Évvégi számvetés I. É V F. 2. S Z Á M D E C

I. ÉVF. 2. SZÁM – 2011. DEC.

Évvégi számvetés Hamarosan 2012-õt írunk, ideje összegezni a 2011-es esztendõt Bohém-szemszögbõl. A tavalyi jubileum után arra számítottunk, hogy idén kevésbé mozgalmas évünk lesz, s ez részben így is volt. Huszonhatéves zenekarként kevesebb meghívást kaptunk, mint negyedszázadosként, s mivel a gazdasági válság a kulturális területen nagyon érezteti hatását, kevés volt a külföldi fellépés, s akkor is a szokásosnál jóval nagyobb arányban hívtak minket trióval, vagy a Bohém Trió+1 formációval. Ez utóbbival januárban Ludwigsburgban élõ CD-felvételt is csináltunk. A német koncerteken kívül négyen voltunk Belgrádban és Székelyudvarhelyen, a trióval pedig Svájcba kaptunk meghívást. A teljes, nyolctagú Bohém Ragtime Jazz Banddel csak egy kisebb, bár annál kiválóbb francia turnén vettünk részt. A rosszabb év persze így is azt jelenti, hogy zenekarostul, trióstul összesen 85 Bohém-fellépést számláltam össze 2011-ben. És a trió+1 CD mellett a tavalyi jubileum utóhangjaként idén márciusban jelent meg 12 CD-bõl álló, 260 számot tartalmazó dobozos kiadványunk, a Bohém Összes. Azt hiszem, sok más zenekar irigyelne minket ezekért az adatokért. Szervezni azért valóban egyre nehezebb. Külföldön fesztiválok, jazzklubok szûnnek meg, illetve csökkentik szinte a minimum alá költségvetésüket, mindenki panaszkodik. Apropó, fesztivál: 2011-re is jutott évforduló, tavasszal a XX. Bohém Fesztivált rendeztük meg Kecskeméten. A rendezvény végén én is panaszkodtam, s

bejelentettem, hogy ez volt az utolsó, több veszteséget képtelenség finanszírozni, vége. Aztán addig-addig ügyeskedtem, amíg kis átszervezés, szûkítés után vállaltam, hogy 2012-ben is tetõ alá hozom a Bohém Fesztivált, az eredmény a 15-16. oldalon olvasható. Jutott idénre is különleges projektbõl, mindkettõhöz egy-egy évforduló szolgáltatta az apropót: a Bohém Fesztiválon már kóstolgattuk a 200 éve született Liszt Ferenc és a ragtime kapcsolatát, ami augusztusban a Mûvészetek Palotájában forrta ki magát önálló koncertté. A „Liszttõl a ragtime-ig” anyagot aztán Balatonfüreden, majd Kecskeméten, a hagyományos jótékonysági koncertünkön adtuk elõ, utóbbi eseményrõl a 2. oldalon olvasható beszámoló. A koncerteken Zsoldos Bálint zongoramûvész, Janicsek Gábor swingtánc-világbajnok és Bálint Brigitta boogie-világbajnok (illetve Kecskeméten a helyére beugró Hatony Zsófia) voltak a partnereink. Reméljük, lesz folytatás! A másik különleges projekt Louis Armstronghoz kötõdik, akinek 110. születési évfordulójára hirdettük meg kezdeményezésünket, az Oh Yeah Day-t. A cél, hogy Armstrong születésnapja, augusztus 4-e legyen hivatalosan is a Klasszikus Jazz Világnapja, s ekkor minden évben világszerte rendezzenek Armstrong emlékére olyan koncerteket, ahol a közönség egy-egy szám végén a zenészekkel együtt énekel/üvölt egy nagy „Oh Yeah”-t, amúgy Armstrong módra. Rögtön az elsõ évben a magyarországi helyszínek mellett voltak brazil, spanyol, ausztrál és amerikai Oh Yeah-koncertek is. (Az elsõ Oh Yeah Day-rõl itt látható videó-összeállítás!) A

kezdeményezés siekrét jelzi, hogy 2012-ben a Bohémekkel Londonban, a Nyári Olimpia alatt adunk Oh Yeah Day-koncertet. (A Bohém JazzMagazin fejlécén most Siklós Péter Armstrong-fotója látható, amit az 1965-ös budapesti koncert elõtt készített.) 2012 egyébként a Bohém-fellépések számát tekintve máris jobban néz ki, mint az idei esztendõ. Januárban német-holland turnéra megyünk, nyáron Erdély, Németország és Anglia az úticél, a trióval pedig májusban Svájcban játszunk. Az elsõ hét hónapban már most 70 fölött jár lekötött fellépéseink száma… Végül visszatérve 2011-re: idén elindult két olyan nagyszabású tervünk, ami hosszútávra szól. Megnyílt a Bohém JazzButik virtuális változata, a Bohém Webáruház, ahol rengeteg CD, DVD, könyv és kotta (sõt, hamarosan mp3) várja az érdeklõdõket, s a kínálatnak csak egy kis része a Bohémanyag. A másik pedig a Bohém VIP-tagság, aminek része a Bohém JazzMagazin, Magyarország egyetlen klasszikus jazz szaklapja – még ha egyelõre csak elektronikus formában jelenik is meg. Nem panaszkodunk: soha rosszabb évet!

IMPRESSZUM: Bohém JazzMagazin csak Bohém VIP-tagok részére

Dr. Ittzés Tamás 6001 Kecskemét, Pf. 652. 0620/336-4620 [email protected]

Jótékonysági gála szubjektív beszámoló újságíró­tanonc módra A csillagok állása és a fogyó hold világa 2011. november 15-ére a Bohémeknek jótékonykodást, a zenekedvelõknek, pedig egy kihagyhatatlan programot ígért. Évek óta tradíció a karácsony elõtti jótékonysági Bohémkoncert, aminek bevételét valamely helyi szervezet, alapítvány kapja. Idén az M. Bodon Pál Zeneiskoláért Alapítvány részesült az anyagi támogatásban, mely a résztvevõk számából ítélve most nem elszomorító, hanem sokkal inkább reményt keltõ helyzetre enged következtetni. Merthogy Kecskemét népe, bár sokszor homokba dugja a fejét – menekülvén az efféle programok elõl –, azért alkalmasint az aktivitásáról is bizonyságot tesz. Az elmúlt évhez képest idén lényegesen több volt az érdeklõdõ, a támogató, vagy az igényes kikapcsolódásra vágyó, ami mindenképp pozitív változás. Hogy milyen is volt ez az este? A koncerten résztvevõk remélhetõleg elmesélik azoknak, akik bokros teendõik miatt nem tudtak eljönni (vagy netalántán valamely népszerû sorozat a tévé képernyõje elé láncolta tudatukat). Szóval milyen volt? Hangulatos, színes, bohém, pörgõs, ahogyan a fiúktól ezt már megszokhattuk. A vendégkavalkádban elvegyülve arról faggattam ismeretleneket-ismerõsöket, kicsiket-nagyokat, fiatalokat és idõsebbeket, hogy mit szólnak az idei kezdeményezéshez, fontosnak tartják-e az ilyen alkalmakat, hogyan érzik magukat, és ha az õ tisztjük lenne a kultúra valamely ágának szponzorálása, melyik szegmensét választanák. Röpinterjúimat innen-onnan felbukkanva villámcsapásszerûen intéztem, a kedves válaszolók legnagyobb meglepetésére. Beszéljenek inkább õk helyettem. Elsõként, egy egyedül álldogáló hölgyet faggattam, akirõl megtudtam, az érintett iskolában tanít zongorát. – Nagyon hasznosnak találom, emberinek, és jóságosnak. Ahogy ma állnak az emberek a kultúrához, nagyon kevés a pénz, ezért

gyûjtünk a zeneiskolának, és fontosnak tartom azért is, mert még több emberhez eljut, hogy létezik az M. Bodon Pál Zeneiskola.

Egy nyolcéves forma kisfiú röviden, tömören fogalmazott:

Tovább pásztázva a tömeget, egy szimpatikus idõsebb úron akadt meg tekintetem. Õ ugyanerre a kérdésre így felelt: – Nagyon fontosnak tartom ezeket az esteket, nemes gesztusnak, összetartozást jelentenek az ilyen alkalmak. A résztvevõk nyilván a zene miatt is jönnek, de egyfajta szolidaritás is kialakul bennük.

– Igen trombitán, egy és fél éve.

– A jótékonyságnál szerintem nem az a fontos, hogy mire fektetjük a hangsúlyt, hanem, hogy az embereket meg lehet mozgatni, a figyelmüket fel lehet hívni, és az a nemes szándék is érvényesül, ami a szolidaritás kifejezõdése a cél érdekében. Azt hiszem, hogy a sikeres rendezvény attól függ, hogyan lehet megmozgatni az embereket, milyen programmal. Hét óra közeledtével már a teremben ülve a mellettem ülõkkel elegyedtem szóba, elõször egy középkorú párral, akik így nyilatkoztak: – Minden évben eljövünk erre a Bohém Jótékonysági Gálára, függetlenül attól, hogy kinek jótékonykodnak, nagyon fontosnak tartjuk. Igazán örülünk, hogy idén a zeneiskoláé a befolyt összeg, nem is gondoltuk, hogy szükségük van támogatásra. Azt hittük, hogy ez egy jól mûködõ iskola, ahol nincs szükség erre, de úgy látszik, egyre több intézmény szorul támogatásra. – Rajz, és vizuális mûvészetek a személyes elfogultság miatt. A koncert elõtt pár másodperccel a félhomályban még egy iskolásforma fuvolatanoncot is megkérdeztem. – Bizonyára az iskolák nehéz helyzetben vannak, és ez szerintem jó támogatási lehetõség. – Igen, meg engem egyébként is érdekel a zene. Egy swingtáncos srác már a szünet alatt, a lépcsõfordulóban esett áldozatul kérdéseimnek, melyekre így válaszolt: – Jó ötletnek tartom ezt a programot, fõleg amiatt, hogy egyre több embernek kellene hangszert tanulnia, mert mostanában ez eléggé háttérbe szorul. Továbbá jónak tartom azt is, hogy pont a jazz-zel próbálják ezt megvalósítani, hiszen nem egy népszerû mûfaj manapság. Nagyon élvezhetõ zene, emiatt egyre többen megkedvelhetik majd.

