Ézs 53,1-12 IV. 10-12. vers Jézus Krisztus feltámadása, engedelmességének áldása „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint a ki elől orczánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” Bevezetés Már negyedik alkalommal olvassuk el ezt a részt. Az Úr Jézus Krisztusról a próféta által rajzolt Isten évszázadokkal azelőtt egy képet, mielőtt még eljött volna erre a földre, és mielőtt megtörtént volna a halála előtti szenvedés, a kereszthalál, a feltámadás, amiről szól is ez a rész. Az első három versben az Úr Jézus Krisztus életéről és elutasításáról van szó. A népe elvetette. A 4-6. versben az Úr Jézus szenvedéseiről, megveretéséről, kínoztatásáról szól az Ige. A 7-9. versben az Úr Jézus türelme a szenvedések között, a halála, és a temetése a téma. Most csak az utolsó három versről szólnék, a 10-12-ről, ahol az Úr Jézus feltámadásáról, engedelmességének az áldásáról és a dicsőségéről van szó. Most is két szempont szerint szólnék ezekről az igeversekről. Az egyik: Hogyan teljesedett be ez a prófécia az Úr Jézus életében? A másik: Mit üzen ez nekünk, és milyen hatással van az életünkre? Isten akarata az Úr Jézus életében Azt olvastuk: „… az Úr akarta őt megrontani betegség által […] és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz” (10. vers). Az Úr akarata kétszer is van ebben a versben. Valóban az Úr Jézus Krisztus életében, halálában, feltámadásában, megdicsőülésében, mindben Isten akarata valósult meg. Az Úr Jézus is ehhez tartotta magát. „Legyen meg a te akaratod” - így tanított imádkozni. Ő is ezt mondta ki a legnehezebb órában is. Amikor a gecsemánei kertben az előtt a szenvedés előtt állt, hogy az egész világ bűnét magára kell venni, és érte Istennel, Isten haragjával találja szemben magát, ott volt ez a pohár, amitől irtózott. Azt mondta: „…ha lehetséges, múljék el ez a pohár, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Úgy olvastuk, hogy: „az Úr akarta Őt megrontani” (10. vers). Az új fordítás úgy hozza: „az Úr akarta, hogy betegség törje össze”. Ebből látszik, hogy az Úr Jézus szenvedése, halála
egyértelműen Isten akarata volt. Nem véletlen műve, nem gonosz emberek ármánykodása, nem valami összeesküvés ellene, vagy a Sátánnak a mérhetetlen dühe. Mindez megvolt. Sátán is dühösködött, népe is utálta és elvetette, de nem ez volt a végső ok, amiért szenvednie és meghalnia kellett, hanem az Isten akarata. Az emberek és a Sátán csak Isten akaratát hajtották végre. Látszik ez több Igéből is. Például azt olvassuk az Úr Jézusról, hogy: „…megöletett, e világ alapítása óta” (Jel 13,8). Tehát a világ megalapítása óta már megöletett. El volt határozva, azért is jött erre a világra, azért is alkotott neki Isten testet, hogy meg lehessen ölni. Azt mondja az Ige, hogy Ő, az Úr Jézus: „…eleve el volt rendelve, a világ megalapítása előtt...” (1Pt 1,20). Nem csak a világ megalapítása óta, hanem előtte, eleve el volt rendelve. Arról beszél itt az Ige az előző versekben, hogy nem veszendő holmin, ezüstön és aranyon váltattok meg Atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből, „hanem drága véren, a hibátlan, szeplőtelen Bárányén, a Krisztusén, aki eleve el volt rendelve a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek” (1Pt 1,18-20). Arról is olvashatunk (ezt ki is keresem): „Akkor monda néki Jézus [Péternek]: Tedd helyére szablyádat; mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök. Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?” (Mt 26,5253). Erről szólnak az írások (többek között ez az Ézsaiás 53. rész is), így kell lenni. Például a 22. zsoltár is részletesen leírja az Úr Jézus szenvedését és halálát. Az Úr Jézus tudatosan vállalta. Kérhetett volna angyalseregeket, hogy szabadítsa ki Isten. De hogyan teljesedett volna be akkor az Írás? Hogyan lennénk megváltva? Milyen módon dicsőülne meg az Atya? Ezért vállalta. Az Úr Jézus elmondja, hogy nem elveszik tőlem az én életemet, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni, és van hatalmam felvenni (Jn 10,17-18). Tehát nem elvették tőle az életét. Ő maga volt az élet, nem lehetett volna elvenni. A gecsemánéi kertben, mikor azt mondta az Őt kereső csapatnak, hogy „én vagyok”, hátrahőköltek, és földre estek. Ő volt a Vagyok. Az Isten. Le kellett tennie, hogy meghalhasson. Letette, mert ez volt Isten akarata. Így tekintsünk az Úr Jézus halálára: „az Úr akarta Őt megrontani” (10. vers). Mi ebből a nekünk szóló üzenet? Talán felmerül bennünk is a kérdés, hogy ha nehéz helyzetbe kerülünk, vagy szenvednünk kell, ezt is Isten akarja? Vannak olyan szenvedések, amit mi keresünk magunknak. Amikor az Úrért szenvedünk, akkor ezt Isten akarja. Talán felmerül valakiben: akarhatja Isten, hogy például minket is betegség törjön össze, mint az Úr Jézust? Akarhatja Isten, hogy ne értsenek meg, és rossz dolgok érjenek bennünket? Igen, akarhatja, és akarja is. Jóbnál is akarta. Pál apostolnál is akarta. Azt mondja nekünk is: „E világon nyomorúságtok lesz, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Ebben a testben, ebben a világban nyomorúságunk lesz. Meg is mondta az Úr Jézus: „…Nem nagyobb a szolga az ő uránál. [Nem nagyobb a tanítvány a mesternél.] Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Jn 15,20). Őt nem értették meg, mert nem e világból való. Azt mondja: ti sem e világból valók vagytok. Szálka vagyunk a világ szemében, ha hűségesek maradunk az Úrhoz. Ha összeelegyedünk a világgal, akkor nem vagyunk szálka, de nem is becsülnek. Azt tudják, hogy nekünk nem az lenne a dolgunk, hogy velük összeelegyedjünk. Amikor Pál apostolt megkövezték Lisztrában, és mintegy halottat vonták ki a város kőfalán túl, Isten felsegítette, és akkor azt olvassuk: „erősítette és intette a tanítványokat, hogy sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bemennünk” (ApCsel 14,22). Tehát nem úgy, hogy akik hisznek, azok úgy fognak belovagolni az Isten országába fehér lovon, és győzedelmesen, diadalittasan, és addig semmi baj nem érheti őket. Nem! Sok háborúságon át kell bemennünk az Isten országába.
