ÉS AZ IGE TESTTÉ LŐN

„ÉS AZ IGE TESTTÉ LŐN”

2

„És az Ige testté lőn” Adventi és karácsonyi elmélkedések

2013 3

Szerkesztette: SZABÓ GÁBOR SP

Kiadja a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Hallgatói Önkormányzata Budapest, 2013

4

Köszöntő Adventet élünk VÁRNAI JAKAB OFM rektor

Eljött az advent – ismét vezetést kapunk az egyház hagyományából és életritmusából. Új alkalom, hogy elhomályosodott távlatainkat visszanyerjük, a rutinból fölemeljük a fejünket, és előretekintsünk reményünk csillagára. Jeremiás prófétánál olvassuk, hogy az Úr nekünk „reménységgel teli jövőt szán” (29,11). Ennek a jövőnek a tudatától jelenünk változik. Az advent annak az életvitelnek a gyakorlása, amelyben eleven a reményteli jövő tudata. Igazán „újszövetségi” attól lesz ez az időszak, hogy az Istentől nekünk szánt jövőnek arca van: a Krisztusé. Őt szánja nekünk az Úr mint jövőt, aki nem csak „lesz”, hanem szüntelenül „érkezik”. Az advent során a keresztény élet mélyül el, melynek lényege most is ez: „födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által” (2Kor 3,18). Olyan napokat szeretnénk hát élni ebben az időszakban, amelyek nyitottak Krisztus érkezésére. Valójában ezért az adventben nem „várjuk” Krisztust, hanem tudatosítjuk, hogy ő – múltunk, jelenünk, jövőnk. Ennek örömét kívánom mindannyiunknak.

5

DECEMBER 1. Advent I. vasárnapja Iz 2,1–5; Róm 13,11–14; Mt 24,37–44

Engedjük közel magunkhoz! DÉKÁNY Á. SIXTUS OCIST főapát Zirci Ciszterci Apátság

Mindig várunk valamire! Sokszor türelmetlenül várjuk a számunkra fontos események bekövetkezését. Még többször talán arra várunk, hogy számunkra kellemetlen eseményeken túl legyünk. Várunk arra, hogy a számunkra rossz dolgok megszűnjenek. Várunk arra, hogy jobban menjenek dolgaink, mint eddig. Várunk arra, hogy valami történjék már velünk. Számunkra e várakozó magatartás sokszor passzív tevékenység. Alapvetően nem a remény, hanem a mindennapok túlélésének igénye ad számunkra valamiféle kapaszkodót, kicsike hajtóerőt. Azon kívül nagy bennünk a félelem a jövőtől, a bizonytalantól. Pedig Jézus Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy bátran merjünk a jövőbe tekinteni, nem optimizmussal, hanem annál sokkal többel: reménnyel. A remény pedig cselekvésre kell, hogy biztasson bennünket. A Szentírásból jól ismert történet a bábeli torony építésének története. Az elbeszélés szerint valamikor, hajdanán az emberek összefognak, hogy Istent kihagyva valami nagyot alkossanak. A mű nem készül el, az emberek nem értenek szót egymással, szétszóródnak. Ott marad a félig kész mű. De ha Jézus Krisztus biztatására sziklára, vagyis őrá építkezünk, akkor elkészül művünk. 6

Korunkban az ember talán még fokozottabban keresi a kapaszkodókat, világító pontokat, azt, amire alapot vethet, és biztonságban építheti arra az alapra életét. Milyen jó, hogy számunkra, Krisztus-követők számára meg van ez a kapaszkodó, meg van ez az alap. Naponta rá kell, hogy leljünk Krisztus-követésünk örömére, nagyszerűségére. Naponta el kell csodálkoznunk azon, hogy Jézus Krisztus reményt ad nekünk. Ezért szakítanunk kell a fásultsággal, a félelemmel, a bizonytalansággal. Mindennap küszködök azzal, hogy hogyan tudnám átadni a hitet másnak. Nem a hittel kapcsolatos ismereteket, hanem a Jézus Krisztusban gyökerező, rá alapozó élet példáját. Az idősebbek panaszolják: bárcsak a gyermekeim, unokáim vallásosak, hívők lennének. Ilyen szempontból én is az idősebbek közé tartozok: bárcsak sikerülne, hogy a rám bízottak megtapasztaljanak valamit is a Krisztus-követő élet nagyszerűségéből. Újfajta vallásosságra, új kereszténységre van szükség. Pontosabban nem újra, hanem mindig megújulóra, jövőbe tekintőre, reményt adóra. Virrasztó vallásosságra, Istenre figyelőre. Olyanra, amely meghallja azt, hogy Jézus Krisztus szívünk-lelkünk ajtaja előtt áll és kopog rajta. Várakozó vallásosságra, mert tudja, hogy Isten közel van, és ígérete szerint el fog jönni. Akkor ér igazán valamit az előttünk álló adventi időszak, ha ezt a várakozó-virrasztó magatartást igazán felszítjuk magunkban. Határozzuk el: ezen az adventen közelebb engedem magamhoz Istent, mert igazán szükségem van rá. Nem régen történt velem: egy kisfiú az egyik szentmise után megszólított: „Pap bácsi, szeretnélek megsimogatni.” Meglepetten kérdeztem, miért. „Mert szeretlek” – ez volt a válasz. Isten is szeretne bennünket megsimogatni, mert szeret minket. Engedjük őt közel magunkhoz, hogy megtapasztalhassuk ezt. 7

Urunk! Köszönjük, hogy megajándékozol minket a várakozás és a felkészülés lehetőségével. Add, hogy ne hiányozzék belőlünk a reménység által megalapozott bátorság. Urunk, te vállalod, hogy eljöjj közénk, emberek közé. Alakíts bennünket, hogy mi is készek legyünk vállalni téged. Urunk, te önmagadat ajándékozod nekünk. Add, hogy merjünk kockáztatni, és mi is oda merjük másoknak ajándékozni önmagunkat. A sötétség félelmét tapasztaljuk a világban: add, hogy készek legyünk befogadni a te világosságodat! Várakozásban élünk: jöjj, Urunk, látogass meg minket, jöjj és segíts, hogy befogadhassunk téged!

8

DECEMBER 2. Hétfő advent I. hetében Iz 2,1–5 vagy 4,2–6; Mt 8,5–11

A bizalom KNÁB JUDIT CJ tartományfőnöknő Congregatio Jesu

„Bízz az Úrban, megerősít. Ő sosem hagy el téged. Bízz az Úrban, Jézus eljön hozzád” (Szent Ambrus). A Congregatio Jesu szerzetesrendben a 2013–14-es tanév mottója a bizalom. Nagyon sokat gondolkodom, elmélkedem erről az erényről, sokat beszélgetünk a nővértársaimmal róla, ezért az alábbi gondolatok ihletője is a bizalom. Számomra a bizalomnak legalább három aspektusa van: az önbizalom, a mások iránti bizalom, valamint az Istenbe vetett bizalom. Nagy kegyelem számomra, hogy egy olyan családban nőhettem fel, ahol a szüleim nem terheltek meg elvárásaikkal, olyan gyorsan és olyan irányba bontakoztathattam ki képességeimet, amit a lelkem és gondolkodásom is megengedett. Szerető figyelemmel, a háttérből támogatva figyelték növekedésemet, kereséseimet, és támogattak abban, amit döntöttem. Így volt ez a tanulmányaim során, majd a hivatáskeresésemben is. Ezért nagyban köszönhetem nekik, hogy önbizalmam egészségesen fejlődhetett. Mivel szüleim bíztak bennem, azt sugározták, hogy én is bízhatok a körülöttem lévőkben, segítséget kérhetek, illetve én is támasza lehetek annak, akinek rám van szüksége. Soksok történetet mondhatnék el arról, hogyan alakultak bizalmi alapon a barátságaim, hogyan alakultak emberi kapcsola9

taim a diákokkal, rendtársaimmal. A legfontosabb, amit ezekből tanultam, hogy a bizalom nem egy statikus dolog, hanem folyton változik: néha tágul, néha szűkül, erősödik vagy éppen gyengül, néha szilárd, néha törik. Azt is tapasztaltam, hogy nagyon szorosan összetartozik a szeretettel és a reménnyel. A bizalom egyik nagy próbájaként éltem és élem meg azt a helyzetet, hogy tartományfőnöknői megbízást kaptam. Hatalmas erőt ad az a bizalom, amellyel elöljáróim mondanak rám igent, és számítanak arra, hogy a nővérek közösségét, az intézményeinket küldetésünknek megfelelően vezetem. Nagyszerű élmény az is, amikor a nővértársaim bizalmát élvezhetem egy-egy beszélgetés során, egy-egy megosztásban. Évek óta dolgozunk a közösségünkben azon, hogy szerzetesi kapcsolataink bizalmon alapuló kapcsolatokká váljanak, amelyben nem félünk egymással megosztani élettörténetünket, sebzettségeinket, karizmáinkat. Azt vettük észre ebben a lelki munkában, hogy nagyon nehéz. Néha nem is tudunk magyarázatot adni arra, hogy miért nem sikerül megosztani egymással örömeinket, fájdalmainkat, sikereinket vagy kudarcainkat. Valószínűleg feltörnek bennünk csalódásélmények, megijedünk kiszolgáltatottságunktól és feléled a bizalmatlanság, eluralkodik a másiktól való félelem. Mindnyájan tudjuk, hogy ahol félelem uralkodik, ott elfogy a szeretet, elfogy a megosztás, elkezdődik az egymás előtti „bujkálás” vagy szerepjátszás. Ebből a játszmából pedig nem könnyű kiszállni! Életem során, amikor bizalmatlanságot, félelmet tapasztalok magamban vagy másokban irántam, akkor mindig két dolog segít: az első és legfontosabb, hogy meghívom Jézust életemnek ebbe a helyzetébe, a csalódásomba. Imádkozom azért, hogy gyógyítsa kapcsolatunkat, és segítsen, hogy a sértődöttségem ne uralja érzelmeimet és gondolataimat, és 10

főképpen ne akadályozza a cselekedeteimet. Adjon erőt ahhoz, hogy megtegyem az első lépést a tisztázásra, vagyis arra, hogy megtörjük a köztünk beállt kínos hallgatást. A második dolog pedig az, hogy minden sebzettségem ellenére igyekszem újra kezdeményezni a másik felé. Megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy ne fogadjam el megváltoztathatatlan tényként a kapcsolatunk megromlását. Számomra a gyógyuláshoz elengedhetetlenek a szavak, a tisztázás, a tapasztalatok, érvek kölcsönös megosztása. A bizalom helyreállítása, annak növekedése, hosszú folyamat, amely sok türelmet, kitartást és lelki erőfeszítéseket követel. Jézus azonban nem hagy egyedül minket ebben a helyzetben sem, hiszen ő is megélte, hogy övéi nem értették meg, nem bíztak benne. Érdemes ilyen csalódott helyzetben kezünkbe venni a Szentírást, és beleolvasni egy-egy történetbe, amely erőt ad, és megmutatja nekünk azt, hogy Jézus mit tenne a helyzetünkben. Istenbe vetett bizalmamat úgy fogalmazhatnám meg, hogy hiszem és tudom, hogy semmi nincs véletlenül és nem is hiábavaló. Hiszem, hogy ő minden ember által és minden eseményen keresztül jelenvaló számomra, még ha nem is találom és nem is értem meg azonnal. Kafarnaumban odament Jézushoz egy százados és kérte: „Uram, a szolgám a házamban fekszik bénán, és rettenetesen kínlódik. Jézus azt mondta neki: »Megyek, és meggyógyítom«” (Mt 8,5–7). „Bízz az Úrban, megerősít. Ő sosem hagy el téged. Bízz az Úrban, Jézus eljön hozzád.”