– Igen, nagyon.

– Mert lehet pénzt gyûjteni azoknak, akiknek kell. A trombitás kisfiú anyukája már kicsit bõbeszédûbb volt: – Nagyon jól érzem magam én is. Nyilván kicsit más, hogy van személyes vonatkozás is, hiszen ismerjük az egyik „Tanár bácsit”. – Igen, mert egyrészt jótékonyodunk, másrészt fontos, hogy a gyerekeim halljanak ilyen mûfajt is élõben. Akadt olyan is, akit kérdés nélkül is válaszolt, sõt kérdezett is. Nem értette, miért kell egy ilyen alkalmat azzal „elrontani”, hogy egymás homlokát törölgetik, meg grimaszolnak. Próbáltam jobb belátásra bírni és elmagyarázni a bohémság esszenciáját, de hajthatatlan maradt. Azt azonban kifejtette, hogy dicséretes dolognak tartja ezt a kezdeményezést, és minden évben eljön a gálákra. (Akkor csak nem lehet ez olyan rossz!) Végül el kell ismernem, ismét nagyszerû csapat gyûlt össze szórakoztatásunkra. Mint ahogyan az általában velem lenni szokott, olyannyira beleéltem magam a zene ízeibe, hogy helyemen ülve alig bírtam leplezni a hullámszerûen rám törõ táncmozdulatokat. Legközelebb, aki teheti, ne maradjon otthon, már csak azért se, mert nincs annál jobb érzés – legalább is nem sok van – amikor egy páratlan akusztikus élmény után az ember napokig nem húzza fel magát, ha a telefonvonalban várakozáskor felcsendül az idegtépõ polifonikus Entertainer. Ilyenkor az ember reflexszerûen füttyel kíséri a melódiát, mert emlékszik, hogy ezt a Bohémektõl már hallotta, mígnem azon kapja magát, hogy valaki már harmadszorra „hallózik” a vonalban.

N�� C��� Z���, T��� I�! – a cake walktól a swingig • Vajda Gyöngyvér, Janicsek Gábor Gyöngyvér és Gábor együtt nyertek párban swingtánc­világbajnoki címet. A 25éves Bohém­gálán is színpadon voltak. Mindketten foglalkoznak tánctörténettel is, tanítanak a Táncmûvészeti Fõiskolán.

A minstrel show­k és a cake walk Az Egyesült Államokban a XIX. század elején rövid idõ alatt , mely a zenés népszerûvé vált a színházi mûsorok egyik típusa volt. A minstrel show mûfaja gombamód szaporodott, és a többféle felvonás – paródiák, tánc, zene – tette egyedivé és szórakoztatóvá.

A minstrel show klasszikus kora 1830-1850ig tartott, ez alatt az idõ alatt alakult ki, hogy az elõadást többé-kevésbé két-három összefüggõ részre lehetett osztani. Az elsõ részben dalok, viccek, kuplék, a második részben, burleszkek, jelenetek voltak láthatók és hallhatók. A mûsor végét csoportos ének és táncszám koronázta meg. A társulatok egyre nagyobbak lettek, gyakori volt, hogy egy-egy csoport akár száz szereplõvel is dolgozott. Ez a hatalmas stáb a végén hanyatláshoz vezetett a minstrel show-k történetében. A századforduló környékén mindössze már csak tíz társulat volt úton, de már ezek sem játszottak jelentõs szerepet. A feketék csak 1865 után alapíthattak ilyen társulatokat, ekkor a minstrel publikum szemében nevetségesek voltak, de ez nem sértette õket, sõt bekormozták a már eleve sötét bõrüket, így karikírozták ki saját magukat.

A polgárháborút megelõzõen az elsõ minstrel elõadók fehérek, akik egy személyben énekesek, táncosok, zenészek és színészek is voltak. Ezekben a produkciókban utánozni próbálták a feketék öltözködési stílusát – rikító, tarka ruhákkal – afroamerikai dialektusban beszéltek, primitív hangszereken játszottak, és arcukat faszénnel feketítették be. (Ezért -nek is hívták õket.) Két afroamerikai típust jelenítettek meg, egyik a bamba, a másik az úrhatnám ficsúr.

A minstrel showk-ban az eredetileg a rabszolgaidõkbõl származó cake walkot ragtime zenére táncolták. A cake walk vidám, bohókás afroamerikai tánc, mely párban és egyedül is táncolt groteszk mozgássor. A minstrel showk elsõ korszakában a fehérek feketének maszkírozva magukat, utánozták az afroamerikaiak által oly közkedvelt cake walkot, mely a feketék

részérõl a fehérek táncait figurázta ki. Késõbb mikor már a feketék is felléptek különféle utazó, minstrel showk-ban, furcsa módon õk figurázták ki a fehéreket, hogy azok hogyan utánozták a feketéket. Azért hívták cake walknak (vagyis tortasétának, tortatáncnak), mert a táncversenyek végén a gyõztest – a legkomikusabb, vagy legeredetibbnek tartott elõadást – tortával jutalmazták. A ragtime zene nagyon megfelelt a táncolni vágyóknak, mintha csak egymásnak teremtették volna a táncost és a zenét. Ez az elsõ olyan amerikai tánc, ami Európában is megjelenik, divatossá válik, és a zenetörténet, ismert kortárs zeneszerzõit is megihlette. Így például Claude Debussy-t is, aki a párizsi világkiállításon hallott elõször cake walk zenét, és maga is írt egy darabot „Golliwogg’s Cakewalk” címmel a Gyermekkuckó címû sorozata egyik darabjaként (itt meghallgatható a szerzõ elõadásában).

M������� M������ C������� – a klasszikus jazz stílusjegyei • Korb Attila Attila, a Bohémekhez egykor 13 évesen kerülõ harsonás, kornettes, zongorista, énekes a magyar jazzpaletta egyik legtehetségesebb figurája. Segítségével érthetõbbé válik a klasszikus jazz és más füllel hallgat majd zenét az olvasó.

„Bix lives” Bix Biederbecke (Leon Bismark Biederbecke 1903-1931 – jazzkornettes) játékmódja semmivel sem volt kisebb volumenû, mint magáé Louis Armstrongé. Természetesen két teljesen különbözõ zenei stílusról van szó, mégis mindkét elõadó óriási hatással volt a jazz korszak alakulására, de legalább is a trombitások zenéhez való hozzáállására. Armstrong született szólistaként mindig elõtérben van. Hangosan, virtuózan játszik, a szám végén általában „kivágja a magas C-t”. Ezzel szemben Bix egy zenekari játékos, visszafogott lírai hang. Bix elsõ hangszere a zongora volt. 7 évesen egy davenporti napilap mint csodagyereket említi, aki hallás után bármit lejátszott a zongorán. Bix késõbb kibontakozott zenei világára nem csak jazz-zenész kortársai (Armstrong, King Oliver, a New Orleans Rhythm Kings, Original Dixieland Jazz Band) voltak hatással, de az európai impresszionisták, Claude Debussy és Maurice Ravel is. Bix elsõ felvételei egy (Torkosborzok) nevû formációval készültek 1924-ben. A „takka-takkás” megszólalású zenekarból (úgy játszottak, mint a korai fehér zenészek, akik utánozni akarták a feketék zenéjét) magasan kitûnik a kornettes játékának hajlékonysága, egyéni lírai megformálása. Érdekes meghallgatni pl. a Wolverines által elsõk közt felvett t, különösképpen a kornett szólót – Bix játékmódja jóval elõbbre mutató, mint társaié! Ez a jelenség a Louis Armstrong & His Hot Five felvételein is felfedezhetõ. Pl. a (1927) – ahogy Friedrich Károly tanár úr mondta jó pár éve: „Armstrong úgy játszik itt mint egy UFO”. Hát Bix is UFO volt :-). Késõbb és zenekarainak lett tagja. Ezek a zenekarok hegedûkkel kiegészített nagyzenekarok voltak (a Bohém Fesztiválokról talán többeknek ismerõs Bratislava Hot Serenaders is ebben a stílusban játszik), akik meghangszerelt programzenét játszottak. Természetesen az elõre megírt, kidolgozott zenei részeket rögtönzött jazzszólók színesítették – erre a célra volt ott Bix (aki egyébként kottaolvasási hiányosságai miatt nem is nagyon tudott volna csatlakozni a

hangszerelt részekhez). Goldkette és Whiteman is kiváló zenészeket foglalkoztatott, Bix itt találkozott többek között rel, vel, kel, val, gal, sõt késõbb nel, val is. Ezek a zenészek igazi jazzmuzsikusokként hamar megunták a nagyzenekarok hangszereléseit, bezárva érezték magukat az elõre megtervezett hosszúságú szólókban – zenei szabadságot akartak. Ezt az irányzatot -nek hívták. Tehát ha akkoriban igazi forró jazz-zenét szeretnénk hallani, érdemes ezeket az általában kisebb formációkkal felvett lemezeket forgatni. Az elsõ két ilyen felvétel még 1924-ben név alatt készült – sajnos itt Bix még nem igazán jut szólószerephez. 1925-ben viszont a Goldkette zenekar akkori tagjaiból formálódott (az elsõ olyan felvétel, amit saját nevén adtak ki) további két felvételt rögzít (ezeken Tommy Dorsey harsonázik). Az egyik a – Bix szülõvárosa után elnevezett saját szerzeménye. Itt játszott szólója azóta is etalon, fõleg a szóló közepén levõ ben játszott egészhangú skála jellegzetes (zenészek elõnyben :-). 1927-ben Frank név alatt lemezre kerül a A Cmelody szaxofonos (méretben és hangolásban is a B-tenor és az Esz-alto szaxofon közé helyezhetõ) Trumbauer érzékeny, hajlékony játéka, illetve a gitáros

