Ézs 33,17-24 Milyen az Úr, és az Ő országa? „A királyt ékességében látják szemeid; látnak széles országot. Szíved elgondolja a mult félelmét: hol az író, hol a mérlegelő, hol a tornyok összeírója? A gőgös népet nem látod, a homályos, érthetetlen ajkú népet, dadogó nyelve meg nem érthető. Lássad Siont, ünnepeinknek városát, szemeid nézzék Jeruzsálemet, mint nyugalom hajlékát, mint sátort, mely nem vándorol, melynek szegei soha ki nem húzatnak, s kötelei soha el nem szakadnak; Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk folyók és széles vizek gyanánt, a melyekbe nem jő evezős hajó, és nehéz gálya rajtok át nem megy. Mert az Úr a mi bíránk, az Úr a mi vezérünk, az Úr a mi királyunk, Ő tart meg minket! Megtágultak köteleid, árbóczfájok alapját nem tartják erősen, vitorlát nem feszítenek: akkor sok rablott prédát osztanak, még a sánták is zsákmányt vetnek. És nem mondja a lakos: beteg vagyok! a nép, a mely benne lakozik, bűnbocsánatot nyer.” Bevezetés Az előző versekben azt a kérdést tette fel az Úr a próféta által, hogy „ki lakhatik közülünk megemésztő tűzzel?” (Ézs 33,14). Aztán szó volt a múlt alkalommal, hogy kik lakhatnak az Úrral együtt. A mostani részben pedig arról van szó, hogy milyen az Úr, és milyen az Ő országa, ahol együtt lakik Vele az Ő népe. Aki bűnbocsánatot nyert Ezzel kezdem: „És nem mondja a lakos: beteg vagyok! a nép, a mely benne lakozik, bűnbocsánatot nyer” (24. vers). Azt hiszem, ez a legelső, amit megértünk, hogy abban az országban, ahol az Úr lakik, akik odajutnak, bűnbocsánatot nyert emberek. Nem olyan emberek, akik nem követtek el soha bűnt. Nem olyanok, akik a maguk erejéből, vagy igazából, vagy képességükből jutnak oda. A bűnös emberek közül jutnak mind oda, akik bűnbocsánatot nyertek. Milyen nagy dolog ez Izrael népére nézve is, de miránk nézve is! Emlékeztetném a testvéreket arra, amit olvastunk, amikor elküldte az Úr Ézsaiást, és azt a feladatot bízta rá, hogy kövérítsd meg a népnek a szívét. Hogy ne halljanak a füleikkel, ne lássanak szemeikkel, meg ne térjenek. És én mondék: meddig lesz ez Uram? És monda: (Isten) Míg a városok pusztán állanak lakosok nélkül, a házak emberek nélkül, a föld is puszta lesz. És az Úr az embert messze elveti, és ha megmarad még rajta egy tizedrész (a népből) ismét elpusztul ez is, de mint a terpentinfának meg a cserfának a törzsük marad kivágatás után (Ézs 6,10-13). Még kihajt majd, ennyi marad, egy nagyon kevés maradék. De ez „szent mag lészen” (Ézs 6,13). Ezek után, a sok szenvedés és nyomorúság után hagy az Úr egy szent magot. Kegyelemből való magot, ahogy Pál apostol mondja. Ezek azok, akik bűnbocsánatot nyernek, és bejutnak ebbe az országba. Ahogy megyünk itt versről versre, szeretném elmondani, hogy vonatkozik Izraelre ez a prófécia. Azután hogy vonatkozik ránk, mit tanulhatunk belőle, mit üzen nekünk az Úr. Amikor Izrael átmegy majd ezen a nagy nyomorúságon és bűnbocsánatot nyer, akkor az teljesedik be, amit olvasunk: „No jertek, törvénykezzünk, [pereljünk] azt mondja az Úr! Ha bűneitek skárlát-pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú” (Ézs 1,18). Ez a perlekedés, ez a törvénykezés az egész néppel végbement, majd különösen a nagy nyomorúságnak az ideje alatt. Azután Isten szívtől szívig szól mindenkihez, és az lesz a maradék, amelyik elfogadja azt, hogy ezt a temérdek bűnt csak az Úr Jézus Krisztus vére képes eltörölni. Aki Őt fogadja el Messiásnak, Megváltójának és Üdvözítőjének, annak lesz eltörölve, elmosva a bűne, és fehér lesz, mint a hó.