11

DECEMBER 3. Kedd advent I. hetében Iz 11,1–10; Lk 10,21–24

A messiási országról BARNA MÁTÉ OP általános vikárius Szent Domonkos Rend Magyar Tartománya

A prófétai jövendölés előrevetíti a teremtett világnak egy olyan állapotát, amelyet nehezen tudunk elképzelni a természetből szerzett ismereteink és tapasztalataink alapján. Olyan békét hoz majd a világba a messiás, amely megszünteti a ragadozást is az állatok körében, s az élővilág tagjai nem fognak egymásnak ártani. Ez az állapot azonban nemcsak azt jelenti, hogy az Eljövendő olyan nagy hatalom birtokosa lesz, hogy megváltoztatja a világ rendjét, hanem sokkal inkább azt, hogy a világ rendjének a helyreállítása lesz a feladata. Az Ószövetség egyes lapjairól ki lehet ugyanis következtetni azt, hogy a ragadozás az ember bűnének következtében lett bizonyos állatok tulajdonsága, mert az „kezdetben nem így volt”, hanem egyszer csak így lett, s így a békében egymás mellett élő állatok képe arra utal, hogy a bűnbeesés előtti állapotok fognak helyreállni a messiás eljövetele által. Az ember azonban nem látja a paradicsomi állapotokat, pedig kétezer éve, hogy eljött a messiás. Nemcsak az állatok ragadozók, de a világ, s benne az ember sem lett jobb. Hol van tehát a béke, hol van a helyreállítás, hol látszik a messiás hatalma?

12

Lehetünk annyira bátrak, hogy elhiggyük: a helyreállítás folyamata igenis elkezdődött a világban, méghozzá akkor, amikor a hitre jutottunk. A hitben élő ember az a csatorna, amelyen keresztül épül a messiási ország. A hit által ugyanis Isten helyreállítja bennünk a szeretés képességét, amely talán a legjellemzőbb ismérve annak, hogy Isten képmása vagyunk, és megtanít arra, hogy becsüljük magunkat, becsüljük a másik embert, s becsüljük a világot. Becsüljük, vagyis tartsuk nagyra. A megváltás Isten nagylelkűségének óriási jele, a nagylelkűség pedig nagylelkűséget szül. Isten „kiszereti” (s nem kiveri) belőlünk a rosszat, s ezért is fájdalmas ellenpéldája ennek a gonosz adós története, aki nem hajlandó szolgatársának az övénél összehasonlíthatatlanul kisebb adósságát elengedni, pedig az övét már elengedték. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy Isten országa köztünk van. Minden látszat és a világban tapasztalható rossz ellenére ott van ez az ország minden szeretetkapcsolatban, minden olyan helyzetben, ahol az ember átlépi a saját árnyékát, amikor áldozatot hoz, megbékél, elfogad, megbocsát, a jót feltételezi, ad, közbenjár. Ez az ország megtapasztalható, élhető, építhető. Csak annyit kell elhinnünk, hogy Isten valóban olyan nagy értéket lát bennünk, hogy semmiképpen sem szeretne bennünket a szemétdombon látni, s mindent megtesz, hogy képesek legyünk olyanokká válni, ahogyan ő ezt a világ kezdetén elgondolta. A megváltás működik bennünk, ha nem is egyik pillanatról a másikra fogja megvalósítani bennünk ezt a bizonyos helyreállítást, hanem fokozatosan, apránként. Ma is fog tenni egy lépést. Nagylelkűségére merjünk nagylelkű választ adni, mert az egyenértékű lesz azzal, hogy az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén.

13

DECEMBER 4. Szerda advent I. hetében Iz 25,6–10a; Mt 15,29–37

Bőség a pusztában NÁRAI ÉVA SR. FERENC MÁRIA OSC apátnő „Szécsény Ágacskája” Klarissza Remeteség

Advent négy hetében az örök Atya Fia megtestesülésének ünnepére készülünk az imádság és a lelki tisztulás által. Hármasnak mondjuk az Adventus Dominit, az Úr eljövetelét, mert három időben és három módon jön el. Így ír erről Szent Bernát: „Az első eljövetelkor testben és gyöngeségben jön el; a másodikban lélekben és erőben; a harmadikban dicsőségben és fönségben jön el; a második eljövetel által lépünk az elsőből a harmadikba” (Sermo 5 in Adventu Domini). Az adventi időben e hármas misztérium mélységeibe kapunk különösen is meghívást Istentől elsősorban a liturgia által, melynek része a napi perikópa. Olvassuk így a mai nap szentírási szakaszait, és kérjük, hogy a Szentlélek támasszon világosságot szívünkben! Az Úr szavának fénye világosítsa meg számunkra a hármas úrjövet titkát! Az Izajás próféta által leírt lakoma, melyet maga az Úr rendez az ő szent hegyén, egy eszkatológikus esemény. E lakoma a harmadik úrjövethez kötődik, és soha véget nem ér. Az evangéliumi szakaszban Jézus a kenyérszaporítás által hívja lakomára az őt hallgató népet. Ez az esemény az első úrjövethez kötődik. A második úrjövet egy átívelő út az első és a harmadik között, mely utat e másik kettő teszi élő való14

sággá. De hogyan? Az első jóval előttünk megtörtént már, a harmadik pedig még nem – hogyan lehetne hát róluk tapasztalatunk? Hiszen az a tény, hogy egy esemény megtörtént a múltban, vagy meg fog történni a jövőben, még nem ad egyben tapasztalatot is róla! Ilyen szempontból tehát mindegy, hogy múltbeli vagy jövőbeli eseményről van szó. Akkor hol keresendő a velük való kapcsolat, érintkezés? Isten örök tervében és a hitben, mely hit válasz ezen isteni tervre. Isten számára öröktől fogva jelen voltak atyáink és az egyház összeforrott imádságai; meghallva és meghallgatva azokat küldte el Fiát az alkalmas időben. Ugyanígy jelen vagyunk a harmadik úrjövet valóságában is, hiszen atyáink már velünk várták a végső beteljesedést. Ahhoz, hogy a második úrjövetet, azaz a közbeeső időben történő eljövetelét éljük, mely lélekben és erőben történik, vagyis a szívünkben, egyidejűleg kell élnünk a másik két úrjövet valóságában is. Itt a földön egyszerre vagyunk a végső lakoma hegyén és a kenyérszaporítás pusztájában. E kettő üdvös feszültsége a hitben megélt jelenünk. Az Izajás próféta által leírt lakoma egy hegyen történik, az evangéliumi esemény, a kenyérszaporítás pedig a pusztában. A bőség hegye és a pusztai éhség a mi jelenünk, szívünk adventi állapota. Földi életünkben mindkettőt hordozzuk. És benne jön el az Úr! A pusztai kenyérszaporítás egyben a pusztai vándorlás is, mely vándorlás alatt az Úr táplálja népét; a hegyen történő lakoma pedig a beérkezés az ígéret földjére, ahol szintén az Úr táplálja népét. Miféle az a feszültség, amit mi gyakran inkább megszüntetni szeretnénk, mintsem a hitben élni? Sokszor azt szeretnénk, ha a puszta, a hiány megszűnne, és életünk minden területén csak a biztonság, a bőség létezne.

15

Nézzük meg, hogy ugyanazon valósághoz hogyan áll Jézus, és hogyan állnak a tanítványok. Látni fogjuk, hogy Jézus magatartása tárja fel előttünk a hit útját. Sokan a világban azt gondolják, hogy a hit egyfajta vakságot jelent. Azonban ne gondoljuk, hogy Jézus behunyja a szemét és nem látja a hiányt. Ellenkezőleg, megesik a szíve a népen, akinek nincs mit ennie. Attól tart, hogy az emberek kidőlnek az úton. A tanítványok viszont egészen más szemszögből nézik és látják ugyanazt a valóságot. Ők is látják ugyan a hiányt, de mivel nem a hiányt szenvedő emberre figyelnek, ezért náluk az eszköz hiányára terelődik a hangsúly: „Honnan szerezzük?” Ezt a kérdést tesszük fel mi is, valahányszor a magunk erejéből akarjuk a pusztát bőséggé változtatni, mert nem az Atyában és belőle kiindulva tekintünk a teremtett világra; valahányszor magunkból akarunk meríteni és nem az Úrból. Jézus nem keres, hanem szeret. Így mutatja meg nekünk a hit útját: felhasználja azt, ami már van – „hány kenyeretek van?” –, de merít a beteljesülés bőségéből is – „hálát adott, megtörte”. Ez utóbbira utal a hét kosárnyi maradék is. A pusztában élni, de már a bőség ígéretéből: hiszen a mai (a második) úrjövet a pusztában valósul meg, de a szív bőségében. Így már itt a földön – bennünk és általunk – megkezdődik az ígéret beteljesedése. Az Úr formálja szívünket, hogy mindennapjainkban jelen lehessen a messiási lakoma!

16

DECEMBER 5. Csütörtök advent I. hetében Iz 26,1–6; Mt 7,21.24–27

Homokra vagy sziklára? ÁBRAHÁM BÉLA SDB tartományfőnök Szalézi Szent Ferenc Társaság Magyar Tartománya

Megkezdtük az adventi időt. Vártuk, de talán mégis hirtelen jött. A külvilág már régen felkapcsolta a fényeket és kínálja a forralt bort. Mivel rég elkezdték, mi talán már észre se veszszük, hogy valóban eljött. Advent a csöndesség és a böjt mellett a lelkiismeretvizsgálat ideje is. A mai evangélium Jézus hegyi beszédének záró szavait tárja elénk. Igazi adventi kérdéseket tesz föl. Izajás próféta által szól az Úr az olvasmányban: „Erős városunk van.” És Jézus megkérdezi, vajon én mire építem az életemet: homokra vagy sziklára? Isten, az Úr a mi „kőfalunk és bástyánk”, ha rá építjük életünket. De mi az Isten ereje? Hogyan nyilvánul meg? Egy gyermek születésére készülünk. Ő védtelen, sőt kitaszított és üldözött. Ha elhisszük a gyengeségben megnyilvánuló erőt, ha megértjük a szeretet erejét, akkor nyilvánul meg Isten ereje. Akkor felhangzik a szó: „Nyissátok ki a kapukat! Hadd vonuljon be az igaz nép!” Az tud részesedni Isten erejében, aki vállalja az erőtlenséget. Akinek evilági a reménye és a gazdagsága, az homokra épít és bezárkózik. Féltenie kell, amit szerzett, amit/akit bir17

tokol. Aki az isteni erőtlenségre, az ő jelenlétére építi bizalommal életét, bár látszólag védtelen, de az épít sziklára, és meg meri nyitni élete kapuját. Ennek az isteni jelenlétnek a befogadására készülünk az adventi időben. A vértanúk megértették és megélték, tettekre váltották az evangéliumi paradoxont. Mert bár elvesztették életüket, megnyerték azt. Látszólag összedőlt az életük, mintha homokra építették volna, mégis az ő életük tanúskodik a teljességről. Rendtársunk, a most boldoggá avatott Sándor István szalézi testvér élete is erről tanúskodik. Mert egészen átadta magát Krisztusnak, így bár úgy tűnhetett, hogy elbukik, mégis diadalmaskodott. Tetteivel hűségben és bizalommal élt élete tanúskodik a próféta szaváról: „Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó szikla!”