Eddie Lang egyéni, akkordbontogatós játékmódja makulátlanul illik Bix stílusához. Ezt a felvételt a jazzkutatók korszakalkotónak mondják. Az itt elhangzó C-melody illetve kornett szólók (felvételrõl való lejegyzése) és eljátszása a mai napig kötelezõ tananyag a jazziskolákban – legalábbis nekem az volt... Ezek a szólók elõre vetítik a jóval késõbbi mûfaj légkörét, illetve a még hangulatát (Chet Baker). késõbbi ’27-ben rögzítette saját szerzeményét az (Ködben) címû zongoraszóló darabot. Már a címbõl is egyértelmû, az európai impresszionista hatás, de ha belehallgatunk sem kell sokat várnunk, hiszen a darab elején rögtön megjelennek a Debussy stílusára jellemzõ mixtúrák. (Gyetyafények), (Villanások) és (Sötétben) címmel még három hasonló hangvételû zongoradarab maradt fent, sajnos csak kottában. Bix hot jazz stílusú felvételeit a 1927-28 között készült 13 felvétele koronázta meg ( stb.) A zenekar felállása: kornett, klarinét, harsona, zongora, basszusszaxofon, bendzsó (a bendzsós Howdy Quicksell jelenlétét nem minden diszkográfia említi, illetve a felvételeken sem mindig hallható), dob. A csapat különlegessége a basszusszaxofonos

Wolverine Orchestra, Chicago, 1924

Adrian Rollini volt, aki Bixhez hasonlóan zongorista csodagyerekként kezdte pályafutását. Rollini zenei lüktetése óriási hatással volt a késõbbi swingkorszak szaxofonosainak játékmódjára (pl. ra). Bár csak a ’27-ben felvett hat számban játszik, mozgékony, fantáziadús basszusszaxofon játéka egyedül álló ízt adott Bix csapatának. Érdekes megfigyelni a harsonás Bill Rank játékmódját, ami szinte teljesen mellõzi a glissandókat (hajlításokat), viszont tele van óriási ugrásokkal. Egyik ilyen több mint két oktávot ugró patternje (sokszor használt zenei fordulata) hallható pl. a (1928) c. track harsonaszólója végén. A Gang ritmikai lüktetése egyedülálló! A zenészek kivétel nélkül „dobolnak” a hangszereiken. Bár a késõbb kialakult swinges, triolás lüktetés még nem hallható (a ritmus sokkal inkább egyenes, fúvószenekaros), mégis teljes értékû jazzrõl van szó! Az általuk teremtett harmóniavilág is egyedi: a 3-4 szólamú alapakkordok (alap, terc, kvint; domináns esetében a szeptim) a szext és a nóna (az akkord alaphangjától számított hatodik és kilencedik hang) megjelenésével 5-6 szólamúra dagadnak. Ez a jelenség természetesen az akkori európai zene közvetlen hatása volt. A teljes képhez sajnos hozzátartozik, hogy Bix Biederbecke komoly alkoholproblémákkal élt. Zenésztársai szerint éjjeliszekrényére mindig be volt készítve egy jó pohárnyi gin, hogy ébredés után rögtön italhoz juthasson. Alkoholizmusa vezetett korai halálához is. Zenéjét azonban a mai napig ünneplik. Davenportban idén 40. alkalommal rendezték meg a „Bix Beiderbecke Memorial Jazz Festival”-t, aminek szlogenje: „Bix Lives”, vagyis „Bix él”.

Bix Beiderbecke

MEGNYÍLT! VIP­tagoknak 20% kedvezmény minden Bohém­anyag árából

Bix mellszobra Davenportban

E��������� N�������� • Joe Fritz A mindig kifogástalan eleganciájú Fritz Józsi 1997­ben Bohém­tag is volt. Rendkívül népszerû, minden szempontból egyéni stílusú klarinétos, jelenleg saját zenekarával (Joe Fritz Band) és különbözõ formációkkal hallható, fõként Budapesten. Rengeteget tud a jazzrõl zenész és történész szemmel egyaránt, rovatában egy­egy kevéssé ismert kiváló zenésszel foglalkozik.

Teddy Wilson

Quartet. A kisegyüttesre jellemzõ volt a tüzes swingjáték, melyben Wilson bõgõ híján, remek balkéztechnikát fejlesztett ki, ami ötvözte a stride (inga basszus) és a bõgõszerû walking bass elemeit. 1938. január 16-án a Carnegie Hallban lépett fel a zenekar, mely az elsõ jazzkoncert volt a történelemben. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a közönség hallgatta a zenét, nem pedig táncolt rá. A sikereken felbuzdulva, Goodman zenekarából többen is kiléptek az est után. Harry James, Gene Krupa, Lionel Hampton és Wilson is saját zenekart alapítottak. A Teddy Wilson Orchestra egy viszonylag rövid életû banda lett, részint, mert mindenki a nagy goodmani swingelést várta, másrész hamar beköszöntött a bebop korszaka. Wilson feloszlatta zenekarát és szabadúszóként kezdett karriert.

Az amerikai swingkorszak egyik nagy öregje, talán a legellentmondásosabb figura, aki a jazz fejlõdését átélve, mindig hû maradt saját stílusához. A több szempontból is jazztörténelmi jelentõségû zongorista 1912-ben született Texasban, és a zongorát hegedûtanulmányai mellett végezte. Már egészen fiatalon olyan nevek mellett találta magát, mint Louis Armstrong és Earl Hines (igaz, hogy Hines is zongorista volt, de ebben az esetben csak zenekarvezetõként dolgozott). Wilson megjárta az iskolákat, mindenféle tánczenekarban játszott, mígnem New Yorkba került, ahol megalakíthatta saját együttesét. Bár ez a banda kimondottan populáris megközelítése volt az akkori slágereknek, mindemellett olyan nagyságokkal készült kép- és hanganyag, mint Billie Holyday vagy Lena Horne. 1935-ben csatlakozott a Benny Goodman zenekarhoz, melybõl trió is alakult. Ezzel jazztörténetet írtak, hiszen Gene Krupa dobos és Goodman mellett Teddy Wilson volt az elsõ színesbõrû, aki fehér kiszenekarban szerepelt, illetve szerepelhetett. Késõbb csatlakozott hozzájuk a szintén színesbõrû Lionel Hampton vibrafonos, és így nyerte el végleges formáját a Benny Goodman

Az ötvenes években a dixieland revival-nek köszönhetõen újra kezdték hívni zenekarokhoz, még a The Benny Goodman Story címû önéletrajzi hollywoodi óriásprodukcióban is szerepelt, színészként debütálva. Sajnos innentõl kezdve minduntalan abba a hibába esett, hogy zenekarait a régi goodmani sikereihez igazította, és sosem kerülhette el az összehasonlításokat. Bár együtteseiben olyan magas kvalitású zenészek szerepeltek, mint Chuck Hedges klarinétos vagy Milt Hinton bõgõs, mégis, zenekarai maximum két lemezt értek meg… Élete késõbbi évtizedeiben egyedül járta a világot, vagy a Benny Goodman féle menedzsment felkéréseit fogadta el. Sosem tudott kilépni ebbõl a körforgásból, mígnem saját maga is olyan lemezeket készített, melynek címei már nem is titkoltan a nagy korszakára emlékeztek. Ilyenek voltak, a „Goodmani évekre emlékezem” vagy a Together Again with the Benny Goodman Quartet. Teddy Wilson magyarországi koncertjei is legendásak. Az akkori divat hozta, hogy minden látogatott országban a helyi erõkbõl ötvözve alakítanak triót. Itt sem volt ez másként, hiszen a bõgõs Berkes Balázs és a dobos Kõszegi Imre voltak partnerei ezen a három napon. Berkes Balázs elmondása alapján berendelték kettejüket a 22-es csapdájába (a Rádió 22-es stúdiója, híresen rossz akusztikával), ahol hihetetlen,

ámulatba ejtõ volt hallgatni a zongorista óriást. 10 perc után Wilson megkérdezte: Ti miért nem játszotok? A fiúk odaugrottak a hangszerekhez és játszottak. Semmi kotta, semmi elõzetes egyeztetés. Wilson elégedetten megköszönte a kb. 40 perces próbát és elment a szállodába. Másnapra elkészítették a kottákat a biztonság kedvéért, majd Wilson este az Erkel Színházban, teljes teltház elõtt egy 80 %ban más mûsort játszott… Igazi szólista volt, aki a maga kedvességével elvárta, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Egy másik story szerint egy német koncerten a dobos egyszerûen felállt és kiment a színpadról, mert Wilson szintén a megbeszéltekhez képest teljesen mást játszott… Kevesen tudják, hogy a legendás zongoristaharmonikás Herrer Pál a harmincas években amerikai útjain Teddy Wilsonnál tanult jazz-elméletet és frazírozást. Wilson 1986-ban hunyt el, de lemezek százai maradtak utána, mestermunka mind, kivétel nélkül.

S��������� J���S���� • Kovács Tamás Kovax kecskeméti és jazzharsonássá válásában fontos szerepe volt a Bohém Fesztiváloknak. A jazzfõiskolás évek után a Jazz Steps harsonása lett, de több zenekarban is szívesen látják mint „állandó kisegítõt” (így természetesen többször volt a Bohémekkel is koncerten és turnén). Megrögzötten hisz a klasszikus jazz nagyszerûségében, egyéni hangú írásaiban elsõsorban stiláris és minõségi kérdéseket boncolgat – rendkívül szórakoztatóan.

