Ez 7,1-27 A vég ítélete

Ez 7,1-27 A vég ítélete „És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: És te, embernek fia, így szól az Úr Isten Izráel földjének: Vége! eljött a vég a föld négy szárnyára! Immár itt a vég rajtad; s bocsátom haragomat reád, és megítéllek útaid szerint, és vetem reád minden útálatosságodat. És nem kedvez az én szemem néked, sem meg nem szánlak; hanem a te útaidat vetem reád, és útálatosságaid közötted lesznek és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Így szól az Úr Isten: Ímé veszedelem, egyetlen veszedelem; ímé eljött. Vég jött, eljött a vég, fölserkent ellened, ímé eljött! Eljött a végzet reád, földnek lakosa! eljött az idő, közel a nap, rémülés és nem víg éneklés a hegyeken. Most rövid időn kiöntöm búsulásomat reád, és teljessé teszem haragomat rajtad, és megítéllek útaid szerint, és rád vetem minden útálatosságodat. És nem kedvez az én szemem, sem meg nem szánlak; útaid szerint fizetek tenéked, és a te útálatosságaid közötted lesznek; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki ver. Ímé a nap, ímé eljött, kisarjadt a végzet, kivirágzott a vessző, kivirult a kevélység. Az erőszakosság a gonoszság veszszejévé nőtt fel, nincs semmi meg belőlök, sem sokaságukból, sem tömegökből, s nincs egy jaj is miattok! Eljött az idő, elközelgett a nap; a vevő ne örüljön, az eladó ne szomorkodjék, mert harag jön minden sokaságára. Mert az eladó eladott jószágához nem térhet vissza többé, még ha élve az élők közt maradna is, mert a jövendölés az ő egész sokasága ellen vissza nem tér, és vétke miatt senki sem lehet hosszú életű. Kürtöljetek a kürttel és készítsetek el mindent; ám nincsen, a ki harczra menjen, mert haragom minden ő sokasága ellen. A fegyver kivül, a döghalál és éhség belül; a ki a mezőn van, fegyver miatt hal meg, és a ki a városban, azt éhség és döghalál emészti meg. És menekülnek menekültjeik, és lesznek a hegyeken, mint a völgyek galambjai: mindnyájan nyögvén, kiki vétke miatt. Minden kéz elerőtlenül, és minden térd elolvad, mint a víz. Felövezkednek zsákkal, és befedi őket rettegés, és minden orczán szégyen, és mindnyájok fején kopaszság. Ezüstjöket az utczákra vetik, és aranyuk szenny lesz előttök; ezüstjök s aranyuk meg nem szabadíthatja őket az Úr búsulásának napján; lelköket azzal jól nem lakatják, s hasokat meg nem tölthetik; mert csábítójok volt az a vétekre. És a belőle készült drága ékességeket kevélykedésre használják, és útálatosságuk képeit, undokságaikat abból csinálták, azért tettem előttök azt szenynyé; És adom azt az idegenek kezébe zsákmányul, és a föld hitetleninek prédául, hadd fertéztessék meg. És elfordítom tőlük arczomat, hadd fertéztessék meg szent helyemet; s betörjenek belé a rontók és megfertéztessék. Készítsd a lánczot; mert a föld tele van véres ítélettel, és a város tele van erőszakossággal. És elhozom a pogányok leggonoszabbjait, hadd foglalják el házaikat; s véget vetek a hatalmasok kevélységének, s fertézett lesz templomuk. Rettegés jött el, s keresnek békét és nincs. Egy romlás a másikra jő, és egy hír után más támad, s kérnek látást a prófétától, ám törvény nem lesz a papnál, sem tanács a véneknél. A király szomorkodik, a fejedelem irtózatba öltözik; s a föld népének kezei megdermednek. Útjok szerint cselekszem velök, ítéletök szerint ítélem meg őket, hadd tudják meg, hogy én vagyok az Úr.” Bevezetés Az előző részben Isten a hegyek ellen üzent Ezékiel próféta által, ebben a részben pedig a föld ellen. Természetesen, mint ahogy a hegyek, az egész föld is kapcsolatban van Izrael népével és Izrael bűnével. Különben is azt látjuk a Szentírás tanúsága szerint, hogy a földnek a pusztulása és romlása mindig az ember bűne miatt volt. Amikor az ember vétkezett, akkor azt