A mi életünkre ez úgy vonatkozik, hogy mi is akkor gyógyultunk meg, amikor Isten a vakságot és süketséget elvette rólunk, ami Izraelen is volt de szellemileg vakok, süketek voltunk mi is. Az Úr, megnyitotta a fülünket, hogy meghalljuk az Igéjét; megnyitotta a szemünket, hogy meglássuk benne Krisztust. Velünk is törvénykezett, de ez abban állt, hogy látjuk, hogy bűneinket az Úr Jézus Krisztusra vetette. Nem nekünk kellett a bűneinkért fizetni, Őt büntette meg értünk. Ahogy már Ézsaiásnál mondja az Ige, hogy „békességünk büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg.” Azt mondja itt az Ige, „nem mondja a lakos, hogy beteg vagyok”, meggyógyultunk az Ő sebeivel. Addig, míg meg nem gyógyultunk, bűnösök voltunk, betegek, sőt, bűneinkben halottak voltunk, nem csak betegek. Reménységünk nem volt, Isten nélkül valók voltunk e világban, ahogy mondja az Ige, és mikor megbocsájtotta a bűneinket, akkor közel valókká lettünk az Ő vére által (Ef 2,12-13). Láthatjuk Krisztust dicsőségben Most menjünk a felolvasott rész elejére. Akik bűnbocsánatot nyertek: „a királyt ékességében látják szemei[…]” (17. vers). Izráelre ez úgy vonatkozik, hogy a bűnbocsánatot nyert maradék bemegy az ezeréves királyságba. Azzal kezdődik a királyság, hogy Jézus Krisztus visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel. Ezt a dicsőséges királyt, a dicsőséges Úr Jézus Krisztust meglátják a szemei. „Mert minden szem meglátja Őt, még akik általszegezték is” (Jel 1,7). Csak lesz, akinek félelmetes lesz ez a látvány, mert ítéletet fog tartani, mikor jön. A maradéknak, a bűnbocsánatot nyerteknek pedig a reménysége teljesedik be ezzel a látvánnyal, amikor a királyt dicsőségben látják a szemei. Miután ítéletet tart az Úr, az Övéinek megadja azt az országot, azt az ezeréves királyságot. Először, úgy, ahogy olvassuk a hegyi beszédben: „a szelídek öröklik a földet” (Mt 5,5). Hát eddig a földön mindig, akik könyököltek, meg tülekedtek, azok nyertek el valamit, de az Ige megáll. A maradéknak, a szegényeknek, a szelídeknek fogja adni azt a földet. Az Úr Jézus mondja: „Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett az Atyának, hogy nektek adja azt az országot” (Lk 12,32). „A királyt ékességében látják szemeid, és látnak széles országot” - a mi életünkre ez úgy vonatkozik, hogy szellemben mi már most ékességben látjuk a királyt, az Úr Jézus Krisztust. Azt olvassuk, hogy: „Fölbuzog szívem szép beszédre. Mondom: művem a királynak szól. [a királynak, Krisztusnak] Nyelvem gyors írónak tolla. Szebb, szebb vagy az ember fiainál [ez az ékesség, nem valami külső cicoma. Nem valami olyan, mint amit rá szoktak aggatni az emberekre, hanem maga a lénye, ami mindenkinél szebb], kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké” (Zsolt 45,2-3). Ezzel szemben az van megírva, hogy sokak szemében és a mi szemünkben is, amíg bűnbocsánatot nem nyertünk, és nem nyitotta meg a szemünket, addig „utált volt, emberektől elhagyott, fájdalmak férfia, betegség ismerője, mint, aki elől orcánkat elrejtjük. Utált volt, és nem gondoltunk vele” (Ézs 53,3). Amikor megnyílnak a szemeink, akkor azt mondjuk: szebb, szebb vagy mindenkinél, az ember fiainál szebb vagy nekünk! Láthatjuk „az országot” Krisztus után, mikor Őt meglátjuk, látjuk a mennyei hazánkat is, amiről így olvasunk, hogy: „amit szem nem látott, fül nem hallott, és az embernek a szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. Nekünk azonban Isten kijelentette az Ő Szelleme által. Mert a Szellem mindeneket vizsgál: még az Istennek a mélységeit is” (1Kor 2,9-10). Néhány verset szó szerint elolvasok: „…a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében. És világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között, És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, a kik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, A melyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a menynyekben.
Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is: És mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak [Gyülekezet, Eklézsia] fejévé, Mely az Ő teste, teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel. Titeket is megelevenített, a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 1,17-2,1). Eddig ez az Ige arról beszél, hogy milyen a király, milyen az Úr Jézus Krisztus. Ő nekünk nem király, hanem a fejünk. Mint a testnek a feje, de a mindenségnek királya, uralkodója: „minden a lába alá vettetett.” Olvasom tovább: „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, melylyel minket szeretett, Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban” (Ef 2,4-7). Most, ha belegondolunk ebbe az Igébe, hogy milyen is az az ország, amit mi kaptunk, akkor azt látjuk, tulajdonképpen nem is országot kaptunk. Mi Krisztust kaptuk. Ez olyan, mint amikor azt mondja a Lévi fiainak: ti nem kaptok örökséget, mert „én vagyok a ti örökségetek.” A többiek kapnak egy-egy országrészt, de nektek magamat adom. Hát itt így van kijelentve, ilyen a mi országunk, ilyen a mi örök részünk, ilyen a mi örökségünk, Krisztus. Amikor a királyt látják a szemeink, akkor látják azt az örökséget, azt a széles országot, ami sokkal több, mint amit Izraelnek valaha is ígért, vagy adott volna az Úr. Hogy gondolunk a múltra? Most olvastunk a jövőről, bár nagy részét már most is megkaptuk, szellemben a mienk, de teljesen a jövőben teljesedik be. Itt le van írva a múlt: „Szíved elgondolja a múlt félelmét: hol az író, hol a mérlegelő, hol a tornyok összeírója? A gőgös népet nem látod, a homályos, érthetetlen ajkú népet, dadogó nyelve meg nem érthető” (18-19. vers). Majd Izrael maradéka a királyságból visszagondol a nyomorúság idejére. Izrael népe, mikor egy-egy nyomorúságon átvitte az Úr, és kiszabadította, mondjuk Egyiptomból, vagy a babiloni fogságból, vagy az asszíriaiaktól megmentette, visszagondol a nyomorúság idejére, és akkor azt mondja, hogy: hol van? Már a múlté. Milyen nagy dolog, hogy már a múlté. Elgondolja a szíved a múltnak a félelmeit, hogy milyen kegyetlenül uralkodtak az idegenek rajtuk, olyanok, akiknek a nyelvét sem értették. Ahol író, vagy összeíró volt, összeírta az embereket, hogy fizessen adót. Itt a mérlegelő másik fordítás szerint adószedő; jól megsarcolták őket. Gőgös volt az ellenség, és ők nagyon megalázottak voltak. Erre visszagondolnak. Mi hívő emberek is úgy nézünk a múltunkra, hogy örülünk, hogy vége van. Már tényleg a múlt. Ha végig gondoljuk, különösen a hitetlen életünket, akkor ott csak nehézséget és bajt látunk. Bár utólag látjuk Isten kegyelmét is, hogy hogyan alakította az életünket, hogy megismerjük Őt, de azért arra gondolunk vissza, hogy ott volt az összeíró, a vádoló, a Sátán, aki aztán szorgalmasan jegyezgette és gyűjtötte a bűneinket. „A szeretet nem rója fel a gonoszt”, ő aztán felrótta, ment és vádolt, ahol csak lehetett. Ezenkívül, volt még más nehézség is. Ott volt a követeléseivel minket terhelő adósságlevél, amiről olvasunk. Isten igazságos követelése, a törvénynek a követelése. Ha nem tudtuk teljesíteni, csak minket vádolt. Jött az Úr Jézus Krisztus, és eltette az útból, odaszegezte a keresztfára (Kol 2,14). Ott volt a múltban a félelmünk is, Isten ítéletétől való félelmünk. Ez is elmúlt, mert „bizodalmunk van az ítélet napjához” (1Jn 4,17). Sőt, az Úr Jézus azt mondja, hogy aki hisz Benne, nem is megy az ítéletre, hanem átment a halálból az életre. Sőt, a Gyülekezetet, mikor maga elébe állítja az Úr Jézus Krisztus, akkor az egy jutalomosztó szék lesz. Az nem olyan ítélet, hogy élet vagy halál, üdvösség vagy kárhozat, hanem, hogy több jutalom vagy kevesebb, vagy semmi jutalom. A félelmet kivette a szívünkből.