Klasszikus vagy modern jazz: ez itt a kérdés A jazz zeneoktatásban méltatlanul mellõzve van a tradicionális jazz. Pedig indokolt lenne, hogy dallamvilágával, jellegzetes fordulataival, dallamalkotási módszereivel a hallgatók megismerkedjenek tanulmányaik során. Így megteremtõdnének azok a zenei alapok, amelyekre a bebopot vagy más modernebb irányzatokat építve, nem csak zagyvaságokat és véget nem érõ, céltalan jazz-sémákat durrogtatnának a fiatal jazz-titánok, hanem improvizációikban esetleg elõfordulna egy-két olyan dallam is, ami vezet valahonnan valahová. Miért nem szeretik a modernisták – tisztölöm, böcsülöm õket – a régi jazzt? Nyílván azért, mert túl dallamos, nem olyan indokolatlanul bonyolult, mint sok esetben a ’40-es évek utáni jazz. Az is baj, hogy táncolható és szórakoztató. Az „egyszerû pórnép” számára is könnyen emészthetõ, nem bukik le a fejük 10 perc zenehallgatás után. Tehát teljesen alkalmatlan arra, hogy az elitista sznobok hallgassák. Egyik tanárom a Jazz Tanszékrõl – tisztölöm, böcsülöm – mondta egyszer, õt két dologgal lehet kikergetni a világból. Nem emlékszem mindkettõre, de az egyikre igen, az pedig nem más, mint az általam oly hõn szeretett dixieland jazz. Ennek az esszenciális információnak birtokában, úgy döntöttem, az iskolában való túlélés reményében, mély hallgatásba burkolózom tanáraim elõtt, hadd fedje homály bûnös dixieland-múltam, jelenem és jövõm. Na, erre föl pár napja – úgy 4-5 évvel túlélõ taktikám bevezetése után, jól „belepóverkodtam” a tanár úr arcába. Összefutottunk az iskolában, kérdezte, mi történt velem június óta, mit csinálok most, tekintve, hogy egyelõre befejeztem tanulmányaim. Elérkezettnek láttam az idõt, hogy színt valljak. Jól megmondtam neki nagy vigyorral a számon, bizony jókat dixilendöztem a nyáron és ittam a sok sört. Elnézõ mosollyal nyugtázta enyhén provokatív válaszom. Szóval így vagyunk, ilyen állapotok vannak az iskolában, meg úgy „ánblokk” a jazzisták

körében. A „trottyos” jazz az ciki. Az még a jobbik eset, ha azt mondják rá, hogy öreges. Korb Attila mesélte, hogy pár éve a Jazz Tanszéken kötelezõ zongora órán nem átallott tonikai funkcióra, a klasszikus jazzben általánosan elterjedt, dúr 6-ost alkalmazni. Tanár úr – õt is tisztölöm, böcsülöm – spontán reakciója: „Ez nem jazz!” Évfolyamtársam volt egy jó agyú tenorszaxofonos gyerek, aki valamiféle beteges indíttatásból az avantgarde jazzmûvészet rejtelmeiben való elmélyülésnek szenteli életét. Egészen konkrétan képtelen egy egyszerûségû számra improvizálni. Tudom, mert saját fülemmel hallottam és nem hittem el. Az õ fejében bonyolult matematikai mûveletek, úgy mint: gyökvonás, deriválás, integrálás során születik meg az emberi füllel abszolút hallgathatatlan, improvizáció-szerû anomália. Mi több, hosszasan képes fejtegetni az ideológiáját, hogy a cisz-gamma után miért indokolt a fisz-alfa akkord használata. Zárójelben jegyzem meg, a fent említett fiatalember az ELTE fizika szakára járt egy évig, nem kimondott humán „arc”. Legutóbb azzal váltott ki közmegrökönyödést, hogy a Zeneakadémia tanévnyitóján egy egyszemélyes free jazz performance-szal sokkolta az amúgy is kényes ízlésû klasszikus zenészeket. Nem tudom, ki kérte meg, hogy képviselje a Jazz Tanszéket. Ha másra nem is, arra alkalmas volt a mutatványa, hogy még jobban megerõsítse klasszikus kollégáink rólunk alkotott sztereotíp képét, miszerint a mi mûvészetünk ott a másik tanszéken komolytalan idétlenkedés. Egyszer volt alkalmam vele és pionír társaival „dzsemmelni”. Lelkesen készülõdtem és elképzeltem, mit fogunk csinálni: dallamok, szép ellenpontos szólamok, basszusmenetek, összhang, egymásra figyelés, közös muzsikálás. Ehhez képest mérhetetlen csalódás ért. Amit mûveltünk, kaotikus ricsaj volt, nem más. Össze-vissza mindenki. Értettem egyébként a koncepciót, free jazzt akartak játszani, de ez még annak is rossz volt. Ezek után még inkább úgy gondoltam, ha már tehetség nincs bennük elég, hogy zenei intelligenciával tudjanak közösen zenélni, szólamokat alkotni, akkor legalább kapnának valami idevágó fejtágítást az iskolában. Egy jó dixieland tutti

iskolapéldája a harmonikus összjátéknak. Ha tananyag lenne ezek elemzése, akkor talán az ilyen srácoknak is – tisztölöm, böcsülöm õket – lenne valami fogalmuk arról, hogyan kell közösen zenélni. Idekívánkozik most egy-két gizda zenész ismerõsöm szavajárása: „Nem tudnak semmit.” Sajnálom, lehet, hogy gizda vagyok én is, de ha valaki a legalapvetõbb zenész erényeknek nincs birtokában, akkor részemrõl zéró tolerancia. „Csupán” ezekre lenne szükség: fül, zenei intelligencia, alázat a zene, a zenésztársak és a hallgatóság felé. Ha a jazz fejlõdését nézzük, mondhatnánk, hogy a klasszikus jazz alsóbbrendû, fejletlenebb, mivel elõbb volt, mint a modern jazz. Való igaz, hogy a jazz harmóniai struktúrája idõvel egyre bonyolultabbá, ha úgy tetszik, fejlettebbé vált, de ugyanakkor éppen a túlgondoltsága miatt kezdte elveszíteni az egyre modernebb hangzás azt az esztétikai tartalmat, amit szépségnek nevezünk. Az így formálódó zene érdekes és izgalmas ugyan, de nem szép. A fülbemászó szép mint akusztikai élmény, véleményem szerint sokkal könnyebben megragadja a zenehallgatót, fõleg a laikust, és ebbõl kifolyólag sokkal kifizetõdõbb is. Az izgalmasat és érdekeset figyelve kell hallgatni, tehát fárasztó. A szép pihentetõ, szórakoztató. Valahol megértem a modernisták nézetét, hiszen az avantgarde jazz fisz-gamma-retteneteihez képest valóban primitív a klasszikus jazz. De ennél még van lejjebb is: a mai popzene jóval egyszerûbb. Sokra megyünk a bonyolultsággal, ha közben meg felkopik az állunk az éhségtõl, mert a kutyának sem kell a mûvészetünk. A tradicionális jazz egy olyan kompromisszum, amely egy jazzzenésznek, például nekem, anyagilag és a zenei igényesség szempontjából is elfogadható. Én ezt választom. Jobban járok vele és ráadásul jobban is szeretem. A kedves közönség pedig a fülére hagyatkozva úgyis a szépet részesíti elõnyben.

H���������� M���������� • Fodor László Laci a Hot Jazz Band klarinétosa, a Bohémekkel 1990 és 2000 között 10 évig muzsikált, Gödöllõn fiatalokból álló dixieland­csapata is van. Az utóbbi adta az ötletet, hogy amatõr zenekaroknak is használható kottamellékletet (három fúvós, basszus akkordokkal) produkáljon minden számba – ha a VIP­tag nem zenél, a rokonok, ismerõsök között biztos akad egy­két hangszeres.

12. Utca Rag Sziasztok dixie-t muzsikálók! Ebben a számban egy híres és dixie-sek körében közkedvelt nóta elsõ periódusát láthatjátok. A szerzõ, Euday L. Bowman, 1914-ben fogadásból írta ezt a számot. A fogadás tárgya az volt, hogy biztos nem fog tudni írni olyan ragtime-ot, melynek fõtémájában csak három hang van. Ha megfigyelitek a trombita (Tp) szólamban a vamp (bevezetés) utáni témát, az bizony

csak három különbözõ hangból áll. A viszonylag gyors tempójú darab eljátszását ennek ismerete nagyban megkönnyíti, javaslom, hogy miután átnéztétek, próbáljátok fejbõl játszani. Könnyebb lesz, mint kottából. Javaslom a klarinét (Cl) és harsona (Tb) kísérõszólamoknak, hogy õk is tanulják meg a fõtémát (pozanosok vigyázni: nagy szekunddal lejjebb kell olvasni a trombita szólamot), mert utána sokkal könnyebb a szólamaik ritmusát eljátszani. Ismételten felhívom figyelmeteket a kötõívekre, ez a lelke a dixie-játéknak, legalább is kezdetben.

Tubások: feszesen játsszátok a basszus (Tu) szólamot, mint aki a hátán viszi a tempót! Sikeres próbálkozást! Figyelem! A zongorával és dobbal kiegészített kotta letölthetõ a Bohém Webáruházból, és ugyanitt elérhetõ a teljes szám is, elõre meghangszerelt szólókkal, befejezéssel, komplett hangszereléssel, koncertkész állapotban: http://webshop.bohemragtime.com

P����� J���V���� • Simon Géza Gábor SGG elsõsorban diszkográfus, 1964 óta kutatja a magyar jazz történetét, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság alapító tagja, a www.jazzkutatás.eu címû lap fõszerkesztõje, jónéhány Bohém­album kiadója. Legkedvesebb témájából, a magyar klasszikus jazz (nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen) történetébõl szemezget cikkeiben, a magyar ragtime­tól a magyar swingig. Csemege!

Chappy, az elsõ magyar jazz sztár (1905. október 31. Budapest­ 1973. március 28. München)

A nagy elánnal beharangozott Prof. Max és Renée Lanclos próbáján az amúgy meglehetõsen link Csibész Bélát pedig egy operaházi dobos helyettesítette, mert õ addigra teljesen váratlanul Svájcba szerzõdött. A próba ötödszörre is botrányba fulladt, mígnem Steinernek eszébe jutott, hogy Chappy már szépen haladt a dobtanulmányokban, a pódiumra hívta és õ hatalmas sikert aratott. 1925 szeptemberében a Royal Orfeum épületében levõ Papagáj mulatóban az egyik oldalon a Chappy-vel fellépõ kvartett játszott, velük szemben pedig az elsõ délafrikai és angol zenészekbõl álló fehér jazzband, Edgar Adler Adeler együttese.

