Ézs 57,16-21 II. 18-21. vers Meggyógyít, vigasztal, békességet ad az Úr „Mert nem örökké perlek, és nem mindenha haragszom, mert a lélek előttem megepedne, és a leheletek, a kiket én teremtettem. Mert a telhetetlenségnek vétkéért haragudtam meg, és megvertem őt, elrejtém magamat és megharagudtam; és ő elfordulva, szíve útjában járt. Útait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vígasztalást nyújtok néki és gyászolóinak, Megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét. Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt! És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” Bevezetés Múlt alkalommal vasárnap is ezt a részt olvastuk el Ézsaiás könyvéből. Akkor láttuk ennek az Igének a prófétai jelentését, Isten haragját (17. vers), amelyet először a babiloni fogság idején mutatott meg a népnek. A szabadulást is, hogy nem örökké haragszik (16. vers). Előre bejelentette azt is, hogy hetven év után el fogja hozni a babiloni fogságnak a végét. Láttuk, hogy még egyszer beteljesedik Isten haragja a nagy nyomorúság idején, ez még előttünk van. Akkor lesz a legnagyobb haragja az Úrnak, de ennek is vége lesz, és az ezeréves királyságban teljes lesz a gyógyulás. A múlt alkalommal a 16-17. versnek a szellemi mondanivalójáról volt már szó, így most csak a 18-21. versig terjedő szakasznak a mi életünkre szóló, mai üzenetét mondanám el. Látja utunkat és gyógyulást ad Így kezdődött: „útait láttam, és meggyógyítom őt” (18. vers). Isten látta az egész emberiségnek az útját. Amikor a Noé özönvize előtt először látta Isten, hogy hova jutott az ember, hogy „minden test megrontotta az ő útját […] szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6,12.5). Akkor Isten azt mondta, hogy „eltörlöm az embert”, és tudjuk, csak a Noé családja maradt meg. Azután ismét elromlott az ember; már Bábelnél megint Isten ellen lázadoztak. Akkor Isten elhívott egy embert, Ábrahámot, hogy majd azt a magot megáldja. Az a mag is elromlott. Akkor Isten itt azt mondja ebben az Igében, hogy látom az útjait. Látta az egész emberiségnek az útját, és végül nem úgy döntött Isten, hogy kipusztítom az egész emberi nemet. Ezeknek nincs változás, mindegy, mit csinálok. Gonosz, gonosz és gonosz. Az igazak magva is gonosz. Hanem azt mondja, hogy látom az útjait, látta az utunkat, és meggyógyítom őt. Látta, hogy kárhozatba rohan az egész emberiség. Látta, hogy egyénenként nem tudunk a magunk erejéből ezen változtatni. Senki nincs, aki segítsen rajtunk. Akkor azt mondta az Úr: meggyógyítom. Ez nem egy olyan volt Istenben, hogy akkor gondolt egyet, hogy meggyógyítom. Kezdettől fogva így gondolta Isten. Tudta, látta, hogy mi lesz az emberiséggel. Éppen ezért ezt a gyógyulást már kezdettől fogva úgy határozta el Isten, hogy Jézus Krisztusban fogja meggyógyítani, és megváltani ezt az egész világot. Mikor itt azt mondja, hogy meggyógyítom őt, akkor arra gondolt, ami Jézus Krisztusban úgy teljesedett be, hogy azt mondta: én nem az igazakért jöttem, hanem a bűnösökért, és nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Jövök, és meggyógyítom őket - ezért jött az Úr Jézus, ezért öltött testet, és ezért halt meg a kereszten. Nem volt más megoldás.
