Eszkatológia. Jegyzet

1 Eszkatológia Jegyzet A szó jelentése: a görög eszkhatosz melléknév jelentése: végsı. Az eszkatológia tehát a világ végsı állapotáról szóló beszéd. Ezért volt hagyományosan e traktátus latin címe: De novissimis (=a végsı dolgokról), és benne az egyéni halálról, a világmindenség végérıl, valamint a mennyországról és a pokolról volt szó. Problematika: E traktátus teológiai kidolgozása szegényes volt. Míg, például, a krisztológia már az egyházatyák korától kezdve, filozófiai fogalmakat felhasználó alapos reflexión ment keresztül, addig a „végsı dolgokra” vonatkozólag a teológusok és lelkipásztorok megelégedtek azzal, hogy ismételgették a Szentírásban található különbözı képletes kifejezéseket. Azt sem dolgozták ki, hogy miképpen egyeztethetı össze a halál utáni életrıl szóló bibliai felfogás és görög felfogás: az elıbbi fıképpen a test Isten általi feltámasztásáról szólt, az utóbbi viszont az emberi lélek Isten által garantált halhatatlanságáról. Csak egymás mellé lett téve a két felfogás. Az egyéni eszkatológiáról (halál, magánítélet, tisztítóhely, pokol, feltámadás) és a világ végérıl (Krisztus második eljövetele, egyetemes utolsó ítélet, mennyország, pokol) szóló bibliai és patrisztikus tanítások is csak egymás mellé lettek rakva. A bibliai „jelen-jövı” feszültsége helyett inkább a „lent-fent” szembeállítása volt jellemzı a keresztények felfogására. Mindez oda vezetett, hogy a 20.században a hagyományos eszkatológia-traktátusok elavult mitológiaként hatottak, és ezért a teológusok kerülték az egész kérdéskomplexumot. Tréfásan jegyezte meg valaki: „A teológiában az eszkatológia-részleg átalakítás miatt ideiglenesen zárva van.” Különbözı okok azonban oda vezettek, hogy a 20. század folyamán bátran nekilendült az eszkatológia. A protestáns teológiában Karl Barth jelentett áttörést, aki az egész kereszténység lényegesen eszkatológikus jellegét hangoztatta a liberális protestantizmussal szemben. A krisztológiában újra felfedezték Jézus tanításának eszkatológiai jellegét. A protológiával (eredetek tana) való összehasonlítás pedig abban segített, hogy a Szentírás eszkatológikus szövegeinek hermeneutikáját helyesebben állapítsák meg. Így napjainkban az eszkatológia ismét fontos és jelentıs helyet foglal el a szisztematikus teológiában. A keresztény eszkatológia lényege: 1. A keresztény eszkatológia lényege abban áll, hogy rávilágít a keresztény hit és élet „remény-struktúrájára”. Az élı, teremtı Isten megígérte, hogy önmagát adja abszolút jövıként az egyes embereknek és a világmindenségnek. Isten ezen ígéretét végérvényesen garantálja Jézus Krisztus feltámasztása. Benne a világ történelme már elérkezett abszolút végcéljához. İ az Ómega, aki mindent magához vonz. A világnak és az embereknek ez a beteljesedése a keresztény hit szerint végérvényes. 2. Ez a remény az egész emberiségre vonatkozik, valamint a világmindenségre, amennyiben ez az emberi nem élettere. Ugyanakkor vonatkozik minden egyes emberre is. 3. A reményteli eszkatologikus beteljesedés szorosan kapcsolódik a világ jelen, idıbeli folyamatához: A Jézus által hirdetett végsı „Isten országa” az ı jelenléte és mőködése által már megkezdıdött. Jézus egyetlen egyetemes üdvözítıként (Heilbringer) jelenlétével, tetteivel, szavaival, halálával és feltámadásával ráállította a világot az eszkatológikus beteljesedés útjára. A Jézus által közvetített Szentlélek, hitet, reményt és szeretetet ébresztve, elımozdítja az emberekben Isten uralmát. Az egyes emberek szabad elhatározásukkal térnek meg, és kezdik élni a végleges Isten országát már földi életükben. Az ember „a véglegesség

2 élılénye” (Wesen der Endgültigkeit). Amit az isteni hívásra válaszolva szabad akaratával tesz, az benne építi (vagy rombolja) az örök életet. 4. Bár ily módon folyamatosan alakul az idıben az örök élet valósága, mégis van törésvonal is: az egyes ember a halálon keresztül megy be a jövendı beteljesedésbe, és „e világ formája” is elmúlik, hogy helyet adjon a „jövendı világnak”. Minthogy azonban ez a törésvonal a beteljesedésbe vezetı kapu, ezért az elbukásban is megmarad a reménység, akárcsak Jézusnál a kereszten. 5. Ennek a következtében a keresztény ember földi életében az „utolsó elıtti” (Vorletzte) szakaszban van. Még nem vagyunk a utolsó állapotban, és ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy minden töredékes. Viszont az „utolsó elıttiben” vagyunk, ez pedig ennek a szakasznak döntı fontosságot ad. Ez a tény evilági tevékenységünket egyszerre felértékeli és relativizálja. 6. A jövendı végsı állapotot a Biblia és az egyházatyák képekben fejezik ki, amelyeket erısen befolyásol a korabeli világkép és közfelfogás. Ezért ezek a képek nem adnak elegendı alapot arra, hogy megrajzoljuk a végsı állapot mibenlétét. (vö. a Hittani Kongregáció levelét, DH 4659: „Sem a Szentírás, sem a teológusok nem nyújtanak elegendı világosságot ahhoz, hogy helyesen leírjuk a halál utáni életet.”) Ahogy a világ teremtését és az emberiség kezdetét képekben írja le a Biblia, amelyeket aitiológiaként (ok-tan) kell értelmezni az Isten és a világ, illetve Isten és ember viszonyának magyarázatára, úgy az eszkatologikus leírások is képek, mégpedig reményképek, amelyeknek alapját az e világban megtapasztalt kegyelmi valóságok (Isten-ember-kapcsolatok) képezik. Ezeket a tapasztalatokat, az isteni ígéret szerint, extrapoláljuk, kivetítjük az elképzelhetetlen jövı állapot megjelölésére. Tudástartalmuk tehát csupán az, amit ezen kegyelem-tapasztalatok extrapolálása által nyerhetünk. (Hermeneutikai kulcs.) 7. A lényeges tartalom, amelyet ezzel a hermenetikai kulccsal elérhetünk, az önmagát adó Istennel való végleges, személyes találkozás. Az Isten felé irányuló, de még kiforratlan embernek a szent Istennel való, beérést, tisztulást hozó találkozását nevezzük purgatoriumnak (tisztító folyamat). A szeretetet véglegesen elutasító embernek a szent Istennel való találkozását nevezzük pokolnak. Az irgalmas Istennel való szeretı, közvetlen egyesülésben álló találkozást nevezzük mennyországnak. 8. A Biblia és az Egyház tanítása szerint az Isten szeretetének egyes emberek által történı végleges elutasítása lehetséges. E lehetıség ad komolyságot földi életünknek. Azt azonban nem tudjuk, hogy ténylegesen vannak-e olyan emberek, akik ezt a végleges elutasítást választják A szeretetet véglegesen elutasító ember Istennel és minden más létezıvel diszharmóniában van. Ezt a diszharmóniát fejezik ki képletesen a „tőz” és a „féreg” képek. 9. Tudjuk viszont, hogy vannak és lesznek emberek, akik Jézussal együtt részesednek Isten örök életében és szeretetében. 10. A keresztény felfogás szerint a boldog örök élet részesedés a Szentháromság életében, ismeretében és szeretetében. A teológusok, Pál nyomán, ezt a közvetlen egyesülést „boldog színelátásnak” (visio beatifica) szokták nevezni. Aquinói Tamás inkább az értelmi ismeret természetfölötti beteljesedésére, Bonaventura az akaratnak az isteni szeretettel való egyesülés általi beteljesülésére helyezi a hangsúlyt. A latin teológusok ezt a beteljesülést statikusan szokták felfogni, szemben, például, a görög Nüsszai Szent Gergellyel, aki így írja le ezt az állapotot: „Az Isten felfoghatatlan és körülírhatatlan szépsége mindig új és új módon mutatja meg magát az üdvözülteknek, és így örökké mozgásban tartja szeretetüket és vágyakozásukat.” (In Canticum Canticorum, homilia) 11. Ugyanakkor a keresztény felfogás szerint az örök élet egyben a „szentek közössége” (communio sanctorum), vagyis megmaradnak az embereket egymással összekapcsoló ismeret és szeretet viszonyok, és megmarad az emberek „én”-je, amelyet Isten hőségesen szeret. („megmarad a szeretet és annak alkotása, manente caritate et eius opere, GS 39).

3 12. Krisztus második eljövetelérıl, az utolsó ítéletrıl és a teremtett világ beteljesülésérıl („új ég, új föld”) szóló bibliai és patrisztikus kijelenéseket annyira befolyásolják a korabeli világkép és az apokaliptikus várakozások, hogy konkrét jelentéstartalmukat alig lehet meghatározni. A végsı állapot nem az általunk ismert tér- és idıkategóriákban gondolható el, és ezért részletes leírással nem szolgálhatunk. 13. A test feltámadásáról és a lélek halhatatlanságáról szóló felfogás összeegyeztetése jelenleg teológiai vita tárgyát képezi. 14. Mindenesetre tény, hogy a földi emberek és a halál utáni emberek között, Isten jóvoltából, kapcsolat áll fenn, amelynek révén kölcsönösen segíthetik egymást.