mondta Isten: Átkozott legyen a föld temiattad. Addig a föld nem volt átkozott, nem tövist és bogáncskórót termett, csak azután lett átokká, hogy az ember vétkezett. Aztán más helyen is látjuk ezt, például itt Ezékielnél, de Jeremiásnál is, hogy a nép vétke miatt pusztul el a föld. Később, amikor már a fogságból hazatért a nép, Czírus által Isten szabadon bocsátotta őket azzal a céllal, hogy építsék fel a templomot, és mikor abbahagyták a templomépítést, akkor ezt üzente Isten Aggeus próféta által: Mivel nem cselekszitek ezt, amit kell, hanem a magatok házát építitek, ezért pusztulást rendeltem a hegyekre és a sík földre. Ott is a nép bűne miatt volt a pusztulás a földön. De így van az Újszövetségben is, most is. A Római levélben olvassuk, hogy az egész teremtett világegyetem (így is van írva, hogy az egész világegyetem, nemcsak a föld), de különösen ez a föld fohászkodik és nyög. Mert az egész teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette. Isten vetette az alá az ember bűne miatt. A régi időkben a föld pusztulása, az eső megvonása vagy a sáskák odarendelése, de akármilyen pusztulás és csapás a nép bűne miatt volt. Így van ez ma is, még elhinni sem kell, mert teljesen kézenfekvő az összefüggés, hogy az ember bűne miatt romlik meg a föld: az ember kapzsisága, önzése, irigysége, a meggazdagodás vágya, hogy minél több legyen, de úgy, hogy másnak ne jusson. Ennek a következménye lett a környezetszennyezés, a háborúk és a fegyverkezés. Egyértelmű, hogy az ember bűne miatt jut a föld romlásra és pusztulásra. „Eljött a vég” Nézzük meg most ebből az Igéből, hogy miért mondja itt az Úr, hogy „Vége! Eljött a vég, a föld négy szárnyára.” Ezt nagyon sokszor megismétli, többször, több versen keresztül, és egy versben többször is, hogy itt a vég, eljött a vég. Íme, eljött. Valahogy úgy volt Izrael népe, hogy nem hitte el, hogy Isten véget vet az ő földjüknek, és véget vet mindannak, ami addig Izrael földjén volt. És miért nem hitték el? Hiszen, akiknek Ezékiel prófétált, azok már fogságban voltak, azok már láthatták, hogy betört Nabukodonozor, és azt tett velük, amit akart (vagyis amit Isten megengedett neki), elvitte a nép egy részét fogságba, és a templom edényeinek is egy részét. Miért nem hitték el, hogy jön a vég? Mert hogy nem hitték el, ez bizonyos. Jeremiás könyvében láttuk, hogy az ő prófétáik azzal biztatták őket, hogy két esztendő múlva visszahozza az Úr a foglyokat, és visszahozzák az edényeket is. Úgy gondolom, azért nem hitték, hogy valóban eljön a vég, a pusztulás, mert Isten egészen addig még mindig megkegyelmezett nekik. Hosszú-hosszú időn keresztül megmondta az Úr, hogy a bűnnek mi lesz a következménye, de mindig megkönyörült rajtuk, mindig megszánta őket, mindig megesett rajtuk a szíve. Ezek emberi kifejezések, de az Ige is használja, mert Isten kegyelmes és szerető Isten. De mire jutott a nép Istennek ezzel a hosszútűrésével? Ugyanarra jutott, mint most ez a világ. Ezt szeretném a Péter leveléből elolvasni, hogy most is hogy vélekednek az emberek a vég felől. „Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolódók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, És ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva. Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; A melyek által az akkori világ vízzel elboríttatván, elveszett: A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára” (2Pt 3,3-7). Most ebben a világban pont úgy van, mint akkor Izrael népe között. Hallják, hogy eljön a vég, világvége – ki hogy mondja -, és némelyek azt felelik rá, hogy mesebeszéd. Hányszor mondták már, hogy eljön a vég, és minden azonképpen van a világ teremtésétől fogva! Pedig a világ teremtésétől fogva Isten már megmutatta két ízben is, hogy el tudja pusztítani az egész földet. Az első az, amit a Mózes 1. könyve, 1. részében olvasunk: a föld kietlen és puszta volt, setétség volt a mélység színén, és

Isten Szelleme lebegett a vizek felett. Ez volt az első, amikor Isten elpusztította az egész földet. A második pedig Nóé idejében, amikor szintén víz által pusztította el. Isten hosszan tűr De azóta Isten több ezer éven keresztül mindig megkegyelmez az embernek. Az ószövetségben Krisztusra előrenézve kegyelmezett meg, Jézus Krisztus halála óta pedig az Ő áldozatáért újból és újból megkegyelmez Isten, újból és újból megesik a szíve az emberen. Mert Istennek ez a legbensőbb lénye, a szeretet. És a szeretetről, az van megírva, hogy a szeretet hosszútűrő. És Isten hosszan tűr. Éppen ezért úgy gondolkodik a mai ember is, hogy mesebeszéd, nem lesz vég! És íme, eljött Izraelre is a vég, és eljön erre a világra is; ezt az idők jeleiből látjuk, hogy közel van. Azért jön el a vég, mert bár Isten szerető Isten, és hosszútűrő az Ő szeretete, de nem az van megírva, hogy „végtelen-tűrő”. És akármilyen hosszú, ennek egyszer vége lesz. Mert Isten igaz Isten is, és szent Isten is, és ha valakinek nem kell Jézus Krisztusnak az áldozata, ha nem becsüli azt, hogy Ő a bűnt Krisztusban büntette meg, akkor az embernek kell elszenvednie a büntetést. Mózes 2. könyvében olvashatunk arról, hogy, hogy mutatkozik be Isten nemcsak Mózesnek, hanem tulajdonképpen nekünk is. Az Úr elvonult őelőtte, és kiáltotta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja […] büntetlenül” (2Móz 34,6-7). Ugyan oda van írva a Bibliánkba, hogy a „bűnöst”, de dőlt betűvel, vagyis az nincs benne az eredetiben, és nem is igaz. Éppen a bűnöst akarja az Úr büntetlenül hagyni, a bűnt nem! És hol büntette meg a bűnt? A bűntelenen. Nem a bűnösön, a bűntelenen, Krisztuson büntette meg. Éppen azért, hogy ne a bűnös bűnhődjék. De az a bűnös, akinek nem kell Krisztusnak ez a nagy áldozata, az mi módon menekedik meg? Neki kell elszenvedni bűneinek a büntetését. Na, és a Péter levele, amit az előbb olvastunk, így folytatódik: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. […] És a mi Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok; a miképen a mi szeretett atyánkfia Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint” (2Pt 3,9.15). Tehát azért tűr most is az Úr hosszan, mert nem akarja, hogy némelyek elvesszenek. De ha valaki ezt a hosszútűrést nem üdvösségnek tartja, hanem Istennek ezt a kegyelmét, egy