Ézs 53,1-12 I vers Jézus Krisztus élete, és elvettetése

Ézs 53,1-12 I. 1-3. vers Jézus Krisztus élete, és elvettetése „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint a ki elől orczánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” Bevezetés Ahogy sorba vesszük Ézsaiás könyvét, láthatjuk, hogy ez a felolvasott rész nagyon szorosan kapcsolódik az előző résznek a végéhez. Ott is az Úr szolgájáról van szó, tehát Jézus Krisztusról, aki emberi testben és szolgai formában jött el erre a földre, és szenvedett, és meghalt. Olyan ez az 53. rész, mint egy fénykép egy ember legfontosabb életszakaszáról. Aki valamit is hallott már az Úr Jézusról, és elolvassa ezt a részt, rögtön tudja, hogy Őróla van szó. Ráismer. Még a gyerekek is ráismernek, hogy ez az Úr Jézus Krisztusról szól. Amikor annak idején Filepet elküldte az Úr, hogy menjen a szerecsen komornyikhoz az országútra, a komornyik is Ézsaiásnak ezt a részét olvasta (ApCsel 8,26-28.32). Például meg is említi a Cselekedetek könyvében az Ige, hogy: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt, és száját nem nyitotta meg” (Ézs 53,7). Azt kérdezte a komornyik Fülöptől, hogy: „kiről mondja ezt a próféta? Magáról, vagy más valakiről?” (ApCsel 8,34). Ő még akkor még nem hallott az Úr Jézus Krisztusról, nem ismert rá. Fülöp elkezdte neki magyarázni, hogy mindez beteljesedett (ApCsel 8,35). Így történt Jézus Krisztussal. Azt énekeltük az óra elején, hogy „Isten szeret.” Olvassuk, hogy: „Isten az ő szeretetét abban mutatta meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt” (Róm 5,8). Ma sok ember kétségbe vonja Isten szeretetét: „Ha Isten szeret, akkor miért engedi ezt vagy azt a nehézséget, miért ilyen vagy olyan a világ?” Ezekről lehetne beszélni, hogy miért, de Isten nem csupán mondja, hogy Ő szeret, hanem megmutatta. Ennyire szeret, hogy eljött a mennyei dicsőségből, tisztaságból, a szépségből, a fényből ebbe a mocsokba és bűnbe. Felvette betegségeinket, terheinket, bűneinket, vétkeinket, és meghalt. Úgy, hogy közben gúnyolták, és nem értették meg. Most ugyan felolvastam az egész részt, de nincs idő arra, hogy az egésszel

foglalkozzunk, csak az első három versről szeretnék szólni, aztán majd később a többiről, ha még Isten ad rá alkalmat. „Ki hitt a mi tanításunknak…” A Bibliában, és ebben a részben is, nagyon sok csodálatos dolog van kijelentve. Szól Isten szeretetéről, az Úr Jézus Krisztusról, bűnről, bűnbocsánatról, megváltásról, üdvösségről, a megváltottak örök dicsőségéről, és így tovább. Mindezt csak hit által lehet elfogadni. Ezért mondja: „ki hitt a mi tanításunknak?” (1. vers). Hit nélkül be van minden zárva előttünk. „Hit nélkül lehetetlen Istennek is tetszeni.” Aki Isten elé járul, mondja a Zsidókhoz írt levél, annak hinnie kell, hogy Ő létezik. Megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Felmerül a kérdés: ki hitt? Aki nem hisz, miért nem hisz? Van, aki azt mondja, hogy, nem tehet arról, hogy nem hisz. A hívő felé fordulva azt mondja: Jó neked, hogy te hiszel, de én nem tudok hinni. Jó neked, hogy te tudsz hinni. Megint mások azt mondják, hogy azért nem tudok hinni, mert nekem Isten nem adott hitet. Nem meg van írva, hogy a hit Isten ajándéka? Nem egészen így van megírva, hogy a hit Isten ajándéka. Az van megírva erről: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” (Ef 2,8). Nem a hitre vonatkozik az a rész, hogy: „ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez”, hanem a kegyelemre és a megtartásra. Ez ajándék, a megtartás Jézus Krisztusban, ahogy írja az Ige: „Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért.” Az ajándék