Evangéliumával, és az Egyházával. (Vö. EE 27.)

HÍVOM A CSALÁDOKAT A családreferens püspök programja 2006-ra a családoknak, a plébániai és lelkiségi mozgalmak családcsoportjainak Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestestvérek, kedves mindnyájan, akik a család és az élet mellett álltok! Örülök, hogy már harmadszor hirdethetem meg a HÍVOM A CSALÁDOKAT éves programját. Öröm látnom, hogy egyre több ifjúsági, házas- és családcsoport csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez, és megbeszélik - sokszor papjuk vezetésével - a havonkénti leveleket, új meg új impulzust adva egymásnak, er sítve az egységet családon belül és a különböz csoportok között. Örülök annak is, hogy közösen lehetünk a Lélek munkatársai egymás hitén épülve, er sítve a családok és az Egyház egységét. Az eddigiek során - a hónapok hangulatát idézve - szóltunk általánosságban a családokhoz, a tavalyi évben a szül ket az ket követ generációval együtt szólítottuk meg. Az idei évben arra szeretnénk a figyelmet irányítani, hogy a család nem csupán meghívott, hanem küldött is. Továbbra is HÍVOM A CSALÁDOKAT bels elmélyedésre, a generációk közös felel sségvállalására. Új jelleget ad idei leveleimnek, hogy kis hangsúlyeltolódással - az alaphangot meg rizve – nem csak hívom, hanem KÜLDÖM is a családokat a rokonsághoz, a barátokhoz, a szomszédokhoz, a munkatársakhoz, a velünk nem egyformán gondolkodókhoz, és mindenkihez, azokhoz, akik között él. Szeretném meghívni és küldeni a családokat, mert nem csak magunkért, hanem másokért is felel sek vagyunk. II. János Pál pápa kedves gondolata volt, hogy a család az els evangelizációs csapat, egyszerre tárgya és alanya az evangelizációnak. Nem elég elfogadnunk és igényelnünk az Egyház szolgáltatásait, vállaljuk fel a házasság szentségéb l fakadó missziós felel sségünket is! A házasság szentsége nem csak a két házasulandó ember számára személyes ajándék, amelybe apránként belevonódnak a születend gyermekek is, a házasság szentsége az Egyház szentsége is. Nem csak meghív, hanem részesít az Egyház küldetéséb l és felel sségéb l is. Missziós és evangelizációs egyház vagyunk. II. János Pál pápa Európa-körlevelében így ír: „A remény evangéliumának hirdetésével tehát segíteni kell a fejl dést az önmagukban értékes társadalmi szokások által támogatott hitb l a személyesebb és feln tt, világosan látó és meggy z déses hitre. A keresztények arra hivatottak, hogy hitükkel képesek legyenek kritikusan megítélni a jelenlegi kultúrát és ellenállni a megtévesztésekkel szemben; tudjanak hatni kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai környezetükre; mutassák meg, hogy a katolikus Egyház tagjainak egymással és más keresztényekkel való kapcsolata er sebb minden etnikai köteléknél; örömmel tudják átadni a hitet a következ nemzedékeknek; olyan keresztény kultúrát alakítsanak ki, mely képes átadni az evangéliumot a környezet kultúrájának.” (EE ő0) Mindegyikünk körül, talán még a családunkban is, vannak keres k, érdekl d k. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy a magát ateistának valló is érintett lehet a transzcendenst l, Istent l. II. János Pál pápa nem csak Európa reményvesztettségér l ír, de látja Európa remény utáni vágyakozását is. (Vö. EE 10.) Fiataljainknak nagy esélyük van arra, hogy egy hitetlenhez vagy keres höz, - akiben épp úgy, mint bennük, él a remény utáni vágyakozás, - vonzódjanak. Vajon képesek 1

vagyunk-e segíteni fiainknak, lányainknak, hogy értékekre nyitott párjuk rátalálhasson Istenre, otthon érezhesse magát az Egyházban, hogy közös vágyuk beteljesedjék, hogy szerelmük szentségi házassággá, családegyházzá érlel djék? Programunk itt találkozik a 2006-ban megrendezésre kerül ő. Családok Világtalálkozójának témájával: A hit továbbadása a családban, és e ponton szeretnénk csatlakozni a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006. évi kommunikációs programjához: Krisztust hirdetjük mindenkinek. 2006-ban HÍVOM A CSALÁDOKAT, mint eddig is, ugyanakkor KÜLDÖM a családokat evangelizálni. Sokak által megfogalmazott igazság: ha a legteljesebben élem is meg a krisztusi életet, de nem érzek felel sséget azokért, akikkel naponta találkozom, legfeljebb csak 50%-os keresztény vagyok. Mert Krisztus nem csak arra hív minket: Jöjj, és kövess engem, hanem azt is mondja: Menjetek, tegyetek tanúságot, ti vagytok a föld sója, a világ világossága, a hegyre épült város. Egyszerre hivatásunk feléje menni, egyre inkább elmélyíteni „ketten egyként” a Vele való egységet, ugyanakkor „ketten egyként” indulni mások felé, elfogadva az küld parancsát. Minden egyoldalúság veszélyes. Veszélyes a csak befelé fordulás valamiféle fels bbrendűségi tudattal, de veszélyes a felszínes, a befelé fordulás igénye nélküli nyüzsgés is. II. János Pál pápa az új évezredet indító körlevelében arra hív minket: „inkább kell »lennünk«, mint »tennünk«” (NMI 1ő). Európakörlevelében pedig így int bennünket: A holnap európai Egyházában alapvet en nem aktivitásra van szükség, hanem bels egységre a Feltámadottal, az Evangéliumával, és az Egyházával. (Vö. EE 27.) HÍVOM A CSALÁDOKAT, ÉS KÜLDÖM evangelizálni, nem a maguk, hanem a házasság szentségének erejére hagyatkozva, szem el tt tartva Szt. Pál szavát: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot”, nem azért, mert ha nem teszem, a másik elkárhozik, hanem mert a gazdagságot, amit nem csupán a magam számára kaptam, kamatoztatnom kell testvéreim javára is. HÍVOM A CSALÁDOKAT, ÉS KÜLDÖM: osszák meg kincseiket, tapasztalataikat a körülöttük él kkel, mutassák meg nekik reményük és boldogságuk forrását. HÍVOM A CSALÁDOKAT, ÉS KÜLDÖM: tegyenek tanúságot bels egységükr l a Feltámadottal és egységük gyümölcseir l minden jószándékú ember el tt. Szt. Pál apostol a Timóteushoz írt levélben Isten felkent szolgáját arra hívja: „Szítsd fel magadban a kegyelmet” (2 Tim 1,6). A házasság szentsége több, mint az esküv i szertartás, több, más, mint egy újabb papír. A házasság szentsége egy szüntelenül mélyül és táguló valóság, egy szüntelenül mélyül egység, szüntelen kegyelem áradás. A felszított kegyelem erejében legyen bátorságunk tanúságot tenni err l az egységr l és egységünk gyümölcseir l azok el tt is, akik nem hisznek a házasság szentségében. HÍVOM A CSALÁDOKAT, ÉS KÜLDÖM: járjanak elöl az emberi szolidaritásban, a minden ember testvériségére épül társadalom építésében. Sokan leírták már a gondolatot: amely közösség csak önmagáért él, nem érdemli meg a holnapot. Az evangelizációban és a misszióban elmélyült család harmonikusan fejl dik, szépül bels élete, és társakat nyer küzdelmeihez. HÍVOM A CSALÁDOKAT, ÉS KÜLDÖM: lépjenek párbeszédre a mellettük él kkel, merjék bátran nem csupán megélni, hanem ki is mondani a szentségi házasság valóságát. Hívják meg barátaikat annak a házasságmodellnek megélésére, amelynek alapja Jézus szava: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét 2

adja barátaiért, (Jn 1ő, 13) … odaadom életemet … senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól” (Jn 10, 18). Fogadják el szeretettel felebarátaikat olyannak, amilyenek, hallgassák meg ket megértésükre törekedve akkor is, ha úgy tűnik, a másik oldalon állnak. Mindenkit abban az életállapotban kell megszólítanunk, amelyben van. Nehezen jutnak el hozzá szavaink, ha megérzi, nem fogadjuk el, ha azt várjuk, hogy el bb bizonyítson, legyen méltó kitüntet figyelmünkre. Lehet, hogy helytelenítjük életmódját, családi állapotát, politikai állásfoglalását, lehet, hogy idegenkedünk egészségi állapota, vagy küls megjelenése miatt, t nem ítélhetjük el, szeretettel fogadjuk el olyannak, amilyen. Egy újságíró egyszer feltette a kérdést: Hogy van az, hogy az ifjúság annyira kedveli II. János Pál pápát, holott a fiatal azokkal az igazságokkal, melyeket ez az öreg pápa képvisel, ösztönösen szemben áll? Válaszolt is kérdésére: Ez a pápa egyértelmű és világos beszédű, amikor kimondja az igazságot, de amikor a fiatalok között van, elfogadja, szereti ket. Ezzel mutat nekünk példát, így kell nekünk is elfogadnunk és megszólítanunk másokat. A világi hív knek küldetése van, feladataikat nem oldhatják meg a papok, vagy szerzetesek. „Az egyházi életben nélkülözhetetlen a laikus hív k hozzájárulása, ami a remény evangéliuma hirdetésében és szolgálatában ugyanis nem pótolható, mert általuk Krisztus Egyháza a világ legkülönböz bb részeiben megjelenik mint a remény és a szeretet jele és forrása. Teljes mértékben részesedve az Egyház küldetésében a világban, a laikus hív k arra hivatottak, hogy tanúsítsák, miként jelenti a keresztény hit az egyetlen kielégít választ azokra a kérdésekre, melyeket az élet minden embernek és minden társadalomnak föltesz, és bele tudják oltani a világba Isten országának értékeit, a meg nem csaló remény ígéretét és biztosítékát. Alapvet fontosságú „ébreszteni és támogatni különleges hivatásokat a közjó szolgálatára: embereket, akik az »Európa atyái«-nak nevezett nagy személyiségek példájára a holnapi európai társadalom megalkotói lehetnek, a lélek szilárd alapjaira építve azt.” (EE 41) Az idei levélsorozatban a családot evangelizációs evangelizációs felel sségünket szeretném elmélyíteni.

csapatként

szemlélve

Januárban küldöm a szül ket a gyerekekhez, a gyerekeket a szül khöz. Tudatosan törekedjünk egymást a szűkebb és tágabb családon belül is megérteni, teljesebben megismerni, elfogadni! Bontsuk le a bels egység el tti akadályokat szóval és tettekkel! Februárban küldöm a család öregeit a fiatalokhoz, a fiatal generációt az id sebbekhez. Vállaljuk a felel sséget egymás iránt, tör djünk egymás testi-lelki jólétével. Ha a fiatalok kevés idejükb l szánnak az öregeikre is, az id sebbek pedig szívesen hallgatják meg a nyomukba lép generációt, szebbé, reménytelibbé válik mindannyiuk élete. Márciusban küldöm a házaspárokat az egyházközséghez. A család nem csak a társadalom alapsejtje, az Egyház is a családok közösségéb l építkezik. Az egyházközség olyan lesz, amilyenek családjai, házaspárjai. Azon múlik, hogy van-e bátorságunk kezdeményezni, beszélgetésre, párbeszédre hívni másokat, vagy meghalljuk-e mások hívását. Rajtunk múlik: találkozunk-e, vagy idegenek maradunk egymásnak, akik csak a vasárnapi misén kívánnak egymásnak békét. Áprilisban küldöm a családokat a szomszédokhoz, a lakókörzetükben él khöz, akikkel naponta találkoznak, és közömbösen, esetleg barátságtalanul 3

néznek egymásra. Pedig sok közös van sorsunkban, közös jöv nk formálásáért velük is együtt kell működnünk. Osszuk meg velük a titkot: hogy-hogy mi derűsek, vidámak, s t boldogok tudunk lenni, pedig ugyanott élünk, mint k. Májusban küldöm a családokat azokhoz, akikkel munkahelyükön naponta érintkeznek. Munkatársainkat a legritkább esetben tudjuk megválogatni, világnézetük, a családról, házasságról, boldogságról való gondolkodásuk nem feltétlenül hasonló a mienkhez. Merjünk mindig hűek maradni, se tréfálkozva, se megalkuvásból ne adjuk fel elveinket. Tegyünk tanúságot arról, hogy a szentségi házasság kegyelmeib l merítve, házastársunkkal eggyé válva szép és örömteli életünk akkor is, ha küzdelmeink vannak. Júniusban küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be ket a mi reményünk titkába. Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg t lük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt f vel. Júliusban küldöm a családokat a különböz felekezetek, vallások, szekták követ ihez, a vallástalanokhoz, a kereszténységet elutasítókhoz és a közömbösökhöz. Ne hangos szóval, térít prédikációval, hanem okos és higgadt párbeszéddel forduljunk hozzájuk. Próbáljuk megérteni és elfogadni ket. A hitet nem lehet átadni, a hitr l nem lehet valakit meggy zni, de beszélhetünk kegyelmi ajándékainkról, elmondhatjuk tapasztalatainkat. Minden el adásnál hatásosabb, ha meg tudjuk mutatni: Isten minden embert feltétel nélkül szeret és hazavár. Augusztusban küldöm a családokat az idegenekhez, a különféle kisebbségekhez. Építve a magyar történelmi hagyományokra, az idegeneket befogadva, sorsközösséget vállalva szűkebb és tágabb környezetünkkel, identitásunkat meg rizve bízunk a magyar jöv ben. Ahhoz, hogy békében, jó létben élhessünk együtt, elengedhetetlen, hogy ismerjük, értsük egymást, tudomásul vegyük a mentalitásból, hagyományokból ered különbségeket, és kölcsönösen elfogadjuk egymást. Szeptemberben küldöm a szül ket gyermekeik pedagógusaihoz, barátaik és osztálytársaik szüleihez. Gyermekeink egyéniségére, szellemiségére a tanárok és a társak nagy hatással vannak, nem mindegy tehát, hogy milyen értékrendet képviselnek. Vállalva a gyermekeinkért való szül i felel sségünket meg kell ismernünk azokat, akik hatnak rájuk, és lehet séget kell adnunk az iskolának, az osztálytársak szüleinek is, hogy megismerjék gyermekeink családi hátterét. Nem azért, mert mi mindent jobban tudunk, hanem mert felel sségünk közös. Októberben küldöm a családokat a közéletbe, a politikai, társadalmi életbe. Mi, keresztények nem különülhetünk el a társadalomban, nem alkothatunk különálló szigetet. Keresztényként veszünk részt a társadalmi-politikai életben, a keresztény erkölcs alapján szilárdan állva mutatunk példát az állampolgári kötelességek teljesítésér l. A családpolitika alakításában aktív szerepet vállalunk, ha kell, felemeljük szavunkat a nyilvánosság el tt. Novemberben küldöm a családokat a gazdasági életbe, a pénz és a kereskedelem világába, a környezetvédelmébe. Annak tudatában működjenek velük