Isten látta egyénileg is az életünket. Ha csak magamról beszélek, látta azt is, hogy én mennyire belegabalyodtam a bűneimbe. Látta, hogy milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Eljött utánam is. Nem hagyott el, hanem mint a jó pásztor az elveszett bárány után jött. Olyan szülőket adott, akik hívők voltak. Hívő testvéreket, élő Igét adott. Utána úgy irányította az életutamat, hogy nem lehetett kitérni Isten elől, pedig igen szerettem volna néha kitérni. Nem lehetett. Aztán egyszer világosságot gyújtott a szívembe, hogy felismerjem, hogy az Úr Jézus Krisztus nekem is a Megváltóm, és minden bűneimet megbocsájtotta, minden bűnömért elég az Ő vére. Így jött el a gyógyulás. Isten látja minden embernek az útját. Bárki hallja is ezt az Igét, ismeri az útját. Ismeri a gondolatait, ismeri a bűneit, ismeri szívének a titkos vágyait, és minden ember felől úgy határozott, hogy meg akarja gyógyítani. Ha az ember is ezt akarja, Isten meg akarja gyógyítani. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Ezért hangzik az Ige. Ezért hirdettetik az Ige. Nagy csoda, hogy ebben a világban még Isten Igéjét lehet hirdetni. Isten rendelkezett így, hogy hangozzon. Isten látja a hívő embernek is az útjait. Azt is, amikor a hívő emberek is rossz útra térnek, mert térhetnek, vagy eltévelyednek. Akkor Isten azt mondja: én meggyógyítom őt: „útait láttam, és meggyógyítom őt” (18. vers). Vezet az Úr – de nem mindig úgy, ahogy gondolnánk Az után azt mondja: „vezetem őt” (18. vers). Istennek különös a vezetése. Lehet, hogy előbb az embert mélységbe vezeti, mielőtt eljönne a teljes gyógyulás és szabadulás. Így járt például Izráel népe is, amikor látta az Úr az útjait, és elhatározta, hogy kiviszi őket az egyiptomi szolgaságból. Elküldte Mózest, akkor először még rosszabbra fordult Izráelnek a sorsa. Amikor a Fáraótól eljött Mózes, azt mondta a Fáraó, hogy én nem ismerem Istent, kicsoda az Úr, nem hallgatok a szavára. Mózes, csak el akarjátok a népet vonni a munkától, úgy látszik, hogy a népnek van ideje arra, hogy ezzel foglalkozzon, hogy menjenek ki háromnapi járóföldre, és áldozzanak Istennek. Akkor elveszem a pelyvát, keressék meg azt is maguknak, de a téglaszámot be kell adni. Nem bírták. Verték a felügyelők őket. Nagyon elkeseredett a nép. Azt olvassuk: „S mondának nékik [Mózesnek meg Áronnak] Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket. És visszaméne Mózes az Úrhoz és monda: Uram, miért engedsz rosszúl bánni ezzel a néppel! Miért küldél engem ide? [Nem kis dolog volt ez. Elküldi Mózest, hogy szabadítsa meg őket, és még rosszabb lett.] Mert attól fogva, hogy bemenék a Faraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet. Az Úr pedig monda Mózesnek: Majd meglátod mit cselekszem a Faraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről” (2Móz 5,21-6,1). Lehetséges, hogy amikor valaki keresi az Urat, és úgy gondolja, hogy hallgat Istennek a szavára, hogy Isten olyan úton vezeti, ami először még rosszabb lesz. Mélységbe vezeti. Azért kellett a zsidó népnek ez, hogy érezze meg az egyiptomi szolgaság gyötrelmének a mélységeit, és ne kívánkozzanak többet vissza. Különös, hogy mégis egyszer eljött az idő a pusztában, amikor azt mondták, hogy jobb volt Egyiptomban. Ilyen az ember! Lehet, hogy ha valaki keresi az Urat, először nehezebb lesz: megalázzák, megszégyenítik, összetörik a szívét, külső körülményei is nehezebbek. És azt mondja, hogy hát, nem így képzeltem el, hogyha én keresni fogom az Urat, meg a gyógyulást. Azt mondja az Úr, amit Mózesnek mondott: Te csak bízzál. Majd meglátod, hogy mit fogok cselekedni. Csak tartsál ki, merj hinni! - ahogy énekeltük: Ó, hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda. Istennek a vezetését legtöbbször utólag látjuk meg. Utólag látjuk meg, hogy elzárt lehetőségeket, mert az veszélyes lett volna számunkra, pedig mi nagyon szerettük volna azt a valamit. Belevitt olyanba, amibe mi semmiképpen nem akartunk bemenni, és jó jött ki belőle.