Krisztus. Emlékeztetném azokat, akik hallották, régebben volt szó arról, hogy háromféle hit van. Van üdvözítő hit. Erről olvastunk itt: „ki hitt a mi tanításunknak?” Kié az üdvösség hit által? Ezenkívül van csodatevő hit, amiről azt mondja az Ige: „ha egy kis hitetek volna, mint a mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek, hogy keljen fel és zuhanjon a tengerbe, akkor meglenne.” Hit által sok csodálatos dolog történt a Szentírásban. Isten ajándéka, a csodatevő hit. Ott van felsorolva Isten kegyelmi ajándékai között. Ezenkívül van még a mindennapi életünkben, Isten hatalmába és szeretetétbe vetett hit. A gondviselésébe vetett hit, hogy Ő szeret bennünket, és nem hagy el. Megtart bennünket, lehet hozzá folyamodni. A háromféle hit közül csak a csodatevő hit az, ami Isten ajándéka, az üdvözítő hit nem. Különben akkor azt mondhatnák az emberek, amit szoktak is mondani, hogy nem tehetek róla, hogy elkárhozok, Isten az oka. Miért nem adott nekem hitet? A csodatevő hit nem üdvözít. Ahol legtöbb csodái voltak az Úr Jézusnak, ott voltak a leghitetlenebbek az Ő üdvözítő, bűnbocsátó munkájával szemben. Üdvözítő hite mindenkinek lehet, aki akar hinni. Mi az akadálya a hitnek? Mi az akadálya annak, hogy egyesek hisznek, mások pedig nem hisznek? A következőt olvassuk erről: „Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Mimódon hívják azért segítségül azt, akiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, a ki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkűl? Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? A miképen meg van írva: Mily szépek a békesség hirdetőknek lábai, a kik jókat hirdetnek! De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak. Mert Ézsaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által” (Róm 10,13-17). Ez az Ige világosan beszél arról, hogy a hit az nem úgy száll le ránk az égből, vagy csap belénk, mintegy villám, hogy egyszer csak az egyik hisz, a másik pedig nem hisz, hanem a hit, hallásból van. A hallás pedig Isten Igéje által, ha valaki hallgatja és meghallja Isten Igéjét. Az Ige Jézus Krisztusról beszél, Isten szeretetéről, szentségéről, jóságáról. Ha valaki hallja ezt az Igét, és megismeri benne Istent és Jézus Krisztust, akkor tud hinni. Hogy lehetne hinni abban, azt mondja itt az Ige, akit nem ismerünk? Mi módon ismerhetnénk valakit, hogyha nem is beszéltek róla, nem is hallottunk semmit felőle?

Tehát, ha valaki azt mondja, hogy én nem hiszek, akkor kérdezze meg magától, hogy akarok hinni Istenben? Ha akarok hinni, akkor mindent megteszek, ami rajtam áll, hogy higgyek? Az egyik, amit meg kell tenni az, hogy kiteszem magam Isten Igéjének. Hallgatom vagy olvasom Istennek az Igéjét. Aki meglátja a nagy és szerető Istent az Igében, annak nem nehéz hinni azt. Nehéz hinni a gyereknek abban, hogy az ő édesapja, meg az édesanyja megvédi őt? Meg sem fogalmazza a gyerek, hogy hiszek vagy nem hiszek. Akármi baj van, a kisgyerek rögtön kiállt: Jaj, apukám, anyukám! - még ha nincsenek is ott a szülei. Egyik lányunkat egyszer egészen távol tőlünk egy kutya megkergetett, és mindjárt azt kiabálta, hogy anyukám, anyukám. A közelben sem volt, de rögtön tudta, a szíve mélyén, az ösztöneiben benne volt, hogy aki segíthet rajtam, az anyukám, mert szeret. Ugyanígy van az ember is Istennel. Ha megismeri Isten szeretetét, a legtermészetesebb, hogy hisz benne. Engedetlenség Ha az ember mégsem hisz, sokan még azok se, akik valamennyit ismernek Isten szeretetéből, annak van egy oka. Éppen erre az Igére hivatkozik az Ézsaiás 53-ban, hogy „ki hitt a mi tanításunknak? És az Úr karja kinek jelentetett meg?” Még