Ez tehát ennek az üzenete, hogy „az Úr akarta Őt megrontani”. Bennünket is akar, de nem céltalanul, nem önmagáért a szenvedésért. Mint ahogy az Úr Jézus szenvedése sem öncélú volt. Mi a szenvedés célja? Ezt mondja a következő igeszakasz itt: „…az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatúl adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja…” (10. vers). Ez tehát a cél: „hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja.” Mit jelent az, hogy magot lát, és napjait meghosszabbítja? Az új fordítás ezt megmagyarázza, elolvasom: „De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, ugye ez a mag, az utódja, mégis meglátja utódait, sokáig él.” Napjait meghosszabbítja, tehát sokáig él. Ezért kellett, hogy Isten megrontsa, szenvedjen, és meghaljon. Ezért volt ez Istennek az akarata, mert csak ebből következhet Istennek ez a másik akarata, hogy: lássa meg az utódait, a magot, és éljen örökké, mint az új teremtés feje a dicsőségben. Erről is beszélt az Úr Jézus. Azt mondja például: „…Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12,24). Nem lehet mag, megsokasított mag, ha először az egy szem mag el nem hal. A sok megmentett lélek, a sok üdvözülő, az mind Jézus Krisztus gyümölcse. Mind abból az egy magból fakad, mindegyikben az Ő élete van. Ahogy egy magból kinő a kalász, és abban sok mag van, minden magban annak az egynek az élete van, amelyikből kinő a kalász. Ugyanaz az élet. Ez az Ige a feltámadásról is szól: „napjait meghosszabbítja”, vagyis, sokáig él. Ha meghalt, és mégis sokáig él, akkor ez a feltámadás. Azt mondja az Úr Jézus: „… [én vagyok] az Élő, pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké”. Igen, halott volt, de feltámadt és él, örökkön örökké (Jel 1,17-18). Tehát azért kellett önlelkét áldozatul adni, és azért akarta Isten megrontani, azért kellett meghalnia, hogy mint egyetlenegy égi mag, sok gyümölcsöt teremjen. Istennek sok gyermeke legyen, Jézus Krisztusnak sok testvére legyen, sokan üdvözüljenek. Ez nem volt másképpen lehetséges, csak ha az egy mag elhal. Ez volt Isten akarata. Növekedés – hogyan? Most nézzük a nekünk szóló üzenetét ennek az Igének. Nekünk is ugyanez az üzenete. A mi utunk se lehet más, mint ami az Úr Jézus útja volt. Ha ugyanaz az élet van bennünk, a Krisztus élete, ha ugyanúgy vagyunk ebben a világban, amint Ő volt, nekünk sem lehet más utunk csak a lelkünk megtagadása. „…ha a földbe esett gabona mag, ha el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem [Így folytatódik, így mondja az Úr, és ez ránk vonatkozik:] A ki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. A ki nékem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya. Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jöve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem” (Jn 12,24-28). Tehát, ahogy az Úr Jézus önlelkét áldozatul adta, nekünk is meg kell tagadni a lelkünket, ha szeretjük az életünket. Ha gyűlöljük, ha azt mondjuk, hogy el lehet tékozolni, pokolra lehet jutni, akkor ne tegyük le az életünket. Akkor ne tagadjuk meg magunkat, a lelkünket. Itt azt mondja az Úr Jézus: „aki szereti a maga életét elveszti azt” (Jn 12,25). Aki megtagadja Érte, az szolgálja Őt, Aki Neki szolgál, azt az Atya megbecsüli. Ugyanezt mondja másutt is, hogy aki elveszti az életét énérettem, megtalálja azt (Mk 8,35). Aki Őérette veszti el az Ő életét, Őérette adja áldozatul az önlelkét, az megtartja az életét. Annak meg fogja hosszabbítani a napjait, az magot fog látni. Ugyanúgy, ahogy az Úr Jézus. Aki önlelkét áldozatul adja - áldozat nélkül nincs gyümölcs, áldozat nélkül nincs eredmény. Ez így van a mindennapi életben is. Régen is így volt, most is így van, ez után is így lesz.
