Evolúciós pszichológia mesterfokon

Evolúciós pszichológia

mesterfokon

PANNÓNIA KÖNYVEK

Bereczkei Tamás 60. születésnapjára

© A szerzők © A szerkesztők © Pro Pannonia Kiadói Alapítvány

Tartalom Előszó

15

I. rész: Elméleti alapok Evolúció és pszichológia (Kiss Szabolcs, Bernáth László)

17 19

1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában (Putz Ádám) 1.1. Versengő modellek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára 1.1.1. Humán viselkedésökológia 1.1.2. Kulturális evolúció 1.1.3. Evolúciós pszichológia 1.2. Vitatott kérdések az evolúciós pszichológiában 1.2.1. „Modern kobakban kőkori elme?” Vita az adaptív lemaradottságról 1.2.1.1. Mire elég néhány tízezer év? 1.2.2. A tanulási folyamatok szerepe az adaptív viselkedés kialakításában 1.2.2.1. Genetikai determinizmus kontra interakcionizmus 1.2.2.2. Területspecifikus, illetve területáltalános tanulási mechanizmusok: vita a modularitásról 1.3. Az evolúciós pszichológia jövője, avagy hogyan tovább? 1.3.1. Interdiszciplináris szemlélet 1.3.2. Az evolúciós pszichológia gyakorlati alkalmazhatósága 1.3.3. Megválaszolatlan kérdések 1.4. Összefoglalás 2. Evolúció a pszichológiában (Pátkai Gabriella) 2.1. Kis történeti bevezető 2.1.1 Ókori görög elméletek 2.1.2. Első elképzelések az evolúcióról 2.1.2.1. A biogeológia előttről 2.1.2.2. A biogeológia után 2.1.3. Egy új időszámítás 2.1.3.1. Darwin 2.1.3.1.1. Út a Beagle fedélzetén 2.1.3.1.2. Wallace 2.1.3.1.3. A darwini evolúciós gondolkodás: természetes és szexuális szelekció 2.1.3.2. Mendel

22 22 22 23 24 25 25 27 28 28 29 31 31 33 33 36 37 37 37 39 39 40 41 41 41 42 43 46

6

Evolúciós pszichológia mesterfokon 2.1.4. Tévúton az evolúció 2.1.4.1. Környezetelvűség és Sztenderd Társadalomtudományi Modell 2.1.4.2. Szociáldarwinizmus, eugenika és csoportszelekció 2.1.5. Helyreálló rend 2.1.5.1. Etológia 2.2. Evolúciós pszichológia 2.2.1. Megszületik az evolúciós pszichológia 2.2.2. Szabályok és törvények 2.3.Összefoglalás

47 48 48 51 51 53 53 53 55

3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában (Birkás Béla) 3.1. Az evolúciós elméletek tesztelhetősége 3.1.1. Deduktív építkezés 3.1.2. Kutatási módszerek 3.2. Az evolúciós pszichológiai kutatások egysége: az adaptációk 3.2.1. Egy adaptáció meghatározása 3.2.2. Az adaptációk modellezése, vizsgálata 3.3. Milyen környezeti feltételekhez alkalmazkodtunk? 3.3.1. Régi adaptációk működnek új környezetben 3.3.2. Hogyan tanulmányozható az evolúciós adaptációs környezet? 3.4. Modularitás 3.4.1. Egy példa: a félelem mint modul 3.4.2. A modulok vizsgálati lehetőségei 3.5. Öröklés vagy környezet? 3.5.1. Öröklés és környezet egybefonódik 3.5.2. Örökletes vagy tanult preferenciák? 3.6. Összefoglalás

56 56 57 58 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 70 71 73

4. Az evolúciós pszichológia megoldandó kérdései (Kocsor Ferenc) 4.1. Az evolúciós adaptáció környezete 4.1.1. A pleisztocén környezet 4.1.2. Milyen volt az adaptáció környezete valójában? 4.1.3. Humánspecifikus szelekciós tényezők 4.1.4. Az evolúciós változások sebessége 4.1.5. Niche-konstrukció 4.2. Modularitás és területspecificitás 4.2.1. Érvek a modularitás mellett 4.2.2. Ellentmondások a neuropszichológiával 4.2.3. Megoldási kísérlet 4.3. Az adaptacionista álláspont 4.3.1. Adaptivitás és adaptáció

75 75 75 76 77 78 79 79 79 80 81 82 82

Tartalom 4.3.2. Adaptáció vagy melléktermék? 4.4. Összegzés

7 84 86

II. rész: Evolúciós kognitív pszichológia Evolúció és megismerés (Révész György)

87 89

5. A kognitív funkciók és az emberei agy evolúciója (Csathó Árpád) 5.1. Alapkérdések 5.1.1. Milyen kérdésekre kereshetjük a választ? 5.1.2. Mikor indult el a humán kognitív evolúció? 5.1.3. Mit, illetve milyen kognitív funkciókat formálhatott leginkább a humán evolúció: a főbb áttörések 5.1.4. Hogyan alakulhatott át az emberi agy az evolúció során? 5.2. Új elemek a központi idegrendszerben 5.2.1. Paleoneurológia: a főbb anatómiai változások keresése 5.2.2. A nagyagy árnyékából kilépve: a kisagy és a kognitív evolúció 5.2.3. A metabolikus változások szerepe a kognitív evolúcióban 5.3. Kognitív részfolyamatok evolúciója 5.3.1. A humán emlékezet és a kognitív kontroll evolúciója 5.3.2. Archeológia és kognitív evolúció: az észlelés és a megismerés kőbe vésett nyomai 5.4. Összegzés: kölcsönös hatás a kognitív funkciók és az evolúció között

93 93 93 94

6. Az érzelmi és megismerési folyamatok evolúciós alapjai (Deák Anita) 6.1. Bevezetés 6.2. Megismerési és érzelemi folyamatok kapcsolata tágabb horizontból vizsgálva: filozófiai, evolúciós pszichológiai és kognitív idegtudományi megközelítések 6.3. A klasszikus evolúciós nézőpont 6.3.1. Hogyan látjuk a megismerési folyamatokat az evolúciós nézőpontból? 6.3.2. Hogyan tekintünk az érzelmekre az evolúciós nézőpontból? 6.4. Túl a klasszikus evolúciós megközelítésen: az érzelmek evolúciós pszichológiai szemlélete 6.4.1. Adaptív problémák megoldásaként kialakuló adaptációk 6.4.2. A koordináció kérdése 6.4.3. Az érzelmek koordinációs szerepe 6.4.4. Hogyan jön létre az érzelmek általi koordináció? 6.5. A modern evolúciós pszichológia néhány ponton módosítja az érzelmekről alkotott tudásunkat 6.6. Összegzés

96 99 100 102 103 105 105 109 111 113 113

113 115 116 117 117 118 119 119 119 120 122

8

Evolúciós pszichológia mesterfokon

7. A téri tájékozódás evolúciós eredete (Lábadi Beatrix) 7.1. A humán téri képességek evolúciója 7.2. Nemi különbség a téri képességekben 7.2.1. Szexuális dimorfizmus 7.2.2. Evolúciós magyarázat a téri képességek nemi eltéréseire 7.3. Összefoglalás

125 126 129 130 130 134

III. rész: Evolúciós személyiségpszichológia Személyiséglélektan és evolúció (Nagy László)

137 139

8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere (Gyuris Petra) 8.1. Az emberi személyiség általános vonásai: az ötfaktoros személyiségelmélet és az evolúciós pszichológia 8.1.1. Szociális adaptáció és a személyiség öt faktora 8.1.2. Az öt faktor tartalma evolúciós pszichológiai nézőpontból 8.1.2.1. Extraverzió 8.1.2.2. Barátságosság 8.1.2.3. Lelkiismeretesség 8.1.2.4. Neuroticizmus 8.1.2.5. Nyitottság 8.2. Bizonyítékok a vonások evolúciós eredetével kapcsolatban 8.2.1. Egyszerű, „állati” viselkedési mintákkal való hasonlóság 8.2.2. Örökölhetőség 8.2.3. Biológiai markerek és idegrendszeri háttér 8.3. Egyéni különbségek és az Ötfaktoros Modell 8.3.1. Genetikai és környezeti okok 8.3.2. Szociális adaptáció 8.3.3. Gyakoriságfüggő szelekció 8.4. Nemi különbségek és az Ötfaktoros Modell 8.4.1. Extraverzió 8.4.2. Barátságosság 8.4.3. Lelkiismeretesség 8.4.4. Neuroticizmus 8.4.5. Nyitottság 8.5. A vonások szerepe a homogám párválasztásban

142

9. Az egyéni különbségek evolúciója (Paál Tünde) 9.1. Bevezetés: Az egyéni különbségek kutatása az evolúciós tudományokban 9.1.1. Az egyéni különbség fogalma 9.2. Miért szorult háttérbe az egyéni különbségek kérdése? 9.2.1. A természetes szelekció és produktumai 9.2.1.1. Irányító és stabilizáló szelekció

158

142 143 144 144 144 145 146 147 148 148 149 149 150 150 151 151 152 153 154 154 154 155 155

158 158 159 159 159

Tartalom 9.2.1.2. Az evolúció produktumai 9.3. Hogyan került előtérbe az egyéni különbségek kérdésköre? 9.3.1. Empirikus vizsgálatok 9.3.1.1. Viselkedésgenetikai kutatások 9.3.1.2. Az egyéni eltérések jelenlegi hatásai 9.3.1.3. Egyéni különbségek a nemeken belül 9.4. Az egyéni különbségeket létrehozó mechanizmusok 9.4.1. Az egyéni különbségek adaptivitást nem befolyásoló mechanizmusai 9.4.2. A genetikai változatosság alapját nyújtó mechanizmusok 9.4.2.1. Mutáció-szelekció egyensúly 9.4.2.2. Kiegyensúlyozó szelekció 9.4.2.3. Élettörténet-elmélet 9.4.3. Az adaptív egyéni különbségek környezeti eredetű forrásai 9.4.3.1. Korai környezeti kalibráció 9.4.3.2. A tartósan fennálló szituáció hatása 9.4.4.3. Stratégiai jellegű niche-specializáció 9.5. A szociális környezet adaptív kihívásai 9.6. Összegzés 10. Az élettörténet-elmélet: átkapcsolás, fejlődés, szaporodás (Meskó Norbert) 10.1. Az élettörténet-elmélet: alapvető átkapcsolási (trade-off ) mechanizmusok 10.1.1. Átkapcsolás a jelenlegi és a jövőbeni szaporodás között 10.1.2. Átkapcsolás az utód minősége és mennyisége között 10.1.3. Átkapcsolás a párzási és a szülői törekvések között 10.2. Az élettörténeti stratégiák 10.2.1. Populáció-szintű élettörténeti stratégiák 10.2.2. Egyed-szintű élettörténeti stratégiák 10.2.3. A lassú-gyors kontinuum 10.2.4. A standard élettörténet-elmélet korlátai 10.3. Az élettörténeti mechanizmusok 10.3.1. Az endokrin rendszer 10.3.2. Pszichológiai folyamatok 10.4. Az élettörténet-elmélet pszichológiai alkalmazása 10.4.1. Növekedési és fejlődési mintázatok 10.4.1.1. A humán élettörténet és a humán adaptív komplex 10.4.1.2. Fejlődési szakaszok és átmenetek 10.4.2. Egyéni különbségek a fejlődési pályán 10.4.3. Személyiség 10.4.4. Pszichopatológia 10.5. Összegzés

9 159 160 160 160 161 162 162 163 163 163 165 167 168 168 169 169 170 172

173 174 175 176 177 180 181 182 183 184 186 186 187 190 190 190 192 193 196 197 199

10


11. Az együttműködés és a versengés szerepe a személyiség alakulásában (Orosz Anna) 11.1. Evolúciós és egyéni különbségek 11.1.1. A genetikai változatosság és a fenotípusos plaszticitás 11.2. A versengés és a szociális dominancia kapcsolata 11.2.1. Verseny a gének szintjén 11.2.2. A versengés korai elméletei 11.3. A kooperáció mint versengés 11.3.1. Túlélés mindenáron 11.3.2. Lehet-e előnyös másokon segíteni? 11.3.3. Kölcsönös segítségnyújtás 11.4. Küzdelem a javakért 11.4.1. Forráskontroll-elmélet 11.4.2. A dominancia alakulása és a forráskontroll-elmélet kapcsolata 11.4.3. A forráskontroll-elmélet személyiségjegyeinek alakulása 11.4.4. A machiavellizmusról alkotott újszerű gondolatok 11.5. A szülői ráfordítás és élettörténeti stratégiák 11.5.1. Forráskontroll-teória személyiségjegyek és az élettörténeti stratégiák alakulása 11.6. Összegzés

201 201 202 205 205 205 207 207 207 208 210 211 212 213 214 215 216 218

IV. rész: Evolúciós fejlődéspszichológia Fejlődéslélektan és evolúció (Péley Bernadette)

221 223

12. A nevelés evolúciója (Káplár Mátyás) 12.1. A nevelés és a tanítás 12.2. Az evolúciós megközelítés 12.3. A fejlődési nézőpont 12.4. A természetes pedagógia

225 225 226 230 233

13. A kötődéselmélet evolúciós megközelítése (Láng András) 13.1. Élethosszig tartó kötődéseink evolúciós nézőpontból 13.1.1. Kötődés és túlélés – a csecsemő-gondozó kötődés evolúciós logikája 13.1.1.1. A kötődés normatív fejlődése 13.1.1.2. A szeparációra adott reakció 13.1.1.3. A kötődési típusok és kulturális különbségeik adaptív jelentősége 13.1.2. Kötődés és reprodukció – a felnőtt kötődés evolúciós szerepe 13.2. A szocializáció evolúciós elméletei – az élettörténeti stratégiák és a kötődés 13.2.1. Az élettörténet-elmélet

239 240 240 240 242 244 246 247 247

Tartalom 13.2.2. Az élettörténet-elmélet mint az embrei szocializáció megértési kerete 13.2.2.1. A szocializáció evolúciós modellje – a Belsky modell 13.2.2.2. Új fejlemények a szocializáció evolúciós megközelítésében 13.3. A kötődés dinamikus érési modellje 13.3.1. A kötődés dinamikus érési modelljének alapelvei 13.3.2. Az információfeldolgozás szintje és a kötődési mintázatok 13.3.3. A kötődési mintázatok énvédő szerepe az élethosszig tartó fejlődés szempontjából 13.3.3.1. Csecsemőkor 13.3.3.2. Óvodáskor 13.3.3.3. Kisiskoláskor 13.3.3.4. Serdülőkor 13.3.3.5. Fiatal felnőttkor 13.4. Összegzés 14. Családi kapcsolatok és evolúció (Pohárnok Melinda) 14.1. A szülővé válás mint élettörténeti fordulópont 14.2. Kooperatív szülőség 14.3. Kooperatív nevelés: anyai oldal 14.3.1. Anyaság – biológiai tényezők 14.3.2. Anyaság: társas-kulturális tényezők 14.3.3. Az anyai gondozás minőségére ható egyéb tényezők 14.3.3.1. A szülő-utód konfliktus 14.3.3.2. A gyermek jellemzői: egészség, életkor, nem 14.3.3.3. Az anya jellemzői: életkor, társas támogatottság 14.4. Kooperatív nevelés: apai oldal 14.4.1. Az apai bevonódás funkcionális megközelítése 14.4.2 Az apai gondoskodás haszna 14.4.3. Az apai gondoskodás evolúciós kockázatai 14.4.4. Az apai gondoskodás evolúciós mintázatait alakító tényezők 14.4.4.1. Genetikai és hormonális tényezők 14.4.4.2. Társas-kapcsolati tényezők az eredeti és a jelenlegi családban 14.4.5. Modern apák 14.5. Nagycsalád – rokoni hálózatok és gondoskodás 14.5.1. Nagyszülők 14.5.1.1.Különbségek a nagyszülői ráfordításban 14.6. A távolabbi rokonok szerepe – nagybácsik és nagynénik 14.7. Összegzés

11

248 249 251 253 254 255 257 258 260 261 262 262 263 265 265 266 267 267 268 269 269 270 272 272 272 273 274 275 276 276 277 279 280 281 284 284

12


V. rész: Evolúciós szociálpszichológia Az evolúciós szociálpszichológia felé (Vincze Orsolya, Bigazzi Sára)

287 289

15. Evolúciós nézőpontok a szociálpszichológiában (Szijjártó Linda) 15.1. Az evolúciós szociálpszichológia koncepciója 15.2. Szociálpszichológiai jelenségek az evolúciós pszichológia perspektívájából 15.2.1. Bizalom és kölcsönösség 15.2.1.1 Bizalom 15.2.1.2 Kölcsönösség 15.2.2. Szövetségek 15.2.2.1. Rokonokkal kötött szövetségek 15.2.2.2. Idegenekkel kötött szövetségek 15.2.3. Párválasztás 15.2.3.1. Szülői ráfordítás elmélet 15.2.3.2. Női párválasztási preferenciák a hosszú távú párkapcsolatban 15.3. Összegzés

292 292

16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban (Tisljár Roland) 16.1. Kommunikáció és humor 16.2. A humor evolúciós modelljei 16.2.1. Társas kapcsolatok fenntartása 16.2.2. A humor mint a közös kulturális háttér feltárásának eszköze 16.2.3. A jó humor vonzó 16.2.4. Az érdeklődés-indikátor modell 16.2.5. Mások érzelmi állapotának közvetlen befolyásolási eszköze 16.2.6. A nevetés és a humor mint a téves riasztás jelzése 16.2.7. A humor mint a csoportidentitás erősítésének eszköze 16.2.8. A humor mint gátló mechanizmus 16.2.9. Humor és elmeolvasási képesség 16.2.10. A humor összetett funkciói

306 306 307 307

17. A narratívák evolúciós megközelítése (Szabó Edit) 17.1. A történetmondás és az irodalom evolúciós elméletei 17.1.1 A nem-adaptációs elméletek 17.1.2 Az adaptációs elméletek 17.2. A történetmondás és a fikció funkciója 17.2.1 A művészet mint evolúciós melléktermék 17.2.2. A művészet mint a szexuális szelekció terméke 17.2.3 A művészet mint adaptáció (és funkciói) 17.2.3.1 A különlegesség élménye

323 323 324 325 326 327 327 328 328

294 294 294 296 297 298 299 300 301 302 304

310 310 312 314 315 317 319 320 321

Tartalom

13

17.2.3.2 Közösségformálás és kreativitás 17.2.3.3 Rendteremtő és szervező erő 17.2.3.4 Információszerzés és -átadás 17.3. A narratívák kognitív alapzata 17.3.1 A fikció mint az elmeolvasás gyakorlása 17.3.2 A fikció mint hihető valóság 17.4. Univerzálék az irodalomban 17.4.1 A fizikai környezetre vonatkozó univerzális jelenségek 17.4.2 A szociális környezetre vonatkozó univerzális jelenségek

329 330 331 333 334 334 336 336 337

18. Együttműködés a csoportban (Czibor Andrea) 18.1. Bevezetés, a fejezet célja 18.2. Az együttműködő ember evolúciós „rejtélye” 18.2.1. Az együttműködés evolúciós előnyei 18.2.2. A kooperáció veszélyei, költségei 18.3. Együttműködés a csoporton belül 18.3.1. A csoporton belüli együttműködés kísérleti modellezése: egy kísérleti játék 18.3.2. Az együttműködés „törvénye”: a társas csere heurisztikája 18.4. Diszkriminatív szociabilitás 18.4.1. A helyzet, a kontextus jellemzőinek szerepe a kooperativitással kapcsolatos döntésekben 18.4.1.1. A csoport létszáma 18.4.1.2. A csoport összetétele, a csoporttagok együttműködési hajlandósága 18.4.2. A társak egyes jellemzőinek szerepe a döntésekben 18.4.2.1. A társak személyiségjegyei 18.4.2.2. Jövőbeli elérhetőség 18.4.2.3. Hasonlóság mint jelzés 18.5. Összefoglalás

339 339 339 340 340 341

19. Az érzelmek funkciói a csoporton belüli viszonyok szabályozásában (Szabó Zsolt Péter) 19.1. Homok a gépezetben: az érzelmek hányattatott sorsa 19.2. Az érzelmek és funkcióik 19.2.1. Az érzelmek társas-funkcionális elemzési modellje 19.2.2. A személyközi és csoporton belüli folyamatokat szabályozó érzelmek 19.3. Összegzés VI. rész: Evolúciós pszichológia és más tudományok Az evolúciós pszichológia találkozása más tudományágakkal (Kiss Enikő Csilla)

341 343 345 346 346 347 351 351 352 353 355

357 357 359 359 362 369 371 373

14


20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet (Sz. Makó Hajnalka) 20.1. A mentális egészség általános meghatározása 20.2. Normalitás és patológia kérdése 20.3. Az evolúciós pszichológia, pszichiátria szerepe a mentális zavarok értelmezésében 20.4. A mentális zavarok meglétének evolúciós pszichológiai magyarázatai – a sérülékenység kérdése 20.5. Mentális zavarokról az evolúciós pszichológia perspektívájából 20.6. Az evolúciós pszichopatológia hozzájárulása a klinikai gyakorlathoz

376 376 377 380 383 388 390

21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai (Szabó Lajos) 21.1. A vallás kognitív és evolúciós elméleteinek megjelenése 21.2. Kognitív vallástudomány 21.2.1. A kognitív vallástudomány alapvetései 21.2.2. Ágensfelismerés, ágens-detektálás, antropomorfizmus 21.2.3. Intuitív ontológiák és az „ontológiai kategóriák” tulajdonságainak átvitele 21.2.4. A kognitív vallástudomány értékelése: eredmények és további fejlemények 21.3. A vallás evolúciós (és biológiai) irányú magyarázatai 21.3.1. Vallás és költséges jelzés elmélet: a saját csoport iránti elköteleződés megerősítése 21.3.2. A vallás további lehetséges evolúciós magyarázatai 21.3.3. A vallás kognitív és evolúciós elméletei: végkövetkeztetések

392 392 394 394 396

22. Darwini medicina (Csókási Krisztina) 22.1. Egészség és betegség a darwini medicina perspektívájából 22.2. A betegségek lehetséges okai a darwini medicina perspektívájából 22.2.1. Melldaganat 22.2.2. Psoriasis (Pikkelysömör) 22.2.3. Rheumatoid arthritis 22.3. Evolúciós medicina a gyakorlatban 22.4. Összegzés

406 407

Felhasznált irodalom

422

A kötet szerzői

477

398 400 401 402 403 404

409 411 415 416 418 420

Előszó

Mostanra érkezett el az idő egy újabb evolúciós pszichológia tankönyv megírására. Magyar nyelven az első ilyen kötet 2003-ban jelent meg (Budapest, Osiris Kiadó), és Bereczkei Tamás írta, aki az evolúciós pszichológia tudományának egyik hazai úttörője, közvetítője, iskolateremtő professzor, nemzetközileg elismert kutató és a PTE Pszichológia Intézetének vezetője. Később, 2010-ben a Bereczkei-féle Pécsi Evolúciós Pszichológia Kutatócsoport tagjai kifejezetten a bolognai alapszintű képzéshez készítettek egy tankönyvet „A lélek eredete” címmel (Budapest, Gondolat Kiadó). Ez a kötet azonban nem volt merőben új vállalkozás Bereczkei monográfiájához képest, lényegében inkább csak leegyszerűsített, kivonatos változata annak. Természetesen jelentek meg az elmúlt másfél évtizedben szép számmal evolúciós szemléletű pszichológiai munkák, de alapvetően tankönyvként definiált, a tudományos elméletek és a kutatási eredmények bemutatására vállalkozó kötet csak néhány. Ezek között érdemes megemlíteni a nemrégen kiadott humángenetika tankönyvet: Bereczkei Tamás és Hoffmann Gyula (szerk.) Gének, gondolkodás, személyiség. Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest: Akadémiai Kiadó, valamint az evolúciós pszichopatológiával foglalkozó tankönyvet: Gyuris Petra, Meskó Norbert és Tisljár Roland (szerk.) (2014). Az evolúció árnyoldala. A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése. Budapest: Akadémiai Kiadó. Miért írtuk ezt a könyvet? Egyrészt azért, mert a pécsi Pszichológia Intézetben évek óta oktatjuk az „Evolúciós pszichológia mesterfokon” című tárgyat, és úgy éreztük, eljött az ideje, hogy egy modern tankönyvet készítsünk, amely segíti a hallgatókat a megszerzett tudás integrálásában. Ezért tematikus csomópontokból – hat nagyobb részből – áll, amelyek fejezetekre tagolódnak. Minden szerzőt megkértünk, hogy a hozzá legközelebb álló szakterület evolúciós pszichológiai modelljeit és kutatási eredményeit mutassa be írásában. Az volt a célunk, hogy mind a négy pécsi szakirány – a fejlődéspszichológia, a szociálpszichológia, a személyiségpszichológia és a kognitív pszichológia – megjelenjen a kötetben, illetve az egyes szakirányokhoz kapcsolódó tudományos problémák ismertetésére fókuszáltunk. Másrészt, ez a tankönyv egyben egy szakmai tisztelgés is kollégánk, barátunk és mesterünk, Bereczkei Tamás előtt, aki éppen most 60 éves. A kötet írását és előkészületeit teljes titokban tartottuk előtte, hogy valódi meglepetést készítsünk. Ezzel azonban létrejött az a paradoxon, hogy éppen ő nem szerepel a tankönyvben, pedig neki köszönhető a pécsi evolúciós pszichológiai iskola alapítása. Mindezzel együtt az Evolúciós pszichológia mesterfokon című kötet jól szemlélteti, hogy felnőtt egy, Bereczkei Tamás által is tanított új pécsi pszichológusnemzedék. Természetesen a pécsi pszichológusképzés más ikonikus alakjai is – pl. Kézdi Balázs, László János, Révész György, Péley Benadette, Bernáth László, Kiss Enikő Csilla – meghatározó szerepet játszottak az időközben felnőtté vált pszichológus

16


generáció szakmai identitásának alakulásában. A kötet – szándékaink szerint – azt is hivatott illusztrálni, hogy az evolúciós gondolkodás milyen megtermékenyítően hat a tudományos pszichológia eltérő területein működő szakemberekre. Az eredmény, az elkészült kötet ugyanakkor felülmúlta várakozásainkat abban az értelemben, hogy nem csupán egy, a pszichológus MA szakos hallgatók számára használható tankönyv született, hanem több ennél. Olyan ismereteket tárunk az olvasó elé, amely segíthet a világ és önmagunk megértésében. Nem csupán a pszichológia és az evolúció tudományos megismerésében működhet közre ez a könyv, hanem hatékonyan használható a hétköznapi gondolkodásunk, ismereteink bővítésére is. Ezért az Evolúciós pszichológia mesterfokont szívből ajánljuk tankönyvként más szakmák képzéseihez, de a művelődni vágyó nagyközönség, a laikus érdeklődők számára is. Pécs, 2015. október A szerkesztők

Evolúció és pszichológia Kiss Szabolcs, Bernáth László

Tankönyvünk első része az evolúciós pszichológia elméleti alapjaival foglalkozik. Mind a négy írás elsősorban a kortárs pszichológiai Darwinizmust tárgyalja, jóllehet Pátkai Gabriella igen részletesen kitér a történeti előzményekre is. A hazai evolúciós pszichológia történetének a tárgyalásában igen jól ismert Pléh (pl. 2010) nagyszabású történeti vállalkozásának evolúciós fejezete. A szerző ebben a részben bemutatja, hogy Darwin alapvetően három területen hatott a lélektan fejlődésére. Az első az adaptációs gondolat terjedése, a második a fejlődés elv megjelenése mind az állatlélektanban, mind a humán fejlődéslélektanban, a harmadik szál pedig az egyéni különbségek kutatása volt. Az első részben Putz Ádám és Pátkai Gabriella is egyaránt kitér Tinbergen négy fő kérdésére vagy szempontjára, amelyek az evolúciós gondolkodás történetében kitüntetett szerepet játszottak. Tinbergen szerint a viselkedés magyarázatában alapvetően négy fontos szempont van: az első típusú kérdés a viselkedés természetének proximális magyarázata, a második az evolúciós funkció beazonosításának a problémája, a harmadik az ontogenezis kérdése, míg a negyedik a filogenetikus magyarázat jelentősége. Napjainkban az evolúciós pszichológiában központi jelentőségű a modularitás kérdésköre. Nem véletlen tehát, hogy ez a probléma fontos szerepet játszik mind Birkás Béla, mind Kocsor Ferenc szövegében. Nem minden tanulság nélküli felidézni a modularitás koncepció talán legismertebb képviselőjének, Jerry Fodornak az ezzel kapcsolatos gondolatait. Szándékosan nem neveztük Fodort a modularitás elképzelés atyjának, hiszen egy kicsit korábban Chomsky már a nyelvi fakultásról, vagyis nyelvi szervről vagy modulról beszélt. Igen fontos összevetni az evolúciós pszichológusok (pl. Pinker és Plotkin) által kialakított ún. Új Szintézis elképzelést az eredeti Fodor-féle modularitás felfogással. Az Új Szintézis elnevezés Fodortól (2000) származik. E szerint a kognitív elme tudományos magyarázatában négy összefüggő, kitüntetett mozzanat játssza a fő szerepet: (a) a mentális vagy kognitív folyamatok komputációs természetűek, (b) az elme architektúrája masszívan moduláris felépítésű, (c) az elme számos tartalma (fogalma) veleszületetten adott, (d) a kognitív architektúra a természetes szelekció által kialakított adaptáció. A masszívan moduláris felépítés azt jelenti, hogy az elmében kizárólag területspecifikus, egy-egy megismerési feladatra szakosodott modulok vannak, tehát nincs helye az általánosabb ún. központi rendszernek. Az Új Szintézis szerint az elmének a svájci bicska a legközelibb metaforája.

