Erre a napra vártak. Ez lesz-e a nap, amelyen valóra válnak álmaik?

Fülszöveg

Erre a napra vártak. Ez lesz-e a nap, amelyen valóra válnak álmaik? Bel, egy csokoládédinasztia örökösnője az álomesküvőjét tervezgeti élete szerelmével, Richarddal, amikor bekövetkezik a katasztrófa, és az addig hibátlannak hitt világ darabokra hullik körülötte. A fagylaltszalon-tulajdonos Violet arra készül, hogy örök hűséget fogadjon Glynnek, akit már réges-rég nem szeret, ám mégsem képes kimondani a rövidke mondatot: „már nem akarok a feleséged lenni.” A mindent önerőből elérő üzletasszony, Max úgy tervezi, hogy a házasságkötő teremben mondja ki a boldogító igent jóképű vőlegényének, Stuartnak, de ahogy közeleg a nagy nap, egyre jobban magával ragadja a régi ábránd: a bazi nagy lagzi és annak mesébe illő kellékei. Mindhárom nő a Fehér Esküvő menyasszonyiruha-szalonban keresi a tökéletes alkalomhoz leginkább illő, megfelelő kellékeket. A szalon tulajdonosa, Freya a garancia arra, hogy a kiválasztott ruha meghozza majd nekik az áhított boldogságot, bár közel sem biztos, hogy úgy, ahogy eredetileg eltervezték…

MILLY JOHNSON

Fehér Esküvő

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: Milly Johnson: White Wedding Fordította H. PRIKLER RENÁTA

Ajánlom ezt a könyvet a Shawlands Általános Iskola csodálatos tantestületének Barnsley-ban, különösen Dave Lucasnak, Fiona Taylornak, Lisa Hepworthnek, Louise Barradellnek, Alison Asquithnak, Joanne Prigmore-nak, Sue Clarknak, Linda Adamnek, Wendy Lindsay-nek, Jane Williamsnek, Jean Thickettnek és Jill Brookling igazgatónőnek, akikre mindig mosolyogva és szeretettel fognak majd emlékezni az emberek. Ők azok, akik csodálatosan boldog évekkel és temérdek emlékkel ajándékoztak meg minket és gyermekeinket. Életre szóló barátságok kötődtek a gondjaikra bízott épület falai között, és egyikük sem sajnálta gyermekeinktől a mosolyt. Nem is kívánhattunk volna csodálatosabb iskolát.

Köszönjük.

Prológus

– Helló! – mondta Max McBride, amint megpillantotta a csilingelő boltajtón belibbenő, immáron ismerősnek tűnő alakot. – Örülök, hogy újra látom. – Most már biztos, hogy üldöz engem – válaszolta az apró termetű, tüskés hajú Bel, miközben gyorsan becsukta az ajtót a februári hideg előtt. – Vagy az is lehet, hogy én üldözöm magát. A két nő egymásra mosolygott. Eddig ötször látogattak el a Fehér Esküvő menyasszonyiruha-szalonba, és a később érkező minden alkalommal ott találta a másikat. Csupán a véletlen műve lehetett, hogy a harmadik, azonos pályán mozgó hölgyemény ezúttal hiányzott – egy ezüstszőke hajú, világos bőrű nő, akivel Max, ebben biztos volt, egy iskolába járt. Arra a lányra emlékeztette, akit a többiek „Szellemnek” csúfoltak szokatlanul sápadt bőrszíne miatt. – És? Mit keres? – kérdezte Bel. – Csak nézelődöm – felelte Max. – Kicsi esküvőnk lesz, semmi fodor. Ugyanakkor nem bírom megállni, hogy meg ne csodáljam ezeket a szépséges ruhákat. – Igazság szerint a

vőlegénye, Stuart volt az, aki kerülni akarta a cécót. Azt mondta, egy esküvőnek két emberről kellene szólnia, valamint a fogadalomról, amit egymásnak tesznek. Bár Max rábólintott erre, gondolatban automatikusan kezdte összeállítani a listát a legfontosabb kellékekről: ruhákról, tortákról, fátyolról, virágokról… – Hát maga? – kérdezett vissza Max. – Mit szeretne? – Őszintén? Fogalmam sincs. – Bel elmosolyodott. – Erre jártam, és gondoltam, benézek,

hátha megakad valamin a szemem. – Nagy esküvőt terveznek? – Jelenleg száz vendégnél tartunk – válaszolta Bel. – Ötvennel indultunk, de a végén szerintem kétszázan is lesznek. Minél több a vendég, annál vidámabb egy esküvő, gondolta megdobbanó szívvel. Alig várta már az esküvője napját, és annak örült volna a legjobban, ha az egész világ hallja, amint kimondja Richardnak az „Igen”-t. Richard „másik fele” akart lenni, mégpedig mielőbb. Majd szétvetette az öröm, ha arra gondolt, hogy nemsokára Mrs. Belinda Bishop lesz a neve. – Boldogulnak, vagy esetleg segíthetek valamiben? – lépett oda hozzájuk a tulajdonos.

Magas, elegáns hölgy volt, csupa báj, csupa kellem. A személyiségéből sugárzó nyugalom a béke és boldogság varázslatos szigetévé változtatta a boltot, ahol könnyen bele lehetett feledkezni a nézelődésbe. A bal melle fölé erősített kitűző szerint Freyának hívták. Nem volt már fiatal. Bár nem igazán illett hozzá a modern környezet, szerves része volt annak a

törékeny nőiességnek, ami az egész boltot átitatta. – Ami engem illet, csak nézelődöm – válaszolta Bel. – Már megint. – Én is – tette hozzá Max apró sóhaj kíséretében. A fél készletet fel tudta volna vásárolni, ha szabad kezet adnak neki. Így azonban csak kínozta magát, amikor tiarákat és fejdíszeket próbált, hiszen tudta, hogy az esküt, ami élete végéig hozzáköti ahhoz a férfihoz, aki már tizenhét éve a partnere volt, egy roppant praktikus bézs színű kétrészesben fogja elmondani a házasságkötő teremben. Csakhogy közben, teljesen véletlenül felfedezte ezt a boltot, és azóta, ha erre járt, nem tudott ellenállni a kísértésnek – egyszerűen be kellett jönnie. Tündérhercegnőnek érezte magát, ahogy fel-alá sétált a hosszú, keskeny helyiségben, ami esküvői kellékekkel volt telis-tele. A gyerekszobáját juttatta eszébe a játék ékszerekkel, valamint a koronákkal és fodros ruhácskákkal teli dobozokat. Ha akkoriban valaki megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, ha felnő, azonnal rávágta, hogy „királykisasszony”. Bel éppen felkapott egy pár selyemcipellőt, amikor újabb csilingelés közepette kinyílt az ajtó, és besétált rajta egy nő. Hosszú, ezüstszőke haja és sötét ibolyakék szeme volt. – Csípjenek meg! – kacagott fel Bel. – Épp az imént emlegettük. – És lám, itt vagyok – válaszolta kuncogva a világos bőrű nő. – Mintha csak

összebeszéltünk volna. – Valahogy úgy. Mi lenne, ha vásárlás után beülnénk egy kávéra a szemközti cukrászdába? – kérdezte Max mosolyogva.

Belinda esküvője

1. fejezet

Három hónappal később – Ó, ISTENEM, ezt nézd meg! – Igen… Látom. – Vagy ezt! Ezt nézd! Ha még egyszer azt mondja, hogy „ezt nézd meg”, megölöm. – Nézd! NÉZD már, az istenért! – Most már tényleg elég! – Bel felkapott egy kispárnát, és Max felé dobta, aki olyan szélesre nyitotta a száját, hogy akár le is nyelhette volna a felé tartó tárgyat, ha az oda repül, ahová szánják. De Maxet annyira lenyűgözte a televízió képernyőjén feltűnő cigány lagzi látványa, hogy észre sem vette a vállába csapódó párnát. Sohasem látott még ehhez hasonlót. A menyasszony és a huszonöt koszorúslány hatalmas krinolinjai, a Hamupipőke-hintó, a háznál is nagyobb torta… Csupa hihetetlen, mesébe illő dolog, amitől valami mocorogni kezdett benne. Eszébe jutott gyermekkori álma arról, hogy mi lesz, ha felnő, és szinte látta maga előtt a fodros, suhogó selyembe öltözött királylányt a szikrázó tiarával a fején. – És ezt is nézd meg! – A változatosság kedvéért nem mondanál valami mást is? – kérdezte Bel bosszankodást

színlelve. Violet hol kuncogva, hol sóhajtozva figyelte az eseményeket. – Tudod, Max, még csak pár hete ismerlek, de sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire kifogysz a szóból. Max azonban még mindig nem figyelt rájuk. Elbűvölten bámulta, ahogy Hamupipőkehintójából előbuggyant a felhőnyi hófehér uszály, aminek nem akart vége lenni soha. A narrátor szerint több mint egymérföldnyi anyag volt csak az alsószoknyákban. – Tölthetek, Lady V? – kérdezte Bel, Violet felé billentve a palack nyakát. – Nem kellene többet innom – tiltakozott erőtlenül Violet, ám máris nyújtotta a poharát. –

De ha annyira ragaszkodsz hozzá… – Igen, ragaszkodom. Végül is, ez a hivatalos lánybúcsúm. Hacsak a csütörtöki, sorscsapással is felérő családi összejövetelt nem számítom. Bel ragadozóra emlékeztető mosollyal vette számba, hogy kik lesznek ott a vacsorán. Az apja, és persze Richard, aztán az unokatestvére és egyben leendő koszorúslánya, Shaden, meg az agyonbotoxozott arcú mostohanénikéje, Vanoushka a férjével, a nyálas Martinnal, aki

húsos ujjaival előszeretettel markolászta az útjába kerülő női fenekeket. És ott lesz Faye is, természetesen, a mostohaanyja, aki gondoskodni fog arról, hogy minden a lehető legsimábban menjen. Ha másban nem is, a háziasszonyi képességeiben Bel százszázalékosan megbízhatott. – Nem gondoltam, hogy beéred egy ilyen silány lánybúcsúval – jegyezte meg Max, aki most, hogy reklám ment éppen, képes volt elvonni a figyelmét a képernyőről. – Azt hittem, hogy egy klubban ünnepelsz majd a barátnőiddel. – És nem a lakásodban, egy fazék chilis bab

mellett két olyan nővel, akiket alig ismersz, tette hozzá gondolatban. Bel megvonta a vállát. Valójában nem voltak barátnői. Igazán jó egy sem. Valahogy kikoptak mellőle az évek során. Sara hozzáment egy német fickóhoz, Frankfurtba költözött, és azóta egymás után szülte a gyerekeket. Már az ötödiknél tartott. Vagy a hatodiknál. És bár gyerekkorukban, egészen az érettségiig elválaszthatatlanok voltak, már karácsonyi lapot sem írtak egymásnak. Bel a lelke mélyén tudta, hogy mi állt közéjük. Az, hogy ő képtelen volt teherbe esni, míg Sara gyakorlatilag „potyogtatta” a kölyköket. Amy Londonba ment, és pillanatok alatt beépült egy fura alternatív közösségbe, Shaden pedig… Nos, bár unokatestvérek voltak, felnőttkorukra eléggé eltávolodtak egymástól. És akkor még finoman fogalmazott. – Nem volt kedvem elmenni itthonról. Inkább egy csendes estére vágytam, némi borral, egy jó kis társasággal, hogy legyen kivel koccintanom – dünnyögte Bel, és egyetlen hörpintéssel

kiürítette félig telt borospoharát. Max és Violet sokatmondó pillantást váltott. Ugyanarra gondoltak: ez az esküvőjével alig törődő Bel nagyon különbözik attól a lelkes Beltől, akit a Fehér Esküvő szalonban megismertek. Az a menyasszony a fellegekben járt, örökké mosolygott, és sokkal gyakrabban emlegette „Richardot”, mint most, az esküvőjük előtt. – Jól vagy? – kérdezte óvatosan Violet, aki már a kezdetekben észrevette, hogy Bel nehezen

viseli, ha belelátnak a lapjaiba. – Igen, teljesen jól vagyok – válaszolta Bel, és nyomatékként még bólintott is egyet. – Talán sokat szexeltél az utóbbi napokban – jegyezte meg Max. Arra gondolt, ez megmagyarázná a sötét karikákat újdonsült barátnője szeme alatt. – Eltaláltad – vágta rá Bel, és újratöltötte a poharát. – Az jó. Mármint az, hogy ennek ellenére jól érzed magad. És nem vagy teljesen kifacsarva – fűzte tovább a szót Violet. Pedig ki lehetne, gondolta, hiszen Bel teljesen egyedül szervezte meg az esküvőjét. Olyan lehet az energiaszintje, mint egy kimúlófélben lévő lajhárnak. Bel elmosolyodott az aggódó megjegyzések hallatán. Viszonylag rövid ismeretségük alatt nagyon megkedvelte a két nőt. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – most már nagyon bánta, hogy az ösztöneire hallgatva meghívta őket az esküvőjére. Persze hiába – ezen most már nem lehetett segíteni. Különben is, fontosabb volt, hogy megőrizze a tisztánlátását, és bármilyen

nehéz is, képes legyen elhallgattatni a szívét. – Azt hittem, ma este megismerhetjük a koszorúslányodat – mondta Max. Kicsit furcsának találta, hogy egy ennyire fontos szereplő nincs jelen a lánybúcsún. – Itt lenne, de sajnos megfázott, és nem akarta továbbadni a bacijait – hazudta Bel gördülékenyen. – Szegény – sajnálkozott őszintén Violet. – Az. És milyen figyelmes – folytatta bólogatva Bel. A drága Shaden. Elég volt gondolatban kimondani az unokatestvére nevét, máris megingott az önbizalma. – Remélem, jövő szombatra megcsináltatod azokat a rémes körmöket – biccentett Max Bel

keze felé. Bel, hogy eltakarja a körmeit, begörbítette az ujjait. Némelyik lüktetett, annyira lerágta már a körmöt. – Hogy áll az új fagylaltozód, Violet? – kérdezte Bel, csak hogy elterelje magáról a figyelmet, vagy mielőtt valami olyasmit mondana, amit később megbán. Violet ugyanis kibérelt egy kis helyiséget, majdnem szemben a Fehér Esküvővel. – Ó, remekül – felelte ragyogó mosollyal Violet. – Alig várom, hogy megnyithassam. Csak azt sajnálom, hogy nagyi már nem tudja vállalni a munkát. Olyan jól érezte magát a régi helyen. Violet már korábban mesélt nekik imádott nagyanyjáról, aki kezdődő Alzheimer-kórban szenvedett. Nan Violet özvegy anyjával, Suzannel élt, akit, bár a menye volt, a lányaként szeretett. – Anya minap a hűtőben találta meg a papucsát. Violet nevetve mondta mindezt, hangjából mégis kiérzett a szomorúság. A nemrég még fürge és fitt nagyi napról napra törékenyebbé vált – nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. – Ó, Istenem! – mondta Bel együtt érzőn. – Mikor lesz az ünnepélyes megnyitó? – kérdezte Max. – Imádom a fagyit. – Ami azt illeti, az alapozás és a festés már elkészült – gurgulázta boldogan Violet –, így betettem egy hirdetést a múlt heti Chronicle-ba, hátha találok egy művészt, aki festene

néhány freskót a falaimra. Egy már jelentkezett is, holnap délután találkozom vele. Ha minden jól alakul, úgy számolom, hogy augusztus elejére leszek nyitásra kész. – Ki lesz ott veled a boltban, ha a nagyanyád már nem tud segíteni? – motyogta Bel egy maroknyi tortillachipsszel a szájában. – Talán Glyn? – kérdezte Max. – Vagy rossz ötlet? – Nagyon rossz! – vágta rá Violet. – Őszintén! Ti szeretnétek, ha Stuart vagy Richard egész nap ott lihegne a nyakatokban, és még az éjszakát is velük kellene töltenetek? Bel fontolóra vette a kérdést, és majdnem felnevetett. Valamikor, réges-régen, talán örült volna egy ilyen helyzetnek, de most nem tudta volna elképzelni sem.

Nem mintha egyelőre túl sokat tudtak volna egymás vőlegényeiről, csupán azt, ami az eddigi beszélgetéseikből kiderült. Ezek alapján Richard egy szívdöglesztő és sikeres banki vezető volt, és három éve volt jelen Bel életében. Stuart egy helyi beszállítócég aprócikkrészlegén volt raktárvezető, és tizenhat éves koruk óta csapta a szelet Maxnek. A legkevesebbet Glynről lehetett tudni. A jelek szerint még másfél éve sem volt együtt Violettel, és a rövid idő nagy részét betegszabadságon töltötte – úgy sejtették, egy idegösszeomlás következményeként –, és sem Bel, sem Max nem érezte volna igazságosnak, hogy faggatózni kezdjenek, bármennyire is szerettek volna részletekhez jutni vele kapcsolatban. – Még egy kis bort, Max? – kérdezte Bel. – Naná! – felelte Max, és már nyújtotta is a poharát. – Tulajdonképpen bármennyit ihatok,

úgyis taxival kell hazamennem. Lehet, hogy az édesanyád esküvői ruháját fogja viselni majd a lányod is? Hát ez mesés lenne, nem? Három generáció ugyanabban a menyasszonyi ruhában! Bel már jóval korábban elárulta nekik a Fehér Esküvőben, hogy nincs szüksége menyasszonyi öltözékre, mivel az édesanyja egykori ruhájában járul majd az oltár elé. Ennek azért volt különösen nagy jelentősége, mert az anyja az ő születése után fellépő szövődménybe halt bele. – Nekem nem lehet gyerekem – közölte olyan semleges hangon, amilyet csak képes volt kierőltetni magából, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Maxet. – Vacak méhem

van. Nem akarlak unalmas részletekkel traktálni benneteket, de tudom, hogy sohasem eshetek teherbe. – Látta, hogy a két másik nő arca elborul. – Semmi baj, én már megbékéltem vele. Egy gyerekkori operáció miatt alakult így, azóta tudom. Ironikus módon a mostohaanyámnak is hasonló baja van. Ő sem tud teherbe esni. Nekem sem lehet gyerekem, meg az anyámnak sem. Vicces, nem igaz? – Ó, Istenem, annyira sajnálom – mondta Max. Ő maga sohasem akart gyereket, pedig az

egészséges méhe lehetővé tette volna, hogy teherbe essen. Micsoda pazarlás! Hirtelen bűntudata támadt. – Ugyan, Max, honnan tudhattad volna? Egyébként, hogy gyereke legyen valakinek, szerintem privilégium, és nem jog – válaszolta Bel szelíden. – A hozzám hasonló emberek számára még mindig ott van az adoptálás lehetősége, szóval ne aggódjatok. Vannak dolgok, amiken nem lehet segíteni. – Elmosolyodott, és ettől valahogy erősebbnek látszott, mint amilyennek érezte magát. Mindig ezt tette, ha a téma szóba került. Sok gyakorlás kellett hozzá, de mostanra művészi szinten tudta leplezni a valódi érzéseit. – Nézd csak, vége a reklámnak! – intett Bel a tévé felé, egyrészt hogy elterelje Max

figyelmét, másrészt mert valóban elkezdődött a cigány lakodalomról szóló műsor harmadik része. – Hogy lehet pisilni egy ekkora szoknyában? – kérdezte Bel, akit lenyűgözött a képernyőn

felvillanó, klasszikus jelenet: az örömanya és három koszorúslány a szék támlája mögé emelték a hatalmas ruhát, hogy a menyasszony elfoglalhassa a helyét. A koszorúslányok melle szinte kibuggyant a skarlátvörös fűzött felső méretes dekoltázsából. Bel elképzelte, hogy mutatna ez a vörös árnyalat az aranyszőke hajú Shadenen. Rögtön a figyelem középpontjába emelte volna, ehhez kétség sem férhetett. Oda, ahol a megérdemelt helye volt. – Nézzétek a menyasszony haját! – üvöltötte Max. – Magasabb a parókája, mint az Empire State Building. Én is ilyet akarok! – De Maxnek nemcsak a parókára fájt a foga, hanem a ruhára is, meg a tortára, meg a virágokra, egyszóval – mindenre. Apró rezgések futottak végig

a testén, és az emlékezete pókhálói mögül előbukkantak gyermekkori emlékei arról a hercegnő menyasszonyról, aki mindig is lenni akart. – Akkor szólj Stuartnak, hogy vegyen egy defibrillátort, mert szüksége lesz rá, ha bézs kosztüm helyett egy ilyen szerelésben lépsz elé – javasolta kuncogva Violet. – Ugyan, a férfiakat nem nehéz meggyőzni – vélekedett Bel. – Elég leszopni őket, és mindenről megfeledkeznek. Még arról is, amit nem sokkal korábban váltig állítottak. – Nevetett, de Violet észrevette, hogy keserűen cseng a hangja. Max a borát kortyolgatta, és közben arra gondolt, hogy hét hét múlva, ezen a napon utoljára fekszik le szingliként. Így nem igazán volt ideje arra, hogy változtasson a tervein. A gondolat elrémisztette, ugyanakkor izgalommal töltötte el. Max akkor érezte magát a legjobban, ha le kellett győznie egy nagy kihívást. – Violet, még mindig úgy gondolod, hogy elmész holnap a Fehér Esküvőbe? – kérdezte Bel. – Aha. – Elkísérlek, ha nem bánod. – Persze hogy nem! – Engem se hagyjatok ki! – mondta Max. – A bézs kosztüm ezennel lekerült a napirendről. – Fél tízkor érted jövök, rendben? – fordult Violet Belhez. – Aztán felvesszük Maxet. – Ne beszélj bolondokat! – ellenkezett Max. – Az túl nagy kerülő lenne. Violet azonban ragaszkodott az elképzeléséhez. – Á, dehogy! És ha az is, kit érdekel? Szívesen autózom arrafelé. – Nekem sincs jobb elfoglaltságom – tette hozzá Bel. – Hát akkor jó – adta be Max a derekát. – Most azonban… mivel ez a hivatalos leánybúcsúd,

Bel, bármilyen pocsék is, ideje tósztot mondanunk. – Igen, igen! Feltétlenül! – lelkendezett Violet. – Ürítsük poharunkat a mi kedves új barátnőnkre, Belre! – Belre! Kívánom, hogy sose felejtsd el az esküvőd napját. Bel megemelte a poharát, és a másik két nőéhez koccintotta. – Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy így lesz – válaszolta szirupos mosollyal.

– Mi a pitymallat van ezen az örömanyán? – kiáltott fel nevetve Violet, amikor megpillantotta a képernyőn a termetes asszonyságot, akinek a bugyiját is alig takarta el a banánsárga, fehér pettyes ruha. Az asszony barnítóval befújt bőre olyan színű volt, mint egy tíkfa kredenc. – Gondolod, hogy az anyádnak tetszene egy ilyen szerelés, Max, ha összejönne ez a cigány esküvő? – Csak semmi „ha”! – közölte Max. Ugyanis Max, ha kigondolt valamit, véghez is vitte – és

nem aprózta el. Nevéhez méltóan maximalista módon fogott hozzá a részletek kidolgozásához, és ilyenkor, bármibe kezdett is, semmi sem állhatott többé az útjába. Felsóhajtott, és álmatagon visszacsusszant a cigány menyasszonyok mesés világába. Ezen az estén Stuart minden terve semmivé foszlott, mert Max úgy döntött, hogy bizony nem kicsi, sallangmentes, anyakönyvvezető előtt megkötött esküvő lesz. A szekrényében, a szertartásra szánt egyszerű kosztüm helyén már pompás menyasszonyi ruha lógott, olyan, amilyet nem látott a világ. Lelki szemei előtt többvégnyi tüll is lebbent, és varázslatos fények kísérték lépteit, amikor elindult az oltár felé. Egy hatalmas tortán cukormáz fénylett, és a virágkompozíciók mellett eltörpült még a Kew Garden is. Látta magát barnítóval egyenletesen befújt bőrrel, persze azért nem napcsókolta kávé-, hanem napcsókolta mahagónibarnán, amint egy hófehér lovak vontatta hintóból integet a járókelőknek. Bel a fényképész előtt pózoló cigány menyasszonyt figyelte, majd a habos ruhát és a kocsideréknyi csokrot, amit alig tudott befogni a speciális objektív. Bármilyen őrületnek tűnt is, az esküvő igazi volt, igazi menyasszonnyal, aki igazán szerelmes volt a vőlegénybe. Ami Violetet illeti, nagyokat nyelve figyelte a Margaret nevű ifjú ara arcán átsuhanó érzelmeket, különösen akkor, amikor megcsókolták egymást a szélfútta hajú, jóképű Josephfel. Úgy tűnt, odáig vannak egymásért, ami rendjén valónak is látszott, miután megfogadták, hogy mostantól egymás mellett lesznek jóban-rosszban. Mindig. A házasság ugyanis örökre szólt. Míg a halál el nem választ. De lehet, hogy folytatódott még a túlvilágon is. Hideg borzongást váltott ki belőle a kósza gondolat.

2. fejezet

– Hol voltál ilyen sokáig? – kiabálta Glyn az ablakból. – Hát te még fenn vagy? – Violet búcsút intett a taxisofőrnek, majd belépett a biztonsági kapun, és kényelmes léptekkel elindult az első emeleti lakás felé. Glyn az ajtóban várta elmaradhatatlan sötétkék köntösében, ami szinte lógott rajta egy évvel korábban, amikor vásárolta, most azonban alig ért össze a hasán. – Tudod, hogy képtelen vagyok elaludni, amíg haza nem érsz. Olyan sok őrült jár odakinn. És az sem segített, hogy megnéztem a Crimewatch{1} különadását. A szatírral foglalkoztak benne, tudod, aki szabadon garázdálkodik Sheffieldben. – Betessékelte Violetet a lakásba, és lesegítette a kabátját. – Túl sokat aggódsz, Glyn – felelte Violet, miközben a férfi hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. Most, hogy a barátnője visszatért az ő biztonságos világába, már mosolygott. Volt idő, nem is olyan régen, amikor Violet elolvadt attól, ahogy a férfi óvta és aggódott miatta. – Épp most tettem fel a teavizet. Violet tudta, hogy a teavíz már vagy egy órája ott fortyog a tűzhelyen, és a férfival együtt csak a visszatérésére várt. – Kérsz egy kis pirítóst is? – Nem, köszönöm. Mexikóit ettünk Belnél. Úgy jóllaktam, hogy mindjárt kipukkadok. Glyn Violet szájához hajolt, és szimatolni kezdett. – Magamtól is kitaláltam. Érzem a fokhagymaszagot. Még szerencse, hogy nem zavar – tette hozzá, majd vigyorogva megcsípte Violet arcát, és kiment a konyhába leforrázni a teát. Az asztalra már korábban odakészített egy hatalmas tálca süteményt. Az utóbbi időben úgy tűnt, az étel körül forgott az élete. Violet néha már arra gondolt, hogy a vőlegénye szándékosan hizlalja, hogy ne tudjon kimenni az ajtón. – És? Elmeséled a részleteket? – kérdezte Glyn, miközben kivette a hűtőből a tejet. –

Gondolom, csupa csajos dologról beszéltetek. – Többé-kevésbé – felelte Violet. – És közben megnéztük a Bazi nagy cigány lagzit a tévében. – És? – És ennyi. Semmi más nem történt. Csak dumcsiztunk. – Miről? – Mindenféléről. – Például? Violet vállat vont.

– Hogy őszinte legyek, nem is nagyon emlékszem. Csupa felejthető dologról. Glyn bevitte a teát a nappaliba. A két névre szóló bögre az anyja ajándéka volt. – Akarsz hozzá sütit mártogatni? Violet elvette a teáját. Igazából nem kívánta, de könnyebb volt belekortyolni, mint felvállalni egy inkvizícióval is felérő faggatózást arról, hogy miért nem akar meginni egy teát lefekvés előtt. – Kösz, de inkább kihagyom – mondta a süteményre. – Legalább egyet egyél, Letty. Nem fogsz elhízni egy lekváros karikától. – De ha egy falat sem megy le a torkomon. – Ó. És én ezért zarándokoltam el a boltba. – Glyn arcvonásai egy szemvillanás alatt

átrendeződtek, előbb még felfelé ívelő szája most morcosan lefelé konyult. Violet némán figyelte, ahogy a férfi felső ajka megrándul. Hogy megbékítse, elvett egy csokoládés rudacskát. Glyn szemében ismét felragyogott a napsugaras mosoly. Gyönyörködve nézte, ahogy Violet rágcsálni kezdte a sütit, amit ő olyan nagy szeretettel vásárolt, kifejezetten neki. Amikor kicsi volt, Violet éppen ilyen pillantásokról álmodott. – Mennyire vagy fáradt? – kérdezte a férfi. Ó, Istenem! – Nagyon – felelte Violet, és kipréselt magából egy ásítást. – És holnap nehéz nap vár rám. – Hát… rendben – sóhajtotta Glyn, de ismét elfelhősödött az arca. – Bekapcsoltam az

elektromos takarót. Hideg éjszakát jósoltak, gondoltam, jól fog esni egy kis meleg. Violet majdnem égnek emelte a szemét. Ki nem állhatta, ha előmelegített ágyba kellett befeküdnie. A hűvös pamut ágyneműt kedvelte, és ha tehette, nyitott ablak mellett aludt, hogy éjszaka is mozogjon körülötte a levegő. Ezzel szemben Glyn mindig teljes gőzzel járatta a fűtést, és minden ablakot gondosan becsukott. Violet néha alig kapott levegőt a túlfűtött lakásban. Úgy tett, mintha meginna még néhány korty teát, majd kivitte a bögrét a mosogatóba, és a maradékot beöntötte a lefolyóba. Közben a félig elrágcsált csokis rudacskát is becsúsztatta a felpattintható tetejű kukába. – Gyorsan lezuhanyozom – mondta, és már indult a fürdőszoba felé. – Akarsz társaságot? – szólt utána Glyn, sőt még kacsintott is egyet, és a szájába

gyömöszölt egy újabb süteményt. – Arra a pár percre nem érdemes. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy sokáig benn álljak a zuhany alatt. Az ágyban találkozunk – tette hozzá békülékenyen. A szíve szerint lusta, forró fürdőt vett volna a kádban, de azzal, hogy a gyors zuhany mellett döntött, esélyt adott magának pár privát pillanatra. Félig-meddig azonban arra számított, hogy Glyn elhúzza mögötte a zuhanyfüggönyt, és meztelenül mögé nyomul. De most az

egyszer nem ez történt. A férfi az ágyban várta, és amint elnyúlt mellette, köré fonta a karját, magához vonta, és addig ölelte hátulról, míg el nem aludt. Ekkor Violet óvatosan lehámozta magáról a karokat, elgördült a hájas, átizzadt hastól, és araszolni kezdett az ágy széle felé.

3. fejezet

Hazafelé Max szinte lebegett a hullámzó tüllöktől, selyemtől, szaténtól és fehér lovaktól vibráló látomásától. A dupla oromzatú családi házához érve ráfordult a felhajtóra, és megállt a bejárat előtt. Közben azt képzelte, hogy a világ legnagyobb szoknyája van rajta, ami olyan hosszú, hogy távcsőre lett volna szüksége ahhoz, hogy az uszálya végéig ellásson. A ruha anyagába varrt ezernyi apró lámpácska finom csillámokat szórt, és olyan fényt vont köré, amilyet a leglágyabb tónusú képeken lehetett látni. A cigány Margaretnek vakító rózsaszín virágok díszítették a ruháját. Max a magáéra pillangókat képzelt olyan élénk színű szárnyakkal, hogy érzékelni tudta volna a Google Earth is. A csaknem száznyolcvan centi magas Maxine McBride-ot, akinek a domborulatai mellett síkságnak tűnt volna az Alpok vonulata, nem arra szánta a teremtő, hogy észrevétlenül beleolvadjon a szürkeségbe. Egy cigány lakodalomban nem volt helye diszkrét megoldásnak. Stuart még ébren volt, amikor Max hazaért. Épp egy nemrégiben elhunyt krikettjátékosról szóló dokumentumfilmet nézett a tévében. Max annyira belemerült az esküvőjével kapcsolatos új tervekbe, hogy majdnem ellapította a vőlegényét, amikor ledobta magát a kanapéra. – Érzem, hogy boroztatok – jegyezte meg a férfi nevetve, miután Max megcsókolta. – Hány

pohárral ittál? – Nem olyan sokkal – válaszolta a nő. – Egyszerűen jókedvem van. – Ettél valamit, vagy rúgjunk ki a hámból, és rendeljünk pizzát? – Ó, Stuart, egy tic-tacot sem tudnék magamba erőltetni – mondta fújtatva Max. – Bel nagyon nagy adag és nagyon fokhagymás chilit csinált. – Azzal a férfira lehelt, aki erre úgy

tett, mintha meg akarna fulladni. – Csodálatos – mondta. – Most már duplán várom, hogy magam alá gyűrhesselek. – Tényleg ezt akarod? – nyöszörögte Max. – Mert akkor megyek, és lenyelek egy doboz fogkrémet. Felállt volna, de Stuart visszahúzta. – Nem mész sehova – mondta. – Egy kis fokhagymaszag nem fog meggátolni abban, hogy becsempésszem a lompost a menyasszonyomnak. – És mitől lettél ennyire fickós? – kérdezte Max, amikor a férfi hátradöntötte, hogy megcsókolja. – Gyakrabban kellene kiöregedett kriketteseket nézned a tévében. Vehetnénk néhány spéci Blue-rayt, vagy az már krikettpornónak minősülne? – Attól vagyok ennyire fickós, hogy végre látlak. Már majdnem elfelejtettem, hogy nézel ki – mondta Stuart, és Max szájának feszítette a száját. – Ha nem dolgozol, akkor az esküvőt tervezgeted az új barátnőiddel.

– Kárpótollak – ígérte Max, és arra gondolt, amit Bel a szopásról mondott. Hogy azzal meg lehet fogni bármelyik férfit. Max már annak is örült volna, ha egy kicsit meg tudja lágyítani a szívét.

4. fejezet

Bel éppen a mosogatót pakolta ki, amikor csörgött a mobiltelefonja. Felkapta. Richard nevét látta a kijelzőn. – Szia! – mondta mézédes hangon. – Nos, kellemesen telt az estéd? – kérdezte a férfi. – Igen, remekül. Egy jó étel, egy kis bor és egy kis lányos csevegés önmagában elég ahhoz,

hogy az embernek jó hangulata legyen. És te? Mit csináltál? – Nem fogod elhinni! Unalmas számsorok felett görnyedtem. Ilyen péntek estét nem kívánok senkinek. – Már miért ne hinném el? – Bel nevetése úgy hangzott a telefonban, mint a csilingelés. – Átmenjek hozzád egy kis csintalankodásra? – Micsoda ötlet, Richard – dorombolta Bel. – Tudod, hogy az esküvőig dugásembargó van érvényben. – De Bel, akkorák a golyóim, mint egy-egy kosárlabda. – Nincs semmi „de”. Gondold el, milyen jó lesz, amikor a nászéjszakánkon lefújjuk az embargót! Képzeld el, hogy kigombolom az ingedet, és csókolgatni kezdem a mellkasodat! – Inkább ne mondj semmit! – lihegte Richard. – Ez kegyetlenség, tudod? Bel erre átment Fenella Fieldingbe, és gőzerővel folytatta a csábítást, további példákkal vetítve előre az előttük álló nászéjszaka forrónak ígérkező pillanatait. Élvezte, hogy cukkolhatja a férfit. Nos, ha rajta múlik, egy hét múlva rendesen el fogja veszíteni a fejét. Miután eleget cukkolta ahhoz, hogy tényleg szétrobbanjon a feje – más testrészeiről nem is beszélve –, Bel letette a telefont. Hízelgőnek találta, hogy Richard ennyire akarja, és elképzelte, ahogy a napokat számolja, és alig várja, hogy ő, Bel, beváltsa mindazt, amit ígért. Pedig ez csak ízelítő volt ahhoz képest, ami a nászéjszakán várta.

5. fejezet

Violet megpróbált kimászni az ágyból, úgy, hogy közben ne ébressze fel Glynt, de mint általában, most sem sikerült neki. – Gyere vissza – unszolta ásítva a férfi, és közben megpróbálta a mellkasára vonni Violetet. – Fel kell kelnem, máskülönben nem lesz menyasszonyi ruhám. – Violet lerázta magáról az ölelő karokat, de Glyn ezúttal nem bánta, mert az ok, amiért magára hagyták, kedvére volt. – Alig várom, hogy összeházasodjunk, és Mrs. Violet Leach legyél – mondta vágyakozva, miközben Violet összekapkodta a ruháit. Ám amikor nem kapott választ, a férfi felült az ágyban, és felelősségre vonta. – No, mi lesz? Nem kellene azt mondanod erre, hogy „én is alig várom, hogy a feleséged legyek, Mr. Leach”? – Miért, talán nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza Violet. – A férfiaknak ugyanúgy szükségük van szóbeli megerősítésre, mint a nőknek, tudod? –

Visszahanyatlott a párnájára. – Néha… – folytatta, de egy keserves sóhaj után elhallgatott. – Néha mi, Glyn? – Semmi – dünnyögte szomorkás hangon. A szó úgy himbálódzott a levegőben, mint horgászzsinór végén a kövér csali, ami csak arra vár, hogy jöjjön egy nagy hal, és ráharapjon. De Violet nem volt „ráharapós” hangulatban, és mivel nem igazán érdekelte, hogy mi áll a drámai elhallgatás hátterében, bevette magát a fürdőszobába, ahol megmosakodott és felöltözött. Amikor visszament a cipőjéért a hálószobába, Glyn még mindig a plafont bámulta borongós szemmel. Violet megpróbálta figyelmen kívül hagyni a halk, de nagyon is nagy jelentőséggel bíró sóhajtásokat, és könnyed hangon csak ennyit mondott: – Oké, akkor indulok. Majd később találkozunk. – Mikor? – A férfi nehézkesen Violet felé fordította a fejét. A tekintete párás volt és

szomorú. – Két-három órába biztos beletelik, de lehet, hogy négybe is. Glyn szemöldöke fenyegetően ráncolódott. – Lehet, hogy négy órán át távol leszel? – Lehet. A ruhavadászat után még el kell mennem a fagyizóba is. Emlékszel? Egy festővel van találkozóm. De ebédre biztosan hazaérek. – Nos, akkor főzök valami igazán finomat. – Glyn ölelésre tárta a karját. Violet odahajolt hozzá, de amikor a férfi meg akarta csókolni, gyorsan elfordította a fejét. – Vigyázz a számra! Még elkenődik a rúzs! – Akkor kénytelen leszek beérni egy puszival. – Glyn a puszit követően alaposan szemügyre vette Violet arcát. – Új rúzsod van? – kérdezte. – Nem túl erős ez az árnyalat?

– Igen, új. És nem mondanám, hogy kirívóan erős lenne a színe. – Mégis, mi bajod volt a régi árnyalattal? Violet megpróbált nem reagálni. Néha azonban nehezére esett, hogy ne kezdjen el sikoltozni Glyn faggatózása hallatán. – Semmi – felelte végül. – Csak valami újra vágytam. Violet tudta, hogy Glyn nem elégedett a válaszával. Biztosra vette, hogy szokásához híven túl fogja analizálni még ezt az apróságot is, és ki tudja, milyen következtetéseket fog levonni abból, hogy a menyasszonya változtatott az addig használt rúzs színén. Miközben becsukta maga mögött az ajtót, felkészült rá, hogy hazatérése után számtalan kérdést kell majd megválaszolnia.

Glyn továbbra is a mennyezetet nézte, és közben Violet autójának távolodó zúgását hallgatta. A fejében egyetlen kérdés merült fel minduntalan: miért váltott Violet új rúzsárnyalatra? Jelent-e ez valamit? Kipattant az ágyból, szétrántotta a függönyt, és a beszűrődő fényben nekiállt átvizsgálni Violet holmiját, hátha talál köztük mást is, ami eltér a megszokottól. Tudta, hogy valami nincs rendben, és muszáj volt kiderítenie, mi az. Kerül, amibe kerül. Az, hogy az új rúzs a pórázon tartott lét elleni lázadás parányi jele, eszébe sem jutott.

6. fejezet

– Megjött a kocsi – mondta Stuart, amikor meghallotta a tülkölést. Felhúzta a rolót, majd kiintegetett Belnek és Violetnek. Odalenn rögtön magasba emelkedett két kéz, és visszaintett neki. – Óóó, szuper! – lelkendezett Max. – Gyere, csókolj meg gyorsan, mielőtt elmegyek! – A férfi nyaka köré fonta a karját. Ha magas sarkú cipőt viselt, egy vonalba került a szemük, sőt szokásos kontyba fésült sötétvörös hajával ő lett a magasabb. – Gondolom, csupa rúzs lettem, mint mindig – dörmögte Stuart, és törölgetni kezdte a száját. – Ne aggódj, ez nem kenődik – válaszolta Max, és valóban, paradicsompiros rúzsa tökéletes pompában ragyogott az ajkán. – Még Brillo rúzseltávolítóval sem lehet lerobbantani. – Akkor mivel szeded le? – Brillo rúzseltávolítóval – felelte nevetve Max. Stuart megcsóválta a fejét. Felfoghatatlannak tartotta ezt a smink dolgot, és nagyon örült, hogy nem nőnek született. Nem tudta volna elképzelni, hogy szemhéjpúderrel, arcpirosítóval meg ki tudja, mivel kezdje a napot, ahogy azt Max reggelente tette. – Hová mentek így, hármasban? – Menyasszonyi ruhát nézni. – Te is? Minek? – Hogy Violet előnyt kovácsolhasson a szakértelmemből – trillázta Max semlegesnek szánt

hangon. De Stuartot, aki tizenhét éve ismerte Maxet, nem lehetett megvezetni. Megvakarta a fejét, és a nőre szegezte általában mosolygós, most azonban keskenyre szűkült szemét. – Most meg mi van? – kérdezte Max olyan ártatlan hangon, ami mellett ördöginek tűnt volna egy karácsonyi angyal éneke is. – Ugye nem felejtetted el, hogy nekünk csendes esküvőnk lesz? Egyszerű szertartás a házasságkötő teremben, semmi több. – Nem, dehogy. Csak nem képzeled, hogy kiment a fejemből? – Max igézően megrebegtette a pilláját. Stuart már ebből is tudta, hogy rosszban sántikál. – Megállapodtunk, hogy nem csinálunk felhajtást. Semmi fodor! – tette hozzá nyomatékosan. – Tizenhét évi együttélés után nincs szükségünk giccses külsőségekre. A mi esetünkben az esküvő merő formalitás. – Tudom, hogy miben állapodtunk meg – dohogta Max, és magában még hozzátette: csakhogy abból semmi sem lesz.

– Akkor jó – mondta Stuart némileg megkönnyebbülve, és felkapott egy szelet pirítóst. Jól tudta, hogy Max már csak a természetéből fakadóan sem lesz képes ellenállni bizonyos esküvőkön szokásos extráknak, de ha nem feszíti túl a húrt, ő is enged egy kicsit. Például nem fog morgolódni egy szolid csokor vagy egy kalap miatt, ha az illik a csinos bézs színű kosztümhöz, amit Max már korábban beszerzett. Max úgy döntött, hogy ideje elhinteni az első magot. – Egyébként – szipogta – azért akarok elmenni velük a ruhaszalonba, mert még nem döntöttem el százszázalékosan, hogy miben legyek. – Azt hittem, eldöntötted – felelte Stuart, és még a pirítós rágcsálását is abbahagyta. –

Vagy nem azért lóg az a kosztüm a szekrényedben? – Az csúnya – közölte Max, és még legyintett is hozzá, mintha abban bízna, hogy ezzel, mintegy varázsütésre, eltüntetheti a nemkívánatosnak ítélt darabot. – És ahányszor ránézek, mindig csúnyábbnak tűnik. Nem beszélve arról, hogy már te is láttad. Szerencsétlenséget jelent, ha egy vőlegény az esküvő előtt látja a menyasszony ruháját. Most már Maxnek is feltűnt a pillantás, amellyel Stuart méregette. – Ne aggódj, te szamár, minden egyszerű lesz. Felhajtás? Ki hallott már ilyet? – De azért csúfondárosan nyelvet öltött a férfira. – Na, jó. Vegyél egy másik szerkót, csak ne úgy nézz ki benne, mint egy vécépapírba csomagolt baba, mert akkor megszököm. – Nevetve mondta, amit mondott, mégis volt némi fenyegetés a szavaiban. Max pislantott. – Csak a szádat jártatod – válaszolta végül. – De mivel csak egyszer szándékozom férjhez menni, egy fehér ruha mégiscsak megilletne, nem gondolod? – Maaax! Violet ismét megnyomta a dudát. Max, mintegy parancsszóra, felpattant. – Oké, rohanok. Később találkozunk, drágám. Nem fog sokáig tartani. – Jó – mormogta Stuart, és ismét nekilátott a pirítósának. – A változatosság kedvéért jó

lenne egy hétvégét együtt tölteni. – Menjünk el ebédelni – javasolta Max. Aztán még dobott neki egy csókot, majd tűsarkain végignyargalt a kapuhoz vezető úton. – Mi tartott ilyen sokáig? – kiabálta Bel Violet rózsaszín Minijéből, majd amikor a szélesen vigyorgó Max kinyitotta az autó ajtaját, még hozzátette: – Már órák óta várunk. – Rosszalkodtam egy kicsit – felelte Max, és megpaskolta a gravitációnak engedelmeskedni készülő kontyát. – Rosszalkodtál? – kérdezte Violet, miközben egyesbe tette az autót. – Ez pontosan mit jelent?

– Megtettem az első lépéseket az én „bazi nagy cigány lagzim” érdekében – válaszolt Max, és elégedetten bekapcsolta a biztonsági övet. – Óvatosan ugyan, de kezdtem megdolgozni Stuartot. Közöltem vele, hogy valószínűleg nem a már meglévő vacak bézs színű kosztümöt fogom viselni az esküvőn. Mostantól nincs más dolgom, mint hozzátenni a mindig szükségesnek tűnő részletet. Meglátjátok, a végén egy bérelt 747-essel fog megérkezni a templom elé! Violet nem tudta, milyen ember Stuart, de egyvalamiben biztos volt: kőből kell lennie annak a férfinak, akinél Max nem tudja keresztülvinni azt, amit akar.

A postás éppen akkor nyitott be a Fehér Esküvőbe, amikor Violet odakanyarodott az épület elé. A férfi újra és újra meglepődött, hogy milyen hosszú a bolt belseje. Az volt az érzése, hogy egyenesen Narniába jutna, ha egyszer venné a bátorságot, és elmerészkedne a távoli fal mentén húzódó utolsó ruhasorig. – Jó reggelt, hölgyem. Csomagot hoztam. Alá kell írnia. – Mindig „hölgyemnek” szólította

az üzletet vezető magas, hófehér hajú asszonyt, akit olyan elegancia lengett körül, hogy a kalapját is levette volna előtte – ha lett volna kalapja. – Köszönöm – mondta az asszony, és elvette a postástól a tollat. Valóban gyönyörű nő volt. A bőre tiszta és fiatalosan üde, magas arccsontja felett élénk szempár csillogott. Igazi szívrabló lehetett fénykorában, gondolta a postás. Volt benne valami királynői: azokra az orosz hercegnőkre emlékeztetett, akik a forradalom elől menekülve elvesztették ugyan a vagyonukat, de nem a méltóságukat. Valószínűleg jóval idősebb is volt, mint amennyinek látszott. Az asszony a bolt közepén álló nagy pulthoz vitte a csomagot, és közben megnézte a címzést: Freya, Fehér Esküvő Malstone, Barnsley, Dél-Yorkshire, Anglia. Kanadából érkezett., Sejtette, mi lehet a dobozban, és igaza lett. Fehér csomagolópapír-rétegek között, szépen összehajtogatva ott feküdt a ruha. A hosszú, elefántcsontszínű selyemből készült, a nyaka körül apró, barackszín rózsákkal díszített költemény, ami most is ugyanolyan újnak látszott, mint azon a napon, amikor az utolsó öltéseket megtette rajta. Amint felemelte, hogy kirázza belőle a gyűrődéseket, kiesett belőle egy cédula. Lehajolt, és felvette.

Kedves Freya! Igaza volt. A ruha csodát művelt. Tényleg megmutatta nekem a boldogságot – és azt is, hogy milyen úton haladjak tovább. Az tűnt helyénvalónak, hogy visszaküldjem.

Köszönöm.

Puszi, D. Freya elmosolyodott. Emlékezett a lány bájos, szeplős arcára és alsó ajkára, amely reszketett a szomorúságtól. Ezt a képet most kiszorította egy menyasszony boldogan mosolygó arca és napsugaras tekintete. Egy másik ruhában. Mert ezt nem neki szánták – ezért is küldte vissza. Freya különleges darabnak tartotta minden egyes ruháját, de az összes közül ez volt talán a legkülönlegesebb: az első menyasszonyi ruha, amit készített, és ami, valamilyen módon, mindig visszajutott hozzá. Bár ő maga varrta, nem gondolta, hogy egyszer viselni is fogja. Végül is, amikor a ruha készült, már házas volt. Még most is megrázkódott, ha eszébe jutott az a hideg, szeretet nélküli élet, amelyben része volt. Akkor határozta el, ha egyszer sikerül megvalósítania az álmát, és saját menyasszonyiruha-szalonja lesz, gondoskodni fog róla, hogy minden nőből, aki átlépi a boltja küszöbét, boldog menyasszony legyen. Még akkor is, ha ehhez néha kacskaringós utat kellett megtenniük. – Annyira szeretek idejönni! – mondta Max, és belerázkódott az izgalomba. – Én is – visszhangozta Violet, aki még lelkesedésben is megpróbálta utánozni Maxet. – Itt

szerezted be az unokatestvéred számára a koszorúslányruhát, Bel? – Nem. Leedsben – felelte Bel, és hirtelen élénken felrémlett benne az egy hónappal korábbi nap. Ő és Shaden autóval mentek a városba. Először beültek a Harvey Nicks’be, ahol elfogyasztottak egy grillcsirkés salátát, és semmiségekről beszélgettek. A koszorúslányruha, amit végül megvettek, valószínűleg többe került, mint amennyit Violet esküvőjéért összesen ki fognak fizetni. A drága Shaden nem érte be kevesebbel, hiszen neki mindenből a legjobb kellett. A ruha valóban gyönyörű volt, és káprázatosan illett a lány napszítta kaliforniai szőkeségéhez. Eperszín selyem. Ráadásul, mintha csak rá szabták volna. Egy öltésnyit sem kellett változtatni rajta. Így rendeltetett. Mielőtt beléptek volna, mindhárman végigpillantottak a szalon kirakatán. A legszebb menyasszonyi kiegészítők sorakoztak ott, amiket valaha láttak, tökéletes elrendezésben. A cipők és tiarák, fátylak és tollboák köré színes konfettit szórtak, és a középen elhelyezett, homokóra alakú bábu darázsderekára egyszerű szabású, mégis minden részében egyedi, hófehér menyasszonyi ruha simult. Bár Freya gyakran átrendezte a kirakatot, az mindig lenyűgözte a nézelődőket. Bel lenyomta a kilincset, és az érkezésüket jelző csilingelő hangra beléptek a boltba. – Jó reggelt! – Freya mosolyogva a füle mögé igazított egy hófehér hajtincset. –

Visszajöttek, látom. És ezúttal hármasban. – Jó reggelt! – válaszolták kuncogva a nők. – Csak járkáljanak, nézelődjenek, ahogy szoktak, és ha segítségre van szükségük, szóljanak

– buzdította őket Freya. Olyan üdítő volt a viselkedése! A boltban, ahol Max a bézs színű kosztümöt vásárolta, az eladó olyan szorosan követte mindenhová, hogy nyugodtan a nyakába akaszthattak volna egy táblát: „Előző foglalkozása: árnyék”. Max nem először gondolt arra, hogy miatta vette meg olyan gyorsan a ruhát – mielőbb szabadulni akart a kellemetlen eladótól. – Nem gondolod, hogy válogatós vagy? – kérdezte Bel Violettől. – Nem tudom elképzelni,

hogy még nem találtad meg a neked tetsző ruhát. Ezt maga Violet sem tudta mire vélni. Ha nem is túl lelkesen, de már egy csomó szalonba elment, és még egyetlen darabon sem akadt meg igazán a szeme. Talán tudat alatt halogatta a ruhavásárlást. Más magyarázattal nem tudott előállni. Ugyanakkor tudta, hogy hamarosan ki kell választania egyet, és valami azt súgta neki, hogy azt itt, a Fehér Esküvőben fogja megtalálni. – Ez gyönyörű, de inkább koszorúslányos, mint menyasszonyi, nem gondoljátok? – emelt

meg Bel egy krémszínű, puffos ujjú, balerinaruha hosszúságú tüllcsodát. – Ha már szóba hoztad, lennétek koszorúslányok az esküvőmön? – kérdezte Max váratlanul. – Hogy mik? Nem azt mondtad, hogy nem lesz egy sem? – Bel azt hitte, hogy Max éjszaka kialudta magából a „bazi nagy cigány lagzival” kapcsolatos, fellengzős terveit. Nem mintha egy ilyen nagyszabású esemény megszervezésére elég lett volna a rendelkezésére álló idő. Max ártatlanul felvonta a szemöldökét. – Ha cigány esküvőm lesz, Bel, nem vonulhatok végig koszorúslányok nélkül a templomon. És kit kérnék meg, ha nem titeket? Egyetlen nőt sem ismerek rajtatok kívül, hacsak azokat nem számolom, akik nálam dolgoznak, vagy akiknek eladok valamit. Ja, és ott van még az unokatestvérem, Alison, aki még Jeremy Kyle-t is halálra rémisztené – mondta látványos borzongás közepette. Ez volt a legnagyobb baj a munkamániásokkal – útközben a barátaikat is elveszítették. Bel szórakozott nézegetésbe kezdett. Felfedezett néhány álomszép ruhát, de egyik sem volt olyan káprázatos, mint az, amit néhai édesanyja viselt az esküvőjén. Csodálkozott rajta, hogy a mostohaanyja, Faibiana nem próbált megszabadulni tőle, sőt épp ellenkezőleg: belehúzta egy ruhazsákba, és eltette arra a napra, amikor úgy vélte, szüksége lesz rá Belnek. Nem mintha Bel egyszer is köszönetet mondott volna Faye-nek, ahogy az asszony szívesen neveztette magát, a nemes gesztusért. A virágillatú parfümbe burkolt Faye Bosomworth huszonnyolc évvel ezelőtt libbent be Bel megözvegyült apja életébe, és azonnal meghódította a szívét. Csupa kedvesség, csupa báj volt, és bár végtelen türelemmel viszonyult a mostohalányához, Bel nem tudott szemet hunyni afelett, hogy apja szívének új királynője véglegesen száműzte a régit, akinek az idők végezetéig kellett volna uralkodnia. Bel sohasem szólította anyának Faye-t, és Faye sohasem követelte meg tőle ezt a megszólítást. És, ami

kifejezetten szerencse volt, Bel mostohaanyja még csak nem is hasonlított a kiállhatatlan nővérére, Shaden anyjára, Vanoushkára. És a másik nővérére, Lydiára sem, aki, hála az égnek, Melbourne-ben élt, és évente csak egyszer látogatott haza. De még így is gyakori vendégnek számított. Max tovább keresgélt a ruhák között, de semmit sem talált, ami megközelítette volna a cigány Margaret mesés öltözetét. Freya az új szerzemények felé irányította Violetet, de ott sem volt semmi, ami vásárlásra ösztönözte volna. – Szentséges ég! – visított fel Max olyan hangosan, hogy odakinn ugatni kezdtek a kutyák.

Violet majdnem hanyatt esett ijedtében. – Mi történt? – kérdezte, majd Bellel szorosan a nyomában elindult a hang felé. – Nézzétek! Azt! – Már megint kezdi! – jegyezte meg mosolyogva Bel, de pillantásával engedelmesen megkereste azt a pontot, amelyre Max kinyújtott ujja mutatott. A bolt legvégében, amit szélességben szinte teljesen ki is töltött, egy fej nélküli kirakati bábun felfedezett egy valóban pompázatos menyasszonyi ruhát. Olyat, amelyik mellett a cigány Margaret ruhája csak vásári bóvlinak látszott. – Hát megvagy! – suttogta Max, akinek annyira elhomályosította az agyát a rátörő érzelem,

hogy egyenesen a ruhához intézte a szavait. – Pontosan te kellesz nekem! – Ó, édes Istenem! – trillázta Bel a háta mögött, de Max oda sem figyelt rá. Teljesen elmerült abban a világban, ahol nem létezett más, csak ő és a hatalmas felhőnyi, hófehér ruha. – A kirakatba szánom – szólalt meg Freya a háta mögött. – Miért? Nem eladó? – Max kérdése alig volt több egy sóhajtásnál. – De igen, ha találok rá vevőt – válaszolta Freya. – Azt hiszem, éppen most talált egyet – mondta Bel. – Át tudja alakítani? – kérdezte Max. – Úgy értem, tudna hozzátenni néhány apróságot?

Virágokat? Miniatűr lámpákat? – Esetleg egy cigánykaravánt? – szúrta közbe Bel. – Természetesen – bólintott Freya, mintha mindennap arra kérték volna, hogy bizarr dolgokkal díszítse álomszép ruháit. – A vőlegényed meg fog ölni, azt hiszem – jegyezte meg éneklő, ugyanakkor figyelmeztető hangon Violet. – Te csak ne aggódj Stuart miatt, meg fogom dolgozni – vetette oda egy feddő legyintés kíséretében Max. – Még van néhány hetem, hogy megváltoztassam az elképzeléseit. – Összecsapta a tenyerét, és visszafordult Freyához. – Van rá esély, hogy felpróbáljam? – Úgy kell majd feltűznöm magára – felelte Freya.

– Nem baj – mondta Max, azzal ki is bújt a kabátjából, és egy gyakorlott sztriptíztáncosnő mozdulatával Bel felé hajította. Freya óvatosan lecsúsztatta a báburól a ruhát, majd követte Maxet a próbafülkébe. Még bele sem lépett Max a hatalmas szoknyába, tudta, hogy megtalálta azt, amit keresett. Ettől kezdve semmi sem kényszeríthette volna arra, hogy a bézs kiskosztümöt viselje az esküvőjén, amit minden múló pillanattal csúnyábbnak látott. Vagy ebben a ruhában fog férjhez menni, gondolta, vagy meghal. És ha már ilyen ruhája lesz, kénytelen lesz gondoskodni egy templomi szertartásról is, ha másért nem, azért, hogy méltó helyen viselhesse. Márpedig a városháza a silány házasságkötő termével nem volt annak nevezhető. És egy seregnyi vendég is kell majd, akiknek megmutathatja magát. És koszorúslányok, meg fényképész. Akkora tortát fog rendelni, mint Kuala Lumpur. Csak nem képzeli bárki, hogy egy ilyen ruha mellett lemond a tortáról? Vagy a virágokról. Meg a léggömbökről és a tűzijátékról. Még hogy kettesben menjenek el ebédelni a szertartás után! Az ördögbe az ilyen ostoba ötletekkel! A lelki szemei előtt már meg is jelent egy gyönyörű díszterem, ahol előételként kaviárt, főfogásként marhabordát szolgálnak fel, végül csokitriók – vagy nem is, hatalmas sajttortaszeletek, habcsókcsodák és sajttálak kerülnek a terített asztalokra… – Jézus Krisztus! – Álmodozásából Bel istenkáromló felkiáltása szakította ki, aki Violettel

együtt megpróbált bekukucskálni a próbafülkébe. – Ez aztán a masszív darab! Közel száznyolcvan centis magasságával Max feje búbja majdnem elérte az alacsony fülke tetejét. Úgy nézett ki, mint Alice Csodaországban, miután megitta a varázsitalt, és kinőtte a szobát. A fűzött felsőrész a lehető legelőnyösebben emelte ki egyébként is telt mellét, keskeny derekát és Marilyn Monroe-t idéző csípőjét. Letaglózóan szép volt. És az ajkán játszó csintalan mosoly beillett volna egy szellemes áprilisi tréfa kísérőjének is. – Ajaj! – Bel és Violet egyszerre jajdult fel az arckifejezés láttán. Gyanították, hogy

barátnőjük éppen most nyitotta fel egy kukaccal teli kanna tetejét. De azt, hogy mennyi kukac fog kiszabadulni, és mekkora kárt okoznak majd, nem tudták elképzelni sem.

