Ézs 58,9-14 Az engedelmesség áldásai

Ézs 58,9-14 Az engedelmesség áldásai „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Ímé, itt vagyok. Ha elvetended közüled az igát, és megszünsz ujjal mutogatni és hamisságot beszélni; Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy. És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván: Akkor gyönyörűséged lesz az Úrban; és én hordozlak a föld magaslatain, és azt mívelem, hogy Jákóbnak, atyádnak örökségével élj; mert az Úr szája szólt!” Bevezetés Egy héttel ezelőtt, az előző versek alapján arról volt szó, hogy milyen böjtöt nem kedvel Isten, és milyen böjtöt kedvel. Arról is volt szó, hogy a neki tetsző böjtnek, a neki tetsző életnek milyen áldásai vannak. Amit most felolvastunk, abban az Ige folytatja ugyanezt a kérdést. Vannak olyan dolgok, amire újból visszatér, de újakra is felhívja a figyelmünket. Most csak az újabbakról szólok, és elsősorban ezeknek is a személyes üzenetéről. Mit jelent ujjal mutogatni jó és rossz értelemben? Azt olvastuk: „…ha megszűnsz ujjal mutogatni...” (9. vers). Az ujjal mutogatás, az nem tetszik az Úrnak. Mit jelent az, hogy ujjal mutogatás? Tudjuk ezt a kifejezést, a mindennapi életben is szokták mondani, hogy ujjal mutogat a másikra. Ez azt jelenti, hogy az emberben benne van az a vele született nyomorúság, hogy a hibát mindig a másikra akarja rákenni. Nem én, ő. Ő, a másik. Már kisgyerekben is benne van. Ha valami baj történik - van a családban három-négy kisgyerek -, ki volt? Akkor biztos, hogy mindig a másik volt az. Ha valakinek segíteni kell, akkor is van egy ilyen ujjal mutogatás. Miért én segítsek? Segítsen ő, segítsen a másik, segítsen a harmadik. Az jobban megteheti, én nem. Én már sokat segítettem. Kisgyermekkortól ez van. A szülő azt mondja, hogy mosogass el. Miért én? Mindig csak én? Pedig nem mindig ő. Mosogasson el a másik. Bármilyen feladatról van szó. Egyszer azt mondta valaki, ha a másikra rámutatunk, ujjal mutogatunk, akkor tulajdonképpen magunkra még jobban mutatunk. Azt mondja, ha kinyújtjuk az ujjunkat, és azt mondjuk, hogy ő az, és rámutatok például Zoli bácsira. Ő az, aki rosszat tett, akkor a mutató ujjammal rá mutatok, de ez a másik három ujjam, a középső, a gyűrűs, meg a kisujjam, az felém mutat. Ez így van, ez igei. Azt mondja az Ige, hogy amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod, mivel te is ugyanazt teszed. Amikor azt mondom, hogy csinálja ő, akkor a három ujjam felém mutat: miért nem te? Háromszorosan felém mutat. A hüvelykujjammal hiába takarom le, akkor is felém mutat. Hadd tegyem hozzá, hogy az ujjal mutatni lehet jó értelemben is. Nem erről van szó ebben az Igében, csak a teljesség kedvéért mondom, hogy van olyan, amikor rámutatunk, hogy vigyázz, ott van a gödör. Ott van egy veszély. Van az ilyen ujjal mutogatásnak egy olyan esete, amikor jó, és építő szándékkal mutatunk. Ha jó és építő szándékkal rámutathatunk valakinek a bűnére és hibájára, nem elítélésként, nem rákenésként, hanem szeretettel, hogy ez nem jó benned,

akkor is mindig gondoljunk arra, hogy három ujj meg felém mutat. Azt mondja a Római levélben az Ige, hogy: te, aki a másikat tanítod, hogy ne csináld ezt, vagy ne csináld azt, a másikat tanítod, hogy ne lopj, te vajon lopsz-e? A másikat tanítod, hogy ne legyél önző vagy kapzsi, vagy ilyen, vagy olyan. Magadat nem tanítod-e? Mindig, még ha jó szándékkal mutatunk is a másiknak valamilyen hibájára rá, vagy serkenteni akarjuk valamire, akkor is gondoljunk arra, hogy három ujj felém mutat. Egy mutat csak a másik felé. Ne beszéljünk hamisságot! Mi nem tetszik még az Úrnak? Úgy olvastuk: „hamisságot beszélni” (9. vers). Az sem tetszik az Úrnak, ha hamisan vagy hamisságot beszélünk. Az új fordítás azt mondja, hogy álnokul beszél. Ez azt jelenti, hogy ha hazudunk, azért, hogy magunkat jobb színben tüntessük fel, a másikat így rosszabb színben tudjuk feltüntetni. Magunkat kiemeljük, a másiknak meg ártunk vele, befeketítjük. Tudjuk, hogy a nyelvünkkel milyen sok és nagy bajt lehet csinálni: „…a nyelv is kicsiny tag és nagy dolgokkal hányja magát. Ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától. Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké megszelídíthető és meg is szelídíttetett az emberi természet által; De a nyelvet az emberek közűl senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes” (Jak 3,5-8). Azt mondja, hogy a nyelvünk lehet tűz, amivel nagy erdőt fel lehet gyújtani. Sok égetést, sok kárt lehet a másiknak okozni. A nyelvünk lehet megszelídíthetetlen vadállat, ami tépi a másikat. Micsoda sebet lehet okozni a nyelvünkkel! A nyelvünk lehet olyan, mint a mérges kígyó: „áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Nyelvük telve keserűséggel és átkozódással” (Róm). Ezt nem szereti az Úr. Ez nem tetszik Istennek, azért mondja itt, hogy „ha megszűnsz hamisságot beszélni”, különösen a másikra rosszat mondani, még ha igazunk van is. Vajon építő szándékkal mondjuk? Nem hazudunk talán, teljesen igazat mondunk, mert tényleg olyan az a másik. De építem vele azt, akinek mondom? Építem azt, akiről beszélek? Építem, vagy csak kárt okozok vele mindenkinek - magamnak is. „Ha megszűnsz hamisságot beszélni”. Nem is beszélve arról, amikor nem igaz, amit mond valaki. Talán az, hogy nem igaz, nem egy elhatározott hazugság, hogy most én rosszat mondok, csak nem vagyok meggyőződve róla. Hallottam harmad-, negyedkézből. Mondtak valamit, és adom tovább. Magam sem tudom, hogy pontosan hogy van, ezért a saját gondolataim szerint kiegészítem, hogy én is értsem. Egészen mást mondok tovább. Azt mondja: „megszűnsz hamisságot beszélni”. Nem tetszik az Úrnak, ha hamisságot beszélünk. A nyelv lehet áldás is, mert olvassuk, hogy: „az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem. Hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel…” Nem hiába van a nyelvünk. Nem kell némának lenni, csak jól kell beszélni. Erősíteni a másikat, a megfáradtat Isten Igéjével. Mindig a „szív teljességéből szól a száj.” Ha szívünkben szeretet van, erősíteni akarás a másik felé, jóindulat, és Isten ad bölcsességet hozzá, akkor tudjuk erősíteni a másikat. Úgy folytatódik, hogy: „minden reggel megnyitja a fülemet, hogy hallgassak, mint a tanítványok” (Ézs 50,4). Először hallgatni kell, először az Úr szóljon hozzám. Először Ő ítéljen meg engem, Ő adjon bölcsességet, akkor bölcsen tudok szólni. Ha csak úgy össze-vissza beszélek, lehet, hogy tűz lesz a nyomán, ami nagy erdőt felgyújt. Mit jelent megszentelni a szombatot? Nézzük meg, mi tetszik az Úrnak. A felolvasott igeversekből volt már szó arról, hogy ha „elvetended közüled az igát” (9. vers), és hogy mit jelent igát elvetni, a köteleket leoldozni. Erre most nem térek újból ki. Vagy: „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted…” (10. vers). Erről is volt szó egy héttel ezelőtt. Most elsősorban arra szeretnék kitérni, hogy mit jelent a szombatot megtartani. Itt erről van szó: „Ha