18

DECEMBER 6. Péntek advent I. hetében Iz 29,17–24; Mt 9,27–31

Vakságból látás JUHÁSZ KATALIN ÁGNES OPRAEM általános elöljáró Premontrei Női Kanonokrend

„A vakok látnak, a süketek hallanak”, sőt meghallják Isten igéjét, a szelídek örvendeznek, mert nincs többé erőszak. Izajás jövendölése a messiási ország képét, a végső időt rajzolja meg. Ha ennek a világnak vége, s az örökkévalóság elkezdődik, akkor a süketek nemcsak hallanak, de Isten igéjét fogják hallani, a vakok nemcsak látni fognak, de Isten fényét fogják meglátni. Mindez Isten ígérete, mindez az ő dicsőségét mutatja. Amit Izajás hirdetett, Jézusban teljesedett be. Izajás az Úr eljövendő dicsőségéről prédikált, és Jézus az, aki a dicsőséget el is hozta az emberek közé. A zsoltáros is így szól: „Hangosan hirdetem dicsőségedet, elbeszélem minden csodatettedet.” Majd úgy folytatja, mint az evangélium két vakja: „könyörülj rajtam” (Zsolt 26,7 és 11). Az evangéliumi szakasz is arra utal, hogy az Izajás által megjövendölt nap, a messiási ország megvalósulása Jézussal történik meg. Mert ő gyógyítja meg a vakokat! Azokat, akik hiszik, hogy ő képes gyógyítani! A két vak „Dávid fiának” szólítja Jézust. Ez a cím a messiásnak jár ki, mert Nátán próféta jövendölése szerint (2Sám 7) a messiás Dávid fia lesz. A gyógyuláshoz Jézus hitet is kíván. „Hiszitek, hogy meg tudom tenni? »Igen, Uram« – felelték.” A hit nem más, mint 19

Jézus küldetésének felismerése. Viszont a hit kegyelmi ajándék is. Jézus azért jött, hogy mint a világ világossága, megnyissa szemünket az üdvösség útjának felismerésére. De vajon mekkora volt a hite a két gyógyult embernek? Hittek Jézus csodatevő, gyógyító erejében, de Jézus kérését, hogy ne mondják el senkinek, mi történt velük, már nem tartották meg. Nem hitték, hogy Jézus parancsa jó. Nekünk, keresztényeknek teljes mértékben hinnünk kell Jézusban. Nem tökéletes annak a hite, aki csodáért könyörög, de nem hisz eléggé abban, hogy az erényes élet meg tudja őt gyógyítani. Isten nem akar boldogtalanná tenni minket, teremtményeit. Amit megtilt, az rossz, amit megparancsol, az jó. Krisztus hatalmas és bölcs, bízhatunk benne. Csak a Szűzanya tanácsára kell hallgatnunk: „tegyétek azt, amit mond”. Könyörögjünk! Hisszük Urunk, hogy lelki vakságunkból, a bűnös állapotunkból csak te tudsz minket meggyógyítani. Növeld bennünk a hitet! Kérünk, add meg nekünk ebben az adventben is a megtérés kegyelmét, a látást, a gyógyulást, üdvözítő kegyelmedet!

20

DECEMBER 7. Szombat advent I. hetében Iz 30,18–21.23–26; Mt 9,35–10,1.6–8

Elgyötörten és leverten… KUCHTA M. MARGIT SDR tartományfőnöknő Isteni Megváltóról nevezett Nővérek Kongregációjának Magyar Tartománya

Gyakran feltesszük a kérdést: miért olyan kevés az új hivatás, pedig kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába? A meghívottak azonban lehet, hogy nem törekszenek arra, hogy lényük legbelsejében éljenek, és el vannak foglalva a világ dolgaival. Ettől vannak kifáradva, meggyötörve, és nem veszik komolyan az Úr hívó szavát… Ugyancsak fájdalmas kérdés: miért hagyja el manapság oly sok fiatal pap és szerzetes a hivatását? A válasz talán itt is összefügg a túlhajszoltsággal, munkaközpontúsággal, melynek következtében lehet, hogy az érintettek idővel azt is elfelejtik, hogy Kiért vállalták a hivatást. Marad a miért: a munkáért, a feladatért – ami nem pótolja az Istennel való mély, bensőséges, személyes kapcsolat örömét. Ne vegyük magunkra az evangéliumi szereplők elgyötörtségét, levertségét és túlhajszoltságát, még ha ez talán időnként kényelmesebbnek is tűnik, mint tenni ellene, változtatni rajta. A külső körülményeket okolva lehet, hogy könnyebb sajnáltatni magunkat, magyarázkodni, hogy miért is vagyunk ilyenek, és egyszerűen megindokoljuk: mert sok a feladat, mert belefáradtunk a kudarcba, mert túl sok a 21

program, mert nem látjuk értelmét a küzdelemnek… Igyekszünk kiskapukat keresni, és kibújni a felelősség alól. Nézzünk azonban őszintén a szívünkbe: mit szól ehhez az Úr? Valóban megtettünk mindent a túlhajszoltság ellen? Feladatainkat józan mértékletességgel, fontossági sorrendben láttuk el? Valóban Isten akaratát tesszük, nem a magunkét? Nem a saját fejünk után megyünk? Esetleg nem lehet, hogy önként lépünk bele a mókuskerékbe? Az evangéliumban olvassuk, hogy „Jézus bejárta az öszszes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget.” Lehet, hogy éppen ezzel magyarázzuk túlzott aktivitásunkat. Érezzük ugyanis a szövegből, hogy Jézus mennyire elszántan, lelkesen, mások javát keresve, osztatlan szívvel tölti be küldetését. Igen, valóban így van. Sokan azonban azt mondják, hogy nekem cselekednem kell, nincs időm imára, az imádság a munkám… Az elszántság és osztatlan szív nagyon fontos, de mindennek a lényege az, hogy ne én és a feladatom legyen a középpontban. Ez a fontos: ne a magam akaratát tegyem, hanem az Istenét! Ne magamba tekintsek, hanem felfelé, Isten felé! Akkor nem érezzük a túlhajszoltságot, nem törnek le a kudarcok, mert mindent mint Isten akaratát tudunk elfogadni. A megváltós nővérek alapítónője, Eppinger Erzsébet, Mária Alfonza anya nyugalomra és kiegyensúlyozottságra buzdít bennünket a nehéz időben is. Ő békességgel és lelki nyugalommal befolyásolta környezetét. Hivatala nehézségei és felelőssége ellenére számos tanú igazolja azt, amit lelki atyja, Reichard atya ír: „Az a fájdalom, amelyet gyengeségében elszenvedett, soha nem csorbította buzgóságát és nyugalmát. Semmi sem zavarta, semmi sem volt képes arra, hogy szándékától, feladatától eltérítse. Minden ügyében Isten segítségét kéri és azt, mint saját ügyét, Isten szívére bíz22

za.” Ő komoly és méltóságteljes, benne mindig szelíd kiegyensúlyozottságot látunk, amely őt hitelessé teszi és ránk is nagy hatást gyakorol. Kérjük az Urat ebben az adventi időben, hogy vállaljuk a harcot, és ne vegyük magunkra az elgyötört, levert ember szerepét. Segítsen bennünket az Úr, adjon erőt, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot a nehéz időben is, és higgyük, hogy a bennünk levő nyugalom majd kiárad a környezetünkre is, és idővel változást hoz.

23

DECEMBER 8. Advent II. vasárnapja Iz 11,1–10; Róm 15,4–9; Mt 3,1–12

Farkasokkal táncoló MAGYAR GERGELY OFM tartományfőnök Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány

Senki sem áll fel még a helyéről. Fekete háttéren a fehér betűk gyászmenet-lassúan haladnak felfelé. Tartóztatják még a most lüktetését, mintha mesterséges kómában akarnának tartani, jóleső bénultságban a testet-lelket, aki még nem kész visszatérni a való világba. Találó a cím, a főszereplő nem egy farkassal táncolt, hanem egyszerre többel. Már az is hihetetlen, hogy egy vadállat, ahelyett, hogy elpusztította volna, békésen megélt mellette. Az persze már teljességgel a mese kategóriája, hogy a bennszülöttek maguk közé fogadják, mert ő is a szívébe fogadja őket. De az is lehet, hogy nem mese. Az egészet az teszi hihetővé, hogy a végén mégiscsak a saját honfitársai ölik meg. Na, ez már elég „emberi”, elég valós! Gondolom ugyanezt élte át Ferenc is, ott abban az itáliai városban nyolcszáz évvel ezelőtt. Kit vagy kiket akarhatott megszelídíteni? Mesés a történet, hogy a farkas kezessé vált Ferenc kezei között, és talán még mesésebb, hogy ugyancsak az ő szavára a püspök és a város ura letette a fegyvert. Gondolom volt még egy pár ilyen valós történet az életében, amit már fel sem jegyeztek az életrajzírók, megelégedtek annyival, hogy az ő szerzeményét őrizték meg: „Áldjon, 24

Uram, Téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát.” A Názáreti volt a mestere. Igaz, ő állatokkal nem próbálkozott, de nála jobban senki sem tudott szelídíteni. Házasságtörőt, ítélkezőt, tolvajt, csalót, magának hazudót, latrot, kardot rántót, mennykővel fenyegetőt. És az ő története is attól emelkedik ki a mesék közül a való világ részévé, hogy végül megölték. Végül? Nem ez a vége. A penge kicsorbul az ő föltámadásán és a további életén. Már nem is olyan hihetetlen, hogy „akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével”. Nem is olyan hihetetlen, hogy lehetséges nem a szem és nem a fül szerint ítélni, és méltányos ítéletet hozni. Az sem hihetetlen, hogy a csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, a kisgyermek lelkével bíró bír majd a viperák fajzataival. Mindez lehetséges. Nem azért, mert egyre jobbak vagyunk, hanem mert a gonoszság Jézuson kicsorbult pengéje rajtunk sem fog már úgy. Mert az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd (vagy inkább már?) a népek előtt. A nézőtérről lassan megindulnak a kómából ocsúdók. Senki sem siet. Itt kéne maradni. Valahogy úgy intézni, hogy a való világban ki ne derüljön, hogy én képtelen vagyok erre. Ki ne derüljön, hogy a penge csorbán is tud pusztítani. Az ajtónál álló odajön hozzám. Megfogja a karom, nem megragadja, hanem szelíden, angyali könnyedséggel érint, mintha álomból ébresztene. És valamit mond. „Karoljátok föl egymást, mint ahogy Krisztus is felkarolt benneteket…”

25

DECEMBER 9. Hétfő advent II. hetében A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogatatásának főünnepe Ter 3,9–15.20; Ef 1,3–6.11–12; Lk 1,26–38

Mária igenje HORVÁTH OLGA OCIST apátnő Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor

A mai liturgikus olvasmányok ahhoz a szentírási alaphoz nyúlnak vissza, amelyre támaszkodik Szűz Mária Szeplőtelen fogantatásának ünnepe. Az „ősevangéliumban” (Ter 3,15) az asszony és ivadéka győz a kísértő, illetve a gonoszság hatalma fölött. Az aszszony együtt győz ivadékával, ezért nem lehet Éva, hanem csak Mária. A másik szentírási alap az angyali üdvözletben (Lk 1,28) a „kegyelemmel teljes” kifejezés: Máriában olyan teljességnek kellett lennie, amely megfelelt az Isten anyja méltóságának. A megváltás kegyelmének legmagasabb fokát találjuk Máriában. A kiváltság alapja az, hogy Mária egyedülálló kapcsolatban állt Krisztussal mind anyasága, mind hite szerint. Ezért Krisztus kegyelmét is egyedüli módon kapta. Benne az egyház előképe jelent meg „ránc és szeplő nélkül” (Ef 5,27). Ezért illett, hogy egész élete mentes legyen a bűn terhétől. Mária mentes volt az áteredő bűn „minden szenynyétől”, amit úgy kell érteni, hogy annak következményei sem sújtották. Tehát mentes volt a rendezetlen vágyaktól. Isten mindig megelőz minket.