4 Eszkatológia 2 Ószövetségi Szentírás 1. A próféták hirdetik az Úr (JHVH) napjának eljövetelét (vö. Ámosz 5,18-20; Joel 24.fejezet,stb.). Ez a „nap” az ítélet és büntetés napja a gonosz nemzetekkel szemben, de ugyanakkor az üdvösség és Isten uralma eljövetelének napja Izrael igazai számára. Ez az üdvösség evilági, nemzeti diadal formájában van elképzelve. 2. A többi nemzet számára a próféták megjövendölik minden nép felzarándokolását Jeruzsálembe, ahol majd az egy igaz Istent imádják, és így üdvösségre lelnek (Iz 2,1-5; Mik 4,1-3; Iz 56,1-8; 60; 62). 3. Kivételesen megjelenik az a gondolat is, hogy az Úr napján Izrael mellett más népek is, saját földjükön, üdvösséget kapnak Istentıl: „Azon a napon Izrael harmadikként Egyiptom és Asszíria mellett áldás lesz a föld közepén, melyet megáld a Seregek Ura e szavakkal: Áldott az én népem, Egyiptom, kezemnek mőve, Asszíria, és örökségem Izrael!” (Iz 19,24-25). 4. Az egyes ember halála utáni sorsára vonatkozólag hosszú idın keresztül azt gondolták, hogy árnyékként továbblétezik az alvilágban, ahol mindent elfelejt, és már Istent sem tudja dicsérni. Sorsukban nincs különbség jók és gonoszok között. (vö. Zsolt 88,11-13). 5. Lassanként megjelenik azonban a sejtés, hogy az istenszeretı, igaz ember halála után is mindig „Istennel” lesz: „osztályrészem mindörökké az Isten.” (Zsolt 73,23-26) „Az én lelkemet Isten megváltja, az alvilág hatalmából kiragad engem.” (Zsolt 49,16) 6. Új távlatok nyílnak az úgynevezett Izajás apokalipszisében (24-26 fejezet). E fejezetek késıbb (valószínőleg i.e. 200 körül) lettek beillesztve Izajás könyvébe. Szerintük a végsı idıben az ellenséges népek elpusztulnak, de az Úr lakomát készít minden népnek a Sion hegyén. „Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földrıl.” (25,6-8) „Életre kelnek majd halottaid, holttestük feltámad. Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok! Mert világosság harmata a te harmatod, és a föld ujjá szüli az árnyakat.” (26,19) 7. Itt tehát már megjelenik az a hit, hogy az igazságos Isten testileg feltámasztja a halottakat. E hit akkor erısödött meg az izraeliták között, amikor – elıször történelmükben – sokan vértanúságot szenvedtek Antiókhos Epiphanész (i.e.175-164) vallásüldözése alatt ( (2Mak 7,9; 14,23). Az ugyanakkor íródott Dániel könyvében a végsı idıkre vonatkozólag ez áll: „Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek az örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak.” (12,2) Itt tehát nem csak az igazak, hanem a gonoszok feltámadásáról is szó van, ha még nem is egyetemes az állítás („sokan”). (Ezekiel 37. fejezetének nagy látomása a csontok feltámadásáról képletesen Izrael népének a babiloni fogság utáni ujjá éledésérıl beszél.) 8. Megjelenik az a gondolat is, hogy Isten majd új eget és új földet fog teremteni a mostani ég és föld pusztulása után (Iz 65,18-25), és visszahozza a paradicsomi béke állapotát az emberek és állatok között (Iz 11,6-9). 9. Amikor az i.e. utolsó századokban egyre reménytelenebbé lett a zsidóság politikai helyzete, megjelennek az apokaliptikus iratok, amelyek merész képekkel a történelem utáni új, boldog korszakot hirdetik meg. Próbálják kiszámítani a nagy változás idıpontját, és leértékelik a jelen világot a remélt jövı javára. 10. Egészen más gondolatvilágot találunk a görögül íródott Bölcsesség könyvében (i.e.1.század közepe). Ebben az igaz ember lelke halál utáni boldog továbbélésének ígérete hangzik el (Bölcs 2,23; 3,1-9; 5,15-16; 4,14). 11. A boldog jövı reménye az izraelitáknál gyakran kapcsolódott össze az Isten által felkent szabadító eljövetelének gondolatával, a messiás-várással (Iz 11,1-12,6). A Messiás-várás azonban nagyon sokféle volt. Egyesek Dávidhoz hasonló hatalmas, hódító királyt vártak,

5 mások igaz fıpap eljövetelét, ismét mások az égi ember fiának leszállását várták. Voltak olyanok is, akik nem kapcsolták össze egy személlyel a jövendı boldog idıket, hanem magának Istennek közvetlen közbelépését remélték. Az ókori Izrael eszkatologikus reménye tehát igen erıs volt, de nagyon sokszínő. Erıs nacionalista vonások és szeretetlen bosszúvágy és ítélkezés mutatkozik meg sok szövegben. Nagy értéke azonban, hogy minden katasztrófa és csalódás ellenére megırizte az élı, igaz Istenbe vetett hatalmas reménységet. Újszövetségi Szentírás Az újszövetségi Szentírás eszkatológiája nagyon sokrétő. Jézus tanítása a szinoptikus evangéliumokban 1. Jézus tanításában a baszileia tú Theú (=Isten királyi uralma, Isten országa) eszkatologikus valóság. Ez az Isten országa (1) teljes bizonyossággal jönni fog a világtörténelem befejezéseként. (2) Ugyanez az Isten országa azonban már jelen van és mőködik Jézus jelenlétében és cselekedeteiben (Mk 12,28; Lk 10,23-24; Mk 2,15). (3) Ez az ország Isten irgalmas látogatását jelenti. Befogadása a hit és megtérés által történik. Isten országának ilyen eljövetelét már Keresztelı János is hirdette, de míg Jánosnál a fenyegetı ítélet van elıtérben, addig Jézus az „örömhír” prófétája: a bőnösöket is szeretı és keresı Istent hirdeti és hozza közénk. Ezért keresi fel Jézus a bőnösöket, és nem határolja el magát tılük Jézusnál az Isten szeretı és megbocsátó közelsége hangsúlyozottabb, mint Isten ítélkezése, de ugyanakkor nyomatékosan hív fel a megtérésre és az Isten irgalmas jóságának követésére (ellenségszeretet!). A megtérni nem akaróknak pedig Isten szigorú ítéletét helyezi kilátásba. Az Isten országának eszkatologikus eljövetele és az arra irányuló várakozás határozza meg tehát az emberek jelen viselkedését 2. Nem könnyő válaszolni arra a kérdésre, hogy a történelmi Jézus idıbelien nagyon közelinek tekintette-e Isten országának végsı eljövetelét. Vannak az evangéliumban jézusi mondások, melyek szerint a hallgatói közül néhányan meg fogják élni ezt az eljövetelt (Mk 9,1=Mt 16,28; Lk 9,27; Mk 13,30=Lk 21,32; Mt 10,23). Az ısegyház írásaiban ugyanez a meggyızıdés többször jelenik meg (1Tessz 4,15-18; 1Kor 7,29; Zsid 10,25.37; Jak 5,8; 1Jn 2,18; Jel 1,3; 3,11). Ezzel szemben áll Jézus mondása: „Azt a napot és az órát senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya.” (Mk 13,32=Mt 24,36) Minthogy az ısegyház hajlamos volt az ember Jézusnak mindentudást tulajdonítani, Jézus nem-tudását kijelentı e mondat, minden valószínőség szerint, a történelmi Jézus hiteles szava. Az egész kérdésre vonatkozólag a teológusok között négyféle felfogást találunk. 1) Egyesek (J.Weiß, A.Schweitzer, D.Wiederkehr) úgy vélekednek, hogy Jézus a közeli világvégét várta és ebben emberként tévedett. 2) Mások (E.Stauffer, J.A.Th.Robinson, J.Gnilka) úgy vélekednek, hogy az ısegyház világvége-várása szüremkedett be az evangéliumokba, és ennek alapján tulajdonítottak Jézusnak is közeli világvég-várást. 3) Ismét mások úgy vélekednek, hogy a világ vége hamarosan bekövetkezett volna, ha a zsidó nép Jézus evangélium-hirdetését elfogadta volna (E.Peterson, H.Vorgrimler). 4) Ismét mások a közeli világvégrıl szóló jézusi mondásokat azzal magyarázzák, hogy Jézus a próféták módjára lerövidítette az idı-perspektívát, hogy így sürgıs döntéshelyzetbe hozza az embereket. A közeli világvégrıl szóló szavai tehát azt jelentik, hogy ıvele már elérkezett az üdvösség