megtartóztatod a szombaton a lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván” (13. vers). Úgy lehet összefoglalni ezt, hogy megszentelni a szombatot. Természetesen most nem szombatista-tanítást akarok itt mondani, hogy térjünk át a szombatra. Még csak arról se akarok szólni, hogy a vasárnapot tartsuk meg, mert a vasárnapot Isten nem a szombat helyett adta. A vasárnap az egészen más. Arról van szó, hogy amikor Isten ad nekünk időket és alkalmakat, hogy Vele és az Igével foglalkozzunk, a Vele való közösséget különösen ápoljuk, mert nem kell dolgozni azon a napon, mert van rá időnk, és van rá lehetőségünk, akkor ezt ragadjuk meg, és szenteljük meg. Szenteljük magunkat oda, abban az időben arra, hogy Istent keressük, és Őbelőle épüljünk. Most a mi napjainkban ilyen a vasárnap. Ilyenkor jövünk össze, mert ilyenkor nem kell dolgozni. Ha jönne egy törvény holnaptól kezdve, hogy ezután csütörtök lesz a munkaszüneti nap, vasárnap meg dolgozni kell, akkor csütörtökön jönnénk össze. Nem magát a napot, hanem azt a napot ragadjuk meg, amikor lehetőség van rá. Most történetesen bejött a szabad szombat, a szombatot is megragadjuk olykor, a konferenciáinkat szombatra tesszük. Megragadjuk, amikor együtt lehetünk, és hallgathatjuk Istennek az Igéjét. Azt mondja erről a napról, és most így tekintsünk erre, hogy megtartóztatod szombaton a lábadat. Akkor Isten konkrétan azt mondta a zsidó népnek, hogy ez a nap szombat legyen, így rendelkezett. Ez az Izraellel kötött szövetségnek egyik jele volt, hogy a szombatot meg kellett tartani, nem lehetett más napra áttenni. Akkor úgy volt egy ország, úgy volt egy egész nemzet, az egész Izrael. Azt úgy kellett tenni. Most más idők vannak, azt mondja az Ige, hogy valaki az egyik napot különbnek tartja, mint a másikat, a hitben erős minden napot egyformának tart. Ismétlem, nem a nap, hanem az alkalom a fontos, hogy mikor van rá lehetőség, hogy a mennyeiekkel foglalkozzunk, és az odafelvalókkal törődjünk. Minden nap törődhetünk vele, minden nap olvashatunk Igét, minden nap imádkozhatunk, minden napunknak úgy kell lenni, hogy az odafelvalókkal törődjünk. De vannak napok, alkalmak, lehetőségek, amikor különösen, és együttesen is foglalkozhatunk a mennyeiekkel és az odafelvalókkal. Mit jelent megtartóztatni a lábunkat? Azt mondja erről a napról: ha megtartóztatod szombaton a lábadat. Katolikus fordítás úgy hozza: ha óvakodsz attól, hogy szombaton ide-oda menj. Arról szól az Ige, hogy az olajfák hegye, amely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre volt (ApCsel 1,12). Ez körülbelül kilencszáz méter, tehát nincs egy kilométer se. Ennyit lehetett a zsidóknak akkor szombatnapon megtenni, gyalogolni, többet nem engedélyeztek. Igaz, ez így a mózesi törvényekben nincs benne, hogy mennyi egy szombatnapi járóföld, de azért a törvényből kiolvasható, hogy Isten nem azért adta a szombatot, hogy akkor ide-oda járkáljanak, mérföldeket, kilométereket tegyenek meg. Menjenek el a templomba, és jelenjenek meg az Úr előtt. Majd még szó lesz erről. Hogy van ez most? A lényeg most is ugyanaz, mint akkor. Ha van egy alkalom, és az lehet szombaton is, ha mondjuk, egy konferencia van, lehet vasárnap is, vagy lehet szerdán is, amikor alkalmunk van, vagy bármikor, akkor használjuk ki ezt a lehetőséget. Akkor ne ideoda menjünk. Most nem arról van szó, hogy ebből törvényt csinálunk. Van olyan, amikor meg kell látogatni, mondjuk a szüleinket, akik nem itt laknak. Ez is kötelességünk. Lehetnek olyan események, amikor el kell menni valahová, de az alapállás az legyen, hogy összejöveteleinkről ne maradjunk el. A vasárnap az alkalmaknak az ideje, a konferenciák ideje nem az a nap, amikor ide-oda menjünk mérföldeket. Ragadjuk meg az alkalmat! Nagyon sokan igen könnyelműen hagyják el az összejöveteli időket kirándulásért. Az is egy ilyen ide-oda menés. Itt se arról van szó, hogy mit tudom én, vasárnap délután nincsen