20

I. rész: Elméleti alapok

Jerry Fodor ennek az Új Szintézisnek az utóbbi mintegy húsz évben az egyik legismertebb kritikusa. Az elképzelés több mozzanatát is megkérdőjelezi. Fodor szerint az elme nem csak modulokból áll, hanem fontos szerepet játszik benne az ún. központi rendszer is. Saját elképzelésében a modulokat az alábbi ismérvek jellemzik: genetikailag meghatározottak, egymástól függetlenül működnek, feladat-specifikusak, saját bemenettel és feldolgozási folyamatokkal rendelkeznek, rögzített neurális hátterük van, területspecifikusak, gyorsak, autonómak, kötelező érvénnyel működnek, automatikusak, érzéketlenek a központi kognitív célokra, információs szempontból enkapszuláltak (kognitív szempontból áthatolhatatlanok), sajátos leépülési mintázattal rendelkeznek. A moduloknak ezen ismérvei nem érvényesek az ún. központi rendszerre. Az elme központi rendszere pedig az alábbi kritériumokkal bír: az ismeretek és a tudás által befolyásolt, nem enkapszulált információs zárvány, lassú, nem kötelező érvényű, kontrollált, gyakran tudatos, a központi kognitív célok által befolyásolt, általános célú, reprezentációs formátuma a „gondolat nyelve”, funkciója a vélekedések rögzítése, a mentális enciklopédikus tudás felépítése, és az intelligens akció tervezése. Fodor egyébként újabban az adaptációs gondolat egyik legismertebb kritikusa is. Számos helyen beszél Darwin lehetséges tévedéseiről. Az egyik legismertebb ellenérve a darwini adaptációval szemben a következő: az evolúciós érvelés szerinte körben forgó. Mi az, ami az evolúció során fennmaradt? Az, ami adaptív volt az evolúciós környezetben. És mi bizonyult adaptívnak? Az, ami fennmaradt. Napjaink egyik legismertebb elmefilozófiai vitája a Fodor-féle intencionális realizmus és a Dennett nevével fémjelzett instrumentalizmus között zajlik. Az intencionális realista felfogás lényege, hogy a pszichológiai állapotok, a mentális állapotok, vagyis az önmagán kívülre irányuló intencionális állapotok ténylegesen léteznek az embernél. Más szóval: a propozicionális attitűdöknek (pl. Julcsi azt hiszi, hogy virágot kap születésnapjára.) pszichológiai realitása van. Ezzel szemben Dennett azt gondolja, hogy az intencionális állapotok csak hasznos segédeszközök (instrumentumok) a viselkedés értelmezésére, magyarázatára vagy éppen predikciójára és befolyásolására, de a szó szigorú ontológiai értelmében nem léteznek. A vita során Dennett az instrumentalista álláspontot evolúciósan próbálja alátámasztani. Fodor pedig éppen arra mutatott rá, hogy az evolúciós érvelés szükségképpen intencionális realizmushoz vezet. Az elméleti vita az empíria területén is megjelenik. Például a félelemkeltő ingerek jobban magukra vonják a figyelmet, mint a semleges ingerek, ám a félelemkeltő ingerek sem egyformák ebben a tekintetben – az evolúciósan régebbi félelmeknek intenzívebb a hatása. Nem véletlen, hogy létezik kígyó fóbia, de nem létezik kenyérpirító fóbia. Az egyik legkorábbi félelem a kígyókkal szemben alakult ki 50-100 millió évvel ezelőtt. Ez a folyamat reflexszerű, automatikus és azonnali védekező választ vált ki az agytörzs – talamusz – amygdala pályán keresztül. Ennek köszönhetően az észlelési rendszer terheltségétől

Evolúció és pszichológia

21

függetlenül feldolgozásra kerül a kígyó, mint evolúciósan ősi fenyegető inger, azaz feltételezhetünk egy speciális, kígyó detekciós modult a modul Fodor-féle értelmében (Öhman és Mineka, 2001; Öhman, Soares, Juth, Lindström, és Esteves, 2012). A másik oldal úgy érvel, hogy az evolúciós nyomás nem a specifikus ingerekre érzékeny modulok létrejöttére irányult (pl. kígyó detekciós modul), egyszerűen azért, mert a veszélyforrások gyorsabban változtak a vándorlás és a saját evolúciójuk során, továbbá az összes fenyegető ingerre túlságosan költséges volna specifikus modulokat fenntartani. Létezik félelmi modul, de ez nem egyetlen ingerre specifikus, hanem sok különböző ingerre képes működésbe lépni, nem csak egy veszélyes állatra, mint a kígyó, hanem más, evolúciósan régi fenyegetésre is, mint például a dühös arc (Mallan, Lipp és Cochrane, 2013). A félelmi modul körüli vita azt is megmutatja, hogy a korábban tisztán pszichológiának tekintett terület ma már evolúciós pszichológiai témának tekintendő. Azonban a folyamat fordítva is lejátszódott, az archeológia specializálódása során megjelent a kognitív archeológia, majd körben forgóvá vált, hiszen újabban ezt már evolúciós kognitív archeológiának nevezik. Olyan kérdésekkel foglalkozik, mint az emberré válás során miért mi maradtunk fent és nem Neandervölgyi rokonaink? Az archeológus Wynn és a pszichológus Coolidge együtt dolgozott ki egy elméletet arról, hogy a munkamemória kapacitás növekedésének központi szerepe volt az emberré válás során. A Homo Erectusnak valószínűleg nagyobb volt a munkamemória kapacitása, mint egy majomnak vagy az Australopithecusnak. A nagy ugrás a Homo Heidelbergensisnél következhetett be, 650 000 évvel ezelőtt, aki olyan szimmetrikus kőbaltát használt, aminek elkészítéséhez már mentális mintákat kellett fejben tartani. A Neandervölgyiek azért maradtak alul az evolúciós versenyben, mert ugyan már rendelkeztek a modern emberi gondolkodás jellemzőivel, egy apró részletben lényegesen különböztek: a fejletlenebb munkamemóriában (Coolidge és Wynn, 2009). Az eddigiek összefoglalásaként elmondhatjuk, hogy az evolúciós pszichológiában napjainkban számos fontos vita folyik, például az elme lehetséges modularista szerveződéséről, az adaptáció természetéről, a szelekció egységéről (pl. egyed, csoport, gén), a mentális állapotok realitásáról, az evolúció és az innátizmus lehetséges kapcsolatáról, az exaptáció pontos evolúciós szerepéről, stb. Reméljük, hogy tankönyvünk sokat segít majd az ezekben a vitákban való pontos eligazodásban.

1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában Putz Ádám

A fejezet elsődleges célja, hogy röviden ismertesse az evolúciós elméletekből kiinduló, kurrens viselkedéstudományi irányzatokat, valamint betekintést nyújtson az evolúciós gondolkodást napjainkban övező vitás kérdésekbe. Szó lesz többek között az adaptív lemaradottság gondolatáról, mely azt állítja, hogy az evolúciós múltban kialakult viselkedési stratégiáink napjaink modern környezetében már maladaptív válaszokhoz vezetnek, nem növelik túlélési- és/vagy szaporodási sikerességünket. Ezt követően az emberi elme adaptív működésével kapcsolatos elméleteket vesszük górcső alá, különös figyelmet fordítva a területáltalános, illetve területspecifikus kognitív algoritmusok körül kialakult vitának. Végül a kultúra, illetve a gének szerepét vitatjuk meg az emberi viselkedés evolúciós nézőpontú megközelítésének szempontjából. A fejezet záró részében az evolúciós pszichológia gyakorlati hasznosíthatóságáról, valamint egy interdiszciplináris megközelítés alkalmazhatóságáról esik szó.

1.1. Versengő modellek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára Az emberi viselkedés evolúciós nézőpontból történő vizsgálata az elmúlt évtizedekben nemzetközileg is elismert paradigmává nőtte ki magát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a tudományterület képviselői egységes nézeteket vallanának az evolúciós gondolkodás szerepéről, illetve korlátairól. A következőkben röviden áttekintjük azt a három irányzatot, amely meghatározó szerepet tölt be napjaink evolúciós megközelítést alkalmazó viselkedéstudományában.

1.1.1. Humán viselkedésökológia Az irányzat alaptézise szerint az ember bármely környezeti feltétel mentén képes a túlélés és szaporodás szempontjából adaptív viselkedéses válaszok kialakítására (Borgerhoff Mulder & Schacht, 2012). Eszerint az élőlények kondicionális stratégák, akik arra szelektálódtak, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokat a lehető leghatékonyabb módon hasznosítsák genetikai rátermettségük növelése érdekében (Bereczkei, 2003). Az erőforrások elosztásának alapvetően kétféle módja lehetséges: (i) az élőlény vagy saját szervezetének fenntartására, gyarapítására (szomatikus ráfordítás), vagy (ii) utódnemzésre, illetve nevelésre (reproduktív ráfordítás) fordítja azokat (1.1. ábra). A változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás során az

1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában

23

élőlények ún. trade-off mechanizmusok segítségével „kapcsolnak át” egyik stratégiáról a másikra (Bereczkei, 2003).

1.1. ábra. Az élőlény számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználásának módjai (Forrás: Bereczkei, 2003)

A humán viselkedésökológia vitathatatlan előnye, hogy egzakt, kvantitatív módszerekkel törekszik a természetben megfigyelhető, konkrét viselkedés leírására, illetve az adott viselkedés adaptív jellegének megragadására (Brown & Richerson, 2014). Az evolúciós pszichológiával ellentétben, mely univerzális emberi adaptációk feltérképezésére törekszik, a humán viselkedésökológia képviselőit a flexibilisen változó, mindig az adott környezeti- és kulturális feltételekhez alkalmazkodó viselkedési stratégiák foglalkoztatják (Bereczkei, 2010; Grafen, 1984). Hátránya ugyanakkor, hogy figyelmen kívül hagyja a vizsgált viselkedést kialakító, illetve szabályozó változókat, mint például a genetikai adaptációkat, fiziológiai-, vagy pszichológiai folyamatokat (Brown & Richerson, 2014; Smith, 2000).

1.1.2. Kulturális evolúció A kulturális evolúció kiindulópontja szerint a kultúra önálló öröklődési rendszernek tekinthető, mely a biológiai evolúcióhoz hasonló törvényszerűségek mentén változik (Bereczkei, 2003). Annak gondolatát, hogy a természetes szelekció mechanizmusa nem csupán genetikai, hanem kulturális jegyekre is alkalmazható, maga Darwin vetette fel, mikor elméletét az emberi nyelv evolúciójára is kiterjesztette (Darwin, 1871, 53-62). A kultúra legáltalánosabban az egyéni viselkedést befolyásoló információként definiálható, melyet a személy a fajtársaitól tanulás, utánzás vagy a szociális információátadás egyéb módjainak segítségével sajátít el, illetve ad tovább élete során (Richerson & Boyd, 2005). A kultúra által hordozott információ alapegységeinek a kutatók az ún. kultúrgéneket tekintik, melyek „magukban

2. Evolúció a pszichológiában Pátkai Gabriella

A viselkedéstudományok új paradigmája az evolúciós pszichológia, ami nem csak az ember lelkének működésével foglalkozik, de képes megmagyarázni még az olyan furcsa apróságokat is, hogy például miért lesz ráncos az ujjbegyünk, ha sokáig vagyunk vízben.1 Ahhoz, hogy jobban megértsük a paradigmát, tekintsük át kialakulásának előzményeit.

2.1. Kis történeti bevezető 2.1.1 Ókori görög elméletek Bizonyos jelenségek már akkor is ismertek voltak az emberek számára, mielőtt elméletet gyártottak volna róluk. A tárgyak a gravitáció felfedezése előtt is lefelé estek és a víz a termodinamikai és az izobár folyamatok megismerése előtt is száz fokon kezdett forrni. Néha azonban a magyarázó elméleti keretnek hosszú utat kell bejárnia, mire elfogadottá válik és használatba kerül. Az evolúció elmélete még nem létezett, mikor az ember háziasítani kezdte a vadkutyát. A vadászat és a gyűjtögetés során hozzájuk csapódó, szelídebb példányokat gondozták, majd azoknak az utódait, és így tovább. A Kr.u. első században a rómaiak már célzottan tenyésztettek ki bizonyos jellemző (külső) tulajdonságokkal bíró kutyákat, például fehér szőrű pásztorkutyát (Columella, é.n.). Az ókóri görög gondolkodók rácsodálkoztak arra, hogy milyen összetett a világunk és mennyire sokféle az emberi természet. Úgy vélték, hogy minden egy omnipotens erő hatására jöhetett létre, amelyet isteni eredetűnek véltek. Arisztotelész hierarchikus rendet tulajdonított minden fajnak, a képzeletbeli előmeneteli létra tetején Istennel és angyalokkal, utána férfival, nővel, állatokkal, növényekkel és végül az élettelen tárgyakkal és a négy elemmel (föld, tűz, víz, levegő). Ez volt a Létezők Nagy Láncának gondolata (Salmon & Crawford, 2008). Meglehetősen kreacionista elképzelés, ahol természetes rendjük van a dolgoknak és nem lehet egyik lépcsőfokról a másikra lépni: az állatok közül például a kagyló volt a rangsorban legalul, mert mozdulatlansága miatt a növényekre emlékeztetett. Arról pedig egyáltalán nem tesz említést, hogy miként keletkeznek vagy épp halnak ki végleg az egyes fajok. Emellett elsőként ő hivatkozik az emberi elmére tabula rasa, 1

Kareklas, Nettle és Smulders (2013) azt találták, hogy a víz elvezetését megkönnyítik ezek a ráncok. A vízben ázás hatására leoldódnak a bőrről az olajok, ezáltal nő a súrlódás és javul a tapadás. Így az ősembernek könnyebb lehetett például halat fogni a folyóban.

38


vagyis üres táblaként, ami alatt azt érti, hogy semmilyen veleszületett tudása nincs az embernek, mindent a tanulás és a tapasztalat útján sajátít el. Anaximandrosz úgy vélte, hogy az állatok és az emberek korábbi ősöktől származhattak, és feltevése szerint az első állatok a Föld korábbi, vízzel borított időszakának idején még óceánokban és tengerekben éltek, mindössze kevés időt töltöttek szárazföldön (Evans, 2015). Úgy érvelt, hogy a ma élő ember egy másfajta embernek, esetleg állatnak a gyermeke lehetett korábban, ezért is van, hogy a gyámoltalanul született embergyermek hosszabb ideig tartó szülői gondoskodást igényel, mire fejletté válik. Ebben az elképzelésben gyakorlatilag már megjelenik az evolúció gondolata. Platón (é.n.) az ideális társadalomról alkotott elképzelésében az állam polgárait három rendbe osztotta: uralkodók, őrök és dolgozók rendjébe. Állam című művében azt mondja, hogy „Megegyezésünk szerint a legkülönb férfiaknak és nőknek minél többször kell egybekelniök, a leggyarlóbb férfiaknak és nőknek pedig minél kevesebbszer. És a kiválók utódait fel kell nevelnünk; a gyarlókét nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legvirulóbb legyen.” Az emberekre is átültette tehát az állattenyésztésnél megismert szabályokat (Platón, é.n./2001). A római Epikurosz elképzelésében megjelenik a természetes szelekció, hiszen úgy vélte, hogy Gaia, a földanya teremtette az összes létező fajt valamikor a múltban, viszont ezek közül csak azok éltek túl és nemzettek utódokat, akik a legrátermettebbek voltak. Munkásságát Titus Lucretius Carus foglalja össze De rerum natura (A természetről, i.e. 60) című művében: Űzzék hát az iszonyt és lelkünkből a sötétet Már ne a nappal csillámló dárdái s a napfény, Ámde a természet szemlélete s ésszerűsége! S ebben az első és legfőbb számunkra e törvény: Nem születik soha semmi a semmiből istenszóra. Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet, És aszerint képes fönntartani élete sorját, Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is, Hogy mire képes vagy nem képes akármi, Bár minden téren még nem született egyetértés. Mégis a szerződést tisztán érezte a legtöbb, Másképpen már rég elpusztult volna az ember, És ivadékai nem származtak volna le máig.

3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában Birkás Béla

Jelen fejezetben olyan evolúciós pszichológiához kapcsolódó tudományos problémákat és módszertani kérdéseket mutatunk be, melyek alapvetően alakítják, alakították e tudományág fejlődését, elméleteit és az általa inspirált vizsgálatokat. A fejezet során a szerző igyekezett egymással párhuzamba helyezni, de legalábbis egymás mellé rendezni az elméleti kérdéseket és a hozzájuk kapcsolódó módszertani lehetőségeket. Természetesen nem arról van szó, hogy adott kérdéskör tisztázására kizárólag a vele összekapcsolt módszertani lehetőségek alkalmasak, sokkal inkább csak arról, hogy a metodológiai kérdések és az elméleti kritikák sok esetben erősen egybefonódnak, így nehezen leválaszthatóak egymásról. A fejezetben szereplő felosztás tehát önkényes, a szerző által megszabott logikai felépítést tükrözi, nem pedig szakmailag megalapozott, vagy kizárólagos párosításokat.

3.1. Az evolúciós elméletek tesztelhetősége Habár az evolúciós pszichológia önálló tudományként nagyon rövid ideje létezik, mégis átfogó ismertekre alapoz, hiszen magában hordozza és alkalmazza az etológia és szociobiológia kutatásait, eredményeit és elméleteit, valamint az evolúciós magyarázóelvet. Továbbá a genetika, a viselkedésökológia, a kognitív pszichológia és számos más tudományág eredményeit, tapasztalatait is igyekszik szintetizálni a szelekció elméletével (Bereczkei, 2003). Olyan átfogó elméleti keretet hozva így létre, amely az emberi viselkedés átfogó magyarázatára törekszik úgy, hogy az evolúcióelmélet magyarázatai segítségével világítja meg annak számos aspektusát. Az evolúciós pszichológusok szerint a kognitív és tanulási folyamatoknak kiemelkedő szerepük van a gének-környezet-viselkedés közötti kölcsönhatásban (Buss, 2008a). Úgy gondolják, a pszichés mechanizmusok közvetítésével jelennek meg az adaptív magatartásformák életünk során. Tehát a természetes szelekció a pszichológiai jelenségek, motivációk szintjén is tetten érhető, hiszen ezek határozzák meg viselkedésünket. Olyan darwini algoritmusok jöttek létre evolúciós fejlődésünk során, melyeket a szelekciós folyamatok egy feladat elvégzése miatt preferáltak (Tooby & Cosmides, 1992). Ennek megfelelően, az evolúciós pszichológia módszertana alapvetően nem különbözik a pszichológia általános módszertanától, inkább csak a vizsgálati hipotézisek, predikciók mentén fedezhetőek fel eltérések (Bolhuis, Brown, Richardson, & Laland, 2011). Az első ilyen jelentős különbség, hogy az evolúciós elméletek

3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában

57

többszintű magyarázatokat foglalnak magukba (lásd ultimatív vs. proximatív), és sok esetben, az adaptív magatartásformák vagy jellegek nem vizsgálhatóak önmagukban, illetve nehezen leválaszthatóak más, kísérő jelenségekről, magatartásokról (pl.: egy arc attraktivitása sok tényezőtől függ, melyek külön-külön (is)befolyásolják az észlelt szépség mértékét, ugyanakkor erősíthetik vagy gyengíthetik is egymás hatását, lásd: Meskó, 2012). Ugyanakkor egy elmélet tudományos megalapozottságához, bizonyításához szükséges, hogy: (A) empirikus vizsgálatokkal alátámaszthatóak és igazolhatóak az elméletből levezethető predikciók; (B) az eredmények más elmélettel nem magyarázhatóak (Simpson & Campbell, 2005).

3.1.1. Deduktív építkezés Elméleti komplexitásából adódóan, az evolúciós pszichológiai elméletek tesztelése során több plauzibilis magyarázat, több alternatíva is felmerül, melyekkel az eredmények tükrében sokszor nehéz egyértelmű predikciókat megfogalmazni az adott jelenség adaptív jellegére vonatkozóan (Caporael & Brewer, 2000). Például eltérő középszintű evolúciós elméletek alapján – mint a szülői ráfordítás modell (Trivers, 1985) és a reciprok altruizmus modell (Trivers, 1971) – eltérő hipotéziseket fogalmazhatunk meg arról, hogy egy fiatal férfinak milyen körülmények között és milyen formában lehet előnyös egy elvált, gyermekes nővel kapcsolatot kialakítani, és a nem vérrokon gyermek felnevelésében részt venni (Ketelaar & Ellis, 2000). Vagyis egy elmélet tesztelhetősége több eltérő szinten, módon lehetséges, melyek közül az egyik, ha az adott jelenséget „történeti” kontextusban szemléljük. Így, a legabsztraktabb szinten annak elemzése, hogy bizonyos pszichológiai folyamatokról alkotott aktuális modellek milyen mértékben vezethetők le az eredetükre, adaptív mivoltukra vonatkozó elméletekből és mennyire felelnek meg annak, segít az adott evolúciós elmélet igazolásában. Ennek köszönhetően, sok esetben az evolúciós pszichológiai kutatások inkább spekulatív, vagy indirekt elméleti megalapozottságú vizsgálatokat foglalnak magukba, melyek csupán közvetett empirikus adatokra támaszkodnak (Ellis & Symons, 1990). A deduktív logikai építkezés (a már ismert általános törvényszerűségből kiindulva ad magyarázatot az egyedi esetekre) tehát az evolúciós pszichológiai kutatások legfőbb jellemzője. Ennek folyományaként a szakemberek több kihívással is szembesülnek a vizsgálati hipotézisek definiálása során, hiszen pontosan meg kell határozni, hogy: 1. a szelekció milyen módon és milyen céllal alakította az adott pszichológiai folyamatot; 2. ezeket a mechanizmusokat milyen környezeti faktorok, ingerek aktiválják, vagy aktiválták az evolúciós múltban; 3. adott folyamat miként befolyásolja a gondolkodásmódot, érzelmi állapotokat, vagy viselkedést az adott helyzetben; 4. és milyen eredménye, látható, regisztrálható kimenete van, vagy lehet a vizsgált folyamatnak (Bolhuis, et al., 2011).

