Ézs 12,1-6 Isten szabadítása „És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! Mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvigasztaltál engemet! Ímé, az Isten az én szabadítóm! Bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből, És így szólotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!” Bevezetés Ezt az éneket Izrael megmentett maradéka fogja elmondani az ezeréves királyságban. De hasonló hálaéneket mondanak azok is, akiket most megszabadított Isten a Sátánnak a rabságából. Így ennek a résznek szólnék a prófétai és a személyes vonatkozásáról is. Harag és vigasztalás Először a prófétai vonatkozásról: „Így szólsz ama napon...” Tehát látjuk, hogy ez ama nap ugyanaz lesz, amiről a 11. rész szól. Végig a 11. részben az ezeréves királyságról van szó, tehát ez azon a napon fog beteljesedni. Azt mondja majd Izráel maradéka, hogy hálát adok neked Uram, mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod. Haragudott Isten Izráelre? Haragudott. Miért haragudott? Ézsaiás próféta azt mondja a 42. részben például, elolvasok néhány verset: „Ki adta ragadományúl Jákóbot és Izráelt a prédálóknak? Avagy nem az Úr-é, a ki ellen vétkezénk, és nem akartak járni útain és nem hallgattak az Ő törvényére? Ezért ontá ki reá búsúlásának haragját és a had erejét; körűlte lángolt az, de ő nem értett; és égett benne, de nem tért eszére!” (Ézs 42,24-25). Sokszor megtörtént ez az Ószövetségben. Aztán amikor eljött az Úr Jézus Krisztus, és benne eljött az a lehetőség, hogy elmúljon Izrael felől Istennek a haragja, mert Jézus Krisztus által visszatérhettek volna a bűneiből az Úrhoz, de elvetették Őt, és azt mondja a Máté evangéliuma 23. részében: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!” (Mt 23,37-39). Össze akarta gyűjteni, ők nem akarták, és jön a pusztulás. Jött is hetvenben a pusztulás. Erről a pusztulásról mondotta az Úr Jézus Krisztus a Lukács evangéliumának a 21. részében, ezt is felolvasom szó szerint: „…mert nagy szükség lesz e földön, és harag e népen” (Lk 21,23). És ez a harag mind a mai napig ott van Izraelen, mint népen. Mert azt mondta az Úr Jézus, János evangéliumában olvassuk, hogy aki hisz a Fiúban, örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta. Mint népnek nem kell a Fiú, nem kell az Úr Jézus Krisztus, Isten haragja alatt van. És ez a harag nemhogy szűnne, hanem fokozódik, s a nagy nyomorúság ideje alatt éri el a tetőpontját. És majd a nagy nyomorúságnak a végén lesznek olyanok Izraelből is, akik felismerik, hogy mégis csak az a megvetett Jézus a Messiás, a Krisztus. És majd bíznak Benne, és Hozzá menekülnek. A maradék. A maradék feje felől múlik el ez a harag. Ők mondhatják el, hogy „jóllehet, haragudtál rám, de elfordult haragod, és megvigasztaltál engem.”
