Az első nap… Felvettek. Sikerült. Először alig akartam elhinni. Valahol örültem is neki, meg nem is. Kollégista leszek. Ez a gondolat egyrészt izgalommal, másrészt félelemmel töltött el. Izgatott lettem attól, hogy végre önálló lehetek, egyedül a családomtól, úgy fogok élni, ahogy akarok és senki sem fog beleszólni abba, hogy mit tehetek és mit nem. Új embereket ismerhetek meg, új barátnőket szerezhetek, buli lesz az egész. De féltem is, mert még sosem éltem külön a családomtól, féltem, hogy egyedül leszek és magányos és féltem, hogy elveszítem Norbit. Még csak nyár óta vagyunk együtt, de én nagyon szeretem, ő az első komoly pasim, végre van valakim, akivel minden olyan fantasztikus, akivel mindig olyan jól érzem magam, akire olyan nehéz volt rátalálni, és most muszáj megtartanom, nem tudnám elképzelni nélküle az életem. Szóval most a vonaton ülök és utazok Debrecenbe, a gyomrom remeg az idegességtől, a torkomat gombóc szorongatja, belül azt kiálltom: - Nem akarom! Mégse! Haza akarok menni! De nem tehetem, már nem fordulhatok vissza, ezt tudom, pedig legszívesebben leszállnék és az első Pesti vonattal húznék haza. Anyámék is folyton csak azt hajtogatják: -Majd meglátod milyen jó lesz! Nem kell félni! Amúgy nem vagyok az a beilleszkedős fajta, nincs sok barátom és nehezen nyitok, hát ez nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Megérkeztem. Mennyi idegen arc, meg ez a hely! Te jó Isten! Mikor is megy az a Pesti vonat? És a kollégium?! Hihetetlenül szörnyű, ez a szag, meg a kosz, undorító, nem akarok itt élni, haza akarok menni! Aztán összeszedem magam és elfoglalom a szobám, elég kicsi, két ágy van benne, de másik lakó még nincs. Egyedül vagyok. De szar. Telefonálnom kell, anyunak, Norbinak, bárkinek! Kicsit bepánikoltam, de a család megnyugtatott. Nem merek kimenni a szobából, ciki, de így van, nem ismerek senkit, most mit csináljak? De egész nap nem ülhetek itt, újból erőt gyűjtök és elindulok a kolli folyosóján, néhány lánnyal összefutok, zavartan rájuk köszönök és mosolygok, látszólag kedvesek, sietnek, pakolásznak, el vannak foglalva, jut eszembe én még ki se pakoltam a cuccaim. Na mindegy, majd később. Teszek egy sétát az udvaron, néhányan bandába tömörülve ülnek egy padon , cigiznek meg nevetnek. Jó nekik. Este lesz valami ismerkedős est, el kéne menni, valami pubba lesz, ki van plakátolva a falra, de én azt se tudom, hol van ez a hely. Inkább maradok otthon. Egy óra múlva visszamegyek a szobámba, hátha megjött a szobatársam, de nem, tök üres a szoba és olyan érintetlen, mint amikor eljöttem. El vagyok keseredve, ettől féltem, itt ülök a szobámba tök egyedül, és rohadt szarul 1
érzem magam, mindjárt sírva fakadok, most otthon lehetnék, a Norbival vagy a barátaimmal, ehelyett életem nagy részét itt kell majd töltenem és ez rettenetes! Már most utálom az egészet! És akkor ehhez jön még a tanulás, amit egyébként is utálok, meg ez a bonyolult rendszer, a sok vizsga, kredit pontok, meg ilyenek, azt se tudom, hogy mennek ezek a dolgok! Lehet, hogy képtelen leszek elvégezni ezt a sulit! Kezdtem teljesen kikészülni! És ez még csak az első nap, ha ez így fog menni egy hétig, mire hazajutok tiszta depi leszek! Valaki kopogott az ajtómon. Riadtan felültem az ágyon, hátha rosszul hallottam. Fülelek, még egyszer kopognak. Erre már felállok és ajtót nyitok. Egy rakat ember van a folyosón, egy srác áll az ajtóm előtt, én csak bambulok ki a fejemből, erre a srác megszólal: -
Szia! Megyünk az esti partyra, nem jösz?
-
Ööö…- körbenézek, a többiek már útra készen – de, mindjárt, csak összeszedem magam egy kicsit. – mosolyogtam zavartan.
-
Oké, lent gyülekezünk az udvaron, de siess!
Becsuktam az ajtót, megkönnyebbülve sóhajtottam egyet. Ez állati ciki volt! És most mi lesz, mennem kell! És mit vegyek fel! Gyorsan elkezdtem kidobálni a cuccaim a táskából, mert ugye egész délután csak bánkódtam és ki se pakoltam! Baromi gyorsan sikerült felkapnom magamra valamit, meg felkentem egy kis sminket, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy megyek bulizni, és ettől jobb kedvem lett. Aztán leszaladtam az udvarra, sokan voltunk, megálltam a srác mellett, aki bekopogott és rámosolyogtam: -
Kész vagyok.