Amikor majd feltámadunk, és visszatekintünk a földi életünkre, akkor a testnek a nyűgére, korlátaira emlékezünk, ami távol tartott tőle. A szívünk elgondolja a múltat, annak a félelmeit, terhét, nyűgét, és akkor a szívünkből önként fakad fel a hála és a magasztalás Isten felé. „Áldjad én lelkem az Urat, egész valóm, egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről” (Zsolt 103,1-2). Egyrészt ott voltak ezek a nyomorúságos félelmek, amiből kimentett, de ott volt az Ő vezető keze mindezek között, hogy megtartott. Ahogy a zsidó maradék is, aki visszaemlékezik, azt mondja, átvitt a nagy nyomorúságon bennünket, megtartott bennünket annyi veszély között, átsegített bennünket; ez maga egy csoda! Ahová nem jön be ellenség Az új Jeruzsálemről is van itt szó. „Lássad Siont, ünnepeinknek városát, szemeid nézzék Jeruzsálemet, mint nyugalom hajlékát, mint sátort, mely nem vándorol, melynek szegei soha ki nem húzatnak, s kötelei soha el nem szakadnak; Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk folyók és széles vizek gyanánt, a melyekbe nem jő evezős hajó, és nehéz gálya rajtok át nem megy” (21-22. vers). Mikor bejut Izrael az ezeréves királyságba, akkor annak a fővárosa Jeruzsálem lesz. Nem juthat be oda se már az ellenség, az is a nyugalomnak a városa lesz. Azért az ezeréves királyságban, ott azért még lesz ellenség, sőt, még lesz ellenséges támadás is. Az igaz, hogyha támadnak, akkor így járnak, amint le van írva: „Megtágultak köteleid, árboczfájok alapját nem tartják erősen, vitorlát nem feszítenek…” (23. vers). Ezt a képet használja, amit ha a 21. vers után olvassuk, akkor értjük meg jobban: „az Úr lesz ott folyók és széles vizek gyanánt, amelyekbe nem jő evezős hajó, és nehéz gálya rajtok át nem megy” (21. vers). A víz nagyon fontos volt mindig Izrael történetében fizikailag is. Azon a vidéken ott Jeruzsálem környékén is nagyon fontos a víz. Azt mondja, hogy folyóvíz gyanánt. Az életet jelenti a víz, ami az Úr lesz nekünk. Azt mondja, azon a vízen, azon a nagy folyóvízen nem jön fel gálya és evezős hajó. Tehát nem támadhat meg bennünket az ellenség. Ha mégis, akkor árboczfájok alapját nem tartják a kötelei, vitorlát nem feszítenek. Akkor az Úr maga teszi tönkre minden ellenséges támadást. Akkor még a sánták is zsákmányt vetnek. Azért mondja, hogy a sánták is, mert amikor az ellenséget legyőzik, akkor a katonák zsákmányt prédálnak. A sánták legutoljára érnek oda, addigra már elviszik a sok prédát. Itt még a sántáknak is jut, annyi lesz. Szóval, még az ezeréves királyságban lesz olyan, amikor az Úr ellen támadnak. Nem hiába mondja az Ige, hogy: „Miért dühösködnek a pogányok és miért gondolnak a szívükben hiábavalóságokat? Miért mondják, hogy szaggassuk le bilincseit, tépjük szét a köteleit? … [Azt mondja az Úr] Én kentem ám fel a királyomat a Sionon, az én szent hegyemen. Törvényül hirdetem […] én fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Összetöröd őket vasvesszővel: széjjelzúzod őket, mint cserépedényt” (Zsolt 2,2-9). Itt, ahogy a gályát leírja, hogy hogyan lazulnak meg a kötelei, árbocfája, és zsákmányra, prédára jut. De azt is tudjuk, hogy az ezeréves királyságnak a végén, mikor a Sátán eloldatik, lesz még egy nagy támadása az ördögnek, Góg és Mágóg, és akkor is az Úr legyőzi az Ő ellenségeit. Ez a prófécia itt, amit ebben a két versben olvastunk, nemcsak az ezeréves királyság Jeruzsáleméről szól, hanem ez túlmutat azon egészen az új Jeruzsálemig, ami a Jelenések könyvében le van írva. Hogy teljesedik majd be mindez a jövőben? Most egy néhány gondolatban szeretnék rámutatni, hogy miért van így. Amikor azt mondja, hogy „a királyt ékességében látják szemeid”, erről azt olvassuk, hogy: „És [az Ő szolgái] látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz” (Jel 22,4). Látják az arcát, mindig szemlélhetik az Ő arcát. Azt is olvastuk, hogy: „Szíved elgondolja a mult félelmét: hol az író, [az adószedő] hol a mérlegelő, hol a tornyok összeírója?” A múltról az van írva: „És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem
fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4). Azután olvastuk, hogy: „A gőgös népet nem látod, [többé] a homályos, érthetetlen ajkú népet, dadogó nyelve meg nem érthető”. Erről pedig azt olvassuk: „És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé. [...] A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál” (Jel 21,27.8). Tehát az a gőgös nép, aki nem alázkodott meg az Úr előtt, aki nem ment oda az életével a Bárány Jézus Krisztushoz, azoknak a szemeik nem látják meg. Azoknak nem lesz helyük az új égen és új földön, az új Jeruzsálemben. Azt olvassuk Ézsaiásnál: „Lássad Siont, ünnepeinknek városát, szemeid nézzék Jeruzsálemet, mint nyugalom hajlékát, mint sátort, mely nem vándorol, melynek szegei soha ki nem húzatnak, s kötelei soha el nem szakadnak.” A Jelenések könyvében meg azt olvassuk: „És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök” (Jel 21,2-3). Érdekes, hogy így nevezi: „az Isten sátora az emberekkel van.” Az Isten az emberekkel sátorozik. Ez egy olyan sátor lesz, ahogy itt írja Ézsaiás próféta, hogy ez nem vándorol többé, nem fogják a szegeit kihúzni, a sátorszegeket a földből, mint az egyéb sátornak, és kötelei soha el nem szakadnak, meg nem lazulnak. Egy maradandó város. Majd erre még mindjárt ki fogok térni egy kicsit később. Még olvasunk arról, hogy a dicsőséges Úr lesz ott nekünk folyók és széles vizek gyanánt, de olyan víz, amibe nem megy bele a hajó, az evezős hajó. Azt olvassuk: „Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen [...] És megmutatá nékem az élet vízének tiszta folyóját [itt egy folyó lesz, nem csak egy kis forrás] a mely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki” (Jel 21,6; 22,1). Ebbe a folyóvízbe nem megy evezős hajó. Se ellenséges hajó, se hadihajó, se olyan hajó, amivel kereskednek, mert ezek elmúltak. Ez mind a múlt. Mindben ott van vagy ennek az életnek a nyűge vagy a bűn. Ebbe nem megy bele többet, az az élet kristálytiszta folyója lesz. Az új Jeruzsálem Most visszatérnék még részletesebben egy kicsit az új Jeruzsálemre. Jeruzsálem, aminek azt mondja itt, hogy nem vándorol többé, szegei soha ki nem húzatnak, kötelei soha el nem szakadnak. Ez az új Jeruzsálem az a város, amiről olvasunk: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy. Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival. Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten. […] Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek. És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost” (Zsid 11,8-10.13-16). Ez az a város, mit Ábrahám is látott. A mennyből alászállott város, alapokkal bíró város, amit Isten készített. Erről szólt az Úr Jézus a tanítványoknak is, mikor azt mondotta, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Higgyetek Istenben, higgyetek énbennem. Most elmegyek, de készítek nektek helyet. Az én Atyámnak a házában sok lakóhely van. Ha nem lenne, megmondtam volna nektek. Elmegyek, és helyet készítek nektek”. Amikor azt olvassuk, hogy: „a mi földi sátorházunk elbomol. Tudjuk, hogy épületünk van Istentől, nem