26

Gyakran elfeledjük, hogy minden erőfeszítésünket megelőzően Isten már mindent nekünk adott. Azt is gondoljuk – néha tán eltúlozva –, hogy nekünk magunknak kell mindent felépíteni egészen az alapoktól. Azt hisszük vagy azt képzeljük, hogy minden a mi vállunkon pihen. Így összetör minket felelősségnek ez nagy súlya. Hogyan ne lennénk keserűek, ha szemünk előtt csak a megteendő erőfeszítést látjuk, és ez az erőfeszítés nem terem semmi gyümölcsöt… Ez megbénít minket és néha képtelenné tesz a cselekvésre is. Leginkább arra, hogy örülni tudjunk. Pedig az örömhír biztos valósága, állandó jelenléte az a „közeg”, amiben életünk történései kibontakoznak. Hogyan legyünk mégis ebben az állapotban az örömhír befogadói, hordozói és továbbadói? Amikor erőfeszítéseink célhoz érnek, egyfajta mámor, „eufória” tölt be minket. Ha sikertelenek vagyunk, akkor igen gyakran szomorúak, levertek, talán a kétségbeesés is megkísért minket. Mária nem hasonlít hozzánk: nem „eufórikus” és nem kétségbeesett, mert teljesen odaadja önmagát az örömnek és a hálának. Tudja jól, hogy ami benne van, az nem a saját emberi erejének az eredménye. Mindent Isten kezéből kapott. Még mielőtt Mária emberi alakot öltött volna édesanyja méhében, Isten már ott volt, és betöltötte őt kegyelmével. Abban a pillanatban, amikor őt megteremtette, előre megóvta minden bűntől. Soha nem mondana nemet az ő hívására. Ez a készség az ő legmélyébe van beleírva, az ő folttalan, szeplőtelen lelkébe. Fogantatásától kezdve bűn nélküli. Isten megelőzte őt: ebből árad túl az ő öröme. Mi nagyon különbözőek vagyunk. Eredetünktől kezdve a „nem” az, ami belénk íródott, a visszautasítás szomorúsága megelőz minden örömöt bennünk – még akkor is, ha ez örökségünk miatt van így. De nem szükségszerű, hogy ez 27

uralkodjon rajtunk. Valójában Isten betölt minket is kegyelmével. A keresztség által mindent megkaptunk, befogadtuk – az Atya, a Fiú és a Szentlélek életét. Isten minket is mindig megelőz kegyelmével, szeretetével. Ha ezt tudatosítjuk, akkor megtaláljuk az első ösvényt, mely az örömre vezet. Ha ezt elfelejtjük, akkor elveszítjük az örömöt. Örömre találásunk másik ösvénye, ha tudunk igent mondani Isten ránk vonatkozó szeretetmeghívására. Mária igenje a mi örömünk is, mi is belőle merítjük az erőt. Mária igenje összefoglalja egész életét, mely a készségbe van helyezve. Az angyali üdvözlettől kezdve nem tesz mást, csak ezt a kezdeti igent ismétli szavával és életével. Mária igenje óriási, mert odakapcsolódik az Atya akaratához, a szeretet erejéhez, hatalmához, amely Istenből kiárad és életet, üdvösséget hoz. Máriának ez az igenje egyszerre fejezik ki a teljes egységet Istennel, a ráhagyatkozást akaratára és a legnagyobb szabadságot, mint minden más emberi szabadságot. Innen van az ő teljes öröme. Aki igent tud mondani, az nem lesz szomorú, mert a szomorúság az Istennek és a testvéreinknek mondott nemből származik. Életünk minden pillanata meghívás az igenre. Szent Bernát Máriának szóló szavai nekünk is szólnak: „Felelj gyorsan, Szent Szűz! Miért késlekedsz? Félsz talán? Higgy! Tégy vallomást! Fogadd el a felhívást! Indulj a hit nevében, siess forró vágyakozásban; nyiss ajtót, és mondj igent!” Hálát adunk neked, Szűzanyánk az igenért, amit kimondtál, és amelyre minket is hívsz. Ebben adsz garanciát a jó és a rossz napokban.

28

DECEMBER 10. Kedd advent II. hetében Iz 40,1–11; Mt 18,12–14

„Nézzétek, a ti Istenetek!” LABANCZ ZSOLT SP tartományfőnök Piarista Rend Magyar Tartománya

A ma olvasott részlettel fordulat következik Izajás könyvében: átlépünk a nagy prófétai könyv második részébe, amelyet Deutero-Izajásnak nevezünk. Vigasztalásról, jó hírről, reményről hallunk, hiszen Isten meghatározó módon újra belép Izrael történetébe: véget vet a babiloni száműzetésnek. A fogság közel ötven esztendeje az idegen földön lakás, az otthontól való elszakítottság, a szétszóratás fájdalmas időszaka volt, amelyet megterhelt még a sok-sok Istenre irányuló kétségbeesett kérdés: hogyan hagyhatta így magára Isten az ő népét? Hol van ő a szenvedés idején? És miért büntet? A mai prófétai szavak az éjsötétnek véget vető felkelő nap sugaraira emlékeztetnek: „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!” A végső szó mégsem a pusztulásé, a halálé: „Istenünk szava – s ezzel együtt hűsége – örökké megmarad.” Isten újra úgy mutatkozik meg, mint aki a szabadítás, az élet, a hazaút, az otthont-adás Istene. Advent idején életünk történetével együtt csendesedünk el Isten színe előtt: személyes életünk alakulásai ugyanannak az Istennek a kinyilatkoztatásai, mint aki annak idején a választott nép mellé szegődött útitársul. Annak az Istennek, magának az Emmánuelnek az eljövetelét várjuk, aki már belépett életünkbe-történetünkbe, már 29

megjelent, és azóta jelen van köztünk és velünk. Biztosan. Persze rejtőzködően is. És olykor talán kitapinthatatlanul. Olykor egyszerre megkérdőjelezhetetlenül. Advent idején életünk történetével együtt csendesedünk el Isten színe előtt. Kavaroghatnak bennünk gondolatok, indulatok, érzések, kétségek és örömök – mindennek helye van Isten színe előtt, helye és ideje is – bőségesen. A megtestesülő Istennel együtt ereszkedve le életünkbe, új szempontok, távlatok nyílnak, s rácsodálkozással bennünk is megszólalnak a prófétai szavak: „Karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat.” Lassanként bennünk is bizonyossággá érhet, hogy Isten, a mi Istenünk, számunkra is a szabadítás, az élet, a hazaút, az otthont-adás Istene. Egyszerűen mert velünk van, mert hűséges. Urunk, Jézus Krisztus, közénk lépő üdvözítő, nyisd meg szemünket-lelkünket, hogy felfedezzünk téged életünk útjain, hálával felismerjük jelenléted jeleit! S azután tégy minket a remény csendes jeleivé útitársaink számára!

30

DECEMBER 11. Szerda advent II. hetében Iz 40,25–31; Mt 11,28–30

Itt és most BERECZ RITA RSCJ magyarországi képviselő Szent Szív Társaság (Sacré Coeur)

Szeptember közepén igen megdöbbentő élményben volt részem, amikor az egyik budapesti bevásárlóközpont üzlete, tetőtől talpig „karácsonyba öltözött”. Még a késő nyár tikkasztó napjait éltük, de az üzletpolitika már bevetette csábító fényeit, hogy a vásárlási kedv szünet nélkül dübörögjön, és szinte gondolkozás nélkül vessük bele magunkat a pénzköltés és az ajándékhajszolás őrületébe. Dühömet és frusztrációmat az egész szemlélettel kapcsolatban annak felismerése változtatta hálává, hogy Jézushoz való tartozásunkkal semmiféle fogyasztói társadalom nem veheti fel a versenyt. Kereszténységünk olyan alapot biztosít számunkra, mely napról napra megmutatja, hogy miért érdemes élnünk. Az egyházi év liturgikus ritmusa pedig keretet és lehetőséget ad arra, hogy évről évre átéljük és elmélyítsük keresztény hivatásunkat. Erre nyújt alkalmat advent is, az Úr eljövetelének ideje. Ne hagyjuk meglopni ennek az időszaknak az értelmét és szépségét! Merjünk az árral szemben úszni és tanúságot tenni arról – ott, ahol vagyunk, ahova az élet állított –, hogy Isten szeretete testet öltött és ma is testet akar ölteni. Erre bíztatnak bennünket a mai olvasmányok szövegei is, amikor Istenre irányítják figyelmünket. Ha ugyanis rá tekin31

tünk, ha tőle tanulunk, akkor ő felüdít, akkor az ő segítségével új erőre kapunk, és nem fáradunk el nyomasztó terheink cipelése alatt. Szakítsunk időt Istennel való kapcsolatunk erősítésére; merítsünk erőt a hajnali rorátémisék kegyelmeiből, és ne feledkezzünk el arról, hogy nem vagyunk egyedül az úton. Talán készülődésünknek új lendületet adhat az, ha a gondolatainkat befolyásoló külső tényezők számát csökkentjük azáltal, hogy kevesebb időt szánunk az internetre, tévére vagy okostelefonjaink simogatására. Az így felszabaduló időt pedig elhanyagolt kapcsolataink ápolására fordíthatjuk. Ha képesek vagyunk megmaradni a várakozás feszültségében, akkor biztosan elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor felismerjük az itt és most erejét és vele azt, hogy Isten a mi realitásunkba akar beleszületni, testet ölteni 2013 adventjében. Mert Istenünk az örökkévaló most Istene, aki mindig kész megbocsájtani és szeretni. És mi? Our God is the God of the eternal now – always ready to forgive, always ready to love. Are we? Caryll Houselander

32

DECEMBER 12. Csütörtök advent II. hetében Iz 41,13–20; Mt 11,11–15

Vele lenni, vele maradni BAKOS RAFAEL OCD tartományfőnök Sarultlan Kármelita Rend Magyar Tartománya

„Ne félj! Én megsegítelek. Ne félj hát, Jákob, te, szegény féreg, te, maroknyi Izrael!” Az Úr hasonlóképpen szólt az Ószövetségben oly sok szolgájához. Például Mózeshez, aki – amikor az Úr egy nehéz szolgálatot bíz rá – azzal védekezik, hogy ő csak egy nyomorúságos pusztai pásztor: hogyan is merészkedhetne ő az egyiptomi fáraó elé abban a reményben, hogy majd megszabadítja Izraelt? Pedig ez az, ami mindent megváltoztathat, s ezt várjuk a karácsonytól is: hogy az Úr segítségünkre jöjjön, s nem is akárhogyan – úgy, hogy velünk marad. Ennek fényében minden másodlagossá válhat: már nem lesz szükség arra, hogy külsőleg megváltozzanak a dolgok. Elég tudni, hogy az, aki hatalmas, és aki szeret minket, itt van és segít: méghozzá úgy, hogy velünk marad. Ő általában nem külsőleg szokott beleavatkozik a dolgok menetébe, hanem olyan módon, hogy megjelenik köztük, és ettől változhat meg minden azok számára, akiknek van szeme arra, hogy ezt meglássák. Isten nem adott Mózesnek egy hadsereget, hogy véghez tudja vinni megbízatását, hanem megsegítette őt úgy, hogy vele volt, s így a lehetetlen dolgok is lehetségessé váltak. Ugyanígy történhet ez velünk is: az Úr nem külső körülmé-

33

nyeinket változtatja meg, hanem attól változhat meg minden a számunkra, hogy felismerjük: ő velünk van, hogy segítsen. Az Úr – ahogyan azt az őt meghirdető Keresztelő Szent János életében is láthatjuk – nem egy győztes hadvezér módjára közeledett felénk, akiről csak akkor tételezhetnénk fel, hogy velünk van, ha erősnek és sikeresnek látjuk magunkat. Jézusban Isten egy szerető, alázatos, üldözött szolgaként jött közénk, akit halálra ítéltek, de akinek szeretetét a gyűlölet, életét pedig a halál sem szüntethette meg. Az Úr így segít rajtunk: nem nehézségeinket megszüntetni jött, hanem felvállalni – azért, hogy mindenben találkozni tudjunk vele. Az a hitből fakadó belső bizonyosság, hogy Jézust magunk mellett tudhatjuk, s nem csak sikereinkben, hanem akkor is, ha nehézségeket élünk meg: egy új erő és titokzatos öröm forrása lehet számunkra. Köszönjük meg a mi Urunknak, hogy segítségünkre jött úgy, hogy velünk maradt, és kérjük tőle, hogy mi is vele maradhassunk. Vele maradni: ez az egyedüli, ami számít. Lehetséges ezt megélni úgy a megtiszteltetésben, mint a megaláztatásban; úgy a sikerek során, mint a mindennapi nehézségekben. Vele lenni: ez lehet a mi adventi várakozásunknak a karácsony misztériumára megnyitó egyik gyakorlata. Jézussal lenni, aki úgy segít rajtunk, hogy eljön, hogy velünk legyen, s megígéri: „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.”