4

együtt, hogy az anyagi javak, melyekkel sáfárkodnak csak az élethez szükséges eszközök, de nem képezik az élet célját. Decemberben küldöm a családokat a kultúrába, a tudomány és a művészet világába. Keressük együtt az értéket, az örömet, az ígéreteset. Európai kultúránk a kereszténységben gyökeredzik, hagyományait ápolva és továbbvíve, világos és egyértelmű értékrendet képviselve tudunk hatni kortársainkra. A keresztény alkotó nem elvonul, és csak keresztény témákkal foglalkozik, hanem keresztény módon alkot és így ér el (még) nem keresztény embereket is. Leveleim megjelennek az Új Ember hasábjain minden hónap utolsó vasárnapján (januárban a január 8-i számban), és olvashatók lesznek a Magyar Katolikus Családegyesület honlapján (www.katcsal.hu) is. A Szent Család, Jézus, Mária és József oltalmába ajánlom a házaspárokat, családjainkat, jegyeseinket és szerelmeseinket. 2005. Karácsonyán Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

5

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 januárjában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Januárban: küldöm a szülőket a gyerekekhez, a gyerekeket a szülőkhöz. Tudatosan törekedjünk egymást a szűkebb és tágabb családon belül is megérteni, teljesebben megismerni, elfogadni! Bontsuk le a belső egység előtti akadályokat szóval és tettekkel! Amikor egy gyermek megszületik, teljesen rászorul szüleire. Segítő közreműködésük nélkül léte forog kockán. A tudomány bizonyítja, a tapasztalat megerősíti, hogy az újszülött gyerek kapcsolata szüleivel egész életét döntően befolyásolja. Pótolhatatlan veszteség éri azt a gyermeket, akinek nélkülöznie kell az édesanyja, édesapja ölelését, boldogító közelségét. Nincs olyan tökéletes gyermekvédő intézet, amely képes lenne pótolni az anyai szív melegét. Valami hiányzik azonban annak az asszonynak az életéből is, aki nem kaphatta ajándékba gyermeke első mosolyát. Mennyi örömet, boldog percet adhat a szülők és gyermekek közötti kapcsolat! Individualista társadalmunk bizony nem segíti ezeknek a kapcsolatoknak elmélyülését, a nem éppen család-barát munkahelyek, hivatalok pedig csak további akadályai a személyes kapcsolatok kiteljesedésének. Ahol a helyén van a szülőgyerek kapcsolat, ott mindenki gazdagodik, ahol akadozik, ott mindenki sérül. Egészséges társadalom csak egészséges családokból építkezhet, a család egészségéhez azonban elengedhetetlenül szükséges a családon belüli kapcsolatok épsége. Ezért első lépése evangelizációs küldetésünknek a családon belüli misszió. Nem lehet hitelesen evangelizáló közösség, team az a család, melyben a belső kapcsolatok elszemélytelenedtek, eltárgyiasultak. Minden közösséget, a családot is a közös célok, feladatok, a közös munka és pihenés teszik igazán eggyé. A szülők akkor járnak el helyesen, ha be merik vonni gyermekeiket a ház, az otthon-körüli munkákba, ha megosztják velük - az ő szintjüknek megfelelően - gondjaikat, örömeiket. Nem az a helyes alapelv, hogy „te csak tanulj édes fiam, én majd elvégzem az itthoni munkát”. Ne a feladatoktól kíméljük meg a gyereket, hanem kapcsolataink elhidegülésétől, attól, hogy mindenki csak a maga ügyeivel foglalkozzék. A család közjava legyen közös felelősségünk, örömünk. Fontos, hogy a gyerekek is vegyenek részt a szüleik életében. Minél nagyobbak, annál jobban láthatják a szülők problémáit, annál többet tehetnek a belső egység érdekében. A szülők arra törekednek, hogy gyermekeik önállóan gondolkodó, önállóan dönteni tudó emberekké váljanak. Az önállóság azonban nem tévesztendő össze az elszakadással. Sok fiatal azzal akarja önállóságát magának és a világnak bizonyítani, hogy „nem köti szülei orrára”: hová megy, kikkel lesz együtt, és mikor jön haza. Pedig így csak gyökereitől szabadul meg, egy vihar aztán könnyen elsodorhatja. Mind a szülőknek, mind a gyerekeknek feladata a belső, családon belüli misszió. Fogadjuk el egymást, osszuk meg az örömöket-gondokat, viseljük egymásnak gondját, legyünk állandóan kapcsolatban egymással! „Család légy az, ami vagy!” – mondta II. János Pál pápa, legyetek tehát egymásra figyelő, együtt időző közösség. A család egyik tagja se legyen saját otthonának külső szemlélője, felnőtt és gyermek

egyaránt aktívan vegyen részt a család életében. Mindegyikünket kell, hogy érdekelje, kivel mi történik, kell, hogy figyelmünk és időnk legyen egymás meghallgatására. Előbb utóbb minden családban kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy segítségre, ápolásra vagy gondozásra szorul. Ne engedjük, hogy ilyenkor előtérbe kerüljenek a hasznossági szempontok, és háttérbe szoruljon a szeretet, a szolidaritás, a kölcsönös tisztelet. Szülő és gyermek kölcsönösen törekedjenek megérteni, megismerni egymás észjárását. A családra is igaz, amit egy kiváló vezető mondott beosztottjainak: „Vitatkozni szabad, veszekedni tilos! Helyes a másikat a jóról meggyőzni, legyőzni azonban sohase szabad.” Kevés az időnk. Szülők, gyerekek egyaránt hajszában élnek. Mégis, tudjunk egymásnak időt ajándékozni, mégpedig minőségi időt, ne csak az értéktelent, a maradékot. Egy feleség mesélte, hogy harmincévi házasság után fedezte fel: férje mindannyiszor lemond a számára fontos kikapcsolódást jelentő újságolvasásról, amikor ő elmeséli négy gyermekük és a nagyszülők ellátásával eltöltött – semmi rendkívülit felmutató - napját. A férj ilyenkor teljes odaadással hallgatja, reflektál az elmondottakra, egy pillanatra sem tekint az újságjára. A feleség sem mulasztja el megkérdezni, mi történt veled a munkahelyeden, mi volt az örömöd, szomorúságod. Kevés idejükből is tudtak értékeset adni egymásnak. A küldetésünk része hittapasztalataink megosztása a családon belül is. Ha ezeket a tapasztalatokat csak magunknak gyűjtögetjük, hasonlóvá válunk a talentumát elásó szolgához (vő. Mt 25, 14-30). Milyen öröm és mekkora egységesítő erő, ha egy család együtt mehet a szentmisére, közösen tudnak kiértékelni egy prédikációt, ha van közös családi imádság. És mekkora fájdalom, ha valaki a legbelsőbb vallási élményét nem tudja megosztani a családban! A fiatalok gyakran hajlamosak arra, hogy az idősebb generáció véleményét, nézeteit elavultnak, idejétmúltnak tekintsék. Nehezen fogadják el szavaikat, ha a saját életükkel, példájukkal hozakodnak elő. A gyerekek ilyenkor elfelejtik, hogy ugyan sok minden megváltozott a világban a szülők fiatalsága óta, a hittapasztalatok azonban örökérvényűek. A fiatalok által megélt hitélmények viszont sokban gazdagíthatják az öregek hitét. Akár fiatalok vagyunk, akár öregek, legyünk nyitottak egymás felé! Sohase zárkózzunk be a magunk világába, forduljunk őszinte érdeklődéssel egymás felé! Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Hogyan teszitek családi kapcsolataitokat napról napra személyesebbé? Melyek voltak azok a közös célok és feladatok, amelyek összefogták a családot? Hogyan szoktátok bevonni gyermekeiteket fontos döntéseitekbe? Ha még házasság előtt álltok: Milyennek látjátok szüleitek, nagyszüleitek kapcsolatát? Mennyiben jelent ez mintát számotokra? Eleveníts fel egy sikeres beszélgetést szüleiddel! Hogyan sikerül részt venned szüleid munkájában? Eleveníts fel egy ilyen élményt: „Az öregemnek mégis igaza volt!” Küldöm a család minden tagját a belső egység építésére!

Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 februárjában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Februárban: küldöm a család öregeit a fiatalokhoz, a fiatal generációt az id sebbekhez. Vállaljuk a felel sséget egymás iránt, tör djünk egymás testi-lelki jólétével. Ha a fiatalok kevés idejükb l szánnak az öregjeikre is, az id sebbek pedig szívesen hallgatják meg a nyomukba lép generációt, szebbé, reménytelibbé válik mindannyiuk élete. Rómában, a Capitoliumi múzeumban van egy megrendít , hellénkori szobor, a „részeges öreg”. Egy id s embert ábrázol, jókora kancsóval ölében. Magánya, reménytelensége elhagyatottsága tükröz dik az ég felé fordított szenved arcán. Lehet, hogy tényleg részeges, de ha ránézünk, megesik rajta szívünk. Az öregek helyzete nemcsak napjainkban nehéz, minden korban gondot okoztak azok, akik már nem produktívak, akik „már megették kenyerük javát”. Gond ez a szegény és gazdag társadalmakban egyaránt, hiszen az öregnek legalább annyi figyelmességre, szeretetmegnyilvánulásra van szüksége, mint testi anyagi ellátásra. Gyakran tapasztaljuk, hogy a társadalom a fiatal, egészséges, anyagi értéket termel embert részesíti el nyben, az id sebb, élete delén túljutottakat nem méltányolja. A délceg fiatalok sokszor nem veszik tudomásul, hogy egyszer k is öregek lesznek, vagy ha nem, fiatalon fejezik be életüket. Korunk különös ellentmondása, hogy az öregek aránya egyre növekszik, a fiatalok mégis szívesen megfeledkeznének róluk. A Szentírás is bátor realizmussal mutat rá az élet esend ségére és a kérlelhetetlenül elfutó id re: „Gondolj Teremt dre ifjúságod napján, miel tt elkövetkeznek a nyomorúságos napok, s eljönnek az esztend k, amelyekr l azt mondod: Ezek nincsenek kedvem szerint!” (Préd 12, 1) A Szentírás képe az élet értékér l ugyanakkor nagyon pozitív: az ember mindig Isten képmása marad, minden életkornak meg van a maga szépsége és meg vannak sajátos feladatai. Ebben a hónapban ünnepeljük Gyertyaszentel Boldogasszonyt. Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy mint els szülöttet a törvény szerint az Úrnak szenteljék, és találkoznak az agg Simeonnal, aki mellett ott találjuk Annát, a 84 éves özvegyasszonyt is. Erre az ünnepre úgy is tekinthetünk, mint három nemzedék találkozásának ünnepére. Indítson bennünket ez arra, hogy újítsuk meg a nemzedékek találkozása iránti készségünket családjainkban, egyházközségi és mozgalmi csoportjainkban. Annál is inkább szükség van a generációk egymásra figyelésére, mivel korunkban sokan az els helyre az ember közvetlen hasznosságát és termelékenységét állítják. Ennek a magatartásnak a következtében az un. harmadik életkort gyakran megvetik, és az öregeket arra késztetik, hogy feltegyék maguknak a kérdést, vajon létüknek van-e még valami haszna? S t egyesek odáig merészkednek, hogy sürgetve javasolják az eutanáziát, mint a nehéz helyzetek megoldását. Szeretnénk szívünkben hordozni a szentírás bölcsességét: „ sz f el tt kelj fel, s tiszteld az öregember személyét!” (Lev 19, 32). Az id sek tisztelete hármas kötelezettséget jelent: elfogadni, támogatni és értékelni ket. Az igazán emberi civilizációhoz hozzá tartozik, hogy a nemzedékek tisztelettel és szeretettel forduljanak egymáshoz. Már Ciceró megírta, hogy „az öregség terhe könnyebben viselhet azoknak, akik érzik a fiatalok megbecsülését és szeretetét.” (vö. II. János Pál pápa levele az id sekhez, 1999. 6-12 p.) Jóllehet már egyre ritkább, hogy nagy családok élnek együtt, mégis a család teszi leginkább lehet vé a különböz korú nemzedékek közötti érintkezést. Az id sek egy részében er s a segít készség, örömmel kamatoztatják a tapasztalataikat. Hálásak azért, ha hasznukat veszik a családban. Er t, örömet adhat nekik, ha felel sséget vállalhatnak a fiaikért. A családon belül és kívül minél több alkalmat kell nekik adni, hogy segíthessenek. A nagyszül k nem csak tehermentesíteni tudják a fiatalokat, de jelenlétük gyógyító is lehet. Ugyanakkor k is védelmet kaphatnak felnövekv gyermekeikt l, unokáiktól. (vö. A boldogabb családokért, 72. pont; az MKPK körlevele. 1999.) Egy megözvegyült, nyolcvanon túli nagyapa, aki a családban élt, és már hosszabb ideje magatehetetlenül feküdt, mindig szeretetteljes mosollyal fogadta a családtagok gondoskodását. A kérdésre, hogy hogyan tud ennyi szenvedés közepette is derűsen mosolyogni, azt válaszolta:

