Esther Kinsky
Lecke az ürességről (Semmi. A szokásos. Semmi.)
Nyár van, amikor megérkezem Battonyára. Meleg, nyári nap, ragadós a hársfa illatától és a fülledt hőségtől, óriási vihar közeleg, ráhúzódik az Alföldre, pont úgy, ahogy egyébként szokott, órákig készülődik. Az állomás Battonyán kívül fekszik. Itt vége van a vasútvonalnak, már csak egy kis helyi járat fut Mezőhegyes és Battonya közt, naponta ötször, de inkább hatszor. Régebben egészen Pecicáig lehetet menni −− a határ túl oldalára, onnan meg Aradra. Csupán néhány száz méter a határ a pályaudvartól, a határőrök az állomás verandáján napoznak, a látóhatárt vizslatják, cigarettacsempészek után kutakodnak, és az illetéktelen átlépőket keresik. Feltűnő idegenként botorkálok le az egyetlen vonatkocsiról −− a jöttmentek jele persze minden újonnan érkezőn rajta van, mint valami kellemetlen glória a feje felett −− azonnal fel kell mutatnom a papírjaimat. A sínpár az állomás mögött virágzó dudvába fut, a gaz az ócskavasak közé eresztette a gyökerét, aztán a sín behajt a bozótba. Régebben Battonya a Szeged−Arad vonalon feküdt, itt szálltak ki az utasok, a főtéren lévő közeli hotelben aludtak vagy áttáncolták az éjszakát. Régebben −− mindegy, hogy mondják, egészen régen, réges−régen, még a háború előtt, vagy a rendszerváltás előtt −, aki magyarul kezd tanulni, ezt a szót hamar megjegyzi. "Régebben" Battonyán még börtön is volt. "Régről" maradt meg az átszállóhely, a hotel és a börtönön kívül még három nyelv, a magyar, a szerb és a román, a helységnévtáblákon és a pályaudvaron látszódnak még, csakhamar csatlakozik a kínai, mondja később nekem valaki, aki ezzel a konzum álmodozó senkiföldjén a "Kínai bolt" monopolizálódására utal. Battonyán minden út a horizontig tart. Akárcsak a Bánátban, ahol az utcák egy koordináta hálóját telítik. Mint Manhattanben. Dél és észak, kelet és nyugat között futnak, földszintes házak szegélyezik őket. A házak többsége üresen áll, tetejük omladozik, és valamivel betömködték az ablakukat. Lassan vitorláznak át a kerékpárosok a kereszteződéseken, néhányan talicskát tolnak, szekérrel zörögnek. A lassúság tájképe ez, amit a szombati Trabant− és Lada−találkozó a főtéri, századfordulós, rongyos szálloda előtt sem gyorsít fel különösebben. Bömbölő motorral kergetőznek a kocsik, majd hanyagul rájuk támaszkodik a sofőrjük, és rágyújt egy cigire. Van egy Golf is köztük. A Trabantokat színesre mázolják, az autók egykettőre az előkerteket fogják csinosítani, virágtartó lesz belőlük. A jelenet hátterében a hotel máriateréziasárga, akárcsak a szomszédos polgármesteri hivatal, jócskán málladozik, és a homlokzatához tapad egy a hatvanas években készült üres üvegépület, a szutykos ablakán gyerekrajzok lógnak. Téma: Európa.
