A. Zs. Kerényi. Harry Potter. és az Északi Torony titka

A. Zs. Kerényi

Harry Potter és az Északi Torony titka

A születésnap Harry közönséges fiúnak képességekkel

látszik,

rendelkezik,

de mégis olyan

amivel

nem

sokan

dicsekedhetnek. De „otthonában”, Dursley-éknél nem beszél, nem beszélhet varázslatos hajlamáról. Pedig lenne mit mesélnie, de Petunia néni, Vernon bácsi és unokaöccse, a kövér, malacszemű, göndör hajú Dudley inkább

a

vesztének

örülnének,

mintsem

hőstetteit

hallgatnák. Így hát Harry nem is próbálkozott, mert tudta, ha varázsol, visszamehet a lépcső alatti gardróbba, sőt még a Roxfortból is kicsapják. Inkább összeszorította a fogát, ha a szüleiről esett szó, hisz Dursley-ék már kiskorában is azt állították, hogy Harry a homlokán lévő villám alakú sebhelyet egy autóbalesetben szerezte, amelyben a szülei meghaltak. Pedig ez nagy hazugság, s az igazságra csak öt évvel ezelőtt derült fény, amikor Hagridtól, a Roxfort vadőrétől Harry megtudta, hogy felvételt nyert a varázslóképző iskolába. S arra is akkor döbbent rá, hogy Voldemort nagyúr ölte meg a szüleit, akik az ő életéért áldozták fel magukat. Ezután a sötét

oldal nagyura őt is célba vette, de az átok, amivel annyi ember életét oltották már ki, visszaszállt a varázslóra, s az majdnem elvesztette az életét. De végülis csak a testét vesztette el, a lelke megmaradt, s csakis arra várt, hogy a halálfalók visszatérjenek hozzá, és újra megerősödjön. Ez történt az előző tanévben, ám ami nem sikerült neki tizenöt évvel ezelőtt, az tavaly sem jött össze, így Harry életben maradt, Voldemort azonban erősebb lett, mint valaha… Most Harry az ágyán feküdt, s a kalitkában pihenő Hedviget bámultaábrándozva. Talán arra várt, hogy egyszercsak elmegy, s négy levéllel tér vissza, amit barátaitól, Hermionétól és Rontól, keresztapjától, Sirius Blacktől és a Roxfort igazgatójától, Dumbledore-tól kap. De a nagy hóbagoly meg se moccant, s az ablakon se kopogtatott Pulipinty, Ronald Weasley pici baglya. Így Harry csak feküdt, s bámult a nagy semmibe, majd egyszercsak elnyomta az álom. Következő reggel Harry kócos lobonccal elindult lefelé a lépcsőn, majd a konyha felé vette az irányt. Hústorony méretű unokaöccse már ott ült, a tévét nézte, már vagy a hatodik szendvicse végét tömte a szájába, s ügyet sem vetett a belépő Harryre. Vernon bácsi mondott a bajsza alatt egy inkább morgásra hasonlító „jó reggelt”-et, Petunia néni pedig elhúzta a száját. Harry egy pillantást

vetett

a

televízió

képernyőjére

(amiben

éppen

a

Superman ment), majd leült unokaöccse és nagybátyja közé, s nekilátott saját teljes napi ételporciójának, ami egy szelet vajas kenyérből és egy kis pohár teából állt. Dudley már rég felhagyott a fogyókúrával, s mindent, amit a hűtőszekrényben talált, megevett, és már Petunia néni sem erőltette a diétát az ő édes Dudli-mudlijának. A reggeli után Harry elindult a szobájába, s üres kalitkát talált az íróasztalán. Hedvig vagy vadászni ment, vagy egy küldetést hajt végre. Harry reménykedett, hogy baglya levélért indult, és nem három egérrel a csőrében tér majd vissza. Leült az ágyára, s gondolkodott, hogy barátai mit csinálhatnak most. Egyszercsak eszébe jutott, hogy

a

McGalagony

házidolgozatot,

amit

professzor a

híres

által

feladott

varázslók

legjobb

átváltoztatófőzeteiről kell írni, még nem csinálta meg. Így leült asztalához, és lapozgatni kezdte a Bűbájos bájitalok – bájos főzeteket, s belemerült a munkába. Mikor úgy érezte, hogy készen van a dolgozattal, összecsavarta a pergament, s épp elrakni készült a meglazult padlódeszka alá, amikor kopogtattak az ablakon. Odaszaladt és csodálkozva látta, hogy egy csomó bagoly

röppent

be

a

szobájába.

A

legkisebbet

megismerte, Pulipinty volt az, Ron apró állata, egy rozsdabarna

példányt

is

látott

már

a

Roxfort

bagolyházában, és ott volt Hedvig is a madarak között egy borítékkal a lábán. A másik két baglyot Harry nem ismerte. Miután minden levelet és csomagot levett a jövevények lábáról, azok a szoba különböző pontjaira telepedtek, és úgy néztek Harryre, mintha még nem láttak volna emberi lényt. Harry végignézett a baglyokon, majd a levelekre pillantott. – Válaszra vártok? – kérdezte Harry a látogatókat fürkészve. A válasz szóra huhogás töltötte be az eddig csendes szobát. Harry Hedvig kalitkájából kivett egy maroknyi eledelt. – Egyetek – mondta Harry –, biztos fáradtak vagytok! Miután ellátta a baglyokat, nekilátott kibontani a leveleket, csomagokat. Hedvig egy kusza betűkkel címzett borítékot hozott, amit Hagrid, az iskola vadőre küldött. Harry kibontotta s olvasni kezdte. Kedves Harry! Boldog 15. születésnapot kívánok! Szeptemberben találkozunk. Üdv.: Hagrid

Harry most döbbent csak rá, hogy már csak öt óra, és tizenöt éves lesz. Gyorsan kibontotta Ron levelét is. Szia, Harry! Nagyon boldog szülinapot kívánunk neked! Csomagot nem mertem Pulira bízni, ezért, majd ha jössz, megkapod az ajándékodat. Anyu mellékelt kártyáját add át Dursleyéknek. Ezen van, hogy mikor megyünk érted. Harry elővette a borítékból a kártyát. Ez állt rajta: Kedves Dursley úr, Dursley asszony és Dudley! Amikor megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz. Mi harmadikán megyünk oda Harryért. Köszönöm: Molly Weasley Ismét Ron levelét vette a kezébe Harry. Nagyon hiányzol. Hermione augusztus 28-án jön ide, és együtt megyünk az Abszol útra. Tarts ki még egy kicsit! Üdv.: Ron, Fred, George, Percy, Ginny, Bill, Charlie, Arthur Weasley és Molly Weasley

Harry repesett az örömtől, hogy már csak két napot kell nagybátyja, nagynénje és unokaöccse mellett töltenie. Legszívesebben azonnal lerohant volna a kártyával Vernon bácsihoz, de előbb meg akarta nézni a többi levelet is. Egy különösen nagy bagoly egy csomagot hozott, méghozzá Hermione Grangertől. Harry arra számított, hogy könyvet kap Hermione-tól. Nem is tévedett. Egy karcsú, bőrkötéses, aranyfeliratos könyv csúszott ki a csomagból és egy levél. Azt nézte meg először. Boldog születésnapot, Harry! Te is jössz Ronékhoz? Ha nem, akkor a Roxfort Expresszen találkozunk! További jó szünidőt: Hermione Granger Ui.: Most Bulgáriából írok. Majd mesélek! Harry a könyvre nézett, majd megfogta, és a címét hangosan felolvasta: – A világ leghíresebb fogói. Ez volt a címe. – Soha nem gondoltam volna, Hermione! – kiáltotta örömében Harry. Óvatosan letette a könyvet. Most a vörhenyes tollú bagoly következett. Egy roxforti pecséttel ellátott borítékot

hozott. Az utolsó levelet egy ismeretlen bagolytól vette el Harry. Ez keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett. A fiú sietősen kinyitotta a borítékot. Boldog szülinapot, Harry! Egyelőre jól vagyok. Remélem, veled is jól bánnak. Csikócsőr egy kicsit megfázott. Ha találkozol a vadőr barátoddal, kérdezd meg, hogy kell ápolni! Szia: Szipák A baglyok mocorogni kezdtek. Harry észrevette, hogy időközben besötétedett. Kiengedte az ablakon a roxforti baglyot és azt, amit Hermione küldött, a másik hármat betette Hedvig mellé a kalitkába, és lefeküdt.

Irány az Odú Harry még órákig álmatlanul forgolódott az ágyában, mire végre elaludt. Reggel korán felkelt, s gyorsan kibontotta a roxforti levelet. Ez állt benne:

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Kedves Harry Potter! A tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz a King’s Cross Pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról indul augusztus 31-én 11 órakor. Szeretettel várjuk! McGalagony professzor A professzorasszony neve láttán Harrynek eszébe jutott a házidolgozat. Elővette, és újra átolvasta hibák után kutatva, de szerény véleménye szerint nem volt benne egy sem. Kiszedte a borítékból a tankönyvek listáját is, és olvasni kezdte.

Az ötödéves diákok tankönyvei és egyéb tanfelszerelései: Vablatsky, Cassandra: A jövő zenéje II. Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon V. Bircsók, Bathilda: A mágia története II. Ripsropsky, Emeric: Átváltoztatásról haladóknak Spora, Phyllida: Bűbájos bájitalok – bájos főzetek Lupin, Remus: Sötét varázsok, átkok abc-je Harry itt megállt az olvasásban. Remus Lupinhez jó és rossz emlékek is kötötték. De az igaz, hogy az eddigi sötét varázslatok kivédése tanárok közül kimagaslott teljesítményével. Harry elgondolkodott, hogy vajon ki tanítja majd az idén a sötét varázslatok kivédését. Tovább olvasta a listát. Vandorevsky,

Lenda:

Szörnyű

legendák

legendás szörnyek. Valamint töltsék fel bájitalos üvegcséiket, és kérjük, vegyenek egy új ón-üstöt (a biztonságosból). További jó szünidőt! Albus Dumbledore, igazgató

–

Harry elnevette magát. Eszébe jutott Ron bátyja, Percy, aki tavaly egész nyáron az üstjeivel volt elfoglalva, s ezért nem jött ki velük a Roxfort Expresszhez. – Elérte, amit akart – kacagta Harry –, majd meglátjuk az Odúban; a képére lesz írva! Ekkor jutott csak eszébe a kártya, amin az állt: „Amikor megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz…” Harry fogta a kártyát és gyorsan kijavította másodikára a dátumot, majd leszaladt a konyhába. * – Jaj, Dudley, drágám, kérsz még egy zsemlét? – kérdezte Petunia néni, amikor Harry belépett a konyhába. Nagynénje tekintetével követte a fiú lépteit. Harry Vernon bácsi mellé lépett és orra alá dugta a kártyát. Nagybátyja egy cseppnyi érdeklődést sem mutatva ette tovább a rántottát. – Ezt Weasley-ék küldik – próbálkozott Harry. – Holnap jönnek értem. – Micsoda!? – ugrott fel az asztaltól Vernon bácsi. – Már megint idejönnek? Harry nem szólt semmit. -- Idefigyelj! Én nem akarok velük találkozni – folytatta Mr Dursley nyálesővel adva nyomatékot szavainak.

– Majd én fogadom őket, és nem lesz semmi baj – szólt félénken Harry. – Szó sincs róla. Azonnal mondd le ezt a találkát! Értetted? – Már nem ér oda egy bagoly – kísérelt meg újabb támadást Harry. Vernon bácsi képe időközben lila színt öltött, ajkai pedig kísértetiesen

hasonlítani

kezdtek

McGalagony

professzoréra, amikor azok pengevékonyra húzódtak a dühtől. – Hát jó. Legyen – szólalt meg végül Mr Dursley. – De mi nem leszünk itt. Harry hátat fordított és felment a szobájába. Nagyon éhes volt ugyan, mert elfelejtett reggelizni, de nagy kő esett le a szívéről, hogy Vernon bácsi beleegyezett kérésébe. Sőt, még el is mennek. Ennél jobb nem is lehetne. Harry elővett egy pergament és egy sastollpennát, és írni kezdte a válaszleveleket. Először Siriusnak írt. Kedves Szipák! Én jól vagyok, holnap jönnek értem Ronék, és elvisznek magukkal. Még mindig Roxmortsban vagy? Hagridnak is

írok, és megkérem, hogy írja meg nekem a hipogriffek gyógyítását. Majd elküldöm. Úgy szeretnélek látni! Majd a tanév folyamán meglátogatunk. Üdv.: Harry Összecsavarta a pergament, és rátette az ismeretlen bagoly lábára, majd kiengedte az ablakon. Harry még sokáig nézett a madár után, aztán visszament asztalához és újra tollat ragadott. Kedves Hagrid! Lenne egy kérésem. Írd meg nekem a hipogriff-nátha gyógymódját! Majd találkozunk! Ronékhoz írj, mert náluk leszek. Szia: Harry A fiú a kalitkára nézett, amiben Hedvig mellett ott kuksolt Pulipinty is. – Már nem küldöm el – motyogta magában –, majd ha jönnek, elviszik. Hagrid levelét Hedvig lábára kötötte. A madár megcsípkedte Harry kezét, majd barátságosan huhogott egyet.

– Ne ide gyere vissza, hanem Ronékhoz! – szólt halkan Harry baglyát simogatva. – Jó utat – mondta, és kiengedte Hedviget az ablakon. * Másnap reggel Harry összepakolta ingóságait, és betette őket utazóládájába. – Azt nem is írták, hánykor jönnek – motyogta álmosan. Felöltözött, majd lement reggelizni. – Khm. Mi elmegyünk, és holnap nem akarunk itt találni – mondta ünnepélyes hangon Vernon bácsi. Harry bólintott. Kinyílt az ajtó, majd becsukódott. Az övé, Harryé lett a Privet Drive 4. számú ház. Lecipelte a ládáját és a kalitkát a lépcsőn, most csak Pulipinty kuksolt benne, letette a lépcső mellé és leült a földre. Várt. Hogy mit? Azt nem tudta pontosan. Hogy hopp-porral érkeznek vagy autóval, esetleg zsupszkulccsal? De lehet, hogy csak valamelyik szülő hoppanál a szobába… Harry csak várt és várt, amikor egyszerre suhogást hallott. Kinézett az ablakon, de nem látott semmit. Ekkor kopogtak az ajtón. Harry kinyitotta az ajtót, de megint nem látott semmit.

– Itt vagyok, vigyázz az útból! – szólt egy hang. – Ki vagy? – kérdezte félénken Harry. – Én vagyok, Fred – szólt a hang, majd egyszercsak megjelent a szoba közepén a Weasley-fiú. – Szia, hogy vagy? Harry csak tátogni tudott. – Te? Itt? – próbálkozott. – Seprűvel jöttem, és apa megtanította az eltüntető varázsigét! Harrynek a seprűről eszébe jutott a kviddics. – Wood már tavaly végzett. Mi lesz most a kviddicscsapattal? – kérdezte. – Majd megbeszéljük – szólt Fred. – Most gyere, ülj fel a seprűdre, és fogd meg a ládádat! Fred felemelte a varázspálcáját és kimondta a varázsigét: – Levegprigus! Harry hirtelen úgy érezte, mintha kikapták volna ládáját a kezéből, és mintha a súlyát is ellopták volna. Felszálltak. – Ezért eltiltanak a varázslástól! – bukott ki egy kis idő múltán Harryből a szó. – Nyugi, megbeszéltem Dumbledore-ral. Harry ettől egy kicsit megnyugodott. – Mindjárt otthon vagyunk – mondta Fred a talajt fürkészve –, ott az Odú!

A legszebb ajándék Landoltak. Fred ismét mormolt valamit: – Silardlosa. Harry bánta, hogy Fred máris visszaváltoztatta. Így ismét nehéznek tűnt ő maga és a ládája is. De örült, hogy megint az Odúban lehet. Belépett az ajtón. Mrs Weasley megpróbált a nyakába ugrani, de Harry szerencsésen elugrott a közeledő nő elől. Mr Weasley kezet rázott vele. – Hát Bill és Charlie hol van? – nézett körül Harry. – Egy kis dolguk van, de holnapután már itthon lesznek. Harry tekintete az asztalnál ülő Percyre vándorolt. Eszébe jutottak az üstök, és nevetését visszatartva odalépett hozzá. – Hogy vagy? – kérdezte ünnepélyes hangon. Az egész család feléjük fordult, és mindenki nevetéssel küszködött. Harry folytatta: – Hallottam, sikerrel járt az üstös akciód. Ez már sok volt Weasleyéknek. Mindenkiből kirobbant a jóízű kacagás. Harry megfordult, elmosolyodott, leintette a társaságot és tovább beszélt: – Gondolom, Dumbledore is nagyon örült az új és biztonságos üstöknek. – Persze, ne is kételkedj benne! – válaszolt Percy.

– Gratulálok, és egyben szeretném, ha tudnád, hogy én és az összes roxfortos diák ezeket fogja használni – mondta Harry, és elővette zsebéből a felszerelési listát. – Még egyszer gratulálok. Kezet fogtak, aztán Harry is elnevette magát és Ronhoz lépett. – Gondoltam, hogy büszke lesz az üstjeire – mondta Harry nevetve. – Láttad volna, amikor megkapta Dumbledore levelét! – szólt Ron. – Elég legyen, gyerekek! – kiáltotta Mrs Weasley. – Irány a konyha! * – Gyere a szobámba – mondta Harrynek Ron, amikor végeztek az ebéddel. – Odaadom az ajándékodat. – Én meg Pulit adom vissza neked – szólt Harry a kalitka felé nyúlva. Felrohantak a lépcsőn. – Te maradj itt! – mondta Ron az ajtó elé érve. – Kihozom az ajándékodat. – Jó, várok. Ron egy csomaggal tért vissza. – Tessék, ez a tiéd – adta át barátjának.

Harry kibontotta, és elállt a lélegzete a meglepetéstől. – Ez mind az enyém? – kérdezte csodálkozva, ugyanis a csomag tartalma egy A kviddics évszázadai című könyv, egy

fotóalbum

a

kviddicsvilágkupa-döntőn

készült

képekből és egy Ron által írt füzet volt. Ennek örült Harry a legjobban, mert az elején ez állt: A legjobb bukások, műbukások (fogóknak) Harry legszívesebben követte volna Mrs Weasley példáját és Ron nyakába ugrott volna, de úgy gondolta, barátja ennek nem örülne nagyon, tehát átölelte Ront és megköszönte az ajándékot. – Képzeld, én meg kaptam egy saját seprűt! – mondta Ron büszkén. – George vette nekem. Valahonnan volt rá pénze. Harry sejtette, hogy barátjának az ő pénzéből van új seprűje, amit a Trimágus Tusán nyert. De nagyon örült a hírnek. Már akkor, amikor az ikrek kezébe nyomta a bukszát, tudta, hogy a legjobb helyre került a pénz, az ezer galleon, de arról álmodni sem mert, hogy így egy seprűvel ajándékozza meg barátját. – És milyen márkájú? Ron csillogó szemmel mutatta meg Harrynek az aranyló feliratot a seprű nyelén. Egy Nimbusz 2001 volt.

– Olyan, mint Malfoyé – mondta Ron. – Menjetek lefeküdni! – kiabálta lentről Mrs Weasley. – Már ennyi az idő? Te jó ég! – nézett az órájára Ron. Lefeküdtek, és Harry még álmában is a fogóknak írt füzetet lapozgatta. Ilyen boldog születésnapja még soha nem volt. * – Hahó, fiúk! – szólt be az ajtón egy vékony hang. – Ébresztő! A hang tulajdonosa Ginny Weasley volt, Ron húga, aki most már a negyedik Roxfortban töltendő évére készült. Nem titkolta érzelmeit Harry iránt. Már amikor elsős volt, akkor is, valahányszor csak Harryre nézett, fülig elpirult, és akkor olyan volt, mintha égne a feje. – Mi van, Ginny? – kérdezte Ron félálomban. – Reggelizni kell menni. – Jó, jó, megyünk – mondta Harry. A reggeli hosszabbra nyúlt a vártnál. Mr Weasley kikérdezte Harryt a porszívó és a magnó rejtélyeiről, Mrs Weasley azzal traktálta, hogy keveset eszik és túl sovány, ezért háromszor annyi ételt rakott a tányérjára, mint Ronéra.

– Mi felmegyünk – szólalt meg végül Ron. – További jó étvágyat. Harry

az

órájára

nézett,

ami

½

11-et

mutatott,

elmosolyodott, majd Ron nyomában felszaladt a lépcsőn. * Teltek a napok, s eljött augusztus 28-dika, amikoris megérkezett Hermione. Dél körül jött, így az ebédet már együtt költötték el. Mrs Weasley pazar lakomát készített. Amikor a levesestál kiürült, Harry megszólalt: – Mesélj! Milyen volt Bulgáriában? És Hermione mesélt és mesélt. – …és láttam emléktáblát a varázslótalálkozóról is. 1758ban volt ott a kongresszus… Harry nagy figyelemmel hallgatta a beszámolót, Ront viszont nem nagyon izgatta a helytörténeti múzeum leírása. Annál inkább figyelte az ablakon kopogtató kacsasültet. -- Anya! – szólalt meg izgatottan. – Az ott mi? – Ó, már itt is van! Étteremből rendeltem. – Mrs Weasley kinyitotta az ablakot, amin berepült a ropogósra sült, aranyló kacsa. – Egyetek! – adta ki a parancsot, miközben feldarabolta a szárnyast.

Ron áhítattal nézte a madarat, s mikor a tányérjára került egy

darab,

szinte

rávetette

magát,

s

egy-két

szempillantás alatt befalta porcióját. – ’Ermione, Krum ott vót? – kérdezte második adagjával viaskodva. A lány elpirult és kezdett hasonlítani Ginnyre. – Igen, ő küldött meghívót nekem – válaszolta halkan. – És, romantikus a srác? – kérdezett újra Ron, most már győztesen a hússal vívott küzdelemben. Hermione-nál betelt a pohár. Elfordult a fiútól és farkasszemet nézett a maga kacsasültjével. – Csak érdeklődtem – vont vállat Ron, és lelkiekben visszatért ebédjéhez. * A

délután

azzal

telt,

hogy

Hermione

folytatta

élménybeszámolóját. Ron akármit kérdezett, a lány csak fél szemmel sandított rá és úgy válaszolt. Neheztelt a fiúra. Hét óra tájt kinyílt Ron szobájának az ajtaja, és belépett rajta Ginny Weasley. – Anya azt üzeni, hogy gyertek vacsorázni – majd megfordult és kivonult a szobából. – Gyertek – mondta Harry.

A lépcsőn lefelé menet félig nevetve, félig keserűen megszólalt Ron: – Anyára akar hasonlítani. – Ginny? – kérdezte Hermione. – Igen ő. Mér’, nem? Leültek az asztalhoz, és Harry odasúgta Hermione-nak: – Legyél elnézőbb egy kicsit Ronnal. – Miért legyek? Talán valami baja van? – Nem… Harry inkább hozzálátott az evéshez. * Lefeküdni készülődött Harry és Ron, amikor kopogtak a szoba ajtaján. Fred és George lépett be, és az ágy szélére telepedett. – Csak azt akarjuk kérdezni… – kezdte Fred. – …hogy jónak tartjátok-e az ötletünket? – folytatta George. – Milyen ötletet? – kérdezte Harry. A két fiú egymásra nézett, majd elnevették magukat. – A Varázsvicc Vállalattal kapcsolatos – mondták kórusban. – Beszélni fogunk Zonkóval és megkérjük, hogy a jövő tanévtől hadd áruljunk nála – mondta George.

– Már megint van új találmányotok? – kérdezte nevetve Ron. – Van bizony – mondta George. – Nem is egy – folytatta Fred. – Holnap gyertek be valamikor hozzánk, és akkor megnézhetitek a készletet. – Hát akkor, sziasztok holnapig – búcsúztak el az ikrek, és visszamentek a szobájukba. Harry és Ron még sokáig találgatták, hogy miket süthettek ki a fiúk. Nevetgéltek, viccelődtek, majd egyszercsak elaludtak.