7. fejezet

Violet elsétált a Spring Lane takaros házsora előtt, belépett a legutolsó házba, és meg sem állt a hosszú folyosó végéből nyíló konyháig, ahol az esetek többségében az anyja, Susan tartózkodott. Most azonban, ahogy a nyitott hátsó ajtó is jelezte, a kertben akadt dolga. – Helló! – kiáltott Violet. – Rögtön jövök, csak leszedem a szárítóról a ruhát – válaszolta Susan. – Addig nézz be a

nagyihoz. Az első szobában van. Egy perc, csillagom, és én is megyek. Violet sarkon fordult, és benyitott a hatalmas utcai szobába. Szundikáló nagyanyja ijedten kapta fel a fejét az ajtónyikorgásra. – Jaj, nagyi, ne haragudj! Nem tudtam, hogy alszol. – Semmi baj – felelte az idős asszony, és kinyújtóztatta sovány végtagjait. – Találtál már

ruhát? – Ó, hát nem felejtetted el, hogy vásárolni mentem. – Persze hogy nem. Azért én sem felejtek el mindent. Legalábbis, még nem. Még arra is emlékszem, hogy a két hölggyel akartál menni, akikkel nemrég összebarátkoztál. Maxinnel és… Melindával? – Belindával – helyesbített Violet, és elmosolyodott. – Látod? A lényeges dolgokra emlékszem. Tízből kilencre biztosan – mondta elégedett kacsintás kíséretében a nagyi. Nanette Flockton rendkívül éles elméjű volt, amíg nem uralkodott el rajta a betegség. Az utóbbi időben azonban látványosan lerövidültek nála a beszámítható állapotban töltött időszakok. A legegyszerűbb dolgok is kimentek a fejéből, és előfordult, hogy zavaros beszédéből nem lehetett kihámozni a lényeget. Később, persze, a rövidzárlatokra sem emlékezett. Violetet, talán éppen ezért, különös örömmel töltötte el, ha értelmes beszélgetést folytathatott a nagyanyjával, hiszen tudta, hogy az idő múlásával tovább fog romlani az idős asszony elmeállapota. Nan az apai nagyanyja volt. A fia, Jeff, tíz évvel korábbi szélütését követően költözött oda Violetékhez, hogy a súlyos beteg ápolásába besegítsen. A fia két hónap múlva meghalt, de Nan ezt követően is ott maradt, mi több, a házát is bérbe adta. Violet anyja inkább tekintette anyának, mint anyósnak. Violet anyai nagyanyja, Pat Ferrel, ezzel szemben jégszívű teremtés hírében állt. Nan azt szokta mondani, hogy normális ember csak egy ördögűző kíséretében megy el hozzá látogatóba. – Sajnos még nem találtam olyat, ami igazán tetszene – sóhajtott Violet –, így kénytelen

vagyok folytatni a keresést. – A múlt éjszaka angyalt láttam. Gyönyörű vörös haja volt – mondta Nan. – Ne nézz ilyen

ijedten, Violet. Talán már álmodni sem szabad? Egy szóval sem mondtam, hogy itt lett volna a szobában, velem. Az álmomban jelent meg, és dúdolt valamit. – Mit, Nan? Nem emlékszel? – A Coronation Street{2} szignálját. Violet halkan felnevetett. – Mit szólnál egy csésze teához, nagyi? Nekem most nagyon jólesne. – Nekem nem. Én szívesebben innék egy korty sört. Úgy tudom, van néhány palack a hűtőben. És kérdezd meg anyádat is, nem inna-e valamit. Ráférne egy kis felfrissülés. Egész

nap ágyneműt mos. Ma még nem ült le egy pillanatra sem. Violet átment a konyhába, és míg a vizet várta, az anyját figyelte, aki valóban ágyneműt szedett le a szárítókötélről. Susan hetente cserélte az ágyneműt. Most is, és régebben is. Violet emlékezett rá, mennyire imádta a friss ágyneműt szombat éjszaka – nyáron a fehér pamut hűvös puhaságát, télen a bolyhos flanel melegét. Violet megkocogtatta az ablakot, és ivó mozdulatokat mímelve jelzett az anyjának. Susan magasba lendítette a hüvelykujját, de a következő pillanatban ismét elnyelte kezét a ruháskosár. Violet leforrázta a teát, és elővette a csészéket. Az anyja és a nagyanyja mindig különleges porcelánból itta a teát. Nan csészéjén egy nagy fekete macska volt, Susanét pillangók díszítették. – Hozd be a narancsos piskótatallért is, jó? – szólt ki utána Nan. – Bár inkább gyümölcsöt

kellene ennem, de ez is abból van, nem igaz? Csak nem fog ártani, ha az öt gyümölcsadagból kettőt ezzel helyettesítek. Violet mosolyogva nyitotta ki a szekrénynek azt a részét, ahol a kekszesdobozt tartották. Éppen akkor szólalt meg a zsebében a telefonja, amikor a narancsos tallért rakosgatta egy tányérra. Glyn. Violet teste megfeszült, amikor meglátta a kijelzőn a nevet. Pontosan tudta, miért keresi a férfi. Hol vagy? Mennyi ideig maradsz? A legszívesebben elvetette volna a hívást, de tudta, hogy Glyn addig próbálkozna, míg el nem éri, így a füléhez emelte a telefont. – Szia. – Szia, édes. Hol vagy? – Beugrottam anyához és Nanhoz, aztán találkozom a boltban a festővel. – Mennyi ideig maradsz? – Talán háromnegyed órát. – De aztán siess haza, rendben? – Rendben – felelte magában méltatlankodva Violet. – Be tudnál szerezni útközben egy palack alkoholmentes fehérbort? Apa kedvencét, ha

lehet. Eisberg Riesling, ha jól emlékszem. A holnapi ebédhez kellene. Violet arca megrándult. Teljesen kiment a fejéből, hogy holnap jelenésük van az idősebb Leachéknél.

– Igen, persze. – Húsos pitét készítek ebédre. – Remek – mondta Violet. – Borsót vagy babot szeretnél köretnek? Bármelyiket választod is, nekem megfelel. Violet égnek emelte a szemét. Ha azt mondja Glynnek, hogy olasz füstölt osztrigával szeretné a pitét, azt is beszerezné. A legtöbb nő, gondolta, irigyelné ezért a mindenre kiterjedő gondoskodásért. – Nem tudom. Mire hazaérek, kitalálom. – Oké. Akkor nemsokára találkozunk. Szeretlek. – Rendben. Próbálok mielőbb hazaérni. – Violet gyorsan véget vetett a beszélgetésnek, és

visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Amikor megfordult, megpillantotta Nant. A konyhaajtóban állt. – Mennyi idő is van még az esküvőig? – kérdezte az asszony. – Körülbelül két és fél hónap. – Körülbelül? – ismételte Nan. – Miután a nagyapád megkérte a kezem, és valaki feltette

nekem ugyanezt a kérdést, percre pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor kell odaállnom a pap elé. Violet nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de attól félt, ha beszélni kezdene, többé nem tudná abbahagyni. – Jól vagy, kicsikém? – kérdezte Nan. És amikor éles, szürke pillantása összekapaszkodott

az unokájáéval, Violet úgy érezte, mintha Nan egyenesen a veséjébe látna, és Violettel ellenétben pontosan tudná, hogy mi megy végbe odabenn. – Persze hogy jól vagyok – felelte Violet, és az arcára erőltetett egy fagyos mosolyt. – Miért kérdezed? – Csak úgy – mondta Nan, majd némi fontolgatás után hozzátette: – Csak néha úgy érzem, odabenn feleannyira sem vagy boldog, mint amennyire kívülről mutatod. – Kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy kis üveg belga sört, majd a fiókhoz lépett a sörnyitóért. Violetnek percekbe telt azonosítani azt a valamit, amivel a nagyanyja megpróbálta lefeszegetni a palackról a kupakot. – Nagyi… Honnan a csudából szedted azt az izét? – mutatott Violet a nagy, faragásokkal díszített fa sörnyitóra. – Edith hozta nekem Korfuról – felelte Nan. – Miért, mi bajod vele? – Ne mondd, hogy még sosem nézted meg úgy istenigazából. Tudod egyáltalán, hogy mit ábrázol? Nan forgatni kezdte a kezében a nyitót. – Azt nem, de olajfából készült – mondta, majd el is hallgatott, mert ennél többet nem tudott hozzátenni a rövid leíráshoz.

– Nagyi, ez egy hatalmas fütyi. Nan, az új információ birtokában, alaposan szemügyre vette a sokat használt eszközt, aztán kitört belőle a vidám nevetés. – Jé! Eddig észre sem vettem. És lefogadom, hogy Edithnek sem tűnt fel. Tudod, ő készíti a templomi összejövetelekre a szendvicset. Remélem, nem hozott egyet a plébánosnak is. Ó, Istenem, ez nagyon vicces! Még mindig kuncogva kinyújtotta a kezét egy narancsos kekszért, éppen akkor, amikor Susan kerekded tomporával belökte a hátsó ajtót, mivel mindkét kezét lefoglalta a rengeteg száraz ruha. – Észrevetted, Susan, hogy ez egy pénisz? – mutatta oda neki Nan a sörnyitót. – Szent Habakuk, tényleg! – mondta döbbenten Susan. – Hogyhogy eddig nem tűnt fel senkinek? Ó, ne! Nem szabad csokoládét enned! – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta Nan

ujjain a bűnjelet. – Ugyan, Susan. Egy kicsi kis kekszet csak megehetek? Mi bajom lenne tőle? – A minap ellenőrizték a cukrodat! – fortyant fel méltatlankodva Susan. – És mintha valami olyasmit mondtak volna, hogy semmi édesség! Nem tudom, mit fogok csinálni, ha kómába esel. – Örülni fogsz, hogy megszabadulsz tőlem – mondta Nan egy kacsintás kíséretében. – Amint lecsukódik a szemem, kiválaszthatod a temetési éneket. – Már kiválasztottam – válaszolta Susan. – „Ding Dong! A Banya halott!” Nan hétrét görnyedt a nevetéstől. – Azt hittem, azt az anyádnak tartogatod. – Nem tudok olyan szabályról, amely megtiltaná, hogy mindkettőtök temetésén elhangozzék – replikázott Susan, majd felkapta az egyik csésze frissen forrázott teát.

Boldogan felsóhajtott, amikor megérezte a torkán a forró italt. – Hogy ment a ruhavadászat? – kérdezte. – Sehogy – dohogta Violet. – Semmit sem találtam. – Utolsó eshetőségként még mindig ott van az én ruhám – vetette fel Susan. Nan és Violet elszörnyedt pillantásokat váltott a javaslat hallatán, majd kacagni kezdtek. Susan felfortyant. – Miért, nem olyan rossz. – De igen – vágta rá az anyósa. – Ugyan, Nan, át lehet alakítani. – Sajnálom, hogy kinevettelek, anya, de kizárt, hogy egy ruha, amit rád szabtak, jó lenne

nekem is – vélekedett Violet. – Szó, mi szó, nem vagy egy szerencsés alkat – toldotta meg minden rossz szándék nélkül

az unokái szavait Nan. Susan és Violet alkatilag nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Violet százhatvan centis magasságához törékeny alak társult, szokatlanul világos bőrét és ezüstszőke haját nyilvánvalóan az apjától örökölte, hiszen Susannek sötét, göndör haja volt, és jó tíz centivel magasabb volt a lányánál. – Várjatok, mindjárt idehozom és megmutatom, mire gondolok – mondta Susan, és miután

letette a csészéjét, felszaladt a lépcsőn. Violet gyengéden megpaskolta a nagyanyja combját. – Muszáj volt gonoszkodnod, nagyi? – Pat tervezte azt a ruhát. Ebből is látszik, hogy nem szerette az apádat. Azt remélte, annyira elborzad majd a menyasszony láttán, hogy világgá szalad. – Pszt… – súgta Violet, amikor anyja szapora léptei ismét felhangzottak a lépcsőn, most már lefelé jövet. Susan egy műanyag ruhazsákban hozta az ominózus ruhát, amely valóban a korai hetvenes évek legrosszabb irányzatainak a szerencsétlen ötvözete volt. Magas csipkenyakához puffos ujj társult, és hogy hol kezdődött a dereka, azt nem lehetett volna megmondani, a hátát pedig hatalmas masni díszítette. A szoknyarész inkább hasonlított formátlan zsákhoz, mint lágyan leomló haranghoz, és valami egészen szörnyűséges csipkefodor szegélyezte. – Arra gondoltam – kezdte Susan –, ha valaki eltávolítaná róla a fodrot, és kicsit mélyítené

a dekoltázsát… – …és levágná az ujját meg azt a masnit, amitől úgy néz ki, mintha felszállni készülne éppen… – vágott közbe még mindig kuncogva Nan. Susan azonban rá sem hederített. – Akármit mondasz, szép az anyaga. – Már ha a csipkefüggönyt idéző részektől eltekintünk – csapott le Nan a feladott labdára. – Amiről épp az imént mondtam, hogy le kellene venni – röptézett Susan. – Azt hiszem, tényleg inkább passzolnám, anya – szólalt meg végre Violet is. Susan alaposan végigmérte a ruhát, majd visszahúzta rá a műanyag zsákot. – Igazatok van. Elképesztően ronda. Még kislánykorodban sem akartál játszani vele soha, Violet. Oda kellene adnom valakinek. – Jótékonysági intézménynek nyilván nem adhatod – fuvolázta Nan. – Bárki húzná le róla a

zsákot, elájulna, amikor meglátja. – Én is csak azért tartottam meg, mert olyan kedves emlékeim fűződtek hozzá – ismerte be Susan. – De bármennyire nem tetszett, fel kellett vennem, mert May néni varrta, aki akkor már nagyon beteg volt. Meg is halt, nem sokkal az esküvő után. – Nagy kár, hogy nem előtte halt meg. Akkor talán rendes ruhában állhattál volna az oltár elé – mondta Nan, mire Violet gyengéden, de határozottan oldalba bokszolta.

– Isten bocsásson meg neked, Nan – dünnyögte Susan, de közben alig tudta visszafojtani a nevetését. – Látnod kellett volna a koszorúslányruhákat! Azokat is a drága May varrta – magyarázta Nan Violetnek. – Azóta sem láttam olyan csúf zöld árnyalatot. Susan egyetértően csettintett a nyelvével. – Azokat is az anyám tervezte. – Félt is Coco Chanel, hogy elveszíti a koronáját. – De a ruháktól eltekintve csodaszép nap volt, ugye, Nan? – kérdezte Susan álmatagon, átadva magát a tavaszillatú emléknek. – És akkor, a hetvenes években nem is igazán rítt ki a

ruhám a többi közül. – Az, az, gyönyörű egy nap volt – bólogatott Nan, és a fiára gondolt, az élettel teli fiatalemberre, aki előtt még ott állt az egész élet. – Ragyogóan sütött a nap, és úgy vigyorogtatok, mind két eszement. Te is, meg az én Jeffem is. Susan szemét elfutotta a könny. – No, elég az elmélkedésből – mondta, és gyorsan felállt. – Ki akarom tisztítani az emeleti szőnyegeket, mielőtt elmegyek a könyvklubba. – Nanhoz fordult. – Magatokra hagylak

benneteket. Gondolom, még nem tudtad megmondani neki. – Még nem – felelte Nan. – Megmondani? Mit? – kérdezte Violet, éppen amikor ismét rezegni kezdett a zsebében a telefon. Meg sem kellett néznie, hogy ki az. Susan enigmatikusan elmosolyodott, majd eltűnt az emeleten. – Mi folyik itt? – kérdezte Violet, mire Nan csoszogó léptekkel a tálalószekrényhez lépett. Kihúzta az egyik fiókját, kivett belőle valamit, aztán újra leült, és Violet kezébe nyomott egy kulcscsomót. – Postbox Cottage kulcsai – magyarázta. – Kimentek a lakók, és nem akarok újakat. Inkább neked adom. – Micsoda? – Hallottad. Hacsak nem vagy ugyanolyan süket, mint én. – Nagyi – kezdte Violet, de Nan felemelte a kezét, és beléfojtotta az ellenkezést. – Tudom, mennyire nem tetszik neked Glyn lakása, ami meg engem illet… Nos, ebben az

állapotban nem hiszem, hogy visszaköltözöm. Ennél már csak rosszabbul leszek, és azt akartam, hogy a tiéd legyen a ház, még mielőtt bármi történne velem. Nem beszélve arról, hogy élvezni akartam a pillanatot, amikor átadom. – Violet megszorította a nagyanyja kezét, és miközben megpróbálta elképzelni, milyen lesz az élet a szeretetre méltó idős hölgy nélkül, majdnem kicsordultak a könnyei. – Sajnálom, kislányom. Nem akartalak megríkatni. – Nan előhúzott a ruhája ujjából egy

zsebkendőt, és megtörölte vele Violet szemét. – Egyetlen könnyet sem szeretnék látni. Annak örülnék, ha örülnél. És ha biztos lehetnék abban, hogy életed fordulópontjához érve megtaláltad azt a férfit, akinek a világon te vagy a legszebb, a legfontosabb. Violet szeméből egyre szaporábban potyogtak a könnyek. A boldogság könnyei, állította, mert azt mégsem mondhatta, hogy a nagyanyja miatt lett ennyire szomorú. Nant rettegéssel töltötte el a betegsége. Félt, hogy az agya előbb meghal, mint a teste, ami azt jelentette volna, hogy Susannek még több dolga lesz. Tudta, hogy a menye a nyers modora ellenére sem küldené otthonba, inkább lemondana a könyvklubos összejövetelekről. Azt mondaná, hogy ráunt az olvasásra, de Nan tudná, hogy ennél jóval brutálisabb dolog áll a döntés hátterében. Az, hogy az anyósát már nem lehet egyedül hagyni másfél órára sem. Nan feltételezte, hogy előző éjszaka álmában beszélte meg az angyallal a félelmeit, bár igazság szerint túlontúl valóságosnak tűnt az egész. Az angyal azt mondta, remek ötlet, hogy Violetnek adja a házát. És még azt, hogy Nan csak ne szomorkodjon Susan miatt, mert a menye nem arra született, hogy magányosan, szeretetlenül élje le az életét. Nan erről bölcsen hallgatott, persze, mert csak a vizet kavarta volna fel, ha az álmának ezt a részét is megosztja a családtagjaival. Vagy azonnal telefonáltak volna az orvosért. – Az anyád nagyon ki szokta csípni magát a könyvklubos összejövetelekre – jegyezte meg

tűnődő hangon. – Lefogadom, van ott valaki, aki tetszik neki. – Anyának? Ugyan, nem hiszem. – Márpedig én biztos vagyok benne. – Tulajdonképpen jó lenne, nem? – kérdezte Violet. – Én legalábbis örülnék, ha anya összejönne valakivel. – Én is – sóhajtotta Nan. Magában ugyanis attól tartott, hogy Susan, hiába lenne esélye egy kapcsolatra, hű maradna Jeff emlékéhez, és ez nagyon nagy kár lenne. Susan ugyanis megérdemelné, hogy szeressék és vigyázzanak rá, így Nan mindennél jobban remélte, hogy az angyalnak igaza volt. Pillantása ekkor ismét megállapodott az unokája kezében nyugvó kulcscsomón. – A házat nem valamilyen alkalom miatt kapod – mondta váratlanul –, hanem csak úgy. – Csak úgy? Mit értesz pontosan ezen? – kérdezte Violet. – Azt, hogy nem nászajándék. Egyszerűen oda akarom adni neked. NEKED. A tiéd, és azt csinálsz vele, amit akarsz. Beköltözhetsz, kiadhatod, vagy eladhatod és vehetsz helyette egy másikat. Ami neked mint jogos tulajdonosnak a legjobban megfelel. Már az ügyvédnél is jártam, és mindent aláírtam, amíg azt „ép elmével, cselekvőképességem teljes birtokában” megtehettem. – Jaj, ne viccelj! – mondta Violet. Úgy érezte, mintha hirtelen a feje tetejére állna vele a

világ. Két állandó pont volt az életében, az anyja és a nagynyja, és sohasem akarta, hogy ez

megváltozzon. Nem akarta, hogy megöregedjenek vagy megbetegedjenek, bár tudta, hogy ezt senki sem akadályozhatja meg. Ő végképp nem. – És természetesen nem fogom eladni. Ez lesz az otthonom. – Egy ideig talán. Amíg nem lesznek gyerekeid. Violet lelki szemei előtt megjelent egy kép önmagáról, Glynről és a gyerekeikről, amint ott, a nagyanyja házában élnek. Csakhogy a gyerekek nem voltak igazán gyerekek; az apjuk miniváltozatai voltak, és apró, bizonytalan testük alig tudta megtartani Glyn hatalmas fejét. – Szeretném, ha egyvalamit nem felejtenél el – folytatta Nan. – Ha boldogtalannak látlak,

abba belehalok. Előbb, mint bármi másba, ami megtámadja még a testemet. Violet az idős asszony vállára borult, aki köré zárta a karját, és bár nem tudta, bőre meghatározhatatlanságában is ismerős, arcpúderrel vegyülő illatával melegséget és biztonságot sugárzott az unokája felé. – Nincs jobb, mint egy jó házasság – mondta Nan. Ha csak élete nagy szerelmére gondolt,

máris felforrósodott a szíve, hogy aztán lehűtse az a sok kellemetlen emlék, amelyet első férjéről őrzött. Arról a férfiról, akihez tizenhét évesen ment feleségül, és akitől huszonegy évesen már el is vált. Erről senki sem tudott a családjában. Senkinek sem kellett tudni, hogy örökké verte, és arról sem, hogy a bántalmazások miatt elvetélt. – És nincs rosszabb, mint rossz házasságban élni. – Kemény pillantást vetett az unokájára. – Ha bármilyen kétséged van a jövendőbeliddel kapcsolatban, ne engedd, hogy az ujjadra húzza a gyűrűjét. – Az ő saját gyűrűje elvékonyodott az évek során, de még mindig emlékezett, milyen érzés volt, amikor Jack nagyapa felhúzta az ujjára, és a fülébe súgta: Most már az enyém vagy, és mindig az enyém maradsz. Az édes emléktől még most is ficánkolni kezdett a szíve. – A nagyapád majdnem megőrjített az elviselhetetlen pipájával. Mindenbe lyukat égetett.

Mégis örülnék, ha itt lehetne velem. – Te hiszel a mennyországban, nagyi? – kérdezte Violet, visszanyelve a torkában felgyülemlett könnyeket. – Persze hogy hiszek – bizonygatta Nan meggyőző bólogatással. – Mit gondolsz, honnan érkezett az angyal, aki az éjszaka meglátogatott?

8. fejezet

Bel épp csak belépett az ajtón, amikor csörögni kezdett a telefonja. – Öö… Miss Candy, Pip vagyok a Mennyei Édességek cukrászdából. – Bel felvonta a szemöldökét, mint mindig, ha meghallotta a nevetséges elnevezést. – Öö… – folytatta a mélységes zavarral átitatott női hang. – Megkaptam az e-mailjét a menyasszonyi tortán elvégzendő változtatásokkal kapcsolatban. Csak biztos akarok lenni abban, hogy mindent jól értettem-e. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán beolvasta a telefonba Bel levelét. Szóról szóra. – Úgy van. Pontosan ezt akarom – mondta Bel. – Ó. Rendben. – Bel hallotta, hogy Pip hatalmasat nyel a vonal végén. – Meg lehet csinálni? – Igen, persze… Természetesen. Ha tényleg ezt akarja. – Ezt akarom. – Biztos benne? – Teljesen – felelte Bel. – Megcsinálja? – Meg, ha ennyire ragaszkodik hozzá. – Igen. Ennyire ragaszkodom. – Nos, akkor megcsinálom – egyezett bele Pip, még mindig nem túl meggyőzően.

Nemegyszer készített már tortát hóbortos embereknek vad alkalmakra, de ilyen megrendelést még sohasem kapott. Miután Bel letette a telefont, megvakarta a karját, ott, ahol az utóbbi időben erősen hámlani kezdett a bőr. Lehet, hogy ekcémát kapott a sok idegeskedéstől? Ha így megy tovább, egy nagy vödör lehámlott bőr lesz belőle az esküvőig. És akkor nem lesz szüksége ruhára. Mi több, a „porból lettél, porrá leszel” ceremóniára válthatnak a „holtomiglan, holtodiglan” helyett. Még el sem fordult a telefontól, amikor ismét megcsörrent a készülék. – Helló, drágám – trillázott bele a mostohaanyja vidám hangja. – Szia, Faye. – Arra gondoltam, megosztom veled a hírt. Éppen most hoztam haza a ruhát, amit az

esküvőre vettem. Derékban ugyan be kellett venni – úgy tűnik, fogytam egy kicsit. – Remek – felelte Bel szűkszavúan. A legszívesebben máris bontotta volna a vonalat, hogy a korai időpont ellenére kinyithasson egy üveg vörösbort. – Vanoushka pedig Diorban lesz. Vanoushka. A mostohanagynéni, aki egy pajtából átalakított, ötszobás házban élt. Minden szobához külön fürdőszoba tartozott, amit Vanoushka, ha a házáról beszélt, nem győzött hangsúlyozni, és a kertjében lévő svéd nyári lak jakuzzijáról sem feledkezett meg soha. De

ezeken kívül sem volt olyan dolog a világon, ami Vanoushka tantinak ne lett volna meg, kezdve a Louis Vuitton bőröndkészlettől a kerti „vizesárokig”, amely egy aprócska szigetet vett körül, helyesebben, a szigeten álló galambdúcot. Kutyája, a fajtiszta Lhasa Apso a „Sarkvidéki napvadászat sarkvidéki mestere” névre hallgatott, aminek Bel szerint körülbelül annyi értelme volt, mint a „Sápadtnál is halványabb árnyalat”-nak. Az arcába fecskendezett háromtonnányi botoxnak köszönhetően Vanoushka ugyanolyan arckifejezéssel nyugtázott volna egy tőzsdei összeomlás miatt bekövetkező milliós részvényveszteséget, mint egy öttalálatost a lottón. És nemrég felpumpáltatott ajka beillett volna szájat formázó légvárnak is. Nem volt nehéz elképzelni, mi lesz Shadenből huszonöt év múlva. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Vanoushka az esküvőig még csináltat magának egy méregdrága ráncfelvarratást. Bel megpróbált nem gondolni arra, hogy mennyi időt és pénzt emésztenek fel az esküvőjére tett előkészületek, de ez nem mindig sikerült neki. Pedig létfontosságú volt, hogy időnként megfeledkezzen róla, máskülönben nem tudta volna véghezvinni azt, amit eltervezett. – Diorban? Tényleg? – Bel úgy tett, mintha lenyűgözte volna a hír. – Biztos nincs semmi, amiben segíthetnék? – Nem, már mindent elrendeztem, köszönöm – válaszolta Bel, és közben azt kívánta, bár

annyi fontja lenne, ahányszor Faye feltette neki ugyanezt a kérdést. Tudta, hogy a mostohaanyja mindennél jobban szeretne belefolyni az előkészületekbe, de Bel, ebben az esetben, maga volt a megtestesült függetlenség, és ragaszkodott hozzá, hogy maga csináljon mindent. Más lett volna a helyzet, ha Faye az igazi anyja. Csakhogy azt az asszonyt, aki a világra hozta, elrabolták tőle még csecsemőkorában, és nem akarta elárulni azzal, hogy egy másik nőt enged a helyére lépni, amikor asztalterítékről és ételekről kellett dönteni. Miért kellett volna mással megelégednie, ha már az édesanyja nem segíthetett neki? – Oké, drágám – mondta Faye. Kilencvenöt százalékban még a csalódottságát is sikerült eltitkolnia. – Akkor csütörtökön, a családi vacsorán találkozunk. Csak hívj fel, ha szükséged van valamire. – A hangsúlyából érezni lehetett, hogy komolyan gondolja minden egyes

szavát. Bel tudta, hogy sohasem volt igazságos Faye-jel. A mostohaanyja nem tett mást, mint titkárnőként beleszeretett a megözvegyült főnökébe, akivel egy forgószélszerű románc lecsengéseként össze is házasodott, és a lányát is elfogadta, sőt majdhogynem a sajátjaként bánt vele. Bel felment az emeletre, ott kinyitotta az egyik hatalmas szekrény ajtaját, és vágyakozva nézegetni kezdte édesanyja álomszép menyasszonyi ruháját, ami Faye-nek köszönhetően

frissen tisztítva lógott a ruhazsákban, az alakjára alakítva, és csak arra várt, hogy ő, Bel, felvegye. Tényleg gyönyörű darab volt: szemmel láthatóan egy elegáns nőnek készítették, bár

Belnek csak elképzelései voltak arról, hogy milyen lehetett az anyja, és ez a halovány emlék is néhány erősen szemcsés fényképről származott. Az apja nemigen beszélt az első feleségéről, így tőle sem tudhatott meg sokat. És mivel Bel nem akarta felizgatni a kérdéseivel, a képzeletére hagyatkozott, ahol semmi sem árnyékolhatta be Helen Candy szoborszerű szépségét. Látta maga előtt a varázslatos ruhában, amint hollófekete hajával, vörösre rúzsozott ajkával elindul leendő férje felé, hogy szavakba öntse szomorú próféciának is beillő esküjét. Míg a halál el nem választ. Bel félretolta a ruhát, és kivett mögüle egy másikat; azt, amit ő maga vásárolt nemrég az interneten. Olyan egyszerű és unalmas darabnak tűnt, hogy még a ruhafogas is ásítozva volt csak hajlandó megtartani. Kerek nyakkivágása és egyenes ujja volt, dísztelen felsőrésszel. Egyetlen masnit sem lehetett rajta felfedezni. Ennél még egy puritán menyasszonytól is többet vártak volna az esküvője napján. Olcsó volt, csúnya, és tökéletesen megfelelt a célnak. – Ne haragudj, mama – mondta Bel a mennyezet felé fordítva a fejét. – Nem vehetem fel a

ruhádat. Ezt a csúnyát kell viselnem. Kérlek, maradj velem, és segíts. Szükségem van az erődre. Szeretlek.

9. fejezet

Míg Max az interneten csüngött egész délután, cigány menyasszonyokat nézegetve és ötleteket keresve, Violet az új fagylaltozója felé tartott, a festővel megbeszélt találkozóra. Nagyon elégedett volt a helyiséggel, és alig várta, hogy megnyithassa. Korábban a park mellett bérelt egy boltot, de az szétmállófélben volt, és a tulajdonosa egy rémálommal is felért. Így amikor lejárt a bérleti szerződés, Violet nem újította meg. Ez ugyan azt jelentette, hogy néhány hónapra fel kellett hagynia a kereskedéssel, de Violet biztosra vette, hogy az csak az üzlet hasznára lesz. És amint megpillantotta a mutatós, kúp alakú épületet a maltstone-i Kertcentrumban, tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A bérleti díj itt jóval magasabb volt, mint az előző helyen, de az új, barátságos tulajdonos azt mondta, hogy az első hónap díját elengedi, a másodikat és a harmadikat pedig fél áron adja, ám ennek fejében Violetnek kell kicsinosítani és berendezni a helyiséget. Ezenkívül jelentős napi forgalomra számíthatott egész évben, mivel a Kertcentrumban volt még virágbolt, bútorszalon, óvoda, kávéház – amelynek a választékában, legalábbis így állapodtak meg, nem szerepelt fagylalt – és egy ajándékbolt. Még körül sem nézett a helyiségben, már tudta, hogy fogja berendezni. Lelki szeme előtt egy körhintát látott arany tartóoszlopokkal, falra festett lovakkal, vidám vásári zenével. De hiába tudta olyan jól elképzelni, hogy mit szeretne, nem volt tehetsége a festéshez. Violet kinyitotta az ajtót, és belépett új királyságába. Ha ez a festő sem tudja megcsinálni, amit szeretne, akkor kénytelen lesz elbúcsúzni a lovaktól, mi több, az egész látomástól. Eddig, bár többen válaszoltak a hirdetésére, nem talált senkit, aki foglalkozott volna falfestéssel. És a helyi művészeti iskolában sem akadt vállalkozó. Éppen megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki a helyiség egyszínűre festett falakkal, amikor kopogtak. Violet az ajtó felé pillantott, és az üvegen át meglátott egy fiatal, sötét hajú férfit, aki egy hatalmas, táblaszerű valamit cipelt. Violet felugrott, hogy kinyissa előtte az ajtót, és érezte, hogy közben zsebóra nagyságúra tágul a pupillája. Az előtte álló férfi úgy nézett ki, mint Krisztus szexi változata. Magas volt, széles vállú, erős borostája ugyanolyan sötét árnyalatú, mint laza hullámokat vető haja, a szeme a lagúnák kékjét idézte – meg Robert Powell pillantását a Názáreti Jézus című filmből. – Miss Flocton – kezdte olyan akcentussal, amit Violet sehová sem tudott tenni, csak abban

volt biztos, hogy nem brit. – Pawel Nowak vagyok, és a falfestés miatt jöttem. – Kerüljön beljebb – mondta Violet, és hogy beengedhesse, arrébb lépett. Csak remélni merte, hogy rogyadozó térde közben nem mondja fel a szolgálatot. – Köszönöm – felelte a férfi.

Hosszú, erősnek tűnő teste volt, combizmain szinte a repedésig feszült a farmer. Remek izomzata atletikus alkatról árulkodott. Az e-mailje alapján Violet egyáltalán nem ilyennek képzelte a férfit. Olyasvalakire számított, aki Elton John-szemüveget visel, finomkodva jár, és affektálva beszél. Ez a férfi – Pawel – azonban egy kőműveshez hasonlított inkább, mi több, úgy nézett ki, mint aki malteroskanállal a kezében született. Ami nem lehetett olyan régen, hiszen a megjelenése alapján a húszas évei elején járhatott. Letette azt a valamit, amiről kiderült, hogy nem tábla, hanem egy hatalmas mappa, majd üdvözlésre nyújtotta a kezét. Erős kézfogása volt, finoman szólva. Violet még hosszú ideig érezte a szorítását az ujjain. – Elhoztam a portfóliómat, hogy megmutassam, mit tudok – magyarázta Pawel. – Megkínálhatom egy kávéval vagy egy csésze teával, Mr. Nowak? – kérdezte Violet. A férfi röviden eltűnődött, majd megrázta a fejét. – Köszönöm, de így is remekül elvagyok. – Violet úgy érezte, hogy a vendége csak

udvariasságból utasítja vissza az italt. – Én viszont innék valamit – mondta mosolyogva, és átment a konyhába, hogy bekapcsolja a vízforralót. – Megöl a szomjúság. Erre a férfi is meggondolta magát. – Talán mégis kérek egy kávét. Cukor nélkül, feketén, köszönöm. És kérem, szólítson Pavnak. Mindenki így hív. Miközben Violet elkészítette a két csésze kávét, Pav is felkészült: az egyik asztalon kiterítette a portfólióját. Violet zsebében ismét megszólalt a telefon. Megint Glyn kereste. Elővette, és türelmetlenül lenémította. Ekkor vette észre, hogy tíz perccel korábban már volt egy nem fogadott hívása. Violet letette az asztalra a csészéket, ügyelve arra, hogy egyik se veszélyeztesse Pav alkotásait. Közben megnézte az első képet, és felvonta a szemöldökét. – Hűha! – motyogta, amikor megpillantotta a körhintalovakat ábrázoló festményt. A festett

állatok csupán pompás színeikben tértek el az igaziaktól; arany sörényükbe mintha belekapott volna a szél. – Most, hogy látom a falakat, jobban el tudom képzelni, hogy mit szeretne – mondta Pav. – Ezt – lehelte a képre mutatva Violet. Tulajdonképpen hazudott, mert a kép sokkal jobb volt annál, mint amit eredetileg kigondolt. – Meg tudná festeni ezeket a lovakat a falra is? –

Az, amit látott, a Sixtus-kápolnában is megállta volna a helyét. – Igen, persze – felelte Pav olyan hangon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – És mennyit kérne érte? – kérdezte Violet arra számítva, hogy valami megfizethetetlen árat fog hallani.

– Tíz fontot óránként. – Tíz fontot? – Hiszen az ingyen van, tette hozzá gondolatban Violet. – Soknak tartja? – Pav hangjába aggodalom vegyült. – Nem, nem – nyugtatta meg sietve Violet, de közben arra gondolt, talán mégsem az évszázad üzletét készül megkötni, hiszen ki tudja, mennyi idő alatt készül el, mondjuk, egy szemgolyó. Beletelhet akár egy napba is. – Mit gondol, meddig fog tartani a festés? – Azt nehéz megmondani. Csak munka után tudok foglalkozni vele. Kőműves vagyok. De hétvégén talán lesz olyan, hogy az egész napot itt tudom tölteni. Mikorra tervezi a nyitást? – Augusztus első hetére – vágta rá Violet. – Akkorra biztosan elkészülök. – Hogyan fizethetek? – Csekkel vagy készpénzben. Teljesen mindegy – válaszolta Pav, majd nagyot kortyolt a

kávéjából. – Nem feketén dolgozom, ha erre gondol. Szabályos könyvelést vezetek. – Mikor tudna kezdeni? – kérdezte Violet. Próbált üzletasszonyhoz méltó hangnemet megütni, de közben arról fantáziált, hogy milyen érzés lenne maga körül érezni a férfi karjait. Pav elmosolyodott, amitől észrevehetővé váltak a szeme sarkában a szarkalábkezdemények. Sokat nevethet, gondolta Violet, ha már ilyen fiatalon megjelentek az árulkodó ráncok a szeme körül. – Rudakat is tudok csinálni – mondta a férfi válasz helyett. – A padló és a mennyezet közé – folytatta. – Átvezetném őket az asztalokon. Aranyra festeném őket, mint a vásári

körhintákon. Igen, van is hozzá megfelelő gyalum. Tudja, mi az a gyalu? – Képzelje, tudom – válaszolta méltatlankodva Violet. – Az apám asztalos volt. – Ha még élne, gondolta szomorúan, itt szorgoskodna az üzletben, és élvezné a munka minden pillanatát. – Azt hiszem, fantasztikusan nézne ki. – Violet szinte látta maga előtt a rudakat. Amúgy is magas izgalmi szintje most már majdnem a plafonig ért. Pav egy darabig a falakat tanulmányozta, és amikor megszólalt, érezni lehetett, hogy rá is átragadt a lelkesedés. – Ha elkészülnek a lovak, úgy fognak kinézni, mintha le akarnának lépni a falról. – A keze közben élénk mozdulatokat írt le a levegőben. Nagy, szögletes keze volt hosszú, tiszta ujjakkal. Violet szíve úgy száguldott, mint egy alaposan meghajtott körhinta. Kislánykora óta arról álmodott, hogy egyszer saját fagylaltozója lesz, de csak három évvel ezelőtt nyílt alkalma arra, hogy megragadja a szarvánál a bikát, és a saját lábára álljon. Felmondott a Sheffield Hotelben, ahol főcukrász volt, és megnyitotta az első üzletét, amelyből azonban, bármilyen sikeres volt is, teljesen hiányzott a körhintavízió megvalósításához elengedhetetlen karizma. – Valószínűleg gyakran itt leszek, amikor dolgozik. A konyhában. Fagylaltot készítek, és

amennyire tudok, előkészülök a nyitásra. Vagy a könyvelésemet csinálom az emeleten – mondta Violet. – Nem fogom zavarni, ugye? – Nem, nem – válaszolta Pav. Elővett a zsebéből egy mérőszalagot meg egy jegyzetfüzetet. – Ha megengedi – mondta, majd elkezdte lemérni a falakat, és a számokat azonnal le is jegyezte a füzetébe egy olyan parányi ceruzával, ami szinte elveszett a kezében. Violet a kávéját kortyolgatva rájött, hogy nemcsak bámulja a fickót, hanem egyenesen méregeti. Hihetetlen nyugalom áradt belőle. Az egész lénye szöges ellentétben állt a Glynt jellemző, már-már hiperaktivitásnak minősülő viselkedéssel. A szeme ide-oda cikázott a helyiségben, mintha az elképzelt remekmű darabjait próbálná elhelyezni a falakon, és azon nyomban le is írta az ötleteit, elképzeléseit. Violet azonnal felismerte benne a munkája iránt érzett szenvedélyt, hiszen ugyanígy volt ő is a fagylalttal – a lehető legjobbat akarta készíteni, és nemcsak a városban, hanem az egész világon. Bár ez elég ostobán hangzott volna, ha szavakba önti, ezért ezt a gondolatát még sohasem osztotta meg senkivel. Vagyis, egyszer megtette – az iskolai pályaválasztási tanácsadónak árulta el a titkát, aki kinevette, és azt javasolta, hogy szálljon le a földre, és ne ringassa magát csacska ábrándokba. A kíméletlen szavak sokáig ott visszhangoztak a fejében, és meggátolták abban, hogy a tehetségét próbára tegye. Többet nyomtak a latban minden bátorításnál, amit a családjától és a barátaitól kapott, még akkor is, ha Violet tudta, hogy ennek nem így kellene lennie. Erőnek erejével elrángatta a pillantását Pavról, és megpróbált a kávéjára koncentrálni. Nem helyes, gondolta, hogy idegen, jóképű férfiakat vizslat. Aki ráadásul jóval fiatalabb nála. Tíz évvel biztosan. Ilyesmit csak liliomtiprók tesznek. Nem beszélve arról, hogy tizenegy hónap múlva férjes asszony lesz, így ha van is a szívének olyan darabkája, amelyik nem a vőlegényéért dobog, azt mielőbb el kell hallgattatnia.

10. fejezet

Glyn szülei, Joy és Norman Leach olyan emberek voltak, akik bármikor be tudták fejezni egymás félbehagyott mondatát, és kézi kötésű pulcsit hordtak igazi amerikai szürkefarkasfejjel az elején. Csípőnél össze voltak nőve, ugyanazokat a dolgokat gyűlölték és szerették, és mindent, amit csak lehetett, „J” és „N” betűkkel láttak el az otthonukban. Előző életükben bizonyára közös csomagolásban lakó Twix rudacskák voltak. Norman, ha nem kertészkedett, apró modellkatonák festésével foglalta el magát, Joy pedig keresztöltéses faliképeket készített, többnyire baglyokról, amiket aztán Norman bekeretezett, és felakasztott a falra. Joy már attól telhetetlennek érezte magát, ha karácsonyon kívül máskor is megivott egy pohár sherryt, de azt is csak akkor, ha Croft Original volt, mert a Harveys Bristol Cream szóba sem jöhetett. Norman szabályos eksztázisba esett, ha átlapozta a Caravan Monthly című magazint, vagy vett néhány virágmagot. Kedves, gyengéd emberek voltak – és hihetetlenül unalmasak. Egy Grimsbyben töltött wellnesshétvége ugyanolyan pazarlásnak tűnt volna a szemükben, mint egy kéthetes luxusnyaralás a Bahamákon. Az egyetlen fiuk, Glyn, elég későn jelent meg az életükben. Joy már negyvenkét éves volt a születésekor; már nem is reménykedtek abban, hogy egyszer teherbe esik. Nem csoda, hogy a legféltettebb kincsükként tekintettek a váratlan jövevényre, örökké aggódtak miatta, és hiába nőtt fel időközben, továbbra is úgy bántak vele, mint egy ötévessel. Joy, ha bement a városba, mindig alsónadrágot és zoknit vett neki. Egy feltűnően rendes és takaros házban laktak Pogley-ban; a telkük végében ott csordogált a Stripe nevű patak. A kertjük egyébként olyan makulátlan volt, hogy még a sztárkertész Alan Titchman sem talált volna benne kivetnivalót. De nem csak a kert, minden makulátlan volt Leachék körül. Még Misty is, a Persil tisztaságú, hófehér whiteland terrier, aki mindig ugyanoda kakilt – egy eldugott helyen lévő Aloe vera mögé. Mintha tolták volna őket, úgy siettek a fiatalok üdvözlésére, amikor Violet autója megállt a ház előtt. Olyan kitörő örömmel fogadták őket, hogy Violetet elfogta a bűntudat. Szinte túlcsordult bennük a hála, csak mert hajlandó volt feleségül menni a fiukhoz. Semmi gonoszság nem volt bennük, épp ellenkezőleg – mindenkinek segítettek bármiben, amiben tudtak. Ahhoz képest, hogy a hetvenes éveik közepén jártak, elképesztően agilisak voltak mindketten. A betegségek elkerülték őket, kivéve azt az egyetlen esetet, amikor Norman szíve az előző évben rakoncátlankodott egy kicsit, és persze az időnkénti megfázásokat. A mentális betegség ismeretlen fogalom volt számukra – és nagy valószínűséggel mindig az is marad –, így Glyn esetében túlreagálták, és úgy tipegtek körülötte, mintha tojáshéjon járnának, nehogy felzaklassák, és ezzel visszaküldjék abba a sötét cellába, ahová a betegsége legrosszabb

napjaiban zárta magát. Norman gyakorlatilag becibálta Glynt a házba, hogy mielőbb megmutathassa neki az új tévét, amit a lakókocsijukba vett. Joy apró léptekkel tipegett Violet mellett, abban bízva, hogy leendő menyével sikerül néhány bizalmas szót váltania. – Hogy van mostanában? – kérdezte szomorú, mégis jó hírekben reménykedő mosollyal. – Remekül – felelte Violet. – Kifejezetten jó a hangulata. – Azt már nem tette hozzá, hogy

kezd elviselhetetlenné válni az üldözési mániája. Hogy dührohamot kap, ha Violet egy óránál hosszabb időt tölt házon kívül, és közben nem hívja fel. Bizonyos dolgokról jobb volt nem beszélni. Leachék olimpiát nyertek volna aggódásból. – Ugye ügyelsz rá, hogy rendesen szedje az antidepresszánsait? – Igen, Joy – válaszolta Violet, és közben megpróbálta rávenni magát, hogy kimondja, ami már hetek óta ott motoszkált benne. – De esetleg… esetleg az is segítene, ha alkalmanként

kimerészkedne a friss levegőre, és kicsit kinyújtóztatná a lábát. Ha tőled hallaná… talán meg is tenné. Glyn étrendjét nem lehetett kifejezetten egészségesnek nevezni, és a tény, hogy egyáltalán nem végzett testmozgást, aggasztotta Violetet. Leginkább azért, mert az aggodalma mintha elégedettséget váltott volna ki Glynből, és még inkább arra ösztönözte volna, hogy semmit se tegyen egyre terebélyesedő méretei kordában tartása érdekében. – Nem jó, hogy ennyire nem csinál semmit, Joy. Nagyon szeretném, ha ezzel kapcsolatban mondanál neki valamit. Rám ugyanis nem hallgat. Joy szemgolyója majd kiesett a gödréből a döbbenettől. – Gondolom, azért ilyen passzív, mert pihenésre van szüksége. Legalábbis egyelőre. Korai

lenne bármit elkezdeni, Violet. Néha évek is kellenek ahhoz, hogy egy idegösszeomlásból talpra álljon valaki. Kivettem egy mentális egészségről szóló könyvet a könyvtárból. A kertbe azért kimegy, nem? Mesélte, hogy milyen sok növényt ültetett. Az apjától kapta hozzá a magokat. – Ez igaz – adta meg magát Violet. A lakásukhoz, a ház mögött, tartozott egy falatnyi kert

is. És ebben a falatnyi volt a kulcsszó. – És amint hallom, violát is nevel, kifejezetten neked. – Az asszony elmosolyodott a szándékot tápláló romantikán. – Igen, violát is nevel – visszhangozta Violet, tudván, hogy a semmibe tart a nagy reményekkel induló beszélgetés. Joy nem lesz partner abban, hogy felrázzák a fiát. – Violet, drágám, tudom, hogy Glynnek rossz érzései vannak, amiért nincs elég ereje ahhoz, hogy új munkát keressen. Mindig olyan erős volt benne a szakmai etika. De jelenleg mindennél jobban élvezi azt, hogy otthon lehet, és gondoskodhat rólad. És ez csak jó hatással lehet rá, nem? Hiszen boldoggá teszi.

– Igen, igen, tudom – hagyta rá Violet. – Nem is azt akartam mondani, hogy lusta, csak… – Ezekről a modern házasságokról sok mindent elárul az a tény, hogy az asszony akkor boldog, ha dolgozni járhat, a férje meg akkor, ha otthon marad. Violet nem szólt, de érezte, hogy leendő anyósa szerint nem ez a dolgok természetes rendje. Nem tudta volna elképzelni például, hogy nekiálljon füvet nyírni, és Normanról sem, hogy vasalót ragadjon. Ugyanakkor megpróbálta racionálisan kezelni a helyzetet, hogy a dolgok értelmet nyerjenek az ő tradicionális gondolkozásmódjában is. Glyn valóban nem henyélt, de az, hogy kizárólag a lakásban próbált tevékenykedni, nem vált a hasznára. Ugyanezen a véleményen volt a terapeutája is, amíg a férfi meg nem szakította a kezelést. Violet így teljesen magára maradt a küzdelemben, amelynek az volt az elsődleges célja, hogy visszarángassa a vőlegényét a tágabb világba. Követte Joyt a bóvlikkal telepakolt, sertéssült-illatú konyhába, ahol egy forró vízzel teli teáskanna várta őket egy horgolt terítő alatt. Az öreg elektromos főzőlapon többlábasnyi zöldség fortyogott. – Segíthetek valamit? – kérdezte Violet, miközben Joy visszakötötte magára a kötényét.

Mindig kötelességének érezte, hogy ezt megkérdezze, bár tudta, hogy Joy előbb tolná ki a saját szemét, mint hogy bármi segítséget elfogadjon az ő kizárólagos királyságában. Kivéve talán az étkezés utáni pillanatokat, amikor a kialakult hagyomány szerint Norman eltörölgette az elmosott edényt. – Nem, drágám, mindent kézben tartok. Joy az egyik kezével megkeverte a mártást, a másikkal öntögetni kezdte a teát a porceláncsészékbe. Küzdelmes próbálkozásnak tűnt, amit az asszony csinált, de Violet nem tudta, mit tehetne. Feleslegesnek, ennélfogva kényelmetlenül érezte magát. – Hoztunk nektek abból az alkoholmentes borból, amit a múltkor olyan finomnak találtál –

mondta Glyn. – Ó, remek – örvendezett Norman. – Majd a pudinghoz megisszuk. – Kész vagyok! – kiáltott fel Joy, amikor egyszerre megszólalt az összes konyhai berregő. – Apa, felvágnád a sültet? – Természetesen, anya. – Norman szalutált, aztán fogta a húst, egy elektromos kést, és mindkettőt átvitte az étkezőbe. – Menj, drágám, ülj le – biztatta Joy Violetet, miközben egy cirkuszi akrobata ügyességével lekapkodta a tűzhelyről a lábasokat. Violet követte Normant és Glynt a lambériás étkezőbe, ahol a makulátlan állapotok ellenére rendkívül divatjamúlt volt minden. Biztosra vette, hogy Leachék formaldehidet fecskendeztek a bútorukba, máskülönben nem lehettek volna ilyen mesésen jó állapotban az egyes darabok. Az asztalra már feltették a fodros-csipkés tányéralátéteket és a bézs színű

vászonszalvétákat is. Az ősrégi ezüst ecet- és olajtartó készlet is ott volt az asztal közepén, egy háromlábú fatálcán, egy tejeskancsó és egy cukortartó társaságában. A szoba egyik sarkában ott állt az öreg zsúrkocsi, amelyet Joy, főleg, ha vendégeik voltak, még ma is használatba állított, míg a másik sarokban egy vakítóan fényesre polírozott zongora terpeszkedett. Egyikük sem tudott játszani rajta. Csupán egy relikvia volt abból az időből, amikor Glyn, hét- és tizenöt éves kora között, zeneiskolába járt. – Azt kérdezi apa, hogy kell-e a lakókocsi a nászutunkra, mert szívesen kölcsönadja –

hadarta Glyn olyan izgalommal, mintha egy Rolex órát talált volna az utcán. Violet nyelt egyet. – A nászutunkra? Ezen még nem is gondolkoztam. Elbírnál vele egyáltalán? – Azért fontolóra vehetnénk mint lehetőséget – vélte Glyn. – Már nincs sok időnk. – Hetvenhat nap, és kezdődik a visszaszámlálás – jegyezte meg kuncogva Joy, aki éppen ekkor lépett be az étkezőbe, zöldséges tálakat egyensúlyozva a karjain. – Lehet, hogy ez lenne

az utolsó esélyetek egy kettesben eltöltött nyaralásra, mielőtt megérkeznek a gyerekek. – Gyerekek? – Violet azt hitte, megfullad. – Hát, a te korodban már nem szabad sokáig várni – elmélkedett Joy. – Minél fiatalabban szülsz, annál több energiád marad a kicsikre. Én már csak tudom, nekem elhiheted. Most harminchárom éves vagy. Ha rögtön nekivágtok, akkor is harmincöt leszel, mire az első megérkezik. És a második előtt pihenni is kell egy kicsit… Violet nem szólt; hagyta, hogy Joy hetet-havat összehordjon az unokákról, még csak nem is kommentálta a megjegyzéseit. Glynnel, még a kapcsolatuk kezdetén, nyilván érzelmi felindulásból, beszéltek gyerekekről, de azóta egy szó sem esett köztük a témáról. Glyn az agorafóbiájával és a félelmeivel nem volt alkalmas arra, hogy apa legyen, és Violet sem tartotta napirenden a kérdést. – Először be kell indítanom a vállalkozásomat – motyogta végül. – És ha sikerülne, én örülnék a legjobban – vágta rá mosolyogva Glyn. – Szívesen otthon

maradnék a gyerekekkel. Én lennék a legboldogabb férj és a legboldogabb apa. A francba, gondolta Violet. Ezt nyilvánvalóan előre kitervelte. Volt egy szörnyű érzése, hogy Joy fonalaskosarában már halomban állnak az apró kék és rózsaszín kardigánok. – Glyn azt mondja, hogy még nincs menyasszonyi ruhád – vetette közbe Joy, miközben kelbimbót tett a tányérokra. – Tényleg nincs. – Violet a villájára szúrt egy darab húst. Tökéletesre volt sütve, mint mindig. – Elég későre hagyod, nem gondolod? – kérdezte Norman. – Ami azt illeti, úgysem lesz nagy esküvő. Addig biztosan találok valamit. – Szívesen elmegyek veled körülnézni, ha akarod – ajánlkozott Joy.

– Inkább ne, köszönöm – hárított Violet. – Ha vásárlásról van szó, magányos típus vagyok. – De hát tegnap a barátnőiddel mentél ruhavadászatra, nem? – jegyezte meg Glyn. Violet a legszívesebben bokán rúgta volna. Szerencsére eszébe jutott valami szellemes, amit most a maga javára fordíthatott. – És nagy valószínűséggel ezért nem találtam semmit. Biztosan nagyobb sikerrel járok, ha egyedül vagyok. Akkor nincs senki, aki elterelje a figyelmemet. – Ugyan, Violet, azzal egy madár sem lakna jól! – biccentett Joy a tányérja felé. Ez a mondat is mindig elhangzott, ha Glyn szüleinél ebédeltek, bár már megfigyelhették volna, hogy Violet nem tartozik a nagyétkűek közé. Glyn tányérján, ezzel szemben, az Alpok csúcsáig ért volna a felhalmozott ennivaló. Úgy tömte magába, mint aki napok óta nem evett. Az álla fénylett a lecsurgó szafttól. Violetnek el kellett kapnia a szemét, mert az utóbbi időben enyhe hányinger tört rá, ha evés közben figyelte Glynt. Aki a megismerkedésük idején még nem volt túlsúlyos. Sőt tisztes távolságból, nem megfelelő szemüveggel nézve akár Phillip Schofilddel is össze lehetett volna téveszteni. Most hatalmas, rezgő hasa volt, és alaposan kimellesedett. Glyn számára azonban nem jelentett problémát a jelentős súlygyarapodás – azt mondta, így „több rajta a szeretnivaló”. – Alig várom, hogy összeházasodjunk. Nem tudom elképzelni, hogy tudnék tovább élni

nélküled. – Glyn átnyúlt az asztalon, és megszorította a nő kezét. – Ó! – sóhajtotta kórusban Joy és Norman.

11. fejezet

Violetnek csak hétfő reggel adódott lehetősége arra, hogy Postbox Cottage-ba ellátogasson. Most az egyszer még Glyn sem ébredt fel, amikor kilopakodott mellőle az ágyból. Lábujjhegyen járkálva felöltözködött, és még a WC-t sem használta, nehogy a lehúzott víz zubogása felébressze a férfit. Így is meg volt győződve arról, hogy bármely pillanatban felpattanhat a szeme, és akkor megint kezdődik az inkvizícióval is felérő kérdezősködés arról, hogy hová megy, mikor ér haza, mit akar ebédre vagy uzsonnára, és mit kell hozni a boltból. Violet arra gondolt, hogy Glynnek elég furcsa agorafóbiája van. Attól, hogy végigjárja a közeli boltokat vagy elmenjen a szülei házába, nem tartotta vissza, de minden mástól igen. Illetve most már egy lakókocsis utat is hozzáadhatott a kivételekhez. Bármilyen bűntudata volt is miatta, Violet annak kifejezetten örült, hogy a neurózis eme komplex fajtája az ő leendő munkahelyére is kiterjedt. Az volt ugyanis az egyetlen menedéke, az jelentette számára az éltető oxigént. Ha az nincs, nem tudta volna elviselni az életet. És most már volt még egy hely – egy egészen titkos –, ahová elvonulhatott. Valamilyen csoda folytán észrevétlenül kijutott a friss levegőre, és miután beült az autójába, hiába küzdött ellene, hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Tudta, nem helyes, hogy ilyen „szabadnak” érzi magát, csak mert távol lehet attól a férfitól, akinek hetvenöt nap múlva a felesége lesz. De ebben a pillanatban nem volt semmi, ami feledtethette volna vele ezt az érzést, így hát átadta magát az élvezetnek: minden pillanatát ki akarta használni annak a kis időnek, amit a férfi lakásán kívül tölthetett. Ahhoz, hogy eljuthasson Postbox Cottage-hoz, keresztül kellett utaznia Maltstone-on, és onnan egy kicsit tovább, a Little Kipping nevű falucskába. A három apró, dupla frontú házból álló sor utolsó épületeként, szögletes ablakaival olyan volt a nagyanyja egykori otthona, mint egy babaház. Violet sokáig csak ült az autóban, és a szélvédőn át figyelte az épületet, végül felsóhajtott. Nem tudta elhinni, hogy a nagyszülei háza most már az övé. Végül kiszállt az autóból, belökte a nyikorgó bejárati ajtót, és felemelte a földről a mögötte felgyülemlett reklámújságokat. Szobáról szobára sétált, és ezúttal új szemszögből mérte fel, amit látott: a tulajdonos szemszögéből. A gondolattól boldog vibrálást érzett a szívében. Az utolsó bérlők elfogadható állapotban hagyták a házat, de Violet mércéjéhez viszonyítva nem elég tisztán. Főleg a fürdőszobára fért volna rá egy alapos súrolás, és a szekrényekben hagyott élelmiszert is sürgősen ki kellett dobni. Szívmelengetően barátságos kis otthon volt. A kisméretű, ólomüvegből készült első ablakok csak kevés fényt engedtek át, így Nan és Jack nagyapa kivették a falat az előszoba és a konyha között, hogy ide is jusson a déli ablakokon beáramló fényből. A polcokkal telezsúfolt pincében

most csupán egy hűtőláda állt, és elég száraznak tűnt ahhoz, hogy tárolóként lehessen használni. Az emeleten volt egy nagy, meg egy jóval kisebb hálószoba, és a legbájosabb fürdőszoba, amit el lehetett képzelni. A padláson ugyancsak kialakítottak egy hosszúkás szobát, amelynek az ablakából egészen a Pennine-hegységig el lehetett látni, sőt még távolabb. A ház mögött volt egy kis kert is, Jack egykori öröme és büszkesége, amelyben most nyakig ért a gaz. Violet sok boldog órát töltött a nagyapja nyomdokaiban, segített neki az ültetésben, vagy éppen begyűjtötte tőle azokat a nagy fehér rózsafejeket, amelyekből rózsavizet szoktak készíteni Nannel. Csakhogy a rózsabokrokat most szinte megfojtották a virulens kúszónövények, amelyek erőszakos indáikkal mindenbe belekapaszkodtak, és mindent elleptek. Violet látását elhomályosították a könnyek. Szerette ezt a kis házikót; olyan sok szívmelengető emléket őrzött róla. A legszívesebben magára zárta volna az ajtót, és itt maradt volna mindörökre. Mi tart vissza?, kérdezte benne egy tolakodó kis hang. Ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon. Elővette a szatyrából az útközben vásárolt tisztítószereket, és nekilátott a takarításnak. Mindent lesúrolt, ami az útjába került. Mintha csak a saját életét akarta volna tisztára mosni – leszedni róla azt a rengeteg piszkot, ami az évek múlásával rátapadt.

12. fejezet

Bel apjának az otthona egy gyönyörű, újonnan emelt ház volt, amit úgy építettek, hogy öregnek tűnjön, mintha ott állt volna, mióta világ a világ. Az építészet eme remeke öt évvel ezelőtt nőtt csak ki a földből, egy másik ház helyén – azén, amely a harmincas években épült, és bár a jelenleginél jóval kisebb volt, Bel emlékezetében tekintélyes méretekkel rendelkezett, és Bel csak tudta, hiszen ott nőtt fel, sokáig az volt az otthona. Faye veleszületett tehetséggel rendezte be az új épületet, és a végeredmény egy valóban mesés otthon lett, amelyről senki sem mondta volna meg, hogy csak pár éve lakját – sugárzott belőle a lakályosság és a szeretet. Szemben Vanoushka és Martin házával, amely tökéletességével nyugodtan bekerülhetett volna bármely lakberendezési magazinba, ugyanakkor hiányzott belőle az otthonosság és a kényelem. A Nookery azonban olyan ház volt, ahol a komfort nagyobb igény volt, mint a vágy, hogy másokat lenyűgözzenek. Itt mindenkit szívesen fogadtak, és bár Bel már régen elköltözött, volt egy hálószoba, amit csakis az ő számára tartottak fenn. Nem mintha egyszer is használta volna. Vanoushka Bosomworth- Proud szemében örökös szálkának számított, hogy a húga házában több szoba volt, mint az övében, mi több, tartozott hozzá egy üvegház is. Vanoushka a máját is eladta volna azért az üvegházért, de a férje által vezetett pénzügyi tanácsadói vállalkozás korántsem volt olyan sikeres, mint a sógora csokoládégyára. A Treffé Chocolates eredetileg Trevelen Chocolatesként indult, és a két tulajdonos, Trevor és Helen Candy után kapta a nevét. Akkoriban azonban nem ment jól az üzlet, ezért felszámolták. Egy év múlva meghalt Helen, Trevor pedig visszatért az üzleti menedzsment világába, hogy aztán feleségül vegye a titkárnőjét, Faye-t. Ő volt az, aki ismét életet lehelt a régi álomba, és hozzásegítette Trevort ahhoz, hogy mégiscsak csokoládémágnás legyen. Így született meg a Treffé Chocolates. Sokat és jól dolgoztak, és Trevor rengeteget tanult azokból a hibákból, amelyeket az első próbálkozása során elkövetett. A Treffé hamarosan terjeszkedni kezdett, és viszonylag rövid időn belül a tengerentúlon is megvetette a lábát – először Németországban, aztán Franciaországban és Belgiumban –, komoly versenyre kényszerítve az ottani nagyágyúkat. Termékeik egyik díjat nyerték a másik után. Egyre erősebbek lettek, még a recesszión is képesek voltak felülemelkedni. Bel csak azt sajnálta, hogy a sikertörténet mögött Faye áll, és nem az édesanyja. – Helló, drágám – mondta Trevor, miközben beengedte a lányát, aki sohasem ment be csak

úgy az ajtón, hanem mindig csengetett. Hiába mondogatta neki Trevor és Faye is, hogy a Nookery mindig az otthona marad, ebből a szokásából nem engedett. Trevor, hogy megpuszilhassa a lányát, kivette a szájából a pipát. Hatalmas fülével, gyérülő ősz hajával és

könnyed modorával Bing Crosbyra emlékeztetett. – No, gyere csak be – mondta. – Van veled egy kis elszámolnivalóm. Miért nem váltottad be a csekket, amit az esküvődre adtam? Közben könnyedén megpaskolta az ajtón belépő Bel fenekét. – Mert még nem volt rá szükségem, apa. És momentán van más dolgom is – válaszolta Bel. – Helló, drágám – trillázta Faye is. Egy világoskék kaftánszerű öltözék volt rajta, ami nevetségesen állt volna mindenkin – rajta kívül. De a magas, karcsú Faye-en olyan darabnak

tűnt, amit szívesen magára kapott volna akár egy topmodell is, és a színe is remekül illett az asszony mesterien laza kontyba tekert karamellszőke hajához. – Szia, Faye. – Bel ugyan mosolyogva viszonozta az üdvözlést, de ez a mosoly, ahogyan Faye esetében lenni szokott, már a szája szegletében véget ért. Hogy miért? Mert Faye is közéjük tartozott. A Bosomworthök közé. És bár a három nővér közül ő volt az egyetlen, aki nem ragaszkodott a lánynevéhez, mégiscsak egy volt közülük. És a vér tudvalevőleg nem válik vízzé. – Egy pohár pezsgőt? – kérdezte Faye kedvesen. – Gyere, kóstold meg ezt az új francia

habzóbort. – Köszönöm, de vezetek. – Vezetsz? Ma este nem vezethetsz, drágám. Ez a családi összejövetel semmiben sem különbözik egy lánybúcsútól. És ki hallott már olyat, hogy valaki ne igyon a saját lánybúcsúján? Szépen itt hagyod az autódat, és majd holnap érte jössz – győzködte Trevor a lányát. – Kifejezetten neked hozattuk ezt a pezsgőt. Belle de la Nuit. Az éjszaka szépe. Úgyhogy ereszd el a hajadat, Bel, drágaságom. Ez az utolsó este, amelyet Miss Candyként töltesz velünk. – Akkor is csak egy pohárral iszom, apa. Muszáj megőriznem a józanságomat. Annyi teendőm lesz a következő napokban – tette hozzá magyarázatként, de magában azt kívánta,

bár lecsorgathatna a torkán egy egész palack Belle de la Nuit-t. – Ha tényleg ezt akarod… – mondta belenyugvón Trevor, és a lánya kezébe nyomta a poharat. – Olyan jó itt látni téged. Nagyon ritkán jössz haza, tudod? És ha férjhez mész, valószínűleg még kevesebbet látunk. – Pedig mindig örülünk neked – tette hozzá szívélyes bólogatás közepette Faye, miközben a férje mellé lépett. Trevor magától értetődő mozdulattal átölelte. Belnek már ettől az apró gesztustól is elszorult a szíve. A legszívesebben közéjük furakodott volna, hogy tudatosítsa a betolakodóban: „Ő az enyém. Az enyém és a mamámé.” Trevor és Faye már a kezdetektől rajongott egymásért, és ezt ki is mutatták. Drágám így, édesem úgy; még huszonnyolc év házasság után is képesek voltak megfogni egymás kezét. – Nem gondoltad meg magad a házzal kapcsolatban? – kérdezte Fay. – Úgy látom, még

mindig eladó.