Elfordult haragod. Isten haragja csak az Úr Jézus Krisztus áldozatáért szűnik meg. Semmi más és senki más nem tudja elfordítani, mert a harag a bűn miatt van. Az embert a bűn választja el Istentől, és a legnagyobb bűne, hogy nem kellett Jézus Krisztus, elfordultak tőle. Azt mondta: a Szent Szellem megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem. Amikor majd felismerik a nagy nyomorúság végén, hogy mégis csak a Jézus volt a Messiás, és hozzá menekülnek, akkor fordul el Istennek a haragja. Ézsaiás 54-ben olvassuk például: „Búsulásom felbuzdultában elrejtém orczámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad” (Ézs 54,8). Ez az Úr Jézus Krisztusra is vonatkozó prófécia. A kereszten egy pillanatig elrejtette az arcát előle Isten, és ezért, mivel Krisztus elvállalta a kereszten, hogy Isten elhagyja Őt, Ő nyomta a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. Ezért, amikor majd Izrael benne hisz, akkor múlik el a feje felől a harag, akkor fordul el Istennek a haragja. Egy másik helyen pedig azt olvassuk: „...mivel haragomban megvertelek, és kegyelmemben megkönyörűltem rajtad” (Ézs 60,10). De kegyelem csak Krisztus által lehetséges. A törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett. Tehát amikor majd Izrael elismeri a Jézust, akkor fordul el csak Isten haragja, mert akkor fordulhat feléjük csak kegyelemmel Isten. És ez úgy fog megtörténni, ahogy Zakariás próféta könyvének a 12. részében olvassuk: „A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják az egyetlen fiút…” (Zak 12,10). Majd mikor rátekintenek az átszegezettre, a Jézus Krisztusra, majd akkor árad ki a kegyelemnek és könyörületességnek a Szelleme. Akkor fog majd elfordulni Izraelről Istennek a haragja. Isten a Szabadítónk! Azt olvastuk a 2. versben, hogy „ímé, az Isten az én szabadítóm!”, majd még egyszer ennek a versnek a végén, „lőn nékem szabadítóm!”, és a 3. versben: „örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” Isten a szabadító. A szabadítás, a szabadulás nagy és örvendetes dolog. Izráel többször megtapasztalhatta, hogy mit jelent a szabadítás a számára. Talán először akkor, amikor az egész népet Egyiptomból szabadította meg Isten, és emlékezhetnek rá, hogy hogyan szabadította meg. Nagy csapások voltak Egyiptomon, tíz csapás, végül a bárány vérének a menedéke alatt kivonulhattak, de akkor még utánuk jött az ellenség, és a Vöröstengernél Isten csodát tett, megmentette őket az ellenség kezéből, és amikor átmentek a Vörös-tengeren, énekeltek. A szabadulásnak az énekét. Le van ott írva Mózes könyvében, hogy hogyan dicsőítették Istent a szabadulásért. Mint ahogy ez is egy ilyen dicsőítő ének, az Ézsaiás 12. Ugyanígy lesz majd a nagy nyomorúság ideje alatt is. Isten, csapásokat hoz az egész világra, nem csak Egyiptomra. Le van írva a Jelenések könyvében, hogy milyen csapások lesznek. Azután majd felismeri Izráel, meg mások is, a pogányok közül is az igazi Bárányt, az Isten Bárányát, Akiről az előbb olvastunk Zakariás könyvéből, hogy Rá tekintenek, Akit átszegeztek. Felismerik a Krisztus vérének az erejét. És utána Isten egy csodát tesz: kiszabadítja a Benne bízókat abból a rettenetes helyzetből, amiről az van megírva az Igében, hogy ha Isten közbe nem avatkozna, meg nem rövidíttetné a napokat, senki nem menekülhetne meg. Ott az ördög elhatározta, hogy öl és pusztít mindenkit. Senki nem menekülne meg, de Isten csodát tesz, és ki fogja szabadítani az Övéit. Egy másik ilyen szabadulás volt Izrael népének az életében, amikor a babiloni fogságból kiszabadultak. Tudjuk, a bűneik miatt jött Nabukodonozor. Lerombolta az egész országot, Jeruzsálemet, a templomot, sokat megölt, a maradékot elvitte fogságba. És mikor eltelt a hetven év, csodálatos módon Czírus egy rendeletet adott, hogy haza lehet térni. Ki gondolta volna? És hazatértek. A 126. zsoltárban egy éneket mondtak a szabadulásról: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk
nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk. Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön! A kik könyhullatással vetnek, vígadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve” (Zsolt 126,1-6). Bizony, ámult a környező világ is, és ámult Izrael népe is. Megszabadultunk! Vége a szolgaságnak! Vége a könnyhullatásnak! Vége a nyomorúságnak! Hazamehetünk arra a földre, amit Isten ígért! Templomot építhetünk! Felépíthetjük újból a várost! Megtelt a szájuk nevetéssel, és nem emlékeztek többet a könnyhullatásra. Így lesz ez a nagy nyomorúságnak a végén is. Ámulnak, amikor megjelenik majd Krisztus, akit átszegeztek. És megszabadítja őket. És abból a sok kínból, amin keresztül mentek, kivezeti őket. A sok könnyhullatásból. Úgy lesz, ahogy az Úr Jézus mondta, hogy az asszony, amikor szül, akkor nyomorúságban van. Akkor felkiált a fájdalmában. De amikor megszülte a gyermekét, nem emlékezik többet a kínra, az öröm miatt. Így lesz Izraellel is. Igen nagy nyomorúságból hozza ki őket Isten, de nem emlékeznek többet a kínra, mert betölti a szívüket és a szájukat örömmel, és nevetéssel. Mert Isten lett az ő szabadítójuk. Azután az Úr Jézus Krisztus eljövetelekor, mikor közel kétezer évvel ezelőtt eljött a földre, akkor jött el a legnagyobb szabadítás Izrael számára is. Azt mondta az angyal: nevezd a nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg a népét annak bűneiből. Csak ezt nem ismerték fel. Nem ismerték fel, hogy a bűntől való szabadulás nagyobb, mint Egyiptomból való szabadulás. Nagyobb, mint a Babilonból való szabadulás. Sőt, nagyobb, mint most a kétezer éves szétszóratásból való szabadítás. Mert a szétszóratás és Babilon a bűneik miatt volt. És amíg a bűn el nincs rendezve, Isten haragja mindig rajtuk marad, és mindig nyomorúság alatt lesznek, és mindig ellenség szorongatja őket. És soha nem lesz igazi külső szabadulás se, amíg nincs először belső szabadulás a bűntől. Nem ismerték fel, csak a római iga alól akartak szabadulni. De amikor majd vége lesz a nagy nyomorúságnak, akkor felismerik: itt nincs más, először a bűneinktől kell megtisztulni, és nincs más szabadító a bűnből, egyedül csak az átszegezett Jézus Krisztus. Hálaének és a megváltott nép küldetése „És így szóltok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve” (4. vers). A hála van itt leírva a szabadulásért, a szabadításért. Hála az Úr felé. Adjatok hálát az Úrnak! Mondjatok éneket az Úrnak, dicsérjétek az Úr nevét! Na, akkor nem magukkal lesznek eltelve, hogy milyen ügyesek voltunk. Látták, hogy az Úr, csak Ő szabadított meg, és a hálás maradéknak nagy küldetése lesz az egész világ felé. Figyeljük csak meg az Igét: hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. „Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek!” (5. vers). A népek felé, minden nép felé, az egész föld felé lesz egy nagy missziós küldetése Izráel népének, a maradéknak. Ekkor nagyon sok prófécia be fog teljesedni. Ekkor teljesedik be például az, amit a Mózes 2. könyvében olvasunk a 19. részben, amikor a törvényt adta Isten a népnek: „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld...” Az Úré az egész föld, minden nép az övé. Miért választotta ki Izraelt? „...És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép...” (2Móz 19,5-6). Mire való volt az ószövetségi pap? Hogy közvetítsen a nép és Isten között, vigye a nép bűneit Isten elé. Engesztelést szerezzen Istennél a nép bűneiért. Képviselje a népet Isten előtt. A próféta fordítva: Istent képviselte a nép előtt. És azt mondja, hogy ti nekem papok birodalma lesztek. Vagyis arra választotta ki őket, amit mondott Ábrahámnak is, hogy benned és a te magodban megáldatnak a föld minden nemzetségei. Hogy vezesse a föld minden népét az Úrhoz. Legyen olyan Izráel, mint a pap a nép között és Isten között; legyen olyan az egész föld népe között és