Újra az Abszol úton Másnap reggeli után Ron és Harry az ikrek szobája felé vették az irányt. Bekopogtak. – Gyertek beljebb! – szólt ki két hang kórusban. Kinyílt az ajtó, és Harryék beléptek a szobába. Az tele volt petárdákkal,

Fillibuster-csillagszórókkal,

nyelvnyújtó

nyalánksággal és még egy csomó hasonló, különös dologgal. – Üljetek le – mondta Fred. – Mik azok az új találmányok? – kérdezte izgatottan Ron. – Először is itt van a lábszőrsűrűsítő limonádé. Ennek hatására az adott személy alsó végtagjai olyanok lesznek, mint rokonainké, a majmoké. A hatása tíz percig tart – mondta George. – Tök jó! – ámuldozott Ron. – Aztán itt van még a pattogóparadicsom is. – Ez mire jó? – kérdezte Harry. – Ez egy megbűvölt paradicsom, amit ha kézbe vesz az ember,

azzal együtt

elkezd pattogni fel-le. Egyre

nagyobbakat ugrik, és addig ugrál, amíg el nem éri az

adott helyiség plafonját. Ott egy darabig lebeg, majd leesik – mondta Fred. – Ez még jobb! – kiáltotta Ron. – Mi van még? – Vannak az ételeken, italokon kívül „hasznos” tárgyak is. Például itt van a varázscipő, ami három dolgot csinál. Egy: csámpázik, kettő: a jobb és a bal más irányba akar menni, spárgába kényszerítve gazdáját, három: állandóan kiköti magát – folytatta a felsorolást George. –

Ezt Malfoynak kell adni ajándékba! – kiáltotta nevetve Harry.

– Van még valami hasonlóan hatásos játékszer? – kérdezte Ron. Fred már nyitotta a száját a válaszra, amikor betoppant Mrs Weasley: – Készüljetek! Indulunk az Abszol útra! * – Hopp-porral megyünk – mondta Mrs Weasley, aztán mindenki vett egy csipetnyit a porból. Először Fred és George, azután Ginny és Hermione léptek be a tűzbe. Utána Harry és Ron következett. Kórusban kimondták az úticélt, és forogni kezdett velük a világ. Amikor mindenki megérkezett az Abszol útra, először a Gringottsba mentek, majd a Czikornyai és Patzába a tankönyvekért, aztán vásároltak mindenkinek

Percy üstjeiből, végül a bájital-hozzávalókat, a pennákat és a tintát vették meg. – Készen is vagyunk – szólt Mrs Weasley. – Mami, hadd menjünk el még egy kicsit nézelődni – mondta Fred. – No, jó. Mindenki elmehet ¾ órára. A Foltozott Üstben találkozunk. Fred és George elviharzott. A legnagyobb valószínűség szerint a Hunczut és Zsupszba mentek. Harry, Ron és Hermione elindultak az Abszol úton. Hermione bement nézelődni az Uklopsz Bagolyházba, Ron és Harry pedig a Kviddics a Javából bolthoz ment. Sokáig álltak a kirakat előtt, és egy Chudley Csúzlik szerelést nézegettek. – Na, mi van, „Vízlipatkány”? Fáj a fogad egy méregdrága seprűre? Most kunyerálsz Pottertől? – csattant fel egy éles, gúnyos hang Harryék háta mögött. Ron megpördült a tengelye körül. Draco Malfoy állt ott teljes életnagyságban. – Hogy mondtad? Te… patkány – szólalt meg Ron. Szeme villámokat szórt és szája remegett a dühtől. – Jól hallottad – szólt gúnyos mosollyal Malfoy. Ron elindult a mardekáros fiú felé. Harry megpróbálta lefogni, de nem sikerült. Ron eltökélten kitépte karját Harry kezéből, és nekiesett Malfoynak.

– Ha nincsenek veled a csicskásaid, nem bírsz el velem?! – kiabált Ron. Malfoy nem válaszolt, hanem jól orrba vágta ellenfelét. Ronnak eleredt az orra vére. Harry közéjük lépett: – Hagyjátok abba, de azonnal! A verekedés nem vezet semmire! – Harry megszeppent saját szavaitól. Úgy beszélt, mint Hermione. Soha nem akart hasonlítani a lányra, de most mintha ellopta volna Hermione stílusát. – Szóval, hagyjátok abba… – mondta. – Anyáskodunk? – kérdezte Malfoy vigyorogva. – Ront nem kell félteni. Ő már nagyfiú! Most Harry gurult dühbe. Nem az őt ért sérelmekért akarta a földbe döngölni Malfoyt, hanem barátját védte. – Na, mi van? Megszeppentél, Potter? – kérdezett tovább Malfoy. – Pedig a szüleid hősi halált haltak, te meg megijedsz tőlem?! – Nem félek, Malfoy. És a hülye gorilláidtól sem félek. Csak undorodom attól, hogy hozzád érjek – mondta Harry dühödten. – Mit csinálsz, Draco? – szólt egy mély hang. – Ó, apu, de jó, hogy jössz. Potter már megint dicsekszik! Lucius Malfoy állt ott, és Draco vállára tette a kezét. – Kedves Potter! – kezdte hízelgő hangon, de üvöltve fejezte be a mondatot. – Felszólítom, hogy TŰNJÖN EL INNEN!

Harry

még

egy

utolsó

haragos

pillantást

vetett

Malfoyékra, aztán megfordult és Ronnal együtt elindult a Foltozott Üst felé. * Amikor a Foltozott Üstbe értek, már majdnem mindenki ott volt. Csak az ikrek hiányoztak. – Már megint hol késnek ezek a fiúk? – morogta Mr Weasley. Pár perc múlva aztán befutott Fred és George is. Fred súgott valamit George-nak, mire az félrehívta Harryt. – Figyelj – kezdte Fred –, emlékszel még, hogy mi volt az egyetlen kérésed, amikor odaadtad nekünk a Trimágus Tusa nyereményét? – Már nem nagyon – válaszolt Harry. – Hát az, hogy vegyünk egy új dísztalárt Ronnak – mondta George. – Ó, tényleg! – csapott a homlokára Harry. – Na, és? – Hát itt van, megvettük – húzott elő egy bordó talárt Fred az egyik zacskóból. – Nagyon szép! – ámuldozott Harry. – Mikor adjátok oda neki?

– Hát, úgy gondoltuk, hogy amíg otthon vagyunk, nem tudjuk odaadni, mert anya gyanakodna. Ezért majd a Roxfort Expresszen adjuk át – magyarázta George. – És majd azt mondjuk neki, hogy ha anya kérdezi, hogy honnan van a talár, azt kell válaszolnia, hogy karácsonyra vettük neki – mondta tovább Fred. – Ez jó ötlet – mondta Harry. – És azt is köszönöm, hogy vettetek neki egy seprűt. – Jaj, tényleg! A seprű! – kiáltott fel kórusban a két fiú. – Majd otthon elmeséljük a seprű történetét, mert úgy látom, megyünk haza – szólt Fred. Harry megfordult, és látta, hogy Mrs Weasley közeledik feléjük: – Gyerünk, gyerünk! Indulunk vissza az Odúba!

Emlékképek Mikor visszaértek az Odúba, Harry Freddel és Georgedzsal együtt rögtön a „szobalaboratóriumba” ment. Ott George leültette Harryt, és mesélni kezdett: – Egyrészt azért vettük neki a seprűt, mert már nagyon vágyott rá… – De akkor – vágott közbe Harry –, magatoknak miért nem vettetek? – Hát ez jó kérdés! – nevette el magát Fred. – Jól nézünk ki a mi JólsepR-5-öseinkkel! – Na, mindegy – szólt George. – Szóval, úgy gondoltuk, hogy mivel Wood már tavaly végzett, és te vagy a csapat erőssége, legyél te az új csapatkapitány. – És lenne még egy kérdésünk – mondta Fred. – Be lehet venni Ront is? Most már seprűje is van, és mindig gyakorol velünk. Harry arca felvidult. – Hogy lehet ilyet kérdezni? Még jó, hogy bevesszük Ront! A kapitányságról meg csak annyit, hogy meg kell kérdezni a többi csapattagot is. – Ezt már megtettük – mondta George. – Küldtünk baglyot Aliciának, Angelinának, Katie-nek, és Woodot is megkérdeztük.

– És akkor hogy áll majd fel a csapat? – kérdezte Harry. – Ron nem olyan magas, mint Wood. – Hát… – kezdte George, miközben egy telerajzolt papírt húzott elő az egyik fiókból. – Mi így gondoltuk. Fred kiterítette a lapot. Azon bejelölték az embereket, és a 3-3 pózna is le volt rajzolva. A „védő” felirat alatt a „Fred” nevű pálcikaemberke volt látható. Harry felnézett a két fiúra. –

Megmértük

magunkat,

és

Fred

három

centivel

magasabb nálam – mondta George, miközben Fred arcán széles vigyor terült el. Harry ismét a papírra pillantott. A hajtósor változatlanul a három lányból állt. A terelő emberkék alatt a „George” és a „Ron” név állt, egy magányos figura alatt pedig a „Harry Potter, az évszázad fogója” felirat díszelgett. – Ez azért már túlzás, fiúk! A két Weasley-fiú csak mosolygott. – És mit mondott erre az egészre Wood? – érdeklődött Harry. – Azt üzente, hogy majd eljön kiképezni Ront és engem – válaszolt Fred. – Mikor jön? – kérdezte Harry. – Valamikor ma, de pontosan... – kezdett a válaszba George, amikor valaki kopogtatott a szoba ajtaján, és belépett Oliver Wood.

– Sziasztok, srácok! – köszönt, majd Harryhez fordult. – Hallottam újabb kalandodról a Trimágus Tusán. Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz a Hugrabug új fogója! Cedricről Harrynek újra eszébe jutottak a múlt évi események. Becsukta a szemét, hogy elnyomja a diafilmként villogó képeket az agyában. Szerencsére Wood folytatta: – Na, megyünk edzeni? – Igen, szólok Ronnak – mondta Harry. * Amikor már lent voltak a kertben, Wood buzdította a fiúkat: – Minden meccseteken ott leszek majd – aztán belefogott szokásosan hosszú stratégiai magyarázatába. Harry már fejből tudta, mi fog elhangzani, így inkább felpattant Tűzvillámjára, és elrugaszkodott a földtől. Már rég nem ült seprűn. Amikor felszállt, minden rossz gondolat kiröppent a fejéből, és mámor töltötte el egész agyát és testét. Mikor kiröpködte magát, leszállt, és (maga sem tudta, miért) felkiáltott: – Munkára, fiúk! Az övével együtt öt seprű emelkedett a magasba. Elkezdtek kviddicsezni, és abba sem hagyták ebédig. Wood is velük evett, és így az amúgy sem kis létszámú család ebédlőasztalánál most tizenkét ember ült.

Később Fred, George és Wood bevonult az ikrek szobájába, Percy, Bill és Charlie a szülőkkel beszélgettek, Hermione és Ginny kimentek a kertbe virágot locsolni, Harry és Ron pedig játszott egy-két parti varázslósakkot. Eltelt a délután, Wood elbúcsúzott, Harrynek külön megveregette a vállát, majd hazament. A vacsora szokásosan telt, majd mindenki elvonult aludni, és várta a holnaputáni utazást, és az elkövetkező tanévet, amit a Roxfortban töltenek majd. * A reggeli után Mrs Weasley elküldte a gyerekeket, hogy pakoljanak össze, nehogy másnap kelljen kapkodni. Mr Weasley nekilátott elolvasni a Reggeli Prófétát. Miután összerámolták iskolai holmijukat, Mrs Weasley elmondta nekik, hogy továbbra se bízzanak meg olyan tárgyakban, „amik gondolkodnak, de nem látni, hol tartják az eszüket”. Ezek után elbocsátotta a nebulókat, mondván: – Hadd élvezzék a szünidőt! Mikor a gyereksereg a lépcső felé vette az irányt, Mr Weasley Harry vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Ekkor Harry agyán átfutott néhány szívmelengető dícséret, amit az elmúlt négy évben hallott.

Hermione kiáltása, miután másodikos korában a lány sóbálvánnyá dermedt, és a kezében lévő lap alapján Harry megmentette Ginny Weasley életét: „Megoldottad! Megoldottad!” Eszébe jutottak Ludo Bumfolt szavai, amikor a tavalyi tanévben

a

Tűz

Serlege

kidobta

a

negyedikes

varázslótanonc nevét: „Harrynek küzdenie kell, a legjobb tudása szerint.” Felcsendült Dumbledore hangja is. Azokat a mondatokat hallotta, amelyeket az igazgató tavaly, a Trimágus Tusa halállal végződött harmadik próbája után mondott: „Bátrabbnak

bizonyultál,

mint

én

vagy bárki

más

feltételezte rólad, Harry. Ugyanolyan bátornak, mint azok voltak, akik életüket vesztették, mert harcoltak a hatalma csúcsán álló Voldemort ellen. Egy felnőtt varázsló gondját vetted a válladra, és nem roskadtál össze alatta. * Végül újabb kiáltás futott át az agyán, ami Hermione szájából hangzott el elsős korában, amikor a Bölcsek Kövét készült megszerezni, és a Piton által készített akadályt is leküzdötték együttes erővel: „Nagyon nagy varázsló vagy, Harry!”

– Harry! – szólt egy férfihang, kizökkentve a fiút gondolataiból. Mr Weasley volt az, aki még mindig Harry vállán nyugtatta kezét. – Nagyon vigyázz magadra! Harry nem tudott mit mondani. A legkevésbé sem számított erre a mondatra. –

Azért

mondom

magyarázatba

Mr

ezt

most

Weasley

neked –,

–

mert

kezdett

a

holnap

a

minisztériumba kell mennem, és nem kísérhetlek ki titeket a King's Crossra. Még egyszer mondom, vigyázz magadra! Az apád is ezt mondaná. Harry

elkerekedett

szemmel

állt,

és

mintha

oda-

Magifixezték volna a lábát a padlóhoz, moccanni sem bírt. – Jó – nyögte ki végül. Ennél értelmesebb válasz nem jutott eszébe. – Megpróbálok. – Mr Weasley szemébe nézett, majd felballagott a lépcsőn. Bement Ron szobájába, és nem találta ott barátját. Ennek most örült is. Ledőlt az ágyra, és behunyta a szemét. Mintha moziban ült volna, sorra felidéződtek kalandjai. Megjelent Bolyhoska, a háromfejű kutya; az ördöghurok; a szárnyas kulcsok; az óriás sakktábla; a troll; a bájitalos üvegcsék; Mógus professzor; Edevis tükre; Voldemort és a Bölcsek Köve. Aztán jött a megdermedt Hermione képe; Hisztis Myrtle; a Titkok Kamrájának bejárata; az alagút; a kígyó-szobrok; Tom Denem; az alélt Ginny; a napló; a

Baziliskus; Fawkes, a főnix; a Teszlek Süveg; Griffendél Godrik kardja; a felejtésátokkal sújtott Gilderoy Lockhardt és a repeső Weasley-szülők. Ezek után következett keresztapja, Sirius Black; Makesz; Csámpás; Lupin professzor; a dementorok; Peter Pettigrew; Piton; a Szellemszállás; Csikócsőr és az időnyerő. És végül a magyar mennydörgő; Karkarov; Madame Maxime; Ludo Bumfolt; az aranytojás; Fleur; Krum; Dobby és a varangydudva; Chó; Ron; Hermione; a sellők; a labirintus; a Trimágus Kupa-zsupszkulcs; Féregfark; a halott Cedric; Voldemort meg a halálfalók; a testvérpálcák találkozása; Voldemort áldozatai (köztük anyja és apja); Cornelius Caramel; Mr Kupor fia és Rémszem Mordon; Cedric szülei és az elkeseredett Dumbledore. Mikor vége lett a „filmnek”, Harry szeméből kicsordult egy kövér, gyöngyházszínű könnycsepp, majd követte őt számtalan társa is. Harry sírt. Szüleire gondolt és arra, hogy milyen próba vár rá a Roxfortban, ahová ötödikesként érkezik majd.

Utazás Roxfortba – Gyerünk, gyerünk! Mindenki fogja meg a ládáját és a kalitkákat! Indulás! – kiáltozta Mrs Weasley. Miután bepakoltak az öreg Fiatba, mind a kilencen kényelmesen beültek, és Bill beletaposott a gázba. Elindultak. Amikor odaértek a King's Crossra, megfogták csomagjaikat, és Mrs Weasley vezényletével először Fred és George, aztán Bill és Charlie, utánuk Hermione és Ginny, majd Ron és Harry és végül Mrs Weasley is átlépett a 9. és a 10. vágány közötti falon. Ott pöfögött a nagy piros Roxfort Expressz a tábla mellett, amin az állt: kilenc és háromnegyedik vágány. Harry, Ron és Hermione közös kupéba ültek. Fred, George és Ginny pedig a szomszédos fülkébe pakoltak. Miután mindannyian lerakták holmijukat, leugrottak és elbúcsúztak Mrs Weasleytől. Harry is kapott néhány jótanácsot és egy szoros ölelést, azután a híres varázslótanonc Billhez és Charlie-hoz fordult, és kezet fogott velük. A Roxfort Expressz kiengedett egy nagy füstfelhőt búcsúzóul, és lassan elindult. Harry felugrott a járműre és

bement

barátaival

közös

fülkéjébe.

Az

idő

jóízű

beszélgetéssel telt, majd egy óra körül bekopogott a kupé ajtaján a büfés boszorkány. A három jóbarát jól teletömte zsebeit

Bogoly

Berti

féle

mindenízű

drazséval,

csokibékával és efféle édességekkel. Nekiláttak majszolni a finomságokat, amikor betoppant Fred és George a fülkébe, és egyikük egy zacskót húzott elő a háta mögül. – Khm. Kedves mélyen tisztelt Ronald Weasley… – kezdett volna bele Fred az ünnepi beszédbe, de Ron közbeszólt. – Nyögd már ki! Mit akarsz? – Szóval, szeretnénk átadni ezt az értékes ajándékot, és ezzel köszöntünk a kviddics-csapatban is – fejezte be George és átnyújtotta a csomagot. Ron előhúzta a bordó kelmét a zacskóból. – Ron, ha anya otthon kérdezi, honnan van az új dísztalár, mondd azt, hogy karácsonyra vettük neked – hadarta Fred. – Itt maradhatunk? Az ikrek leültek, és Fillibuster-csillagszórókat vettek elő a zsebükből. Mókáztak, nevettek, jól érezték magukat egészen addig, amíg újra nem kopogtattak. George kinyitotta az ajtót. A folyosóról Draco Malfoy és két szolgája, Crak és Monstro vigyorgott rájuk. Az utóbbi kettő ezzel a mosollyal erősen hasonlított a halloweeni töklámpásokra.

– Nocsak, nocsak – szólt élesen Malfoy. – Potter, Weasley

és

Granger

maguk

mellé

rendeltek

két

hetedikest. Féltek? Biztos Potter újabb ájulását vagy rohamát várják. Harry

nem

moccant.

Már

megszokta

az

örökös

pimaszkodást. Fred és George azonban pálcát rántottak és kórusban kimondták a varázsigét: – Tarantallegra! A három mardekáros táncolni kezdett, és meg sem álltak a saját fülkéjükig. Harry és barátai nevetésben törtek ki. Kint már sötétedett. A Roxfort Expressz lassított. Aztán megálltak. A peron megtelt zsibongó gyerekekkel, majd egy jól ismert mély hang szólalt meg a sötétben. – Elsőévesek, ide hozzám! – kiáltotta. Hagrid volt az, az iskola vadőre, aki szokás szerint a tavon átcsónakázva viszi a „kicsiket” a kastélyba, a házbeosztási ceremóniára és a lakomára. Harry, Ron, Hermione és Ginny beült egy ló nélküli fiákerbe.

Fred

és

George

évfolyamtársukkal,

Lee

Jordannel ültek egy kocsiba. Elindultak a Roxfort felé. Amikor áthaladtak a birtok díszes kapuján, Harry elgondolkodott, vajon ki lesz a sötét varázslatok kivédése tanár. De nem volt ideje elmélyedni gondolataiba, mert a fiákerek megálltak. Kikászálódtak a ló nélküli fogatokból, és a nagyterem felé indultak.

Ott leültek a Griffendél asztalához. Harry barátaira nézett. Hermione viszonozta pillantását, Ron viszont az igazságot tükröző, csillagos eget mutató plafont bámulta. Hagrid lépett a terembe, és a tanári asztal felé indult. McGalagony professzor felállt, és a három lábú széken lévő Teszlek Süveget a terem közepére helyezte. A süveg elkezdte énekelni idei dalocskáját, amit egész évben írt. Élt egy napon négy nagy művész, De nem mugli s nem is bűvész. Koruk nagy varázslói voltak, Kastélyt építettek, tehát összefogtak. Éltek-éldegéltek Roxfort várában, Gondolat gerjedt Griffendél agyában. Azt mondta, hogy mind a négy alapítson házat. Elgondolták, mit tartanak maguk virtusának. Barátságost, szorgalmasat Hugrabug vett magához, Ki ravasz és vakmerő, menjen Mardekárhoz. Ha bátor vagy és hősi lelkű, Griffendél a házad, Hollóhát az eszességet díjazza csak nálad. Ülj hát ide, s ne remegj, Megmondom fő erényed!

Mind a négy asztalnál tapsvihar tört ki, majd bevonultak az elsősök, és sorban a fejükre helyezték a süveget. Harry azonban most nem az elsőéveseket figyelte, hanem a tanári asztal felé pislogott. Ott felfedezett egy új arcot. Bizonyára ő az új sötét varázslatok kivédése tanár. Negyvenes éveit taposó, fekete hajú, kopaszodó férfi volt. Kissé

pufók.

Sötétkék

talárban

virított,

és

Vector

professzorral beszélgetett. Harry csak akkor vette le a szemét az új tanárról, amikor tapsvihar tört ki a Mardekár asztalánál. Az öröm oka az volt, hogy Pansy Parkinson húga is mardekáros lett. Ő volt az utolsó elsős, akit beosztottak. Dumbledore felállt és megköszörülte a torkát. – Kedves nebulók és tanár kollégáim! – kezdett bele a beszédbe. – Az idén is sok tanulni valótok lesz, megígérhetem. Újra szurkolhattok majd házatok kviddicscsapatának, ismét hódolhattok kedvenc sportotoknak. De emlékezzetek csak vissza a tavalyi, élményekben és kudarcokban gazdag évre! Elvesztettünk egy kedves, tehetséges varázslót. Nem ülhet itt most körünkben és nem játszhat háza kviddics-csapatában Cedric Diggory. A Hugrabugot nagy veszteség érte. De most térjünk inkább kellemesebb témára. Jó étvágyat kívánok mindenkinek!

Csettintett egyet az ujjával, és a tányérok, tálak és kancsók

megteltek

ínycsiklandozó

finomságokkal.

Mindenki kést és villát ragadott és nekilátott az evésnek. * Amikor már csak kevesen voltak a nagyteremben, Dumbledore Harryhez lépett: – Harry, Alastor Mordontól kaptam egy küldeményt. Arra kért, hogy ne nézzem meg, de adjam oda neked – mondta

az

igazgató,

és

átnyújtott

Harrynek

egy

összetekert pergament. Harry ránézett az igazgatóra. Ugyanaz a bíztató mosoly ült az arcán, amit már megszokhattak tőle. Harry Dumbledore-t pótapjaként tisztelte és szerette. Nagyon sokat köszönhetett neki. De az igazgatót nem is lehetett nem szeretni. Már csak ő és Dumbledore voltak a teremben. Egyszerre indultak el az ajtó felé. Harry a Griffendéltoronyba ment. Amikor felért a klubhelyiségbe, nem sietett a hálóterembe, hanem leült a kandalló elé a karosszékbe, és szétcsavarta a pergament. Abból egy papír esett ki. Egy levél volt. A fiú elkezdte olvasni.

