azért, „…hogy a szegényeknek örömöt mondjak” (1. v.ers). Ezt úgy olvassuk, hogy a szegényeknek evangéliumot hirdessek (Lk). Ugyanaz, hiszen az evangélium, az az örömüzenet. Milyen szegénynek? Mindenfajta szegénynek. Olyannak is, aki anyagilag szegény, vagy testileg, vagy lelkileg, vagy szellemileg, bármilyen tekintetben. Mindenkinek örömhírt, evangéliumot hirdet, hozott az Úr Jézus Krisztus. Természetesen elsősorban a szellemi szegényeknek, ami nem csökkent észbeli képességeket jelent, hanem ahogy mondja az Ige, „boldogok a lelki [szellemi] szegények [a szellemben koldulók], mert övék a mennyeknek országa” (Mt 5,3). Azok a szellemileg szegények, koldusok, akik kiégtek, belülről, üresek. A lelkük, a szívük éhes és szomjas, mert a bűneik miatt távol kerültek Istentől, azok a szellemileg szegények, akiket a bűn megkötözött, megnyomorított, akiknek megtörte a szívét, megsebezte és megtörte sok minden nyomorúság, és akik ezt tudják is önmagukról. Tudatában vannak ennek. Valóban a szívükig hatott ez el: milyen nyomorult vagyok! Milyen örömhírt mond az Úr Jézus a szegényeknek? Ezt sorolja továbbra az Ige: „…elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket” (1. vers). Ez az első örömüzenet a szegényeknek. Bekötözi a megtört szívet. Úgy olvassuk: meggyógyítja a töredelmes szívűeket (Lk). Úgy kötözi be, hogy meg is gyógyul a megtört szív. Az embernek a szíve sokféle lehet. Lehet közömbös, fásult, kemény, nem régen volt szó a kőszívről, talán ma egy hete. Lehet a szív lázadó, öntelt, gőgös, és így tovább. Lehet megtört is a szív. Van megtört szívű ember is, akit a bűn és a csalódás nem megkeményített, hanem összetört. Ez azt jelenti, hogy nem másban csalódott elsősorban, hanem önmagában. Nem másokat okol minden rosszért, ami történt vele, hanem elsősorban magát hibáztatja. Önmaga miatt bánkódik. Ilyen a megtört szív. Olvassuk: „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg!” (Zsolt 51,19). Amikor Dávid ezt leírta, a bűnéért nem mást okolt. Saját magát. Olvasunk egy Igét: „…Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét” (Ézs 57,15). A gőgös szívet nem. A másokat vádló szívet nem. A kemény kőszívet nem. De a megtört szívet igen. Magasságban és szentségben, de az alázatos, megrontott, megtört szívűvel is lakozik (Ézs 57,15). Ez az első örömhír a szegény bűnös embernek. Ha megtört a szíved, ha magad hibáztatod, ha nem másokat, ha nem lázadsz Isten ellen, hanem megalázkodsz, akkor Ő azért jött, hogy bekötözzön és meggyógyítson. A második örömhír a szegényeknek, hogy: „…hirdessek a foglyoknak szabadulást” (1. vers). Foglyoknak szabadulást hirdetni jött az Úr Jézus. Milyen foglyoknak? Nyilvánvaló, hogy nem hadifoglyoknak, politikai foglyoknak, vagy köztörvényes bűnök miatti foglyoknak, sőt, még
azoknak sem, akik az Ő nevéért kerültek börtönbe. Keresztelő János nagyon hamar börtönbe vettetett, és még őt se szabadította ki az Úr Jézus. Megtehette volna. Másfajta foglyokról van szó. A bűnnek, a Sátánnak a foglyairól. Azért jött, hogy nekik hirdessen szabadulást a Sátán fogságából. Milyenek a Sátán foglyai? Sokfajta foglya van a Sátánnak. Talán az egyik legsúlyosabb (ha nem a legsúlyosabb az), amit például ott olvashatunk, ahol egy olyan megszállott emberről volt szó, akin nagyon látszott, hogy a Sátánnak a foglya. Elolvasom az Igét: „Lőn pedig egy napon, hogy beméne a hajóba ő és az ő tanítványai; és monda nékik: Menjünk a tónak túlsó partjára. És elindulának. […] És evezének a Gadarénusok tartományaiba, mely Galileával