„most már csak ezt tudom nekik adni”. A napos oldalon járt, egész életében adni akart, ebben lelte örömét. Öröme átsugárzott környezetére is, a fiatalok szívesen gondoskodtak róla. Hányszor halljuk az öregebbekt l: Ugyan, ezek a mai fiatalok, meg sem érdemlik, hogy tör djek velük! A fiatalok pedig csak legyintenek, ha az öreg megszólal: már megint kezdi, „hogy bezzeg az én id mben!” Tudatosítsuk magunkban egymás iránti felel sségünket! A szül k felel ssége gyermekeik iránt nem csak a nagykorúságig terjed, a gyermekek felel sségének mércéje pedig nem lehet csupán a hála. Amikor az id sebbek emlékeikkel, múltjukkal hozakodnak el , gyökereinkre irányítják a figyelmet, tapasztalataikkal szeretnének segíteni. Az ifjaknak pedig akkor is szüksége van el deik tapasztalataira, ha már egy másik, megváltozott világban élnek. Sokat tanulhatnak az id sebbek sikereib l és kudarcaiból, megvalósult és meghiúsult álmaiból. Ugyanakkor mennyire gazdagító lehet azokról a problémákról, nehézségekr l és örömökr l értesülni, amelyeket azok élnek át, akikért az öregebbek egész életükben fáradoztak! Törekedjünk egymást mélyebben megérteni, jobban megismerni, lássuk meg és keressük egymásban az értékeset, az elsajátításra, követésre méltót! A gyökértelenség és jöv generációjának értékesebbé válásába vetett remény hiánya egyaránt szomorú dolog. A fiatal nemzedék az el dök által megalkotott világba születik bele, munkáját az el dök eredményeire építve végezheti. Életük akkor tekinthet értékesnek, ha az id el rehaladtával saját utódaiknak értékesebb világot tudnak átadni, mint amilyenbe k beleszülettek. Jaj annak a nemzedéknek, amely mindent el röl akar kezdeni, nem tör dik az el dök emlékeivel, el akar szakadni gyökereikt l! Érdemes megfontolnunk II. János Pál pápa szavait: Kedves fiatalok, … tiétek a jöv , ahogyan valamikor a most már feln tt generációé volt, de az számukra már jelenné vált. Ezért a jelenért, minden formájában, a mostani feln ttek a felel sek. Tiétek az a felel sség lesz, amely majd veletek együtt fog jelenné válni, de most még csak jöv . Ha azt mondjuk, hogy tiétek a jöv , akkor az emberi mulandóság kereteiben gondolkodunk, mely állandó elmúlás és haladás a jöv felé. (Apostoli levél a világ ifjúságához, 1. 198ő) A haladásnak és elmúlásnak ebb l a szétválaszthatatlan egységéb l fakad az a kötelességünk, hogy családjainkban, közösségeinkben, egyre mélyebben rátaláljunk egymásra. Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Mit tudtatok felhasználni gyermekeitek nevelésében szüleitek, nagyszüleitek tapasztalataiból? Mit tehettek azért, hogy id söd szüleitekben, rokonaitokban ébren maradjon az életöröm, a remény? Házasságtokra figyelve hogyan sikerül a felnövekv generációra és a titeket útra bocsátó id sebbekre való figyelemben a helyes arányt megtalálni? Hogyan próbáljátok a fiatalok érdekl dését és tiszteletét az id sek iránt felébreszteni? Osszátok meg tapasztalataitokat a nemzedékek közötti feszültségek feloldásáról, a kölcsönös tapintat, az egymásért vállalt áldozat szép példáiból! Ha még házasság el tt álltok: Mit jelent számotokra szüleitek, nagyszüleitek múltja, jelene? Mit láttok követni valónak id s emberek, ismer seitek példájából? Milyen öregséget kívántok magatoknak? Környezetetekben kik azok az öregek, akikkel szemben felel sséget érzel? Küldöm a család minden tagját az el tte járó és az utána következ egymásban való gazdagodás örömére!

generációhoz, az

Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 márciusában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Márciusban küldöm a házaspárokat az egyházközséghez. A család nem csak a társadalom alapsejtje, az Egyház is a családok közösségéből építkezik. Az egyházközség olyan lesz, amilyenek családjai, házaspárjai. Azon múlik, hogy van-e bátorságunk kezdeményezni, beszélgetésre, párbeszédre hívni másokat, vagy meghalljuk-e mások hívását. Rajtunk múlik: találkozunk-e, vagy idegenek maradunk egymásnak, akik csak a vasárnapi misén kívánnak egymásnak békét. Amikor Pál apostol a házasság titkáról szól, azt mondja: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5, 32). A templomi esküvőn nem egyszerűen az ifjú párt ünnepeljük, hanem már előre hálát adunk a kegyelmekért, amelyek az éppen most megszülető házasság szentségén keresztül áradnak szét az egyházban. A házasság szentsége az Egyház szentsége, általa a házasulandók mintegy felszentelést, küldetést nyernek az Egyház szolgálatára is. Az egyházközség arculata olyan lesz, amilyenné az azt alkotó családok formálják, családias vonását: anyai és atyai arculatát a családoktól nyeri, vagy éppen a családok passzivitása miatt veszítheti el. Akinek módja van az ország különböző tájain az egyházközségek életébe bepillantani, megállapíthatja: vannak olyan plébániák, melyekben élénk, mozgalmas élet folyik, és vannak, ahol ez kevésbé állítható. Ennek oka többek között azokban a házasságokban is keresendő, amelyek megfeledkeznek a keresztség, a bérmálás és a házasság szentségéből fakadó háromszoros küldetésükről. Ahol az egyházközségben csak néhány ember karizmája működik - és megfeledkezünk a házasság és a család karizmáiról, - ott a közösség élete egysíkúvá, színtelenné, unalmassá válik, megszűnik vonzó, meghívó elevensége. II. János Pál pápa mondta: a család egyszerre tárgya és alanya a pasztorációnak. A család egyszerre evangelizált és evangelizáló közösség, meghallja, életével és szavával továbbadja Isten igéjét. A családért elsődlegesen a család felelős, mind a társadalomban, mind az Egyházban. Tapasztalat igazolja, hogy a családokra leginkább a családok képesek hatni. Ha családjaink elszigetelődnek egymástól és az egyházközségtől, „csudabogaraknak” élik meg önmagukat és elfáradnak az úton, elvesztik tájékozódási képességüket, nincs mihez mérni magukat, könnyen kerülhetnek légüres térbe. Mindenki szegényebbé válik, az egyházközség is, a családok is. Küldöm a házaspárokat, merjenek párbeszédet kezdeményezni lelkipásztorukkal és egymással, bátran kapcsolódjanak az egyházközség életébe. A családnak a családok közössége ad természetes keretet, és ha az egyházközség a családok közössége, akkor ott már a gyerekek is otthon érzik magukat, az egyházközségnek jövője van. A hiteles egyházközség a házasság és az egyházi rend szentségi kegyelmén nyugszik. Ha a két állapotszentség kölcsönösen nyitott egymásra, akkor megpezsdül az egyházközség élete. A pap is, a házas is sokszor azt éli meg, hogy szinte már elviselhetetlen terheket hordoz, már nem tud többet tenni. Mégis, amikor a két állapotszentségben élők elindulnak egymás felé, megújulnak és új erőt nyernek, és

ez az egyházközség életére is kihat. Sokféleképpen megfogalmazza a szakirodalom, hogy az Istennek szentelt személy hűsége mennyire gazdagítóan tud hatni a házasság hűségére, a házasok áldozatkész önzetlensége pedig a papi szerzetesi életre. Isten ajándékul szánt bennünket egymásnak, és ha ez az ajándékozás megtörténik, közvetlen, emberi arculatot nyer személyes életünk, és valami sajátos könnyedséget nyer egyházközségünk. Amikor a család aktívvá válik az egyházközségben, nem csak az egyház iránti küldetését éli meg, hanem cselekszik az össztársadalomért is. Az a társadalom, amely a családot csak szolgáltatást igénylő egységként kezeli, és nem veszi észre, hogy a család mennyi értéket tud nyújtani a társadalomnak, ott a családok végső soron kiszolgáltatottá válnak, önértékelésükben sérülnek. Az anyagi érdekek és értékek előtérbe kerülése, a túlzottan racionális szemlélet, az a gondolkodás, amely a családban csak nyűgöt, megoldandó problémát lát, könnyen elhitetheti, hogy a fejlett tudomány a házasságon alapuló családeszményt lassanként kiiktathatja a társadalomból. Már Madách is óva int bennünket a haza- és családnélküli falanszter embereszményétől: „Félek, nem lelkesűl a nagy világért, / Mint a szülők sírjáért lelkesült. / Ki a családért vérét ontaná, / Barátjaért legfeljebb könnye van.” A Falanszterben az embert a megélhetés mozgatja, az öröm, az érzelem, a fantázia, a kezdeményezőkészség értelmetlen fogalmak, a szolidaritást a „mindenki csak a saját feladatával törődjön” elve váltja fel. Madách sötét látomásában a falanszter tudósa egyenesen veszélyesnek látja a családot: „Ha a család előítéletét / Éledni hagyjuk, rögtön összedűl / Minden vívmánya a szent tudománynak.” (Az Ember tragédiája, 12. szín) A falanszter tudósa újra meg újra felüti fejét a 21. század társadalmában is. A család nélküli társadalom rémkép, mint ahogy a családpasztorációt mellőző egyházközség jövő nélküli, útja zsákutcába vezet. Egészséges egyházközség és társadalom csak egészséges családokból építkezhet. Ezért nem lehet elégszer megfontolnunk II. János Pál pápa intelmét: „A család társadalmi szolgálatának sajátos karaktere van, melyet egyre jobban ismerni és ápolni kell, elsősorban azáltal, hogy a fölnövekvő gyermekeket, illetve az összes családtagokat bevonják e szolgálat végzésébe. … A családokban egyre inkább tudatosulnia kell annak, hogy "főszerepet" játszanak a "családpolitikában", s hogy az ő feladatuk a társadalom átalakítása: máskülönben épp a család lesz az első áldozata azoknak a bajoknak, melyeket nem elhárítani, hanem csak közömbösen szemlélni akart.” (FC 44) Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Osszátok meg élményeiteket, benyomásaitokat plébániátok közösségi életéről, a családok szerepéről a közösségben! Milyen feladatokra vállalkoznátok szívesen egyházközségetekben? Hogyan szolgálhatjátok az egységet a körülöttetek élő családokkal? Ha még házasság előtt álltok: Milyen lehetőséget láttok leendő házastársatokkal együtt a plébánia életébe való bekapcsolódásra? Hogyan tudjátok az utánatok következő korcsoport közösség iránti igényét feltámasztani? Miben tudjátok segíteni az idősebbeket, házasokat és egyedülállókat, hogy az egyházközségben otthon érezzék magukat? Küldöm a családokat, hogy az egyházközségek ölén sajátos karizmáikkal gazdagítsák egymást és papjaikat!

Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 áprilisában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Áprilisban küldöm a családokat a szomszédokhoz, a lakókörzetükben élőkhöz, akikkel naponta találkoznak, és közömbösen, esetleg barátságtalanul néznek egymásra. Pedig sok közös van sorsunkban, közös jövőnk formálásáért velük is együtt kell működnünk. Osszuk meg velük a titkot: hogy-hogy mi derűsek, vidámak, sőt boldogok tudunk lenni, pedig ugyanott élünk, mint ők. „Jézus, amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve.” (Mt 9, 36) Ezzel a mottóval hív bennünket XVI. Benedek pápa 2006. évi nagyböjti üzenetében arra, hogy váljék tekintetünk hasonlóvá Krisztus tekintetéhez. A közömbösség és az önző bezárkózás ugyanis elfogadhatatlan, ellentétben áll Krisztus „tekintetével”. Akár városban, akár falun élünk, mindannyiunkat sok ember vesz körül, sokukkal naponta találkozunk. Testi-lelki bajaik, örömeik, sikereik mellett nem mehetünk el közömbösen, nem zárkózhatunk be elégedetten a magunk világába. Sokan úgy vélik, életszínvonaluk pusztán havi jövedelmüktől függ. Az individualista gondolkodás elégedetten beszél a társadalom magas életszínvonaláról megfeledkezve a szomszédról, akinek alig van betevő falatja. Élhet-e az ember ennyire elszigetelten, gondolkodhat-e így? Anyagiak tekintetében hiába él valaki magas színvonalon, ha kapcsolatai ziláltak. Életünk minősége nagyban függ családon belüli és azon túlmenő kapcsolataink minőségétől is. Életminőségjavításra, szolidaritásra hív bennünket Jézus, arra, hogy szeretettel forduljunk ne csak közvetlen családtagjainkhoz, hanem mindazokhoz, akikkel az élet összehoz, például szomszédainkhoz. „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 12) A szomszédokra vonatkoztatva arról a szolidaritásról van szó, amelyben nem csak felesleges anyagi javainkat, hanem önmagunkat adjuk, azaz szeretettel fordulunk feléjük. Egy alkalommal XVI. Benedek pápa idézi II. János Pál pápa találó megfogalmazását: „Plébánia, keresd önmagadat és találd meg önmagadat önmagadon kívül! – vagyis ott, ahol az emberek élnek.” Családjainkra is alkalmazhatjuk: „Család, keresd önmagadat és találd meg önmagadat önmagadon kívül!” Keresztény család, legyél határozottabban jelen környezetedben, mert jelenléted a maga átláthatóságában „egyre szükségesebbnek bizonyul, ugyanis nincs alternatívája egy olyan társadadalmi és kulturális környezetben, melyben sok olyan erő működik, amely eltávolít bennünket a hittől és a keresztény élettől.” (XVI. Benedek pápa beszéde a római főegyházmegyei család-találkozón, 2005. jún. 6.) Egy fiatal házaspár örömmel mesélte, hogy új lakásba költöztek és a lépcsőházban egészen jó viszony alakult ki szomszédaikkal. Nem kellett sokat tenniük érte, csupán kedvesen beköszöntek minden szomszédhoz, és attól kezdve nem mulasztották el, hogy üdvözöljék őket, amikor találkoztak. Más valaki bevásárlásra indulva az idős szomszéd nénit gyakran megkérdezi: mit hozhatok a boltból? Ismét mások apró szelet süteménnyel kínálják meg a magára maradt, bizalmatlan öregurat. Mekkora segítség lehet az a fiatal házaspároknak, ha az azonos óvodábaiskolába járó gyerekeik elkísérését-hazahozatalát felváltva hol egyikük, hol másikuk vállalja! Ugyancsak nagy segítség lehet fiatal házasoknak, ha a szomszéd néni besegít a gyerekőrzésbe. Adjunk időt másoknak, hallgassuk meg, elegyedjünk beszélgetésbe velük! Tegyünk a ma annyira általánossá vált elidegenedés ellen! A segítség hozzánk illő formája a másikért való imádságunk is. Ha valakiért tudunk szívből imádkozni, ahhoz könnyebb lesz odafordulni, még akkor is, amikor ő esetleg ellenszenves, vagy éppen kötekedve közelít hozzánk. Bízzunk abban, hogy előbb-utóbb megérinti megelőző szeretetünk. Azt gondolom, sokan megtapasztalták már ezt. „A másik Isten »számomra való ajándéka«”. (NMI 43) Szomszédainkra, a körülöttünk élőkre ez különös módon is vonatkozik. Nem mi választottuk őket, úgy kaptuk őket, ajándékba. Sokszor nehéz meglátnunk bennük - az elhanyagolt öregben, a szemtelen kamaszban, az éjszaka lármázókban - azt az embert, akit Isten önmagáért szeret, és akiket mi is ugyanígy tartozunk