Összehozott olyanokkal bennünket Isten, akiket eszközül használt a neveltetésünk érdekében. Nehéz emberekkel, akik csiszoltak bennünket, vagy olyanokkal, akiktől tanulhattunk. Elválasztott olyan emberektől, különválasztott, akivel nem látta jónak, mi meg nagyon jónak láttuk volna tovább tartani a barátságot. Ilyen Istennek az útjai és vezetése. Akkor is vezet bennünket, miután már hívőkké lettünk. Akkor egy kicsit másképpen vezet. Akkor vezet Igéje és a Szent Szellem által. Olvassuk, hogy „akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8,14). Van, amikor észre sem vesszük Istennek a vezetését, csak utólag. Utólag látjuk meg, hogy bölcsen és milyen nagy szeretettel rendezte Isten az utunkat. Eszembe jutott, hogy amikor az egyetemet elvégeztem, semmiféleképpen nem akartam Debrecenbe jönni, az lett volna az utolsó. Pesten szerettem volna maradni, utána Miskolcra szerettem volna menni. Azt mondták, hogy én olyan jó tanuló voltam, hogy biztos, hogy amit beírok elsőnek, azt fogom kapni. Akkor még nem ez a rendszer volt, mint most, az egyetemen osztották ki az álláshelyeket. Harmadiknak beírtam Debrecent is, de ezt csak azért, mert hármat kellett beírni. Ha csak kettőt kellett volna, nem is írtam volna be. Isten így vezetett, hogy ide kerültem. Akkor nem értettem, hogy miért. Senkit nem ismertem, szüleimtől is messze voltam, és így vezetett Isten. Most már értem, amit akkor nem értettem. Ilyen Isten útja, így vezet mindenkit. Javunkra teszi: „útait láttam, meggyógyítom, vezetem őt”. Hogyan vigasztal Isten? Aztán így folytatja: „vígasztalást nyújtok néki és gyászolóinak” (18. vers). Kit kell vigasztalni? Nyilván a gyászolókat. Azért mondja, hogy „vígasztalást nyújtok neki és gyászolóinak.” A hegyi beszédben is mondja az Úr Jézus: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4). Így értjük meg, hogy miért kellett az, amit olvastunk, hogy „magasságban és szentségben lakozom, de a megrontottal, és az alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosak lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét” (Ézs 57,15). Ezért kell az összetöretés, és kell a megalázás. Isten az ilyen szívben tud lakozást venni, és akkor Ő megvigasztal. Megvigasztal minden gyászolót, akinek a szívében Ő lakozást vesz. Aztán azt olvastuk: „vigasztalást nyújtok neki és gyászolóinak” (18. vers). Ez a vigasztalás nincsen ugyan ideírva, hogy milyen, de más Igékből tudjuk. Istennek a vigasztalása nem olcsó és üres szó. Úgy senki sem tud vigasztalni, ahogy Isten. Például olvassuk: „Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene; A ki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban…” (2Kor 1,3-4). Különös, hogy Isten a vigasztalásnak az Istene is. Nincs olyan nyomorúság, amiben Ő nem tudna bennünket megvigasztalni. „Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, a ki szeretett minket és kegyelméből örök vígasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg. Vígasztalja meg a ti szíveteket…” (2Thessz 2,16-17). Igen. Ilyen Isten és az Urunk, Jézus Krisztus, aki kegyelemből örök vigasztalást adott minden embernek. Ő vigasztalja meg a szívünket. „Vigasztalást nyújtok neki és gyászolóinak”. Mivel vigasztal Isten? Vigasztal elsősorban az Igével. Azzal vezet is bennünket, de vigasztal is. Például ez az egész zsoltár Isten Igéjéről szól, olvasom: „Emlékezzél meg a te szolgádnak adott igédről, a melyhez nékem reménységed adtál! Ez vigasztalásom nyomorúságomban, mert a te beszéded megelevenít engem” (Zsolt 119,49-50). Isten beszéde, az Ige, amihez reménységet ad nekünk, amit megelevenít a Szent Szellem a szívünkben, azt mondja, hogy „ez a vigasztalásom a nyomorúságomban”. Ehhez hasonlót olvasunk: „Mert a melyek régen megirattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességestűrés által és az írásoknak vígasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15,4). Sokszor megvigasztalt már engem, és gondolom másokat is Istennek az Igéje. Az nem emberi szó. Az más, mint amikor az ember mond valamit, vagy amikor Isten Igéje megvigasztal. Az más, mert annak ereje és hatalma van. Az a szívbe hatol. Ahogy mondja: „a léleknek és a szellemnek, az ízeknek és a velőknek a megoszlásáig” jut el.