6 pillanata, és ennek az üdvösségnek végsı beteljesedését Isten egész biztosan meg fogja valósítani. Részemrıl a 2) felfogást tartom helyesnek. Az ısegyház a világ vége érkezésének elhúzódását azzal magyarázta, hogy az Isten, akinek számára ezer év olyan, mint egy nap, irgalmasan idıt akar engedni a bőnösöknek a megtérésre (2Pét 3,4-5). Lukács viszont a nemzetek közt a Szentlélek mőködése által kibontakozó üdvtörténet gondolatával tompítja az eszkatologikus várakozást. Minden esetre a keresztény ember helyes felfogása nem „Isten végleges országának közeli eljövetelére való várakozás” (Naherwartung), hanem annak eljövetelére irányuló „állandó várakozás” (Stetserwartung). 3. Jézus az Isten országának végsı eljövetelét az egész emberiségre vonatkoztatja. Lásd Jézusnak a szinoptikusokban olvasható eszkatologikus beszédét (Mk 13,5-37; Mt 24,2-25,46; Lk 21,7-38). E beszéd az Emberfia dicsıséges eljövetelérıl szól, és a félelmetes apokaliptikus képanyagot használja, de a hívık számára örömteli hangon zárul: „Mikor pedig ezek (a katasztrófák) elkezdıdnek, egyenesedjetek fel, emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21,28) Az Emberfia ugyanis ekkor „egybegyőjti választottait az ég négy tája felıl, a föld végétıl az ég határáig.” (Mk 13,27) A Jézus által tanított imában az Isten országának, királyi uralmának e végleges és teljes eljövetelét kérjük az Atyától (Mt 6,10). 4. Máté Jézus eszkatologikus beszédéhez kapcsolja az utolsó ítéletrıl szóló prófétai leírást (Mt 25,31-46). E csak Máténál található perikopa a Biblia legismertebb szakaszai közé tartozik. Számtalanszor ábrázolták dombormővökön és festményeken. Magyarázata azonban nem egyszerő. A perikopa stílusa különbözik Jézus szokásos stílusától: sem nem példabeszéd, sem nem magvas logion. Feltőnı, hogy az üdvözüléshez csak a jó tetteket kívánja meg, és nem tesz említést a hit és hitvallás szükségességérıl (vö. Mt 10,32-33). A perikopa jelentésére vonatkozólag két különbözı értelmezést találunk a magyarázóknál. 1) Az egyik értelmezés szerint a „legkisebb testvéreim” kifejezés a hivı keresztényeket jelenti, és a perikopa azt tanítja, hogy a nem keresztények az által üdvözülnek, ha jó szívvel segítik a keresztényeket, ha pedig ezt nem teszik, akkor elkárhoznak. E magyarázatot azzal támasztják alá, hogy a Biblia Jézus hívı és megkeresztelt tanítványait nevezi az ı testvéreinek. Ilyen gondolat jelenik meg Mt 10,42-ben: „Aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek a legkisebbek közül, mert a tanítványom… nem veszíti el jutalmát.” 2) A másik értelmezés szerint e perikopában minden ember üdvösségérıl, illetve kárhozatáról van szó, beleértve a krisztushívıkét is, és a szöveg azt emeli ki, hogy az utolsó ítélet kimenetelénél mindenki számára csak a tevékeny szeretet számít. A régi egzegétáknál és teológusoknál a többség az elsı értelmezést követte, a modern kor egzegétáinak és teológusainak túlnyomó többsége viszont a másodikat követi. A szöveg tehát problematikus, és nem helyes, ha kizárólag ezt vesszük számba az eszkatológia magyarázatánál. Azt azonban, hogy a rászorulók iránti tevékeny szeretet megadása vagy megtagadása döntı fontosságú az egyes ember eszkatologikus sorsára vonatkozólag, megerısíti a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszéde (Lk 16,19-31). E példabeszéd képanyagát a korabeli zsidó felfogásból meríti, de tanítása nagyon megegyezik Jézusnak gazdagság veszedelmérıl szóló tanításával (Mk 10,25 stb). Érdemes Mt 25-el kapcsolatban megjegyezni Órigenész finom megfigyelését: Az üdvözülıknél Jézus azt mondja, hogy: „Atyám áldottai”, a kárhozottaknál viszont nem azt mondja, hogy „az Atyám által elátkozottak”, hanem csak azt, hogy „átkozottak”. Minden

7 áldás ugyanis az Atyától származik, az átok azonban csak attól az embertıl származik, aki magát átokká teszi azáltal, hogy elutasítja a szeretetet. 5. Az egyes egyének üdvözülésérıl Jézus hangoztatja a választás és törekvés szükségességét: „Betelt az idı, és elközelgett az Isten országa. „Térjetek meg, és higgyetek az örömhírben.” (Mk 1,15) „Ha nem tértek meg, mindnyájan elvesztek.” (Lk 13,3.5) „A szők kapun át menjetek be… Szük a kapu és szoros az út, amely az életre visz.” (Mt 7,13) „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, vágd le és dobd el magadtól! Jobb neked nyomorékon vagy sántán bemenni az életre, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tőzre kerülnöd.” (Mt 18,8). „Mindazt, aki megvall engem az emberek elıtt, én is megvallom Atyám elıtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek elıtt, én is megtagadom Atyám elıtt, aki a mennyekben van.” (Mt 10,32-33) „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! Megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21). „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” (Mt 19,17) „Ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok.” (Mt 6,14) Jézus tehát 1) az örök üdvösséget Életnek nevezte, 2) az ember földi életét oda vezetı Útnak tekintette, 3) az Életbe jutáshoz pedig a Jézusban megjelent Isten országa eljövetelébe vetett hitet, a megtérést, az Isten akarata szerinti tevékenykedést és a mások hibáinak megbocsátását követelte meg. 6. A halál utáni állapotra vonatkozólag, Jézus a tradicionalista szadduceusokkal szemben, a farizeusokkal együtt a test feltámadását vallotta. (Mk 12,18-27 és par.) A feltámadt test létmódjára vonatkozólag pedig ezt mondta: „Amikor a halottak feltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.” (Mk 12,27) Van azonban a lélek halhatatlanságát sugalló egy jézusi mondás is: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Mt 10,28) 7. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve az üdvözüléshez a Jézus Krisztusba vetett hitet emeli ki (13,39; 16,31): „Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve.” (13,48) Pál 1. Pál teológiai alapállítása, hogy minden nép és nemzet emberei a Jézus Krisztusba vetett hit által lesznek megigazulttá és üdvözülnek: „Hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust, ami Urunkat, aki bőneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott.” (Róm 4,24-25). „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr!, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta ıt a halottak közül, üdvözülsz.” (Róm 10,9) 2. Pál abban reménykedett, hogy megéli Krisztus második, dicsıséges eljövetelét, amelynek részleteit, az apokaliptikus irodalomból vett képekkel, le is írja: „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elı fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján ugyanis azt mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem elızzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a fıangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égbıl, és elıször a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élık, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhıkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tessz 4,14-17; vö. 1Kor 15,51-52).

8 Pál tehát azt gondolta, hogy e világ már csak rövid ideig marad fenn, és e felfogás befolyásolta a hívık viselkedésére vonatkozó tanácsait is (1Kor 7,17-32). (A 2.Tesszaloniki levél igyekszik megmagyarázni a parúzia késését, de e magyarázat számunkra nehezen érthetı, 2,1-15). Amit Pál a Tesszaloniki levélben az Úr „eljövetelének” (parusia) nevez (1Tessz 2,19), azt a pasztorális levelek az Úr megjelenésének (epiphaneia) nevezik (1Tim 6,14; 2Tim 4,1; Tit 2,13). Ekkor valósul meg a végsı üdvösség. 3. Pál szerint Isten az ı országába és dicsıségébe hív minket (1Tessz 2,12). Ez az „Isten országa” lesz a hívık öröksége (1Kor 6,10). Akik azonban gonoszul viselkednek, még ha hívık is, nem öröklik Isten országát (uo.) Az Isten országa tehát reményünk tárgya, de már meg is kezdıdött mibennünk, mert „az Isten országa igazvolt, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17) 4. Pál szilárdan vallja a test (szóma) feltámadását (1Kor 15,1-58). A feltámadt test állapotára vonatkozólag Pál magyarázatai részben elavult természetrajzi ismereteken alapulnak (meghaló mag; égi testek és földi testek különbsége), de világosan kijelenti, hogy a feltámadt test romolhatatlan, halhatatlan és dicsıséges „szellemi test” (szóma pneumatikon) (1Kor 15,44). Ez a „szellemi test” tehát nagyon különbözik a „test (szarx) és vér” által jellemzett jelenlegi test állapotától (1Kor 15,50). A szóma feltámasztását Pál az „éltetı pneumává” lett, feltámadt Krisztusnak (1Kor 15,45; Fil 3,21) és a már bennünk lakó Szentléleknek (Róm 8,11) tulajdonítja. 5. A világ végén Krisztus ítéli meg az egész emberiséget, hogy „mindenki elvegye a bérét aszerint, hogy jót vagy gonoszt cselekedett testében” (2Kor 5,10). Krisztus lesz az egyetemes bíró (2Kor 5,10; 2Tim 4,8), de ugyanakkor közbenjáró is (Róm 8,33-34). 6. Pál arra is vágyakozik, hogy hamarosan kiköltözzön a testbıl és elérkezzen az Úr Krisztushoz (2Kor 5,8; Fil 1,23) 7. A meghalt és feltámadt Krisztushoz való tartozás tudata és a feltámadás és örök élet reménye megszőnteti a haláltól való félelmet (Fil 1,21; Róm 14,8-9). 8. Pál reménykedik az egész teremtett világ eszkatologikus újrateremtésében. A „hiábavalóságnak alávetett, teremtett világ” is „felszabadul majd a romlandóság szolgaságából” (Róm 8,19-21). Ennek mikéntjét Pál nem tudta megmondani. Arról azonban meg van gyızıdve, hogy az „új teremtés” Krisztus jóvoltából bennünk már megkezdıdött (Gal 6,15; 2Kor 5,17). 9. A végsı állapotot azonban még türelemmel várjuk, mert „üdvösségünk reménybeli” (Róm 8,24-25)., de ez a „remény nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,5) 10. A végsı üdvösség állapotára vonatkozólag az 1.Korintusi levélben foglalt állítások voltak döntı hatással a teológiára. Pál szerint „most tükör által homályosan látunk, akkor pedig majd színrıl színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogy én ismert vagyok.” (1Kor 13,12) Itt az istenismeretrıl beszél Pál. A végsı üdvösség állapotában már nem a teremtett dolgok homályos tükrében ismerjük az Istent, hanem „színrıl-színre” látjuk ıt (visio beatifica). Az egész Biblia hangoztatja, hogy Istent senki sem látta és nem is láthatja (Kiv 33,20; Jn 1,18; 5,46; 1Jn 4,12 stb). Az Isten színe-látása tehát természetfeletti kegyelem. Ennek az ismeretnek tökéletességét Pál azzal húzza alá, hogy hozzáteszi: úgy fogjuk ismerni Istent, ahogy Isten ismer minket. 11. Az egész üdvösségtörténet záróakkordját Pál így írja le: „Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsıként Krisztus; aztán azok, akik Krisztuséi, az ı eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Atyaistennek, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erıt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti. Mint utolsó ellenséget, a halált