összejövetel, és akkor egy család, különösen a városiak, a gyerekekkel kimennek a szabadba, mert együtt kell lenni a gyerekekkel is. Ott is lehet nevelni őket. Amikor az összejövetel helyett, azt nagyon könnyelműen elhagyva járkálnak ide-oda, mondván azt, hogy minden nap egyforma, mondván azt, hogy nem vagyunk törvény alatt. Ez igaz, nem vagyunk a törvény alatt, de mondja az Ige: „ne maradjunk el az összejöveteleinkről, mint szokásuk némelyeknek. Annál is inkább, mivelhogy látjátok, hogy közel van az a nap.” Erről szól ez, hogy ha megtartóztatod szombaton a lábadat, ez kedves az Úrnak. Ha óvakodunk attól, hogy ide-oda menjünk, ez kedves az Úrnak. A Tózernek abban a könyvében, hogy „Isten nem köt kompromisszumot”, van egy rész, aminek az a címe, hogy „Őrültség nyár közepén”. Akinek megvan ez a könyv, majd olvassa el. Arról van ebben szó, hogy Amerikában is, a hívők között, egy ilyen őrültség ütötte fel a fejét. Mondván, hogy ki kell pihenni magunkat, nyár közepén, három vagy négy hónapon keresztül mindenki útra kel. Száz meg ezer kilométereket nyargalnak be, utaznak füstös országutakon, meg mennek zsúfolt strandokra, meg mit tudom én, hova, mondván, hogy ki kell pihenni magukat, ki kell egy kicsit kapcsolódni. Azt mondja, ez egy őrültség. Atyáink nem csinálták így. Volt olyan testvér, hogy egész életében húsz kilométeres körzetnél messzebb nem volt, de minden alkalommal ott volt a gyülekezetben. Most, némelyik gyülekezetet nyáron be kell zárni, mert nem jönnek össze annyian, hogy érdemes legyen megtartani az alkalmat. Összevonnak gyülekezeteket, hogy legyenek valamennyien. Hogy van ez? Igen, nem kell ide-oda futkároznunk. Ez sem jelenti azt, hogy nem szabad elmenni szabadságra. Lehet. Mindent szabad, de gondoljuk meg! Gondoljuk meg, hogy csak azért, ahogy itt mondja az Ige, hogy „nem űzöd kedvtelésedet szent napomon” (13. vers). Csak saját kedvtelésből? Szórakozásból? Miért teszem, amit teszek? Ez az egyik mutatója annak, hogy a hitélet elsekélyesedett egyes helyeken. Nincs összekötő erő. Nincs meg az a vonzás Isten népe között az Igéhez és az Úrhoz. Elcsendesedés és pihenés Aztán még mást is mond a szombatnapról: „…dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván...” (13. vers). Dolgainkat nem tenni, foglalkozást nem találni. Munkát mindig lehet találni, igaz? Vasárnap is, meg konferencia alatt is, meg mindig. Mikor van összejövetel, mindig lehetne arra hivatkozni, hogy annyi a munkánk. Azt mondja az Úr: nekem ez tetszik, ha nem találsz olyankor foglalkozást. Az új fordítás azt mondja: „ha abbahagyod munkáidat, és nem tárgyalsz ügyeidről.” Ez is érdekes, mert ugye van, aki nem így fizikailag tevékenykedik, de tárgyal. Arra használja az alkalmakat akár telefonon is, akár, úgy mondja, de én nem dolgozok, tárgyalok. Megtárgyalom, hogy a hét folyamán hova menjek, meg mit csináljak. Arra kell odafigyelni, hogy vannak alkalmak és lehetőségek, amit semmi másra ne használjunk, csak arra, hogy az Urat jobban megismerjük, Vele találkozzunk, Igéjét meghallgassuk, testvérekkel közösséget gyakoroljuk. Ne keressünk mást! Akkor ennek a lehetősége van. Ezt az alkalmat ragadjuk meg! Azt is tudom, hogy ennek a gonosz korszaknak velejárója az, hogy nagyon sok munkahelyen kell vasárnap is dolgozni. Meg is van ennek a következménye. Általános erkölcsi válság, kimerültség. A hívő ember tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy lehetőleg ne olyan munkahelyen dolgozzon, hanem olyan munkahelyen, ahol szabaddá tudja magát tenni. Ez sem törvény, de lássuk be, hogy ez kedves az Úrnak. Ez kedves az Úrnak, ha ami tőlünk telhető, megtesszük, hogy szabaddá tegyük magunkat. Azon kívül azt is gondoljuk meg, hogy pihenésre is szükség van. A testünknek is, a lelkünknek is szüksége van erre. Ezek a szabadnapok, munkaszüneti napok, ünnepnapok arra is valók, hogy pihenjünk. Így alkotott bennünket Isten, mert ha nem, össze fogunk omlani. Amikor összejövünk, és az Úr előtt vagyunk, ez pihenés és felüdülés a lelkünknek is, de főleg a szellemünknek.