átellenben van. És mikor ő kiment a földre, jöve elébe a városból egy ember, kiben ördögök voltak sok időtől fogva, sem ruhába nem öltözött, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. És mikor meglátta Jézust, felkiálta és lábai elé esék néki, és fenszóval monda: mi közöm van nékem te veled, Jézus, felséges Istennek Fia? kérlek téged, ne gyötörj engem. Mert azt parancsolá annak a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből. Mert gyakran elragadá őt: annakokáért lánczokkal és békókkal megkötözve őrizteték; de a kötelékeket elszaggatván, az ördögtől a pusztákba hajtaték. Megkérdé pedig őt Jézus, mondván: Mi a neved? És ő monda: Légió; mert sok ördög ment vala bele. És kérék őt, hogy ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek” (Lk 8,22.26-31). Aztán mehettek a disznónyájba (Lk 8,33), de nem maradhattak tovább az emberben. Ez az ember egy nagyon megkötözött, egy igazi Sátán foglya volt. Egy légió, démon foglya. Egy megszállott ember. Most is vannak ilyenek. Ezeken különösen látszik, hogy a Sátánnak a foglyai. Van másfajta fogoly is. Azt olvassuk, olvasom az Igét: „Oda fordult [az Úr] a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak imádságát meg nem útálta. […] Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a földre nézett le az Úr. Hogy meghallja a foglyoknak nyögését, és hogy feloldozza a halálnak fiait.” (Zsolt 102,18.20-21). Ilyen foglyok is vannak. A halálnak a foglyai. Feloldozza a halálnak foglyait. Erről azt olvassuk például, hogy azért jött: „…megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.” (Zsid 2,15). Amíg az ember az Úr Jézusban meg nem szabadul, addig nem csak a Sátán foglya, meg a bűn foglya, hanem a halálnak a foglya is. Halálban van. Nem tud kijönni onnan. A fogoly nem tud magától kiszabadulni. Csak van, aki tudja ezt, és fél is a haláltól. Erről ír a Zsidókhoz írt levél. A haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak. Vannak mások, akik annyira megkeményedtek már, hogy nem félnek a haláltól. Nem is tudják tulajdonképpen, hogy milyen mélységben, milyen nagy fogságban vannak, amikor már még a halál se érdekli őket. Megátalkodottak. Aztán azt olvastuk: „Isten hozza vissza a száműzötteket, kihozza boldogságra a foglyokat, csak az engedetlenek lakoznak sivatag helyen” (Zsolt 68,7). Mindenkinek, minden fogolynak felkínálta az Úr Jézus a szabadítást. Ezért jött: „…hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást” (1. vers). Az a fogoly, aki látja, hogy igen, halálban vagyok, bűnben vagyok, Sátán foglya vagyok, és kiált az Úrhoz, ahogy az előbb olvastuk: „Hogy meghallja a foglyoknak a nyögését…” (Zsolt 102,21). Vannak olyanok, akik engedetlenek az Úrnak. Nem imádkoznak, nem kérik az Urat szívből, esetleg a szájukkal, de szívből nem. Nem is hisznek benne igazán, mert nem akarnak igazán megszabadulni. Engedetlenek. Azt mondja, hogy visszahozza az Úr minden száműzöttet, minden foglyot kihoz boldogságra. Az engedetlenek ott maradnak. „Engedetlenek lakoznak sivatag helyen” (Zsolt 68,7). Tehát hirdet a foglyoknak szabadulást, de legalább annyit elvár a foglyoktól, hogy elismerjék, hogy fogoly vagyok. Ne érezzék jól magukat ebben a fogságban, akarjanak szabadulni, és kiáltsanak! Aztán úgy olvastuk Ézsaiás prófétánál: „…és a megkötözötteknek megoldást” (1. vers). Ez a harmadik örömhír a szegényeknek, hogy aki megkötözött, azt eloldja a kötelékeiből az Úr Jézus. A megkötözöttség nagyon hasonlít a fogsághoz. Megkötöz a Sátán is sokféle bűnnel.