szeretni. A másik - még a kellemetlen szomszéd is, - lehet családunknak szóló ajándék. „… amit a legkisebbek valamelyikével tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 45) Nagy kísértésünk lehet, hogy szomszédainkat elítéljük, és csak tőlünk idegen gondolkodásmódjukat, életvitelüket lássuk; akárcsak a farizeusok a házasságtörő asszonyt. Csak a házasságtörőt látták benne. Semmit nem érzékeltek az ő személyéből, a körülményekből, amelyek idáig juttatták, csak a bűnös nőt látták benne, aki megérdemli, hogy halálra kövezzék. Ha a nehezen elviselhető szomszédban mi is csak egy megkövezendő embert látunk, megtagadjuk benne az Isten-képmást, a személy méltóságát, kétségbe vonjuk végtelen mélységét, legbelső isteni alapját. A szeretet arra hív minket, hogy szomszédainkat sohase korlátozzuk le arra, amit a felszínen tudunk róluk. A szeretet azt jelenti, hogy a másikat önmagáért szeretjük. Minden ember végtelen titkot hord magában, isteni titkot. Ezért is azonos az isten- és ember-szeretet két parancsa. „Abban a pillanatban, amikor valakit elkezdünk megítélni, amikor azonosítjuk azzal, amit tudunk róla, és őt erre korlátozzuk, felhagyunk azzal, hogy szeressük őt, és megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy jobbá legyen. Legyen bátorságunk abban a világban, amely nem tud szeretni, szeretetté válni.” (Charles de Foucauld) Olykor arra érezhetünk indíttatást, hogy változtassuk meg őket, pedig az a feladatunk, hogy minden manipuláló szándék nélkül megadjuk a személyének kijáró szeretetet, hogy olyanoknak fogadjuk el őket, amilyennek Isten szereti őket. Mindezt nem önmagunkért tesszük, hogy például toleránsnak látszódjunk, hanem mert szeretnénk megjeleníteni számukra Isten szeretetét, mert a „szeretet civilizációját” építjük. (ld. Christifideles Laici, 54) Hányszor halljuk a panaszt: a mi környékünk elhanyagolt, lepusztult, senki sem törődik vele. Az önkormányzatnál meg azt mondják: hiába hozzuk rendbe, napokon belül tönkreteszik, összefirkálják, lerombolják, senki sem törődik vele. Néhol azonban találkozunk olyanokkal, akik elkezdik szépíteni környezetüket és kezdeményezésükkel hatnak másokra. Egymásért dolgoznak, és mindenki nyer vele, a közös munka révén még kapcsolatuk is megújul. Hallottam svájci kisvárosokról, ahol a város lakói évente megszavazzák, milyen virágokkal fogják díszíteni erkélyeiket, közösen döntenek a muskátlik színéről, fajtájáról. Az önkormányzat még törvénybe is iktatja döntésüket. Ennek a „jószomszédi” viszonynak a gyümölcse: az idegennek is jó érzés átutazni egy ilyen városon! Sokat tehetnénk mi is egymásért, közös környezetünkért! Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Milyen a szomszédaitokkal való viszony? Meséljétek el az egymásra figyelés néhány pozitív példáját! Néha félreértések, ügyetlenségek miatt nem jó a szomszéddal való kapcsolat. Isten megelőző szeretete erejében merünk-e indulni a hozzánk közel lakók felé? Hogyan sikerült a megromlott szomszédi viszonyt jóra fordítani? Mit tehetnél tágabb környezeted szebbé tételéért? Hogyan tudtad magadat túltenni a környezetedben élők világnézeti, politikai, etnikai különbségein, társadalmi, életkori, egyéb másságukon? Atomizált, széttöredezett világunkban mit tehetünk azért, hogy oldódjék közvetlen környezetünk idegensége? Ha van közeletekben fiatal házaspár, milyen segítséget tudnál felajánlani nekik? Kiszolgáltatott helyzetben tudok-e elfogadni, még akkor is, ha nem tudom viszonozni? Ha még házasság előtt álltok: Hogyan tudtad legyőzni az idegenséget egy most odaköltözött iránt? Hogyan tudtál te segíteni abban, hogy valaki elinduljon feléd? Mi segített abban, hogy kapcsolataitok egyre inkább a kölcsönösség alapján álljanak? Törekedtek-e a kölcsönösségre kapcsolataitokban? A szomszédi viszony milyen jó megvalósulásáról tudtok beszámolni? Hogyan látjátok környezetetekben az adás-elfogadás arányát? Hogyan küzdhettek az elidegenedés ellen? Hívom és küldöm a családokat, hogy induljanak a felelősségteljes, jó szomszédi viszonyt megvalósítani. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 májusában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Májusban küldöm a családokat azokhoz, akikkel munkahelyükön naponta érintkeznek. Munkatársainkat a legritkább esetben tudjuk megválogatni, világnézetük, a családról, házasságról, boldogságról való gondolkodásuk nem feltétlenül hasonló a mienkhez. Merjünk mindig hűek maradni, se tréfálkozva, se megalkuvásból ne adjuk fel elveinket. Tegyünk tanúságot arról, hogy a szentségi házasság kegyelmeiből merítve, házastársunkkal eggyé válva szép és örömteli legyen életünk akkor is, ha küzdelmeink vannak. Egy munkahelyi vezetőnek nem sokkal az után, hogy átvette nyugdíjba vonult elődjétől hivatalát, nehéz döntést kellet hoznia. Felismerte, hogy az üzem túlélése érdekében olyan átszervezést kell végrehajtania, ami munkatársainak, beosztottjainak nem tetszik, nincs kedvére. Amikor elődjéhez fordult problémájával, az azt tanácsolta, hogy semmit se azért tegyen, hogy a beosztottjai szeressék, elismerjék őt. „Cselekedj mindig lelkiismereted szerint. Elég, ha a munkatársaidat te szereted!” Ezt az elvet tekinthetjük minden munkatársi kapcsolat alapjának. Közeledjünk munkatársainkhoz, főnökeinkhez és beosztottjainkhoz egyaránt igazi, őszinte felebaráti szeretettel, feladatainkat pedig végezzük lelkiismeretünk szerint. A családdal foglalkozó irodalomban gyakori téma a család és a munkahely viszonya. Fontos, hogy minél több időt és energiát tudjunk szentelni családunknak, és ugyanakkor értékes hozzájárulást adjunk a társadalom összteljesítményéhez, miközben munkatársainknak értékes kollégái vagyunk. Örökös belső vívódása ez minden családban élő, dolgozó embernek. Munkahelyünkhöz, munkatársainkhoz való viszonyunk nem csak a munkaidő atmoszféráját határozza meg, hanem visszahat a család légkörére is. Munkahelyünkről, munkatársainkról folytatott hitvestársi beszélgetéseink sokat segíthetnek abban, hogy egészségesek lehessenek kapcsolataink mind a családban, mind a munkahelyen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy munkahelyünkön felgyülemlett mérgünket, bosszúságainkat odahaza töltsük ki. Házassági egységünk túlnő az otthon falain, munkahelyi teljesítményeink, helytállásunk mögött ott rejtőzik házastársunk támogató figyelme is. Jól szemlélteti ezt egy kortárs Nobel-díjas fizikus vallomása, aki kitüntetése átvétele után így nyilatkozott: „A Nobeldíj fele feleségemet illeti, noha ő a legelemibb fizikához sem ért. Nélküle nem juthattam volna idáig.” Munkahelyünkön, épp úgy, mint otthon is, legyünk lelkiismeretünk szerint cselekvő emberek. „Munkát végezve kell az embernek megszereznie mindennapi kenyerét, ugyanakkor munkájával mozdítja elő a (…) fejlődést, különösen pedig a társadalom - amelyben testvéreivel együtt él - erkölcsi és kulturális életének folyamatos kibontakozását. (…) Az ember - akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, és aki azt a feladatot kapta ebben a látható világban, hogy hajtsa uralma alá a földet, - kezdettől fogva munkavégzésre hivatott, hogy vállalja a munkát. A munka azon jegyek egyike, amelyek az embert a többi élőlénytől megkülönböztetik; azoktól az élőlényektől, amelyeknek létfenntartó tevékenységét nem lehet munkának nevezni. Ugyanis egyedül az ember alkalmas a munkára, egyedül az ember dolgozik, s ezzel tölti földi életét. Éppen ezért a munka magán viseli az ember és az ember mivoltának sajátos jegyét, a személyek közösségében dolgozók személy jegyét”. (Laborem exercens. 1.) A legnagyobb „hajtás” közepette se engedjük, hogy puszta robottá váljunk, maradjunk meg test és lélek embernek, egész lényünket járja át az „Ora et labora, imádkozz és dolgozz” elv igazsága, tanúságot téve arról, hogy dolgozva is lehet imádkozni, imádkozva is lehet dolgozni. Szent Benedek tanácsa nem csak arra mutat rá, hogy napi tevékenységünk során az imának és a munkának egyaránt van helye, hanem arra is, hogy a keresztény ember

életében a munkának és az imádságnak meghatározott aránya és ritmusa van, ha ez az arány torzul, akkor az belső zavarhoz, zaklatottsághoz vezet. Munkatársunkhoz való helyes viszonyról teszünk tanúságot azzal is, ha megbízható munkatársak vagyunk, ha pontosan, lelkiismeretesen végezzük munkánkat. Munkatársainkkal együtt tegyünk meg mindent azért, hogy munkahelyünkön derűs és szívélyes légkör uralkodjék. A fogyasztói társadalom hajlik arra, hogy az embert gépnek, a munkát és a munkaerőt megfizethető árunak tekintse. Keresztény emberként nem elégedhetünk meg azzal, hogy munkahelyünkön kirótt feladatunkat az adott bérért elvégezzük, mit sem törődve munkatársakkal, főnökökkel és beosztottakkal. Egész emberként vagyunk jelen a munkában, és idegen tőlünk a sokszor hallott, mondás: „ennyi pénzért ne várja senki, hogy még kedves is legyek!” Noha nem mindig könnyű kedvesnek, derűsnek és kiegyensúlyozottnak lennünk, a keresztény családból a munkahelyünkre érkezve lássuk meg munkatársainkban Isten képmását, tiszteljük emberi méltóságukat, bármelyik fokán is álljanak a hivatali ranglétrának, legyenek bármilyen beosztásúak, bármilyen világnézetűek, vagy pártállásúak. (Vö. KEK 2427-2437) Ahhoz, hogy munkahelyünkön is méltóképpen képviselhessük a keresztény életfelfogást elengedhetetlen, hogy szilárd meggyőződéssel valljuk magunkénak a keresztény értékeket. Ha ezek tudatában állunk oda a munkapad mellé, ha munkánkat lelkiismeretesen, odaadással végezzük, ha nem okozunk senkinek és semmiben kárt, akkor előbb-utóbb munkatársaink is felfigyelnek ránk, tiszteletet és megbecsülést éreznek irántunk. Engedjük, hogy felismerjék a mi irántuk érzett szeretetünk eredetét; miközben belül Pál apostollal valljuk: „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek!” (Kol 3, 23) Sokat beszélnek mostanában a munkahelyi légkörről, a csapatmunkáról és a munka hatékonyságáról arra törekedve, minél nagyobb legyen a gazdasági haszon. Kevesebb szó esik annak jelentőségéről, hogy a munka értelmes és jól szervezett legyen, illeszkedjék jól mind az egyén, mind a társadalom életébe. Az ilyen munka ugyanis a lélekben terem gyümölcsöt, kívül és belül rendezetté tesz, fejleszti az önismeretet, emberi erényeket bontakoztat ki: türelmet, lelkiismeretességet, pontosságot, alázatot, őszinteséget, szorgalmat, segítőkészséget, nagylelkűséget, igazságosságot. A munka világába szóló küldetésünk éppen ez: úgy dolgozzunk, úgy viselkedjünk munkahelyünkön, úgy szervezzük munkánkat és munkahelyünket, úgy viszonyuljunk munkatársainkhoz, hogy ezek a gyümölcsök megteremhessenek. Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Milyen változást hozott családi életetekben egy, a munkahelyeteken bekövetkezett változás (pl. előremenetel, áthelyezés, munkahelyváltozás)? Hogyan tudjátok összeegyeztetni a munkahelyen, ill. az otthon végzett munkát? Milyen módon tudjátok az imádságra és a munkára fordított idő helyes arányát beállítani? Idézzetek fel eseteket, amikor a munkahelyeteken meg kellett magyaráznotok: miért jelent számotokra biztonságot a családi háttér? Munkaközi beszélgetésekben, munkahelyi társasági összejöveteleken volt-e alkalmad érvelni a keresztény családi értékek mellett, és hogyan tetted azt? Ha még házasság előtt álltok: Hogyan gondoljátok összeegyeztetni a családi és a munkahelyi életpályátokat? Milyen munkahelyet tartasz magad, ill. leendő házastársad számára ideálisnak? Mi az, amit a család és a munkahely összeegyeztetése terén ugyanígy, vagy másképp szeretnél megoldani, mint szüleid? Hogyan tudsz együttműködni olyanokkal, akik téged is, munkatársaidat is „áruként, beszélő szerszámként” kezelnek? Hívom és küldöm a családokat, hogy legyetek munkahelyeteken ugyanazoknak az értékeknek a tanúi, amelyeket a családban is meg akartok élni!

Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 júniusában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Júniusban küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be ket a mi reményünk titkába. Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg t lük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt f vel. Gulliver akár a törpék országában járt, akár az óriásokéban, a többségt l elütött, a helybéliek nem tekintették „normálisnak”, de Gulliver sem min sítette ket magával egyenértékűnek. Az ókori rómaiak magukat különbnek, jobbnak vélték a Rómát fenyeget keleti népeknél, a „barbároknál”. Nem kell a történelemben messzire néznünk, hogy példákat találjunk emberek, vagy egész ember-csoportok hátrányos megkülönböztetésére, arra, hogy egyesek magukat fels bbrendűnek kikiáltva másokat háttérbe akarnak szorítani. Napjainkban is mennyi megaláztatás éri a fajuk, egészségi állapotuk, szegénységük, fogyatékosságuk, társadalmi helyzetük miatt az általánostól eltér embereket, akik valamiért „kilógnak a sorból”! Az állatvilágban ismert jelenség a gyengébb egyedek kitaszítása, az életrevalóbb fiókák a táplálékot is elkapkodják az ügyetlenebbekt l, a szül k pedig nem törekszenek az „igazságosságra”. Így működik a természetes kiválogatódás, így lesz az egészséges és er s még er sebbé és egészségesebbé. Mennyire másképp gondolkodik Jézus: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek…” (Lk 5, 31). A fogyatékosok, értelmi sérültek helyzete sokszor megoldatlan. A családban maradók megfelel segítség hiányában - súlyos terhet jelentenek id söd szüleiknek és közvetlen környezetüknek. Az intézetekbe kerül knek pedig a személyes kapcsolatteremtés lehet sége válik lehetetlenné, hiszen a sérültek egyéni sajátosságait ezeken a helyeken kevéssé tudják figyelembe venni. Szép példáját adta az együtt érz segítségnyújtásnak egy francia házaspár. Szép és okos, ígéretes jöv el tt álló egyetemista lánya súlyos motor-balesetet szenvedett, amikor barátjával kirándult. A balesetet túlélte, de koponya és agysérülése következtében fogyatékossá lett, szellemi színvonala a 4-ő éves gyerekére esett vissza. A szül k belátva, hogy lányuk az önálló életre most már sohasem lesz képes, összefogtak hasonló helyzetben lév szül kkel, és létrehoztak egy otthont, melyben a magukra maradó feln tt fogyatékosok családias környezetben élhetnek akkor is, amikor a szül k már maguk is ápolásra szorulnak. Jean Vanier, a Bárka Közösség megalapításával új formát keresett, olyan közösséget hozott létre, melyben a sérültek, nem ápoltak, hanem a közösség egyenértékű tagjai, meg rizhetik emberi méltóságukat, kibontakoztathatják valódi értékeiket, és a közösségen belül végleges otthonra találhatnak. Az elesett, magukra maradt embereknek szentelte életét Boldog Kalkuttai Teréz Anya. Tudta, hogy szükséges a test táplálása és ápolása, a szellem élénkítése és felvidítása, a valakihez tartozás biztosítása, és a halhatatlan léleknek az örök élet boldogságába való eljuttatása. Ez étellel, itallal vagy infúzióval, tisztító, fert tlenít , gyógyító és kötszerekkel, megnyugtató, kedves szóval, a verejtékez homlok letörlésével, a paplant gyűröget tétova kéz saját kezünkbe kulcsolásával, megbocsátással és imával érhet el. XV. Benedek pápa írja nagyböjti üzenetében: „Ma, a globális szintű kölcsönös függés korában is azt tapasztaljuk, hogy semmiféle gazdasági, társadalmi vagy politikai projekt nem helyettesíti önmagunk odaajándékozását a másiknak, amelyben a szeretet fejez dik ki. Aki ezen evangéliumi logika szerint munkálkodik, hitét a megtestesült Isten barátságaként éli meg, és –

miként is – gondoskodni fog a felebarát anyagi és lelki szükségleteir l. Úgy tekint rá, mint végtelen titokra, aki méltó a határtalan gondoskodásra és odafigyelésre.” Jól tudjuk, az embert nem a testi tulajdonságai teszik értékessé. Korunkban, a fogyasztói világban a „legértékesebb” ember az, aki sokat fogyaszt, azaz egészséges, fiatal, és jó pozícióban van. Látjuk a reklámokban a család-ideált: az egészségt l kicsattanó emberek a legújabb háztartási gépekkel és eszközökkel mosolygósan „fogyasztanak”. Szép, és jó lenne, ha sok egészséges és vidám család élne. Nem feledkezhetünk meg azonban a valóságról: „…a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük…” (Mk 14,7). Vállaljunk szolidaritást a szegényekkel, fogyatékosokkal, az elesettekkel! Nem csupán anyagi támogatással, mintegy kötelességszerű adománnyal, hanem azzal is, hogy tiszteljük emberi méltóságukat. Tudatosítsuk magunkban: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, Isten mindnyájunkat a saját képére és hasonlatosságára teremtett. A fogyatékos elesett embert a társadalom általában tehernek tekinti, pedig sok-sok ajándékot is hordoz. Tudatosítja az „egészségesek társadalmában”, hogy maga az egészség ajándék, amiért újra, meg újra hálát adhatunk. Másrészt a gondozásra szoruló ember rengeteg szeretetet igényel, hoz el környezetéb l, mintegy jobbá teszi környezetét. Figyelmeztet bennünket, nem kellene megvárnunk, hogy a másik beteg, rokkant, fogyatékos legyen, ahhoz, hogy szeretettel forduljunk hozzá, támaszai legyünk. A fogyatékos ember bizonyos értelemben társadalmat formáló er , a szolidaritás kötelezettségére hívó jel. Rengeteg örömet tud szerezni hálájával, a viszontszeretet gyengéd gesztusaival. A fogyatékos nem fogyatékos a szeretetben, s t megújító forrása lehet annak. Ne engedjük, hogy a mi szeretetünk váljék fogyatékossá irányukban! El fordulhat, hogy valaki a közösségünkb l szemünk láttára válik fogyatékossá, baleset, vagy betegség következtében. Ilyenkor a közösség nagy tapintata, szeret figyelme segíthet abban, hogy továbbra is a közösség értékes tagja maradhasson. Sokszor nem könnyű kapcsolatba lépni a hátrányos helyzetűekkel. Okkal, ok nélkül k is bizalmatlanok, tartanak az „egészségesekt l”. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem ritkán keveredik a nyomor, a fogyatékosság a bűnözéssel, a kábítószerességgel. De vajon mi, az egészséges és jobb módú többség nem járultunk-e hozzá elutasításunkkal ahhoz, hogy k látszólag véglegesen belesüllyedtek nehéz helyzetükbe? Gy zzük le az ellenállást magunkban, a félelmet, mely sokszor megbénít, mikor párbeszédre kellene lépni velük. Kosztolányi Dezs szintén ír err l: „Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni, / Mert lélek van az szemükbe, lélek. / Én féltem t lük kisgyerekkoromban / És most is félek. Egyre-egyre félek. ” (Budai szegények, 1922) Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Elevenítsetek fel olyan eseteket, amelyekben a család, rokonság vagy baráti kör összefogott a „lecsúszott” rokon, barát érdekében! Osszátok meg olyan tapasztalataitokat, amikor valakit sikerült visszafordítani, ismét integrálni! Próbáljuk megfogalmazni: mivel és hogyan tudja a fogyatékos ember gazdagítani a társadalmat? Ha még házasság el tt álltok: Találkoztál-e olyan fiatalokkal, aki részt vett fogyatékosok táboroztatásában? Osszátok meg tapasztalataitokat arról, ahogy a közösség egy odatévedt fogyatékost hordozott! Hogyan tudtátok ebben a helyzetben meg rizni a közösségi együttlét értékeit? Találkoztatok-e olyan esettel, amikor az iskolatársak, évfolyamtársak segítették rokkant társukat tanulásában, mozgásában, szórakozásában? Hogyan tették ezt? Hívom és küldöm a családokat, hogy készséggel legyenek tanúi a megfogyatkozott élet méltóságának! Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 júniusában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Júliusban küldöm a családokat a különböző felekezetek, vallások, szekták követőihez, a vallástalanokhoz, a kereszténységet elutasítókhoz és a közömbösökhöz. Ne hangos szóval, térítő prédikációval, hanem okos és higgadt párbeszéddel forduljunk hozzájuk. Próbáljuk megérteni és elfogadni őket. A hitet nem lehet átadni, a hitről nem lehet valakit meggyőzni, de beszélhetünk kegyelmi ajándékainkról, elmondhatjuk tapasztalatainkat. Minden előadásnál hatásosabb, ha meg tudjuk mutatni: Isten minden embert feltétel nélkül szeret és hazavár. Világunk sokszínű, sokféle gondolkodású, bőrszínű, vallású ember lakja, és nem kerülhető el találkozásunk olyanokkal, akik nem hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Könnyű azt mondani, hogy „ők is Isten gyermekei, fogadjuk el, szeressük őket,” ha nem kell velük naponta beszélni, számunkra fontos ügyekben velük együttműködni. Családunkba is bekerülhetnek olyanok, akik nem vallásosak, vagy másvallásúak, akár valamilyen nem-keresztény vallás hívei. Globalizálódó világunkban a fiatalok megtalálhatják életük párját más népből való, más vallású, más gondolkodásmódú fiatalban. Ilyenkor nem elég tudomásul vennünk a helyzetet, elfogadnunk a tényeket, küldetésünk többre szól: hirdetnünk kell az evangéliumot az egész világon, és minden teremtménynek (vö. Mk. 16,15). Gyakran előfordul, hogy másvallású kereszténnyel, vagy nem-kereszténnyel találkozva megbénulunk, nem találjuk a szavakat, amelyek a kapcsolat felvételéhez vezetnek, különösen akkor, ha magabiztos, öntudatos ateistával, vagy szektahívővel van dolgunk. Megeshet, hogy ilyenkor visszavonulunk, nem is keressük az utat a másik lelkéhez, és ezt vereségként éljük meg, esetleg elbizonytalanodunk hitünkben, meggyőződésünkben. Kétségeink támadhatnak: vajon biztos-e, hogy a mi oldalunkon van az igazság? Nagy kihívás az ilyen helyzet, ösztönözzön minket arra, hogy megszilárdítsuk hitünk alapjait, mélyítsük el hitünket. „A vallásközi dialógus … a kölcsönös megismerés és gazdagodás módszere és eszköze. … Nem arról van szó, hogy fogságába esünk a sajnos még keresztények között is széles körben elterjedt közömbösségnek, mely gyakran pontatlan teológiai nézetekből fakad, és áthatja a vallási relativizmus, mely szerint »az egyik vallás olyan, mint a másik«.”(EE 55) De hogyan is lehet az evangéliumot manapság hirdetni? Tudjuk és érezzük, hogy eredménytelen lenne Jézus egy-egy mondásával kezdeni, hogy hiábavaló lenne egy-egy bibliai történetet elmondani. Istent nem lehet megmagyarázni, meg kell tapasztalni. Mi csak tapasztalatainkat adhatjuk át. Akivel kapcsolatba akarunk lépni, azt mindenekelőtt ajándékozzuk meg bizalmunkkal. Bízzunk benne, hogy szót értünk, hogy jót akar, hogy nem ellenségnek néz minket. Hozzá intézett szavainkon sugározzon át a szeretet, az a szeretet, amellyel az Atya szeret minden embert. A velünk való találkozás ajándékká válhat neki is, megértheti az üzenetet: „Örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel.” (Jer 31, 3) Hallgassuk meg mi is mondandóját, hiszen ő is bizalmával ajándékoz meg minket, az ő értékei minket is gazdagítanak. Az okos és higgadt beszéd előfeltétele, hogy mi biztos alapon álljunk, tudásunk szilárd, hitünk érett, felnőtt hit legyen, hogy meggyőződésünk legyen: van objektív igazság, azt keressük, azt akarjuk követni. „Napjainkban különösen veszélyes a társadalmunkban és kultúránkban nagymértékben jelen lévő relativizmus, amely – mivel semmi mást nem tekint meghatározó érvényűnek – egyedül az egyént és annak vágyait fogadja el végső mérceként. Ez ugyan a szabadság látszatát kelti, de mindenki számára börtönné válik, hiszen elválasztja egymástól az embereket, valamennyit a maga „egójába” zárva.” (XVI. Benedek pápa 2005. jún.6-i beszédéből) A sokféleség gondot okozhat a családban is. Előfordul, hogy gyermekeink a környezet, társaik, a hangos propaganda hatására csatlakoznak egy szektához, nem-keresztény csoportosuláshoz, vagy csak egyszerűen ki akarnak lépni az egyházból. Ilyenkor az nem segít, ha kitagadjuk őket, vagy lemondunk róluk. Értsük meg, hogy mindez miért történt: talán mi is követtünk el hibát. Itt az ideje megújulnunk, visszatérnünk gyökereinkhez. Az igazságot kimondva erősítsük meg szeretetünket gyermekünk iránt. Azt, akit Isten ajándékul adott nekünk, nem veszíthetjük el. Felelősek vagyunk érte fogantatása pillanatától egész életében. Amikor „rossz társaságba”