4. Az evolúciós pszichológia megoldandó kérdései Kocsor Ferenc

Bár az evolúcióelmélet számos érdekes kutatást inspirált a viselkedéstudományokon belül, az evolúciós pszichológiával szemben megfogalmazódott az a vád, hogy kiinduló feltételezései nem támaszkodnak kellőképpen az evolúciós- és élettudományok eredményeire, így az emberi elmével és annak a törzsfejlődés során végbement változásával kapcsolatos feltevései megalapozatlanok. Noha a kritikák nem általánosságban a pszichológia evolúciós szemléletére vonatkoznak, hanem kifejezetten a Cosmides, Tooby, valamint David Buss nevével fémjelzett Santa Barbara-i iskola által képviselt – gyakran szűk értelemben vett evolúciós pszichológiaként is hivatkozott – irányvonalra, ezek mégis lassan kezdték aláásni az egész tudományterület tekintélyét. A felvázolt elméletek valóban nem mindig álltak összhangban a neurológia, a neuropszichológiai, de sokszor még a kognitív pszichológia eredményeivel sem (Bechtel, 2003), az evolúcióelméletben az utóbbi harminc évben megtett fejlődést pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. Ennek a folyamatnak az ellenpólusaként kezdett lassan kibontakozni az az irányzat, amely – felvállalva az evolúciós pszichológia eredeti célját – integratív keretbe próbálja ágyazni az elméről rendelkezésünkre álló ismereteket, szem előtt tartva az idegrendszer működésének törvényszerűségeit, de nem feledkezve meg az evolúciós gyökerekről sem (lásd pl.: Andrews, Gangestad, & Matthews, 2002). A kritikák között olyanok is előfordulnak, amelyek könnyen cáfolhatók, ilyenek a genetikai determinizmussal és a redukcionizmussal kapcsolatos vádak. Ezek elemzésétől eltekintünk, ehelyett csak azokkal foglalkozunk, amelyek alaposabb vizsgálódás után is jogosnak tűnnek. Az első két alfejezetben a szűk értelemben vett evolúciós pszichológia legfontosabb fogalmaival szemben felvetődött kritikai észrevételeket mutatjuk be. A harmadik alfejezetben pedig az adaptációval kapcsolatos – elsősorban evolúcióbiológiai indíttatású – elméleti megfontolásokat tekintjük át röviden, amelyek figyelembe vétele nélkül minden, törzsfejlődési folyamatokat középpontba helyező tudományterület, köztük a tág értelemben vett evolúciós pszichológia is könnyen vakvágányra tévedhet.

4.1. Az evolúciós adaptáció környezete 4.1.1. A pleisztocén környezet „Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – ez az evolúciós pszichológia egyik legfontosabb kiindulópontja (Barkow, Cosmides, & Tooby, 1991). A frappáns

76


megfogalmazás arra a jelenségre utal, hogy noha az ember pszichológiai repertoárja rendelkezik azzal a potenciállal, hogy alkalmazkodjon bizonyos környezeti kihívásokhoz, erre az evolúciós változások korlátozott sebessége miatt csak megkésve képes. Ezért nem is várhatjuk el, hogy technológiai változásokban és társadalmi átalakulásokban bővelkedő jelenünk optimális közeget jelentsen elménk számára. Ha meg akarjuk érteni, milyen rendszeresen visszatérő problémák, milyen szelekciós hatások formálták mentális képességeinket, akkor a Homo nemzetség történetének legmeghatározóbb időszakát, a pleisztocén környezetet kell vizsgálódásunk tárgyává tenni. Ebben a mintegy 2 millió évvel ezelőtt kezdődött és 10 ezer éve véget ért időszakban Kelet-Afrika jelentős területeit borították fás szavannák, ahol őseink 50-150 fős csoportokban éltek, vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték meg az élelmet, amit aztán egymással megosztottak, az idegen csoportokkal szemben pedig ellenségesen léptek fel. A viszonylag stabil ökológiai környezetben a legnagyobb kihívást a csoport azonos nemű tagjaival folytatott vetélkedés és az ellentétes neműek kegyeiért való versengés jelentette. A legspecializáltabb adaptációkat ezért a szociális képesség terén kell keresnünk. De vajon helytállóak-e ezek a feltevések? És ha nem, vagy csak részben, ez mennyiben kérdőjelezi meg az evolúciós pszichológusok következtetéseinek helyességét?

4.1.2. Milyen volt az adaptáció környezete valójában? Az evolúciós adaptáció környezetének fenti, leegyszerűsítő felfogása sajnos újra és újra felbukkan az evolúciós pszichológia irodalmában, annak ellenére, hogy még az elmélet megalkotói sem gondolkodtak így róla soha (Laland & Brown, 2011). Mivel az elmélet elsődleges célközönsége pszichológusokból állt, akik feltehetőn keveset tudtak a paleoantropológiáról, az evolúciós szemlélet a „pleisztocén afrikai szavanna” környezetismeret tankönyveket idéző naiv képével tűnt átadhatónak. Később Tooby és Cosmides (1990, pp. 386-387) így árnyalja az evolúciós adaptáció környezetének fogalmát: „Az evolúciós adaptáció környezete nem egyetlen földrajzi helyre vagy élőhelyre vonatkozik, és nem is egy konkrét időszakra. Sokkal inkább az ősi környezetnek az ősi populációk tagjai számára az adaptáció szempontjából releváns tulajdonságainak statisztikai összessége, amit az előfordulás gyakoriságával és a rátermettségre gyakorolt következményeivel kell súlyozni.” Az így továbbgondolt fogalom már elveszi az egyik kritikai észrevétel élét: lehetséges ugyan, hogy a pleisztocén kétmillió éve meghatározó időszak volt az ember evolúciója során, mégsem tekinthetünk el attól, hogy valamennyi emberszabásúval mintegy 15 millió év közös múltat tudhatunk magunk mögött, nem beszélve a 60 millió évnyi főemlős örökségről és legszélesebb rokonságunkról, a 3,5 milliárd éves földi bioszféra valamennyi tagjáról. A szelekciós mechanizmusok a teljes fejlődéstörténet alatt hatottak, ezek ereje és iránya azonban többször változhatott. Az utódgondozást, az anya és kölyke közti kötődést elősegítő specifikus

Evolúció és megismerés Révész György

Az embert öntudatra ébredése óta izgatta, hogy hogyan működik az elme. Platontól a mai napig filozófusok, majd önálló tudománnyá válásával a kísérletező tudomány eszköztárával felvértezett pszichológia számára is kitüntetett kutatási terület a megismerés, az emberi elme működése. Rövid bevezetőmben az evolúciós gondolat kettős megközelítését igyekszem felvázolni: egyfelől a kísérleti pszichológia és az evolúciós szemlélet néhány találkozási pontját, másfelől a pszichológia saját „evolúcióját”. Mint ismeretes, Wundt szétválasztva kísérletvezetőt és kísérleti személyt az önmegfigyelést választotta eszközül, azzal a hittel, hogy a lelki jelenség a tudat jelensége és a tudatos belső szemünk számára hozzáférhető. A lelki működés alapegységét – mentális atom – kereste, úgy gondolta, hogy az érzetek, képzetek az asszociáció törvényeinek megfelelően összekapcsolódva teszik számunkra megismerhetővé a világot. Ezt az elementarista szemléletet kérdőjelezte meg Wertheimer a Gestalt pszichológia alapvetésével – az „egész több mint a részek összege”–: a percepció nem vezethető le az ingerek fizikai tulajdonságaiból, annál konstruktívabb folyamat. Eklatáns példák erre a látszólagos mozgás, a szerveződés törvényei, vagy pl. Ehrenfels híres példája a dallamról: a hangok bármilyen alapos vizsgálatából sem tudunk a dallam egészére következtetni. A kognitív pszichológia előfutárának tekinthető alaklélektan jelenségek sokaságát mutatta be, illusztrálva az elme konstruáló szerepét. A kognitív pszichológia a múlt század ötvenes éveiben kezdett kibontakozni, előzményei a Gestalt pszichológia és a tudat jelenségeinek vizsgálhatóságát kezdetben mereven tagadó behaviorizmus. A környezethez való alkalmazkodás – tanulás –behaviorista elmélete, a próba-szerencse tanulás mindenesetre megjelenítette a szelekciós elvet: van elég idő(nk) a próba-szerencse tanulásra és nem is kell tökéletesen megoldani egy problémát ahhoz, hogy egy hasznos válasz fennmaradjon. Hogy az inger (S) és a megfigyelhető válasz (R) között mégis vannak mérhető – kísérletileg manipulálható – közbülső változók arra szolgál példaként Hull matematikai képletek igényével készített ábrája (ld. a következő oldali ábra), olyan, a pszichológia számára ma is etalon fogalmakkal, mint a szokás (habit) és a drive. A megismerés (képzelet, gondolkodás stb.) mérhető jelenség, amelynek van idegrendszeri történése is. Ahogyan már Wundt is felrajzolta az asszociáció lehetséges agyi erővonalait, úgy a Gestalt pszichológusok is törekedtek a jelenségek idegrendszeri magyarázatára (pl. izomorfia törvénye). A kognitív pszichológia az emberi megismerés és viselkedés törvényszerűségeivel,

90

II. rész: Kognitív evolúciós pszichológia

Közbülső változók. N: megelőző megerősítések száma; SHR szokás (habit); h: a megelőző depriváció időtartama; D: drive; SER: itt a kialakult kapcsolat erőssége (effort); StR: a reakció latenciája; f1,2,2,3,4: függvénykapcsolatok (Forrás: Hilgard, 1958, 178. old.)

megértésével foglalkozik. A megismerés, tudás, reprezentáció, gondolkodási kategóriák, sémák, vagyis megismerő rendszereink viszont évmilliós evolúciós folyamat során alakultak ki. A környezettel való interakció klasszikus példája Piaget (1978) séma fogalma: az új tapasztalat befogadását az előzetes sémák teszik lehetővé, melyekbe az új információ (tárgy) beilleszthető – ez az asszimiláció –, míg a séma hozzáigazítása az új információhoz (tárgyhoz) – az akkomodáció. Az asszimiláció és az akkomodáció együttesen valósítja meg az adaptációt, a környezethez való tökéletesebb alkalmazkodást. A folyamat dinamikusságát jellemzi, hogy az asszimiláció-akkomodáció egyensúlyát – equilibrium – nyomban felválthatja valamelyikük túlsúlya, így válik a séma egyre pontosabbá. Kardos (1976) szerint a lelki élet keletkezésében döntő mozzanat az információhordozó funkció önállósulása. Evolúciós megközelítésben célszerű különbséget tenni természetes jel, jelzőrendszerek és reprezenáció között. A természetes jelek jellemzője a törvényszerű kapcsolat pl. az eső és a felhő között. Az élőlények képesek olyan jelzőrendszereket is kialakítani, amelyeknek funkciójuk van: alapvető különbségük a természetes jelekkel szemben, hogy valami hasznot hajtanak a szervezet számára. Ez pedig evolúciós okokat sugall: azért fejlődtek ki, mert hasznot hajtottak az ezeket birtokló szervezet számára. Így pl. a fürge gyík szemében az apró, mozgó tárgyakat észrevevő detektor haszna a gyík számára a táplálékul szolgáló apró rovarok észrevétele; míg a nagy mozgó tárgyak detektora segít neki elinalni egy esetleges ragadozó elől, haszna tehát az, hogy segíti a túlélést. Ennek háttere a szenzoros rendszerek, elsősorban a látórendszer kialakulása: amikor a fénylátást felváltotta a tárgylátás, – Gregory szavaival élve – „az élőlény megszabadult reflexei rabságától”. Másik példa erre a színlátás nemi különbségeinek evolúciója: a nők érzékenyebbek

Evolúció és megismerés

91

a látható spektrum hosszú végére (vörös), s ez pontosan megfelel a korai feladatmegosztásnak, ami az érett, színes gyümölcsök és bogyók gyűjtését jelentette, míg az érzékenység adaptív abban az értelemben, hogy a legkisebb energiabefektetéssel lehessen szert tenni magas kalóriatartalmú táplálékra. Ennek analógiája a férfiak nagyobb érzékenysége a spektrum rövid végére (kék): a vadász számára adaptív a horizont pontos észlelése. Brunswik valószínűségi funkcionalizmusa ezt úgy fogalmazta meg, hogy ahhoz, hogy bármely élő észlelő rendszert a maga teljességében megértsünk, mindig szem előtt kell tartani a mögöttük álló, több millió éves evolúciós fejlődést. Egy felfogás szerint a jelenben, míg az evolúciós megközelítés szerint a múltban betöltött funkció határozza meg a reprezentáció tartalmát. Csakhogy a valódi reprezentáció tévedhet a természetes jellel szemben (pl. az édes íz detektálására szolgáló receptorok a tápérték nélküli mesterséges édesítőszereket is jelzik, miközben nem annak érzékelésére alakultak ki – tehát akkor is jeleznek, amikor az adott dolog nincs is jelen –, mi több, azok preferenciája az élőlény pusztulásához vezetett volna. Akkor, amikor kialakult. Ma azonban a cukorpreferencia sokkal inkább káros az egészségre, mint hasznos, vagyis egyáltalán nem a túlélést szolgálja!) Nem véletlenül vádolják az evolúciós pszichológiát, túlzott adaptacionizmusa, túlzott innátizmusa és túlzott modularitása miatt (részletesen lásd Nánai, 2000). Máskor lehet evolúciós haszna is a téves jelentésnek, némi iróniával: ki miben hisz, abban üdvözül… Az ellentmondás lehetséges feloldása a múltbeli tapasztalat és a jelenben betöltött funkció együttes szemlélete lehet. A kognitív pszichológia egyik kulcsfogalma a mentális reprezentáció, mint valamely biológiai szervezet belső modellje, mely a viselkedés tervezésére, megindítására, tényleges – észlelt – környezetről való információfelvételre, valamint a múló érzékleti benyomásokon túli tartósabb rögzítésre – tanulás –, esetleg nem tényleges helyzetek megjelenítésére szolgál. Megjelent ez már a múlt század 30-as éveiben a neobehaviorista Tolman kutatásaiban is, mint mentális térkép: az állat nem reflexek soroztatát tanulja meg a labirintusban, hanem egy belső térképet alakít ki arról. Az emberi elme persze „nem csupán” tükrözi a világot, hanem konstruálja is. Ebben az értelemben az emberi megismerés olyan, mint a tudományos kutatás: hipotéziseket alkot, majd ellenőrzi azokat. Hipotézis alkotásának kerete a kuhni értelemben vett paradigma (Kuhn, 1984), ami az adott tudományterület számára valamelyest behatárolja a lehetséges hipotézisek körét. Ez akkor is igaz, ha evolúciós értelmezésben a paradigma az emberi megismerőrendszer és a környezet interakciójának terméke. Ha olyan problémák keletkeznek, melyek értelmezése nem lehetséges a létező paradigmában, akkor válik lehetővé (és szükségessé) a kapott (kutatási) eredmények újraértelmezése egy új paradigma keretében. A paradigmaváltás olyan kognitív folyamat, melynek hátterében törvényszerű a kognitív folyamatok evolúciós fejlődése. Ami a reprezentáció anyagát illeti, élénk eszmecserék övezik az analógpropozícionális vitát; a deklaratív vs. procedurális tudás szembeállítását, hatal-

92


mas szakirodalma van a nyelvnek, mint reprezentációs formának. A nyelv és a reprezentációkutatás területén Ramachandran talán nem is túlzó megállapítása szerint a tükör neuronok felfedezése akkora jelentőségű a pszichológiában, mint a DNS felfedezése volt a biológiában, hiszen olyan jelenségek magyarázata válik sokkal árnyaltabbá, mint az imitáció, a cselekvés megértése, a tanulási képesség, az elme teória, a metafora és a nyelv. Az emberi megismerés a kognitív pszichológia megjelenésétől kezdve már nem a pszichológia „magánügye”: a pszichológia csak része a kognitív tudományok körének, s ennek legfőbb erénye az interdiszciplinaritás. Helyet kap benne az idegtudományok mellett a mesterséges intelligencia kutatás, nyelvészet, filozófia is. A modern képalkotó eljárások megjelenése új perspektívát hozott a megismerés kutatásában is, s ez akkor is igaz, ha néhányan humorosan „neurofrenológiát” kiáltanak… Ennek egy különösen izgalmas példája a szociális kognitív idegtudomány (social cognitive neuroscience, SCN) az embereknél és állatoknál (elsősorban a főemlősöknél) tapasztalható társas megismerés és interakciók idegi mechanizmusának tudománya, de magába foglalja a szociokognitív folyamatok hanyatlásának (autizmus, schizofrénia, szociopátia, depresszió) tanulmányozását is. Ezek az új eredmények az alapkutatások mellett terápiás és prevenciós lehetőségeket is felvetnek. Lelki életünk többszörös beágyazottságú: a pszichológia számára mindmáig kitüntetett kutatási tárgy a lelki jelenség egyszerre neurális, kulturális és evolúciós folyamat. Az itt következő fejezetek a kognitív és evolúciós pszichológia, de mondhatjuk úgy is, hogy a kognitív evolúciós pszichológia három izgalmas területével foglalkoznak.

5. A kognitív funkciók és az emberi agy evolúciója Csathó Árpád

5.1. Alapkérdések 5.1.1. Milyen kérdésekre kereshetjük a választ? A humán kognitív képességeket irányító agy kivételesen nagyméretű, és jóval öszszetettebb, mint az, amely akár a legközelebbi rokon faj, a csimpánzok egyedeire jellemző. Ez a rendkívül összetett neuronális rendszer alapozza meg a humán kognitív részképességek kiemelkedő hatékonyságát, valamint azt a kognitív rugalmasságot, amely talán a legsajátosabb humán képesség. „Humán kognitív specifikumokra” természetesen több példát is említhetünk, így a nyelv és a matematikai szimbólumok használata, vagy akár a tudományos érvelés képessége is csak az ember kognitív eszköztárát gazdagítja. Tehát a számos hasonlóság ellenére is, óriási a kognitív távolság más fajokhoz képest, és ennek az evolúciós értelmezése sok kérdést vet fel. A miért kérdés például előkelő helyet foglal el a listán (Csathó, 2010). Miért gyorsult fel, vagy indult el egy sajátos fejlődési pályán a humán kognitív evolúció? Melyek voltak azok az esetleges kényszerítő tényezők, amelyek ezt a változást elindíthatták? Vajon a klimatikus változás, a predáció, a szociális struktúra bonyolultsága, vagy a nyelvi evolúció volt a jelentősebb kényszerítő tényező (Bailey & Geary, 2009)? Ezek a kérdések azért is fontosak, mert egy ilyen jelentőségű változás nem valószínű, hogy csak „miért ne” alapon indult volna el. Hiszen a humán agy evolúciója nem csak lehetőségeket, hanem korlátokat is felépített. A bonyolult és energiaigényes központi idegrendszer átformált mindent: a teljes életstratégiát, a születés előtti és utáni fejlődés ütemezését, valamint a mentális, és fizikális lehetőségeinket. A kognitív képességeink evolúciós előnyei mellett tehát hosszú lista szerepel a költségek oldalán is (Csathó, 2010). A „miért” kérdés megválaszolása egyértelműen több szálon futó elemzést követel, és éppen ezért tér vissza a könyv számos fejezetében. A jelen fejezet ugyanakkor három kérdésre keresi a választ: mikor, és hogyan formálta az evolúciós múlt a humán kognitív repertoárt, illetve milyen kognitív képességek jutottak elsősorban szelekciós előnyhöz. Ez a három kérdés is különböző evolúciós diszciplínák segítségét igényli az archeológiai megfigyelésektől egészen a kognitív pszichológia precíz, kvantitatív elemzési gyakorlatáig. A további oldalak arra vállalkoznak, hogy diszciplínák közötti ugrások segítségével bemutassák e három alapkérdéshez kapcsolódó jelenlegi tudásunkat.

94


5.1.2. Mikor indult el a humán kognitív evolúció? Az első gyakran vizsgált alapkérdés az, hogy az evolúciós múlt melyik időszakában dőlt el az az első dominó, amely végül a humán kognitív képességek mai fejlettségéhez vezető folyamatot elindította. Más szavakkal: rá tudunk-e mutatni egy olyan időszakra a biológiai és a földtörténeti evolúció során, amely a kognitív evolúció kiindulópontjának tekinthető? A kérdésre leginkább fosszíliák elemzése kapcsán kaphatunk választ. Az agykoponya méretbeli változása, az agyféltekék aszimmetriája, illetve az agytekervények fosszilizálódott nyomai az agykoponya belső felszínén közvetett bizonyítékot nyújthatnak arra (paleoneurológia módszertana, lásd részletesebben később), hogy milyen kognitív képességekkel rendelkező hominidák éltek egy adott időszakban. Az első, durvább becslésünket megalapozhatjuk az agykoponya méretbeli változására utaló adatok alapján. A fosszíliák elemzése alapján az agy méretbeli és strukturális változásai 6 különböző időszakkal jellemezhetők (Davidson, 2010; lásd 5.1. ábra). (1) Az első, a legkorábbi időszak, 4,5 millió évtől 2,5 millió évvel ezelöttig tartott (a plicocén földtörténeti kor vége2). Ezt az időszakot döntően még a különböző Australopithecus fajok3 uralták. Agytérfogatuk stabilan 400-500 ml-re becsülhető. A méretbeli változás elmaradása mellett azonban megközelítőleg erre az időszakra tehető az agynak egy olyan morfológiai átrendeződése is, amely a fali lebeny (parietális lebeny) hátsó területének nagyobb kiterjedésére irányult, a nyakszirti lebeny (occipitális lebeny) kárára. A fali lebeny szerepe kiemelkedő jelentőségű a téri folyamatok irányítása szempontjából, így ezt a strukturális változást a szerszámkészítő képesség fontos előfeltételének is tartják (Stout, 2010). (2) A második időszak már átnyúlik a pleisztocén korba4, és 2,5 millió évvel ezelőttől 1,5 millió évvel ezelőttig tart. Ez a viszonylag rövid időszak az előző időszakkal ellentétben jelentős agytérfogat-növekedéssel járhatott együtt: az agytérfogat eléri az 1000 ml-t. Az agy kapacitásában bekövetkező változás szorosan összefügg a Homo nemzetség megjelenésével, hiszen ez már a Homo habilis időszaka. Ugyanakkor az agyméret növekedésén kívül a fosszilíák először árulkodnak az agyfélteke-aszimmetria megjelenéséről is, amely egyes agyterületek kognitív specializálódására utalhat. (3) A harmadik időszak (1,5 millió - 0,4 millió év) során stabilizálódik az agytérfogat: a megtalált fosszíliák agytérfogata 700 és 1000 ml között mozog. A legelterjedtebb hominida faj ebben az időszakban a Homo erectus. (4) A negyedik időszakot (0,4 millió év - 0,2 millió év) ismét egy jelentős és gyors agyméret-növekedés jellemzi. A kisebb agytérfogatú fajok már ritkábban kerülnek elő, illetve egyre gyakoribb az 1400 ml körüli érték. 2

Pliconén időszak: 5,3 millió évvel ezelőtt kezdődött a miocén kor után, és 2,5 millió évvel ezelőtt ért véget. 3 Australopithecus fajok: az emberfélék családjába tartozó fajok csoportja. Átmenetet képeznek az emberszabású majmok és az emberfélék között. Közel 10 fajuk ismert; az elsők 6 millió évvel ezelőtt jelentek meg, az utolsó faj nagyjából 1 millió évvel ezelőtt halt ki. 4 Pleisztocén időszak: 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 12 ezer évvel ezelőtt ért véget.

6. Az érzelmi és megismerési folyamatok evolúciós alapjai Deák Anita

6.1. Bevezetés Az érzelmek kapcsán találkozhatunk egy nem elhanyagolható ellentmondással. Egyfelől az érzelmeket irracionális jelenségnek tekintik, amelyek jelentős mértékben zavarják a gondolkodási folyamatokat, mederben (kontroll alatt) „kell tartani őket”. Másfelől azonban egyre több tudományos eredmény alátámasztja az érzelmi tudatosság fontosságát. Ez a hagyomány arra alapoz, hogy az érzelmek megingathatatlan támpontot jelentenek, mintegy „belső iránytűként” működnek bennünk (Haselton & Ketelaar, 2006). Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Miért alakult ki ez a kettős hagyomány? Milyen adaptív cél szolgálatában fejlődtek ki, betöltik-e maradéktalanul ezt a funkciót? Nem tűnik elégséges magyarázatnak ugyanis, hogy az érzelmek adaptív funkciója kimerül abban, hogy „zavarják” a döntéshozatalt. Ebben a fejezetben egy tágabb perspektívából kiindulva vizsgáljuk az érzelem és megismerés kapcsolatát, majd áttekintjük a klasszikus evolúciós nézőpont érzelmekről és megismerésről alkotott felfogását, végül ismertetünk egy szélesebb, az érzelmek szerepét tágan értelmező evolúciós pszichológiai elgondolást.

6.2. Megismerési és érzelemi folyamatok kapcsolata tágabb horizontból vizsgálva: filozófiai, evolúciós pszichológiai és kognitív idegtudományi megközelítések A megismerési és érzelmi folyamatok kapcsolatának leírása régre nyúlik vissza. A nyugati filozófiai hagyomány az érzelmeket sokáig primitív jelenségeknek, a gondolkodást zavaró tényezőknek tekintette. Arisztotelész művein keresztül az tükröződik, hogy „az érzelem attól függ, mit hiszünk”. A Retorika c. munkájában azt írja, hogy egy-egy érzelem az események kiértékelése következtében alakul ki és megváltoztatja az ítéletet. A Poétika c. műben pedig leírja, hogy a katarzis során megszabadulunk a zavaró érzelmektől és képesek vagyunk gondolkodni, cselekedni. Descartes A lélek szenvedélyei (1649) c. írásából kitűnik, hogy az érzelmek szoros kapcsolatban vannak a testi működésekkel, és az érzelem tudatja velünk, mi fontos a lelki történések közül. Spinoza Etikájában (1675) szintén az az elgondolás kerül előtérbe, hogy az érzelmek kiértékelésen alapulnak.

