.KÁLMÁN C. GYÖRGY.
.Harry Potter játékai. M
rási viszonyokat. A másik soha nem volt meccsen, és legföljebb a csapatok nevének eufóniája szerint dönt a tippekr√l. Melyikük az igazibb játékos? A magunkfajta muglik, amikor Harry Potter-olvasókká válnak, óhatatlanul a totózók második típusához sorolódnak: tudomásul veszik, regisztrálják azt a különbséget, amely az ◊ világuk és a varázslók világa – s√t, az ◊ világuk és a regény világa – között van. Ez voltaképpen minden fikció els√ számú játékszabálya: tudatosítsd, hogy mindez (amit olvasol, hallasz, látsz) nem te vagy, ez más világ. A Harry Potter-regények körüli cécó megkísérli szétzilálni ezt a különbségtételt, vagy meg akar ingatni regényolvasói meggy√z√désünkben, vagy legalábbis eljátszik a lehet√séggel, hogy – mint a totózók els√ típusának esetében – számolnunk kell a két világ átjárhatóságával, azzal, hogy a tiszta játék, a spekuláció, fantázia vagy fikció valami módon mégiscsak érintkezik a való világ tényeivel. Vannak, akik turistabusszal végigjárják „azt a Dublint”, amelyr√l Joyce írt, akik Párizsban járván feltétlenül megkóstolják „azt a Madeleine-t”, amelyr√l Proust írt, és megnézik a Nôtre-Dame-on „azt a szobrot”, amelyik Victor Hugót ihlette. Ugyanakkor vannak, akik elszántan irodalomként olvassák a Bibliát, egyáltalán nem kíváncsiak A Mester és Margarita történelmi hátterére, és szép regényként élvezik Rousseau Vallomásai-t. (Sok ultraortodox zsidó nem ismeri el Izrael államot, mert Izraelnek fikciónak – illúziónak, vágyálomnak, jövend√nek, tervnek, fantáziának – kell maradnia mindaddig, ameddig a Messiás el nem jön.) Az irodalmi szöveget soha nem magában kapjuk kézhez, találkozásunk nem el√zmények és körülmények nélkül való: dönté-
ugli vagyok. Én is mugli vagyok, és már meg ne haragudj, kedves Olvasó, minden bizonnyal Te is mugli vagy, nincs ezen mit tagadni vagy szégyenkezni miatta. Vagyis mindennapi, közönséges emberek vagyunk, akik nem tudnak varázsolni vagy átváltozni, sosem jártunk varázsló-iskolába, puszta akaratunkkal sosem sikerült beavatkozni a dolgok folyásába, és rokonságunkban sincs senki, aki mágus volna. A magunkfajta muglik azonban kétségkívül hevesen érdekl√dnek azon világ iránt, amelybe soha nem volt bejárásuk, de még belepillantani sem tudtak: a Harry Potterr√l szóló regények sorozata err√l a világról ad hírt. De minthogy olvasói menthetetlenül muglik, akiknek éppen az a lényegük, hogy nem beavatottak a varázsló-szférába, kissé kétes játék az, amelyet a regények kiadói néhol a megjelenés köré kanyarítanak: a nyomdából érkez√, a legfrissebb Harry Potter-példányokat szállító „varázsvonatok”, a Harry Potter-kellékek, és a többi reklámeszköz mind azt az illúziót er√sítik, hogy e két világ között a mi oldalunkról is van átjárás, hogy a könyvön kívül is megtapasztalható ez vagy az a varázslók egyetemér√l, Roxfortról, és a mágusok mindennapjairól. A tervezett film – ráadásul állítólag még csak nem is rajzfilm, hanem „igazi” – a legnagyobb abszurditás, már-már játék-rontás: láthatóvá akarná tenni azt, ami a – kizárólag a címlapjukon illusztrált! – könyvek lapjain csak olvasható, azt akarja elhitetni, hogy mugli-szemmel is megpillantható mindaz, ami eddig legföljebb elképzelhet√ volt, némi mugli-fantáziával. A totózóknak két széls√ típusa van: az egyik minden összeállítást ismer, tudja, ki gyengélkedik, ki van formában, ismeri a bírókat, a pályákat és az id√já-
119
Kálmán C. György