A divatos zenék, a divattáncok elterjesztésében a nagyvilágban egészen a második világháború kitöréséig igen fontos szerep jutott a magyar cigányzenészeknek, szalonzenekaroknak, valamint a jazz- és tánczenét játszó világjáró magyar muzsikusoknak. A katonazenészek és a színházi muzsikusok mellett õk találkoztak elõször kottában és élõben a cake walkkal, a ragtime-mal, a foxtrottal, azaz azzal a világgal, amelyet ma sokszor a jazz kõkorszakaként emlegetünk. Számos igen tehetséges zenész tûnt fel ezekben a formációkban, de csak kevesüknek adatott meg, hogy nemzetközi együttesekben mérhessék fel és fejleszthessék tovább a tudásukat. A tehetség volt az alap, kellett hozzá rengeteg gyakorlás, kitartás és egy hatalmas adag szerencse. Az említett összetevõkbõl Orlay Obendorfer Jenõnek, mûvésznevén Chappynek jött össze elõször a jelentõs nemzetközi karrier. Mint annyi más késõbbi jelentõs jazzdobos, Chappy karrierje is parkett-táncosként indult. A Folies Caprice-beli táncos vizsgaelõadásán tizenhétszer hívták ki a vasfüggöny elé, mindannyiszor vastapssal. A Rákóczi úti Tabarinban Csibész Béla, eredeti nevén Grünhut Béla tanította dobolni az ott partnernõjével one stepeket bemutató Chappyt. A táncosokat Steiner Simi zenekara kísérte.

Chappy 1926 augusztusában Bécsben csatlakozott a dél-karolinai Charlestonban született fekete bõrû trombitás, Arthur Briggs zenekarához, amellyel Isztambulba utaztak és számos különleges eseményen vettek részt, például egy 24 órán át tartó (!) n, amelyen végig zenélniük kellett. 1927 januárjától a következõ év januárjáig Chappy a Briggs-zenekar dobosaként Berlinben készítette jazz- és tánczenei felvételeit. Ezek a Briggs-hangfelvételek rendkívüli értéket képviselnek; francia, angol és német kiadók mellett itthon a magyar jazztörténeti CD-in is hallható néhány közülük. Az Arthur Briggs And His Savoy Syncopators Orchestrában a hangfelvételeken az alábbiak zenéltek: az amerikai Arthur Briggs (trombita, ének), három francia: Jean Naudin (pozan), George Jacquemont (altszaxofon, klarinét) és René Dumont (alt- és tenorszaxofon); az olasz Mario Scanavino (tenorszaxofon, hegedû), a belga Egide van Gils (zongora), két német: Harold M. Kirchstein (bendzsó), Hans Holdt (tuba, bõgõ), valamint a magyar Chappy (dob) és a délafrikai Al Bowlly (gitár, ének). A Briggs-zenekar után Chappy Németországban egy all stars zenekarban együtt játszott a Budapesten megismert Edgar Adelerrel. Ez egyike volt a korszakot jellemzõ nemzetközi jazzformációknak, amelyek egy hónaptól akár több évre terjedõ ideig városról városra járva terjesztették a jazzt – bárokban, éttermekben, szállodákban, tánctermekben, színházakban, mozikban, és egyéb szórakoztató intézményekben. Egy hónap

alatt így minimum 30 koncertet adtak egyetlen helyszínen. Önállósodása után számos európai helyszín után Holland-India, a mai Indonézia fél évre kötötte le a Chappyzenekart s itt érte el a szerelem is Chappyt. A Jáva szigetén levõ, már akkor is jelentõs nagyvárosban, Surabayában 1934 júniusában feleségül vette Scheiner Margitot, aki a 12 tagú Mezei Revû, egy nagyszerû, csak magyar lányokból álló táncos trupp legtehetségesebb tagja volt. Chappy mint dobos és big band zenekarvezetõ 1941 és 1946 között számos ,a hangfelvételt készített az és a lemezmárkák számára. Ezeken többek között a korszak olyan jelentõs jazzmuzsikusai szerepeltek mint Vig György klarinétos-szaxofonos, hegedûs, zeneszerzõ (a dobos-vibrafonos Tommy Víg édesapja); Schlotthauer József bõgõs, valamint a legendás dobos, Weisz Api. Utóbbival Chappy élõben és gramofonlemezen számos dobpárbajt is vívott. A big bandnek sok hangszerelést készített a magyar swingkirály, Martiny Lajos. A Chappy zenekar 1943-as „Hooray for Hollywood” címû felvétele a brit magyar jazztörténeti LP-jére is felkerült. Chappy nyomdokain a második világháború után három gitármûvész, Zoller Attila, Szabó Gábor és Bacsik Elek folytatta a sort, de õk már egy más nemzedékhez tartoztak és a modern jazz világában arattak világsikert. Bbliográfia 1. Orlay Jenõ Chappy: Dzsessz-dobbal a világ körül. A szerzõ kiadása, Budapest, 1943. 2. Simon Géza Gábor: Magyar jazztörténet. Magyar Jazzkutatási Társaság, Budapest, 1999. október. 3. Orlay Jenõ Chappy: Dzsessz-dobbal a világ körül. Válogatta és jegyzetekkel ellátta: Simon Géza Gábor. In: Simon Géza Gábor (szerk.): Fejezetek a magyar jazz történetébõl 1961-ig, p.105-136. Magyar Jazzkutatási Társaság, Budapest, 2001. 4. Simon Géza Gábor. Chappy – Jazzdiszkográfia. In: uo, p.137-143. 5. Kurutz Márton: Könnyûzene és muzikalitás a magyar filmtörténetben (A kezdetektõl 1945-ig). In: uo., p.193-218. 6. Horst P. J. Bergmeier-Rainer E. Lotz: James Arthur Briggs. In: Black Music Research Journal, Volume 30, Number 1, Spring, p.93-181, University of Illinois Press, 2010. 7. Zipernovszky Kornél: Kinek köszönheti Bécs a charlestont? A jazzkorszak magyar szemmel. In: Török Dalma (szerk.): Álmok köntöse. Magyar írók Bécs-élménye 1873-1936, p.166-171. Petõfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011.

Egyedülálló ajánlat! egyszeri kedvezmény a Bohém JazzMagazin olvasóinak a Bohém Webáruházban! Jazz Hungaricum A Bohém JazzMagazin minden számában van egy olyan jazztárgyú kiadvány, ami az adott szám megjelenésétõl számítva egy hónapig kedvezményesen kapható a Bohém Webáruházban. Ebben a számban ez most rögtön négy kiadvány: Magyar Jazzoktatási és -kutatási Alapítvány által kiadott Jazz Hungaricum sorozat elsõ négy CD-je egyben, csomagban összesen csupán 6.000 Ft-ért kapható az oldal alján található kód felhasználásával! A négy tematikus CD-n a magyar jazz egykori és jelenlegi élvonala szerepel, Chappytõl, Martiny Lajostól Tabányi Mihályon keresztül a maiakig: Benkó Dixieland, Molnár Dixieland, Budapest Ragtime Band, Hot Jazz Band, Jazz Steps, Little Jazz Band és persze a Bohémek is szerepelnek a CD-ken néhány számmal. A négy CD-n mintegy 50 zenekar hallható, a swinges albumokon csupa régi felvétel. A CD-ken található felvételek: Vol. 1. Ragtime in Hungary: 1. Amerikai négerdalok (traditional) 2. Mumblin Mose (T. W. Thurban) 3. Navajo (Egbert van Alstyne) 4. Csak egyszer, vagy kétszer / There's A Girl In Havana (Sloane) 5. Izidor, Izidor, most rajtad a sor / Ragtime Violin (Irving Berlin / Weiner István) 6. Palkó (HetényiHeidelberg Albert / Mérei Adolf) . Palkó (Hetényi-Heidelberg A. / Mérei A.) 8. Kakas-tánc (Hoschna / Weiner István) 9. Schattenspiele / In The Shadows (Hermann Finck) 10. Manó (Weiner István) 11. Panayana (Philippines traditional) 12. Pension Rag (Székely Aladár) 13. Last Letter (Székely A.) 14. Van nekem egy tucat (Székely A.) 15. Excelsior Ragtime (Barta Lajos) 16. Florida Ragtime (Szirmai Albert) 17. Lilly Rag (Hetényi-Heidelberg Albert) 18. Dunapalota Ragtime (Rozsnyai Sándor) 19. Lame Duck Rag (Hetényi-Heidelberg A.) 20. Szeged Rag (Molnár Gyula) 21. Budapest Rag (Kovács Ferenc) 22. Kitten On The Keys (Zez Confrey) 23. Ed's Running Rag (Ittzés Tamás) 24. Füstfaragó Rag (Ittzés T.) 25. Sedalia Rag (Ittzés T.) 26.

Episode Rag (Székely A.) 27. Nervous Rag (Székely A.) Vol. 2. Dixieland in Hungary: 1. Bugle Call Rag (Pettis / Meyers / Schoebel) 2. Snag It (King Oliver) 3. VoDo-Do-De-O (Yellen) 4. Ha szereted a dixielandet (Körmendi Vilmos) 5. Csak vidáman (Holéczy Ákos / Papp Gyula) 6. Flying On Sledge (Nagy Iván) 7. Tiger Rag (Nick LaRocca) 8. Snake Rag (King Oliver) 9. Alexander's Ragtime Band (Irving Berlin) 10. South Rampart Street Parade (Ray Bauduc / Bob Haggart) 11. Storyville Swing (Joe Muranyi) 12. Bourbon Street Parade (Paul Barbarin) 13. I Dig Satch (Joe Muranyi) 14. When You're Smiling (Mark Fisher / Joe Goodwin / Larry Shay) 15. Creole Jazz (Claude Luter) 6. Dippermouth Blues (Louis Armstrong) 17. Caribbean Girl (Dr. Michael White) 18. Tedd ide-tedd oda (Chappy) Vol. 3. Swing in Hungary I: 1. Tûztánc jazzátirata (Manuel DeFalla) 2. Means That You're Grand / Bei mir bist du schoen (Secunda / Chaplin / Cahn) 3. Alexander's Ragtime Band (Irving Berlin) 4. Oriental Nocturne (L. Singer / R. Carr) 5. Liebestraum (Liszt Ferenc / Tommy Dorsey / Carmen Mastren) 6. Summertime (Goerge Gershwin / DuBose Heyward) 7. Martha (Friedrich Freiherr von Flotow) 8. Three Little Fishies (Saxie Dowell) 9. Back To Back (Irving Berlin) 10. Mama Don't (Charles Cow Cow Davenport / Anita Best) 11. Csütörtökön este (Andrés Moltó) 12. Miért szerettem bele magába (Eisemann Mihály / Szilágyi László) 13. There I Go (Hy Zaire / Irving Weiser) 14. Daddy (Bob Troup) 15. Humoresk (Dvorák / Seprõdy Sándor) 16. Moment Musical (Schubert / Schlotthauer József) 17. Bûvös hegedû / Magic Violin (Joe Venuti / Radics Gábor) 18. I've Got Rhythm (George Gershwin / Ira Gershwin) 19. Jersey Bounce (Plateu / Bradsham / Wright) 20. Deep In The Heart Of Texas (Swander / Hershey) 21. Szeretnék szántani (Martiny Lajos / Szabolcska Mihály) 22. Lehet, hogy szeretsz (Martiny Lajos / Holéczy Ákos) 23. ShooFly-Pie (Guy Wood)