9 semmisíti meg…. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.” (1Kor 15,22-28) Pál egész felfogása tehát az eszkatologikus remény jegyében áll. A Jézus Krisztusban már megkezdıdött megszabadításunk a bőn és a halál szolgaságából. A nekünk ajándékozott Szentlélek révén nyerjük el a hit általi megigazulást, és a Szentlélek gyümölcseként kapott szeretet útján járva vándorolunk az örök, halhatatlan élet felé. János 1. A jánosi iratok eszkaológiáját „realised eschatology”-nak szokták nevezni. Szerinte ugyanis a végsı idık megvalósulása már megkezdıdött. Az ítélet már megtörtént azáltal, hogy aki az igazságot szereti a világosságra megy, a sötétség viszont nem akarja befogadni a krisztusi világosságot (Jn 3,17-21). Akik hisznek és szeretnek már átmentek a halálból az életbe (Jn 5,24-25; 1Jn 3,14), már most örök életük van (Jn 6,54, 1Jn 5,12), már Isten gyermekei (1Jn 3,1), és már most részesednek az Atya és a Fiú mélységes lét- és szeretetegységében (Jn 17,21-23.26). 2. A hagyományos világ végi feltámadást és ítéletet szintén megemlítik a jánosi írások (Jn 5,28-29; 5,28-29; 6,54; 1Jn 2,28; 3,2; 4,17), de a hangsúly inkább a már megadott isteni életközösségre esik (1Jn 3,24; 4,15). 3. Az „örökké” (eisz ton aióna) szavak refrén-szerően hatják át a jánosi iratokat (Jn 6,58; 8,35; 8,51; 10,28; 11,26; 1Jn 2,17; 2Jn 2). Az örök életrıl van szó (Jn 6,54). Isten: az élı Atyaisten (Jn 6,57), az İ egyszülöttjében, az örök Igében Élet van (Jn 1,2), İ, a jó pásztor, azért jött, hogy bıséges életünk legyen (Jn 10,10), és testét odaadja „a világ életéért (Jn 6,51). Jézusé az örök Élet igéi (Jn 6,68). 4. Azok mennek be az örök életbe, akik hisznek Jézusban (Jn 3,36), megkeresztelkednek (Jn 3,5), eszik Jézust (Jn 6,57), és szeretnek, ahogy İ szeret (Jn 13,34). 5. A végsı beteljesedés Jánosnál is az istenlátás: „hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk ıt, amint van.” (1Jn 3,2) Az egész jánosi eszkatológia a „szeretet-Isten” (1Jn 4,8) szeretetében és életében való részesedés himnusza (1Jn 4,9-12). Az újszövetségi Szentírás egyéb könyvei A Zsidókhoz írt levél alaptémája, hogy a halála és feltámadása által a mennyei sátorba bement Jézus nyomán, Istennek benne hívı népe vándorol a mennyei beteljesedés felé. Péter 1.levele kitartó hitre és reménységre buzdítja az üdvösség felé zarándokoló hívıket (1Pt 1,21). E levélben van szó arról is, hogy Jézus elment, „hogy azoknak a szellemeknek (pneumaszin) is hirdessen, akik börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak Noé napjaiban, míg a bárka épült… Azért hirdette Krisztus az evangéliumot a megholtaknak is, hogy akik testben az emberek szerint ítélet alá estek, lélekben Isten szerint éljenek.” (3,19-20; 4,6) E szöveg nehezen érthetı, és sokféleképpen magyarázták. Valószínőleg arról van szó, hogy Jézus halála után leszállt az alvilágba (vö.ApCsel 2,31), és ott az elıtte élı és meghalt emberek lelkének alkalmat ad az evangélium befogadására és így az üdvözülésre. Azért említi a szöveg a Noé korában elpusztult hitetleneket, mert azok a zsidó hagyomány szerint különösen bőnösök voltak.

10 Az ikonográfiailag is nyomon követhetı hagyomány Jézusnak az alvilágba való leszállását úgy értelmezte, hogy Jézus a „pokol tornácán” várakozó ószövetségi „igazakat”, Ádámot, Évát és a többieket, onnan kimentve, bevezeti a mennyországba. A Jelenések könyve az újszövetségi Szentírás egyetlen apokaliptikus irata. Valószínőleg Domitianus császár uralma alatt (91-96) irták, aki a császár istenítését szorgalmazta, és akinek uralkodás alatt több helyen, például Lyonban, kegyetlen keresztényüldözések folytak. A szerzı a parúzia késlekedése miatt megzavarodott híveket akarja megerısíteni azzal az ígérettel, hogy Isten és Krisztus legyızi a gonoszokat, és végsı üdvösségre segíti a hőséges krisztushívıket. Az apokaliptikus irodalomból kölcsönzött képek borzalmasak, és bosszúvággyal terhesek, de az utolsó két fejezet (21-22.) ragyogó színekben festi le a mennybıl leszálló új Jeruzsálemet, amelyet az Isten dicsısége világít meg, és melynek lámpása a Bárány. Az üdvözültek látni fogják Isten arcát, és uralkodni fognak örökkön örökké. A Jelenések könyvét az ókorban a keleti egyházak sokáig nem ismerték el Szentírásnak, de végül is a kánon része lett. Semmiképpen sem szabad azonban a Szentírás közepére helyezni, hanem inkább annak peremén foglal helyet. Késıbbi korok eseményeinek megjövendölését pedig nem lehet belıle kiolvasni. A Jelenések könyvét elıszeretettel használják a szekták. Különösen sok spekulációra adott alkalmat a 20. fejezet, ahol Krisztusnak és szentjeinek ezeréves földi uralmáról van szó, a végítélet elıtt. Egyes egyházatyák, például Irenaeus, ezt a jövendölést szó szerint értelmezték, (chiliasmus, millenarizmus), de a többség, például Ágoston, csak szimbolikus értelmet lát benne, és az egész egyháztörténelemre vonatkoztatja. A Szent Officium (mai Hittani Kongregáció) 1944-ben kiadott határozatában arra a nézetre vonatkozólag, amely szerint Krisztus az utolsó ítélet elıtt láthatóan el fog jönni erre a földre, hogy ezer éven át uralkodjék az összes igazzal együtt, kijelentette: „biztonságos nézetként nem tanítható” (DS 3839). (A „tuto doceri non potest =biztonságos nézetként nem tanítható”: teológiai szakkifejezés, mely azt jelenti, hogy az illetı nézet veszélyeket rejt, és ezért kerülendı.) A szentírási eszkatológia szerepe Az elızıkbıl láthatjuk, hogy a Szentírás eszkatológiája tényleg sokrétő és összetett. A keresztény életben játszott szerepe azonban igen fontos. Ezt a következı hét pontban foglalhatjuk össze. Az eszkatologikus szövegek l. Megalapozzák a keresztények nagy reménységét. 2. Mutatják, hogy Jézus Krisztus az egyetlen, egyetemes és mindenki számára szükséges szabadító és üdvözítı. 3. Döntı választás elé állítják az embert: örök sorsunk hitünktıl és életvitelünktıl függ. 4. A jutalom és büntetés motívumával támasztják alá a hitre és helyes életvitelre irányuló buzdítást. 5. Relativizálják az evilági kincseket és hatalmasságokat. Nem vagyunk nekik kiszolgáltatva, és nem tekintjük azokat végsı célunknak. 6. Vigasztalnak és erısítenek a szenvedésben és üldöztetésben, mert tudatosítják, hogy annak valamikor vége szakad. Sıt, a szenvedést és üldöztetést a végsı üdvösségre való kiválasztottság jelének tekintik. 7. Tudatosítják, hogy a végsı üdvösség valósága már visszavonhatatlanul megkezdıdött. 8. A jövı ígéretével segítik a jelen élet Isten szerinti alakítását. 9. Megmutatják, hogy semmi kárba nem vész, amit hittel és szeretettel teszünk.

11 Eszkatológia 3 Ókor Az eszkatologikus boldog beteljesedésre irányuló remény áthatja az egész ókori kereszténységet. Órigenész így hívja ki a korabeli nem keresztény gondolkodókat: „Hasonlítsátok össze arról a boldog végrıl szóló felfogásunkat, amely Isten kegyelmébıl vár Istennél Krisztusban, vagyis a Logoszban, a Bölcsességben és minden Erényben mindazokra, akik tiszta és makulátlan életet éltek, és akik az egyetemes Isten iránti kitartó és hőséges szeretethez jutottak el, – mondom, hasonlítsátok össze ezt a véget mindazzal, amit bármelyik filozófiai irányzat, akár a görögök, akár a barbárok, akár a misztérium vallások követıi között, elénk tár, és próbáljátok megmutatni (ha tudjátok), hogy a végnek ezeknél található felfogása felülmúlja a mi felfogásunkat!” (C.Cels,3,81) A lélek halhatatlanságát a platóni filozófusok is vallották, ezért ezt a keresztény hitvédık nagyobb nehézség nélkül hirdethették. A platóni nézettel szemben azt hangoztatták, hogy az emberi lélek halhatatlansága nem valami öröktıl fogva tartó létezés folyománya, hanem Istennek minden egyes ember iránti hőséges szeretetének a gyümölcse (Irenaeus). A test feltámadásáról szóló bibliai tanítást nehezebb volt a görög-római kultúrában hirdetni, de az egyházatyák egyhangúlag ezt is tanították, bár a test feltámadásának pillanatáról és a feltámadt test tulajdonságairól szóló felfogásaik változatosak voltak. Például a vértanúkról sokan azt állították, hogy ık már haláluk pillanatában feltámadnak, és Krisztusnál vannak. Antiokhiai Ignác, vértanú püspök (110 körül) hevesen vágyakozik a vértanú-halálra: „Élı víz csörgedezik bennem, és azt suttogja: Jöjj az Atyához!” (Ad Rom.7) Részesedni szeretne Krisztus szenvedésében. „Ha szenvedek, Jézus Krisztus felszabadít, és szabad emberként feltámadok ıbenne.” (Ad Rom. 4,3) Az eucharisztiát Krisztus valóságos testének és „a halhatatlanság orvosságának” nevezi (Ad Eph.20,2). Hermasz „Pásztor” címő könyvében (150 körül) azzal magyarázza Krisztus második eljövetelének késését, hogy az irgalmas Isten még egy utolsó alkalmat akar adni az embereknek a megtérésre. Iusztinosz (160 körül) azt tanítja, hogy az elhunyt jó emberek lelke mindjárt a haláluk után jobb állapotban lesz, mint a gonoszoké. A világ végén következik majd a feltámadás: örök boldogság adatik a jóknak, örök büntetés a gonoszoknak. Irenaeus (200 körül) hatalmas üdvtörténeti szintézisben fejti ki, hogy miképpen vezeti az Atyaisten az ı Fia és a Szentlélek által az emberiséget az örök életre, mert „az Isten dicsısége az élı ember, az ember élete pedig az Isten látása.” (Adv.haer. 4,20,7) Isten megmutatta magát, és ezért prófétailag látták az ószövetségi emberek, képében, Krisztusban látjuk mi, és „atyailag” fogjuk látni ıt a boldog örökkévalóságban. Órigenész (250 körül) a korabeli filozófiával kapcsolatot keresve, a gnosztikus és markionita dualizmussal szemben nagy teológiai szisztémát dolgozott ki. Szerinte a szentháromságos Isten elıször szabad akarattal rendelkezı, értelmes lelkeket teremtett, de minthogy azok szeretete „kihőlt”, nevelı intézményként megteremtette számukra az anyagi világot, ahol az İ Bölcsessége és Logosza, Krisztus által neveli ezeket a lelkeket, hogy szabadon visszatérjenek a tökéletes szeretethez, és így teljesen és véglegesen az Atyaisten gyermekei legyenek a