Isten vigasztal a Szent Szellem által is. Hiszen a Szent Szellemnek az egyik neve az, hogy Vigasztaló: „Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, [Szellem] a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek” (Jn 14,26). Eszünkbe juttatja az Igét alkalmas időben, és meg is magyarázza, hogy jól értsük meg, ne a magunk gondolata szerint, ne az ördögnek a befolyása szerint értelmezzük az Igéket. Azt mondja: „Mi nem e világ szellemét vettük, hanem az Istenből való Szellemet, hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk. Ezeket prédikáljuk, és nem oly beszédekkel, amelyre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Szellem tanít. […] Lelki ember pedig nem foghatja meg az Isten Szellemének dolgait, mert bolondság neki, meg se értheti. A szellemi ember azonban mindent megítél” (1Kor 2,12-15). Tehát csak a Szent Szellem tudja megmagyarázni, és jól magyarázni, eszünkbe juttatni, és élővé, elevenné tenni Istennek az Igéjét. Aztán Isten vigasztalhat bennünket a testvérek által is. Ha az a testvér, aki vigasztal, nem olyan, mint Jóbnak a barátai, akik a magukét mondták, de nem az Igét, nem az Úr üzenetét. Ha magunkét mondjuk, vagy bárki a magáét mondja, akkor az biztos, hogy illik rá, amit Jób mondott a barátainak, hogy „nyomorult vigasztalók vagytok” ti mindnyájan. Ha valaki az Isten Igéjét mondja, akkor jó vigasztaló lehet egy testvér is. A helyén mondott Ige, Isten vezetése alatt megvigasztal. Például azt olvassuk: „Minden én dolgaimat megismerteti veletek Tikhikus, a szeretett atyafi és hív szolga és szolgatárs az Úrban; A kit épen a végett küldtem hozzátok, hogy megismerje a ti dolgaitokat és megvigasztalja a ti szíveteket” (Kol 4,7-8). Különös, hogy Isten Igéje is megvigasztal, a Szent Szellem is vigasztal, és mégis itt Pál azt mondja, hogy én egy hű szolgát elküldök, aki majd megismeri a ti dolgaitokat, és ő alkalmas lesz arra, hogy megvigasztalja a szíveteket. Olvasom tovább: „Onézimussal együtt, a hű és szeretett atyafival, ki ti közűletek való; minden itt való dolgot megismertetnek ők veletek. Köszönt titeket Aristárkhus, az én fogolytársam, és Márk, a Barnabás unokatestvére (ki felől parancsolatokat vettetek: ha hozzátok megy, fogadjátok őt szívesen), És Jézus, kit Justusnak is hívnak…” (Kol 4,9-11). (Itt most megállok, és hadd jegyezzem meg, mi ezért nem szeretjük csak úgy mondani, hogy Jézus. Egyházban ez nagyon bevett szokás, hogy csak úgy beszélnek mindig, hogy: a Jézus ezt mondta, a Jézus majd visszajön, a Jézus, Jézus. Látjuk, hogy ez a Jézus abban az időben egy olyan név volt, mint most, hogy Pista vagy Jóska. Itt is volt egy Jézus, akit Justusnak is hívtak. Úgyhogy meg kell adni az Úr Jézusnak azt a tiszteletet, hogy legalább azt odamondjuk, hogy: Úr Jézus, Jézus Krisztus, Krisztus Jézus, vagy Úr Jézus Krisztus. Mondhatjuk, hogy az Úr, mert így is gyakran nevezi az Ige.) Most folytatom: „És Jézus, kit Justusnak is hívnak, kik a zsidók közűl valók: csak ezek azok a munkatársaim az Isten országában, a kik nékem vígasztalásomra voltak” (Kol 4,11). Ez is különös. Pálnak is szüksége volt vigasztalásra. Nem volt neki elég az Ige? A sok kijelentés? A Szent Szellem? Itt felsorol egy néhány testvért, és azt mondja: csak ezek voltak nekem vigasztalásomra az Isten országában. Jó bizonyítvány ezekről a testvérekről. Itt is arról tesz Pál bizonyságot, hogy