Vol. 4. Swing in Hungary II: 1. Liebesträume (Liszt Ferenc) 2. Bluebirds In The Moonlight (Leo Robin / Ralph Rainger) 3. All's Well (Leo Robin / Ralph Rainger) 4. Chanson Hindoue (Rimsky-Korsakov) 5. Drummer Boy (Roger Edens) . A lámpa zöld (Vécsey Ernõ / Rákosi János) 7. Ó gondolj rám (Liszt Ferenc / Mamitz Frigyes / Martiny Lajos) 8. Egyveleg a Víg özvegy c. operettbõl (Lehár Ferenc) 9. Japanese Sandman (Richard Waiting / Raymond B. Egan) 10. Chattanooga Choo-Choo (Harry Warren) 11. Kis Katalin (Egyveleg): a) Szerelmi ABC b) Aszondják c) Hollywood... (Horváth Jenõ) 12. Chattanooga ChooChoo (Harry Warren / Pártos Jenõ) 13. Sing-sing (Louis Prima) 14. Skala (Benny Goodman) 15. Nem tehet õ róla / Put The Blame On Mame (Roberts / Fisher / G. Dénes György) 6. Achmed (Háber Alfréd / Harsányi Béla) 17. Poljuska (Orosz népdal / Martiny Lajos / G. Dénes György) 18. After You've Gone (Turner Layton / Henry Creamer) 19. Ocsi Csornija / Fekete szemek / Black Eyes (Orosz népdal) 20. On The Sunny Side 0f The Street (Jimmy McHugh / Dorothy Fields) 1. Szívügyem a könnyüzene (Szerdahelyi Zoltán / Szenes Iván / Martiny Lajos) 22. Crazy Rhythm (Joseph Meyer / Irving Caesar) 23. A dongó (Rimsky-Korsakov)

4.200 Ft­os kupon beváltható a Bohém Webáruházban 2012. január 15­ig csak a Jazz Hungaricum sorozat elsõ négy albumának vásárlásakor érvényes! A négy CD ára így

10.200 Ft helyett 6.000 Ft A Bohém Webáruházban (http://bohem.shoprenter.hu) rakja be a kosarába a 4 CD­t, s fizetéskor írja be a Bohém JazzMagazin kupon egyedi kódját:

BJM66

E������ E���������� • Zipernovszky Kornél Kornél jazzújságíró (egyébként a transzformátor feltalálójának, Zipernowsky Károlynak a leszármazottja), alapítója és sokáig rovatvezetõje volt a Gramofon jazzrovatának, a Fidelio jazz­ és világzenei rovatát vezette. Nyakig benne volt jópár jazz­világsztár magyarországi turnéjának lebonyolításában és a Bohém Fesztivál körüli sajtós tevékenységekbõl is bõven kivette a részét. Most egy évig Kanadában él, onnan jelentkezik – nem csak kanadai tárgyú írásaival.

Egy „remek néger pofa” Chappy könyvébõl

A magyar dobos idézett memoárja, a (1943) a magyarországi jazzélet kezdeteinek egyik fontos dokumentuma. Nagy kár, hogy a második világháborúban megsemmisült a második része. A memoár nagy vonalakban megbízható, de Chappy a részletekre nem mindig emlékszik pontosan, valószínûleg nem vezetett naplót. Partnere nevét például nak írja, és a következetesen charleston-láz sem 1921-ben szökött magasra Európában. A magyar-amerikai duó táncát ugyan nem lehet rekonstruálni, de Earl B. Granstaff, a jazzkorszakban nyolc hónapon át Budapesten dolgozó, úttörõ jazzharsonás és táncos portréjához érdekes mozaikkockákat lehet találni. /Cikkem továbbgondolása egy korábbi írásomnak: Kinek köszönheti Bécs a Charlestont – A Jazzkorszak magyar szemmel. In: Álmok köntöse. Magyar írók Bécs-élménye 18731936. PIM. Bp., 2010/ Például az Ellis Island-i archívumból kiderül, hogy Granstaff születésének éveként 1894-et, lakhelyének pedig New Yorkot adta meg, amikor Southamptonból indulva a Veendam nevû hajón érkezett New York városába 1923. szeptember 15-én. Ez a hazatérés Európából azután történt, hogy Granstaff ismert zenészként már ’23 nyarán az óvilágban szerepelt – ráadásul itt szolgált a háborúban is, katonazenészként. A Will Vodery's Plantation Orchestra tagjaként, vagyis egyik korábbi zenekarvezetõjének hívására a revüben zenélt. Ennek, a Broadway-n még címmel futó mûsornak a fõ sztárja Florence Mills volt.

Mindezek dacára Chappynek, azaz Orlay-Obendorfer Jenõnek (1905-1977) mégis sikere volt. A mûsort és vele együtt Chappyt az mentette meg, hogy a Palm Beach Five feloszlott, és az együttes trombonosa Pesten próbált szerencsét: „

”

Egy másik, kizárólag feketék elõadta párizsi revüvel viszont, amely bizonyára hasonlított hez, és amelynek a Baker-féle nem csak zenésze, de rendezõje és koreográfusa is volt, feltehetõen 1925-ben, nagyon pórul járt. Egy bizonyos Mrs. Potter adta volna rá a pénzt, aki a bemutató elõtti napon csõdöt jelentett. Ennek ellenére a revü a bemutatót megérte, de csak azt. Mindezek viszont már Granstaff egy párizsi barátjának visszaemlékezéseibõl derülnek ki. Az 1897-ban Bécsben született, franciacseh származású Alfred Perles címû, obskúrus angliai kiadásban a hatvanas évek végén megjelent töredékes önéletrajzáról van szó. A 92 évet megélt világpolgár Bécsben született,

fegyverrel szolgálta a Monarchiát az elsõ, a brit koronát a második világháborúban, volt Brassaï (Halász Gyula) sajtótitkára, Henry Miller, valamint Lawrence Durrell és Ezra Pound barátja, több nyelven (német, francia, angol) sikeres író, fordító, szerkesztõ. Granstaffrõl azt írta, hogy elsõrangú elõadó, és „csodálatos” volt charleston duettje Molly Burns-szel, igézõ, tizenhét éves partnerével. A Chappy memoárjában szereplõ 1921-es évszám már csak azért sem lehet valós, mert a charleston európai diadalútja éppen a Josephine Bakerféle, fentebb említett párizsi revüvel indult 1925-ben. Granstaff életének több homályos pontját is német alapossággal kutatta ki Horst P. J. Bergmeier és Rainer E. Lotz, egy amerikai szaklapban tavaly megjelent cikkükben, amely egyébként Arthur Briggsrõl íródott. Briggs zenekarába Chappyt éppen Granstaff ajánlotta be, és ezzel indult Chappy nemzetközi karrierje. Lotzék arra itt nem térnek ki, hogy a párizsi revü bukása után Granstaff majdnem egy egész szezont Pesten töltött. Fontos bizonyíték erre Granstaff késõbbi, hazaírt levele, amelyet viszont a történész Rachel Gillett idéz, és amelybõl kiderül, hogy Európában aranyélete van, itt nincs alkoholtilalom, zenészként olyan szerzõdéseket köthet, amilyet akar, szabadon járkálhat városok és országok között. Azzal élcelõdik, hogy miután nyolc hónapot töltött Budapesten, és rengeteg megjegyezhetetlen magyar szót megtanult, inkább átugrik egy kicsit Londonba. A német kutatók érdeklõdése többek között abból adódik, hogy Granstaff minden bizonnyal részt vett az Erich Borchardzenekar elõremutató felvételein Németországban. Granstaff korai haláláról elég keveset lehet tudni, barátja, az ugyancsak Párizsban élõ amerikai énekes, Bricktop Smith úgy mesélte, hogy egy svájci tüdõszanatóriumban halt meg, a szerint pedig 1929-ben Dél-Franciaországban. Sajnos Arthur Briggs-szel nem maradt ránk lemeze, de Granstaff felvételei már CD-n is kaphatóak. Tom Lord Jazzdiszkográfiája 14 sessiont ismer, leghíresebbek ezek közül a Johnny Dunn-féle New York-iak a húszas évek elejérõl, de Alex Hyde és Perry Bradford együtteseiben, valamint Mary Stafford, Edith Wilson, Leona Williams és Lena Wilson kíséretében is játszott.

D������������ • Matisz László Matisz László jazzújságíró (sõt, visszavonult jazz­zenész is: szaxofonos­fuvolista), a Gramofon jazzrovatánál dolgozott, a Sziget jazzprogamjait szervezte, közremûködött rengeteg jazznagyság magyarországi turnéjának lebonyolításában, évekig  a  Bohém  Fesztiválnak  is  sajtósa  volt.  Esztétikai  tárgyú,  esztétikai  megközelítésû  cikkeiben  nagyon  fontos dolgokat mond ki. Figyelni kell rá!