egyszer elolvasom: „De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak. Mert Ézsaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek?” (Róm 10,16). Látjuk ebből, hogy az engedelmesség, és a hit is össze van kapcsolva. Nem mindenek engedelmeskedtek, mert Ézsaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek? Ez a kettő úgy tartozik össze, hogyha valaki hallja Istennek az Igéjét, azt is felfogja, hogy ez nem csupán egy észbeli elfogadás, hanem itt valami változásnak is kell lenni a magatartásban, az életmódban, a gondolkozásmódban is. Nem sokat kell hallani az Igét ahhoz, hogy valaki rájöjjön, hogy ha hisz Istenben, Jézus Krisztusban, akkor ez azzal jár, hogy hátat kell fordítani a bűnös életmódnak. Le kell mondani a test bűnös kívánságairól, hátat kell fordítani a bűn ideig-óráig való gyönyörűségének. Vállalni kell Krisztus gyalázatát. Őt is megvetették, ahogy olvastuk ebben az Igében is: utált volt, emberektől elhagyatott volt. Aki ezt nem akarja vállalni, az készakarva nem hisz. Nem bízik Istenben. Nem bízza rá az életét Istenre. Mert nem fizeti meg az engedelmességben felmerülő árat. Jól ismert vers az, hogy: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának. Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek” (Jn 3,16-20). Ez az oka annak, ha valaki nem hisz, hogy nem akar Jézus Krisztus útján járni. Inkább szereti a sötétséget, a bűnt, mint a világosságot és a tisztaságot. Emberi dicsőségvágy Van másik oka is, például: „Mimódon hihettek ti, a kik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, a mely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44). Azt mondja itt az Úr Jézus, hogy nem hihet Őbenne az, akinek számít, hogy az emberek dicsőítsék. Legalábbis ne szólják meg, ne gyalázzák. Nagyon sokan egyszerűen azért nem lesznek hívő emberek, mert szégyellik, hogy majd azt mondják róluk, hogy: hát te is hívő lettél? Elment az eszed? Te is mégy a feleséged után, vagy vénasszonyok után, akik a gyülekezetbe járnak? Egyszerűen ezt a szégyent nem viseli el. Mások földi dicsőség után vágynak. Van bizonyos tehetségük, szeretnék kibontakoztatni, és vágynak az emberek dicsőítésére: milyen nagy zenész, milyen nagy színész, milyen nagy politikus, vagy milyen nagy humanista. Azt mondja az Úr Jézus, aki emberektől akar

dicsőséget nyerni, vagy legalábbis nem szeretné, hogy megvessék az emberek, azok semmire nem becsülik azt a dicsőséget, amit Isten akar adni. Pedig: „az ember dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, elhull a virága, de az Isten dicsősége [amit Ő ad, az el nem múlik] mindörökre megmarad.” Hervadhatatlan, mondja Péter apostol. A nekünk eltett örök életben a dicsőség, amit Isten ad, hervadhatatlan. Mozdíthatatlan, örökké megmaradó. Pál apostol Félix helytartónak bizonyságot tett. Hallgatta is, hallgatta a Jézusról mondott dolgokat is, érdekesnek, elfogadhatónak tartotta, de így olvassuk, hogy amikor Pál egy bizonyos ponthoz ért: „Mikor pedig ő igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt, megrémülve monda Félix: Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hivatlak téged. Egyszersmind pedig azt is reményli vala, hogy Pál pénzt ad néki, hogy őt szabadon bocsássa: ezért gyakrabban is magához hivatván őt, beszélget vala véle” (ApCsel 24,25-26). Úgy látszik, hogy a hit kérdései nem kerültek elő többet, mert a pénz érdekelte. Mikor rémült meg Félix? Amikor önmegtartóztatásról, igazságról, az igaz életről, meg a feltámadásról volt szó. Akkor ő tudta, hogy nem önmegtartóztató az élete. Nem igazán él, és nem akar többet hallani. Majd később, majd talán, majd egyszer, majd