34

DECEMBER 13. Péntek advent II. hetében Iz 48,17–19; Mt 11,16–19

„Bárcsak figyeltél volna szavamra” MÁTÉ M. MAGDOLNA M. TERÉZ általános főnöknő Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei

Az advent vagy más szóval az úrjövet időszakát átjárja a várakozás lelkülete. Várakozás és egyben vágyakozás egy szeretett személlyel, a Jézussal való találkozásra. A várakozás egyik aspektusa a történelmi úrjövet, vagyis emlékezés arra, hogy Jézus a történelem egy adott pontján belépett a mi emberi világunkba, vállalta emberi sorsunkat annak minden vonatkozásában, a bűnt leszámítva. A megtestesülés misztériumában rácsodálkozhatunk és hálát adhatunk azért, hogy Isten egészen közeli, minden elképzelést felülmúló módon áthidalta azt a távolságot, ami Isten és ember között van. Egy másik aspektusa a várakozásunknak az, amit kegyelmi úrjövetnek nevezünk: szívünket felkészítjük arra, hogy Jézus a mi szívünkben is szállást vehessen, és arra törekszünk, hogy tetteink, tanúságtételünk által mi is a világra szüljük, a világnak adjuk őt. Assisi Szent Ferenc tanúsága szerint ez nem csupán egy szép vallásos érzelem, hanem a keresztény élet mindennapi gyakorlatát érintő valóság. Egyik levelében, melyet minden hívőnek címez, azt írja, hogy Jézus anyjának, Máriának a szerepét mi is megélhetjük „akkor, mikor az isteni szeretet s tiszta és őszinte lelkiismeret által szívünkben és testünkben hordozzuk őt, és szent cselekvéssel, melynek

35

példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt”. Egy harmadik nézőpont az, amit eszkatológikus úrjövetnek szoktunk nevezni, vagyis az a várakozás, ami Jézus második eljövetelére, az idők végezetére irányítja a figyelmünket. Ez a várakozás nagyon elevenen élt az első keresztények idejében, és mi is minden szentmisében megvalljuk az úrfelmutatást követően, miután a miséző pap rámutat az eukarisztiára ezekkel a szavakkal: „Íme, hitünk szent titka.” Az erre adott válaszunkban Jézus második eljövetelének misztériumát újra meg újra emlékezetünkbe idézzük: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Ez a várakozás egy új perspektívába helyezi egész földi életünket, értelemmel tölti meg jelenünket. Az adventi időszak arra hív bennünket, hogy engedjük ezt az igazságot behatolni a szívünkbe, olyannyira, hogy ez hatással lehessen hétköznapjainkra, döntéseinkre, és egy valós, reménnyel teli távlata legyen az életünknek. De vajon bennem milyen elképzelés él Jézusról, akire most az advent idején várakozom? Akarok-e vele valóságosan találkozni, abban a valóságban, ahogyan ő érkezik hozzám? Vagy csak egy merev elképzelés szerint vagyok hajlandó megnyílni a találkozásra? Ennek a merevségnek, ennek a belső – talán nem is tudatos – ellenállásnak lehet egy tünete a mai evangéliumban leírt kritizáló, kifogásokat kereső magatartás, amelyre Jézus rámutat kortársainak viselkedésében. Keresztelő Jánost, azért, mert szigorú aszkézist gyakorolt, nem evett és nem ivott, éppen olyan kemény és durva kritikával illetik, mint Jézust, aki éppen ellenkezőleg, elfogad vendégségbe való meghívásokat, és ott együtt eszik és iszik a vendéglátóval és a meghívottakkal. A mai evangélium a mi figyelmünket is felhívja erre a romboló alapmagatartásra, ami egy életen keresztül meggátolhatja bennünk a 36

találkozás létrejöttét Istennel és embertársainkkal is. Akiben a kritizáló hajlam gyökeret ver és szokásává válik, annak bármilyen esemény, bármilyen – akár egymásnak ellentmondó – viselkedés is alapot szolgáltat arra, hogy ezt a hajlamát kiélhesse. Ahhoz, hogy észrevegyük és leküzdjük magunkban azokat a buktatókat, melyek útjában állnak az Istennel és embertársainkkal való találkozásainknak, az olvasmány kezünkbe adja a megoldó kulcsot: „bárcsak figyeltél volna szavamra, parancsaimra”. A figyelemmel teli várakozás az adventi lelkület gyakorlatai közé sorolható. Ennek a figyelemnek a begyakorlásával egészen új fordulatot vehetne az életünk! Bárcsak figyelni tudnánk a mai napon, hogy észrevegyük az Úr érkezését, a találkozás lehetőségét és le tudjuk leplezni magunkban a hitünk útjában álló belső akadályokat. Ha ezt megtesszük, akkor ránk nézve is igaz lesz Jézus szava, amivel a mai evangélium zárul: „a bölcsesség igazolást nyer a tettei által”.

37

DECEMBER 14. Szombat advent II. hetében Sir 48,1–4.9–11; Mt 17,10–13

Várakozzunk KORZENSZKY RICHÁRD OSB perjel Tihanyi Bencés Apátság

Várakozni, éberen lenni, virrasztani: csak az az ember képes erre, aki tudja, hogy ő maga nem elegendő önmagának. Az adventi időszak tisztító és figyelmeztető. El kell jönnie annak, akit várunk. Meg kell, hogy érkezzen – különben értelmetlen minden várakozás, minden virrasztás. A szülők várják gyermekük megérkezését. A gyermek várja, hogy felnőtté váljék. A felnőtt várja, hogy elismerjék. Minden ember várja, hogy elfogadják. Sötétségből fényre jutni, a mélységből a magasságba, az értelmetlenségből az értelmes életbe: nem egyszerűen elméleti kérdések ezek. Cselekedni kell. Fölmérni a helyzetet, ahol vagyunk, tervet készíteni, hogy mit tegyünk. A naptár szorításában élő emberek pihenésre várnak. Azok, akiknek nincs munkájuk, értelmes tevékenységre. Az idősek látogatóra, az elhagyottak jó szóra, a betegek gyógyulásra várnak, a szegények gazdagságra, a boldogtalanok boldogságra. Vajon tudomást szereztünk-e már valóban arról, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, 38

hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol emberek uralkodni akarnak másokon, hol van a messiási ország látomásának képe: „együtt lakik farkas a báránnyal, párduc a gödölyével”? (Iz 11,6) Várakozásban élünk. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek megnyilvánulásait. Nem templomépítőket várnak (arra is szükség van), nem elsősorban tudományos irodalomra várnak (nagyon kell ez is). Elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és tiszta emberekre van szüksége a mi világunknak: ennek a politikába (nem az igazi közügyekbe) belegabalyodott világnak. Az adventi hajnalok várakozásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztushordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban. Sokszor csődöt mondtunk. Van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A „minden mindegy, csak nekem jó legyen” elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell lát39

nunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is. Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szűntetnünk egyenetlenségeinket. Nem keveredhet össze az igen és a nem, nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennük a hazugság az igazsággal. Tisztulnunk kell. Évről-évre tisztábbá kell válnunk. Érnünk kell. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi hajnalok, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

40

DECEMBER 15. Advent III. vasárnapja Iz 35,1–6a.10; Jak 5,7–10; Mt 11,2–11

Örömben élni DEÁK HEDVIG OP általános főnöknő Árpád-házi Szent Margitról nevezett Domonkos Nővérek

„Örüljetek az Úrban szüntelenül [...], mert az Úr közel van.” Az introitusnak ezekkel a szavaival az egyház megadja advent harmadik vasárnapjának fő témáját, ami az öröm, s ez a vasárnap innen kapta a nevét: gaudete-vasárnap. A szentmise olvasmánya Izajás könyvéből az Úr szabadításáról beszél: „Örüljön a puszta és kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon. Virulva viruljon, mint a liliom, és örömében ujjongva daloljon! […] Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk ragyogó fönségét. Erősítsétek meg az elernyedt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! […] Mondjátok a csüggedt szívűeknek: bátorság! Ne féljetek! Nézzétek, eljön Istenetek. […] Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog” (Iz 35,1–5). Az evangéliumban Jézusnak Keresztelő János tanítványaihoz intézett szavai felvillantják az Úr ószövetségi ígéretének beteljesedését: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,4–5). A két részletben fellelhető örömhírt így foglalhatnánk össze: Isten megígért szabadítása az Úr Jézuson keresztül el41

érkezett és egyszer s mindenkorra jelen van; ez a jelenlét egyszerre szabadító és gyógyító. Ezért advent harmadik vasárnapja mindenekelőtt azon gondolkoztathat el, hogy vajon miben is van az én életem öröme. Vajon engedem-e, hogy az Úr szabadító jelenléte, közelsége, az annak való örvendezés legyen az életem legmeghatározóbb, legigazabb dimenziója? Vagy megelégszem azzal, ami ideig-óráig vigasztalást ad, megnyugtat vagy megkönnyebbülést nyújt, és már nem is érdekel a valódi öröm forrása? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, könnyen megállapíthatjuk, hogy sok minden elhomályosítja az Úr jelenlétének való örvendezést, sok minden rárakódhat, és maga alá temetheti. A napi gondjaink, ügyeink, a vizsgaidőszak izgalmai, a karácsonyra való felkészülés apró-cseprő teendői könnyen szétszórhatnak, vagy elhitethetik velünk, hogy életünknek ezek a – bármilyen fontos – részletei tulajdonképpen a lényeg, és nem is kell távolabbra, magasabbra tekintenünk. Mégis, ez a vasárnap a valóban lényegesre, az „egy szükségesre” akarja irányítani a figyelmünket. Az Úr arra hív, hogy „elsajátítsuk” azt a máshoz nem hasonlítható örömet, amelyet az ő megváltó, szabadító jelenléte tartogat azok számára, akik hisznek őbenne. Úgy tűnik az evangéliumból, hogy az Úr jelenlétének örömében való élet bizony nem magától értetődő, és nem is saját teljesítmény. Jézus így utal erre: „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” Adja az Úr, hogy az adventi várakozás megadja a kegyelmet az ő örömteli jelenlétének befogadására!

42

DECEMBER 16. Hétfő advent III. hetében Szám 24,2–7.15–17a; Mt 21,23–27

Újrajátszott színdarab LOBMAYER M. JUDIT SSND tartományfőnöknő Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Rendtartománya

„Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel.” (Szám 24,17a)

Krisztus előtt csak így fogalmazhatott a messiásról a választott nép. Ha ezt a mondatot viszont lefordítjuk „újszövetségi nyelvre”, akkor napjainkban ez így hangozhatna: Látom őt, hiszem már itt van, nézem őt, hiszen már közel van. Ennek ellenére adventről adventre újra átéljük azt a várakozást, amikor a messiás „még nem volt itt”, „még nem volt közel”. Mintegy azonosulva a világosságot nélkülöző Krisztus előtti világgal, elsötétítünk, és hétről hétre fokozatosan egyre több gyertyát gyújtunk, így készülve a világ világossága érkezésére. Újra olvassuk a próféták jövendöléseit, újra ostromoljuk az eget, hogy harmatozzék, és az Úr küldje el számunkra, tévelygő embereknek az üdvözítőt. Mint egykori színjátszókör-vezető, ahhoz hasonlítanám ezt, mint mikor egy színdarab előadásakor beleéljük magunkat valakinek a szerepébe, azonosulunk a helyzetével, újra éljük azt, és mindez mély hatást tesz ránk:

43

„Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel.” Karácsony szent estéjén fordulat áll be a színdarab cselekményébe: „eljátsszuk”, hogy megszületett Jézus. Szó szerint is eljátsszuk, hiszen legtöbb keresztény közösségben meg is jelenítik betlehemes vagy egyéb karácsonyi játék formájában Jézus születésének történetét. Ilyenkor örvendezve kiálthatnánk az „újszövetségi fordítást”: Látom őt, hiszem már itt van, nézem őt, hiszen már közel van. Olyan színészek vagyunk-e, akik még a huszadik, huszonötödik, negyvenedik, hatvanadik, nyolcvanadik „fellépésünkkor” is képesek vagyunk beleélni magunkat a szerepbe, és minden alkalommal valami frisset, eredetit teszünk hozzá? Vagy kissé megkoptunk? Nem látom őt, pedig már itt van, nem nézem őt, pedig már közel van? Fennállhat ennek a veszélye. Szerencsére azonban nem csak rajtunk múlik. Az Atya a „szövegkönyvíró”, a Fiú a „dramaturg”, a Szentlélek a „súgó”, és ők vezetnek a játék közben: Láss újra engem, itt vagyok; vegyél észre, közel vagyok hozzád! Ez az, amiért megéri adventről adventre és karácsonyról karácsonyra „újrajátszani a színdarabot”. Az átélés segít, hogy befogadjuk a történet mélyebb rétegeit. Ahogy haladunk előre életkorunkban, úgy lehetőséget kapunk, hogy egyre mélyebben értelmezzük a „szövegkönyvet”. A tartalom és forma egyre harmonikusabbá válik „játékunkban”, azaz egyre finomabb lesz a „dramaturgiánk”. És még a „súgóval” is egyre jobban összehangolódunk, szinte már vállunk tartásából, hangunk árnyalatnyi változásából észleli, hogy „fel kell súgnia” a következő mondatot.