Mirõl szól a jazz? 1. Sztravinszkij szerint a zene nem szól semmirõl, csupán a hangokról, ehhez képest mi, egyszerû érdeklõdõk is meglepõ érzékenységgel (talán értéssel is?) viszonyulunk hozzá. Mert a zene a legszenzitívebb jelenség, ami a világban zajló változásokra elsõként reagál, a természet hangjai, a természetben egyként létezõ ember, s olyan mûvészek által, akik értik és közvetítik a hangokban lévõ jelentést. Ám tény, hogy manapság sokkal kevesebben választják és vállalják a médium szerepet; a zenészek inkább játszanak, mesélnek, szórakoztatnak, s nem közölnek – s ha közvetítenek, azt is inkább tudattalanul. Utóbbi gyanút igazolni látszik a – biztosan nem véletlenül – rétegmûfajként emlegetett jazz is. Lássuk be: a kissé komplikált harmóniamenetbe foglalt jazztémák, pláne az ezt követõ szólók merõ absztrakciónak tûnnek, melyekbõl – azon túl, hogy a muzsikusok hatásosan csillogtatják hangszeres felkészültségüket – semmiféle értelmet, jelentést nem tudunk kibogozni. Tehát az esetek többségében az idézett orosz mester szkeptikus megállapítása vonatkoztatható a jazzre is. A nagyjából százhúsz éve létezõ improvizatív zenére sütött „rétegmûfaj” bélyeg helytálló abban az értelemben, hogy afroamerikai fekete rabszolgák leszármazottainak zenéjét normális európai ember nem választhatja kedvencéül; vagyis aki mégis, annál „valami nincs rendben, de szerencsére kevesen vannak”. A kevesek szerint pedig jogosnak tûnik az ellenérv: ha egyszer õk szabadították fel a zene szellemét, a legõszintébb, a legspontánabb rögtönzés által, mindegy, hogy honnan származó, s miféle emberek voltak azok. Így zenélni mindig mindannyian szerettünk volna, de ezek a feketék merészelték elõször. Pedig nem biztos, hogy így van. Az improvizáció perspektívája feltételezhetõen minden népzenében megvolt és megvan. Viszont amíg másoknál ez személyesebb és szemérmesebb (introvertált) dolog volt – gondoljunk csak a hindu szerzetesek kizárólag önmaguknak szóló, önnön megtisztulásukat szolgáló meditációs

improvizatív zenéjére –, addig Amerika elnyomott feketéi épp az ellenkezõ (extroveltált) késztetést hangsúlyozták – mintegy demonstráltak zenéjük által. Tüntetõleg nyilvánultak meg, szociológiai és lélektani szempontból is nagyon mélyrõl. Ez indokolható egyfelõl a rendkívül igazságtalan társadalmi háttérrel, másfelõl az amerikai feketék habitusával, déli eredetû temperamentumával. Az egyik a szolidaritást, a másik az õsi, elemi energiák felszabadulása okozta eufóriát jelentette a születõ, új mûfajban. Tehát a jazz nagymértékben e két – társadalmi és természeti – körülménynek köszönheti világraszóló karrierjét. A mûfaj eleinte az erõteljesen, de egyszerûen ritmizált (pl. swingelõ) sodrásával hódított, késõbb az énekes vagy hangszeres alkotó-elõadó egyként elõálló személyének érzékiségével, a megszokottnál sokkal nyíltabb és közvetlenebb jelenlétével, majd az elõadói hangszeres teljesítménnyel, azaz a virtuozitással. A jazz ennél természetesen sokkal több, de a rajongói attitûdöt, a jazzhívõk beszûkülését a mai napig e három szempont tartja fogva – aligha merül fel bennük olyasmi, hogy a jazz szólhatna is valamirõl. De maradjunk még kicsit a kezdeteknél. Az improvizáció mint a mûfaj egyik legfontosabb jellegzetessége akár „értelmes” része is lehetne a jazznek, a fenti motivációk tükrében… Ám a jazzt közvetlenül megelõzõ szubkultúrák, sajátságos folkirányzatok, vagy az úgynevezett munkadalok, valamint a mindig kicsit másképp elénekelt fekete bluesszerzemények nyomán keletkezõ új mûfaj úttörõi a városi csehók, kávéházak, szalonok valamelyest jövedelmezõ védettségébe vágytak. Ennek érdekében kénytelenek voltak beáldozni autentikusnak és improvizatívnak mondható zenéjük kiszámíthatatlan lényegét. Az improvizatív jelleg a korai, azaz a XX. század elsõ éveiben születõ ragtime-okra is legfeljebb jóindulattal fogható rá. De a kicsit késõbbi New Orleans-i jazz sem amiatt lett a maga idejében hírhedt, mert meg-megvillant bennük egy rögtönzõ hangszeres szólista (szûkre szabott harmóniai keretek között, csupán fûszerezve a kompozíciót), hanem mert érzékileg, sõt, szexuálisan túlfûtött ritmus, dallam és dalszöveg jellemezte – természetesen a korabeli társadalmi normák tükrében.

A kissé pejoratívan is értelmezhetõ „könnyûség” még évtizedeken át, a swingkorszakon keresztül egészen a forradalminak számító bebop megjelenéséig jellemzõ maradt a jazzre, de lassan elkezdõdött valami, ami a durva valóságon is kezdett túl mutatni: az intimitás, vagyis a személyes hang mûvészi igénye. Ennyi lenne a minimális elõzmény-ismeret, hogy esélyünk legyen arra, hogy a modern, hovatovább mai jazzben is értelmet találjunk. Akkor is, ha még évtizedeken keresztül azt tapasztaltuk a legnagyobb jazzmágusoktól is, hogy nem kell ehhez semmiféle elõre kifundált, nagy alkotószellem, hisz a gyakran emlegetett spirituális, akár transzcendens hatások, sõt katarzisok a korabeli tánczenék, slágerek, musical betétdalok ürügyén (feldolgozásai nyomán) is létrejönnek. A koncentrált rögtönzés, a soha addig nem tapasztalt energia, a spontaneitás közvetlen élménye valóban olyan lélektani és spirituális rétegeket tárt fel a legegyszerûbbnek vélt dalocskákban is (ilyen volt pl. a Coltraneféle My Favorite Things), melyek a valóságtól elemelkedett értelmet adtak a jazznek. Ekkor már a zene õszintesége, a rögtönzõ muzsikus mélyrõl fakadó mûvészi kitárulkozása, vagyis az individuum tisztelete jelentette a jazz reflexióját az egyre barátságtalanabb társadalmi közegre. A XX. század közepétõl újabbnál újabb irányzatok nyíltak a jazzben, végtelennek tûnõ perspektívákkal; gyakorlatilag követhetetlenné, definiálhatatlanná téve így a mûfajt. Talán valahol itt, azaz a hatvanas évektõl kezdtek bizonytalanná, öncélúvá válni a válaszok, melyeket a jazznek kellett volna adnia a korszak felgyorsuló változásaira, értékviszonyaira, mentalitására. Ekkorra viszont már oly mértékben eluralkodott a globális versenyszellem, hogy a zene, a hang értelme beleveszett a nagyvárosok zajába (Bartók jazzt is idézõ hangképe is illusztrálhatja a kortünetet, a Csodálatos mandarin bevezetõ hangjaival). A muzsikusok többsége „megnemértett”, olykor sértett, magányos hõsként próbálta utánozni a nagy elõdöket, ahelyett, hogy inkább a tradíciók szabályai mentén követte volna õket. A jazz eufórikus indítékai magánüggyé, jobb esetben szociális kategóriává váltak; mára pedig „belsõ használatra” ítélt, marginális szórakozássá.

J���K�������� K�������� • Szalóky Béla Béla a legsokoldalúbb magyar jazzmuzsikusok egyike. Eredetileg harsonás, a Benkó Dixieland Band kornettese, a Police Big Band vezetõ karmestere ("civilben" ezért rendõr õrnagy). Megjárta nagy fesztiválok, híres jazzklubok sorát, mindenütt ott volt, ahol egy világsztár felbukkant, rendszeresen játszik jazznagyságokkal. Elsõsorban a velük közös élményeit, sztorijait osztja meg cikkeiben.

Nem így akarok bekerülni a jazzlexikonba! Pazar évem volt 2007. Többek között ebben az évben vált valósággá csekély számú álmaim egyike, amikor a Mûvészetek Palotájában a New Orleans Swing Fesztivál egyik koncertjén nem annyira csekély számú kedvenceim egyikével, a legendás tenorszaxofonossal, egy élõ jazz-óriással, Scott Hamiltonnal léphettem színpadra. Történetünk szempontjából maga a koncert – micsoda koncert! – irreleváns, ami miatt kiindulópontnak választottam, az a mester kvartettjének bõgõse, Dave Green, illetve az õ elbeszélése. Green egy igazi régi vágású brit muzsikus, egészen fiatalon cseppent a jazz sûrûjébe, „skalpjainak” listája módfelett figyelemreméltó, elcsípte a nagy öregeket, köztük a kalaposokat. A hatvanas évek derekán, húszegynéhány évesen éppen Ben Websterrel dolgozott egy londoni klubban, amikor Coleman Hawkins Angliába érkezésétõl voltak izgatottak a jazzkedvelõ britek. Webster és Green, koncertjük végeztével elmentek abba a klubba, ahol Hawkins játszott. Green borzasztóan izgatott volt, de ekkor még nem sejtette, hogy az igazi izgalom még várat magára. A közös vacsora után az öregek megkérték, hogy vigye el õket szálláshelyeikre az új autóján. Ez már önmagában is izgalmas, de Green adrenalin-szintje attól szökött az egekbe, hogy eszébe jutott: autójánál csak a jogosítványa újabb, még meg sem száradt rajta a tinta. Green fiatal, kezdõ sofõr, az autó hátsó ülésén pedig ott ül a három kalaposból kettõ (ha nem lenne egyértelmû: Lester Young a harmadik). Egy ilyen élmény igazán felejthetetlen, még akkor is, ha Green egész úton verejtékezve imádkozott: „Csak ne történjen semmi baj, ne karambolozzunk, nem így akarok bekerülni a jazzlexikonba!”. Kedves történet, amirõl már rá is köthetünk a másik, igen hasonló történetre, ami velem esett meg, 1993-ban. A kétes jazztörténeti jelentõségû epizód szereplõi: Clark Terry, Stjepko Gut, Szalóky Béla és egy élemedett korú és erõsen megkérdõjelezhetõ mûszaki állapotú dízel Opel. Azokban az években többször jártam a briliáns trombitásnál, a