Nagyon sokféle megkötözöttség van. Tudjuk azt, hogy régen a börtönökben még külön is megkötözték az embereket. Nem volt elég, hogy bezárták egy cellába, és az ajtót bereteszelték, ki nem mehetett. Például Pál apostolt és Silást is egy sötét, mély belső tömlöcbe vetették, és akkor még a kezüket meg a lábukat kalodába szorították. Igen, vannak ilyen megkötözöttek. Foglyok, és még plusz megkötözöttek is. Milyen kötelékek vannak? Azt olvassuk: „Halál kötelei vettek körűl, s az istentelenség árjai rettentettek engem. A Seol kötelei vettek körűl; a halál tőrei fogtak meg engem” (Zsolt 18,56). Igen. A halál kötelei, a Seol, a sírnak a kötelei, rettentései. Addig is a Sátán foglya az ember, meg a halál foglya, amíg nem tud róla. Amikor már rettenti is, és nagyon közelről érzi, a testében, a bőrén érzi: megkötözött fogoly vagyok, és rettenti. Hasonlóképpen beszél az Ige, olvasom először: „Körűlvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és inségbe jutottam. […] Uram! én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet” (Zsolt 116,3.16). Halál kötelei, pokol szorongattatásai. Micsoda kín az, amikor egy ember érzi, hogy jön a halál, és a pokol utána. Nincs remény. Ítélet, elszámolás, tűz. Még egy Igét olvasok, ezt egy héttel ezelőtt is elolvastuk: „A kik setétségben és a halálnak árnyékában ülnek, megkötöztetvén nyomorúsággal és vassal; Mert ellenszegültek az Isten beszédének, és a Felségesnek tanácsát megútálták. Azért megalázta az ő szívöket nyomorúsággal: elestek és nem volt segítségök. De az Úrhoz kiáltának szorultságukban, sanyarúságukból kiszabadítá őket. Kihozá őket a setétségből és a halálnak árnyékából, köteleiket pedig elszaggatá.” (Zsolt 107,10). Igen, megkötözve nyomorúsággal, s vassal. Nincs menekvés. Megkötözve, sötétben, börtönben, vasajtókkal elzárva, nincs, aki kiszabadítsa. Ki érzi ezt? Akinek a szívét összetöri, hogy ebben vagyok, ebben a nyomorúságban, lehet az Úrhoz kiáltani, mert azért jött, hogy a megkötözötteknek megoldást adjon (1. v.). Kioldja a köteleiket, szétszaggassa, és kihozza a sötétségből, és a halál árnyékából, a börtönből a foglyokat. A gadarénus szintén meg volt kötözve kívülről is vasláncokkal, béklyókkal. Azt olvastuk, hogy ezeket szét tudta tépni (Lk 8,29). Van a megszállottakban akkora erő, az ördög néha úgy feltüzeli őket, hogy tényleg a vasláncokat széttépik, meg a vasbéklyókat széttörik. Mit tudnak rombolni és pusztítani. Ezek külső láncok, külső kötelek. Ez a gadarénus se tudta letépni a belső köteleket. Azt nem tudta. Magát nem tudta megszabadítani a légiótól. Ezt csak az Úr Jézus tudja széttépni. Csak Ő tud megszabadítani. Jött, hogy a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást, feloldást mondjon (1. v.). Sok megkötözött ember van egyébként. Megkötözi az ital, mást a paráznaság, van, akit a pénz szeretete kötöz meg, van, akit az önmaga igazsága kötöz meg („Nekem igazam van!”), és ezt tűzön-vízen át akarja vinni. Van, akit a büszkesége kötöz, nagyravágyás, és sok minden. Azt az evangéliumot hirdetjük, ami most is érvényes, amiért az Úr Jézus jött, hogy képes megszabadítani minden megkötözöttet. Nincs olyan megkötözöttség, amiből ne lenne képes megszabadítani. Ő szabadító ma is. Olvassuk: aki bűnt cselekszik, az szolgája a bűnnek (Jn 8,34). Ezt úgy nem nagyon akarják az emberek elhinni. Azt mondják, azért szolgája nem vagyok, megkötözött sem vagyok. Egyszer-kétszer elkövetem, vagy néhányszor, de akkor hagyom abba, amikor akarom. Próbálja abbahagyni, és akkor majd meglátja, hogy nem tudja. Megkötözött. Aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek (Jn 8,34). Hogy lehet megszabadulni? Így folytatja az Ige: ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. Csak Ő tudja letépni a köteleket. Ne maradjon hát senki megkötözött rab, mert most még lehet szabadulni. Ezért jött. Most még ez az Ige áll: „…a megkötözötteknek megoldást” (1. vers). Az Úr jókedvének esztendeje Végül azt olvastuk Ézsaiásnál: „Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét…” (2. vers). Eddig olvasta fel az Úr Jézus. Az Úr jókedvének esztendeje az egy különös esztendő. Erre van