44

DECEMBER 17. Kedd advent III. hetében Ter 49,2.8–10; Mt 1,1–17

Meghallani szavát BURBELA GERGELY SVD tartományfőnök Isteni Ige Társaságának Magyar Rendtartománya

„Gyűljetek össze, s halljátok Jákob fiai, halljátok atyátokat, Izraelt! Júda: téged dicsőítenek majd testvéreid; ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak előtted. Júda fiatal oroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek.” Jákob áldása (Ter 49,2.8–10)

Jákob a halála előtt magához hívatta fiait, hogy fontos gondolatokat közvetítsen számukra és áldás adjon nekik. Elmélkedésünk választott szövege ennek az áldásnak a kezdete. A messiás eljövetelének kihirdetése hangzik el ebben az áldásban, amely Júdának szólt. A jövendölés szerint minden nép engedelmeskedni fog annak, aki érkezik – s ezt részben már most tapasztaljuk a világban, ahol a kereszténység a legelterjedtebb vallás. 2013 adventjében egyházuk újra hív bennünket, hogy még jobban figyeljünk Istenre, aki Jézusban eljött hozzánk, hogy megszabadítson minket, és el fog jönni újra a történeti idő végén. Fontos, hogy minden évben újra és újra átéljünk

45

ezt az időszakot, mert bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni az egyetlen élő Istent, a megváltó Jézus Krisztust. Nem egyszer máshol, másnál keressük a szabadulást, a boldogságot, elkerülve Jézust. Vajon így van ez a te életben is? Advent arra is szolgál, hogy tudatosítsuk, és szembe merjünk nézni azzal, a világ vége Isten döntése, nem a miénk. Az adventi időben, a várakozásban a messiásra, nagyon fontos a közösség, illetve a meghallgatás képessége a közösségben, ahogyan Jákobnak fontos volt újra összehívni fiait, nekik pedig figyelni atyjuk szavára. Miközben készülünk az Úr második eljövetelére, halljuk meg, hogy ott, ahol élünk, dolgozunk, ő szól hozzánk az eseményeken keresztül, a sok jó élmény és a sok fájdalom közepette. A messiás egy családban jött a világra, egy közösségben. Közöttünk akart és akar lenni most is, ezért csak az emberek között tapasztalhatjuk meg a jelenlétét. Jézus Krisztust nem találjuk meg közösségen kívül. Különösen is ott akar megszületni, ahol a bűn miatt a legnagyobb a fájdalom, ahol szenvedés és széthúzás van. Mennyire tudsz elfogadni egy olyan messiást, aki ott akar lenni, ahonnan te legszívesebben elmenekülnél? És akarsz-e vele tartani? Az adventi időben kiemelten is fontos, hogy tisztán meghalljuk Jézus szavát a Biblián és embertársainkon keresztül. Az evangélium üzenetének lényege: a messiás azért jött, hogy a bűn rabságából megszabadítson minket. Nem azért, hogy nekünk hatalmat adjon, vagy hogy elpusztítsa a roszszakat, hanem hogy megmentse mindazokat, aki az irgalmára várnak. Milyen jó lenne, ha valóban meghallanánk ebben az adventben: Jézus születésével irgalmát közvetíti a számunkra. Krisztus legnagyobb vágya, hogy bízzunk benne, bízzunk abban, hogy jóságos hozzánk. Ezt üzente Szent Fausztina nővéren keresztül is: „Bizalmat kívánok teremtményeim részéről. Bátorítsd a lelkeket kimeríthetetlen irgal46

mam iránti nagy bizalomra. Ne féljen a gyenge, a bűnös lélek közeledni hozzám, még ha több vétke is lenne, mint amennyi homok van a földön, minden elmerül irgalmam mélységében” (Napló, 1059). Mennyire hiszek Isten jóságában és szeretetében, Jézusban, aki messiás és szabadítónk?

47

DECEMBER 18. Szerda advent III. hetében Jer 23,5–8; Mt 1,18–24

József hallgatása MATKOVICS MÁRIA EMERICA OSU tartományfőnöknő Római Unióhoz tartozó Szent Orsolya Rend Magyar Tartománya

Karácsony előkészítő hetében járunk, a megtestesülés és a megváltás titkát szemléljük egyre közelebbről. A szentírási szövegek mély kapcsolatban állnak egymással. Az ószövetségi olvasmány az eljövendő igaz sarjat mutatja be, aki Dávid leszármazottja, királyként uralkodik, jog, igazság, biztonság lesz országában, mindenki visszatér a szétszóratásból, „saját földjén lakik”. Posztmodern korunkban a „szétszóratás” jelentheti az elidegenedést, értékvesztést, a bűnt, a „saját földön lakás” pedig a hazatérést, a megtérést, békességet, valódi önazonosságunk megtalálását abban az életben, amelyet Isten kínál fel számunkra üdvözítő szándékában. Fiát adta nekünk a megtestesülés misztériumában. Az evangélium éppen ezt a misztériumot tárja elénk, igazolja Jézus Dávid törzséből való származását, hangsúlyozza Jézus csodálatos, a Szentlélek által történő szűzi fogantatását, és elénk állítja Józsefet, az „igaz embert”, Mária jegyesét, aki az üdvtörténeti eseményben Máriával együtt részt vett, sajátos szerepet töltött be, mert Isten őt is bevonta örök tervébe. József Isten titkának őrzője.

48

Szemléljük József „igaz ember” mivoltát. Mit is jelent ez? Ő is a hit útját járja, mint Mária: az Istenre hagyatkozik. Ezt tettei bizonyítják. József hallgat, az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. „József hallgatása azonban különleges jelentőségű: éppen hallgatásából olvashatjuk ki teljesen azt az igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: »Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el.« Meg kell tanulnunk ezt az igazságot helyesen értelmezni, mert az egyik legfontosabb tanúbizonyságot tartalmazza az emberről és hivatásáról” (II. János Pál: A Megváltó őrzője). Nem lehetett könnyű helyzetben József – Máté ezt tömör fogalmazásban tárja elénk: „Jézus Krisztus születésének ez a története: anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől.” Nem akarta megszégyeníteni Máriát, ezért „úgy határozott, hogy titokban bocsátja el”. József nem tudhatta, hogyan viselkedjen Mária csodálatos anyaságával kapcsolatban, ezért jelenik meg neki álmában az Úr angyala, beavatja Józsefet Mária anyaságának titkába. Mária szűz és anya egy személyben, Isten által megragadott lény, egyetlen vágya az Istennek való odaadottság, Istenhez tartozás. Ugyanezt a vágyat tükrözi József is. József álmában kap angyali híradást és egyúttal atyai küldetést, missziót: „Ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiút szül, akit te Jézusnak nevezel, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Az angyal megbízza Józsefet a névadással is, mint egy igazi atyát. Ezzel kifejezésre jut József törvényes atyasága, a Jézus név pedig hirdeti Jézus szabadítói küldetését.

49

József engedelmes, „úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta”. „Mária és József hitvesek lelki értelemben, igazi emberi családot alkotnak Jézussal együtt, ugyanakkor értelmet adnak a cölibátusnak is. Átadták magukat Isten országa különleges szolgálatának. Az emberlét felvételével Krisztus ugyanis fölemelt magába minden emberit, különösen a családot, földi létének első feltételét”(II. János Pál pápa: A Megváltó őrzője). A szeretet két formája valósul meg Mária és József házasságában. Házasság és szüzesség: két mód arra, „hogy kifejezze a titkot, amelyet Istennek a népével kötött szövetsége tartalmaz, a szeretetközösséget Isten és emberek között” (II. János Pál: Familiaris consortio). „Mária és József házassága az a csúcspont, ahonnan a szentség szétárad az egész világra. Isten szeretete a Szentlélek által árad az emberek szívébe, és a legtökéletesebb módon átformál mindenféle emberi szeretetet, elmélyíti az önátadást, a személyek összetartozását a Szentháromság misztériuma szerint” (II. János Pál: A Megváltó őrzője).

50

DECEMBER 19. Csütörtök advent III. hetében Bír 13,2–7.24–25a; Lk 1,5–25

Ne féljetek, kérjetek! KOVÁCS LEVENETE OSCAM elöljáró Kamilliánus Rend Szent Kamill Kolostora

Minden évben, adventben elkezdődik egy új liturgikus év, amely által, az Egyház a teljes misztériumon át, a kisded Jézustól a feltámadt Krisztushoz vezet minket. Egy új év a keresztény ember életében egy újabb meghívás, hogy Krisztussal együtt haladjon a teljesség felé. Egy új szent idő (kairosz), amelyben tekintetünket a megtestesült Istenre kell fordítanunk, életére, tanítására. Egy olyan idő, amely nagy jelentőséggel meghatározza lelki életünket, a teljes liturgikus évben. Az adventi idő, a liturgikus év első szakasza. Egy olyan út, amely által erősebbek leszünk a megváltóba vetett hitünkben, egy olyan út, amely Krisztus követésében tökéletesebbé csiszol, mindaddig, ameddig szentek és igazak nem leszünk az Úrban. Az advent mindamellett, hogy elkísér minket lépésről lépésre Jézus megtestesülésének, első eljövetelének ünnepéhez – amikor is Isten szeretetéről emlékezünk –, az emberhez hasonlóvá lévén minket is teljessé tesz. A várakozás, hogy beteljesedjen a mi életünkben is Isten ígérete, ugyanakkor, tele van félelemmel. Zakariás és Erzsébet az Úrban lettek teljessé, mert szentek és igazak voltak Isten előtt. Megtartották az Úr parancsa51

it. És nem féltek! Nem féltek, mert Isten szava bátorította őket: „Ne féljetek!” És Isten velünk is így tesz, bátorít minket, kedvünkben szeretne járni, nem akar megijeszteni. „Ne féljetek, kérjetek!” – mondja az Úr! Zakariás imája meghallgatásra talált, nem félt kérni az Úrtól, s mégis félt elfogadni. Ezzel véget ér életében az ígéret ideje és beteljesedésre lelt minden emberi reménye és várakozása. Mindannyian számtalan kérdést, kérést fogalmazunk meg az Úr felé. Sok mindent szeretnénk, ha velünk, vagy családtagjainkkal, barátainkkal megtörténne. A kérés után, mi is, mint Zakariás, néha bizonytalanná leszünk, meggyengült hitünkkel, erősödő félelmeinkkel nem készítjük az Úr útját. Olykor biztosak is vagyunk, hogy az Úr nem hallgat meg minket. Valóban biztosak lehetünk abban, hogy az Úr nem hallgatott meg minket? Ha az Úr minket is próbára szeretne tenni? Ha hitünket szeretné erősebbé tenni? Talán Isten az, aki rá akar ébreszteni minket, hogy mennyire vagyunk a hitben állhatatosak, mennyire vagyunk kitartóak, mennyire tudunk türelemmel várni. Elvégre nem csak adventünk, hanem egész keresztény életünk várakozás. A várakozásban benne van a nem is. Mert a nem, az igen vagy a várakozás fényében nevel, megerősít minket. Megtanít minket arra, hogy bizalommal legyünk iránta, mert jót akar nekünk, mert ő a mi Atyánk. De elsősorban megtanít minket arra, hogy ha hitünk van, ha hittel fordulunk hozzá, mindent elérhetünk, ha az igaz és jó. Ne lankadjunk tehát a hitben, ne féljünk szüntelenül kérni. A türelmes, vidám, bizalmas, félelemmentes várakozás kedves az Úrnak.