Isten között. Összekötő. Eddig nem olyan volt Izráel, nem töltötte ezt be. Csak akkor tölti be, amikor majd felismerik Krisztust. Péter apostol a következőképpen idézi ezt az Igét: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. A kik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; a kik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok” (1Pt 2,9-10). Ez elsősorban Izrael népére vonatkozik, prófétailag, és szó szerint. Hajdan nem nép voltak, Hóseásnál olvassuk: hívom az én népemet nem én népemnek, és a kegyelmezettet nem kegyelmezettnek. De Krisztusban, akik hajdan nem nép voltatok, ismét Isten népe lesz, és a nem kegyelmezettek, akiken Isten haragja volt, ismét kegyelmezettek lesznek. És akiknek Péter írta ezt a levelet, olvassuk az 1. versben, hogy „...Pontusban, Galatziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek” (1Pt 1,1), akik hisznek Krisztusban. Zsidó emberek, elszéledt jövevények, de Krisztushívők, azoknak mondja, hogy ti már betöltitek ezt, hogy papok birodalma, szent nép, választott nemzetség, hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből kihozott a világosságra benneteket. Népek térnek az Úrhoz Ekkor teljesedik be az is, amit Pál apostol ír: „Annakokáért mondom: Avagy azért botlottak-é meg, [mármint Izráel] hogy elessenek? Távol legyen; hanem az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké…” (Róm 11,11). Mert Krisztus őértük jött először. Zsidónak először. De mivel nem kellett nekik Krisztus, elvetették, így áradt ki ránk. Az ő elesésük folytán lett az üdvösség a pogányoké. Így folytatja: „Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?” (Róm 11,15). Ha az elesésük, az elvettetésük ilyen nagy üdvösséget szerzett, mi lesz majd, amikor felveszi Isten őket? És ahogy olvastuk az Ézsaiás 12-ben: az egész földnek hirdetik Isten nagyságos dolgait. Minden népnek. Akkor valóban élet a halálból az embereknek, akkor valóban népek térnek meg. Ézsaiás 60-ban mondja, hogy népek jönnek a neked feltámadt világossághoz. Figyeljük meg, nekik támadt a világosság. Nekik. De a népek is jönnek, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen. Vagy ekkor teljesedik be az, ami a Máté evangéliuma végén van. Ezt el is olvasom szó szerint ezt az Igét: „És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. [És az ezeréves királyságban gyakorolni fogja ezt a hatalmat a földön is, nem csak a mennyben. Most még a Sátán bitorolja, megengedi neki, mert e világ fejedelme, de akkor meg lesz kötözve. Gyakorolni fogja az Úr a földön is a hatalmat. Nekem adatott minden hatalom.] Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” (Mt 28,18-19). Népek. Most egyesek hisznek Istenben, egyeseket kihív az Úr. Akkor népek jönnek, népek térnek meg. Mi lesz ez, ha nem élet a halálból? De csak a maradék. Akik felismerték, hogy az átszegzett Jézus az ő Messiásuk, akikkel megbékélt Isten. Akik Benne bíznak, akik átélték a szabadítást. Akiknek a szívükben ott lesz a szabadítás öröme. Ezek lesznek a nagy bizonyságtevők az egész világ felé, mindenki felé. Nagy közötted Izráelnek szentje. Nagy lesz közöttük Istennek a neve. Olyan nagy lesz közöttük, csak egy példát hozok, Zakariás könyvének a 8. részében a következőt olvassuk erről: „És eljőnek sok népek és erős nemzetek Jeruzsálembe a Seregek Urának keresésére, és az Úr orczájának engesztelésére. Ezt mondja a Seregeknek Ura: E napokban lesz az, hogy a minden nyelvű pogányok közűl tíz ember ragad egy zsidó férfiúba s ragad annak ruhája szélébe, mondván: Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zak 8,22-23). Nem a zsidó ember két szép szeméért ragaszkodnak hozzájuk, hanem Istenért. Hallottuk, hogy veletek van az Isten. Ettől Izráel még most nagyon távol van. De akkor megvalósul a maradékban, akik megismerik, és megszabadultak. Közöttetek van az Isten, veletek van az Isten. Ez után az Isten után vágyunk.