– Nem – felelte Bel. – Végleg lemondtam róla. Ez is egy olyan hazugság volt, amit fájt még kimondani is. Beleszeretett a Bell House-ba, abban a pillanatban, amikor ő és Richard három hónappal ezelőtt rátalált. Még a neve is úgy hangzott, mintha neki találták volna ki. Így mindenki meglepődött, amikor alig egy hónap elteltével kijelentette, hogy már nem tetszik neki. Ugyanazon a héten Richarddal is közölte, hogy elköltözik tőle, és nem is megy vissza hozzá, csak az esküvő után. És Richardnak sem engedte meg, hogy nála lakjon. Azt hajtogatta, hogy így akarja különlegessé tenni a nászéjszakájukat. Olyanná, amire érdemes várni, mert olyan lesz, mint az ősrobbanás. Richard volt a következő, aki megérkezett, éppen akkor, amikor Bel egy nagyot kortyolt az ízletes buborékból. Az ital hűvös patakként folyt végig a torkán. Aztán még a lélegzete is elállt, amikor szívdöglesztő, nyájas és rendkívül kifinomult modorú vőlegénye rávillantotta tökéletes fehérségben ragyogó mosolyát. – Helló, idegen – mondta a férfi, majd magához húzta, és keményen szájon csókolta. – Jobb, ha tudod, hogy ez a különélés megöl – közölte kertelés nélkül, majd a füléhez hajolva

hozzátette: – Állandó merevedésem van, látnod kellene. Bel lopva végighúzta a tenyerét a vőlegénye sliccén, és megnyalta a száját. – Ne aggódj – súgta a fülébe. – Alig pár óra, és megmutathatod. – Helló, Richard. – A sugdolózásnak Faye hangja vetett véget. A férfi kezébe nyomott egy pohár pezsgőt, és koccintott vele. – Kellemes esténk lesz így együtt! A kocsifelhajtón nagy fékcsikorgással ekkor állt meg egy autó. Csak úgy spriccelt a zúzott kő mindenfelé. Martin Aston Martinja volt. Mint mindenét, ezt is havi részletre vette. Szinte kényszeresen lépést akart tartani Jonesékkal – a sógornőjével és a férjével –, akik, Martin legnagyobb szívfájdalmára, a farzsebükből ki tudták volna fizetni az autóját és a házát. – Megjött Vanoushka! – fuvolázta Faye, és fogta a pezsgőspalackot, hogy töltsön a

nővérének, a sógorának meg az unokahúgának. – Hurrá! – mondta Bel szárazon Richardnak. – Végre láthatom Shadent. Gondolom, te sem találkoztál vele mostanában? Richard úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Inkább Bel füléhez hajolt, és belesúgta: – Mit gondolsz, az este folyamán hányszor fogja elhagyni Martin száját az a szó, hogy „befektetés”? – Ó, legalább negyvenötször – felelte mosolyogva Bel, aki élvezte a férfi érintését a vállán. Olyan jó érzés volt, hogy majdnem elsírta magát. Meg is remegett az alsó ajka. Nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz számára az este. Elsőként Vanoushka lépett be az ajtón tökéletesen fésült hamvasszőke hajjal, botoxtól

merev arccal és Goodyear gumiabroncsra emlékeztető szájjal. Mellette még Jackie Stallone is Shirley Temple-nek érezte volna magát. A húgához lépve mindkét oldalról belecsókolt a levegőbe, majd tovalibbent azon a parfümfelhőn, amely körüllengte, és amely olyan erős és fűszeres volt, mint egy marokkói piac. De az biztos, hogy Marokkóban is érezték az illatát, hiszen legalább egy palacknyit magára locsolhatott. Szorosan a nyomában érkezett az erős állkapcsú Martin, aki ugyancsak tataroztatott magán a közelmúltban. A szemöldökét annyira megemelték, hogy összegabalyodott a hajvonalával, a pillantása azonban élénk volt, mint mindig – kicsi kék szemgolyója ide-oda cikázott, és pillanatok alatt felmért mindent, elsősorban azt, hogy az utolsó látogatása óta mi változott. Zsíros ajka széles mosolyra húzódott, miközben belecuppantott a levegőbe Faye arca mellett, majd kezet rázott Trevorral. Bel ugyancsak megacélozta magát a levegőcsókra, de „Martin bácsi” nála új technikát alkalmazott – nyálas ajkát az arcára nyomta, és a keze, mint mindig, most sem Bel derekán időzött el, hanem sokkal inkább a fenekén. Aztán ugyanezzel a kézzel megragadta Richard kezét, és úgy megrázta, hogy majdnem eltörte az ujjait. Őt követte Shaden, aki minden találkozás alkalmával – ami nem volt túl gyakori az utóbbi időben – jobban hasonlított az anyjára. Mintha csak a klónja lett volna. Hol volt már az az egérhajú, nyugis, pufók kislány, akit Bel gyerekkorukban a húgaként szeretett? Akivel együtt ugráltak a kertben felállított trambulinon, és a régi Candy-ház mögött bújócskáztak a nagy fák alatt? Még egy nagy, közös álmuk is volt: életükben legalább egyszer le akarták smárolni Simon le Bont, az énekest. Közel álltak egymáshoz, egészen Shaden huszonegyedik születésnapjáig, aki akkor, mint derült égből a villám, bejelentette, hogy az anyjától, nagykorúsága tiszteletére, ciciplasztikát kap ajándékba. Bel, feltételezve, hogy az unokahúga csak viccel, elnevette magát. Hiszen Shaden még alapozót sem használt soha, és mindig átugrotta a női magazinok sminkelési oldalait. Tíz évvel azután, hogy megkapta az implantátumokat, Shaden már nem is emlékeztetett arra a kislányra, akivel Bel együtt játszott. Kivasalt, felvarrt arcával, kiegyenesített, kifehérített fogaival, tökéletesre injekciózott ajkával, hetente felvitt barnaságával és kaliforniai szőkére festett hajával Shaden Bosomworth- Proud, anyja legnagyobb örömére, ember nagyságú Barbie babává változott, akinek a melle öt perccel a teste előtt járt. Az orra volt rajta az egyetlen, ami nem változott: ugyanolyan hosszú volt, mint régen, és a tövében is ott éktelenkedett az apró dudor. Belnek kétsége sem fért ahhoz, hogy legközelebb ezt a testrészét veszi kezelésbe a plasztikai sebész, sőt már valószínűleg túl is lenne a műtéten, ha Martin pénzügyi gondjai nem teszik lehetetlenné a beavatkozást. Bár azt, hogy ennyire rossz helyzetben vannak, senki sem gondolta volna az alapján, amit kifelé mutattak a családtagok. Shaden új, hozzá hasonlóan csillogó életvitelt folytató barátokra tett szert, akik úgy köröztek körülötte, mint a szorgoskodó méhek a méhkirálynő körül, így már nem volt

szüksége az unokatestvérére, aki valamikor, ha együtt mutatkoztak, mindig túlragyogta. Bel azóta nem látta – és nem is hallott róla –, hogy megvették Leedsben az ominózus koszorúslányruhát. – Szia, rokon – mosolygott rá Belre, és míg alig pár évvel korábban a nyakába vetette volna magát, most odatipegett hozzá elképesztően magas tűsarkain, és az arcától jó hüvelyknyire belecsókolt a levegőbe. Bel végignézte, amint Richardot üdvözölte: hasonló módon röviden, felületesen, udvariasan. – El sem hiszem, hogy már csak két nap van az esküvőig – jegyezte meg mosolyogva Faye. Egyre mélyebbek a ráncok a szeme körül, amikor nevet, gondolta Bel. A mostohaanyja szemmel láthatóan nem élt azokkal a módszerekkel, amelyekkel a nővérei próbálták fiatalon tartani magukat. – És? Minden készen áll a nagy napra? – kérdezte Vanoushka. – I-igen, azt hiszem – kezdte Faye, és megerősítést várva Belre nézett. – Igen, én magam csináltam mindent. Nem akartam, hogy bárki segítsen – magyarázta Bel. – Ó? Miért nem? – kérdezte Vanoushka kimérten. Mindig nagyon lassan beszélt, mert úgy

vélte, hogy azzal fokozhatja a hangját átszínező előkelőséget. – Elég nagy vállalkozás teljesen egyedül megszervezni egy esküvőt, Belinda. – Tudtam, hogy mit akarok, így nem volt szükségem senkire. Vanoushka, ha tudja, erre biztosan felvonta volna a szemöldökét. Már most nyilvánvaló volt, hogy Shaden esküvőjén, ha erre sor kerül, mindenbe bele fogja ütni az orrát. Bár Shaden egyelőre a skalpgyűjtögetéssel is megelégedett, egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megtalálni azt a szívritmuszavaros multimilliomost, akinek a szemében a „házassági szerződés” kifejezés ismeretlen fogalom. – Egyelőre azt sem tudom, mit fogunk enni a fogadáson – jegyezte meg nevetve Richard. – Még magát sem vonta be? A saját esküvői előkészületeibe? – Vanoushka arcára, már

amennyire a merev izmai engedték, kiült a rettenet. – Nos, az öltönyömet én választottam. És ugyanezt megtehette Liam is. De semmi több – felelt Richard. – Illetve, én szerveztem meg a Las Vegas-i nászutat. A Bellagióban foglaltam szobát. – Remek szálloda – bólogatott Martin. – Bár én inkább a Venetiant választottam volna. Mintha tudná, mi a különbség a kettő között, gondolta Bel, aki alig bírta magába fojtani a szájára kívánkozó megjegyzést. Nyilvánvalóan csak azért kapcsolódott be a beszélgetésbe, hogy kifinomult ízlésű világutazóként tüntethesse fel magát, pedig azt sem tudta, miben különbözik egymástól a hotel meg a fotel. – A mi köreinkben akkor is furcsaságnak számít, ha egy menyasszony egyedül szervezi meg

az esküvőjét – erősködött továbbra is Vanoushka igazi sznobhoz illő módon.

– Szeretnék meglepni mindenkit – mondta Bel a legédesebb hangján. Ha tudnátok, hogy mennyire odafigyeltem a részletekre, tette hozzá gondolatban. Először is megszervezte az esküvőt olyannak, amilyennek eredetileg szerette volna, aztán nem győzte módosítani a terveket… – Nos, legalább azt megtudhatnánk, hogy mit kapunk enni? – kérdezte Martin, miközben

előzékenyen engedte, hogy újratöltsék a poharát. Számára ugyanis semmi sem volt olyan fontos, mint az ennivaló. – Homárt? Marhahúst? – Ezt is meglepetésnek szánom – válaszolta Bel olyan üdvözült arckifejezéssel, amit Teréz anya is megirigyelt volna. – A homár a kedvencem – közölte Martin fennhangon, és gyomra korgásával adott hozzá nyomatékot. Faye arca felragyogott. – Micsoda szerencse! Ma este ugyanis azt eszünk. Menjünk is át az asztalhoz. A pincérek csak arra várnak, hogy felszolgálhassák a vacsorát. Vanoushkát olyan heves irigység fogta el, hogy majdnem belezöldült. Homár, pezsgő, és még pincérek is! Ezek után el tudta képzelni, hogy a küszöbönálló esküvő költségei egy kisebb vagyont tesznek ki. – Aztán ne felejtsd el beváltani a csekkedet – figyelmeztette Trevor a lányát másodszor is, amikor egymásba karolva átmentek az ebédlőbe. – Hogy állhatnám én az esküvődet, ha

mindent te magad fizetsz? Te is tudod, hogy ez nem helyénvaló. – Igen, apa. Tudom. – És csak magában tette hozzá, hogy csak így működik a terv. Shaden, ez rögtön feltűnt Belnek, olyan távol ült Richardtól, amilyen távol az asztal csak engedte. Faye viszont lemondott a saját helyéről azért, hogy Bel az apja mellé kerülhessen. Ami igazán kedves gesztus volt tőle, ezt vonakodva ugyan, de belátta Bel is. Persze ez nem volt olyan nagy áldozat, ha azt vesszük, hogy egyébként a nap huszonnégy órájában vele volt. Bel másik oldalán Richard ült, aki azzal hívta fel magára a menyasszony figyelmét, hogy az asztal alatt megszorította a combját. Bel szíve nyomban dörömbölni kezdett a mellkasában. Sikerült rátalálnia egy igazi szívtipróra. Ezt már az első találkozásukkor megállapította, amikor a férfi, három évvel korábban, pontosan a megbeszélt időben, magasan, szemtelenül jóképűen, fekete Armani öltönyben beviharzott az irodájába, mondván, hogy a bank őt jelölte ki kapcsolattartónak. Jégkék pillantásának hidegnek kellett volna lennie, mégis olyan forróság sugárzott belőle, hogy majdnem megolvasztotta Belt. – Mikor érkeznek meg a szüleid Franciaországból, Richard? – kérdezte Trevor, miközben a

pincér letett elé egy nagy adag, vajban úszó rákot. – Talán éppen most száll fel a repülőjük. Az öcsém két héttel ezelőtt repült át hozzájuk, így ő is velük jön, úgy tudom.

– Kár, hogy nem egy korábbi géppel jöttek – sajnálkozott Faye. – Akkor most ők is itt lehetnének a vacsorán. Bel hajlamos volt azt gondolni, hogy Madeleine és Monty Bishop szándékosan utazott el éppen most Dordogne-ba. Bár az ottani rezidenciájuk már elég roskatag volt, a régi arisztokráciához tartozónak hitték magukat, és egyáltalán nem örültek, hogy a fiacskájuk egy közönséges, újgazdag családban talált magának feleséget. A legridegebb emberek voltak, akiket Bel valaha látott. „Jaj, csak ezt ne! Nem szeretem kimutatni az érzéseimet”, fanyalgott Madeleine, és látványosan el is fordította a fejét, amikor Bel az első találkozásuk alkalmával odahajolt hozzá, hogy megpuszilja. No, nem azért, mert neki annyira elnyerte a tetszését az apró termetű, házsártos asszony, akinek csapongó pillantását megirigyelte volna egy karvaly is. Merevsége miatt annyira törékenynek látszott, hogy Bel fel nem foghatta: hogy élte túl a megtermékenyítéséhez vezető aktusokat úgy, hogy nem tört közben millió darabba. De nemcsak ő volt elsőrendű sznob, hanem a férje, Monty is. Meg kellett hagyni, hogy csodálatosan egymáshoz illő párt alkottak. – És mennyi ideig lesznek itthon? – Két napig – mondta Richard. – Az esküvő után azonnal visszarepülnek, és szeptemberig

nem is jönnek haza. Éppen elég idő ahhoz, hogy végignézzék, amint élete legnagyobb hibáját elköveti a fiuk, gondolta Bel. – Mit kaptok tőlük nászajándékba? – érdeklődött kissé otrombán Martin, miközben kinyújtotta a kezét a negyedik zsemléjéért. – Amit mindenkitől. Egy csekket – felelte Richard. – Nem gondoljátok, hogy bárdolatlanság volt csekket kérni ajándék helyett? – kérdezte Vanoushka boldogan, hogy kifejezhette véleményét a dologgal kapcsolatban. Ő maga egy kristályvázát akart adni az ifjú párnak, ami évek óta állt a szekrényében, de ezt az ötletet kénytelen volt elvetni, amikor, úgy két hónappal ezelőtt, megérkezett a postaládájukba az esküvői meghívó kiegészítője egy nászajándékra vonatkozó udvarias javaslattétel formájában. – Szerintem nem volt az. – Faye anyatigrisként sietett a mostohalánya védelmére. – Így

legalább nem kell attól tartaniuk, hogy valamiből kettőt kapnak. És arra költhetik a pénzt, amire a leginkább szükségük van. – Kívánságlistáról még nem hallottatok? – sorakozott fel a felesége mögé Martin. – Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy a csekk kényelmes megoldás lenne mindenkinek – magyarázta az ötletgazda Bel, miközben a pincér elvette előle az előételes tányért. Látszólag olyan nyugodt volt, mint az aludttej, a belsejében azonban tajtékzó vihar dúlt. Vanoushka biztosan azért kapálódzott, mert így nem tudott a nyakukba sózni egy félreeső helyen őrzött régi vázát, és így már azzal sem tudott kihátrálni a számára kellemetlen helyzetből, hogy

„nem is igazi rokon”. Bel majdnem megmondta neki, hogy feleslegesen aggodalmaskodik; nagyobb biztonságban nem is lehetne a pénze. – Nagyon csendben vagy, Shaden – fordult most Bel az unokatestvéréhez. – Csak nincs valami bajod? – Nem, dehogy – tiltakozott a fejét rázva Shaden, de messziről is látszott, hogy nem mond igazat. Mereven ült, mint aki karót nyelt, és minden gesztusa arra utalt, hogy sokkal szívesebben lenne valahol máshol. – Előkészítetted már a ruhát? – Persze. Természetesen. – Gyönyörű paradicsomárnyalat – büszkélkedett Vanoushka. – Káprázatosan illik Shade

hajszínéhez. – Előrehajolt, és megsimogatta a lánya fejét. – Nem paradicsom. Eper – javította ki Shaden. – E-per! – Ki fogja elkészíteni a frizurádat meg a sminkedet? – kérdezte Faye. – Ha akarod, bejelenthetlek Anitához, aki… – Ne aggodalmaskodj annyit, Faye – vágott közbe Bel. – Mindent elintéztem. – Amint elmegy a fodrászom, elindulok a lakásodra – mondta Shaden, és látványos mozdulattal hátradobta aranyló tincseit. – Háromnegyed kettőre érted megy a Rolls. Addigra legyél készen. Örülnék, ha korán odaérnél, mert akkor még meg tudunk inni egy pohár pezsgőt. – Jól hangzik – dünnyögte Faye. – Biztos nem lesz szükséged segítségre az öltözködésnél? Rengeteg gomb van azon a ruhán. – De hát nem is abban… – Hoppá, majdnem! – Akarom mondani… minden rendben lesz. Csak fel tudok húzni egyedül egy menyasszonyi ruhát? – Te aztán értesz az irányításhoz, igaz? – kérdezte Vanoushka epésen. Hogy megbántottságát leplezze, csilingelő, mégis távolságtartó hangon felkacagott. – Vanoushka, Belinda senkit sem akar irányítani, csupán tudja, hogy mit akar – mondta Faye nagyon határozottan, akarata ellenére is megsértve Belt. Nem volt szüksége mások védelmére, arra meg végképp nem, hogy az apja egykori titkárnője álljon ki mellette. Egyedül is képes volt rá, hogy megvédje magát. Sőt. – Vanoushkának igaza van, Faye – mondta Bel, amikor végül megszólalt, de csak nehezen tudta türtőztetni magát. – Mindent én akartam kézben tartani, miközben megterveztem az

esküvőt. Mondhatni, mániákus módon ragaszkodtam az elképzeléseimhez. Mentségemre legyen mondva, olyan napot akartam, amilyenben még nem volt része senkinek. És nagy koncentrációt igénylő dolgokban akkor vagyok a leghatékonyabb, ha egyedül dolgozom. Elhallgatott, majd Shadenre szegezte a pillantását. – Hozol magaddal kísérőt? Erről még nem nyilatkoztál. Semmit sem tudok a legfrissebb hódításaidról.

– Jelen pillanatban boldog szingli vagyok – felelte Shaden. – Richard bátyja is az – vágta rá egy kacsintás kíséretében Bel. Shaden megforgatta a szemét, de nem válaszolt. Liamnál nyálasabb kis férget nem hordott a hátán a föld, ebben mindig is egyetértettek. Monty Bishop alacsonyabb, köpcösebb változata volt. Belre hirtelen rátört a vihoghatnék. – No és hol fogtok lakni? – kérdezte Vanoushka a levesét kavargatva, miközben a pincér

odanyújtotta elé a kenyeres kosarat. Az asszony türelmetlen legyintéssel jelezte, hogy nem kér. Mintha a pincérnek tudnia kellett volna, hogy minden szénhidrát az ördög kövér seggéből származik. – A terv az, hogy én költözöm Richardhoz – válaszolta Bel. Többé-kevésbé már eddig is együtt éltek a vőlegényével; Bel csak néhány hónappal ezelőtt döntött úgy, hogy visszaköltözik a lakásába. Lépését azzal magyarázta, hogy friss alapokról akarta kezdeni a közös életüket. – És a nászútra már összepakoltatok? – vette át a kérdezősködés fonalát Martin, mit sem törődve az állán fénylő vajcsíkokkal. Richardhoz intézte a szavait, de az úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, így Bel válaszolt. – Ne aggódj, minden, amire szükségünk lesz, a bőröndben van. Alig várom, hogy elszabadulhassak ebből a zűrzavarból. Majdnem azt mondta, hogy „közületek”, és ez egyetlenegy kivétellel mindenkire vonatkozott. Miközben a levest kanalazták, senki nem beszélt. Aztán Martin böffentett egy öblöset, mire Vanoushka az oldalába mélyesztette a csontos könyökét. Az asszony arcát eltorzította a tapintható undor. Bel arra gondolt, hogy Vanoushka, ha több pénze lenne, már biztosan elvált volna ettől az otromba férfitól. Aki mit sem törődött azzal, hogy jó dolgában szinte a felismerhetetlenségig elhízott. És ettől súlyos egészségi problémái voltak. Bel szeme előtt felvillant egy szörnyűséges kép, amint Martin maga alá gyűri a feleségét, és belényomul. Maga előtt látta csüngő hasát és hájas mellkasát, és ettől kirázta a hideg. – Finomak voltak az előételek – jegyezte meg Trevor. Vanoushka előkelősködve megpaskolta az arcát a szalvétájával, de nem tett megjegyzést. – Én már csak a homárt várom – mondta Martin, és izgatottan összedörzsölte a kezét. – Nos, akkor csinálj helyet a gyomrodban, Martin, mert lesz belőle bőven. Bel óvatosan az apjára pillantott. Olyan drága, jószívű, nyugodt ember volt, csak a jót látta mindenkiben. Bel azt kívánta, bár ő is hasonló gyengédséggel tudna viszonyulni másokhoz. Őt azonban harsány vakmerőség jellemezte, amit biztosan az anyjától örökölt. Hasonlóan a fekete hajához meg a mentazöld szeméhez, amit most fájdalmasan égettek a kicsordulással fenyegető könnyek.

Shaden tőle szokatlan csendben ülte végig a vacsorát az asztal távolibb végében, mintha az is nehezére esett volna, hogy ott kell lennie. És alig evett valamit. Biztos attól rettegett, hogy a krumplival keményítő jut a szervezetébe, ami esetleg felboríthatja az Atkins-diétáját, így a mogyoróvajas sajttortáról – Bel kedvencéről – is le kellett mondania. A Bosomworth- Proud család tagjai a kávé után távoztak. Shaden volt az, aki sürgette őket, és mivel ő volt a sofőr, nem hagyhatták figyelmen kívül a kívánságait. Martin sértetten vette tudomásul, hogy neki is mennie kell, hiszen az volt a terve, hogy Trevor brandy tartalékait elapassza. Miközben Faye és Trevor kikísérte őket, Richard megragadta Bel karját, és bevonszolta a biliárdszobába. – Aludj nálam ma éjszaka – súgta, és forró ajkával megrohamozta a nyakát. Ennek sosem

tudott ellenállni Bel. Most viszont sikerült neki. Kibontakozott a férfi öleléséből, és hátralépett. – Nem. Olyan szűzies menyasszony szeretnék lenni, amilyen az adott körülmények között lehetek. De negyvennyolc óra múlva, a nászéjszakánkon, begyújtom a rakétákat, szépfiú. – Olyan kiábrándító tudsz lenni! – dünnyögte Richard, és játékosan megpöckölte menyasszonya orrát. Olyan intim, olyan kedves gesztus volt. Bel érezte, hogy belülről olvadozni kezd, és attól félt, hogy a gerince is felmondja a szolgálatot. – Menj, fogd a kabátodat, és hagyj magamra. Minél előbb eltűnsz, annál előbb megkezdhetem a visszaszámlálást a következő találkozásunkig – mondta Bel, bár ahhoz, hogy hű maradhasson az elveihez, meg kellett acéloznia magát. – Ha tényleg ezt akarod… – adta meg magát belenyugvó sóhajjal Richard. – Szerinted van valakije Shadennek? – próbálkozott még egyszer, utoljára Bel. – Régebben mindenkiről beszámolt, akire szemet vetett. – Miből gondolod, hogy érdekel? Az ő dolga – válaszolta Richard, és még egyszer, utoljára, nyomulni kezdett, abban bízva, hogy Bel meggondolja magát. – Bel, totál merevedésem van. Nem küldhetsz haza ilyen állapotban. – Vedd csak szépen a kabátodat, és indulj. Most – parancsolta Bel. Richard megadóan felemelte a kezét, és kihátrált a helyiségből. – Rendben. De meg kell ígérned, hogy a szombat éjszaka olyan lesz, mint a dinamit. Bel macskazöld szeme felszikrázott. – Olyan lesz. Ezt akár borítékolhatom is.

13. fejezet

– Helló, hogy kerülsz ide? – kérdezte Bel, miután ajtót nyitott Violetnek. – Ez az utolsó éjszakád az esküvőd előtt. Csak nem fogod egyedül tölteni? – válaszolta Violet ellentmondást nem tűrő hangon, és egy palack jéghideg Pinot Grigiót lóbálva bemasírozott a lakásba. – Egyedül vagy? – Bel félig-meddig arra számított, hogy Max is felbukkan Violet mögött. – Igen – felelte Violet. – Beszélni akartam veled. – Na, jó – adta meg magát Bel. – Hozom a poharakat. Mire néhány perc múlva visszatért, Violet már ki is nyitotta a palackot. – Nos? Miről akarsz beszélni velem? – Majd te megmondod – felelte Violet, és ledobta magát Bel vörös bőrkanapéjára. – Hogy érted? – Úgy, hogy ez az utolsó éjszakád az esküvőd előtt, és te egyedül ücsörögsz itthon, és

ahelyett, hogy innál, az EastEnderst nézed. Bel vállat vont. – Egy nyugodt, csendes estére vágytam – mondta végül, és gondolatban még hozzátette: mielőtt kitör a vihar. – Tényleg? – Violet felvonta a szemöldökét, és keresztbe fonta a karját a melle előtt. – Figyelj, Bel, nyugodtan mondd ki, hogy menjek a francba… – Menj a francba, Violet. – Komolyan beszélek, Bel. – Violet hangja lágy volt, de határozott. – Tényleg elküldhetsz a

francba, de ennek ellenére továbbra is úgy fogom érezni, hogy valami nagyon nincs rendben veled. Bel megpróbált nem reagálni. – És miből jutottál erre a következtetésre? – Abból, hogy amikor megismerkedtünk, másról sem áradoztál, csak az esküvődről. Aztán…

aztán megváltoztál. Mintha… elveszítetted volna az érdeklődésedet. Mintha valaki lekapcsolt volna egy kapcsolót ott belül. – Ne légy nevetséges. – Bel belekortyolt a habzóborba. – Akár az vagyok, akár nem, valami, talán az ösztönöm, azt súgta, hogy ide kell jönnöm. Látnom kellett, hogy rendben vagy-e. Ugyanis aggódtam. Örülök, hogy feleslegesen. Bel felnevetett, de mint az utóbbi időben mindig, a szomorúság végtelen fájdalma most is ott bujkált a nevetése mögött. – Annyira édes vagy, Violet, de hidd el, hogy nincs semmi bajom. Minden a tervek szerint

alakul, és én tökéletesen jól érzem magam. – Azért én ellenőrizni akartam. Tudom, mondtad, hogy totál kifárasztottak az esküvői előkészületek, de volt egy olyan érzésem, hogy nem stimmel valami. Bel az összes tüskéjét kieresztette, mert úgy érezte, csak ez védheti meg az összeomlástól. – Ha majd jobban megismersz, Violet, rájössz, hogy nem nagyon szoktam megbeszélni a

dolgaimat senkivel. Sőt, ha nyomást gyakorolnak rám, akkor szabályosan begubózom. Ez mindig is így volt. Lehet, hogy a lelkem mélyén nem nő, hanem férfi vagyok. Az, hogy nem akarom az utolsó szabad éjszakámat végigtivornyázni, még nem igazán ok az aggodalomra. Nem akarom az utolsó szabad éjszakámat végigtivornyázni… Violet még bele sem gondolt, mit fog csinálni az esküvője előtti éjszakán. Attól nem kellett tartani, hogy Glyn legénybúcsút rendez, hiszen nem voltak barátai. De erről ráér még elmélkedni, most csak Bel számított. – Remélem, azért meg tudod bocsátani, hogy beugrottam – mondta. – Tudod, most egy

kicsit ostobán érzem magam. – Észrevette, hogy Bel francia manikűrt készíttetett az esküvőre, és nemcsak kiszedette, hanem be is festette a szemöldökét. Ettől megnyugodott valamennyire. – Nincs mit megbocsátanom – válaszolta Bel visszanyelve a könnyeit, amelyeknek semmi körülmények között nem volt szabad kicsordulniuk. – Szóval, tényleg egyedül szeretnél maradni? – kérdezte Violet. Nem, azt akarom, hogy maradj velem, míg teljesen ki nem ütöm magam, és táncolni nem kezdek az asztalon. – Igen, Violet. Pontosan ezt akarom. Fáradt vagyok. Violet kiürítette a poharát, és felállt. – Hát, akkor már itt sem vagyok – mondta, és puhán magához ölelte Belt. – A holnapi viszontlátásig – köszönt el tőle mosolyogva Bel. – Aztán nehogy összetévessz valakivel; ha minden igaz, egyedül rajtam lesz fehér menyasszonyi ruha. – Van valaki, akinek nem hazudtam az utóbbi időben? – tűnődött magában bánatosan. Egy pillanatig hagyta, hogy

fáradt feje megpihenjen barátnője vállán, és ha rövid időre is, de elbódítsa a kellemes virágillat, amely Violet állandó kísérőjének számított. Milyen könnyű lett volna így maradni, és hagyni, hogy kicsorduljanak a könnyei! Belnek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megkeményítse magát, és véget vessen a meghitt pillanatnak. Aztán már csak azt kívánta, hogy valami könnyű, rejtélyes betegség döntse le a lábáról Violetet, hogy másnap ne lehessen ott az esküvőn. Nem akarta, hogy ott legyen. Már éppen utána akart kiáltani, de Violet addigra beszállt az autójába, és becsapta az ajtaját. Ez a pillanat is elszállt. Nem mintha túl nagy jelentősége lett volna. A kocka el volt vetve; innen már csak előremehetett, hátra semmiképp. Violet továbbra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valami nagy baj van készülőben,

és ez félelemmel töltötte el. Az, hogy közben Glyn három hívását is elmulasztotta, csak tovább rontotta amúgy is pocsék hangulatát.

14. fejezet

Az ég nem is lehetett volna kékebb, amikor Bel másnap reggel elhúzta a függönyt; egy fátyolfelhőt sem lehetett felfedezni rajta. A nap sárga volt és kerek, meleget ígérő – az időjárás pontosan olyan volt, amilyet egy fehér esküvő napján egy menyasszony elvárhatott. Milyen ironikus, gondolta Bel. Shaden még 1.20-kor sem volt sehol, ami nem lepte meg Belt. Komoly összegben fogadott volna rá, hogy az unokahúga nem kér a pezsgős ünneplésből. Tíz perccel később azonban mégiscsak megérkezett a taxija, éppen akkor, amikor Bel, ebéd és bátorítás gyanánt, felhajtott egy nagy pohár brandyt. Bel, ahhoz képest, hogy ez volt a nagy napja, meglepően jól aludt. Még csak nem is álmodott, ami kész csodának számított, mivel a fejében az utolsó hetek során egyetlen percre sem pihentek el a forgószélként örvénylő gondolatok. Amikor az érkező taxi hangját meghallotta, vett egy nagy lélegzetet. Ugyanekkor a csapó hangja – ami csak az ő fejében létezett – figyelmeztette, hogy fel kell készülnie a következő jelenetre. – Sajnálom, hogy elkéstem, Belinda. Francine nem tudta rendesen megcsinálni a

szememet, így elölről kellett kezdenie. Bellel ellentétben Shaden bőre napbarnítottnak tűnt a frissen felvitt barnító permettől, és tökéletes volt a frizurája is. Vörös – helyesebben eperszín – virágokat fontak mesterien aranyló gyűrűkbe szárított tincsei közé. Shaden pillantása szinte keresztüldöfte savószínű unokanővérét, aki szemmel láthatóan otthon fésült hajjal és otthon készült sminkkel állt vele szemben. A görbe orra körül megjelenő, helytelenítő ráncok hűen tükrözték gondolatait. – Hol van a stylistod? Éééés… jelenet indul! – Sehol. Én magam csináltam. A hajamat is, meg a sminkemet is. Utálom, amikor a

felismerhetetlenségig kifestenek. Shaden pillantása most a ruháját mérte végig. – Ez nem az anyád ruhája. – Nem. Azt elszakítottam. Vennem kellett egy másikat, és mivel ma történt a dolog, meg kellett elégednem azzal, ami kapható volt. – Ne hülyéskedj. Ez borzasztó egyszerű. – Shaden olyan képet vágott, mintha egy bohózat közepébe csöppent volna bele. – Tudom. De legalább méretre jó. Be kell érnem vele. Shaden hitetlenkedve megrázta a fejét. – Hogy lehetsz ennyire nyugodt, amikor ekkora katasztrófa ért?

– Nyugodt vagyok? – kérdezte Bel rezzenéstelen hangon. – Van más választásom? Egyébként is, ez csak egy ruha. Majd megjavíttatom a másikat, hátha egyszer még szükségem lesz rá. Az is lehet, hogy egyszer megismételjük az eskünket. Ki tudja, nem lesz-e szüksége Richardnak egy finom emlékeztetőre? Előfordul, hogy elszalad vele a ló, és megfeledkezik arról, amit ígért. Shaden nem reagált – vagy az is lehet, hogy Bel szavai nem jutottak el a tudatáig, mert éppen önmagát kellette az unokanővére hatalmas tükrében. A dekoltázsát igazgatta, hogy ne látszódjon a melltartója pántja. Aztán mégis úgy igazította, hogy látszódjon. Bel azonban tudta, hogy az agyában fáradhatatlanul forognak a fogaskerekek, és hamarosan rájön, hogy több tekintetet fog vonzani, mint finoman szólva is alulöltözött unokanővére. – Kérsz egy kis pezsgőt? – kérdezte Bel. – Igen, de csak egy pohárkával – felelte Shaden. Bel halk pukkanással eltávolította a jegesvödörben várakozó Cristal dugóját, és két karcsú poharat teletöltött a gyöngyöző itallal. Éppen amikor Shaden az ajkához emelte az egyiket, megállította. – Nem gondolod, hogy előbb köszöntőt kellene mondanod? – kérdezte mosolyogva. –

Rajta, csak van valami mondanivalód! Shaden elgondolkozott, aztán vörös ajka mosolyra húzódott, és pajkos fény gyúlt barna szemében. – Richard meseszép feleségére. Kísérje boldogság egész életében. – Azzal odakoccintotta a poharát Beléhez, és az ajkához emelte a poharat. Bel megingott egy pillanatra. Nem számított ilyen őszinte, szívből jövő köszöntőre. Maga is ivott egy nagy kortyot, és megrázkódott, amikor az ital hűvös bizsergéssel végigcsorgott a torkán. Hallották, hogy újabb autó áll meg a ház előtt. Shaden az ablakhoz lépett, és egy fehér Rolls-Royce-t pillantott meg odalenn. – Megjött az autó – mondta, és még egyszer a tükör elé állt, hogy ellenőrizze a sminkjét.

Volt idő, amikor azt sem tudta, hogy a tükör mire való, gondolta Bel, és felidézte azokat az éveket, amikor még mindketten kezeslábasban jártak, és az apja régi házában a fényesre koptatott lépcsőkorláton csúszkáltak reggeltől estig. De olyan régi volt ez az emlék, hogy egy dinoszaurusz temetőből kellett volna előásni. Trevor arca csupa mosoly volt, amikor a szobába lépett. – Helló, kicsikém. Gyönyörű vagy. Bár a ruha feleannyira sem mutat rajtad, mint a fogason. – Mert ez nem ugyanaz a ruha, Trevor bácsi – csipogta Shaden olyan hangon, ahogy

gyengeelméjűekhez beszél az ember. Bel a legszívesebben megvédte volna az apját, ahogy jó lányhoz illik, de aztán vett egy nagy lélegzetet, és elszámolt magában tízig. – Nos, akkor én megyek is – mondta Shaden, miközben félig teli pezsgőspoharát az asztalra tette. – A templomban találkozunk. Addig is, kéz- és lábtörést. – Azzal dobott egy csókot Bel

irányába, és hangos cipőkopogással kisietett a várakozó Rollshoz. – Akkor hát? Hol van az édesanyád ruhája? – kérdezte Trevor, miután megpuszilta a lányát. – Nem tudom felvenni, apa – vallotta be Bel, miközben megpróbálta visszanyelni egyre erőszakosabban feltoluló könnyeit. – Elszakítottam… – De ahhoz, hogy a hazugságot bővebben is kifejtse, nem volt ereje. Főleg nem, amikor az apja átölelte és magához vonta. – Nem baj. Ebben is gyönyörű vagy. És egy elszakadt ruha még nem a világ vége. Ó, apa, dehogynem, akarta mondani Bel. Azt sem tudom, hol vagyok. Trevor kartávolságnyira tolta magától a lányát, és fürkészni kezdte az arcát. Jó harminc centivel volt magasabb nála, és életkora ellenére még mindig jóképűnek számított. Bel tudta, mekkora szerencséje volt az anyjának, hogy egy ilyen férfi felesége lehetett. – Bár a huszonnegyedik órában vagyunk, drágám, úgy látom, szükséged van néhány atyai

szóra. Biztos hozzá akarsz menni Richardhoz? Nyugodtan megmondhatod, ha nem. Senki sem fog ítélkezni feletted emiatt. Vagy ha mégis, akkor velem találják szembe magukat. Bel nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, amikor megszólalt. Szerencsére felkészült erre a kérdésre, így tudta, mit válaszoljon, és még arra is képes volt, hogy közben – többékevésbé – az apja szemébe nézzen. – Apa, semmit sem akarok annyira, mint ma délután odalépni az oltár elé. Trevor azonban nem fogadott el kitérő választ. – Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy hozzá akarsz-e menni Richardhoz. Olyan gyengédséggel nézte a lányát, hogy az a legszívesebben belegömbölyödött volna a karjába. Ugyanakkor tudta, hogy nem hátrálhat meg, ha egyszer idáig eljutott. Véghez kellett vinnie, amit eltervezett, ha másért nem, azért, mert a helyzetéből nem látott más kiutat. – Igen, apa. Szeretem Richardot. – Bár ne ez lett volna a színtiszta igazság! Akkor most

nem remegett volna ennyire a gyomra. Sohasem gondolt rá, de nagyszerű színész válhatott volna belőle. – Ó, kicsikém! – sóhajtotta Trevor, és a két tenyere közé fogta a lánya arcát. – Remélem, ugyanolyan boldog leszel, mint amilyen én vagyok Faye-jel. Faye. Bel nem ezt a nevet akarta hallani ezen a napon. Miért nem mondhatta azt az apja, hogy ugyanolyan boldog leszel, mint amilyen anyáddal voltam? Ugyanakkor jelzést kapott arra, hogy kibontakozzon az ölelésből, és az arca elé vonja a menyasszonyi fátylat. Még miatta sem fog ötpercenként visszajönni a Rolls. Richard már talán az oltár előtt áll a gyökér öccsével együtt, míg savanyú képű szüleik az első padban várják a szertartás kezdetét. Velük átellenben, a másik padsorban pedig már teljes pompában ott ül a Bosomworth bagázs meg egy csomó ember, aki vagy sohasem érdekelte Belt, vagy akivel életében egyszer sem találkozott. Ennek ellenére hamarosan egy olyan esküvő részeseivé válnak, amit sohasem fognak elfelejteni.

15. fejezet

Max Stuart és Violet között ült a templomban. Glyn nem jött el, ami gyalázatos dolog volt tőle, mivel Max alig várta, hogy személyesen is megismerje. Azok alapján, amit eddig megtudott róla, biztosra vette, hogy neki feleannyi türelme sem lenne hozzá, mint Violetnek – túl mamlasznak tűnt az ízléséhez képest. – Gyakrabban kellene kimozdulnod – mondta neki Violet, miközben laza kontyba tűzte hosszú tincseit. – Örökké itthon vagy, a négy fal között. Jobb lenne, ha erőt vennél magadon,

és eljönnél velem. – Miért kellene elmennem bárhová, semmiségekről beszélgetni olyan emberekkel, akiket nem is ismerek? Nem maradhatnál inkább te is itthon? – nyafogott Glyn hangosan. Violetet már az is megdöbbentette, hogy ezt egyáltalán megkérdezte. Olyan képet vágott, ami azonnali visszavonulásra késztette a férfit. – Nem, nem, persze hogy nem. Ott a helyed. Bocsáss meg, Violet. – A nő keze után nyúlt, és megcsókolta. – Olyan anyámasszony katonája tudok néha lenni. Mikor tudom, hogy nem

maradsz sokáig. – Nos, igyekezni fogok, hogy még ma hazaérjek – javította ki Violet. – Semmiért sem hagynám ki a fogadást. – Persze, ez érthető. De azért korán hazajössz, ugye? Megvárlak. Violet nem mondta, hogy erre semmi szükség, hiszen tudta, hogy Glyn úgysem fekszik le, míg ő haza nem ér. – Hát nem gyönyörű ez a templom? – tette föl Max Stuartnak a nyitó kérdést. Pillantása

közben végigvándorolt a festett üvegablakokon és a végtelen hosszúságúnak tűnő főhajón. Elképzelte, ahogy cigánymenyasszony-ruhájában végigvonul rajta, többméternyi uszályt húzva maga után, és szinte látta maga mögött az ugyancsak uszályos ruhákban lépdelő koszorúslányokat. – Elmegy – vakkantotta Stuart. – Már ha valaki szereti a templomokat. – Hát én szeretem őket – felelte Max. – Nagyon is. – Egyszerűen tudta, hogy terebélyes

ruhájához nem illik más, csak a templomi szertartás pompája, már csak azért is, mert hosszú uszályával sehol máshol nem érhetné el a kívánt hatást. A harangok csengő-bongó hangjára tovább hömpölyögtek dagályos gondolatai. – Ó, és ehhez mit szólsz? – sóhajtotta, miután az utolsó kondulás visszhangja is elhalt. Pontosan úgy beszélt, mint a cigány Margaret ír anyja. – Esküvői harangok! Egy esküvő nem

is igazi harangok nélkül, igaz? Stuart nem reagált, de Max tudta, hogy eljutott hozzá a suttogása, és abban reménykedett,

hogy az elhullajtott magvakból legalább az egyik csírát ereszt. Nem volt sok ideje a játszadozásra. Csupán negyvenkét nap, ha pontos akart lenni. Violet hátrafordult, hogy megnézze, van-e már mozgás az ajtó körül. Időnként megpillantott egy-egy foltot az idegesen mászkáló Shaden piros ruhájából. – Igazi esküvői hangulat van ebben a templomban, ugye? Még a levegőjét is átitatja – súgta

Max Stuartnak, amikor az orgonista elkezdett játszani. A férfi halkan felnevetett. Nem volt ostoba; pontosan tudta, hová vezet a beszélgetés. – Jobban, mint egy házasságkötő teremét, igaz? – Nem tudom elképzelni, hogy egy házasságkötő teremnek bármilyen hangulata lenne – mondta Max. – Az biztos, hogy ott a templom nyirkosságába nem keveredik virágillat.

Apropó, hol vannak a virágok? Már amikor belépett, érezte, hogy hiányzik valami, de hogy pontosan mi, az csak most vált egyértelművé, amikor szóba hozta a virágokat. Sem a padsorok végét, sem az oltárt nem díszítette virág. De még csak pár levél sem. Ezt elég furcsának találta, mert az első beszélgetéseik egyikén egyértelműen kiderült, hogy Bel odavan a virágokért, és már akkor kilométeres girlandokról áradozott. Ez volt az, ami Vanoushkának is azonnal feltűnt. Ugyan csak magában, de ócsárló megjegyzéseket tett a szervezésre. – Ez történik, amikor valamit nem készítenek elő rendesen – súgta végül a húgának. Hogy

ne legyen virág egy esküvőn! Elképesztő! És vajon fényképész van? Eddig még egyet sem láttam. – A háborgása úgy hangzott, mint egy hosszadalmas morzeüzenet. Az orgonista abbahagyta a nyekergést, és belekezdett a nászindulóba. – Itt van! – kiáltotta fojtottan Max, és integetni kezdett. Az ajtóban egy apró termetű nő állt, talpig fehérben. – Hoppá! Mi van rajta? – Az messziről is látszott, hogy nem az

édesanyja csupa selyem, csupa csipke ruhája, amire Bel korábbi megjegyzései alapján számítani lehetett. Max egy pillanatig azt hitte, hogy egy másik menyasszonyt lát, akinek egy másik templomban, egy másik esküvőn kellett volna lennie, csak valamilyen oknál fogva rossz helyre jött. Violet is észrevette a ruhát. Még csak nem is hasonlított arra, amelyikről Bel olyan hosszasan áradozott. Ismét arra gondolt, hogy valami nincs rendben ezzel az esküvővel. Csak remélni merte, hogy rosszak a megérzései. És amikor Bel előreszegett fejjel elhaladt mellettük, Violet meg mert volna esküdni, hogy a vörös rózsacsokorba, zöld gyanánt, csalánt kötöttek. És amíg Trevor lassan, büszkén mosolyogva lépkedett a lánya mellett, Max és Violet egyaránt észrevette, hogy Bel arca kifejezéstelen a fátyol alatt – mintha kőből faragták volna ki.

Ennek aztán vannak idegei, gondolta Max. Mi folyik itt, Bel?, kérdezte némán Violet. Maxet és Violetet a leginkább Shaden érdekelte, aki minden ízében olyan pazarul festett, ahogy Bel leírta. Óóóó, és milyen felfuvalkodott madame benyomását kelti, döntötték el egymástól függetlenül. Figyelték, amint Pippa Midleton-popsiját billegetve végigvonult a főhajón. Egyértelműen túlragyogta a menyasszonyt, és ezt tudta is. Bel le nem vette a pillantását a főhajó végében várakozó Richardról. A férfi elképesztően jóképű volt fekete szmokingjában, amelynek vörös rózsa díszítette a hajtókáját. Mellette ott állt az öccse, aki sem külsejében, sem bájban nem hasonlított a fivérére. Bel ki nem állhatta Liamet, és különös módon az iránta érzett gyűlölete volt az, ami most visszaadta elszivárgással fenyegető erejét. A pap köszöntötte a jelenlévőket, majd közölte az első himnusz számát. – „Rettegjetek bűnös lelkek”? – súgta Max Stuartnak. Az egymás felé forduló fejekből és a

sorokon végigsöprő suttogásból arra lehetett következtetni, hogy nem csak Maxnek tűnt fel a furcsa cím. Violet képtelen volt ellazulni. Egyre inkább érezte, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kellene. Szinte kalapált a szíve a mellkasában, miközben a pár elmondta az esküjét. Richard tiszteletre méltó komolysággal tette mindezt, de Bel úgy mondta a saját részét, mint egy előre beprogramozott robot, és miközben lapos, színtelen hangon elismételte a pap szavait, Richardra szegezte átható tekintetét. Violet előre rettegett a „ha valaki bármilyen akadályról tud” résztől, mert biztosra vette, hogy az elhangzása után valami botrányos dolog fog történni. Semmi sem történt. A félelemmel átitatott pillanat elszállt, és a vendégek a következő himnuszhoz lapoztak: „Ó, igazság Istene, sújts le gyarló népedre”. Csak az igazán megszállott templomba járók ismerték, a többiek csak úgy tettek, mintha énekelnének, de gépiesen mozgó ajkuk közül nem nagyon jött ki hang. – Elég unalmas egy esküvő – suttogta Stuart Max fülébe, amivel tulajdonképpen a lány

kezére játszott. – Az. És egy esküvőnek nem lenne szabad unalmasnak lennie, igaz, Stuart? Egy esküvő legyen emlékezetes. Sohasem gondoltam volna Belről, hogy megelégszik egy ilyen lapos szertartással. – Lehet, hogy félreismerted – vélekedett Stuart. – Én képtelen lennék házasnak érezni magamat egy ilyen unalmas esküvő után – súgta vissza Max szándékosan remegő hangon. – Hm… – Stuart mindössze ennyit mondott. Max hátradőlt, hogy a férfi ne láthassa az

egész arcát beragyogó elégedett mosolyt, mert a hümmögést általában egy olyan félmondat követte, ami így hangzott valahogy: „Oké, Max. Lehet, hogy neked van igazad.” Az orgona ismét megszólalt, és a boldog pár kart karba öltve még egyszer végigsétált a főhajón, ezúttal az ajtó felé. Bár nem biztos, hogy az új házasokra a „boldog” volt a legmegfelelőbb jelző. Bel mosolya körülbelül annyira volt igazi, mint az unokahúga felpumpált cicije. Aki mellesleg úgy csücsörített a menyasszony mögött káprázatos eperszín ruhájában, mintha Victoria Beckham szájigazító iskolájában végzett volna tanfolyamot. A templom előtt gyülekező emberek már csak a fényképészre vártak, míg Trevor be nem jelentette, hogy a fényképezés, sajnálatos módon, elmarad. Vanoushka ismét felsőbbrendű pillantásokkal kezdte bombázni a húgát. Egy dologban biztos volt: Shaden esküvője, ha egyszer sor kerül rá, mindenben verni fogja ezt a mostanit. További csalódást okozott, hogy Bel szinte rögtön beszállt a Rollsba, pedig a vendégek, fényképész híján, legalább a saját gépeikkel szerettek volna pár fotót készíteni az ifjú párral. Ráadásul Richardot is maga után húzta. Voltak, akik még ki sem jöttek a templomból, és mire kiértek, azt kellett látniuk, hogy a menyasszonynak se híre, sem hamva – mindenkit megelőzve elment a fogadásra. Néhányan mogorva megjegyzéseket tettek a furcsa, mondhatni lapos esküvőre, ami – jómódú emberekről lévén szó – minden várakozást alulmúlt. A Bishop szülők néma méltósággal ülték végig a ceremóniát, bár Madeleine arca egyértelműen elárulta, hogy dühös. A mogorvasága még hangsúlyosabb volt, mint máskor, és ez önmagáért beszélt. Tengerészkék szerelése egy vagyonba került, és a kalapja akkora volt, mint egy űrhajó. Vanoushka úgy festett mellette a Diorjában, mint a sövényről lefelé mászó Bob Geldof. A ráfordított kiadások után nyilvánvalóan szerette volna, ha méltó fotók készülnek róla a fia albumjába, és ezáltal beszédtémává válik a szomszédságban. De még ennél is bosszantóbbnak találta, hogy egyetlen sajtóorgánum sem képviseltette magát az eseményen. Epésen meg is állapította, hogy az újgazdagok már csak ilyenek. Ugyanakkor ott volt a remény, hogy ez a bohózat az első lépés lehet a válás felé. – Nos, ha ilyen egy „egyszerű” esküvő, én inkább nem kérek belőle – jegyezte meg Max már

a templom előtt. – Életemben nem vettem még részt ilyen szerencsétlen szertartáson. – Hm… – dünnyögte megint Stuart, majd bemászott Violet mellé a kocsiba. Csupán pár percig tartott az út Maltstone Lodge-ig, ahol a fogadást tartották. Üdvözlőitalként cukrozott peremű pohárba töltött sötét rózsaszín koktél várta a vendégeket. – Ez erős, mint a vitriol! – krákogta Stuart, amikor megérezte az alkoholt a torkán. Violet

felkacagott. Első pillantásra megkedvelte ezt a mosolygós arcú, jó kedélyű férfit. – Mi ez? – kérdezte ő is, mert majdnem megfulladt az első korty után. Még egy csepp ebből a borzadályból, gondolta, és két hétig nem ülhet a kormány mögé. – Vodka vodkával keverve – felelte az ajkát nyalogatva Max.

– És nem is akármennyivel. – Viva Las Vegasnak hívják – világosította fel őket a pincérnő, aki nyilvánvalóan meghallotta a beszélgetésüket. – Aha! Biztos azért esett erre a választásuk, mert Las Vegasba mennek nászútra – jegyezte meg valaki Max mögött a pincérnő szavai hallatán. – Milyen aranyos! Violet elkapta a terem távoli végében álldogáló Bel pillantását, és integetni kezdett, de Bel nem intett vissza neki. Olyan volt az arca, mintha gránitból faragták volna ki. Bel látta, hogy Violet kedvesen odaint neki, de úgy tett, mintha nem venné észre, sőt el is fordult. Kénytelen volt távol tartani magát a szívének kedves emberektől, és inkább azokkal vegyült, akiket alig ismert, és nem is szeretett volna jobban megismerni: az undok Liammel, a mostohacsaládja és a Bishop klán tagjaival. Csak így maradhatott hű az elképzeléséhez. – Hol van a torta? – kérdezte Vanoushka. – Vagy talán azt is elbaltázta ez a szerencsétlen? – Biztos vagyok benne, hogy nem – válaszolta Faye. Szörnyű bűntudata volt, hogy nem

lépett fel erélyesebben a mostohalányával szemben, és így mindent ráhagyott. Nem csoda, hogy Bel nem tudott megbirkózni a vállára nehezedő nyomással. – Mindjárt éhen halok – morogta Martin. – Mikor szolgálják már fel a homárt? Bel hagyta, hogy lefényképezzék azok a vendégek, akik hoztak magukkal fényképezőgépet, de Shadennel ellentétben még csak nem is pózolt. Egy idő után kimentette magát, kisurrant a női mosdóba, és bevette magát a legtávolabbi fülkébe. Ott lerogyott az ülőkére, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Mintha tonnás súlya lett volna; mintha cakkos szélű szikladarabokként kergetőzött volna a belsejében a sok-sok felhalmozódott sérelem, a fájdalom és a harag. A stresszes fejfájás legrosszabb fajtája szaggatta a halántékát. Most ötödször élte át ugyanezt az elmúlt két hónap során. A hasogató fájdalom teljesen elgyengítette. Úgy érezte, nem tudja véghezvinni, amit eltervezett. Még mindent vissza lehet csinálni. Most még kihátrálhatsz, ha akarsz, mondta a fejében egy lágy, csábító hang. Senki sem fogja megtudni, hogy az utolsó pillanatban megváltoztattad a döntésedet. Férjes asszony volt. Hivatalosan Belinda Bishopnak hívták, bár ha valaki vette volna a fáradságot, és közelről is megnézi, az láthatta volna, hogy Megcsalt Menyasszonyként írta alá az anyakönyvet. Rajta, vess véget ennek az egésznek, folytatta a hang. Ebben a pillanatban Vanoushka lépett a mosdóba. – Remélem, hogy legalább a vacsora kárpótolni fog bennünket a szertartásért – mondta.

Azt hitte, hogy suttog, de a mosdónak kiváló akusztikája volt, így Bel akkor is meghallotta volna a megjegyzését, ha betapasztja a fülét. – Ha előre tudom, hogy ilyen förtelmes lesz, biztosan nem veszek új ruhát. Csak a pénzemet pazaroltam erre a Diorra. – Botrányos volt, igaz? – replikázott vihogva Shaden, a hangsúlyosan kerekített

magánhangzóiról lehetett felismerni. – Pont olyan, mint a ruhája. Vajon honnan vette? – Isten tudja. Ennyi erővel magára húzhatott volna egy zsákot is. Te vagy az est szépe, drágám. Richard biztosan bánja már, hogy nem téged választott. Megfognád a táskámat, amíg pisilek? Az elhangzott párbeszéd úgy hatott Belre, mint tűzre az olaj. Ismét fellángolt benne a harag. Megvárta, hogy lehúzzák a WC-t, megnyissák, majd elzárják a vízcsapot, hogy elhaljon a kézszárító hangja, és az ajtó is becsukódjon. Ekkor előbújt az utolsó fülkéből, és megerősítette magát az utolsó felvonáshoz. Ha harc, legyen harc! Majd ő megmutatja nekik, milyen az, amikor egy Candy lány felveszi a kesztyűt, és visszaüt! Irány a csatatér!

16. fejezet

Martin legnagyobb örömére egyre többen indultak az étterem felé. A gyomra olyan hangosan korgott, hogy egy rezesbanda sem tudta volna elnyomni a hangját. Az előételt felszolgáló pincérnők látványa fokhagymaillatú enyhülést ígért dühösen fortyogó gyomornedveinek. A tortát rejtélyes módon egy finom szövésű fehér terítő takarta az étterem távoli sarkában. Az első fogás egy tápláló leves volt, amelynek olvadt sajttal megszórt pirított bagettkarikák úsztak a tetején. – Pompás – jegyezte meg Richard, és jóízűen beleharapott a bagettbe. A sajt ereje úgy

hatott az ízlelőbimbóira, mint a kénsav. Valószínűleg akkor sem szisszent volna fel hangosabban, ha Muhammad Ali gyomorszájon vágja. – Az anyját, de erős ez a sajt! Milyen fajta? – Büdös Bishop – felelte ragyogó mosollyal Bel. – Remek választás volt, ugye? A teremben felhangzó köhögésekből ítélve mások is hasonlóképpen brutálisnak találták az ízlelőbimbóikra mért csapást. Vanoushkától már becsmérlő megjegyzésre is alig futotta. – Leves? Hát van ennél közönségesebb első fogás? – nyögte Martinnak, aki, bár

beleegyezően bólintott, éppen repetát kért a pincérnőtől. Vanoushka csak remélni merte, hogy Bel nem csap fel fogadásszervezőnek. Főleg, amikor kiderült, hogy a második fogás – szűzpecsenye nyárson – még a közönséges jelzőt sem érdemli meg. – Erről az ételről mindig a dugás jut eszembe – mondta Bel nevetve Richardnak, és közben a szeme sem rebbent. – Szinte látom, hogy a pasi hanyatt dől egy autó rakodóterében, és

magára húzza a csajt. Richard fejében megszólalt a vészharang. Miket mond ez a Bel? Talán sejt valamit, és így akarja a tudtára adni? Ugyanakkor, a szűzpecsenye nyárson valóban találó metafora a dugásra. Nem kell mindjárt rosszra gondolni, intette magát, majd gondolatban pofonnal jutalmazta a kishitűségét, és jóízűen felnevetett. – Most, hogy mondod… Tényleg van benne valami. – Tudom, hogy egy kicsit snassz, de ez a főszakács specialitása – folytatta Bel. Nem mintha

ő maga egy falatot is le bírt volna nyelni belőle. A háborgó gyomra azonnal kivetette volna. A pincérek közben összeszedték a tányérokat, és kezdték kiosztani a desszertet. Szintén helyi specialitás, epres bukszának nevezett kosárka volt. Richard még bele sem dugta a villáját, amikor Bel megkérdezte: – Milyennek találod az epres bukszát, drágám? – Nagyon pikáns – mondta Richard, és még kacsintott is hozzá. – És én imádom az

egyszerű köntösbe bújtatott pikáns dolgokat. Remélem, neked is valami pikáns van a köntösöd

alatt. Bel a ruhájára fektette a tenyerét, egész pontosan a szíve fölé. – Ez alatt – felelte a legcsábítóbb mosoly kíséretében – valami egészen vad és bűnös dolgot rejtegetek, kifejezetten neked. Miközben a desszertestányérokat összeszedték, Bel lopva a barátnői felé pillantott. Rögtön észrevette, hogy a Violet melletti szék üresen maradt. Glyn tehát nem jött el. Nos, így eggyel kevesebb tanúja lesz. Szegény fickó, gondolta sajnálkozva. Nyilvánvalóan megrettent, hiszen csupa idegennel kellett volna találkoznia. Szörnyű hatással tud lenni az emberre a depresszió. Bel maga is többször érezte úgy az utóbbi időben, hogy egy meredély szélén áll, és csak egyetlen módon tudott eltávolodni tőle – úgy, hogy teleszívta magát gyűlölettel, és elkezdte szőni romboló terveit. A pincérnők a kávé felszolgálásához készülődtek, ami azt jelentette, hogy perceken belül elérkezik a beszédek ideje. Bel mellkasában úgy dübörgött a szíve, mint a légkalapács. A fejét ugyanakkor könnyűnek érezte, és hányinger kerülgette. Lassított felvételként látta maga körül a világot: Liamet, amint felállt, és az embereket, akik tenyerük összeütögetésével próbáltak rendet teremteni. Aztán egy tipikus Liam-beszéd következett: csillogó és nyálas, mint egy csiganyom. Ragyogó mosollyal a sógornője szépségét ecsetelte hosszan, de még Bel is látta, hogy belülről vérzik, amiért ragaszkodnia kell a protokollhoz. Hosszan fejtegette, hogy miként szelídítette meg a tüneményes ara az ő vadóc bátyját, de Bel nem volt ostoba – tudta, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor a derék sógor előkap egy nagy, mérgezett injekciós tűt, és megadja vele a kegyelemdöfést. – Kérem, emeljék poharukat a menyasszonyra és a vőlegényre. Richardra és Sh… Belre! Azzal Bel felé fordult, és felsőbbrendűséget sugárzó arckifejezésével jelezte neki, hogy bizony, ő is tudja. Az a sistergő „s” hang nem véletlenül csúszott ki a száján. A köszöntő többi részét nem is hallotta Bel. Egyetlen dolog jutott csak el a fülébe: a saját szívdobogása, amely olyan erővel szólt, mint az ágyúcsőben süvítő veszélyes és megállíthatatlan ágyúgolyó. A lassított felvétel következő szereplője Bel ugyancsak szólásra emelkedő apja volt. Bel azonban megelőzte. Szabályosan talpra szökkent, és intett neki, hogy üljön csak vissza a helyére. Még most sem lenne késő, Bel. Köszönd meg nekik, hogy eljöttek, aztán ülj le. – Bel, mit csinálsz? – kérdezte Richard, de Bel figyelmen kívül hagyta. – Hölgyeim és uraim. Még mielőtt mások szót kérnének, szeretném megköszönni önöknek,

hogy eljöttek. Itt a pillanat, Bel. Ülj le, és mosolyogj. Ha te nem mondod el, senki sem fog tudomást szerezni róla.