szerb születésû Stjepko Gutnál, aki akkoriban a grazi jazztanszak tanára volt. Kiváló barátom – hozzám hasonlóan – rajong Clark Terryért. A világ szerencsésebb felében, a földrajzilag nem is olyan messzi Grazban rendszeresek a világklasszis muzsikusokkal tartott mesterkurzusok, 1993-ban Clark Terry töltött ott néhány napot, részben vendégtanárként, részben a Stjepko Gut vezette MHS Big Band szólistájaként. Mr. C. T. elõadása után (ami a mai napig élénken él emlékezetemben, de errõl egy külön cikket lenne érdemes írni), mindenki elhagyta a termet, kivéve Clark, Stjepko és egy ifjú magyar jazztanszakos. Ez a lelkes muzsikus és egyúttal kezdõ sofõr én voltam. Mielõtt a mester elcsomagolta volna hangszereit a kurzus végén, elõkerült Stjepko szárnykürtje, majd hamarosan az enyém is. Kereken egy órát játszottunk három szárnykürttel. Szórakoztunk, viccelõdtünk, fújtunk és fújtunk. Stjepko és én kérdeztünk, Clarkból pedig áradt a jazz, a pozitív energia. Minden másodpercét kiélveztem, töltekeztem. Aztán Clark elõvett a hangszertokból egy kis táskát és anélkül, hogy egy Ellingtonról szóló anekdota mesélését félbehagyta volna, beadta magának az napi inzulin-injekcióját. Tovább mesélt, aztán Stepko jelezte, indulni kell. Elvinném-e õket kocsival? Micsoda? Naná! Akkor még nem tudtam, hogy ez miért sürgõs. Clarkék beültek az öreg bontószökevény Opelem hátsó ülésére és elindultunk. Ekkor még nem imádkoztam a fentebb említett Dave Greenhez hasonlóan, de amikor hátul abbamaradt a nevetés és Stjepko elõreszólt, hogy baj van, Clark kezd bekómálni (enni kellett volna valamit az inzulin beadása után), akkor elöntött a hideg veríték. Bizony, akkor átfutott az agyamon a gondolat: onnan fogják a nevemet ismerni, hogy az én autómban boldogult meg minden idõk legnagyobb trombitása. A visszapillantó tükörben a jól ismert arcot láttam, de a legenda ezúttal nem a képernyõn volt, hanem a hátsó ülésen és nem pont olyan kondícióban, ahogy azt egy szentimentális fiatal magyar rajongó a volánnál ideálisnak tartotta volna! Stjepko látta rajtam a pánikot és határozottan benavigált egy macskaköves, villamossínes egyirányú utcába, természetesen szembe a forgalommal (szerencse, hogy késõ este lévén üres volt az utca); én nem kérdeztem, csak hajtottam és izzadtam. Állj! Fék. A hátsó ajtó kivágódott, Stjepko pedig egy étterembe bevágódott, ahonnan néhány

pillanat múlva egy szelet kenyérrel és egy kancsó vízzel tért vissza, gyakorlatilag fénysebességgel. Az egész olyan volt, mintha egy akciófilmben lennénk. Stjepko egyik kezével fogta a kenyeret, a másikkal pedig próbálta Clark állkapcsát mozgásra bírni. (Hogy ezalatt hol volt a kancsó, azt nem tudom, talán, ha sör lett volna, akkor emlékeznék.) Ekkor láttam, hogy Stjepko keze is remeg. Nem tudom, hogyan számolt volna el a vendégével, ha nem jár sikerrel az elsõsegély. Clark szerencsére nem teljesen kómált be, ezért sikerrel járt. Lassan elkezdte csócsálni a kenyeret, majd néhány perc múlva, mintha mi sem történt volna, azt mondta: – Pont itt egy étterem, nem megyünk be vacsorázni? Bementünk, ahol Stjepkónak így volt lehetõsége magyarázattal szolgálni a személyzetnek. Clark egész este sziporkázott, jobbnál-jobb sztorikat mesélt, amikbõl világosan kiderült, hogy Ellingtont szereti és tiszteli a legjobban. A vacsora végén nem engedett fizetni, elõhúzott belsõ zsebébõl egy köteg, befõttes gumival összekötött (10-15 darab) hitelkártyát, amibõl a pincér húzott egyet és elvitte. (Ekkor láttam elõször és utoljára arany American Express hitelkártyát.) Hogy miért ez a – szerencsére happy enddel végzõdõ – történet jutott eszembe? Nos, azért, mert még élõ kedvenceimrõl rendszeresen próbálok információkat nyerni a világhálóról, Ruby Braff, Carl Fontana, Stan Getz, Ella, Oscar, „Sweets”, és a többiek már odafönt koncerteznek, de Clark Terry még itt van köztünk, december 14-én tölti be 91. (!) életévét, már nem játszik, éppen kórházban van. Remélem, hogy orvosai legalább olyan sikerrel járnak, mint Stjepko Gut a lopott kenyérrel és vízzel azon a kalandos grazi éjszakán! A fentebb olvasható történet megírásával egy igazi élõ legenda elõtt tisztelgek. Isten éltessen, Mr. C.T.!

Évekkel ezelõtt Asconában szerettem bele a meglehetõsen vicces mûvésznevû George Washingmachine jazzhegedülésébe. Mosógép Gyurkát (kép az elõzõ hasábon) azóta szerettem volna meghívni, most kerül rá sor, ráadásul nemzetközi kooperáció részeként, hiszen kísérõzenekara a néhány éve Kecskeméten már szerepelt Swing Manouche Project lesz. George számomra a legjazzesebb jazzhegedûs, ráadásul rendkívül ízesen énekel, hihetetlen figura. Biztos, hogy a közönség is élvezni fogja. Itt van egy videó róla. (A felvételen a tavalyi Bohém Fesztiválon megcsodált francia bõgõs, Sebastien Girardot bõgõzik.) Kétszer már járt nálunk a kiváló New Orleans-i stílusú jazztrombitás, a német Herbert Christ. Most amellett, hogy ismét játszik a Bohém Ragtime Jazz Band szólistájaként, különleges projekttel jön: templomi koncertet ad blues- és gospelrepertoárral orgonista-zongorista társával, a skót Fraser Gartshore-ral.

A belépõk árai évek óta nem változtak, most sem emelünk árat, 27%-os ÁFA, infláció, válság ide vagy oda. Szeretnénk, ha minél többen tapasztalnák meg a Bohém Fesztivál egyedülálló hangulatát. A koncertek a két évtizede bevált és megszokott rendben zajlanak majd, változás csupán a szombat délelõtti koncert helyszínében lesz, az orgona miatt. 2012. március 23. péntek 19h: Bohém Ragtime Jazz Band & Herbert Christ, George Washingmachine & Swing Manouche Project 2012. március 24. szombat 11h: Trumpet Meets Organ

Bohém Fesztivál, huszonegyedszer 2012. március 23-25. között ismét Bohém Fesztivál lesz, ezúttal kényszerûségbõl kicsit szûkebb költségvetéssel – de reményeink szerint ez egyáltalán nem fog látszani. A fesztivál ismertségét és elismertségét jelzi, hogy hallva gondjainkról, a svájci ragtimezongorista, felajánlotta, hogy kifizeti egy amerikai fiatal zongorista útját, merõ mûfajszeretetbõl és a ragtimeutánpótlás fejlõdését elõsegítendõ. Így kerül a sacramentói West Coast Ragtime Society ifjúsági versenyének korábbi gyõztese, a 19 éves Will Perkins a Bohém Fesztivál elõadói közé. Egy angol kerekesszékes hölgy, pedig (aki négy éve mindig ellátogat a Bohém Fesztiválra) nagyobb összeget utalt személyesen nekem (a fesztiválszervezéshez, persze), amolyan fájdalomdíj gyanánt. Szóval érezzük, hogy mások is szívükön viselik a kecskeméti rendezvény életbentartásának sorsát.

XXI. BOHÉM FESZTIVÁL jegy­ és bérletárak

2012. március 24. szombat 15h: Will Perkins, Fraser Gartshore 2012. március 24. szombat 19h: Frank Muschalle Trio, Dániel Balázs Trió Õrült boogie-woogie mulatság is lesz, két csapat is kitesz majd magáért, hogy a rock’n’roll elõdjének számító mûfajjal extázisba kergesse a közönséget és a színpadi boogie-táncosokat. Hosszú évek óta találkozunk fesztiválokon mindenfelé a német-osztrák Frank Muschalle Trióval, most végre Kecskeméten õrjíthetik meg a publikumot.

2012. március 25. vasárnap 11h: Frank Muschalle Trio, Bohém Ragtime Jazz Band, George Washingmachine, Herbert Christ, Fraser Gartshore, Will Perkins Mind az öt koncertre érvényes bérletek:

Hihetetlen VIP­kedvezmény!

És akkor azok, akiket mi hívtunk meg:

Nemkülönben a nálunk már többször szerepelt, de azóta már Európa-szerte ismert Dániel Balázs is trióval jön hozzánk ezúttal. Csak azt nem tudom, a fergeteges színpadi show után mi lesz a jam sessionnel. Azért megpróbáljuk azt is felpörgetni… Mindenesetre: 2012-ben is fesztiválra fel! Jöjjön, akinek kedves az élete (de legalábbis a muzsika)!

Extrakedvezményes bérletet ezúttal nem adunk ki, viszont a VIP-tagok (akik VIPkártyájukkal ingyen jöhetnek be minden Bohém-koncertre) fejenként 4 db bérletet vásárolhatnak 3.500 Ft-os áron! Ezt a hihetetlenül kedvezményes lehetõséget annak érdekében, hogy a VIP-tagok és vendégeik egymás mellé ülhessenek, csak február végéig tudjuk biztosítani. Vagyis 2012. február 29-ig kérünk minden VIPtagtól visszajelzést, hogy jön-e a XXI. Bohém Fesztiválra és hogy hány plusz bérletet igényel még. Ha a 4 db kedvezményes árú bérleten felül is vásárolna még belépõt, akkor különösen fontos az idõben való jelentkezés! Kedvezményes árú koncertjegy nem lesz, csak bérlet.

JÖN! JÖN! JÖN! (részletek a 15. oldalon)