példa az ószövetségi törvényben. Az Úr jókedvének esztendeje volt minden hetedik év. Ilyenkor például a zsidó rabszolgákat az ő zsidó urának fel kellett szabadítani. Ez egy örömünnep volt annak, aki addig rabszolga volt. Aztán a hétszer hetedik év után, a negyvenkilencedik év után jött az ötvenedik év. Ez még nagyobb örömünnep volt. Tényleg az Úr jókedvének az esztendeje volt. Egész esztendő. Elolvasom, hogy mit kellett ekkor tenni. Olvasom először: „Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilencz esztendő legyen: Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez […] Ha pedig ilyen módon meg nem váltatik, [ha valaki rabszolga] a kürtölésnek esztendejében szabaduljon fel: ő és vele az ő gyermekei” (3Móz 25,8-10.54). Ez volt a jubileumi év, a nagy elengedésnek az éve. Az Úr jókedvének az esztendeje (2. vers). Az egész földön ki kellett hirdetni. Ez történt, amikor az Úr Jézus eljött. Ezt olvasta fel: „…Ma teljesedett be[…] a ti hallástokra” (Lk 4,21). Szabadságot hirdet mindenkinek az egész földön. Ezért jött, hogy örömhírt mondjon. Ezért hirdetik az evangéliumot. Nem kell a bűn foglya maradni, megkötözött maradni. Nem kell belül üresnek, szegénynek, szomjasnak, kiégettnek lenni. Elenged minden büntetést az Úr. Elenged minden adósságot. Felszabadít minden bűn köteléke alól, és minden adósság alól. Jézus Krisztus mindent kifizetett helyettünk. Ő fizette ki. Ez az Úr jókedvének az esztendeje. Ez tart még Krisztus óta most is, már kétezer esztendeje tart ez a jókedvének az esztendeje. Mit jelent ez? Még elolvasok egy részt. Azt mondja: „Én pedig néked könyörgök, oh Uram: jókedvednek idején, oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest hallgass meg engem a te megszabadító hűségeddel. Ments ki engem az iszapból, hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak meg gyűlölőimtől és a feneketlen vizekből; Hogy el ne borítson a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény, és a veremnek szája be ne záruljon felettem! Hallgass meg engem, Uram, mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám; És ne rejtsd el orczádat a te szolgádtól; mert szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem! Légy közel az én lelkemhez és váltsd meg azt; az én ellenségeimért szabadíts meg engem” (Zsolt 69,14-19). Ilyenek vannak felsorolva: jókedved ideje, kegyelem, irgalom, meghallgattatás, megváltás, megszabadítás, ez mind benne van az Úr jókedvének az esztendejében. Amikor eljár a kegyelmi idő Azt olvassuk: „Így szól az Úr: Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek…” (Ézs 49,8). Tudjuk, ha lejár az Úr jókedvének az esztendeje ideje, nem hallgat meg. Bezárul a bárka ajtaja, hiába zörgetnek. Bezárja a menyegzői ház ajtaját, majd jön az öt bolond szűz, és zörgetnek: Uram! Uram! Nyisd meg! Nem ismerlek titeket. Lejárt. Könyörögnek: Uram, a mi utcánkban tanítottál. Nem ismerlek. Most még meghallgatja a könyörgő szót. Most még irgalmas és kegyelmes, de lejár ez az idő. „Mert ő mondja: Kellemetes időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Még most is. Ez az Úr jókedvének esztendeje, kellemetes idő, üdvösség napja, szabadítás, meghallgatás, megváltásnak az ideje. Ez az idő nemsokára véget ér. A folytatás egészen más lesz, ez, amit nem olvasott fel az Úr Jézus, de itt van benne Ézsaiás könyvében. Mi felolvastuk, és így van a folytatás: és Istenünk bosszúállása napját (2. vers). Ez a folytatás. Isten bosszúállásának a napja. Talán vannak, akik furcsállják ezt. Isten bosszúálló? Nem arra tanít bennünket Isten, hogy mi ne legyünk bosszúállóak? Igen, erre tanít. Mi ne legyünk bosszúállóak. Nekünk ehhez nincs jogunk, hogy mi bosszúállóak legyünk. Az van megírva már Mózesnél, de azután nagyon sok helyen a