Kedves Harry! Dumbledore-ra bíztam ezt a levelet, amíg nem voltál az iskolában. A tavalyi kalandos év után visszakaptam mindent, amit az a szélhámos Barty Kupor elvett tőlem. Köztük volt a Tekergők Térképe is. Ezt ezennel visszaküldöm neked. Nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Én már felépültem. Remélem, te is jól vagy. Az idei sötét varázslatok kivédése tanárotok jó lesz. Ismerem. Sertonus Rentornak hívják. Apád évfolyamtársa volt. Jó tanévet: Alastor Mordon (Rémszem)

Harry fogta a térképet, és felszaladt a hálóterembe. * – Az első óra mágiatörténet! – sipítozta Hermione a reggelinél. – Tudjuk! – utánozta a kiabálást Ron. Ez az óra is ugyanolyan unalmas volt, mint az összes eddigi. Második órájuk az egyik legkevésbé kedvelt jóslástan volt. Hermione elköszönt a fiúktól, és elindult számmisztikára. Harry és Ron felmentek az Északi

Toronyba, és felmásztak a létrán a csapóajtóhoz. A teremben most is émelyítően tömény füstölőszag volt. Lavender

Brown

és

Parvati

Patil,

akik

a

leghiszékenyebbek voltak a társaságban, arról fecsegtek, hogy vajon mi lesz az idei tananyag. Ron és Harry leült egy

asztalhoz,

elmesélte

és

Ronnak,

beszélgetésbe hogy

merültek.

Mordontól

Harry

visszakapta

a

Tekergők Térképét, és azt is elmondta, ki lesz az új sötét varázslatok kivédése tanár. – Képzeld, Mordon megírta, hogy Sertonus Rentornak hívják az új tanárt és hogy apám évfolyamtársa volt… Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert a szomszéd szobából előjött Sybill Trelawney, a jóslástan tanár. Vagy ötven karkötője és tíz nyaklánca most is rajta volt. A gyűrűket még nem is említettük. Nagy, szitakötőszerű szeme előtt ott csücsült az orrán giccses szemüvege. A vállán több kendő lógott. – Üdvözöllek benneteket – szólt fátyolos hangon. – Ma elkezdjük a kártyajóslást. Az asztalon kártyapaklik jelentek meg. Először a tankönyvből elolvasták az elméleti anyagot, azután osztani kezdték a kártyát. Trelawney Harry mögé lépett. – Ezen a paklin mutatom be a teendőket. A tanár rakosgatta a kártyákat, majd egyszercsak a szája elé kapta a kezét.

– Fiam, a Sötét Nagyúr az életedre tör… – Ezt már hallottuk egypárszor – kotyogott közbe Ron. Trelawney ügyet sem vetett a fiúra, és folytatta. – Apád kincsét keresed majd… – kezdte a mondatot, de Ron horkantva felnevetett elnyomva az utolsó két szót –, ami nincs. Parvati Patil felugrott a helyéről, és átölelte a remegő Lavendert. Többen összesúgtak. Harry vállat vont. – Csak azt tessék megmagyarázni, hogy ezt miért kéne elhinnem! – kezdte Harry. – Ötödik éve járok a Roxfortba, és minden évben ugyanezt jósolta nekem a tanárnő! Jó, jó. Elhiszem. Tényleg az életemre tört, valahányszor ezt megjósolta, de ez magától értetődő volt. Nem kellett megerősíteni. Egyébként mindig túléltem Voldemort támadásait. – Harry most már állt, és magából kikelve ordított. Többeknek elállt a lélegzete a nagyúr neve hallatán. Harry ezt látva feléjük fordult: – VOLDEMORT, VOLDEMORT, VOL-DE-MORT! – üvöltötte. Lavender már-már sírva fakadt. A tanárnő pedig kissé dühösen, kissé szomorúan szólalt meg: – Vége az órának. Elmehetnek.

* Harry Ronnal együtt egyenesen a nagyterembe ment ebédelni. Hermione már ott ült. Mellette két üres hely volt. – Gyertek, foglaltam nektek helyet! – kiáltott oda nekik a lány. Harry és Ron leült. Hermione feléjük fordult: – Mi van? Mi a baj? Az a vén szipirtyó megint megjósolta Harry halálát? – Aha – kezdte Ron. – És utána Harry kiverte a balhét. – Ja, persze, te röhögtél először – vágott vissza Harry. – Tessék, egy kis sertésborda – szólt közbe Hermione csitítva barátait. Ettek. – Most milyen óráink lesznek? – kérdezte Ron. – Legendás lények gondozása és átváltoztatástan – felelte Hermione. – Az jó. Harry – szólt Ron –, elmondhatjuk az esetet Hagridnak. – De ha Malfoy ott van… – Szerencsére most a hollóhátasokkal vagyunk együtt – válaszolt Hermione. – És a Mardekárral milyen óránk van bájitaltanon kívül? – kérdezte Harry. – Az titeket nem érint. Mázlitok van – szólalt meg letörten Hermione.

– Miért? Mi van? – nézett a lányra Ron. – Számmisztikán vagyunk velük. – Ó, te szegény! – sajnálkozott a két fiú. – De most gyertek Hagridhoz. Vidítsuk fel egy kicsit – invitálta Ron a társaságot. * Amikor

elérték

a

Tiltott

Rengeteg

szélén

álló

vadőrkunyhót, Hagrid már ott állt, mosolygott és integetett az érkező barátainak. – Szia, Hagrid! – köszönt a félóriásnak Harry. – Milyen új állatokkal fogunk foglalkozni? Hagrid nem úgy nézett ki, mint akit fel kéne vidítani. Mosolygott, dudorászott és néha még ugrott is egyetegyet. – Hát, nem árulom el, de nagyon aranyos népség. És valóban. Miután a hollóhátasok is megérkeztek, Hagrid két nagy ketrecet húzott elő a kunyhóból. Azokban madárcsőrű, mosómedveszerű lények mocorogtak. – Ezek a masagájok. Nagyon kedvesek – mondta a vadőr. – Kiengedem őket. Mindenki fogjon meg egy példányt! Amint Hagrid kiengedte az állatokat, azok bukfenceket hányva, ugrándozva elindultak a fűben. Harry felkapott

egyet, és rögtön nyikorgásszerű hang tört elő az állat torkából. –

Bravó!

Harry

állata

most

már

csak

neki

engedelmeskedik majd. Tehát az övé. A nyikorgás a behódolás jele. Adj neki nevet! Harry elgondolkodott, majd kijelentette: – Ennek a masagájnak a neve legyen Keksz. A többiek tapsoltak és nevettek. Ezek az állatok összevissza csiklandozták az embert nagy, bozontos farkukkal. Neville Longbottomot le is győzte a saját masagája, ugyanis a fiú csiklandós volt, s az állatka azzal szórakozott, hogy Neville nyakát cirógatta farkával. Egyre többször lehetett nyikorgást hallani, és egyre több név hangzott el fennhangon. Egy kis idő múlva Hagrid elkurjantotta magát: – Mindenki terelje be a ketrecbe a maga masagáját! Vége az órának. Az összes gyerek sajnálta, hogy itt kell hagynia az állatát. – A következő órán megtanuljuk a masagájok gondozását és beszélünk a származásukról. Egyébként azért kellett hangosan mondani a nevüket, mert ezentúl hallgatnak rá. Tehát jövő órán csak hívnotok kell őket. A

varázslótanoncok

elbúcsúztak

Hagridtól,

és

visszamentek a kastélyba. Útközben megbeszélték, hogy Ron masagáját Bundinak, Hermione-ét pedig Malvinnak

hívják. Amikor vége lett az átváltoztatástan-órának is, Harry, Ron és Hermione vacsorázni indult. Mikor ezzel is végeztek, felmentek a klubhelyiségbe, és egy kicsit még beszélgettek lefekvés előtt. * Másnap is volt legendás lények gondozása órájuk, így tovább dédelgethették masagájaikat, és megtudták, hogy őshazájuk Dél-Franciaország. Ezután eljött a várva várt sötét varázslatok kivédése óra, amin megismerkedtek az új tanárral. Az első benyomás nem volt szerencsés, mivel Rentor professzor tíz percet késett. Mint utóbb kiderült, a termet kereste. bizonyult.

A

tanítási Amikor

módszere belépett

azonban a

terembe,

kitűnőnek rögtön

elmosolyodott. Szimpatikusnak találta az osztályt. Először rákérdezett az előző évben tanultakra. – Kik voltak az előző tanáraitok? – kérdezte. – Harry!? – Hát, elsőben Mógus professzor, másodikban Gilderoy Lockhart,

harmadikban

Remus

Lupin,

negyedikben

pedig… hát, … – itt Harry elbizonytalanodott. – Hát? – kérdezett vissza Rentor. – Hát – Harry egy lépést tett a tanár felé –, öö… az álAlastor Mordon, tehát Barty Kupor, aki… az anyját

küldette Azkabanba, és ő nem maradt ott, aztán … Imperius-átokkal … a ládába zárta Mordont, de a dementorok végrehajtották a csókot … behurcolt a szobájába, és meg akart ölni…, de Dumbledore, McGalagony és Piton professzor időben érkeztek, … benne voltak a tükörben, …

a kis Kupor pedig a

Merengőben… – Harry úgy érezte magát,

mint akinek

minden gondolat a fejében van, de nem tudja elmondani. Sertonus Rentor kérdő pillantással nézett Harryre, majd halkan így szólt: – Majd szünetben elmagyarázod, jó? Harry bólintott, és visszament a helyére. – És kitől tanultátok a legtöbbet? Kit szerettetek a legjobban? Az összes gyerek egyszerre kiáltotta: – Lupin professzort! Csak egy valaki mondott mást. Neville Longbottom. Az utolsó padban ült, és vékony hangján Gilderoy Lockhart nevét kiabálta. Bizonyára azért Lockhart volt a kedvence, mert ő is ugyanolyan ügyetlen volt, mint a tanár. – Jó. És mit tanultatok Lupintől? Egyszerre csak egy beszéljen! – előzte meg a káoszt Rentor professzor. Hermione is jelentkezett. – Tessék kisasszony! –

Tanultunk

a

vérfarkasokról,

a

kákalagokról,

mumusokról és a bicegócokról. – Kitűnő! És most foglald össze röviden a tanultakat.

a

És Hermione mondta. Meg sem állt óra végéig, amikoris Rentor félbeszakította. Miután a többiek elmentek, Harry négyszemközt maradt a tanárral. – Hogy is volt ez a Mordon-ügy? – kérdezte Sertonus Rentor. – Hát… – Ülj csak le! Úgy kényelmesebb. – Az úgy volt, hogy tavaly elkezdődött a tanév és a Trimágus Tusa is. A sötét varázslatok kivédése tanárunk állítólag Alastor Mordon volt. Teljesen simán ment minden egészen addig, amíg el nem jött a harmadik tusa. A Trimágus Kupát az nyeri el, aki először hozzáér. Cedric Diggory és én egyszerre érintettük meg a kupát, de azt zsupszkulccsá varázsolták, és elvitt minket egy temetőbe. Ott volt Peter Pettigrew, és kimondta a legszörnyűbb főbenjáró átkot. Ez Cedricet találta el. Később megjelent Voldemort nagyúr is. De inkább arról beszélek, hogy utána Mordon kísért engem a gyengélkedőre. Illetve nem a gyengélkedőre, hanem az ő szobájába. Ott aztán leleplezte magát. Elárulta, hogy ő nem az a Mordon, akinek látszik. Elárulta, hogy előző nyáron ő küldte fel a Sötét Jegyet az égre, és azt is ő intézte úgy, hogy én érintsem meg elsőként a kupát. Ezután rám szegezte a pálcáját. De ekkor beállított Dumbledore professzor, McGalagony tanárnő és Piton. Ők elmagyarázták, mi is az

igazság. Dumbledore kinyitotta Mordon ládáját, amin hét lakat volt, és mindig más volt a tartalma. Amikor a hetediket felnyitotta, a veremben ott volt az igazi Alastor Mordon. A hajából hiányzott egy csomó fürt, mert az álMordon óránként ivott Százfűléfőzetet, hogy fel tudja venni Alastor testét. Amikor elmúlt a bájital hatása, kiderült, hogy az ál-Mordon valójában Mr Kupor fia, Barty Kupor. Piton professzor Veritaserummal kihallgatta, és kiderült, hogy neki Azkabanban kéne lennie, de anyja ült be helyette fiának álcázva magát. Barty Kupor Voldemort szolgálatában állt. És akkor jött a dementor. Ez történt – fejezte be monológját Harry. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Sok fontos információt tudtam meg – szólt mosolyogva Rentor professzor.

–

Ja,

Harry,

szólj,

kérlek

Granger

kisasszonynak, hogy kap tőlem egy dicséretet. – A tanár megfordult, és kiment a teremből.

Az újságcikk A csütörtök reggel nagyon érdekesen kezdődött. Alighogy leültek reggelizni, megérkeztek a baglyok, és levélzáport zúdítottak a nebulók fejére. Hermione megkapta aznapi Reggeli Prófétáját, és néhány pillanattal a lap kinyitása után harsányan felnevetett. Megvolt rá az oka. A címlapon ugyanis Rita Vitrol fényképe díszelgett. – Ezt hallgassátok! – kiáltotta a lány. – Az a címe: Nem Rita Vitroltól, Rita Vitrolról. – Hermione Harry kezébe nyomta az újságot. NEM RITA VITROLTÓL, RITA VITROLRÓL Újságíró munkatársunk egyéves szabadságot vett ki, mivel

nagy

szégyen

érte.

Egy

roxfortos

diák

leleplezte, hogy Rita Vitrol animágus. A tavalyi évben a Trimágus Tusa több részletét Vitrol asszony egy kicsit kiszínezte. Sőt! Több olyan dologról is olvashattunk, amiről nem kellett volna tudnunk. Rita Vitrol bogárrá tudott változni,

így bármilyen bizalmas beszélgetést kihallgathatott. Így derült fény Rubeus Hagrid magánéletére, Harry Potter jóslástanórai ájulására és még sok másra. Elnézést kérünk a cikkek szereplőitől és Dumbledore igazgató úrtól is. Egy újságíró Harry is nevetni kezdett, s közben tekintete Rita Vitrol képére vándorolt, ami éppen kínosan feszengett, és grimaszokat vágott. A varázslótanonc ezután a Mardekár asztala felé fordult, hogy megnézze Malfoy arcát, aki tavaly szövetkezett az újságírónővel, és tanúskodott is… A mardekárosok most súgdolóztak, és csalódott arcot vágtak. – Gyerekek, mindjárt kezdődik az első óra – szólalt meg Ron, miután órájára pillantott. A

három

jóbarát

beszélgetve,

nevetgélve

indult

gyógynövénytanra. * Az elkövetkező napokban, hetekben az idő mintha szárnyra kapott volna. Olyan gyorsan elrepültek az órák, hogy néhány napra szinte nem is emlékezett Harry. Szerencsére a jóslástan órák is siettek valahova. Talán

csak azt a napot akarták előbbre hozni, amikoris Harry egyik unalmas óráról a másikra menet a folyosón belerúgott valamibe. Ez a valami egy gyöngy volt. Harry szórakozottan továbbrugdosta,

s

egyszer

csak

úgy állt

meg

a

gyöngyszem, hogy valami apró véset megragadta a fiú tekintetét. A gyöngybe egy monogram volt írva. Harry nem tudta elolvasni, olyan pici volt. Zsebre dugta hát, és belépett a mágiatörténet terembe. Ebédnél

aztán

elmesélte

barátainak

a

gyöngyrugdosásos történetet. Végül abban egyeztek meg, hogy délután majd megvizsgálják az ékszert. Az utolsó órájuk legendás lények gondozása volt. Már túlvoltak a masagájokon, de továbbra is minden órából tizenöt percet rájuk szántak, hiszen foglalkozni kellett velük. Az óra után még beszélgettek egy kicsit Hagriddal, majd visszaindultak a kastélyba. Amikor a Kövér Dáma elé értek, a fiúk tanácstalanul egymásra néztek. Hermione mondta ki a jelszót: – Majomketrec! A Kövér Hölgy szó nélkül utat engedett a három jóbarátnak. Leültek az egyik sarokba, Harry pedig kivette zsebéből a gyöngyöt. Ismét Hermione húzta ki őket a csávából.

Elővette

varázspálcáját

kimondta a bűbájt: – Baziteo!

talárujjából,

és

A gyöngy rögtön labda méretűre dagadt. Ahogy Harry mondaná: kvaff méretűre. Így jól kivehetővé vált a monogram: J. P. Harry, Ron és Hermione elgondolkodott, melyik lány veszthette el a gyöngyöt, de egyetlen iskolatársuk monogramja se volt J. P. – Szerintem – szólt Harry –, kérdezzük meg Hagridot, hátha

valamelyik

tanárnak

van

másik

neve

is.

Emlékezzetek csak vissza, Lupin bőröndjén is az állt, hogy R. J. Lupin. Jó, hogy Remus volt, de mi az, hogy J? Végül abban egyeztek meg, hogy másnap ebéd után lemennek vadőr barátjukhoz. Így is történt. Valahogy kihúzták a délelőtti órákat, majd a nagyteremben gyorsan bekebelezték ebédjüket, és elindultak a tölgyfaajtón kifelé. Odakint süvített a szél, és a tél üzenetét hozta. Nagy sokára elérték a Tiltott Rengeteg szélét, és bekopogtak a vadőrkunyhóba. – Gyertek be – szólt ki a jól ismert hang. Ron benyitott. Hagrid a kandalló mellett ült. – Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte rögtön Harry. – Láttalak titeket a széllel küszködni – válaszolt a behemót.

– Hagrid, egy kérdésünk van – mondta Hermione, majd Harryre pillantott. A fiú elővette a gyöngyöt, és kimondta rá a növesztő bűbájt. – Ezt találtam. Van benne egy monogram, és nem tudjuk, hogy kié – kezdte Harry. Hagrid a kezébe vette a gyöngyöt. – J. P. Jé-Pé. Ez csak egyvalakinek a monogramja lehet. Méghozzá olyan valakié, aki hozzád igen közel áll – fordult Harryhez a vadőr. – A monogram James Potteré. A három jóbarát Hagridra meredt. Ronnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. – Ez bi-biztos? – kérdezte Harry. – Igen – bólintott busa fejével Hagrid. – Biztos. Egy darabig csend volt a kunyhóban, majd Hermione intett barátainak. – Gyertek! Kezd sötétedni. Elbúcsúztak Hagridtól, és egyenesen a Griffendéltoronyba indultak, amikor az egyik sarkon felbukkant Perselus Piton, és rájuk kiáltott: – Potter, Granger, Weasley! Mit keresnek itt? – Mi a toronyba megyünk – felelte az igazat Hermione. – És miért nem vacsorázni mennek? – jött az észszerű kérdés a bájitaltan tanártól. Erre már nem tudtak mit felelni.

– Tíz pont a Griffendéltől – mondta a tanár. – Fejenként – majd önelégült arccal távozott. * Harry csak soká tudott elaludni. Egy jó darabig a gyöngyre és apjára gondolt. Aztán egyszercsak, mintha rugóra feküdt volna, felült az ágyában. – Ron, Ron, ébredj! – suttogta a fiú barátjának. – Mit akarsz? – kérdezte ásítva Ron. – Emlékszel, mit mondott Trelawney? – Te hiszel annak a nyanyának? – Figyelj! Azt mondta, hogy „apád kincsét keresed majd". – És? – És?? A gyöngy. Az apámé. – Hagyj aludni! Majd holnap megbeszéljük… * Az utóbbi napokban Harry igen kimerült volt, mert megkezdődtek a kviddicsedzések. Így, hogy immár csapatkapitány

volt,

sokkal

fárasztóbbak

voltak

a

repülések. – Harry! Ne azzal a gyönggyel foglalkozz! Holnap játszunk a Hollóháttal.

A fiú kiköpte a szájában lévő zabpelyhet. Teljesen elfelejtette, hogy holnap kviddicsmeccsük lesz. Elérkezett a meccs órája. Harry és Ron felöltötték vörös talárjukat, és a pálya felé vették az irányt. Az öltözőben Harry nem tartott hosszú, bíztató beszédet. Kisvártatva a

csapat

belépett a stadionba. Az egész iskola egy

emberként tapsolt az érkező griffendéleseknek. – Fogjatok kezet – szólt Madam Hooch. Harry kinyújtotta a kezét, de az nem Davies nagy markába érkezett, hanem egyenesen Chó Changéba. A lány rámosolygott Harryre. A fiú érezte, hogy fülig elpirul. Madam Hooch belefújt sípjába. Harry a levegőbe emelkedett, és föntről hallgatta Lee Jordan kommentárját: – A Griffendél megújult csapata, reméljük, ugyanolyan jó, mint a tavaly előtti volt. A felállás: Weasley, Weasley, Weasley, Spinnet, Jonson, Bell és… Potteeer! De nem is szaporítom a szót. A Griffendélnél van a kvaff. Katie Bell repül a Hollóhát póznái felé. Jaj! … Egy gurkó. Mitagadás, jól céloz az ellenfél terelője. A Hollóhát támad… Harry felfedezett egy ismerős arcot a nézőtéren. Ígéretéhez híven ott ült Oliver Wood. Nyakában egy Griffendél-oroszlánnal díszített piros zászló lógott, és a volt csapatkapitány torka szakadtából üvöltött.

– 30:10 az állás a Griffendél javára… –

hallotta Lee

Jordan hangját Harry. Chó 2-3 méterrel alatta repült, és ekkor… Harry megpillantotta a csikeszt. Az arany labda a pálya egyik sarkában, egy méterrel a fű fölött lebegett. Harry tudta, hogy ha elindul lefelé, Chó is arra repül, és előbb ér oda, mivel jóval közelebb van a talajhoz. Harry elindult tehát nyílegyenesen felfelé. A csel bevált. Chó csak ment és ment utána, s ekkor Harry hirtelen zuhanórepülésbe fogott. Chó követte, de jó négy méterrel lemaradt Kométa kettőhatvanasával. Harry a sarkot célozta meg, és szélsebesen zuhant a föld felé. Elérte a csikeszt, majd visszarántotta seprűjét. A tömeg ordított. Miután leszálltak a pálya füvére, legelsőként Chó Chang ment oda Harryhez gratulálni. – Kitűnően repültél! – mondta, és kezet nyújtott a fiúnak. Harry rámosolygott, és kezet rázott vele. – Jaj, Harry! Ez… Ez egyszerűen csodálatos volt! Ez a zuhanás! – a hang Oliver Woodé volt. Szorosan átölelte Harryt, minek következtében a fiú gyomra jelentősen megemelkedett. Fred is odaszaladt hozzá: – Gyere bulizni! – Megmutattad nekik – szólt egy mély hang. Hagrid volt az.

Megveregette

Harry

vállát,

amitől

megroggyant a térde. – Gyere – szólt Ron. – A fiúk voltak Zonkónál…

a

fiúnak

Harry a tömeggel együtt kiment a stadionból, és a Griffendél-toronyban nagy győzelmi bulit rendeztek. * A győzelemtől mámorosan teltek a következő napok. Hagrid az óráján újra a földbe döngölte Harryt, Sertonus Rentor megdícsérte, McGalagony pedig egész órán csak rá mosolygott. Harry később értesült róla, hogy Ront is ünnepelni kéne, mivel egy, a zuhanását megakadályozni próbáló hollóhátost majdnem lelökött a seprűjéről, így segítve Harryt. Néhány órán ugyan jegyzetelt egy pár mondatot a fiú, de mindez már mellékes volt a gyöngy-ügyhöz képest. Harry újból és újból átolvasta a lexikonokat a talált dolgokról, átgondolta a jóslástan órán hallottakat, és azon is eltöprengett, hogy mi köze lehet apjának a gyöngyhöz. Hetek teltek el gondolkodással. Aztán eljött a halloweeni ünnepség. A nagyterem megtelt töklámpásokkal és zsibongó diákokkal. Valami különöset is megfigyeltek. Pontosabban kettőt. Az egyik az volt, hogy a négy hosszú asztal a házak zászlóinak alapszínére volt átfestve. A másik pedig az, hogy Rentor professzor nem ült a tanári asztalnál.

– Harry, vegyél egy kis libamáj-pástétomot – szólt a tállal a kezében Neville. Ez kizökkentette Harryt gondolataiból. – Köszönöm – mondta, és nekilátott az evésnek. * Másnap Harry felkereste a sötét varázslatok kivédése tanárt. Kopogtatott a szobája ajtaján. – Tessék – szólt ki a professzor. Harry benyitott. A tanár az asztalnál ült, és a markában rázogatott valamit. – Ó, Harry, épp téged akartalak értesíteni! névbetűi

Képzeld, találtam valamit, amin az apád vannak!