De ekkor megszólalt benne egy erősebb, határozottabb hang is, amely egyetlen csapásra megoldotta a problémát. Tűnés, értelmes gondolat! Túl régóta tervezem ezt a napot, nem fogom csak úgy odadobni! Ülj le te! – És neked is köszönöm, Liam, a kedves beszédet. – Olyan édes mosolyt villantott a férfira, hogy akár diabétesz is kialakulhatott volna nála. – Tényleg a mestere vagy a szófosásnak,

vagyis, akarom mondani, a szónoklásnak. A tömegen bizonytalan kacaj hullámzott végig az elszólásnak vélt fordulat hallatán. – Szeretném elmondani önöknek továbbá, hogy mennyire szeretem Richardot – folytatta Bel, mire számtalan „ó” és „ah” hangzott fel mindenütt. – És hasonlóképpen bálványoztam a szépséges koszorúslányomat, Shadent is, akit, bár nem vagyunk vérrokonok, mindig az unokatestvéremnek tekintettem. Elhallgatott, de csak azért, hogy Shaden felé emelje poharát, amibe aztán bele is kortyolt. Violetnek semmi sem tetszett abból, amit látott. Bel testéből rakétákként robbantak elő a rezgések, és egyikben sem volt semmi pozitív. – Azért mondom, hogy bálványoztam, mert mindez már múlt idő. Egyáltalán nem bálványozom, mióta kiderült róla, hogy a vőlegényemmel kefél. Ó, egek! Bel nem hallotta a nyögéseket és a sóhajokat. Azt sem vette észre, hogy Richard odaáll elé, és megpróbálja jobb belátásra bírni; rávenni, hogy hagyja ott az asztalt, és menjen ki a levegőre, megnyugodni – vagy kijózanodni. Csakhogy Bel színjózan volt, és dinamittal sem lehetett volna elmozdítani a helyéről. Odaláncolta a háromtonnányi sérelem, amely az elmúlt két hónap során felhalmozódott benne, és amely mostanra erjedni kezdett, és bűzös méreganyagaival szétmállasztott maga körül mindent. – Még attól sem rettent vissza, hogy az apámtól bútorszállítás céljára kölcsönkért teherautó platóján üzekedjen, ahogy az a véletlenül elcsípett e-mailekből és S MS -ekből kiderült – folytatta Bel rendületlenül. – Az önök szórakoztatására felolvasnék egyet az elmúlt időszak e-

mailjeiből. Miközben ügyetlen mozdulatokkal előcibálta a ruhája ujjából az összehajtogatott papírlapot, Richard ismét megpróbálta leültetni, de Bel lerázta magáról a férfi kezét, és erős hangon olvasni kezdett. A keze remegését azonban nem tudta megállítani. Néhány ujján még látszottak a francia manikűr nyomai, de a legtöbbről az utolsó félórában sikerült lerágnia a hosszú műkörmöket. Most lüktetett a körömágya, ahonnan letépte a megmaradt csonkokat, de örült a fájdalomnak, mert olyan tényező volt, ami erőt adott neki a folytatáshoz. Drága Fütyi király! – A teremben harapni lehetett a csendet. – Túl vagyok rajta, hála istennek, így nem kell tovább aggódnod. És nekem sem. A B kezdőbetűs sohasem fogja megtudni.

Volt néhány görcs meg pár kellemetlen pillanat, de ez nem volt túl nagy ár. Milyen ostobák voltunk, amikor hagytuk, hogy ennyire elragadjon bennünket a kéj! Még szerencse, hogy idejekorán megcsináltam a tesztet, így nem késtünk el a beavatkozással. Alig várom, hogy ma este viszontlássalak. Te leszel a vacsorám – és a reggelim is. Régóta visszatartott, sós könnyek gördültek végig Bel elkínzott arcán, és sötét foltot hagytak a hófehér abroszon. – Ó, Istenem! – sóhajtotta Violet. – Max, nem kéne odamennünk hozzá? – Felálltak. – Mindenkit arra kérek, hogy maradjon a helyén – mondta Bel egy feldühített tanítónő

hangján, aki egy teremnyi felajzott gyerek között próbálta fenntartani a rendet. A szavait követő csend nyomasztóan súlyos fátyolként lebegett a vendégek feje felett. Mindenki tátott szájjal hallgatott. – A „B kezdőbetűs” most tósztot szeretne mondani. Emelem poharam a Büdös Bishopra és az Epres Bukszára! – mondta, és egyetlen hajtásra megitta a pezsgőjét. – Rohadjatok meg mind a ketten! – tette hozzá. Aztán egy tapasztalt matador sima mozdulatával lerántotta a tortáról a leplet, felfedve egy gyönyörű, háromszintes, hófehér kompozíciót, amelynek három marcipánfigura díszítette a tetejét: egy eperszínű ruhába öltözött, aranyhajú koszorúslány letolt bugyival, amint egy asztal fölé hajol, egy ugyancsak letolt gatyás vőlegény, aki intim közelségben áll a háta mögött, és egy indulófélben lévő, tüskés hajú menyasszony, aki V betűt formál az ujjaival. Richard Bel keze után nyúlt, aki azonban egy méltóságteljes mozdulattal lerázta magáról a csuklójára kulcsolódó végtagot, majd a célszalag felé száguldó Usain Bolt sebességével kiviharzott a teremből. A vendégek először döbbent csendben néztek utána, de aztán egyszerre több nyelv is megoldódott, és hirtelen nagy mozgolódás támadt. Faye volt az első, aki felpattant, és a menyasszony után rohant. Őt Violet és Max követte, végül Trevor, aki biztosan első lett volna a sorban, ha a térde nem mondja fel a szolgálatot. De mire kiértek, már csak egy sebesen távolodó taxit láttak. – Jézusom! – lehelte Max. – Tudtam, hogy valami nincs rendben – mondta a könnyeivel küszködő Violet. – Elnézést! – lépett oda hozzájuk egy fiatal férfi a recepciós pult mögül. – Megkértek, hogy

kézbesítsem ezeket a borítékokat. A menyasszony… Max mozdult először, és elvette a két borítékot. Az egyiket neki címezték és Violetnek. A másikat Bel apjának. Max feltépte a neki szólót, és úgy tartotta a levelet, hogy Violet is lássa.

Kedves M és V,

annak ellenére, amit láttatok, jól vagyok. Nagyon bánom, hogy meghívtalak benneteket az esküvőre. Biztosan nem teszem meg, ha csak egy hónappal később találkozunk. Most egy ideig egyedül kell lennem, de ne aggódjatok miattam. Ne is próbáljatok felhívni; ki lesz kapcsolva a mobilom. Majd én jelentkezem, még az esküvőd előtt, Max. Nem foglak cserbenhagyni. Ott leszek a ruhapróbán (ha nem döntesz úgy, hogy már nem kellek neked). Sajnálom, hogy költségekbe sodortalak benneteket, és hogy csalódást okoztam a mai nappal, de nem volt választásom.

Szeretettel, Bel. A kétségbeesett Trevor a hangos olvasás mellett döntött, hogy Faye is hallhassa a sok-sok bocsánatkéréssel megtűzdelt levelet, amely a következőképpen zárult:

Kérlek, apa, mondd meg mindenkinek, hogy az ajándékba kapott csekkeket széttéptem. Egyet sem fogok beváltani. Sajnálom, hogy sokan sok pénzt költöttek ruhára, ugyanakkor tudom, hogy a botrány hírértéke bőségesen ellensúlyozza a legtöbb kiadást. Miattam ne aggódjatok. Jelentkezni fogok. Ne haragudjatok, hogy önző módon itt hagylak benneteket az általam kreált slamasztikában, de jelen pillanatban sokkal nagyobb a gyűlöletem Richard és Shaden iránt, mint a szeretet, amit bárki iránt érzek.

17. fejezet

Bel kiszállt a taxiból, és odament a lakása előtt várakozó kocsihoz, amelynek a csomagtartójában már korábban elhelyezett egy telepakolt bőröndöt és egy doboznyi ennivalót, amit az elmúlt napok során válogatott sietve össze. Nem mintha étvágya lett volna bármihez. Csupa olyasmi volt benne, aminek az elkészítése nem igényelt különösebb előkészületet: előfőzött tészták, konzervlevesek, tejberizs, kávé, tea, némi tejpor, és egy családi csomagolású KitKat. Arra, hogy bemenjen a lakásba és átöltözzön, nem volt ideje, hiszen tudta, hogy itt fogják először keresni. Abban, hogy az apja a nyomába ered, teljesen biztos volt. Richardot illetően már voltak kételyei. Ugyanakkor egyiknek sem bírt volna a szemébe nézni. Még a saját tükörképét sem tudta volna elviselni. Menyasszonyi ruhástul benyomakodott a Mercedese első ülésére, kétszer kifújta a levegőt, és elfordította a slusszkulcsot. Egyedül akart lenni a gondolataival, pár csomag papír zsebkendővel és egy jókora palack vörösborral. Csupán pár napra volt szüksége. Ezért indult el a nyugat-yorkshire-i lápvidékre, ahol az apja birtoka volt a két Brontё-házzal: a nagyobb Emilyvel és a kicsike Charlotte-tal.

Mindegyikhez tartott magánál egy kulcsot, bár most erősen bízott benne, hogy az apja elfeledkezett erről az apróságról. Az Emily egy nagyobb méretű, kényelmes házikó volt, a földszinten egyetlen légtérrel, tölgylambériával a falakon, kellemes kandallóval és egy fehér eresz alatt megbúvó tündéri hálószobával az emeleten. Mellette a Charlotte olyan volt, mint egy babaház. És ott volt még az Anne nevét viselő öreg istálló, amit mindig át akartak alakítani lakóházzá, de erre nem került sor soha. És Belnek most éppen ennek a borongós, esős mocsárvidéknek az elszigeteltségére volt szüksége. Ez illett a hangulatához. Egyszer csak, legnagyobb bosszúságára, eszébe jutott, hogy a bort ottfelejtette a konyhapulton. Nagy fékcsikorgás közepette megállt egy bolt előtt, amelynek a cégér szerint Pia – Minden, ami „A”-val kezdődik volt a neve, és mit sem törődve a fura oldalpillantásokkal, kilencfontos reklámáron vett magának két üveg Koonunga Hillt. Már sötétedett, amikor bekanyarodott a Brontё-házakhoz vezető útra. Mogorva, sötét felhők gyülekeztek az égen. Megállt a dombtetőn, kiszállt, és becsúsztatta a kulcsot az Emily lécezett ajtaján sötétlő kulcslyukba. Úgy tervezte, hogy miután kinyitotta az egyik palack vörösbort, rögtön ráveti magát a nagy, nyikorgó kanapéra. Még azt sem bánta volna, ha a bor ráömlik az ócska ruhájára, mert úgyis az volt a szándéka, hogy szétszaggatja, és mielőtt lefekszik, elégeti a fafűtéses kandallóban. Egyik kezével megragadta a bőröndjét, a másikkal meg a nyakuknál fogva felkapta a borospalackokat.

Meglepően melegnek találta a házat, amikor belépett. Ez elég furcsa volt, mert normális esetben órákat vett igénybe, hogy az öreg falak átmelegedjenek, és ez akkor is így volt, ha a ház csupán egy napig állt fűtetlenül. De ennél is furcsább volt, hogy a konyhában égett a villany. És bárki járt is ott utoljára, nem sokat törődött azzal, hogy rendet hagyjon maga után. Az egész asztalt újságok borították. Bel letette a borokat, és összekapkodta az újságokat. Közben megakadt a szeme az egyik címlapon, helyesebben a fényképen, amelyen valaki éppen tojással dobta meg a miniszterelnököt. Hiszen ez tegnap történt, hasított belé a felismerés. Erre már megnézte a dátumot az újságon. Még fel sem fogta, hogy a legfrissebb számot tartja a kezében, amikor a háta mögött felbődült egy férfihang. – Maga meg ki az ördög? Megfordult, és egy magas, meztelen felsőtestű férfival találta magát szemközt. A haja olyan színű volt, mint a legsötétebb csokoládé, és csak egy nedves törülköző takarta a derekát. Bel pupillája biztosan kitágul és végigtáncol az izmos mellkason, ha nincs férfigyűlölő hangulatban, de így csak a férfit látta ebben a pompás emberi példányban. Egy szarházi alakot, akinek a többi szarházihoz hasonlóan pénisze volt. – Ezt inkább én kérdezem magától! – vágott vissza Bel. A férfi megvakarta az üstökét. – Álmodom? Egyáltalán, igazi maga? Amilyen szerencsém van, még az is lehet, hogy

kiszemelt magának egy voodoo mágus… – Ha nem tűnik el rögtön a házból, kihívom a rendőröket. Biztosíthatom, hogy errefelé nem bánnak kesztyűs kézzel az önkényes házfoglalókkal. Öt perce van, hogy elhúzza a csíkot! – Én nem vagyok önkényes házfoglaló! Nem mintha magára tartozna, de én kibéreltem ezt a házat. Szóval, lekötelezne, ha valahol máshol rendezné meg az álarcosbálját, ha már ilyen csinosan felöltözött. – Azt mondja, kibérelte?! – kiáltotta Bel. Nem hitte volna, hogy az eddiginél még rosszabbra fordul majd a helyzete. – Kitől? Mennyi időre? – Hé, állítsa már le magát! – mondta az idegen, mit sem törődve a lába körül terebélyesedő tócsával. – Csak nem gondolja, hogy válaszolok a kérdéseire? Egyébként meg hogy jutott be? – Én sem válaszolok a maga kérdéseire! – vakkantotta Bel dühösen, a mellkasához szorítva a borosüvegeket. – Nem is kell. Elég, ha sarkon fordul, és távozik. Máskülönben én fogom kihívni a rendőröket, akik gondoskodnak majd arról, hogy egy jó kis cellában töltse az éjszakát. – Miközben beszélt, egy fenyegető lépést tett Bel felé, aki erre hátralépett. – Ne merje rám tenni a mocskos kezét! – mondta figyelmeztető hangon. – Ez a ház a

családom tulajdona, és maga birtokháborítást követ el.

A férfi szeme haragosan összeszűkült. – Mondtam már. Egy barátom barátjától bérlem a házat. – A nevét! – Trevor Candy, ha annyira tudni akarja. És mivel nyitott szerződést kötöttünk, addig maradok, ameddig akarok. Meg van elégedve? – Ó! – sóhajtotta Bel. Nem is tudta, hogy az apja ki szokta adni a házakat. Ő csak annyit tudott, hogy több mint egy éve üresen állnak, ezért is választotta őket menedéknek. – Ahogy mondja! Ó! – A férfi most már keresztbe fonta a karját a mellkasán, és ideges dobolásba kezdett a lábával. Nyilvánvaló volt, hogy távozásra akarja kényszeríteni Belt. – Nos, sajnálom, hogy megzavartam. – Bel hangjában minden volt, csak sajnálkozás nem. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „menjen a fenébe”. A férfi kurta biccentéssel nyugtázta a bocsánatkérést, bár ő is tisztában volt vele, hogy a nő nem annak szánta. – Elmegyek, Mr… – Bel elhallgatott, hogy alkalmat adjon a férfinak a bemutatkozásra. Hiába. Ahelyett, hogy megmondta volna a nevét, a szeme fel-alá száguldozott a

menyasszonyi ruhán, mintha azt akarta volna kitalálni, mi lehet a különös viselet hátterében. – Igen, jól látja, ez egy menyasszonyi ruha! – csattant fel Bel dühösen. – Méghozzá igazi. Nem azért van rajtam, mert álarcosbálba készülök. Rendben? – Azzal sarkon fordult, és egyik kezében a bőrönddel, a másikban a két palack borral megpróbálta kinyitni az ajtót. Elég nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem fog segíteni neki. A francba, és még egyszer a francba! Ez nem szerepelt a terveiben. Ha itt akar maradni, meg kell elégednie a kicsi, hideg, kényelmetlen Charlotte-tal, vagy – és talán ez lesz a jobb megoldás – el kell mennie egy szállodába, ahol reggel, miután kipihente magát, újragondolhatja a lehetőségeit. A pillantása közben megakadt a kocsija bal első kerekén. Teljesen lapos volt. A francba, harmadszor is! Most, hogy visszagondolt, elég zötyögősnek érezte az utolsó mérföldeket. Hát, az élet tényleg nem habos torta. És ő még azt hitte, ilyen banális dolgok csak egy B kategóriás horrorfilmben történhetnek meg, a valóságban soha. – Istenem, mi jöhet még? – kiáltotta kétségbeesetten az ég felé. – Milyen istenverte

csapásokat tartogatsz még nekem? Ahogy felfelé nézett, néhány hatalmas vízcsepp hullott a képébe. Aztán hatalmas robajjal megnyíltak az ég csatornái, és ömleni kezdett az eső. Ezt tartogatta számára az Isten. Ezek után csak egy választása maradt: fogni a másik kulcsot, és bekvártélyozni magát a Charlotte-ba. Villámok cikáztak a feje fölött, mikor nekiindult. Elképesztő hideg volt a házban. Szinte érezte, amint a nyitott ajtón át kiáramló levegő felmelegedett odakinn. De itt legalább minden tiszta volt, hála a közeli faluban lakó asszonynak, akit az apja kifejezetten azért fizetett, hogy a házikókban időnkét letörölgesse a port. Nem mintha a Charlotte-ban

olyan sok lett volna a törölgetnivaló. A ház földszintjén itt is csak egy szoba volt. Szegényes bútorzatát egy kétüléses, ütöttkopott bőrkanapé és egy kihúzható dohányzóasztal alkotta, ami egyben az étkezőasztal szerepét is betöltötte. A hátsó részben, amely konyhaként szolgált, volt néhány faliszekrény konyhapulttal, egy két főzőlapos tűzhely és egy parányi, kerek medencés mosogató. A lépcső alá beszorítottak egy tárolószekrényt. Az emeleten kialakított hálószobában egy keskeny ágy, egy éjjeliszekrény és egy ruhásszekrény volt az összes berendezési tárgy, a fürdőszoba pedig olyan kicsi volt, hogy még a legékesszólóbb ingatlanügynök is kénytelen lett volna cipődoboz nagyságúként meghatározni a méretét. Tetszetős, de miniatűr élettér volt ez; hihetetlennek tűnt, hogy valamikor egy nyolctagú család lakta. Valószínűleg csak egymás ölében ülve fértek el, gondolta Bel. És húsvétkor biztosan nem tudtak „nyuszi ül a fűben”-t játszani. A legnagyobb baj az volt, hogy az összes ágyneműt és edényt az Emilyben tartották. Bel semmi ilyet nem hozott magával, mert eszébe sem jutott, hogy ebben az egérlyukban lesz kénytelen meghúzni magát. Még egy nyavalyás tévé sem volt a Charlotte-ban, csak egy kis rádió és egy olyan öreg teáskanna, amit valószínűleg a rómaiak felejtettek ott. A küszöbön átlépve reccsenő hangot hallott. A ruhája alja beleakadt egy szögbe. Ezzel, bár még semmit sem tett, kezdetét vette a ruhatépési ceremónia.

18. fejezet

– Hát igen – mondta Stuart, és több szóra nem is volt szükség, hiszen ebben a kettőben minden benne volt. A szemével, mint szinte mindenki más, a mennyezeti ventilátorokat pásztázta – azok bizonyultak a legjobb társaságnak. A teremben egyre nagyobb lett a mozgolódás. Richard a keshedt Liam kíséretében távozott elég sietősen, míg a könnyező Shadent az apja és az anyja menekítette ki a vendégek gyűrűjéből. Vanoushka olyan pozícióban tartotta szabad karját, hogy Bruce Lee módjára behúzhasson bárkinek, aki elég közel merészkedett ahhoz, hogy elérje. Richard szélmalomkerék nagyságú kalapot viselő anyjának továbbra is ott ült az arcán az „ugye, megmondtam” kifejezés, csak az ajka mozgott megállás nélkül, miközben harcsabajuszú urához beszélt. Trevort szinte letaglózta a sokk. Könnyes szemmel baktatott vissza a fogadásra Faye oldalán. – Hm… hölgyeim és uraim, nem is tudom, mit mondjak – kezdte remegő hangon. – Annyit teljes bizonyossággal kijelenthetek, hogy az ünneplés… hm, véget ért. – Körülnézett, ami

hiba volt, mert az értetlen arcok látványa a torkára forrasztotta a szót. Faye gyorsan előrelépett, és megpróbálta menteni a menthetőt. – Kérem, ne gondolják, hogy most sietve távozniuk kell. Nyugodtan szedjék össze magukat, aki úgy érzi, hogy szüksége van rá, rendeljen a bárban egy teát, egy brandyt vagy bármilyen italt, természetesen a mi költségünkre. Trevorral együtt borzasztóan sajnáljuk, hogy kellemetlen helyzetbe hoztuk önöket, de jelen pillanatban ennél többet nem tudunk mondani. Köszönjük, hogy eljöttek, és kérem, próbálják megérteni a helyzetünket. – Belnek csak a hangpostája válaszol – mondta Violet, miután kikapcsolta a telefonját. –

Miért? Másra számítottál? – kérdezte Max. – Nem, de gondoltam, megpróbálom. – Elmenjünk a lakására? – kérdezte Stuart. – Úgysem lesz ott – vélekedett Max. – Bel, ahogy látom, ezt már jó ideje eltervezte. Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy nem az anyja ruháját vette fel. – Meg hogy nem költött pénzt fotósra meg virágokra – fűzte hozzá Violet. – Szegény Bel. Minden arra utalt, hogy belebetegedett az árulásba. Csoda, hogy nem bolondult meg, amikor megtudta, hogy Shadennek abortusza volt, és gyakorlatilag eldobott magától valamit, amiben Bel sohasem részesülhetett. Mennyire nem becsülhette Richard, ha még arra sem adott, hogy Shadennel védekezzenek. És hogy engedhette B kezdőbetűsnek nevezni a menyasszonyát? Több fronton nem is intézhetett volna végzetes erejű támadást a nő ellen,

akit elvileg mindenkinél jobban szeretett. Violetet teljesen letaglózta ez a fajta kegyetlenség, amit ő maga is megtapasztalt, nem is olyan régen. A barátja, akivel Glyn előtt járt, szabályosan kitépte a szívét, aztán a sárba dobta, és még jól meg is taposta. Bárcsak Bel megbízott volna benne, gondolta szomorúan. Ugyanakkor, és ezt ő is tudta, bizonyos dolgok túl fájdalmasak ahhoz, hogy meg lehessen osztani őket bárkivel. Az ilyenfajta terhet egyedül kell cipelni mindenkinek. – Milyen jó, hogy nekünk egyszerű esküvőnk lesz! Most örülök csak igazán – jegyezte meg

Stuart. Max az ajkába harapott. Az, amit itt láttak, nem az ő érdekét szolgálta. Sőt. Nem mintha Max hibáztatni akarta volna Belt a történtekért. – Csakhogy egy tipikus templomi esküvő egyáltalán nem ilyen! – Max szeme fénylett a csalódottság könnyeitől. – Itt sem volt semmi baj, amíg… amíg… – Amíg a menyasszony elő nem állt azzal, hogy a vőlegény a koszorúslányt dugja? – sietett a segítségére lovagiasan az ingnyakát ráncigáló Stuart. Mint mindig, most is kényelmetlenül érezte magát a Maxtől kapott márkás ingben. Túl feszes volt, mintha nem rá szabták volna. Ennél még azok az ingek is kényelmesebbek voltak, amelyeket ő kapott le találomra a Burtons polcairól. Arra gondolt, most már senki sem fog megbotránkozni, ha meglazítja a nyakkendőjét, és kigombolja az ing nyakát. – Most mit csináljunk? – Nem tudom – felelte Violet. – Menjünk haza. Olyan tehetetlennek érzem magam.

Szeretnék segíteni, de nem tudom, hogyan. – Láttátok? A vőlegény úgy rohant el, mintha kigyulladt volna a nadrág a fenekén – gonoszkodott Max. – Legyél már egy kicsit méltányosabb, drágám. Lehet, hogy Belindát akarta utolérni – mondta Stuart. – Mindenesetre a legkellemesebb módját választotta annak, hogy mielőbb lelépjen – acsarkodott Violet. – Aggodalmat színlelt, hogy kisebb legyen a megszégyenülés. Szegény, szegény Bel. – Most már csak abban reménykedett, hogy a barátnőjük gyorsan kapcsolatba lép velük. – És az a cafka Shaden? A legszívesebben jól felpofoznám, és további bónuszként könyvelném el, ha közben kiverném a fogait – dünnyögte Max. – Hogy tehette ezt a saját unokatestvérével? Nincs annál rosszabb a világon, mint amikor kiderül, hogy mennyire félreismertük azt az embert, akiben a legjobban megbízunk, és akit a legjobban szeretünk, vonták le a végső következtetést.

Violet hazavitte Maxet és Stuartot. Egy kis falucskában laktak a Manchester Road közelében, remek kilátással a szeszélyes Pennine-hegységre. Stuart utált itt lakni a világ végén. Mindig városi fiú volt, és az is maradt. Bármilyen flancos volt is a ház, gyűlölte, hogy ilyen távol kell lennie a haverjaitól és a szüleitől. Az sem számított neki, hogy mindkettőjüknek megvolt a maga kis autója, nem is akármilyen, amelyekkel könnyen és kényelmesen eljuthattak bárhová. Szívesebben szállt volna buszra, ha az lett volna az ára annak, hogy a városban élhessen. – De szép házatok van! – sóhajtotta Violet, amikor megállt az út szélén. Ő is egy ilyen

otthont szeretett volna. Ugyanakkor, ahogy azt Bel példája is mutatta, a pénz és a gazdagság nem feltétlenül jelentett boldogságot. – Nos, ha majd milliókat keresel a Carousellel, olyan házat vehetsz magadnak, ami mellett az enyém cipősdoboznak fog látszani – válaszolta Max, majd arcon csókolta Violetet. – Vezess óvatosan! – intette Stuart, és búcsúzóul ő is megcsókolta. – Rengeteg őrült

furikázik az utakon. Stuart az első pillanatban megkedvelte Violetet. Sőt ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy nagyon is tetszik neki. Törékeny volt, sebezhető, éppen az az alkat, amely felébresztette a Stuartban megbúvó macsó védelmező ösztönét. Azt, amire Max mellett sohasem volt szükség, hiszen őt sohasem kellett megvédeni; Stuartban nem először merült fel a gondolat, hogy a menyasszonya Boudicca reinkarnációja, aki egyedül is képes megvívni a maga csatáit, és semmilyen körülmények között nem szorul tesztoszterontöltetű segítségre. Max kinyitotta az ajtót, és felkapta a földről az aznapi postát. Egyetlen, hivatalosnak tűnő boríték volt. A körme segítségével felnyitotta, elolvasta a benne lévő levelet, és szó szerint elsírta magát. – A következő hónapban halaszthatatlan karbantartási munkákat fognak végezni a városházán, ezért áthelyezték az esküvőnket a fieldgate-i épületbe – mondta panaszosan. –

Mi jöhet még? A szomorú napnak, ha lett volna tortája, ez lett volna rajta a hab. A városháza csodaszép épület volt, magas óratoronnyal és gondosan ápolt virágágyások közé ékelődő kőlépcsővel. Tökéletes helyszín lett volna egy polgári esküvőhöz. A fildgate-i épület, ezzel szemben, úgy nézett ki, mint egy szemeteskuka. – Micsoda szörnyű nap! – zokogta. Stuart odalépett hozzá, és a karjába vonta. Max nem egykönnyen fakadt sírva, és a férfi titkon örült annak, hogy most az egyszer vigasztaló szerepben is szükség van rá. – Figyelj… – Egek, sohasem gondolta volna, hogy egyszer ilyen javaslattal fog előállni, de

nem tehetett róla, Max sebezhetőségének nem túl gyakori megnyilvánulása meglágyította a szívét. – Ha találunk egy szabad templomot, ahol a rövid határidő ellenére hajlandók lesznek összeadni minket, azonnal bejelentkezünk. Mit szólsz hozzá? – Igazából neki sem volt ínyére,

hogy a Fildgate-ben házasodjanak. Korábban kórház volt, és hatéves korában ott vették ki a manduláját. Minden szempontból nyomasztó helynek találta, és nem tudott úgy visszagondolni rá, hogy közben ne érezze a vegyi anyagok és vizelet alkotta elegy csípős szagát. Eleve rossz emlékeket ébresztett benne az épület. Max rögvest felvidult. Mintha egy hatalmas felhő vonult volna el az arca elől. – De figyelmeztetlek, Max. Ez az egyetlen engedmény, amit az esküvővel kapcsolatban

teszek. Továbbra is csak mi ketten leszünk, a szülők meg Luke. Csak a helyszín változott, semmi más. – És Violet meg Bel? Őket azért meghívhatom? – kérdezte a szemét törölgetve Max, de gondolatban máris feljegyezte, hogy egy érzelmi kitöréssel vagy némi patetikus szipogással komoly engedményeket lehet kicsikarni a férfiból. – Őket még talán. De tovább nem bővülhet a vendéglista. Megértetted? – Persze – felelte Max, ügyelve arra, hogy ne tegye hozzá: megígérem. Lesz szabad templom, ebben biztos volt. Ha csak egyetlenegy van az országban, ő felkutatja. Sőt építtet egyet, ha kell.

19. fejezet

Violet, Maltstone-on keresztül, viszonylag gyorsan megtette a hazafelé vezető utat, és mivel tudta, hogy Glyn még órákig nem várja, a szokásosnál is szabadabbnak érezte magát. Még jobban megnyugodott, amikor megnézte a nem fogadott hívások listáját a telefonján – egyszer sem kereste a vőlegénye. Úgy döntött, elautózik a maltstone-i Kertcentrumig, ott beül a kávéházba, és nem megy haza, csak ha már muszáj lesz. A főúton éppen javítottak valamit, ezért meg kellett állnia, ráadásul pontosan a Fehér Esküvő előtt. Freya éppen az egyik kirakati babát bújtatta új ruhába. Mivel Violet úgy érezte, hogy feltétlenül látnia kell az új darabot, még csak nem is teketóriázott: megfordult, és amikor a lámpa zöldre váltott, befordult a jobb oldali utcácskába, és leparkolt. A harang, mint mindig, most is csilingelni kezdett, amikor belökte a szalon ajtaját. Freya egy hatalmas tűpárnával a kezében állt a baba előtt, és azon volt, hogy a lehető legelőnyösebben igazítsa el rajta a ruhát. – Ó, helló! De örülök, hogy visszajött – üdvözölte mosolyogva Violetet. – Van néhány új

darabom. – Az a ruha a kirakatban – lihegte Violet. – Gyönyörű. – Ugye? Szerintem is. Szívesen kiveszem, ha fel akarja próbálni. Nem nagy ügy. – Tényleg? Freya behajolt az ablakba, és lehúzta a babáról az imént ráadott ruhát. Elefántcsontszínű selyemből készült, háromnegyedes ujjal, és apró barackszínű rózsabimbók díszítették mélyen dekoltált nyakát. – Klasszikus darab – mondta Freya. – Most hozták vissza a tisztítóból. – Csodaszép – lehelte Violet. – Nagyon drága? – Ezerötszáz font. Violet reményei szertefoszlottak a csillagászati ár hallatán. A megnevezett összeg felét sem engedhette meg magának, így az alkudozásnak sem lett volna igazán értelme. – Próbálja fel! – nyújtotta felé Freya a suhogó selymet. – Minek? – kérdezte bágyadtan Violet. – A kedvemért. – Nem is tudom – motyogta Violet, mégis kinyújtotta a kezét a ruha után. Elvette. Sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Violet elhúzta a próbafülke függönyét, és levetette a kék kosztümöt, amit kifejezetten Bel esküvőjére vásárolt. Még bele sem bújt a ruhába, amikor Freya megkérdezte, nincs-e szüksége segítségre. Miközben Freya felhúzta a ruha hátán a cipzárt, Violet szemügyre vette magát a tükörben.

Csodásan festett. Mintha egyenesen rá szabták volna ezt a gyönyörű darabot. – Lenyűgöző – mondta Freya lelkesen, mi több, tapsolt is néhányat örömében. – Bár ne vettem volna fel – sopánkodott Violet. Tudta, hogy ezt a ruhát kereste, pedig még csak nem is hasonlított azokhoz, amelyekről eddig fantáziált. Mégis, valahogy melegebbé tette a bőrszínét, és a lehető legelőnyösebben hangsúlyozta törékeny vonalait. – Ha valóban ez az, amit viselni szeretne, ki is kölcsönözheti az esküvő napjára – mondta

Freya, és Violet arca nyomban felderült. – Tényleg? Ez is lehetséges? – Igen. És mindössze százötven fontért. – Annyit már megengedhetek magamnak – válaszolt izgatott hangon Violet. – Lefoglalhatom? – Vegye úgy, hogy már meg is tette.

Glyn a laptopjánál ült, amikor Violet hazaért. Azonnal felpattant, és ölelésre tárta a karját. – Korán megjöttél! – mondta őszinte örömmel. – Hát… a tervezettnél kicsit rövidebbre sikerült az esküvő – felelte Violet némi habozás után, mert nehezen találta meg válaszához a megfelelő szavakat. Aztán tényszerűen elmesélte mindazt, ami történt. Glyn teljes odaadással hallgatta. – A mindenit! – kommentálta végül. – Mit lehet erre mondani? – De az öröm, hogy Violet ilyen korán hazaért, sokkal nagyobb volt benne, mint a sajnálkozás a félresikerült esküvő miatt, ugyanakkor volt gondja rá, hogy együttérzéséről biztosítsa az ő drága menyasszonyát. – Szegény Bel! – sóhajtotta fáradtan Violet. – Kész pokol lehetett, amin keresztülment. El sem tudom képzelni, hogy tudta megszervezni az esküvőt, amikor ennyi bánat égette belül. Glyn megszorította Violet karját. – De azért nem vette el a kedvedet, ugye? – Nem, dehogy. Természetesen nem. – A mi esküvőnk nem lesz ilyen katasztrofális. – A férfi elmosolyodott. – És tudod, miért? Mert én sohasem leszek hozzád hűtlen. – Az ujjai, miközben beszélt, beleszántottak a nő

puha hajába, majd egy következő mozdulattal magához húzta, megkereste a száját, és betolta a nyelvét az ajka közé. Violet nevetve elhúzódott. – Hagyd abba, te lágyszívű mamlasz! Megyek, és kinyitok egy üveg bort. Szükségem van valami italra. Neked is hozzak egy poharat? – Miért húzódtál el, Letty? – kérdezte Richard. – Mostanában mindig ezt csinálod. – Dehogy! – tiltakozott vehemensen Violet. Pedig így volt, és ezt ő maga is tudta. Már nem szeretett csókolózni Glynnel. Nem szerette az ízét. A kapcsolatot még csak elviselte, amíg plátói síkon mozgott, és ő a maga részéről mindent megtett azért, hogy ott is maradjon, de

sajnos, időnként elkerülhetetlenül testi elemek is vegyültek bele. – Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Gyere, csókolj meg! Most! Violet odahajolt hozzá, és megcsókolta. Behunyta a szemét, de tudta, hogy a férfié nyitva van, és az ő arcát kutatja: mintha bizonyítékot keresne a maga igazára. Amit meg is talált volna, ha Violet nyitott szemmel adja meg magát a csóknak.

20. fejezet

Max már a kilencedik papot hívta, név szerint James Joseph Folly atyát. Most, hogy Stuart beleegyezett a templomi szertartásba, nem vesztegethette az időt. Be akart jelentkezni valahová, mielőtt a férfi meggondolja magát. Hat helyen az üzenetrögzítőn hagyott üzenetet. Két plébánián nagyon sajnálkoztak, de november végéig már nem tudtak esküvőt fogadni. A kilencessel azonban nem vallhatott kudarcot, hiszen a 9 volt a szerencseszáma. Szeptember 9-én született, 9 font 9 unciával, és az első otthona a Fraser Street 9. szám alatt volt. Gondolatban kényszerítette a telefonba bejelentkező lelkészt, hogy ne szakítsa meg ezt a kozmikus szinten is egyedülálló sorozatot. – Jó napot kívánok – mondta reménytelenséggel átitatott, majdhogynem kérő hangon. –

Tudna rajtam segíteni? Úgy volt, hogy július 2-án lesz az esküvőnk a városházán, de áthelyezték a szertartást a régi kórházba, és az tele van számunkra rossz emlékekkel. Ráadásul már mindent lefoglaltunk erre a napra, és most nem tudom, mit tegyek. Össze tudna adni bennünket? Kérem… Azt sem bánom, ha csak éjfélre tudja beütemezni az esküvőt. A vonal másik végén senki sem válaszolt. Max már arra gondolt, hogy a lelkész egyszerűen letette a telefont, de aztán matatást hallott a háttérből. – Elnézést – szólt bele végül a pap a telefonba. Olyan hangja volt, mint a férfinak a Mr.

Kipling-reklámban. – Csak a naptáramat kerestem. Mit mondott, mikor szeretne esküdni? – Július 2-án, szombaton. – Jövőre? – Nem, idén. – Ajjaj! – Kérem, ne mondjon nemet! Kétségbeejtő helyzetben vagyok. A vonal másik végén megint hosszúra nyúlt a hallgatás. – Milyen időpontra gondolt? – kérdezte végül a lelkész. – Nekem bármi megfelel. – Délelőtt tizenegy óra? Max felnyögött. Hiába bízott annyira a szerencseszámában, a pap bejelentése sokként érte. – Tényleg? – Annyi sürgősségi helyzetnek voltam részese az utóbbi években, hogy júniusban és

júliusban minden szombaton hagyok egy szabad időpontot, az önéhez hasonló esetekre. Idén maga az első jelentkező. – Ó, atya, ez több mint csodálatos! – áradozott Max. Annyira felvillanyozta a hír, hogy megszédült, és, hogy ne essen össze, le kellett ülnie egy közeli székre.

– Kérem, hogy jöjjenek el hozzám a vőlegényével. A lehető legkorábbi alkalommal, amit az időbeosztásuk megenged. – Nevezzen meg egy napot és időpontot, és mi ott leszünk. Max meg sem próbálta leplezni az izgatottságát. Megcsinálta! És ez egy jel volt arra, hogy az ő bazi nagy cigány lakodalmát jóváhagyták odafenn, az égben is.

21. fejezet

Bel úgy érezte, megfagy. A hordozható elektromos hősugárzó körülbelül annyi meleget adott, mint egy poharas jégkrém. Még a két főzőlapos rezsót is bekapcsolta, de az sem ért túl sokat. Így nem maradt más választása – belülről kellett felmelegednie, és ehhez nem volt szükség másra, csak egy jó forró levesre. A baj az volt, hogy konzervnyitóért át kellett volna mennie az Emilybe. A bornak szerencsére csavaros kupakja volt, így, miután jó nagyot húzott a palackból, már elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy bekopogjon a szomszédos házba, még akkor is, ha ezzel felriasztja a „lakót”. – Ki az? – szólt ki belülről egy ingerült hang. – Angelina Jolie – felelte Bel. Kivágódott az ajtó. – Mintha kissé összement volna, Angie – jegyezte meg a lakó, aki most nyomott mintás

fekete felsőt és sötétszürke Nike melegítőnadrágot viselt. Bel nagyon kicsinek érezte magát, amikor felnézett rá. Nem mintha ez elriasztotta volna. – Zavarhatom egy pillanatra? Egy takaróra, egy lábasra és egy konzervnyitóra lenne szükségem – mondta Bel egy kellemesnek hitt, a valóságban elég torz mosoly kíséretében. Ott állt a küszöbön, a zuhogó esőben, és a férfi bunkó módon még csak be sem hívta. – A Charlotte-ot sohasem használtuk huzamosabb tartózkodásra, és így nincs megfelelően

felszerelve. Ha őszinte akarok lenni, öt percnél hosszabb időre még senki sem vette igénybe. Főleg nem ilyen hidegben. Ahogy benézett a férfi mögé, látta, hogy odabenn vidám tűz pattog a kandallóban, és szól a tévé. És valami nagyon kellemes vacsoraillat itatta át a meleg levegőt. A férfi sokáig mozdulatlanul állt, mintha azon tépelődött volna, hogy segítsen-e ezen a gyanús külsejű, kissé pityókos, esőáztatta nőn, aki szakadt menyasszonyi ruhában topog a küszöbén. Olyan sokáig, hogy Bel megelégelte, és egyszerűen félretolta az útjából. – Hohó! – kiáltott fel a férfi meglepetten. – Akkor most ki az önkényes házfoglaló? Vagy

egy őrült nőszemély innen a faluból? Én anyagi felelősséget vállaltam a berendezési tárgyakért. Nem szeretném, ha a végén azzal vádolnának, hogy eltűnt valami. – De hiszen mondtam már magának… Ez az apám háza. – Na, igen, mondta. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha rögtön fel is hívom, és megkérdezem – mondta a férfi, és már elő is húzta a mobiltelefonját. – Ne! – sikította Bel. – Ne tegye! Nem szeretném, ha bárki megtudná, hogy itt vagyok. Meg egyébként sem tud telefonálni. Ahhoz el kellene sétálnia a hegy lábáig, ott van legközelebb

térerő. A házi telefon pedig csak bejövő hívásokat fogad. – Mindegy. Amíg nem tudja megerősíteni, hogy maga tényleg az, akinek mondja magát, innen nem vihet ki semmit – erősködött a férfi, és olyan pozíciót vett fel, hogy gyakorlatilag az egész ajtót kitöltötte – egy egér sem tudott volna elsurranni mellette. – Márpedig az vagyok, akinek mondom magam – pufogta Bel. – Csak nem akarom, hogy

tudják, hogy itt vagyok. Szóval, ha véletlenül itt keresne valaki, lekötelezne, ha azt mondaná, hogy még sohasem látott. – Fogalmam sincs, hogy miben sántikál, de az biztos, hogy nem akarok belekeveredni – mondta a faragatlan, borostás fickó, és megpróbálta becsukni az ajtót, de Bel egy villámgyors kézmozdulattal megakadályozta. – Ki akarja belekeverni magát bármibe? Csak annyit mondjon, hogy nem látott, ha valaki megkérdezi. Slussz. Nem olyan bonyolult. – Nekem pedig annak tűnik – mondta a férfi, és a szeme, amely ebben a pillanatban majdnem fekete volt, tetőtől talpig végigpásztázta Belt. – Faképnél hagyott valakit, igaz? – Bármit is csináltam, semmi köze hozzá! – csikorogta összeszorított foggal Bel. – Adjon egy lábast, egy takarót és egy konzervnyitót, és már itt sem vagyok. Ha nem venné észre, szakad az eső, és már mindenemből víz folyik. – Kérje szépen! – Mi? – kérdezte Bel kidülledt szemmel. – Azt mondtam, kérje szépen. Ne úgy, mintha egy alantas, semmirekellő alakkal állna

szemben. – Adja már ide azt az istenverte… Az ajtó ebben a pillanatban becsapódott Bel orra előtt, aki erre vicsorogni kezdett, mint egy farkas, és nagyokat dobbantott idegességében. – Azzal, hogy harci táncot lejt az ajtóm előtt, nem fogja elérni, amit akar – szólt ki neki a

férfi a házból. – Vagy talán esőtáncot jár? Ha nem vette volna észre, esik a nélkül is. Bel vett egy nagy lélegzetet, és elszámolt magában tízig. Aztán még egyszer tízig, mert az előző számolás hatástalan maradt. Végül halkan megkocogtatta az ajtót, és várt. – Ki az? – kérdezte bentről a hang. – Én. Innen a szomszédból – felelte Bel megtévesztően édes hangon. Az ajtóban erre ismét megjelent a fekete szemű férfi. – Mit akar? – kérdezte, ártatlanul felvonva a szemöldökét. – Lenne olyan kedves, és kölcsönadna nekem egy lábast, egy konzervnyitót meg egy takarót? Előre is köszönöm – mondta Bel egy sziruposan édes mosoly kíséretében. Már

elképzelni sem tudta, hogy nézhet ki mostanra. Az arcán fekete patakokban folyó szemhéjtus sötét pöttyöket festett a ruhájára, és a haja olyan lapos lehetett, mint a béka segge.

– Természetesen – válaszolta a férfi, majd szánakozón elmosolyodott. – Feltéve, hogy megtalálom őket. Fogalmam sincs, hol vannak. Tudja, mit? Jöjjön be, és mutassa meg. Bel átlépte a küszöböt, és megtörölte a lábát a kókuszdió törlőn. Aztán a szoba távoli sarkába ment, ahol egy nagy, leterített, alkalmi asztalnak álcázott láda állt egy lámpával a tetején. Levette a terítőt és a lámpát, felhajtotta a láda tetejét, és kivett belőle egy tartalék takarót, egy lepedőt és egy párnát. A férfi közben elővette a fiókból a konzervnyitót, a szekrényből pedig egy lábast. – Tessék – nyújtotta őket Bel felé. – Köszönöm. – Bel hangjába sok minden vegyült, de hála nem. – Elszakította a ruháját – jegyezte meg a férfi. – Tudom, és tudja, mit? Egy cseppet sem érdekel – vakkantotta Bel, aztán kimasírozott a

házból, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Bezárkózott a Charlotte-ba, és alkalmi éléstárából kihalászott egy zöldségleveskonzervet. Körbetekerte rajta a konzervnyitót, a tartalmát beleborította a lábasba, és a főzőlapra tette. Nem mintha éhes lett volna. A parányi szekrényben talált egy hatalmas tálat meg egy méretes üvegkorsót. Az utóbbit félig töltötte vörösborral, és egy hajtásra benyakalta. Sajnos ettől sem érezte jobban magát. Amikor forrt a leves, elzárta alatta a főzőlapot, a levest átöntötte a tálba, és kanalazni kezdte. Mire megette, a szemfestékfoltokhoz narancssárga zsír és ausztrál vörösbor-pettyek társultak. Bel leült a kanapéra, és a szoknyáját megemelve megvizsgálta a hasadékot. Végül beledugta a kezét, és egy erőteljes, elégedettséget hozó mozdulattal kettészakította a sérült anyagot. Talán éppen erre volt szüksége, mert hevesen nekiesett a ruhának, és szaggatni kezdte. Puszta kézzel tépdeste ki belőle a csíkokat, és addig ráncigálta az ujjait, míg le nem szakadtak. Ekkor csomóba gyűrte, és a szoba legtávolabbi sarkába hajította őket. Amikor ez megvolt, a ruha nyakát kezdte ráncigálni. Nemsokára hallotta, hogy hátul, a cipzár mellett elhasad az anyag. A megtépett ruha a padlóra hullott, ahonnan felkapta, és vad mozdulatokkal tovább szaggatta, ahol csak érte, és válogatott átkokat szórva körberugdosta a szobán. Végül, amikor már csak alsónemű volt rajta, kimerülten leroskadt a kanapéra. Már nem volt mivel harcolnia. Az erő, ami az utolsó két hónapon átsegítette, egyetlen pillanat alatt kiszállt belőle, és a falak, amelyek addig visszatartották a fájdalmát és a könnyeit, leomlottak. Bel labdává gömbölyödve magára húzta a takarót, és csak sírt, és sírt, és sírt.

22. fejezet

Másnap reggel Glyn vidáman dudorászott, miközben a reggelit készítette kettőjüknek. Az adagok egyre nagyobbak lettek, és ha Violet nem tüntetett el mindent a tányérjáról, Glyn ajka úgy legörbült csalódottságában, mint egy kisgyereké. – Nem ízlett? – kérdezte már akkor is, ha Violet csak egy szeletke gombát meghagyott. Az, hogy az ételből, amit a tányérjára halmozott, egy kisebb méretű fejlődő ország éhező lakossága egy hétig elélhetett volna, nem számított. Violet pedig nem volt elég kegyetlen ahhoz, hogy felhívja a figyelmét bizonyos dolgokra. Például arra, hogy a szekrényben lógó összes nadrágját kihízta, így csak nagy, buggyos melegítőkben tudott járni, amelyekben akkorának tűnt, mint egy jóllakott elefánt. Violet így csak célozgatott arra, hogy nem jó ilyen sok zsírban sült ételt fogyasztani. Nem volt ételellenes – hogy is lehetett volna, amikor fagylaltkészítésből élt? –, de Glyn folyamatosan rágcsált valamit; ha mást nem, valamilyen ropogtatnivalót vagy édességet. Nem azért, mert bármelyiket megkívánta, hanem azért, mert folyamatos pótcselekvéssé vált nála az evés. – Kész a reggeli! – kiáltotta. – Jövök! – Violet némi parfümöt spriccelt magára, és kiment a konyhába. A tányérja ismét

tele volt gyomorfakasztó falatokkal. – Ennyit nem bírok megenni, Glyn – próbálkozott kedvesen. A férfi mindenből dupla mennyiséget készített oda neki. – Nem férek be a boltajtón, ha ezt mind eltüntetem. Glyn arcáról rögtön lehervadt a lelkes mosoly. – Nem azt mondom, hogy nem finom – folytatta Violet –, hanem azt, hogy túl sokat tettél a tányéromra. Pedig tudod, hogy szeretnék jó formában lenni az esküvőn. A férfi némileg felvidult az esküvő szó hallatán. A háta mögött sípolni kezdett a vízforraló, mire termetét meghazudtolva felpattant, és a pulthoz lépett, hogy leforrázza a teát. Violet leült az asztalhoz, és beleszúrta a villáját a négy sültszalonna-szelet egyikébe. Már a látványtól elment az étvágya, de hogy a férfi kedvében járjon, evett néhány falat véres hurkát, egy fél tojást, az egyik virsli egyharmadát és néhány szelet gombát. A maradékot ide-oda tologatta a tányérján; igyekezett úgy feltüntetni, mintha a valósnál kevesebbet hagyott volna meg. Annak idején ugyanezt csinálta az iskolai ebédekkel is, és akkor bevált. – Melyiket kéred? – Glyn felemelte a vasárnapi újságokat, amelyeket a kézbesítőfiú már

korábban bedobott a postaládájukba. – Előbb válassz te – felelte Violet, majd felkapta a tányérját, és a kukába söpörte róla a maradékot. – Úgyis be kell mennem a boltba. – De ma vasárnap van, Letty.

– Csak egy-két óráról van szó – magyarázta Violet. – Holnap jön a festő, és szeretnék addigra összetakarítani. – Ó! – Glyn olyan képet vágott, mintha ecetbe kortyolt volna a teája helyett. – Tényleg csak pár óra. – Hogy néz ki? – Glyn lazán tette fel a kérdést, de Violet tudta, hogy a festő megemlítésével

sikerült elbizonytalanítania. – Ó, csak egy langaléta suhanc – felelte hasonló lazaságot színlelve Violet. – Amolyan diákféle. Művészpalánta. – Értem. – Minél előbb elkészül a bolt, annál előbb megnyithatom, és elkezdődhet a pénzkeresés. – Ha te mondod… Az egyszavas válaszok mindig morcosságra utaltak Glyn esetében, amihez ezúttal Violetnek nem volt türelme. Felkapta a táskáját, és mielőtt kiviharzott volna az ajtón, még visszaszólt, hogy igyekezni fog. Tudta, hogy a férfi integetni fog neki az ablakból, de nem nézett vissza. Az utat figyelte mereven, miközben elhajtott. – Ó, Istenem, segíts! – sóhajtotta, miután kikanyarodott a főútra. Mert rajta kívül már senki

sem segíthetett. A Sunday World mellékletét a menyasszonyoknak szentelték. Max elvigyorodott, és örömében majdnem leejtette a joghurtját. Stuart egy pillantást vetett a lapra a válla felett, és közben hallani vélte, ahogy a nő agyában beindultak a fogaskerekek. – Ismerlek, Max McBride. Nehogy olyasmin kezdd törni a fejed, hogy egy uszályos krinolinban jelensz majd meg az oltár előtt – mondta, és megcsókolta a menyasszonya arcát.

Max Stuarttal együtt vihogott a megjegyzésen, de belülről átjárta az izgalom. Még szerencse, hogy Stuart nem láthatta a határidőnaplóját és benne a hosszú listát arról, hogy mi mindenben kell megváltoztatnia az álláspontját az esküvőig. Elsőként új öltönyre kellett szert tennie, de ez segítség nélkül nem ment. Max Stuart legjobb barátját, egyben leendő násznagyát, Luke-ot akarta megnyerni arra, hogy segítsen neki a terv megvalósításában. Aztán ott volt az a kis nézetkülönbség a vendégek létszámát illetően. Max szerint ostobaság lett volna, ha üresen hagyják a templomban azt a sok helyet. És persze a templomi esküvő után fogadás dukált; mégsem hagyhatták, hogy a meghívottak éhesen távozzanak. A virágokról nem is beszélve. Bel esküvője bebizonyította, hogy virágok nélkül még a templomi szertartás is silány. Csupasz oltár mellett nem lehet esküvői a hangulat. És koszorúslányokra is szükség lesz. Meg egy Himalája méretű tortára. Továbbá szó sem lehet

arról, hogy uszályos, fodros ruhájában közönséges taxival érkezzen a templomba. Hófehér limuzint fognak rendelni, vagy, ami még jobb, hatlovas hintót. Miközben a végrehajthatatlansággal fenyegető feladatok sokaságán elmélkedett, elfogta a félelem, de aztán eszébe jutott, hogy a munkahelyén már szlogenné vált a kifejezés, hogy „Max majd elrendezi”. Egy konferenciára még jelvényt is készítettek neki ezzel a felirattal, mert mindenki tudta: ha Max nem képes elérni, amit akar, akkor az a dolog teljesíthetetlen. Most, hogy Stuartra nézett, aki rá nem jellemző módon még mindig harcias pillantásokkal méregette az asztal túloldaláról, be kellett ismernie, hogy ezúttal kemény fába vágta a fejszéjét.

23. fejezet

Bel pokoli másnapossággal és a hóna alatt egy üres borosüveggel ébredt. Kinyitotta a szemét, amitől csak fokozódott a homlokában lüktető fájdalom. Gyorsan be is csukta, és visszagömbölyödött a takarója alá. Ebben a pillanatban valaki dörömbölni kezdett az ajtaján. – Húzz el! – nyögte Bel a védőburka alól. De a dörömbölés nem hagyott alább. – Egy pillanat – mondta, és ülő helyzetbe tornászta magát. A fejét kitöltő ólomsúly miatt ez

nem ment valami gyorsan. – Jövök már! – kiáltotta az ajtó felé, ami majd kiesett a keretéből. Csak egy bugyi volt rajta, mert valamikor az éjszaka folyamán levette a melltartóját, és a dohányzóasztalra dobta. Jobb híján magára tekerte a takarót, és az ajtóhoz totyogott. Eszébe sem jutott, hogy megnézze magát a tükörben, de bárhogy nézett ki, nem érdekelte különösebben. Pedig nem nyújtott szép látványt, ahogy a szomszéd ház bérlőjének ajtót nyitott. A férfi ökle ismét lesújtani készült az ajtóra, amikor Bel végre kinyitotta. Hiába, a szomszéd sem volt türelmes alkat. – Igen? Segíthetek, Mr… Hiába hallgatott el Bel nyomatékosan, a férfi most sem árulta el a nevét. Nem baj, a seggfej is megteszi, gondolta Bel. – A konzervnyitó… Visszakaphatnám, kérem? – Bel látta, hogy a férfi szeme a sarokba

hajított ruhagomolyagra vándorol, de nem érdekelte, milyen következtetéseket von le abból, amit ott lát. – Gondolom, igen – válaszolta, és a mosogatóhoz tipegett. Amikor visszaért az ajtóhoz, odanyújtotta az eszközt a várakozó férfinak, ügyelve rá, hogy közben ki ne csússzon a kezéből a takaró sarka, mert senkinek sem lett volna az ínyére egy rögtönzött bemutató. – Köszönöm – mondta a férfi, és elfordult. – Nagyon szívesen. – Ó, majdnem elfelejtettem… Telefonált az apja – szólt vissza a bérlő, még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó. – A ház telefonján. Bár sejtette, hogy negatív választ fog kapni, azt kérdezte, nem járt-e itt egy „hölgy”, akire illene az általa megadott személyleírás.

Azt feleltem, senkit sem láttam, ahogy kérte. – Ez igazán kedves öntől – válaszolt Bel, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a gúnyt, amely a „hölgy” szót körüllengte. – Nagyra értékelném, ha a továbbiakban nem kellene belefolynom az önök ügyeibe – folytatta a szomszéd. – Azért jöttem ide, mert magányra vágytam, és nem azért, hogy

kétkulacsos politikát folytassak egy családi viszályban. – Akkor isten hozta a klubban – felelte Bel, és becsapta az ajtót az orra előtt. Micsoda arcátlan alak! Csak egy takarót, egy lábast meg egy konzervnyitót kért tőle, három olyan darabot, ami gyakorlatilag a sajátja volt, és azt, hogy a jelenlétéről ne szóljon senkinek. Ez mégsem olyan súlyos, mintha azt kérte volna, hogy szerezzen neki hamis útlevelet, és csempéssze ki, mondjuk, Kubába. Azért szerette volna megtudni, hogy mi szél hozta a férfit erre az eldugott helyre a semmi közepén. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy nem társasági ember, hisz a társas viselkedés legalapvetőbb szabályaival sem volt tisztában. Ha úgy döntött, hogy remeteéletet él, azzal nemcsak saját magának tett nagy szívességet, hanem a világnak is. Bekapcsolta a vacak kis rádiót, és miközben kávét főzött, és keresni kezdte a telefon töltőjét, zenét hallgatott. Bár kikapcsolva tartotta a telefonját, egy villogó szimbólum jelezte, hogy lemerülőfélben van. A töltőt azonban sehol sem találta, és arra sem emlékezett, hogy elpakolta. Sohasem volt még ennyire szétszórt, sőt, általában az ellenkezőjét gondolta magáról. Az Emily emeleti szobájában volt ugyan egy univerzális töltő, de mire ment vele? Nem fog bekopogni a szomszédhoz, és nem fogja megkérni ezt a faragatlan tuskót, hogy hozza le neki. Majd ha alkalma adódik rá, belopózik, és kilopja. Mindenkinek túl lehet járni az eszén. Bevett egy Nurofent, és csendben várta, hogy elkezdjen hatni. Az egyetlen hang a régi ingaóra ritmikus ketyegése volt, ami majdnem álomba ringatta. Aztán egyszer csak felberregett egy autó motorja, és ettől rögtön kiszállt a szeméből az álom. Odaugrott az ablakhoz, még mielőtt a kétségbeejtő szomszéd Range Roverét elnyelte volna a távolság és a köd. A legközelebbi bolt is tízpercnyi autózásra volt, ami elegendő időt hagyott neki arra, hogy beosonjon az Emilybe, és elvegye, amire szüksége van. Magára kapta a farmerját, a melltartóját és a topját, cipőt húzott, és a kulcscsomójával a kezében kisurrant a hátsó ajtón. Néhány lépéssel az Emily hátsó ajtajánál termett, és belopakodott. Kevésen múlott csak, hogy nem bukott orra egy aktatáskában, amelynek a fül alatti részét aranybetűs DR. DR monogram díszítette. Bel eltűnődött, vajon doktor-e a bérlő, vagy csak a dadogás speciális, írásban megnyilvánuló formájában szenved. Ám mivel az adott pillanatban fontos teendői voltak, úgy döntött, hogy későbbre hagyja a találgatást. Felment az emeletre, egyenesen a nagyobbik hálószobába, ahol a sarokban állt egy keskeny iratszekrény. A legfelső polcán volt egy kacatokkal teli cipősdoboz, többek között itt tartották azt a töltőt is, amelyikre szüksége volt. Kivette, visszatette a dobozt a helyére, és gondosan visszacsukta a szekrényajtót is, hogy véletlenül se ébresszen a bérlőben gyanút. Senki sem venné észre, hogy itt jártam, gondolta, miközben körülnézett. Küldetés teljesítve. Már javában a Charlotte-ban volt, amikor a férfi jó tizenöt perc múlva visszaért. Addigra fel

is töltötte a telefonját annyira, hogy írjon az apjának egy megnyugtató S MS -t, amelyben tudatta vele, hogy jól van, és hogy egy szállodában tartózkodik délen. Aztán Maxnek és Violetnek küldött egy-egy üzenetet.

Csak tudatni szeretném Veletek, hogy jól vagyok, de szükségem van még egy kis időre. Remek búvóhelyem van, itt senki sem találhat rám. Tudom, hogy le vagytok taglózva, de ne hagyjátok, hogy az események rossz hatással legyenek az esküvői előkészületeitekre. Még egyszer elnézést kérek Tőletek. Nemsokára ismét jelentkezem, B.

Bel lesétált a hegy lábához, ahol a keskenyen kanyargó magánút a lápvidékhez vezető főúttal találkozott. Ez volt az a hely, ahol már volt térerő. Amikor látta, hogy a kimenő postafiók már üres, gyorsan kikapcsolta a telefonját, mert szinte folyamatossá vált a bejövő üzeneteket jelző sípszó, és még nem volt olyan állapotban, hogy elolvassa bármelyiket. Közben ismét megeredt az eső. Kövér cseppek hullottak az égből, és hangos csattanással, szerteszét fröccsenve értek földet. Bel ronggyá ázott, mire a házakhoz ért. Dühös pillantást vetett álnok autójára, még dühösebbet a lapos első kerékre, aztán felnézett, és észrevette, hogy az Emily ablakából ádáz vigyorral figyeli a lakó. Az ő ruhája bezzeg száraz volt, és biztosan nem fázott abban a meleg, kényelmes szobában, ahol igazság szerint Belnek kellett volna lennie. Összeszűkült szemmel, lenéző fintorral állta a férfi fürkész pillantását, de alig bírta megállni, hogy ne mutasson be neki. Végül Bel kinyitotta a Charlotte ajtaját, és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy a szomszéd ház is beleremegett. Őszinte szívvel remélte, hogy a rezgés következtében potyogni kezdtek a könyvek a polcokról, és legalább egy közülük a férfi fejére esett. Miután teljesítette édesapja és barátnői iránti kötelességét, a világtól visszavonult Greta Garbo szerepében tetszelegve hagyta, hogy ismét erőt vegyen rajta a kongó üresség. Még ez is jobb volt, mint ép ésszel végiggondolni, hogy mit tett, és azt, hogy mi vár rá ezután.