Legyen gyönyörűségünk a „szombat”! Azt mondja továbbá: „…és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának…” (13. vers). Eddig arról volt szó, hogy mit ne tegyünk. Most elmondja az Ige, hogy mi igazából a szombat, vagy az az alkalom, mikor az Úr színe előtt összejöhetünk. Azt mondja, hogy gyönyörűség. Szent és dicsőséges nap. Kedve telik az Úrnak, tetszik neki az, hogyha így tekintünk mi is ezekre az alkalmakra. Nem úgy tekintünk, hogy ez kötelesség, és mit szólnak, hogyha nem jövünk össze? Nem úgy, hogy a testünk itt van, aztán, beszélnek, mondanak, de a gondolataink egészen máshol vannak. Nem. Hanem szívünk-lelkünk itt van, mert gyönyörűséget találunk benne. Hallottuk két héttel ezelőtt az igehirdetésben: „Mily jó, és mily gyönyörűséges, mikor az atyafiak együtt lakoznak. Oda küld az Úr áldást és életet.” Milyen jó, mikor az Úr üzen, és megelevenít egy Igét! Milyen jó, mikor érezzük az Ő jelenlétét! Az ellenkezőjét is olvassuk ennek, mert voltak, akik így beszéltek: „Mikor múlik el az újhold, [mert az is ünnep volt ott] hogy gabonát árulhassunk? És a szombat, hogy megnyithassuk a gabonás házat? Hogy megkissebbítsük a vékát, és megnagyobbítsuk az árát, és hamis mértékkel csalhassunk?!” (Ám 8,5). Ez döbbenetes. Elmentek a templomba, megjelentek az Úr színe előtt, nem hallottak semmit abból, amiről ott szó volt. A gondolatuk mindig azon volt, csak lenne már vége, hogy újból kinyithassuk az üzletet, árulhassunk, csalhassunk, megrövidítsük a másikat, eladjuk a gabona szemetjét teljes áron, és a többi. Isten őrizzen meg bennünket, hogy az eszünk máshol járjon, amikor Istennek a közelében lehetünk. Vissza nem hozható alkalmak, testvérek! Biztos, minden alkalom soha többet nem tér vissza. Amit most akar az Úr üzenni, azt most mondja nekünk. Arra most van szükségünk. Az engedelmesség áldásai Nézzük meg most, mi az áldása az engedelmességnek. Annak, amiről eddig szó volt: ha nem mutogatunk ujjal, mert megértettük, hogyha nem beszélünk hamisságot a szánkkal, nem gyújtunk tüzet; ha megszenteljük a szombatot, vagyis azt a napot, amit Isten arra rendelt, hogy épüljünk szellemileg. Mi lesz ennek az áldása? Áldásokról már korábban is volt szó, erre most nem térnék ki, például: „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Ímé, itt vagyok” (9. vers). Erről már volt szó, hogy ez is az egyik áldása. Ha mi meghallgatjuk az Urat, amit Ő mond, és megcselekedjük, akkor Ő is meghallgat minket, amikor kiáltunk, és megsegít bennünket. Volt már szó arról, hogy: „…feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél” (10. vers). Most az egyéb áldásokra térnék ki. Nyolc ilyen áldás van még ebben a fölolvasott szakaszban. Az első: „És vezérel téged az Úr szüntelen…” (11. v.). Ez nagy áldás. Vezet az Úr szüntelen. Igen nagy ígéret! A hívő ember nagyon szeretné Isten vezetését megtudni, mit akar az Úr, merre vezet. Választás előtt állok, melyik úton induljak, hová menjek, mit tegyek? Ezt nagyon szeretné. Lehetséges ez, hogy az Úr megmutassa az utat? Igen, lehetséges. Az egyik előfeltétele ez, hogy járjak a mindennapi életben Isten Igéje szerint. Ne akkor, amikor már belekerültem a nagy bajba. Istenem, most mit tegyek? Már benne vagyok a bajban. Mindig, amit megértettem, hogy mi Isten akarata, járjak abban. Azt mondja az Ige: „Kicsoda az, a ki féli az Urat? Megmutatja annak az útat, a melyet válaszszon” (Zsolt 25,12). Ez a feltétele: félni az Urat, hallgatni Rá, akkor megmutatja. Nem tudom, hogyan, Istennek sokféle módja van erre, de egyben biztosak lehetünk, ha féljük Őt, engedelmesek vagyunk, megmutatja az utat, amit választani kell. Azt olvassuk, hogy: „akiket Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14). A Szent Szellem akkor vezérel, ha engedelmeskedünk neki, nem szomorítjuk meg, nem oltjuk meg. Akkor vezérel, megmutatja az utat, és nem tévedünk el. Ez sok bajnak a megelőzése. Mennyi baj van, amikor valaki egy rossz utat választ, elindul egy rossz úton, annak súlyos