114


A pszichológia területén az 1950-es években a kognitív megközelítést hangsúlyozó elméletek az érzelemkutatás új hullámaként jelentek meg. Magda Arnold munkásságában az érzelem egy esemény kiértékelésén alapul, a kiértékelés alapján bejósolható az érzelem, az érzelem alapján pedig leírható a kiértékelés. Az érzelmek relációkat írnak le, egy tárgy irányába mutató tendenciát, mely specifikus testi változásokkal jár együtt. Az evolúciós pszichológiai szemlélet a kognitív forradalom második hullámában kezdett érvényesülni (Cosmides & Tooby, 2013). Az első kognitív hullám a tudás megszerzésének komputációs folyamatait tárta fel, érintve az észlelési, figyelmi, kategorizációs, következtetési, tanulási és emlékezeti folyamatokat, míg a második hullám képviselői komputációs rendszerként tekintettek az agyra, ami a természetes szelekciónak köszönhetően alakult ki, s feladata az információfeldolgozása és használata, a fiziológiai folyamatok és a viselkedés adaptív szabályozása. A két kognitív hullám között tehát fókuszváltást láthatunk: a tudás megszerzéséről az adaptív viselkedésszabályozás felé. Az elme tehát számos adaptív speciális műveletet tartalmaz, gazdag reprezentációs és fogalmi hálózattal, következtetési rendszerekkel, szabályozási folyamatokkal, amelyek funkcionálisan adaptívnak tekinthetők, s mindezek a túlélés és a szaporodás elősegítésének szolgálatában álltak. Az elme működésének megértését segítették az 1990-es évektől rohamosan elterjedő idegtudományi módszerek. A PET, fMRI és ERP vizsgálatok segítségével információt kapunk a működő agyról, annak anatómiai felépítéséről, azonosíthatók egy-egy sérülés következtében fellépő funkciókiesések, sőt versengő modellek teszteléséhez is hozzájárulhatnak e modern képalkotó eljárással kapott kutatási eredmények. A megismerés és az érzelem kapcsolatának feltárásához, idegrendszeri hátterük azonosításához jelentősen hozzájárult a kognitív idegtudomány is. Az érzelmi folyamatok idegtudományi megközelítésének első képviselői az affektív idegtudomány kifejezést javasolták. A fogalmat Jaak Panksepp vezette be. Az első tanulmány 1995-ben jelent meg (Davidson & Sutton, 1995), az első monográfia pedig 1998-ban (Panksepp, 1998). A kritikusok (Lane & Nadel, 2000; LeDoux, 2000) azonban szükségtelennek és redundánsnak tartották az „affektív idegtudomány” elnevezést (a már meglévő kognitív idegtudomány mellett). Azzal érveltek, hogy (a) az idegsejtek működése univerzális: az akciós potenciál kialakulásának ugyanolyan feltételei vannak függetlenül attól, hogy kognitív vagy affektív folyamat váltja ki; (b) felesleges különbséget teszünk kognitív és affektív jelenségek között. Megállapíthatjuk, hogy ez a vita nem arról szól, hogy a szerzők megkérdőjeleznék az érzelmek idegtudományi megközelítésének relevanciáját vagy kétségbe vonnák az érzelmek információfeldolgozásban betöltött szerepét, hanem valójában a klasszikus érzelem-kogníció vita újjáéledésével van dolgunk, és ez a példa is rámutat arra, hogy egy új megközelítés hogyan integrálódik egy már zajló tudományos diskurzusba. Az érzelmek kognitív idegtudományi megközelítése számos olyan kérdéssel és problémával foglalkozik, amelyek felvetődnek az evolúciós pszichológiai meg-

7. A téri tájékozódás evolúciós eredete11 Lábadi Beatrix

A téri kompetencia a helyváltoztatásra képes élőlények számos adaptív viselkedésében játszik szerepet, így például hatással van a táplálékkeresésre, a ragadózók elkerülésére, a párválasztásra, de még a társadalmi struktúrák szerveződésére is. Ebben a fejezetben azt kívánjuk bemutatni, hogyan alakult ki a humán téri navigáció képessége, milyen nemi különbségekkel számolhatunk a téri kompetencia területén, illetve ezek mögött milyen evolúciós szelekciós mechanizmusok állnak. A téri navigáció olyan folyamat, melyet a helyváltoztató élőlények használnak ahhoz, hogy képesek legyek térben különböző hosszúságú útvonalakat megtenni anélkül, hogy eltévednének, mivel az nagy kockázatot (energiaveszteséget) jelent. A tájékozódás során az élőlények a környezet adta elérhető támpontokra és jelzésekre támaszkodnak (pl. nap állására, tereptárgyakra, megkülönböztethető jelzésekre), viszont a fajok között jelentős a különbség a helyváltoztatásuk természete és kiterjedése között. Ahhoz, hogy megkíséreljük ezeket a különbségeket megérteni a rátermettség jelenségével, szükség van az „optimalizálás” fogalmára, ami arra utal, hogy a viselkedés kialakulását az evolúció során a költség és a haszon optimális aránya irányítja. Például az állatok vándorló életmódja lehetővé teszi a nagyobb mennyiségű élelemforrás elérését, viszont számolni kell a ragadozókkal való találkozás kockázatával és a nagyobb energiaigénnyel. Tehát a vándorló életmód akkor sikeres, ha az előnyök felülmúlják a hátrányokat, ezért a szelekció olyan képességek kialakulását támogatja, ami az előnyöknek kedvez, jelen esetben a migrációt jelentősen támogató kompetenciának. Ahhoz, hogy modellt alkossunk arról, hogyan alakult ki a navigáció készsége a különböző állatfajoknál, így az embernél is, először tudnunk kell, hogy az élőlény mit tud a környezetéről. Néhány kutató szkeptikusan megjegyzi, hogy viszonylag keveset, de ha arra gondolunk, hogy az élelmet raktározó madarak és emlősök, több száz helyet is képesek emlékezetükben őrizni, vagy a vándorló életmódot folytató állatok több ezer kilométert tesznek meg minden évben, miközben ritkán tévednek el, akkor könnyen beláthatjuk, hogy igazán bámulatos képességgel rendelkeznek a navigáció területén. A navigációs stratégiák (Burgess, 2008) alapvetően két nagy csoportra oszthatók: egocentrikus és allocentrikus jelzéseken alapuló tájékozódási formákra. Ez a két csoport többféle megközelítésben más-más terminussal illetett, ezért úgy is ismertek, mint euklideszi/geometriai versus topografikus tájékozódás, vagy mint útvonal integráció versus landmark típusú stratégia. A számos állatfaj számára leghatékonyabb 11

A szerzőt a fejezet írásakor az OTKA PD 109597 számú kutatási pályázat támogatta.

126


navigációs stratégia, az egocentrikus (orientációs) tájékozódás azon az elven alapszik, hogy az egyed a környezet globális jellemzőit felhasználva próbálja folyamatosan fenntartani a saját térbeli pozíciójának érzetét. Így az állatok képesek arra, hogy folyamatosan kövessék és frissítsék a megtett útvonal hosszát, irányát és viszonyát egy kiindulóponthoz (pl. fészekhez) viszonyítva, támaszkodva a saját proprioceptív érzéseikre, miközben az irányok meghatározásához használnak olyan globális jellemzőket is, mint a Nap, a csillagok állása vagy éppen a Föld mágneses jellemzői. Ezzel szemben az allocentrikus navigációs stratégiára használatakor az élőlények a környezet tereptárgyaira és azok viszonyai által reprezentált mentális térképre hagyatkoznak. Természetesen ez a landmark stratégia nem csupán komplex mentális térképeket jelent, alacsonyabb szinten jelzőingerek közötti viszonyt vagy tereptárgyak által jelölt útvonalakat is magába foglal. A legtöbb élőlény mindkét stratégiára támaszkodik a térbeli tájékozódása során, viszont nem egyforma mértékben: attól függően változik a stratégiaválasztás, hogy milyen az adott környezet ökológiai szükséglete (Alcock, 1984; Silverman & Choi, 2006). Például a vándorló élőlények előnyben részesítik az orientációs stratégiákat (útvonal-integrációt), viszont az otthonuk közelében gyakran váltanak az allocentrikus landmark stratégiára. A duális navigációsrendszer létét támogatják az idegtudományi kutatások is mind állatkísérleti (pl. patkány: Thinus-Blanc, Save, Pucet, & és Buhot, 1991; majom: Ono & Nishijo, 1999), mind humán adatokkal (Maguire és mtsai. 2000; összefoglaló: Burgess, 2008). A téri navigáció központi idegrendszeri struktúrája a hippocampus, az allocentrikus tájékozódást szervezi, szoros kapcsolatban áll a posterior parietalis lebennyel, az egocentrikus navigáció idegrendszeri központjával (Burgess, 2008). Emellett az utóbbi időben kitüntetett figyelmet kapott az entorhinalis kéreg, ami topografikusan szervezett térképként reprezentálja a környező teret az ún. rácssejtek segítségével (Hafting, Fyhn, Molden, Moser és Moser, 2005).

7.1. A humán téri képességek evolúciója A humán téri képesség 5 millió év alatt fejlődött ki a mai formájára, és ez az idő, ami elválaszt minket a legközelebbi főemlős őseinktől (Wynn, 1989). Bár a mai modern életvitelt élő ember nem csupán a klasszikus értelemben vett, évmilliók alatt kifejlődött navigációs rendszerét használja, hanem az olyan kulturális tudást is, amit a technikai vívmányok nyújtanak (pl. navigációs GPS rendszerek) (7.1. szövegdoboz). A téri képességek evolúciós eredetének tanulmányozása nem egyszerű, ugyanis a fosszíliák közvetlenül nem informálnak a múltbeli ember és őseinek téri ismeretiről, csupán az agyméret változását követhetjük nyomon a leletekre támaszkodva. Ezért a téri képesség evolúciós eredetét csak közvetve tudjuk feltérképezni, ahogyan a kognitív régészek megkísérlik rekonstruálni a fennmaradt emlékekből (pl. barlangrajzok, eszközök, maradványok) az egykori emberszabásúak mindennapjait, aktivitását, amiből következtetni próbálnak az egykori elme működésére.

Személyiséglélektan és evolúció Nagy László

A lélektan hagyományosan több tekintetben is különböző szemléleti kiindulású és eltérő módszertannal dolgozó aldiszciplínákra oszlik, mint például a kognitív, a személyiség-, a fejlődés- és a szociálpszichológia (Fitzgerald 2010). E könyv tartalomjegyzéke első pillantásra szintén igazolni látszik a fenti kijelentés igazát. Ha azonban jobban belegondolunk abba, hogy mi is hozta össze egy kötetbe ezeket a tanulmányokat, egyet kell értenünk Fitzgerald (2010) azon véleményével is, hogy – Charles Darwin jóslatát mintegy beteljesítve – jelenleg az evolúciós szemléletnek van a legnagyobb esélye arra, hogy ha lassan is, de az integrálódás felé indítsa el ezt a kezdetektől eltérő elméleti alapokon álló és szerteágazó tudományterületet. Miért is van szüksége a személyiség-lélektannak az evolúciós szemléletre? David M. Buss ezzel a kérdéssel indította az 1991-es programhirdető cikkét (Buss 1991). Természetesen nem marad költői a kérdés, mert rögtön meg is válaszolta. A hagyományos lélektani antropológiákon nevelkedett olvasó számára meglepő példával indokolta ennek az új metadiszciplínának a szükségességét. Kiindulásképpen Rorer és Widiger egy 1983-as kijelentését idézi, miszerint „a pszichológia általában, a személyiség elméletek és a személyiség mérése különösen nagy árat fizetett azért, mert nem követte (elég következetesen) a fizikai tudományok modelljét” (Buss 1991, 460.). Szerzőnk véleménye szerint pont a fenti kijelentés fordítottja igaz, vagyis bizonyos területeken teljesen új elméleti alapokra kellene helyezni a személyiség-lélektani kutatásokat. Ennek pedig az evolúciós szemléletnek kellene lennie. Állítását egy nagyon elgondolkodtató példával támasztotta alá. Amennyiben valaki hosszú heteken keresztül mezítláb róná valamely nagyváros utcáit, minden valószínűség szerint a talpán és a sarkán vastag bőrkeményedés alakulna ki. Ha viszont ugyanezt autóval tenné, annak a gumiabroncsain biztosan nem tapasztalnánk hasonló elváltozást. Sőt, továbbgondolva az analógiát: ameddig a technikai eszközök egyértelműen csak kopnak a tartós használattól, addig az ember izomzata megfelelő táplálkozás és egyéb feltételek biztosítása esetén inkább gyarapodni, azaz fejlődni fog. De akár ugyanezt elmondhatjuk a kognitív képességek esetében is. Ennek az okát Buss szerint az adaptáció jelenségében kereshetjük, ami a komplex élő organizmusok sajátossága. Biológiai szempontból az alkalmazkodásnak Darwin leírásából két fő mozgatórugója ismert: a túlélés és a szaporodás sikeressége, viszont mindkettő a természetes kiválasztódás mechanizmusán keresztül érvényesül hosszabb távon.

140

III. rész: Evolúciós személyiségpszichológia

Ezen szemléletváltás egyik lehetséges alkalmazási területeként említi Buss már a fentebb idézett cikkében az ötfaktoros személyiségmodell újraértelmezésének lehetőségét. Szerinte sem kérdőjelezhető meg, hogy a személyiséget leíró szinten tanulmányozó kutatók serege által leírt öt (vagy akár több) faktor segítségével tényleg jól jellemezhető az emberek többsége. Az evolúciós szemléletű szakember számára az igazi kérdés az, amit a vonáselméletek életre hívói és továbbfejlesztői évtizedekig fel sem tettek. Nevezetesen, hogy miért és hogyan alakultak ki éppen ezek a jellemzők az emberiség történetében (Lewis 2015). Jelenthetnek-e pont ezek a személyiségjellemzők adaptációs előnyt bizonyos helyzetekben az egyes egyének számára, vagy csupán az alkalmazkodásra szelektálódott egész komplex rendszer alakulásának melléktermékeivel találkozhatunk nap mint nap, ami a túlélés szempontjából végső soron irreleváns (Buss 1991)? Gyuris Petra tanulmánya elsősorban ezt a problémakört járja körül igen alaposan a kérdés felvetése óta eltelt negyedszázad eredményeinek részletes számbavételével. Meg lehet azonban ugyanezt a jelenségkört más nézőpontból is közelíteni. Ha már egyszer vitathatatlanul kialakultak akár a nemek, akár a különböző kultúrák között – vagy akár azokon belül – az egyéni különbségek (Borkenau és mtsai. 2013), felvethető az a kérdés is, hogy milyen környezeti tényezők hatására, milyen mechanizmusok közreműködése révén történhetett meg mindez. Amennyiben elfogadjuk a természetes kiválasztódás alapvető szerepét az ember viselkedésének alakulásában, logikus válaszokat kell adnunk arra is, hogy mely szelekciós formák azok, amelyek a genetikai változatosság fenntartása, és amelyek a genetikai változatosság eltűnése irányában hatnak. Paál Tünde tanulmányából azonban nem csupán ezekre a kérdésekre találhatja meg a válaszokat az olvasó. Különösen érdekes lehet és továbbgondolásra érdemes a személyiségpszichológusok számára a szerző azon kijelentése, hogy „attól függően, hogy éppen milyenek az adott környezeti viszonyok, egyazon vonásnak mindkét szélsősége hozzájárulhat az adott genetikai változatot hordozó egyed túlélési és szaporodási sikeréhez” (kiemelés a szerzőtől N. L.). Már az előbbi idézetből az is nyilvánvalóvá válhatott a figyelmes olvasó számára, hogy az adott egyed sikeres túlélését biztosító egyéni jellemzők alakulása nem választható el élesen az evolúciós pszichológia másik hagyományos vizsgálati területétől, a faj fennmaradását szolgáló szaporodás kérdéskörétől. Még nyilvánvalóbbá válik mindez Meskó Norbert tanulmányából, amelynek első fele az alapvető átkapcsolási mechanizmusok részletes elemzését adja: átkapcsolás a jelenlegi és jövőbeni szaporodás, az utódok mennyisége és minősége, a párválasztás és a szülői gondoskodás között. Az ezt követő ismertetés, melynek gerincét az élettörténet-elmélet és az élettörténeti stratégiák bemutatása adja, jó példaként szolgál arra, hogy milyen újabb, néha egymással versengő, máskor egymást kiegészítő elméletek születtek az utóbbi időben az evolúciós személyiség-lélektan területén (Michalski & Shackelford 2010).

Személyiséglélektan és evolúció

141

A fejezet utolsó tanulmányában Orosz Anna az ökológiai szemlélet részletes bemutatása után tér át az együttműködésnek és a vetélkedésnek a személyiség alakulásában betöltött szerepének elemzésére. Ennek az írásnak a második felében a forráskontroll-teória ismertetésekor már az előbbiekhez hasonlóan olyan új szempontokat is felvet a szerző, amelyekhez hasonlóval korábban a személyiség működésének magyarázatában eddig nem, vagy csak elvétve találkozhattunk. Visszakanyarodva e rövid áttekintés bevezető gondolatához, az eltelt csaknem negyed évszázad alatt született cikkek egy részének az elolvasása után az a véleményünk alakult ki, hogy jelentős mértékben sikerült előrelépni a Buss (1991) által felvázolt célok teljesítése felé vezető úton. Sőt, az utóbbi pár évben megjelent, új gondolatokat is megfogalmazó, integratív szemléletű írások azzal is kecsegtetnek, hogy még csak az elején tartunk ennek az útnak és komoly fejlődési potenciál rejtőzik ebben az interdiszciplináris területben.

8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere Gyuris Petra

„Minden ember olyan, - mint minden más ember, - mint néhány másik ember, - mint máshoz nem hasonlítható ember” Kluckholn és Murray

Az evolúciós pszichológusok szerint az emberi szervezet általános felépítését, és viselkedését az evolúció alakította ki. Őseink folyamatosan szembesültek a túlélésük és/vagy szaporodásuk szempontjából fontos adaptív problémákkal, melyek megoldására a természetes és/vagy a szexuális szelekció által speciális pszichológiai mechanizmusok jöttek létre. E mechanizmusok specializáltak, összetettek és nagyszámúak, valamint speciális agyi modulokat irányítanak (ld. 8.1. táblázat). Ennek megfelelően, amit az emberi tulajdonságok és viselkedési jellemzők létrehoznak, szintén specifikusak, összetettek és nagyszámúak (Buss, 1995). Az általános emberi természet tehát az evolúciósan adaptív környezet termékének tekinthető. „Minden ember olyan, mint minden más ember”, ami igaz a humán személyiségre is. Ezért amikor az ember személyiségének jellemzőit vizsgáljuk, elengedhetetlen az evolúciós kerettel kezdenünk a diskurzust (McAdams & Pals, 2006).

8.1. Az emberi személyiség általános vonásai: az ötfaktoros személyiségelmélet és az evolúciós pszichológia A különböző korokban és eltérő tudományterületeken dolgozó tudósokat mindig is foglalkoztatták az emberi személyiség alapkövei. Az 1930-as évektől az angolszász és az európai kultúrákban faktoranalízissel, empirikus mérési adatok elemzésével, a természetes nyelvből szisztematikusan összegyűjtött és rendszerezett tulajdonságok elemzése útján a kutatások öt robosztus (Big Five) személyiség-leíró dimenziót tártak fel: az Extraverziót, a Barátságosságot, a Lelkiismeretességet, az Emocionalitást (Neuroticizmus) és az Intellektust (Nyitottság). Az öt faktor univerzális meglétét hangsúlyozzák például a Hongkongban (Paunonen és mtsai (1990), idézi Mirnics, 2006), Indiában (Narayanan és mtsai, 1995, idézi Mirnics, 2006), Japánban (Bond, Nakazato & Shiraishi, 1975, idézi Mirnics, 2006) és Kínában (Trull & Geary, 1997, idézi MacDonald, 2005) végzett kutatások. A Big Five (vagy más néven Ötfaktoros

8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere

143

Modell) létezését számos más lélektani kutatás, különböző módszerekkel végzett adatgyűjtés is megerősíti (Mirnics, 2006). (Az egyes dimenziók jelentése a későbbiekben, azok evolúciós jelentőségének tárgyalásakor kerülnek bemutatásra.) Inger

Pszichológiai mechanizmus

Viselkedés

emberre jellemző túléléssel/ szaporodással kapcsolatos ADAPTÁCIÓS PROBLÉMA

Emberre jellemző terület specifikus agyi modulokat irányít: - specializáltak - összetettek - nagyszámúak ADAPTÁCIÓS PROBLÉMA MEGOLDÁSAI az evolúciós pszichológia ezt vizsgálja funkció szempontjából

Emberre jellemző viselkedés: - specializált - összetett - nagyszámú

Folyamatosan ismétlődő környezeti probléma, amellyel a nemek szembenéztek

Nemekre jellemző pszichológiai algoritmus (univerzális, fajra jellemző mechanizmus módosulása)

Nemekre jellemző különböző viselkedések (univerzális, fajra jellemző viselkedés módosulása)

Folyamatosan ismétlődő környezeti probléma, amellyel az egyének szembenéztek

Egyénekre jellemző pszichológiai algoritmus (univerzális, fajra jellemző mechanizmus módosulása)

Egyénekre jellemző különböző viselkedések

8.1. táblázat: A pszichológiai mechanizmusok működése (Buss. 1995 alapján)

A nagy ötök meghatározásával lehetővé vált az ember személyiségjegyeinek általános leírása. De miért a „nagy öt”-öt találják meg újra és újra? Hogyan és miért éppen ezek a vonások jöttek létre az evolúció során? Erre a kérdésekre keresi a választ az evolúciós pszichológia.

8.1.1. Szociális adaptáció és a személyiség öt faktora Buss (1995) szerint az Ötfaktoros Modell egyesíti leginkább annak a „társas tájnak”, azaz az őseinket körülvevő csoportnak a legfontosabb jegyeit, amelyekhez az embereknek alkalmazkodniuk kellett. Buss (1997) szerint ugyanis az emberi természet kialakulására legnagyobb mértékben a csoport hatott, így más emberek a legfontosabb forrásai az adaptív problémáknak és azok megoldásainak. A csoport védelmi (más törzsekkel vagy vadállatokkal szembeni védelem) és élelemszerzési (pl. vadászat) szempontból nagymértékben hozzájárult a túléléshez, másrészt helyszínt

9. Az egyéni különbségek evolúciója Paál Tünde

9.1. Bevezetés: az egyéni különbségek kutatása az evolúciós tudományokban Az egyéni különbségek kérdésköre jóformán e tudomány születésétől fogva a pszichológia egyik legfontosabb, a legtöbb elmélet központjában álló témája. Ugyanakkor ez a kérdés hosszú ideig meglehetősen háttérbe szorult az evolúciós tudományok gondolatrendszerében (Buss, 2008b; Buss, 2009; Buss, 2011; Buss & Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Hawley, 2006; Hawley, 2011; Keller & Miller, 2006; MacDonald, 1998; Michalski & Shackelford, 2008; Michalski & Shackelford, 2010; Miller, 2011; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle & Penke, 2010; Penke, 2011; Penke, Denissen & Miller, 2007). Noha épp a változatosság, a variáció megfigyelése indította útjára Darwin esetében a természetes szelekció elméletének kidolgozását, nem irányultak törekvések arra, hogy az evolúciós gondolkodásmód eszközeit alkalmazzák az egyéni különbségek magyarázatában (Nettle, 2007b). Így történt ez az evolúciós pszichológia esetében is. Kevés kivétellel a kutatók és elméletalkotók java része számára e téma vagy fel sem merült, vagy ha igen, akkor is csak mint mellékes, a paradigma szempontjából lényeges kérdéseket fel nem vető tárgyat kezelték. A figyelem jóval inkább az univerzális, fajspecifikus, ill. ezen belül egy-egy nemre jellemző kognitív sajátosságokra, mentális mechanizmusokra irányult. Ez a helyzet azonban az utóbbi mintegy 11-15 évben határozottan megváltozni látszik.

9.1.1. Az egyéni különbség fogalma Mielőtt áttekintenénk a mellőzés, majd az előtérbe kerülés főbb okait, fontos tisztázni, mit értünk az egyéni különbség fogalma alatt. Ki kell hangsúlyozni, hogy egyetlen populáción belül sem számíthatunk minőségileg eltérő jellegű tulajdonságokkal rendelkező egyedekre; tehát arra, hogy a populációt különböző típusú egyedek alkotják (Nettle, 2007a; Tooby & Cosmides, 1990). Ez ugyanis ellehetetlenítené a szexuális szaporodást, mivel eltűnne a reproduktív kompatibilitás. A szervezet szerkezeti elemei és a mentális mechanizmusok számos gén komplex együttműködésének eredményeként érik el végső alakjukat. Nettle (2007a) példájával élve tételezzünk fel egy populációt, melyben egyesek egy agyi negatív érzelmi központtal rendelkeznek, míg mások kettővel: az egyik a fizikai környezet veszélyeit detektálja, egy egészen elkülönült másik pedig az emberektől eredő fenyegetést.

9. Az egyéni különbségek evolúciója

159

Ha két ilyen, egészen más típusú genetikai tervrajzzal rendelkező egyed párosodna, vajon milyen negatív érzelmi központtal rendelkezne az utódjuk? Tekintve a tervrajzok inkompatibilis voltát: valószínűleg működésképtelennel – ha egyáltalán életképes lenne. Így tehát fontos szem előtt tartanunk, hogy az egyéni különbségek alatt mindig folyamatos jellegű eltérések értendők, mivel csak ezek alakulhatnak ki plauzibilis módon egyazon populáció egyedein belül (Nettle, 2007a).

9.2. Miért szorult háttérbe az egyéni különbségek kérdése? 9.2.1. A természetes szelekció és produktumai 9.2.1.1. Irányító és stabilizáló szelekció Az egyéni különbségek hosszas mellőzésének fő elméleti jellegű oka a természetes szelekció irányító és stabilizáló jellegének tulajdonított központi (vagy inkább egyedüli) szerep volt. Ennek értelmében a természetes szelekció felhasználja és eltünteti a változatosságot, és az uniformizálás irányában hat. A szelekció mechanizmusa révén az eltérő génváltozatok közül a kevésbé előnyösek kirostálódnak, a rátermettséget leginkább növelő változat frekvenciája pedig folyamatosan növekszik, majd végül rögzül a populációban: minden egyed ezt az egyetlen, legeredményesebb változatot hordozza. Ezt követően a szelekció mint stabilizáló tényező működik, folyamatosan kirostálva az újonnan megjelenő, a rátermettségre nézve potenciálisan káros mutációkat (Bereczkei, 2003; Buss, 2008a; Buss; 2009; Buss, 2011; Buss & Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Hoffmann & Mátics, 2009; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle & Penke, 2010; Penke, 2011; Penke, Denissen & Miller, 2007). Mindennek tömör összefoglalását adja az evolúciós biológiában a Fisher alapvető elmélete néven futó kijelentés: a szelekciós történettel rendelkező, tehát a természetes szelekció mechanizmusa által létrejött tulajdonságok csekély vagy semmilyen öröklődő változatosságot nem mutatnak (Nettle, 2007a; Nettle, 2007b). 9.2.1.2. Az evolúció produktumai Ahhoz, hogy lássuk, milyen jelentőséget tulajdonít ez a fajta gondolkodás az egyéni különbségeknek, röviden át kell tekintenünk, milyen típusú „termékeket” hoznak létre az evolúciós folyamatok. Alapvetően háromféle ilyen termék jöhet létre (Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999). • Adaptáció: öröklődő, megbízhatóan kialakuló jelenség illetve sajátosság, amely a természetes szelekció révén jött létre és maradt fenn annak köszönhetően, hogy bizonyos túlélési és szaporodási problémákra eredményesebb megoldást nyújtott, mint az alternatív jellegek.

10. Az élettörténet-elmélet: átkapcsolás, fejlődés, szaporodás Meskó Norbert

Az élet evolúciója egy olyan folyamat eredménye, amelyben változatos létformák vetélkednek egymással, hogy a környezetből minél hatékonyabban vonjanak ki energiát, és átalakítsák azt utódaik számára. Tehát az organizmus energiát „zsákmányol”a környezetből (pl. gyűjtögetéssel, vadászattal vagy mezőgazdálkodással) és „áthelyezi” azt olyan tevékenységbe, amely növeli a szaporodását és a túlélését. A természetes szelekció azokat az egyedeket részesíti előnyben másokhoz képest, amelyek hatékonyabban tudják megszerezni és átalakítani az energiát. Ugyanis az ilyen individuum rátermettsége megnő abban az ökológiai fülkében, amelyben él (Del Giudice, Gangestad, & Kaplan, 2015). Az energia viszont nincs ingyen. Ha ugyanis az energia korlátlanul elérhető lenne, mindenféle költség nélkül, akkor az egyed elvileg olyan gyorsan növekedhetne és fejlődhetne, hogy a születését követően nyomban elkezdhetne szaporodni mérhetetlen számú utódot hagyva maga után (Taborsky & Brockmann, 2010). A biológiai realitás szerint azonban az egyedek azzal szembesülnek, hogy az energia véges mennyiségben lelhető fel, és a megszerzése költséges: energia- és időráfordítást igényel. Emellett az energia-felhasználása is korlátokba ütközik: sosem használható fel belőle több, mint amennyi rendelkezésre áll. Egy költségekkel járó dolog megszerzése azt is jelenti, hogy le kell mondani más dolgokról. A jelenben való többletfogyasztás pedig a jövőbeli nélkülözést vonhatja maga után. A szelekció annak a fajta energia-áthelyezési stratégiának kedvezett, amelyik leginkább képes volt növeli tulajdonosa teljes rátermettségét (inkluzív fitneszét) (Roff, 2002). Ez ugyanis nyerő lehetett az összes többi stratégiával szemben. Ebben az értelemben a szelekció ahhoz vezetett, hogy fitnesz maximalizáló vagy „optimális” stratégiák alakultak ki. Optimális stratégiákról persze csak korlátozott értelemben beszélhetünk, hiszen az energia-áthelyezés különböző típusai közötti átkapcsolások miatt egyfajta kényszer vagy nyomás nehezedik az élőlényekre (Parker & Maynard Smith, 1990). Az energia optimális áthelyezése ugyanakkor nagyban függ az individuum és a környezet jellemzőitől is. Az energia optimális áthelyezése eltérő módon valósul meg az újszülött és a felnőtt esetében, illetve egy egészséges és egy fertőzött egyed esetében. A legjobb energia-áthelyezési stratégia pedig mást jelent az egyed számára egy stabil, kiszámítható környezetben, illetve egy másikban, amelynek erőforrása, biztonsága bizonytalan, előre nem jelezhető. Az élettörténet-elmélet az átkapcsolási (trade-off ) mechanizmusok bemutatásával egy olyan elméleti keretet nyújt, amely segít megérteni, hogy az élőlények miként helyezik át az időt és energiát a tevékenységeik és a fejlődésük során ahhoz,

174


hogy maximalizálni tudják fitneszüket. Az élettörténet-elmélet ezért egy modern, átfogó koncepció az evolúciós pszichológiában. Egyrészt számos új elemmel bővíti a tudományos eszköztárat, másrészt azonban számos lehetséges elágazást is jelent a jövőbeli integrációval és alkalmazással kapcsolatban (Kaplan & Gangestad, 2005). Ebben a fejezetben áttekintést adunk az élettörténet-elmélet evolúciós és pszichológiai vonatkozásáról. A fejezet felépítésében Del Giudice és mtsai. (2015) átfogó tanulmányának szerkezetét követjük: először összegezzük az energia áthelyezésének proximális mechanizmusait, a hormonális rendszereket és a kognitív adaptációkat, amelyek közvetlenül alakítják az áthelyezéssel kapcsolatos döntéseket. Végül bemutatjuk az élettörténet-elmélet pszichológiai alkalmazásának jelenlegi helyzetét és az elmélet lehetséges evolúciós pszichológiai integrációját.

10. 1. Az élettörténet-elmélet: alapvető átkapcsolási (trade-off ) mechanizmusok Az individuumok két alapvető módon növelhetik rátermettségüket: energiát fektethetnek azokba a vonásokba, amelyek hatással vannak a túlélés életkori ütemezésére, vagy azokba a vonásokba, amelyek a termékenység életkorral összefüggő menetrendjére hatnak. Ebben a fejezetben a termékenység kifejezést inkább az élőlények utódszámának megjelölésére használjuk, mintsem a fogantatás képességére. Persze végső soron azok a vonások, amelyek hatást gyakorolnak a teljes rátermettségre (inkluzív fitneszre), kapcsolatban vannak a túléléssel, és a termékenységgel is. Hiszen az egyed teljes rátermettsége amiatt is növekszik, hogy a vele kapcsolatban lévő individuumok, például az utódai túlélése és szaporodása is növekszik az átkapcsolásoknak köszönhetően. A különböző vonások egymással ellenkező hatást gyakorolhatnak a túlélésre és a termékenységre (Belsky, Schlomer & Ellis, 2012). Az összeütközés például fakadhat abból, hogy a nyomás a rátermettségnek ugyanarra az összetevőjére nehezedik, de két különböző időpontban. De származhat abból is, hogy egy adott fitnesz-komponens, amely az egyed érdekeit szolgálja (például a saját termékenység), összeütközésbe kerül a vele kapcsolatban álló egyedek érdekével (például az utód túlélése és/vagy termékenysége). Valamint kialakulhat összeütközés azért is, mert egy vonás (pl. a szervezet tesztoszteron-telítettsége), amely növelheti a termékenységét a párzások gyakoriságának fokozásával, egyúttal csökkentheti a túlélés esélyét a szervezet immunfunkcióinak gyengítésével. Vagy: fiatal korban az energia testi növekedésre való áthelyezése elnyomja a termékenységgel kapcsolatos energia-felhasználás lehetőségét, ugyanakkor megnövelheti ezt a jövőben. Az utódok gondozására fordított energia (szülői ráfordítás) csökkentheti az egyed túlélését és jövőbeli termékenységét. A két vonás közötti átkapcsolás azonban nem szükségszerűen vezet negatív korrelációhoz (Reznick, Nunney, & Tessier, 2000).Mivel a rendelkezésre álló erőforrások megszerzésének képességében és az erőforrások hatékony felhasználásának képességében nagy egyéni különbségek találhatók, ez a vonások közötti pozitív összefüggést is eredményezheti. Például azok

11. Az együttműködés és a versengés szerepe a személyiség alakulásában Orosz Anna

Jelen fejezetben – az előző fejezethez szorosan kapcsolódva – bemutatjuk a biológia, azon belül is az ökológia olyan törvényszerűségét, amelyet fontos ismernünk a modern társadalomtudományok emberi viselkedésről és annak kialakulásáról alkotott nézeteinek megértéséhez. Látnunk kell, hogy a természettudományokban már évtizedek óta ismert és alkalmazott elvek hogyan vetíthetőek rá a humán viselkedés vizsgálatára, hogy ezáltal közelebb juthassunk saját természetünk megismeréséhez. A fejezet első nagy témakörében bemutatásra kerülnek azok a biológiai alapfogalmak és törvényszerűségek, amelyek megismerése elengedhetetlen a további emberi viselkedéssel kapcsolatos gondolatmenet megértéséhez. Ezt követően rátérünk az együttműködésről és versengésről alkotott régi és modern elméletek ismertetésére, amelyek magukba foglalják, hogy mi a versengés, a dominancia, hogy milyen tévedésekhez vezettek a versengést a középpontba helyező klasszikus elméletek, és hogyan került egyre inkább a vizsgálatok homlokterébe az együttműködés is mint nyereséges stratégia. Ezt követően rátérünk az evolúciós pszichológia keretei között a fent említett, biológiából eredő fogalmak értelmezésére. Jelen fejezet egyik legfontosabb kérdése ugyanis az, hogy mi, emberek hogyan versengünk a forrásokért, és ezen belül milyen stratégiákat alkalmazunk céljaink elérése érdekében. Részletesen foglalkozunk a forráskontroll-teória és az élettörténeti stratégiák elméleti hátterével, majd rátérünk, hogy ezek a modellek hogyan magyarázzák az emberi viselkedés különböző aspektusait. Végezetül kísérletet teszünk arra, hogy a fejezetben megismert fogalmakat ötvözve magyarázatot adjunk az emberi viselkedés sokszínűségére, rávilágítva, hogy a genetikai adottságainkon kívül, a fejlődésünk során minket érő egyéb hatásoknak milyen szerepük van a viselkedésünk kialakulásában, és ezáltal hogyan birkózunk meg a ránk ható környezeti hatásokkal.

11.1. Evolúciós és egyéni különbségek Charles Darwin elméletének továbbgondolása óta úgy véljük, hogy az evolúció olyan univerzális törvényszerűségek összessége, amelyek a földi élet kialakulásához és fennmaradásához szükségesek. Tudjuk és nap mint nap tapasztaljuk, hogy a környezetünk állandó változásban van, amihez alkalmazkodnunk kell, különben hátrányt szenvedünk. Ezt teszi minden élő organizmus: alkalmazkodik, amit más szóval adaptációnak nevezünk.

202


Hogyan lehetséges, hogy egy adott területen élő élőlények, amelyeknek ugyanazokkal a környezeti hatásokkal kell megküzdeniük, mégis ennyire változatosak? Miért alakulnak ki akár egy fajon belül is különböző nagyságú, színű, viselkedésű egyedek? Mindezek különböző biológiai (biokémiai, genetikai, populációgenetikai, populációdinamikai stb.), és egyéb törvényszerűségek által magyarázhatóak, amelyeket különböző, az élőlények által alkalmazott túlélési stratégiákkal írhatunk le. A stratégia tehát evolúciós értelemben nem más, mint az a mechanizmus, ahogy egy adott élőlény képes a környezeti tényezőkkel megbirkózni, és ezáltal képessé válik a túlélésre.

11.1.1. A genetikai változatosság és a fenotípusos plaszticitás A különböző biokémiai, genetikai és ökológiai mechanizmusok hatására genomunk eltér más fajoktól. De ezek az eltérések nem csak fajok között figyelhetőek meg, hanem fajon belül is. Ez a változatosság más szóval a genetikai variabilitás, vagy polimorf diverzitás, amely olyan alapvető jegyekben jelenik meg, mint például az eltérő szem és hajszín, vagy a magasság. Ugyanakkor a variabilitás áll a viselkedésbeli eltérések mögött is, amelyek már közel sem olyan egyértelműek, mint a szemmel is könnyen felmérhető eltérések (Tooby & Cosmides, 1990; Hawley, 2010). Ezért a viselkedés kutatása, jellemzőinek mérése több tudományterület érdeklődésének is középpontjába került. A genetikai változatosság azonban nem az egyetlen folyamat, amely az élőlények tulajdonságait, így az emberi viselkedést is változatossá teszi. A fenotípusos plaszticitás jelenségére eredetileg a növényökológusok figyeltek fel, amikor vizsgálataik során kiderült, hogy ugyanazzal a genetikai háttérrel rendelkező növények (klónok) más környezeti feltételek mellett eltérő biokémiai tulajdonságokkal (eltérő színanyag-koncentráció) rendelkeztek (Via & mtsai, 1995; Mátyás, 2002). Ezek a megváltozott tulajdonságok azonban nem jelentek meg a következő generációban, tehát nem változtatták meg a növény genetikai hátterét (Schlichting, 2002.; Mátyás, 2002). A fenotípusos alkalmazkodás az ontogenezis (egyedfejlődés) során bekövetkező, környezethez történő idomulás. Olyan modifikáció, amely az adott genotípus környezetre adott válasza, és amely nem továbbörökíthető (Via & mtsai, 1995; Mátyás, 2002; Pecsenye, 2006). A genetikailag meghatározott alkalmazkodóképesség a különböző környezeti feltételek mellett eltérő fenotípusos megjelenést eredményez. Ez az egyedszintű alkalmazkodás a genetikai adottságok rugalmas kifejeződése, mely által az egyed alkalmazkodóbbá válik, és ez kihat az egész közösségre (Mátyás, 2002; Altbäcker, 2002). Ennek létrejötte úgy lehetséges, hogy a környezet jelként szolgál (például napszakos változások hőösszege), amely elősegíti, „bekapcsolja” egy adott gén kifejeződését (expresszióját), ami előidézi bizonyos molekulák (fehérjék, hormonok, enzimek) termelődését, és ez végül a fenotípusos alkalmazkodáshoz vezet (Mátyás, 2002; Altbäcker, 2002).

Fejlődéslélektan és evolúció Péley Bernadette

A modern evolúciós pszichológiát a kilencvenes évektől számos pszichológus beépítette és használta az emberi viselkedés magyarázatára, de elsősorban meta-elméletként. Kiváló tudósok, kutatók írtak már korábban is a fejlődéspszichológiáról evolúciós perspektívából (pl. Belsky, Ellis), de sokáig nem volt egy átívelő evolúciós nézőpont a fejlődéspszichológián belül. A helyzet egyértelművé tétele és tisztázása érdekében Bjorklund és munkatársai (David F. Bjorklund and Anthony D. Pellegrini, 2002) megjelentettek egy könyvet, amelyben arra tettek kísérletet, hogy meghatározzák és kijelöljék az evolúciós fejlődéspszichológia területét. A szemlélet, amit megfogalmaztak ebben az írásban egyrészt rámutatott arra, hogy nem elég az evolúciós pszichológia egyszerű alkalmazása a fejlődési jelenségekre, másrészt szükségessé tette az evolúciós pszichológiai elméletek újragondolását és újrafogalmazását is. Az evolúciós fejlődéspszichológia fő kérdései, a gyerekkor funkciói, a gén-környezet interakció, a környezeti kockázatok és bizonytalanságok szerepe a reproduktív stratégiák fejlődésében. Így a társas és személyiségfejlődés területén a legfontosabb alaptémák a szülő-gyerek kapcsolat, a testvérkapcsolat vagy a kiemelten kezelt serdülőkor evolúciós pszichológiai megközelítése. Az evolúciós szempontból lényeges stratégiák mögött meghúzódó kognitív képességek fejlődésének kutatása olyan területeket foglal magában, mint a hiedelmek, az elmeolvasás vagy a tanulás-taníthatóság. Az evolúciós alapelvek és perspektíva beépítése a pszichológiai tudományokba tehát „hasznos heurisztikus keretet” biztosít a pszichológiai mechanizmusok természetének megismerésében és eredetének feltárásában (Lickliter és Honeycutt, 2003). Ugyanakkor sokan bírálják azokat a pszichológiai megközelítéseket, melyek szerint az egyedi fejlődés tulajdonképpen nem más, mint a genetikai program kibontakozása vagy kifejeződése. Fontos hangsúlyozni, hogy nem erről van szó, azaz a környezet nem egyszerű kioldóként működik ebben a folyamatban. Az emberi természet, azaz a fejlődésben univerzálisnak tekinthető jelenségek tanulmányozása a pszichológia tudományának fontos és alapvető törekvése. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az emberi természet maga is fejlődik, azaz egy dinamikus fejlődési rendszerrel van dolgunk. Így a „teljes képhez” integráló, átfogó szemléletre van szükség, mert ha az adaptív működésnek akár a fejlődési, akár az evolúciós eredetét figyelmen kívül hagyjuk, a teljes kép fontos részét veszítjük el. (Bjorklund és Ellis, 2005). A fejezet három, kiemelten fontos területet mutat be evolúciós megközelítésben: a kötődés alakulását és funkcióit, a családi kapcsolatok alakulását és

224

IV. rész: Evolúciós fejlődéspszichológia

szerepét, valamint a nevelés, tanítás sajátosságait. A kötődéssel foglalkozó fejezet történeti áttekintéssel és a fogalmak tisztázásával indít, majd bemutatja azokat a jelenségeket, melyek evolúciós szempontból a kötődés releváns sajátosságai. Láng András írása egy modern kötődési modell, a kötődés dinamikus érési modelljének bemutatásával zárul. A történeti áttekintés arra is rámutat, hogy a kötődéselmélet – ami több mint félévszázados múltra tekint vissza – nagy változásokon ment keresztül, és a pszichopatológia fejlődés szempontú megközelítésében, napjainkban is kulcsszerepet játszik. A családi szerepek, családi kapcsolatok evolúciós perspektívából nézve izgalmas megvilágításba helyezik a hétköznapjainkat, természetes társas kapcsolatainkat. Eszerint a társas-kulturális környezetek folyamatos változásában sajátos kapcsolat-specifikus adaptációk jöttek létre a családban. Pohárnok Melinda tanulmányában rámutat, hogy a családi kapcsolatok leképezik a növekedési, a párkeresési és utódgondozási törekvések közti átkapcsolások mintázatait. Ebben a keretben az egyes rokoni viszonylatok általános jellemzői úgy rajzolódnak ki, mint a humán fajfejlődés – és kulturális evolúció során kibontakozó jellegzetességek. Ahogy erre már korábban is rámutattunk, a ma elő ember és az őseink között létezik folytonosság, ugyanakkor éppen a folytonosan változó környezethez való alkalmazkodás révén új képességekre és tudásra is szert tettünk. Az különösen érdekessé teszi ezt a kérdést, hogy számos olyan tudással és képességgel rendelkezünk, amelyek a túléléshez nem voltak alapvetőek, legalábbis közvetlenül nem voltak nélkülözhetetlenek. Ennek alapján feltételezhető, hogy léteznek biológiailag elsődleges és másodlagos képességek (Bjorklund és Rosenberg, 2005). Mindez annak a lehetőségét is maga után vonja, hogy az egyedfejlődés rugalmas és változatos, valamint azt is, hogy a viselkedést és gondolkodást módosító képesség lényegi szerepet játszik az emberi elme fejlődésében és kibontakozásában. Káplár Mátyás a tanítás-tanulás evolúciós aspektusait tárgyalja, elsősorban Csibra és Gergely Természetes Pedagógia modelljének keretében. A fejezet rámutat a korai kommunikáció jelentőségére a tanítási és tanulási folyamatban, azokra a képességekre, melyek lehetővé teszik a kisgyerek számára, hogy „kiemelje” a jelentős és fontos információkat. Az, hogy mi válik fontos információvá, a „tanító” kompetenciája és felelőssége.

12. A nevelés evolúciója Káplár Mátyás

12.1. A nevelés és a tanítás Az információk megszerzése a fejlődő élőlény számára kulcsfontosságú kérdés mind saját létfenntartása, mind pedig a fajfenntartás szempontjából. Annak érdekében, hogy minél sikeresebb legyen, szüksége van arra, hogy figyelmét a releváns környezeti ingerekre tudja irányítani, megértse a dolgok összefüggéseit és elsajátítsa az életben maradáshoz elengedhetetlen viselkedési formákat. Az evolúció során ennek elősegítésére számos tanulási-tanítási folyamat alakult ki, amelyek a passzív megfigyeléstől kezdve, a tanuló közvetlen bevonásáig széles spektrumon mozogva segítik az egyes készségek elsajátítását. A tanítással-tanulással foglalkozó tudományágnak, a pedagógiának evolúciós aspektusa a Természetes Pedagógia (Csibra & Gergely 2009, 2011), amely külön hangsúlyt helyez arra a tényre, hogy az emberi faj esetében a tanítás olyan adaptív folyamatok mentén zajlik, amelyek az információk szociális átadódásában gyökereznek. Ennek a folyamatnak a vizsgálata során arra kell választ találni, hogy az emberi tanulási képességek mennyiben erednek egy adaptívan öröklődő genetikai meghatározottságból, vagy inkább az élet korai szakaszából származó tapasztalatok lévén jön létre a tanulás képessége. Mielőtt a kérdéssel kapcsolatos vizsgálati eredmények bemutatására térnénk, fontos meghatároznunk azt a tevékenységet, amit tanításként értelmezünk. Az evolúciós biológusok és viselkedéstudományi szakértők által széles körben elfogadott meghatározás szerint azt az információátadási folyamatot tekinthetjük tanulásnak, amely megfelel három kritériumnak: (1) a tudást birtokló egyén megváltoztatja a saját viselkedését a naiv megfigyelő jelenlétében, (2) ez az ő számára költséggel jár (legalábbis nem hoz közvetlen nyereséget), (3) a viselkedésváltozás hatására a megfigyelő hatékonyabban sajátít el valamilyen tudást vagy készséget, mintha azt e nélkül tette volna (Caro & Hauser, 1992). A tanulni tanítás meghatározásánál fontos megfigyelnünk azt a gyakorlati folyamatot, amely ezeket a lépéseket jellemzi. Lebontva az egyes cselekvéseket azt mondhatjuk, hogy a tanulás nem más, mint hogy induktív módon a korábbi tapasztalatainkat általánosítjuk új, még nem ismert helyzetekre (Skerry, Lambert, Powel és McAuliffe, 2013). Ha például egy új okostelefont vásárolunk magunknak, úgy, hogy már korábban is ilyen készüléket használtunk, akkor az egyes, korábban megismert funkciók alapján feltérképezzük az új telefonunkban rejlő lehetőségeket. Tegyük fel, hogy új készülékünkön ujjlenyomat olvasó is van, amellyel korábban nem találkoztunk. Itt lép be a folyamatba a tanító, aki jelen esetben valószínűleg a használati utasítás lesz, vagy pedig egy video megosztó oldal egyik oktató klipje. Mivel az az előzetes feltevésünk, hogy azok, akik a használati utasítást írták

226


vagy a videót készítették rendelkeztek a szükséges tudással, ezért el fogjuk fogadni az ő véleményüket, és eszerint próbáljuk meg beállítani az új készüléket. A mások közvetlen vagy közvetett bevonásával létrejövő tanulást szociális tanulásnak nevezzük, és ennek folyamatai leírhatók az induktív Bayesianus gondolkodásmód komputációs elméleteivel. (Bonawitz és mtsai., 2011; Gweon, Tenenbaum és Shulz, 2010; Shafto, Goodman és Frank, 2012) Ez alapján a természetes megfigyeléseken alapuló, és valamely „tanár” útmutatásai alapján létrejövő következtetéseink folyamatosan hatnak egymásra, és kiegészítik egymást. Ha például új telefonunkon az alkalmazásokat betűrendbe szeretnénk rendezni, elkezdjük megkeresni korábbi tapasztalataink alapján ezt a funkciót. Ha nem járunk sikerrel, akkor az interneten megpróbálunk választ keresni erre a problémára. Amennyiben számunkra hiteles források azt állítják, hogy a mi készülékünkben a kívánt funkció nem elérhető, akkor ezt elfogadjuk, nem keressük tovább megoldást, és a jelenséget nem hibaként, hanem telefonunk normális működésmódjaként fogjuk értelmezni. Honnan származik ez a képességünk és nyitottságunk arra, hogy másoktól tanuljunk? Hogyan lehetséges az, hogy bizonyos tanárok hatására a gyerekek úgy tanulnak, hogy valójában erről ők nem is tudnak? Mondhatjuk-e azt, hogy a tanulásra és a „tanárokra” való nyitottságunk egy genetikailag és evolúciósan meghatározott folyamat, vagy csupán a szocializáció hatására alakul ki bennünk? Kutatások sora bizonyítja, hogy a hatékony tanulás mind figyelmi, kognitív, mind pedig motivációs tényezőktől is jelentős mértékben függ. Éppen ezért a tanítás folyamata mind fejlődési, mind pedig evolúciós szempontból nagy jelentőségű. Ennek ellenére a legutóbbi időkig a két tudományterület egymástól függetlenül vizsgálta ezt a folyamatot. A fejlődési vizsgálatok leginkább azt próbálták meg kideríteni, hogy a tanuló előfeltevései milyen módon segítik elő, hogy minél hatékonyabban hasznosítsa a tanulási kommunikációt. Az evolúciós megközelítésben, állatok vizsgálata során, inkább arra keresték a választ, hogy a tanár hogyan alakítja viselkedését, hogy minél jobban fel tudja kelteni a tanítványok figyelmét.

12.2. Az evolúciós megközelítés A nem emberi fajok tanulmányozása rávilágíthat arra, hogy milyen folyamatok vezethettek oda, hogy a különböző taxonok esetében különböző formái alakultak ki a tanulásnak és a szociális átadódásnak. Ez a fajta vizsgálódás feltárhatja azokat a jelentős befolyásoló tényezőket, amelyek a különböző viselkedéses manifesztációk megjelenését lehetővé tették. Annak ellenére, hogy a tanulás és az információátadás egyes mechanizmusai egyértelműen adaptív funkciók, az aktív tanítási folyamat maga egészének evolúciósan adaptív szerepe mégsem ennyire egyértelmű. Ennek létrehozásához nem csak kifejezetten magas együttműködés szükséges, hanem egyfajta altruisztikus viselkedést is tükröz, amely a kutatókban felvetette annak a kérdését, hogyan válhatott ez stabil stratégiává. Az olyan populációkban, ahol egyébként is magas az

13. A kötődéselmélet evolúciós megközelítése Láng András

A kötődéselmélet megalkotója John Bowlby (1958, 1969, 1973, 1980) a huszadik század közepén egy meglehetősen nagy érdeklődésre számot tartó és széleskörűen tanulmányozott téma felé fordult – nevezetesen a gyermek és szülője, gondozója közti kapcsolat felé. Bár a jelenség már hosszú ideje a tudományos érdeklődés homlokterében állt, azonban Bowlby (1958) elégedetlen volt az azt magyarázni kívánó elméletekkel. Ugyanis az 1950-es évek uralkodó elméletei az anya-gyermek kapcsolatot a sokkal elsődlegesebb táplálás iránti szükséglet másodlagos melléktermékének tartották. Az érdekszereteten alapuló kapcsolat természetesen eltérő terminológiával, de mind a behaviorista, mind a Freudi paradigmában fellelhető volt. Ezzel szemben Bowlby (1958) amellett érvelt, hogy a kapcsolati szükséglet elsődleges, másra nem redukálható. Ennek a kapcsolati ösztönnek, a kötődésnek a magyarázatára egy evolúciós-etológiai modellt dolgozott ki, amelybe az etológia ösztöntanát (Tinbergen, 1976), Piaget kognitív fejlődésről vallott elméletét (magyarul összefoglalóan lásd Piaget & Inhelder, 1999), és a Bowlby munkásságának kezdetén szárnyait bontogatni kezdő rendszerelméletet (magyarul összefoglalóan lásd László, 2001) ötvözte a pszichoanalitikus elmélettel és gyakorlattal. Bowlby (1969) elképzelése szerint a kötődés önálló (a táplálkozástól és az orális szükségletektől független) motivációs bázissal rendelkezik, és a törzsfejlődés során a csecsemő/gyermek túlélésének biztosítására alakult ki. Már ebből a leírásból is kivehető, hogy az általában vett társas kapcsolatok és a kötődési kapcsolat közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A kötődés olyan specifikus társas kapcsolat, amely az alábbi megkülönböztető tulajdonságokkal rendelkezik (Rutter, 1989): 1. a szorongás felerősíti a kötődést; 2. biztonsági bázis jelleget mutat (a kötődési tárgy jelenléte növeli az exploráció valószínűségét); 3. a kötődési tárgy puszta jelenléte szorongás-csökkentő hatású, és 4. az elválasztási kísérlet heves tiltakozást vált ki. Ezen rövid bevezető és definíciós áttekintés után a következőkben három nagy részre tagoltan mutatjuk be a kötődéselmélet és az evolúciós pszichológia kapcsolatát. Az első alfejezetben a csecsemő-gondozó kötődés és a felnőtt kötődés evolúciós szempontból releváns aspektusait emeljük ki; a második alfejezet az élettörténet-elmélet és a kötődéselmélet szintézisével foglalkozik; végezetül a harmadik alfejezet egy modern kötődési modellt mutat be: a kötődés dinamikus érési modelljét.