Violet szomorúan elmosolyodott, amikor a Leach család asztalánál ülve elolvasta az üzenetet. Mennyivel szívesebben lett volna egy csendes kávézóban Maxszel és Bellel! Hogy hiányzott neki a két nő nevetése! Nemrég ismerte csak őket, mégis nagyra értékelte a barátságukat. Rajtuk kívül csak egy barátnője volt – az unokatestvére, Eve, vele azonban ritkán találkozott. Pedig ő volt talán az egyetlen ember a földön, akinek Violet képes lett volna kiönteni a szívét, de Eve a vőlegényét gyászolta, aki katonai szolgálatot teljesített Afganisztánban, és elesett. Nagy szomorúsága közepette biztosan nem lett volna képes vigaszt nyújtani abban a zűrzavaros helyzetben, amely Violet körül az utóbbi időben kialakult, és amit csakis és kizárólag magának köszönhetett. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy jól érezte magát

a két nővel. Jókat beszélgettek, nevetgéltek; még a menyasszonyiruha-szalon is más volt, ha Violet nem egyedül őgyelgett a ruhák alatt roskadozó gondolák között. Leendő apósa mellett ülve, aki megállás nélkül kommentálta saját hússzeletelő technikáját, még Joy rosszalló pillantását is el kellett tűrnie, amit azért kapott, mert ellenőrizni merte a telefonüzeneteit. Mindent megadott volna azért, hogy visszaléphessen a múltba, és elölről kezdhesse felnőtt életét. Nem hagyta volna, hogy a férfiak fontos szerephez jussanak benne. A fagylaltkészítésen kívül nem foglalkozott volna semmivel. Amikor befejezte tanulmányait a vendéglátóipari főiskolán, úgy érezte, övé a világ. Elérhetőnek tűntek az álmai, és nem kellett kölcsönökkel, nyugdíjtervezéssel és hasonló unalmas dolgokkal foglalkoznia. Biztosra vette, hogy egyszer halálosan beleszeret majd valakibe, akinek egy szép napon a felesége lesz, és ez a férfi viszont fogja szeretni őt. Édesnek, problémamentesnek és könnyűnek érezte akkor az életet. Most olyan volt, mintha nehéz láncokat cipelt volna éjjel-nappal, mint Charles Dickens Jacob Marley-ja.

24. fejezet

Nagy fáradtsághullám söpört végig Belen, amikor becsapódott utána az ajtó. Leroskadt a kanapéra, és hogy valamennyire felmelegedjen, ismét maga köré csavarta a takarót, mert átázott ruhái alatt már rázta a hideg. Még a csontjait is vizesnek érezte. Nem egészséges fáradtság volt, ami erőt vett rajta, hanem depresszióból és szomorúságból táplálkozó kimerültség. A teste felejteni akart, a szája nem tudta abbahagyni a szipogást. Már korábban is csak a vérében száguldó adrenalinnak köszönhette, hogy képes volt egyenesen járni, hogy egyáltalán funkcionált, és az agya kifinomult komputer módjára működött, de amint túlesett a nagy pillanaton, kihunyt benne a pulzáló erő, és a teste összeomlással fenyegetett. Bekapcsolta a rádiót, épp időben ahhoz, hogy meghallgathassa a híreket, de semmi jót nem hallott. Londonban megkéseltek egy tinédzsert, egy út szélén elhelyezett bomba megölt egy katonát, és valakit lelőttek egy éjszakai klub előtt. Csupa nyomasztó dolog. Az utolsó hírre azonban felkapta a fejét. „A nyugat-yorkshire-i rendőrség még mindig keresi azt a bűnözőt, aki múlt csütörtökön megszökött egy szigorúan őrzött kórházi egységből Wakefieldben. Dr. Donald Reynoldst azt követően ítélték el, hogy egy múlt januári ámokfutás során öt páciensét halálra késelte, majd brutális módon megfojtotta a feleségét. Az ötvenhat éves Reynolds körülbelül 190 cm magas, sportos testalkatú, őszülő fekete hajú. Mivel rendkívül veszélyes, semmilyen körülmények között sem tanácsos a közelébe menni.” Dr. Donald Reynolds. DR. DR? Bel ezt a monogramot látta az aktatáskán. És a testalkat meg a magasság is stimmelt. Meg a hajszín is, bár ezt egy „Csak férfiaknak” hajfestékkel meg lehet változtatni. Azt azonban, hogy a „lakó” ötvenhat éves legyen, kizártnak tartotta. Hacsak nem használt valamilyen szuper hidratálót, ami sokkal fiatalabbnak mutatta a koránál. De az is lehet, hogy egy plasztikai műtéttel átszabatta a vonásait. Mindenesetre a bűntény meg a szökés kézenfekvő magyarázatként szolgált az önkéntes elszigeteltségre. Lehet, hogy a férfi hazudott, és nem bérlőként tartózkodott a házban, hanem egyszerűen betört. A tulajdonos nevét meg könnyedén megtudhatta a faluban; elég volt pár kósza kérdést feltennie. Jézus, gondolta Bel, mintha nem lenne amúgy is épp elég baja. Attól, hogy valakinek a vérében van a kekeckedés, még nem lesz sorozatgyilkos, Belinda. Ezúttal kissé elragadott a fantáziád, figyelmeztette egy szigorú belső hang. Ennek ellenére felállt, és az ajtót, minden eshetőségre felkészülve, eltorlaszolta egy székkel.

25. fejezet

Max, mielőtt felhúzta volna a harisnyanadrágját, végignézett a lábán. Nemcsak hogy ráfért volna egy alapos borotválás – olyan fehér volt, mint a hóember feneke. Valamit tennie kell, gondolta. Egyetlen valamirevaló cigány menyasszony sem lehet fehérebb a ruhájánál. Maxnek saját cége volt: a San Maurice. Öt évvel azelőtt indította, miután felfedezett egy rést a mesterséges barnítók piacán, amely lehetővé tette, hogy jóval alacsonyabb áron adja a minőségi termékeket, mint a piacvezetők. Az ösztöneire és a hitére hagyatkozva otthagyta jól fizető marketinges állását, és megalapította a saját cégét. Vakmerő húzás volt, de megérte. Azóta habfürdőkkel, testápolókkal, illatpárnákkal, fiókbélésekkel és szappanokkal bővítette a kínálatot, és a mesés kreációknak meg a remek csapatmunkának köszönhetően minden versenytársat lemostak a porondról. Aznap reggel, amint beért az irodájába, megkérte a személyi asszisztensét, Jesst, hogy vigyen be neki egy doboz mesterséges barnítót. Közben ő maga megindította a „Stuart Öltönye” hadműveletet. Felhívta a vőlegénye legjobb barátját mobilon, és az első próbálkozásra el is érte. – Helló, Max – szólt bele a férfi vidám hangon a telefonba. – Hogy érzi magát a leendő

menyasszony? – Jól, Luke. Mondhatni, pompásan. Tudunk most beszélni? – Igen, tudunk. – Biztos? Nem vagy éppen vezetői értekezleten vagy valamilyen fontos prezentáción? – Várj, megnézem. Nem. Itt vagyok az irodámban. Egyedül. Hacsak a gumifámat nem

számítom. – Szükségem lenne egy kis segítségre. Titokban, természetesen. – Hm… Rosszat sejtek. – Luke beszívta a levegőt, de Max érezte a hangján, hogy mosolyog. Luke egy nagy, ingatlanokkal foglalkozó cég marketingigazgatója volt. Annak idején együtt kezdtek Stuarttal egy nagy aprócikkáruházban, amelynek a raktárában már tizennégy éves korukban munkát vállaltak szombatonként, de míg Luke-ot az egyetemig vitte az ambíciója, ahol üzleti tanulmányokat folytatott, és azóta is nyílegyenesen emelkedett a karrierje, addig az ambícióhiányban szenvedő Stuart, leszámítva néhány előléptetést, megrekedt ott, ahol kezdett. Nem mintha ez bármit is számított volna Max szemében. Stuart szerette csinálni, amit csinált, Max pedig annyit keresett, hogy abból bőségesen jutott mind a kettőjüknek. Max ugyanakkor rendkívüli módon csodálta Luke munkaerkölcsét, nem utolsósorban azért, mert a sajátja tükröződött benne. A férfi szerette a munkáját. Szeretett sok pénzt keresni, amit aztán jó ruhákra és gyors autókra költött. De Luke számára – és ebben Max is ilyen volt – nem a

pénz jelentette a hajtóerőt, hanem a kiküzdött szerződés megpecsételése; a pénz az ő esetükben csak a siker egyik szívesen fogadott mellékterméke volt. Hogy miért maradt Luke Appleby agglegény, azt senki sem tudta. Majd kétméteres termetével, nagyon rövid, ezüstszürke hajával (ami már a húszas évei elején őszülni kezdett) és mosolygós szürke szemével maga volt a két lábon járó csábítás. Rengeteg barátnője volt az évek során, így Max biztos lehetett abban, hogy nem homokos, de mindegyik kapcsolata kérészéletű volt. Igazság szerint Max is kinézte magának Stuartot a hatosztályos középiskolában, ahová együtt jártak, de Stuart volt az, aki előretolta magát, és randira hívta a csinos tinilányt. Azóta is együtt voltak, mint a sziámi ikrek. Természetesen Luke is az életük része maradt – még az egyetemi évei alatt sem távolodott el Stuarttól; olyanok voltak egymásnak, mint a fogadott testvérek. Luke számára Max is mindig tudott időt szakítani – el sem tudta képzelni nélküle az életet. – Drága Luke, mekkora esélyt látsz arra, hogy Stuart szmokingban jelenjen meg az

esküvőn? A vonal másik végén tapinthatóvá vált a csend. – Max, az imént szívességet kértél tőlem, nem csodát. – Tudod, Stuart a hétvégén beleegyezett abba, hogy templomban esküdjünk. – Ó, hm… tényleg? – Luke hangja bizonytalanul csengett; nem akarta elárulni, hogy Stuart

már mindent elmesélt neki telefonon. És azt sem árulta el, amit Stuart még hozzátett a hírhez. „Ez azonban nem változtat a többi terven. Ettől még továbbra is tartjuk magunkat az egyszerű keretekhez és az alacsony létszámhoz. Nem lesz fogadás, sem torta, sem hivatalos fotós, sem senki más.” – Kérlek, Luke… Kérlek, próbáld meggyőzni a kedvemért. Örökké szeretni foglak, ha

megteszed. – Na jó, megpróbálom – adta be a derekát mosolyogva Luke, de hiába vitt pozitív érzelmeket a hangjába, eleve reménytelennek ítélte a kilátásait. Természetesen nem bírt nemet mondani Maxnek. És ha őszinte akart lenni, együtt érzett vele. Miért nem lehet egy nő esküvője olyan, amilyennek megálmodta? Egy Max kaliberű nőhöz nem csendes, szolid esküvő illett, hanem hetedhét országra szóló lakodalom. Ezt Luke már Stuartnak is megmondta, de Stuart ezúttal nem engedett. – Most az egyszer a sarkamra állok – mondta elszántan. – Eddig Max elképzelése szerint

történt nálunk minden. Most úgy lesz, ahogy én akarom. Új fejezetet nyitunk, és úgy fogom kezdeni, ahogy folytatni akarom. Luke előre tudta, hogy ezt az új, elszánt Stuartot nem lehet rábeszélni semmire.

26. fejezet

Bel tudta, hogy fel kellene ébrednie. Szerda ebédidő volt, és vasárnap óta semmi mást nem csinált, csak aludt, illetve ha nagyon megszomjazott, beledobott egy pohár vízbe egy leveskockát, és megitta. Azt is tudta, hogy valami nagyon sötét tartja a markában; a depresszió nagy, fekete szakadékként megjelenő szélén egyensúlyozott, és mindennél nagyobb volt a csábítás, hogy beleugorjon. Érkezése óta még csak nem is zuhanyozott, és mióta levetette a menyasszonyi ruhát, át sem öltözött. Nem volt étvágya, de tisztában volt vele, hogy ennie kell valamit. Bármit, ami nem előfőzött tészta; arról tudta, hogy bármelyikkel próbálkozna is, kihányná. Sokáig kellett noszogatnia magát, mire felállt. A lába annyira elgyengült, hogy alig bírta megtartani, de sürgősen vécére kellett mennie. Közben megpillantotta magát a tükörben, és aki visszanézett rá, az maga Medúza volt, egy zombival keresztezve; ezzel a külsővel a legbizarrabb divatkörökben sem aratott volna sikert. Amilyen rövid haja volt, el sem tudta képzelni, hogy kócolódhatott össze ennyire. Sápadtabb volt még Violetnél is, és a szeme felpuffadt a túl sok és nagyon mély alvástól. Még a szája is kicserepesedett. Amikor levetkőzött a zuhanyozáshoz, egyértelműen kiderült, hogy büdösnek is csak jóindulattal lehetett volna minősíteni a körülötte keletkező szagegyveleget. A vacak zuhanyrózsából vékonyan csordogált a víz, mégis vigasztalónak tűnt a melegségével, és a citromillatú tusfürdő hatására távolodni kezdett a tátongó szakadék is. És miközben szárazra dörzsölte magát a törülközővel, napok óta először felébredt benne a vágy, hogy valami finomat egyen. Az ennivalós dobozában volt egy tejszínes rizspuding. De – brrrr –

konzervnyitó kellett volna hozzá. Anélkül nem tudta megenni. De mi van, ha DR. DR azonos a szökött sorozatgyilkossal? Bel ebben a pillanatban annyira kívánta a rizspudingot, hogy Hasfelmetsző Jackhez is képes lett volna elmenni, csak hogy megehesse. Ehhez képest semmiségnek tűnt átsétálni az Emilyhez, és szépen elkérni azt az átkozott nyitót. Bekopogott az ajtón. Senki sem válaszolt, így megismételte a kopogást. Tudta, hogy a férfi benn van, mert a) a ház előtt parkolt a kocsija, b) az ablakon keresztül látta az asztalnál ülő alak sziluettjét. Ez a mozdulni nem akaró férfi akadályozta meg abban, hogy a rizspudingját megehesse. Most már nemcsak dörömbölt az ajtón, hanem bele is rúgott néhányat. Kifizetődőnek bizonyult a kitartása. Mr. Társaság Lelke feltépte az ajtót, és megállt a küszöbön. Bár meg sem szólalt, dühödt arckifejezése önmagáért beszélt. – Kölcsönadná megint a konzervnyitót?

– Nem – hangzott a rövid, egyértelmű válasz, majd gorombán becsapódott az ajtó Bel orra előtt. Bel néhány percig döbbenten állt, mint akinek épp az imént zúdítottak a nyakába egy vödör hideg vizet. Mit nem merészel ez a pöffeszkedő bunkó, gondolta dühösen, miközben morgolódva visszamasírozott a Charlotte-ba. Muszáj volt hozzájutnia ahhoz a nyavalyás pudinghoz! Már éppen felpiszkálta magát annyira, hogy visszamenjen az Emilyhez, és bármi áron kikövetelje magának a nyitót, amikor hallotta, hogy valaki becsapja egy autó ajtaját, és amikor kinézett a Charlotte parányi ablakán, látta, hogy a szomszéd elhúz a ház elől. Ha igyekszik, gondolta, elhozhatja, és vissza is viheti a konzervnyitót, mire a férfi visszaér. A telefontöltőt is sikerült észrevétlenül kicsempésznie. Még csak gyanút sem foghatott, hiszen akkor, és Bel ezzel tisztában volt, már megjelent volna a Charlotte küszöbén, és a maga barlanglakó módján magyarázatot követelt volna a szerinte nyilván jogtalan behatolásra. Bel most is lekapta a kulcscsomót a kampóról, kisietett a Charlotte hátsó ajtaján, és gyorsan besurrant az Emilybe, ugyancsak hátulról. Persze megint majdnem keresztülesett az aktatáskán. Szerencséjére a konzervnyitó ott volt az edénycsepegtetőn. Gyorsan felkapta, és már indult is kifelé, amikor észrevett a mosogató mellett egy jegyzettömböt és rajta néhány odavetett mondatot.

Menyasszony megérkezik a házhoz. Szakadt ruhában. Nyilvánvalóan szökevény. Előnyben részesített halálnem – megfojtani? Leszúrni?

A hideg futkározott a gerince mentén, amikor a „sorozatgyilkos” szavai értelmet nyertek az elméjében. Riadtan körülnézett, bizonyítékot keresve az őrült feleségfojtogató orvos ellen, akit a rendőrség már majdnem egy hete keresett. Az asztalon felfedezett egy könyvet egy John North nevű szerzőtől, A fojtogatós gyilkos címmel. Bel nyelni is alig bírt. Most, a veszély közvetlen közelében valahogy nem talált sok okot a nevetésre. A szék karján egy hosszú, keskeny sál volt átvetve, ami más körülmények között fel sem tűnt volna neki, most azonban egyértelmű bizonyítékként támasztotta alá körvonalazódó gyanúját. Az asztalon volt egy nyitott laptop is. A képernyőkímélő John North-regények borítóival volt tele. Ez egyértelműen rajongóra utalt. Bel ismerősnek találta a nevet. Bizonyára az apjánál láthatta a szerző könyveit, mert Richard sohasem olvasott, legfeljebb újságot. Nem is titkolta, hogy időpazarlásnak tartja az olvasást. Főleg a női regényeket. – Mi értelme elolvasni egy könyvet, ha előre tudni, hogy mi lesz a vége? – kérdezte egyszer

Bel egyik kedvenc Midnight Moon füzetét nézegetve, amit aztán látható undorral

visszahajított az asztalra. – Egyfajta menekülés – magyarázta Bel. – És, ha szabad tudni, mi elől menekülsz? Szerencsére, most nem volt itt, hogy feltegye ugyanezt a kérdést. Bel ugyanis mindentől menekülni akart. Ha bemászhatott volna egy happy enddel végződő könyvbe, bármikor megteszi. Felkapta a John North-kötetet, és elolvasta a kiadói reklámot: Amikor egy forgalmas étteremben megfojtva találnak egy nőt, miként lehetséges, hogy senki sem látta az elkövetőt? Bel abbahagyta az olvasást. Valahogy nem ilyenfajta menekülést képzelt el magának erre a napra. A következő pillanatban felkapta a fejét. Egy közeledő autó zúgását hallotta. A postás már korábban járt a háznál, így csak a férfi lehetett. Bel halkan szitkozódott. Elkalandozott, így nem adott magának alkalmat arra, hogy használja és észrevétlenül vissza is csempéssze a konzervnyitót, de ha eszébe jutott a tejszínes rizspuding, korogni kezdett a gyomra, és az ujjai ösztönösen összeszorultak az értékes konyhai eszköz körül. Gyorsan kisurrant az Emily hátsó ajtaján, és közben azon imádkozott, hogy a férfi menjen el valahová, még mielőtt szüksége lenne a konzervnyitóra, mert akkor visszacsempészheti oda, ahonnan elhozta. Micsoda borzalmas alak! Hogy mert ilyen gyorsan visszatérni? Miért zavarta meg őt a létfontosságú szimatolásban?

27. fejezet

Violet nem tudta levenni a szemét Pavról, miközben a férfi dolgozott. Már elkészítette a lovak körvonalait, és elkezdte felvinni a testükre az első halványszürke réteget. Úgy tűnt, az első almásderes lesz. A férfi, mintha megérezte volna, hogy nézik, megfordult. – Ne haragudjon – mentegetőzött rögtön Violet. – Azért nézem, mert teljesen le vagyok

nyűgözve. Én egy almát sem tudnék lerajzolni. Pav elvigyorodott. – Én meg nem tudok fagylaltot főzni. – Ó, fagyit készíteni mindenki tud. – Violet elmosolyodott. Tudta, hogy vissza kellene mennie a konyhába, de fogva tartották a sima mozdulatok, amelyekkel a férfi a festéket vitte fel a falra. – Hozzászoktam, hogy munka közben néznek – jegyezte meg Pav –, és egy cseppet sem zavar. – Hozhatok magának egy kávét vagy egy teát? – Egy kávé igazán jólesne. – Rendben. – Violet, még mielőtt a férfi észrevehette volna, hogy zavarba jött, átsietett a konyhába. A pult mellett állva várta, hogy felforrjon a víz, és közben megpróbálta elképzelni, hogy fog kinézni a Carousel, amikor elkészült. Helyes, kúp alakú épület volt. Bontott kőből építették, és az emeleten, a nyeregtető alatt volt benne egy társalgó és egy privát fürdőszoba. Az elmúlt hónapok során Violet már elhelyezett odafenn egy kanapét, egy asztalt és néhány széket, illetve egy vastag, puha szőnyeget meg egy hordozható tévét. Így már volt egy hely, ahová elmenekülhetett és elvégezhette a könyvelését anélkül, hogy magán kellett volna éreznie Glyn kutató tekintetét. Egy idő után jóval több időt töltött a fagylaltozó feletti helyiségben, mint amennyire szüksége volt, csupán azért, hogy egyedül legyen, és ne kelljen az egyre tornyosuló esküvői tervekkel foglalkoznia. És most már ott volt neki Postbox Cottage is. Amikor elkészült, átvitte Pavnak a kávét. A férfi hosszú ujjai összezárultak a bögrén. Violet elképzelte, hogy ugyanezek az ujjak belemélyednek a hajába, és úgy fordítják a fejét, hogy az a hívogató ajak felfedezőútra indulhasson a nyakán. Biztosra vette, hogy remekül csókol a férfi. A gondolat, hogy csókolózni kezd Pawel Nowakkal, felforrósította az arcát, mi több, az egész belsejét. Gyorsan vissza is vonult a konyhába, nehogy bárki szemtanúja lehessen az arcát elöntő pírnak, amit minden bizonnyal látni lehetett volna a Marsról is.

Max az irodájában ült, és az asztalán lévő dobozban elhelyezett San Maurice-termékeket vizsgálgatta. Ő maga sohasem használt semmiféle barnítót, szemben az asszisztensével, Jessszel, aki szerette, és előszeretettel élt a különféle szerek nyújtotta lehetőségekkel. – Ez az, amire szükséged lesz – mondta Jess, és előhúzott a dobozból egy bronzbarnasággal kecsegtető sprayt. – Teljesen új termék. Nézd, én már ki is próbáltam. Megkértem Juanitát, hogy fújjon be vele. Amit most látsz, az három réteg eredménye. – Azzal lejjebb tolta a szoknyáját, hogy Max láthassa, mennyiben üt el a bőr színe ott, ahol Juanita, a termékmenedzser kipróbálta az új anyagot. – Ugye, látod, hol volt a bugyi? Ugyanakkor ott is teljesen természetesnek hat a színem, ahol a felvitt barnaság kezdődik. Nem narancssárga, mint sok más termék esetében. Jess bőrén valóban egészségesnek hatott a bronzszín árnyalat. A cigány barnasághoz azonban nem volt elég. A San Maurice még csak világos/közép árnyalatban állította elő az új Sun Mist terméket, így Maxnek, legalábbis úgy vélte, legalább tíz réteget kell majd felvinnie ahhoz, hogy a kellő bőrszínre szert tegyen. Ugyanakkor ezt a terméket akarta használni, mert az egyúttal jó reklámot jelentett volna a cégnek. A sajtó biztosan nem marad távol egy yorkshire-i bazi nagy cigány lagzitól. – És a legjobb, hogy nem hagy nyomot a fehér ruhán – tette hozzá Jess. – Kapsz fizetést a tesztelésért? – kérdezte Max, miközben befújta Sun Misttel a kézfejét. – Ami azt illeti, eddig ingyen csináltam, mert érdekel a dolog, de nem utasítanám el, ha

pénzt is kapnék érte. Erről jut eszembe, hamarosan a közép/sötét árnyalat is kijön. Azt is kipróbálom, bár az az érzésem, hogy rajtam nem fog jól mutatni a túlzott barnaság. – Amint elérhető lesz, szólj – mondta neki Max, majd még egy dolgot kipipált az esküvői előkészületekkel kapcsolatos listán. Az ő fülében ugyanis vonzóan csengett a „túlzott barnaság” kifejezés.

28. fejezet

A dörömbölés olyan erős volt, hogy az ajtó majdnem kiszakadt a keretéből. Bel csendben maradt, de ezzel nem tudott becsapni senkit. – Tudom, hogy odabent van. Lenne olyan szíves visszaadni, amit elvitt tőlem, különben bemegyek érte, és elveszem. – Semmi sincs nálam, ami a magáé lenne – felelte Bel reményei szerint hetyke, szuper magabiztos hangon. Nem akarta, hogy a férfi megszimatolja a félelmét. A tudathasadásos bűnözők vissza szoktak élni az ilyesmivel. Némelyik direkt életben tartotta az áldozatát, és válogatott kínzásoknak vetette alá csak azért, mert a sikolyaitól eksztázisba esett. Belt kirázta a hideg, és hogy ne essen pánikba, gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. – Szükségem van a konzervnyitóra. És elegem van abból is, hogy örökké a házamban

szimatol. – Az nem a maga háza, hanem az apámé – ellenkezett Bel félig remegve, félig felháborodottan a méltatlan kijelentés hallatán. Pedig ezzel csak tovább tüzelte a férfit, és egyben kilátásba helyezte önmaga számára a közeli halált. Kísérteties csend követte a szavait, ami totálisan a padlóra küldte Belt. Víziók gyötörték. Szinte látta, hogy a férfi egy nagyobb kő után kutat, hogy bedobja vele az ablakát. Vagy balta után. – Most lassan elszámolok tízig, és ha addig nem jön elő, betöröm az ajtaját. Bel fejében száguldani kezdtek a gondolatok. Ha sikerül kisurrannia a hátsó ajtón, talán eljut a kocsijáig, és elhajt. Igaz, azzal teljesen tönkretenné a lapos kerekét, de még az is sokkal jobb kilátásnak tűnt, mint egy átvágott torok. – Eeegy… Kettőőő… Bel elfordította a hátsó ajtóban a kulcsot. Megrándult az arca, amikor az hangos nyikorgással nyílni kezdett. A tudathasadásos bérlő tovább számolt, de Bel alig hallotta, olyan hangosan vert a szíve. Elejtette a kulcsokat, mire halkan elkáromkodta magát. Ugyanekkor a számolás is megszakadt. Felegyenesedett, és ekkor rájött, hogy miért. A tudathasadásos ott állt előtte. Aztán megragadta, a falhoz szorította, és elordította magát, valahogy úgy, ahogy a Rettenthetetlen is tette, amikor megindította az angolok ellen a támadást.

29. fejezet

Bel nem ájult el, de a) elállt a lélegzete a Mr. Tudathasadásos Gyilkos által alkalmazott rögbifogástól, b) csillagokat látott, mert valamibe beütötte a fejét. A szemöldökét nedvesnek érezte, és amikor végighúzta rajta az ujjait, megcsapta az orrát a vér fémes szaga. Az első cseppek csak ezután gördültek végig az arcán, melegen és ragacsosan. Nem sok haszna lett volna, ha segítségért kiált, mivel rajta kívül csak egyetlen ember volt a közelben – a véreskezű Peter Sutcliffe. Nem beszélve arról, hogy teljesen összegabalyodtak a hangszálai. Mr. Tudathasadásos, érdekes módon, nem fejezte be, amibe belekezdett, sőt – felemelte Belt, és azt kérdezgette, hogy jól van-e. Igen, jól volt. Igaz, hogy a vőlegénye az unokatestvérét dugta, éppen most szórt el egy nagy halom pénzt egy kamu esküvőre, és elszökött egy olyan jól felszerelt hétvégi házba, ahol ha enni akart, a mániákus szomszédjától kellett konzervnyitót lopnia, és most ennek az embernek volt kiszolgáltatva, aki mellékesen jól fejbe kólintotta. Igen, csodálatosan érezte magát. – El kell vinnem a kórházba – mondta éppen a férfi. Bel arra gondolt, hogy a férfi nemcsak flúgos, de bizonyára Münchausen-szindrómában szenved. Előbb fejbe vágta, most meg egy jótét lélek módjára meg akarja menteni. Érezte, hogy a homlokához szorít valamit, majd ráteszi az ő kezét, hogy ő maga szorítsa tovább a homlokára helyezett nyomókötést. A férfi gyakorlatilag a karjában vitte az autójához a szédelgő Belt. Fél kézzel kinyitotta az utasülés melletti ajtót, és beszíjazta az alélt nőt, akinek a fejéből még mindig csordogált a vér, ennek ellenére volt gondja arra, hogy a kövér vércseppekből, bizonyíték gyanánt, jusson az üléshuzatra is. – A Brontё a legközelebbi kórház, ugye? – kérdezte Harold Shipman a kormány mögül, miközben ráadta a gyújtást. – Halványan emlékszem az útra; talán odatalálok. Bel csendben maradt. Azon tűnődött, hogyan jöhetne ki a legjobban ebből az egészből. Talán beszélgetést kellene kezdeményeznie a fickóval, és a nevén szólítani, már ha tudná egyáltalán, hogy milyen nevet takarnak az istenverte kezdőbetűk. Szemmel láthatóan bele tudta élni magát az orvos szerepébe, talán nem lett volna butaság „doktornak” szólítani. Bár az meg, lehet, hogy feldühítené, mert eszébe juttatná, hogy nem is igazán doktor, bár iskolás korában még az akart lenni, ennek ellenére nem futotta többre, mint egy érettségire egy faipari szakközépben. Vagy jobb lesz, ha megjátssza az elkényeztetett, nyafka nőt? De vannak szadisták, akik éppen ezt szeretik. Mindig úgy képzelte, hogy az emberek egy ilyen helyzetben

megpróbálnak kiugrani a kocsiból, vagy rávetik magukat a sofőrre, és kikényszerítenek egy ütközést, de Bel csak dermedten ült, mintha hozzáfagyott volna az üléséhez. És miközben azt figyelte, ahogy az autó nagy sebességgel száguld az autópályán, attól rettegett, hogy a lápvidékhez vezető lehajtósávok egyikénél lekanyarodik. A férfi azonban továbbra is a forgalmas főúton maradt, végül befordult a Brontё Kórház parkolójába. Az autót a baleseti és sürgősségi osztály bejáratától pár lépésnyire állította meg, gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági övét, a kocsi másik oldalához rohant, és kinyitotta az ajtót. Gyengéden átnyúlt az ülés felett, és miután ott is kikapcsolta a biztonsági övet, kisegítette Belt, és bevezette az épületbe. A pultnál egy fáradt tekintetű recepciós fogadta őket. – Neve? – kérdezte Beltől ridegen. – Belinda Candy – felelte Bel, bár közben eszébe jutott, hogy talán Belinda Bishopot kellett

volna mondania. Nem mintha szándékában állt volna így nevezni magát. A feje még mindig vérzett, és a vércseppek vékony csík formájában csorogtak végig az arcán. – És mi a baj? – kérdezte a recepciós. – Megvágtam a nagylábujjamat – vágta rá Bel türelmetlenül, mert nem értette, hogy lehet ennyire gyepes fejű valaki. A Sorozatgyilkos, érdekes módon, ennél értelmesebb dologgal állt elő. – Röntgenre van szüksége, és össze kell varrni a fejsebét. Mielőbb. – Nos, majd meglátjuk, mit mond erről a doktor úr – válaszolta a recepciós. – Én is orvos vagyok – mondta a Sorozatgyilkos ugyanazzal a türelmetlenséggel és enyhén harcias felhanggal, amelyet a pult mögött álló Hitler-ivadék használt velük szemben. – Dr.

Dan Regent. És ennek a hölgynek segítségre van szüksége, most. Ide tudna hívni valakit, kérem? A recepciós hozzáállása rögtön megváltozott. A lekezelő hangnem, amelyet a mindennapjait megkeserítő pórnép számára tartogatott, átadta helyét a gyógyító orvos számára kijáró tiszteletnek. Azonnal talpra ugrott, és elsietett. Bel lerogyott egy közeli székre. – Tényleg orvos? – kérdezte. – Vagy csak mondta? – Tényleg az vagyok – jött a válasz. – Alkotói szabadságot vettem ki, és bíztam benne, hogy

legalább karácsonyig egyetlen kórház küszöbét sem kell átlépnem. A velük szemközti falon volt egy televízió, amelyen éppen felcsendült a híradó szignálja. Vezető hírként szerepelt, hogy a szökött sorozatgyilkost, dr. Donald Reynoldsot elfogták a tóvidéken. Bel a fájdalma ellenére is felkuncogott. – Most meg mi van? – kérdezte dr. Dan Regent. – Semmi. – Bel a korábbinál is erősebben nyomta a fejét, abban bízva, hogy így enyhül

benne az egyre erősödő lüktetés. – Ha hazaér, szóljon az apjának, hogy meg kellene javíttatni a tetőt – folytatta a férfi. – A múlt éjszaka meglazult néhány cserép. Annak, amelyik leesett, olyan éles volt a széle, hogy meg is ölhette volna. – Egy cserép? – kérdezte Bel. – Egy cserép esett volna a fejemre? – Szerencsére csak súrolta. Láttam, hogy kicsúszott a helyéről, de nem értem oda időben,

hogy ki tudjam lökni az útjából. – Ó, szóval igazából megmentett! – Bel nevetése ismét elég fájdalmasra sikerült. – Mégis mi az ördögöt gondolt? Hogy megpróbáltam megölni? – Természetesen nem. Bel pillantása visszavándorolt a tévéképernyőre, amely most az elfogott bűnözőt mutatta éppen. Jóval idősebbnek látszott az állítólagos koránál, amit ötvenhatnak mondtak, és ha atlétatermetű volt, akkor Bel nyugodtan mondhatta magáról, hogy ő Keira Nightly. Ekkor egy műtősruhába öltözött orvos szólította lágy hangon. Dan felsegítette a székről, és a vizsgálóba is elkísérte. Öt felszívódó öltéssel varrták össze a fejsebét. Frankensteinnek érezte magát utána, és miközben az autó felé tartottak, kénytelen volt belekapaszkodni Danbe. Dinnyenagyságúnak érezte a fejét a kötés alatt. Szabad kezében egy fejsérülésekről tájékoztató füzetet szorongatott. – Akarja, hogy felhívjak valakit maga helyett? – kérdezte Dan egy nemrég még

sorozatgyilkosnak hitt férfihoz képest túlságosan is lágy hangon, miközben kivette Bel kezéből a biztonsági övet, hogy becsatolja. – Nem, jól vagyok. De azért köszönöm. – Nem enged a függetlenségéből, igaz? – mérte végig a férfi. – Eltalálta – mondta Bel válasz gyanánt. Szótlanul ült az autóban, amely a korábbinál jóval szelídebb tempóban haladt a lápvidék pereme felé. Gondolatai az apja, Max meg Violet körül jártak. Tudta, hogy a levél meg az üzenetek ellenére halálra izgulják magukat miatta, de ettől még nehezebbnek tűnt a hazatérés. Amíg az esküvőt szervezte, nem sokat foglalkozott azzal, hogy kétségbeejtő helyzetbe hozza majd őket, csak arra tudott koncentrálni, hogy minél jobban megszégyenítse Richardot és Shadent. Akiket gyűlölt, előtérbe helyezte azokkal szemben, akiket szeretett. A szemében gyülekezni kezdtek a könnyek. Dühösen letörölte őket, de a szipogásával nem tudott mit kezdeni. Észrevette, hogy dr. Dan odapillant. – Jól van? – A lehető legjobban – válaszolta, és bár közben mereven előrenézett, a jobb szeme

sarkából látta, hogy a férfi elmosolyodik. – Tudja, pár óráig tényleg nem kellene egyedül lennie. – Keighley-ben van egy kisállat-kereskedés. Ha megáll, veszek magamnak egy aranyhalat – válaszolta Bel, felülkerekedve a rátörő elkeseredésen. Merthogy az agya minden szegletéből kellemetlen gondolatok törtek a felszínre, és mindenáron ki akart térni előlük, nehogy lyukat üssenek kényszerből maga köré vont önvédelmi páncélján. Dan indexelt, és megkezdték útjukat a házikókhoz vezető kanyargós emelkedőn. Amikor a férfi behúzta a kéziféket az Emily előtt, hangosan felsóhajtott. – Bármilyen kellemetlen is mindkettőnk számára, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha az elkövetkező pár órát az én házamban töltené – mondta, hangsúlyozva a birtokos névmást. –

Orvosként nem tehetek mást, mint hogy ragaszkodjam hozzá. Más sem hiányzott, gondolta bosszúsan Bel. – Ha muszáj – mondta a hangja. Egyébként meg volt valami abban, amit a férfi javasolt. Nyilvánvalónak tűnt az is, hogy ragaszkodni fog az elképzeléséhez, és Bel most túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy vitába szálljon bárkivel. A beleegyezés látszott a legkönnyebbnek. Közben ismét eleredt az eső. A tipikus angol időjáráshoz méltóan sötét, csapadékos, nyomasztó nap elé néztek. Mintha Bel gondolataihoz alkalmazkodtak volna még az égiek is. Az Emilyben szabályosan leroskadt a nagy, kényelmes kanapéra, és feltette a lábát a puhán duzzadó zsámolyra. Dan egyenesen a vízforralóhoz ment, és bekapcsolta. Aztán, hogy helyet csináljon, egy halomba tolta a dohányzóasztalt beborító A4-es lapokat. – Teát vagy kávét? – kérdezte. – Brandyt – válaszolta Bel. – Nem lenne bölcs dolog – vélekedett Dan. – Vagy tea, vagy kávé, vagy semmi. Válasszon. – Akkor kávét kérek, köszönöm. Erősen, tejjel, negyed teáskanál cukorral. – Negyeddel? – csúfolódott a férfi. – Érdemes annyit beletenni? – Csak hogy mégis legyen benne egy kis édes – magyarázta Bel. – Nekem már ezért megéri.

De nem baj, ha nem pontosan negyed. – Oké – adta be a derekát a férfi. – Mindenesetre azon leszek, hogy megközelítően annyi legyen. Bel behunyta a szemét, és a kanapé támlájára hajtotta a fejét. Tényleg ez volt a legkényelmesebb ülőalkalmatosság a világon. Nem véletlenül tervezte el, hogy itt fogja gombóccá gömbölyödve sajnálni magát az esküvői fogadás után, és nem azon a hepehupás tákolmányon, ami a szomszédos kunyhóban az ágya lett. Dan diszkrét köhögéssel hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy ott áll mellette, kezében az italával. Bel elvette tőle a bögrét. Nagy, erős bal keze van, állapította meg közben. És nincs rajta más, csak egy nagy pecsétgyűrű a középső ujján.

– Köszönöm – mondta, miközben a férfi leült a karosszékbe – oda, ahová régen Bel apja szokott. Kislánykorában mindig felmászott az ölébe, és az apja felolvasott neki egy mesét. A Szépség és a Szörnyeteg volt a kedvence. Mindig arról álmodott, hogy olyan férje lesz, mint a kedves, nagyszívű szörnyeteg. Nos, nem panaszkodhatott, ő is egy szörnyeteghez ment férjhez, igaz, az ő szörnyetege éppen a fordítottja volt a mesebelinek – kívülről volt szép, és

belülről csúnya. Rohadt könnyek! Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek, rendben? – Nos, ez az egész egy kicsit… hogy is mondjam… szürreális, nem gondolja? – Maga mondja nekem? – felelte Bel. Azon tűnődött, mikor jön el a pillanat, amikor a férfi felteszi neki az első kérdéseket. Úgy tűnt, nemsokára… – Megkérdezhetném, hogy… Bel tiltakozón felemelte a kezét. – Kérem, ne kérdezzen semmit. Úgysem válaszolok. Cserében én sem teszek fel kérdéseket önnek. – Csak azt akartam kérdezni, hogy kér-e egy csésze levest – mondta a férfi türelmetlen dörmögéssel a hangjában. – Ó… – Nem gondoltam semmi flancosra. Csak egy kis Heinz paradicsomlevest tudok ajánlani. – A homlokára csapott. – Persze nem ártana, ha kéznél lenne a konzervnyitó. Bel arca megvonaglott. – Nem emlékszem, mit csináltam vele. A pillantásuk összekapcsolódott, és mindketten, egymástól teljesen függetlenül, szélesen elmosolyodtak. – Megkeresem és visszahozom – ígérte Bel. – Készíthetek magunknak szendvicset is – tűnődött hangosan a férfi. – Egy sajtos

pirítóshoz nem kell konzervnyitó. – Miattam ne fárassza magát. Nem vagyok éhes. – Én viszont igen – mondta Dan, és bekapcsolta a grillt. A szobát hamarosan betöltötte a piruló sajtos szendvics aromás illata. Bel gyomra hangos korgásba kezdett, mint az éhes farkasé. Most már bánta, hogy elutasította az ajánlatot. Dan kikapcsolta a grillt. Bel nyála majdnem csorogni kezdett, amikor meghallotta a pirítóst kettészelő kés hangját. Aztán Dan letett elé egy tányért. – Ha esetleg mégis meggondolta magát – magyarázta. – Könnyen előfordulhat, hogy eltalálta – szipogta Bel.

30. fejezet

Bel a vízforraló sípolására ébredt, amit rögtön a porceláncsészéhez ütődő kanál csilingelése követett. – Mi a… – kiáltott fel, és ülő helyzetbe tornászta magát. – Jó reggelt. Egy puha kanapén találta magát, meleg takaróba burkolva, és Dan Regent egy csésze kávét kevergetett a feje felett. Arról, hogy most mászott ki az ágyból, a haja tanúskodott. Sötét volt és kócos, mint a férfi topmodelleké azokban a magazinokban, amelyeket néha több órába került beszerezni. – Reggel van? – Bel megpróbálta felidézni azt a pillanatot, amikor annyira erőt vett rajta a fáradtság, hogy nem tudta kimondani: „Elálmosodtam. Szeretnék visszamenni a Charlotte-

ba.” – Hadd kíméljem meg a mentegetőzéstől – mondta Dan, mintha olvasott volna a vendége gondolataiban. – Elszundított, és én nem ébresztettem fel. Egyébként is jobbnak láttam, ha szemmel tartom magát. – Köszönöm – válaszolta Bel, bár nem volt benne biztos, hogy a megfelelő dolgot mondta.

De legalább mondott valamit. – Valamikor később bemegyek a faluba a boltba, ha esetleg szüksége van valamire – folytatta a férfi. Bel kinyújtózott a takaró alatt. Biztos a férfi takarta be. Atyaúristen, lehet, hogy horkolt. Richard szerint apró szuszogó hangokat szokott kiadni éj… Félbehagyta a gondolatot, mert fájt neki az emlékezés. Ahogy fogyott belőle a harag, úgy vette át a helyét a fájdalom. – Jobb lesz, ha visszamegyek a házamba – mondta Bel, miközben felállt, de nyomban hátra

is tántorodott. Ha Dan nincs ott, nyugodtan visszaheveredhetett volna a kanapéra, és megnézhette volna a tévében az Öregnénéket, amelyben vicces öreg hölgyek kutakodtak mások dolgai közt, olyan természetességgel, mintha csak egy kis sütire ugrottak volna be valahová. A sebe lüktetett a fejére tekert kötés alatt. Figyelmeztette magát, hogy ne nézzen bele a tükörbe, mert biztosra vette, hogy egy sápadt, topis Björn Borg nézne vissza rá. A hólyagja is felébredhetett, mert sürgősen vécéért kiáltott. Bel nekiállt összehajtani a takarót. – Csak hagyja, majd én megcsinálom – mondta Dan. – De nagyra értékelném, ha

megkeresné a konzervnyitót. – Megkeresem – ígérte Bel, miközben – ezúttal sikeresen – talpra kecmergett, és a kilincsre

tette a kezét. – Köszönöm, hogy… hm… vigyázott rám. – Ez is elég nevetségesen hangzott. – Nem mintha lett volna más választásom – felelte Dan. – Nos, mégis megtette. Annak ellenére, hogy korábban már többször is ajtót mutatott nekem a saját családom tulajdonát képező ingatlanon. – Nem úgy ér… – Kérem, ne magyarázkodjon – szakította félbe Bel. – Tudom, hogy értette. Most megyek, és előhalászom a konzervnyitót, amit olyan kétségbeesetten szeretne visszakapni, annak ellenére, hogy csak tegnap menekültem meg a halál torkából. – Azzal gőgösen kilépett a házból. A jelek szerint helyreálltak a normális viszonyok.

A Charlotte parányi fürdőszobájában Bel összegyűjtötte minden bátorságát, és tetőtől talpig végigmérte magát a tükörben. Majdnem hanyatt esett attól, amit látott. Szörnyen nézett ki. Az arca savószínű volt és nyúzott. Mintha az Élőhalottak című filmből lépett volna elő. Még egy szabadidejében teniszező zombi is jobban festhetett. Megnedvesített egy törülközőt, és az arcára nyomta. Aztán váratlanul azon kezdett tűnődni, mit csinálhat most Shaden. A tökéletes, csillogó Shaden a tökéletesen kikészített szemével és a tökéletesen felvitt rúzsával. Vajon vele van Richard? Csapongó gondolatainak a külső ajtón felhangzó kaparászás vetett véget. Szárazra törölte az arcát, és lesietett a lépcsőn. Ki más állt volna az ajtajában, ha nem Dan? Még csak meg sem lepődött, amikor megpillantotta a férfit. – Hm… Hozzak magának valamit a boltból? És megtalálta a konzervnyitót? Bel felfortyant. – Még nem volt időm megnézni. Elindult a konyhaszekrény felé, és ezúttal Dan követte. – Elég szűkös idebenn, nem? – kérdezte, miközben elnyomult a kanapé mögött. – Valamikor nyolcan is elfértek benne. – Nyolc micsoda? Kisegér? – Dan kuncogva rámutatott valamire, ami a sarokba hajított

menyasszonyi fátyol fészkében pihent. – Azt hiszem, megvan a konzervnyitó! Miközben Bel felemelte, a fátylat is magával húzta. Egy erős rántással kiszabadította, kettészakítva a finom anyagot. – Elrepedt – jegyezte meg Dan, miközben kivette a nő kezéből a nyitót. – Gondolja, hogy érdekel? – kérdezte Bel ellenséges hangon, de érezte, hogy ismét

gyülekezni kezdenek a szemében a könnyek. – És semmire sincs szükségem, köszönöm. Dan kétkedő pillantásokkal méregette a tenyérnyi konyhapultot, ahol a konzervek és az

előfőzött tésztás zacskók voltak. – Ahogy gondolja – mondta végül, és elindult kifelé, de közben beverte a fejét az alacsonyan lógó lámpaburába. – Ne mondja, hogy nem kérdeztem meg. Az ajtóból még egyszer visszafordult. – Bízom benne, hogy nem megy át szimatolni, amíg távol vagyok. – A szavamat adom – válaszolta Bel. – Hm… – A férfi csak ennyit mondott, de látszott rajta, hogy Bel adott szavát nem találta

igazán meggyőzőnek.

31. fejezet

– Üdvözlöm! – mondta Freya, amikor Violet benyitott a Fehér Esküvő ajtaján. – Helló! – intett oda neki Violet. – Erre jártam. Bejöttem, hogy vessek még egy pillantást a ruhára, ha lehet. Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy még mindig tetszik. – Természetesen – válaszolta mosolyogva Freya. Az üzlet távoli végébe ment, ahol a műhelye volt. Sok emberhez hasonlóan Violet sem lepődött volna meg, ha kiderül róla, hogy fiatal korában balettozott. A tartása és az eleganciája olyan volt, mint egy táncosé. Valószínűleg sokadmagával együtt megdöbbentette volna az igazság, hogy a valóságban egy gazdálkodó felesége volt. Nehéz körülmények között tengette mindennapjait, és csak az álmai adtak értelmet az életének. Freya a gyönyörű elefántcsontszín selyemruhával tért vissza, és Violetnek a lélegzete is elakadt, amikor a kezébe vette. – Ó, de csodaszép! – sóhajtotta. Ha már férjhez kell mennie, nem találhatott volna ennél

szebb ruhát. Még éjszaka is erről álmodott, ezért is vezetett ide az első útja. Az álmában azonban nem Glyn volt a vőlegénye, hanem egy egyenruhás férfi – egy katona. És Violet szíve megtelt boldogsággal, amikor a férfi megcsókolta az oltár előtt. Aztán, amikor az álomból átsiklott a valóságba, kiderült, hogy Glyn az, aki csókolgatja, minden vonatkozásban készen rá, hogy szerelmeskedjenek. Violet megpróbált valaki másra gondolni, hogy el tudja viselni a testébe nyomuló testet, de ez nem sikerült neki, mert végig úgy érezte, hogy árulást követ el. Violet lerázta magáról a kellemetlen emléket, és felvette a ruhát. Freya felhúzta a cipzárját, és Violet válla mögül a tükörbe nézett. – Eredetileg gombokat varrtam a hátára – jegyezte meg. – Maga? Maga készítette ezt a gyönyörűséget? – Violet kérdésébe csodálkozás és nem kevés

öröm vegyült. – Igen, ez volt az első menyasszonyi ruha, amit én magam varrtam. Kézzel. A feketepiacon szereztem hozzá a selymet. De azóta sokszor átalakítottam, a legkülönfélébb alakokra és méretekre. – Talán saját magának készítette? – kérdezte Violet, és lesimította a szoknyát a csípőjén. Annak ellenére, hogy tökéletesen állt rajta, nem érezte kényelmesnek, bár hogy pontosan mi volt vele a probléma, azt nem tudta volna megmondani. Mintha megcsavarodott volna a testén. – Nem – válaszolta a ruhát igazgatva Freya. – Mindig is menyasszonyi ruhákat szerettem volna készíteni. Kiskoromtól fogva. De farmercsaládban nevelkedtem, és mivel elég szűk

körökben mozogtunk, magam is farmerfeleség lettem. Ezzel füstbe ment tervvé vált az álom, hogy valaha is varrónő legyek. – Elképesztő! – álmélkodott Violet. – Valahogy nem tudom elképzelni, amint tehenet fej vagy disznókat etet. De azért boldog volt? Örült a jó vidéki levegőnek? Szerette az almaszüreteket? – Mondd, hogy igen, biztatta magában Violet. Szerette volna elképzelni Freyát a napsütötte földeken sütkérezve, vagy amint vidáman nevetgél a szüretelők között. – Nem. Kimondhatatlanul boldogtalannak éreztem magam – felelte Freya, és a szemét elhomályosították a fájdalmas emlékek. Leonard, a férjem, kegyetlen, brutális ember volt. –

Nem is éltem, csak léteztem. – Mi történt? – kérdezte Violet lágyan. – Egy napon megjelent az életemben egy fiatalember. Egy német. Vincentnek hívták. – Hadifogoly volt, aki a farmon dolgozott. – Első pillantásra beleszerettem. De hát, férjnél voltam. Ennyi erővel lehettem volna akár börtönben is. Bármennyire is szerettem volna elhagyni a férjemet, nem volt hová mennem. Nehéz napokat éltünk. Violet Freyát figyelte, és észrevette, hogy bármit gondolt is magában az asszony, egyre jobban csillogott a szeme. Freya még most is érezte, ahogy a fiatalember ujjai belemélyedtek az ő akkor még hosszú, lángvörös hajába. Az orrában most is ott volt a férfi illata, és ha lehunyta a szemét, ott látta maga előtt abban a nevetséges barna hadifogoly-egyenruhában a narancssárga folttal a hátán. És a hangja még mindig tisztán és érthetően ott csengett a fülében. „Ha egyszer visszamegyek Berlinbe, Herzchen, téged is magammal viszlek.” Mint amikor a pezsgősüvegből kiröppen a dugó, úgy röppentek elő a múltból az emlékek. Az olasz hadifoglyok a vidámságukkal; Leonard, akit gyötört a féltékenység Vincent népszerűsége miatt, ezért rávette a tábor vezetőit, hogy helyezzék át egy másik, több mérföldre lévő farmra; a háború vége; a német és olasz hadifoglyok hazatelepítése… Amikor az utolsó foglyok is távoztak a farmról, Freya biztosra vette, hogy soha többé nem hall nevetést. Nem kis erőfeszítéssel visszatérítette magát az „itt és most”-ba, és rámosolygott Violetre. – Sohasem fogom megtudni, honnan vettem az erőt, hogy elinduljak, de egy nap

egyszerűen fogtam a táskámat meg a vázlatfüzetemet, kisétáltam az ajtón, és többé vissza sem néztem. Azt hiszem, az a kevés, ami az önvédelmi mechanizmusomból megmaradt, megértette velem, hogy a reménytelen élet még a halálnál is rosszabb. Violet a legszívesebben felujjongott volna. De még nem tudta, mi lett Vincenttel. – Felültem egy buszra a város felé, aztán egy másikra, majd megint egy másikra, és ez így ment addig, míg Derbyshire-be nem értem. Az utolsó busz egy fogadó előtt tett le, ahol az

ablakban volt egy hirdetés: kerestek valakit részben a bárpult mögé, részben takarítani. Olyan

volt ez nekem, mint Isten ajándéka. Egyszerűen az ölembe pottyant egy állás, és a fogadó tulajdonosai úgy fogadtak, mint egy családtagot. Esténként ott ültem én is az asztaluknál, beszélgettünk, és közben többnyire kézimunkáztam. Egy nap a fogadósék fia hozott nekem egy vég selymet, én pedig nekiláttam, és megvarrtam ezt a ruhát. Az egész lelkemet beleadtam. Azt akartam, hogy olyan ruha legyen, ami a legkifinomultabb ízlésnek is megfelel, és bíztam benne, hogy egy Vincenthez hasonlóan szép férfi menyasszonya viseli majd. Violet elszontyolodott. Több menyasszony is viselte a gyönyörű ruhát, de a készítője, Freya, a jelek szerint soha. Lehet, hogy ezért érezte kényelmetlennek, de lehet, hogy azért, mert annyi szomorúság kapcsolódott hozzá. – Aztán egy este Vincent sétált be a fogadóba. Hazament Berlinbe, aztán visszajött értem,

de nem talált meg. Hónapokig keresett, mégsem adta fel. – Ó, Istenem! – Violet szemét elfutotta a könny. – Ugye, elhagyta a férjét? – Elhagytam. – És ugye összeházasodott Vincenttel, és ezt a ruhát viselte az esküvőn? – Összeházasodtunk, és ezt a ruhát viseltem. – Hála istennek! – sóhajtotta Violet, és kalapáló szívére szorította a kezét. – És viszontlátta

valaha a férjét? Mármint az elsőt? – Csak egyszer – mondta Freya. – De olyan volt számomra, mint egy idegen. Rémálmaimban még ma is attól rettegek, hogy elpazarlom az életemet egy olyan férfira, akit nem szeretek. Akihez meggondolatlanul mentem feleségül. Violet nagyot nyelt, mielőtt feltette a következő kérdést. – Freya, megmondaná, hogy miért ment hozzá egyáltalán? – És aztán nagy odafigyeléssel hallgatta a választ. – Először is azért, mert csábító hadműveletbe kezdett, és szabályosan levett a lábamról. Olyan gyorsan történt; arra sem volt időm, hogy levegőt vegyek. Vagy gondolkozzam. Hízelgőnek találtam a rajongását. És közben a csillogó külső mögött nem vettem észre a rothadást. – Elhallgatott, majd így folytatta. – Csak szerelemből szabad házasodni. Más ok nem létezik. Ugyanakkor meg lenne lepve, ha tudná, hány házasság köttetik szerelem nélkül. No, hámozzuk ki ebből a ruhából! Most ugyan tökéletesen áll, de a legtöbb menyasszony alakja megváltozik, mire eljön az esküvő napja. Csak szerelemből szabad házasodni. Más ok nem létezik. Ugyanakkor meg lenne lepve, ha tudná, hány házasság köttetik szerelem nélkül. Violet sok mindent érzett abban a pillanatban, de meglepetést semmiképp.

32. fejezet

Némi szundikálás után még átlapozta egy ősrégi Hello! magazin képeit, amikor meghallotta, hogy Dan autója felbőg a ház előtt, és az induló kocsi kerekei megcsikordulnak a kavicson. Zihálni kezdett a méltatlankodástól. Bár halálra unta magát, akkor sem mehetett volna még haza, ha nagyon akar. Először is, a fejsérülésével néhány napig kockázatos lett volna a vezetés. Másodszor, az autójának még mindig defektes volt a gumija. Tennie kellett valamit, ami nem igényelt nagy erőfeszítést, de az olvasáshoz nem volt nagy kedve. Eszébe jutott, hogy az Emily emeletén van egy régi játékokkal teli doboz. Volt benne ügyességi játék és pár csomag kártya: Fekete Péter, meg Csapd le csacsi, meg – hohó! –

Boldog családok is. Faye szokott kártyázni vele, amikor eljöttek látogatóba, de a mostohaanyja mindig hagyta nyerni, ami nagyon unalmassá tette a játékot, mert Bel harcos és független természet volt már kiskorában is. Nem lelte örömét abban, hogy tálcán nyújtották felé a győzelmet, a saját erejéből szerette volna megszerezni. Persze nem csak erről volt szó. Belnek, hacsak egy kicsit is jól érezte magát Faye társaságában, bűntudata támadt, hogy elárulja az édesanyja emlékét. Ez megakadályozta abban, hogy bármilyen kedvesen bánt is vele, szeresse a mostohaanyját, és ez így volt azóta is. Azt remélte, hogy a nagy puzzle is ott lesz a dobozban. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, milyen vehemensen kereste az apja az egyenes oldalú elemeket, és ha rátalált egyre, titokban a lánya keze ügyébe csúsztatta, míg Faye a nehéz, cakkos szélű darabokból álló, rendszerint unalmas középső részt próbálta kirakni. A régi emlékeknek még most is muffin- és forrócsokiillata volt, aminek csokireszelék lebegett a tetején. Azok voltak ám a szép idők! Kisgyermekként el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer megkeseredett vénkisasszonyként fagyoskodik majd itt, azon tűnődve, hogy miként mehetett férjhez egy gazfickóhoz, aki, ha teheti, megdugta volna az egérlyukat is. A szemét ismét csípni kezdték a kibuggyanó könnyek. Figyelemelterelésre volt szüksége. És ehhez tökéletesen megfelelt volna a régi puzzle. Visszaosonhatott volna a másik házba, és elhozhatta volna Dan tudta nélkül. Ugyanakkor a szavát adta. Illetve csak arra tettél ígéretet, hogy nem fogsz szimatolni, nem igaz? Szóval, a lényeg, hogy ne nézelődj. Bemész szépen, fogod a kirakóst, és kijössz, mondta az agya. Szerintem meg kéne próbálnod. Hozd csak át azt a puzzle-t, Belinda. Gondolj a mentális egészségedre. Így hát ismét leakasztotta a tartóról a kulcsot, és átlopakodott a másik házba. A takarót, amelyben aludt, már elrakták, és a párnákat is megigazították a kanapén. Bel tiszteletben tartotta a férfinak tett ígéretét. Nem nézett se jobbra, se balra – odament a szekrényhez, és kivette a játékot. Ekkor megcsapta az orrát a borotválkozás utáni arcszesz enyhe illata. Nem volt olyan fűszeres, mint Richardé, amit – bár sohasem mondta meg a férfinak – nem igazán

kedvelt. Végül mégiscsak körülnézett a hálószobában. Nem bírta megállni. Az éjjeliszekrényen egy újabb John North-könyv feküdt kinyitva, lapokkal lefelé, a borító alján a következő felirattal: „Korrektúra. Kereskedelmi forgalomba nem hozható.” Mellette ott volt egy kulcscsomó. Felkapta, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a viszonylag nagy, szögletes kulcstartót, amelynek egy fénykép volt a keretében: egy mostaninál fiatalabb, vékonyabb Dan simára borotvált arccal és egy magas, karcsú nő hosszú szőke hajjal. Mindketten mosolyogtak, és Dan keze meghitten ölelte át a nő vékony derekát. A nő megjelenésében Shadenre emlékeztetett, amitől ismét végighasított Bel szívén a fájdalom. El sem tudta képzelni, hogy egyszer még képes lesz keserűség és bánat nélkül gondolni az unokatestvérére. Lement a földszintre. A konyhaasztalon felfedezte a férfi laptopját, és mellette, takaros oszlopban, néhány könyvet. Peter Sutcliffe, Fred West, Ed Gein, John Wayne Gacy és Harold Shipman életrajzát – nyilvánvalóan kedvelte a könnyedén szellemes olvasmányokat. A könyvek alatt, becsukva, ott feküdt a már korábban is látott jegyzettömb. Óvatosan kihúzta, és belepillantott. Már félig teleírták, többnyire olvashatatlan, orvosokra jellemző macskakaparással. De azok a részek, amelyeket ki tudott betűzni, ádáz kifejezést csaltak az arcára.

…eltemetve? Hol? Megfojtották. A menyasszony a gyilkos – áldozatnak álcázza magát? Visszacsúsztatta a jegyzettömböt a könyvhalom alá, de nem sikerült pontosan helyreállítania az eredeti elrendezést. Dühös volt magára, amiért nem nézte meg, hogy a jegyzettömb melyik oldala volt felül. Aztán eszébe jutott, hogy távoznia kellene, inkább előbb, mint utóbb, mert szégyellte magát, amiért, megfeledkezve az ígéretéről, mégiscsak szimatolni kezdett. Végül biztonságosan visszaért a Charlotte-ba. Ott letakarította az asztalt, és kiborította rá a puzzlet. Az orrát megcsapó dohos illat ismét visszahozta a régi, boldog emlékeket. Közben azon kezdett tűnődni, milyen ebédet csaphatna össze egy csomag előfőzött tésztából meg egy húzógyűrűs babkonzervből. Dan autója éppen akkor állt meg a ház előtt, amikor bontatlanul visszatette a babkonzervet a pultra. Vagy nem volt elég éhes, vagy nem volt hozzá gusztusa. Az ablakon át látta, amint a férfi becipelt néhány degeszre tömött zacskót a házba. Végül leforrázott egy leveskockát, és visszaült az asztalhoz, ahol elkezdte keresni a puzzle sarkait. A pillantása közben a doboz fedelére esett. Hogy felejthette el, hogy a darabkákból egy esküvői jelenetet lehet kirakni? A menyasszony telt idomú volt, szőke, arrogánsan csücsörítő ajakkal. A vőlegény barna hajú volt és jóképű, mint Richard. Richard, Richard, Richard. Eszébe jutott, milyen gyengéd és

szexi volt a férfi az esküvőt megelőző családi vacsorán. Lehet, hogy pánikba esett, és egy futó kalanddal vigasztalta magát, amit aztán megbánt. Lehet, hogy végül rájött, mit is akar valójában, és véget vetett a kapcsolatnak, abban bízva, ha nem ismétlődik meg a dolog, Bel soha nem jön rá. És miután tudatosult benne, hogy mekkorát hibázott, megpróbálta elárasztani őt a szerelmével, de ő nem adott neki esélyt. Lehet, hogy ostoba tehén módjára viselkedett, és ezért most mindenki utálja, és vudubábukat készítenek róla viaszból, és tűvel szurkálják a szívét. Megpróbált a sarokelemekre koncentrálni, de a szemét elhomályosították a sós könnyek, amelyek aztán ki is gördültek, és eláztatták a puzzle darabjait. Aztán egyszer csak Dan Regent viharzott be az ajtaján, merthogy elfelejtette bezárni. Annyi udvariasság sem volt benne, hogy kopogjon, és minden bevezető nélkül rázendített: – Mi az ördög van magával? – üvöltötte. – Egy órát sem tud meglenni a nyavalyás

konzervnyitóm nélkül? Amint kihúzom a lábamat, maga besurranó tolvaj módjára megjelenik a házamban, és… Ha nem kapom azonnal vissza, a kocsija másik gumiját is leengedem. Akkor majd megtapasztalja, milyen érzés, ha ellopnak magától valamit. – De hát nincs nálam – válaszolta Bel gyenge hangon, mert az ijedtségtől alig bírt megszólalni. – Hozzá sem nyúltam. A férfi ekkor fedezte fel a felé forduló arcon a könnyeket, s ez azonnal kioltotta benne a féktelen harag lángjait. – Nem hiszek magának. Ha fél órán belül nem kapom meg, visszajövök. Köszönöm. – Azzal elment. Belben pulzálni kezdett a harag, olyan erővel, hogy hirtelen még a fájdalmáról is megfeledkezett. Legalább ennyi haszna volt a férfiból. Feldühítette, és ettől elapadt a könnye. Az órára nézett. Nos, jöjjön csak vissza fél óra múlva, majd megkapja tőle a magáét! Még hogy ellopta tőle a konzervnyitót! Amiről van pofája azt állítani, hogy az övé! Az óramutató lassan haladt a számlapon. Huszonöt perc múlva Bel hallotta, hogy nyílik az Emily ajtaja. Pár pillanat múlva valaki meglepően halkan bekopogott a Charlotte-ba. Bel keresztbe fonta a mellén a karját. Már csak egy csomó műanyag hajcsavaró hiányzott a fejéről meg egy sodrófa a kezéből, hogy úgy fessen, mint a klasszikus „északi nő akcióban”. – Jöjjön be! – mondta fegyelmezett hangon. A férfi lassan nyitotta ki az ajtót, mintha arra számított volna, hogy egy rugós bokszkesztyűvel találja magát szemközt. Bűnbánóan elmosolyodott, és Bel felé nyújtotta a tenyerét. Ott feküdt rajta a konzervnyitó. – Bocsánatot kérek – mondta. – Komolyan. Azt hittem, odaát járt nálam, míg én a boltban

voltam, és elborult az agyam. – Ez még nem ok arra, hogy alaptalanul vádaskodni kezdjen – válaszolta Bel. De aztán fel is hagyott a kioktató modorral, mert sem másban, sem magában nem viselte el az önteltséget.