geskedések alakulnak ki – err√l szól(hatna) a Harry Potter mint „iskolai regény”. És persze err√l is szól, részben. A Roxfortba viv√ vasút, a tavacska, a négy ház, a közös ebédl√, a társalgó, a hálótermek, a mosdók, a gyengélked√, a folyosók és az ott függ√ képek, a park, a vad√r kis háza, a közeli erd√: ezeket kell – és az elbeszél√ segítségével lehet is – elképzelnünk háttérként ahhoz, hogy a történet életre keljen. S√t: mindez már elegend√ is volna egy szép, klasszikus, realista gyermekregényhez, a kiskamaszok kalandos nevel√dési regényéhez, ahol ki-ki felismerheti saját gyermekkora embertípusait, helyszíneit és konfliktusait – vagy rácsodálkozhat egy másik kultúra részletgazdag rajzára. Erre a szilárd szubsztrátumra épül rá, ezzel a nagyon konkrét és életszer∫ anyaggal olvad össze, ezt a keretet tölti meg a varázslás tudományának és gyakorlatának egy másik világból idekerült, ezért váratlan és némileg ironikus rétege. A Potter-regényekben tehát eleve benne van a realitásnak és fikciónak az a kett√ssége, ami aztán megismétl√dik a fogadtatás játékaiban. Sokkal inkább t√zsde, mint sakk: együtt van benne a vaskos realitások és a fantázia, a koholmány, a kombináció, a titkok világa. Van azután még egy játék ezen a játéktéren belül: egy igazi játék, amely összefogja és szervezi a roxforti diákok és tanárok életét – a kviddics. Az els√ kötetben található a kviddics szabályainak részletes leírása: eszerint a kviddicset két hét f√b√l álló csapat játssza, a cél pedig kett√s: egyrészt minél többször átdobni az ellenfél valamelyik karikáján a piros gömböt (a kvaffot), miközben két, kicsit kisebb fekete gömb (a gurkók) száguldoznak a pályán (ezeket kell a terel√knek távol tartaniuk csapattársaiktól). Minden gól (karikán átdobott kvaff) tíz pontot ér. De van egy játékos, a fogó, akinek egyetlen feladata elkapni a kicsi, igen fürgén cikázó labdát, az aranycsikeszt (vagy csikeszt), s ha sikerül, csapata gy√z (az aranycsikesz megkaparintása százötven pontot ér). Világos, hogy régi, hagyományos játékról van szó: a pontozás kissé logikátlannak, szeszélyesnek t∫n√ rendszere (miért 10 pont, miért nem 1? Miért éppen 150 pont?) azt sugallja, hogy ennek valami távoli, ködbe vesz√ eredete kell hogy legyen. A csapaton belül kialakult és már rögzített szerepek (hajtók, √rz√, terel√k, fogó) azt sejteti, hogy valamikor talán mindenki minden szerepet betölthetett, de a gyakorlat, a célszer∫ség megszilárdította a pozíciókat (mint a futballban a széls√, középpályás, véd√ stb. ma már felcserélhetetlennek tetsz√, teljesen elkülönült funkcióit). A kviddics ugyanakkor ötvözete kétféle játék-
sünkben, hogy mennyire engedjük közel a szöveg teremtette világhoz (a szöveg révén bennünk teremt√d√ világhoz) a valósnak hitt világot, sok minden szerepet játszik. A Harry Potter-regények közvetítésén (a terjesztésen, marketingen, reklámkampányon stb.) néhol – nem els√sorban Magyarországon – a jelek szerint a Disneylandben megelevened√ mesealakok mintája hagyott nyomot. Mégsem azonos a két jelenség: Rowling könyvei (szemben Disney filmjeivel) ugyanis jó el√re el√készítették a terepet egy efféle játék számára, minthogy az a világ, amelyet megteremtenek, furcsa tükrei Angolhon valóságos világának. Mert a Harry Potter-könyveken kívül, azok körül zajló játék (a valóság/fikció összehozása) csak a legküls√ kör: a könyvekben további három játék folyik. S ez az els√: az angol világ és a varázsló-világ egymásba fordítása. Talán