Először a földművesnek áldozatot kell hozni. Kiszór két zsák magot, felszántja a földet, dolgozik vele. Azután a két zsákból sok zsák lesz. „Terem némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.” Ugyanúgy, ha valami eredményt akarunk elérni, először be kell fektetni. Először áldozatot kell hozni. A szellemi életben is így van. Nincs szellemi növekedés az életünkben, ha nem hozunk áldozatot. Ha nem olvasunk Igét, ha nem fordítunk rá időt és erőt, ha nem járunk el közösségbe, és ha nem tagadjuk meg magunkat. A közösségért is, hogy az Úr Jézussal, Istennel és egymással közösségünk legyen, azért is áldozatot kell hozni. Időt kell rá fordítani, és el kell szenvedni egymást szeretetben. Ugyanígy az evangélium terjesztéséért is áldozatot kell hozni. Akár egy könyvkiadásért, akár egy bizonyságtételért, mindenért áldozatot kell hozni, a nélkül nincs eredmény. Persze annak a tudatában, hogy a legnagyobb áldozatot Isten hozta. Célhoz ér-e Isten akarata? Mi ennek a kulcsa? A 10. versnek a befejező mondata így hangzik: „…és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.” Új fordítás szerint: „az Úr akarata célhoz jut vele.” Igen, ez a fontos. Isten akarata a legjobb. Akkor is az a legjobb, ha először nem értjük, vagy nekünk nem tetszik. Jó, ha célhoz ér ez az akarat, ha jó szerencsés lesz az Isten akarata. Az Úr Jézus, mivel mindig Isten akaratát cselekedte, ezért Ő általa célhoz ért, célba jutott, jó szerencsés lett az Isten akarata. Az úgynevezett főpapi imában az Úr Jézus, amikor készült már elmenni erről a földről, és számot adott az egész földi életéről, azt mondta: „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt” (Jn 17,4). Amikor a kereszten volt már felkiáltott: „Elvégeztetett!”, és azután kibocsájtotta a Szellemét (Jn 19,30). Ez volt az utolsó szava: „Elvégeztetett!” - mindent, amit Isten akart, megcselekedte. Isten akarata célba jutott. Nem csak a megváltásunkat végezte el, hanem fel sem tudjuk fogni, hogy mi minden végződött el, amikor Ő meghalt a kereszten. Azt olvassuk: „…Istennek valamennyi ígérete [és ami ígéret, az Isten akarata is. Nyilván azért ígér valamit, mert úgy akarja. Istennek tehát valamennyi akarata, ígérete] ő benne lett igenné és Ámenné az Isten dicsőségére…” (2Kor 1,20). Ebből az a nekünk szóló üzenet, hogy nekünk is az a legfontosabb, hogy engedelmeskedjünk, és akkor a mi életünkben is célba ér Isten akarata. Azt tegyük, amit Ő akar. Sok mindent tehetünk, de ha nem az Isten akaratát tesszük, akkor az úgyis hiábavaló lesz. Semmi eredménye, értelme nem lesz. Az jut csak a célba, az lesz jó szerencsés, az a maradandó, ha Isten akaratát tesszük. Nekünk is el kell majd számolnunk, ahogy az Úr Jézus is földi élete befejezése előtt, hogy: „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál” (Jn 17,4). Annyi ember, annyiféle munkát végez, és most ne csak a hitetlenekre gondoljunk, akik rengeteget dolgoznak, sok minden pénzt, vagyont, hírnevet, egyebeket összehordanak, de minek? A hívő emberekre, magunkra is gondoljunk. Hívő emberek is hajlamosak arra, hogy annyi minden munkát végeznek. Vajon azt végezzük-e, amit ránk bízott Isten? Amit ránk bízott, azt elvégeztük-e? Sok ember megy ki ebből a világból úgy, hogy nem végezte el a rábízott munkát. Lehet, hogy sokat dolgozott, de nem tudta, mi az, ami rá van bízva. Ha tudta is, nem azt végezte. Ha csak ímmel-ámmal végezte, ezért nem végezte el. Annyi életet ad Isten nekünk ezen a földön, hogy elvégezhessük, ami ránk van bízva. Tudja-e mindenki, hogy mi van rábízva? Végzi-e, és el akarja-e végezni ezt a munkát? Ez sehogy máshogy nem lehetséges, csak ha lépésről lépésre engedelmeskedünk Istennek. Nem mondja meg az Úr előre tíz évre az egész akaratát, hogy mit kell tennünk. Lépésről lépésre vezet. Arról beszél az Ige, hogy: „találtam szívem szerint való férfiút. Dávidot, a Jesse fiát…” - Miért volt Isten szíve szerint Dávid? Megmondja ebben az igeversben: „…aki megcselekszi minden akaratomat” (ApCsel 13,22). Dávid nem volt bűntelen vagy hibátlan. Vétkezett. Nagyot is vétkezett. Mégis Isten szíve szerint való volt, mert mihelyst megtudta, mi az Isten akarata, megcselekedte. Nem vonakodott. Bizony volt nehéz akarata Istennek, és