Ezenfelül igenis ott járt a házban. És szimatolt. – Nézze… – folytatta a férfi félszegen, és végiggereblyézte kócos haját. – Nem köthetnénk békét? Már feltettem főni a vacsorát. Semmi flancosat, egy egyszerű ragut. De elég sokat ahhoz, hogy ketten is jóllakjunk belőle. Vagy akár hatan is, nem tudom. Sohasem volt erősségem az adagolás. – Hát akkor mi az erőssége? – kérdezte Bel kihívóan. – Vagy csak kérkedni akar, hogy

magának mindenből nagyobb van, mint másnak? Bár nem volt benne semmi szándékosság, a megjegyzés elég kétértelműre sikerült. Bel huncutul megvillanó szeme összekapcsolódott a férfiéval, és összemosolyogtak. – Nem. Csupán békét ajánlok. Mármint, ha nem beszélt meg randevút az egyik tésztájával – biccentett a férfi a konyhapulton sorakozó műanyag kartonok felé. – De nincs bor, amit felajánlhatnék a vacsorához – tiltakozott Bel, nem éppen hevesen. – Majd én feldobok egy palackkal a békeajánlat részeként – válaszolta Dan, és csibészesen elvigyorodott. Bel úgy tett, mintha gondolkozna az ajánlaton, de a gyomra, ami olyan hangosan korgott, mint az égen átcikázó villámot kísérő mennydörgés, elárulta. – Akkor ezt igennek veszem, ha megengedi – mondta Dan.

33. fejezet

Stuart mosolygós kedvében volt, amikor a Folly atyával folytatott beszélgetés után elhagyták a parókiát. Biztosra vette, hogy a jó öreg lelkész a régi időkben a Gestapo tagja volt. Nagypapás külseje ellenére olyan kihallgatásnak vetette őket alá, hogy Stuart kezdte lelki fogyatékosnak érezni magát. Végül azonban elégedetten állapította meg, hogy Stuart és Max érdemes a házasság szentségére. Tizenhét éve voltak együtt Maxszel, ebből tíz évig együtt is éltek, gyakorlatilag minden komplikációtól mentesen. Az anyját hibáztatta, aki durván belerondított a levesükbe, amikor elkezdte pedzegetni, hogy össze kellene házasodniuk. Vagy ha nem az anyja volt a hibás, akkor az ő házi készítésű cherry brandyje. Csaknem egy palacknyi fogyott el belőle, miközben karácsony másnapján a Bridget Jones naplóját nézték, és az adott helyzetben jó ötletnek tűnt követni Mark Darcy példáját, miután megkérte Bridget kezét. Hangos sóhajok követték a bejelentést, aztán egy „komolyan gondolod?”. És bár Stuart nem tervezte el előre a lánykérést, kapatos állapotában azt gondolta: miért is ne? Ő és Max kiállták az idő próbáját. És az, hogy egyszer az ő nevét fogja viselni, és Mrs. Taylor lesz belőle, nagyon vonzó kilátásnak tűnt hirtelen. De, és ezt már az első pillanatban nyomatékosította, ezúttal ő lesz a főnök, és nem Max. Stuartnak elege volt az egyszemélyes projektekből. Azt akarta, hogy az ő esküvőjükön ők legyenek a központi szereplők, és ne vesszenek el az esküvői kellékek drága és teljesen felesleges tengerében. A nap egyetlen célja az lesz, hogy hivatalossá tegyék a kapcsolatukat, és megpecsételjék azt az odaadást, amely együtt tartotta őket már tizenhét éve. És ehhez nincs szükség se virágra, se tortára, sőt flancos ruhákra sem. És amikor búcsúzáskor Max azt mondta a lelkésznek, hogy nem lesz szükség esküvői próbára, Stuart még csak nem is gyanakodott. Őszintén hitte, hogy a menyasszonya egyetért az ő egyszerű, minden sallangtól mentes esküvői terveivel.

34. fejezet

Abban az öt percben, amely Dan távozása után eltelt, és amíg Bel megmosta a fogát, és megnézte, nem véreres-e a sírástól a szeme, világosszürkéről haragos feketére változott az égbolt, és eleredt az eső. De úgy rendesen. Vacakul indult ez a nyár, több vonatkozásban is. Bel ronggyá ázott, mire bekopogott az Emily ajtaján, de részben azért, mert néhány lépésnyi kitérőt tett a ház oldalához, hogy szakítson egy rózsaszín bimbót a falat befutó rózsarengetegből, és beletegye egy üres tonikosüvegbe, amit valaki az ablakpárkányon hagyott. – A mindenit! Honnan jött ez az eső? – kérdezte Dan, miután beengedte Belt a meleg,

csirke- és vörösborillatú szobába. – Szerintem onnan – mutatott Bel az ég felé. – És nézze csak… Sikerült szereznem egy palackot. Igaz, nem bor, de udvariatlanságnak tartottam volna, ha üres kézzel jövök. – Köszönöm – mondta Dan, aztán elvette Beltől a hevenyészett vázát, és az asztal közepére állította. – Kiváló évjárat. – Ó, igen. A legjobb – válaszolta sokkal több keserűséggel Bel, mint amennyit jónak látott volna. Aztán zavartan elmosolyodott, és megkérdezte, tud-e valamit segíteni. – Nem – vágta rá Dan, és megkavarta a tűzhelyen fortyogó valamit. – Mindent kézben tartok, azt hiszem, csak ne számítson semmi flancosra. – Ahhoz képest, amin az elmúlt napokban éltem, bármit tesz is elém, ünnepi lakomaként fogok rá tekinteni. Dan a tűzhelyhez fordult, leszűrte a rizst és megkavarta. Bel a hátsó felét tanulmányozta közben. Széles válla volt és szédítően formás feneke. Lefogadta volna, hogy tökéletes izmok lapulnak a lábára feszülő farmernadrág alatt. Magasabb és testesebb is volt, mint Richard. Richard. Ki sem ejtette a nevet, mégis úgy érezte, mintha hegyes tűvel szurkálnák a belsejét. Gyorsan megtörölte könnyező szemét, nehogy lebukjon Dan előtt. – Azt sem tudom, mi történik a világban. Gondolom, nincs egy újságja, amit átlapozhatnék. – Nincs – felelte Dan. – Akartam venni, de aztán letettem róla, annyira… unalmasnak

tűntek a főcímek. – Közben egy nagy pohár vörösbort nyomott a kezébe. – Tessék. Igya meg. – Köszönöm. – Bel kortyolgatni kezdte a bort. A sötét folyadék meleg nyomot hagyva gördült végig a torkán. Sosem gondolta volna, hogy ilyen jóízű tud lenni valami pár napi éhezés után. Az eső továbbra is egykedvűen verte az ablakot. – Mintha nem is május vége lenne – jegyezte meg Dan, miután kipillantott a hátsó ablakon. Tiszta időben a lápig el lehetett látni innen. – Az időjárás alapján lehetne akár november is.

Bel nem válaszolt. Az, hogy a jó meleg Emilyből figyelhette a cudar időt, majdnem olyan jóleső érzéssel töltötte el, mint a bor és a készülő étel illata. Még így is, hogy egy ellenséges idegen volt az egyetlen társasága. De ez az idegen legalább nem tudott róla semmit. Nem tudta, miért van itt, ezért nem érezte kötelességének, hogy lábujjhegyen járjon körülötte, nehogy felizgassa. Üdítőként hatott még a gorombasága is. És így neki sem kellett udvariaskodnia. Dr. Dan két tányért tett az asztalra. – Nyugodtan csodálja csak meg a flancos tálalást. – Ó, csodálatos – búgta Bel, és már a pillantásával majdnem felfalta a sűrű

vörösbormártásban úszó, mogyoróhagymával, gombával és hüvelyes borsóval gazdagított csirkét, amelyhez zöldhagymával megszórt vadrizs volt a köret. És Dan az egészet megszórta pirospaprikával – valószínűleg ezt értette „flancos tálaláson”. Bel beleszúrta a villáját egy nagy, puha csirkedarabba, és a szájához emelte a falatot. Forró volt és nagyon, de nagyon finom. Megpróbálta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el falni, de így is kiéhezett farkas módjára lapátolta magába az ennivalót. – Ez isteni! – mondta Bel. – Köszönöm, hogy meghívott. Sajnos én nem tudom viszonozni

a kedvességét. Hacsak nem elégszik meg egy babos pirítóssal. Pirítós nélkül. – Nem azért hívtam meg, mert visszahívást várok – válaszolt Dan, miközben a villájára szúrt egy hüvelyes borsót. – Képzelje, amikor kicsi voltam, mindig „süveges korsónak” értettem a „hüvelyes borsót” – mesélte kuncogva Bel. Dan elvigyorodott. A szeme körül apró ráncok jelennek meg, amikor nevet, gondolta Bel. Richardnak nem voltak ilyen ráncai, és nem nevetett a „süveges korsón”. Elvakították a könnyek, amelyekből néhány ki is csordult. Megpróbálta észrevétlenül letörölni őket, de nem sikerült. Mivel magán érezte Dan pillantását, mentegetőzni kezdett. – Bocsánat – mondta, és megpróbálta nevetéssel álcázni a zavarát. Ez sem jött össze,

természetesen. Ekkor legyezni kezdte magát a kezével, és mint akinek elment az esze, rámordult a könnyeire: – Száradjatok már fel, ti alattomos dögök! Dan a háta mögé nyúlt, letépett egy kockát a papírtörlőtekercsről, és szó nélkül Bel kezébe nyomta. Elég fura volt, ahogy ott ültek, és miközben megpróbáltak csirkét enni, mindketten azon igyekeztek, hogy Bel könnyeit felszárítsák. És a férfi továbbra sem kérdezősködött. Bel úgy érezte, muszáj valamiféle magyarázatot adni a viselkedésére, mielőtt a feszültséggel terhes szoba szétrobbanna, mint egy túlfújt lufi. – Faképnél hagytam a vőlegényemet – szaladt ki Bel száján a vallomás. – Vagyis,

technikailag, a férjemet, merthogy összeházasodtunk, mielőtt leléptem. – Ó! – Dan csak ennyit mondott, és közben próbált az előtte lévő ennivalóra összpontosítani.

– Csak azért mondom, mert talán érdekli, miért voltam menyasszonyi ruhában, amikor megérkeztem. Ideadná, kérem, a sót? Dan odaadta. – Akkor most bizonyára a sebeit nyalogatja. – Nem tudom, mit csinálok – felelte Bel, és a villájára tűzött egy gombát. Néhány percig csendben kortyolgatták a borukat. – Ha ettől könnyebb magának, bevallom, hogy én is hasonló cipőben járok – mondta végül

Dan. – A sebeimet nyalogatom. – A kulcstartón lévő nő miatt? – kérdezte Bel meggondolatlanul, majd a szája elé kapta a kezét. Dan lassan felé fordult. – Tudtam. Igazam volt. Itt járt a házamban, az ígérete ellenére, szimatolni. – Nem ma láttam, hanem az előző napok egyikén – mondta Bel. – Hazug. – Dan megfenyegette az ujjával. – Tegnap este az ülésem alatt találtam rá arra a

kulcscsomóra, tehát legkorábban ma láthatta. Bel védekezőn felemelte mindkét kezét. – Sajnálom. Valóban belopakodtam, mert ki akartam venni egy puzzle-t az emeleti szekrényből. – De hát a kulcs még csak nem is volt a szekrény közelében! – Oké, oké, mindent bevallok. Akarja, hogy elmenjek? – kérdezte Bel zsémbesen. Saját magára haragudott, amiért ilyen meggondolatlanul elszólta magát. Dan megcsóválta a fejét, és Bel látta, hogy elvigyorodik. Csak úgy hátrálhat ki ebből a kellemetlen helyzetből, ha meg is nevetteti, gondolta Bel. – Nevessen csak, ha akar, de a minap, amikor átjöttem, láttam a feljegyzéseit egy megfojtásra kiszemelt menyasszonyról, és azt hittem, maga a szökött sorozatgyilkos. – Belenézett a laptopomba? – Nem, csak a feljegyzéseit láttam. – Bel idegesen mosolygott; most már nem volt biztos abban, hogy okosat szólt. – Semmit sem vittem el, ami a magáé lenne. – De. Elvitte a konzervnyitómat. – De hát… az technikailag nem is a magáé – tiltakozott Bel most már nagyon is határozottan. – Nem vagyok hajlandó még egy vitát lefolytatni a konzervnyitómról – mondta Dan. –

Inkább fogja be a száját és egyen. – Mondtam már, hogy a konzervnyitó az enyém. Dan bosszúsan megszigonyozott egy darab csirkét, és dühös morgások közepette a szájába dugta. Ettől kezdve feszült csendben telt az étkezés. Amikor Bel végzett – és egy gombaspóra sem maradt a tányérján –, Dan leszedte a tányérokat az asztalról, és betette őket a

mosogatóba. Bel szórakozottan a szájához emelte újra teletöltött poharát. – Mi lesz a desszert? – kérdezte. Dan, kezében a mosogatószivaccsal, megpördült. Aztán kitört belőle a kacagás, majd hosszadalmas fejcsóválásba kezdett. – Esküszöm, ez életem legbizarrabb hete – suttogta önmagának. – Sorozatgyilkosnak néz

egy szökött menyasszony, aki kísértet módjára besurran a házamba, és ellopja az eszközeimet. – El kell árulnia, miért ír feljegyzéseket megfojtásra ítélt menyasszonyokról. – És mi lesz azzal, hogy „nincsenek kérdések”? – Felejtsük el! Túlságosan kíváncsi vagyok. Dan egy sajttal megrakott tányérral tért vissza az asztalhoz. – Brontё gazdabolt – magyarázta. – Sajnos a desszertekből kifogytak, de rábukkantam ezekre a sajtkülönlegességekre. Nézze csak… Az egyikben barack van, a másikban meg eper. Ha rákenjük ezekre az emésztést segítő kekszekre, akkor olyan lesz, mintha sajttortát ennénk. Az eladó, egy nagyon kedves hölgy, ezt mondta. És ahhoz képest, hogy a bolt alig nagyobb a hüvelykujjamnál, ez igazán remek választék, nem gondolja? Hatalmas hüvelykujja van, gondolta Bel, miközben a férfi maguk közé tette a tányért. Richardnak hosszú, karcsú, puha ujjai voltak. Mintha Dan kiolvasta volna a fejéből a férfi nevét, a következő javaslattal állt elő: – Egyezséget ajánlok. Én válaszolok a maga menyasszony-fojtogatással kapcsolatos kérdéseire, cserében maga elmeséli a történetét Richarddal. Richarddal? Az, hogy valaki más szájából hallotta az exvőlegénye nevét, olyan volt számára, mint az arculcsapás. Ennek ellenére nyelt egyet, és bólintott. – Rendben. Kezdje maga. – Levágott magának egy szeletkét az epres puhasajtból, és

rákente egy kekszre. Tényleg olyan volt, mint a sajttorta. Majdnem. – Orvos vagyok – kezdte a férfi. – Általános orvos. Dr. Dan Regentnek hívnak. És van egy írói álnevem is. John North. Bűnügyi regényeket írok. Ő is megkent magának egy kekszet. Megkóstolta, és arra gondolt, hogy hamarosan verekedni fognak az utolsó falatért. Richard? – Ez nem magyarázza meg, miért vonult vissza magányt keresve ide, a lápvidékre – vágott

közbe Bel. – Talán a szöszi miatt? Dan nagyot kortyolt a poharából. – Alkotói szabadságot kértem a kórházban, mert szeretném megírni a mitikus, „áttörést meghozó” könyvemet. Szerencsés ember voltam. Két foglalkozásom is volt, mindegyiket

szerettem, és én magam dönthettem el, hogy melyikkel foglalkozom. A zsebemben ott lapult egy három könyvre szóló szerződés, gyönyörű házban laktam, volt egy meseszép menyasszonyom és egy szuper kocsim – azt hittem, mindenem megvan, amiről más csak álmodik. Aztán nyolc hónappal ezelőtt arra mentem haza a rendelőből, hogy a ház félig üres, és az asztalon ott várt egy üzenet Cathytől, hogy elhagyott egy férfiért, akivel együtt dolgozik. Észre sem vettem, hogy viszonya van valakivel. – Óúúú! – mondta Bel. Richard? – Hogy a hosszút rövidre fogjam, az történt, hogy nemcsak a menyasszonyomat

veszítettem el, hanem a múzsámat is. Gondoltam, keresek egy helyet, ahol összeszedem magam, és megpróbálok az írásra koncentrálni. Nos, az egyik barátomnak volt egy barátja, akinek volt egy háza a semmi közepén, és megkérdeztem, vajon kiadná-e nekem. Ideális megoldásnak látszott, híján mindennek, ami elterelő. Mondhatom, nagyon tetszett a kép – én és a vad, szeles lápvidék. – És a Brontё nővérek gyógyító ereje – tette hozzá bólogatva Bel. – Már több hetet lehúztam itt – folytatta a férfi –, de még mindig olyan voltam, mint egy agyhalott. Aztán – Dan szája itt széles mosolyra húzódott – megjelent a küszöbömön egy

őrült menyasszony, és azonnal megjött az ihletem. – Akkor az érkezésemben volt valami jó is – jegyezte meg Bel a barackos sajtot kóstolgatva, Dannek hagyva az epres maradékát. Richard? Dan azt mondta, hogy Richard. Bel gondolatban visszapörgette a találkozásaikat, és egyre biztosabb volt benne, hogy egyszer sem említette a nevét annak a seggfejnek, aki a férje lett. – Maga „Richardot” mondott az imént. Honnan tudja, hogy Richardnak hívják a férjemet?

Sosem említettem. – De, biztosan szóba hozta valamikor – mondta bólogatva Dan. – Nem. Tudom, hogy nem beszéltem róla. – Bel szeme résnyire szűkült a gyanakvástól. Dan további tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán rájött, hogy feleslegesen próbálkozik – ő is elszólta magát. – Ó, az ördögbe – sóhajtotta, és hatalmas, gyógyító kezével végigsimított a homlokán. – Oké, olvastam magukról – vallotta be végül. Bel nagyot nyelt. – Olvasott? Hogy érti, hogy „olvasott”? Hol? – A mai újságban. Bel elsápadt.

Ah. Szóval mégiscsak megvette a mai újságot. És ő benne van. Ezért nem adta oda neki. Inkább letagadta. – Láthatnám? – kérdezte reszketeg hangon. Dan felállt, és a kanapéhoz ment. Megemelte a matracot, ami alá az újságot korábban elrejtette, kinyitotta a megfelelő helyen, és Bel kezébe adta. – Ó, Istenem, ez egy országos lap! – kiáltott fel Bel. – Az egész ötödik oldal az enyém! –

hangzott a második megnyilvánulása. A szerző a Fehér esküvő blues címet adta a cikknek. Még fényképet is közöltek róla, egy régi felvételt, még hosszú hajjal és a jelenleginél jóval teltebb arccal. Szörnyen nézett ki rajta. Már évek óta ott lehetett az egyik sajtóügynökség archívumában; annak idején ez jelent meg róla a Treffé sajtóközleményeiben. Az örökösnő – a történet menyasszonya. Jézus, ez Paris Hilton és a többi elkényeztetett celeb szintjére degradálja. Richardról egy egészen friss képet közöltek Középen a vőlegény, Richard Bishop aláírással. És a legalsó, legnagyobb képen egy majdhogynem ruhátlan Shaden csücsörített a kamerába, vagy, ahogy a képaláírás jellemezte, a szőke szépség, Shaden Bosomworth-Proud. Bel némán mozgó szájjal olvasta végig a cikket. Ott volt benne feketén-fehéren, hogy mennyit ér jelenleg a több millió fontos forgalmat bonyolító Treffé cég, majd az esküvő, illetve az esküvőt követő fogadás részletei következtek, köztük a beszédek, a torta. A beszámoló a legkisebb együttérzést sem mutatta a méltatlanul eljáró menyasszony iránt, mi több, zavart, őrült, bosszúszomjas, gonosz, féltékeny, számító cafkaként tüntette fel. Hogy fog mindez tetszeni az ő vén tehén anyósának, a felfuvalkodott Madeleine Bishopnak! Már ha bepiszkítja az ujjait azzal, hogy a kezébe vesz egy bulvárlapot. Mindazt a gyanakvást, amellyel fia választottjának újgazdag családját szemlélte, igazolva látja majd ebben a cikkben. Sőt duplán igazolva! És persze figyelmen kívül hagyja majd azt a néhány bizarr epizódot, amelybe kalandvágyó fütyije sodorta az ő drága kisfiát. Hiszen azt a felsőbb tízezer bujasága számlájára lehet majd írni, olyasmiként, amihez minden kékvérűnek joga van. Hiszen a királyok sem tartják mindig a nadrágjukban a micsodájukat, nem igaz? A véletlenül fogant babáról szóló bekezdéshez, amelyet szegény Shaden „szívszorító körülmények között elveszített”, egy „barát” fűzött megjegyzést, amit kendőzetlenül közölt is a lap, nevezetesen, hogy Belnek fejletlen a méhe, ezért sohasem lehet saját gyermeke. Mindez azt sugalmazta, hogy Shadennek kényszerűségből kellett elvetetnie a magzatot, hiszen ha kihordja, Bel az unokahúga tízmérföldes körzetében meggyilkolta és megette volna az összes létező nyulat. Bel dühös pislogásba kezdett, hogy elhomályosult szemét ne fussa el a könny. Évek óta nem sírt, most meg, a jelek szerint, nem bírta abbahagyni sem. Azon tűnődött, melyik „barát” szólhatta el így magát az újságíró előtt. Csak két igaz barátja volt, Max és Violet, és velük

szemben a leghalványabb kétség sem merült fel meggyötört szívében. Egyikük sem olyan nő volt, aki kiteregette volna egy bulvárlap hasábjain az ő személyes bánatát. Ez az információ tehát csak Shadentől származhatott. A pénzsóvár nőszemély valószínűleg eladta a sztorit az újságnak, hogy meglegyen a pénze egy újabb ajakfeltöltéshez. Belt a hányinger kerülgette. A cikk a következő szavakkal zárult: „Mr. és Mrs. Bishop tartózkodási helye jelenleg ismeretlen.” Bel először azt hitte, hogy az utolsó sor Richard szüleire vonatkozik, de aztán rájött, hogy róla és Richardról szól ez a mondat is. Egy évvel korábban, az eljegyzését követően még úgy ízlelgette a Belinda Bishop nevet, mint valami különleges édességet. Ma keserűnek hatott ajkán a két B betű. Arra gondolt, egy pornósztár sem választhatna magának jobb nevet. Az egész Egyesült Királyság tudomást szerzett a szégyenéről ezen a napon. Megpróbálta elképzelni, mit gondolnak róla most azok, akik elolvasták a cikket. Egy szimpla, elkényeztetett „örökösnőnek” hihették, aki megszokta, hogy az ő elképzelése szerint történik minden. Egy mentális roncsnak, akinek a jóképű vőlegénye egy gyönyörű, termékeny nő karjaiban keresett vigasztalást. Zavarát csak fokozta az a tény, hogy dr. Dan csak szánalomból hívta meg vacsorára. Bel összehajtotta az újságot. Közben, valamilyen csoda folytán, a keze ügyébe került egy pohár brandy. Dan készíthette oda, míg ő olvasott. Remegő kézzel emelte a szájához. Az ital folyékony tűzként szaladt végig kiszáradt torkán. – Ha ez vigasztalja – szólalt meg Dan nagyon gyengéd hangon –, szerintem nagy

bátorságra vall, amit csinált. Bel a fejére csavart kötéshez szorította a kezét. Ismét lüktetni kezdett a seb – talán a nyilvános megszégyenülés miatt. – Pedig innen olyan nagy ostobaságnak tűnik az egész – mondta. – Soha többé nem merek emberek közé menni. Dan letette a brandys poharát, és azt kérdezte: – Jól van? Nem fáj a feje? – Jól vagyok. A szégyent leszámítva. – Az emberek hajlamosak az őrültségekre, ha sértve érzik magukat – vélte Dan. – Lehet. De lefogadom, hogy maga nem szervezett meg egy kamu esküvőt, és nem

készíttetett olyan menyasszonyi tortát, amelyen a koszorúslányt dugja a vőlegény. Dan felnevetett, majd elnézést kért. – Nem, ennyire messzire tényleg nem mentem. Eltelt néhány perc, mire fel merte tenni a következő kérdést. – Tényleg igaz, amit a terméketlenségéről írnak? – Igen – bólintott Bel. – Akkor dupla kegyetlenség, hogy lehozta az újság. – Dan látható undorral csóválta a fejét.

Bel vállat vont. – Tizenhárom éves korom óta tudom, hogy nem lehet gyerekem. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember képes legyen elfogadni a helyzetét. És Richard is megértő volt ezzel kapcsolatban. Most, ha belegondolok, még az is meglehet, hogy ez volt szemében a legnagyobb vonzerőm. Nem volt szükség fogamzásgátlásra, és nem kellett attól tartania, hogy pár ordító poronttyal elrontom az életét. Ő és Shaden jót szórakoztak az e-mailjeikben, amikor azt taglalták, hogy milyen könnyű volt megszabadulni attól a zsenge kis élettől. Ó, Istenem! Ki kell mennem! Szabályosan kirepült a székből. Nem akart még nagyobb bohócot csinálni magából dr. Dan előtt azzal, hogy nem tudja abbahagyni a zokogást. Felszaladt az emeletre, megtörölte a szemét, és jól lehordta magát a tükörben, amiért hagyta, hogy így elragadják az érzelmei. Amikor visszament a földszintre, azt látta, hogy Dan az újságot szaggatja, és a kandalló lángjai közé dobja a darabjait. – Mit csinálnak a pasik, ha összetörik a szívüket? – kérdezte Bel teljes komolysággal. –

Gondolom, nem gyűjtik maguk köré a haverjaikat, és nem ordítják világgá egy karaokepartin, hogy I Will Survive? Dan halkan felnevetett. – Azt hiszem, maguk, lányok sokkal egészségesebb módon dolgozzák fel az efféle kudarcokat. Leülnek a barátnőikkel, és kibeszélik magukból a fájdalmat. – Kivéve engem – dünnyögte Bel. – Szégyelltem magam azért, amit Richard tett velem, és fájdalmat akartam okozni neki. Ha elmondtam volna a barátnőimnek, hogy mire készülök, nem lett volna erőm véghezvinni a tervemet. Ostoba voltam. És most mindenki haragszik rám. A mostohaanyám nővére Diort vett magának az esküvőre. Addig is utált, most már biztosan gyűlöl is. – A férfiak gyors autókat tesztelnek, isznak egy csomót, és tárgyként bánnak a nőkkel, ha megsértik őket – mondta Dan, és megvonaglott az arca, miközben kiejtette a szavakat. – Azt

hiszem, van néhány nő, aki sokkal jobban gyűlöl most engem, mint a mostohanagynénje magát. – Sokan verték költségbe magukat semmiért. És ő nem szeret futni a pénze után. – Sok nászajándékot kaptak? – Csekket kértem mindenkitől – válaszolta Bel –, mert azt szét lehet tépni. Volt, akitől

ajándékot kaptam, de azt majd visszaküldöm. Az esküvői költségeket én magam fizettem; nem akartam, hogy az apám fizessen a szeszélyeimért. – Akkor mégsem volt annyira önző – mondta Dan egy ferde mosoly kíséretében. – Egy vagyonba kerülhetett. – Azt hittem, megéri. Most már nem vagyok benne annyira biztos. Jótékonykodásra is

fordíthattam volna ugyanezt a pénzt, és akkor jót csináltam volna, nem pedig rosszat. Még valami, amiért biztosan a pokolra jutok. – Percről percre ostobábbnak és nevetségesebbnek érezte magát. Hogy fog valaha is kikeveredni ebből a zűrzavarból? És a férfi előtt is zavarban volt. – Azt hiszem, mennem kellene – mondta. – Minek? Hogy lucskosra sírja a párnáját? – korholta Dan. – Tíz perc múlva kezdődik egy

film a tévében. A Szellemváros. Ricky Gervais játszik benne. Látta már? – Nem. – Én sem. Nézzük meg, hátha jobb kedvünk lesz tőle. Pattogatott kukoricával, sajnos, nem szolgálhatok. De van még egy kis sajt. – Akkor sajtot eszünk – mondta Bel, és a szájába ejtett egy darabka cheddart. Erős volt, zamatos, és csak úgy kínáltatta magát. Nem úgy, mint a Büdös Bishop.

35. fejezet

A Melbourne Star brit származású szerkesztője tudta, hogy az olvasói között sok az expatrióta, ennek következtében mindig gondja volt arra, hogy otthoni, lehetőleg fordulatos sztorik is bekerüljenek az újságjába. Különösen megragadta annak a yorkshire-i menyasszonynak a története, aki egy csokoládégyár örökösnője volt. Ez a tűzrőlpattant hölgyemény megszervezett egy hatalmas esküvőt, és a végén, a fogadáson nyilvánosan dobta a csapodár férjet. Bízott benne, hogy egy ilyen sztori a szokásosnál is jobban fel fogja dobni a vasárnapi mellékletet.

36. fejezet

Bel nem emlékezett rá, mikor nevetett utoljára ennyit. Többet kuncogott azonban Dan gegekre adott reakcióin, mint magukon a gegeken. A férfi öblös, jóízű nevetése ragályos volt. Bel a film kétharmad része alatt gondolta úgy, hogy a férfinak ütőértágulata lesz a kacagástól. A szeméből folyt a könny, és a hasát fogta fergeteges jókedvében. Bel arcizmai annyira megfájdultak a végére, hogy beszélni sem bírt, és a rengeteg újratöltött brandytől be is csípett egy kicsit. Dan kikapcsolta a tévét a távirányítóval, és a nagy, kényelmes kanapé duci párnáinak dőlve vigyorogtak tovább. Bel érezte, hogy mozdulnia kell, különben ismét elalszik, és akkor megint az Emilyben tölti az éjszakát, ami az új helyzetben nem is lett volna annyira rossz. – Jobb lesz, ha lefekszem – mondta. A kötése rácsúszott az egyik szemére. Már majdnem felállt, amikor ismét vihogni kezdett, és visszazuhant a kanapéra. Dan felállt, és felé nyújtotta a kezét. – Hadd segítsek – mondta. A keze meleg, az ujjai erősek voltak, amint átkulcsolták Bel jóval

kisebb kezét. – És ha megengedi, leveszem ezt a kötést. – Röhejesen nézek ki, igaz? – Igen – felelte Dan, és gyengéd mozdulatokkal letekerte a meglazult kötszert. Aztán megvizsgálta a sebet. – Szépen gyógyul, de két napig még ne mosson hajat. – Igenis, doktor úr – mondta Bel, és még viccesen szalutált is hozzá. – Két nap. Legalább. Megígéri? – Meg. No, most már tényleg megyek. Charlotte el sem tudja képzelni, hol vagyok. – Tudja, még nem is voltam a Brontё-házban. Pedig illene elmennem. – Holnap elviszem, ha akarja. Köszönetképpen a vacsoráért és hálából, hogy bevezetett Ricky Garvais filmjeibe. – Aztán még gyorsan, és elég elmosódottan, hozzátette: –

Semmiképpen sem azért, mert rá akarok hajtani magára. – Jó. Akkor ezt megbeszéltük – felelte Dan, és kezet nyújtott, hogy megpecsételjék a megállapodást. – Holnap találkozunk, de nem randizunk. – Pontosan így gondoltam – bólintott Bel. Dan, még mindig fogva a kezét, az ajtóig kísérte. Csak akkor engedte el, amikor Belnek be kellett nyúlni a zsebébe, hogy kivegye a kulcsát. – A délelőtt tizenegy óra megfelel? Vigyázz, Brontё-ház, mert jövünk! – mondta Dan. – Aztán vigyázzon, mert ott lesz mindenki, aki számít, doktor úr! – válaszolta Bel. – Nos, jó éjszakát, Miss Bel. – Dan mosolyogva figyelte, hogy betalál-e a nő a kulcslyukba. – Magának is, dr. Menyasszonygyilkos.

A Charlotte és az Emily ajtaja egyszerre csukódott be. Bel azon kapta magát, hogy tele szájjal mosolyog, csak azt nem tudta, miért.

37. fejezet

Bel reggel másnaposan ébredt, de ezt egy kávéval és egy-két Nurofennel helyre lehetett hozni. Aztán egyszer csak rájött, hogy már egy egész óra eltelt a napból, és még egyszer sem jutott eszébe a „Richard” név. Annyira szerette volna megmosni a haját, de eszébe jutott, mit ígért Dannek, és nem tette. Inkább megpaskolta a sebét egy kis nedvesített vécépapírral, és úgy igazította a haját, hogy a nyers vörös csík ne látszódjék. A kötése nélkül mégiscsak jobban néz ki valamivel, állapította meg, miközben – az esküvője óta először – alapozót kent az arcára. Azon tűnődött, hogy Dan nem felejtette-e el a paplak látogatással kapcsolatos terveiket. Ha igen, nem fogja emlékeztetni, döntötte el, hiszen mind a ketten spiccesek voltak, amikor megbeszélték. De feleslegesen aggódott. A férfi, pontban tizenegykor, megkocogtatta a Charlotte ajtaját. – Jó reggelt! – mondta ragyogó mosollyal. – Milyen szép az idő! Nézze csak, süt a nap! Bel kidugta a fejét az ajtón. Valóban nagyon ígéretes napkezdet volt – a kék égen néhány leheletnyi fátyolfelhő kergetőzött csupán. Szinte a levegőben lógott a lassan érkező nyár ígérete. Dan Range Roverével mentek, amely könnyedén vette a kanyarokat a lápvidék felé vezető, buckákkal teli úton. – A parókia oldalában van a parkoló – mondta Bel, és mutatta, hogy merre kell fordulniuk.

– Még azt is kifizetem. – És én el is várom – válaszolta Dan. – Ma én potyázom. Sötétbarna szemében vidám fények gyúltak. Egy csoport japán turista éppen akkor szállt ki a buszukból; teljesen elözönlötték a parkolót. A nyakukban himbálódzó fényképezőgépekkel és kamerákkal olyanok voltak, mint önmaguk paródiája. Egy szigorú hangú idegenvezető megpróbálta összeterelni őket, és amikor sikerült, elindultak a parókia másik oldalán lévő temető temploma felé. De ez sem ment könnyen, mert a japánoknak mindent le kellett fényképezniük, még a kutyáját sétáltató asszonyt is, aki elhaladt mellettük. – Lassie! –

kiabálták izgatottan a fekete skót juhász láttán. Eléggé felidegesítették szegény kutyust, aki nem akart mást, mint békességben elvégezni a dolgát a füves rész peremén. – Igyekezzünk, érjünk be, mielőtt teljesen ellepik a turisták – sürgette Bel Dant, még a pulcsija ujját is megcibálta. Vastag, zabkása színű pulóver volt rajta, amiben úgy nézett ki, mint egy elismert felfedező. A parókia belsejében csupán két másik pár volt, és éppen felfelé tartottak az emeletre, amikor Bel és Dan belépett az ajtón, és megkezdte a nézelődést az ebédlőben.

– Nem gondolja, hogy a Branwellnek olyan hangzása van, mint egy egészséges reggeli müzlinek? – kérdezte kuncogva Dan, miközben az asztalon elhelyezett tárgyakat nézte. – Viselkedjen! – súgta Bel a falon lógó portrékat tanulmányozva. – De hát, ha ez az igazság! – folytatta Dan. – Nem tudja, hány éves volt szegény fiú, amikor meghalt? Tizenkettő? Talán mégsem olyan találó terméknév. Semmi esetre sem reklámnak való. – Akkor sem hiszem, hogy a nevének bármi köze lenne a müzlihez – válaszolta színlelt szigorúsággal Bel. – Remélem is, hogy nincs. – Dan megkönnyebbülten füttyentett egyet. – Képzelje csak el, mekkora felzúdulást keltene, ha kiderülne, hogy a korpa mint reggeli az ördög találmánya, és a halhatatlanság kulcsa a Kellogg’s. – Maga bolond – jegyezte meg Bel, útban Mr. Brontё dolgozószobája felé. – Mindjárt azt fogja mondani, hogy a nővérek korai halálát rosttúladagolás okozta. – Pedig így van, csak kevesen tudják – közölte Dan színlelt felsőbbrendűséggel, és az

ablakon túl elterülő tájra mutatott. – Nem véletlenül hívják ezt szeles lápnak. Bel felnevetett, aztán a szája elé kapta a kezét. A paplak szomorúsággal vegyes templomhangulatához sehogy sem illett ez a hang. – Én is egy ilyen irodát szeretnék – mondta Dan. – Lehet, hogy át is alakítok egy szobát, és valahol beszerzek néhány lúdtollat meg egy üveg tintát. – Hol lakik? – kérdezte Bel, és megpróbálta elképzelni Dant egy elegáns, galériás lakásban. Valami nagyon modernben, sok üveggel és krómmal. – Sheffieldben. Egy nagy Viktória korabeli villában, ami jelenleg éppen eladó, ha esetleg ingatlant keres. Alkalmi áron, ha gyorsan megveszi. Bel feltételezte, hogy a ház kellemetlen emlékeket ébreszt a férfiban, ezért akar szabadulni tőle. Biztos, hogy köze lehetett a volt menyasszonyához, mert így folytatta: – Cathy mindig Catherine Earnshow-ra emlékeztetett. Bel majdnem megkérdezte, hogy „ugyanolyan önző volt?”, de még idejében becsukta a száját. Az ő kedvenc Brontё-könyve a Jane Eyre volt, bár Richard sohasem emlékeztette Rochesterre. Inkább St. John Rivers típus volt: hihetetlenül jóképű, arrogáns, komoly, heves. Aki természetében nagyon is hasonlított a csapodár Catherine Earnshow-ra. – De ez már egy lezárt fejezet, ha megenged egy kis szójátékot – mondta Dan mosolyogva, kiszakítva magát az emlékekből. – Hol van a konyha? Vajon megengedik, hogy feltegyük a

teafőzőt? Bel követte a férfit a folyosóra. Elhaladtak egy idős pár mellett, akik kart karba öltve akkor léptek be az épületbe. Egymásra mosolyogtak. Biztosan azt hiszik, hogy mi is egy pár vagyunk, tűnődött Bel. Hirtelen kibillentette az

egyensúlyából a gondolat, hogy esetleg olyan férfival hozzák kapcsolatba, akit csak pár napja ismer, ugyanakkor számára is úgy tűnt, hogy Dan ennél jóval hosszabb ideje van jelen az életében. Ma úgy bandukoltak egymás mellett, mint két régi, jó kedélyű ismerős, akik teljesen el tudják engedni magukat a másik társaságában. És Dan, mintha demonstrálni akarta volna a gondolatot, a konyhaajtóhoz érve odafordult hozzá. – Siess, asszony! Ebédidő van! – mondta Brian Blessed baritonján. Felsétáltak a lépcsőn, és megcsodálták Branwell nővéreiről festett portréját a lépcsőház falán. A lányok közt, kifehérítve, ott volt az ő szelleme is. Belt hirtelen elfogta a szomorúság. – Mennyi szenvedély volt bennük, és mind elpazarolták – jegyezte meg. – Maga is kiönti a

lelkét a regényei lapjain, Dan? – Ó, igen – felelte a férfi, és megvakarta a fejét. – Bár az írásaim ugyancsak sötét fordulatot vettek az utóbbi hónapokban. – Beléptek Charlotte szobájába, ahol a szekrények tele voltak a legidősebb nővér írásaival. – Maga mit csinál, Bel, hogy elűzze a démonjait? – Verseket írok – felelte a nő, és látta, hogy sikerült megdöbbentenie a férfit. Valószínűleg olyan válaszra számított, hogy „vásárolok”. – De ezt még soha, senkinek nem mondtam. Szóval, privát közlés. Nem publikus. – Nem akar egyet elmondani? – kérdezte Dan. – Menjen a fenébe! – válaszolta Bel. – Nem gondoltam volna, hogy titokban ír – mondta a férfi, felvillantva szokásos ferde mosolyát. – Nos, az érzés kölcsönös – válaszolta Bel, és mivel a férfi jókedve tényleg ragályos volt, ő is elmosolyodott. – Emlékszik? Mániákus gyilkosnak hittem. És ha tudni akarja, azt sem néztem volna ki magából, hogy orvos. Ugyanakkor lefogadom, hogy maga valami gazdag, fennhéjázó spinének hitt engem. – Nos – kezdte Dan –, be kell ismernem, hogy a megismerkedésünk körülményei azt a benyomást keltették bennem, hogy maga – itt elhallgatott, mert kereste a legdiplomatikusabb kifejezést – egy jómódú hölgyike. – Ó, igen. – Bel szipogni kezdett. – Lehet, hogy gazdag az apukám, és saját MercedesBenzzel járok, de jelenleg előfőzött tésztán élek egy jégveremben, és nem merek hazamenni, mert menesztettem a vőlegényemet, mivel az unokahúgommal kefélt. Minden nő ilyen életről álmodik, ugye? Érezte, hogy a könnyek megint gyülekezni kezdenek a szemében, és elfordult. Éppen akkor, amikor egy másik pár lépett a szobába. Bel úgy tett, mintha a keskeny derekú ruhát bámulná az egyik üvegszekrényben. Inkább látszott babaruhának, mint egy felnőtt nő viseletének. – El tudom képzelni ebben a ruhában – jegyezte meg Dan. – Maga is olyan apró, mint egy

Brontё lány.

– Talán Brontё-szauruszt akart mondani – ütötte el Bel tréfával a bókot, mert nem tudta, komolyan gondolja-e a férfi, vagy csak ugratja. Richard nem volt nagy mestere a bóknak; Bel el is felejtette mellette, hogy illik fogadni az effajta dicséretet. A mögöttük álló nő elmosolyodott a szavaik hallatán, és sóvárgó pillantást vetett a társaságában lévő férfira. – Komolyan mondtam – erősködött Dan, és úgy tűnt, úgy is gondolta. – Ja, persze. – Bel még mindig nem hitt neki. – Ha nem ettem volna meg tegnap este azt a

rengeteg sajtot, akkor sem jönne rám ez a ruha. Dan összecsapta a kezét. – Oké, kimondta a varázsszót. Ételt emlegetett. Nem bírok tovább várni. Növésben lévő fiú vagyok; ha rövid időn belül nem kapok ebédet, éhen halok. – És pontosan melyik testrésze van növekedésben, ha szabad tudnom? – kérdezte Bel anélkül, hogy végiggondolta volna a szavai értelmét. Dan felvonta a szemöldökét. A nő kuncogni kezdett a hátuk mögött, Bel pedig játékosan a férfi karjára csapott. A nő még akkor is őket nézte, amikor kimentek a szobából, és elindultak lefelé a lépcsőn, és közben azon tűnődött, miért elégedett meg eddig egy olyan férfival, aki képtelen őt megnevettetni, és aki soha, semmiféle játékosságot nem engedett meg magának a kapcsolatukban. És ahogy elnézte a fiatal párt, a minden megnyilvánulásukból sugárzó melegséget, eldöntötte, hogy elhagyja Geraldot, és még aznap este átköltözik a nővéréhez. Nélküle sem lesz magányosabb, mint vele. A fiatal pár megadta neki a végső lökést, amire szüksége volt. – Hány óra? – kérdezte Bel. – Nem tudom. Otthon felejtettem az órámat, és a mobiltelefonomat sem hoztam el – válaszolta Dan. – És tudja, miért? Mert nem hagyná abba a csörgést, ha olyan helyre érnénk,

ahol van térerő. – Az enyém sem – sóhajtotta Bel. Tulajdonképpen nagyon is jól érezte magát ebben a térerőmentes buborékban, és egyáltalán nem érdekelte, ami a buborékon kívül történt. – Az biztos, hogy kajaidő van – mondta Dan. – Keressünk valami abrakot. – Remélem, senki nem fogja felismerni bennem azt a rusnyaságot, akit az újságban láttak – jegyezte meg Bel, és mivel érezte, hogy tüsszenteni fog, előhúzott a zsebéből egy papír zsebkendőt. Csak azt bánta, hogy napszemüveget meg kalapot nem hozott magával. – Az a kép még csak nem is hasonlít magára – súgta a fülébe Dan. – Most sokkal jobban néz ki. Az összes megtakarított pénzemben lefogadom, hogy egyetlen erre járó paparazzo sem fogja kiszúrni magának. – Elnézést – szólalt meg a hátuk mögött egy nő, és megérintette Bel karját. Bel

megmerevedett. – Ezt leejtette. – A nő átadott neki egy nyugtát. Akkor eshetett ki a zsebéből, amikor a zsebkendőt előhúzta. – Köszönöm – motyogta Bel. Aztán Danre nézett, és elnevették magukat. A férfi jókedvében, Bel pedig a megkönnyebbüléstől. Bel magas sarkú csizmáját nem a haworthi utcákra tervezték, de nem volt nála a sétához ennél alkalmasabb lábbeli. Ebben is melléfogott a csomagolásnál. Megbotlott egy macskakövön, mire Dan gálánsan a karját nyújtotta, és Bel hálásan el is fogadta. Richard sohasem ajánlotta fel neki a karját. Bel számára egyszerre volt intim és giccses a mozdulat. Férfiak, gondolta, és felsóhajtott. Már egy ilyen apró gesztussal elérik, hogy a nő olvadozni kezdjen. Dan is csak behajlította a karját – de ez felért tucatnyi virágcsokorral. És ez a kar erős volt, és a férfit egy cseppet sem izgatta, hogy karon fogva látják egy törpillával. A Fő utca végében, közvetlenül a patika mellett felfedeztek egy takaros kávézót. Cathy’s Café volt a neve. – Jónak tűnik – mondta az üvegezett étlapot tanulmányozva Dan. – Tovább is

keresgélhetünk, persze, de fennáll a veszély, hogy akkor éhen halok. Maga meg kitöri a nyakát. – Akkor már menjünk inkább be – mondta Bel, és belökte a kávéház ajtaját. A neve alapján nem sokat gondolt róla, de valamivel mégiscsak jobb volt, mint hasra vágódni a meredek utca macskakövein a zsúfolásig megtelt Shirley’s cukrászda előtt. Mindketten Isabella chili con carnéja mellett döntöttek. Ezenkívül Agnes lasagne, Branwell marhaszelet és sörös pite szerepelt az étlapon. – Csupa okos ennivaló – súgta Dan olyan komolysággal, hogy Bel szabályos röhögőgörcsöt

kapott. – Onnan tudom, hogy Agnes Lasagne osztályelső volt az iskolában, ahova jártam. Bel egy szalvétával törölgette a könnyeit. – Hagyja már abba! Hogy lehet valaki ennyire aljas? – Látta a desszerteket? – Dan még közelebb hajolt hozzá. – Mit szólna, mondjuk, egy Üvöltő szelek pitéhez Bakewell módra? Biztos nagyon finom. Olyasmi lehet, mint a yorkshire pudding Lancashire módra. Bell összeszedte magát. – Talán egy kis Linton Trifle-nek tudok majd helyet szorítani – mondta végül az étlapot böngészve. – Ó, Istenem, nézze, maga Mrs. Rochester tart felénk! – mondta Dan, amikor a pincérnő az

asztalukhoz indult. Egy nagyon fehér bőrű nő volt bozontos, őszülő hajjal. Egy doboz gyufa volt a kezében, és egy szálat kihúzott, hogy meggyújtsa az asztalukon a gyertyát. Bel attól félt, megpukkad, ha még sokáig vissza kell tartania a nevetést. – Meséljen valamit a csokoládéról – kérte Dan, miután Bertha Rochester felvette a rendelésüket.

– Barna cucc. Általában táblában mérik – válaszolta Bel pléhpofával. – Pimasz – dünnyögte Dan. – És maga mit csinál a cégnél? – P R-igazgató a hivatalos beosztásom – fordította Bel komolyra a szót –, de mivel „családi cég” vagyunk, gyakorlatilag mindenbe belefolyok egy kicsit. Mint bármelyikünk, ha arra van szükség. Előfordul, hogy az eladást varrják a nyakamba, mert az emberek szeretnek közvetlenül a családdal tárgyalni, de arra is van példa, hogy én szállítom ki a csokit apa furgonjával, ha az ügyfélnek rögtön szüksége van az árura. – Sok ingyencsokit kap? – Rengetet! – Istenem! Nem akar a feleségem lenni? Normális körülmények között Bel jót nevetett volna a kérdésen, de most valahogy nem tudta viccesre venni a figurát, talán azért, mert messze nem normális körülmények között buktak elő a férfiból a szavak. Dannek feltűnt, hogy nem válaszol. Megrándult az arca. – Ne haragudjon – mondta. – Rossz vicc volt. – Nem a maga hibája. A viccel nem volt semmi baj. Én vagyok az, akinek a humorérzéke

rosszul működik – válaszolta Bel, és kedvesen elmosolyodott. Megérkezett a chili. Örvényesen megkavart tejföl és néhány szelet chilipaprika díszítette a tetejét. – Szóval, szereti a csokoládét? – kérdezte Bel a vizespoharáért nyúlva, mert a paprika majdnem szétmarta a torkát. – Imádom. Azt hiszem, kevés dolog van, ami az én szememben túltenne egy nagy tábla Cadbury’s mazsolás-mogyoróson. – Sok kávéval leöblítve – vette át a szót mosolyogva Bel. – A kandallóban pattogó tűz előtt. – Amikor Ricky Gervais-film megy a tévében. – Cathy sohasem evett csok… – szaladt ki Dan száján, de elharapta a szót, és megrázta a

fejét. – Sajnálom. Bel azonnal felismerte a kifejezést a sötét szempárban. Hasonló gyötrelmeket élt át maga is. – Ami azt illeti, Richard sem – mondta, a tányérja szélére tolva a maradék chilipaprikát. Olyan íze volt, mint a marinált nitroglicerinnek. – Hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekelték az ételek. A legjobb kaja sem hozta izgalomba. Számára az étkezés üzemanyag-

bevitel volt csupán, nem élvezet. Dan úgy bólogatott, mintha értené. Bel maga elé képzelte Cathyt, amint parányi topban súlyokat emelget egy edzőteremben, majd megeszi egy tojásfehérjéből készített omlettjét. A kép olyan hideg vibrálást indított el a fejében, hogy azt hitte, megfagy az agya. – Ha még nem derült volna ki, én rengeteg csokit eszem – közölte Bel, miközben a villájára

kotorta az utolsó rizsszemeket. Aztán felkapta az étlapot, és ismét nézegetni kezdte a desszerteket. – Felejtse is el, hogy Linton Trifle-t kértem. Azt hiszem, sokkal jobban esne egy óriás szelet Brocklehurst csokoládékrémes pite. – Tudja mit? Csatlakozom! – mondta Dan szemmel láthatóan felvidulva, majd rögtön oda is intette Mrs. Rochestert. – Hozna nekünk, kérem, két adag Brocklehurst csokoládékrémes pitét

és két nagy csésze Grace Pool kávét? Bel megpróbálta elfojtani a nevetését, de összeszorított ajka közül elszabadult néhány horkantásra emlékeztető hang. A pincérnőn látszott, nem érti, miről beszél a vendég. Még hogy Grace Pool kávé! Milyen nevetséges fogalom!

Hazafelé megálltak a gazdaboltnál, hogy megcsappant készleteiket feltöltsék. Míg Dan a kasszánál fizetett, Bel végigkóstolta a pultra kitett kenyér- és sajtmintákat. – Még senkivel sem találkoztam, aki ennyit evett volna, mint maga – jegyezte meg Dan őszinte csodálattal a hangjában. – Hogy lehet, hogy mégis ilyen vékony? Néha attól félek, ha oldalra fordul, eltűnik a szemem elől. – Általában nem is vagyok ennyire sovány. De az utóbbi időben leadtam pár kilót, tudja… a körülmények miatt. Egyébként meg nagyon jól működik az anyagcserém – tette hozzá a még mindig rágcsáló Bel. – És ha már így van, megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle, mert egyszer eljön az a nap, amikor ránézek egy gabonapehelyre, és máris hat kilót hízom. – Én szeretem, ha egy nőn van fognivaló – mondta Dan látványos kacsintás kíséretében. – Majd meglátogatom, ha negyvenéves leszek – motyogta Bel tele szájjal. – Addigra

biztosan megmutatkoznak majd a súlyomon az évek. – Megegyeztünk – válaszolta Dan. – De csak akkor engedem be, ha lesz magánál egy rakás csoki.

38. fejezet

Max egy szendvicset rágcsált ebédidőben, és egy színes képekkel teli magazint lapozgatott. A női ajkakról volt benne szó. A legnagyobb kép egy olyan szájról készült, amely mellett még Mick Jagger ajka is ceruzavékonyságúnak tűnt volna. Szexi vörösre volt rúzsozva, és úgy csillámlott, mint egy diszkógömb. Olyan száj volt, amilyenre büszke lehetett volna egy cigány menyasszony. – A mindenit! – nyögte Max, és füttyentett is hozzá, amikor elképzelte, hogy az ő szája is

úgy ragyog majd a templomban, mint két egymásra simuló rubin. Annyira hatalmába kerítette az esküvői készülődés, hogy szinte a megszállottja lett. A belső radarja állandóan olyasmit keresett, amihez a nagy napnak köze volt. Érezte, hogy nem kellene ezt tennie, hiszen Stuart megtiltotta neki, mégsem tudta leállítani magát. Teste-lelke tiltakozott a spártai egyszerűséggel jellemezhető tervek ellen, ezért úgy viselkedett, mint a fogyókúrázó nők, akik titokban teletömik magukat csokival. Úgy érezte, feltétlenül hozzá kell adnia a magazinban látott ajkakat egyre terebélyesedő esküvői listájához. Tűnődését az irodájába lépő Jess szakította félbe. Kávét hozott neki, és egy tálca süteményt. – Helló, főnök! – mondta a tőle megszokott vidámsággal, majd átpillantott Max válla felett,

hogy lássa, mi az, ami annyira lenyűgözi. – A mindenit! – mondta ki ő is a maga verdiktjét. – Nézd ezeket a telt ajkakat! Hát nem mesések? – Max felemelte a lapot, hogy még jobban látszódjék a kép. – Fantasztikusak! – felelte Jess. – Hogy lehet elérni ezt a hatást? – Csillámot festesz a rúzsodra. Barry M. is ezt csinálja. Azt hiszem, azt, amit a szemedre kellene kenni, de tulajdonképpen szájra is felvihető. Amennyire én tudom, szemhéjfesték kiegészítőjeként árulják. – Akkor, azt hiszem, most rögtön el kell szaladnom a Bootsba – dünnyögte Max. – Bocs, hogy pocsékba megy a kávé, Jess, de egy percet sem bírok várni. – Ugyan, menj csak. – Jess még ki is hessegette. Megszokta már, hogy Max nem tudja uralni az ösztöneit. – Majd főzök egy újat, ha visszajössz. Max felkapta a kabátját, de közben nem tudott másra gondolni, csak arra a frissített képre, amely oly valósághűen kúszott be éppen a szeme elé: a csillámló ajkú cigány menyasszonyra. Azon tűnődött, nem kellene-e hasonló színre festeni a lábkörmeit is.

39. fejezet

Az ajtóik előtt köszöntek el egymástól egy „később találkozunk”-kal. Dan égett a vágytól, hogy írhasson, aminek nagyon örült, hiszen Cathy árulása óta egyszer sem fogta el a szenvedély sem az írás, sem más iránt, és attól félt, hogy ez már így is marad. Bel mögött még be sem csukódott az ajtó, máris unatkozni kezdett. Olvasással, majd a puzzle kirakásával próbálta elütni az időt. Aztán, hét órakor, Dan Regent kopogtatott az ajtaján. – Úgy tűnik, túl sok sajtot vettem. Mit szólna hozzá, ha viszonzásul az ebédért meghívnám

egy kis paradicsomlevesre meg sajtos pirítósra? És ha akarja, közben megnézhetünk egy másik Ricky Gervais-filmet. Belnek vissza kellett fognia magát, hogy ne tűnjön túl mohónak, így habozást színlelt, mielőtt elfogadta volna a meghívást. – Azt hittem, dolgozni akar – jegyezte meg, miközben belemártotta a pirítósa serclijét a

gőzölgő Heinz paradicsomlevesbe. – Dolgoztam is. Egész napi munkát végeztem el pár óra alatt. Azt hiszem, homlokon csókolt egy Brontё múzsa – felelte Dan, majd nagyot kortyolt a vörösborból. A kandallóban nagy fahasábok parázslottak. Az időnként fellobbanó lángok meleg fényt kölcsönöztek a szobának. Belnek eszébe jutott egy régi emlék. Még egészen kicsi volt, és egy puha, rózsaszín köntösben ültek az asztalnál Faye-jel, és vajas pirítóst ropogtattak. Születésnapja lehetett, mert olyankor szokott pizsamát, köntöst és papucsot kapni ajándékba. Faye arca kormos volt, mert nem sokkal korábban felpiszkálta a tüzet, és Belnek az is eszébe jutott, hogy vihognia kellett a látványától, hiszen mégsem mondhatta meg a mostohaanyjának, hogy mennyire hülyén fest kormosan. Bel most – alig húszéves késéssel – bűntudatot érzett az akkori viselkedése miatt. – Egy pennyt adok a gondolataiért – mondta Dan, amikor megszólalt. – Nem érnek annyit – felelte Bel. – Tegyen próbára. – Dan már a második pirítósát ropogtatta. – A mostohaanyámra gondoltam – vallotta be Bel. – A tűzről bevillant egy régi emlék. – Gonosz volt? Megpofozta, és megtiltotta, hogy elmenjen a bálba? – Nem, dehogy. Mindig nagyon kedvesen bánt velem. Mindig. – Akkor miért érzem úgy, hogy a mondata végéről hiányzik egy „de”? – kérdezte Dan, majd újratöltötte Bel poharát. A címkéje szerint óbort ittak, és tényleg az lehetett – sűrű volt, érett,

és gyümölcsös ízt hagyott maga után. – Mert valóban hiányzik. Képtelen voltam szeretni. – Bel bűntudatosan nézett maga elé. Most, hogy hangosan kimondta a korábban csak gondolatban használt szavakat, attól félt,

hogy Faye is meghallja őket valahogy. – Vajon miért? – Mindig úgy éreztem, hogy Faye kitúrta az őt megillető helyről az édesanyámat – mondta Bel. – Még kisbaba voltam, amikor az anyám meghalt. Faye öt évvel később lépett az életünkbe, és bár soha… – Mit „soha”? – sürgette Dan, mert úgy tűnt, Bel nem akarja befejezni a gondolatot. – Soha nem akarta elfoglalni az anyukám helyét. Mindig azt mondta, hogy anya egy csillag az égen, az, amelyik a legfényesebben pislog, amikor felnézek. Olyan, mintha kacsintással tartaná velem a kapcsolatot. – Ez aranyos. – De mindig éreztem, hogy boldog lenne, ha anyának szólítanám. – Mégsem tette. – Nem. – Az elmondottak alapján kedves hölgynek tűnik – jegyezte meg Dan, aki észrevette Belben

az elbizonytalanodás jeleit. – Az is. Nagyon kedves. Apa odavan érte. Hirtelen kellemetlen érzései támadtak attól, ahogy Faye-jel hosszú évek óta bánt; a hűvös távolságtartás, az örökös neheztelés vele szemben – nem érdemelte meg. A szájához emelte a poharát, és belekortyolt. – Hogyan vélekedett a családja a vőlegényéről? – kérdezte Dan némi hallgatás után. – Kedvelték. Legalábbis azt hiszem. Az biztos, hogy szívesen fogadták. Ugyanakkor apa és

Faye olyan kedves mindenkivel. Még egy sorozatgyilkost is befogadtak volna a családba, ha azt mondom, hogy ő az, akit szeretek, és aki mellett biztosan boldog leszek. És a maga családja hogy viszonyult Cathyhez? – Mindenki szerette – válaszolta Dan. – Fantasztikus képességei révén pillanatok alatt el tudta érni, hogy mindenki a tenyeréből egyen. Bel érezte, hogy a bőr ráncokba szalad az orra körül. Abból, amit hallott, egyáltalán nem tetszett neki ez a Cathy. Most már nem tudta elképzelni másként, csak ragyogó fehér hálóingben, amint a mocsár felett repülve kitépkedi a kedves férfiak szívét. Bel azon tűnődött, mi lehetett a másik férfiban, amit nem talált meg a humoros, jóképű és rendkívül udvarias Danben. Igaz, eleinte ő is pszichopatának gondolta, de már nem is tudta, miért. – Milyen a másik fickó? – Exmodell, szögletes állal, Porschéval, fanatikus híve a gyúrásnak, és Cathyhez hasonlóan

csokigyűlölő. Nagyon szép párt alkotnak ők ketten. És milyen a másik nő? – Egy hattyú – mondta Bel. – Elkényeztetett, aranyszőke, hosszú lábú, szexuálisan vonzó, és ő sem eszik csokit. Annak ellenére, hogy gyerekkorunkban gyakorlatilag Mars szeleteken

élt. – Azt hiszem, mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy megmenekültünk – dünnyögte Dan, majd a kanapé mögé nyúlt, és előhúzta a legnagyobb tábla csokoládét, amit Bel valaha látott. – Mit szólna egy kis Mrs. Fairfax gyümölcsös-mogyoróshoz? Három pohár elfogyasztott bor után Bel maga is csodálkozott, hogy volt pár tiszta pillanata. Ekkor észlelte, hogy Dan valahogy közelebb került hozzá, mióta elkezdődött a film. A karjuk egymást súrolta, olyannyira, hogy Bel magán érezte a férfi csiklandozó karszőrzetét. Bel szívesen elment volna néha moziba, de soha nem akadt hozzá társasága, egyedül meg nem volt kedve; nem akart úgy kinézni, mint akit felültettek. Richard nem szerette a filmeket. Ha egyáltalán elmentek otthonról, annak komoly oka volt. Többnyire egy hivatalos vacsora, általában valami drága, felvágós helyen. Most, hogy visszagondolt, ez volt az egyik dolog, amiben különböztek. De ez akkor nem igazán számított, mert Bel elhitte az „ellentétek vonzzák egymást” maszlagot. El sem tudta volna képzelni, hogy Richard el akarjon menni a Brontё-házba, vagy hogy betegye a lábát egy olyan kávéházba, ahol Isabella chilije a fő

attrakció a szegényes étlapon. Most, hogy belegondolt, rá kellett jönnie, hogy Richard tulajdonképpen egy unalmas csirkeforgó. A tekintélyes pénztartalékaik ellenére a Candy család tagjai mindig örömüket lelték az egyszerű dolgokban. A vacsorára hazavitt fish & chips illata ugyanolyan őszinte lelkesedést váltott ki belőlük, mint egy reklámújság, a délutáni teához elfogyasztott vajas pirítós vagy a frissen húzott ágynemű. – El sem hiszem, hogy két ilyen pompás embert, mint amilyenek mi vagyunk, megcsaltak –

mondta Dan. – Én messze vagyok a pompástól – tiltakozott Bel. – Túl alacsony vagyok ahhoz, hogy az legyek. – Ez igaz – adott hangot Dan az egyetértésének. Bel felkuncogott, aztán felkapott egy párnát, és megsuhintotta vele a férfi fejét. Dan egy másik párnával Bel karját vette célba. – Aúú! – kiáltott fel Bel fájdalmasan. – De hisz magához sem értem! – mentegetőzött a férfi. – És tudja, miért? Mert tekintettel voltam a fejsebére. – Hazug! Pontosan ekkorát ütött! – És Bel jó erősen a férfi hasához csapta a párnát. – Nem, csak ekkorát! – Dan párnája épphogy megérintette Belt. Ő azonban drámaian felkiáltott, majd visszaütött. – Ez háborút jelent! – közölte Dan. Bel felemelte a karját, hogy lesújtson a párnájával, mire Dan megcsiklandozta a hónalját.