12 Fiúban, Krisztusban. Órigenész úgy gondolta, hogy a lelkek nevelése haláluk után új világokban tovább folytatódik, és remélte, hogy végül valamennyi visszatalál Istenhez. Órigenész tanításait Iustinianus császár 543-ban elítéltette, és Órigenész azóta eretneknek számított (DS 403-415), mégis nagy hatással volt az egész keresztény teológiára. A lelkek praeexisztenciájára vonatkozó nézetét elvetették ugyan, de a halál utáni tisztulás gondolatát (purgatorium) átvette az egész katolikus teológia. Nüsszai Gergely (megh.390 körül), Órigenészhez hasonlóan, azt remélte, hogy hosszú tisztulási folyamatok után minden ember Istenhez fog térni, és üdvözül (Vita Moysis, 2,82; In Cant.hom.15; In 1Kor 15,28). A feltámadt testet azonosnak mondta mostani testünkkel, de hangoztatta, hogy e test szubtilis, éteri és szép lesz. Az örök boldogságot dinamikusan fogta fel. Jeromos (331-420) úgy vélekedett, hogy az emberek örök sorsát Istenre kell bízni, aki irgalmas is, meg igazságosan büntetı is. A gonosz hitetlenek örök büntetést kapnak, de a hívık, „tőz által megtisztítva” végül irgalmat nyernek. Ágoston (megh.430) sötéten látja az emberiség állapotát. Ádám vétke miatt az egész emberiség annyira megromlott, hogy az emberek szándékosan vétkezve méltán az örök kárhozatra kerülnek. Isten azonban irgalmasan néhányat közülük kiválaszt, akiknek Krisztus révén megadja a Szentlelket, és ez a Szentlélek ıket úgy serkenti a hitre és a szeretetre, hogy eljutnak az örök üdvösségre. A mennyországi örök boldogságot e szavakkal írja le: „Ott látni fogunk, és pihenni fogunk. Pihenni fogunk, és szeretni fogunk. Szeretni fogunk, és dicsérni fogunk. Ilyen lesz a vég. Vég nélkül.” (De civitate Dei 22,30,5) Nagy Szent Gergely pápa (megh.604) eszkatológiája határozta meg az egész latin középkori felfogást. Gergely úgy vélekedett, hogy a világ vége már nagyon közel van, mert a világ „elöregedett”. Közeledik tehát Isten, a félelmetes bíró. Az egyes ember számára a halál órája jelenti az isteni Bíróval való félelmes találkozást. A gonoszok lelkei haláluk után mindjárt a pokolba kerülnek, ahol örök tőz égeti ıket. Az igazak lelkei viszont mindjárt haláluk után a mennybe jutnak, ahol boldogan élnek Krisztussal. İk látják Istent, és benne ismerik a földi eseményeket is. A kisebb bőnöktıl a halál utáni „tisztító tőz” megtisztít. Helyes imádkozni és misét mondani az elhunytakért, hogy bőneik bocsánatot nyerjenek. A világ végén jön az egyetemes feltámadás és ítélet, örök boldogság az üdvözülteknek, örök pokol a kárhozottaknak. A keresztények reményében így az egyéni üdvözülés vágya lett uralkodóvá. Az evilági életet próbaidınek tekintették, és Isten országának e világban történı építésénél fontosabbnak tartották a világ veszedelmeitıl való menekülést. Középkor A 12. században élt Joachim (megh.1202), a délolaszországi Calabriában fekvı Fiore monostor apátja, aki sajátos eszkatológiai felfogást adott elı. Szerinte a világtörténelemben három „ország” követi egymást: az Atya országa az Ószövetség korszakát öleli fel, a Fiú országa Jézus Krisztus eljövetelével kezdıdik és a pápa, püspökök és papok vezetése alatt álló egyház korszaka. 1260-tól azonban egy új korszak fog kezdıdni, a Szentlélek országa, amelyben a „lelki emberek”, vagyis a szerzetesek vezetik az embereket a Hegyi Beszéd szellemében. E korszakban véget érnek a háborúk és megszőnik a keresztények és zsidók közötti szakadás.

13 Henri de Lubac La postérité spirituelle de Joachim de Flore, (2 kötet, Paris, 1979-8l) c. mővében nagyon érdekesen mutatja meg, hogy Joachim e gondolatai, tudatosan vagy tudattalanul, különbözı formában tovább hatottak, egészen napjainkig. A 13. században a ferencesek „spirituális” ágában jelent meg Gherardo da Borgo San Domnino és mások mőveiben az a gondolat, hogy Assisi Szent Ferenccel kezdıdött meg ez a Szentlélek-korszak. Gherardo mővét az egyházi vezetıség elítélte, de az általa felvetett gondolat tovább hatott Petrus Joannes Olivi OFM (1248-98), Ubertinus de Casale OFM, Angelus Clarenus (megh.1337), Arnaldus de Villanova (1238-1316) és mások mőveiben. A 15. században az anabaptisták és a husziták Táborita ága, a 16.században pedig a német parasztlázadás vezére, Thomas Münzer (1483-1525) szintén egy boldog új korszak eljövetelérıl álmodtak. A 18. században a protestáns misztikus, Emmanuel Swedenborg (1688-1772) hirdette egy „új egyház” földi eljövetelét. Még a 19. és 20. században is Marx és Hitler új boldog földi paradicsom eljövetelét hirdették. A 20. században keletkezett számos új vallási szekta, például a koreai Moon által alapított Egyesítı Egyház is, új, boldog messiási kor eljövetelét hirdeti. A katolikus egyház vezetıi és teológusai ezzel szemben mindig hangoztatták, hogy „a krisztusi üdvrend mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem szabad várnunk Urunk Jézus Krisztus dicsıséges eljövetele elıtt.” (II.vatikáni zsinat, DV 4) A IV.Lateráni zsinat (1205) a katarok elleni hitvallásban az eszkatológiára vonatkozólag a következı kijelentéseket teszi: „(Krisztus) lélekben szállt alá (az alvilágba) és testben támadt föl, és mindkettıben egyenlıképpen ment föl a mennybe. El fog jönni a világ végén és ítélni fog élıket és holtakat, és kinek-kinek meg fog fizetni cselekedetei szerint, a kárhozottaknak épp úgy mint a választottaknak, akik mindnyájan föl fognak támadni saját testükkel, amelyet most viselnek, hogy megkapják cselekedeteik szerint, aszerint, hogy jók voltak-e vagy rosszak, az utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, az elıbbiek pedig Kriszussal együtt az örök dicsıséget.” (DS 801) A skolasztikus teológusok eszkatológiai nézetei közül Aquinói Tamás fıbb gondolatait ismertetjük. Szerinte a pokol helye a föld alatt van, ahol anyagi tőz ég. Minthogy a bőnösök a végtelen Istent sértették meg, ezért büntetésük örökké tart. A pokol Isten igazságosságát mutatja meg. A tisztítótőzre vonatkozólag Tamás így tanít: azért van szükség halál utáni tisztulásra, mert semmi tisztátalan nem mehet be a mennyek országába. Ezért azok, akik a megszentelı kegyelem állapotában hunytak el ugyan, de bőneik miatt még büntetés jár ki nekik, tőz által lesznek megtisztítva. E tőz ugyanolyan anyagi tőz, mint a pokol tüze, és tisztítóhelyen levı lelkeknek is szenvedést okoz. A szenvedés készséges elfogadása által e lelkek bocsánatos bőnei bocsánatot nyernek. A tisztítóhely a pokol felsı, földalatti része. Bibliai alátámasztásként Tamás 2.Makk.12,46-ot idézi. Az elhunytak lelkei, akikben nincs tisztulnivaló, azonnal a mennyországba jutnak, melynek helye az égboltozat fölött van. İk a boldogító, közvetlen istenlátást élvezik, amelyre minden ember természeténél fogva vágyódik. A közvetlen istenlátás úgy lehetséges, hogy magának az Istennek a lényege beleárasztja magát az üdvözültek értelmébe, akik erre reflektálva isteni módon ismerik Istent. Az ehhez szükséges szubjektív diszpozíció a lumen gloriae beöntésével történik. A közvetlen istenlátás ellenére semmilyen teremtmény Istent nem képes teljesen felfogni (comprehendere). A test feltámadására vágyódnak az üdvözültek lelkei, mert Tamás szerint az emberi lélek az ember egyetlen formájaként igényli a testet, és test nélkül nem is tudna mőködni, ha Isten nem