keveredik, veszedelemben van, saját boldogságát teszi kockára, noha ennek nincs tudatában. Sokszor éppen az élet végső értelmét, a természetfelettit keresi, vágyakozik a szív békéjére, de hamis tanítókra akadt. Az ezoterikus vallások iránti érdeklődés gyakran racionális világunk elutasításából táplálkozik, esetleg abból, hogy gyermekünkben nem alakítottuk ki a hitünk misztériumai iránti érzéket. Fontos ezért ezekre idejében ráirányítani a figyelmét, megelőzve a kereszténységtől való eltávolodását. Bízzunk benne és imádkozzunk érte, mert „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megmenti az alázatos lelkűeket. Sok nyomorúság éri az igazakat, de az Úr valamennyiből kimenti őket.” (Zsolt 34, 19-20) Nagyon élesen jelentkezik ez a gond akkor, amikor gyermekünk választottjáról kiderül, hogy nem a mifélénk. Természetesen azt szeretnénk, ha az új családtag átvenné a mi értékrendünket, belépne a mi közösségünkbe. Mégsem szabhatjuk a házasságkötés feltételéül megtérését, ez ugyanis könnyen csupán egy színlelt, külsőséges az egyházba való „belépésre” vezethetne. Életünk példája, a mindennapi gyakorlatba átültetett keresztény értékrendünk, a naponta megújuló döntésünk egymás és Jézus mellett hasson a leendő új családtagra. „Úgy világítson a ti világosságotok, az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 6, 16) Nagy tapintatra van szükség a vegyes-házasságokban is. Mint házasfelek a házasság szentségének erejében eggyé váltak. Bölcsességet kíván, hogy ne okozzon közöttük szakadékot az, hogy másfajta istentiszteletre járnak. Egyikőjük sem tűzheti ki célul a másik áttérítését, ezzel mindkettejük közös célját tennék kockára, azt, hogy együtt haladjanak az üdvösség felé. Törekedjenek közösen imádkozni, olykor meglátogatni a más felekezethez tartozó fél istentiszteletét anélkül, hogy saját vallási kötelezettségeiket elhanyagolnák. A közéletben sokszor kell olyanokkal együttműködnünk, akiknek az eszmei alapállása nem egyezik a miénkkel, vagy talán ellenséget látnak bennünk. Elég sokaknak vannak a családról, házasságról zavaros, számunkra elfogadhatatlan nézetei. Ilyenkor az a feladatunk, hogy tapasztalatainkra hivatkozva kíséreljük velük megértetni a keresztény család- és házasságeszmény jelentőségét. II. János Pál pápa így buzdít: „Minden esetben serkenteni, segíteni és kísérni kell a családok szerepvállalását – akár egyenként, akár szövetségben lépnek föl – az Egyházban és a társadalomban, és fáradozni kell azért, hogy az egyes államokban és az Európai Unióban igazi és megfelelő családpolitikát folytassanak.” (EE 91) Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Idézzetek fel eseteket, melyekben sikeres, jó együttműködés alakult ki nem a mi oldalunkon állókkal. Milyen módon tudtátok tudtukra adni, hogy ti az evangélium alapján álltok? Hogyan tudjátok a környezet hangos ellenpropagandáját kompenzálni? Milyen tapasztalataitok vannak a szektákkal, keleti vallások követőivel kapcsolatban? Ha még házasság előtt álltok: Környezetetekben milyen nem-keresztény eszmerendszerekkel találkoztatok? Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek az ilyenekkel folytatott párbeszédben? Hogyan tudtok érvelni, a saját hit-tapasztalatokra hivatkozni? Szerintetek mi jellemzi a jó kapcsolatot a hívő keresztények és a nem-hívők között? Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek a világ világossága és világítsanak mindenkinek. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 augusztusában Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Augusztusban küldöm a családokat az idegenekhez, a különféle kisebbségekhez. Építve a magyar történelmi hagyományokra, az idegeneket befogadva, sorsközösséget vállalva szűkebb és tágabb környezetünkkel, identitásunkat megőrizve bízunk a magyar jövőben. Ahhoz, hogy békében, jó létben élhessünk együtt, elengedhetetlen, hogy ismerjük, értsük egymást, tudomásul vegyük a mentalitásból, hagyományokból eredő különbségeket, és kölcsönösen elfogadjuk egymást. Az irgalmas szamaritánus történetében legtöbbször csak arra figyelünk, hogy egy bajba jutott emberen önzetlenül segít egy másik. Figyeljünk azonban arra is, hogy a két ember egymásnak idegen. Szokásaik, viselkedési szabályaik szerint „nem illett” egymással szóba elegyedniük. A pap és a levita azért is tartotta magát távol a szerencsétlenül járt embertől, mert az nem tartozott köreikhez, távol állt tőlük, idegen volt nekik. A szamaritánus pedig még sokkal idegenebb volt, talán a kirabolt sebesültnek is nehezére esett elfogadnia segítségét. Régen ritkaság volt egy fekete bőrű, vagy egy ferde szemű emberrel találkozni. Sokan nemigen lépték át szűkebb pátriájuk határát, oda meg ritkán tévedt idegen. Korunkban, felgyorsult, globalizálódó világunkban sokkal gyakrabban találkozunk idegenekkel, mint korábban, és ez megújult magatartást kíván tőlünk is. „Maga a globalizáció jelensége nyitottságot és a javak megosztását igényli, ha nem kizárások és kirekesztések forrása akar lenni, hanem inkább szolidáris részesítője a termelésben és a javak cseréjében. Mindenkinek együtt kell működnie a befogadás érett kultúrájának gyarapodásáért, … Ez megköveteli, hogy ne engedjenek az indifferentizmusnak az egyetemes emberi értékekkel kapcsolatban, s hogy ne engedjék sérülni az egyes nemzetek saját kulturális örökségét.” (EE 101) Az idegenekkel való együttmunkálkodásra már Szent István is buzdít bennünket fiához írt intelmeiben: „… amiként különb-különb nyelvet és szokást, úgy különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” Mitől idegen az idegen? Egy-egy népcsoporton belül kialakulnak azok a közösen elfogadott normák, amelyek arra a csoportra jellemzőek, és ahogy viselkedve egymás társaságában jól érzik magukat. Ide tartoznak a szokások, az illemszabályok, a hagyományok, az érintkezési formák. Például nálunk az a szokás, hogy az ajtónál az idősebbeket, nőket a férfiak előre engedik. Amerikában úgy vélik, hogy az öreggel nem szabad éreztetni, hogy mi őt öregnek nézzük, a nőket nem illik gyengébbként, védendőként kezelni, ez megalázná őket. Ugyanakkor a férfinak az utcán nem a nő baloldalán kell haladnia, hanem mindig a forgalomhoz közelebbi oldalon, megvédve őket ezzel a forgalomból eredő veszélyektől. Melyik a jó vagy helyes? Mivel nem erkölcsi kérdésről van szó, mindegyik magatartás lehet helyes. Ha egy-egy nemzet, vagy népcsoport szokásait nem ismerjük, néha megmosolyogni való idegenek maradunk egymásnak. Aki sorozatosan – tudatosan, vagy tudattalanul – vét a helyi szokások ellen, az kizárja magát az adott a közegből. Ezért int a régi bölcsesség: „Ha Rómába mész, tégy úgy, mint a rómaiak”. Az egészséges társadalomban mindenki magáénak érzi és vallja a maga hagyományait. A gyerekek otthonról, természetes dologként hozzák magukkal, megtanulnak

alkalmazkodni hozzá, és hamar megtapasztalják, hogy nem korlátot jelentenek, hanem éppen ellenkezőleg, felszabadítanak, mert természetessé váltak. Ha idegenek laknak közöttünk, ez egyrészt segítsen bennünket elmélyülni saját értékeinkben, saját hagyományainkban, másrészt jelenlétük, vagy hozzánk való közelségük indítson arra bennünket, hogy megismerjük szokásaikat, kultúrájukat. Így segíthetjük elő azt, hogy ők elfogadjanak minket, mi pedig őket. Tapasztalatunkká válik, hogy az „idegenek” értékei mennyire gyarapíthatják gazdagságunkat. A más kultúrákkal való találkozás nem eredményezheti a kultúrák összemosását, az önmagunktól való elidegenedést. Fontos szem előtt tartanunk Pál igazságát: „Irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz!” (Róm 12,9) Hazánk sajátossága, hogy határai magyarlakta területekkel érintkeznek. Olykor megkísért bennünket az, hogy nemzetünk határon kívül rekedt tagjait, a partiumit, az erdélyit, vagy a moldvai csángót, a felvidékit és délvidékit, a kárpátaljait idegennek tekintsük, (l. a kettős állampolgárságról tartott népszavazást!) és nagy fájdalmukra románnak, vagy szlováknak nézzük. Annyi bizonyos, hogy az idők folyamán kialakultak bizonyos különbözőségek, nem feltétlenül az anyaország-béliek előnyére. A hozzánk érkező határon túli fájdalommal éli meg individualizmusunkat, sőt egoizmusunkat, s hogy ebből fakadóan sokszor idegennek tekintjük őket. Miközben az idegenek és jövevények iránti nyitottságról gondolkodunk, tudatosítanunk kell azt a hibánkat - vagy bűnünket, hogy a saját nemzetünk tagjait is idegennek tudjuk tekinteni, tudunk feléjük kirekesztők lenni, megfeledkezve arról, hogy sokszor csak nagy áldozatok árán őrizhették meg nemzeti, felekezeti identitásukat. Nem csak a határon kívül rekedt magyarság felé vagyunk néha érzéketlenek, idegenné válhat az elszegényedett, másként gondolkodó, más pártálláson lévő honfitársunk, sőt rokonunk is. A kistelepülések idegenje lehet a városban saját hibájából, vagy azon kívül elszegényedett család, aki eladva városi lakását, olcsón vásárol házat, és a maradék pénzből próbál megélni. Vajon tudunk-e segíteni az ilyen kényszerből földinké válóknak, hogy integrálódjanak? Egyházunk szándéka szerint feléjük is gyakoroljuk a befogadás kultúráját! Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Osszatok meg tapasztalatokat más nemzetek gyermekeivel való akár hazai, akár külföldi találkozásokról, miben gazdagítottak ezek titeket? Hogyan tudtatok családhoz tartozó idegeneket integrálni? Hogyan tudjátok segíteni a következő nemzedéket az idegenek felé való nyitottságra és a saját identitásuk iránti elkötelezettségre? Ha még házasság előtt álltok: Milyen tapasztalataitok vannak a külföldön tanulás, kirándulás vagy munkavállalás kapcsán? Miért olyan fontos, hogy olykor találkozzunk külföldiekkel, hogy meglátogassuk országaikat? Egyre inkább több nemzetűvé válik Európa és benne hazánk. Egységesülő világunkban milyen értékeinkre kell különösen vigyázni? Hívom és küldöm a családokat, hogy nemzeti-vallási identitásukat megőrizve legyenek nyitottak az idegenek felé. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 szeptemberében Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Szeptemberben küldöm a szülőket gyermekeik pedagógusaihoz, barátaik és osztálytársaik szüleihez. Gyermekeink egyéniségére, szellemiségére a tanárok és a társak nagy hatással vannak, nem mindegy tehát, hogy milyen értékrendet képviselnek. Vállalva a gyermekeinkért való szülői felelősségünket meg kell ismernünk azokat, akik hatnak rájuk, és lehetőséget kell adnunk az iskolának, az osztálytársak szüleinek is, hogy megismerjék gyermekeink családi hátterét. Nem azért, mert mi mindent jobban tudunk, hanem mert felelősségünk közös. Barátom mesélte, hogy véletlenül tanúja volt nemrég egy vasúti fülkében lefolyt beszélgetésnek. Anya és lánya beszélgetett. Kiderült, hogy a lány a második házasságban élő apjánál lakik. Az anya, aki pedagógus volt, éppen Bécsből kísérte haza gimnazista lányát. Azon fáradozott, hogy a lány egy osztrák kollégiumban tanulhasson tovább, most éppen szemrevették a szóbajöhető intézményt. A lánynak nagyon tetszett volna a helyzet, de mégis húzódozott, mondván, hogy barátnőitől, sportegyesületétől, társaságától, akikkel – úgy érzi – mindig számíthatnak egymásra, nehezére esne elszakadni. A mama szinte ingerülten utasította el érvelését: „Ezek a kapcsolatok téged csak hátráltatnak, semmi előnyöd nem származik belőlük. Mit kapsz tőlük, amit magad nem tudnál megszerezni? Magadra gondolj, csak magadra és magadnak építs. Egy kapcsolat addig ér valamit, amíg az neked hasznos. Ezért is váltam el apádtól – nincs már egymásra szükségünk.” Nem vitás, hogy ez az anya gondoskodni akart gyermeke megfelelő iskolájáról. De vajon jól látja-e, mire van szüksége lányának az egészséges, érett emberré váláshoz? A saját kapcsolatának kudarcát sikerként beállítva igyekszik gyermekéből korunk egoista, csak magával törődő, antiszociális emberét kialakítani, nem törődve azzal, hogy így majd az ő kapcsolatai is kudarcosak lesznek. Tipikus eset ez mai beteg társadalmunkban, ahol a kór egyik nagyon intenzív kórokozója a kapcsolatainkban keresendő. A tanévkezdés újra meg újra alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk milyen a kapcsolatunk gyermekünkkel, gyermekeink tanáraival, azokkal a szülőtársakkal, akikkel iskolai fogadóórákon, szülői értekezleteken ismételten találkozunk. Individualista korunk kedvez annak, hogy izoláltan éljünk, izoláltan neveljük gyermekeinket. Ne feledjük, gyerekeink kapcsolatai, azok minősége jórészt attól függ, hogyan viszonyulunk mi másokhoz. Gyermekeink jövőjét formáló tényező: milyen kapcsolatot alakítunk ki azokkal, akik különös módon is hatnak gyermekeinkre, a tanárokkal, osztálytársakkal és szüleikkel. „A negyedik parancsolat kifejezetten a gyermekekhez fordul apjukkal és anyjukkal való kapcsolatukban, mert ez a kapcsolat a legegyetemesebb. De ugyanúgy érvényes a rokoni kapcsolatokra is a családi közösség tagjaival. … Kiterjed továbbá a tanítványoknak a tanáraik … iránti kötelességeire is.” (KEK 2199) A szülők joga és kötelessége gyermekeik nevelése, a család biztosítja a legjobb feltételeket a gyermekek személyiségének kibontakozásához, mai kifejezéssel a szocializációjához. „A nevelői feladat gyökerei a házastársak alapvető feladatába nyúlnak, nevezetesen abba, hogy együtt kell működniük Isten teremtő művében: szeretetben és szeretetből hoznak világra egy embert, aki magában hordozza a