következményei vannak! Nem annyi, hogy egyszer választottam egy rosszat. Valaki belemegy egy rossz házasságba, egy életen keresztül hordozni kell a következményeit. Van sok más is. Más rossz választásnak is lehet akár életre szóló következménye is. „Ki az, aki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amit válasszon” (Zsolt 25,12). A második áldás így olvasható: „nagy szárazságban is megelégíti lelkedet […] Olyan leszel, mint a megöntözött kert, mint a vízforrás, amelynek vize el nem fogy” (11. vers). Megelégít téged (itt a lélek az egész embert jelenti), a nagy szárazságban is. Ez is óriási ígéret. Elsősorban nem fizikailag gondolunk, ez is nagy dolog, amikor fizikailag szomjas az ember, és ha Isten ad ivóvizet. Ahogy most mondják a tudósok, nemsokára a legnagyobb gond az ivóvíz lesz. Drágább lesz, mint a benzin. Egyelőre van vizünk. Tudjuk, hogy a víz szellemileg is sokat jelent. Amikor, azt mondja, „olyan leszel, mint a megöntözött kert, mint a vízforrás, amelynek vize el nem fogy”, óriási ígéret ez. A feltétele ennek is az: azt tegyük, ami tetszik az Úrnak, engedelmeskedjünk! Azt olvassuk: „Áldott az a férfi, a ki az Úrban bízik, és a kinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, a mely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik” (Jer 17,7-8). Itt pedig arról beszél, hogy olyanok legyünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa. Ennek az a feltétele, hogy bízzunk az Úrban. Ez a kettő összetartozik: a bizalom, és hogy engedelmeskedjünk az Úrnak. A bizalom azt jelenti, hogy bízok abban, hogy amit az Úr mond az Ő Igéjében, és megcselekszem. Jó lesz az akkor is, ha először nehéznek tűnik. Akkor is az lesz a jó. Nem fogok szégyent vallani. Szellemileg, lelkileg nagyon sok kiszáradt ember van. Nagyon sok, még a hívők közt is. Egyszerűen kiszáradtak, nem is gyümölcsöznek. Ellankadtak, mint a növény, amikor csak lógatja lefele a leveleit. Sok kiszáradt van. Ez az oka: vagy engedetlen, vagy nem táplálkozik eleget Isten Igéjével. Ott van a szombatnap, tehát ott az alkalom, de amikor lehetne, nem ragadja meg. Ide-oda megy, beszél, ujjal mutogat, meg amiről eddig szó volt, és kiszárad. Természetes, hogy így kiszárad. Azt mondja az Úr: aki Bízik benne, és engedelmeskedik, az nem fog kiszáradni, olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mint a megöntözött kert, mint a vízforrás, aminek nem fogy ki a vize soha, akármilyen szárazság van. A harmadik áldás: „csontjaidat megerősíti” (11. vers). Most itt se arra gondoljunk, hogy öregkorban nem lesz csontritkulásunk, és nem fog eltörni a csontunk. Már az ószövetségben is egészen másról van szó, amikor azt mondja az Ige, hogy a csontunkat megerősíti. Hadd olvassak el egy-egy igeverset, vagy többet: „Mert bánatban enyészik életem, és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim” (Zsolt 31,11). Bűn, és a csontoknak a kiszáradása, megerőtlenedése. Máshol is erről beszél: „Boldog ember az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt 32,2-5). Itt is azt mondja Dávid, hogy a bűne miatt, az eltitkolt bűne miatt megavultak, aszottak a csontjai, roskadozott az ereje. Nincsen olyan ember, olyan hívő ember sem, aki ne tévedne, vagy ne botlana el, vagy ne vétkezne. Itt mondja az Ige, hogy akkor mi a teendő. „Vétkemet bevallám neked, bűnömet el nem fedeztem” (Zsolt 32,5), világosságra hozom. Addig, amíg eltitkolom a bűneimet, nem vallom be, mert hát szégyellem, vagy nem tartozik ez másra. Ugye, a világban ez van: magánügy, nem tartozik ez másra. Addig a csontjaim kiasznak, és roskadozik az erőm (Zsolt 31,11), elfogy az életerőm. Amikor bevalljuk az Úrnak, nem fedezzük el tovább, megbocsátja a bűneinket, és tudjuk, hogy meg van bocsátva. Ez ad erőt, ez ad felemelést, hogy nem kell