14 pótolná számára a tevékenységéhez szükséges feltételeket. Minthogy Tamás szerint az értelmes lélek az emberi test egyetlen formája, ezért ahhoz, hogy „ugyanaz a test” támadjon fel, elvben nem szükséges, hogy a régi test porából történjék a feltámadás. Tamás maga mégis úgy vélekedett, hogy az elhunyt test porába Isten belehelyezett egy irányulást, amely a feltámadáshoz vezeti. Tamás követıi és a késıbbi tomisták azonban ezt nem tartották szükségesnek. A világ végére vonatkozólag Tamás úgy vélekedett, hogy tőz által fog megtisztulni az egész világmindenség. A végsı állapotban növények és állatok nem fognak létezni, és az égitestek mozgása megszőnik. A többi középkori skolasztikus teológus, valamint a barokk új skolasztika teológusai is hasonlóan beszéltek az eszkatológiáról. Viták a tomista domonkosok és a Bonaventurát követı ferencesek között arról folytak, hogy az üdvözültek boldogságában az istenismeret képezi-e a legnagyobb örömet, vagy inkább az Isten iránti szeretet. A teológusok általában nagyon naiv módon ecsetelték a mennyország és pokol állapotát és a testileg feltámadott emberek életmódját. Ezért okozott olyan nagy krízist a keresztények számára a természettudományokban bekövetkezett kopernikuszi fordulat, mely megdönteni látszott ezt az egész eszkatológikus képvilágot. Visszatérve a középkorra: a Keleti Egyházzal való egységet szorgalmazó 2. lyoni zsinat (1274) alkalmával Michael Palaiologosz bizánci császár a zsinathoz intézett hitvalló levelében az eszkatológiáról a következıket írta: „Ha az emberek bőneiket valóban megbánva szeretetben halnak meg mielıtt elkövetett bőneikért és mulasztásaikért a bőnbánat méltó gyümölcseivel elégtételt adtak volna, lelkeik haláluk után tisztító szenvedések által tisztulnak meg. Ezeknek a büntetéseknek enyhítésére javukra szolgál az élı hívek közbenjárása, vagyis a szentmise áldozatok, az imák, az alamizsna és az irgalmasság egyéb cselekedetei, amelyeket a hívek más hívek javára fel szoktak ajánlani az egyház szokása szerint. Azoknak a lelkét, akikre a szent keresztség fölvétele után nem ragadt a bőnnek semmiféle foltja sem, és azokét, akik miután a bőn foltját magukra vonták ugyan, de akár a testben élve, akár testük levetése után megtisztultak, mint az elıbb említettük, azonnal felvétetnek a mennybe. Azoknak a lelke viszont, akik halálos bőnben, vagy csupán az áteredı bőnben haltak meg, mindjárt a pokolba szállnak alá, de ott különbözı büntetéseket fognak elszenvedni.” (DS 856-858) A pusztán eredeti bőn állapotában, személyes bőn nélkül elhunyt megkereszteletlen gyermekekre vonatkozólag Aquinói Tamás, és nyomában egyre többen, enyhítették az Ágoston nyomán kialakult, és a fenti hitvallásban is megfogalmazott felfogást, amely szerint e gyermekek is a pokol kínjait szenvedik. Tamás róluk úgy vélekedett, hogy a mennyországba nem jutnak ugyan, de a limbusba igen, amely az ószövetségi igazak várakozó helyének megfelelı állapot. Isten boldog színe látásában nem részesednek, de természetes boldogságot élveznek. A 14. században nagy kavarodást okozott az egyházban XXII.János pápa (1316-1334) nézete, aki magánteológusként 1331-ben tartott két szentbeszédében azt állította, hogy az elhunyt igazak lelkei nem azonnal, hanem csak a végítélet és a test feltámadása után jutnak el Isten boldog színe látására. 1332-ben pedig egyik szentbeszédében a kárhozottakról azt állította, hogy csak az utolsó ítélet után jutnak a pokolba. Sok domonkos és ferences szerzetes nagy hévvel támadta a pápának e nézeteit, köztük Jacques Fournier O.P., a késıbbi XII.Benedek pápa. János pápa igyekezett védelmezni nézeteit, de a nagy felháborodás miatt, közvetlenül halála elıtt visszavonta azokat (DS 990). Ez a vita adott alkalmat közvetlen utódjának, XII.Benedek pápának (1334-1342), hogy a következı dogmatikus definíciót hirdesse ki:

15 „Ebben az örök idıkre érvényes konstitúcióban apostoli tekintéllyel a következıket definiáljuk. Isten általános rendelése szerint az összes szentek lelkei, akik Urunk Jézus Krisztus szenvedése elıtt távoztak el ebbıl a világból, valamint a szent apostolok, vértanúk, hitvallók, szüzek és más elhunyt hívek lelkei, akik miután Krisztus keresztségét felvették, és az életbıl való eltávozásukkor nem volt bennük semmi tisztulásra szoruló, vagy a jövıre nézve távozásukkor nem lesz bennük ilyesvalami, vagy hogyha akkor volt vagy lesz is bennük valami tisztítani való, miután haláluk után megtisztultak, valamint azoknak a gyermekeknek lelkei, akik Krisztus ugyanazon keresztségében ujjászülettek, vagy a jövıben fognak megkeresztelkedni és meg is keresztelkedtek, és szabad akaratuk használata elıtt meghaltak, mindjárt haláluk után, illetve az említett tisztulásra szorulók lelkei tisztulásuk után, testük újrafelvétele és az általános ítélet elıtt, Üdvözítı Urunk, Jézus Krisztus mennybemenetele után, a mennyben, a mennyek országában és a mennyei paradicsomban voltak, vannak és lesznek, Krisztussal és a szent angyalokkal együtt, és ık az Úr Krisztus szenvedése és halála után látták és látják az isteni lényeget, intuitív látással, és színrıl-színre. Ekkor semmilyen teremtmény nem játszik közvetítı szerepet látott tárgyként, hanem az isteni lényeg közvetlenül mutatja magát nekik, fátyol nélkül, világosan és nyíltan. Akik így látnak, azok élvezik ezt az isteni lényeget, és ettıl a látástól és élvezéstıl azoknak lelkei, akik már meghaltak, valóban boldogok és birtokolják az örök életet és az örök nyugodalmat. Azoknak a lelkei is, akik ezután fognak meghalni, ugyanazt az isteni lényeget fogják látni és élvezni az általános ítélet elıtt. Ennek az isteni lényegnek a látása és élvezése megszőnteti bennük a hit és remény aktusait, amennyiben azok szoros értelemben vett teológiai erények. Miután bennük ez az intuitív és színrıl-színre látás és annak élvezése megkezdıdött, vagy meg fog kezdıdni, ugyanez a látás és élvezés a mondott látás és élvezés bármilyen megszakítása vagy szünetelése nélkül folytonosan létezik, és folytatódni fog a végsı ítéletig és azon is túl mindörökre. Ezen felül a következıket is definiáljuk: Isten általános rendelése szerint azoknak a lelkei, akik személyes halálos bőnben halnak meg, közvetlenül haláluk után a pokolba szállnak alá, ahol pokoli kínokkal gyötrıdnek. Mégis az ítélet napján minden ember testével megjelenik Krisztus ítélıszéke elıtt, hogy ki-ki elvegye bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében.” (DS 1000-1002) E dogmatikus definíció azt emeli ki, hogy az emberek lelkei közvetlenül haláluk után (vagy a halál utáni idıleges purgatóriumi tisztulás után) eljutnak az intuitív istenlátással járó mennyországba, illetve a pokolba. Azért teszi hozzá a konstitúció, hogy „Isten általános rendelése szerint”, mert nem akart dönteni azokról a kivételes esetekrıl, amelyekrıl néhány legenda szól, például, hogy Traianus császár halála után nem jutott mindjárt a pokolba, hanem várakozó helyzetbe került, és késıbb Nagy Szent Gergely pápa imája révén megmenekült a kárhozattól. Fontos a boldog színe látás leírásánál az a megfogalmazás, hogy „látott tárgyként” vagyis objektív képként, nem ékelıdik semmiféle teremtmény Isten lényege és az azt látó üdvözült közé. Szubjektív képesítésként viszont a skolasztikusok megkövetelték a lumen gloriaenek nevezett teremtett kegyelem megadását. A 15. században a keleti egyházzal való egységet egy idıre megvalósító firenzei zsinat (1439) megismétli a 2. lyoni zsinaton elhangzott hitvallás állításait (DS 1304-1306).

16 A 16. században az 5. lateráni zsinat (1513) foglalkozott a lélek halhatatlanságának kérdésével. Minthogy egyes korabeli olasz Arisztotelész követık tagadták az egyedi lelkek halhatatlanságát, a zsinat a következı határozatot hozta: „Elítéljük és elutasítjuk mindazokat, akik azt állítják, hogy az értelmes lélek halandó, vagy hogy egyetlen lélek van az emberek összességében,… A lélek nemcsak saját maga által lényegileg formája az emberi testnek, hanem halhatatlan is, és a testek sokasága szerint, amelyekbe beleöntetik, egyénenként sokszámú lehet, valóban sokszámú, és sokszámúnak kell lennie.” (DS 1440) Újkor A 16. századi reformátorok az eszkatológia terén csak egy kérdésben tértek el az addigi hagyományos felfogástól: Luther egyre határozottabban tagadta a halál utáni tisztulás (purgatorium) létét, minthogy szerinte nincs alapja a Bibliában. Ennek ellenére Luther megengedte a halottakért végzett imát. Kálvin viszont az ilyen imát „kereszténytelen dologként” megtiltotta. A protestánsok nem tagadták, hogy az elhunyt szentek lelkei a mennyben vannak, de elvetették a szentek közbenjárását kérı imát, minthogy Krisztus az egyetlen közvetítı. A trentói zsinat nagy sietségben fogalmazott meg egy határozatot a purgatóriumról. Gyorsan be akarták fejezni a zsinatot, és ezért ezt a dekrétumot nem tekinthetjük alaposan átgondolt dogmatikai definíciónak. A szöveg a következı: „Miután a katolikus Egyház, a Szentlélektıl kioktatva, a Szentírás és az ókori atyák hagyománya alapján szent zsinatain és legújabban ezen az egyetemes zsinaton azt tanította, hogy létezik a purgatorium (DS 1580), és hogy az ott fogva tartott lelkeket a hívek közbenjáró imái, legfıképpen pedig az oltár kedves áldozata megsegíti (DS 1743,1753), a szent zsinat elıírja a püspököknek, hogy szorgosan törekedjenek arra, hogy a purgatoriumról szóló józan, a szent atyáktól és a szent zsinatoktól átvett tanítást a hívek higgyék, elfogadják, és ezt nekik oktassák és mindenüt prédikálják. Azokat a kérdéseket pedig, amelyek a tanulatlan nép számára nehezebbek és bonyolultak, nem szolgálnak épülésre, és legtöbbször nem növelik a jámborságot, zárják ki a népnek tartott szentbeszédekbıl. Hasonlóképpen mindazt, ami bizonytalan vagy hamisnak tőnik, ne engedjék terjeszteni és tárgyalni. Olyan tanokat pedig, amelyek kiváncsiskodást vagy babonaságot mutatnak, vagy álnok haszonvágyat érzékeltetnek, botrányos és a híveket megütköztetı dologként tiltsák be.” (DS 1820-1821) Az újkori filozófusok Descartestıl kezdve szilárdan vallották az emberi lélek halhatatlanságát, de sokan tagadták a test feltámadását. A 19. századi liberális protestánsok szintén a lélek halhatatlanságát tanították, és alig tettek említést a test feltámadásáról. Reakcióként Karl Barth és a protestáns dialektikus teológusok azt vallották, hogy halálában az egész ember, testestül-lelkestül megsemmisül, de Isten mindenhatóságával ezt a testi-lelki embert újra feltámasztja. Az egész keresztény eszkatológiát erısen támadták Feuerbach, Marx és követıi. Szerintük e világon kell megvalósítani a paradicsomi társadalmat. A másvilág reménye csak káros ópium, amellyel a kizsákmányolt nép áltatja magát, ahelyett, hogy harcolna felszabadulásáért. A korabeli katolikus teológusok és lelki írók nézetei is tápot adtak az ilyen vádnak, mert túlságosan hangoztatták a világ veszélyeitıl való menekülést és az egyéni üdvözülést. A 20. század közepe táján feltörı új teológia módosította ezt a felfogást. Henri de Lubac „Catholicisme” címő híres mővében a keresztény tanítás lényegileg közösségi, társadalmi jellegét emelte ki. Pierre Teilhard de Chardin pedig a fejlıdés gondolatát tette teológiájának központjává. Hangoztatta a menny iránti szeretet és a föld iránti szeretet összetartozását. A