52

DECEMBER 20. Péntek advent III. hetében Iz 7,10–14; Lk 1,26–38

Örömmel várakozni TAKÁCS M. KLARISSZA SFPS általános főnöknő Ferences Szegénygondozó Nővérek

A mai evangéliumban az angyali üdvözlet szavait halljuk: Isten szava ez, amely megváltoztatja egy egyszerű lány életét Názáretben, olyan szó, amely által új élet fakad: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál! […] Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben és fiút szülsz, s Jézusnak fogod nevezni! […] Mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Az eredeti görög szövegben az „üdvözlégy” kifejezés helyett valójában „örvendj” szerepel. Az Isten szól az emberhez, és nevén szólítja. Az Isten hozzád is szól, és neveden szólít: „Örülj, mert veled vagyok! Ne félj, mert veled vagyok!” Istennél semmi sem lehetetlen. Az sem lehetetlen, hogy szóljon hozzád, az sem, hogy átalakítson, az sem, hogy egészen közel jöjjön hozzád, a te szívedbe. Isten lefoglalja Máriát, de nem veszi el szabadságát. Mária hitben és örömben fogadja be Jézust. Az öröm Isten tulajdonsága. Akkor tudok igazán örülni, ha találkozom vele, és részesedem örömében. Az öröm életstílus – a Jézussal együtt élő keresztény életformája. Az öröm döntés. Döntés amellett, hogy minden nap 53

Isten örömében élek, és annak a tapasztalatában, hogy Isten szeret engem, akár érzem, akár nem. Jézus születésére nem lehet búskomoran, megkeseredve, sértődötten készülni. A megváltó eljövetele akkora öröm, hogy felülírja az én negatív érzéseimet. Az örömnek a szenvedés nem akadálya. Ahogy szenvedés közepette is tudunk szeretni, úgy a fájdalomban is erőt adhat annak öröme, hogy Isten velem van, biztat, bátorít: „Ne félj!” Szent Pál apostol a börtönben írja ezt a filippieknek: „Örüljetek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil 4,4) Az előttem álló napokban dönthetek Isten mellett, hogy az ő örömében éljek, és mindannak ami ettől eltávolít, annak ellene mondjak. Jézus arra hív, hogy örömben éljünk!

54

DECEMBER 21. Szombat advent III. hetében Én 2,8–14 vagy Szof 3,14–18a; Lk 1,39–45

Szebbé tenni a világot KALNA ZSOLT OFMCONV tartományfőnök Konventuális Ferences Minorita Rend Magyarországi és Erdélyi Tartománya

Két testvéremmel együtt Lengyelországban kezdtük el a szerzetesi életre való felkészülést. A könnyűnek nem nevezhető noviciátusi év eseményei közül két mozzanatra gyakran visszagondolok. Megérkezésünk után egy hónappal történt a beöltözés. Nagyon vártuk ezt a pillanatot, s egy csöndes őszi estén – miután a templom kapuját bezárták – eljött ennek is az ideje. Felsorakoztunk a kis barokk templomocska padsorai között, kezünkben tartva az annyira óhajtott rendi ruhát. A miséző oltár előtt állt a magiszter a vicemagiszterrel, s mellettük egy nyitott vesszőkosár volt elhelyezve. A mester Szent Pál apostol szavait idézve felszólított minket: „Vessétek le a régi embert, s öltsétek magatokra az újat!” Erre mi eléjük léptünk, csuhánkat átadtuk nekik azért, hogy a rajtunk levő zakót vagy pulóvert a kosárba dobhassuk, kifejezve azt, hogy a régi embert „levetve magunkról” készek vagyunk Krisztus embereként szolgálni az Isten ügyét. Néhány perc múlva mindannyian csendesen örültünk az új élet kezdetének. Az adventi hajnalokon ünnepélyesen vonultunk be a szentmisékre. A rorátémisék mindig nagyon fontosak és kü55

lönlegesek voltak és lesznek számomra. Kettesével álltunk a kolostor szép folyosóján, s a kezünkben tartott égő gyertya pislákoló fénye megvilágította az arcunkat. Látszott rajtunk ebben a félhomályban a korai kelés kényelmetlensége, de a hajnal varázsa, nyugalma, s valamiféle várakozás, vágyakozás, pozitív értelemben vett nyugtalanság is. A várakozás és a vágyakozás bele van írva az ember lelkébe. Várunk valamire vagy valakire. Vágyakozunk valaki vagy valami után. Vártuk a beöltözés pillanatát, a noviciátus végét, a teológiai tanulmányok kezdetét, az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat, a pappá szentelést… Kisebb és nagyobb célok kerülnek kitűzésre életünk folyamán, de úgy kell élnem és dolgoznom, hogy naponta mondjam ki: amit teszek, nem önmagamért teszem. Karácsony üzenete is az, hogy Jézus közösséget vállalt velünk és miattunk. Belealázkodott az emberi testbe azért, hogy tanítson, példát adjon, s megmutassa, mi az igazi áldozat, s mik az értékek az életünkben. Amikor a Vele való találkozásra készülünk, várakozunk és vágyakozunk, ne feledjük el kimondani és megélni, hogy az ember életének célja mindig a másik emberben keresendő. Azért vagyok a világon, hogy Krisztus tanításának megélésével szebbé tegyem azt.

56

DECEMBER 22. Advent IV. vasárnapja Iz 7,10–14; Róm 1,1–7; Mt 1,18–24

Felismerni a velünk lévő Istent – az emberben FORRAI TAMÁS SJ tartományfőnök Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Magam elé képzelem József alakját, tele fájdalommal, hiszen minden összezavarodott benne, ami éltette, amire rátette életét, amire vágyott. Tele van fájdalommal, hiszen még éjszaka is ez foglalkoztatja, töpreng rajta, s mégsem érti azt, ami vele s Máriával történik. Mintha mindent el kellene hagynia, anélkül, hogy értené a folytatást – hiszen ő nem hallotta kifejteni az evangéliumot, magyarázni a szentháromságtant, amint ezt egy hallgató szépen megtanulja a Sapientián… József számára mégis érthetővé válik a kettős biztatás: ne félj, és vállald a gyermek elnevezését, azaz vállald magadra az atyai felelősséget! Bár nem könnyű felfogni a magyarázatot, ami különben is nehéz lenne az egyszerű embereknek, mégsem lesz megcsonkított a hitbeli valóság, ahogy ő ezt megtapasztalja: „velünk az Isten” (Mt 1,18). Ahogy Józsefnek, úgy a mi feladatunk is „csupán” felismerni Istent a saját és a másik ember életében, főleg a kicsiben, gyengében, hiányt szenvedőben. Hinni és közben elfogadni a megszólítottságot, habár nem értjük azt még sokszor. Ahogy Mária teszi ezt, és ezzel maga is jobban fogja ér-

57

teni Jézust, mint a tanítványok. De hogyan lehet felismerni Isten akaratát világunkban? József maga nem kér jelet, de nem is utasítja el, mint Acház (Iz 7). A király ugyanis azért nem kér jelet, mert nem akarja azt követni. Amikor József jelet kap álmában, akkor azzal küzd, hogy mintha minden emberi vágya egyszerre veszne el. Mintha álmában a jogos félelemmel vagy akár elutasítással harcolna éppen, amikor megszólítást kap. Véletlen lenne? Nem! Azért tudja most „könnyen” (?) befogadni a jelet, mert igaz zsidóként már előtte is kereshette Isten akaratát. Azt a meghívást, mely sokszor terhes a kiválasztott számára, amint ezt a próféták tapasztalata mutatta világosan. S talán az segíthet neki, hogy nem egy elméleti választ keres fájdalmára, mely mindent szépen helyre tesz és megmagyaráz az életében, hanem egyszerűen a következő lépést, mely eligazítja a jelenben, hogy legyen hite, ereje és bátorsága arra, amit most kell megtennie. Felismeri a jelet az érkező gyermekben. Nemde, hasonló a mi meghívásunk is? Hiszen a hit mindig az emberségünk valami nagy kihívásához kapcsolódik! Legyen az béke vagy háború, bőség vagy hiány, magány vagy valahová tartozás, világosnak kell lennie számunkra, hogy a hit sose mentes valamiféle feszültségtől. Ez különösen is igaz a szekularizált világunkban. Az igazi hit mindig oda küld, ahol alázattal és tudatosan merünk találkozni korlátainkkal. Ez különösen igaz a gyengeségeink láttán! Egyházunk nem az a stabil, erős és magától értetődően hitelt érdemlő, mint talán régen volt. Emberileg nézve meggyengült, a botrányok megtépázták és nyelve sokak számára nem is érthető. Magunk is gyengék vagyunk. A hitünkről adott tanúságtételünk is gyenge. Mintha híján lennénk a lelkesedésnek, különösképpen is ott, ahol az emberek problémái kezdenek 58

komplikálttá válni: mintha nem lennénk képesek világos irányt és tartós megoldást kínálni az ezt keresőknek. Igen, éppen ezért a mai korunk – talán még jobban, mint más korok – arra hív minket, hogy újra keressük a belső mélységet, hitelességet, és ezáltal tudjunk támaszt nyújtani a meggyengült hitű embereknek. Azoknak, „akik közé mi is tartozunk, mint Krisztus meghívottai” (Róm 1,6). Adja Isten, hogy a karácsonyra készülve és aztán az új esztendő hétköznapjaiban ezt mi is megtapasztalhassuk!

59

DECEMBER 23. Hétfő advent IV. hetében Mal 3,1–4.23–24; Lk 1,57–66

„Ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat az ő szent helyén?” JEGES MIRJAM OCD perjelnő Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett Kolostora

Ezen a hosszú adventi zarándokúton Mária és József a hegyi vezetőim. Lukács evangéliumának második fejezetében olvashatjuk ezt a mondatot Máriáról: „Mindezeket a dolgokat megőrizte és szívében forgatta” (Lk 2,19). Mintha ez lenne Mária reflexszerű magatartása minden felkavaró, nehezen feldolgozható esemény kapcsán: a szíve emlékezetéhez fordul, és türelmesen, nagy belső figyelemmel összerakosgatja az eseménydarabkákat. Isten szavát, népe történetének gondviselés vigyázta eseményeit és saját múltjának meghatározó történéseit egybefogja és odailleszti az életében megjelenő új valósághoz. Így próbálja azt megérteni, integrálni. A görög szövegben a „forgatta, megőrizte” szót a szünballein ige jelöli. Ebből származik a szimbólum főnév, mely eredeti értelme szerint egy kettétört tárgy (például egy gyűrű) öszszeillesztését jelenti, amely így azonban egy önmagán túlmutató jelentést nyer, megnyílik egy mélyebb dimenzió befogadására. Tanulgatom Máriától ezt az összerakósgatósdit, ezt az egybeillesztő munkát, hogyan lehet „összeszedetten” élni. Amikor valami olyan dolog történik velem, ami kibil-