–

mondta,

és

felmutatott

egy

ugyanolyan gyöngyöt, mint amit korábban Harry talált. A fiúnak összerándult a gyomra. Előhúzta zsebéből a tanár kezében lévő gyöngy párját. Most Sertonus Rentor tátotta el a száját. – Tanár úr, az apám elrejthetett valamilyen kincset a Roxfortban? – bukott ki Harryből a kérdés. – Készült hátrahagyni valamit, de nem árulta el senkinek, mit és hol. Egyébként miért kérded? – válaszolt a tanár. – Hát, mert Trelawney professzor, azt jósolta az év elején, hogy „apád kincsét keresed majd”.

Rentor Harryre nézett. A fiú viszonozta a pillantást. Egymásra meredtek, majd egyszerre megszólaltak. – A tanár úr tud valamit? – Fiam, tudsz valamit? Harry megrázta a fejét. Sertonus Rentor viszont bólintott. – Apád készített egy térképet. Nem tudom, hogy beleírtae a kincs hollétét, de valószínűleg igen. – Tanár úr! Az a térkép nálam van! Az a Tekergők Térképe – mondta a fiú. – Megmutatnád? – állt fel a tanár. Harry előhúzta a talárja zsebéből a pergament, és megérintette

varázspálcájával.

–

Esküszöm,

hogy

rosszban sántikálok – suttogta, majd átnyújtotta a térképet a tanárnak. Rentor nagy figyelemmel böngészte a pötty-emberkéket, és egyszercsak lecsapta a térképet az asztalra, és… elkezdett körbe-körbe táncolni Harry körül, aztán megállt, és háromszor megkocogtatta a lapot. Azon alig olvasható, halvány betűkkel megjelent egy felirat: Rentor, a kincs a C6-os járatban van elrejtve. Az egyik padlókő halványrózsaszínű. Azt kell felemelni. C6!

Az írás eltűnt, és megjelent a térkép, de most betűkkel és számokkal teleírva. A tanár megkereste a C6-os járatot. Az egy teremből nyílt. A jóslástan teremből. – Harry, holnap menj fel oda, és nézz utána annak a kincsnek! – Tanár úr! Mi volt az a tánc…? – Ezt láttam, ezt csinálta a pöttyöm – válaszolt a tanár röviden, és kiterelte Harryt a szobából.

Az alagút Másnap Harry elmesélte barátainak a Rentor szobájában történteket. Elhatározták, hogy együtt keresik meg a rózsaszín követ az alagútban. – De hol van a bejárat? – kérdezte Hermione. Harry elővette a tépképet, és beindította. Meglátta a „Harry”

feliratú

pöttyöt,

amint

cigánykereket

hány.

Nekifogott a mutatványnak. Ekkor a térkép eltűnt, és a lapon megjelent a jóslástanterem. A kör alakú tér ismerős volt, és mellette részletesen le volt rajzolva a tanárnő szobája is. – Hűű! – kiáltott fel Ron. – Ez tök jó! – Nézzétek! – mondta Hermione. – Ott egy kereszt! És tényleg, az egyik szekrényen volt egy jel. – Ez a tanteremben van, a kandalló mellett. Mikor tudunk bemenni? – töprengett Ron. – Figyelj, Harry! El tudnál ájulni a következő órán? – nézett Hermione a fiúra. Harrynek leesett az álla. – Micsoda?? – kérdezett vissza. – Igen, jól hallottad. Ha ájulást színlelsz, elküldjük Trelawneyt a gyengélkedőre, a többiek meg úgyis

elijednek onnan. Mire visszajön, mi már lent leszünk az alagútban. – Na, jól van. És nem gondolod, hogy egy kicsit feltűnő lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnénk? – kérdezte Ron a lánytól. Ekkor Harry elrohant, és csak a vacsoránál látták újra. A fiú csillogó szemmel látott neki az evésnek. Azután intett barátainak, és bevitte őket egy üres tanterembe. – Figyeljetek! Voltam Rentornál, aki azt mondta, hogy megtanít minket hoppanálni! – De hát ehhez jogosítvány kell, azt meg csak tizennyolc év fölött lehet megkapni! – sipítozta Hermione. – De nem nekünk – jelentette ki Harry, és elvonszolta barátait Sertonus Rentor szobája felé. * – No, gyerekek. Hallottam Harry beszámolóját. Nem tudom, hogyan akartok oda bejutni, de mindenesetre úgy gondoltam, hogy hasznát vehetitek a hoppanálásnak. Tudom, csak végzősöknek szabad ezt a technikát használni, de ti felértek három tizennyolc évessel. Nos, nézzük tehát. Harry, gyere ide a terem közepére! A varázsige a következő:

Hopplaturbuncs! – kiáltotta a

tanár, és felbukkant Ron mögött. – Persze nem szabad

nagy utakat tenni ilyen fiatalon. A varázspálcával a lábadra ütsz, és kimondod a bűbájt. Eközben erősen koncentrálsz arra a helyre, ahol fel akarsz bukkanni. Érthető? A három jóbarát bólintott. – Harry! Próbáld meg. Tűnj fel, mondjuk, a tábla előtt! – Igen, tanár úr! – Harry a lábához koccantotta a pálcáját, és kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs! Ekkor Ron majdnem hanyatt esett, ugyanis Harry megjelent barátja nyakában. – Semmi baj. Nem koncentráltál eléggé a táblára. Mire gondoltál? – nézett Harryre a tanár. – Hát… Arra, hogy Ronnak vajon hogy fog sikerülni a varázslat – válaszolt a fiú. – Értem. Próbáld meg újra! Harry megint kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs! És ekkor felbukkant a tábla előtt. – Kitűnő – mondta tapsolva a tanár. – Nagyon jó! Ron, te jössz! A Weasley-fiú odalépett a tanárhoz, és elvégezte a teendőket. A történtek alapján Ron valószínűleg éhes lehetett, mivel az asztalon landolt. – Jól van, Ron! – kiáltotta a tanár. – Granger kisasszony! Hermione felállt, és a bűbáj kimondása után az ablak előtt bukkant fel.

– Nagyon jó, Hermione! – mondta büszkén a tanár. – Ügyesek vagytok. – Rentor az órájára nézett. – De most már menjetek lefeküdni. Későre jár. * – Ez mire volt jó, Harry? Hoppanálással úgyse jutunk semmire – mondta másnap reggel Ron a nagyteremben. Hermione ekkor felsikkantott. A két fiú odanézett. – Mi az? – kérdezte Harry. – A Roxfort története és minden más könyv szerint a varázslóiskola területén nem is lehet hoppanálni! – Tényleg! – kiáltott fel a két jóbarát. – Lehet, hogy Rentor azt a termet muglivilág-belivé varázsolta… – vetette fel Harry. Ez a kérdés aztán sokáig izgatta Harryt, Ront és Hermione-t, de ennek megoldása előtt be kellett jutniuk az alagútba. – Figyeljetek, óra alatt úgyse tudunk bemenni – mondta Harry. – Tehát este kell próbálkozni. Így is tettek. Vacsora után megvárták, amíg mindenki lefekszik, majd magukra terítették a láthatatlanná tévő köpönyeget, és elindultak

az Északi Torony felé.

Útközben alig akadt bajuk egészen addig, amíg az egyik lépcsőfordulóban

fel

nem

bukkant

Hóborc,

a

kopogószellem.

Éppen

trágyagránátokat

dobált

a

lépcsőre, és közben szaltózgatott a levegőben. Bizonyára észrevette,

hogy

valaki

láthatatlanul

járkál,

mert

összehúzta szemöldökét, és a sötétséget fürkészte. – Tudom, hogy itt vagy! Akárki vagy is, megtalállak! – mondogatta a szellem. Harry ekkor barátai legnagyobb rémületére megszólalt: – Ha be akarsz köpni Fricsnek, szólok a Véres Bárónak… Hóborcot láthatóan megrémítette a fenyegetőzés. – Jó, elmegyek. Már megyek is! Csak a Véres Bárót ne! … – a szellem hangja lassan elhalkult, és a három jóbarát továbbmehetett. Mással, szerencsére nem találkoztak útjuk folyamán, így hamar elérték a harmadik emeleti folyosót, ami a létrához vezetett. A csapóajtó alatt egymásra néztek. – Én megyek előre – mondta Harry, és felmászott a lajtorján. Óvatosan felemelte a csapóajtót, és benézett a terembe. Miután felért, intett barátainak. Amikor mindannyian benn voltak a tanteremben, Harry elővette a Tekergők Térképét. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – mondta. A lapon megjelent a terem négy pöttyel. A pontok alatt a „Hermione”, a „Ron”, a „Harry” és a „Trelawney” felirat volt olvasható. A tanárnő a térkép szerint az ágyában feküdt a belső szobában, és minden bizonnyal aludt. Hermione a

terem egyik sötét sarka felé bökött, és azt suttogta, hogy „az az a szekrény”. A két fiú is arra fordult, és elindultak a sarok felé. Ron kitapogatta a szekrény ajtaját, és ki akarta nyitni. – Zárva van – suttogta. Harry elővette varázspálcáját, és kimondta a megfelelő varázsigét: – Alohomora! Ron újra megrántotta az ajtót, és az ki is nyílt. A szekrényben sötét volt, de még így is kivehető volt egy még sötétebb rész. Harry odanyúlt, és majdnem orra bukott. A nagy sötétség egy üreg volt. Az alagút bejárata. Hermione behúzta a szekrény ajtaját, és varázspálcáját kezében tartva kimondta a bűbájt: – Lumos! Beléptek a járatba. Hely éppen csak annyi volt, hogy fel tudtak egyenesedni. Úgy öt perc gyaloglás után Harry megállt: – Itt a kő! Ron feje nagyot koppant a boltozaton, és ő is a rózsaszín kőhöz lépett. Lehajolt, és feszegetni kezdte a padlót. – Várj! – mondta Hermione. – Itt csak a taroló-átok segíthet. Harry suttogott valamit, amire elaludt pálcája hegyén a lángocska. Felemelte kezét, és elkiáltotta magát: – Reducto! A kő ezer darabra tört. Alatta egy vörös bársonnyal bélelt üreg lapult. Csak egy valami volt igen furcsa: a luk

üresen tátongott. A három jóbarát egymásra meredt, majd Harry megszólalt: – Valaki ellopta a kincset! – Induljunk vissza – mondta Hermione aggodalmas arccal. – Már nagyon késő lehet. Elindultak a jóslástan terem felé, és csak akkor eszméltek fel, amikor már a Griffendél-toronyban jártak. * Nagyon sokat gondolkodtak, hogy ki lophatta el Harry örökségét. Órákon és az étkezések közben is ezt firtatták. Ám egy reggel érdekes híreket olvashattak a Reggeli Prófétában. Volt egy cikk, ami különösen érdekelte Hermione-t, de nem Rita Vitrolról és nem is Harryről szólt. A címe az volt: Azkaban. AZKABAN Érdekes dolgok történnek manapság a varázslók börtönében. Amint azt mindannyian tudjuk, Azkabanban az őrök a dementorok voltak. Tegnap azonban csapatostól kezdték elhagyni a börtönt. Ennek okát még nem tudjuk, de a Roxfort Boszorkányés

Varázslóképző

Szakiskola

igazgatója,

Albus

Dumbledore intézkedni fog. Nem tudjuk azt sem, ez mit takar, de az igazgatóban mindenki bátran megbízhat. – Azt sem tudjuk, hova indultak a dementorok, de senki ne veszítse el a fejét. Csiribá Klonda – Figyeljetek, fiúk! – kiáltotta Hermione, miután elolvasta a cikket. – Ezt nektek is látnotok kell! – Harry kezébe nyomta a lapot, ő maga pedig a Mardekár asztalát figyelte, de nem látta Malfoyt, Crakot és Monstrót. Nem is láthatta, mert a három fiú ott állt a háta mögött. – Mi van, sárvérű? – szólalt meg recsegő hangon Malfoy. – Betojtál a demci-menciktől? De nem kell félni, ugye, hisz itt van a jó öreg Dumbledore bácsi, aki megszánja a muglikat, a kvibliket és legfőképpen a magadfajta félvéreket… Hermione elvörösödött, de Ron megelőzte. Ő már lángolt a dühtől, és felpattant a székéről. Malfoynak ehhez is volt hozzáfűzni valója: – Ó, lámcsak! A „Vízlipatkány” elfelejtette felvenni a gyönyörű dísztalárját… Ronnak eltorzult az arca. Még élénken emlékezett a régi ünneplőjére, a tépett szélű barna „dísztalárra”. – Apropó! Úgy látszik, Potter megvette neked azt a méregdrága seprűt. De hiszen, úgyse tudsz rendesen repülni vele – mondta vigyorogva Malfoy.

Crak és Monstro idétlenül röhögött a háttérben. Most Harry is felállt. – Egy: nem én vettem a seprűt Ronnak – ez nem volt ugyan egészen igaz, de ezesetben megállta a helyét. – Kettő: van új dísztalárja. És három: te viszont undorítóan nézel ki, és a modorod sem az igazi, úgyhogy nem állok le veled társalogni – ezzel Harry megfordult, és barátaival együtt elvonult a bűbájtan terem felé. * – Miért vándorolnak el a dementorok Azkabanból? – kérdezte Hermione Harrytől a vadőrkunyhóhoz közeledve. Éppen legendás lények gondozása órára siettek. – Nem tudom, de el fogok menni Dumbledore-hoz, és megkérdezem tőle. Állítólag ő már cselekszik. De hogy mit?… A Tiltott Rengeteg szélénél megvárták a hollóhátos diákokat. Hagrid szeme ismét ragyogott, s ez bizony megrémítette a nebulókat. Így akkor szokott nézni a vadőr, ha egy új állatot mutatott be nekik. Félni jó okuk volt, hiszen mindenki tudta, hogy Hagrid előszeretettel dédelgeti a különösen veszélyes lényeket. Most tényleg nem jártak olyan jól, mint év elején a masagájokkal.

Hagrid eléjük állt, és bejelentette, hogy ma egy új lénnyel

ismerkedhetnek

ösztönösen

hátráltak

meg.

egy

A

varázslótanoncok

lépést,

ugyanis

döngés

hallatszott az erdő felől. A vadőr eltűnt a sűrűben. A dübörgés egyre erősödött, és a Tiltott Rengetegből előjött két

elefántméretű

lény.

Hatalmas

lábuk

tyúkéra

hasonlított, de mégis elbírta az óriási testet. Felsőtestük hordószerűen kerekded volt. Ebből nőtt ki az emberi fej. Ezt zöld bőr borította, faruk ezzel szemben élénkpiros volt. – Ők a pirosfarú kis erdei krompók! – kiáltotta Hagrid, miközben szorosan tartotta az állatok nyakán lévő láncot. – Általában nem veszélyesek.

Csak, ha

kezdődő

támadnak. Ez azért

szót

hallanak,

akkor

van, mert szégyellik, hogy piros a fenekük – a

pével vadőr

huncutul mosolygott. – A nagyobbik a bika. A neve Tomeka. A tehént Vandának hívják. Nos, vigyázzatok a szátokra! A vadőr félreállt, és a gyerekek szemben találták magukat a pirosfarú kis erdei krompókkal. Egy darabig bírták a pé nélküli beszédet, de Harry egyszer csak figyelmetlenül elszólta magát. Nem az állatoknak mondta, de úgy látszik, azok épp őt figyelték. Hermione kérdezett tőle valamit, ő meg válaszolt. Csakhogy beleszőtte mondatába a „pedig” szót. Sajnos. Amint kimondta a pét,

a két krompó feléje fordult. Fújtatni kezdtek, és elindultak a fiú felé. Harry egy pillantás alatt egyes-egyedül maradt a krompókkal szemben. A többiek bizonyára elszaladtak. Így hát csakis magára hagyatkozhatott. Elővette varázspálcáját, és görcsösen szorongatta kezében. Hátrálni kezdett, de egy kő állta el útját. Elesett. A krompók egyre közeledtek. Hagrid tátott szájjal állt, és az állatok piros fenekét bámulta. Harry segítségért kiáltott volna, de egy hang se jött ki a torkán. Tátogott, és maga előtt tartotta varázspálcáját. Cselekednie kellett. Úgy döntött, hogy a feltartóztató-átokkal próbálkozik. Kimondta hát a varázsigét: – Obstructo! Az állatok megálltak, így Harry időt nyerhetett. Felállt, de esés közben kificamította a bokáját. Tudta, hogy néhány másodperc múlva elmúlik a bűbáj hatása, de mozdulni nem tudott. Csak állt remegő lábbal. Hagrid ugyanúgy. A krompók pedig újra elindultak. A vadőr ekkor végre észbekapott, és loholni kezdett az állatok felé. A kezében egy vaslánc csörgött. Amikor a krompók már majdnem elérték Harryt, a fiú összerogyott. A bokája nem bírta a terhelést. Az állatok vészesen közeledtek. Harry csoporttársai lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket. Hagrid lassan elérte az állatokat, és a döntő pillanatban eldobta a láncot. Úgy látszik, ezt a hadműveletet már

gyakorolta, mert a vaslánc az állatok nyakában landolt. Már csak pár méter választotta el a krompókat Harrytól, amikor végre megtorpantak. Hagrid egy vastag fához kötötte a pirosfarú kis erdei krompókat, és odalépett a földön ülő fiúhoz. – Jól vagy? – segítette talpra. –

Igen

–

hazudta

Harry,

bár

holtsápadt

arccal

tápászkodott fel. – A gyengélkedőre viszlek – mondta a félóriás. Felkapta a fiút, és a többi griffendéles és hollóhátos kíséretével elindult a kastély felé.

Karácsony Harry beváltotta ígéretét, és felkereste Dumbledore-t. Elérte a folyosót, ahol a bejáratot őrző kőszörny állt. Nem tudta a jelszót, és amint azon gondolkodott, lépteket hallott.

Pillanatokkal

később

a

sarkon

befordult

McGalagony professzor. Harry elbújt egy lovagi páncél mögé. A tanárnő a kőszörny elé állt, és megszólalt: – Mézbor. A szobor félreugrott, így a professzorasszony beléphetett az ajtón. Utána a szörny ismét elállta a bejáratot. Harry előbújt rejtekhelyéről, és ő is kimondta a jelszót. A szobor megint félreállt az útból, és a fiú is belépett a nyíláson. Ráállt a kőlépcsőre, ami elindult vele felfelé. Amikor az igazgató szobája elé ért, az ajtó kivágódott, és kilépett rajta McGalagony professzor. – Potter, mit keres itt? – kérdezte emelt hangon. Ezt

meghallhatta

félholdszemüveges,

Dumbledore

is,

mivel

mosolygós arca megjelent a

tanárnő mögött. – Ne válaszolj, Harry, inkább gyere be! – Elnézést, Potter – mondta McGalagony, majd pirosló arccal távozott.

Harry mögött becsukódott az ajtó. – Ülj le – mondta az igazgató. – Köszönöm. – Mi történt, mondd! – Hát, igazgató úr, az úgy kezdődött, hogy találtam egy gyöngyöt… – Tudom, ne is folytasd! Rentor professzor mindent elmesélt. – Nem, azt nem hiszem, professzor úr. Azóta voltunk egy járatban, ahol a kincsnek kellett volna lenni… – És? – kérdezte Dumbledore. – A kincs eltűnt! A szobára csend borult. Az igazgató felállt. Fawkes, a főnix a vállára ült. Dumbledore hosszú fehér szakállát simogatta. – Harry, ezt nem tudom mire vélni. Hadd gondolkodjam el egy kicsit! A fiú felállt helyéről. A „hadd gondolkodjam egy kicsit” azt jelentette, hogy az igazgató egyedül akar maradni. Elindult, de az ajtóban megtorpant: – És még valami, igazgató úr. Miért vándorolnak el a dementorok? Dumbledore nem válaszolt. Harry elhagyta hát a szobát, és a Griffendél-torony felé indult.

* Eljött a téli szünidő, és McGalagony ismét listát készített a Roxfortban maradó diákokról. Sajnos köztük volt Malfoy, Crak és Monstro is. A

Roxfort

Expressz

kipöfögött

a

roxmortsi

pályaudvarról. A kastély szinte kiürült, csupán 20-25-en maradtak itt. A három jóbarát legelőször nekilátott a szünetre kapott feladatoknak. Ez olyan sokáig tartott, hogy elérkezett karácsony előestéje, mire készen lettek. A griffendélesek aznap este korán lefeküdtek aludni. És amikor reggel Seamus kiáltása felverte őket, ágyuk lábánál ajándékok halmát találták. – Hű! – kiáltott fel Ron. – Nézd! Olyan seprűnyélápolókészletet kaptam Hermione-tól, amilyen neked is van! Harry elmosolyodott. Ő is odament ajándékaihoz. Sok csomagot kapott. Megdörzsölte a szemét, és elkezdte bontogatni őket. Először Mrs Weasley ajándéka akadt a kezébe. Szokás szerint zöld pulóvert kötött H betűvel díszítve. Ezen kívül küldött mézes fánkot is. A fiú Hagridtól, a vadőrtől ragadós karamellát kapott, és egy fából faragott sárkányt. Ron ekkor Harry ágya felé pillantott, ugyanis a fiúnak hallhatóan elakadt a lélegzete. Éppen egy kis, barna

papírba csomagolt dolgot bontott ki, amit legjobb barátjától, Ronald Weasleytől kapott. A csomagolópapírban egy Odúszkóp lapult. Ez egy távcsőhöz hasonló tárgy, amibe ha belenéz az ember, az Odúban zajló eseményeket láthatja. – Kösz, Ron! Ez csodás! A csomagok között volt egy könyv formájú doboz is. Ez azonban nem Hermione ajándéka volt, hanem Neville Longbottomé, és az a könyv lapult benne, amit tavaly az ál-Mordon adott a fiúnak a vízi élőlényekről. Hermione-tól Harry egy fotókkal teleragasztott füzetet kapott és egy csomag

csokibékát.

A

fényképeken

a

legutóbbi

kviddicsmeccs jelenetei szerepeltek. A képeknek az volt a különlegességük, hogy a Lee Jordan által mondottakat harsogták. Keresztapja sem feledkezett meg Harryról. Tőle egy övre akasztható varázspálcatartó tok érkezett. A tokban egy levél is volt. Szia, Harry! Boldog karácsonyt! Ennek a toknak a segítségével mindig magadnál tarthatod a varázspálcádat. Ui.: Csikócsőr meggyógyult, ne faggasd tovább a vadőrt! Szipák

* Karácsony

estéjén

pazar

lakomát

csaptak

a

nagyteremben. A házimanók kitettek magukért. Hermione különben már nem volt úgy oda a MAJOM-ért, inkább a tanulmányi eredménye izgatta. – Képzeljétek, Flitwick professzor azt mondta, hogy ha ugyanolyan arányban romlik a vizsgateljesítményem, mint az elmúlt két évben, akkor az idén mindössze 105%-ot érek el. – Ne hülyéskedj – mondta Ron tele szájjal. – Nem hülyéskedek. Emlékezzetek csak vissza! Elsőben még 300% fölött teljesítettem. Ez meg egyszerűen rémes lenne – sopánkodott Hermione. Az este mindemellett kellemesen telt. Dumbledore is köszöntötte a nebulókat. A griffendélesek pedig tele hassal, békésen mentek lefeküdni. * Amikor újra elkezdődött a tanítás, mindenki egy kicsit kipihenve látott neki ismét az órára járásnak. Harry, Ron és Hermione is szorgalmasan látogatta a tanórákat. Sajnos, jóslástanra és bájitaltanra is sűrűn kellett járniuk.