valaki tud vigasztalni: „Mert sok örömünk és vígasztalásunk van a te szeretetedben, hogy a szenteknek szíveik megvidámodtak te általad, atyámfia” (Filem 1,7). Filemon sok szentnek, hívő embernek a szívét megvidámította, megvigasztalta az ő szeretetével. Emlékszem rá, mikor apósomnak, Egri testvérnek volt a temetése, egy helybeli testvér, Tar Mihály, ezzel búcsúzott. Ezt az Igét olvasta fel egészen személyesen, hogy ilyen volt nekik Egri testvér, ahogy itt le van írva, gyakran „sok örömünk és vigasztalásunk volt a szeretetedben, a szenteknek szíveik megvidámodtak te általad, atyámfia” (Filem 1,7). Ez is egy jó bizonyság egy testvértől. Tehát a testvérek is vigasztalhatnak. Persze mindezek a testvérek csak eszközök, a vigasztaló végeredményben maga Isten, ahogy olvastuk korábban:
„én, én vagyok megvigasztalótok” (Ézs 51,12). A testvérek csak Isten eszközei, hogyha tudnak figyelni az Úrra, és vele élő közösségben vannak. Adjunk hálát Istennek! Így folytatódik az Ige: „Megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét” (19. vers). Hála gyümölcse ajkaikon. A hála csak a megelégedett és boldog szívből fakadhat. Egyébként hazugság, ha nem a megelégedett szívből fakad. A 17. versről, mikor szó volt a múlt alkalommal, akkor említettem, hogy a telhetetlen ember nem hálás, mert mindig kell még valami. Miért adjon hálát? Mindig hiányérzete van, mindig kell valami más. Nem hálás, mert soha nem elégedett. Akit Isten megvigasztalt, akinek a szívében lakik az Úr, akinek az arcát látja a hívő ember, vele közösségben van, az megelégedett ember. Hálás hívő ember. A hála tehát gyümölcs. A boldog, megelégedett szív gyümölcse, ami Isten jóságának, szeretetének a megtapasztalásából fakad. Ha a szívben ott van, azután megjelenik előbb-utóbb az ajkakon is. Az sem helyes, ha valaki azt mondja: a szívemben ott van a hála, de soha nem fejezi ki a szájával. Az is visszataszító, ha nincs ott a szívben a hála, mégis mondja. Erre azt mondja Isten: „ez a nép csak szájával közelget hozzám, a szíve távol van tőlem”. Isten azt is elvárja, ha a szívünkben hála van, akkor fejezzük is ki. Mondjuk is el. Ha Isten irgalmas, szerető, jóságos felénk, de ha csak a szívében tartaná, soha nem mondaná, akkor mi hasznunk lenne belőle? Jó, hogyha tudjuk, hogy mit várhatunk Istentől, legyünk tisztában vele! Ami a szívében van, elmondja nekünk az Ő Igéjében. Mi is mondjuk el, ha hála van a szívünkben. Például azt mondja az Ige: „De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1Kor 15,57). Most elolvasok még néhány Igét a háláról: „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére [...] Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 4,15; 9,15). Itt van a hálának a gyökere, ha egyszer valaki a szívében, szellemi szemeivel látja meg, és fogadja el Istennek a kimondhatatlan ajándékát, Jézus Krisztust. Hogy mit kaptunk Jézus Krisztus által, azt nem lehet elmondani! Ha enyém az Úr Jézus Krisztus, akkor a szívben ott van ez a hála. „Az Istennek legyen hála a kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15). A másik kettő, amit itt olvastunk, ennek csak a következménye. Minden értünk van. Igen. Ha nekünk adta Jézus Krisztust, minden mi értünk van. Mindent úgy alakít a javunkra, mindent úgy formál, bármi is jöjjön. Éppen azért, mondja az Ige, hogy hálásak legyünk: „Mindenért hálákat adjatok”, mert minden a javunkra van. Az Istennek legyen hála a kimondhatatlan ajándékért. „Minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére” (2Kor 4,15). Ez Isten dicsőségére van, ha a szívünkben feltör a hála. Azt is megtapasztaljuk, ami az elsőnek említett Igében van, hogy hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ha így, ilyen bensőséges közösségben vagyunk az Úrral, akkor mindenkor diadalra vezet bennünket. Nem kell bukdácsoló hívő életet élni, és akkor még jobban ott lesz a hála. Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Még egy Igét említek: „Sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek [ne legyen a hívő ember ajkán]: hanem inkább hálaadás” (Ef 5,4). Igen, csak hálára van okunk! Mienk az Úr Jézus Krisztus, mindenkor diadalra vezet, minden értünk van, valóban a hálaadás illik, nem ilyenek, hogy bolond beszéd, undokság, aggodalmaskodás, lázadás meg egyebek, hanem a hálaadás. Ez illik a hívő emberhez. Azt mondja itt az Ige: „megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét” (19. vers). Igen. Ez által, hogy meggyógyít, vezet, vigasztalást nyújt, megtermi ajkainkon a hálának gyümölcsét.
Békesség – először a szívben Azután így folytatódik: „…Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt!” (19. vers). Prófétailag a messze valók, akiknek békességet ígér Isten, azok a pogányok, a népek. A közelvalók Izrael, akik bejutnak az ezeréves királyságba, és a távollevők is, a pogányok is be fognak jutni, nem csak Izrael, és a távol levőknek is, meg a közelvalóknak is, ott békesség lesz. Ezt prófétailag mondom. Azonban nekünk a békességről ma azt mondja: „Annakokáért emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok, kiket körűlmetéletlenségnek nevez vala amaz úgynevezett s a testen kézzel megcsinált körűlmetélkedés. Hogy ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkűl valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkűl valók voltatok e világon; Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, Az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén; És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt [pogányt is, zsidót is, távol levőt is, közel valót is] egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést. És eljövén, békességet hirdetett néktek, a távol valóknak és a közel valóknak” (Ef 2,11-17). Itt a békesség távol és közel. Krisztusban most mindnyájan közelvalókká lettünk. Erről most nem szólnék, mert az október 11-i konferencián éppen ezek az igeversek lesznek majd az Efézusi levél második részéből. Itt van a békesség Krisztusban a közel és a távol valóknak is, „Ő a mi békességünk” (Ef 2,14). Azt mondja itt: „…Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt!” (19. vers). Ezt itt még egyszer mondja, mert ezzel kezdődött, hogy: „utait láttam, és meggyógyítom őt” (18. vers), és ezzel fejezi be: „békesség, én meggyógyítom őt” (19. vers). Ebből láthatjuk azt, hogy a teljesen meggyógyult embernek békessége van mindenkivel. Ki van békülve mindenkivel. Úgy él, ahogy mondja az Ige: „Ha lehetséges, a mennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek” (Róm 12,18). Ha lehetséges, amennyiben lehet, rajtunk ne múljon. Rajtunk nem múlik. Ha valaki haragszik, és békétlen, őt nem tudjuk megváltoztatni, de mi ne haragudjunk. Mi megbékéltünk Istennel, utána magunkkal, aztán megbékéltünk mindenkivel. Rajtunk