ellankadnunk, mert megbocsátott Isten. Nem von felelősségre, mert megbocsátotta a bűneimet. Akkor felélénkül az ember. Erőre kap, és akkor teszi tovább a dolgát. Igyekszik engedelmeskedni, hogy ne essen még egyszer bele ugyanabba, vagy más bűnökbe. Azt mondja az Ige, hogy csontjaidat megerősíti, ha úgy járunk, ahogyan Ő kívánja az Igében, és bevalljuk a bűneinket. Aztán: „romlás építője leszel” (12. v.). Nagyon sok a romlás. Itt nyilván az Ige szó szerint is arról beszélt, hogy a próféciák előre megmondták, hogy a bűnnek a következménye lesz, hogy Jeruzsálemet le fogják rombolni. Azt mondja: aki majd az Úr útján jár, fel fogja építeni a romlást. Nekünk azonban másról szól ez az Ige. Nagyon sok a romlás az egyéni életekben, szellemileg, lelkileg; a családokban, falvakban, városokban, az országban, sőt a világon is. Igen nagy a romlás. Sőt, a helyi gyülekezetekben is romlások vannak. Sok a romboló is, mert az engedetlenség és a bűn rombol. Önkéntelenül is rombol. Az engedelmes élet viszont épít. Önkéntelenül is épít. Azért mondja itt az Ige, hogy „megépítik fiaid a régi romokat emberöltők alapzatait felrakod” (12. vers). Az új fordítás ősi romokról beszél, és arról, hogy „falat emelsz a régiek által lerakott alapokra.” Igen, testvérek, a rom sok, régi, ősi, de vannak alapok, régebbiek, mint a romlás. Nyilván a romlás az után következhetett be, a falak összedőlése, miután felépítették az alapra. Az alapok régebbiek. Azt mondja az Ige, hogy felépíttettetek az apostoloknak és a prófétáknak alapkövén. Lévén a szegletkő maga Krisztus. Pál apostol azt mondja, hogy más fundamentumot, alapot senki nem vethet, mely vettetett, az Úr Jézus Krisztus. Tehát nincs más alap. Ha romlás van valahol, mindegy, hogy családban vagy egyénileg, vagy gyülekezetben, vagy az országban, nem lehet másra építeni olyat, ami megmaradjon, csak ami Krisztusra épül. Az egész világtörténelem mutatja, hogy minden, ami nem Krisztusra épült, mindig összeomlott. Mindenfajta rendszer összeomlott még eddig. Ami most van, az is össze fog omlani, mert nem Krisztusra épül. Ugyanúgy az egyéni életünkben is, a családokban, a gyülekezetekben is. Azt mondja: fiaid majd a régi alapokra építenek. Krisztusra építsünk, Őt hirdessük, Őt tegyük az életünknek, gondolkozásunknak az alapjává. Amiről szó van most az egész részben, hogy ami kedves Előtte, amit az Ige mond, akkor arra építünk. Aztán a 12. versben beszél még arról, hogy „ösvények megújítója, hogy ott lakhassanak” (12. vers). Kecskeméthy úgy fordítja, hogy „lakáshoz való ösvények visszaállítója. Nyilván arról van szó, hogy majd a fiak a babiloni fogságból visszatérnek. Lesz ott ösvény. Olvastuk is korábban: „lesz ott ösvény, és lesz ott út, amely szentség útának hívatik” (Ézs 35,8). Azt mondja, hogy a fiak az ösvényeknek a megújítói lesznek, lakáshoz vezető ösvényeknek a visszaállítói. Ez is örömteli üzenet, hogy a lerombolt Jeruzsálembe majd visszatérnek a fiak, lesz ösvény, és lesz út, és a romokat felépíti, és abból lakás lesz. Lakás, otthon, ez nagyon csodálatos dolog egy olyan népnek, amelyik addig fogságban volt, idegenben volt, megvetett volt. Újból otthon! Még csodálatosabb, amiről az Úr Jézus beszél nekünk az újszövetségben, hogy mennyei hajlékunk van. Ő elment, hogy helyet készítsen. Igazi otthonunk, s ahhoz van egy igazi út. Az út az Úr Jézus. „Én vagyok az út.” Ezt az utat hagyták el sokan, ezt az utat hagyta el az emberiség. Amikor azt mondja az Ige, hogy ösvények megújítója, hogy ott lakhassanak, akkor nekünk hívő embereknek ez a dolgunk, hogy újból Krisztust tárjuk az emberek elé. Ezen az úton járva juthatunk csak az igazi otthonunkba. Nincs más út. Különböző filozófiák, vallások mindenféle utat ajánlanak. Minden út zsákutca. Ez az egy út vezet az Atyához, az Úr Jézus Krisztus. Azt olvassuk erről az útról: „Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek! És azt mondták: Nem megyünk!” (Jer 6,16). Igen, a régi ösvényt, a régi keskeny utat, az utat, az Úr Jézus Krisztust, erre kell mutatnunk. Nézzétek emberek,

jártok erre-arra, ez a jó út! Erre lehet mutatni. Ez a jó út. Magunk felé is mutatunk, akkor én is azon járjak. Ez a jó út. A hatodik, szintén itt beszél az Ige arról, hogy: „gyönyörűséged lesz az Úrban” (14. vers). Az Úrban. Láttuk, hogy először arról beszélt az Ige, hogy gyönyörűségünk lehet a szombatnapban, vagyis a Neki szentelt időben, az Ő Igéjével való táplálkozásban. Gyönyörűségünk lehet az is, de az után most arról beszél, hogy magában az Úrban van a gyönyörűségünk. Olvassuk a gyönyörűségről először az Igében: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint a ki nagy nyereséget talált” (Zsolt 