Egy alkalommal például Neville ismét elrontotta a bájitalt, és az nem narancsszínű, hanem hupikék lett. Piton

azonban

dühroham

helyett

különös

mosolyt

villantott az osztályra. – Jól van, Longbottom. Ezt óra végén kipróbáljuk – tekintete a tantermet pásztázta, és végül pillantása megpihent Harry arcán. – Potteren fogod alkalmazni. Hermione Neville mögött ült, és egy papírt csúsztatott oda a fiúnak. Ez a hozzávalók helyes listája volt. – Köszi – suttogta a fiú. De olyan ügyetlenül hangosra sikerült a suttogása, hogy a tanár is tisztán hallhatta. És hallotta is. – Kérem! Longbottom! – majd Hermione-ra pillantott. – Tíz pont a Griffendéltől. Harry az órájára pillantott. Tíz perc múlva vége van a bájitaltannak, és ki kell próbálnia Neville főzetét. Az most már élénkzöldben pompázott. Harrynek összeszorult a gyomra. Piton felállt, és ő is az órájára nézett. – Potter! Longbottom! Jöjjenek ki! A két fiú odalépett a tanárhoz. – Nos, ez a főzet olyan erőssé teszi az embert, hogy az legyőzheti a világ legerősebb harcosát is. Feltéve, ha sikerül elkészíteni… Ezt most kipróbáljuk Potteren. Az eredeti szín narancssárga, de ez most élénkzöld. No,

mindegy, majd meglátjuk a hatását… Longbottom, hozza ide az üstöt! A fiú botladozva előrevitte az üstöt, és letette a tanári asztalra. Piton egy poharat vett le a polcról, és belemártotta a főzetbe. Megszaglászta a folyadékot, majd átnyújtotta Harrynek. Ő is megszagolta, és lassan a szájához emelte a poharat. Belekortyolt. Az italnak kesernyés, de mégis édes íze volt. Amikor lenyelte, testében mintha ólom áradt volna szét. Végtagjai elnehezedtek, és nem bírt állva maradni. A lába összecsuklott, és Harry elterült a padlón. Malfoy kiesett a padból, úgy nevetett. És vele együtt a többi mardekáros is kacagtatónak találta az esetet. Piton megszólalt: – Ez épp az ellenkező hatást váltotta ki. Íme, a gyengítő bájital. Ezért húsz pont a Griffendéltől! Kicsöngettek. Hermione és Ron azonnal az alélt Harryhez szaladt, Neville pedig mozdulni sem bírt. Piton feléjük fordult: – Vigyék a gyengélkedőre! Hermione és Ron kivitte Harryt a teremből, miközben a lány hangosan megjegyezte: – Inkább magán próbálta volna ki a tanár úr!

* Harry három napig volt a gyengélkedőn. Az első napon még nem tért magához, de másnap felébredt. Még mindig nagyon bágyadtnak érezte magát, de a látogatói némileg elvonták gondolatait a fáradtságról. Meglátogatta többek között Hagrid, Neville, barátai, Ron és Hermione… és Draco Malfoy is. A mardekáros igen otthonosan érezte magát. Helyet foglalt Harry ágya szélén, és belefogott a társalgásba: – Nos, milyen volt a főzet, Potter? – Köszönöm kérdésed. Ittam már jobbat is. – Mit szólsz hozzá? Dumbledore, a te szeretett igazgató bácsid ordítozott szegény Piton professzor úrral. – Nagyon jól tette! Ekkor kivágódott az ajtó, és belépett rajta Albus Dumbledore. Malfoy ijedten felpattant, és kisietett a szobából. Most az igazgató ült a fiú mellé. – Minden rendben, Harry? – kérdezte halkan. A szomszéd szobából megjelent Madam Pomfrey. Dumbledore feléje fordult: – Poppy, hozzon egy kis csokoládét Harrynek! … Figyelj! – mondta az igazgató, miután becsukódott a javasasszony mögött az ajtó. – Azt nem tudom, hogy a dementorok miért hagyják el Azkabant. De kieszeltem egy tervet. Tavaly Hagridot és Madame Maxime-ot az óriásokhoz küldtem, hogy adják át

üzenetemet, miszerint békejobbot nyújtunk nekik. Úgy gondoltam, hogy lebontatom Azkabant. A helyére egy kastélyt építtetek az óriásokkal Roxfort mintájára. Tudom, ez merész gondolat, de így lenne a legértelmesebb. – De mit fog ehhez szólni a Mágiaügyi Minisztérium és Cornelius Caramel? – Ó, Caramel semmit. Ő úgy megijedt az óriásoktól és a tavalyi béketervemtől, hogy le akart mondani, de nem találtak a helyére senkit, ezért maradnia kellett… A gyengélkedőbe nyíló két ajtó ekkor egyszerre csapódott ki. Az egyiken Madam Pomfrey, a másikon Fred és George érkezett. – No, jó! Úgy látom, át kell adnom a helyemet további látogatóidnak – szólt az igazgató, és megveregette Harry vállát. Ettől a fiú ismét elgyengült. Madam Pomfrey odaadta a csokoládét Harrynek. A Weasley-ikrek is egy csomó nyalánkságot hoztak a Mézesfalásból. Bizonyára a titkos alagúton keresztül szöktek le Roxmortsba. Beszélgettek

egy

kicsit,

aztán

kitessékelte a látogatókat a teremből.

a

javasasszony

* Másnap a vacsoránál Harry már ott ült a Griffendélasztalnál, és együtt fogyasztotta el a pörköltet barátaival. – Képzeld, Harry, Piton egész órán hozzánk se szólt – mondta Ron. –

Hallottam

róla,

hogy

Dumbledore

kiabált

vele.

Szerintem ezért sértődött meg. – Azért az túlzás volt, hogy rajtad próbálta ki az italt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hermione. – Ezt különben tiltja a Roxfort szabályzata. * – Odanézzetek! – kiáltotta Ron a klubhelyiségben egyik délelőtt. A faliújságnál egész sereg gyerek gyűlt össze. – Egy felhívást olvasnék fel – állt fel egy székre Fred Weasley. – Kedves gyerekek! Az elkövetkező hétvégén ellátogathattok Roxmorts faluba. Csak azok hagyhatják el az iskolát, akiknek erre írásos engedélyük van. Jó szórakozást minden roxfortosnak! Albus Dumbledore, igazgató.

Harry barátaira mosolygott. Most már ő is lemehet a faluba,

hiszen

Sirius

Black,

a

keresztapja

ezt

engedélyezte neki. Egész héten alig bírtak magukkal a diákok, és ezt a tanárok is észrevették. Binns professzor például egy különben

igen

unalmasnak

ígérkező

óra

előtt

megjegyezte, hogy ilyen izgő-mozgó, élénk társaságot már régen látott. Végre eljött a szombat, és az előcsarnok megtelt zsibongó nebulókkal. Harry így, tisztességes úton még soha nem járt Roxmortsban. Mindig a Tekergők Térképe és a láthatatlanná tévő köpönyeg segített neki. – Először menjünk Zonkóhoz – szólalt meg két hang Harryék háta mögött. Fred és George volt az, Ron találékony bátyjai. A három jóbarát megvárta az ikreket. Így öten ballagtak tovább, amikor Harry a tömegben megpillantotta Chó Changot, a Hollóhát fogóját. Egyedül bandukolt. – Bocs, nekem most dolgom van! – hadarta Harry, és elszelelt. Ám amikor a lány közelébe ért, már nem sietett annyira. Ekkor váratlanul Chó szólalt meg: – Szia, Harry! A barátaid hol vannak? – Szia. Beszélgetnek – válaszolt a fiú.

Chó bólintott. – Figyelj – mondta kis idő múlva a hollóhátos lány –, mi is beszélgethetnénk. … Harry! – állt meg aztán. – Én… én… A fiú fülig elvörösödött, és ő is megtorpant. A lány kuncogni kezdett, majd egyszerre nevettek fel. Többen rájuk bámultak, de ez nem izgatta őket. – Én is – mondta kacagva Harry. Lassan beértek a faluba. – Te merre mész? – kérdezte Chó. – A Csodabazárba. – Akkor majd később találkozunk – búcsúzott a lány, és elviharzott az ellenkező irányba. * Jó időbe telt, míg Harry megtalálta barátait a tömegben. Végül az ikrekkel együtt bevásároltak Zonkónál a Fillibuster-csillagszórókból, aztán elváltak Fredtől és George-tól.

A

nyalánkságot.

Mézesfalásban

vettek

mindenféle

Aztán Hermione megállt nézelődni egy

könyvesboltnál. Végre egyedül maradt a két fiú. – Figyelj, Ron. Chó meg én… szóval…, mi… szerelmesek vagyunk. Ron elnevette magát. – Ne beszélj! – De beszélek…

Ekkor

Hermione

felzárkózott

hozzájuk,

így

nem

folytathatták a beszélgetést. Visszaindultak a kastélyba. A vacsora után Ron és Harry még vihorásztak egy kicsit a klubhelyiségben, majd a hálóterem felé indultak.

Griffendél – Mardekár Harry a legtöbb órán ábrándozva bámult ki az ablakon. Csak a legendás lények gondozásán érezte igazán jól magát, hiszen itt együtt voltak a hollóhátosokkal. Egyszer, óra után Hermione lépett Harryhez: – Khm. Képzeld, beszéltem Chóval, és mindent elmondott. Harry arca pirosra váltott. – Azt ajánlom, hogy menj el Hagridhoz, és kérj tőle tanácsot. Ő már volt szerelmes. Ron vihogni kezdett, aztán Harry és Hermione is csatlakozott hozzá. Harry persze nem fogadta meg Hermione tanácsát, nem kereste fel Hagridot. Időközben leesett a hó, fehér takarót vont a Roxfortra. A roxmortsi látogatás óta kicsit felélénkültek a tanulók. Még jóslástan órán is követték Trelawney utasításait, és unottan bár, de vizsgálgatták egymás tenyerét. Óra után ebédelni

mentek.

Hermione

letörten

ücsörgött

Griffendél-asztalnál, és mélán kavargatta levesét. – Mi van? Mi történt? – ült le a lány mellé Harry. – Képzeljétek, a számmisztika-dolgozatom 99%-os lett.

a

– Csak? – nézett Hermionéra Ron. – Borzasztó! Ezután a szörnyű hír után felmentek a Griffendéltoronyba. Harry és Ron ötkor elment kviddicsedzésre, mert két hét múlva a Mardekár elleni meccs következett. Arra készültek a griffendéles csapattagok. Harry felhúzta élénkpiros sporttalárját, és kiment. A Weasley-ikrek egy halom hógolyóval várták csapatkapitányukat. – Ez nem ér! – kiáltotta Harry. – Kettő egy ellen! Ez nem tisztességes! Megérkezett Alicia, Katie és Angelina is. Így mind együtt indultak a kviddicspálya felé. Az edzés jól sikerült. A Weasley-k igen jól védtek, hárítottak, akadályoztak és ütöttek, de a három lány is szórta a gólokat. Harry ide-oda cikázott, és ötpercenként a markában tudhatta az aranycsikeszt. – Fiúk, lányok! Egyvalamit mondhatok, ha továbbra is ilyen tempóban, és ilyen sikeresen edzünk, minden jól fog menni két hét múlva is – jelentette ki Harry. Háromórányi edzés után elindult a csapat a Griffendéltorony felé. Fred és George megint szorgalmasan gyártotta a hógolyókat. Főleg Ront és Harryt vették célba. A csapat nyakig vizesen lépett be az előcsarnokba.

* Egy napon Harry, Ron és Hermione átváltoztatástan órán ült. A tárgyak más helyre lebegtetése volt a tananyag. – Harry, nem is kell elmenned eztán Dumbledore szobájába, pergamenre,

elég és

lesz

felírnod

átlebegtetned

az

üzenetet

hozzá.

egy

Extrabiztos

megoldás! – mondta Ron, miközben épp egy vázát röpített el Hermione felett. – Igen, és, mondjuk, Hagridhoz is küldhetünk levelet így. Ekkor óriási robaj törte meg a viszonylagos csendet. Hermione egy padot lebegtetett, Neville pedig egy lámpabúrát próbált fenntartani a levegőben. De mivel a fiú ügyetlen volt, épp a pad felé röptette a búrát. Az ütközés okozta a nagy csörömpölést. – Longbottom! Mit művel? – kérdezte haragosan McGalagony professzor. Neville behúzta a nyakát, és hallgatott. – Granger kisasszony, önt pedig arra kérem, hogy ne fitogtassa ügyességét ilyen nagyképűen! Tíz pont a Griffendéltől! – De tanárnő! A saját házától? – kérdezte felháborodva Ron. – Igen, a saját házamtól is. Mindenki kapja meg méltó büntetését. Most pedig menjenek!

* A korai befejezés miatt még volt idejük felszaladni a toronyba sötét varázslatok kivédése óra előtt. Hermione elkeseredetten huppant a legszélső fotelba, és magába roskadt. – Mi a baj? – ült le mellé Lavender Brown és Parvati Patil. – Még senki sem mondta, hogy nagyképű vagyok… És főleg egy tanár, egy olyan tanár, akiről azt gondoltam, hogy szeret… aki mindig segített nekem… – Hermione az időnyerőre célozhatott. – Ne szomorkodj! – próbálta vigasztalni a két lány. – Pedig megvan rá az okom. Flitwick professzor megjegyezte a múltkor, hogy romlik a teljesítményem. Vector professzor meg azt mondta, hogy nem örül a 99%os dolgozatomnak… –

Ó,

milyen

boldogok

lennénk

mi,

ha

99%-os

dolgozatokat tudnánk írni! – áradozott Parvati. – Szerintem azért romlanak az eredményeid, mert teljesen ki vagy merülve. Azt ajánlom, a házi feladatok után szakíts egy kis időt a pihenésre. Ne hajszold túl magad! – mondta Lavender.

Hermione a lányra nézett, és elgondolkozott. – Lehet, hogy

igazad

van…

De

most

már

mennem

kell.

Felkészülök a következő órára. A griffendélesek elindultak a sötét varázslatok kivédése tanterem

felé.

Rentor

professzor

már

várta őket.

Hermione az utolsó sorba ült, és erősen koncentrált… a padjára. Fülébe csak mondatfoszlányok jutottak el. Sertonus Rentor többször is felszólította a lányt, de az nem tudott válaszolni a kérdésekre. Óra után a professzor magához hívta Harryt. – Mi történt a barátnőddel? – kérdezte. – McGalagony professzor azt mondta rá, hogy nagyképű. A dolgozatai meg rohamosan gyengülnek. – Nem csodálom. Olyan órarendje van, mint senki másnak. De mitagadás, McGalagonynak is igaza lehet. Néha bizony Hermione hajlamos a nagyképűségre, de különben rendes lány. Egyetértesz, Harry? A fiú bólintott. – Nem mész ebédelni? – váltott aztán témát Rentor professzor. – De igen, hogyne, tanár úr. Viszontlátásra! A terem ajtaja becsukódott, és Harry leszaladt a nagyterembe.

* A kviddics-csapat szorgalmasan készült a Mardekár elleni mérkőzésre. A kijelölt nap egyre közeledett, és Harryt ismét elfogta az izgalom. Talán azért, mert a Mardekár volt az ellenfél, de lehet, hogy a csapatkapitányság miatt. Egy

reggelinél

Hedvig

egy

levelet

pottyantott

szendvicsére, ami keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett. Gyorsan kibontotta a borítékot: Kedves Harry! Remélem, örülsz az ajándékomnak, és sok hasznát veszed. Jó lenne, ha újra láthatnálak. Még mindig a falu szélén lévő hegy gyomrában vagyunk. Várlak titeket! Szipák Harry felpattant a Griffendél-asztaltól, és elrohant. A toronyba szaladt, és egy pergament vett elő. Írni kezdte a válaszlevelet Siriusnak.

Szia, Szipák! Képzeld, Sertonus Rentor megtanított minket hoppanálni! Így sokkal könnyebben tudunk majd eljutni hozzád! Remélem, jól vagy, nekem nagyon tetszik a varázspálcatartó. Majd megyünk! Harry Összecsavarta a lapot, és Hedvig lábára kötötte. Ablakot nyitott,

elengedte

baglyát.

Elpakolt,

és

lement

gyógynövénytan órára. * – Sok szerencsét, Harry! – bíztatták társai a fiút a kviddicspálya felé menet. Erős szél fújt. A játékosok úgy érezték, gyomruk vagy tíz centivel feljebb csúszott. Amikor

beléptek

a

stadionba,

a

tömeg

hatalmas

üdvrivalgással fogadta a Griffendél csapatát. A zöld mezben feszítő mardekárosok már a pályán várták ellenfeleiket.

A

ház

professzorral

kifütyülte

szukológárdája, Harryékat.

élén

Piton

McGalagony Lee

Jordan mellé ült, hogy felügyelje a kommentárt.

Madam

Hooch

belefújt

a

sípjába.

Tizenöt

seprű

emelkedett a magasba. Harry eleinte jól szórakozott, ugyanis Tűzvillámját még Nimbusz 2001-esével sem érte utól a nagy vetélytárs, Draco Malfoy. Lee Jordan szorgalmasan közvetítette az eseményeket: – …20:20 az állás. Ha nem húz bele a Griffendél, bajok lesznek. Ó, már itt is a baj! A Mardekár gólt szerez, de hát Katie Bell ellen szabálytalanság történt! Hát ez… Katie kikéri magának! Majdnem lelökték a seprűjéről! A piszkok! – itt Lee Jordan elhallgatott, és a Griffendél vezetőtanárára nézett. McGalagony professzor azonban éppen akkor kapta le süvegét, és dühösen földhöz vágta. Harry Madam Hooch-hoz repült, és időt kért. – Minden rendben, Katie? – kérdezte a lánytól. – Igen, azt hiszem. – Gyerekek, ha így folytatjuk, még megvernek bennünket! Hajrá! Csak úgy, mint az edzéseken. Gyerünk! Mindent bele! Ismét

sípszó

szelte

át

a

levegőt.

A

küzdelem

folytatódott. A Griffendél mintegy varázsütésre feljavult. Ron és George megbosszulta a Mardekár durvaságát, és villámgyorsan ütötték a gurkókat a zöld mezes játékosok felé. Harry az eget fürkészte tekintetével egy aranyló folt után kutatva, de ezúttal jól elbújt a csikesz. Lee Jordan hangját hallotta:

– …50:50 az állás. Most egy szép

találat! Jó volt a támadás Angelina Jonson jóvoltából. 60:50 a Griffendél javára… – Na, mi van? Látod már az aranycsikeszt? Ha meglesz, szólj! Én akarok először tudni róla! – ezt Draco Malfoy kiáltotta oda Harrynek, miközben éppen elhúzott Alicia Spinnet mellett, majd egy szemtelen légibukfenccel újra a griffendéles fiú előtt termett. – Már látom is! – mondta Harry. – Ott van a föld fölött, balra. Tűzvillámját előredöntötte, és műbukásba kezdett. Malfoy utánasuhant. Ekkor húzott.

Harry

megfordult,

és

felfelé

A Mardekár fogója tovább repült a föld felé, és

mire visszarántotta seprűjét, Harry már az égnek száguldott egy aranyló folt után. Az aranycsikesz volt az. Vagy tíz méterrel a pálya közepe felett lebegett, és ideoda cikázott. Harry kinyújtotta a kezét, és egyenesen a szárnyas labdát célozta meg. – És igeeen! Megvan a csikesz! A Griffendél nyert 210:50-re. Szép volt, Harry! – ezt ordította Lee Jordan a közvetítőtoronyban. Mellette ugrált és tapsolt McGalagony professzor. – Szép volt, Harry! Szép volt, Griffendél! – kiabálta a közönség. Piton és a mardekárosok csak füttyögtek. Mikor a piros mezes griffendélesek földet értek, a szurkolók beözönlöttek a pályára. A játékosokat felkapták,

és a levegőbe dobálták. Harry egy ilyen repülés alkalmával egy mosolygós arcot vett észre a tömegben. Chó Chang volt az, a Hollóhát fogója. Integettek egymásnak, majd a fiú ismét eltűnt rajongói gyűrűjében. * – Figyeljetek! – szólt egy vacsora alkalmával Harry a Weasley-ikrekhez. – Nem tudnátok adni a varázscipőből egy párat? Malfoy a meccsen már megkapta a magáét, de ezen a viccen mindenki jót nevetne… Ekkor váratlanul McGalagony professzor jelent meg az asztalnál: – Ó, Potter, elnézést kérek maguktól. Az elmúlt napokban egészen elvesztettem a fejem. A tegnapi meccs egyszerűen csodálatos volt… Azt a múltkori pontlevonást felejtsék el, és kérem, szóljanak Granger kisasszonynak

is,

egy

kicsit

túlzásba

estem…

–

megfordult és elviharzott. – Tényleg, hol van Hermione? – kérdezte Ron a tanárnő után bámuló Harrytől. A fiú megvonta a vállát. Ron ekkor felpattant. – Biztos a könyvtárban ül! A két ötödikes elrohant a könyvtár felé. Hermione ott gubbasztott, és kétségbeesett arccal egy óriási és igen vastag lexikont bújt.

– Szia! – köszönt Harry. A lány ijedten kapta fel a fejét, és becsapta a könyvet. – Ja, csak ti vagytok?! – Figyelj! McGalagony azt mondta… – kezdte Ron. – Ó, ne is folytasd! – vágta rá rémülten Hermione. – De, igenis folytatom! Szóval, azt mondta, hogy visszavonja a pontlevonást és a nagyképűséget is. Úgy fogalmazott, hogy „elvesztettem a fejem”, és elnézést kért. – Különben mit olvasol? – érdeklődött a könyvre sandítva Harry. – Csak számmisztikára tanulok. – Akkor békén hagyunk – búcsúzott Ron. – Várjatok csak! – állította meg Harry. Közelebb lépett barátaihoz, és halkan beszélni kezdett. – Sirius írt, és azt üzeni, hogy örülne, ha meglátogatnánk. Valamikor be kell iktatnunk a programba ezt a kirándulást! Hermione és Ron bólintott. Aztán halkan kinyílt a könyvtár ajtaja, majd a fiúk után újra becsukódott. Hermione egyedül maradt. A nagy könyvet később, már könnyebb szívvel visszaadta Madam Cvikkernek, és ő is távozott.

* Egyik este, a vacsoránál érdekes dolgot figyelhettek meg a diákok. A tanári asztalnál ugyanis ott ült Sybill Trelawney, a jóslástan tanár. Sertonus Rentor és Sinistra professzor között foglalt helyet, és maga elé bámult. Amikor azonban belépett a nagyterembe Harry a barátaival, szemlátomást felélénkült, és súgott valamit Dumbledore professzornak, mire az felállt, és csendre intette a tanulókat. – Kedves gyerekek! Különleges alkalom, hogy Trelawney professzor is a körünkben tartózkodik, és szólni szeretne hozzátok. Úgyhogy át is adom neki a szót. – Köszönöm – kezdte fátyolos hangon a tanárnő. – A mai nap reggelén, amint a varázsgömbömbe pillantottam, észrevettem két, lélekszakadva rohanó diákot. Harry Potter és Ronald Weasley volt az – ezt a mondatot csend követte, majd Fred felnevetett. McGalagony professzor fejcsóválva ciccegett. – A két diák fejvesztett rohanása bajt jelzett számomra, ezért jöttem le ide, ebbe a lenti világba, ahol a tömeg miatt mindig elhomályosulnak benső szemeim. McGalagony nem bírta tovább visszatartani magát. Felállt,

megköszörülte a torkát, és átvette a szót a

jóslástan tanártól. – Kedves Potter és Weasley! Történt ma valami rémisztő eset az iskolában? Harry is felállt. – Nem, tanárnő. McGalagony most Trelawneyhoz fordult, és hozzá intézte szavait: – Amint látja, semmi ok az izgalomra. Nem történt semmi különös. Talán késésben voltak, és azért siettek, de nem kergette őket semmiféle rém. … Én nem szoktam másokról véleményt mondani, főleg tanárkollégáimról nem, de önről állíthatom, nem hogy „benső szeme” nincs, de külső se nagyon! Trelawney ekkor csüggedten rogyott vissza a székére. Most Dumbledore állt fel szigorúan. – Kérem, hagyják abba a veszekedést! – majd a gyerekek felé fordult. – Jó étvágyat!