másik igének a kifejezésével élve, bujálkodásra használja, hogy azt mondja, hogy nem is jön el a vég, és nem is látja Isten, hogy mi van, és nem is tesz Isten semmit, vagy nincs is Isten, akkor Isten ezt számon kéri. És íme, egyszer eljön a vég. Az éhség ítélete Nézzünk meg ezzel a véggel kapcsolatosan néhány, általam ebből a részből fontosnak ítélt szempontot, hogy amikor elhozza Isten az Izrael földjére és népére a véget, akkor miben mutatkozik meg ez az ítélet a nép életében. „Ezüstjöket az utczákra vetik, és aranyuk szenny lesz előttök; ezüstjök s aranyuk meg nem szabadíthatja őket az Úr búsulásának napján; lelköket azzal jól nem lakatják, s hasokat meg nem tölthetik; mert csábítójok volt az a vétekre” (19. vers). Izrael népe nagyon bízott az aranyban, az ezüstben, a földi gazdagságban. Ezt már Jeremiásnál is láttuk. Isten földi ígéretet adott nekik, és meg is ígérte, hogy megáldja őket minden földi jóval. Azonban Izrael népe ezt az áldást nem úgy vette, hogy ezért hálás legyen Istennek, hanem éppen ellenkezőleg: úgy olvastuk ebben a részben, hogy: „És belőle készült drága ékességeket kevélykedésre használják, és útálatosságuk képeit, undokságaikat abból csinálták, azért tettem előttök azt szenynyé” (20. vers). Például az ezüstből és az aranyból öntötték a bálványokat, már a pusztai kivonuláskor is, amikor Áronnal megöntették az aranyborjút. Nem hálásak voltak, hanem ingerelték vele az Urat. Isten ellen csábítójuk volt ez a vétekre - így olvassuk itt. Ezért az lesz

az ítélet, azt mondja az Úr, hogy olyan éhséget bocsát rájuk, hogy ott lesz a kezükben az ezüst meg az arany, de azzal meg nem tölthetik a hasukat, azt meg nem ehetik, és éppen ezért olyan értéktelen lesz ez előttük, mint a szenny, kiszórják az utcákra, mint a szemetet. Az idősebbek éltek már meg ilyen időt, amikor semmi értéke nem lett a pénznek. Az öreg Etus néni nekünk is adott egy marék pénzt, ott van a szekrényben még most is a gyerekeknek, hogy lássák, milyen volt régen, van ott százmilliárd millpengő is. Mint a szemét, a sár, annyit ért. Semmit nem ért. Ezt teszi Isten. És ahogy a régi időkben az Ő népén kezdte ezt, most is az Ő népén kezdi, aztán majd folytatja a népeken. Hogy ne legyen előttünk semmi drága és becses, nemcsak az anyagiak, hanem ahogy Pál mondja, hogy amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem, sőt, most is kárnak és szemétnek ítélek, hogy csak Krisztus maradjon meg. Izrael népének Isten elsősorban Önmagát adta, minden más csak ráadás volt. Isten most elsősorban Krisztust adja nekünk is. Minden más áldás csak ráadás Krisztusban. Éppen ezért, ha bármi fontosabb lesz nekünk Krisztusnál, még ha teljesen jó dolgok is mert Pál jó dolgokról beszél: törvény tekintetében feddhetetlen voltam, de Krisztus nélkül és ez Krisztus ellensége lett. Ahogy Izrael népe az Isten áldásával a kezében szembefordult Istennel, most is fennáll a veszély, hogy hívő emberek az Ő áldásával megáldva szembefordulhatnak, szembehelyezkedhetnek Istennel, ahogy Pál is Krisztus üldözője lett. Ezért a mi életünkben is ezt elvégzi Isten, és most olyan nagy az Istennek a kegyelme, és itt van a Szent Szellem is, aki megértetheti velünk, hogy Krisztuson kívül minden más csak eszköz legyen előttünk, és csak annyi, mint az utcának a sara. Krisztus a fontos, és Vele együtt minden