-
Király. – szólt a srác és otthagyott.
Hát ezt buktam, kicsit elkenődtem, de van még itt bőven ember, majd csak lesz valaki, akivel dumcsizhatok. Körbe is néztem, hátha látok valakit, aki szimpatikus, de mindenki trécsel, senki sincs egyedül, csak én, senkivel se találkozik a tekintetem, mindenki jól elvan, hát ez nagyon szar, de nem adom fel, most már nem megyek vissza a szobámba, ha egyszer így kirittyentettem magam, legfeljebb bulizok egyedül. Elindulunk, megyek a tömeggel, középen, figyelem az előttem lévőket, két csaj megy előttem, nem nagyon beszélgetnek, biztos szobatársak, most ismerkedhettek meg, ők legalább ketten vannak. Azon gondolkodom, hogy csatlakozom, hozzájuk, amikor hírtelen valaki megszólal mellettem: -
Hello! – nevet a srác, aki az előbb úgy otthagyott.- Elsős vagy?
-
Aha!
-
Szia, Evelin. –nyújtja a kezét a másik oldalamon egy lány. 2
-
Szia. Én Detti vagyok.
Aztán a srác is bemutatkozik: -
Misi.
-
És ti? – érdeklődöm – Ti is elsősök vagytok?
-
Nem, mi már másodikosok. – nevet Evelin.
Na innen már sínen voltunk, az egész estét velük töltöttem, jó buli volt, táncoltunk, nevettünk, kicsit be is csiccsentettem, ők a suli jófejei, szóval kezdtem elégedett lenni, hogy ők a barátaim. Lassan közeledett a hajnal, kezdtem elálmosodni, másnap suli, gondoltam haza kéne menni, de se Misi, se Evelin nem akart még menni, kénytelen voltam egyedül hazasétálni, megmondom őszintén ez megint eléggé lehangolt, mégsem éreztem magam igazán hozzájuk tartozónak, ráadásul ők eggyel felettem járnak, nem velük fogok órára járni, sőt még csak nem is egy kolliba vagyunk. Megérkeztem a tök üres szobába, úgy látszik nem lesz szobatársam, hát megint magamba zuhantam, pocsék éjszakám volt, nem sokat aludtam. Ráadásul Norbi nem is válaszolt az üzenetemre, pedig most annyira számítottam rá, annyira szükségem lett volna arra, hogy megnyugtasson. Reggel mikor kiléptem a szobám ajtaján már nyüzgés volt a folyosón, mindenki köszönt, ez jólesett. Mire eljutottam a terembe, ahol az első órám lesz, többen is rámmosolyogtak, rámköszöntek, néhányan azt is megkérdezték, hogy aludtam, pedig nem is ismertem őket, vagy csak nem emlékeztem rájuk, mert volt, aki hozzátette: - jó buli volt mi? Hát ez azért tényleg nagyon jól esett. Leültem egy székre a terembe, a túloldalról néhány srác integetett: -
Szia! Nem is tudtam, hogy te is velük leszel egy csoportba?
-
Hát.. én se, ti is voltatok a tegnapi buliba, ugye?
-
Aha, nem emlékszel ránk? Pedig tök jót táncoltuk.
Aztán a srác elkezdte énekelni az egyik számot, hogy felelevenítse a memóriámat, én meg mosolyogva bólogattam, hogy emlékszem. Kezdenek jól alakulni a dolgok, igaz már alig várom, hogy hazamehessek az én Drága Norbikámhoz, csak azt nem értem miért nem válaszólt az üzeneteimre, kezdtem aggódni miatta. A suli kicsit megrémisztett, a sok tantárgy, a sok új információ, na meg a rémhírek a tanárokról. Suli után átnéztem az álláshirdetéseket, muszáj lesz találom valami munkát, mert amúgy nem fogom tudni finanszírozni a sulit, a hazautakat hetente, a kollidíjat, a kaját, meg ezeket, sajnos anyu nem tud támogatni. De nem jártam sikerrel, suli mellett nem lesz időm melózni, olyan sok órám lesz, olyan munka meg nincs, ahová nem kéne minden nap menni. 3
Olyan szar az órarendem, nem hiszem el, nem egyszer estig bent kell ülnöm a suliba, hogy lesz így pénzem az állandó hazautakra? Megijedtem, próbáltam hívni Norbit, de nem vette fel, már megint. Aztán anyuval beszéltem, nem nyugtatott meg, azt mondta, majd nem jövök haza minden héten és akkor tudok melózni hétvégén is. Na ettől teljesen kiborultam, bőgtem egész délután, és Norbi pedig nem vette fel a telefont, nem válaszólt az üzeneteimre. Eszembe jutott Kati a barátnőm, akivel együtt szoktuk bulizni, mellesleg a Norbival együtt dolgozik, szóval gondoltam felhívom, hátha tud valamit. De ő se vette fel, később írtam neki is üzit, de ő sem válaszólt. Kiakadtam. Komolyan mondom úgy kikészültem, mit még soha, képtelen voltam befejezni a sírást, csak ültem a szobámba tök egyedül egy tök idegen helyen és bőgtem, csak azt éreztem, hogy haza akarok menni, nem érdekelt a suli, úgyis teljesen egyedül vagyok, nincs szobatársam, nincs munkám, és most még a Norbit is elveszíthetem. Úgy éreztem megőrülök a tehetetlenségbe, képtelen voltam gondolkodni, fogtam magam és kimentem a vonathoz, megvettem a jegyem és hazamentem, mármint nem haza, hanem a Norbihoz, útközbe hívtam, írtam neki az üzeneteket, de semmi. És mikor már Pesten vagyok, szinte 10 percre Norbiéktól csörög a telefonom, Norbi az. Nem is tudom milyen érzés fogott el, kicsit magamhoz tértem, mert úgy éreztem magam, mint aki elvesztette az eszét és az ítélőképességét, de az, hogy hív kicsit megállított, lehet, hogy csak túlproblémáztam az egész szitut, és ha Debrecenbe maradok akkor is felhív, csak valami dolga volt és ezért nem ért rá, én meg tiszta hülye vagyok idejövök, csapot papot otthagyva, pedig pénzem sincs, nem vagyok normális. Felvettem a telefont: -
Szia
-
Szia Kicsim, ne haragudj, hogy csak most hívlak, itthonhagytam a telefonom, most értem haza, jól vagy?