An article from www.eurozine.com
1/7
Szombati napon érkezem, az égbolt koszos szürke, távolból dörgés hallatszik, potyognak az első hársvirágok, a fiatalok, most Trabant és Lada nélkül, kedvesüket a bicikli vázára ültetik, a lányok a mellükhöz szorítják kimenős ridiküljüket, és a Moonlight diszkóba vagy a Hajnalka presszóba tartanak, a határhoz. Mikor végre kitör a vihar, már egy dohos panzióban ücsörgök a folyó partján és a békák kuruttyolását hallgatom. Száraz Ér a folyó neve −− mint később megtanulom −, de itt ezt senki sem furcsállja. Rákövetkező nap, mikor az utcák valódi sártengerré válnak, véletlenül ráakadok egy házra, ahogy egy szerencsepénzre, vagy egy kis, fekete macskára szokott az ember fűben. Hatalmas, vén, ráncos, sárga ház, egy szerb nő lakott benne, Vidiczki Tivadar nagynénje. Tivadar rábeszél, hogy vegyem meg, szerbül. Ugyanis ekkor még egy szót sem tudok magyarul, megegyezünk az árban, pálinkát iszunk a vételre, és innentől kezdve Tódor bácsinak hívhatom. Ez 2004 nyarán volt. Amikor végre beköltözöm a házamba, már december van, tizenöt év London és egy év Budapest hatodik kerület után Battonyán élhetek. Lehullott a lombkorona, így a ház közepén lévő gangról alaposan figyelhetek egy víztornyot és a rozoga padláslépcsőről pedig a teljes látóhatárt befogom. A cudar, kontinentális telet várom, faggatom Tódor bácsit: "Mikor esik már végre a hó?" Ám szokásához híven ő inkább Battonyáról mesél, áll a kapuban, és mondja a magáét: "Tudom−e, hogy itt az utcában volt a Zsinagóga?". Zsidókat számol, akikkel az apja jó viszonyban volt. "Deitsch, így hívták az egyikőjüket", mondja, "és Hofman és Schwarz". Az ujjával számol, három hiányzik, az elektromos húsdarálóban hagyta, téeszszakács volt, aztán egy pillanatra megáll, "jaj, dehogy", kiabál, hogy várjak csak: "Deitsch, Israel, Ziegler, Schwarz, Gerstner...". Kipillant az utcára, pont oda, régen ott állt a zsinagóga, mutatja, de már csak egy rozoga vaskapu áll a helyén, és megint elkezdi elölről. Deitsch, Ziegler, Fromm.... A környék majdnem minden zsidó temetőjében van sírkő Deitsch névvel és felirattal, ezt persze csak később tudom majd meg. Irgalmatlan hideggel indul 2005. Egy éve, hogy Magyarország az Unió tagja, és így még nehezebb a románoknak és a szerbeknek a határátkelés, a büszkeségnek, a "Nyugathoz" tartozásnak komoly ára van. Battonyán van egy álomfoglalkozás: határőrként szolgálni, biztos jövedelem és tuti kenőpénz a csempészektől, nem csoda, hogy mindenféle pletykák keringenek a határmenti aranyéletről. Csakhogy Battonyán az emberek többsége munkanélküli, kallódnak −− és így elég sok idejük van, hogy azoknak a szerencséjéről spekuláljanak, akiknek valahogy jutott a pénzből. Ezek az emberek folyton mások keresetéről és a régi szép időkről beszélnek, a hónap elején pedig az OTP előtt gyülekeznek, és várják a segélyt. A pénz csak a hónap harmadik munkanapján érkezik, a rászorulók viszont már két nappal előbb érkeznek, minden eshetőségre fel vannak készülve, hátha előbb jön a lé. Rajuk egyre nagyobbra duzzad, mindenféle újdonsült pletykák keringenek a levegőben, egyre hevesebben civakodnak, néha verekedésbe torkollik a dolog, ilyenkor kijön a bankból a biztonsági őr és megijeszti őket. "Holnap", kiált egyet, "majd holnap jön a pénzetek!". A csoport feloszlik, elindul a dolgára, haza, vagy az italboltba, ott kap még hitelbe egy rövidet. Életemben először élek szegények között, olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs, mivel fűtsenek be mínusz huszonöt fokban, a gyerekeik felváltva járnak iskolába, mert nincs elég cipő a családban, hónap végén éheznek. Megbámulnak, értetlenkednek is, hogy lehet az, hogy egy ilyen nő, egyedül, itt náluk kötött ki, még csak zokon sem vehetem tőlük. Nem azért, mert van An article from www.eurozine.com
2/7