Dávid sokat bujdosott, de megcselekedte. Azt mondja nekünk az Ige: „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanúl, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok [mi munkánk] nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58). Ha tudjuk, mi az Úr akarata, buzgólkodjunk benne. Maradjunk Benne, és akkor nem lesz a munkánk sem hiábavaló. A szenvedés felnyitja a szemünket Most rátérnék a következőre: „Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli” (11. vers). Nézzük először az elejét ennek az igeversnek. „Lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik”, az új fordítás szerint: „lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” A feltámadt Jézus Krisztus nyilvánvalóan megszabadult minden szenvedéstől és gyötrelemtől. A dicsőségből látja azokat, akikért meghalt, a magvakat. Lát bennünket is, és megelégedett. Többé már nem szenved. Így olvassuk: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatúl, mint a hogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. […] Azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre” (Zsid 9,2426.28). A szenvedés bevégződött, a lelki gyötrelem bevégződött: „…gyötrelmeitől megszabadulva látja őket” - mondja az új fordítás. Mi a nekünk szóló üzenet? Hármat szeretnék elmondani. Az első: a mi szemünket is látóvá teheti, ha Isten kezéből fogadjuk a szenvedést: „lelke szenvedése folytán látni fog”. Mi is, ha nem akarunk magunknak, például elégtételt szerezni. Ha szenvedünk, elfogadjuk Isten kezéből, hogy ez az Isten akarata. Az Úrra hagyjuk, ha sérelem vagy bántalom, vagy akármi ér: „Magatokért bosszút ne álljatok, szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr” (Róm 12,19). Ha valaki így éli az életét: Nem állok bosszút, talán meg is tehetném, jogos is, de nem teszem. Elvállalom a szenvedést. Nem attól a másik embertől, hanem Isten kezéből veszem. Akkor majd látni fog, meglátja, mit cselekszik Isten. Csodálkozni fogunk. Ez az egyik. A másik: Tisztul a látásunk az által is, hogyha mi vállaljuk a szenvedést, akkor jobban megértjük más szenvedők életét és gondolkozását. Jobban megértjük a szenvedők gyarlóságait. Talán azt is, ha szenvedés közt olykor panaszkodik, vagy olykor megfordul az benne, hogy elég volt. Olyan is, hogy most már nem bírom tovább, vagy bosszút fogok állni. Ha mi vállaltuk a szenvedést, és végigmentünk, bennünk is megfordulnak ilyen kísértések. A lelkünk szenvedése folytán, vagy utána, megnyílik a szemünk jobban megérteni a szenvedőket. Ezzel kapcsolatban mondja az Ige: „Emlékezzetek meg a foglyokról, mint fogolytársak, a gyötrődőkről, mint a kik magatok is testben vagytok” (Zsid 13,3). Igen, ebben a testben van gyötrődés, meg fogság, meg nyomorúság, és azt mondja: emlékezzetek meg a többiekről, hiszen magatok is testben vagytok. A harmadik, amit ebből tanulhatunk az, ahogy az Úr Jézus Krisztus lelki gyötrelmeiből egyszer megszabadult, és úgy lát minket, és megelégedett, egyszer mi is meg fogunk szabadulni ezektől a földi, lelki, testi meg szellemi gyötrelmektől. Akkor majd megelégedettek leszünk. Annál megelégedettebbek, minél teljesebben elfogadtuk Isten kezéből a szenvedést. Így mondja az Ige, elolvasom: „Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, [a szenvedés is csak