némelyikünk, aki nagy élvezettel olvassa a Harry Potter-könyveket, az angol fels√oktatás mikrotársadalmának rajzát élvezi a leginkább. Megszorításként hozzátehetnénk: legalábbis a feln√ttek körében ez így lehet – de rögtön vissza is vonhatjuk. Hiszen ha csak az olyan (nem-történelmi, gyerekszerepl√s) úgynevezett „gyermekirodalomra” gondolunk, mint Kästner Emil-je, Május 35-je vagy A repül√ osztály-a, vagy akár Molnár A Pál utcai fiúkja vagy Karinthy Tanár úr kérem-je, Móra Kincskeres√ kisködmön-je, elég nyilvánvaló, hogy e m∫vek nagy sikere és maradandó értéke éppen a részletek, a háttér, a mindennapi világ, a köznapi tárgyak, események, alakok ábrázolásán múlik. Lehet, hogy a régi Berlin vagy Pest, az akkori iskolai viszonyok és tananyag, az érintkezés formái, s√t bizonyos tárgyak is már furcsának, távolinak tetszenek, de rejtélyes módon éppen ezek éltetik, ezek teszik átélhet√vé a m∫veket: az olvasói fantázia számára ezek a nagyon „valóságos”, „nem fiktív” rétegek jelentik a biztos alapot, ahonnét elrugaszkodhat. Mármost Harry Potter egy vérbeli angol college diákja, patinás angol f√iskola hallgatója: nem véletlenül hívják ezt a – még véletlenül sem londoni – helyet Roxfortnak, egyszerre idézve fel a sziklák (rocks), egy er√d (fort) és Oxford nevét. Roxfort klasszikus, ódivatú, kemény oktatási intézmény: szigorú hierarchia jellemzi, a diákokat rögtön négy csoportba (négy házba) sorolják, s az élet tele van rítusokkal, szokásokkal, szabályokkal (és szabályszegésekkel). Hogy ez miféle konfliktusokat jelent, hogy ki hogyan alkalmazkodik ezekhez a körülményekhez, milyenek a tanárok, hogy hogyan folyik itt a tanulás, miféle barátságok szöv√dnek és milyen ellensé-
120
Harry Potter játékai
121
Kálmán C. György
122
Harry Potter játékai
Nagy dolgok is a kviddics-meccs közben d√lnek el. Személyes leszámolások és nagy találkozások terepe. Harry itt vív meg, nem is egyszer, ellenségével, a gonosz, nagykép∫, de jó játékos Malfoyjal. Dobby, a manó, egy gurkóval sebesítteti meg Harryt, hogy rábírja a hazatérésre; kviddics-meccsen látja meg Harry a hollóhátasok fogóját, Cho Changot, és rögtön megtetszik neki; meccs közben csaknem belehal abba, hogy megjelennek és pusztító er√t árasztanak a szörny∫séges azkabani √rök, a dementorok; a hideg, ellenséges Piton professzor igencsak furcsán viselkedik egy meccsen, mintha varázsszavakat mormolna, holott Mógus professzor az, aki le akarta volna rázni Harryt a sepr∫r√l – egyszóval a kviddics élet és halál, barátság és gy∫lölet színhelye lehet. A játékok harmadik köre nem független az els√ kett√t√l – a realitás és fantázia egymásbajátszásáétól, illetve a játéktól a játékban, a kviddics-játéktól. Ezt a beszédmódok és m∫fajok játékának nevezhetnénk: amely hol paródia, hol ironikus rájátszás, hol eljátszás a lehet√ségekkel, hol egy-egy m∫faj megjátszása, vagy kijátszásuk egymás ellen. Bármennyire átadja is magát az olvasó a kviddicsmeccsek leírásának, bármennyire együttérez is a vesztes (vagy épp nyertes) csapatokkal, azért ott kell hogy motoszkáljon benne: az a lelkesültség, a játék halálosan komolyan vevése, ami Roxfortot jellemzi, mégiscsak görbe tükre az (angol és nem csak angol) egyetemi sportéletnek; hogy a mugli sportok a roxfortiak szemében értelmetlenek és felfoghatatlanok. Vagy: miközben az olvasó jót mulat a kötelez√ olvasmányként Roxfortban megadott könyvek tudálékos címein, az agyafúrt dolgozati témákon, az el√adások és gyakorlati