Bel el akart gurulni előle, de Dan utánavetette magát. Aztán a két keze közé fogta Bel arcát, és már csak azt érezte, hogy az ajka súrolja az ajkát. Aztán szétrebbentek. – Azt hiszem, eljött a tűzszünet ideje – nyögte Bel. – Mintha nem tudnám. Kapitulálok! – Dan álló helyzetbe tolta magát, és elkezdett fel-alá

járni a kandalló előtt. – Ez közel volt. – Az lesz a legjobb, ha most visszamegyek a Charlotte-ba – mondta nevetve Bel. – Ott majd biztonságban leszek. Egek, majdnem megcsókoltam egy volt sorozatgyilkost! Brrr… – Az! Brrr… – Dan undort színlelve még meg is rázkódott. Olyan volt a mozdulata, mint a homokozóban valami visszataszító dolgot találó nyolcévesé. – Csak meg akarom kímélni valamitől, ami a halálnál is rosszabb. Engem ugyanis nem könnyű szeretni. – Én meg azt hiszem, hogy nagyon is könnyű lenne, Miss Bel. – Dan Regent hangja ezúttal túl gyengéd volt ahhoz, hogy vigasztaló legyen. Bel fejében megkondultak a vészharangok. Még túl sebezhető volt ahhoz, amibe belekezdtek, ezért el kellett mennie. Gyorsan. – Csak álmodozzon, doktor. Nekem akkor is kőből van a szívem – mondta vicsorogva, mert leplezni akarta a tényt, hogy éppen el akart olvadni, mint egy tűzközelbe hulló hópihe. – Jó, menjen csak, mielőtt olyat követünk el, amit később mindketten megbánunk. A végén még az ágyban kötöttünk volna ki. – Dan hangjába erőltetett lazaság vegyült. – Mi jó sülne ki abból, ha tizenötször belekiáltaná az éjszakába a nevemet? A végén arra ébredne, hogy nem mer a szemembe nézni. – Ahogy mondja – válaszolta mosolyogva Bel, és előhúzta a farmerja zsebéből a kulcsát. Aztán a fekete szempárba nézett, és a vicces külső mögött meglátta a megsebzett férfit. Az, hogy vele töltse az éjszakát, olyasmi volt, amiről egyelőre csak ábrándozni mert. Otthon, az ágya biztonságában, egyedül. – Köszönöm ezt az újabb kellemes estét, Dan. – Ne nekem köszönje, hanem Rickynek – biccentett Dan a tévé felé. – Kösz, Ricky – mondta Bel engedelmesen. Ahogy dr. Dan kedves, jóképű arcába nézett, arra gondolt, hogy Cathy egy bolond. És amikor a férfi kinyújtotta felé a kezét, hagyta, hogy gyengéden megpöckölje az orra hegyét. – Jó éjszakát, Miss Bel. Köszönöm, hogy megosztotta velem a sajtomat. Ó, Istenem, ez elég

csúnyán hangzott. Bel kuncogni kezdett. – Jó éjt, dr. Dan. – Végül, mintha áldást osztana, felemelte a kezét. – Alkosson és gyarapodjon. A Charlotte a megszokottnál is hidegebbnek tűnt, amikor Bel belépett, és felkattintotta a villanyt. Megérintette az orrát, ott, ahol dr. Dan megpöckölte, és ettől magányosabbnak

érezte magát, mint korábbi élete során bármikor.

40. fejezet

Nant éjszaka ismét meglátogatta a gyönyörű, lángvörös hajú angyal, és remekül elbeszélgettek. Igaz, suttognia kellett, hogy Susan meg ne hallja. Persze Susan akkor is azt mondta volna, hogy nincsenek angyalok, de Nan ennek az egynek a létezésében egészen biztos volt. Az angyal fizikailag nem beszélt hozzá, de Nan érezte a válaszait. Sok közös volt benne és az angyalban. Mindketten tudták, milyen érzés boldogtalan házasságban élni, és azt is, hogy mekkora öröm rátalálni az igaz szerelemre. Az angyal azt mondta, hogy Nannek nem kellene aggódnia a családja miatt. Nan leginkább az unokája esküvőjét szerette volna megérni egy olyan férfi oldalán, akivel kölcsönösen szeretik egymást, és aki a lelki társa lehet egy életen át. Olyan férjet kívánt neki, amilyen az ő Jackje volt. Ugyan nem találkozott túl sokszor Glynnel, de az egyértelműnek tűnt, hogy a fiatalember odavan Violetért. A legszívesebben megcsókolta volna a földet, ahová lépett. Nan mégsem őt választotta volna az ő drága unokájának. Olyan férjet kívánt neki, aki gondoskodik róla, és nem olyat, akiről neki kell gondoskodnia. Az angyal rámosolygott, aztán mondott valami igazán furcsát. „Te fogod visszaküldeni hozzá.” Amikor Nan megkérdezte, mire gondolt pontosan, az angyal csak megismételte: „Te fogod visszaküldeni hozzá.” És bár Nan el sem tudta képzelni, hogy miről beszél az angyal, megbízott benne annyira, hogy tudja: minden a legnagyobb rendben lesz.

41. fejezet

Bel arra ébredt, hogy Dan fölé hajol, szemmel láthatóan azért, hogy megcsókolja. Villámgyorsan felült, és kalimpáló szívére szorította a kezét. Olyan valóságosnak tűnt az álom, hogy szinte érezte az ajkán a férfi ajkát. Rá gondolt, amikor aludni tért, és egész éjszaka ott volt a gondolatai között. Most, hogy felébredt, bosszantotta, hogy ilyen hirtelen véget ért az álom. Pedig csak a bajt kereste magának. Szegény, összetört szíve melegségre és vigaszra vágyott, és azonnal elfogadta azt, akit a közvetlen környezete felkínált – Dan Regentet. Aki, mellesleg, valószínűleg hasonló okokból nyújtotta ki felé a kezét. Okos nő lévén tudta, hogy semmi jó nem jöhet ki abból, ha két őrült, összezavarodott, értelmes gondolkodásra képtelen ember egymásba gabalyodik. Eljött a pillanat, amikor vissza kellett térnie a való világba, még mielőtt elkövetne egy újabb hibát. Nem engedheti, hogy ismét fájdalmat okozzon neki valaki. Megmosakodott, felöltözött, aztán összeszedte a holmiját, és bepakolta a táskájába. Egy csörömpölő hangra kinézett az ablakon, és látta, hogy a kocsija mellett térdelő Dan éppen eltávolította a sérült kereket. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felpillantott, és integetni kezdett. Olyan kedvessé vált az arca, amikor mosolygott. Még akkor is, ha rosszkedvében Heathcliffé változott. Egy kedves Heathcliffé. Bel halkan felnevetett, mert Heathcliffet elég nehéz volt elképzelni kedvesen. Az ő szemében ez volt a baj az Üvöltő szelekkel – túlságosan polarizáltak voltak a szereplői. Edgar annyira gondoskodó volt, hogy már-már mamlasznak látszott. Heathcliff a legmegátalkodottabb csirkefogón is túltett, Cathy pedig önző tehén módjára viselkedett. Bezzeg a Jane Eyre Tökéletesen tökéletlen szereplőivel egy csapásra Bel! kedvence lett. Hogy is ne lehetett volna szeretni a bátor, gyönyörű hősnőt és a férfiasan szenvedélyes, ugyanakkor végtelenül finom Rochestert? Igen, Danben határozottan több volt Rochesterből, mint Heathcliffből. Először is gyengédebb volt a pillantása, és sokkal több melegség volt abban a majdnem fekete szemében, mint Heathcliffében bármikor. Úgy tudott nézni, hogy az ember lánya elolvadt tőle, és nem lett volna ellenére, hogy elsőként ezt pillantsa meg minden reggel. Bel hosszan kifújta az arcában rekedt levegőt, és megrázta a fejét. Minél előbb indul útnak, annál jobb. Gyorsan emlékeztette magát, hogy férjes asszony, és ennek megfelelően kellene viselkednie. A férfi intésére kinyitotta az ablakot. – Jó reggelt! – kiáltott le Dannek. – …mi fény nyilall az ablakon? – szavalta Dan széles karmozdulatok kíséretében. – Ez itt Kelet… azt hiszem… és… {3} Mi is a neved? – Nyugat felől, de annyi baj legyen. – Szükségem lenne a kocsikulcsra, hogy fel tudjam tenni a pótkereket.

– Megcsinálja az autómat, hogy aztán cserében meghívassa magát ebédre? – kérdezte Bel. Ó, nagyon is tisztában volt azzal, hogy flörtöl – és lám, meg sem próbálta leállítani magát. – Az a helyzet, hogy Skiptonba kell mennem, mert kifogyott a nyomtatómban a patron. Nincs kedve eljönni velem? Ha végeztünk, meghívom egy tortára valahová. Nem szabad elmenned, mondta az agya. Vissza kell menned Barnsley-ba, szembenézni a tetted következményeivel. Nemet kell mondanod. – Oksi – válaszolta. – Hozom a slusszkulcsot. Becsukta az ablakot, és szökdécselve ment le a földszintre, mint egy ötéves kislány a születésnapja reggelén.

Alighogy Dan autója maga mögött hagyta a hegyoldalt, Bel telefonja harangjátékot is megszégyenítő pityegésbe kezdett. Elővette a táskájából, és végigfuttatta pillantását a hosszú listán. Az Amazontól és az ügyfeleitől e-mailek érkeztek. Köztük néhány spam is. Max, Violet, Faye és az apja üzeneteket küldött neki. Shaden semmit. Nem mintha ez meglepte volna. Gyorsan végigpörgette őket, azokat keresve, amelyek Richardtól jöttek. És meg is találta őket… Az összeset. Többtucatnyi volt, de mindegyiknek ugyanaz volt a lényege: Bel, drágám, beszélnünk kell. Hívj fel, légy szíves. Rengeteg nem fogadott hívása is volt a férfitól, és a hangpostája is tele volt üzenetekkel, de egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy lehallgassa őket. Érezte, hogy bukfenceket hány a szíve. Nem hitte, hogy ennyire felkavarja majd, ha meglátja a kijelzőn Richard nevét. Eredetileg úgy képzelte, hogy majd egy „kapd be” jelzéssel elintézi, de most olyan erővel nyilallt belé a fájdalom, mintha megrúgta volna valaki. Amikor befordultak a parkolóba Skipton központjában, Dan is előhúzta a telefonját, és végigfutott a szöveges üzenetein meg az e-mailjein. – Nocsak, nocsak… Cathy beszélni akar velem. – Mindössze ennyit mondott, mielőtt

visszatette volna a mobilt a zsebébe. De valahogy nem volt kedve mosolyogni. Akkor is hallgatott, amikor a tintapatronok megvásárlása után visszament a kocsihoz. Bár Bel még csak egy hete ismerte dr. Dan Regentet, tudta, mi megy végbe a fejében. Szerette volna a vállára vonni, és megsimogatni a haját. Szerette volna a keze közé fogni az arcát, és megcsókolni a puha ajkát. Ó, igen. Határozottan itt volt az ideje a távozásnak. És ehhez hátramenetből sebességbe kellett kapcsolnia. – Nos, tortát ígértem, így hát tortát is eszünk – szólalt meg egy idő után Dan, és

megpróbált vidámságot vinni a hangjába. – Úgy emlékszem, a kastély mögött van egy kis teázó olyan sütikkel, amelyekért egyesek szerint érdemes akár meghalni is – mondta Bel. – Fura gondolat – dünnyögte Dan, aki még mindig rosszkedvű volt ugyan, de már érezni

lehetett némi játékosságot a szavaiban. – Én élve szeretem a tortát. De vezessen. A kezébe adom magam. Bel fejében felvillant egy kép, ahogy a keze között tartja Dan Regentet, az ágyban, meztelenül. Lefogadta volna, hogy remekül fest a lepedőn… és gyengéd azzal, aki mellette van. Az a fajta férfi, aki felkel, és ágyba viszi a hölgyének a kávét. Richard erre nem volt kapható. Soha. Ő a nagy, drága gesztusok embere volt. Egy hétvége Rómában. Ékszerek és gigantikus rózsacsokrok. Mindez természetes velejárója volt az életének. De egyszer sem jutott eszébe, hogy reggel megfőzze a kávét, vagy hogy felajánlja a karját egy séta során. Bel határozott léptekkel haladt a teázó felé. Remélte, hogy még ott van. Szerencsére ott volt, ugyanolyan aprón és takarosan, ahogy Bel emlékezetében élt. Ő, Faye és az apja itt ették életük legnagyobb csokitortaszeletét egy az Emilyben töltött hétvége során. Mindannyian a hasukat fogták és nyögdécseltek, annyira teletömték a gyomrukat. -A Pudding House nak nagyon alacsony mennyezete volt, annyira, hogy Dan fejét súrolták a lámpaernyők. – Mondhatta volna, hogy Aprajafalvába jövünk – jegyezte meg Dan, miközben fájdalmat

színlelve megdörzsölte a fejét. – Üljön le, maga mimóza. Vagy tudja, mit? Ha tényleg megsérült, lásson hozzá, és gyógyítsa meg magát. – Orvos, gyógyítsd meg magadat{4} – szavalta Dan olyan hangosan, hogy a mellettük lévő asztalnál ülő nő megugrott, és a villájára szúrt profiterol a földre esett. Dan gentleman módjára bocsánatot kért, szépen, halkan, aztán négykézlábra ereszkedett, hogy megkeresse az elgurult profiterolt. Bel elfordult, hogy ne lássák a nevetését. Miután visszaszerezte a profiterolt, Dan leült, a kezébe vette az étlapot, de rögtön vissza is dobta az asztalra. – Nem az igazi – mondta elégedetlenül. – Egyetlen Brontё nevet sem látok sehol. Mondja, mi hangzik jobban: a sima „répatorta” vagy a „St. John Rivers répatorta”? – Tényleg azt akarja, hogy erre válaszoljak? – kérdezte a szemöldökét felvonva Bel. – Jól van, rendelek, de nem szívesen – dünnyögte Dan a vállát vonogatva, és megpróbált

csalódottnak látszani. Milyen helyes, vicces férfi, gondolta Bel. Richarddal nem lehetett így hülyéskedni. Ő mindig olyan… felnőttesen viselkedett. Rendeltek két szelet kávés-diós tortát és egy nagy kancsó kávét. De még a nagyétkű Bel sem tudta megenni az óriás adagot, amit kihoztak neki. Dan lába az övét súrolta az asztal alatt. Kellemes érzés volt, és Bel szerette a kellemes dolgokat. – Nos, maga szerint melyik Brontё-karakterre hasonlítok? – kérdezte Dan, miután az utolsó

morzsákat is összekotorta a tányérjáról.

– Nelly Deanre – válaszolta Bel komoly arccal. Dan felhorkantott. – No, tényleg. Heathcliffre, Hindley-re vagy Edgarra? – És én? – kérdezett vissza Bel. – Még csak nem is kérdéses, hogy Jane Eyre-re – mondta Dan mély meggyőződéssel. – Ó, szóval kicsi és szimpla teremtésnek lát. Hurrá! – fanyalgott Bel látványosan. – Kicsi, ez igaz – bólintott Dan. – De semmi esetre sem szimpla. Jane Eyre maga is olyan

erőt képviselt, amellyel számolni kellett. Figyelemre méltó nő volt. Akkor most én jövök. Ki vele! Kire emlékeztetem? Bel megpróbálta kerülni Dan pillantását. Azt felelni, hogy Mr. Rochesterre, felhívás lett volna a keringőre. – Heathcliffre – mondta végül. – Éppen olyan szeszélyes. Főleg bizonyos konyhai eszközök

vonatkozásában. – Hazudik – vetette a szemére Dan. És közben úgy csillogott a szeme, hogy Bel a nyaka tövéig elpirult. Pedig nem volt pirulós fajta. – Meddig marad az Emilyben? – Bel jónak látta témát váltani, nehogy a végén lángra lobbanjon. – Nem tudom. Most már tényleg neki kellene állnom az írásnak. Különösen most, hogy ismét rám talált az írói szerencse. Amit magának köszönhetek. – Hogy fog végezni a menyasszonnyal? – Majd a könyvemből megtudja – felelte vigyorogva Dan. – És mi lesz Cathyvel? – Ó, a történetnek ez a része még kidolgozatlan. – Dan mosolya zsugorodni kezdett. – És

Richard? Neki mi lesz a sorsa? – Nem tudom – mondta Bel. – Egy ponton kénytelen leszek beszélni vele. Végül is, házasok vagyunk. Dan Bel kezére tette a kezét, aki most már nemcsak az arcát érezte forrónak, hanem mindenét. És valami sohasem tapasztalt biztonságérzet járta át. Az érintés olyan gyengéd volt, hogy szinte fájt. – Sohasem hittem, hogy egyszer ezt fogom mondani, de az a helyzet, hogy hiányozni fog – mondta a férfi. Mintha csak Bel gondolatait fogalmazta volna meg. – Kit fogok hibáztatni, ha

nem találom a konzervnyitót? Bel csendben vállat vont, majd lehajtotta a fejét. Közel állt a könnyekhez, és ezt Dan is észrevette. Némi átlátszó mentegetőzés után kiment a mosdóba, időt adva Belnek, hogy összeszedhesse magát. Közben a pincérnő kihozta a számlát, és Bel azonnal ki is fizette, még mielőtt Dan visszajött.

– Becsomagoljam a torta maradékát? Vagy meg akarja kérdezni a férjét? – kérdezte a pincérnő. – Köszönöm, ne. – Bel hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem olyan férfihoz ment feleségül, mint Dan Regent. Aki elvitte délutáni teára, és letérdelt a porba, hogy kicserélje a defektes kerekét. Aki szívesen sétált vele karon fogva, és nem kefélt az unokatestvérével. Vett egy nagy lélegzetet, és mire a férfi visszaért az asztalhoz, már mosolyogni is tudott. – Mondja, hogy nem fizette ki a számlát! – De kifizettem, viszonzásképpen azért, hogy kicserélte a kocsim kerekét. – Most én tartozom magának – mormogta Dan. – Sohasem lesz vége. Bel maradt volna. És szívesen vette volna azt is, ha a férfi a tartozása fejében készít neki néhány sajtos szendvicset. Amit ő aztán egy konzervlevessel viszonzott volna, már ha a férfi kölcsönadta volna a konzervnyitót. Lassan, derűs hallgatásba burkolózva sétáltak vissza az autóhoz. Dan sebességbe tette a kocsit, és hamarosan maguk mögött hagyták Skiptont. – Mikor megy haza? – kérdezte Dan, mikor a házak előtt behúzta a kéziféket. – Most – felelte Bel. – És akkor nyugodtan dolgozhat végre. – Éppen itt az ideje – válaszolta Dan szárazon. – És többé nem kell attól tartanom, hogy

eltűnik a konzervnyitóm. Kiszálltak a kocsiból, és esetlenül egymás felé fordultak. A levegőben lógtak a búcsúzkodás könnyei. – Nos – mondta Dan. – Nos – visszhangozta Bel. – Sok szerencsét – mondta a férfi. – Remélem, hogy minden rendben lesz, és csupa jó

dolog fogja érni, ha hazaér. Bel a könnyeivel küszködött. – Én meg azt kívánom, hogy gyilkolja meg mielőbb a menyasszonyt, és fejezze be a könyvet. – Köszönöm – válaszolta Dan. Aztán lehajolt, és megpuszilta Bel arcát. Csak egy apró, puha csók volt, de Bel a lába ujjában is érezte. És mire felnézett, Dan már nem volt sehol. Bel bement a Charlotte-ba, felkapta a táskáját, bezárta maga mögött az ajtót, és végiggurult a földúton, ki az országútra, anélkül, hogy egyszer is belenézett volna a visszapillantó tükörbe. Nem akarta megkockáztatni, hogy meglássa Dan Regentet, amint utána integet, mert akkor, és ebben egészen biztos volt, visszafordult volna.

Max esküvője

42. fejezet

– Segíthetek? – Max rögtön abbahagyta az egész falat beborító parókák nézegetését, amikor meghallotta a háta mögött a hangot. Egy apró termetű nő állt mögötte elképesztően hosszú, orrig érő szempillával és szorosan hátrafésült hajjal. A derékig érő, most éppen a vállán átvetett hamvasszőke lófarok szemmel láthatóan póthaj volt, de mesés színnel, és tökéletesen illett az egész megjelenéséhez. Mint kiderült, maga Angelique volt, az Angyalhaj nevű parókamennyország tulajdonosa, amely parányi mérete ellenére a Penistrone- Holmfirth Road talán legexkluzívabb üzlete volt. Eldugottsága ellenére látszott, hogy nem szenved vásárlóhiányban, és a Chronicle szerint több híresség látogatta rendszeresen. Férfiak és nők egyaránt. A legkisebb tincsektől kezdve a méhkasszerű kontyokig mindent meg lehetett találni a kínálatában. – Hamarosan férjhez megyek – kezdte Max –, és szükségem lenne egy mutatós… parókára. – Akkor a legjobb helyre jött – válaszolta Angelique, és körbemutatott az üzleten, amelynek padlótól mennyezetig haj borította minden centiméterét. Angelique-nek tigriscsíkos

műkarmai voltak, és ragyogó bőrszínét is mesterséges barnítónak köszönhette, de mindkettő illett hozzá, sőt a pompás arcszín még jobban kiemelte égkék szemét. Max alig várta, hogy az ő átalakulása is elkezdődjön. Azt remélte, hogy az ő csokoládészínű szemét is hasonlóképpen kiemeli majd egy kis spray-vel felvitt barnaság. – Mégis, mire gondolt? – kérdezte Angelique. – Talán valami ilyesmire? Felkapott egy viszonylag kicsi, kerek póthajat, és ügyesen elhelyezte Max fején. – Nem – ingatta a fejét Max. – Ez túl kicsi. – A szeme közben a kínálatot kutatta, és végül

vágyakozva megállapodott egy parókán, amely olyan hosszú volt, és olyan csodálatos loknik alkották, hogy még az Aranyhajú lány is megirigyelte volt Grimm meséjében. – O -ké – mondta Angelique, majd leemelte a falról a hatalmas, sötét hajtömeget, és értő ujjaival egy pillanat alatt Max fejére erősítette. Legalább egy tonnát nyomott. Angelique elővarázsolt valahonnan néhány jókora hajtűt, és elkezdte feltornyozni a súlyos loknikat. Aztán fogott egy szikrázó tiarát, és szó szerint megkoronázta vele a nem mindennapi műalkotást. – Ezzel a hajjal úgy fog kinézni a nagy napon, mint egy igazi hercegnő. Miután elhangzott a mágikus szó – a hercegnő –, Angelique-nek már könnyű dolga volt az árkalkulációval. Mintha belelátott volna Max fejébe, és ennek megfelelően alakította volna az árrést. Max nem tudta levenni a szemét a tükörképéről, amely végre elkezdett egy igazi cigány menyasszonyhoz hasonlítani. A csillámokat szóró kiegészítő azonban túl kicsi volt. Egy

cigány lány radarja még csak nem is érzékelte volna. A kiválasztott parókához olyan fejdísz illett, amilyet az orosz cárnők hordtak, egy csillogó-villogó Swarovski. Max, miközben a tükörképét bámulta, képzeletben feltette a hajhoz illő tiarát, kifestette magát a csillámló rúzzsal, és feltett egy pár műszempillát, olyan hosszút, hogy az orra hegyéig elért. Közben megpróbálta elhessegetni magától Stuart minduntalan előbukkanó, fenyegetéstől sötét képét. A haja olyan volt, mint a megvalósult álom. Egy percig sem habozott. Levette, majd becsomagoltatta a parókát, de miközben fizetett, másra sem tudott gondolni, csak a tiarára. Szerencsére ott állt előtte az egész szombat, így senki sem akadályozhatta meg abban, hogy esküvői kellékek után szaladgáljon. És miközben a megvásárolandó holmik listáján kipipálta a parókát, felírta rá a tiarát.

43. fejezet

Míg Max az Angyalhajban volt, a dolgozószobája szentélyében üldögélő Stuart hallotta, hogy a kulcs, hajszálpontosan a megszokott időben, fordul a zárban. Szombatonként és keddenként, ha otthon volt, amikor Sheila takarítani jött, mindig félrevonult valahová, hogy ne legyen szem előtt. Bűntudata volt amiatt, hogy takarítónőt tartottak. El sem tudta volna képzelni, hogy a lábát lógassa, míg más az ő házában dolgozik; nagyon elkényeztetettnek érezte volna magát, ha ezt teszi. Így csak kidugta a fejét az ajtó résén, elmormolt egy udvarias hellót, és aztán úgy tett, mintha el lenne foglalva ő maga is. Ez alkalommal azonban nem Sheila állt az előszobában, amikor kinézett, hanem egy jóval fiatalabb nő. Takarítószerekkel megpakolt fehér műanyag vödröt tartott a kezében. – Ó, helló! – mondta Stuart a szokásosnál is zavartabban. Először is azért, mert nem az

jött, akire számított, másodszor, mert az alacsony, karcsú nő a himbálódzó barna lófarkával ismerősnek tűnt valahonnan. – Helló – felelte a nő. – Sheila lánya vagyok, Jenny. Egy ideig én jövök helyette, mert meghúzta a hátát, és nem tud járni… Stuart? A nő elmosolyodott, és Stuart ekkor felismerte. – Jenny? Jenny Thompson? A Mosolygós Jenny? Tényleg te vagy az? – Stuart Taylor! Jó isten, milyen jó újra látni téged! Hány éve nem találkoztunk? Stuart elmosolyodott. – Annyi, hogy kimondani is sok. Tizenhét? – Ennyi idő telt volna el, mióta befejeztük a sulit? – Jenny gyors számolást végzett fejben,

aztán felsóhajtott. – Istenem, pontosan ennyi! Félelmetes! – Nem tudtam, hogy Sheila a mamád. Pedig milyen régóta jár ide, és fel sem merült bennem, hogy kapcsolat lehet köztetek. – Ami azt illeti, a Thompson elég gyakori név – mondta Jenny ugyanazzal a mosollyal, amely az iskolában is mindig beragyogta az arcát. „Mosolygós Jennynek” hívták akkoriban, és mindig élénk színű ruhákat hordott. Ez azóta megváltozott. Most farmert és fekete pólót viselt, amit félig eltakart a köpeny, de a mosolya a régi volt. – És mi történt veled azóta, hogy utoljára láttalak? – kérdezte Stuart, aki most vette csak észre, hogy ugyanolyan szélesen mosolyog, mint Jenny. – Még mindig együtt vagytok Gavvel? Jenny és Gav általános iskolás koruk óta elválaszthatatlanok voltak, akár a sziámi ikrek. – Sajnos nem – felelte Jenny. – Tíz évvel ezelőtt meghalt egy motorbalesetben. Stuart őszintén megdöbbent. – Ó, Jenny, ez szörnyű. Annyira sajnálom. És ezt sem tudtam.

– Honnan tudhattad volna? Az újságba nem került be, a szülei meg nem akartak gyászjelentést közzétenni róla. Nem te vagy az első, aki nem hallott a balesetről. Stuartot teljesen letaglózta a hír. Gyerekkorukban mindannyian halhatatlannak hitték magukat. – Borzasztó csapás lehetett ez neked. És persze a családjának is. – Igen, az volt – ismerte be halkan Jenny. – Azt hittem, örökké együtt leszünk. De, sajnos, nem így lett. – Felhúzta a vállát, majd visszaejtette. – No de ne erről beszéljünk. Úgy hallom,

nősülni készülsz. Anya legalábbis azt mondta, hogy a fiatal pár, akihez takarítani jár, nemsokára összeházasodik. Feltételezem, hogy rólatok beszélt. – Aha. – Stuart bólintott, de nem akart belemenni a részletekbe. Inkább Jennyről szeretett volna hallani. Az iskola óta eltelt évek semmivé zsugorodtak egy pillanat alatt. – És? Végül összeházasodtatok Gavvel? Úgy értem, mielőtt… – Stuart hangja elhalt; nem igazán tudta, hogy fejezhetné be a mondatot. – Nem – válaszolta Jenny. – Együtt éltünk, és nagyon jól megvoltunk papírok nélkül is. Bár ha lettek volna gyerekeink, ki tudja? Talán összeházasodtunk volna valamikor. – Hol laksz? – Ugyanabban az utcában, ahol felnőttem. A Farthing Streeten. Amiből a gyerekek mindig eltüntetik a „h” betűt. A kis csirkefogók. Összemosolyogtak, majd Jenny azt mondta: – Talán ha jobb tanuló lettem volna, akkor szert tehettem volna valami jó állásra, és nekem is futotta volna egy hasonló házra. – Azt hiszem, most melléfogtál – felelte Stuart. – A ház teljes egészében a barátnőmé. Amint kimondta, zavarba jött, hiszen ebben a megfogalmazásban úgy hangzott, mintha Max selyemfiúja lenne. Jenny azonban nem figyelt fel az elszólásra. – Mégsem bántam volna, ha annyi eszem van, mint Gillian Stephensonnak vagy Luke

Applebynek. Nem tudom, mi lett belőlük. Gondolom, vezető beosztásban vannak valahol. – Nekem még mindig Luke a legjobb barátom – mondta Stuart. – És elég jól megy neki. – Ezt örömmel hallom – válaszolta Jenny őszintén. – Mindig olyan rendes fiú volt. – Ő sem hallott Gavinről, máskülönben mondta volna – jegyezte meg Stuart. – Meg lesz döbbenve. Jenny bólintott. – Na, az lesz a legjobb, ha elkezdem. – Felkapta a takarítóeszközeit. – Ha itt végeztem, még haza kell rohannom, hogy kiengedjem a szomszéd kutyáját. Aztán jöhet majd a délutáni műszak. – Persze, persze. Ne hagyd, hogy feltartsalak. Ha véletlenül szükséged lenne valamire, a

dolgozószobában leszek. Stuart nem viselte könnyen, hogy míg Jenny a három vécéjük valamelyikét takarította, ő az ebayen böngészgetett. Szegény nőnek más szombatot is el tudott volna képzelni. Aki bizonyára belőle is kinézett egy vezető beosztást, mint Luke-ból. Esetleg brókernek hitte. Pedig ha tudta volna… Stuart örült, amikor Jenny végre bekopogott hozzá, jelezni, hogy végzett, és menni készül. Felajánlotta, hogy hazaviszi. A nő nem fogadta el, Stuart viszont ragaszkodott hozzá. Úgysem volt semmi dolga. Maxine vásárolni ment, és mint mindig, tétlenül várta, hogy hazajöjjön. Stuart bekanyarodott a Money Box néven ismert lakótelepre, amit a pénzről elnevezett utcák – Penny Road, Guinea Terrace, Tanner Lane, Farthing Street – miatt hívtak így. Jenny otthona egy öt házból álló sor közepén volt. Az ablakai ragyogtak a tisztaságtól, és oldalt megkötött, fehér csipkefüggöny díszítette mindegyiket. – Szép ház – jegyezte meg Stuart, és komolyan is gondolta. – A tiétek mellett? Ne hülyéskedj! – Jenny felkacagott. – Bár nekem és Alannek túl nagy

még ez is. – Alannek? – kérdezte Stuart. Szóval, Jenny mégiscsak talált magának valakit Gav után. – Meg akarod nézni? – kérdezte Jenny. – Szeretek eldicsekedni vele. Stuart követte a nőt a ház belsejébe. Az egész földszint egy légtérből állt: egy kicsi, négyszögletes első szoba, egy reggelizőpult és egy konyharész alkotta. Az egésznek friss hangulata volt, amit az ablakon beömlő fénynek is köszönhetett. Stuart elégedett sóhajjal adta tudtul, mennyire otthon érzi magát. A kandalló előtt álló kanapén degeszre tömött párnák sorakoztak; Stuart a legszívesebben elnyúlt volna köztük. Százszor kényelmesebbnek tűnt, mint az ő stílusos, alacsony támlájú fekete bőrkanapéik bármelyike. Az egyik szőrös, szürke párnának fülei is voltak. Stuart először játéknak nézte, de Jenny felkapta, és a férfi vállára ültette. – Nem kell aggódnod, szobatiszta – mondta Jenny. – Ő Alan. Egy brit óriásnyúl. – Ó, egek – kuncogta Stuart. – Legalább egy tonna. – Vakard meg a füleit, azt nagyon szereti – biztatta Jenny büszkén. – Olyan kis törleszkedő.

Egy kis kényeztetés fejében bárkihez odamegy. Stuart ijedtséget színlelve felkiáltott, amikor a nyúl elkezdte szimatolni a fülét. – Imád füleket szagolgatni – közölte nevetve Jenny. – Elég fura szokásai vannak. – Közben levette a túlsúlyos Alant Stuart válláról, és visszaültette a párnájára. – Imádja nézni az Emmerdale-t. Hihetetlen, nem? Bárhol van, amikor meghallja a zenét, visszajön a kanapéra,

és hegyezni kezdi a fülét. Biztos a répaföldeken érzi ilyenkor magát. Stuart elmosolyodott. – Nagyon aranyos. Hé, elfelejtetted elzárni a csapot!

– Dehogy! Csak csöpög. Meg kellene javíttatnom, de mindig elfelejtem felhívni a vízvezeték-szerelőt. – Majd én megnézem – ajánlotta Stuart. – Ugyan! Nem azért jöttél – ellenkezett Jenny, de Stuart már a csapot vizsgálgatta. – Nincs véletlenül egy állítható villáskulcsod? Jenny benyúlt a mosogató alá, és előhúzott egy szerszámos ládikát. – Itt kell lennie, ha van – mondta. – Tökéletes! – Stuart kiemelte a szerszámot, és egy pillanat alatt megjavította a csöpögő

csapot. – Ó, hálásan köszönöm! Már majdnem megőrültem tőle. – Jenny, miközben beszélt, keresgélni kezdett a táskájában. – Mivel tartozom? – Ne sérts meg, Jenny Thompson! – méltatlankodott Stuart. – Rendben. – Jenny bepattintotta a pénztárcáját. – Akkor… köszönöm. Ha megkínálja egy csésze teával, Stuart nem utasította volna vissza. Ugyanakkor, bár szívesen maradt volna, nem akarta forszírozni a dolgot. De miközben az autója felé tartott, majdnem szétfeszítette a mellkasát a büszkeség. Jennynek szüksége volt rá! Igaz, csak pár percre, de akkor is. A szuperkompetens Max mellett ugyanis kezdte elfelejteni, milyen jó érzés, ha az emberre szüksége van valakinek.

44. fejezet

Valamivel később, ugyanezen a napon a Lamp bár pultjának támaszkodva Luke elérkezettnek látta a pillanatot. – Mit fogsz viselni? Úgy értem, az esküvődön. Stuart visszaköpte a sört a korsójába. – Milyen kérdés ez egy hús-vér férfitól? Nőiesebb témát nem találtál? – Csak azért kérdezem, hogy összhangban legyen az öltözetünk – felelte Luke. – Elég

hülyén festenénk, ha te farmernadrágban lennél, én meg Hugo Bossban. – Most, hogy templomban esküszünk, nem húzhatok farmert, igaz? – Stuart nem akart az esküvőről beszélni; ezen az estén meg pláne nem. – Akkor? Öltöny lesz rajtad, vagy valami más? – Az öltöny a minimum, nem? – kérdezte pufogva Stuart. – És? Nem akarsz venni egy újat? – Mit? Öltönyt? Eltaláltad. Nem akarok. És tudod, miért? Mert van. Nem is egy. Öltönyben

járok dolgozni is, és van egy fekete, amit temetésekre szoktam felvenni. Valamelyik csak megfelel. – Nem mehetsz temetési öltönyben a saját esküvődre! – méltatlankodott Luke. – Miért ne mehetnék? Azért, mert fekete? Nincs ráírva, hogy „kizárólag temetésre”. – De hát, ha megengedhetsz magadnak egy újat is – erősködött Luke, és közben átkozta

magát, amiért hagyta, hogy Max belekeverje ebbe az egészbe. Stuart ugyanis kemény dió tudott lenni, ha megmakacsolta magát. – Egyetlen napért? Pénzkidobás lenne. – Én szívesen kölcsönadnám az egyik öltönyömet, de nem sokra mennél vele. – Látod? Ha van benned annyi belátás, és tizenhét éves korodban abbahagyod a

növekedést, most segíthetnél rajtam – felelte Stuart. Fiúkorukban nagyon hasonló volt a felépítésük, bár színeikben mindig különböztek. Stuartnak barna szeme volt és középbarna haja. Luke haja ugyancsak sötét volt, de a szeme világosszürke – ugyanaz az árnyalat, amelyből az első szálak a hajában is megjelentek már a húszas évei elején. Tizenhét éves korukban még mindketten száznyolcvanöt centi körül voltak, aztán Luke rátett még tízet, és hogy az izma is meglegyen, rendszeresen eljárt az edzőterembe, jelentős alkati különbséget idézve elő önmaga és Stuart között. – Jobb ötletem van. Mi lenne, ha kölcsönöznél egyet? Stuart a söröskorsóját bámulta. – Akár kölcsönözhetek is. Bár baszottul nem érdekel.

Luke értetlenül állt a Stuarttól teljesen szokatlan profán megnyilvánulás előtt. – Mi van veled? – Bocs, haver – felelte Stuart, majd ivott egy nagy korty sört. – Ma találkoztam Jenny Thompsonnal. Emlékszel rá? – A Mosolygós Jennyre? Már hogyne emlékeznék. Bár ezer éve nem láttam. Hol futottál

össze vele? – A klotyóink takarítása közben. – Mi? – A takarítónőnk megbetegedett a hátával, és a lányát küldte el maga helyett. Jennyt. – Milyen kicsi a világ! – füttyentett Luke. – Mi van vele? – Tudtad, hogy Gav White halálos motorbalesetet szenvedett tíz évvel ezelőtt? – Atyaég! Nem tudtam! – Luke-ot szemmel láthatóan megrázta a hír. Gav mindig tele volt energiával. Erős volt, mint a bivaly, és megőrült a motorokért. – Együtt jártak még Jennyvel,

amikor ez a szörnyűség történt? – Igen. Együtt is éltek. Bár gyerekük nem volt. Szar ügy, mi? – Ja. – Luke továbbra is hitetlenkedve csóválta a fejét. Senkinek sem lett volna szabad meghalni huszonhárom évesen. – Ezért kell kiélvezni az életet, amíg lehet. Itt az intő példa. – Talán igazad van – bólogatott Stuart. – Visszatérve az öltönyhöz… Jövő szombaton körülnézhetnénk pár kölcsönzőben. Vagy várj csak… Az a születésnapod. – Nem számít. Nem tervezek semmi különöset. Max valószínűleg úgyis dolgozni fog – mormogta Stuart. – Akkor? Megnézünk pár öltönyt? – Ha muszáj – válaszolta Stuart, bár abban a pillanatban az öltöny valahol nagyon alul szerepelt a számára fontos dolgok képzeletbeli listáján. Azt, hogy tulajdonképpen minden gondolata Jenny Thompson körül forog, még a legjobb barátjának sem merte bevallani.

45. fejezet

– Ó, Istenem, hát visszajöttél! – sikoltotta Faye, amikor kinyitotta az ajtót, és Belt látta a küszöbön. – Gyere! Gyere be! – A karja szélmalomként hasította a levegőt, mert az ösztönei azt súgták, hogy szorítsa magához a nevelt lányát, aztán végül mégsem tette meg, mert közte és Bel között nem számított megszokott gesztusnak az ölelés. Talán csak a születésnapokon meg karácsonykor. Aztán megjelent mögötte Trevor is, és Bel egyenesen belesétált az apja kitárt karjába. – Ó, kincsem, annyira aggódtunk! Jól vagy? – Jól – felelte Bel, kiélvezve az ölelő karok melegét. – Sajnálom, ami történt. – Semmi baj, ne aggódj – mondta Faye Trevor helyett. – Fő, hogy itthon vagy végre.

Számunkra ez a legfontosabb. – Hallottál Richard felől? – kérdezte Trevor. – Igen. Keresett telefonon, és több üzenetet is hagyott. Beszélni akar velem. – Van is neki miről! – dörmögte haragosan Trevor. – Senki sem tudja, merre bujkál. És Shaden is eltűnt. Nem lennék meglepve, ha… – Trevor! – szólt közbe Faye figyelmeztető hangon. Ismerte a férjét, így tudta, hogyan akarja befejezni a mondatot. És Bel számára még korai lett volna azt hallani, hogy Richard és Shaden esetleg együtt van valahol. – Ne haragudj, drágám – mondta bűnbánóan a férfi, még jobban magához szorítva a lányát. – Bárhol vannak is, előbb-utóbb elő kell mászniuk. – Kérsz egy kis teát? – kérdezte Faye. – Megyek, készítek egy hatalmas kancsóval. Éppen

most forrt fel a víz. – Igen, kérek. – Még el sem hangzott a válasz, Faye már el is tűnt a tolldíszes papucsában az ajtó mögött. Bel el sem tudta képzelni, hogy a Bosomworth nővéreken kívül más is visel hasonló lábbelit. – Gyere, ülj le – nógatta Trevor, majd megfogta a kezét, és maga után húzta a nappaliba. – Mesélj, hol voltál? – Haworthben. – És ott? – A kunyhókban. – A Brontё kunyhókban? – Igen, apa. A Brontё kunyhókban. – És hogy jutottál be? – Úgy, hogy volt nálam egy kulcskészlet. Tőled kaptam valamikor régen, de bíztam benne,

hogy megfeledkeztél róla. – Meg – ismerte be Trevor. – De miután minden eshetőséget végiggondoltam, felhívtam az Emilyt. Nem hiszem, hogy említettem volna, de kiadtuk valakinek… – Tudom. És nem mondta meg, hogy ott vagyok. Én kértem meg, hogy ne árulja el. – Ó, te kis butus! – dünnyögte Trevor. Gyapjúkardigán volt rajta, kézzel kötött, nagyon

apukás darab. Bel hirtelen kislánynak érezte magát mellette. És mint egy igazi bakfis, ledobta magát a nagy, kényelmes kanapéra, és befészkelte magát a puha párnák közé. – Ne felejtsd el, Trevor, hogy Belnek egyedül és a maga módján kellett megbirkóznia a helyzettel – mondta Faye, miközben letette a hatalmas tálcát az asztalra. Természetesen nemcsak tea volt rajta, hanem sütemény is. – Talán nem tévedek nagyot, ha így gondolom. Bel felfedezte Faye arcán az aggódó ráncokat; mintha attól tartott volna, hogy nem volt elég tapintatos. Bel mindig kívülállóként kezelte, és bár sok éve alkottak egy családot, annak tekintette ma is. Ami elég szörnyűnek tűnt ebben a pillanatban. – Igen. Dióhéjban megfogalmazva valóban ez a dolog lényege – ismerte be. – Tudod, Faye, hogy milyen vagyok. A végtelenségig önfejű és makacs. – Bel a mostohaanyjához intézte a

szavait, aki erre elmosolyodott. Bel figyelmét nem kerülte el, hogy milyen sokat jelent neki már egy parányi kedvesség is. – Találkoztál már a barátnőiddel? – kérdezte Trevor, miközben Faye, ahogy egy úri ház úrnőjéhez illik, kitöltötte a teát a porceláncsészékbe. – Nem, de a látogatási listámon ők a következők. – Várj csak! – Trevornak hirtelen eszébe jutott valami. – Ha az Emily ki van adva, te hol laktál? Csak nem a Charlotte-ban? – De, ott – bólintott Bel. – Minden rendben volt vele. Használható. Illetve, hiányzik belőle egy alapvető dolog. Egy konzervnyitó. – Bel elmosolyodott az emléktől, és nagyon sajnálta, hogy nem oszthatja meg senkivel. – Csak hogy tudj róla, eladom a házakat – mondta Trevor. – Hogy őszinte legyek, már korábban is eladtam volna őket, de eddig nem találtam rájuk vevőt. – Eladod?! – Bel arcára kiült a rettenet. – Ó, Bel, hiszen már nem is használjuk őket; gyalázat, hogy mindig üresen állnak. Mondhatni, gazdátlanul. Fejlesztésért kiáltanak. De nekem nincs most energiám arra, hogy egy ekkora projektet felügyeljek. Főleg nem most, hogy a cég meg akarja vetni a lábát a tengerentúli piacon. Így hát – megválok tőlük. Bel tudta, hogy az apjának igaza van. Ő és Faye már időtlen idők óta nem jártak a házikókban, amelyek, ugyanakkor, csodálatos menedéket nyújthattak volna másnak, aki szereti az eldugott helyeket. Az eladásuk egyúttal egy korszak végét jelentette a családjuk számára. Eszébe jutott az a sok boldog hétvége, amit ott töltöttek: míg odakint tombolt a szél,

ők forró csokival teli bögrét szorongattak a jó meleg Emilyben a kandallóban lobogó tűz előtt. Egyszer Richardot is elvitte, reményei szerint egy meghitt hétvégére, de a férfi, a kezdetleges berendezés láttán, felhúzta az orrát, és azonnal bejelentette magukat a legközelebbi flancos szállodába. Így sohasem tudta meg, mekkora zűrzavart tud okozni az ember életében egy olyan jelentéktelen apróság hiánya, mint egy konzervnyitó. Bel halványan elmosolyodott, amikor Dan Regentre gondolt, és a praktikákra, amelyet a vacak konyhai eszköz megszerzéséért be kellett vetnie. – Mi olyan érdekes? – bökte oldalba az apja. – Csak eszembe jutott a fickó, aki kibérelte az Emilyt. Orvos. És író. – Tudom – biccentett Trevor. – John North. Az összes könyvét olvastam. Sajnos az utóbbi

időben kiszáradt a tolla, ha érted, mire gondolok. Úgy tudom, éppen egy idegösszeomlásból lábadozik. Az a hír járja, hogy egy nő miatt. – Tényleg? – kérdezte Bel. – Igen. Állítólag meglépett a menyasszonya egy… – Trevor ijedten elhallgatott; nem tudta, jól teszi-e, ha efféle hűtlenségről beszél a lánya előtt. – Folytasd csak, papa – unszolta Bel információra éhesen. – Nos – kezdte Trevor óvatosan, hátha mégis rosszat szól, és felizgatja a lányát –, egy másik férfival. Aki történetesen a vőlegény legjobb barátja volt. Végül Bob Rogers volt az, aki a kiadás ügyében megkeresett. Tudod, annak a csomagolócégnek a tulajdonosa, amelyik nekünk is dolgozik. Ő járt már egyszer az Emilyben, és megkérdezte, kiadnám-e a barátjának, aki pár hónapra szeretne eltűnni a világ elől. Merthogy teljesen összetörték a szívét… – Szegény ember – csóválta Faye a fejét, miközben körbekínálta a süteményt. – Gyakran összefutottál vele, Bel? – Csak néha – hazudta Bel, mert nem engedhette meg, hogy Dan Regent visszalopózzon a gondolatai közé. Szerette volna lezárni magában ezt a fejezetet. Tudta, hogy Cathy kereste a férfit, ami csak egyet jelenthetett: belátta, mekkorát hibázott, és most vissza akarta kapni ezt a nagyszerű embert. Ahogy a jelek szerint Richard is őt. – Enned kellene valamit, Bel. Olyan sovány vagy. Ne készítsek egy kis spagettit? Faye remekül főzött, és odafigyelt arra, hogy mindenkinek a kedvére tegyen. Bel azonban nem volt éhes. Szeretett volna mielőbb elindulni Violethez és Maxhez. Aztán meg haza kellett mennie, hogy végiggondolhassa, mi legyen Richarddal.

46. fejezet

Lydiana Bosomworth- Greaves kicsit becsípett. Túl sok bort ivott a nőegylet ebédjén, és mint ilyenkor mindig, nem érzékelte, hogy a kelleténél jóval hangosabban beszél. A legtöbb szó az aznapi Melbourne Star egyik cikkéről esett. Egy barnsley-i menyasszonyról volt benne szó, aki, miután jól eláztatta újdonsült férjét az esküvőt követő fogadáson, fogta magát és megszökött. Valakinek közben eszébe jutott, hogy Lydiana arról a vidékről származik, talán éppen a yorkshire-i Barnsley-ból, és a cikk egyik főszereplőjét szintén Bosomworthnek hívták. Így duplán szaftosnak érezték a sztorit. – Rokonságban állsz ezzel a „Szőke Szépséggel”, Lydiana, vagy a Bosomworth olyan gyakori név Yorkshire-ben, hogy szinte mindenkit úgy hívnak? – kérdezte Carolyn Huggins

vihogva. – Éppen hogy nem gyakori – méltatlankodott a megszólított. – Sőt nagyon is ritka. Amennyire én tudom, egyetlen Bosomworth család él az egész országban. – Akkor hát biztosan rokonaid a cikkben szereplő emberek – jegyezte meg az egykori leedsi hölgy, Mary Philipson, aki különös örömét lelte abban, hogy a sarokba szorított Lydianának esetleg köze lehet a szexbotrányhoz. Amiben a látottak alapján a „Szőke Szépségnek” titulált kefélőgép lehetett a fő ludas. Nyilvánvalóan a sztorit is ő adta el az újságnak, hogy még sötétebb színben tüntesse fel a megcsalt menyasszonyt. Lydiana a szeme sarkából látta, hogy Elle White, Fiona McCarrick és Ruthie Hunnerton ugyancsak jól szórakozik a kínlódásán. – A menyasszony apja, Trevor Candy, a húgom férje. – Lydiana rövid tépelődés után úgy

döntött, hogy megtévedt unokahúgáról eltereli a figyelmet valami olyasmire, amivel egyetlen szempillantás alatt betömheti a csipkelődő szájakat. – Csokoládéban utaznak. Van egy sok millió fontot érő gyáruk. Családi vállalkozás, természetesen, amelynek az értékét súlyosan alábecsülte a cikk. De még ennél is többet fog érni, ha az Államokkal és a Svájccal folytatott tárgyalások sikerrel járnak, amire a húgom szerint minden esély megvan. Sőt az is lehetséges, hogy a vállalkozást a tengerentúlra költöztetik – hazudta szemrebbenés nélkül, majd látva az elképedt arcokat, még szerényen hozzátette: – Ja, és a sógoromat hamarosan lovaggá ütik. Milyen kicsi a világ, gondolta a társaság egyik tagja. És milyen gyorsan terjednek benne a hírek.

47. fejezet

Max egyetlen szót sem szólt, amikor ajtót nyitott Belnek, csak magához vonta a barátnőjét, és szorosan átölelte. – Te ostoba tyúk – mondta, miután kartávolságnyira tolta magától. – Halálra aggódtuk magunkat miattad. Violet ölelése jóval gyengédebb volt, aminek Bel csak örülni tudott, mert már fájtak a bordái a sok szorongatástól. – Kinyitottam egy üveg bort – folytatta Max. – És szereztem némi harapnivalót. Ülj le. Beszélgessünk. Az egész ház a miénk, mert Stuart elment valahová a haverjával, Luke-kal, aki

talán éppen most győzködi az én makacs vőlegényemet arról, hogy vegyen magának egy cilindert meg egy frakkot az esküvőre. Ó, Bel, annyira örülök, hogy itt vagy! Violet is örült. Így megvolt a tökéletes indoka arra, hogy eljöjjön otthonról. Glyn ismét tervezgetős kedvében volt, és egyfolytában a jövőről meg gyerekekről beszélt, de legfőképpen arról, hogy miként fogja gyerekszobává alakítani a vendégszobát. És bár Violet a legszívesebben a képébe üvöltötte volna, hogy hiszen a legközelebbi barkácsáruházig sem tud elmenni faanyagért, a könnyebb utat választotta, és hagyta, hogy mondjon, amit akar. Így amikor megnyitotta Max S MS -ét, amelyben azt kérdezte, át tud-e menni hozzájuk, mert Bel visszajött, úgy érezte, az imáira érkezett felelet. Még az sem érdekelte, hogy este, amikor hazaér, újabb zsörtölődéseket kell végighallgatnia. Bel leült Violet mellé a fekete bőrkanapéra, Max pedig kitöltötte az italt – egy kifejezetten drága bort. – Ebből húsz fontba kerül egy palack – dugd vissza gyorsan a dugót! – Nem! – tiltakozott Max. – Megérdemled. – Ó, a francba, bár ne mondtad volna. Most majd kilötyögtetem – mondta ijedt hangon

Violet. – Már most remegek a félelemtől. – Akkor kénytelen leszel egyszerre felhajtani – vihogta Max, miközben felemelte a poharát. – Ami nem is baj, mert talán megnyugtatja az idegeidet. – Igyunk! Belre! A legbátrabb nőre, akit ismerek. – Nem voltam én bátor – mondta Bel halkan –, csak bosszúszomjas. Amit tettem, gyűlöletből tettem. – És megbántottságból – tette hozzá Violet. – Rettenetesen fájhatott, amit Richard a hátad mögött művelt. – Mikor jöttél rá? – kérdezte Max egy újabb korty bor után. Finom volt. Ezúttal örült, hogy nem kell autóba ülnie, mint a barátnőinek.

– Két hónappal ezelőtt. Esküszöm, korábban sohasem néztem meg Richard S MS -eit, de aznap a konyhában töltötte a telefonját, és én – magam sem tudom, mi ütött belém – úgy éreztem, feltétlenül bele kell kukkantanom a postafiókjába. Ezt súgta az ösztönöm, és úgy éreztem, nem véletlen, hogy a lehetőség szinte tálcán kínálja magát. Rögtön feltűnt, hogy a legtöbb üzenetet egy bizonyos „S”-től kapta. „S” alig várta, hogy újra találkozzanak. „S” olyan jól érezte magát vele. Csupa ilyesmi. – A legpikánsabb üzenetekről szándékosan nem beszélt. Amelyekből kiderült, hogy „S” lyukas bugyit visel a találkozóikon, és hogy „S” a mennyországban érezte magát a Las Vegasban töltött hétvégén. Bel tudta, ha összejön is valaha még Richarddal, bőven lesz mit megbocsátania. Pedig amit kiderített, az talán csak a jéghegy csúcsa volt. – A felfedezésem után olyan nyomozásba kezdtem, hogy még Miss Marple is megszégyenült volna, ha látja – folytatta. – Miért, mit csináltál? – Elkezdtem átkutatni a zsebeit, betörtem az e-mail postafiókjába. – Nem hiszem, hogy nem törölte ki a kompromittáló maileket! – jegyezte meg indulatosan

Violet. – Bár ez az ostobaság csak azt mutatja, hogy korábban nem volt viszonya. – Vagy hogy ennyire bízik a farkában – tette hozzá pufogva Max. – Az összes e-mailt elmentette egy fájlban – mondta Bel, és köhögéssel próbálta leplezni a feltörő érzelmeket. – Az ember csak olyasmit ment el, amit később újra meg akar nézni, nem? – Ha lány az illető, akkor igen – felelte Violet. – Lehet, hogy Richard azért mentette el őket egyetlen fájlban, hogy egy gombnyomással kitörölhesse mindet. – Olyan érv volt ez, ami eléggé sántított, és erre Violet maga is rájött, amikor kimondta, ezért gyorsan feltett egy következő kérdést. – Jelentkezett az esküvő óta? – Ó, igen. Keresett is, meg egy csomó üzenetet hagyott. Beszélni akar velem. Még nem válaszoltam neki, de nem térhetek ki a találkozó elől. Végül is házasok vagyunk. – Biztos? Jogi szempontból is? – kérdezte Violet. – Úgy értem, nem háltátok el az esküvőt, vagy igen? – Azt hiszem, érvényes, bárhonnan nézzük is – válaszolta Bel. – Lehet, hogy érvényteleníttethetnéd. – Miért nem léptél le már az istenverte eskü előtt? – kérdezte Max ingerülten. – A végén még kiderül, hogy a vagyonod fele is őt illeti. – Még az is lehet, hogy igen. Most már látom, mennyire nem voltam magamnál, amikor ezt az egészet kiterveltem – mondta Bel, miután nagyot hörpintett a borából. – Pedig akkor azt hittem, nagyon okos és agyafúrt vagyok. Csak most látom, hogy milyen elvakultan cselekedtem. Nem is igen tudtam, hogy mit csinálok. – Hasonló helyzetben mindenki összezavarodott volna – jegyezte meg halk, együtt érző hangon Violet.

– Mi volt, miután elmentem? – kérdezte Bel. – Úgy értem, a fogadáson. – Vérontás – felelte Max olívabogyóval teli szájjal. – Richard utánad rohant, és aztán nem is jött vissza; a nagynénéd élő pajzsként vetette magát a nyálas kuzinod elé, aztán ők is eltűntek. A papád meg a nevelőanyád tett egy bejelentést, hogy az ünneplésnek valószínűleg vége, de ha bárkinek szüksége lenne egy brandyre vagy bármilyen más italra a sokk miatt, természetesen a ház vendégei… – Fantasztikusan viselkedett a nevelőanyád – szúrta közbe Violet. – Körbejárta a

vendégeket, és mindenkit megnyugtatott. Beszélt a személyzettel, és pillanatok alatt megszabadult a tortától is. Azt hiszem, az apád túlságosan le volt taglózva ahhoz, hogy intézkedni tudjon. Bel a kezébe temette az arcát. Amikor a terveit szövögette, nem számolt azzal a zűrzavarral, amelyről tudnia kellett volna, hogy a távozása után mindenképpen bekövetkezik. A fantáziakép, amelyet dédelgetett, azzal ért véget, hogy ő méltóságteljesen távozik a fogadásról, és nem marad utána más, csak néhány hüledező főgonosz. – Bár segíthettünk volna neked a nehéz pillanatokban – mondta Max, miközben odakínálta

a barátnőinek a ropis tálkát. – Bár beavattál volna minket is a terveidbe. – Igen, az jó lett volna – bólogatott Bel. – De nem tudtam megtenni. Sajnos ilyen a természetem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig mindent mindenkinél jobban tudok. Erre mi történik? Elbujdokolok a világ elől, aztán amikor előmászom a rejtekemből, kiderül, hogy nem tudok semmit. – Hová mentél? – kérdezte egy parmezános rúd után nyúlva Violet. – Az apámnak van két kis háza a haworthi lápvidék peremén. Meghúztam magam az egyikben – válaszolta Bel. A másikban egy orvos lakott, ugyanolyan összetört szívvel, mint az

enyém. Egy orvos, akit hozzám hasonlóan belülről rágott a fájdalom. Egy orvos, akivel soha többé nem találkozom, tehát jobban tenném, ha megpróbálnám elfelejteni. – No de beszéljünk vidámabb dolgokról – fordult Bel Max felé. – Mi a helyzet a te esküvőddel? – Ha más nem is, gondolta, Max cselszövéssel is felérő tervezgetése biztos segít neki abban, hogy legalább egy órára száműzze a gondolatai közül Dan Regentet. – Óóó, igen, meséld el, hogy haladsz! – csatlakozott Bel kéréséhez Violet is. – Hát – kezdte Max olyan széles mosollyal, mint a Nílus, és Bel és Violet hamarosan már

meg is bánták, hogy egyáltalán feltették neki a kérdést.