Roxmorts – Nézzétek – mondta barátainak Harry egy reggel a nagyteremben –, Hedvig hozott valamit. És csakugyan, a hóbagoly egy kis borítékot pottyantott a fiú ölébe. A címzés kacskaringós betűit csakis Hagrid írhatta. Harry kibontotta a levelet. Ez állt benne: Sziasztok! Gyertek le holnap ½ 7-kor. Mutatni akarok valami érdekeset! Hagrid Miután

mind

a

hárman

elolvasták

az

üzenetet,

jelentőségteljesen összenéztek, és bólintottak. Reggeli után átváltoztatástan óra következett. Az osztály előbb odaért, mint a tanárnő, és kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetni kezdtek. Hermione, Ron és Harry azon tanakodtak, hogy vajon mit akar mutatni nekik Hagrid. Amikor Harry épp azt nézte, hogy jön-e már

McGalagony professzor, a lába előtt egy tollat fedezett fel. Lehajolt érte, és felvette. – Mi az? – kérdezte Ron. – Semmi, csak leesett a lúdtollpennám. – Gyerünk, gyerünk, be a terembe! – McGalagony gyorsan beterelte a gyerekeket. Miután elfoglalták helyüket, a tanárnő ezzel kezdte: – Eltehetitek a tanfelszerelést, ma mesélni fogok nektek. A tanárnő a tavalyelőtti varázslókongresszusról beszélt, aminek a fő témája az animágia volt, a tanácskozáson állatok tömege nyüzsgött… Mire a beszámoló véget ért, az órának is vége lett, és a griffendélesek gyógynövénytan órára siettek. * Estefelé Harry a Griffendél-toronyban gubbasztott, és a házi feladatával foglakozott. Táskájából elővette a tollát, és írni kezdett. Már vagy tíz perce dolgozott, amikor mindaz, amit addig írt, egyszerre eltűnt a pergamenlapról. A toll kiugrott a kezéből, és vakító fény töltötte be a klubhelyiséget. Harry gyorsan körülnézett, nem látja-e valaki. Ám éppen senki sem tartózkodott rajta kívül a Griffendél-toronyban.

A toll betűket írt a lapra – magától! Ne hidd el a jó… itt megállt a penna, és az asztalra hullott. A klubhelyiségbe belépett Neville Longbottom. – Szia, Harry! Leckét írsz? Harry

némán bólintott.

Szerencsére

Neville hamar

távozott. De a toll továbbra is az asztalon feküdt, mozdulatlanul. Harry ekkor látta meg, hogy a penna hegyébe valami bele van vésve. A felirat már ismerős volt. Apja monogramját látta. – J. P. – suttogta Harry. – Ágas! Hirtelen, maga sem tudta, miért, a tollat gyorsan zsebébe rejtette. Később rájött, hogy jól tette. Neville jött vissza, mert valamit a hálóteremben hagyott. Harry

még

sokáig

üldögélt

a

fotelben,

és

legszívesebben soha nem is mozdult volna meg. Később megjöttek barátai is, ám a fiú nem számolt be a történtekről. – Majd Hagridnál megtudják… – gondolta magában. Átöltözött, és behúzta ágya függönyét. Sokáig nem tudott elaludni, álmában is apjára gondolt, Ágasra. Ennél szebb álma még sohasem volt.

* – Mi van veled, Harry? – kérdezte a fiútól Ron másnap jóslástan órára menet. – Á, semmi – vonta meg a vállát barátja. Harryt aztán kizökkentette gondolataiból a tömény füstölőszag, ami megcsapta az orrát, amikor felmászott a létrán a csapóajtóhoz. Trelawneyt nem zavarták a róla terjesztett hírek, úgy gondolta, „ők, a lenti világban élők nem látják az igazságot!” Ron és Harry viszont felfigyelt valamire. A tanárnő óra közben többször is benézett a tanteremből nyíló szobájába. Az óra után, kifelé menet Harryék is leskelődni akartak, de nem láttak be a helyiségbe. Aztán a délután is eltelt, és a gyerekek elindultak Hagrid kunyhója felé. Bekopogtak a házba. – Gyertek csak be, nyitva van – kiáltotta Hagrid érkező barátainak a kunyhóból. A gyerekek benyitottak. Hagrid a kandalló előtt ült, és ölében egy nagy dobozt tartott. – Üljetek le – mondta csillogó szemmel. – Vegyetek egy kis karamellát!

Hermione, Ron és Harry inkább nem kísérleteztek az édességgel. Túl jól ismerték Hagrid konyhaművészetét ahhoz, hogy egyenek a nyalánkságból. – Nos, azért hívtalak ide titeket, mert először nektek szeretném megmutatni a kis jövevényeket! A három jóbarát ösztönösen hátrébb húzódott a kanapén. Hagrid folytatta: – Végre kikeltek a kis drágák. Nézzétek! – azzal a gyerekek orra alá dugta a dobozt. Abban apró masagájok mocorogtak. – Jaj, de édes! – kapott fel egyet Hermione. – Ugye? – mosolyodott el Hagrid. A fiúk is szeretettel simogatták a kis állatokat, de Harrynek eszébe jutottak a tegnap délutáni események. – Ööö… Hagrid, képzeld el, találtam egy tollat, ami az apámé.

És

magától

elkezdett

írni.

A

tinta

egy

mondatfoszlányt formált. „Ne hidd el a jó…”, ezt írta a pergamenre. * Hermione és Ron tátott szájjal néztek barátjukra, Hagrid pedig elgondolkodott. – Ha legalább tudnánk az egész mondatot… – morfondírozott. – És mért nem írta végig, amit akart? – jött az észszerű kérdéssel Ron. – Azért, mert Neville bejött a klubhelyiségbe.

– Na, annak is épp akkor kellett odamennie! Így sohasem tudjuk meg, mit akart a penna! – sopánkodott Hermione. Sokáig csak a kis masagájok álmos szuszogása hallatszott. – Most menjetek fel! Késő van – mondta Hagrid. A három jóbarát elköszönt a vadőrtől, és elindult a kastély felé. Este még sokáig üldögéltek szótlanul a Griffendéltoronyban. * A következő napokban is a torony klubhelyiségében töltötték a délutánokat. Harry legtöbbször az Odúszkópot nézegette, Hermione olvasott, Ron pedig a seprűjét fényezte. Néha játszottak egy-egy parti varázslósakkot is. Harry sokszor gondolkozott azon, hogy mit akarhatott leírni apja tolla. Ebből a szótlan hangulatból Ron zökkentette ki, amikor egyik szünetben elmesélte, hogy meghirdették a következő roxmortsi kimenőt. – A hétvégén felkereshetjük Siriust – újságolta Harrynek. Most azon kezdtek tanakodni, hogyan jutnak el a barlangba Szipákhoz. – Szerintem – javasolta Hermione –, menjünk fel gyalog. – Jobb lesz, ha magunkkal visszük a láthatatlanná tévő köpönyeget – mondta Ron.

– Én úgy vélem, hogy menjünk ki a falu szélére, és hoppanáljunk. Az gyorsabb is, mint a gyaloglás, és végre valahol kipróbálhatnánk – vetette fel Harry. Végül az utóbbi javaslat mellett döntöttek, és várták a hétvégét. Sok szenvedéssel átvészelték a hetet, és péntek este még egyszer, utoljára egyeztették a másnapi látogatás részleteit, majd az ötödikesek hálótermei felé indultak. * A reggeli másnap zajosabb volt, mint egyébként. Mindenki a roxmortsi látogatásra készült. Harry, Ron és Hermione befalták a kukoricapelyhet, a szendvicset, majd elraktak egy kis ételt a táskájukba is. Kilenc óra után kitárultak a tölgyfa-ajtó hatalmas szárnyai, és a roxfortos diákok kiözönlöttek a szabadba. A három jóbarát sietős léptekkel közeledett a birtok vaskapuja felé. Egy kicsit sétáltak a faluban, aztán betértek a Három Seprűbe. Harry odalépett a söntéspulthoz, és Madam Rosmertától kért három pohár vajsört. Miután megitták, elindultak a falu széle felé. Amikor biztos távolságban tudták a tömeget, magukra borították a láthatatlanná tévő köpönyeget, és a hegy lábához siettek. – Maradj már veszteg! – szólalt meg út közben Hermione.

Ron ugyanis a Három Seprűből kilépve csuklani kezdett. Emiatt a köpönyeg többször is majdnem leesett a három griffendélesről. Amikor

odaértek

összegöngyölte

a

az

emelkedő

varázsköpenyt,

aljához, és

Harry

táskájába

gyömöszölte. – Nos… Hikk … Akkor hoppan… hikk … hoppanáljunk – mondta Ron. – Jó. Én kezdem – ajánlotta Harry. – Hopplaturbuncs! – a fiú eltűnt. Hermione következett. Ő is kimondta a varázsigét, és köddé vált. Végül Ron próbálkozott. – Hoppla… hikk … laturbun… hikk … turbuncs! – Ronban furcsa érzés áradt szét. A csuklás miatt nem sikerült hibátlanul a varázslat. A fiú nagy része megérkezett a barlangba, de a bal karja lemaradt. – Te jó ég! – sikoltott fel Hermione. – Hol marad a kezed, Ron?! Ekkor hangos süvítéssel megérkezett a kóbor kar, és visszailleszkedett a helyére. – Szervusztok! – köszöntötte barátait Sirius. – Hoztatok nekem valamit? – Igen – nyúlt táskája felé Harry. – Tessék, egy pár szendvics. – Köszönöm, ez kedves tőletek.

Hermione

Csikócsőrt

simogatta.

Miután

Szipák

elfogyasztotta a tízórait, a gyerekekhez fordult. – Nos, mi hírt hoztatok? –

Képzeld – vágott bele a közepébe Harry –, egyre különösebb dolgok

történnek

a

Roxfortban.

Trelawney például egy csomó furcsaságot művelt. Év elején azt jósolta, hogy „apád kincsét keresed majd”. Ezen kívül találtam két gyöngyöt és egy pennát is, amibe az apám monogramja van belevésve. – Ez felettébb különös – gondolkodott hangosan Sirius. – Nem lehet, hogy a gyöngy és a toll is a kincs része? – Erre már mi is gondoltunk – szakította félbe keresztapját Harry. – És Sertonus Rentor is. Az egyik gyöngyöt ő találta meg. – A jó öreg Rentor? Hát ő mit keres itt? – A sötét varázslatok kivédését tanítja az iskolában – vágta rá Hermione. – Aha! És ő honnan szerezte a gyöngyöt? – tudakolta Szipák. – Tényleg, Harry, ezt még mi se tudjuk! – fordult barátjához Ron. – Érdemes volna megkérdezni, mert lehet, hogy ő is ludas a dologban. – Nem hiszem. Te és James Potter az évfolyamtársai voltatok – mondta Hermione.

– Ugyanúgy, mint Piton, Lucius Malfoy és egy csomó halálfaló is. Nem emlékszel, mik derültek ki Ludo Bumfoltról? – érvelt Ron. – Jó, jó, de Piton meg a többiek nem a Griffendélbe jártak. – Mért, és honnan tudod, hogy Rentor professzor griffendéles volt? – Hát ti öt évig nem tudtátok átrágni magatokat a Roxfort történetén? Minden háznak van egy nagy könyve, és mindegyikben benne van a ház névsora. – Rentor nem animágus? – kérdezte ekkor Harry. – Tudomásom szerint nem. Egyébként miért kérded? – Á, semmi, semmi. Csak mert már annyi emberről kiderült, hogy az. – Biztos te is olvastad, hogy Rita Vitrol is animágus – sandított a barlang egyik sarkában felhalmozott újságokra Ron. – Igen. Nem tudjátok, ki volt az az okos diák, aki leleplezte? – De – szólalt meg szerényen Hermione. – Én voltam. Sirius a lány mellé lépett. – Gratulálok, szép munka volt! – veregette vállon az elpiruló Hermione-t. Később Ron az órájára nézett. – Mindjárt öt óra. Mennünk kell!

Jó,

menjetek!

De

tudakozódjatok

Rentornál!

És

vigyázzatok magatokra! Írjatok! A gyerekek elbúcsúztak Szipáktól és Csikócsőrtől. Most mindhárman egyszerre hoppanáltak Roxmorts szélén, és a birtok felé indultak. * A következő hetekben szabadidejük nagy részét a könyvtárban töltötték, és Hermione parancsa szerint a Roxfort történetét és a házak névsorait bújták. Egy napon, sötét varázslatok kivédése óra után Harry megállította a tanárt: – Professzor úr! Hol találta azt a gyöngyöt? A tanár egy fél pillanatig maga elé bámult, majd ennyit mondott: – A tanári előtt. – És mikor? – Délután.

A titkos küldetés Egy reggelinél, mikor a Mardekár asztala előtt vonultak el, felfigyeltek arra, hogy ott igen rossz hangulatban beszélgetnek. A Reggeli Próféta fölött hajoltak össze. – Hermione, megjött már az újságod? – kérdezte Ron. A lány az ablak felé mutatott. A baglyok éppen akkor szálltak be csapatostul a nagyterembe. Hermione már nyúlt is a lapért, de Ron kikapta az újságot a bagoly karmai közül, és vadul lapozni kezdte. – Á! Nézzétek! – mondta. – Ezért olyan letörtek a mardekárosok! A három jóbarát olvasni kezdte a cikket:

ÚJ IDŐK VÁRNAK RÁNK! Új idők várnak ránk! – nyilatkozta a Roxfort Boszorkányés

Varázslóképző

Szakiskola

igazgatója,

Albus

Dumbledore azzal kapcsolatban, hogy a dementorok egytől egyig kivonultak Azkaban területéről. A varázsló úgy döntött, kérelmet nyújt be a Mágiaügyi Minisztériumba,

hogy

adjanak

engedélyt

Azkaban

lebontására, és a helyére egy új kastély felépítését is

támogassák. Ez is börtön lesz, de korántsem olyan rettenetes, mint Azkaban volt. A miniszter, Cornelius Caramel nem volt hajlandó nyilatkozni lapunknak, de meggyőződéssel állíthatjuk, hogy nem fog ellenkezni Dumbledore szándékával. Reméljük! Prutz Bimbelebúb – Hát ez jó – mondta Harry, miután elolvasta az újságcikket. – Minden bizonnyal lebontják Azkabant! – Vajon kik fogják őrizni az új börtönt? – fordult barátaihoz Ron. – Ezt Hagridtól kérdezd! – mondta Harry. – Ugye, örülsz! – csattant fel egy csikorgó hang Hermione mögött. – Nem lesz olyan rettenetes Azkaban. A csúnya dementorok

elmentek,

és

átadják

a

helyet

a

jó

Dumbledore őreinek, akik bizonyára Hagrid édes kis durrfarkú szurcsókjai lesznek, de lehet, hogy futóférgek vigyáznak majd a ronda gyilkos bácsikra. – Draco Malfoy állt ott, mögötte a Mardekár egész ötödik évfolyama. Köztük

Crak,

Monstro

meg

Pansy

Parkinson,

és

mindannyian vigyorogtak. – Potter és a sárvérű barátnője, no meg a „Vízlipatkány” nagyon odavannak a félóriásért meg a „védőszent” igazgatójukért…

Harry nem szólt vissza, megfordult, és tovább reggelizett. Egyszerre azonban puffanást hallott a háta mögött. Megpördült a tengelye körül, és látta, hogy Malfoy Ronra uszította Crakot és Monstrót, akik földre döntötték barátját, és püfölni kezdték. Hermione sikított volna, de Pansy Parkinson befogta a száját. Harry felpattant, és pálcát rántott. – Carbunculus! – kiáltotta. Crak és Monsto hanyatt estek, és óriásira dagadt orrukat tapogatták. Malfoynak arcára fagyott a vigyor. Harry ismét támadásba lendült: – Diffindo! – Malfoy talárja és pólója kettészakadt, és a fiú félmeztelenül ácsorgott a nagyterem közepén. Még ez sem volt elég. Harry folytatta: – Rictusempra! – A mardekáros

Harry

lába

előtt

fetrengett,

és

torka

szakadtából nevetett. A

teremben

csend

lett.

Mindenki

őket

figyelte.

Dumbledore és Sertonus Rentor felugrottak a tanári asztaltól, és lefogták Harryt. A fiú megsemmisülten lehajtotta a fejét. Az igazgató ránézett. – Miért tetted? – kérdezte halkan. – Mert bántani akarta Ront – ez volt az igazság, de ez most kevés volt magyarázatnak. Sertonus Rentor hatástalanította az átkot, felsegítette Malfoyt, és Dumbledore-hoz vezette. A professzor rá se nézett, továbbra is Harry arcát fürkészte. – Vigye fel a gyengélkedőre! Meg Weasleyt is!

Rentor grimaszt vágott, de elindult a gyerekekkel. Ekkor odaért Piton és McGalagony is. Harry úgy érezte, mintha egy rossz álomba csöppent volna. Az egész iskola őt bámulta. Hermione csak hüppögött. – Perselus! Őket is kísérje a gyengélkedőre! – az igazgató Crakra és Monstróra mutatott. – Poppynak lesz kit kúrálnia. Legutóbb a kővé dermesztéseknél kellett ennyit dolgozni szegénynek. Ekkor Harrynek hirtelen éles fájdalom hasított a homlokába, elnehezült a feje. Álomképek jelentek meg előtte. Egy ismerős szoba volt, ugyanaz, mint a tavalyi, és egy fotelben ott ült a Sötét Nagyúr. Most nem a kígyóhoz és Féregfarkhoz beszélt, hanem fekete csuklyás alakok álltak körülötte. A dementorok voltak azok. * – Harry, Harry! Ébredj! Potter! A fiú a nagyterem hideg kövén feküdt. McGalagony és Dumbledore hajolt fölé. A sebhely a homlokán tompán sajgott. – Professzor úr! Tanárnő! Voldemort… ott volt… a dementorokkal! – körülnézett. Még mindig ott állt körülötte összes diáktársa.

– Bocs! Hoppá. Elnézést! Köszi. Engedj! – Hagrid volt az. Átvágott a tömegen. – Mi történt? Harry! Dumbledore professzor, mi a baj? – Hagrid, felkísérnéd Harryt a gyengélkedőre? A vadőr bólintott. Talpraállította a fiút, és kettejüknek utat törve a lépcső felé indult. Az igazgató a többi gyerekhez fordult: – Mindenki mehet órára! A tömeg eloszlott. Dumbledore most McGalagonyhoz intézte szavait: – Minerva, felmenne, kérem, megnézni Harryt? Mindjárt én is megyek, csak el kell küldenem egy sürgős baglyot. A tanárnő benyitott a gyengélkedőre. Madam Pomfrey a szoba közepén állt tehetetlenül, és a fejét fogta. – Mi történt

odalent?

–

kérdezte

a

belépő

professzorasszonytól. – Potter összetűzésbe került a Malfoy fiúval – a tanárnő körülnézett. A két szélső ágyon Crak és Monstro feküdt bepólyált orral. A következőn Ron, aztán Malfoy. Harry a középső ágyon hevert. Mellette Hagrid ült két összetolt széken. Harry McGalagonyhoz fordult: – Dumbledore professzor úrral szeretnék beszélni. – Egy perc múlva itt lesz.

Ekkor feltárult az ajtó, és belépett a terembe az igazgató, Piton professzor és Sertonus Rentor. Madam Pomfrey leroskadt egy puffra. – Harry, bocsánat, de egy sürgős dolgot kellett még elintéznem. Most már itt vagyok. – Elnézést, hogy megzavarom a társalgást – állt fel a javasasszony –, de ez kórterem. Nem tárgyalóterem és nem szalon! Kérem, igazgató úr, hagyják magukra a betegeimet! Ellátásra szorulnak. – Egy pillanat! – szólt az igazgató, majd Harryhez fordult. – Írtam Siriusnak. Mostanában ne nagyon keressétek, mert elküldtem valahová. Egyébként hogy nézett ki, amikor nála voltatok? – Honnan tudja az igazgató úr? – ült föl Harry. – Megírta nekem. No, de úgy látom, Madam Pomfreynak a terhére vagyunk… Viszlát, Harry! A

javasasszony

kiterelte

a

tanárokat

az

ajtón.

Dumbledore még egyszer visszanézett Harryre, majd távozott. Madam Pomfrey pedig kezelésbe vette Ront és Malfoyt. * Másnap

délben

gyengélkedőt.

Ron

és

Harry

elhagyhatták

a

– Képzeld, micsoda balhét fog csapni Malfoy apja! Biztos megint feljelenti Dumbledore-t a minisztériumban. – Hogy engedheti, hogy az iskola területén a gyermekek egymást megátkozzák?! – utánozta Ron Mr Malfoy hangját. – Az én drága fiamat bántani merték! Ezeken a poénokon több hétig is elszórakoztak volna, a nevetős kedvük azonban hamar elszállt, amikor egy nap a mágiatörténet teremből kilépve McGalagony professzor megállította őket: – Potter, Weasley! Ebéd után menjenek az igazgató úr szobájába! Evés után kissé szorongva indultak el a főlépcsőn. Kis csönd után

Ron a barátjához

fordult:

–

Harry,

követtünk el mostanában valami szabálysértést? – Nem hiszem. – Akkor nem tudom, mit akarhat Dumbledore. Hamarosan elérték a hatalmas kőszobrot, ami mögött a bejárat rejtőzött. – Ha jól emlékszem, a jelszó… Mézbor! – kiáltotta Harry, mire a szörny félreugrott, utat nyitva a két fiúnak. Ráálltak a kőlépcsőre, és pár másodperc múlva már az igazgatói szoba ajtaja előtt találták magukat. Harry kopogott. – Gyertek csak, gyertek! – hallatszott Dumbledore barátságos hangja.

Az

ajtó

kinyílt,

és

megjelent

az

igazgató

félholdszemüveges, mosolygós arca. Miután azonban beterelte a fiúkat a szobába, és mindhárman leültek, eltűnt a mosoly Dumbledore arcáról. – Kaptatok levelet mostanában Siriustól? – kérdezte komoran. A fiúk megrázták a fejüket. A professzor még szomorúbb lett. – Azt ígérte, ha megérkezett, ír, hogy minden rendben megy-e. Ron kérdő pillantással nézett az igazgatóra. Harry észbe kapott, és belefogott a magyarázatba: – Szipák elment egy küldetésre – majd Dumbledore-hoz fordult. – Hova ment egyébként? – A dementorok után szaglászik. – És hogy halad az Azkaban-ügy? – váltott témát Ron. – Köszönöm a kérdést, az óriások már várják a Mágiaügyi Minisztérium döntését. Caramel barátunk még mindig nincs túl nagy bizalommal az óriások és a félóriások iránt, de mivel fél is tőlük, nem hiszem, hogy ellent merne mondani az építkezés ügyében… – Az az írás a Reggeli Prófétában… – kezdte volna Harry. – Hát, igen. Amióta Hermione leleplezte Rita Vitrolt, sokkal jobbak a cikkek. Már a roxfortos évei alatt sem volt valami nagy tehetség…

– Rita Vitrol is a Roxfortba járt? – kérdezte kórusban Ron és Harry. Dumbledore keserűen bólintott, és Harry még egy halk „sajnos”-t is hallani vélt. Még beszélgettek egy kicsit az igazgatóval, aztán a két fiú indulni készült. Dumbledore utánuk szólt: – Ha hírt kaptok Siriusról, értesítsetek! Harry és Ron bólintott, majd eltávozott az igazgatótól. * Harry már megszokhatta, hogy a jóslástan órákon Trelawney professzor mindig vele foglalkozik, de az utóbbi időben a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordított Harryre. Egy alkalommal például megjegyezte, hogy a fiú sápadtabb, mint máskor. Ron úgy gondolta, hogy Trelawney megszerette Harryt, és ezt ki is fejtette egy délután, amikor unottan üldögéltek a horoszkóptáblázat fölött, és havi jóslataikat írták. – Szerintem tetszenek neki a sebtében kitalált történeteid meg jóslataid. Ezen a fiúk nagyot nevettek, de Hermione egyáltalán nem nézte jó szemmel a hazugságokat. – Jaj, Hermione! – nyugtatta Ron a lányt. – Ezek nem olyan

igazi

vaskos

hazugságok!

Ezek

csak

kis,

vérszegény füllentések. Miért, ha nem jutna eszedbe egy ómen sem, te mit csinálnál?

– Nem csinálnék semmit, mert én megtanulom az anyagot! – azzal Hermione elviharzott a lányok hálóterme felé.

A húsvéti lakoma A következő napok csöndesen teltek. Hermione még egy darabig duzzogott, de nem bírta sokáig a hallgatást. A csöndnek a faliújságra ragasztott papír vetett végleg véget. A lapon ez állt: Szombaton 19 órakor a nagyteremben tartjuk a húsvéti vacsorát. Kérjük a dísztalár viselését. Minerva McGalagony professzor Az iskolában olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint Dumbledore professzor vendégeket is hív. Ez nem volt túl bíztató, különösen azután, hogy a tavaly karácsonyi bálon a zenét a Valpurgis Leányai szolgáltatták… És hangszer gyanánt fűrészeket használtak… Egyszer Harry a könyvtárból kilépve meglátta a Griffendél szellemét, Félig Fejnélküli Nicket. A kísértet szomorúan lebegett, és fejét ingatta. Harry odament hozzá, és megszólította. – Mit búslakodsz, Nick?

A szellem nagyot sóhajtott, megigazította a fejét, és a fiúra szegezte tekintetét. – Dumbledore nagy varázsló, de most hibázott. Harry nagy érdeklődéssel nézett Nicholasra. A szellem szomorúan folytatta. – A húsvéti vacsorára vendégeket hív. Én próbáltam lebeszélni, mondtam neki, hogy ez nem szerencsés társaság… – De hát kiről van szó, Nick? – kérdezte Harry. – Emlékszel, hogy be akartam lépni a Fejvesztett Futamba, de ez az egy centi ín és bőr – itt a nyakára mutatott – sok volt nekik. Nem vettek be. És most… meghívta őket az igazgató, … Albus Dumbledore, a legtiszteletreméltóbb varázsló, … ide, a Roxfortba. Harry tátott szájjal bámulta a kísértet gyöngyházszínű testét. A szellem akkor elköszönt a meglepődött fiútól, majd tovalebegett. – Hát ezt még most sem tudom felfogni…

Sir

Rendesen

Lefejezett

Podmore…

Ez

hihetetlen … Dumbledore! … * Harry mágiatörténet órán beszámolt barátainak a leendő vendégekről. Mindannyian megrendültek a hír hallatán, de mégis kíváncsian várták a hétvégét. Már elkezdődött a tavaszi szünet, így kevesebben voltak a kastélyban.

Délutánonként

kényelmesen

terpeszkedhettek

a

Griffendél-toronyban, és robbantósdit is játszhattak. Fred és George bevetették új találmányaikat is. Neville Longbottom, a kétbalkezes varázslótanonc felpróbált egy pár varázscipőt, és a mutatvány egy spárgában ért véget. Sajgó lábakkal tápászkodott fel a földről, de együtt nevetett a többiekkel. Harry egyre jobban aggódott Siriusért, hiszen már vagy négy hete nem érkezett bagoly keresztapjától. Ez cseppet sem volt jó jel, főleg, ha Black a dementorok körül vizsgálódik. A hétvége gyorsan közeledett, és a gyerekek azon kapták magukat, hogy máris péntek délelőtt van. Harryék úgy döntöttek, hogy délután lemennek Hagridhoz. Ebéd után magukra kanyarították köpönyegüket, és kiléptek a tölgyfa-ajtón. Arcukba csapott a friss tavaszi szellő, ami már a nyár leheletét hozta. A park tarkán pompázott, és a tó is ragyogott a verőfényben. Lassan elértek a Tiltott Rengeteg szélére, és bekopogtak a vadőrkunyhó ajtaján. Bentről Hagrid szuszogása hallatszott. A fa-ajtó kinyílt, és megjelent a vadőr busa feje. Vendégei láttán széles mosoly terült el arcán. Betessékelte a gyerekeket a kunyhóba, és leültette őket. Agyar vad farokcsóválással fogadta a látogatókat. Miután Hagrid megfőzte a teát, és

süteményt is tálalt, ő maga is helyet foglalt Hermione-nal szemben. A gyerekek beszámoltak a vadőrnek arról, hogy végre van egy normális sötét varázslatok kivédése tanár a Roxfortban, hogy Piton csak hármuktól eddig 60 pontot vont

le,

és

hogy

Dumbledore

professzor

miféle

vendégeket hív a húsvéti vacsorára. Hagrid figyelmesen végighallgatta őket, és közben szorgalmasan nyújtogatta vendégei felé a süteményes tálat. A gyerekek nem éltek a kínálással, hiszen ettek már néhányszor a vadőr által készített ételekből… Amikor

elbúcsúztak

Hagridtól,

már

sötétedett.

Visszaindultak a kastélyba. Felszaladtak a Griffendél klubhelyiségébe, és ledobták köpönyegüket, aztán a nagyterembe mentek vacsorázni. * Másnap már az ebédnél felfigyeltek arra, hogy a nagyterem valahogy más, mint azt megszokhatták. Bizonyára az esti díszítésnek csináltak helyet. A délutánt sokan a parkban töltötték beszélgetéssel, játékkal. Harry, Ron és Hermione azonban a Griffendél-toronyban maradtak, és lejátszottak egy pár parti varázslósakkot. Fél hétkor felöltötték dísztalárjukat – Ron büszkén feszített

bíbor

színű

portrélyukon.

köpenyében Miután

–,

majd

maguk

kimásztak

a

hagyták

a

mögött

lépcsősorokat, beléptek a nagyterembe. Hihetetlen látvány tárult a szemük elé. A falakról százával lógtak a színes tojások, a földön pedig egy csomó élő nyúl ugrándozott, amelyek aztán hangos pukkanással bűvészcilinderré változtak. – Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindannyiótoknak! – kiáltotta az igazgató. Az aranytálak megteltek tojással és sonkával. – Mit kérsz, Hermione? – kérdezte a lánytól Ron. – Van tükörtojás, rántotta, lágy tojás, kemény tojás, sült és főtt tojás,

ezen

kívül

kötözött

sonka,

tarja,

csülök,

pulykamellsonka és csirkecomb is. Harry nem válogatott. Mindenből, amit csak elért, vett egy keveset, és hozzálátott a vacsorához. Evés közben nem sokat beszélgettek. Mikor elköltötték a húsvéti vacsora főfogását, a maradékok nyomtalanul

eltűntek,

és helyükön megjelent egy halom pukkantós bonbon, a Yorkshire-puding és a melaszos torta. Ezen kívül feltöltődtek a sütőtökleves és a vajsörös kancsók is. A pukkantós bonbon elfogyasztása igen mulatságos dolog volt. A cukorból ugyanis ajándéktárgyak pattantak ki. A nagyterem csak úgy zengett a durranásoktól. George Weasley például nyert egy csomag borsbogyót,

amitől füstölni kezd a nyelved, és úgy érzed magad, mint egy tűzokádó sárkány. Harry kifogott egy nagy piros bohócorrot, Ron egy cukorpennával lett gazdagabb, Hermione pedig szert tett egy hangosan éneklő hajcsatra. Még maga Dumbledore professzor is pukkasztott egyet. Ő egy nagy, lila színű cilindert nyert, és azonnal kicserélte csillagokkal díszített fekete süvegét az új kalapcsodára. Így, lila cilinderben leginkább Cornelius Caramelre emlékeztetett, aki mindig össze nem illő ruhadarabokat viselt. McGalagony professzor kuncogott egyet, amint az igazgatóra nézett, aztán szúrós pillantást vetett a rajta nevető Fred Weasleyre. Amikor elfogytak a desszertek, Dumbledore felállt. – Kedves gyerekek és tanár kollégáim! Hogy még jobb hangulatot

teremtsek,

meghívtam

egy

fantasztikus

csoportot, akik csodás mutatványokkal kápráztatnak el bennünket. Például fejpólóznak, és még sok más, hasonlóan bámulatos produkciót mutatnak be nekünk. Bejelentem tehát a Fejvesztett Futamot! Az ajtó kitárult, és bevágtattak szellemlovaikon a kísértetek, élükön Sir Rendesen Lefejezett Podmore-ral. Harry hallotta, amint Félig Fejnélküli Nick feljajdul, majd távozik a teremből. A roxfortosok azonban tátott szájjal figyelték

a

fejükkel

zsonglőrködő

szellemlovasokat.

Sokáig bámulták a mutatványokat, aztán a műsor végén a kísértetek meghajoltak, és kilovagoltak a teremből. Dumbledore együtt tapsolt a tömeggel, majd felállt, és felkérte a diákokat, hogy énekeljék el a Roxfort indulóját. Nagy örömmel zendítettek rá a nebulók, aztán az ünnepség végeztével kiözönlöttek a nagyteremből, és mindenki elindult a maga klubhelyisége felé. * Amikor

újra

megkezdődött

a

tanítás,

az

első

átváltoztatástan órán McGalagony fontos közleményt hirdetett ki. – Értesítem önöket, hogy pontosan egy hónap múlva kezdetét veszi a vizsgaszezon. Most pedig kezdődjék az óra… Harry a tanárnő későbbi szavaira már nem is figyelt. Úgy érezte, csak egy rossz lidércálomba csöppent. Vizsgák! Olyan messze érezte magát a tanulástól, mintha ő, Harry Potter egy másik bolygón lenne. Az ebédnél Hermione panaszosan szónokolt: – Előbb is szólhatott volna. Már csak négy hét! Ez vajmi kevés. Máris le vagyok maradva! Megyek is tanulni. – Ne csináld, Hermione, te betéve tudod az összes varázsigét, és minden történelmi dátumot megjegyzel! –

kiáltotta a lány után Harry, de az már a bejárati csarnokban szaladt. Bizonyára a könyvtárba ment. Érdekes módon Hermione a következő órán, sötét varázslatok kivédésén már újra ott volt a többiekkel… Harrynek nemcsak hogy nem volt kedve a tanuláshoz, hanem még a tárgyak is ellene fordultak. Egy napon jóslástan

órán

a

zsebében

megmoccant

valami.

Belenyúlt, és előhúzott egy gyöngyöt… Az apja újabb gyöngyét. Az elkezdett pörögni a tenyerén, majd egy nyíl jelent meg rajta, ami a tanárnő szobája felé mutatott. Az ajtó előtt egy másik nyíl izzott fel. Harry megbökdöste Ron vállát, és a nyilakra mutatott. Bartátja értetlenül meredt rá. Tehát csak ő látja a jelet. Felettébb különös! Megszólalt a csengő, és Harrynek nem volt ideje elgondolkodni a látottakon. Különösen azután nem, mikor a Griffendéltorony faliújságján megjelent egy értesítés. Jövő hétvégén lesz a kviddicsdöntő. A Griffendél a Mardekár ellen játszik! Harry fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Jól jött volna neki ebben a pillanatban egy Merengő! Mihez kapjon?

Készüljön

a

vizsgákra?

Foglakozzon

a

gyöngyeivel? Eddzen a kviddicsdöntőre? Nem tudott

dönteni. Elszaladt a fiúk hálóterme felé, és ledőlt baldachinos ágyára. Azonnal elnyomta az álom. * – El fogok menni a jóslástan terembe – jelentette ki Harry egyik délelőtt, átváltoztatástan órán. – Az a nyíl igen furcsa előjel. – De hisz én nem is láttam! – Éppen ezért különös – gondolkodott hangosan a fiú. – Harry, ne keresd a bajt! Ahogy én ismerlek, az egyszer úgyis megtalál téged! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hermione egy mélyértelmű bölcsességgel. McGalagony órája után elmentek ebédelni. Amikor Harry már a töltött sertésbordánál tartott, a háta mögött megjelentek a Weasley-ikrek. – Szia, Harry! Nem akarod emelni az edzésszámot a döntő előtt? Wood ilyenkor mindig bezsongott, és heti hétre növelte az edzések számát! Harry egy darabig nem értette, miről is beszél Fred és George, de aztán rájött, hogy öt nap múlva játsszák a Mardekár elleni meccset. S azt is megértette, miért tőle kérdezik ezt: mert ő a Griffendél kviddics-csapatának kapitánya…

– Nem emelem, de ma, holnap és holnapután hosszabb lesz az edzés. Az ikrek bólintottak. * Az újabb gyöngy nagyon felizgatta Harryt, de a kviddicsedzések lekötötték összes energiáját. Elhatározta ugyan, hogy megnézi majd, mi van ott, amerre a nyíl mutat, de a döntő rohamosan közeledett. Hermione pedig még inkább elterelte gondolatait a gyöngyökről és a nyilakról azzal, hogy Ronnak és neki félméteres ismétlési listát készített. – Miért nem foglalkozol inkább a saját dolgoddal? – kérdezte

a

legkisebb

Weasley-fiú

tanulás

közben

Hermione-tól. A lány nem válaszolt, csak meglobogtatta Ron orra előtt a maga listáját. Az megvolt vagy másfél méter. Amikor elérkezett a kviddicsdöntő reggele, elsőként a Griffendél csapata ment le a nagyterembe reggelizni. Ez a reggeli körülbelül két-két falat kenyérből és egy pohár teából állt. Egy kis idő múlva megérkezetk a mardekárosok is. Malfoy most nem vigyorgott olyan szélesen… Harry Ron zöldes arcára pillantott, és látta, nem ő az egyetlen, akit a hányinger kerülget.

Háromnegyed

tizenegykor

kisebb-nagyobb

csoportokban elindultak a diákok és a tanárok a kviddicsstadion felé. Fred és George még útközben is nevettetni próbálták a csapatot. A három hajtó lány harsányan kacagott is, de Harry kedélye javíthatatlan volt. Valami furcsa érzése támadt. Ez nem a szokásos lámpaláz volt. Harry körülnézett, de semmi különöset nem látott. Ekkor

valami

megmozdult

a

zsebében.

Hirtelen

megtorpant. Elővette a zsebéből az ismét pörgő-forgó gyöngyöt. – Hé, gyere már! – kiáltott hátra Ron. Harry nem mozdult. A gyöngyön megjelent a már ismerős nyíl. Most a kastélyra mutatott. Az Északi Torony alatt felizzott egy másik nagy, vörös jel. Ron visszament Harryhez. Követte tekintetét, majd újra a fiúra nézett. – Valami baj van? – Nem, nem! Semmi – vágta rá Harry, és visszadugta zsebébe apja hagyatékát. Besiettek

az

öltözőbe,

és

felvették

tűzpiros

kviddicstalárjaikat. A többiek beszélgettek, de Harry szótlanul öltözött föl. Eltökélte magában, hogy a döntő után beiktatja programjába a sétát a Északi Toronyba.

* Mikor kiléptek a stadion gyepére, dörgő tapsvihar fogadta őket. Majdnem az egész lelátó piros volt a zászlóktól, sapkáktól, talároktól. Csak egy kis sziget volt zöld és ezüstszínű. Ott volt a Mardekár szurkolótábora. Madam Hooch belefújt sípjába, legalábbis Harry így gondolta, ugyanis a sípszót elnyomta a felzúgó tapsorkán. A játékosok hallhatták Lee Jordan hangját: – A Griffendél szerzi meg a labdát, és az elbűvölő Katie Bell repül az ellenfél póznái felé… Harrynek már nem volt hányingere, sőt, ebben a pillanatban a gyöngyről is megfeledkezett. A repülés mámora minden gondját-baját elsöpörte. Tekintetével a levegőt

fürkészte,

a csikesz után kutatott. Mikor a

Griffendél 50:20-ra vezetett, Harry megpillantott egy aranyló foltot a Mardekár póznái mögött. Szélsebesen elindult a szárnyas labda felé. Malfoy követte. Mikor már majdnem elérte a csikeszt, egy nagy, piros folt jelent meg előtte, a csikesz pedig eltűnt. Amikor már ismét tíz méter magasan körözött, akkor jött rá, mi is történt. A piros folt a kvaff volt, amivel épp Alicia Spinnet dobott gólt. Csakhogy a nagy labda elütötte előle a csikeszt. Harry már ismét Lee Jordanre figyelt.

– … Szép terelőmunka Ron Weasleytől, aki immár a negyedik Weasley a Griffendél csapatában… IGEEEN! Angelina Jonson bedobja csapata tizedik gólját. Ezzel tehát 100:40 a Griffendélnek… – Már ideje lenne elkapni a csikeszt – gondolta magában Harry. Éles kanyart vett, és abban a minutumban meglátta a fürge labdát. Az ott repkedett épp Malfoy feje fölött egy-két méterrel. Harry célba vette a labdát. Ellenfele rémült tekintettel nézett a viharként közeledő griffendélesre, aztán ő is meglátta a csikeszt. Elindult felé. Fej

fej

mellett

haladtak.

Malfoy oldalról nekiment

Harrynek, de a fiú nem vesztette el egyensúlyát. A tömeg zúgása

megszűnt,

mindenki

visszafojtott

lélegzettel

figyelte az eseményeket. Akkor Harry mindkét kézzel elengedte Tűzvillámja nyelét. És a nézőtérről felcsapott az ünneplés hangos hurrája. Harry a markában érezte az apró, verdeső szárnyakat. Egyszerre az egész csapat a nyakában volt. Fred és George

majdhogy

le

nem

rántották

a

seprűről

csapatkapitányukat. Miután leszálltak, Harry úgy érezte, menten összeroppan a tüdeje. Minden oldalról testek préselődtek az övére. Ekkor megjelent Hagrid, és kirántotta Harryt a tömegből. Dumbledore hangja harsant fel: – Kérem a bajnokokat a dobogóra!

Hagrid letette az emelvényre Harryt. Aztán a többiek is megérkeztek. Dumbledore átnyújtotta Ronnak a serleget. Az végigvándorolt a kezeken Harryhez. A közönség üdvrivalgásban tört ki. Harry megpillantotta a távolban McGalagonyt,

aki

egy

nagy

piros

zsebkendővel

törölgette a szemét. A dobogó előtt pedig ott állt Chó Chang. Boldogan mosolygott Harryre, és integetett neki. A tömeg leemelte a fiút a dobogóról, és vállán vitte a kastélyba.

Az éji séta Akármennyire boldogok voltak is a győztes griffendélesek, készülniük kellett a vizsgákra. – Te mégis hány Rendes Bűbájos Fokozatot akarsz szerezni? – kérdezte Ron felháborodottan Hermione-tól. – Tuti, hogy le akarod pipálni Percyt. Neki tizenkét RBF-je volt. – Igen, le akarom pipálni. Miért baj az, ha valaki jól tanul? Belőled bezzeg soha nem lesz prefektus! – Nem is akarok prefektus lenni! Ha te is olyan beképzelt akarsz lenni, mint a bátyám, hát tessék, szabad a pálya! Hermione felpattant, és elviharzott. * Ebédnél Harry merengve lapátolta magába az ételt. Úgy döntött, másnap este felmegy a jóslástan terembe. – Menjünk már le egyszer Hagridhoz! – javasolta Ron. – Mikor?… – Ma este.

Ekkor az ablakon egy nagy hóbagoly repült be. Hedvig volt az, egy levéllel a csőrében. Harry iskolatársai figyelmétől kísérve gyorsan kiment a teremből. Az előcsarnokban aztán izgatottan megállt, és kibontotta a levelet. Az nem a keresztapjától jött, hanem Albus Dumbledore-tól. Kedves Harry! Kérlek, hogy délután gyere fel a szobámba. Kivételesen megkérlek arra is, hogy ne hozd magaddal Weasley urat és Granger kisasszonyt. Albus Dumbledore Egy kis idő múlva barátai is végeztek az evéssel. – Mi az? Mit kaptál? – kíváncsiskodott Hermione. – Semmit…, semmit – mondta Harry, és zsebébe gyömöszölte a papírt. – De este nem tudok veletek menni Hagridhoz. Ron vállat vont, majd mosolyogva mondta: – Majd hozunk neked fincsi karamellát!! Hermione elindult aritmetodika órára, Harry pedig a klubhelyiségbe tartott. A lépcsőn azonban találkozott Dumbledore-ral. Az igazgató most egyáltalán nem mosolygott. – Megkaptad a levelet?

Harry bólintott. – A jelszó: sellőlány. Várlak! – Albus Dumbledore elsietett. Harry rövid idő múlva már a Griffendél klubhelyiségében ücsörgött, és gondolkodott. A Weasley-ikrek többször is ki akarták hívni robbantós snapszlit játszani, de Harrynek semmi kedve nem volt szórakozni. Aztán úgy fél három felé elindult az igazgató szobája felé. Amint a kőszörny elé ért, elkiáltotta a jelszót: – Sellőlány! A szobor félreugrott, és a kőlépcső felvitte Harryt az ajtóhoz. A fiú bekopogott. – Tessék! – szólt ki Dumbledore. Harry ott találta Sertonus Rentort is. – Ülj le, Harry – mondta az igazgató. – Rentor professzor elmesélte nekem a gyöngyök történetét újra. Az egész eset

egy

kulcshelyiséghez

és

egy

főszereplőhöz

köthető… Harry felvonta a szemöldökét. – Ez a valaki mindvégig segített nektek ebben a tanévben. Egy tanár, … – ekkor azonban óriási csörömpölés hallatszott. Dumbledore felpattant, és korát meghazudtoló sebességgel lerohant a lépcsőn. A zajt a kőszörny keltette, ami most ezer darabban hevert a földön. Mögötte ott állt Perselus Piton, a bájitalok mestere.

– No de, kérem, Perselus! Hogy képzeli ezt? – Igazgató úr, elnézést, hogy kárt tettem a bejáratot őrző szobrában, de nem tudtam a jelszót, így kénytelen voltam letarolni. Sürgősen beszélnem kell önnel! – Mondja hát! – Trelawney professzor elájult! A gyengélkedőn fekszik. Dumbledore hamar felmérte a helyzetet. – Gyerünk! Indulás! Rentor professzor és Piton elindult a folyosón. Az igazgató is átlépkedett a szobor romjain. Harry a nyomába szegődött. A menet végül a kórterembe ért. A jóslástan tanárnő ott feküdt az egyik ágyon. Dumbledore intett a kollégáinak, hogy hagyják el a szobát, majd Harryhez fordult: – Hát, igen… Trelawney professzor a főszereplője annak a bizonyos történetnek. A helyszín pedig… Te is kitalálod. – A jóslástan terem. Az igazgató bólintott, és a tanárnőre mutatott: – Ő jósolta meg a kincses esetet, és a nyilak is mindig a jólástan teremre mutattak. Ja, és persze a kincsnek is ott kellett volna lennie. Rentor professzor gyöngye is pörgött-forgott és nyilakat mutatott… Harry fejében ekkor megszólalt egy hang: „Este felmész a jóslástan terembe!”

* Mikor visszaért a klubhelyiségbe, barátai még nem voltak ott. Hagridnál múlatták az időt. Harry előszedte a láthatatlanná tévő köpenyt, és a Tekergők Térképét is magához vette. Ezután leült az egyik sarokba. Az órát figyelte. Várt. Fél nyolc táján jöttek

vissza barátai.

Nagyon fáradtak voltak, így hamar felmentek aludni. Mikor az utolsó diákok is eltűntek a klubhelyiségből, Harry magára öltötte apja régi köpönyegét, és kisurrant a Griffendél-toronyból. Egy darabig szótlanul rótta a folyosókat a térképet böngészve,

majd

egyszercsak

felemelte

a

fejét.

Lábdobogást hallott, vagyis nem Hóborc járkált arra. A Tekergők Térképére pillantott. Argus Frics, az iskola gondnoka már csak egy saroknyira volt tőle. –

Jól van, kicsim! Majd csak elkapjuk azt a pimasz Hóborcot!

A hangokból ítélve szeretett macskája, Mrs Norris is vele volt. Ami pedig nem volt jó jel, mivel Harry már többször tapasztalta, hogy az állat átlát a köpenyén. Persze enyhítő körülménynek számított, hogy mivel a macskák nem beszélnek, így nem szólhatnak gazdájuknak.