foglalkozások rendjén, tudnia kell, hogy ez nem más, mint az (angol és nem csak angol) egyetemi oktatás kifigurázása. Vagy: míg a regény szerepl√inek jellemzéseként olvassa a professzorok távolságtartó, kimért beszédét, kioktató vagy behízelg√ hangját, ráébred, hogy a „valóságos” (angol és nem csak angol) gyerek–feln√tt viszonyok, alá- és fölérendeltségi kapcsolatok jellegzetességeivel szembesül. A Harry Potter-regények így egyszerre szatírák (az – angol és nem angol – egyetemi világ karikatúrái), és parodisztikusak: annak az igen népszer∫ angol és amerikai regénytípusnak kiforgatásai, amely ezt az egyetemi világot mutatja be. Lehetnek olyan kísérletek, amelyek egy-egy hagyományos m∫faj (pontosabban: al- vagy al-alm∫faj) keretei közé helyezik az egyes Harry Potterregényeket: a kísértethistória, a rémtörténet, a b∫nügyi regény stb. sémájára felépül√
nak: az egyik az a típus, amely valamilyen gyakorlati (és akár a mindennapi életben is használható) tudás versenyszer∫ összemérése (lovaglás, futás, céllövés, íjászat, birkózás stb.), a másik pedig a mindennapokban soha el√ nem forduló szituációkat szimulál (kosárlabda, futball, asztalitenisz, m∫ugrás, torna stb.). A kviddicshez igen gyorsan és ügyesen kell tudni sepr∫nyélen röpülni; ugyanakkor gurkók és csikeszek még Roxfortban sem röpködnek az égen. Ez a játék tehát olyasmi, mint a lovaspóló vagy a baseball. A szigorúan vett szabályokon kívül azonban hagyományok és íratlan szabályok egész sora veszi körül a játékot. El√ször is a kviddics csakis Roxfortban játszható, minthogy nem tudni, van-e még egyáltalán varázslóképz√ bárhol másutt Angliában vagy akár a világon: tehát tökéletesen egyedi, a helyre szabott, és a hely szellemét és tradícióit követ√ játék – amilyenek a patinás angol egyetemeken állítólag lenni szoktak. Másodszor is, a játékosok kiválasztódása is hagyományokon alapul: els√éveseknek saját sepr∫jük még nem lehet, legföljebb – mint Harry esetében – kivételes igazgatói engedéllyel vehetnek részt az edzéseken; a csapatok a házak szerint állnak föl (márpedig az, hogy melyik házban kik laknak és tanulnak, az bonyolult, titokzatos kiválasztási ceremónia eredménye, ily módon a házak is, a csapatok is tükrözik a diákok jellemét, vonzalmait, erényeit és hibáit). Harmadszor, a kviddics bizonyos értelemben technikai sport: nem elég tehát a tudás, ügyesség, gyakorlat, hanem a jó sepr∫ is kell hozzá, új és új típusok jelennek meg a piacon, és mindegyiknek mások a gyengéi.1 Vannak továbbá régi, legendás játékosok, akiket a kviddics minden játékosának és szurkolójának ismerni illik.2 És persze a kviddics több, mint a diákok kedvelt játéka. A sportban d√l el, hogy melyik diák válik ismertté és népszer∫vé, hogy kire fognak nemzedékek múltán is emlékezni Roxfortban; a kviddics-versenyek tagolják a roxforti id√számítást, a meccsekre kivonul a teljes tanári kar, meg persze minden diák; a kviddics-kupán múlik a házak presztízse. Van olyan fontos a kviddics, mint a tanulás, még a rettegett, merev professzorok is nagy jelent√séget tulajdonítanak neki: vélhet√leg nem pusztán a szurkolás, az izgalmas verseny miatt, hanem mert nevel√ hatást tulajdonítanak neki. Kviddics nélkül Roxfort elképzelhetetlen, nem afféle mellékes szórakozás, nem is csak egy órákon kívüli elfoglaltság a többi között (egyébként nincs is más sport vagy különóra Roxfortban), hanem játékosnak vagy drukkernek lenni a diákélet (és az oktatás) szerves része.