Elkezdtem bőgni: -
És este?
-
Láttam, írtál, de már aludtam, fáradt voltam, reggel akartam írni, de nem volt időm, úgy rohantam, aztán már úton voltam mikor észrevettem, hogy nincs nálam a telefon, aggódtál?
-
Nem. – töröltem le a könnyeket az arcomtól. - Csak egy kicsit.
Kezdtem megnyugodni és beláttam, hogy hülye voltam, hogy idejöttem, nem akartam elmondani neki, senkinek se, csak visszamenni minnél előbb, hogy senki se jöjjön rá, milyen hülye vagyok. Visszaindultam a vonatállomásra. Már nem voltam olyan zaklatott, csak rossz kedvem volt és bánatos is voltam, hogy ilyen hülye vagyok, semmi értelme nem volt idejönni, 4
haragudtam magamra, amiért pazarlom a pénzem, igaz a gondjaim még nincsenek megoldva, de majd csak kitalálok valamit, a lényeg, hogy a Norbi szeret. Más nem számít. Éppen átmentem az úttesten, amikor a túloldalon Norbit véltem megpillantani, felcsillant a szemem az örömtől, vannak véletlenek és összefutunk, aztán hírtelen a hideg futott végig rajtam, és a felismerés: Norbi nincs egyedül, egy másik lányt karol át. A lábam földbe gyökerezett, csak álltam és néztem őket. Biztos csak képzelődöm, ezt nem akartam elhinni. Norbi nevetett és megcsókolta a lányt, ekkor vettem észre ki is ő, Kati volt, na ez olyan volt, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívembe. Szinte nem kaptam levegőt, mintha fojtogattak volna, a falak dőlve zokogtam, ez már mindenen túlment, ezt már nem bírtam elviselni, na erre végképp nem számítottam, ez már olyan sok volt nekem, hogy képtelen voltam elviselni, csak mentem az utcán, nem is néztem merre és próbáltam felfogni mi is történt. De nem ment. Valahogy kijutottam a vonatállomásra és visszamentem Debrecenbe, a suli előtt bandáztak Misiék. Megláttak, a fiú odakiabált: -
Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?
Már nem sírtam, de látszott rajtam, hogy nagyon kész vagyok, csak megrántottam a vállam. Misi odajött és átkarolt: -
Csak nincs valami baj?
Na itt megint eltört a mécses és az arcom könnybe ázott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy leülök közéjük, adnak valamit és azt mondják ettől jobban leszek… Reggel mikor kinyitottam a szemem megláttam egy lányt, ahogy a másik ágyon pakol. -
Szia! – mosolyog rám, amikor észreveszi, hogy felébredtem. – Bocs, hogy csak most érkeztem, gondok voltak a kollival, de szerencsére megoldották, és jöhettem, már attól tartottam, hogy valaki más beköltözött a helyemre, de szerencsére nem.
Én nagy nehezen felültem az ágyon, nagyon fájt a fejem, pocsékul éreztem magam, így is nézhettem ki. Az életvidám, temperamentumos lány ott mellettem csak bámult rám: -
Jól vagy?
Én egy szót sem szóltam idáig, de ezután sem, csak a kezembe temettem az arcom és sírva fakadtam. A lány leült mellém és átölelt: -
Ne sírj, nem lesz semmi baj!- mondta és ez most annyira, de annyira jólesett, mint még soha semmi, és én csak sírtam és sírtam és úgy éreztem végre van mellettem valaki. A lány pedig nem kérdezett semmit, csak csendben átölelt.
5
6