ideig való, egyszer vége lesz] a láthatatlanok [az a dicsőség] pedig örökkévalók” (2Kor 4,1618). Mert Ő ismeri az Atyát… Ézsaiási vers így folytatódik: „… ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli” (11. vers). Új fordítás szerint: „igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és Ő hordozza bűneiket.” Jézus Krisztusért nyilvánítja Isten igazzá azokat, akik hisznek Benne. Tehát itt azt mondja, hogy: „ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít.” Azokat igazítja meg, akik hisznek Jézus Krisztusban, ahogy mondja: „…Az igaz ember pedig hitből él [...] Most pedig törvény nélkűl jelent meg az Istennek igazsága, a melyről tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták; Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, a kik hisznek. Mert nincs különbség. Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkűl, Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatúl, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt. Az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való” (Róm 1,17; 3,21-26). Ezek világos Igék, többszörösen kijelenti azt, hogy annak az ára, hogy Isten megigazítson, vagyis minket, bűnös embereket igazzá nyilvánítson, úgy nézzen ránk, hogy igazak lettünk, és valóban azok is legyünk, az csak egyféleképpen lehetséges: Jézus Krisztus engesztelőáldozata árán. Így olvastuk: ha önlelkét áldozatul adja, vétkeinket Ő viselte, Ő vette le rólunk, Ő vére törölte el (10-11. vers). Ezért nem tudtunk semmit sem tenni, ezért mondja az Ige, hogy: „megigazulván ingyen az Ő kegyelméből.” Neki sokba került, nekünk ingyen van. Egy dolgunk van: hit által elfogadni. Miért mondja, hogy ismeretével igazít meg Jézus Krisztus sokakat? Mit jelent ez? Úgy gondolom, azt jelenti, hogy az által, hogy Jézus Krisztus ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri a Fiút. Jézus Krisztus ismeri Isten szentségét, bűngyűlöletét, de ismeri Isten emberszeretetét, irgalmát is. Azt is, hogy elfogadja a helyettes áldozatot, elfogadja az egész világ bűnéért Jézus Krisztus egyetlen áldozatát, az Ő vérét. „Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.” Ezért jött, szenvedett, halt meg, ontotta a vérét, mert így ismerte Istent. Úgy ismerte, hogy nem lehet a bűnt csak úgy elméletileg elintézni. „A bűn zsoldja halál.” Vállalta, hogy kifizeti az árát, hogy megigazítson bennünket. Mi a nekünk szóló üzenet? Talán kérdéseket teszek fel, amin mérjük le magunk: Mi milyennek ismerjük Istent és Jézus Krisztust? Tudja-e mindenki azt, hogy önmagában véve elfogadhatatlan Istennél? „Nincsen csak egy igaz is. Mindnyájan vétkeztek, szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.” Tudja-e mindenki azt, hogy Jézus Krisztusban való hit által viszont meg lehet igazulni? Most ez a kérdés felteszem személyesebben is. Kérdezze meg mindenki önmagától: Biztos vagyok-e benne, hogy én igaz vagyok Isten előtt? Nagyon komoly kérdés ez, és őszintén kell rá felelni. Igaz a szent Isten előtt - mert ettől függ az üdvösségünk. Nem megy oda be semmi tisztátalan, senki, aki hamisságot cselekszik. Azon az úton, ott csak az igazak járnak. Igaz vagyok-e? Itt a magunk igazsága nem elég. Az nem elég. Az olyan igazság, mint amilyen a farizeusé volt: hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek is, vagy mint ím, ez a vámszedő is. Én ezt teszem, azt teszem, ezt meg nem teszem, amazt meg, stb. Ez nem elég. Jézus Krisztus igazsága elég csak. Megigazult vagyok-e? Igaz vagyok-e Isten előtt? A másik kérdés az, hogy úgy olvastunk itt: „Ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, vétkeiket Ő viseli” (11. vers), vagy sokakat tesz igazzá, Ő hordozza bűneiket. Mi mit viselünk el másokért? Mit hordozunk másokért? Mit viselünk el, mit hordozunk el a másikban? Jézus Krisztus elhordozta, elviselte azt a sok bűnt, ami bennünk volt. Mi elhordozzuk-e? Elviseljük-