jó, nélküle minden csak kár és szemét. Az Úr arca A másik dolog, amit fontosnak tartanék kiemelni ebből a részből: „És elfordítom tőlük arczomat, hadd fertéztessék meg szenthelyemet; s betörjenek belé a rontók és megfertéztessék” (22. vers). Izrael népe már megfertéztette a szent helyet, majd a későbbiekben látjuk, hogy Isten egy látomásban be is mutatja Ezékielnek, hogy nézd meg, hogy mi van a templomban, nézd meg, mit tesz Izrael népe titokban. Nemcsak az ő saját házukban, hanem a templomban is hogyan imádják a bálványokat! Tehát Izrael már megfertéztette a templomot, ennek ellenére Isten mégis olyan kegyelmes volt, hogy még ottmaradt a templomban. Mert Istennek a jelenléte, hogy ott lakott, ez az Ő igen nagy kegyelme! Nem fordult el Izrael népétől, míg el nem jött a vég. Mikor aztán annyira eláradt a bűn, és hiába üzent az Úr, és eljött a vég, akkor ennek az egyik legsúlyosabb következménye vagy velejárója az volt, hogy Isten elfordította az arcát. Isten Krisztusban az arcát felénk fordította. Ez Istentől indult ki. Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád, és az után világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad, hogy ragyogjon fel előttünk a Krisztus, hogy megvilágosodjunk. Hát itt kezdődik el az élet, az üdvösség. És amikor ez az arc elfordul - mert Krisztus az Isten dicsőségének a visszatükröződése, Ő az isteni arc, aki felénk fordul - ha ez az arc elfordul, ez a vég, akkor mindennek vége. Megemlítem még ezzel az isteni arccal kapcsolatban, amit Mózesnek mondott az Úr. Mózes 2. könyve, 33. részében. Nem akart az Úr tovább menni az Ő népével, éppen a bűnözés, a bálványozás miatt. Mózes ebbe nem nyugodott bele, és akkor megkérdezte az Úr: az én orcám menjen-é veletek? Igen, azt mondja Mózes, „ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen”. Az Úr orcája felénk fordulva. És az Újszövetségben azt olvassuk, hogy: mi pedig, akikben a Szent Szellem van, a Krisztus dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük. A mi arcunk fedetlen, de az Úr dicsőségét csak tudjuk, hogy látjuk? Ahogy az 1. Korinthus 13ban van: most tükör által és homályosan látunk. Fedetlen ugyan az arcunk, de még nem látjuk olyan tisztán, ahogy majd ott színről színre, de már ez is, hogy megörvendeztet bennünket! És amikor ez az orca elfordul, akkor az a vég.

Az egyik zsoltárból olvasok még el egy verset. „Oh Isten, állíts helyre minket, és világoltasd a te orczádat, hogy megszabaduljunk” (Zsolt 80,4). A helyreállás az, amikor Isten újból felragyogtatja, világítja az Ő orcáját rajtunk. A vég, az elvetés az, amikor elfordul az Úr orcája. És ez azért jött el, mert a nép állandóan, folyamatosan és készakarva mindig elfordította az orcáját Istentől. Mindig háttal fordult Istennek, nem kellett neki Isten. Isten utánament, szólt, Isten kereste, Isten visszahívta, Isten elébe állt, de az ember nem akart szembenézni Istennel. Hátat fordított neki. Aztán ha az Isten arca elfordul, akkor ez a vég. A hívő embernek pedig milyen kedves, amikor az Isten orcáját láthatja! Ezt tudjuk. Az egyik zsoltár mondja: nagyobb örömöt adsz így a szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. Az előbb azt olvastuk, hogy az arany meg az ezüst semmivé vált, mert nem volt búza, nem volt kenyér. De hiába az arany, az ezüst, a búza, a kenyér, a bőség, minden