valamim a nincstelenek közt, hanem mert megtehetem, hogy a látóhatárt bámulom, annak tudatában, hogy bármelyik irányba elhúzhatok innen, ha akarok. Húznak mások is: három nő, például, egy nyugat−magyarországi kerámiagyárban kapnak munkát, törött edények darabjait seprik össze. Közülük ketten tavasszal visszajönnek, hogy kamasz gyerekeikkel együtt napszámosként dolgozzanak, a harmadik ott maradt, azon a furcsa, hosszú nevű helyen, Székesfehérváron, azóta is csak csúnyákat mondanak rá. Egyik férfi Amerikába távozik három hónapra, valamelyik barátja szerez neki állást egy lakatosnál, New York külvárosában ment meg háziasszonyokat, nehogy szétfagyjanak, nők, akik télen véletlen kizárják magukat a lakásból. Egy szobafestő díszkacsákkal teli utánfutójával indul útnak Passauba, állítólag ott rendezik meg Európa legnagyobb díszmadárbörzéjét. Én közben a Battonya szélén fekvő temetőbe vándorolok, és a magyar, szerb, román és német neveket olvasgatom, odafele elkapok néhány szót az utcán havat lapátoló és a járdára hamut szóró asszonyoktól, szavakat, melyeket lassan már magam is kezdek érteni. Például, hogy ez egy nagy tél. Lassan érkezik a tavasz. A falu külső útja mentén férfiak dolgoznak világító, narancssárga mellényben, száraz tarlót égetnek, az árok lángra gyúl és felég. Néha úgy besűrűsödik a füst, hogy képtelenség keresztülhajtani. A kertekben égnek a gyümölcsfákról lenyesett gallyak, és egész éjjel ugatnak a kutyák. Mindennek füstszaga van. Öregek sütkéreznek a sápadt, tavaszi napon az udvaruk kapujában, és az utat bámulják, még a téli, szőrös kucsma van a fejükön, de a meleg pufajkájukat már nem hordják. Van olyan, hogy szerb−, magyar− és románsapka. A határ túlsó oldalán, Romániában meg van cigánykalap, Magyarországon a cigányok tányérsapkát hordanak, vagy úgy csinálnak, mint a magyarok, és magyarsapkában járnak. Tódor bácsi persze, mint jószerb, egy magas, fekete perzsasapkát visel. Megállít az utcán, és a régi szép időkről mesél megint, amikor még téeszszakács volt és mázsaszámra vásárolta a húst. A battonyai piac májusig szegényvásár. Az utolsó krumplikat árusítják ki, ráncos a héjuk. Sovány hónapok ezek. Az asszonyok a virághagymák cserélgetésével töltik az időt, a férfiak új gyümölcsfákat nézegetnek. Termésükkel töltik majd fel a pálinkás hordókat. Mindeközben izgága, román asszonyok mászkálnak fel s alá, ide−oda dőlnek hatalmas bevásárlószatyrukkal, és a mellettük sétálók fülébe suttogják: "cigi, cigi". Szombat délután, mikor bezárt a piac, eltűnnek a kertkapuk mögött −− a gyümölcsfák, a virághagymák és a csempészcigi. Végtelenül hosszú, csendes hétvége tör ki, az emberek a kerítés mögött kezdenek el babrálni. Itt aztán sokféle a kerítésfal: tégla, azbesztlap, fém, fa. Minden kapu mögött legalább egy kutya vonyít. Körbepáncélozott kis gazdaságok −− akinek itt nincs átláthatatlan kerítése, jobb esetben bástyafala, ami mögé eldughatja az egész életét, na az azt jelenti, neki nem mehet túlságosan jól. Még az omladozó házak előtt, ahol látszik, hogy már jó régóta senki sem él, alaposan le van lakatolva a kapuzár, a kerítésben a lukak pedig jó mélyen be vannak tömködve. Minek védik vajon várfallal és bástyával a szegény kis udvaraikat, ahol lejárt szavatosságú ócskavas és fadarabok hevernek egymáson túlméretezett kupacokban? Az ilyen kérdésekre csak vállrándítás a válasz, vagy legföljebb egy ilyen mondat: hogy a cigányok el ne lopják. Továbbtanulok: a séták, melyeket a semmittevés óráiban töltök el, valósággal felizgatnak. Kutyák nyitogatják keserű pofájukat, hallom a fogaikat csattogni. Mozgolódnak a függönyök, a kertkapuk résre nyílnak. Merre mész? A falu An article from www.eurozine.com
3/7