kézzel csinált, hanem örökkévaló házunk a mennyben” (2Kor 5,1). Ábrahám sátorokban lakott, bujdosott, mint idegenben ezen a földön, de előtte volt a mennyei város. Mivel látta ezt a mennyei Jeruzsálemet, nem számított, hogy idegen és vándor itt, a szíve már ott volt, és azután vágyott. Így vagyunk mi is. Most mi ebben a testben sátorozunk. Ez is elég törékeny, meglazulnak a kötelei, az inak, az idegeink, végül összeomlik. Nekünk is van nem kézzel csinált házunk, hanem örökkévaló a mennyben. Sőt, nekünk még, ha lehet ezt mondani, jobbat mutat az Úr, mint amit Ábrahámnak mutatott, amit az előbb elmondtunk. Mi Krisztusban vagyunk, Ő a mindenünk. Most erre részletesebben nem térnék ki. Elgondolhatjuk azt, hogy ha visszatekintünk majd, vagy ha most hitben előretekintünk, és úgy nézzük a mi földi vándorutunkat, és a sátorozásunkat, meg a testünket, a sátort, akkor mi is ugyanazzal a hittel lehetünk, mint Ábrahám. Sátorozunk, és odébb mozdítjuk, idegenek és vándorok vagyunk ezen a földön, de van nekünk hazánk, van nekünk Krisztusunk. Ott nyugalom lesz. Bár szellemben bementünk a nyugalomba most is, de az nyugalom és ünnep lesz. Olvastuk itt Ézsaiásnál, hogy nézzed Siont, Jeruzsálemet, ünnepeidnek városát (20. vers). Ünnep lesz. Mindig ünnep, mikor az Úrral vagyunk, de amikor levetve ezt a testet, magunk mögött hagyva mindent, örök ünnep lesz ott az Úrnál. Ki nekünk az Úr? Azt olvastuk: „Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk folyók és széles vizek gyanánt […] Az Úr a mi bíránk, az Úr a mi vezérünk, az Úr a mi királyunk, Ő tart meg minket!” (21-22. vers). Itt leírja, hogy milyen és kicsoda lesz az Úr Izrael népének, de tanulhatunk, hogy milyen lesz nekünk. Akármilyen gyönyörű is lesz Izraelnek az ezeréves királyság, sőt, még az új ég is, és az új föld is (már Izrael az új föld lakója lesz), ettől még sokkal csodálatosabb maga az Úr. Még Izraelnek is, ezért mondja itt: „Sőt az Úr, a dicsőséges lesz ott nékünk folyók és széles vizek gyanánt…” Az, hogy lesz élet vize, lesz folyóvíz, ez nagyon gyönyörű. Az is szép, hogy elénekeljük abban az énekben, hogy vígan lépkedünk színarany utcákon át (ismerős az ének), de még sokkal gyönyörűbb az, hogy a folyóvíz, maga az Úr. Az Úr, a dicsőséges lesz ott nekünk folyók, és széles vizek gyanánt. Az Úr, a dicsőséges, az Úr, az élő víz, minden az Úr. Ő lesz Izrael bírája, vezére, királya, megtartója, az ezeréves királyságban is, az új földön is. Bírája, aki belelát ugyan a szívbe, igazságos bíró, de olyan bíró, aki Maga halt meg értünk. A megváltott Izraelért is Ő halt meg. Vezér. Nem olyan vezér, mint most a vezérek. Atombiztos bunkerből rádión kiadják az utasítást, hogy menjetek a halálba. Ő elől jár, mint jó Pásztor, Ő bement a halálba, hogy minekünk ne kelljen belemennünk a halálba. A jó Pásztor előtte megy a nyájnak, és a jó Pásztor életét adta a juhokért. Király. Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján. Király az egész mindenség felett. Nekünk férjünk, vagy fejünk. Ugyanakkor Király is persze. Megtartónk. Most is jött, hogy „megkeresse, és megtartsa, ami elveszett.” Az örökkévalóságban is, és mindig, és mindörökké Ő tart meg minket. Ő a megtartó. „Ő a feje a testnek”, ahogy mondja Istennek az Igéje. Oyan bensőséges szeretet-kapcsolat lesz vele, ami már most megkezdődött, mint amilyen a férjnek és a feleségnek a kapcsolata. Jó egy jó király, az biztos. Nagyon jó volna egy jó király. Tudjuk, hogy milyen jó egy jó vezér, egy igazságos, jó bíró, egy kegyelmes. De azért egy jó férj, az még jobb. Olyan közel lenni hozzá. „Lesznek ketten egy testté, felette nagy titok ez, de én Krisztusról, és a Gyülekezetről szólok.” Ámen. Debrecen, 2005. február 9.