Ti azért vagytok, hogy ismertessetek meg bennünket Istennel. Ez Izraelnek a küldetése kezdettől fogva, és eddig mindig célt tévesztettek. De akkor nem fogják eltéveszteni a célt, a kegyelemből való maradék. Szabadulás az életünkben Most nézzük meg ennek az Igének a személyes vonatkozását. Így szólsz ama napon. Mikor következik be a mi életünkben az a nap, amikor hálákat adunk a szabadításért? A múlt órán, emlékszünk rá, hogy volt arról szó a 11. részben, hogy az Úr másodszor nyújtja ki a kezét. Szó volt a 40. zsoltárról, hogy várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel a lábamat. Ama nap a mi életünkben akkor lesz, amikor Isten karja, Jézus Krisztus megragad bennünket, kiemel a pusztulás gödréből és a sáros fertőből; bűneinkből, elpazarolt, félresiklott életünkből, és a sziklára állít fel bennünket. Akkor így folytatja a 40. zsoltár 4. verse, hogy új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek a dicséretét. Hát ez az Ézsaiás 12. az Isten dicsérete a szabadításért. Amelyik ember átéli most a szabadítást, az ugyanolyan hálás lesz Istennek. És az új ének, ez a hálaadó ének, az Istent dicsőítő ének. Milyen a régi ének? Figyeljük meg az embereket, hogy milyen éneket énekelnek: ocsmány, Istent gyalázó énekeket, a vallásos ember meg siralmas énekeket, vágyakozó énekeket, hogy jaj, Istenem, szabadíts meg, ments meg. Ez a régi ének, mind a kettő. De nem mondom, hogy haszontalan, amikor valaki úgy kiált Istenhez, hogy ments meg, és szabadíts meg. Ez szükséges, persze. De ez még a régi ének. Az új ének akkor kezdődik, amikor azt mondja: hálát adok neked, Uram, mert jóllehet haragudtál rám, de elfordult haragod. Amikor egy ember tudja már, hogy nem haragszik már rám az Isten, nem süllyedek már el a mocsokban, kiragadott már engem a bűnből, sziklán van már a lábam, megoldódott az életem Krisztusban, akkor jön a hálaadó ének. Ama nap ekkor jön el mindenkinek az életében. És azon a napon ugyanúgy szólunk, mint ahogy a zsidó nép szólt, amikor a fogságból kiszabadult, a 126. zsoltárban: szánk megtelik nevetéssel, a szívünk vigadozással. És akkor azt mondjuk, hogy hatalmasan cselekedett velünk az Úr. Az Úr lesz nagy. A vallásos ember előtt mindig az a nagy, amit ő tesz; a megmentett hívő ember előtt az a nagy, amit Isten tett. Mit tapasztal meg egy hívő ember, amikor megszabadul? Először is így olvastuk az 1. versben, hogy jóllehet haragudtál rám, de elfordult haragod. Megtapasztaljuk azt, hogy világosan látjuk, Isten haragja jogos a bűneink miatt. De azt is ugyanolyan világosan látjuk, hogy Krisztusért kiengesztelődött velünk az Isten. Nem haragszik már többé ránk. Krisztus véréért megbékült az Isten. Ézsaiás 54-ben olvassuk, hogy úgy esküszöm meg, mint ahogy Noé özönvize után megesküdtem, hogy rád többé nem haragszom. Ez egyéni életünkben is így van. Aki Krisztusban hisz, aki Krisztusban keresett menedéket, Isten arra az emberre többet nem haragszik, sőt, megvigasztal. Ahogy olvastuk az 1. versben, hogy de elfordult haragod, és megvigasztaltál engemet. Ézsaiás 57-ben olvassuk, hogy vigasztalást nyújtok neked és gyászolóidnak. Vigasztalást. Az Úr szabadítása ma A 2-3. versben háromszor olvastunk a szabadításról, a Szabadítóról. Ma egy hívő ember hogy tapasztalja meg a szabadulást, és a szabadítást? Megtapasztalja, hogy megszabadította őt Isten a Sátánnak a markából. Addig nem tudott mást tenni, egy idegen szellem uralma alatt volt. Neki muszáj volt azt tenni, az ördög ott volt, mint egy korbáccsal verte a hátát, és nem tehetett mást: Most mégy, és iszol, most mégy, és paráználkodol, most veszekedsz. Százszor megutálta magát az ember, de nem tudott szabadulni. A hívő ember viszont megtapasztalja: nem úr most már fölöttem, szabad vagyok. Nem azt teszem most már ez után, amit addig muszáj volt tennem. Így írja az Ige: megszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt szeretett Fia országába. Ez az első.