határában látom, ahogy az őrök lesben állnak, ha jön egy gyalogos, kirobbantanak és csapkodják a sarat: engedélyt. Papírokat. Engedély, engedély. Először azt hiszem, ez valami bogárnév. A csordultig telt vizesárokban békák dalolnak, madarak verik a nádast, koncert vontatott adagioban −− jól passzol a végtelen tájképhez, amelyen láthatatlan határ húzódik végig, és aminek engesztelhetetlenségét csak lassan vagyok képes megtanulni. Tavasz van, aki akar, mostantól dolgozhat. Közmunkában ároktisztítás, virágágyások kigyomlálása. Napszámosok a földekre. Battonya körül óriási földterületek vannak, mák, repce, kukorica, szója, az egykori téeszt ma egy nagyvállalat birtokolja. Reggelente poros sárgabuszok érkeznek és begyűjtik a munkásokat. Mások vállukon kapával, saját egykori földjükre vagy kertjükbe bicikliznek, melyet a parlamenti képviselő, Doktor K. vásárolt fel, közvetlen a rendszerváltás után, amikor mindenkinek azonnal kellet a lé. A gyorsan jött aprópénz hamar szétgurult, s ezek a figurák most Doktor K. szántóföldjét gyomlálják, aki persze hogy hálás érte, és jó kis politikai kapcsolatai révén télen ingyen karácsonyfát osztogat, nyáron pedig a régi téeszfazekakban pörköltet főz a focipályán. Néhány új szóra is megtanít az izzó nyári meleg. Még soha életemben nem volt kertem, aztán egyszer csak olyan kifejezéseket használok magyarul, melyeket egyetlen másik nyelven sem ismertem. Kifejezéseket műszerekre, dolgokra, amiről városi embernek fogalma sincs, vetőmag és gaz és szutyok. De egyáltalán nincs szavam az égető, forró hőségre, a kőkemény nyári föld repedéseire, és arra a fehér, hatalmas fenekű, fiatal asszonyra, aki hetente egyszer részegen megy fel az utcánkon sovány szeretőjével, a sarki kocsmából vánszorog, és mindig ugyanannál a meggyfánál húzza le a bugyiját, és mindig ugyanoda hugyozik. Na, van má' ott valaki? kérdezi, és a kedvese válaszol, nem. Nincs. Nincs a legeslegfontosabb szó, amit a januári hóesés és a hatalmas őszi avarégetés között tanulok meg, amikor már csontig leégetik a földet, és a pásztorok sovány árnyéka a lángok fényében pattog szét. A nincs a síkság legfontosabb kifejezője, a nélkülözők és a nincstelenek szava. Még soha életemben nem jártam olyan helyen, ahol mindent az határozott meg, ami nem volt. Az alföld nem egy kopár, széles horizontsáv, hanem üres lapostányér, mindent leettek róla, az éhezők tányérja, nincshegy, nincsfolyó, nincstenger, és az élet sem egy olyan−élet itt, hanem egy nem−olyan−élet, nincstelenélet. Néha meg olyannak tűnik ez a vidék, mint egy tölcséres trianonkráter a kollektív pszichében, itt lebzsel a folytonos bosszúság a territórium elvesztéséért, e majdnem száz éve húzódó fájdalom, magától csak úgy tényleg nem múlhat el. Mintha az alföldet délről indulva végigzabálta volna valaki, hogy ilyen üres lett. Küszöbön a tél, mikor egy szikrázó hideg napon a zsidó temetőből egyszer csak a fák között megpillantom Arad mögött a hegyeket. "Mind a mienk volt", mondják Battonyán az emberek megvető keserűséggel, a magyarok mindenhol így beszélnek a románokról. A hegyeket nélkülöző szenvedés óriási, ennek ellenére a környékből senki egy tapodtat nem tesz a határon túlra, még azok sem, akiknek van autója, ezek az emberek igazából nem is akarnak hegyet. Románia sötét, fekete lyuk, pár kilométer távolságban Battonyától. Gyakori látogatásaimat Arad hatalmas, színes és hangos piacára mindig gyanús tekintetek kísérik. Arad mögött a dombok hirtelen nőnek ki a földből. Ha a szélső hegygerincen állunk, és nyugatról pillantjuk meg a síkságot, egy nagymedence, amiből An article from www.eurozine.com
4/7