valamikor. Ez a majd, sosem jött el, mert már a pénz érdekelte. Hátha ad neki Pál apostol valamit. Tehát ezek az okai annak, ha valaki nem hisz, vagy nem is akar hallani Istenről. Bezárja a fülét, nem is keresi az alkalmat, hogy Igét halljon, vagy olvasson. Nem, nem, én nem akarok. Ha már hallott is Igét, nem akarja a bűnös életet elhagyni, és önmegtartóztató, tiszta, igaz életet élni. Nem akarja rábízni az életét az Úrra. Még egyszer elolvasom: „Ki hitt a mi tanításunknak?” (1. vers). Azok hisznek, akik akarnak hallani az Úrról, és akarnak engedelmeskedni Istennek. Aki nem hisz, azt a kérdést tegye fel magának, hogy igazából akarok én hinni? Megteszek-e mindent érte, hogy legyen hitem? Olvasom a Bibliát? Hallgatom Isten Igéjét? A harmadik kérdés: hajlandó vagyok-e engedelmeskedni annak, amit hallottam az Igében? Ha nem hisz, annak az oka az, hogy ezekre a kérdésekre nemmel felel. Aki igennel felel erre a három kérdésre, lehetetlen, hogy ne higgyen. Az tud majd hinni. Látszik-e a hitünk? Így hangzik a vers folytatása: „…és az Úr karja kinek jelentetett meg?” (1. vers). Ki az Úr karja? Láttuk korábban is Ézsaiásnál, hogy az Úr karja Jézus Krisztus. Őáltala nyúlt le Isten a magasból, Őáltala tartja meg azokat, akik segítségül hívják az Úr nevét. Például így olvassuk: „Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását!” (Ézs 52,10). Tehát Jézus Krisztus az, akiben Isten elhozta a szabadítást. Látható módon feltűrte szent karját, hogy lássák a föld minden határai Isten szabadítását. Most feltehetnénk a kérdést, hogy rendben van, akkor itt járt az Úr Jézus a földön. Most hogy láthatjuk mi Istennek a karját és szabadítását? Az Úr karja ma kinek jelentetik meg? Ki láthatja? Hogyan láthatja? Hol láthatja Isten karját és szabadítását az ember? A Zsidókhoz írt levélnek a 12. része úgy kezdődik, hogy: „mi pedig, akiket a bizonyságok ilyen nagy fellege vesz körül…” (Zsid 12,1). Ez a mondat az előző, 11. részre utal, ahol a hithősökről beszél. Az egész rész arról szól, hogy egyes emberek életében, akik hittek Istenben, milyen nagy dolgokat cselekedett az Úr. Például elmondja a következőt: „…hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. [Mint Dániel próféta az oroszlánveremben] Megoltották a tűznek erejét, [mint a három ifjú a tüzes kemencében] megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat…” (Zsid 11,33-35). Ezek Isten nagy tettei azok életében, akik hittek. Látható volt a csodák által Isten karja, a szabadítás.

Utána így folytatódik: „… mások pedig kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve. A kikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban” (Zsid 11,35-38). Kétfajta hithős van. Kétféle emberben szemlélhető Isten Krisztusa, az Isten hatalmas karja. Az első csoportban a dicsőséges, hatalmas, csodatevő Urat látjuk, aki a hívők életében nagy csodákat tud tenni, ha akar. A második csoportban pedig azokat látjuk, akik a hitüket azzal pecsételték meg, hogy képesek voltak szenvedni, és meghalni is az Úr Jézusért. Az Ézsaiás próféta könyvének az 53. része úgy mutatja be az Úr Jézus Krisztust, mint aki minden szenvedést, megcsúfolást, és a halált is kész volt vállalni Istenért. A ma élő emberekben is látható az Úrnak a karja, ereje, akik igazán hívők. Az igazi hívőkben látható. Az igazi hívők életében Isten tehet csodát, csak ez a kor most nem a csodatevő időknek a kora. Hanem ez a kor inkább a szenvedésnek a kora. Amikor Pál is először csodákat tett, később azt mondta neki Isten, hogy: „elég neked az én kegyelmem.” A tövisért könyörgött, hogy vegye el Isten, de megértette szüksége van rá, hogy el ne bizakodjon „a kijelentések nagysága miatt”. Van-e látó szem? Az igazi hívők készek szenvedni az Úr Jézusért, sőt meghalni is, ugyanúgy, mint a régi hithősök. Azonban ennek a meglátásához, „az Úr karja kinek jelentetett meg” nemcsak igazi hívő kell, hanem azok részéről, akik figyelik a hívők életét, szem is kell. Aki vak, az nyilván nem látja meg a legszebb dolgokat sem. Szem is kell hozzá, szellemi szem, amivel meg tudja ezt látni. Senki ne gondolkozzon úgy felőlünk, akik hiszünk, hogy azt mondja magában: a hívők, azok másfajta emberek. Nekik könnyű vállalni a nehézségeket is, meg a gyalázatot is. Én más vagyok, az én körülményeim mások. Én sokkal nehezebb helyzetben vagyok. Nem igaz! Amilyen helyzetben van mindenki, pont olyan helyzetben, ha hisz az Úr Jézusban, megmutatja Isten az Úr karját, csodáját, hogy tűrővé, hosszútűrővé tudja tenni. Szeretővé tudja tenni, olyanná, aki eltűri a nehézségeket is, és olyanná, aki képes letenni az életét is az Úrért. Olyanná, aki hisz az Úrban, hogy meg tudja erősíteni, ha arra van szükség, hogy mégis ebben a földi életben még valamilyen feladata van. A betegsége ellenére is meg tudja erősíteni. Ezeknek az életében, akinek van szeme, most is láthatja az Úr karját, hogyan formál át az Úr Jézus bűnös, részeges, káromkodós, parázna embereket tiszta és szent életű emberekké. Ez az Úr karja. Látható az életükben, hogyan formál át az Isten, siránkozó, betegesen önmaga körül forgó, állandóan nyafogó embereket olyanná, akik nem siránkoznak többé, hanem Istent dicsőítik. Ez az Úr karja. Ma is látható. Csak igazi hívő kell hozzá, meg látó szem. „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg?” Mivel táplálkozunk? Azután így folytatja az Ige: „Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége…” (2. vers). Mint gyökér a száraz földből, olyan volt az Úr Jézus ezen a földön. Ő mennyből való. Ez a bűnnel terhelt föld az Ő számára teljesen idegen volt. Nem volt itt számára semmi, ami Őt táplálta volna, vagy jólesett volna neki. Mint ahogy egy növénynek nincsen víz és táperő a kiszáradt, kiszikkadt földön. Ott csak sínylődik, ha el nem pusztul egy növény. Idegen volt, és azt mondta nekünk az Úr Jézus, hogy mi is, akik Benne hiszünk „idegenek vándorok vagyunk ezen a földön.” Ábrahámról éppen ezt olvassuk, hogy sátorokban lakott. Isten azt mondta, hogy neki adja azt a földet, mégsem épített várost. Sátorban lakott, és ezáltal bizonyságot tett arról, hogy ő itt csak idegen és vándor. Ez által pedig arról tett bizonyságot, hogy hazát keres, ahol már majd

nem vándor lesz, vagy idegen. Ezt a hazát a mennyben keresi. Így van megírva, hogy jobb után vágyódtak. Tudniillik a mennyei után. [szellemi szemeivel] Ábrahám látta azt a várost, aminek építője és alkotója Isten. Ami a Jelenések könyvében van leírva, a mennyei Jeruzsálemet látta, az után vágyott. Ilyen ma is a krisztusi élet; felülről táplálkozik, nem alulról, nem a földről. A föld számára idegen, száraz. Elgondolkoztató éppen ezért, hogy milyen sokan élnek és táplálkoznak alulról. E föld, e világ mocskával, szennyes, tisztátalan, sőt, mérgező eledelével. Amit lehet TV-ben, rádióban, újságokban, magazinokban, regényekben, mindenben, ontja ezt a bűnös, tisztátalan táplálékot. Mennyire vigyáz sok ember arra, hogy a testi étele tiszta legyen. Nagyon kényesek a mai emberek, nem akármilyen ételt esznek meg! Igen megválogatják. Lejárt vagy nem járt le, vagy nincs-e benne valami. A szellemi eledelben nem válogat. Ott minden mocskot megeszik. Ez döbbenetes, mert a szellemi sokkal fontosabb, mint a testi. A test él hetven- nyolcvan évig, vagy kilencvenig, kinek mennyi, de a