Bibliában: enyém a bosszúállás és a megfizetés (5Móz 32,35). Jegyezzük meg, hogy igen, az Övé a bosszúállás, Ő egyszer bosszút fog állni! Sok embernek idegen ez, mert Istenről hamis képe van. Istent úgy képzeli el, aki mindig csak szeret, végtelenül elnéző, soha nem haragszik, soha nem büntet, nagyon jóságos, és mindent elnéz az embernek. Ez nem így van. Most még így van. Most tényleg nem csap le a bűnösre, nagyon elnéző, nagyon türelmes. Mi emberek sokszor tényleg a pokolba küldenénk egynémely gazembert. Isten nem, Ő vár, de nem végtelenül. Lejár a jókedvének esztendeje, és jön a bosszúállás napja. Ez nagyon súlyos. Így olvassuk Mózes zsoltárában: „Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat?” (Zsolt 90,11). Erről nekünk fogalmunk sincs, milyen az, amikor Isten bosszút fog állni. Egy viszonylag hosszabb zsoltár részt elolvasok: „Uram, bosszúállásnak Istene! Bosszúállásnak Istene, jelenj meg!” (Zsolt 94,1). Figyeljük? Nem csak a kegyelemnek az Istene, vigasztalásnak, a szeretetnek az Istene; a bosszúállásnak az Istene is. „Emelkedjél fel te, földnek bírája, fizess meg a kevélyeknek! A hitetlenek, Uram, meddig még, meddig örvendeznek még a hitetlenek? Piszkolódnak, keményen szólnak; kérkednek mindnyájan a hamisság cselekedői. A te népedet Uram tapossák, és nyomorgatják a te örökségedet. Az özvegyet és jövevényt megölik, az árvákat is fojtogatják. És ezt mondják: Nem látja az Úr, és nem veszi észre a Jákób Istene! Eszméljetek ti bolondok a nép között! És ti balgatagok, mikor tértek eszetekre? A ki a fület plántálta, avagy nem hall-é? És a ki a szemet formálta, avagy nem lát-é?” (Zsolt 94,2-9). Ne gondoljuk, hogy Isten nem lát, és nem hallja, ami történik ezen a földön, hogy nem lát bele a szívbe, vagy elfelejt dolgokat. Nem felejt el. Minden fel van írva. Képes beszéd, az Úr úgysem felejti el. Mi, hogy jobban megjegyezzük, hogy az írás nem felejt, fel van írva, és majd könyvek nyittatnak meg. Aki nem rendezi el az életét, addig, amíg tart az Úr jókedvének az esztendeje, annak a bosszúállásnak Istene fog megjelenni (2. vers). Vele találja szembe magát. Azt mondja az Úr Jézus: Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? (Lk 18,7). Nem áll bosszút? Bosszút fog állni! Isten nekünk azért nem engedi a bosszúállást, mert mi nem tudjuk a határokat. Sokszor túlmegyünk. Nem is vagyunk igazságosak, mert nem ismerjük a hátteret, a sötétség titkait, a szívek elrejtett szándékait, de Ő ismeri. Azért se enged bosszúállást, mert mi nem vagyunk méltóak arra, hogy a másik bűnöst megbüntessük. Ő méltó. Ő mindent tud, Ő ellene vétkezik az ember elsősorban. Mikor lesz az Ő bosszúállásának a napja? Ez is érdekes. Ahogy az esztendő egy naphoz viszonyul, ugye jóval hosszabb egy esztendő. Ugyanígy lesz majd a hosszú kegyelmi időszak után egy rövid időszak lesz, amikor Isten bosszút áll. Elsősorban a nagy nyomorúság idején jön majd el a bosszúállásnak az ideje, annak is a második felében. A második három és fél évben. Az Úr Jézus a nagy nyomorúságról beszél, és itt azt mondja: „Mert azok a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mind azok, a mik megírattak” (Lk 21,22). Ez lesz az Úr napja. Azzal már sokat foglalkoztunk, hogy mit jelent az Úr napja. Az a sötétség napja, a borúnak napja, a bosszúállásnak az ideje, Isten haragjának az ideje. Akkor lesz, mikor a Gyülekezetet elragadja az Úr, eljön a felhőkig és elragadja. Utána beköszönt a nagy nyomorúság, Isten bosszúállásának a napja. A betetőzése ennek az lesz, amikor ennek a végén megjelenik az Úr Jézus dicsőségben. Erről csak egy Igét olvasok el: „Mert igazságos dolog az az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak, a kik titeket szorongatnak; Néktek pedig, a kik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival. [Ez a dicsőséges eljövetel.] Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus
evangyéliomának” (2Thessz 1,6-8). Tehát akinek nem kell az örömüzenet, és nem engedelmeskedik ennek az evangéliumnak. Olvassuk: „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget, és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világban, várván az Úrnak a megjelenését” (Tit). Folytatom: „A kik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől. A mikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, a kik hisznek…” (2Thessz 1,9-10). Igen, eljön dicsőségben. Először eljött, meghirdette az Úr jókedvének esztendejét. Másodszor eljön csak a levegőégig, ezzel lezárja jókedvének esztendejét, elviszi a Gyülekezetet, utána rászakad erre a világra a bosszúállás napja. Ennek a csúcsa, amikor megjelenik majd mindenki előtt láthatóan dicsőségben, szentjeivel együtt, tűz lángjában, és bosszút áll. A Sátánon is bosszút áll. Az Antikrisztuson is, a hamis prófétán is, azon a seregen is, akit összegyűjtenek ezek Krisztus ellen. Bosszút áll mindenkin, aki nem engedelmeskedik az evangéliumnak. Az alapigénk 2. verse három korszakot ölel fel: „…hirdessem az Úr jókedvének esztendejét [ez a mostani kegyelmi korszak] Istenünk bosszúállása napját [ez a második korszak, a nagy nyomorúság, Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig], megvigasztaljak minden gyászolót [ez a harmadik]” (2. v.). Ez megint egy másik, mert most nem vigasztal még meg minden gyászolót az Úr. Csak azokat vigasztalja meg, akik Hozzá jönnek. Az Antikrisztusi korban, és amikor ítélni jön az Úr, minden ellenségét megöli. Az ezeréves királyságba csak a benne hívők kerülnek be. Azokat mind megvigasztalja, hiszen sok gyászon mennek keresztül, sok nyomorúságon és szenvedésen mentek keresztül. Megvigasztal minden gyászolót (2. v.). Ez a harmadik korszak. Péter apostol beszél arról, hogy amit Isten a prófétáknak régen kijelentett, ők maguk is tudakoztak és nyomozódtak, hogy milyen időre van kijelentve. Ilyenek vannak a prófétai kijelentésekben, mint ebben a 2. versben is. Egyetlen versben három nagy korszak. Egy kétezer éves kegyelem korszaka, egy hétéves korszak, amikor Isten bosszút áll, és egy ezeréves korszak, amikor felállítja az Ő királyságát. Majd erről a következő versekkel kapcsolatban olvasunk, mert az összes további vers erről szól, hogyan vigasztalja meg az Úr a gyászolókat, akik bekerülnek az Ő ezeréves királyságába. Befejezés Még egyszer felolvasom az Igét: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót” (1-2. vers). Még egyszer elolvasom, amit az Úr Jézus mondott: „Az Úrnak Lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat” (Lk 4,18). A kettő között van egy szembeötlő különbség. Ézsaiásnál nem olvastunk arról, hogy a vakok szemei megnyílnak. Az Úr Jézus meg olvasta, azért ez is benne van Ézsaiás próféta könyvében, ami szintén a Messiásra vonatkozik: „Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöczből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket” (Ézs 42,7). Pál apostolra is ezt bízta az Úr. Elküldte: „Hogy megnyissad szemeiket [a pogányoknak], hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által” (ApCsel 26,18). Azt kívánom, hogy a szemeinknek a megnyílása, és ennek következtében a megtérés, a bűnbocsánat, és a megszenteltek között az osztályrész, mindenkinek legyen az osztályrésze! Ámen.
Debrecen, 2009. június 21.