elfolyt a tenger. A dombvonulat enyhe emelkedésével, partvonalként szegélyezi körbe a lapos vidéket. Nyugatra, Magyarország felé, egyetlen kis bucka sem nő. Az égbolt teherként nehezedik a tájra, csak néhány dolgot lehet rajta felismerni, a többi széttört játék, ha túl sokáig bámuljuk, akkor pedig egyszerűen eltűnik a fényben. A második télen Battonya süllyed a sárban. Tódor bácsi egy üveg pálinkát ajándékoz nekem, miután a járási székhelyre viszem őt kocsival. "Mi szerbek", mondja, "sehova sem tartozunk, legföljebb a Bánátba". Hát persze a Bánát is Magyarországhoz tartozott egykor, ma valahogy mégsem sír senki utána. A széttört és betömött ablakos házaknál, az utcám végében, köpködnek és szitkozódnak, néha veszekednek, állandóan megy a tévéjük, az ép ablaküvegek mögött pedig csokimikulások sorakoznak. A sár hatalmas csomókban tapad a csizmámhoz, és száradás után sötétszürke porrá foszlik. Koromfekete a föld, de az esőben csillog. Budapestre menekülök a sárból, hallgatni a gúnyos szavakat Battonyáról és az Alföldről. Még azok is szidják, akik így vagy úgy Gyoma és Makó környékéről származnak, csak hárítanak, a hely megvetés tárgya, semmiföldje. A kollektív ellenszenv ezzel a vidékkel szemben engem is megérint, így aztán szívesen térek vissza a határhoz, a jelen szélére, a történelem peremére, a világ folyásának perifériájára. Végre eleget értek már magyarul ahhoz, hogy a régi történeteket követni tudjam. Az olyan régiekre gondolok, mint amikor még a mozi működött. Battonyán a mozi a szocialista építészet boldogító díszpéldánya. Nagy és nem túl stabil homlokzatának kialudt fényreklámja gesztusértékű, valódi reményt közvetít, itt nem csak a pénzre hajtottak. Talán a művelődés, egy színes, villogó, nemzetközi horizont, valami radikálisan más, mint amit Battonya csendes* utcáinak a végében láthatunk. Mindenesetre a remény beteljesedni látszott, az emberek moziba jártak, kedvenc filmjeik voltak, kedvenc helyük a hatalmas, sötét, most épp pókhálóval szőtt teremben, itt kivétel nélkül mindenkinek van legalább egy mozis története, és persze mindenki hiányolja a mozit −− mint minden mást. 2006 nyarán újra üzemel a mozi. Józsi, a gépész előbújt varrógépjavító műhelyének sötétjéből, kézbe vette a törött orsókat, és a vetítőgépet is megjavította. Attila, az ezermester rendbe hozta a homlokzatot, megpucolta és lemázolta olyan fehérre, mint a vetítőfalat, és a magyar posta egyszer csak fémdobozokban meghozta a filmtekercseket. De aztán senki sem jön a moziba, hogy elfoglalja a kedvenc helyét, hogy megnézze a kedvenc filmjét, hogy emlékezzen a régi, szép időkre, amikor még minden jó volt. 2006 fülledt nyarán zivatarok vonulnak Battonyán, a kocsmákban izzadt és vizes ivócimborák tolakodnak, de moziba senki se megy. Egy férfi nap mint nap elbiciklizik az önkormányzatból a mozi előtt, és kikérdezi a programot. Aztán kiböki, ő egy négyórás, orosz filmet szeretne megnézni a szovjet csapatok felszabadításáról. A kérdésre, hogy miért nem jár moziba, csak megvonja a vállát. "Kinek van ma szüksége mozira?" Megtanulom hát ezt is: Battonya egy hosszú, vontatott film saját magáról, az esős napokon leheletnyi Tarr Bélával, egy film a vágy öncélúságáról, arról, ami éppen nincs meg. Aztán mégis áldás borítja be az Alföldet: Románia belép az Unióba, a határon lazulnak a nyakkendők, a magyar határőrök megtanulják a román jónapotot, bună ziua. Románia kirobban a nyugati határnál, pénzt fröcsköl, ingatlanra és húsra költi. A hentesnél és az ügyvédnél huzamos sorban állás, a románok csapatostul törnek be, hogy a táskájukat vörös karajjal és kissé sápadt csirkecombokkal tömjék meg, na és persze azért, hogy magyar házakat vegyenek. A vörös és fehér Ronson márkájú cigarettát a román asszonyok hatalmas szatyrából ezúttal már ukránok árulják, az ügyvédirodában beállt a konjunktúra. Szép lassan megtelnek lakókkal az üres házak, a kapu előtt An article from www.eurozine.com
5/7