növekedésre és fejlődésre szóló meghívást.” (FC 36) Nehezen tehetnének eleget e feladatnak a szülők az óvoda, az iskola, és még sok más intézmény segítsége, közreműködése nélkül. Ezek az intézmények csak akkor fogják a szülők által jogosan megkívánt szellemben nevelni, irányítani a gyermekeket, ha a szülők élnek jogaikkal, és kapcsolatba lépve a nevelőkkel, a többi gyerek szüleivel közösen alakítják ki azt a légkört, amelyben a gyerekek felelős, dönteni tudó és a keresztény értékek mellett dönteni akaró felnőtté válnak. „Az Egyháznak és az Államnak közösen kell létrehoznia és támogatnia azokat az intézményeket és nevelési formákat, melyeket a családok törvényesen igényelnek, és a nyújtott segítségnek meg kell felelnie a családok igényeinek. Mindazok tehát, akik iskolákat vezetnek, soha ne feledkezzenek meg arról, hogy Isten a szülőket állította első és fő nevelővé a gyermekek fölé, s hogy ezt a jogot nem lehet elidegeníteni tőlük. A jog kiegészítéseként jelentkezik a súlyos kötelezettség, hogy a szülők erőik szerint törekedjenek aktív és szívélyes kapcsolatot fenntartani a tanítókkal és nevelőkkel. Ha pedig az iskolában a keresztény hittel ellenkező módon tanítanak, a családok egymással karöltve - ha lehetséges családi szövetséget alkotva - minden erejüket vessék latba, és bölcsen segítsék a fiatalokat a hit megőrzésében. Ilyen esetben a család különösen is rászorul a lelkipásztorok segítségére, akik nem feledkezhetnek meg arról, hogy a szülők sérthetetlen joga, hogy gyermekeiket az egyházi közösségre bízzák.” (FC 40) Tévedés ne essék, nem azért fontos a tanárokkal, nevelőkkel való jó kapcsolat, hogy saját gyermekünk számára előnyöket vívjunk ki, netán a hibák és gyengeségek elnéző elbírálást érjük el. Kölcsönös tisztelettel közeledve egymáshoz nyíltan és világosan érthetővé kell tennünk: mi az evangélium értékrendje alapján állunk, azt szeretnénk, ha gyermekünk is ebben az értékrendben szocializálódna. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő is megismerje azokat a nevelési elveket, programokat, amelyek mentén az iskola formálja gyermekét. A szülőtársak is sokat kaphatnak egymástól, főképpen a kötelező szülői értekezleteken túl, pl. amikor egy kiránduláson vannak együtt, egymást jobban megismerve egyeztethetik nevelési elveiket, céljaikat. Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Hogyan emlékeztek vissza saját iskolás korotokra: mennyire volt összhang családotok és az iskola nevelési elvei között? Hogyan tudjátok-tudtátok kezelni azokat a konfliktusokat, amelyek gyermekeitek iskolája és a ti nevelési elveitek között felmerülnek? Hogyan tudtok-tudtatok a tanárokkal osztozni a gyermekeitek nevelése felelősségében? Hogyan tudjátok elősegíteni, hogy a nevelők gyermekeitekről gyakran és lényegbevágóan tájékoztatásnak? Ha még házasság előtt álltok: Hogyan reagáltatok arra, ha észrevettétek, szüleitek másképp vélekednek rólatok, mint az iskola? Miből vettétek észre, hogy osztálytársaitok veletek azonos, vagy éppen ellentétes világnézetű környezetből érkeztek? Mennyiben jelentett segítséget az eligazodásban a családi, egyházi közösségi háttér? Miben nyilvánul meg társaitokért, az iskoláért érzett felelősségetek? Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek Isten országának építői a gyermekek nevelőivel megélt őszinte kapcsolattartás által. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 októberében Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Októberben küldöm a családokat a közéletbe, a politikai, társadalmi életbe. Mi, keresztények nem különülhetünk el a társadalomban, nem alkothatunk különálló szigetet. Keresztényként veszünk részt a társadalmi-politikai életben, a keresztény erkölcs alapján szilárdan állva mutatunk példát az állampolgári kötelességek teljesítésér l. A családpolitika alakításában aktív szerepet vállalunk, ha kell, felemeljük szavunkat a nyilvánosság el tt. Sokszor hasonlítjuk korunkat az skeresztény id khöz. A társadalom erkölcsi alapjai akkor is ingatagok voltak, a többség élete célját csak a hatalom, vagy az anyagiak megszerzésében látta, nem tisztelték az ember személyi méltóságát. A keresztények, akik másban látták az élet értelmét és célját, hajlamosak voltak elkülönülni, bezárkózni a saját közösségeikbe. Szerettek volna elveik szerint élni, és attól féltek, hogy a pogányokkal való érintkezést l megfert z dhetnek. Szent Péter figyelmezteti is ket: „Szeretteim, kérlek titeket, … tanúsítsatok jó magatartást a pogányok között. … Engedelmesek legyetek tehát minden emberi teremtménynek az Úrért, akár a királynak, mint legfels bbnek, akár a helytartóknak, mint akiket a gonosztev k büntetésére, a jóknak pedig dicséretére küldött.” (1 Pét 2,11-15) Jézus sem tette kétségessé, hogy tanítványainak a világban kell élniük: „Nem azt kérem, hogy vedd el ket a világból, hanem hogy óvd meg ket a gonosztól” (Jn. 17,1ő), s t, felel sségükre is rámutatott: „Ti vagytok a föld sója. … Ti vagytok a világ világossága.” (Mt ő, 13-14) A keresztények ma sem vonhatják ki magukat az evangéliumi igazságról és értékekr l való tanúságtétel alól, ki kell venniük részüket a társadalom formálásából. „Az állampolgárok kötelessége, hogy a társadalom java érdekében nyújtsanak segítséget a polgári hatalomnak az igazság, az igazságosság, a szolidaritás és a szabadság szellemében. A haza szeretete és szolgálata a hála kötelességéb l és a szeretet rendjéb l következik. A törvényes hatóságok iránti alárendeltség és a közjó szolgálata megkívánja az állampolgároktól, hogy betöltsék szerepüket a politikai közösség életében.” (KEK 2239) A családi közösséget korunkban minden más intézménynél jobban körülveszik a társadalom és az emberi kultúra sokféle, mélyreható és gyors változásai. „A családok helyzete sok nép körében nagyon nehéz, s t teljesen elítélend : a törvények és intézmények igazságtalanul nem vesznek tudomást a családok és az emberi személy elidegeníthetetlen jogairól, s a társadalom nem csupán nem szolgálja a családot, hanem er szakosan ellene van a család javainak és els dleges igényeinek. Ezért a család, amely Isten terve szerint a társadalom alapvet sejtje, … a társadalom áldozatává lesz, mivel a társadalom - igazságtalan megnyilatkozásai révén - késlekedik és mulasztásokat követ el a segítségnyújtásban.” (FC Ő6) De hát ki más képviselhetné jobban a családot, mint a család maga? Annak a családnak, amely az evangélium szellemében él, kisugárzása nem áll meg a család küszöbénél; a családtagok oda fordulnak egymáshoz, és a családok is elindulnak egymás felé. Vállaljunk tehát szerepet a társadalomban, a közéletben, szolgáljuk a közjót, a családok ügyét, hiszen ez a társadalom és a család közös érdeke. Védjük a család értékét, ébresszük a szolidaritást, er sítsük a férfi és n i identitást, folyjunk bele a jogalkotásba, védjük az életet, feladatunk az állam és a társadalom felé tudatosítani, védeni a jogos igényeket. Segítsük a politikusokat, hogy megértsék: a család szolgálata a közjó szolgálata. A család elutasításának ideológiája élet és jöv ellenes, senkinek sincs joga lerombolni a jöv t. A keresztény család nem lehet közömbös a társadalom iránt, nem engedheti meg, hogy feje tetejére álljon a világ. Fontos, hogy az igazi család a társadalomban jelen legyen, mert amit nem látnak, arról könnyen elhiszik, hogy nincs. Társadalmi jelenlétünk gyógyíthatja korunk gyengeségét.

Az ember elvesztette képességét, hogy a jót és a rosszat megkülönböztesse, csak a maga – sokszor torz - elképzelését fogadja el. A liberális jogalkotás a személy autonómiáját a közjó fölé emeli, pedig ahol a közjónak nincs becsülete, ott a családnak sincs. A közjónak nem csak anyagi dimenziója van, hanem erkölcsi is. Közjó a szeretet, a becsület, a hűség és a személyi méltóság el térbe állítása, az élet feltétlen tisztelete és védelme. Ha a jószándékú emberek nem találnak egymásra a család védelmében, akkor nagy kár keletkezik, hisz a társadalom a családra épül. Korunk problémája, hogy a különböz nézetek között nincs valós párbeszéd, legfeljebb a süketek párbeszéde, mindenki a magáét hajtogatja. Ne féljünk jelen lenni társadalmunkban! XVI. Benedek pápa ismételten hangsúlyozza a párbeszéd fontosságát, hogy közösen találhassunk rá azokra az értékekre, amelyekre a holnap társadalma felépülhet. Akik felel sséget éreznek a társadalomért, tudják, semmi sem lehet fontosabb, mint a család értékeinek újra felfedezése, márpedig szilárd társadalom csak igaz értékekre épülhet. A család nem epizódszerepl az állam és a társadalom életében. biztosítja a munkaer reprodukcióját, a kapcsolattartás képességét a közös cselekvésre. Képzeljük el, milyen lenne az állam és társadalom család nélkül! Ki tanítaná meg az embert felel sségre, szeretetre, nagylelkűségre, szolidaritásra, az igazi szabadságra? Az Ember Tragédiájának tizenkettedik színében Madách szörnyű képet fest elénk egy család nélküli társadalomról, melyben a legfontosabb a lélektelenül, egyhangúan folyó munka. Család nincs, a n k és a gyermekek sorsát a hatóság intézi. A n anya-szerepe csak addig tart, ameddig a gyermekeknek erre biológiailag szüksége van, utána anyjuktól elszakítva „közös növeldébe” küldik ket, a n ket pedig újra kiárusítják, hogy új munkaer t termeljenek. A gyermekét szeret , hozzá ragaszkodó n t idegbetegnek min sítik. A párkapcsolat feltétele, hogy adottak legyenek a munkaképes utódok létrehozásának feltételei, az érzelmi szempontok nem számítanak: „Rajongó férfi és idegbeteg n : Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár … kórházba ket!” Az emberi személy méltóságának és a család értékhordozó szerepének semmibevétele ilyen társadalmat eredményez. Küzdjünk ez ellen, talán még nem kés ! Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Milyen lehet ségeitek vannak környezetetekben arra, hogy a keresztény család társadalmi jelenlétét er sítésétek? Milyen károk fakadnak abból, hogy jelenlétünk nem megfelel a társadalomban? Hogyan er síthetjük a családok pozícióját a társadalom és a politika szintjén? Milyen tapasztalataitok vannak a családok összefogásának sikerér l? Hogyan tudjátok érvényesíteni a családi jogaitokat? Ha még házasság el tt álltok: Hogyan tudjátok er síteni a keresztény értékek jelenlétét az írott és elektronikus sajtóban? Milyen családképet láttok megjelenni a médiában? Hogyan tudjátok a társadalomban er síteni az emberi személy tiszteletét, a n méltóságát, a férfi identitását, az élet szépségét? Hogyan tudnátok hatékonyabban vonzóvá tenni a keresztény módon megélt szerelem és házasság értékét és szépségét? Hívom és küldöm a családokat, hogy legyenek Isten országának megjelenít i a közéletben és a társadalomban. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 novemberében Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Novemberben küldöm a családokat a gazdasági életbe, a pénz és a kereskedelem világába, a környezetvédelmébe. Annak tudatában működjenek velük együtt, hogy az anyagi javak, melyekkel sáfárkodnak csak az élethez szükséges eszközök, de nem képezik az élet célját. „Az ember társas természetének megfelelően minden egyes személy java szükségképpen kapcsolatban áll a közjóval. A közjó a társadalmi élet föltételeinek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket elérjék; föltételezi a személynek mint ilyennek tiszteletét, igényli közösség szociális jólétét, gyarapodását, és magában foglalja a békét, vagyis az igazságos rend állandóságát és biztonságát.” (vö. KEK 1905-1912) A közjó szolgálata minden ember feladata, éljen bárhol, dolgozzék bármely területen, legyen bármely életállapotban. „Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék, és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építőivé legyenek.” (GS 30.) Az elkötelezett keresztényre általában úgy tekint környezete, mint megbízható erkölcsös emberre. A keresztény családtól távol van a hazugság, az osztott szívűség. Anyagi, erkölcsi kérdésekben felelősséggel gondolkodik, szűkebb környezetét rendben tartja. Azok azonban, akik saját mikrokozmoszukban felelősségteljesen bánnak az anyagi és erkölcsi javakkal, nagyobb léptékekben sem lehetnek közömbösek a közjó iránt. Vidéki polgármesterekkel beszélgetve, sokszor hallom, hogy a régi falusiak rendben tartják portájukat, sőt az utcának azt a részét is, amely házukhoz tartozik. Azok viszont, akik az olcsóbb lehetőségeket kihasználva költöznek falura, sem saját otthonukat, sem házuk tájékát nem tartják rendben. A régi falusiak nem a szociális segélyre építik egzisztenciájukat, noha rászorulnának, az ügyeskedő betelepülők viszont „ráhajtanak” minden lehetőségre. Ott él-e a szívünkben a közjó iránti felelősség, vagy mi is sodródunk a felelőtlenséggel és hazugsággal felmentve önmagunkat a „mindenki így csinálja” és „na és” felszínes szlogenjeivel? A környezetvédelem egyre erőteljesebben hozzátartozik már mindennapjainkhoz hozzá tartozik etikus magatartásunkhoz. Gondozzuk, vigyázzuk parkjainkat, az iskolai nevelésben intjük a gyermekeket a növények, állatok védelmére. Egyre súlyosabb azonban lelki-szellemi, erkölcsi környezetünk elszennyeződése. Mennyire eltűnt az ethosz a jogalkotás mögül, mert nélkülözi az etikai alapokat! Politikusaink sok esetben csak az előírások szerinti formákra vigyáznak, szavaikért és tetteikért felelősséget nem éreznek. A pénzvilág az ügyeskedés eszközeihez nyúl, csábító reklámmal szedi rá az embereket olyan hitelfelvételre, amelyen egyedül a bank nyer. A szórakoztató ipar silány, de jól eladható portékát kínál, nem a kultúrát szolgálja. Lakás-maffiózók ülnek diadalt a kisemberek felett, a jog pedig tehetetlen. A gépet úgy tervezik meg, hogy az a garanciaidő lejárta után rögtön elromoljon, és csak drága alkatrészek cseréje révén legyen rendbe hozható; az impozáns új épület a családi életre alkalmatlan. A bajok orvoslása helyett vizsgáló bizottságot állítanak fel, az ügyek meg folynak a régi, erkölcstelen mederben. A pénz és a hatalom világában eltűnik hétköznapjainkból az ember méltósága, pedig mindez az ember szolgálatára rendeltett. „Mindazt, amit szeretnétek,

hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik” (Mt 7, 12). Ha így élünk, gyermekeink is megtanulják: ahhoz hogy emberibb társadalomban éljünk, nekünk kell kezdeményezni, példát mutatni, embernek, felebarátnak tekinteni mindenkit, akivel találkozunk. A pénz, a jog világától mindnyájan érintettek vagyunk, mindnyájan formálói vagyunk környezetünknek. Felelősségünk közös, rajtunk áll, hogy társadalmunk tovább halad-e az erkölcsi földcsuszamlás útján, vagy életünkkel, munkánkkal megállj-t tudunk parancsolni a zuhanásnak. Ezért hívok mindenkit önvizsgálatra, milyen felelősséggel bánik a pénzzel, a jog adta lehetőségekkel, természeti, szellemi és erkölcsi környezetével. Tudatosítsuk magunkban, nem minden erkölcsös, ami jogos, a keresztények számára nem minden megengedett, amit a parlament megszavaz, vagy amit pl. az orvostudomány lehetővé tesz. A közelmúltban egy tudományos konferencián nagy figyelmet keltett az az előadás, amelyben a tudós professzor rámutatott: a társadalommal és a családdal foglalkozó tudományok egyre kevésbé tudják megoldani korunk problémáit. A csupán racionális, a hasznosságra és érdekekre figyelő gondolkodás nem eléggé hatékony. Valami hiányzik belőle. A társadalmi életnek új „dimenziót” kell adni: a szeretetet. Forradalmian új gondolat, pedig idestova már 2000 esztendeje, hogy elhangzott: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást,…” (Jn 13, 34). Eszünkbe jut-e egy bankban dolgozva, hogy az ügyfelet, akinek ügyét intézzük, szeressük? Hogy az önkiszolgáló áruházban a vásárlókat ne bosszantó tömegnek kezeljük, hanem szeretettel fogadjuk? Hogy az iskolába, hivatalba, rendelőbe belépve felebarátainkkal fogunk találkozni, akiket „úgy kell szeretnünk, mint magunkat?” (vö. Mk 12,31) Hívom a családokat ember- és szeretetközpontú, Isten országát megjelenítő életre. Legyünk következetesen lelkiismeretesek ügyeink intézésében. Közösen vigyázzunk otthonunk, környezetünk, rendjére, pénzügyeink tisztaságára. Családi, baráti beszélgetéseinkben merjük bátran megfogalmazni magunk és barátaink számára azon erkölcsi elveinket, amelyek mentén élni szeretnénk, ugyanakkor legyünk kritikusak a társadalom, vagy éppen a hatalom irányában is az éthosz, az erkölcs védelmében. A családokon belül megteremtett természeti és emberi környezet az egész társadalomra kihat. Sokszor ismételt igazság, hogy egészséges társadalmat, csak egészséges családokból lehet kialakítani. Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Hozzatok fel példaértékű eseteket, amelyekben a szakemberek (mérnökök, jogászok, orvosok, stb.) szakszerűen, de erkölcsileg kifogásolhatóan jártak el! Idézzetek fel olyan embereket, akik a közéletben megtudták a keresztény értékeket jeleníteni! Idézzetek fel családotok életéből olyan mozzanatokat, amikor a közjó javára sikerült az egyéni érdekeket félretenni! Ha még házasság előtt álltok: Elevenítsetek fel olyan epizódot életetekből, amikor tudtatok szeretettel odafordulni azokhoz, akik veletek igaztalanul bántak (pl. tanárokhoz, hatósági emberekhez)! Milyen jó példákat láttatok a felebaráti szeretet érvényesítésére szüleitek, rokonaitok, ismerőseitek körében? Hívom és küldöm a családokat, hogy a gazdasági életben, a pénz és a kereskedelem világában, a környezetvédelmében is építsék Isten országát. Bíró László a MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

HÍVOM A CSALÁDOKAT és küldöm 2006 decemberében Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok! Decemberben küldöm a családokat a kultúrába, a tudomány és a művészet világába. Keressük együtt az értéket, az örömet, az ígéreteset. Európai kultúránk a kereszténységben gyökeredzik, hagyományait ápolva és továbbvíve, világos és egyértelmű értékrendet képviselve tudunk hatni kortársainkra. A keresztény alkotó nem elvonul, és csak keresztény témákkal foglalkozik, hanem keresztény módon alkot és így ér el (még) nem keresztény embereket is. Elgondolkoztatok-e már azon, mit jelentenek a II. Vatikáni Zsinat tanításában az alábbi mondatok: „A mennyei haza felé zarándokló Krisztus-hívőknek az odafönt valókat kell keresniük és ízlelniük; ez azonban nem csökkenti, hanem inkább növeli feladatuk súlyát, hogy az összes emberrel dolgozzanak együtt az emberibb világ fölépítésén.” (GS 57). „Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére, és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát.” (GS 36). A művész és a tudomány embere arra hivatott, hogy szolgálja a jót, a szépet, az igazat és a szentet. II. János Pál pápa így írt a művészekhez 1999-ben: „Nem mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. A Teremtés könyvének kijelentése szerint azonban minden ember megkapta a feladatot, hogy saját életének mestere legyen: életéből mesterművet, műalkotást kell létrehoznia.” (Levél a művészekhez, 2.pont) Van-e csodálatosabb műalkotás, mint egy testben-lélekben egészséges ember, akiben felismerhetők az istenképmás vonásai? És van-e nagyszerűbb feladat, mint ennek a műalkotásnak a létrehozása? A műhely pedig, ahol megalkotható: a család. Nincs más olyan intézmény, szervezet, vagy társulás, ahol jobbak lennének a feltételek az istenképmás ember kibontakoztatására. Amikor a családokat a kultúra világába küldöm, nem csak arra szeretném bátorítani őket, hogy alkossanak szépet és jót, hanem arra is, hogy merítsenek a kultúra adományaiból, a család tagjai együtt és külön-külön ismerkedjenek meg a műalkotásokkal, olvassanak szépirodalmat, járjanak színházba, hangversenyekre. Nagyon fontos eközben, hogy meg tudjuk különböztetni az értékeset a silánytól, az építőt a rombolótól. Napjainkban a kultúra is piaci árú lett, tömegével dobják piacra a kulturális termékeket. Ha van rá vevő, a „művészeti gyárak” bármit előállítanak, főleg ha nagy hasznot remélhetnek. Arra számítanak, hogy mi válogatás nélkül megnézünk, elolvasunk, meghallgatunk bármit, amit produkálnak. Az, hogy ez szolgálja-e épülésünket, van-e az alkotásnak erkölcsi tanulsága, azzal nem törődnek. Elszaporodtak a gyenge, igénytelen kivitelű rajzfilmek, amelyek nem fejlesztik gyermekeink szépérzékét. Megjelentek az erkölcsi nihilizmus talaján álló tucat-regények, melyek nem ébresztenek vágyat egy nemesebb világ iránt. A filmekben diadalmaskodnak az erősebb öklűek, eluralkodik az erotika. Tudatosan válasszuk ki a „fogyasztásra” érdemes kulturális termékeket, ezzel is járuljunk hozzá az értékes alkotások sikeréhez. Minél többen keresik a jó műveket, annál nagyobb ösztönzést kaphatnak ezek alkotói. Ha a hitvány árú senkinek nem kellene, akkor talán el is tűnne a piacról. Gyakran hallunk olyan okoskodásokat, hogy a tudomány és a technika semleges, nincs világnézeti vonatkozása. Ez az állítás lényegében igaz, az azonban a tudós világnézetén múlik, hogy az új tudományos eredmények hasznosítása javára válik-e a világnak. Az egyik Nobel-díjas fizikus a mai nyugati társadalmat luxushajón utazó turistákhoz hasonlította. Ez a luxushajó nagyszerű műszaki berendezésekkel és kiváló kényelemmel

rendelkezik, csupán egy apró műszer nem működik, az iránytű. Ezért senki nem veszi észre, hogy a hajó már napok óta semerre nem halad, csupán körbejár a tengeren. A kép jól kifejezi, hogy a tudomány, a technika, legyen bármily fejlett, nem tud az életnek irányt adni. A keresztény család örömmel fogadja a tudomány, a technika, a művészet alkotásait, de nem feledkezik meg a lét értelméről és céljáról: Istenről; figyel arra is, hogy a tudományos, művészeti és technikai műveltség mellett ne törpüljön el a hitbéli és erkölcsi tudás, ne halványuljanak el a lelki élet tettei. Hisz ha szem elől tévesztjük a célt, ki tudná megmondani, mi a jó és mi a rossz? Mindenféle tudományos vizsgálódás értelmetlen lenne, ha a mi szűk, materiális világunk szabna neki határokat. Szépen fejezi ezt ki Maxwell, a nagy skót fizikus, amikor így fohászkodik: „Mindenható Isten, ki a magad képére teremtetted az embert, hogy Téged kutasson, és teremtményeiden uralkodjék, taníts bennünket, úgy vizsgálhassuk kezednek műveit, hogy alávessük magunknak a földet és megerősítsük értelmünket a Te szolgálatodon.” Amikor gyermekeinket otthon, vagy iskolai tanulmányaik révén bevezetjük a világ megismerésébe, ne engedjünk a divatos áramlatnak, amely minden tanulmányt annak hasznossága szerint értékel. Egyrészt a világ csodálatos, érdekes és nagyon szép, ha valamely részét elmulasztjuk megismerni, szegényebbek maradunk. Másrészt nem igaz, hogy a történésznek nem kell ismernie a fizika, vagy a matematika törvényszerűségeit, hogy a kémikusnak felesleges megismernie a római birodalom bukásának okait. A keresztény családban mindenki részese a többi munkálkodásának, egymást ismereteik gyarapításában is segítik. A gondolkodást, a beszédet, a hobbyként művelt szakterületeket átjárja műveltségünk, ez pedig a családon belül és kívül egyaránt hat. A kiegyensúlyozott keresztény család önművelésében, gyermekeinek nevelésében ügyel a helyes arányokra. Igyekszik szinten maradni a tudomány, a technika művelésében, örömmel fogadja be mindennapi életébe ezek vívmányait, de ugyanilyen intenzitással törekszik a szép megismerésére, otthonának szépségére; megőrzi a közös családi imát, annak tudatában munkálkodik, hogy létünk Istentől indul és feléje irányul, vagyis értelmes. Pázmány Péter mondja imájában: „Te vagy én Istenem minden jóknak kútfeje, minden létezőnek eleje és vége.” Beszéljétek meg a családi körben vagy közösségeitekben: Ha már házasok vagytok: Beszéljetek olyan keresztényekről családotokból, vagy ismeretségi körötökből, akiknél harmóniában áll a tudományos, technikai, humán és vallási műveltség! Gyermekeiteket hogyan tudjátok segíteni az ilyen irányú harmonikus kibontakozásukban? Hogyan tudtok időt szakítani különböző kulturális, művészeti programokra, ezzel is erősítve a hiteles értékek megszilárdulását társadalmunkban? Környéketeken ki lenne az az író, költő, vagy alkotó- és előadóművész, akit meghívhatnátok csoportotokba? Ha még házasság előtt álltok: Az utóbbi időben mit olvastatok, milyen műsorokat néztetek meg a televízióban, érdeklődésetekkel javítottátok, vagy rontottátok a hiteles értékeket közvetítő műsorok nézettségi arányát? Hogyan lehet kontrollálni, ellenőrizni, hogy tudományos-technikai műveltséged, valamint humán, vallási és lelki műveltséged arányosan bontakozik-e? Alakuló párkapcsolatotokban mit tehettek, hogy ezen a síkon is harmonikus egység épülhessen köztetek? Kit hívhatnátok meg egy beszélgetésre, aki segíthetné a tisztánlátásotokat a tudomány és a művészet világában? Hívom és küldöm a családokat, hogy legyetek az egység munkálói, a harmónia építői a tudomány, a technika, a művészet és a hit világa között. Bíró László MKPK családreferens püspöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke