Tartalom Lázár Ervintől… Leselkedő Gáspár király jövendölése Dióbélbe bújt mese Füvön járó Hét gesztenye, Orsinak Üljön mögém, kisasszony…! November Masni A tűztoronyban Minden rendben van Az utazóvekker Az angyal Nagyarnál ért utol Arzén és a hátizsákom Irgalom! Mese hét szál dáliáról Irka és dió A rezi Mama babája Memoriter Hanzi, a nagybácsikám A kadét Szerelem a Semmeringen Sutomore, szezonvég Tulipán kék hokedlin Állevél Apám szerelme
5 9 12 17 22 27 31 34 39 42 47 48 52 56 61 65 70 72 76 80 85 89 93 98 100 105
Évforduló Négy szem som Tizenkét férfi, nyáréjszaka Gangmesék Két kisfiú és a szelídgesztenyék Súgd meg… Elfogadom Medvehagyma Harmona Pikant Még eshet a hó… Fiú, kukoricamorzsolóval Jeremiás, de nem próféta Eldobott hajnalok Hortobágyról hazafelé Amikor a katáng kékje megfakul Kuglóf Ha nem ölelsz… Várakozás A pátriárka Farkaskaland Könyörgés januárban Levélféle egy ölbeli kisasszonynak A spárga útja Pipafüst Hajnali rotátéim Pázsinkút
111 116 119 124 130 134 135 140 144 147 152 155 160 165 171 176 180 185 189 193 199 204 206 208 213 218
Ha nem ölelsz…
A férfi fekete bársonyzekét viselt, olyat, amilyet romantikus festők hordtak a századelőn. Kilógott a kisvárosi könyvtár olvasóterméből, de kilógott volna akárhonnan. Lecsüngő fél bajuszát tekergette, miközben olvasott. Verseskötet volt előtte. Odapillantottam, hol van nyitva. Valami lexikonban keresgéltem, aztán fölálltam, mellette léptem el, amikor a könyvéből föl se nézve megszólalt: – Üljön le. Fölemelve a fejét hozzátette: – Kérem. Leültem. Nem szóltam semmit. Jó néhány másodperc elmúlt, míg végre fölnézett. – Most vagyok itt először. – Én is. – Egy sort kerestem. Egyetlen mondatot. – Megtalálta? Megdörzsölte a homlokát, rám nézett, és becsukta a könyvet. – Elkísérhetem? – Most mondta, hogy üljek le. 180
– Inkább elkísérném. Egy platánsor alatt sétáltunk, amikor beszélni kezdett. – Azt akarom megtudni, hogy lehet-e bűn a hűség. Véthet-e valakinek az ember azzal, hogy hűséges. Egymás mellett mentünk. Kihalt volt a sétány. – Egyetlen asszony mellett élek. Már sok éve. De nem volt ez mindig így. Valaha a munkám utazáshoz kötött. Vonatoztam hétfőtől hétfőig. Tudja, mi az, restikben vacsorázni? Olcsó szobákban éjszakázni? Volt nekem feleségem, két apró lányom is volt. De hozzájuk nem voltam hűséges. Elmentem tőlük hétfőn, visszamentem hozzájuk szombaton. S közben azokon a vándorlós éjszakákon annyi minden történt. Annyi volt már a történet körülöttem, hogy nem is mertem belegondolni… – Nem akart más munkát? – Kényelmes volt. Nem kellett gondolkodni. Úton lenni… Örökkön úton lenni, az annyi, kicsit felmenti az ember magát. Mindig valami haladék… – De ha ennyire érezte…? – Lusta voltam. Talán gyáva is ahhoz, hogy az egész életünket átgondoljam. Mire legalább a változtatás vágyáig eljutottam, elhagyott a feleségem. Vitte a két kislányt. Nem is voltak már olyan kicsik. – Hány évesek voltak? – Tizenkettő és kilenc. Megálltunk. Lehajolt egy vörösbarna, zöld szárú platánlevélért. Sodorgatta az ujjai közt. 181
– Úgy fájt, majd belehaltam. Azt éreztem, bármi történt, ezt nem érdemlem. – Szoktak találkozni? – Nem. – Miért nem? – Hova utazzak utánuk… Ausztráliába ment. Sokáig hallgatott. Mintha megbánta volna már, hogy itt sétál velem. – Most egyedül él? – Nem tudok én egyedül élni. Az nem embernek való. Egyedül kelni, magadban lefeküdni… Három hosszú évig így ment. Aztán… Lehetetlen történet… Rám talált valaki. Megint elhallgatott. Egy kavicsot rugdalt. Felém fordult. – Egyáltalán, érdekli ez az egész magát…? – Nem sétálnék itt… – Mellettünk lakott évekig. Lány volt még akkor. Szaladni láttam, elmenni, megjönni. Szabad volt és szép… A szelek lehetnek ilyen szabadok a tenger fölött… – A szabadsága vonzotta magát… – Talán az is… Így lett. Vitorlát bontottunk… és a hajónk röpült a vizeken… Sokáig. – Milyen költői… – Igen, szárnyaltunk. Együtt. Aztán velem valami történt. Rátelepedtem. A szerelmemmel, a hűségemmel. Ott akartam lenni mellette minden pillanatban. Ébren és álmában. – Még mindig utazott? 182
– Már rég nem utaztam. Nem mentem semerre, mint egy kutya, csak a nyomában jártam. Azt mondta egyszer, nehéz az én hűségem, mint a föld. Azt mondta, agyonnyomja… Eldobta a platánlevelet. – Mondja, bánthat a hűség? Fojtogathat valakit a ragaszkodás? Nem válaszoltam. Nekidőlt egy fatörzsnek. A bajuszát tekergette, mint a könyvtárban, és merőn nézett rám. Aztán legyintett, és kesernyésen elmosolyodott. – Nem baj, ha most elköszönök…? Szép kis alak, gondolhatja… – Ahol találkoztunk, a könyvtárban… Megtalálta, amit keresett? – Meg. De ne kérje, hogy most verset mondjak… Megfordult, elindult visszafelé. Néztem utána sokáig. Láttam a verset, ott volt előtte nyitva a könyv… József Attila…
Ha nem szorítsz úgy kebeledre, mint egyetlen tulajdonod, engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok s majd sírva dőlsz a kerevetre: mily árva s mily bolond vagyok! Ha minden percben nem kecsegtetsz, hogy boldog vagy, mert nekem élsz, görnyedő árnyadnak fecseghetsz, 183
ha gyötör a magány s a félsz. Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc. Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én úgy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem – meghalok.
184