17 keresztények feladata a világ fejlesztése, az élet elımozdítása és az emberiség szeretetben történı egyesítése. A feltámadt Krisztus Ómega-pontként biztosít végsı sikert ennek a hatalmas vállalkozásnak. 2. vatikáni zsinat E zsinat két dokumentumában beszél az eszkatológiáról. Az Egyházról szóló konstitúció (Lumen gentium) 7. fejezetének címe: „A vándorló egyház eszkatologikus jellegérıl és a mennyei egyházzal való egységérıl.” A fejezet fıbb gondolatai a következık: Az egyház, az egész emberi nem, sıt az egész világ, Krisztusban lesz tökéletesen helyreállítva. Már kapcsolatban vagyunk Krisztussal és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, de állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünket az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen az örök tőzre távoznunk. A földi egyház és az üdvözültek mennyei egyháza Krisztusban összekapcsolódik. A mennyeiek közbenjárnak értünk. Mi pedig közbenjáró imákat végzünk a halottakért, hogy megszabaduljanak bőneiktıl, a szenteket pedig tiszteljük. A legnemesebb módon az eucharisztia végzésében valósul meg egységünk a mennyei egyházzal. (LG 48-51) E fejezet a Lumen gentium leggyengébbre sikerült szövege. Szinte csak bibliai idézeteket rak egymás mellé. Sokkal kiválóbbak azok a szövegek, amelyek a „Gaudium et spes” kezdető konstitúcióban beszélnek az eszkatológiáról. Igaz, a „test feltámadása” és „a lélek halhatatlansága” összeegyeztetésének kérdését e konstitúció sem oldotta meg. Egyfelıl kiemeli az emberi természet egységességét:(corpore et animā unus, homo = testi-lelki egységes ember, 14), de ugyanakkor állítja a lélek halhatatlanságát is: „Amikor az ember fölismeri magában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merıben fizikai és társadalmi körülményekbıl fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságához ér el.” (14) Még inkább hangoztatja azonban a konstitúció a test feltámadását: „A keresztény ember a pászka-misztériumban részesedve, Krisztus halálához hasonulva, reménytıl megerısödve tart a föltámadás felé.” (22) A konsitúció kiváló megfogalmazásai a 38-39. pontokban olvashatók: „Krisztus megtanít minket, hogy az emberi tökéletességnek és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló.” (38) „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bőntıl eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakozik, s melynek boldogsága betölti, sıt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekbıl. A halál végsı legyızése után Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot. Megmarad a szeretet és annak alkotása (manente caritate et eius opere), és megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés, amelyet Isten az emberért teremtett. Igaz, kapjuk a figyelmeztetést, hogy mit használ az embernek, ha megszerzi is az egész világot, de önmagát elveszíti. Az új föld várakozásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy e földet tökéletesítsük, hiszen itt van növekedıben az új emberi család közössége, mely némiképpen már felvázolja az eljövendı világot. Így tehát, jóllehet a földi fejlıdést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétıl, mégis, amennyiben hozzájárulhat az emberi társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.

18 Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, természetünknek és törekvéseinknek e jó gyümölcseit, miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint terjeszettük a földön, késıbb újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytıl, tündöklıen és megdicsıülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot: az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát. Ez az ország misztérium formájában már jelen van e világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.” (39) E szöveg kiváló alkotás. 1. Világosan kimondja, hogy a világ eszkatologikus állapotát nem tudjuk elképzelni. Tehát elejét veszi a szokásos naiv elképzeléseknek és leírásoknak. Sem a poklot nem szabad kínzókamrának elképzelni, ahol ördögök élvezettel döfölik a kárhozottakat, sem a mennyországot nem szabad földi gyönyörök kertjének, vagy egymás mellett trónoló mozdulatlan szentek állóképének képzelni. Minden emberi elképzelés végtelenül elmarad Isten csodálatos fantáziája mögött. 2. Az evilági tevékenység felértékelése nagyon fontos. Itt e földön jelenítjük már meg az Isten országát, és bízunk abban, hogy alkotásaink nem hiábavalóak. Akkor sem vesznek kárba, ha mások gonoszsága, vagy az idı vasfoga azokat lerombolja. Igaz, a zsinati szöveg nem magyarázza meg, hogy miképpen maradnak meg az evilági értékek a végsı állapotban, de a megmaradás tényét állítja. Ez nagy vigasztalás. 3. Az egyetlen biztos és világos dolog, amit a végsı állapotról mondhatunk az, hogy „megmarad a szeretet és annak alkotása”. A szeretet alkotása elsısorban a szeretıvé átalakult ember személye. Minden belsı és külsı aktusunk bennünket épít (vagy rombol). Az ember – ahogy Karl Rahner helyesen mondja – „a végérvényesség lénye” (das Wesen der Endgültigkeit). Hozzátehetjük, minden valószínőség szerint, hogy az emberek közötti szeretet-kapcsolatok is hozzátartoznak a szeretet megmaradó alkotásához. Az örök élet: szenteknek boldog közössége lesz, a földi szeretetkapcsolatok odaát is folytatódnak.

19 Eszkatológia 4 Néhány mai kérdés 1. A feltámadás idıpontja A feltámadás idıpontjára vonatkozólag a hagyományos felfogás az, hogy csak Jézus és Mária támadtak már fel, a többi embernek csak halhatatlan lelke létezik tovább, és a világ végén fognak mindnyájan feltámadni. Újabban azonban néhány neves teológus, Gerhard Lohfink, Gisbert Greshake és mások úgy vélekednek, hogy a feltámadás megtörténik, illetve megkezdıdik már minden ember halála pillanatában. Fıbb érveik a következık 1. Amikor Jézus a feltámadás bizonyítására állítja, hogy Isten Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az élıké és nem a holtaké, (Mk 12,27), azt látszik állítani, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob már feltámadtak, mert az alvilágban leledzı lelkeket az akkori zsidók nem mondták volna „élıknek”. 2. Az ókori keresztények irataiból kitőnik, hogy a vértanúkról azt gondolták, hogy haláluk után mindjárt feltámadtak, bár gyakran szétroncsolt testük még ki volt téve közszemlére. 3. Ha Aquinói Tamás helyes felfogása szerint az értelmes lélek az emberi test egyetlen formája, amelynek testi mőködései (érzékszervek, fantázia) feltételképpen a lélek értelmi és akarati aktusaihoz is szükségesek, akkor, Tamás módjára, állandó isteni csodát kell feltételeznünk, hogy az elhunytak emberként tevékenykedni tudjanak. 4, Ugyancsak Aquinói Tamás szerint a holttest már nem „emberi test”, hanem „hulla” (cadaver), mert a halál pillanatában szubsztanciális változás történt: a lélek-forma helyett most már a „forma cadaverica” van jelen a hullában. 5. Ha komolyan vesszük Pál állítását, hogy a feltámadt test „szellemi test”, akkor a test feltámadásának állítását nem cáfolja meg a holttest tapasztalható jelenléte. 6. Mondhatjuk, hogy a test feltámadása folyamatos, olyan értelemben, hogy akkor teljesedik be, amikor az emberiség történelme véget ér, és a világ elér végsı állapotához. E nézettel határozottan szembeszállt könyveiben Candido Pozo, spanyol jezsuita, valamint Joseph Ratzinger. Utóbbi különösen hangoztatja, hogy nagyon furcsán hangzanék, ha temetési beszédekben azt állítanánk, hogy az elıttünk fekvı halott már feltámadt. A vita még nincs lezárva. 2. A halál mint a végsı döntés pillanata Boros László, magyar teológus, 1962-ben megjelent, Mysterium mortis címő nagyhatású könyvében (nemrég jelent meg magyar fordítása) számos érvvel támasztja alá azt a nézetét, hogy az ember meghalásának pillanatában (nem elıtte, és nem utána) szembesül Istennel, és szabadon dönt a szeretet mellett, vagy a szeretet ellen, és így üdvözül vagy elkárhozik. Boros szerint a halál pillanatában az agy fejletlensége (pl.csecsemıknél) nem akadályozza az emberi lélek szabad döntését. Ha minden ember halála pillanatában történik egy ilyen döntés, akkor számos teológiai kérdés szépen megoldódik: pl. a nem-keresztények üdvözülésének lehetısége, a keresztség nélkül elhalt gyermekek sorsa stb. Boros hangsúlyozza, hogy az ember életében történt döntések súlyozzák az embert ebben a végsı pillanatban, és hatnak végsı döntésére. Mégis, e végsı döntés megfordíthatja egy gonoszságban eltöltött hosszú élet irányát is. Boros nézetét az eszkatológiáról írott valamennyi modern könyv megemlíti. Vannak, akik elfogadták (pl. Karl Rahner), de a teológusok többsége elutasítja. Boros nézetének nehézsége,