Másodszor: megtapasztaljuk, hogy megszabadított a bűn következményétől, a haláltól. Mert a bűn zsoldja a halál. Megszabadított a haláltól. Azt mondja az Úr Jézus, aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Másik helyen azt mondja: mert én élek (ezt a feltámadt Úr mondta), és ti is élni fogtok. És a hívő ember szíve mélyén egy bizonyosság van: testem meghalhat, én többet nem halok meg. Mert aki hisz a Fiúban, azé az élet. Nekem életem van, mert Krisztus az élet. De nem csak a bűn következményétől, a haláltól szabadított meg, hanem megszabadított magától a bűntől is, nem kell cselekednem. Aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. De akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. Az ördög hazudhat, hogy neked még bűnt kell tenni. Nem igaz, nem kell! Egy hívő embernek sem kell, szabad vagy Krisztusban. Megszabadított a világ szellemiségétől, mert a világ szellemisége az az ördögnek a szellemisége. Nem csak azt mondja az Ige, hogy ne szeressétek a világot, sem amik a világban vannak, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete, de nem csak azt mondja, hiszen nem is szereti a hívő ember, mert már megutálta. Néha megkísértheti, de rövid ideig. Utálja már. És az is igaz, hogy „nekem ne legyen másban dicsekedésem, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében. Aki által nekem megfeszíttetett a világ, meg én is a világnak.” Aztán megszabadított önmagamtól: az önszeretetemtől, az önigazságomtól. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Aztán megszabadított attól, amit így mondunk, hogy ó ember. Minden, ami régi, elmúlt, ímé, újjá lett minden. Ha valaki Krisztusban van, új teremtés. Megszabadított attól, hogy a testemet szolgáljam. Amíg nem voltunk hívők, cselekedtük a testnek és az indulatnak akaratát. De miután az övéi lettünk, atyámfiai, azt mondja az Ige, nem vagyunk adósak a testnek, hogy test szerint éljünk. Nem vagyunk adósak, élhetünk. Hazudhat nekünk a testünk vagy az ördög, hogy még adós vagy, és tessék szolgálni, de ez nem igaz. Nem vagyunk adósak, lehet nem szolgálni. Akik Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival, és kívánságaival együtt. Eljön az idő, amikor a testünktől megszabadít, ettől az egész fizikai testünktől, és semmi nem marad a régiből. Már ez sem marad meg. Mert hiszen, így mondja az Ige: a mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket. Levetjük ezt a nyomorúságos testet, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. És akkor semmi nem marad a régiből. Ingyen sem említtetnek, észbe sem jutnak. Vége, minden eltűnt. Minden új lesz a Krisztusban. Nem kell félnünk, bízhatunk az Úrban! Azt olvastuk még itt, hogy bízom, és nem félek. „Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek...” (2. vers). Személyes életünkben is nagyon fontos ez. Bízom, és nem félek. Korábban féltem, mert nem volt kiben bíznom, mert akiben bíztam, mindig csalódtam, még önmagamban is. Mindig megcsalt az, akiben bíztam. Mert átkozott, aki emberben bízik, meg is van írva, vagy a testbe helyezi az ő erejét. De most már Őbenne bízom, és Ő soha nem csalta meg, és nem is fogja megcsalni soha a bizalmamat. És ezért nem félek, mert tudom, hogy szeret. Meg van írva, hogy „...a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18). Nem töltötte be, nem járta át a szívét teljesen az, hogy az Isten szeret engem. Örökké szeret a Krisztusért. Nem önmagamért. Sokszor megtapasztaljuk azt a gyakori biztatást az Igében, hogy ne félj. Ne félj, mert én veled vagyok! Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy! Ne félj, amikor tűzön mégy át, ne félj, amikor vízen mégy át! Ne félj, oroszlánon és áspiskígyón jársz, de ne félj. Ti ne féljetek, akik a megfeszített Krisztust keresitek. És érdekes, amit mond Ézsaiás, hogy miért ne féljünk: „Mert én vagyok az Úr, a te Istened […] Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek…” (3-4. vers). Micsoda biztatás ez: becses vagy, én szeretlek. Mert rászolgáltunk? Nem azért, mert rászolgáltunk, hanem mert egyszerűen az Isten szeretet. És az irántunk való szeretetét megmutatta, mikor Krisztust értünk adta.