119,162). Ez az első, de azután már nem az Igében való gyönyörűségről beszél: „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” (Zsolt 73,25). Itt már az Úrban való gyönyörűség. Az Ige szól, és ez nem csak annyi, hogy gyönyörködjünk, hogy milyen nagy kijelentések vannak. Vezessen az Úrhoz az Ige, és utána Benne gyönyörködjünk. Azt olvassuk például: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké” (Zsolt 16,11). Először a tanítás - ez az Ige, ezért gyűlünk össze. Te tanítasz az élet ösvényére. Itt mutatja meg, hogy az út Jézus Krisztus. Mit kíván Ő, az Ige? Ha elfogadjuk, gyönyörűséggel, akkor ez az út odavezet bennünket, ez az ösvény Ő hozzá. „Teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” Ezért hallgatjuk az Igét, ezért szól hozzánk az Úr. Ez az ígéret is itt van, hogy ha valaki úgy jár, ahogy Isten Igéje mondja, meg fogja találni az Úrban való gyönyörűséget, teljes örömöt nála, a jobbján a gyönyörűséget örökké. Az Úr Jézus odaült az Atya jobbjára. Azt mondja: „ültettünk vele együtt.” Ez valóság lesz, ha így járjunk, ahogy itt szó van az Igében. A hetedik, amit megemlítek: a föld magaslatain hordoz (14. vers). Ez mit jelent? Ez meg a győzelmes hívő életet jelenti. Ugyanis abban az időben, erről volt szó nem olyan régen, a győztes hadvezér egy magaslatra ment fel a foglyaival, hogy mindenki lássa: ő a győztes, és itt vannak a foglyok. Az Úr Jézus is ez volt, hogy „felmenvén a magasságba, foglyokat vitt fogva.” Ő a győztes. Felment, de minden magasságnál feljebb, egészen az Atya jobbjára. Amikor azt mondja, hogy a föld magaslatain hordoz, ez azt jelenti, hogy míg ezen a földön járunk, addig is győzelmes hívő életet élhetünk. Most az előző órán, a kenyértörésen éppen erről is szó volt: „felettébb diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett.” Többek a győztesnél, Krisztus által, aki minket szeretett. Erről van szó: „Mint a fészkén felrebbenő sas [olyan Isten] fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr; idegen Isten nem volt ő vele. A föld magaslatain járatta őt…” (5Móz 32,11-13). Ez a győzelem, ahogy vitte Isten az Ő népét, emelte, mint sas a fiókáit. Járatta győzelemben a földnek a magaslatain. Erről beszél az Ige: „mindenkor diadalra vezet bennünket a Krisztusban” (2Kor 2,14). A nyolcadik, amiről szó van, úgy olvastuk, hogy „Jákóbnak, atyádnak örökségével élj” (14. vers). Nekünk meg az az ígéret, és az áldás, hogy mi is a mi Atyánknak az örökségével élhetünk. A mi Atyánk nem Jákób, hanem maga Isten, tehát Istennek az örökségével. Micsoda Istennek az öröksége? Ő maga. A következőt olvassuk: „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg […] A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,17.32). A minden, ez az örökségünk, de csak Krisztussal együtt. Itt vannak feltételek. A gyermekek, ha gyermekek, ha Isten gyermekei vagyunk. Másik feltétel: ha vele együtt szenvedünk. Akkor még van itt egy feltétel, amit a mostani Igében olvasunk: ha engedelmesek vagyunk. A gyermekekhez ez illik, az engedelmesség. Nem engedetlenek. Sokszor pont azért van az engedetlenségünk, hogy kikerüljük a szenvedéseket. Azért

engedetlenkedünk. Úgy gondoljuk, hogy akkor, pedig dehogy kerüljük ki! Még nagyobb szenvedést hozunk magunkra. Csak az oktalan szenvedés, nem a vele való szenvedés. Tehát ezek az áldások: Vezérel szüntelen. Megelégít a nagy szárazságban is, olyanok leszünk, mint a vízforrás, aminek a vize nem fogy el. Megerősíti a csontjainkat. Romlás építői leszünk, a régi fundamentumra, a régi alapra, Krisztusra. Ösvények megújítója, a régi ösvény, az Úr Jézus az út. Gyönyörűség az Úrban, nem csak az Igéjében. A föld magaslatain győzelmesen hordoz. Végül Atyánk örökségével élhetünk. Befejezés Annyit befejezésül, hogy ebben a részben a böjtről volt szó. Arról a böjtről, ami nem tetszik az Úrnak, és arról, ami tetszik. Azt a következtetést vonhatjuk le ezekből az Igékből, hogy az igazi böjt Isten szemében nem az ételtől és italtól való tartózkodás, hanem a bűnnek és az engedetlenségnek a kikerülése, az attól való tartózkodás az igazi böjt. Ennek nagy áldása van. Ámen. Debrecen, 2008. október 26.