60

lent addigi egyensúlyomból, akkor megpróbálom az életem főbb vonulatait és ezt a jelen történést kapcsolatba hozni egymással, de nemcsak egymással, hanem azzal is, ami az egész életem alapvető értelmét jelenti. Egybeillesztgetem a „tört részeket”, hogy rálássak az egészre. Az imáim során – az árnyékok ellenére is – az addig zavarónak, értelmezhetetlennek tűnő történés lassanként értelmet nyer, jelentést kap. Ezzel az intenzív belső munkával tudom beépíteni a fájdalmas valóságokat, a kudarcokat, de a kegyelem túláradásait is az életem áramába. Azt hiszem, ennek a belső munkának is része volt abban, hogy a Szűzanya mindvégig csöndes, megharcolt békével tudta fogadni a felé elhangzó nehéz szavakat is: „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35). „Ki az én anyám?”(Lk 8,21). S állva tudott maradni a kereszt alatt is, „szép és jó szívvel” (Lk 8,15). Szent Józsefről azt mondja a Szentírás, hogy „igaz ember” volt. Nem volt benne hamis rész. A lelki életben a legnagyobb bajunk a hamis én uralomra jutása. Mit is jelent ez? Az ember capax Dei, vagyis „képes Istenre”, ráirányuló. Minden létezés legmélyebb értelme Isten. Ő a forrása igazi személyiségemnek. A hamis én pedig az a részem, ami elválasztva érzi magát Istentől, és a boldogságot olyan eszközök segítségével próbálja elnyerni, amelyek végső soron soha nem tudják maradandóan kielégíteni. Örökösen nyughatatlan, elégedetlen, önző marad, hiszen szüntelenül csak a periférián, az érzékek szintjén él. A lelki növekedés magába foglalja ennek az „énkének” a halálát, hogy a valódi énem, mely Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, teret nyerhessen. Szívesen gondolok így Józsefre: személyiségének nem volt olyan része, amely el lett volna szakadva Istentől. Minden, ami történik vele, alkalmas arra, hogy általa kapcsolatba kerüljön az Örökkévalóval. Ezért van bátorsága szembenézni a valósággal, tud határozott döntéseket hozni, meg61

elégszik azzal a hellyel, amit a másik szívében, bizalmában kap. Megtűri magában a megbújó kis félelmeket, a fel-feltörő bizonytalanságot, és ezekkel együtt megy tovább. József élete során belenőtt az Istentől való teljes függésbe, s ebben örömét lelte. Boldog ember volt József? Azt hiszem, ezt a kérdést nem tette föl magának. Aki valóban lemondott önmagáról, aki „önfeledten” él, megnyílva a Másik és mások szolgálatára, ezt már nem kérdezgeti. De titokzatos módon, mintegy ráadásként megkapja. Adjon erőt, bátorságot és vigasztalást nekünk a Szentlélek, hogy ne fáradjunk bele az útba, s menjünk rajta tovább, nap mint nap. Mert amint Marie-Elisabeth nővér, Kármelünk korábbi perjelnője néhány héttel halála előtt mondta: „Nem nagy öröm Neked, Uram, hogy egy kis emberke itt a földön megy előre, lépésről lépésre, ingadozik, néha jó, néha rossz, próbál hinni, igyekszik és dicsér Téged?” Igen, a karácsony az Ég és a Föld közös öröme. Lépjünk hát be Urunk örömébe!

62

DECEMBER 24. Kedd advent IV. hetében 2Sám 7,1–5.8b–11.16; Lk 1,67–79

Gyermek születik nekünk – még ezen az éjjelen! SZABÓ KATALIN SSS kerületi elöljáró Szociális Testvérek Társasága

Amikor az éjszaka útjának közepén halad, meghasad az ég, és új hajnal virrad a világra. Valami sosem-látott, sosemismert, sosem-remélt történik: Isten megérkezik az emberhez. Igen, ezen a mai éjszakán. Igen, hozzád és hozzám: hozzánk. Nem kétezer évvel ezelőtt valamikor a messzi történelem homályában csupán! Most nemcsak emlékezünk valami régmúltra, nemcsak emlékezünk és ünnepelünk, nem, ez kevés lenne. Ez nagyon kevés! Mintha fényképét nézegetnéd annak – amikor pedig melletted van –, akit szeretsz! Igen, itt az óra, hogy felébredjünk az álomból! Itt az óra, hogy felébredjünk megszokásainkból, az elkalandozásokkal terhelt elmélkedéseinkből, elsietett imáinkból, és annyi sok külsőségből, ami fogva tart bennünket! Most van itt a kegyelem órája, most érkezik a kegyelem pillanata! Igen, ezen az éjszakán megszületik neked a Gyermek. Neked, benned, a tied. Hozzád jön el. Személyesen téged keres meg. Ma éjszaka te leszel az, akit ő néven szólít. Nem más, te vagy a kiválasztott… Érted jön el, miattad, téged keres, veled szeretne találkozni. Ő, a fölséges, a királyok kirá-

63

lya, az urak Ura. Ő, a te alkotód, ő, aki kezében tartja a mindenséget. Ő keres ma szállást benned. Milyen megmérhetetlenek az Úr titkai, milyen fölségesek az ő gondolatai! Ki érthetné, ki tudná felfogni? És mégis, és éppen így, és ma éjjel éppen hozzád érkezik. Még van néhány óra… Még készülhetsz a találkozásra… Még nyitogathatod a szívedet… Még félreteheted a halaszthatatlan munkádat, még abbahagyhatod az utolsó futkosásaidat, még megállhatsz… Igen, meg kell állni, igen, meg kell torpanni, meg kell rendülni, meg kell hajolni, földre kell borulni… Valami fölfoghatatlan van készülőben! Nem, nem a mindennapok egyformasága, nem! Téged választott ki az Isten, hogy ma szállást vegyen benned! És amikor elérkezik az Óra, a régóta várt, az Óra, amikor találkozhatsz Vele, az Óra, amire mindig is annyira vágyott a szíved, az Óra, amit már nem is mertél remélni, az Óra, amikor lám, meglátogat – akkor égő mécsessel a kezedben találjon téged! Akkor éberen virrasszál, akkor tüzes szeretettel vágyakozzál! Akkor borulj le a Kisded előtt, és halmozd el őt minden kincseddel, szereteted kincseivel, amit tudod, hogy tőle kaptál, mert semmi sem a tied! Akkor borulj le, és ne szólj semmit! Akkor csak imádd őt, csak imádd, csak örvendezzél, csak ujjongjon a te szíved! Csak magasztalja a te lelked az Urat, aki tekintetre méltatott ma téged! Csak maradj ott, csak maradj ott vele, csak csendben, csak némán dicsérd, csak ne menj el! Csak ne siess sehová! Időzz el a csendben, a mélyben, a vele töltött magányban! Időzz el az éjszakában! És már nem rettentenek az árnyak, már nem ijeszt a sötétség, már nincsenek félelmek – már béke van. Megérkezett – megérkeztél. Maradj nála, mindörökké! Mert ő sohasem hagy el téged.

64

DECEMBER 25. Karácsony – Jézus Krisztus születése Éjféli mise: Iz 9,1–3.5–6; Tit 2,11–14; Lk 2,1–14 Pásztorok miséje: Iz 62,11–12; Tit 3,4–7; Lk 2,15–20 Ünnepi mise: Iz 52,7–10; Zsid 1,1–6; Jn 1,1–18 vagy Jn 1,1–5.9–14

Hogy megkapaszkodjunk VÁRSZEGI ASZTRIK OSB főapát-püspök Pannonhalmi Bencés Apátság

Egy barátom írta a napokban: „A világban úgy éljük az életünket, mint a rohanást a metró alagútjában. Körülvesznek az emberek, de nincs hozzájuk közünk. Tolongunk és tolonganak körülöttünk, de kinek foghatjuk meg a kezét? Gyorsan követik egymást az állomások, de melyiknek van igazi jelentősége? Igen, végig tudunk menni az életen, mint egy hideg alagúton, anélkül, hogy észrevennénk azt a fényözönt, nyugalmat, tisztaságot és biztonságot, amire tulajdonképpen vágyunk. Ezt a mi hitünk adja. Tudjuk-e ezt? Pedig minden napban, ami elsuhan velünk, ott van a lehetőség, hogy megkapaszkodjunk.” János evangélista teológiai elmélkedéséből csupán egyetlen gondolatra figyeljünk most: Isten Jézus Krisztusban a teljességet akarta nekünk adni. János evangéliuma ezt így fogalmazza: „Mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16). Ezt az isteni ajándékot nem szabad le- és beszűkíteni, a teljes isteni életet kell megélnünk annak a Léleknek az erejében, akinek erejét és világosságát a keresztségben kaptuk. A teljesség Lelkéből adott nekünk, nem érhetjük be kevesebbel, mint a teljességgel. Szítsuk fel a lelkünk mélyén 65

szunnyadó, vagy alvó kegyelmet, az Úr Lelkét, benne újuljunk meg Jézus Krisztus képmására, hogy örömhírt, szabadulást vihessünk testvéreinknek. Így lehetünk környezetünk, a világ számára kovász, ízesítő só, mécsvilág, tiszta forrás. Csodálatos ajándék számunkra a karácsony, a megtestesülés titka és valósága. Isten elindul, hogy megkeresse teremtményét és utat mutasson magához. Ennek a kezdetét ünnepeljük ezen a szent éjszakán, ma és „Jézus Krisztus fönséges ismeretében” (Fil 3,8) minden nap. Hogy miért lett az Isten emberré? Sokakat foglalkoztatott már ez a kérdés. Válaszunk: azért lett Isten emberré, hogy közénk jőve minden nép és minden nemzet meglássa „Isten szabadítását”. A levél írójának válaszom: hogy megkapaszkodjunk. Joggal és bizalommal fohászkodhatunk az eukarisztia liturgiájában: „Istenünk te az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosabban megújítottad. Add, kérünk, hogy részesedjünk fiad istenségében, aki szeretetből magára vette emberi természetünket.”

66

DECEMBER 26. Karácsony nyolcada alatti második nap Szent István első vértanú ünnepe ApCsel 6,8–10; 7,54–59; Mt 10,17–22

Pillanatok kontrasztja FAZAKAS Z. MÁRTON OPRAEM prelátus, kormányzó perjel Csornai Premontrei Prépostság

„A fény harcosa tudja, hogy Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre. A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára. Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére. A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára. Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson. A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét. És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát” (Paul Coelho). E könyvecske záró elmélkedését Szent István első vértanú napján a fenti mély tartalmú idézettel indítom, nemcsak tartalma, hanem a mai nap üzenetének megértése miatt is. Úgy gondolom, hogy a benne leírt ellentétpárok nagyon jól visszaadják azt a furcsa érzést, amely bennünk élhet a karácsony eme két, oly más tónusú napja kapcsán. Annyira közel van még ugyanis a meghittség, a békesség és fény, hogy majdnem fájó, szinte felfoghatatlan a karácsony másodnapi evangéliumban olvasható brutális erőszak és sötétség. 67

Persze, délibábot kergetnénk, ha életünkben nem vennénk észre ugyanezt a kettősséget: a Fény és Árnyék harcát. Fel kell ismernünk, hiszen ez egy örök harc, amely örök készültséget vár az embertől. De lehet-e egyáltalán készülni erre? Nem hiszem… Minden csodálatom a vértanúké, különösen a 20. századiaké: a Romzsa Tódoroké, az Apor Vilmosoké; de életüket tanulmányozva rá kell jöjjünk, ők sem készültek rá, hanem akkor ott, a pillanat kontrasztjában elfogadták a fényt, amely kívülről bizony sötétségnek látszott. Az olyan emberek, mint amilyen Szent István vértanú is volt, elénk tárnak egyfajta utat, egyfajta állásfoglalási lehetőséget ebben a harcban. Igaz, ez megdöbbentő, hiszen láthatólag az Árnyék győz – láthatólag… De éppen a halál mutatja meg az élet fontosságát. Milyen érdekes, a tegnap még születést ünnepeltünk, ma már halálra emlékezünk – még ha dicsőséges is így két évezred távlatából, de mégiscsak erőszakos, fájdalmas halálról van szó. Tegnap még fény, jóakarat, békesség volt az emlékezés alaphangulata, a mai napon már vér folyik, a durvaság és önmagukból kivetkőzött emberek a történet főszereplői. Hogyan lehet ezt a két dolgot egy ünnepben, s a lelkünkben, értelmünkben, életünkben összhangba hozni? Tegnap még zengett a „dicsőség” s a „békesség” az angyalok ajkáról, ma pedig köveket ragadó emberek üvöltéséről, és a Saul lábához lerakott véres rongyokról hallunk. Mellbevágóan nagy ellentét ez! Úgy gondolom, hogy legfőképp azért, mert nem mindegyikünk kapta meg a vértanúk lelki erejét, s bizony a többségben – igen, a keresztények többségben is – a békességet és születést ünneplők vagyunk többen, különösén a 20. század vértanúkat bőven adó korszaka után. Ugyanakkor tapasztaljuk az élet eme nagy kettősségét minden nap, minden 68

élethelyzetünkben, és ezek a mindennapi ellentétek csúcsosodnak ki a mai napon. Talán azért, mert Isten az advent várakozásában, a karácsony békességében és glóriás fényében is az ember kevéske „hozzáadott értékét”, „mindennapi küzdelmeit” emeli fel a mennyei magasságba.

69

70

71

72