földi áldás hiába, az embert igazán az örvendezteti meg, amikor Isten orcáját láthatjuk, beletekinthetünk, vele közösségben lehetünk. Majd keresik, de nem lesz… Ehhez tartozik a harmadik, amit még ebből a részből kiemelnék: „Egy romlás a másikra jő, és egy hír után más támad, s kérnek látást a prófétától, ám törvény nem lesz a papnál, sem tanács a véneknél” (26. vers). Amikor Isten orcája elfordul, nem lesz többé kijelentés. Akkor aztán, mikor jön az egyik rossz hír a másik után, amikor jön egyik romlás a másikra, akkor keresné az ember, hogy mi is Istennek a szava. Visszaemlékszem, még egyetemista voltam, amikor a hatvanas években volt a karib-tengeri válság - így emlegetik az óta is - Kubánál, nagyon meleg volt a helyzet. Az egyetemista szobatársaim, meg másik szobákból is a hallgatók, akik addig nem nagyon akartak hallani Istenről, és tudták, hogy én ki vagyok, korábban nem is beszélgettek velem, nem érdekelte ez őket, de akkor estéről estére, órák hosszat éjfélig kérdezgettek mindenről, hogy hogy van, mint van, mert rossz hírek jöttek. De eljön majd az idő, azt mondja az Úr, amikor nem lesz a prófétánál kijelentés. Vágynak az emberek megtudni, hogy mi az Isten akarata, de nem lesz kijelentés a prófétánál, nem lesz törvény a papnál, és nem lesz tanács a véneknél. Ez tragédia, ez a vég, mert elfordította Isten az Ő orcáját. Mert amíg üzen a próféta által, a pap által, a vének által, addig még nem fordult el Istennek az arca. Amikor már nincs üzenet, mert hiába volt üzenet sok-sok éven keresztül, nem akarták meghallani az üzenetet, akkor azt mondja Isten, vége. Eljött a vég, tovább nem üzenek semmit. Kész. Olvashatunk ilyet egy másik prófétánál is, hogy azokban az időkben majd futkosnak tengertől tengerig, és akarják hallani az Isten beszédét, de nincs. Nem szól az Úr, elvétetik. Éppen ezért igen nagy felelősség most, amíg szól az Úr, meghallani Istennek a szavát. Most, amíg beletekinthetünk Isten orcájába, mert nem fordult el, most keressük Isten orcáját, ahogy Dávid által mondja az Úr az egyik zsoltárban: „Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem, oh Uram! Ne rejtsd el orczádat előlem…” (Zsolt 27,8-9). Most még nem rejti el az Úr, és ezt jó megbecsülni. Jó úgy beletekinteni, hogy szemeivel tudjon tanácsolni az Úr. Amíg van kijelentés, meghallani; amíg van tanács, elfogadni; amíg itt van Istennek az Igéje, venni, hogy gazdagon lakozzék bennünk. Mert az biztos, hogy olyan időknek nézünk elébe, amikor egyszer nemcsak az Isten beszéde vétetik el, hanem elvétetik a gyülekezet is erről a földről, meg elvétetik a Szent Szellem is, akkor aztán nem lesz próféta, nem lesz tanács és nem lesz törvény. Befejezés Nekünk azt mondja az Úr, hogy nem haragra rendelt minket, hanem arra, hogy üdvösséget örököljünk. Nagyon becsüljük ezt meg! Becsüljük meg? Hát, igen, nem is tudjuk igazán megbecsülni. Akkor tudnánk jobban megbecsülni, ha olyan helyzetbe engedne bennünket az Úr, amikor egy kicsit bepillanthatnánk abba, hogy mit jelent, amikor Isten elveszi az Ő Igéjét,

és elfordítja az Ő orcáját. De az ószövetségi Igék a mi tanulságunkra írattak meg. És jó, hogy ha ebből megtanuljuk: Uram, szóltál és szólsz, hozzám fordultál Krisztusban, ez kegyelem, és szeretném minél jobban megbecsülni a Te Igédet és a Te kegyelmedet! Ámen. Debrecen, 1988. augusztus 21.