szellemi életünk az örökkévaló. Azt kellene sokkal jobban megválogatni. Utált, vagy gyönyörködünk Benne? Úgy olvastuk, hogy: „felnőtt, mint egy vesszőszál, nem volt alakja és ékessége, nem volt ábrázata kívánatos”, utált volt. Kiknek volt Jézus Krisztus utált? Azoknak, akik e világból valók. Akik e világ mocskán nőnek, azoknak utált az Úr Jézus Krisztus. Mi volt benne az utálatos? Az, hogy Ő az Isten akaratából engedelmes volt teljesen Istennek. Nem a földi sikereket, dicsőséget akarta elérni, hanem mindenben követte Isten akaratát. Még akkor is, ahogy a 10. versben olvastuk, hogy az Úr akarta Őt megrontani betegség által, hogy adja önlelkét áldozatul. Még ezt is vállalta. Egy ilyen élet, meg ilyen út nem kedves a földi síkon gondolkozó hitetlen emberek előtt. Alakja és ékessége nem földi volt az Úr Jézusnak. Volt alakja és ékessége, de az mennyei volt. A földi emberek ezt nem látták. Nem volt rá szemük. Ábrázata nem volt kívánatos az e világból valók előtt. E világ istene megvakította a látásukat, elrontotta, és egészen mást látnak szépnek és jónak, mint ami a valóságban szép és jó. Az Úr Jézus mennyei fényt hordozott. A száraz földön, mocsokban élő, és a földi, sátáni eledelen táplálkozó ember ezt utálatosnak látja. Mivel fájdalmak férfija volt és betegség hordozója, ez nem volt kívánatos. Ezek a tulajdonságok ma is megvetettek az emberek előtt. Nem kívánatosak. E miatt van az, amit az elején mondtam, hogy akik nem akarnak hinni, azt mondják, hogy na, én ezt az utat nem vállalom. Azonban, ha az emberek szemében ilyen is volt az Úr Jézus, Isten szemében egészen más volt. Amikor bemerítkezett a Jordánban, megnyílt az ég, a Szent Szellem leszállt rá galamb képében, és egy mennyei hang hallatszott. Isten szólt, és a következőt mondta: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm” (Mt 3,17). Milyen nagy ellentét! Az emberek előtt utált és megvetett volt. Isten azt mondja: én gyönyörködöm benne. Isten meg a többi emberben nem gyönyörködött. A többi ember bűne volt utált Isten előtt. Ez megismétlődött még egyszer a megdicsőülés hegyén, amikor Pétert, Jánost és Jakabot vette maga mellé, és akkor egyszer csak látták a tanítványok, hogy megváltozik az Úr. A ruhája ragyogott, az arca is fénylett. Akkor is megszólalt Isten, ugyanazt mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: Őt hallgassátok” (Mt 17,5). Péter apostol később visszatér erre: „nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek az Úr Jézus Krisztus hatalmát és dicsőségét; hanem mint akik szemlélői voltunk. Akik együtt voltunk vele a szent hegyen. akik hallottuk, mikor az Atya Istentől ez a szózat hallatszott: ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok” (2Pt 1,16-17). Így tekint rá Isten. Aztán azt is láthatjuk, hogy az övéi előtt is, már akik hisznek, és vállalják a hitnek az útját, azok előtt is gyönyörűséges az Úr Jézus. Már nem utált, nem elhagyatott. Például olvasunk arról, hogy: „Fölbuzog szívem szép beszédre. Mondom: művem a királynak szól. Nyelvem gyors írónak tolla. Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon…” (Zsolt