csillogó verdák parkolnak, rendszámuk Arad és Temesvár. Nincs több munka, csak sok pénz, több kocsma, sok virág a virágágyásban, és több nő, akik közmunkában palántáznak, locsolnak, gyomlálnak, ültetnek. Aki elad egy házat, megszépíti belőle a saját kertjét, és eltűnteti a koszt, rikító színekkel mázolja be a falat, és új, műanyag ablakkeretet rak be a régiek helyére, a kapufára pedig egy gipszelefántot állít. Karácsonyra a polgármester ezúttal vibráló díszvilágítást ajándékoz a városnak, ötven méter magasra akasztják, a polgármesteri hivatal és a katolikus templom közé, abban a tudatban, hogy az égősor simán lepipálná* a budapesti Andrássy út lámpáit. Az ablakpárkányokon ezúttal jóval több csokimikulás sorol. Hogy végre uralkodni tudjon a hónap harmadik napján szociálissegélyért sorban álló lakosságon, az OTP sms−ben küld értesítőt a fizetésről, ám a kirajzás az automata előtt egyáltalán nem csökken, a veszekedések sem szűnnek, és az a keserű és szomorkás téli jelenet, mikor a nők spicces férjeiket szívesen beelőznék, amint a pénz a gépből kiperceg, még mindig ugyanúgy lezajlik. A fizetés napján alkonyatkor 2007 decemberében útban a boltba négy részeget számolok, a kerékpárjukkal együtt estek, és most tehetetlenül óbégatnak az út közepén, vagy csak szétfekszenek az árokban. Negyedik éve vagyok Battonyán, elfáradtam, teljesen eluralkodott rajtam is az az érzés, hogy valami hiányzik, csak nem lehet megmondani pontosan, micsoda. Elbiciklizek néha az állomásra, leülök a verandára, látom, ahogy megérkezik a helyi járat, aztán elmegy. A kerékpárosok és a gyalogos határőrök is eltűntek, akik annakidején érkezésemkor fogadtak. Magyarország belépett a schengeni paradicsomba, és végre újra lenézheti Romániát. Hiába, nyugaton és északon Schengen barátai élnek, ott nincs szükség határokra. A rendőrség és a határőrség összefogott, együtt mozognak zöld autóikkal, nyüzsögnek a nem schengeni határon. Ezek az egymástól megkülönböztethetetlen őrök karöltve vonulnak ki az útszéli bozótba, és mindenkinek az autóját leintik, aki nem a rokonságukhoz tartozik. Kivéve a románok dübörgő terepjáróit, azokat nem képesek megállítani. Tízszeresére nőtt a balesetek száma az utóbbi két évben. A szomszédom rendőr, és ő bizton állítja, minden baleset mögött ezek a románok vannak. Csakhogy nemsokára az Alföld kedvenc szava is a válság lesz. Battonyán pedig már nem hallani annyi panaszt, hogy valami hiányzik, inkább arról szól a fáma, ami van: a románokról, akik megvették a házat, és akik valamiért nem vették meg a házat, akik dömperautóikkal gyalulják a lakosságot, tyúkot, kutyát és embert ölnek, és akiknek persze most szintén nincs egy fillérjük sem. Na és a cigányokról, akik mindig ott nyüzsögnek, ahol semmi keresnivalójuk. Bezárt a mozi, a teremben pókhálók szövik a lassan múló időt. Tódor bácsi meghal agyvérzésben. Szomszédom, a rendőr a válság ellenére vesz egy új autót. Az egyik határőr megöli magát szolgálati fegyverével, mert megcsalta a szerelme. Terjed a pletyka, hogy Szegedet újra összekötik Battonyával vasúton. De az állomásfőnök csak legyint egyet: "Ja, persze, kinek kellene ma még egyáltalán egy vonat!" Olykor még megbámulom a kopasz fák közül a látóhatárt és a víztornyot. Az éjszakákat végigugatják a kutyák. Az üresség egy hatalmas nagy teher. Lezárom a házamat, hátat fordítok Battonyának, Berlinbe megyek. Egész télen a látóhatár után sóvárgok, a keskeny fákat szeretném, amelyek a földek szélén sorakoznak, mintha egy gyerek rajzolta volna őket, csak hogy beállítson valamit az üres tájba. Berlinben tanulom meg a soron következő battonyai leckét: a távollét még nyomasztóbb a jelenlétnél. Néha felhívom Attilát, mert most ő vigyáz a házamra: "Mi újság?" "Semmi", válaszol. "A szokásos. An article from www.eurozine.com
6/7
Semmi." Berlin, 2009. március
Published 2009−09−01 Original in German Translation by Noémi Kiss Contribution by Magyar Lettre Internationale First published in Magyar Lettre Internationale 73 (2009) (c) Esther Kinsky/Magyar Lettre Internationale (c) Eurozine
An article from www.eurozine.com
7/7