Harry gyorsan elbújt Dundi Dardella szobra mögé. A sarkon máris befordult Frics. Harrynek még a szívverése is elállt, mivel a gondnok egyenesen felé közeledett. – …Milyen jó ötlet volt ez a szoborpucolás! Látod, mennyire koszos ez a kövér boszorkány is! Harry a térképet figyelte, amin ismét a kelleténél több pötty mocorgott. Az ellenkező irányból ugyanis a „Perselus Piton” feliratú pont közeledett. – Á, Frics! Milyen jó, hogy végre megtaláltam! – a tanár halványkék köntöst és ugyanilyen színű bojtos hálósipkát viselt. Harry a szobor mögött majd kipukkadt a visszafojtott nevetéstől. – A szobám előtt valaki elhajított egy trágyagránátot. Fel kéne takarítani. A két felnőtt távozott. – Köszönöm, Hóborc – suttogta Harry. Homlokáról patakokban csorgott a veríték, és remegő lábakkal indult tovább a harmadik emeleti folyosó felé. Mikor elérte a jóslástan teremhez vezető csigalépcsőt, a gyöngy a zsebében ismét mozogni kezdett. Harry előkapta. A nyíl a csapóajtóra mutatott. Amint felért a tanterembe, Harry még egyszer megnézte a Tekergők Térképét. Trelawney professzor továbbra is a gyengélkedőn volt. A fiú körülnézett, majd belépett az ismeretlen szobába. Kezében szorongatta a pálcáját, de semmi különöset nem talált a helyiségben. A gyöngy úgy

fordult, hogy a nyíl a szoba túlsó oldalára mutatott. Harry elindult a fal felé, és megérintette a téglákat. Amint hozzáért a falhoz, a padló kilőtte őt, mint egy rakétát. Átrepült a falon, majd zuhanni kezdett. De fölfelé. Nem tudta, hol van. Az biztos volt, hogy a Roxfortot messze maga mögött hagyta. Egyszercsak térden landolt egy ismeretlen teremben. A hely arra a tárgyalóteremre hasonlított, amit Harry egyszer Dumbledore Merengőjében látott. Körülnézett. A terem közepén egy üvegbúra alatt egy csomó kincs volt. James Potter kincse. Harry rohanni kezdett a hagyaték felé, de egyszerűen átszaladt rajta. Megpróbálta a másik irányból is, de így se sikerült megérintenie. Egyszercsak az ajtón belépett maga a Sötét Nagyúr. – Tartacella! – kiáltotta pálcát szegezve Harryre, és kígyóarcán mosoly terült el. A varázsige hatására ugyanis Harry köré egy ketrec épült fel. – Örülök, hogy újra látlak. Remélem, most találkozunk utoljára. Ekkor az ajtóban feltűnt egy köpcös alak. Keze furcsán csillogott. Féregfark volt az. Mellette pedig becsusszant Nagini, a kígyó. – Szolgáim! – kiáltotta Voldemort. – Hozzátok a foglyot!

A terembe beözönlöttek a dementorok. Fejük fölött cipeltek egy ketrecet, ugyanolyat, mint Harryé. Sirius Black kuksolt benne. Harry ismét érezte a szívbemarkoló hideget, Voldemort azonban megszólalt: – Dementorok, menjetek ki! Még nem kell meghalnia! Azt akarom, hogy megtudja, mi vezetett halálához. Nos, kezdjük a legelején. Még nyár végén költöztünk be ide. Trelawney persze észrevett minket, így felejtésátkot kellett szórnom rá. De ő továbbra is érezte, hogy itt vagyunk, és majdnem lebuktatott, de a kis vörös barátod segített nekem… – Micsoda? Ron?! – Természetesen. Trelawney azt jósolta, hogy olyan kincset keresel majd, ami nincs, ami csak illúzió. De barátod jókedve elsöpörte a jóslat utolsó szavait, s te csak annyit hallottál, hogy kincset fogsz keresni. Eddig minden rendben is volt, de a tervemnek rengeteg buktatója akadt még. Néha csak egy hajszál választott el a lelepleződéstől. Ekkor ragyogó ötletem támadt, a gyöngy. Az első jó helyre került, de sajnos, a másodikat Rentor találta meg. Ismét fenyegetett a csőd. Ezután valahogyan egy igazságtoll került elő. Ekkor már tudtátok, hogy

a

kincs

nincs

a

helyén…

A

toll

volt

a

legveszélyesebb. Már-már azt hittem, leírja az egész

mondatot, de akkor közbelépett a Longbottom-gyerek. Aztán Dumbledore elküldte Blacket, és én elfogtam… – Sirius! Nem kellett volna szólnod valakinek? – fordult keresztapjához Harry. – Igazad van. Dumbledore is mondta, hogy értesítsem Lupin professzort

és

még néhány varázslót. De nem

tettem. Kieszeltem egy nagy tervet, hogy majd magam kémkedem Voldemort után. Kutya képében próbálkoztam, de Pettigrew felismert, és elárult… – Hát igen! – kacagott a Sötét Nagyúr. – Túl magabiztos voltál, Black! Elfelejtetted, hogy a barátod nekem dolgozik. Ekkor feltámadt a szobában a szél, és két újabb alak tűnt fel a mennyezet felől, aztán leestek a földre. Hermione és Ron volt az.

Ami rosszabb, mint a halál – Tartacella! – kiáltotta ismét Voldemort, és Ron is ketrecbe került, Hermione azonban elugrott az átok elől. – Add ide a pálcádat – súgta Sirius a lánynak. Hermione átnyújtotta varázspálcáját. A varázsló már nyitotta a száját, hogy átkot küldjön a Sötét Nagyúrra, de Voldemort gyorsabb volt. – Stupor! Sirius ájultan rogyott a földre. Hermione felsikoltott. A Nagyúr csak nevetett. – Most mi lesz? – fordult Ronhoz Hermione. A fiú megrántotta a vállát. Harry azt ismételgette magában, hogy valamit tenni kell, meg kell ölni a Nagyurat. De akkor meg bejönnének a dementorok, s az végzetes lehetne. Egy darabig a csönd uralkodott a teremben, majd egyszercsak ismét szél támadt. Egy alak közeledett a levegőben, majd ő is földet ért. Egy tanár volt az. Egy régi ismerős. Lupin professzor. – Hát te is itt vagy, Lupin? – kérdezte gúnyosan Voldemort. –

Igen,

itt

megkaptam,

vagyok.

Amikor

amelyben

Sirius

Dumbledore hollétéről

levelét

érdeklődött,

bűzleni

kezdett

valami.

Először

felkerestem

régi

barátainkat, majd Sirius rejtekhelyére mentem. Aztán eljöttem a Roxfortba. Most pedig itt vagyok – Bátor vagy – szólt Voldemort. – Ezért magam öllek meg! – itt sátáni kacajt hallatott. A professzor és Voldemort egymásnak esett. A Nagyúr súlyos sebet ejtett a tanár vállán. Lupin a sarokba roskadt. Pálcáját is elvesztette. – Most te jössz! Adok neked egy utolsó esélyt – fordult Harryhez Voldemort. Harry csodálkozott a Nagyúr nagylelkűségén, de gyorsan cselekedett.

Felállt,

és

kimondta

keresztapjára

a

megfelelő bűbájt: – Stimula! A sötét oldal vezére ekkor tapsolt egyet, mire az összes dementor beözönlött a terembe. Harry eszeveszetten kiabálta a Patrónus-bűbáj varázsigéjét, majd Hermione és Ron is bekapcsolódott. Voldemort nyugodtan Harry ketrecéhez lépett, és egyetlen mozdulattal eltüntette a rácsokat. Aztán magához intett egy dementort. – Most elbúcsúzunk – mondta a Nagyúr. – Vár a halál! Viszlát, Potter! A dementor leterítette Harryt, majd föléhajolt. Ekkor egy szempillantásnyi idő alatt odaugrott a sebesült Lupin professzor. Félrelökte a fiút, és a dementor arca találkozott a tanáréval.

A férfi már nem szólt semmit. Soha többé nem változott át vérfarkassá. Nem is mozdult többet. A dementor csókja szörnyűbb volt a halálnál. Harry a földön feküdt, és hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Nem nézett senkire, a mennyezetet bámulta. Hermione zokogni kezdett. Sirius odaküldte Harryhez, hogy vegye el a fiú varázspálcáját. A lány átadta a pálcát a varázslónak. Az előbb eltüntette saját ketrecét, majd Ront is kiszabadította. Voldemort el akarta venni tőle a pálcát, de most Sirius nyert. Gyors és erős lefegyverző átkot küldött a Nagyúrra. Az nekicsapódott a falnak. – Jól vagy, Harry? – kérdezte keresztapja a fiútól. – Igen – jött a válasz. Harry felállt. Szédült egy kicsit, de idejében eszébe jutott a mentő ötlet. Lekapta a cipőjét, és odanyújtotta Siriusnak. – Varázsold zsupszkulccsá!! Gyorsan! Ron rávigyorgott Harryre, aki maga is meglepődött találékonyságán. Hermione még mindig hüppögött. – Kész! – mondta Sirius Black, és fölemelte Lupint. – Nyomás! Megragadták a zsupszkulcsot, és néhány pillanat múlva ismét a jóslástan teremben találták magukat. A téglafal előtt ott várt rájuk Dumbledore, McGalagony, Piton és Sertonus Rentor. Piton szúrós pillantást vetett Siriusra.

McGalagony nagyot sóhajtott, Dumbledore pedig Lupin testéhez lépett. – Sirius, miért nem szóltál neki? – nézett az igazgató Harry keresztapjára. A varázsló lehajtotta a fejét. A menet a gyengélkedőre indult. – Hermione, Ron, Harry! Ti itt maradtok – szólt a gyerekekhez Dumbledore. – Te pedig, Sirius, velem jössz, és mindent elmondasz. Poppy! Segítsen szegény Lupinon. Így nincs értelme az életének. Ugye, megértett? A javasasszony bólintott. A felnőttek kivonultak a kórteremből, és becsukták az ajtót. Madam Pomfrey aludni küldte a gyerekeket, és azok kénytelen-kelletlen nyugovóra tértek. * – Most már ti is láttátok Voldemortot – szólt Harry, amikor már második napja voltak a gyengélkedőn. – Harry, kérlek, ne mondd ki a… – Jó, bocsánat. De most fontosabb dolgokról van szó, mint a név. Például, hogy miért hívta el a dementorokat Azkabanból. Semmi haszna nincs belőle, hisz a börtön így már nem olyan, mint eddig.

– Erre már én is gondoltam – szólt közbe Hermione. – Ez biztos valami csel. – Lehet… - gondolkodott hangosan Harry, amikor kinyílt a kórterem ajtaja, s bejött egy nagy, fekete kutya. Sirius. – Szia, Szipák – köszöntek a gyerekek, amint a varázsló ismét felvette emberi alakját. Black nagyon levert volt, arca kétségbeesést tükrözött. Aggódva pásztázta a szobát tekintetével, majd Harryhez lépett – Figyelj ide! Dumbledore azt mondta, menjek el az iskolából, és hagyjam el roxmortsi búvóhelyemet is… – Nem hagyhatsz itt! – vágott közbe Harry. – Majd írok. A legfőbb gond az, hogy Csikócsőrt nagyon nehéz lenne elköltöztetni. Arra gondoltam, itt hagynám. Visszaadhatnátok a vadőrnek. A gyerekek összenéztek. – És te miért nem maradhatsz a közelünkben? – kérdezte Hermione. – Én sem tudom. Legszívesebben valamilyen állást vállaltam volna az iskolában, de Dumbledore azt mondta, mindenképp el kell mennem. Amíg nem jelentkezem, vigyázzatok magatokra! Mindenhol és mindenkor veszély fenyeget. Most már majdnem olyan a helyzet, mint tizenöt évvel ezelőtt. Harry, kérlek, ne nyomozz utánam! Majd ha tiszta lesz a levegő, jelentkezem. – De hova mész?

– Még magam sem tudom. Majd Dumbledore tájékoztat benneteket, ha eljön az ideje. A három varázslótanonc elkeseredve nézett egymásra. – Most indulnom kell – mondta keresztfiának a varázsló, és a vállára tette a kezét. Aztán rákacsintott a gyerekekre, kutyává változott, és elhagyta a gyengélkedőt. * Egy héttel Sirius rejtélyes távozása után a három griffendéles is visszatérhetett a társaihoz. Amikor reggel a nagyterembe léptek, minden szem rájuk szegeződött. – Aha, Dumbledore ezt is „hétpecsétes titokként” kezelte – jegyezte meg Hermione, miközben helyet foglaltak asztaluknál. Harrynek hiányzott valaki a tanári asztaltól, pedig sohasem hitte volna, hogy valaha is hiányolni fogja az illetőt. Fúrta az oldalát a kíváncsiság. – Hol van Piton? – fordult barátaihoz. – Fogalmam sincs, de úgy látom, mások sem tudják – pásztázta végig a Mardekár asztalát Ron. Miután

elfogytak

a

szendvicsek,

és

kiürültek

a

sütőtökleves kancsók, Dumbledore szólásra emelkedett. – Egy kis figyelmet kérek! A bájitaltan órák néhány napig elmaradnak. Addig is tudtok készülni a vizsgáitokra.

– Te jó ég! A vizsgák! – kiáltott fel kétségbeesetten Hermione. Felpattant és elhagyta a termet. – Szegény Madam Cvikker! – mondta kuncogva Ron. * Maguk sem tudták, hogyan, de valahogy túlestek a vizsgákon, bár a tanárok a szokottnál is furcsábbak voltak. Jóslástanból például nem is kellett vizsgázniuk, és Rentor professzor sem kínozta őket túlságosan. – Könnyebb volt, mint hittem – mondta megkönnyebbült mosollyal Hermione. – Lehet, hogy jövőre már nem is kell vizsgázni! – nevetett Harry. Csak egy valaki volt rossz hangulatban. Neville. Ő még mindig

nem

tette

túl

magát

a

vizsgadrukkon.

–

Nagyanyám kitekeri a nyakamat, ha nem viszek haza legalább öt RBF-et… S ez bizony elég elérhetetlennek tűnt, hiszen Neville elfelejtett elmenni az átváltoztatástan vizsgára…

A titokzatos mosoly Később aztán Piton is előkerült, és nagyon elégedettnek tűnt.

Mint

kiderült,

természetesen

magával

volt

megelégedve ilyen szembetűnően… * Harry, Ron és Hermione egy délután meglátogatták Hagridot. Mielőtt a vadőrkunyhóhoz értek, összenéztek. – Megmondjuk neki most, hogy Csikócsőrt visszahozzuk? – Inkább ne, de van egy ötletem… – mondta Hermione. A vadőr széles mosollyal nyitott ajtót nekik. – Úgy örülök nektek! Hogy vagytok? – Fogjuk rá… – Már megint mit csináltatok? Tudjátok, Voldemort milyen rettenetes! – Igen tudjuk. De most is megmenekültünk. – Még szerencse – morogta a szakállába Hagrid. – Figyelj csak! – szólalt meg Hermione. – Legyél holnap éjfélkor az üvegházaknál. Egyedül. Még Agyart se hozd magaddal!

– Jó. De miért? – Titok! – vágták rá a gyerekek. * Harry megbeszélte barátaival, hogy most az egyszer engedélyt kérnek az éjszakai kalandra. El is indult az igazgató szobája felé. A kőszörnyet helyreállították, így az nem akarta beengedni a fiút. Ekkor egyszerre hirtelen benépesült a folyosó. Harry háta mögül McGalagony és Flitwick érkezett. A falból pedig egy mellékjáratból Frics. – Á! Professzor asszony! – szólalt meg a gondnok. – Tudna egy igazán méltó büntetést Hóborcnak? – Miért, mit csinált már megint? – kérdezte McGalagony. – Hát először is a Déli Toronyban az összes folyosót összetrágyázta, aztán meg bezárta Madam Cvikkert és Bimba professzort a könyvtárba, végül pedig… hát… – Mondja! Mit még? – Megleste Madam Hoochot… – Az a… Azonnal hozza ide! – Igenis. – Tanárnő, kérem! – szólalt meg Harry. – Potter? Mit keres maga itt? Azonnal menjen vissza a Griffendél-toronyba…

– Meg szeretném tudni a jelszót – mondta határozottan Harry. – Ja, persze, bocsánat. A jelszó: zsupszkulcs. – Köszönöm – mondta Harry, és eltűnt a szobor mögött. Fönt kopogott. – Tessék! Harry belépett. Piton is benn volt, de épp távozni készült. Az arca kifürkészhetetlen volt. Amikor Harry mellett elhaladt kifelé menet, megtörtént az, amit a fiú el sem tudott képzelni. A bájitalok mestere halvány mosolyt villantott felé. A fiúnak a szája is tátva maradt a csodálkozástól. – Nos, mi a látogatásod célja? – fordult Dumbledore az elképedt Harryhez. – Igazgató úr, gondolom, tudja, a keresztapám itt hagyta Csikócsőrt, és azt kérte, hogy juttassuk vissza Hagridhoz. – Igen. És, megtaláltátok a megoldást? – Azt hiszem, igen. – Halljuk! – Holnap éjfélre Hagridot az üvegházakhoz hívtuk. – Értem… – Ugye, kimehetünk ma éjjel Roxmortsba? – Igen – mondta cinkos mosollyal az igazgató. – Úgy hallottam, hoppanálni is tudtok… – Igen… Megértettem!

– Rendben. Menjetek! – Köszönjük, igazgató úr. – Harry elhagyta a szobát. A klubhelyiségben aztán beszámolt a titokzatos pitoni mosolyról Hermione-nak és Ronnak. * Este a három jóbarát elindult a nagykapu felé, majd roxmorts

szélétől

sikeresen

hoppanáltak,

aztán

Csikócsőrrel együtt éjfélre már az üvegházaknál voltak. – Ott jön – suttogta Ron egy fekete foltra mutatva a távolban. Amikor Hagrid megérkezett: – Na, mit akartok nekem… CSIKÓCSŐR!! – Pszt! – pisszegték le az örömében zokogó óriást a gyerekek. – Honnan és hogyan? – Majd máskor elmeséljük… Most vidd be az erdőbe, és helyezd biztonságba Csikócsőrt! Elbúcsúztak a meghatott vadőrtől, és visszasiettek a kastélyba.

* Az évzáró vacsorán Dumbledore nagyon sok hírt zúdított a nebulók fejére. – Először is mindenkinek gratulálok a vizsgaeredményekhez. És az iskolaelsőséghez Granger kisasszonynak! Óriási tapsvihar tört ki. – Hermione, neked, úgy látszik, jobb, ha nem is tanulsz a vizsgákra. Ha álmodból felkeltenek, akkor is mindent kívülről fújsz – mondta Ron. A lány arcán diadalmas mosoly terült szét. Amikor mindenki megkapta a bizonyítványát, Dumbledore folytatta: – Idén több tanártól is búcsút kell vennünk. Trelawney professzor elhagyja körünket. Harry és Ron egymásra vigyorgott. – Ezen kívül Sertonus Rentor professzor is elbúcsúzik. – Ez az állás tényleg el van átkozva! A végén még kiderül, hogy Mardekár Malazár átkot hagyott hátra – kuncogott Hermione. – Bimba professzor pedig nyugdíjba vonul. Neville elszomorodott. Ő egyedül a gyógynövénytant kapisgálta valamelyest. – Folytassuk egy nagyon rossz hírrel, majd sok jóval: A sokatok által nagyon szeretett Lupin professzor távozott az élők sorából. Hősként halt meg, hiszen életet mentett.

Egy fiatal lélekért fizetett a sajátjával. Ezért ülhet közöttünk Harry Potter. Gyászos, mély csönd következett. – Nos, most a jó hírek. A házak versenyét idén a… Griffendél nyerte, és a Kviddics-kupát is! Az

igazgató

hangját

elnyomta

a

kitörő

taps-

és

füttykoncert. Három asztalnál felállva ünnepeltek. A negyediknél mindenki lehangoltan ült. Sőt, később az előcsarnokban Harry egy beszélgetés foszlányait is elkapta: – …Mért nem csalsz akkor? Se kviddicskupa, se házkupa?! Hogy képzeled? Tüntesd el már azt a három griffendélest!… Ezt Pansy Parkinson suttogta fojtott hangon a lakoma után Draco Malfoynak. Harry csak nevetett rajta, és továbbment. –

És

még

egy

kitűnő

hír.

Azkaban

jövőre,

a

tanévkezdésre megújul. Tanulmányi kirándulás keretében meg is nézhetitek majd. A mardekárosok még inkább lelombozódtak. – Most pedig a végszó: jó szünidőt mindannyiótoknak! Mindenki újongásban tört ki.

* Másnapra már készen álltak a csomagok az utazásra. Harryék búcsút vettek Hagridtól és az ódon kastélytól. Miközben felszálltak a Roxfort Expresszre, Harry még mindig Piton rejtélyes mosolyán gondolkodott. – Harry! Harry! – Chó Chang sietett a tömegben feléje. – Harry! Csak gratulálni akartam. Mindenhez! Csodálatos vagy, és persze a barátaid is azok – ezzel egy cuppanós puszit nyomott a fiú pirosló arcára. – Szia, megyek a helyemre. – Szia! – Harrynek alig jött ki hang a torkán, és a lába sem mozdult, mintha a földbe gyökerezett volna. – Hahó, gyere már! Mindjárt indulunk! – kiáltott ki az egyik ablakon Hermione. Amint Harry leült, épp az utolsót pöffentette a piros vonat, majd komótosan elindult. – Egy valami biztos – szólalt meg kis idő múlva Hermione. – Jövőre bepréselem valahogy a saját Roxfort története példányomat. Eddig minden évben szükség lett volna rá… Ekkor Neville nyitott be. – Nem láttátok Trevort? – Nem – felelte egyszerre lehangoltan a három jóbarát.

– A nagyi le fogja harapni a fejemet. Csak négy RBF-em lett, és most még Trevor is eltűnik… – mondta kétségbeesetten a Longbottom fiú. – Ki akar ingyen egy ronda varangyot egy kviblitől? – hallatszott be a folyosóról egy gunyoros hang. – Csodabéka. Bármikor el tud tűnni… – Na, ebből elég legyen! Azonnal add vissza Neville-nek Trevort! – Á! A korcs sárvérű közbelép. Úgy látom, Longbottom, van egy hódolód! – Mi az? Valami baj van? – lépett közbe Fred és George. – Igen – mondta szipogva Hermione. – Azt hiszem. – Ne bőgj, Granger! Mindjárt jön a Supermaned, Ron Weasley, na meg persze a nagyúr, Harry Potter. – Capitulatus! – hallatszott kórusban Malfoy háta mögül. Harry és Ron valóban közbelépett. – George, gyorsan add rá a varázscipőt! Ekkor megérkezett Crak és Monstro, és lábánál fogva megragadták

Neville-t.

–

Melyikőtök

küldött

átkot

Dracóra? – kérdezték bamba képpel. – Mi voltunk. És most ti is kaptok belőle! Carbunculus! Ron barátja vállára csapott. – Szép volt! Ha most Piton itt lenne, biztos nem mosolyogna, hacsak nem azért, mert nem lát minket többé az iskolában…

Ezen jót nevettek, és visszatértek fülkéjükbe, immár a Fred-George párossal és Trevorral együtt. Egykor szokás szerint jött a büfés boszorkány. Mindannyian jól bevásároltak mindenízű drazséból és csokibékából. – Egyébként hány RBF-ed is lett, Hermione? – kérdezte Harry. – Tizenhárom – mondta lesütött szemmel a lány. – Én már tudom, hogy ki lesz jövőre a Griffendél prefektusa! – kiáltotta Ron. Harry elcsendesedett. – Remélem, Szipák hamar ír. – Biztos jó helyen van, nyugodj meg! – vigasztalta Hermione. – Ugye, eljössz hozzánk a nyáron? – kérdezte kicsit később a Weasley-fiú. – Nagyon szeretnék! – Szeretettel várunk! Egymásra mosolyogtak. A vonat lassított, majd megállt. A gyerekek

a

peronra

tódultak,

majd

átmentek

a

varázsfalon. Kint egymás mellett álltak Ron és Hermione szülei. Tőlük nem messze meg Dursley úr mogorva, lila arccal. – Na, jó. Én megyek ahhoz a lila káposztafejhez – búcsúzott barátaitól Harry nevetve. – Nehéz idők várnak rám…

– Tarts ki! Majd érted megyünk! – köszöntek el Ronék. – Szurkolunk, Neville, hogy ne harapják le a fejedet! – Köszi! Jó szünidőt! – Neked is. – Írjatok sokat! – mondta Harry. – Oké! Te meg egyelőre ne változtasd át Dursley-ékat békává! Várd meg, amíg befejezzük a sulit… – Jó, jó! Igyekezni fogok… Sziasztok! – integetett Harry. És amint a ládáját és Hedviget cipelte, arra gondolt, milyen jó, ha az embernek vannak barátai. Úgy érezte, így kibírja majd a nyarat nagybátyja és unokaöccse korántsem kellemes társaságában. Harryt és barátait az ötödik roxforti évben is várják meglepetések, megpróbáltatások, de humorral és sok érdekes dologgal is szemben találják magukat. A Sötét Nagyúr csalafinta tervet eszel ki, hogy Harryt eltegye láb alól… Folytatása következik: Harry Potter és Griffendél kincse

Budapest, 2001

Copyright © A. Zs. Kerényi 2001

Szerkesztette: Sirató Ildikó