e egymásban? Nem azt jelenti, hogy egyetértünk vele, nem azt jelenti, hogy helyben hagyjuk, és olykor néha szóvá is tesszük. Szeretnénk kimenteni belőle a másikat, de ezt először el kell hordozni. Ez másképp nem megy. Nem lehet türelmetlenül, hogy ha ilyen vagy, akkor viszontlátás. Így nem megy. Mit viselünk el másokban, másokért? Adta Önmagát, és dicsőséget nyert Rátérnék a 12. versre. „Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott”. Az új fordításban úgy van: „ezért a nagyok között adok neki részt, és a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban.” Ez az Ige úgy mutatja be az Úr Jézus Krisztust, mint egy győztes hadvezért, amikor a csatából visszatér a vezéreivel együtt, és zsákmányt oszt. „Felmentél a magasságba, foglyokat vezettél…” (Zsolt 68,19). Foglyok is a zsákmányhoz tartoznak. „Isten Őt a maga jobbjára ültette a mennyekben, Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nem csak ebben a világban, hanem a következendőben is” (Ef 1,20-21). Tehát mindenek fölé helyezte, mert győzött, mert önlelkét áldozatul adta. „Annak okáért az Isten is felmagasztalta Őt, és ajándékozott neki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus a Krisztus, Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,9-11). Igen, ez az. Isten megdicsőítette, felmagasztalta a Fiát. Nemcsak, hogy a nagyok között ad neki részt, hanem a legnagyobbá tette. Mindenek fölé emelte, hogy minden térd meghajoljon előtte. Mindez miért? Ahogy olvastuk: „mert életét halálra adta, a bűnösök közé számláltatott.” Sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott. Új fordítás: „Hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják.” Nem könnyű ez. Hányszor fel szoktunk háborodni, hogyha olyat mondanak ránk, ami nem igaz? Rossz színben tüntetnek fel? Bűnösnek? Ő hagyta. Jó, sorolják a bűnösök közé, pedig sokak, mindenki vétkét vállalta magára. Mások vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért. Imádkozott értük. Még a kereszten is: „bocsásd meg nekik Atyám, nem tudják, mit cselekszenek.” Nem fenyegetőzött: majd vissza fogok én jönni, feltámadás és megdicsőülésem után, majd fogtok ti még előttem leborulni. Nem tudják, Atyám, mit cselekszenek, bocsásd meg nekik! - Igen, imádkozott, közben járt Istennél. Egy a közbenjáró Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus. És miért lehetett közbenjáró? Mert adta önmagát váltságul mindenekért (1Tim 2,5-6). Mindenkiért. Adta önmagát váltságul. Ilyen volt Ő. Mit mond nekünk? Nekünk se lehet más utunk: „ha örökösök vagyunk, örökösei Istennek, örököstársai Krisztusnak” (Róm 8). Ez csak úgy lehetséges, „ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” Nem megy másképpen. Milyen nyugodt és békés lesz egy hívő ember élete, ha mindent elfogad Isten kezéből! Nagyon sokszor elgondolkoztam erről: annyi mindenért izgul az ember, meg imádkozik, meg kér, és nyugtalan, békétlen. Amikor elfogadok mindent, hogy ezt Isten akarja, akkor békesség száll ránk és nyugalom. Befejezés Itt egy képet rajzolt fel Ézsaiás által Isten az Úr Jézus Krisztusról. Ezt a képet nemcsak a Bibliában akarja leírni, hanem ezt a képet belénk akarja vésni. Más szóval: bennünk akarja kiábrázolni, hogy ilyenek legyünk mi is, amilyen Ő volt, mikor testben e földön járt. Tegyük fel magunknak a kérdést: mit változtatott rajtam eddig az Ige? Hasonlóbb lettem Hozzá? Ne nyugodjunk bele, ha semmit nem változtatott, vagy keveset. Nem nyugodhatunk bele, amíg bármit is látunk a magunk életében. Most ne mással foglalkozzunk, csak a magunk életében, hogy ez nem hasonlít Krisztushoz! Ez akkor alakul ki, nincs más út, mint a lelkünk halálba adása, de ez az útja a dicsőségnek is. Ámen.
Debrecen, 2008. május 18.