nem múlik a békesség. Aztán azt olvastuk: „És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (2021. vers). Míg a hívő emberekre ez jellemző, hogy békességük van, mert Krisztus a békességünk, ezzel szemben a hitetlenekre az jellemző, hogy nincs békességük. Bár a világ mindig ezt akarja, hogy békesség legyen. Csak a hitetlen emberek úgy gondolják, hogy azért nincs békességük, mert a körülöttük levő emberek mindig piszkálják őket. Ha azok nem piszkálnának, ha azok nem olyanok lennének, hogyha azok kedvesebbek, jobbak… stb. Ha a világ más volna, akkor ő is békességes lenne. Éppen ezért a hitetlenek úgy gondolják, hogy először hozzuk létre a világbékét, az után rendezzük el az országban, a világon, a társadalomban, mindenhol. Legyenek elégedettek az emberek, legyen sok pénzük, mindent kapjanak meg. Akkor, majd ha mindenki békességes lesz a körülményeivel, meg mindennel, akkor majd engem is békén hagynak, és én bennem is békesség lesz. Mindig úgy gondolják, hogy kívülről jön a békesség befelé. Isten azt mondja, nem. Ebből így nem lesz soha semmi. Fordítva van: belülről megy a békesség kifelé, ha én a szívemben megbékéltem Istennel, akkor békességet árasztok a környezetemben, rajtam nem múlik a békesség. Ha a másik is megbékélne, meg a harmadik is, akkor nem kellene itt világbékéről beszélni, nem kellene lefegyverezni mindenkit, hogy a háborút elkerüljük, hogy akkor talán lenne majd békesség. Az ezeréves királyságban békesség is lesz. A hitetleneknek, amíg Istennel meg nem békülnek, soha nem lesz békességük. A nagy tragédia éppen az lesz ebben a
világban, ahogy mondja az Ige, hogy annyira szeretnék az emberek a békességet, hogy már bármit megtesznek, csak Istennel nem akarnak kibékülni. Amikor azt mondják, végre elértük, most már békesség és biztonság van, akkor szakad rájuk a nagy veszedelem. Semmiképpen meg nem menekülhetnek az Antikrisztusnak, a Sátánnak a borzalmai elől, amit rázúdít erre a világra. Nincs békesség a hitetleneknek! Most a hívő ember életében is lehet olyan, hogy ha hitetlenkedünk, azt mondja az Ige, Ő hű marad, de mi elveszítjük a békességünket. Akkor nekünk sem lesz békességünk. Még egyszer visszatérnék az énekre, amit óra előtt énekeltünk: „ó, hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda.” Ez egy nagyon jó megfogalmazás. A hit, az egy merészség. Rá merem bízni magamat Isten Igéjére. Amit Ő mond, az úgy van, ha nem látom is, vagy az eszemnek ellent mond is. Merek bízni Istenben. Kezébe merem tenni az életemet, a sorsomat, a családomat. Mindent le merek tenni az Ő kezébe, mert azt mondta, hogy gondomat viseli. Szeret engem, bölcs Isten, és irgalmas hozzám. Merek hinni Benne, ezért békességem van. Ha hitetlenkedek, akkor jön a békétlenség, az aggodalom, a nyugtalanság. Ha valaki érzi magában, hogy aggodalmaskodik, és még nyugtalan, tudja meg, hogy hitetlenkedik. Ha bízik az Úrban, ha mer hinni, akkor békessége lesz. Kinek nincs békessége? Még egy dologra térnék ki egy kicsit. Nagyon röviden visszapillantunk az egész Ézsaiás könyvére, megmondom, miért. Ha még visszaemlékeznek a testvérek, az első harminckilenc része Ézsaiás könyvének elsősorban Isten büntetésével foglalkozik. Bár abban is voltak kegyelmes részek, Ézsaiás 35. és 12. rész, ahol prófétailag az ezeréves királyságról szól. Túlnyomó többségében mégis, az első harminckilenc részben Isten