123
Kálmán C. György
m∫veket látnának bennük. Vonzó elgondolás, de talán meggy√z√bb, ha mindezek vegyülékér√l beszélünk, s azt mondjuk, hogy bár talán vannak kötetek, amelyekre egyik vagy másik m∫faj er√sebben rányomja a bélyegét, inkább csak részleteikben, egyes megoldásaikban kerülnek közel ezen (al-al)m∫fajokhoz. (A regények egy típusa viszont egészen biztosan hiányzik, még a részletekb√l is: a történelmi regény. Emlékezzünk, Tolkien nagy m∫ve éppen ezt – és ennek számos változatát – aknázta ki.) A regényfolyam kétségkívül nevel√dési regény: Harry (varázslókénti) szocializációját, barátságainak és konfliktusainak jellemének alakulására gyakorolt hatását, tanulásának eredményeit és buktatóit mutatja be. Annyiban valamennyi (eddig megjelent) regény detektívtörténet, hogy a rejtélyek mind, sorra megoldódnak (legalábbis a kézzelfogható és egyáltalán megoldható rejtélyek): Harry Potter (és vele társai, meg az olvasó) megtudja, ki és hogyan mozgatta az eseményeket, feltárulnak az addig rejtett identitások és jellemvonások. Bizonyos titkok megfejtése még várat magára: Voldemort hol- és kiléte, segít√i, Piton professzor motívumai – ezek azonban nem az egyes történetek konkrét feladványai. A regényeknek ez a vonása rögtön le is rontja a rémtörténet- vagy kísértethistória-szer∫séget: hiszen Roxfortban a varázslatok megmagyarázhatók és tanulhatók, a rémek nyilván katalogizálva vannak, pontos leírásuk és összehasonlító morfológiájuk ott van a könyvtárban; a kísértetek pedig mulatságos alakok, akik ott flangálnak a roxforti folyosókon. Mégis: a regények annyiban rémtörténetek, hogy bizony borzolhatják az ifjabb olvasók idegeit a csövekben sziszeg√ gyil-
kos szörnyr√l, a vérfagyasztó dementorokról vagy a hatalmas, sz√rös pókokról szóló részletek. Annyiban kísértethistóriák, hogy az átváltozás, a más alakban történ√ megjelenés, tárgyak lélekkel (élettel) telít√dése otthonosan van jelen Roxfort világában. Ráadásul, ha úgy tetszik, Harry Potter történetei még társadalmi körképet is adnak: az olyan muglik bornírt világáról, mint Harry nevel√szülei; az olyan becsületes, sokgyermekes, kispénz∫ minisztériumi tisztvisel√ családjáról, mint Weasley; a keresked√k világáról az Abszol úton; az olyan helyezked√, nagy hatalmú káderr√l és felfuvalkodott gyerekér√l, mint Malfoy; a kisiklott sorsú, de jóravaló és gyermekszeret√ vad√rr√l, Hagridról; a házirend b∫völetében él√, ostoba és ravasz pedellusról, Fricsr√l; és az egyetem tanári karáról. A varázslók társadalmában – csodák csodája – az egyéni törekvések, képességek, szerencsés és szerencsétlen véletlenek, pártfogók és ellenfelek befolyásolják az ember (a varázsló vagy boszorkány) sorsát. – Roxfort (és az olykor felvillanó varázsló-külvilág) panorámája ezt van hivatva bizonyítani. A Harry Potter-regények harmadik játéka – az el√z√ kett√vel együtt – ismét a siker biztosítéka. Rowling egybejátszatja a legkülönfélébb regénym∫fajokat, jó érzékkel beemel ezt meg azt, ami éppen kézre esik – de szerencsére nem kötelez√dik el tartósan egyik mellett sem. A horror közben megnevettet, a társadalmi körképbe trollokat és sárkányokat vegyít; a krimiben nincs detektív, a campus story f√h√sei boszorkák és sepr∫nyélen lovagló varázslók. Mintha J. K. Rowling is egy lenne közülük. Jól kavarta össze, a varázsige is stimmelt. Jó játék.
Jegyzetek
Nyilakra emlékeztet – azok kiváló sepr∫k voltak, nagy kár, hogy leállították a gyártásukat. Én magam is egy Ezüst Nyílon tanultam meg repülni…” ( Harry Potter és az azkabani fogoly. 234. o.) 2. Wood, az edz√ mondja Harrynek: „Azon se lennék meglepve, ha túlszárnyalnád Charlie Weasleyt, pedig ◊ válogatott lehetett volna, ha nem megy el sárkányokra vadászni.” (Harry Potter és a bölcsek köve. 161. o.)
1. Lásd azt a hihetetlenül mulatságos „rögtönzött sportszerismereti kisel√adást”, amelyet Madam Hooch (aki a magasan repülés tudományát okítja) tart a Griffendél csapatának: „Nézzétek, milyen tökéletes a súlyelosztása! Ha a Nimbusz sorozatnak van gyengéje, akkor az az enyhe farnehézség – számos példánynál megfigyelhet√, hogy pár év után lógatni kezdi a farkát. A nyelet is tökéletesítették; egy leheletnyivel karcsúbb, mint a Jólsep-R-eké, inkább a régi Ezüst
124