45,2-3). Akiknek megbocsátattak a bűnei, akiknek örök életük van, akik mennyei dicsőségben hívattak el, akik együtt járnak az Úrral, és tudják, hogy honnan jöttek, és hova mennek, annak az Úr Jézus kedves. Minden szava kedvesség: „Kedvesség ömledez ajakidon […] Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy oh Isten, mindörökké!” (Zsolt). Akik az övéi, Őbenne tudnak gyönyörködni, nem másban. Amíg hitetlenek voltunk, világiak, mi is másban gyönyörködtünk, nekünk is utált volt az Úr Jézus. Azóta megváltozott. Őbenne gyönyörködünk, és utálatos, ami azelőtt kedves volt. Mi már a szenvedés utáni dicsőséget látjuk. Ahogy olvassuk is az Úr Jézusról, hogy: „a gyalázatot megvetve [mondja a Károli, vagy a gyalázatot nem számítva, attól elfordulva, azt háta mögé téve] elszenvedte a keresztet Isten királyi székének a jobbjára ült.” Így látjuk Őt dicsőségben. Elhagyott volt Azt is olvastuk róla, hogy: „emberektől elhagyatott volt.” Tudjuk, hogy milyen nagyon rossz dolog elhagyatottnak lenni? Amikor valaki elhagy, mondjuk, egy férjet, feleséget, vagy szerelmest elhagy a kedvese. Nem egyszerű dolog. Azért még mindig van, aki mellette áll. Az is nagyon rossz, amikor a szülőt úgy hagyja el a gyermek, hogy haraggal. Még amikor nem haraggal hagyja is el, mondjuk, megnősül vagy férjhez megy, még akkor is fáj, különösen az anyukáknak a szíve. Akkor is, amikor úgy hagyja el, hogy: nem érdekelsz. Mennyire fáj a gyereknek, ha a szülő hagyja el, elveti a gyereket. Csak menjen be valaki egy ilyen otthonba, ahol ilyen eldobott gyerekek vannak. Épp a napokban beszéltem valakivel, hogy bementek, mert örökbe akartak valakit fogadni. Azt mondja, hogy aki ott volt gyerek, mind rohant feléje, hogy anyu, anyu, anyu! Mind kapaszkodott bele. Eldobott, elhagyott gyerekek voltak. Rettenetes ez. Nagyon rossz, mikor a barátja elhagyja az embert. Amikor mindenki elhagy? Az Úr Jézus ilyen volt, elhagyatott. Ez nem olyan nagyon számított az Úr Jézusnak, mert az Atya vele volt. A kereszten, a bűneinkért, mert felvette magára, még Isten is elfordult tőle: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Rettenetes! Mi ezt nem tudjuk, hogy mi az, mikor Isten elhagy. Ez a pokol, mikor elhagy Isten, ahol nincs Isten. Az, hogy Ő elhagyatott volt, az két dolgot jelent. Az egyik az, hogy ha valaki elhagyatott ebben az életben, tudja meg, hogy az Úr Jézus megérti őt, mert Ő is elhagyatott volt. A másik azt jelenti, hogy azért volt elhagyatott, hogy mi ne legyünk többé elhagyottak. Lehet, hogy emberek minket is elhagynak, Pál apostol is azt mondta, hogy: „mindenki elhagyott, de az Úr mellettem állt […] Ha Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk?” Akkor nem olyan sokat számít, ha elhagyatottak leszünk az emberek részéről. Még egy dolgot olvastunk itt az Igében: „Betegség ismerője volt.” Ő nem volt egy olyan ember, aki kisportolt atléta, nem is ismeri, hogy mi a fáradtság, meg a betegség, olyan, mint amilyen most a világban az ideál. Nem volt test-kultuszú. Ismerte a betegséget, a fáradtságot, az éhezést, meg az elhagyatottságot is, ahogy most olvastuk. Ebből megtanulhatjuk azt, hogy éppen ezért, mert ismerte a betegséget, együtt tud érezni azokkal, akik betegek. Ugyanúgy, mint az elhagyottakkal is. Ezért mondja, hogy: „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon. Mindenekben megkísértetett hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk ezért bizalommal hozzá, a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4,15-16). Akár betegségben, akár elhagyatottságban, akár megvetettségben, vagy a bűneinkkel, irgalmat találunk, mert ismeri, tudja, együtt érez. Befejezés Újból elolvasom a három verset: „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Útált és az emberektől

elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint a ki elől orczánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele.” Befejezésül néhány kérdés: Miért nem hisz, aki még nem hisz? Mi az akadálya? Kinek a szemében milyen az Úr Jézus Krisztus? Aki nyomorúságban van, annak biztatás, hogy Krisztus ismeri nyomorúságainkat, és meg tud indulni a gyarlóságainkon. Ámen. Debrecen, 2008. február 17.