240


13.1. Élethosszig tartó kötődéseink evolúciós nézőpontból 13.1.1. Kötődés és túlélés – a csecsemő-gondozó kötődés evolúciós logikája Bevezetésként a kötődés túlélést elősegítő szerepének illusztrálására álljon itt egy neurobiológiai példa Fonagytól (2008). A kötődési viselkedést irányító agyi régió gátolja a társas ítéletalkotásért és a mentalizációért felelős agyi központokat. Mit jelent ez a gyakorlatban? A fenyegetés által aktivált kötődési viselkedést irányító agyi központ amellett, hogy a kötődési személy közelségének keresésére indítja az egyént, felfüggeszt minden morális ítéletalkotást (megbízható-e a gondozó?), illetve minden belső állapotra vonatkozó következtetést (vajon épp most milyen belső állapotáról árulkodik a gondozó viselkedése?). Tehát egy bölcsebb és erősebb fajtárs közelségének szükséglete felülírja az olyan jelentős evolúciós szempontokat, mint a megbízhatóság és a másik szándékainak alapos vizsgálata. A kötődési szükséglet – sokszor racionalitást is felülíró – erejét a kötődési trauma esetén bekövetkező pszichológiai folyamatok is jól példázzák. Ezek ismertetésétől azonban terjedelmi korlátok miatt eltekintünk; Péley (2001, 2010) közleményeiben ezek részletes tárgyalása található. 13.1.1.1. A kötődés normatív fejlődése Bowlby (1969) a kötődés fejlődését négy szakaszra osztotta. (1) Az első szakaszt a célszemély megkülönböztetése nélküli orientáció és szignalizáció jellemzi. Ebben a szakaszban a csecsemő korlátozott diszkriminációs képességgel vagy éppen válogatás nélkül mutat a felnőttek közelségét fenntartó viselkedéseket. A csecsemőre bármely személy jelenlétében jellemző az orientáció, a mozgó személy vizuális követése, nyúlás és markolás, mosoly és gagyarászás. Gyakran a baba abbahagyja a sírást egy hang hallatán vagy egy arc láttán. Ezek a viselkedésformák nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy növeljék a felnőttek közelében eltöltött idő mennyiségét. A szakasz általában 8-12 hetes korig tart. (2) A második szakaszra ez az orientációs és szignalizációs viselkedés diszkriminatívvá válik; egy (vagy több) megkülönböztetett személy felé irányul. Ebben a szakaszban a csecsemő az előző szakasz bemutatásánál leírtakhoz hasonló viselkedéseket mutat, de az elsődleges gondozó(k) személye felé másoknál jóval kifejezettebb mértékben. A megkülönböztető válaszadás hangingerek esetén a negyedik héten, míg vizuális ingerek esetében a tizedik héten kezdődik.

14. Családi kapcsolatok és evolúció Pohárnok Melinda

Ebben a fejezetben áttekintést adunk arról, hogy miként vizsgálhatjuk a családi szerepeket, a családi kapcsolatokat evolúciós, funkcionalista nézőpontból. Bemutatjuk, hogy miként értelmezhetjük az egyes családtagok gyereknevelésben, gyermekgondozásban való részvételét úgy, mint adaptációs mintázatot, azaz az adott társas, ökológiai, reproduktív és demográfiai feltételekhez való alkalmazkodás különböző típusait. Így egyrészt annak bemutatása a célunk, hogy az evolúciós környezetben milyen tendenciák hatottak szelektíven a szűkebb és tágabb értelemben vett családtagok feladatainak kialakulására. Másrészt azt is szeretnénk bemutatni, hogy a humán fajra specifikus családi gondozási módok milyen fajta változatait hozták létre bizonyos társadalmi-kulturális feltételek.

14.1. A szülővé válás mint élettörténeti fordulópont A szülővé válás jelentős fordulópont az emberi életút során: akik eddig csak nő és férfi voltak egy párban, azokból most apa és anya válik, akik egy családi rendszer új szereplői lesznek. Ezzel pedig alapjaiban kell újraépíteniük szerepeik, felelősségük világát. Kultúrától függetlenül megjelenő sajátosság ebben az életszakaszban, hogy az apák és az anyák számára mást és mást jelent a szülőség, eltérő kihívásokkal, feladatokkal kell szembenézniük ( Johns & Belsky, 2008). A gyermekvállalás, gyermekszülés és a gyermek felnevelése során számtalan döntést hoznak a szülők: a gyermekvállalás időzítésével, a gyermekek tervezett számával, a nevelési feladatok és felelősségek megosztásával kapcsolatban – hogy csak a legfontosabbak említsük. Ezeket a tudatos vagy kevésbé tudatos döntéseket sokféle tényező befolyásolja, amelyek összjátékából adódik majd a fejlődési kimenet: a családdá válás és a családi funkciók megformálódása. Azt, hogy milyen jellegzetes viselkedéses választásokat, döntéseket hoznak ilyenkor a résztvevők magyarázhatjuk ún. proximatív okokkal, amelyek a nő és a férfi személyes élettörténetének, személyiségének, családi körülményeinek sajátos konstellációiból származnak. Ugyanakkor megtehetjük azt is, hogy bővítjük nézőpontunkat az ún. ultimatív, evolúciós magyarázatok számbavételével. Így olyan univerzális mintázatokban fogunk gondolkozni, amelyek humán őseink evolúciós múltjában gyökerezve mintegy kijelölik a humán reproduktív illetve szülői-gondozói viselkedési módok kereteit (Bereczkei, 2003).

266


14.2. Kooperatív szülőség A legtöbb evolúciós pszichológiai elmélet azon az alapvetésen nyugszik, hogy olyan ősöktől származunk, akik hímjei és nőstényei éberen figyelték a társas környezetüket, hogy megtalálják azt a fajtársat, akivel közös utódot létrehozva maximalizálni tudják fitnesz-nyereségüket (Bereczkei, 2003). Az emberi párválasztásról és utódgondozásról szóló elméletek többsége pedig abból indul ki, hogy a pleisztocén férfi és nő párkapcsolatban élt, és utódjaikról együtt gondoskodtak. Ugyanakkor számos olyan tényezőt vehetünk sorra a humán faj evolúciós történetéről spekulálva, amelyek magyarázatul szolgálhatnak arra, hogy az ember alapvetően kooperatív nevelésre szelektálódott, tehát a gyermekekről való gondoskodás olyan társas szerveződésben történt, ahol a vérszerinti apa és anya mellett más szereplők is helyet kaptak (Hrdy, 2009). Newson és Richerson (2013) a következő fő érveket sorolják fel a kooperatív nevelés evolúciója mellett: 1. Az ember meghosszabbodott gyermekkorának része egy olyan életszakasz, amikor fizikailag már képes gondoskodni nála kisebbekről, de szexuálisan még nem érett. Ugyanez a helyzet menopauza után is, hiszen a nők ekkor még tevékenyek, aktívan részt tudnak venni mások kicsinyeinek gondozásában, miközben saját gyermeket vállalni már nem tudnak. (Lásd később a „nagymama-hipotézis”-t.) A vadászó-gyűjtögető társadalmakban végzett kutatások rendre azt igazolják, hogy az apák mellett ezek a női családtagok - idősebb nővérek, nagymamák és nagynénik -, akik ún. társ-anyákként (allomothers) már nagyon korán együtt gondozzák az anyák gyermekeit. Amikor egy közép-afrikai Efe asszonytól megkérdezték, hogy ki gondoskodik a csecsemőkről az azonnali válasz az volt: „Mi mindannyian!” (Tronick, Morelli & Ivey, 1992). 2. Feltételezhetjük, hogy a természetes szelekció során előnyben részesültek azok a kultúrák, amelyekben gördülékenyebbek a kulturális tanulás útjai, tehát a generációk közti tudásátadás sokszínű és folytonos. A kooperatív nevelés pedig ilyen társas szerveződésnek tekinthető, hiszen ha több gondozó is jelen van a gyermek életében, akkor több mód nyílhat a változatos kulturális tanulásra - a több személlyel létrehozható közös figyelmi- és tanulási helyzeteken keresztül (Hrdy, 2009). 3. Az anya teste a várandósság és a szoptatás ideje alatt rendkívüli igénybevételnek van kitéve. Ezen felül a kisgyermekes anyák feltehetően kevésbé tudják kivenni a táplálékszerzésből – a pleisztocén korban ehető növények gyűjtéséből, vagy közös vadászatból; ma a bevásárlásból -, hiszen idejük nagy részét a csecsemő táplálása és testi gondozása teszi ki. Az anyák tehát minden időben rá voltak szorulva az apák vagy a női rokonok ellátására.

Az evolúciós szociálpszichológia felé Vincze Orsolya, Bigazzi Sára

Mint a pszichológia más területein, a társas helyzetek értelmezésére a szociálpszichológusok is különböző megközelítéseket alkalmaznak, melyek nem egymást kizáró vagy versengő megközelítések, mint inkább a társas folyamatok elemzésének különböző szintjei. Jelenleg a szociálpszichológia fő áramát a társas-kognitív szemlélet uralja, ami alapvetően a mentális folyamatok szerepét vizsgálja a társas folyamatokban. A nézet szerint, a társas helyzetekben megjelenő viselkedés egy szubjektív kiértékelési folyamat eredménye (Lewin, 1951/1972), amelyben a helyzeti információk értékelése, valamint a viselkedés személyes hasznosságának megítélése együttesen eredményezi a helyzetre adott viselkedéses reakciót (Higgins, 1997). Ha úgy véljük, hogy a pszichológusi hivatás nem jövedelmező és alapvetően anyagi szempontok vezérelnek a pályaválasztásban, valamint úgy látjuk, hogy kicsi az esélye annak, hogy felvesznek minket az egyetemre, akkor valószínűleg ezen megfontolások alapján meg sem próbáljuk a felvételit. A hangsúly ebben a megközelítésben a belső, mentális folyamatokra irányul, amelyek meghatározzák a választásainkat: azt, hogy egy esemény kapcsán mire figyelünk, ezek alapján hogyan értelmezzük azt, valamint az így szerezett tapasztalataink hogyan tárolódnak az emlékezetünkben. A társas helyzetekben megjelenő mentális működésünket egyfelől a kognitív gazdaságosság, másfelől a motivált taktikusság jellemzi (Fiske és Taylor, 1991). Mivel jóformán képtelenek vagyunk egy adott helyzetben elérhető összes információt feldolgozni, ezért leginkább azokra támaszkodunk, amelyek relevánsak az adott helyzetben. Ugyanakkor az, hogy mit tekintünk releváns információnak nagymértékben függ a motivációnktól. A szociális viselkedés magyarázatának egy másfajta megközelítését nyújtja a szociális tanuláselméleti megközelítés. Eszerint az emberi viselkedés alakulását a jutalom és büntetés szabályozza. Azok a viselkedések, amelyek korábban megerősítést nyertek továbbra is fennmaradnak, míg a büntetett viselkedésformákat a jövőben nagy valószínűséggel kerülni fogjuk. Ebben a megközelítésben annak kérdése, hogy vajon visszahúzódó vagy társaságkedvelők vagyunk, mennyire szeretünk másokat vezetni vagy inkább követni, alapvetően a szüleinktől, tanárainktól vagy barátaink részéről kapott korábbi megerősítések függvénye. A tanulás folyamatában ugyancsak követjük a gazdaságosság elvét, hiszen nem szükséges a saját tapasztalatainkon, hibáinkon keresztül tanulni. Egyszerűbben is elsajátíthatjuk a kívánatos viselkedésmintákat pusztán mások

290

V. rész: Evolúciós szociálpszichológia

megfigyelésén keresztül (Bandura,1962/1976). Az ilyenformán eltanult viselkedésformák veszélye, hogy a megfigyelő félreértelmezi a viselkedés társas értékét, mint például azon erőszakos videojátékok esetében, ahol extra pontokkal jutalmazzák a játékost minden esetben, mikor az ellenség valamely tagját megöli (Anderson és Dill, 2000). A szociális tanuláselmélethez hasonlóan a viselkedés okait a szociokulturális megközelítés is a személy környezetében keresi, azonban ebben az esetben leginkább a társadalmi és kulturális kontextus egyénre gyakorolt hatásai kerülnek a vizsgálódás középpontjába. A szociokulturális szemléletben az egyéni preferenciák a társas-kulturális környezet normatív rendszerébe ágyazódnak és azzal kölcsönhatásban, annak függvényében formálódnak. A társas hiedelmek, szokások, értékek és ezek nyelvi eszközei meghatározzák az egyén valóságát és a valóságról alkotott vélekedéseit, ilyenformán hatással vannak a viselkedés alakulására (bővebben lásd Wertsch, 1985, Vigotszkij, 1971; Moscovici, 1984). A negyedik elméleti megközelítés a társas folyamatok evolúciós szemlélete, amely a viselkedés biológiai alapjaira helyezi a hangsúlyt. Ez a szemlélet már a múlt század elején megjelent William McDougall (1908) által jegyzett szociálpszichológia tankönyvben (An Introduction to Social Psychology). McDougall számára - aki maga is végezett antropológiai kutatásokat a Torres-szorosnál lévő szigeteken, Új Guinea partjainál – a darwini elmélet mellett nagy jelentőséggel bírt az antropológiai kutatások adaptív jellegű megközelítése. Feltételezte, hogy az egyéni viselkedés szintjén is létezik olyan közvetítő folyamat, amely révén a komplex emberi viselkedés adaptív mintázatai megragadhatóak. Ez a funkcionalista szemlélet, ami alapvetően szembement a pszichológiában akkor érvényes strukturalista megközelítéssel, jellemezte McDougall szociálpszichológia tankönyvét, amelyben a célvezérelt viselkedés ösztönös jellege mellett érvelt. Nézete szerint alapvető hajlammal rendelkezünk arra nézve, hogy környezetünkben azokat az ingereket észleljük, amelyek céljaink eléréséhez szükségesek. Noha McDougall elgondolását könyve megjelenését követően intenzív viták jellemezték, a szakma érdeklődése hamar elült. A szociálpszichológia evolúciós megközelítése csak a 20. század vége felé került ismét az előtérbe. Jóllehet a két terület kutatási témáit tekintve (pl. csoportszerveződés, csoportközi folyamatok, agresszió, vonzalom, társas kogníció) természetszerűleg kapcsolódnak, a szkepticizmus, mely az evolúciós szemléletet övezte hosszú ideig megakadályozta a viszony termékeny kibontakozását. Az ellenállás feloldását nehezítették azok az evolúciós magyarázatok, amelyek figyelmen kívül hagyva a társas tényezők jelentőségét, a viselkedés biológiai determinizmusa mellett érveltek (pl. Rushton, 1992). Ez a fajta megközelítés egyfelől jelentékteleníti a társas környezet, a kultúra szerepét, másrészt könnyen a fennálló rendszerek igazolásának alapjává válhat – mint arra számos példát találhatunk a történelemben (lásd. eugenika történelemi folyományai). Ma már a legtöbb tudós elfogadja, hogy a szelekciós nyomás hatást gyakorol az emberi viselkedésre.

Az evolóciós szociálpszichológia felé

291

Azt is látnunk kell azonban, hogy a biológiai befolyás nem kizárólagos, hanem a környezeti hatásokkal együtt alakítja a társas viselkedést (Bereczkei, 2006; Kenrick és Gomez-Jacinto, 2014). Például a tesztoszteronszint és a csoporton belüli vetélkedés közti pozitív irányú összefüggés mértéke függ attól, hogy a személy miként észleli a versengés környezeti feltételeit, valamint attól, hogy a versengés kimenetelének milyen okokat tulajdonít (Mazur és Booth, 1998). Az evolúciós szociálpszichológiáról szóló legtöbb tankönyvi fejezet vagy összefoglaló tanulmány kiemeli az evolúciós pszichológia és a szociálpszichológia alapvetően eltérő vizsgálati megközelítéseit. (Neuber, Kenrick, Shaller, 2009). Noha mind a kettő a „miért” kérdésre próbál választ adni, a szociálpszichológia elsősorban proximatív magyarázatokkal szolgál, vagyis a viselkedést közvetlenül kiváltó folyamatokra, jelenségekre koncentrál, addig az evolúciós pszichológia ugyanazt a viselkedést a funkció oldaláról közelíti meg és olyan ultimatív magyarázatokat keres, amelyek választ adhatnak arra, hogy az adott viselkedés miért maradhatott fent; milyen célt szolgál. Mindemellett az evolúciós megközelítés területspecifikus magyarázatokat szolgáltat, azaz a jelenségeket azok sajátos adaptív problémái felől közelíti meg, míg a szociálpszichológia elsősorban a társas jelenségek általános leírására törekszik. Korábban ezek a metodológiai eltérések látszólagos alapot szolgáltattak a két terület elkülönülésének fenntartásához. Például annak okán, hogy az ultimatív okok közvetlenül nem vizsgálhatók, a szociálpszichológusok előszeretettel kérdőjelezték meg az evolúciós kutatások érvényességét. Az evolúciós megközelítésben az utóbbi évtizedben tapasztalható szofisztikált elméleti feltevések specifikusabb predikciókhoz vezettek, amelyek ilyenformán kísérletileg cáfolhatóvá váltak. Ez az előrelépés részben annak köszönhető, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik az evolúciós kutatásokban arra, hogy az ultimatív és a proximatív magyarázatokat együtt, integrált módon kezeljék. Vegyük észre, hogy a két terület nem egymással versengő, hanem egymást kölcsönösen erősítő metodológiával rendelkezik. Az evolúciós pszichológia a viselkedés ultimatív okainak elemzésével tágabb elméleti keretet szolgáltathat a klasszikus szociálpszichológiai jelenségek magyarázatához, ugyanakkor a viselkedés ultimatív magyarázatainak kialakításához elengedhetetlen a társas jelenségek részletes szociálpszichológiai tanulmányozása. Az evolúciós személet érvényesülése a szociálpszichológiában ilyen módon újraértelmezi a „taktikus ember” fogalmát, választ adva a társas viselkedés azon motivációs háttereire, amelyek az evolúció során fennmaradtak, és amelyek irányítják a viselkedést az egyre komplexebb társas világban.

15. Evolúciós nézőpontok a szociálpszichológiában Szijjártó Linda

15.1. Az evolúciós szociálpszichológia koncepciója Az antropológiai kutatások szerint őseink alapvetően társas lények voltak, akik sok esetben élethossziglan stabil csoportok tagjaiként éltek. Az evolúciós pszichológia tudományterülete a társas agy hipotézis és a szociális intelligencia hipotézis segítségével próbál választ adni arra a kérdésre, milyen hatást gyakorolt a szociális környezet az ember evolúciójára. Az ún. szociális intelligencia hipotézis (Humphrey, 1976) szerint a csoportot alkotó fajok esetében a szociális környezet komplexitásából, instabilitásából és bejósolhatatlanságából kifolyólag nagyobb elvárást támaszt az alkalmazkodással szemben, mint a természeti-ökológiai környezet. Ennek következtében a társas környezet az emberi faj esetében olyan szelekciós nyomásokat hívott életre, amelyek egyértelműen meghatározták az emberi agy és az intelligencia gyors fejlődését (Bereczkei, 2003, 2009; Paál, 2010). A legfontosabb adaptív problémák tehát, amelyekkel őseinknek az evolúciós múlt során szembe kellett nézniük, eredendően társas természetűek voltak. Hogy csak néhányat említsünk ezek közül a szociálisan adaptív problémák közül: elődeinknek össze kellett hangolniuk viselkedésüket társaikéval, meg kellett találniuk a helyüket a társas hierarchia rendszerében, el kellett köteleződniük hosszú távú kapcsolatokban, meg kellett tanulniuk hatékonyan kommunikálni, kezelni a konfliktusokat, felismerni a csoporton belül megjelenő potyalesőket és mások befolyásolása céljából használni a nyelvet (Kenrick, Maner & Norman, 2005). A szociálisan adaptív problémák léte erős szelekciós nyomást gyakorolt az emberi agy fejlődésére, ennek következtében pedig olyan pszichológiai mechanizmusok létrejöttét támogatta, amelyek a társas környezethez való hatékony alkalmazkodást szolgálják (Bereczkei, 2003). A társas kapcsolatok pszichológiájával összefüggésben álló kérdések a szociálpszichológia tudományterületének központi magját alkotják. A szociálpszichológia kellő alapossággal dokumentálja és írja le a társas helyzeteket és az azokhoz köthető társas jelenségeket, eredetükre és funkciójukra azonban nem ad választ. A társas jelenségekhez (mint pl. mint például az együttműködés, a kölcsönösség, a barátság vagy éppen az idegenekkel szemben megnyilvánuló altruizmus) kapcsolódó hiányzó értelmezési keretet az evolúciós pszichológia biztosítja (Neuberg, Kenric & Schaller, 2010). A lényegi különbség a mainstream szociálpszichológia és az evolúciós pszichológia közt abban rejlik, hogy míg az előbbi magukra a társas jelenségekre és azok leírására koncentrál, addig az utóbbi a társas helyzetek és jelenségek szerveződése

15. Evolóciós nézőpontok a szociálpszichológiában

293

mögött húzódó magyarázóelvek feltárásán munkálkodik. A nyilvánvaló különbség mellett azonban érdemes figyelembe vennünk, hogy az evolúciós pszichológia alapelvei és a szociálpszichológia alapvető megállapításai kompatibilisek egymással, így valószínűsíthető, hogy az evolúciós- és a szociálpszichológia diszciplínái egy összehangolt együttműködési folyamat során kölcsönösen gazdagíthatnák egymást. Ennek megfelelően, a két irányvonal erősségeire alapozva, az evolúciósés szociálpszichológia fúziójából létrejöhetne egy hibrid terület: az evolúciós szociálpszichológia (Kenrick, Maner & Norman, 2005). 15.1. Csoportméret és neokortex-arány Mi az, amit e két tudományterület adhat egymásnak? A szoRobin Dunbar (1993, 1998, 2002) szoros öszciálpszichológia elméletalkotói, szefüggést vélt felfedezni a csoportméret és köszönhetően az elmúlt évtizea neocortexarány (az agykéreg tömegének dekben végzett empirikus kutaaz agy többi részeihez viszonyított aránya) tásoknak, hatalmas tudásanyagközött. A neocortex felelős a magasabb rengal rendelkeznek az emberek dű kognitív tevékenységek vezérléséért. Az társas viselkedésére vonatkozóan, ún. társas agy hipotézis szerint csak azok és hasznos mérőeszközökkel e a fajok képesek fenntartani kiterjedt tárjelenségek megbízható vizsgásas kapcsolatrendszert, amelyek megfelelő latára (Kenrick és mtsai., 2005). mentális képességekkel rendelkeznek. MiEz a felhalmozott tudás segíthet nél nagyobb tehát a relatív neocortex arány, az evolúciós pszichológusoknak a annál kiterjedtebb lehet az egyén körülvevő társas közegben megjelenő embecsoport mérete és annál magasabb a vele ri viselkedés hatékonyabb megérszemélyes kapcsolatban álló személyek tésében (Buss & Kenrick, 1998; Krebs & Denton, 1997). Az evoszáma (Bereczkei, 2003). lúciós pszichológia ugyanakkor egyfajta elméleti hátteret, egy hiányzó értelmezési keretet biztosíthatna a szociálpszichológia számára, amelynek segítségével a társas jelenségek empirikus vizsgálata során kapott jelentős eredmények lehorgonyozhatóvá válhatnának. Az evolúciós szociálpszichológia kialakulásából származó előnyök vitathatatlanok. Az evolúciós elmélet erős bázist tudna biztosítani a szociálpszichológia számára a társas jelenségek eredetének megismeréséhez, míg a szociálpszichológia által alkalmazott módszerek és kutatási eredmények értékes eszközt jelenthetnének az evolúciós pszichológia elméletalkotói számára. Amennyiben létrejönne a fúzió, az evolúciós szociálpszichológia egy olyan tudományterületté válhatna, amely az evolúciós múlt során létrejött pszichológiai mechanizmusok, a fejlődési folyamatok, a tanulás és a kultúra közti komplex és izgalmas kapcsolatot tárná fel (Neuberg és mtsai., 2010).