büntetéséről van szó, népének a bűne miatt. Aztán a 40. részben egy fordulat következik be. Úgy kezdődik, ha visszalapozunk, azt mondja itt az Ige: „Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr keze minden bűneiért” (Ézs 40,1-2). Itt egy változás áll be. Már nem Isten büntetéséről van szó, hanem Isten helyreállító munkájáról. Ez tart egészen a 66. résznek a végéig. A 40-66. részig háromszor kilenc rész van Ézsaiás könyvében, három kis különálló szakasz, különálló témával. A 40-66. rész között ez a háromszor kilenc, az az huszonhét rész van. A 40-48. részig a szabadításról van szó: „vigasztaljátok népemet, vigasztaljátok, bűne megbocsáttatott” (Ézs 40,1). Már megbüntette az Úr az ő vétkeit. A következő kilenc rész, 49-57. részeket most fejeztünk be. Azért is mondom el, hogy ezekben pedig a Szabadítóról van szó, Aki majd elhozza a szabadítást. Úgy van szó Jézus Krisztusról, mint Szabadítóról, mint az Úr szolgájáról. Ebben a szakaszban a legkiemelkedőbb az Ézsaiás 53. rész, az Úr szolgája, a szenvedő szolga, aki meghalt a bűneinkért. Mind a két kilenc részből álló szakasz azzal fejeződik be, 48. rész is, meg most az 57. rész is, hogy kiknek nincs békessége. Isten adja a szabadítást, és adja a Szabadítót is. Kinek nem lesz szabadulás? Kinek nem használ a Szabadító? Azt mondja az Ige, az első kilenc résznek a befejezésekor: „Nincs békesség, szól Isten, az istenteleneknek!” (Ézs 48,22). Aki istentelen, akinek nem kell Isten, aki elfordul Istentől, aki Isten nélkül akar élni, az istentelen, és azoknak nincs békesség. Ez a másik kilenc részből álló szakasz az 57. rész végén is ugyanígy fejeződik be: „És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (20-21. vers). Tehát kiknek nincs békesség? Az istenteleneknek és a hitetleneknek. A szabadításról szóló kilenc rész fejeződik be úgy, hogy „nincs békesség […] az istenteleneknek!” (Ézs 48,22). Az istentelennek nem kell szabadítás. Az istentelen jól érzi
magát a bűneiben, nem akar attól megszabadulni. Azt mondja az Úr: jó, akkor neked nincs békességed. Nincs békesség. A Szabadítóról, Jézus Krisztusról, az értünk meghalt szolgáról szóló kilenc rész pedig ezzel fejeződik be, hogy „nincs békesség […] a hitetleneknek” (21. vers). Aki a szabadító Jézus Krisztusban nem hisz, aki nem hiszi el, hogy Jézus Krisztus áldozata elég a bűneinkért. Ő nem csak a bűneinket törli el, hanem meg is tud szabadítani a bűntől. Meg tud őrizni, ahogy mondja az Ige: aki titeket a bűntől megőrizhet, és az Ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben és nagy örömmel, annak legyen dicsőség. Aki ebben a Jézus Krisztusban nem hisz, és az Ő szabadításában, azoknak nincs békessége. Isten azt mondja nekünk, hogy ne legyünk se istentelenek, se hitetlenek, hanem legyünk hívők. Befejezés Még egy Igét felolvasok befejezésül, amit az Úr Jézus mondott, amikor feltámadt, és volt a tanítványok között egy hitetlen, Tamás, aki azt mondta, hogy semmiképpen el nem hiszem, hogy Ő feltámadott. Így olvassuk: „És nyolc nap mulva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő” (Jn 20,26) Azért mondta az Úr, mert a hitetleneknek nincs békességük. Tamás, akkor lásd, ne légy hitetlen, hanem hívő. Így legyünk mi is hívők mindenben az Úrban! Merjünk hinni: „Ó, hogyha hinni mernél, ragyogna rád csoda”, és akkor békességünk is van. Ámen. Debrecen, 2008. szeptember 17.