20 hogy sok ember halálának esetében nem látjuk semmi jelét annak, hogy ilyen fontos döntés történnék bennük. A vita nincs lezárva. Arra minden esete ügyelni kell, hogy ez a teológiai hipotézis ne homályosítsa el a földi életünk mindennapi döntéseinek fontosságát. 3. A teljes halál A 20. század több protestáns teológusa vallotta a „teljes halál”- nézetet, vagyis azt, hogy a halálban testestül-lelkestül semmivé lesz az ember, és az Isten a semmibıl feltámasztja fel. E nézet reakció a liberális protestáns teológusok felfogására, akik a lélek hallhatatlanságának platóni hangoztatásával eljelentéktelenítették a halál pillanatát, ahol az ember teremtményi semmisége drámaian jelenik meg. Katolikus teológusok a „teljes halál”-nézetet nem fogadták át. Helyesen hangoztatják, hogy az evilági és másvilági ember identitásához, azonosságához szükséges valami megmaradó elem. Maga az Isten se tudná ugyanazt az embert feltámasztani, ha az már teljesen megsemmisült volna. Annyiban igazuk van e protestáns teológusoknak, hogy a halálon túli fennmaradásunkat, még a halhatatlan lélek esetében is, az Isten hőséges szeretetének köszönhetjük. Ha Isten nem szeretne hőségesen minden egyes embert, belıle semmi egy pillanatig sem maradhatna fenn. 4. A lélekvándorlás problémája A keleti vallásoknak a nyugati világban tapasztalható terjedése során elég sok nyugati ember elfogadta a lélekvándorlás tanát. Ázsiában e tannak két formája van. Az egyik az indiai vallásoké, amelyek az emberi lélek szubsztanciális valóságát állítják, és annak több életen keresztül folytatódó tisztulását vallják, amíg végül egyesül az İsvalósággal vagy annak boldogító közelségébe jut. A másik forma a buddhizmusé, amely a szubsztanciális lélek létét tagadja, és azt vallja, hogy cselekmények láncolata folytatódik csupán életrıl életre, amíg ki nem alszik a létvágy, és meg nem történik a Nirvána békéjébe való boldogító beleolvadás. Indiában és a környezı országokban ma is nagyon élı ez a hit, Japánban és Kínában azonban már nagyon kikopott az emberek tudatából. A zsidók hitvilágának peremén is megjelent a lélekvándorlás gondolata, fıképpen a kabbala misztikusainál. A kereszténységben a lélekvándorlás tana soha sem terjedt el. Órigenészt szokták emlegetni a lélekvándorlás tanával kapcsolatban. İ valóban azt vallotta, hogy ha az emberi lelkek nem jutottak el földi életükben a tökéletes szeretethez, az e világot (aión) követı következı világokban új testekben fogják folytatni szabad akaratukkal megtisztulási törekvéseiket, amíg csak mindnyájan el nem jutnak a boldog istenszeretetben megvalósuló örök beteljesüléshez. Azt, hogy állatokba vándorolnának a lelkek, vagy pedig azt, hogy ebben a világban más emberekbe vándorolnának, Órigenész sohasem vallotta. Az egyház az ı felfogásából csak a purgatorium (tisztító hely vagy folyamat) gondolatát vette át. A Biblia szerint a halál pillanatában dıl el az ember végsı sorsa (Jn 5,29; 2Kor 5,10; Zsid 9,27). Az egyetemes zsinatok ugyanezt tanítják (DS 856-858; DS 1000). A lélekvándorlás tanának alátámasztására azt szokták felhozni, hogy az emberek nagyon különbözı testi, lelki és társadalmi állapotokba születnek bele, és ez elızı életükben szerzett erényeiknek vagy hibáiknak tulajdonítandó. Az emberek azonban nem emlékeznek arra, hogy elızı életükben valami jót vagy rosszat tettek volna, és ezért igazságtalannak tőnik nekik, ha azt mondjuk nekik, hogy az elızı életükben elkövetett gonoszságok miatt van rossz sorsuk. Igaz, a keresztény tanítás alapján mi sem tudjuk megmagyarázni, például, azt, hogy miért

21 születik valaki fogyatékosnak, de ha nem is tudjuk megmagyarázni, bízó hittel ráhagyatkozhatunk Isten jóságára és bölcsességére. A lélekvándorlásokon keresztül történı tisztulási folyamatnak akkor volna értelme, ha az ember tökéletesedése és örök sorsa kizárólag vagy fıképpen az ı egyéni erıfeszítésétıl függene. A keresztény meggyızıdés szerint azonban minden ember az Istennel folytatódó párbeszéd viszonyában él, akitıl bocsánatot kérhet, és tökéletes bocsánatot nyerhet. Így nem kell mindent magunknak „ledolgoznunk”. 5. Az egyetemes üdvösség reménye A Biblia számos szövege beszél az üdvtörténet kettıs kimenetelérıl: Isten igazságos ítélete révén egyesek üdvözülnek, mások elkárhoznak. Mindkét állapot végleges. Az üdvözültek illetve kárhozottak számáról a Biblia nem ad felvilágosítást. Jézus sem felelt erre a kérdésre, amikor neki szegezték (Lk 13,23), hanem arra buzdított, hogy igyekezzünk a szők kapun bemenni (Lk 13,24; vö.Mt 6,13-14). Az egyházatyák közül Ágoston vélekedett úgy, hogy többen vannak a kárhozottak, mint az üdvözültek. Az újkorban a janzenisták vallották ezt a nézetet. Azt pedig, hogy vannak kárhozottak (pl.Júdás), valamennyi teológus tanította. Más hangot üt meg Órigenész, aki nem állította ugyan biztosra, de reménykedett abban, hogy végül, hosszú tisztulási és nevelési folyamat után, minden értelmes lélek üdvözülni fog. Órigenészt késıbbi zsinatok elítélték, de 1Kor 15,28 alapján Nüsszai Gergely is minden ember üdvösségében reménykedett, és ıt nem érte egyházi kárhoztatás. Meglepı, hogy éppen a 20. században, amikor pedig az emberi gonoszság legnagyobb orgiáit ülte, jelent meg több katolikus teológusnál az a gondolat, hogy reménykedhetünk minden ember üdvösségében. Karl Rahner ezt így fogalmazta meg: A mennyország valósága és pokol lehetısége tartozik a keresztény hithez. Ugyanezt a reményt vallotta Hans Urs von Balthasar is Theodramatik címő mővében, és amikor emiatt heves támadások érték konzervatív katolikusok részérıl, egy rövid tanulmányban (Diskurs über die Hölle) védte meg nézetét. Nézetének alapjául a szentírásban gyakran szereplı görög panta (minden, mindenki) szó szolgál (Jn 12,32; 1Kor 15,28; Ef 4,10; Fil 3,21). Az üdvtörténet kétféle kimenetelérıl szóló szövegeket nyomatékos figyelmeztetésnek foghatjuk fel. A Krisztus feltámadása utáni helyzetet ecsetelı panta-szövegek pedig az egyetemes reményre jogosítanak fel. Balthasar azt mondja, hogy nem akarja nézetük megváltoztatására bírni azokat, akik meg vannak arról gyızıdve, hogy vannak és lesznek örökre elkárhozottak, de kéri: engedjék meg neki, hogy ı mindenki végsı üdvösségében reménykedjék. Balthasar e nézetét sajátos „nagyszombat” teológiájával támasztja alá, amely szerint Krisztus a poklokra alászállva kiüresítette a poklot. E kérdésnél figyelembe kell venni, hogy teológiai vélekedésrıl van szó, és hogy az így vélekedı teológusok sem állítják sohasem, hogy tudják, hogy nincsenek kárhozottak, hanem csak remélik, hogy nincsenek. Arra is ügyelni kell, hogy ez a vélekedés ne ringasson hamis nemtörıdömségbe az üdvösséggel kapcsolatban. 6. A remény teológiája Jürgen Moltmann, evangélikus teológus Theologie der Hoffnung (12.kiadás, 1985) címő, nagysikerő könyve emelte ki, hogy Jézus feltámadása mekkora reményt kell, hogy ébresszen az emberekben. A Krisztus feltámadásban bebizonyosodott isteni hőségre feltétlenül támaszkodhatunk. Moltmann szerint ez a remény állandó társadalmi megújulásért folytatott törekvésekre és küzdelmekre indít minket.

22 Hasonló gondolatokat tárgyal számos mővében Johann Baptist Metz, katolikus teológus. Hangoztatja, hogy a világ „utolsó elıtti” korszakában élünk. Nincs még itt a végsı tökéletesség pillanata, és ezért kell tudatosítanunk az „eszkatologikus fenntartást”, vagyis nem szabad azt várnunk, hogy már e világban tökéletes beteljesedéshez jussunk. Viszont nagyon fontos, hogy Jézus Krisztus emlékét, „veszedelmes emlék”-ként ırizzük. Ez az emlékezés állandóan arra sarkal, hogy a szegények, elnyomottak, szenvedık mellett álljunk ki. Semmilyen világnézet sem elégíthet ki, amelyben az igazságtalanság áldozataként meghalt emberek nem nyernek igazságot. A délamerikai felszabadítás teológia mővelıi is hangoztatják, hogy az eszkatologikus beteljesedés reménye arra kell, hogy sarkalljon, hogy krisztusibb irányba változtassuk meg az evilági társadalom állapotát. Amikor az ezért folytatott küzdelemben az embereket igazságtalanul bántják vagy megölik, ezzel ık Jézus szenvedésében részesednek, és ezáltal részesedni fognak majd Jézus feltámadásában is.

23 Eszkatológia: Vizsgatételek 1. 2. 3. 4. 5.

A keresztény eszkatológia lényege Az újszövetségi szentírás eszkatológiája Eszkatológia a középkorban A 2. vatikáni zsinat eszkatológiája Néhány mai kérdés: a feltámadás idıpontja; a lélekvándorlás kérdése; az egyetemes üdvösség reménye