16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban Tisljár Roland

16.1. Kommunikáció és humor A humor az ember pszichológiai eszköztárának egyik fajspecifikus, univerzálisan megtalálható eleme (Caron, 2002; Gervais & Wilson, 2005). A különféle humorfajták produkciója, megértése és élvezte az emberi kogníció megkülönböztető jellegzetessége (Provine, 2000). Az emberek szeretik a jó humort - párkapcsolati és baráti kapcsolati partnereiknél egyaránt fontosnak tartják ezt a tulajdonságot (Goodwin, 1990; Kenrick, Sadhalla, Groth, és Trost, 1990; Sprecher és Regan, 2002), emellett saját magukat is szeretik jó humorúnak tudni (Apte, 1987). Az univerzális előfordulás és az általánosan magas fokú preferencia előrevetíti a jelleg evolúciós magyarázatának létjogosultságát. A humor alapvetően tehát egy egyetemes humán sajátosság, amely legnagyobb részben társas környezetben jelenik meg. Az adott helyzet jellemzői a humorra adott reakciónkat is meghatározzák. Társak jelenlétében például nevetéssel reagálunk a humorra, viszont egyedül nem minden esetben fordítunk energiát ezen élettanilag meglehetősen költséges szociális jelzés produkciójára. Azt mondhatjuk tehát, hogy a nevetés a humor megértésének és honorálásának kommunikációs eszköze. Ezt az állítást jól illusztrálják Robert Provine (2000) humorkutató egyik vizsgálatának eredményei. A vizsgálatban résztvevő kísérleti személyek három kondícióban néztek meg egy-egy vígjátékrészletet. Az egyikben egyedül voltak egy szobában, és úgy tudták, hogy az ajtón túl, hallótávolságon belül sincs senki más; a másodikban szintén egyedül voltak, de úgy voltak informálva, hogy az ajtón kívül vannak más személyek; a harmadik kondícióban pedig többekkel együtt nézték végig az adott humoros filmrészletet. Az eredmények azt mutatták, hogy az emberek többet nevettek más személyek jelenlétében, mint akkor, amikor úgy tudták, hogy egyedül vannak az adott helyiségben, de a legintenzívebb és leghosszabban tartó nevetés abban a kondícióban mutatkozott, amikor egyedül voltak ugyan, de úgy tudták, hogy az ajtón kívül lévők hallhatják őket - vagyis ehhez hangosabban kell nevetniük. A társas kontextus erős facilitáló hatást gyakorol a nevetésre, amint azt egy nagy mintán végzett megfigyeléses vizsgálat eredményei is alátámasztották (Provine & Fisher, 1989). A megfigyelt személyek harmincszor gyakrabban nevettek társas kontextusban, mint egyedül. Ezekből az adatokból jól kirajzolódik egyrészt a humor társas beágyazottsága, vagyis az, hogy a humor funkciója nem csupán belső, internális, az elmeműködésre gyakorolt különféle hatásaiból fakad,

16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban

307

hanem a rá irányuló preferenciát kifelé is hajlamosak vagyunk kommunikálni, elsősorban a nevetés eszközével. A nevetés ugyanis egy hatékony érzelemkiváltó eszköz, segítségével a szimpla verbális kommunikációnál (pl.: elmondom a többieknek, hogy az elhangzott/látott konkrét humort megértettem és jónak találtam) jóval hatásosabban tudjuk informálni környezetünket az általunk észlelt humor mentális feldolgozásáról és értékeléséről. Az emberi kommunikáció szerves része a különféle érzelmek kifejezése, az érzelmek által színezett kommunikatív aktusokat általában őszintébbnek tartjuk, mint az ezt nélkülözőket (Bereczkei, 2003). A humor adaptivitásának magyarázatát tehát valahol annak társas, a kommunikációval összefüggő tulajdonságaiban érdemes keresnünk. De milyen feladatokat is láthat el a humor az emberek közötti kapcsolattartásban? A humor funkciójára vonatkozóan számos elmélet született, a következőkben ezek közül mutatjuk be azokat, amelyek egymástól eltérő vagy csak részben átfedő területekben találják meg ezen komplex emberi jelleg fő adaptív előnyét vagy előnyeit.

16.2. A humor evolúciós modelljei A humor meglehetősen magas élvezeti értékkel bír. Az rá vonatkozó általános igényünk jelentős hatást gyakorol modern környezetünkre is, szinte körülvesszük magunkat a mindennapi betevő humoradagunk kielégítését szolgáló, könnyen elérhető kulturális termékekkel (pl. az újságok humoros mellékletei, vígjáték-sorozatok és mozifilmek tömkelege, az interneten található, napról napra bővülő, humoros(nak szánt) tartalmak hatalmas tárháza). Egyes humorteoretikusok egyenesen modern addikcióról beszélnek, amely hasonlóképpen a modern ember sajátja, mint a zene, az alkohol, a dohányzás, a koffein vagy a csokoládé iránti vonzalom (Hurley, Dennett és Adams, 2011). A humor élvezete mögötti idegrendszeri háttér vizsgálatával számos kutatatás foglalkozott, melyek alapján úgy tűnik, hogy a humor utáni vágy neurális háttere egy meglehetősen komplex rendszert alkot (Franklin & Adams, 2011. A humor megtapasztalásához olyan különféle folyamatok összehangolt működése szükséges, mint például elvárások és asszociációk létrehozása és monitorozása, valamint a képtelenségek felismerése, melynek eredményeképpen megjelenik a nevetés és a jókedv érzelmi és expresszív elemeket magában foglaló válaszreakciója.

16.2.1. Társas kapcsolatok fenntartása Robin Dunbar (1996) egyfajta vokális kurkászási eszközként tekint a humorra, és a társas kapcsolatok fenntartásában határozza meg annak fő funkcióját. Véleménye szerint a humor és az emberi nyelv közös evolúciós háttérrel rendelkezik. Mindkettő a társas kötelékben élő állatfajoknál meglévő kurkászó viselkedésből eredeztethető, mely a kapcsolatok kialakítását, fenntartását és erősítését szolgálja. A tevékenység során a résztvevő egyedek eufórikus, enyhén bódult állapotba ke-

17. Narratívák evolúciós megközelítése Szabó Edit

Történetekben élünk. Történetekben meséljük el a velünk megtörtént eseményeket, és a velünk meg nem történteket is. Olykor kissé ferdítünk, mert igyekszünk jobb színben feltüntetni magunkat. Olykor más emberekről mesélünk, s van, hogy a fantáziavilágunk elevenedik meg történeteinkben. Az emberek a világ minden táján és hosszú idők óta alkotnak meg elképzelt karaktereket, amelyeket elképzelt hőstettekkel ruháznak fel. Ha összeszámolnánk, hány órát és mennyi erőforrást fordítanak arra, hogy a fikció különböző formáival szórakoztassák magukat – történetmondással, mintha-játékkal, mítoszok, legendák és tündérmesék hallgatásával, regények, novellák, epikus költemények, balladák olvasásával, tévé- és mozifilmek, színdarabok, operák nézésével, narratív festményekkel, viccekkel, paródiákkal, képregényekkel, videojátékokkal és pornográfiával – bizonyossá válna, hogy az emberek idejük tetemes részét töltötték a fikció előállításával és befogadásával a múltban, csakúgy, mint a modern időkben (Pinker, 2007; Tooby & Cosmides, 2001/2014). Ha pedig ehhez hozzávesszük a fikcióval töltött idő költséges voltát, az elszalasztott lehetőségeket, hogy praktikus foglalatosságokkal törődjünk helyette, és a fennálló veszélyt, hogy összekeverjük a fantáziát a valósággal, valamint sóvárgásunkat, hogy belemerülhessünk egy-egy elképzelt világba, akkor ez mindenképpen magyarázatot kíván. Különösen a darwini perspektívából, hiszen joggal várhatnánk, hogy a természetes szelekciónak el kellett volna söpörnie minden olyan hajlamot, amely arra ösztökél, hogy a fantázia világával foglalkozzunk a valós világ helyett (Pinker, 2007).

17.1. A történetmondás és az irodalom evolúciós elméletei Az irodalomkritika klasszikus elméletein túl – a tudomány olyan különböző területeit bevonva, mint az antropológia, a közgazdaságtan, a filozófia és a pszichológia – az elmúlt néhány évtizedben kezdett körvonalazódni egy interdiszciplináris, evolúciós megközelítésű, ún. bio-kulturális elképzelés az irodalom értelmezésére. Ennek kiindulópontja, hogy a régmúlt, amely fajunkat formálta, segítséget nyújthat a jelen és a közelmúlt jelenségeinek magyarázatában is (Boyd, 2005b). Pinker (2007) szerint az evolúciós pszichológia egyik legnagyobb érdeme, hogy olyan, korábban mellőzött területeket emelt be újfajta megközelítésben a pszichológia tudományába, amelyek a mentális életünk megértéséhez fontos adalékul szolgálnak, mint például a szépség, a státusz, a szex, a háború, a vallás, az árucsere, az erkölcs, illetve a zene, a művészet, a fikció és a történetmondás is. A tény, hogy a

324


felsoroltak közül soknak – úgy tűnik – nincs közvetlen biológiai haszna (a túlélés és a szaporodás szempontjából), elvezet ahhoz a fontos kérdéshez, hogy az adott jelenség adaptáció-e vagy valamely adaptáció(k) mellékterméke, netán génsodródás vagy más véletlenszerű evolúciós folyamat következménye. Lényeges kérdés ez az irodalom esetén is, többek között ezért kapnak az evolúciós pszichológia diszciplínái a narratívák és a fikció evolúciós értelmezésében is elsődleges és kitüntetett szerepet. Az evolúciós alapú irodalmi elemzés több szempontból is hasznos lehet (Pinker, 2007). A történetek mélyebb rétegeit képes vizsgálni, amelyek téren és időn átívelők, a fikció világában megjelenő alakokat és eseményeket pedig abból a szempontból értelmezi, hogy azok egy ökológiailag megalapozott adatbázisát képezik azoknak a dolgoknak, amelyek az emberek számára alapvetően fontosak. Az ilyen, adaptációs elméletek alkotják az irodalom evolúciós elméleteinek fő irányvonalát. Mielőtt azonban rátérnénk az irodalom adaptacionista megközelítésű elméleteire, fontos különbséget tenni e fő csapásvonal és az irodalom egyéb, evolúciós, de nem adaptacionista elméletei között.

17.1.1. A nem-adaptációs elméletek Carroll (2004, 2005) a nem-adaptációs teóriák három csoportját különíti el az általa képviselt irodalmi darwinizmus adaptációs elmélettől. 1. Az első irányzat, a kozmikus evolúció a teljes univerzumra terjeszti ki az evolúció folyamatát, amelyet a tökéletesedés egyfajta belső hajtóereje irányít. Az ide tartozó elméleti munkák többsége teleológiai és spirituális jellegű: az univerzum a spirituális és/vagy szociális tökéletesedés egy magasabb, végső állapotába evolválódik. Az irányzat fő képviselője Frederick Turner költő és irodalomtörténész, aki könyvében (Essays on Literature and Science, 1992) angol romantikus és amerikai transzcendentalista műveket elemez kozmikus evolucionista szellemben. 2. A másik fő irányzat az evolúció analógiás modellje. Ebben a megközelítésben az evolúciót analógiaként, vagy, ha úgy tetszik, metaforaként alkalmazzák. Rabkin és Simon jelenleg is zajló kutatásának célja (The Genre Evolution Project, University of Michigan), hogy bebizonyítsák, a science fiction is adaptív evolúciós folyamatok szerint fejlődik. Ehhez az irányzathoz sorolható Dawkins mém-elmélete is (1976/1986). Carroll (2004) kritikusan megjegyzi, hogy a gének és a kulturális szimbolizmus egységei, a mémek között húzott párhuzam korántsem tökéletes: míg a mémek csak akkor ismétlődnek, ha válaszokat idéznek elő az emberi elmében, vagyis valójában csupán stimulusként működnek, addig a gének olyan organikus egységek, amelyek képesek önmagukat replikálni. 3. Az utolsó elmélet a sorban az evolúciót normatív értékként kezeli. Pontosabban, normatív értékítéletek alapjává silányítja – leginkább a szociáldarwinizmus és –nietzscheizmus sorolható ide. Ezek az elméletek a természet fogalmát erőszakos hatalomszerzés eszközeként használják, szociális, politikai és irodalmi megközelítésben egyaránt.

18. Együttműködés a csoportban Czibor Andrea

18.1. Bevezetés, a fejezet célja Jelen fejezet az egyének közötti, csoporton belüli együttműködés jelenségkörét járja körül. Azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon az emberi csoportokban miért jelenik meg az egymással genetikai rokonságban nem álló egyének közötti együttműködés, mi állhat az ember együttműködő természetének hátterében. Áttekintjük, hogy a másokkal való kooperáció nyilvánvaló evolúciós költségei, veszélyei ellenére miért térülhet meg annak felvállalása. A diszkriminatív kooperáció jelenségét vizsgálva azokat a tényezőket keressük majd, amelyek segítenek meghozni a döntést: az adott kontextusban, illetve az adott partnerekkel érdemes-e kooperálni, a várható nyereségek meghaladhatják-e az önérdek háttérbe szorításával járó költségeket.

18.2. Az együttműködő ember evolúciós „rejtélye” Az evolúciós gondolatmenet egyik központi tézise, hogy az élőlények viselkedésének alapvető mozgatórugója önérdekük érvényesítése, saját fitneszük, reproduktív sikerességük növelése. Az önérdek-érvényesítés, a másokon való felülkerekedés elve azonban – különösen az emberek esetében - nem feltétlenül ad általános magyarázó keretet a viselkedésben mutatkozó változatosságra. Az embereknél ugyanis a másokkal, fajtársakkal való együttműködés nem korlátozódik a rokonok közötti kapcsolatokra, hanem számtalan kontextusban, ismerősök, vagy akár idegenek között is megfigyelhető. Egyének, csoportok közötti együttműködések széleskörű rendszerei jelennek meg a humán közösségekben; holott a másokkal való kooperáció ára gyakran az, hogy az egyéneknek le kell mondaniuk, vagy legalábbis el kell halasztaniuk saját szükségleteik rövid távú kielégítését, önérdekük azonnali érvényesítését (Bereczkei, 2003, 2009, 2010). Az együttműködésre való széleskörű képesség és hajlandóság éppen e látszólagos ellentmondás miatt rejtélyként, nehezen magyarázható jelenségként körvonalazódott az evolúciós gondolkodásban. A rokonszelekció elmélete (Hamilton, 1964) magyarázza a velünk genetikai rokonságban állókkal való együttműködési hajlandóságot: azok támogatása, akikkel genetikailag hasonlóak vagyunk, közvetve saját génjeink továbbéléséről is gondoskodik (ld. pl. 11. és 15. fejezet). Annak magyarázata azonban, hogy az emberek között miért ilyen gyakori a nem rokonoknak, gyakran idegeneknek nyújtott támogatás, a velük való kooperáció, sokáig váratott magára. A következőkben röviden áttekintjük, melyek lehetnek az együtt-

340


működő viselkedés evolúciós előnyei, amelyek elérése érdekében megéri felvállalni a kooperáció révén megjelenő kockázatokat, az önérdek lehetséges sérülését.

18.2.1. Az együttműködés evolúciós előnyei Az egyének közötti együttműködés számos adaptív előnnyel járhat; mind az egyének, mind a csoportok szintjén (Kurzban & Neuberg, 2005). A személyközi együttműködés során olyan, számára nagy értékű segítséghez juthat az egyik fél, amely eközben a másik fél számára nem jelent hasonló mértékű befektetést, erőforrásról való lemondást. (Bereczkei, 2009) Például, ha egy munkahelyen az egyik kolléga műszakot cserél munkatársával azért, hogy utóbbi elmehessen gyermeke iskolai rendezvényére, kis lemondás árán juttatja számára nagy előnyhöz munkatársát. A nem rokonok közötti együttműködést gyakran irányítja a reciprocitás elve, a reciprok altruizmus jelensége (Trivers, 1971, 1985, ld. bővebben: 15. fejezet). Eszerint a korábban segítséget nyújtó, altruista fél számíthat arra, hogy kooperatív viselkedése a jövőben viszonzásra talál, s a kis költséggel nyújtott segítség számára hasznos szívesség formájában térül meg. A csoportok szintjén az együttműködésnek további előnyei lehetnek: olyan feladatok válnak megoldhatóvá, és ezáltal olyan adaptív előnyök lesznek elérhetőek, amelyekhez a csoport tagjai egyénileg nem juthatnának hozzá. Archaikus környezetben jó példát szolgáltathatnak e jelenségre a csoportos vadászatok, modern környezetben pedig minden olyan szolgáltatás vagy létesítmény, amely közösségi összefogással jön létre. Egy egyszerű példával igyekszünk megvilágítani, miben is jelentkezhetnek a kooperativitás előnyei a hétköznapokban. Képzeljük el azt a szituációt, amikor egyetemi csoporttársak arra a megegyezésre jutnak, hogy egy különösen nehéz vizsgára együttesen dolgozzák ki a vizsga-tételeket. Az öt csoporttárs egyenlő arányban osztja el a 20 tételt, így mindenkinek csupán négy témakört kell kidolgoznia, arra a határidőre, amelyben közösen állapodtak meg. Az együttműködés mindenki számára előnyökkel kecsegtet: kevesebb egyéni befektetés révén készülhetnek fel a vizsgára, s több idejük marad a vizsgaidőszakban aktuális további tárgyakra. Emellett, mivel energiáikat csupán néhány témakör kidolgozására kell koncentrálniuk, azok valószínűleg alaposabb, mélyebb feldolgozásra kerülnek, mint ha az összes témakörbe egyedül kellett volna beleásni magukat a tanulócsoport tagjainak.

18.2.2. A kooperáció veszélyei, költségei Az előző példában felvázolt helyzetben jól látszanak az együttműködés egyéni és csoportszintű előnyei. Szembetűnő azonban az is, hogy e helyzet nagyon sérülékeny az együttműködést megtagadó, „potyautas” stratégiát követőkkel szemben. Gondoljunk csak bele, mi történik akkor, ha az ötfős kis csoportból négy személy idejét és energiáját áldozza arra, hogy kidolgozza a rá eső tételeket, a csoport egyik tagja azonban úgy dönt, ő a rendelkezésre álló idő alatt inkább egy másik vizsgára

19. Az érzelmek funkciói a csoporton belüli viszonyok szabályozásában Szabó Zsolt Péter

19.1. Homok a gépezetben: az érzelmek hányattatott sorsa Jóllehet, a pszichológiában az érzelmek tanulmányozásának igénye hamar felmerült ( James, 1890/1981), mégis a 20. század túlnyomó többségében az érzelmek hol nem jelentek meg a pszichológiai kutatásokban,21 hol pusztán negatív, a tiszta kogníciót hátrányosan befolyásoló „zajokként” tekintettek rájuk. Az érzelmek ártalmas természetére vonatkozó elképzelések már a filozófia kezdetétől fogva jellemzőek voltak, például Platón munkásságában, és Forgas szerint végigkísérték a nyugati filozófia teljes történetét (Forgas, 2007). Bereczkei (2003) kiemeli, hogy az érzelmekkel kapcsolatos domináns filozófiai tradíció az érzelmek és az értelem dichotómiáját hangsúlyozta, azt állítván, hogy „az értelem a civilizáció és kultúra terméke, az érzelmek viszont ellenőrizhetetlen zsigeri parancsokat követnek” (p. 388). Így lett hosszú ideig az érvelés és a reflexió olyasmi, ami a civilizált fehér férfiakra jellemző, míg az érzelmek a nőket, a gyerekeket, a mentális betegeket, a „primitív” kultúrák tagjait (Ellsworth, 2007), a művészeket (Eide, 2005), valamint a gyermeki és feminin vonásokat mutató tömeget (Le Bon, 1895/2004) jellemezték. Az általános elképzelés az volt, hogy mind a törzs-, mind az egyedfejlődés az érzelmektől a racionális gondolkodás irányába halad (Ellsworth, 2007). Az érzelmek Eide (2005) szavaival élve „homoknak tűntek a gépezetben” (p. 14), amelyek képesek a racionális gondolkodás eltérítésére. Freud úgy gondolta például, hogy ha csak nem használjuk a lelki erőforrásaink egy részét az érzelmeink kontrollálására, akkor azok átvehetik az irányítást a gondolkodástól, és ezzel károsan befolyásolhatják a viselkedésünket (Forgas, 2007). Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a pszichológiai kutatások nagy része eltávolodott az érzelmek pszichopatológiai megközelítésétől, és a hangsúly áttevődött arra a kérdésre, hogy miként befolyásolják az érzelmek a tiszta, érzelem-mentesnek gondolt kogníciót. Bower (1981) például többféle módját írta le annak, ahogy a hangulati hatások kiprovokálják a hangulattal kongruens szelektív figyelmet, információ felvételt és felidézést. Ezeket a Bower által az 1980-as évek elején végzett vizsgálatokat aztán egy sor másik vizsgálat követte, amelyek a pszichológia sok területén demonstrálták az érzelmek befolyásoló erejét. Az érzelmek hatása nyilvánvalóvá vált a sze21 A pszichológia két meghatározó iránya, a behaviorizmus és a kognitív pszichológia szinte teljesen figyelmen kívül hagyta például az érzelmek szerepét az ember tanulmányozásában (Forgas, 2000).

358


mélyészlelésre (Forgas & Dobosz, 1980; Forgas, 1983; Forgas & Bower, 1987), az attribúcióra (Weiner, Russell, & Lerman, 1979), a sztereotípiákra (Mackie, Hamilton, & Schroth, 1989), a személy-, és csoportközi viselkedésre (Brewer & Kramer, 1985; Forgas, 1985; Petty & Cacioppo, 1986; Bodenhausen, 1993). Az érzelmeknek az információ feldolgozó rendszerrel való kapcsolatát talán legszemléletesebben Forgas (1995, 2000) ábrázolta, az úgynevezett Érzelem Beáramlási Modellben. Forgas szerint érzelmeink akkor befolyásolják a leginkább a kognitív folyamatokat, amikor olyan helyzettel szembesülünk, amely ismeretlen, összetett, nehéz és atipikus. Ezekben a lényegi feldolgozást igénylő feladatokban, az összes lehetséges erőforrásra támaszkodunk, így az aktuális érzelmi állapotainkra is, akár mint információra, akár mint a feldolgozási folyamat részeire. Ez az intuícióinkkal némileg ellentétes modell, amelyben az összetett helyzetekben támaszkodunk a legerősebben az érzelmeinkre, számos vitát kavart (Bower & Forgas, 2001). A mi történeti áttekintésünk szempontjából mégis az a fontos, hogy a pszichológia tudománya eddigre már leszámolt azzal a racionális, hideg megismeréssel, amelyet a társas megismerés korai kutatói feltételeztek (például Heider, 1958; Jones & Davis, 1965; Kelley, 1972). Az 1990-es évek közepén, végén több tudományterület együttes eredményeinek köszönhetően paradigmaváltás következett be az érzelmek kutatásában: többé már nem az volt a kérdés, hogy ártalmasak-e az érzelmek, hanem előtérbe kerültek az érzelmek adaptív természetét hangsúlyozó elméletek és kutatások. Ez a megközelítés elsősorban a társas megismerés, a neuroanatómia és a pszichofiziológia terén elért eredményekből táplálkozott (Forgas, 2000). Ezzel egy időben terjedt el az evolúciós szemlélet a pszichológiában (Bereczkei, 2010b), amely szintén jelentősen hozzájárult az érzelmek „rehabilitálásához.” Smith és Kirby (2001) hangsúlyozzák, hogy az érzelmeket adaptív funkcióval rendelkező, jól szervezett, a környezet kihívásaira adott szisztematikus válaszként felfogó elképzelések jelentős hitelességet merítettek olyan agykutatók eredményeiből, mint de Sousa (1987), Damasio (1994) és LeDoux (1996). Damasio 1994-ben megjelent Descartes tévedése című könyvében bemutatta, hogy az adaptív funkcionálás egyik feltétele, hogy a személy az érzelmeit képes legyen beemelni a döntési folyamatba. Az 1990-es évek közepétől lezajló paradigmaváltás következtében ma már a legtöbb kutató egyetért abban, hogy az érzelmek evolúciós előnyökkel járó pszichológiai adaptációk (pl. Cosmides & Tooby, 2000; Plutchik, 1980; Tooby & Cosmides, 1990). Bereczkei (2003) megfogalmazásában az „érzelmek olyan pszichológiai adaptációk, amelyek az ősi környezet állandó és visszatérő szituációira adott sajátos válaszreakciókként foghatók fel.” (p. 388) Az érzelmekkel kapcsolatos kutatások egyik legfontosabb kérdése az lett, hogy mi az egyes érzelmek adaptív funkciója? Miért vagyunk csalódottak, amikor valaki nem tartja be, amit ígért, miért szégyenkezünk, amikor mi nem tartjuk be az ígéretünket, miért élünk át büszkeséget, amikor jelentős eredményt érünk el? A fejezet további részében ilyen típusú kérdésekre keressük a választ. Ehhez egy olyan integratív keretet használunk, amely összekapcsolja az evolúciós pszichológia és a szociálpszichológia ered-

Az evolúciós pszichológia találkozása más tudományágakkal Kiss Enikő Csilla

A tudományterületek közötti találkozások mindig izgalmas kihívást jelentenek a tudomány képviselői számára: az ismeretek, vélemények, nézőpontok megosztása, vitája mindegyik fél számára értékes szakmai tapasztalatokat jelent. Az interdiszciplináris területeken született kutatások ezen felül új perspektívákat hozhatnak be a tudományos gondolkodás fejlődésébe, amelyek az új ismeretek tükrében megjelenő véleménycserére, vizsgálati eredményekkel történő igazolásra sarkallják a kutatókat. Az interdiszciplináris megközelítések egyben elősegítik a tudományos ismeretek integrációját, ami a ma tudományára jellemző specializálódás ellenében hat. Az evolúciós pszichológia önmagában is fiatal tudománynak tekinthető, nem olyan régen, 1992-ben jelent meg a Barkow, Cosmides & Tooby által szekesztett The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture c. kötet, ami egyben az evolúciós pszichológia megszületését is jelenti. Az evolúciós pszichológia elméleti tudomány, amely célkitűzésében az emberi viselkedés evolúciós gyökereivel foglalkozik, hogy feltárja a viselkedés szelekciós előnyét az emberi faj evolúciója során. Az evolúciós pszichológia ehhez főként a kognitív pszichológia, genetika, etológia, antropológia és szociobiológia ismereteire épít. Jelen kötetben az evolúciós pszichológia három interdiszciplináris területével találkozik az Olvasó, amelyek a mentális egészség és betegség, a vallás és a medicina kapcsolódását mutatják be. A mentális egészségről és betegségről történő gondolkodás a személyiséglélektan és a klinikai pszichológia alapvető kérdését jelenti. A nagyobb személyiség-lélektani irányzatok szinte mindegyike igyekszik leírni a személyiség jellemzőit, kialakulását és a patologikus működés hátterét. A mentális betegségek tünettan alapján történő besorolására a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozási Rendszere) és a DSM (Mentális Betegségek Statisztikai és Diagnosztikai Kézikönyve) osztályozási rendszerei váltak elfogadottá a nyugati országokban. Felmerül a kérdés, hogy az evolúciós pszichológia a mentális egészség és betegség vonatkozásában milyen új ismerethez, értelmezéshez vezetheti el a szakembereket? A válasz megadására az evolúciós pszichológia a proximatív megközelítés helyett az ultimatív módszerrel dolgozik, ami azt jelenti, hogy a közvetlen okok feltárása helyett a betegségek kialakulásában a végső, vagyis az evolúciós folyamatban szerepet játszó összefüggéseket keresi. Nesse (2005a) a betegségek kialakulásában hat lehetséges okot említ, amely a betegségre vo-

374

VI. rész: Evolúciós pszichológia és más tudományok

natkozó sérülékenységet kialakíthatja. Ezek lehetnek az illeszkedési problémák (egyén és környezet illeszkedésének nehézsége), a fertőzések és koevolúció (ami a tűrőképesség megváltozását hozhatja létre), az átkapcsolás (egyfajta „döntési helyzet” a forrásokról), a korlátozó tényezők (deformitás lehetősége), az a tény, hogy a pozitív szelekció a reproduktív sikerességre irányul (nem pedig a betegség előfordulásának kockázatára), és a védelem (mely szerint a negatív állapotok a védelmet segítik elő), amelyek Sz. Makó Hajnalka fejezetében részletesen kifejtésre kerülnek. A fejezetben továbbá néhány olyan mentális zavar patogenezisének evolúciós pszichológiai szempontú értelmezését is megtalálhatja az Olvasó, mint például a klinikai depresszió, a szenvedélybetegségek, az evészavarok és a szkizofrénia. A fejezet zárásaként konkrét példán keresztül bemutatásra kerül az evolúciós pszichopatológia megtermékenyítő hatása a klinikai gyakorlatra, amelyben az evolúciós megközelítés a kötődéselmélet fejlődés-lélektani ismereteit tágabb perspektívában és összefüggésben képes látni. A tudományközi megközelítések második fejezete a vallás evolúciós pszichológiai keretben történő szemléletét mutatja be. Szabó Lajos, a fejezet szerzője felosztásában különválasztja az ún. „hagyományos vallástudományokat” az evolúciós pszichológiai megközelítéstől, mivel az előbbi a vallást elsősorban kulturális-, vagy szociális konstrukcióként írja le, míg az evolúciós nézőpont egy naturalista felfogáson alapul. A naturalista felfogás a vallás(ok) létrejöttének, szerepének evolúciós magyarázatában a természettudományos szempontokat hangsúlyozza, létrehozva a „kognitív vallástudomány” diszciplínáját. A kognitív vallástudomány fontosabb kiindulópontjait jelentik az emberi elme moduláris modelljének elfogadása, a darwini evolúciós elmélet szemléleti kerete, valamint az a nézőpont, amely a vallást különböző funkciókat betöltő részelemek heterogén együtteseként közelíti meg. A kognitív vallástudomány egyik fő kérdése, hogy miért és hogyan hozhatnak létre bizonyos kognitív folyamatok vallásos tartalmat hordozó mentális képzeteket? A magyarázatokban megjelenik többek között a téves hiedelem vagy téveszme lehetősége, ugyanakkor a vallás különböző kultúrákban történő elterjedtsége miatt az evolúciós megközelítésnek magyarázatot kell adnia a költséges viselkedés fenntartásának nyereségességére vonatkozóan is. A kognitív vallástudomány egyfelől egy olyan modellt alkot meg, amely szerint a történelem során kialakult különböző vallások eltérései és hasonlóságai visszavezethetőek az általános emberi észlelési és következtetési folyamatok univerzális jellemzőire. Szabó Lajos a kognitív vallástudomány egy másik magyarázataként említi az „ontológiai kategóriába sorolás” téves vagy ellentétes irányát, ami által a vallásos reprezentációk létrejöhetnek. A kognitív vallástudomány mára megszilárdította pozícióit, melyben fontos szerepet játszik a fejlődés-lélektan, az evolúciós pszichológia és a kognitív idegtudomány eredményeire történő építkezés. A kognitív vallástudomány mellett megjelentek az olyan evolúciós nézőpontú magyarázatok is, amelyek a vallás adaptív funkcióját igyekeztek hangsú-

Az evolúciós pszichológia találkozása más tudományágakkal

375

lyozni. Ennek következtében jött létre a melléktermék versus adaptációnizmus vita, mely utóbbi nézet képviselői az adaptációra vonatkozóan olyan példákat említenek, melyek szerint a vallásosság következményeként a saját csoport iránti elköteleződés erőssége és a csoporton belüli szolidaritás növekszik, ami hosszú távon a befektetett költségek nyereségességét eredményezi. A vallásos viselkedés elterjedése a későbbiekben összekapcsolódott a szociális és a kulturális evolúció további folyamataival, ami a társadalmi együttélést és stabilitást erősíti. A harmadik interdiszciplináris fejezet a darwini medicina témakörét veszi górcső alá. Az evolúciós szemléletű orvoslás az emberi faj biológiai felépítésével és működésével foglalkozik, s arra keresi a választ, hogy a testünk miért nem tökéletesebb és miért sérülékeny a különböző betegségeket tekintve? Csókási Krisztina fejezetében a táplálkozás és elhízás összefüggésében mutat jó példát arra, hogyan egészítheti ki az evolúciós szempontok figyelembe vétele a hagyományos medicina látóterét. A szomatikus betegség evolúciós szempontú előnyeihez és magyarázataihoz Nesse (2005a) már korábban említett, hat pontban összefoglalt munkája ad kiindulópontot. A fejezet külön értéke, hogy az Olvasó néhány konkrét betegségen keresztül ismerheti meg az evolúciós szemlélet alkalmazását az egyes kórképekre vonatkozóan. Elsőként a melldaganat kerül bemutatásra evolúciós szemléleti keretben, amely az életmód és a testi működés tekintetében hasonlítja össze a vadászó-gyűjtögető társadalomban élő nőket a mai modern társadalmunkban élőkkel. A fejezetben pontos végigvezetést kap az Olvasó arra vonatkozóan, hogy az eltérő életforma, élethelyzet a biológiai működésre milyen hatással bír, ami a melldaganat mai gyakori megjelenését okozhatja. További két példát olvashatunk a psoriasis (pikkelysömör) és a rheumatoid arthritis betegségekre vonatkozóan, amelyek a korábbi példához hasonló részletes elemzéssel, értelmezéssel gazdagítják az evolúciós szemlélet etiológiai alkalmazását az orvostudomány területén. A fejezet további részében az evolúciós szemléletű medicina konkrét gyakorlatban történő alkalmazására mutat példát a szerző, a diagnózis felállításától kezdve a terápiás beavatkozásig. A darwini medicina jól láthatóan egészíti ki a hagyományos orvoslás szemléletét, és az emberi faj vetületében foglalkozik többek között a szervezet vulnerabilitásának kérdésével, illetve a populáció genetikai jellemzőivel. A mentális egészség és betegség, a vallás és a darwini medicina fejezetei következetesen mutatják be, miképpen lehet az evolúciós szempontokat végigvinni az egyes tudományterületek vonatkozásában, s ennek eredményeképpen hogyan nyílik meg egy tágabb horizont az interdiszciplináris mezsgyék találkozásában.

20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet Sz. Makó Hajnalka

A darwini alapokra építő evolúciós pszichológia az 1990-es évektől egyre dinamikusabban fejlődő tudományág, mely átfogó elméleti koncepcióval szolgál a humán működés megértéséhez. Az emberi viselkedés integratív megközelítése révén, olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy az evolúció során kialakult kognitív folyamatok milyen módon és mértékben vannak jelen a ma élő ember lelki működésében (Bereczkei, 2002). Alaptételei között említhetjük a funkcionalizmust, az adaptácionizmust, a modularizmust, a proximatív és ultimatív magyarázatok szintézisét, valamint az inkluzív fitnesz-szemléletet (Nemes & Molnár, 2002). Az evolúciós pszichológiai megközelítés megjelenik a lelki működés zavarainak magyarázataiban is, mellyel kapcsolatos összefoglaló munkák már magyar nyelven is olvashatók (ld. Gyuris, Meskó & Tisljár, 2014). Jelen fejezetben a mentális egészség-betegség meghatározásának általános szempontjain túl, áttekintjük azon evolúciós pszichológia nézőpontjából megfogalmazódó kérdéseket (mint pl. az egyéni sérülékenység, adaptivitás és funkcionalitás), melyek hozzájárulnak a mentális zavarok és a patogenezis szélesebb körű és ezáltal pontosabb megértéséhez.

20.1. A mentális egészség általános meghatározása Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség a fizikai, mentális és szociális jól-lét együttesének állapota és nem pusztán a betegségeknek vagy fogyatékosságnak a hiánya. A mentális egészséggel összefüggésben az alábbi megállapítások tehetők (WHO, 2014): 1. A mentális egészség integráns része az egészségnek, nem beszélhetünk egészségről mentális egészség nélkül. 2. A mentális egészség több mint a mentális zavarok hiánya. 3. A mentális egészség szocioökonómiai, biológiai és környezeti tényezők által meghatározott. 4. Költséghatékony közegészségügyi és ágazatközi stratégiák és intézkedések léteznek a mentális egészség elősegítése, védelme és helyreállítsa érdekében. Az egészséget, és azon belül a mentális egészséget is, komplex biológiai, pszichológiai és szociális/környezeti faktorok által meghatározott állapotként értelmezhetjük.

20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet

377

20.1. ábra. Az egészséget meghatározó tényezők (Forrás: Bán & Kaldau, 2008)

20.2. Normalitás és patológia kérdése Az egészség és betegség, normalitás és patológia differenciálása és a kóros mentális állapotok definiálása újra és újra tárgyalt kérdéskör a lelki folyamatok működésének tanulmányozása során. Melyek a normalitás kritériumai? Milyen viselkedéses, emocionális és kognitív működésekre mondhatjuk azt, hogy abnormálisak? Egy rendszeresen bántalmazott személy esetén normatív reakciónak tekinthető-e a szorongás? Vagy egy veszteséget, gyászt követően meddig tarthatjuk az esemény természetes velejárójának a szomorúság, lehangoltság meglétét, s mikortól és milyen kritériumok teljesülése esetén nevezhetjük komplikáltnak a feldolgozást? A környezeti kontextus mennyiben magyarázhatja egyes problémák megjelenését? Mi indokolja, hogy hasonló körülmények között élők (akár közvetlen családtagok is) eltérő módon és eredményességgel oldanak meg problémás élethelyzeteket? Nehéz élethelyzetek miért válnak egyesek számára lelki betegségek forrásává, míg mások számára olyan próbatétellé, melynek megoldásából hasznos tapasztalatokkal és megerősödve kerülnek ki? Egy történelmi korszak vagy adott közösség, társadalom normái mennyiben meghatározóak a mentális működés kórosságának megítélésében? A kérdések mindegyike direkt vagy indirekt módon, de kapcsolódik a normalitás és patológia kérdéskörének átgondolásához, s jelzik a definíciós nehézségeket és korlátokat. Jelen fejezetben két olyan modell rövid ismertetésére kerül sor, melyek – a hazánkban is ismert és a mentális zavarok diagnosztizálásában alkalmazott BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozási Rendszere) és DSM (Mentális Betegségek

21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai Szabó Lajos

21.1. A vallás kognitív és evolúciós elméleteinek megjelenése A vallás egy olyan, univerzális előfordulású emberi viselkedési formának tekinthető, amelynek különböző változatai és különféle elemei a Föld valamennyi általunk ismert, múltbeli (történeti) és jelenkori társadalmában előfordulnak. Ugyanakkor éppen ez a sokféleség és bonyolultság teszi körülményessé (vagy egyes megközelítések szerint akár megkérdőjelezhetővé is) a vallás egyértelmű körülhatárolására és egységes definíciójára irányuló próbálkozásokat. Emellett a vallás jelenségeit ráadásul több különböző tudományterület is (az összehasonlító vallástörténetet, a vallásszociológia, a vallásantropológia, és a valláspszichológia) a saját, a többiétől eltérő elméleti és módszertani keretei között tematizálta (Horváth, 2006). Ezekre a régóta kiforrott és önállóan is létező tudományágakra a továbbiakban a „Hagyományos Vallástudományok” kifejezést fogom használni (lásd 21.1. táblázat). Ugyanis eltéréseik ellenére, közös jellemzőjük, hogy a vallást kulturális- vagy szociális konstrukcióként fogják fel, és emiatt a kulturális relativizmus valamely változatának (Bátki, 2001) tekinthetőek. Bölcsészettudományok • Teológia • Egyháztörténet • Vallásfilozófia • Összehasonlító Vallástörténet • Stb.

Társadalomtudományok • Valláspszichológia • Kulturális /és Szociális Antropológia (Vallás-antropológia) • Vallási Néprajz, Folklór-kutatás • Vallásszociológia • Vallásföldrajz • Stb.

21.1. táblázat. A hagyományosan a „vallástudományokhoz” sorolt tudományágak egy lehetséges kettős felosztása. A két területre egyaránt jellemző, hogy a vallást első sorban kulturális-, vagy szociális konstrukcióként írják le. Ezzel szemben a vallás kognitív- és evolúciós irányú elméletei a fenti tudományágaktól függetlenül alakultak ki, és a vallásról kialakított leírásuk egy naturalista (lásd a szövegben) felfogáson alapul.

A felsorolt, a vallást a saját kutatási területükként vizsgáló tudományágak mellett csak az 1990-es években jelentek meg a vallás kutatásában a kognitív-, és ezzel párhuzamosan az evolúciós elméletek. Ezek a kognitív vallás-elméletek mára a fent említett, „Hagyományos Vallástudományoktól” önmagukat elhatároló, új tí-

21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai

393

pusú és termékeny magyarázatokat ajánlanak a vallás jelenségeire. Az említett elhatárolódás lényege, hogy a kognitív elméletek az elsődleges hangsúlyt a vallás „naturalista” magyarázatára helyezik. A „naturalista” kifejezés itt a természettudományos alapú magyarázatok tudatos alkalmazására vonatkozik. Vagyis az új irányzat szerint a vallás nem pusztán kulturális konstrukció, hanem olyan viselkedési módok együttese, amelyeket az emberi elme veleszületett (genetikailag is meghatározott), kognitív műveletei hoznak létre (Boyer, 2001; Sands, 2009). Ezért a vallás tanulmányozásában a továbbiakban a társadalomtudományok helyett az olyan tudományágaknak lehet nagyobb szerepe, mint a kognitív– és a fejlődési pszichológia, a kognitív tudományok, vagy akár az evolúciós biológia. Ennek eredményeként tehát a vallás témakörére vonatkozóan egy új, egyre inkább önálló tudományág kialakulásáról beszélhetünk, melyre a „Kognitív vallástudomány” elnevezés vált elfogadottá (lásd 2. Fejezet). A kognitív valláselméletek egyik fontos kiindulópontját a vallásra vonatkozó korábbi definíciók újragondolása jelentette. A vallás definiálásának nehézsége már akkor érzékelhetővé válik, ha áttekintjük a „vallás” egységesnek vélt fogalmához sorolt jelenségeknek a sokféleségét: • mítoszok és mitológia (a vallás mint a csoport identitásával kapcsolatos narratívák összessége), • rítusok és szertartások (a vallás mint a nyilvános jellegű viselkedési formák összessége), • a természetfeletti lényekre és a világ rendjére vonatkozó hiedelmek (a vallás mint világkép). A vallás e részterületeinek mindegyike módot adott rá, hogy belőle kiindulva a vallás egy olyan definícióját alakítsák ki, amely hiányosnak bizonyulhat, ha más részterületek jelenségeire is megpróbáljuk kiterjeszteni az érvényességét (Hamilton, 1998). E nehézségek miatt, az egységes és jól körülhatárolt kereteket kijelölő definíciók helyett, a kognitív valláselméletek inkább egy olyan vallásdefiníciót fogadnak el, amely éppen az egységesség hiánya, az összetettsége, sokfélesége alapján határozza meg a vallást. E leírásban a vallás nem azonosítható egyértelműen az emberi viselkedés egy jól körülhatárolható területével, inkább egy olyan laza kulturális rendszer, amelyen belül a legkülönfélébb eredetű, heterogén viselkedési formák és tudásformák (hiedelmek) kapcsolódnak össze egymással (Boyer & Bergström, 2008; Sosis, 2009). A definíció kérdésein túl, a kognitív (és evolúciós indíttatású) vallás-elméletek egy további közös kiinduló pontját jelenti annak előfeltételezése is, hogy a vallás az evolúció során fejlődött ki, és ezért evolúciósan adaptív funkciókkal is rendelkezhet (vagy rendelkezett az emberi evolúciós múltban). Egy viselkedési formára vagy tulajdonságra vonatkozó evolúciós magyarázatnak tehát tartalmaznia kell a magyarázni kívánt viselkedést kialakító és fenntartó, adaptív okok meghatározását is („ultimatív magyarázat”). A vallás kognitív irányú elméleteit is éppen ennek

22. Darwini medicina Csókási Krisztina

Darwin 1859-ben megjelent, A fajok eredete című könyve a tudománytörténet talán egyik legnagyobb hatású műve, jóllehet, az egyes diszciplínák eltérően fogadták és építették be az ebben megfogalmazott elmélet elemeit. Az evolúció és azon belül is a természetes szelekció régóta elfogadott szervezőelv a természettudományokban, hiszen ezek könnyedén integrálták a darwini elmélet alapgondolatait. A társadalomtudományok és az orvostudomány területén azonban csak az utóbbi évtizedekben kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani erre a doktrínára. Ennek következménye az evolúciós- vagy darwini medicina megjelenése, melynek önálló tudományterületként való kialakulása csak az 1990-es évekre tehető (Zampieri, 2009). Ahogy az elnevezése is sugallja, a darwini medicina az evolúciós szemléletmód felhasználására törekszik az orvostudomány területéhez tartozó kérdésekben. Nagyban leegyszerűsítve, az evolúciós orvoslás arra a kérdésre keresi a választ, hogy a testünk miért nem tökéletesebb és miért vulnerábilis a különböző betegségeket illetően (Nesse, 2001a). Ez a definíció részben magában foglalja azt is, hogy miben különbözik a darwini medicina a hagyományos orvosi megközelítéstől. Utóbbi ugyanis arra helyezi a hangsúlyt, hogy egy bizonyos ember miért is betegedett meg az adott betegségben, azaz individuális szinten igyekszik kideríteni, hogy milyen biológiai, környezeti és viselkedéses tényezők járultak hozzá a betegség kialakulásához. Ezzel szemben az evolúciós medicina perspektívája jóval szélesebb, már csak azért is, mert a kórképeket történelmi távlatokban és az emberi faj szintjén kezeli. Voltaképpen arra próbál magyarázatot adni, hogy miért léteznek egyáltalán bizonyos betegségek az adott faj tagjai körében. Világítsuk meg a kétféle perspektíva közti különbséget egy példa segítségével! Az elhízást illetően orvosi szempontból az az érdekes, hogy egy adott személy vajon milyen okok miatt vált elhízottá, az elhízás okaiként számon tartott tényezők – például az elhízásra hajlamosító genetikai háttér, korai környezet, vagy életmódbeli tényezők (egészségtelen étkezés, ülő életmód) – mennyiben jellemzőek rá. Evolúciós szempontból azonban az a kérdés, hogy miért alakult olyanná az emberi szervezet, hogy az emberek jelentős része vulnerábilis az elhízással kapcsolatban. Ennek megfelelően az elhízás legegyszerűbb evolúciós magyarázata az, hogy a természetes szelekció úgy alakította az étvágy-szabályozási mechanizmusokat, hogy túléljük az ínséges időszakokat (Nesse, 2001a). A korai hominidák ugyanis olyan környezetben éltek, ahol nehézkes volt az élelemhez jutás és akár több órát is kellett gyalogolni a megszerzése érdekében, ami pedig jelentős energia-felhasználással járt. Másfelől gyakorta előfordultak olyan időszakok, amikor őseink koplalásra kényszerültek a táplálékhiány okán, és ez hozzájárulhatott egy

22. Darwini medicina

407

olyan rendszer kialakulásához, ami megnövelte az étvágyat és a testsúlyt – akár a kiindulási szint fölé -, hogy felkészüljön az esetleges jövőbeni éhínségre. Napjainkban a szigorú diétázás ugyanezt a rendszert aktiválhatja és így az étvágy és a testsúly – akár drasztikus - növekedéséhez vezethet. Ráadásul a kontrollálhatatlan evés megijesztheti a diétázót, aki még inkább tartani fog attól, hogy elhízik, ez pedig további fogyókúrára (esetleg önmaga éheztetésére) sarkallja. Ám az újabb fogyókúrás próbálkozások egyre erősebbé teszik ezt az evolúciósan adaptív mechanizmust (v.ö. anorexia nervosa, bulimia nervosa). A mai modern környezet azonban nem csak a táplálék mennyiségében és elérhetőségében tér el elődeinkétől, hanem a rendelkezésre álló élelmiszerek minőségében is. A természetes környezetben ugyanis igen csekély mennyiségben található zsír, só és cukor – manapság viszont könnyen hozzájuthatunk bármilyen élelmiszerhez és éppen ezeket preferáljuk (noha ez az ételpreferencia is evolúciósan adaptív). Mindemellett a testmozgás minimalizálása is feltehetően jó stratégia lehetett a paleolit korban, hiszen így elkerülhetővé vált a megszerzett kalóriák elpazarlása. Ezen tendenciák együttes érvényesülése eredményezheti az elhízás endémiás jellegű előfordulását napjainkban (Nesse, 2001a). A darwini medicina tehát evolúciós távlatból szemléli a kórképek fennmaradását, és ezek mai létezését evolúciósan adaptív mechanizmusokkal igyekszik magyarázni. Elfogadva, hogy a betegségségek (vagy legalábbis bizonyos betegségek) a szervezet adaptív válaszainak tekinthetők, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor ezeket az állapotokat valójában a betegségek közé sorolhatjuk-e. Egyáltalán, mit ért az evolúciós medicina az egészség és a betegség fogalmak alatt?

22.1. Egészség és betegség a darwini medicina perspektívájából Az egészség és a betegség meghatározása, ezek egymástól való elhatárolása egészen a 80-as, 90-es évekig vitás kérdésnek számított a releváns tudományterületek képviselői számára. Ugyanis viszonylag sokáig, a laikusokkal egyetemben még a szakemberek is úgy tekintettek az egészségre, mint a betegség vagy tünetek hiányára – vagyis azt tartották egészségesnek, akinek nem voltak tünetei. A múlt század közepén történt változás ebben a tekintetben, amikortól is a World Health Organization (WHO, Egészségügyi Világszervezet) által megfogalmazott definíciónak megfelelően az egészségesség alatt „a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapotát” és nem pusztán a betegség vagy fogyatékosság hiányát értették (WHO, 1946). Ez a meghatározás már haladó szemléletűnek nevezhető a korábbi évtizedek egészség-koncepciójával összehasonlítva, mivel az egészséget és a betegséget nem egymást kizáró kategóriaként értelmezte és az egészséget pozitív fogalomként kezelte, amely magába foglal valamiféle többletet a tünetmentes állapothoz képest, illetve az egészséget nem korlátozta a fizikai aspektusra. Jóllehet, kritikai észrevételek megfogalmazására is lehetőséget ad ez a definíció, hiszen a „teljes”

A kötet szerzői Dr. Bernáth László

Káplár Mátyás

Pszichológiai Intézet Iskolapszichológia Tanszék Eötvös Lóránt Tudományegyetem

Pszichológia Intézet Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék Pécsi Tudományegyetem

Dr. Bigazzi Sára

Prof. Kiss Enikő Csilla

Pszichológia Intézet Szociál- és Szervezetpszichológia Tanszék Pécsi Tudományegyetem


Dr. Birkás Béla

Dr. Kiss Szabolcs

Magatartástudományi Intézet Pécsi Tudományegyetem

Pszichológia Intézet Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Pécsi Tudományegyetem

Dr. Czibor Andrea

Dr. Kocsor Ferenc



Dr. Csathó Árpád

Dr. Lábadi Beatrix

Magatartástudományi Intézet Pécsi Tudományegyetem


Csókási Krisztina

Dr. Láng András


Pszichológia Intézet Fejlődés és Klinikai Pszichológia Tanszék Pécsi Tudományegyetem

Dr. Deák Anita

Dr. Meskó Norbert


Illyés Gyula Pedagógusképző Intézet Pedagógiai és Pszichológiai Tanszék Pécsi Tudományegyetem

Dr. Gyuris Petra

Dr. Nagy László



478


Orosz Anna

Dr. Sz. Makó Hajnalka



Dr. Paál Tünde

Szabó Edit



Pátkai Gabriella

Szabó Lajos



Prof. Péley Bernadette

Dr. Szabó Zsolt Péter



Dr. Pohárnok Melinda

Dr. Szijjártó Linda


Társadalmi Kapcsolatok Intézete Közösségi- és Szociális Tanulmányok Tanszék Pécsi Tudományegyetem

Putz Ádám

Dr. Tisljár Roland


Magatartástudományi Intézet Klinikai és Egészségpszichológiai Tanszék Debreceni Egyetem

Dr. Révész György

Dr. Vincze Orsolya



PANNÓNIA KÖNYVEK

25év

Megjelenik a 25 éves Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában, a Pannónia Könyvek Szerkesztőségének gondozásában. Felelős kiadó: a kuratórium elnöke Felelős sorozatszerkesztő: Szirtes Gábor A nyomdai előkészítés Jakab Attila munkája. A borító – Meskó Norbert tervei alapján – a Pannónia Könyvek Szerkesztőségében készült. Készült a Nyomdai Ötletek Kft-ben, Szekszárdon, 2016-ban. Felelős vezető: Jankovics Zoltán Terjedelem: 30 B/5 (42.9 A/5) ív ISSN 0237 4277 ISBN 978 615 5553 15 8 *

A kiadó könyvei kedvezményesen megvásárolhatóak és megrendelhetőek: Pannónia Könyvek Szerkesztősége (7621 Pécs, Király u. 33. Líceum udvar) H-Cs: 8.00-16.00, P: 8.00-14.00, [email protected], tájékozódás: www.propannonia.hu

Evolúciós pszichológia mesterfokon

Recommend Documents