Erő, ének és öröm – hirdessük ezt! Aztán azt is olvassuk a 2. versben, hogy „erősségem az Úr.” Erősség, egyrészt azt jelenti, hogy egy erős vár. Régen a váraknak mondták, hogy erősség. Erős védelem az Úr, oda lehet menekülni. De az erősség azt is jelenti, hogy akitől erőt kapok. Így van megírva: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. 2. versben azt is olvastuk, hogy „énekem az Úr.” Ének. Hát igen, az új ének. Most már Róla énekelek, Neki énekelek, Ő töltötte meg csordultig a szívemet hálával és örömmel. És a szívem teljességéből szól a száj, amikor Neki örvendezek. Nem művészi éneket énekelek, mert ritka ember az, aki művészien tud énekelni. De minden hívő ember tud szívből énekelni. Úgy, hogy megtelik a szívem örömmel csordultig, és Őt dicsérem. És ez az új ének, ez a hálaének, felhat Isten trónjáig. 3. versben olvastuk: „S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” A kútfő az a forrás. Örömmel merítetek vizet a szabadító forrásából. Hát ez azt jelenti például, hogy ha szomjazunk, van hűs forrásunk nekünk. Szellemi értelemben értem. Ha éhezünk, van mennyei kenyerünk Krisztusban. Ha hőség vagy ellenség bántana, szorongatna bennünket, ahogy az egyik ének mondja, van védő felhőnk. Ez az ének úgy fejeződik be, hogy mindenünk van nekünk a Krisztus Jézusban. A 4-5. versben: „…hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait… adjátok tudtára ezt az egész földnek!” Persze, ahogy Izráel nem fogja eltitkolni, mi sem titkoljuk el, hogy mit tett velünk az Úr, és kicsoda Ő nekünk. Elmondjuk a nagyságos dolgait, elmondjuk, hogy milyen nagy, és milyen szent Ő, az Ő neve. Hirdetjük az Igéjét, amelyet, ha a Szent Szellem megelevenít, élet. Istennek Igéje élő és ható, elhat a szívnek, léleknek, ízeknek, velőknek a megoszlásáig. Hirdetjük szentségét, szeretetét, hűségét, bölcsességét. Befejezés Így fejeződik be: „Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!” (6. vers). A hívő emberekre ez a jellemző, hogy Isten nagy köztünk. Krisztus nagy köztünk. Nem mi vagyunk nagyok. És az a benyomás is, amikor egy külső szemlélőnek megnyílik a szeme, nem az embereket látja, hanem azt, hogy nagy az Isten. Eljött-e mindannyiunk életében ez a nap? Ha eljött a szabadítás napja, az örömnek a napja, a hálaadás napja, a szabadulásé, akkor adjunk Neki hálát! Imádságban, énekben, a kenyér megtörésében, hálás életünkkel. Akinek még nem jött el, az meg tudja meg, hogy amíg tart a ma, még eljöhet ez a nap. Mert Isten előtt nincs személyválogatás. Nem mondja, hogy én az Apostol Imrét szeretem, de ezt már nem annyira, ezt meg egyáltalán. Ilyen nincsen! Minden nemzetben kedves Őelőtte, aki Benne bízik, aki Őt féli, aki a Krisztusért közeledik Istenhez. Aki nem magában bízik, hanem Jézus Krisztusban. Aki úgy jön Istenhez, hogy én ugyan semmi vagyok, és joggal haragszol rám, de a Krisztusért kegyelmezz nekem. Nincs olyan ember, akit az Isten ne fogadna szívesen a Krisztusért, és ne mondaná, hogy szeretlek, és becses vagy a szemeimben. És aki Őt elfogadja, annak Szabadítója lesz, és annak az új ének fel fog támadni a szívében. Ámen. Debrecen, 2004. február 15.