48. fejezet

Violet, abban bízva, hogy Glyn már alszik, halkan belökte az ajtót. Persze tudhatta volna, hogy nem éri meglepetés. – Hol voltál? Nem is tudom, hányszor hívtalak – mondta a konyhából kilépve egy bögre teával és egy krémes fánkkal a kezében a férfi. – Pontosan tudod, hogy hol voltam. Maxnél – felelte Violet. – Bel visszajött. – Akkor is aggódtam. Miért nem válaszoltál a hívásaimra? Violet ingerülten felcsattant. – Mert a barátaimmal beszélgettem, és ilyenkor elég idegesítő tud lenni, ha kétpercenként

csörög a telefonom, tudod? – Csak azt akartam tudni, jól vagy-e – mondta Glyn sértett hangon. – Bocsásd meg, hogy törődöm veled. Besötétedett, és az utak tele vannak őrült autósokkal. Szinte egymást érik a balesetek. Nézd meg a Chronicle-t. Nem olyan régen haláleset is volt. Violet az ajkába harapott. Késő volt ahhoz, hogy vitázni kezdjen, és tudta, nehezen fogja abbahagyni, ha kiabálni kezd. – Négyszer készítettem neked teát, és mind a négy kihűlt – panaszolta Glyn. – Nem értem, miért csináltad – jegyezte meg száraz, örömtelen nevetés közben Violet. Úgy

vélte, épeszű ember nem tesz ilyet. – Mert azt hittem, korábban hazajössz – hangzott a férfi válasza. – Tudtad, hogy korábban fájt a fejem. Violet belülről már fortyogott. – Megyek és lefekszem – mondta. Glyn a következő pillanatban követte. De előtte még megette a fánkot. Csak a teát hagyta az asztalon. Az ágyban Violet hátához lapult, aki ezúttal türelmetlenül elhúzódott tőle. A telefonja huszonhárom nem fogadott hívást jelzett. Ennyiszer kereste a két óra alatt, amit Maxnél töltött, és ezzel alaposan sikerült felbosszantania. – Túl melegem van, ha hozzám simulsz – mondta. Érezte, hogy a férfi elhúzódik tőle, majd hallotta, hogy a feje hangos puffanással és egy hangzatos sóhajtás kíséretében megpihen a saját párnáján. Violet behunyta a szemét, és megpróbált nem sikoltozni. Felhúzta magát, és tudta, hogy még órákig nem lesz képes elaludni. De azt is tudta, ha felkel, és kimegy a konyhába, hogy készítsen magának valami italt, a férfi simogatásra éhes pincsi módjára utánamegy és faggatózni kezd. Így hát csendben feküdt, és közben azért imádkozott, hogy Glynt mielőbb nyomja el az álom. Amikor – tizenhat hónappal korábban – megismerkedtek, a férfi részéről megnyilvánuló

gondoskodó figyelem olyan volt számára, mint kiszáradt toroknak a hűsítő ital. Hat hónapnyi együttjárás után épp akkor dobta a barátja, Greg, mert visszament a volt barátnőjéhez, és ezzel csíkokra szaggatta Violet amúgy is törékeny egóját. Egy alkalommal egyedül üldögélt egy kávézóban a Meadowhallban, és Glyn, aki nem talált szabad asztalt, megkérdezte, csatlakozhat-e hozzá. Mosolygós volt, figyelmes, a végén meghívta egy újabb kávéra, és elkérte a telefonszámát. Violet megtépázott szívének tetszett a férfitársaság, mert egy időre feledtette vele Greggel kapcsolatos fájó gondolatait. Az első randijukon Glyn egy étterembe vitte. Kinyitotta előtte az ajtót, kihúzta neki a széket, és minden vonatkozásban figyelmes volt, talán túlzottan is. És a végén ő fizetett. Violet igazi hölgynek érezte magát mellette, és ez mámorító volt. A harmadik randin végképp horogra akadt. Soha, egyetlen férfi sem részesítette annyi figyelemben, mint Glyn, aki aznap, koktélozás közben elmesélte neki, hogy elbocsátották a munkahelyéről, amiért, mivel igazságtalannak tartotta, beperelte a volt főnökét. Amikor a Meadowhallban megismerkedtek, éppen terápiáról tartott hazafelé. Annyira megviselte ugyanis a kirúgása, hogy majdnem idegösszeomlást kapott. Azt mondta, hogy a találkozása Violettel a gödör széléről rántotta vissza, és ő rögtön beleszeretett. Violet megsajnálta a megsebzett férfit, bár úgy gondolta, hogy ebben a fázisban még korai szerelemről beszélni. Glyn azt is mondta, hogy Violet nélkül biztosan visszaesne. És Violet, aki mindig odafigyelt másokra, úgy érezte, hogy segíteni akar ennek a szimpatikus férfinak a felépülésben, mi több, miután hallgatólagosan beleegyezett, hogy ő legyen mellette a „szikla”, bizonyos fokig kötelességként fogta fel, hogy tevőlegesen is kivegye a részét a gyógyulásából. Csakhogy Glyn pánikrohamai nem javultak, hanem, ha lehet, még gyakoribbá váltak, és egyre ijesztőbb feladattá vált számára már az is, hogy az utcára lépjen. Így egy idő után nem is mentek sehová, hanem a férfi lakásában töltötték minden idejüket. Három hónappal az első találkozásuk után összeköltöztek. Violet eleinte hízelgőnek találta, hogy Glyn mindig vacsorával várta, amikor este hazaért. De rövid idő elteltével kezdte terhesnek érezni a kapcsolatukat. Amit eleinte törődő figyelemnek hitt, állandó követelődzéssé változott. Glyn mindig tapogatni akarta, vagy legalább megfogni a kezét, és ha Violet nem akart szeretkezni vele, abból arra következtetett, hogy el akarja hagyni. Nem tudta elfogadni az elutasítást. Minél gyakrabban volt része benne, annál jobban elárasztotta Violetet az érzelmeivel. És mire Violet észbe kapott, gyökeret vert a férfi életében, és nem szakíthatta ki magát, mert azzal Glyn szívét is kettétépte volna. Aki ezt minduntalan tudatosította is benne. Örökké azt hajtogatta, ha Violet elmegy, ő rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben a megismerkedésük előtt volt. Amikor Violet meghallotta a halk horkolást, óvatosan felkelt, és átlopakodott a hálószobából a konyhába. Ott készített magának egy forró csokoládét, és miközben megitta,

azon tűnődött a konyhaasztal mellett, hogy miként állíthatná meg azt a futószalagot, amelyre ugyan önként állt rá, de azóta is csapdában tartotta, és megállíthatatlanul száguldott vele az esküvője felé. Ráadásul Freya tanulságos történetbe foglalt intelmeit sem tudta elfelejteni.

49. fejezet

Bel keddig gyűjtögette az erőt ahhoz, hogy felhívja Richardot, de már az első csörgésnél megszakította a hívást, annyira remegett. – Nem futamodhatsz meg, te ostoba liba – korholta magát, majd lenyomta a hívásismétlő gombot, és várt. A férfi az ötödik kicsengést követően vette fel a telefont. – Bel. – A hangja tele volt melegséggel és megkönnyebbüléssel. – Jól vagy? A jól begyakorolt szavak úgy váltak semmivé Bel fejében, mint nyári melegben a fagylalt. Milyen választ lehet adni egy ilyen kérdésre a történtek után? – Jól – nyögte a torkában gyülemlő könnyeken keresztül. – Nem tudtam, felhívjalak-e, vagy hagyjalak békén, hogy átgondolhasd a dolgokat. Annyira

örülök, hogy jelentkeztél, drágám. Nem is tudom megmondani, hogy mennyire. A hangja olyan lágy volt, olyan gyengéd, aggodalommal teli. Bel megpróbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán. – Bel, nem akarlak siettetni. Annyi időd van, amennyit csak akarsz. És nyugodtan elmondhatsz bárminek, aminek csak akarsz, ha ez segít. De szeretném jóvátenni azt, amit elkövettem ellened. Még nem tudom, hogyan, de mindent megpróbálok, és ígérem, sikerülni fog. Bel szívének az a része, amelyre a „Richard” címkét ragasztotta, olvadozni kezdett. A férfi pontosan azt mondta, amire vágyott, amit hallani akart. – Tudom, hogy még zaklatott vagy, és ezért nem tudsz most beszélni… Máris azonos hullámhosszon voltak, és kifejezetten jók voltak a vételi viszonyok. – Bel, nem foglak zaklatni. Nagyon szeretnélek látni, de csak akkor, ha te is készen állsz

arra, hogy találkozz velem. Bizonyára őrült voltam, amikor megkockáztattam, hogy elveszítselek. Bár meg tudnám mondani neked, hogy miért tettem! Bel hangosan szipogott. – Látod, megint felzaklatlak. Pedig nem akarom. Meglátod, minden rendbe jön. Nem kell elsietned semmit. Annyi időd van, amennyit csak akarsz. Bel, mielőtt feltette volna a nagy kérdést, beszívta a levegőt, majd egy reszelős hang kíséretében ki is fújta. – És mi van Shadennel? – Hogyhogy mi van vele? – kérdezte Richard szenvedélyesen és pontosan a megfelelő gyűlölködéssel a hangjában. – Többé hallani sem akarom a nevét. Hányni tudnék, ha rá

gondolok. Ami, szerencsére, és ezt nyugodtan elhiheted, nem fordul gyakran elő. – Ez azt jelenti, hogy nem együtt léptetek le az esküvő után?

– N E M. N E M E G Y ÜTT L É P TÜN K L E! – kiáltotta Richard a telefonba olyan hangon, min a világ legnevetségesebb feltételezésére kellett volna válaszolnia. – Azt sem tudom, hol van, és nem is akarom megtudni. – Oké – mondta Bel, gyűlölve magát az elvékonyult, sírós hangért. Szerette volna könnyedén, egy világhírű bokszbajnok magabiztosságával lefolytatni az első beszélgetést. – Édesem, annyira szeretlek, és ezt be is fogom neked bizonyítani. Bármikor felhívhatsz, amikor csak akarsz. Éjjel-nappal. És nagyon szeretnélek látni. Ha készen állsz rá. Remélem, hamarosan. Bel letette a telefont, mert válaszolni úgysem tudott. Egy roncs volt. A férfi meleg, gyengéd hangja teljesen letaglózta. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét addig a napig, amikor felkapta a konyhapultról a telefonját, és belenézett a hívásaiba. Már nagyon bánta, hogy nem akkor és ott szembesítette azzal, amit elkövetett. Amikor még nem csaptak egekig a tornádó erejével érkező megbántottság és sérelem hullámai.

50. fejezet

Stuart egy órával korábban eljött a munkahelyéről, mert megfájdult a feje. Mindig is hajlamos volt a migrénre. Szerencsére egy időben bevett Nurophen meg tudta akadályozni, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom, és a trükk ezúttal is bevált. Mire hazaért, gyakorlatilag megszűnt a tarkójában a lüktetés, így most az egyszer nem kellett lefeküdnie az elsötétített szobában, kerülve a legkisebb hangokat is. Amint kinyitotta az ajtót, meghallotta a porszívó zúgását. Érezte, hogy a szíve ficánkolni kezd a mellkasában. El is felejtette, hogy a takarítónő másik napja a kedd. Most – isten bocsássa meg – nagyon csalódott lett volna, ha Sheilát és nem Jennyt találja a porszívó mögött. Csak remélni merte, hogy az asszony még nem gyógyult fel a hátfájásból, és továbbra sem tudja vállalni a heti két takarítással járó fizikai megterhelést. Amikor belökte a nappali ajtaját, Jenny ijedten megugrott. – A csuda vigyen, azt hittem, betörő vagy! – kiáltotta ijedten. – Bocsáss meg, Jen – kacagott férfi. – Én csak próbáltalak nem megijeszteni. – Hát akkor sikerült elszúrnod – felelte a nő most már mosolyogva, ziháló mellére szorítva

a tenyerét. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit kicentrifugáltak. – Épphogy sikerült megúsznom egy migrént – válaszolta Stuart. – Tudok adni paracetamolt. Mindig van a táskámban. A konyhában hagytam, azt hiszem. – Kösz, de már vettem be valamit – mondta Stuart, de megérintette a nő aggódása. – Anyának is szokott migrénje lenni. Te villódzó fényeket látsz tőle, vagy a hányingeres

fajtában szenvedsz? – A hányingeresben – felelte Stuart. – Ülj le, csinálok neked egy csésze kávét – ajánlotta Jenny, kikapcsolva a porszívót. – Jól vagyok, Jen. Nem akarlak feltartani. – Nem tartasz fel. Tényleg. Már csak ezt a kis sarkot kell kiporszívóznom, és végeztem. – Akkor tudod, mit? Fejezd be, én meg felteszem közben a vizet. Én fogok neked kávét

készíteni, és nem te nekem. Jenny, megadása jeléül, felvillantotta híres mosolyát. Stuart a konyhába ment, ami, ha lehet, most még jobban ragyogott, mint Sheila munkája nyomán. Éppen felforrt a víz, amikor Jenny utánajött, és az öltönyére mutatva megjegyezte: – A vezetői beosztással járó stressz is oka lehet a migrénednek. Stuart halkan felnevetett. – Én aligha számítok vezetőnek, Jenny. – Talán harmadszor volt rajta öltöny a munkája miatt, mert nemrég előléptették, és időnként részt kellett vennie bizonyos megbeszéléseken. Az álláshirdetést, amit végül megpályázott és meg is kapott, Max

fedezte fel a cég hírlevelében, és addig nyaggatta, míg ő be nem adta a derekát. Max azzal érvelt, hogy miért ne kaphatna jobb fizetést, és miért ne részesülhetne azokban a kedvezményekben, amelyeket tizenhét évi hűséges szolgálat után megérdemel. A főnöke hasonlóképpen vélekedett, állította, hogy máris a zsebében érezheti a jelentős fizetésemeléssel járó beosztást, így gyakorlatilag két tűz közé került. A pénz, amit hazavitt, még így is csak a töredéke volt annak, amit Max keresett, de így kicsivel többet dobhatott be a családi kasszába, és ez némileg csökkentette a lelkére nehezedő nyomást. Ugyanakkor utálta az új munkakörével járó megbeszéléseket. Kényelmetlenül érezte magát öltönyben, és még kényelmetlenebbül, ha hozzá kellett szólnia valamihez. Hála istennek ez nem volt túl gyakori, mégis visszavágyott a régi beosztásába, ahol boldog volt, és mivel nem volt kitéve semmiféle stressznek, migréntől sem kellett tartania. Stuart egy-egy kanál instant kávét tett az előkészített csészékbe, és felöntötte forró vízzel. Max vett ugyan egy nagy, flancos Krups kávégépet, de a férfi sohasem tanulta meg használni. Nem mintha számított volna, hiszen sem torokkaparó eszpresszóra, sem habos kapucsínóra nem vágyott soha – neki a hagyományos instant Douwe Egberts is ugyanúgy megfelelt. – Azt hittem, a migrénre nem jó a kávé – jegyezte meg Jenny. – Az én migrénemet nem étel okozza – felelte Stuart, miközben tejet löttyintett a csészékbe

–, hanem, ahogy mondtad, a stressz. – Anyánál a narancsillat szokta előidézni – mondta Jenny. – És a sajté. Ami nagy baj, mert imádja a sajtot, mégsem tudja megenni. – Hogy van a mamád háta? – kérdezte Stuart, miközben odanyújtotta Jennynek a csészét. – Javul, köszönöm. Hamarosan újra talpra áll. Majdnem megőrül attól, hogy csak fekszik, és nem csinál semmi hasznosat. – Én meg azt hittem, te őrülsz bele, hogy a munkád mellett helyettesítened kell a mamádat is. – Egy csapat vagyunk – vont vállat Jenny. – Ő is megtenné nekem ugyanezt. Nézd csak… – Benyúlt a köpenye zsebébe, és előhúzott belőle valamit. – Most nyomtattuk. – Azzal átnyújtott egy csinos, rózsaszín névjegyet, rajta a cégük nevével: Takarító Duó. – Már számlánk is van – folytatta Jenny ragyogó arccal. – És egész jól megy az üzlet. Rengeteg ügyfelünk van. – Csak úgy zubogott belőle a büszkeség. Stuartot lenyűgözte, amit látott. – Ez ragyogó, Jenny. De azért vigyázz, ne dolgozd agyon magad. – Nem, semmiképp. Egy kétszemélyes takarítócégben dolgozni… nos, pontosan megfelel az ambícióimnak. Én túlságosan szeretek otthon lenni Alannel. Nem szeretnék olyan emberré válni, akinek soha semmire sincs ideje. – Jenny a férfira emelte szép, mandulavágású szemét. – Ez biztos szomorúan hangzik egy olyan embernek, mint amilyen te vagy.

– Nem, dehogy – tiltakozott Stuart, és nem csupán udvariasságból. – Alannek nagy szerencséje van. – Nektek miért nincs állatotok? Annyi helyetek van, hogy elférne benne egy falkányi dán dog is. Vagy – kapott a szájához – nem falkában vannak a kutyák? Stuart elmosolyodott, ahogy odaképzelte a nappaliba a falkányi dán dogot. Milyen édes ötletekkel áll elő ez a Jenny. – Max nem akar állatot tartani a lakásban – felelte. Ami megint csak Max egyszemélyes

döntése volt. De most változik a helyzet, gondolta elégedetten. Jobb később, mint soha. – Nem csodálom. Ezeken a szép fehér szőnyegeken nem mutatna jól a kutyaszőr. Én sem szeretem, ha megtalálom Alan szőrét a párnáimon. – Jen kuncogni kezdett. – A végén még azt hiszed, hogy elment az eszem. Úgy beszélek Alanről, mintha ember volna. Ha valaki nem tudná, hogy egy nyúlról van szó, azt hinné, hogy esténként megvitatjuk egymással a napi politikát. – Ne légy bolond. Én pontosan tudom, hogy miről beszélsz – mondta vigyorogva Stuart. – Szerintem nagyon is jó dolog, hogy egy lélegző lényt tudhatsz magad mellett. – Na, ja. Bár jobb lenne, ha egy társ szuszogna a fülembe nyúl helyett. – Ez igaz – helyeselt Stuart, aki nagyon is el tudta képzelni, milyen érzés egyedül élni. Amennyit Maxet az utóbbi időben látta, az alapján nyugodtan vallhatta magát egyedülálló férfinak. Abban a pillanatban jelzett a zsebében a telefonja. Maxtől jött SMS. Későn érek haza. Vacsorázz meg nélkülem. – Mennem kell – mondta Jenny az utolsó korty kávé után. – Mész még valahová? – kérdezte Stuart. – Nem, de be akarok ugrani a boltba, és ha nem sietek, bezár. – Gyere, elviszlek – ajánlotta Stuart. Jenny megrázta a fejét. – Dehogy, hiszen fáj a fejed. Majd busszal megyek. Stuart azonban nem fogadott el nemet válaszul. És egyébként is elege volt a hosszú, magányos estékből. Jenny tulajdonképpen szívességet tett neki, amikor végül beleegyezett, hogy hazavigye.

– Négy, hat, öt. Max az íróasztalánál ült, és a Visa kártyája számát diktálta be a telefonba. Éppen most foglalta le a nászútjukat – egy hosszú hétvégét egy fantasztikus vidéki wellness-szállóban Stow-on-the-Woldben. Személy szerint szívesebben pihent volna valami napos helyen, de tudta, hogy Stuart nem szeret külföldre menni. Könnyen leégett, és gyorsan elunta magát, míg Max képes lett volna egész napot a medence mellett tölteni, úgy, hogy az olvasáson és a

koktélkortyolgatáson kívül semmit sem csinál. Arra gondolt, Stuart haragudni fog, amiért a háta mögött befizetett egy nászutat, hiszen úgy volt, hogy a hétvégét otthon töltik majd, kettesben, de nem akarta, hogy miután ő végigment az abroncsos cigány menyasszonyi ruhában a templomon, ne érje több meglepetés. Alaposan kiismerte az együtt töltött tizenhét év alatt, így tudta, hogy bár morogni fog, titokban élvezni fogja a helyzetet. Semmiben sem lehetett volna biztosabb. Miután megerősítették a foglalást, Max felment a Google-ra, és elkezdte keresni a legjobb helyszínt az esküvői fogadáshoz.

51. fejezet

– Csak tegyél ki, rendben? – kérte Jen a Money Box lakótelep peremén lévő fish & chipsboltra mutatva. – Csak nem uzsonnát veszel? – kérdezte mosolyogva Stuart. – De. Egy tálca fish & chipset borsóval, és útban hazafelé megeszegetem. – És szabad megkérdeznem, hogy addig hová teszed a mamád felmosófáját meg a vödrét? – Ah! – Jen csettintett egyet az ujjával. – Ezért nem kerültem be soha a legjobb tanulók

közé. – És mi lenne – kérdezte óvatosan Stuart –, ha két tálcával vennénk, aztán beülnénk a kocsimba, és ott megennénk? Nem ettem fish & chipset már vagy ezer éve. – És már a gondolattól csorogni kezdett a nyála. Odahaza valami flancos bagett várt rá a hűtőben. Francia sajt meg saláta, meg a jóisten tudja, még mi nem. Választhatott. Vagy megeszi azt, otthon, a puccos konyhában, egyedül, vagy bevág itt helyben egy nagy adag fish & chipset, és közben elbeszélget Jennyvel. – Ecetszagú lesz a gyönyörű autód – figyelmeztette Jen. – Kit érdekel? – kérdezte Stuart, és már ki is pattintotta a biztonsági övét. – Miattam akár

morzsás is lehet. Miután hazavitte Jennyt, elautózott a Rose Lane-re, meglátogatni az apját és az anyját. Még mindig abban a kicsike házban laktak, amelyet akkor vettek, amikor összeházasodtak. Nem volt még kedve hazamenni, egyedül őgyelegni Max hatalmas házában. Mindig is szeretett emberek között lenni, és hiányzott neki a lakótelep, ahol ha kinézett az ablakon, biztos megpillantott egy ismerőst. És az állatok is hiányoztak neki. El is határozta, hogy az esküvő után szerez magának egy kutyát vagy egy macskát. Vagy egy nyulat – mint Alan. Miután bekanyarodott a szülei háza elé, még pár percig a fish & chips-szagú autóban maradt. Véletlenül belenézett a visszapillantó tükörbe, és azt látta, hogy mosolyog. És tudta, hogy a mosolyt Jenny és Alan körül forgó gondolatai csalták az ajkára. Pedig nem volt joga hozzá, hogy elraktározza őket az agyának abba a rekeszébe, ahol a legjobb gondolatait őrizte, hiszen minden szabad pillanatában a küszöbönálló esküvőjével kellett volna foglalkoznia. Nem kis erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a megfelelő mederbe terelje a gondolatait. – Helló, drágám – mondta Sandra Taylor, amikor a fia belépett a konyha ajtaján. A

tűzhelyen fortyogó marharagu illatától rögtön otthon érezte magát. – Kérsz egy csésze teát? – Jöhet – felelte Stuart, miközben ledobta magát az apja mellé a kanapéra. Az anyja teáskannájából sohasem fogyott ki a víz. – Bárcsak a Bazi Nagy Fehér Lagzit tettem volna meg befutóra – dühöngött a

lóversenyeredményeket nézegető David Taylor. – Húsz az egyhez fizetett. – És miért nem azt tetted meg? – Mert ez volt az első versenye, és az ostoba bróker azt állította, hogy semmi esélye sincs. Milyen fura, hogy még az apja is lagzikról beszél, gondolta Stuart. Tekintse ezt jelnek, hogy amit kérni készül, az helyénvaló? – Anya, kérhetek tőled egy kis szívességet? – kérdezte, amikor az anyja letett eléjük két

csésze tejes teát. – Persze, aranyom. – Készítenél nekünk egy kis esküvői tortát? – Neked és Maxine-nek? Azt hittem, semmiféle felhajtást nem akartok. Amikor a múltkor felvetettem, hogy csinálnék egyet, határozott nem volt a válaszod, és… – Meggondoltam magam – vágott közbe Stuart. – Csak ne legyen csicsás. És talán mégis megrendelek magunknak egy szolid ebédet is. Meglepetésként, a Lampben. A minap beugrottunk Luke-kal egy sörre, és láttam, hogy felújították. Egész jól néz ki. – Igaz, nem Max színvonala, de nekem megfelel. – Hát persze hogy sütök nektek tortát – csapta össze Sandra boldogan a kezét. – Tudod, hogy eredetileg is szerettem volna. – Jól van – mondta Stuart. – De Maxnek ne szólj egy szót se. – Nem is tudnék, hiszen alig látjuk – válaszolta Sandra, és bár megpróbálta elrejteni a csalódottságát, nem sikerült neki. Ha Jenny lenne a leendő menye, ő mindig itt sürgölődne, mondta magában Stuart, még mielőtt megzabolázhatta volna a gondolatait. Ő maga is szerette volna, ha a menyasszonya és az anyja közelebb kerülnek egymáshoz. Ahhoz képest, hogy milyen régóta együtt voltak Maxszel, be kellett látnia, hogy a két nő tényleg ritkán találkozott. Nem mintha rossz lett volna a kapcsolatuk, de Stuart anyja feszélyezve érezte magát Max flancos otthonában, így egy idő után erősen megritkultak a látogatásai. Maxnek pedig sohasem volt ideje arra, hogy elmenjen Stuart szüleihez, mert örökké dolgozott. Egy esküvői fogadás jó lehetőséget teremt majd a kötelékek megerősítéséhez, gondolta Stuart. – Örülök, hogy mégiscsak csaptok egy kis bulit – jegyezte meg az újságot összehajtva David

is. – Nem buliról beszéltem, apa – pontosított nyomatékosan Stuart. – Ha a pénz az oka annak, hogy nem akarsz nagyobb esküvőt tartani, ne fogd vissza magad. Van annyi megtakarításunk, hogy… Stuart egy tiltakozó kézmozdulattal félbeszakította. – Nem, apa. Annak, hogy így döntöttünk, semmi köze a pénzhez. Isten a megmondhatója, hogy megengedhették volna maguknak a legnagyobb lagzit is.

Akár egy igazi cigány lakodalomra is futotta volna, ami mostanság annyira trendi volt, és amiről minden eladósorban lévő lány beszélt, de amijük volt, azt Max hozta a házhoz, és Stuart a saját pénztárcájához akarta mérni az esküvőt. Ő akart fizetni mindent, és elhatározta, hogy ebből egy jottányit sem enged. Márpedig ő csak egy szűk körű fogadást engedhetett meg magának, a családtagokkal és néhány közeli baráttal, amelyen kedves színfolt lenne a menyasszonyi torta. Egyébként sem szerette a nagy hűhót, és semmiképpen sem akarta a felesége kitartottjaként kezdeni a házaséletét. Ez egy olyan dolog volt, amiből semmilyen körülmények között nem engedhetett.

52. fejezet

Másnap az ebédszünetében Stuart beugrott a Lampbe, és megrendelt maguknak egy egészen szerény esküvői fogadást. A menü remeknek ígérkezett: sonkasaláta, roston sült marhaszelet és szabadon választott édesség. Egyszerű, de tökéletes. Pontosan megfelelt Stuart elvárásainak. Annál is inkább, mert az étterem új szakácsának kiváló híre volt. Maxnek persze biztosan lesznek kifogásai, de a semmihez képest, amiben megállapodtak, ezt is kellemes meglepetésnek fogja tekinteni. Miközben Stuart kifizette az előleget, Max, ugyancsak meghosszabbított ebédszünetében, a Higher Hoppleton Hall dísztermében tett látogatást a rendezvényszervező Nina kíséretében. – Két éttermünk van – magyarázta Nina. – Ez a kisebbik. Max szemügyre vette a cikornyás mennyezetet és a falakat borító tükröket. Kilenc vendég csak lődörögne ebben a gyönyörű teremben. Huszonkilenc már másképpen festene, de bőven elférnének benne negyvenen is. A másik helyiség akkora volt, mint egy bálterem. Max kétszáz vendéget is leültethetett volna benne, de természetesen, nem mert megkockáztatni egy ekkora eseményt. – Azt hiszem, az előző terem megfelelőbb lenne számunkra – mondta végül, bár titokban a

nagyobbikra fájt a foga. – Remek – válaszolta Nina. – Akkor most menjünk végig néhány ételajánlaton. A rendezvényszervező irodájában kávé és aprósütemény várta őket. Az első menüajánlat egyértelmű „nem” volt. Nem az elképesztő ára döntötte el a kérdést, hanem maga az étel. Stuart az egyszerű ízeket kedvelte, és olyan fogások voltak benne, amelyekből nem evett volna egy falatot sem: libamájpástétom, csirkemájpástétom, Stilton és hal, amit a rántott tőkehal kivételével kifejezetten utált. Max végigfutott a második menün is, de abban meg olyan fogások voltak, amelyek túl egyszerűnek hatottak volna az ünnepi asztalon: például báránysült, és néhány teljesen köznapi édesség – mazsolás puding, almás pite és tejsodó. Mintha az iskolai menza édességei élték volna a reneszánszukat. De nem az ő fogadásán, döntötte el. – Ez már tetszik! – jelentette ki Max, amikor a harmadikat meglátta. Előételként kagylóválogatás volt benne zöldborsóhabbal, olaszsonka-tál vagy leves; főételként Wellington-marhaszelet, csirke erdész módra vagy mediterrán pite a vegetáriánusoknak, és a

desszertek is finomnak tűntek: háromféle sajttorta, négyféle csokoládés finomság és nyári gyümölcspuding tejszínhabbal. A menüsort portói zárta, sajttál, házi készítésű trüffel és kávé. Ennyi étel között a minden sallangtól mentes Taylorok is megtalálhatják a nekik megfelelőt, és a kagylóimádó Max is hozzájuthat pár ínyencséghez.

Akar-e virágot az asztalra, kérdezte Nina. Van-e medveszar az erdőben, akarta válaszolni Max. – Ó, igen. Élénk rózsaszín virágokat szeretnék – válaszolta mosolyogva, mert eszébe jutott a cigány Margaret lagzija. – Rengeteget. A belső gyeplő, amely visszafoghatta vagy legalább óvatosságra inthette volna, már régen elszakadt. Eldöntötte, hogy minden lesz az esküvőjén, amiről valaha álmodott, és amit a benne élő romantikus kislány elképzelt magának a nagy napon. Mire elhagyta az épületet, a rendezvényszervező is megírta a listát a rózsaszín pezsgőről, rózsaszín lufikról és a rózsaszín dobozos ajándék bonbonokról. Csak akkor fogta el némi pánik, amikor beült az autójába, és végiggondolta, hogy mi mellett kötelezte el magát. Stuart dühös lesz, ehhez kétség sem férhetett. Ugyanakkor most már semmi, még a brit hadsereg, tengerészgyalogság és légierő együttese sem akadályozhatta volna meg abban, hogy tovább görgesse az esküvői előkészületeket szimbolizáló, egyre sebesebben guruló és egyre növekvő hógolyót.

53. fejezet

Violet ismét hazudott Glynnek, amikor azt mondta neki, hogy egy beszállítóval van találkozója: valójában Postbox Cottage-ba ment. Útközben beugrott egy kis áfonyás pitéért a Potts Bakerybe. Leült a kanapéra, és miután odakészített magának egy kancsó teát, feltette a puffra a lábát, és a gyümölcsös finomságot eszegetve olyan új ízeken törte a fejét, amelyekkel a Carousel kínálatát szerette volna feldobni. A nyár slágerének Nan Sherry Trifle-jét szánta, krémteával. Ősszel, úgy tervezte, a sütőtökös pite meg a fahéjas alma viszi majd a prímet, míg télen a mentás pite brandyszósszal és a hógolyó – selymesen sima vaníliakrém fehércsoki-darabkákkal és ehető csillámokkal. Aztán, ha kitör a tavasz, jöhet a cukorral szórt rózsaszirom meg a répatorta. És ezt csak a kezdetnek szánta, mert tucatnyi desszert volt még, amit kétségbeesetten szeretett volna elkészíteni. Mindez persze tervezést igényelt, amihez a Postboxnál ideálisabb helyet nem találhatott volna sehol.

Útban hazafelé beugrott a Carouselbe. A konyhából éppen kilépő Pav megijesztette. – Bocsánat – mondta a férfi. – Nem számítottam rá, hogy itt találom – felelte Violet félig levegő után kapkodva, félig nevetve. – Nem volt rám szükség az építkezésen, így idejöttem. Ugye nem baj? Úgy egy órája, mivel szólni akartam, fel is hívtam a mobilján. – Elfelejtettem magammal hozni – felelte Violet. Nem mintha nagy ügy lett volna. Így legalább nem kellett Glyn hívásaival szembesülnie a kijelzőn. – És persze hogy nem baj. Azért adtam a kulcsot, hogy bejöhessen, amikor csak akar. Emiatt nem kell felhívnia. Már elkészült a második ló is, és Pav elkezdte a harmadikat. Hihetetlen figyelmet fordított a részletekre. Violet nem számított ilyen színvonalú munkára, amikor alkalmazta. – Tetszik? – kérdezte Pav, amikor észrevette, hogy Violet a munkáját nézi. – Igen, Pav, tetszik. Nagyon. Maga olyan… tehetséges. Pav elmosolyodott, és az ingébe törölte a tenyerét. – Igen. Tudom – mondta dölyfösen, aztán kuncogni kezdett, és Violet is csatlakozott hozzá. Nem tudta felidézni, hogy mikor nevetett utoljára ilyen jót Glynnel. – Kávét? – kérdezte végül. – Igazából csak azért jöttem… – hogy még ne kelljen hazamennem – hogy ellenőrizzem a készleteimet. – Köszönöm – felelte Pav. – Úgyis szünetet akartam tartani.

Ahogy elhaladt a férfi mellett, megérezte az illatát – erdő és férfiasság aromái keveredtek benne –, és egy nagy szippantással be is lélegezte. Közben azon tűnődött, hány éves lehet. Nála fiatalabb, ezt biztosra vette, de vajon mennyivel? Nem voltak tökéletesek a vonásai. Az orra nem volt teljesen egyenes, és egy durva vágás húzódott a bal szeme alatt. De ezek nélkül az apró tökéletlenségek nélkül nem nézett volna ki ennyire jól. Mindkettő csak fokozta a vonzerejét. De Violet nem csak a fizikai megjelenése miatt találta vonzónak. Amikor festett, a mozdulataiból nyugalom áradt, és ez úgy hatott a nőre, mintha balzsammal kenegették volna megviselt idegeit. – Iskolában tanulta a festést, Pav? – kérdezte Violet, miközben arra várt, hogy felforrjon a

víz. – Nem. Sohasem részesültem formális képzésben. – És hány éves volt, amikor végzett? Tizenhat? – Tizennyolc. – Ah! – Violet hosszasan készült a nagy kérdésre, mert a lehető legtermészetesebb módon

akarta feltenni. – És az mikor volt? – Öt évvel ezelőtt. Tehát kilenc év van köztük. Ami nem lett volna sok, ha mindketten betöltötték volna a nyolcvanat. Csak hát… Amikor Violet húszéves volt, Pav csak tizenegy. Na és mit számít ez, te ostoba? – vonta kérdőre önmagát. Semmi sem lehetett köztük. Pav akkor is túl fiatal lenne hozzá, ha ő maga nem lett volna eljegyzett menyasszony. Plusz el sem tudta képzelni, hogy egy ennyire jóképű, tehetséges és gyengéd férfinak nincs barátnője. – Hihetetlen, hogy mindenféle képzettség nélkül csinálja, amit csinál – jegyezte meg

Violet, miközben behozta a konyhából a két csésze kávét. – És maga iskolában tanulta a fagylaltfőzést? – kérdezte vigyorogva Pav. – Ott bizony – válaszolta színlelt komolysággal Violet. – Még doktori címet is szereztem belőle. – Úgy látom, meg kell majd kóstolnom néhányat, hogy lássam, igazat beszél-e – mondta mosolyogva Pav, Violetre függesztve óceánkék pillantását. Violet elkapta a tekintetét, mintha attól félne, hogy megégetik a figyelő szempárból kipattanó szikrák. – Látom, menyasszony – jegyezte meg Pav, megkocogtatva saját, egyelőre még csupasz gyűrűsujját. – Igen – felelte a kávéját kortyolgatva Violet, miközben az ujja, mintha szégyellné a rajta lévő bizonyítékot, szinte magától bekunkorodott. Glyn maga választotta ki a szív alakú gyémánttal díszített gyűrűt. Amikor először át akarta adni, Violet valami belső kényszer hatására azzal utasította el, hogy szakítaniuk kellene. Másodszorra elfogadta, és az ujjára húzta.

– Mikor lesz az esküvő? – Július harmincadikán. – Az már nincs messze – tűnődött hangosan a férfi, aztán kérdezett valami meglepőt: – A férje is itt fog dolgozni maga mellett? – Istenem, dehogy – válaszolta Violet jóval elutasítóbban, mint szerette volna. Látta, hogy

Pav szemöldöke felszalad. – Elég rossz felállás lenne – tette hozzá. – Hol dolgozik? Mármint a férje. – Jelenleg sehol. Hogy is mondjam… hm… Gyengélkedik. Pav, mivel nem értette pontosan, hová akar kilyukadni a nő, megcsóválta a fejét. – Úgy értem, beteg – magyarázta Violet. – Nemrég még számítógépes szoftvereket árult, de aztán… izé… megbetegedett, és ott kellett hagynia a munkahelyét. És maga, Pav? Nős? – Violetnek egyetlen célja volt a kérdéssel – hogy elterelje a figyelmet Glynről. Nem akart róla

beszélni ezen a helyen. A Carouselt mindig is Glyn-mentes övezetnek szánta. – Egyedülálló vagyok – felelte Pav, igencsak meglepetést okozva szavaival. Mi több, Violetet annyira sokkolta, amit hallott, hogy nem bírt megszólalni sem. – Violet? Jól van? – kérdezte Pav a tökéletes „O” láttán, amit a nő szája formált. – Igen, persze… jól – dadogta Violet, de közben érezte, hogy árulkodó pír önti el az arcát. – Csak… Csak… Ó, jaj… – Idegesen köhögni kezdett, és biztosra vette, hogy egy idióta

benyomását kelti a férfiban. Aki egyébként szórakoztatónak találta a zavarát. – Csak… – Pav a megfelelő szót keresve a mennyezetet pásztázta pillantásával – ugratom egy kicsit. Egyébként, milyen ember a vőlegénye? Ó, magasságos isten! – Csendes, magának való. Azt hiszem, van a szekrényben egy kis süti – tette hozzá hadarva, és elsietett a konyha felé abban a biztos tudatban, hogy egy árva süteményt sem fog találni, mégis elkezdte nyitogatni a szekrényajtókat, jó hangosan, és közben azt dünnyögte: – Pedig úgy emlékeztem, hogy maradt a múltkor. – Természetesen üres kézzel tért vissza a férfihoz. – Semmi baj – mondta Pav. – Úgyis vigyáznom kell az alakomra. – Azzal megsimogatta lapos hasát. Violet lefogadta volna, hogy kockásan feszülő izmokat takar az inge. Bár nem akarta, gondolatban összehasonlította Glyn pocakjával, amely napról napra nagyobb és rezgősebb lett. – Magának viszont beszerezhetne némi rágcsálnivalót – folytatta Pav. – Olyan vékony. – A kezével olyan mozdulatot tett, mintha körbe akarna kulcsolni egy túlontúl karcsú derekat. – És annyira sápadt. – Mindig ilyen voltam – felelte Violet. – Az iskolában „Szellemnek” csúfoltak a többiek.

Pedig én rendesen eszem. Komolyan. Csak nincs színem. – A szemének van – mondta Pav olyan lágyan, hogy Violetnek nyelnie kellett. – Ibolyakék. Illik a nevéhez.

Violet szégyenlősen felnevetett. – Köszönöm – nyögte végül, de azt sem tudta, hova nézzen. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljak haza. – Amíg lilulni nem kezdek, és szét nem pattan a fejem. Pav elvigyorodott. – Köszönöm a kávét. És a társaságot. – Szívesen – lehelte még mindig levegő után kapkodva Violet, majd felkapta a táskáját, és

miközben próbált nagyon összeszedettnek látszani, útban az ajtó felé megbotlott egy halom egymásra rakott dobozban. Mikor végre behuppant a kormány mögé, megnézte magát a visszapillantó tükörben. Közben azon csodálkozott, hogy még egyben van, és nem vált cseppfolyóssá az egész teste. Arra gondolt, mennyire egyszerűbb lenne minden, ha a szívek a simább utat választanák.

Glyn nyolc, egyre frusztráltabb üzenetet hagyott Violet mobilján, mire – némára állítva – megtalálta a fehérneműs fiókjában. Violet még csak nem is sejtette, hogy a vőlegénye alkalomadtán átnézi a fiókjait meg a táskáját, mint ahogy azt sem, hogy időnként belepillant az e-mailjeibe, és ellenőrzi a mobilján a híváslistát. Glynnek, ha igazságos akart lenni, be kellett ismernie, hogy soha semmi gyanúsat nem talált, egészen a közelmúltig. Ekkor Violet mobiljában megjelent egy új név: P. Nowak. És ez a P. Nowak ma felhívta, majd hagyott neki egy üzenetet. Glyn rögvest felhívta Violet hangpostáját, és miután kitörölt négyet a nyolc üzenetből, amit hagyott, meghallotta P. Nowak hangját. „Helló, Violet. Csak tudatni akarom, hogy mivel nincs más dolgom, bemegyek a Carouselbe festeni. Köszönöm. Ja, Pav voltam, ha esetleg nem ismerné fel a hangomat.” Glyn a következő üzenetet is lehallgatta – a sajátját. Az ő hangja vékonynak és gyengének tűnt a másik férfi mély, idegen hangzású beszédéhez képest. Érezte, hogy elönti a paranoiás harag. A legszívesebben a falhoz vágta volna a telefont, de kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon, végül a többi üzenetét is kitörölte Violet mobiljából. Aztán átment a fürdőszobába, ahol először kidörzsölte a szeméből a harag könnyeit, majd kiborította a szennyesládát. Violet esetleges hűtlenségére keresett bizonyítékokat.

54. fejezet

– Halló! Shelley vagyok a Shelley Sütiből. Miben segíthetek? – Ó, jó napot kívánok – mondta Max, akit jókedvre derített, hogy Shelley felvette a telefont, így nem kellett üzenetet hagynia. – Most találtam a számát az interneten. Ugye jól tudom, hogy ön különleges torták készítését is vállalja? – Kivel beszélek? – A nő hangja kissé ellenségessé változott. Mióta az egyik lap a cigány esküvők kedvenceként mutatta be egy cikkben, rengetegen keresték telefonon, és bőven kapott hideget is, meleget is, és ezzel az egészségtelen újságírói érdeklődés középpontjába került. – Férjhez megyek – felelte Max. – És szükségem lenne egy hatalmas tortára. Nem vagyok cigány, de cigány lakodalmat tervezek. – Ah! – sóhajtotta Shelley, és a hangjába visszaköltözött a korábbi melegség. – Mégis, mire gondolt? – Egy palotára! – vágta ki Max. – Olyanra, amilyet a weboldalán lehet látni. Csak kicsit nagyobbat szeretnék, sok-sok rózsaszínnel. Van egy rajzom róla, igazi dimenziókkal, átküldjem? – Természetesen – felelte Shelley. – Tud várni egy pillanatig, míg odamegyek az

íróasztalomhoz? Max közben megnyomta a „Küld” gombot. Shelley nyomban visszaigazolta, hogy megkapta a tervezetet. – Egek! – mondta Shelley, és hangosan belefüttyentett a mikrofonba. – Ez aztán méretes palota! Hány vendég lesz az esküvőjén? – Nem túl sok – mondta Max. – Igazából nem is érdekel, hogy elfogy-e vagy sem. Egyszerűen ekkora tortát akarok. Meg lehet csinálni? És mennyibe fog kerülni – körülbelül? Max szeme elkerekedett, amikor Shelley bemondta a telefonba az összeget, de nem kommentálta. Ilyen tortát akart, emellett döntött, mégpedig azért, mert megengedhette magának, hogy ilyen tortája legyen. Előre tudta, hogy a nagy része pocsékba fog menni, de nem bánta – arra gondolt, megadja a módját, hiszen csak egyszer házasodik. – Mikor lesz az esküvő? Max arca megrándult, és felkészült a kiábrándító válaszra. – Július másodikán. Négy és fél hét múlva. Shelley ismét füttyentett egyet. Ezúttal halkan. – Elég rövid az idő. – És? Meg lehet csinálni, vagy lehetetlen ennyi idő alatt?

– Számomra nincs lehetetlen! – méltatlankodott Shelley. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy végigdolgozza a napot, mert a cigány közösség gyakran rendelt óriáskreációkat szoros határidővel, és jobban megfizették, mint bárki más. Titokban összedörzsölte a kezét a remek megrendelés hallatán, és gyorsan felkapott egy tollat, hogy Max bankkártyaszámát feljegyezze. Merthogy a tortára, amit Max a bazi nagy cigány lagzira rendelt, ötven százalék előleget kellett fizetni.

Stuart kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt, aztán megfogta a radiátort, hogy ellenőrizze, be van-e kapcsolva a fűtés. Be volt, mégsem érezte melegnek a házat. Nem csak most. Soha. Nem volt olyan lakályos, mint az anyja sorházi lakása. Vagy a Jennyé. Megkocogtatta az ujjával a homlokát, hátha így sikerül megszabadulnia a Jennyvel kapcsolatos gondolataitól. Bár ne vetett volna rá szemet! Most úgy érezte, mintha a szíve egy kiéheztetett, kalandor része arra várna, hogy valaki csillapítsa ezt a mardosó éhséget, és rá kellett jönnie, hogy hirtelen támadt étvágyát csak Jenny Thompson tudja enyhíteni. Lerúgta a cipőjét, keresztülsétált a hófehér konyhán, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Kivett belőle egy sört, és kutatni kezdett némi rágcsálnivaló után. Tömve voltak a rekeszek, de olyasmit, amihez igazán kedve lett volna, nemigen talált. Többek között különféle joghurtokon, tésztában sült sodón, szardellapasztán, fokhagymával töltött olívabogyón, egy doboz nikóziai salátán, egy folyami rákkal töltött bagetten és egy nagy kerek Brie sajton akadt meg a szeme. Utálta a flancos francia sajtokat; a Red Leicestert szerette, de az valahogy sohasem érkezett a Tesco-szállítmányban, hiába kérte meg Maxet, hogy időnként rendeljen abból is. Nem, mindig valami fokhagymás Roule-nak vagy camembertnek kellett a csomagban lennie. Vagy valami bűzös cuccnak, amelyet kék penészcsíkok tettek márványhatásúvá. Lefogadta volna, hogy Jenny hűtőjében van cider meg almás pite, marhahúskrém, disznóhússal töltött táska és nevető tehenes kockasajt. És egy jó darab Red Leicester. Lepattintotta a kupakot, és jól meghúzta a sörösüveget. Olyan csendes volt a ház. Csendes és hideg. Mindennek semleges színe volt, vagy fekete, és hirtelen attól kezdett félni, hogy megőrül, és vörös festéket ken a bútorokra. Kezdett bezsongani, és pontosan tudta, miért. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a jövőben kerüli Jenny Thompsont. Sőt, ha egyáltalán nem is találkozik vele.

55. fejezet

Max pénteken korán befejezte a munkát, majd elment Violetért és Belért, hogy együtt mehessenek a Fehér Esküvőbe. Ki akarta választani a koszorúslányruhákat. – Nem akarok ünneprontó lenni, de biztos, hogy helyesen cselekszel? – kérdezte Bel, miután Max beszámolt nekik a nászútról, amelyet Stuart tudta nélkül lefoglalt. És a tortáról is. Meg a többiről. – Nem fog kiakadni Stuart? – Nem. Olyan biztos vagyok benne, mint sajtban a tej – intézte el egy kézlegyintéssel Max. – Egyébként meg, amikor meglát az uszályos ruhámban a templomban, már késő lesz ahhoz, hogy kiakadjon. Majd forgat néhányat a szemén, ahogy szokta, és beadja a derekát. Tizenhét éve ezt csinálja – még egy utolsó szombat délutánt csak kibír. Biztosan nem várja el, hogy én, Maxine McBride egy dísztelen zsákruhában mondjam ki a boldogító igent. Ahhoz túl jól ismer. – De mégis, meddig akarsz még elmenni? – kérdezte Violet, lenyomva a Fehér Esküvő kilincsét. – Ennél sokkal messzebbre már nem mehet – jegyezte meg Bel. – Nem akarok rossz jós

lenni, Max, de ha nem vigyázol, sírás lesz a vége. Freya éppen az újonnan érkezett tiarákról fejtette le a fehér selyempapírt, amikor meghallotta a nők érkezését jelző csilingelést. – Helló! – üdvözölte őket kedvesen. – Hogy érzik magukat ezen a gyönyörű napon? – Jól – felelte Max mosolyogva. Eredetileg úgy tervezte, hogy kikéri Freya véleményét

azokról az apró változtatásokról, amelyeket a ruhájával kapcsolatban eltervezett, de most úgy döntött, hogy majd egy másik alkalommal kerít sort a kérdéseire – amikor Bel és Violet nem lesz ott, hogy balsejtelmeikkel elrontsák a hangulatát. – Ez alkalommal miben segíthetek a hölgyeknek? – Koszorúslányruhákat szeretnénk – felelte Max. – Földig érőket, sok fodorral. – Viselkedj! – figyelmeztette Violet, és játékosan a karjába bokszolt. – Milyen színben? – kérdezte Freya. – Milyen színt szeretnétek, lányok? – fordult Max a barátnőihez, és egy széles

karmozdulattal körbemutatott az egész bolton. – A te esküvődről van szó, Max. Mondd meg te, hogy milyen színt akarsz! Max felidézte magában a cigány Margaret koszorúslányait, akiknek a ruhája, enyhén neonos árnyalattal, olyan volt, mint az égboltot sötét rózsaszínre festő alkonyi pír. – Rózsaszínt – jelentette ki Max. – Nagyon élénk rózsaszínt. Freya a bolt középső részébe vezette őket, ahol a koszorúslányruhák sorakoztak, és éppen ki

akart emelni a többi közül egy lágyságában is élénk rózsaszín darabot, amikor Max megállította. – Le se vegye a fogasról! – szólt rá kissé harsányan. – Én ilyen rózsaszínre gondoltam! – mutatott rá egy ruhára, amely annyira villódzott, hogy napszemüveg nélkül nagy bátorságra vallott már ránézni is. Ha valaki mégis megtette, számíthatott rá, hogy utána hetekig terápiára kell majd járnia. Bel Violetre nézett, és felvonta a szemöldökét, de hát Max esküvőjéről volt szó, és mindketten tudták, hogy a barátnőjük szótárából hiányzik a „szolid” kifejezés. A ruháról azonban kiderült, hogy hiába megfelelő a színe – a szabása túlságosan egyszerű. – Átalakíthatom, ha olyasmit akar, ami stílusában jobban illik a menyasszonyi ruhához –

ajánlotta Freya. – Az tökéletes lenne! – mondta Max lelkesen. Tisztában volt vele, hogy Freya csodálatos munkát fog végezni. Teljes mértékben megbízott benne. – Lesz rá ideje? – kérdezte Bel abban bízva, hogy Freya visszavonja az ajánlatát. – Ha belegondolunk, mindjárt itt van az esküvő. – Igen, hölgyeim, lesz – válaszolta Freya kedvesen, miközben a kezébe vette a nyakában lógó mérőszalagot. – Csak méretet kell vennem, ha megengedi – tette hozzá Belhez fordulva, mert Violeté már megvolt neki. – Pár nap, és elkészülök vele. – Remek – mondta Max, Bel és Violet kórusban, de az egyik hang jóval lelkesebb volt, mint a másik kettő.

56. fejezet

Stuart megfordult az ágyban, és a keze arra a helyre esett, ahol Maxnek kellett volna feküdnie. Ha ott találja, valószínűleg fel sem ébred, de mivel a keze csak a gyorsan hűlő lepedőt tapintotta, nyomban felpattant a szeme. Max már a blúzát gombolta. Látta, hogy a férfi kinyitja a szemét és felül, mire tiltakozón felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kérdéseknek. – Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok – mondta izgatottsággal átszínezett hangon. –

Csak beugrom az irodába néhány dossziéért. Az éjszaka közepén felhívott az amerikai B. J. Brothers Industries, és hagytak egy üzenetet a hangpostámon, hogy sürgősen beszélni akarnak velem. Nagyon komoly cégről van szó, Stuart. – A pokolba velük – pufogott Stuart. – Nekem is szükségem van rád. Akár most is, egy jó kis szopásra. – A legnagyobb szopást kapod tőlem születésnapi ajándékba, ha hazajöttem. Egy óra

múlva, gondolom. Tudod, mit? Aludj vissza, és mire újra felébredsz, már itthon is leszek. Stuart feje visszahanyatlott a párnára. – Felesleges lenne azt kérnem, hogy esténként és hétvégeken kapcsold ki a telefonodat, ugye? – kérdezte feszes szájjal. – Hogy tehetném? – méltatlankodott Max. – A cégemről van szó. A nap huszonnégy órájában elérhetőnek kell lennem, a hét minden egyes napján. Most is alig tudom elhinni, hogy átaludtam a csengőhangot. Stuart viszont nem, de ezt nem kötötte Max orrára, mert amikor hajnali kettőkor meghallotta a csilingelést, egyszerűen áthajolt Maxen, és egy laza mozdulattal megnyomta a telefonján az „Elvet” gombot. A nő lehajolt hozzá, arcon csókolta, majd azt kérdezte: – Mikor mentek Luke-kal öltönyt nézni? – Fél négykor – válaszolta halk, dörmögő hangon Stuart. Nem elég, hogy így indult a napja,

ünneplés helyett kibaszott öltönyöket próbálhat fél délután! – Ne egyél sokat. Van számodra néhány meglepetésem, és el akarlak vinni ebédelni – fuvolázta Max légiesen, azt remélve, hogy sikerül valamennyire felvidítania a morcos férfit. – Ja, és a takarítónő is jön. Ugye nem felejtetted el? Bár addigra már én is itthon leszek. Ha mégsem, megkérnéd, hogy egy kicsit erősebben fertőtlenítse a földszinti vécét? – Meg. Szia – morogta Stuart, és a fejére húzta a párnát. – Boldog születésnapot, drágám – fuvolázta még Max, mielőtt behúzta maga mögött az

ajtót. Csendben. Mintha Stuart képes lett volna újra elaludni! Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és tovább pufogott. A leginkább az bosszantotta, amit biztosan tudott: hogy Maxben csak úgy buzgott a munkakedv. Azon tűnődött, hazajönne-e egyáltalán, ha nem lennének itthon is kötelezettségei. Meg sem próbálta lehunyni a szemét. Ahhoz túl dühös volt. Inkább felkelt, lezuhanyozott, megborotválkozott, és ahelyett, hogy belebújt volna a kényelmes, bár kissé kopott otthoni melegítőjébe, előkereste a szekrényből a legpuccosabb Diesel farmerjét, és alaposan meglocsolta magát a parfümjével – pedig ezt csak akkor tette, ha ő és Max elmentek valahová. Nem mintha ez gyakran előfordult volna az utóbbi időben. De ezen a reggelen Jenny érkezését várta, és nem tehetett róla – már előre örült a találkozásnak. Kivette a postaládából az újságot, és egy kávéval leült a reggelizőpulthoz. Igazából még Jenny érkezése előtt el kellett volna mennie otthonról. Akkor nem találkoztak volna, és nem gyúltak volna benne újabb szikrák. Csupán négy hét választotta el az esküvőjétől, és nem a menyasszonya után sóvárgott, hanem egy másik nő után! És ez nem volt helyes. Igen, gondolta. Kerülnie kellene Jenny Thompsont. Így hát kiöntötte a maradék kávéját a mosogatóba, átment az előszobába, és leakasztotta a fogasról a dzsekijét. És miközben céltalan autókázásba kezdett a városban, megpróbált nem arra gondolni, hogy mennyire szeretne otthon lenni.

57. fejezet

Bel hirtelen mozdulattal felült az ágyában. Egy szörnyű álomból ébredt sírva. Ez már a sokadik ilyen álom volt, ráadásul visszatérő. Apró változások voltak ugyan benne, de a nyomában fellépő bűntudata így is megmaradt. Az esküvőt követő fogadásra repítette vissza, ahol megtartotta a beszédét, de nem hagyta el a helyszínt. Ott állt, várva a kitörő tapsvihart, de mindenki csak nézett rá, és az arcokról le lehetett olvasni az undort. Az apja szégyenkezve csóválta a fejét, és Dan Regent is ott volt, és a zokogó Shadent vigasztalta. Még Max és Violet is kerülte a tekintetét. És Richardnak hangos reccsenéssel kettétört a szíve. – Hogy tehetted ezt? – kérdezgette. – Amikor annyira szeretlek. Az álomból kilépő Bel az első percekben teljesen elveszettnek érezte magát az igaziban. Felkelt, készített magának egy kávét, de az sem tudta elűzni a fejében kavargó gondolatokat. Richard szemszögéből még nem hallotta a történetet, és tudta, hogy azt is meg kell hallgatnia. Ha valaki viszonyt kezd valakivel, azt nem lehet a szőnyeg alá söpörni azzal, hogy „ő lépett félre, nem én”. És az ellenkezőjével sem. Ha egy kapcsolat vakvágányra fut, abban általában mindkét fél hibás. Az éremnek mindig két oldala van. Vagy nem ezt szokta mondani ő maga is, amikor Jeremy Kyle-t nézte? Visszavágyott a Charlotte-ba, ahol nem volt térerő, és ahol nap mint nap harcba kellett szállnia az ébenszemű szomszédjával a konzervnyitóért. Azon tűnődött, mit csinálhat Dan Regent. Ha még ott volt egyáltalán. És ha ott volt, egyedül volt-e, vagy közben csatlakozott hozzá a csélcsap Cathy, és most egymást izzasztották a hálószoba fehér lambériás mennyezete alatt? Úgy képzelte, hogy Dan Regenttel nagyon jól el lehet tölteni az időt az ágyban. Biztosra vette, hogy lassú és gyengéd, nem úgy, mint Richard, aki olimpiai versenyszámnak tekintette a szexet. Ha nem volt benne a Káma-szútra összes póza, nem is tekintette normális együttlétnek. Mint Richardot, Cathyt is meglátogathatta a Futó Őrület tündére, csakhogy azóta valószínűleg észhez tért, és a jóságos Dan könyörületességére bízta magát. Aki természetesen vissza is fogadta. Az igazi világ Cathyjei ugyanis ellenállhatatlanok voltak: ördögi boszorkák veszélyes tüskékkel felszerelkezve, amelyek újra és újra belefúródtak bizonyos szívekbe, amelyek azonban nem zárultak be előttük, hanem mindig visszatértek, hogy még több szúrást kapjanak. Megpróbálta száműzni dr. Dant a gondolataiból. Azóta ezt próbálta, hogy eljött Haworthből. Csakhogy mindig történt valami, ami nem engedte, hogy megvalósuljon ez a határozott szándék, és ez a valami egy pillanat alatt visszaröppentette a Charlotte falai közé. Vagy a dilis dr. Donald Reynoldsról közöltek valami hírt a televízióban, vagy a kezébe akadt

egy konzerv, amelyet csak konzervnyitóval lehetett volna felbontani, még a hűtőjében lévő sajtról is a férfi jutott az eszébe, és nem az, hogy megegye. És ha mindez nem lett volna elég, a tévében is most kellett bemutatni a Wildfell-ház lakója új adaptációját, és amikor elsétált a mozi mellett, ott azt látta, hogy a Jane Eyre régi változata van éppen műsoron – benne Orson Wellesszel, Bel kedvenc Rochesterével. Ahhoz, hogy Richarddal találkozzon, még nem érezte magát elég erősnek, de tudta, hogy nem halogathatja sokáig a dolgot. Végül is a felesége volt, vele kellett volna foglalkoznia gondolatban, és nem holmi doktorral, aki véletlenül keresztezte az útját egy olyan pillanatban, amikor sebezhető volt, és nem tudott tisztán gondolkodni. Ugyanakkor tartozott a férjének azzal, hogy meghallgassa. Csak így szerezhetett igazolást a saját viselkedésére. Mert minél több idő telt el az ominózus eset óta, annál jobban felerősödtek a kétségei. Mindig is tudta magáról, hogy makacs, és ha véleményt formál valamivel kapcsolatban, ahhoz a végtelenségig ragaszkodik még akkor is, ha cáfoló bizonyítékkal áll elő valaki. Kézenfekvő példa volt erre, ahogy Faye-jel bánt. Bel benyúlt az ékszeres dobozába, és kiemelte belőle az arany karikagyűrűjét. Egy picit nézte, majd felhúzta a bal keze középső ujjára. Kellemes érzés volt. Annyira szeretett volna férjhez menni, tartozni valakihez, aki felfedezi benne a lázadó, kemény héj mögött rejtőző puha, sebezhető lényt, és azt tudja értékelni is. Olyan férfira vágyott, aki elmosolyodik már attól is, hogy ő az eszébe jut. Ez volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy felhívja Richardot, és egy héten belül találkozik vele. És aztán megadja neki az esélyt arra, hogy kárpótolja mindenért, amit ellene elkövetett.

58. fejezet

Max autója nem állt a kocsifelhajtón, amikor Stuart jó két órával később, megunva a belváros boltjait, megérkezett. Ezek szerint még mindig dolgozik, gondolta befelé vicsorogva a férfi. Ennyit arról, hogy neki születésnapja van. Betette a kulcsát a kulcslyukba, de az ajtó már nyitva volt. Jenny tehát odabenn dolgozott. A nő ijedten megugrott, amikor Stuart kinyitotta a konyhaajtót. Egy szendvicset rágcsált éppen, és kávét kortyolgatott mellé. – Már mindennel végeztem – magyarázta kapkodva. – A szendvicset meg otthonról

hoztam. – Jenny, az isten szerelmére, ezt meg miért mondtad? – kérdezte mosolyogva Stuart. Annyira helyesnek látta a nőt a csapkodó lófarkával, a parányi rózsaszín kötényben. – Mert nem akarom, hogy azt hidd, hogy megrohamoztam a konyhaszekrényeteket – válaszolta Jenny a száját törölgetve, eltávolítva az esetleges morzsákat. – Ne beszélj bolondságokat – mondta Stuart. A mosolya közben már a füléig ért, annyira örült, hogy ott találta Jennyt. Ha őszinte akart lenni, jobban, mintha Max autója várta volna a kocsifelhajtón. Ugyanakkor érezte, hogy megint helytelen irányban forognak a gondolatai. – Anya azt mondta, hogy kávét itt is csinálhatok; megengedtétek neki. De az ennivalótokhoz sohasem nyúlnék. – Jen, hagyd már abba, rendben? Jen bólintott. – Egy kicsit tovább maradtam a szokásosnál, ugye? Pedig utánatok még van egy hely, ahová el kell mennem, és útközben be kell szereznem magamnak valami ebédet is. – Hol van? Elviszlek. – Nem. Nem viszel el – mondta nagyon határozottan Jenny. – Főleg ma nem. – Ma? Miért? – Hát, mert… ma van a születésnapod. – És te ezt honnan tudod? – Még emlékszem rá az iskolás időkből. Egy nappal utánam születtél, így nem volt nehéz

megjegyezni. – Ó… – Persze te nem emlékszel rá – vágott közbe Jenny gyorsan, és még legyintett is hozzá. – De lehet, hogy nem is tudtad, így nem volt mire emlékezni. Nekem viszont olyan memóriám van, mint egy elefántnak. Jenny ennyi idő után is tudja, hogy ma van a születésnapja, gondolta Stuart, és érezte, hogy

belülről elönti valami szirupos melegség. – És csináltál valami kellemeset a születésnapodon, Jenny? – Igen. Egy jó kis vacsorát, két személyre. – Ah! – Stuart láthatóan elszontyolodott. – Nekem és Alannek – tette hozzá nevetve Jenny. – Ő brokkoliszárat evett banánnal, én

meg kínait, a kelleténél jóval több Bailey’sszel. Stuart felnevetett, de nem annyira vidámságból, mint inkább a megkönnyebbüléstől. – És te mit csinálsz a születésnapodon? – Jenny a szemetesbe dobta a szendvicse maradékát, és a kabátjáért indult. – Elmegyünk ebédelni. – Stuart az órájára pillantott. – Feltehetően – tette hozzá nem kevés megbántottsággal a hangjában. – Maxine talán vásárol? – kérdezte Jenny, miközben belehajtogatta a vödrébe a takarításhoz használt rongyait. – El tudom képzelni, mennyi tennivalója van a közelgő

esküvőtök miatt. – Dolgozni ment – válaszolta Stuart. – Nem érdekli más, csak az a rohadt meló. – Jennyre pillantott, és szabadkozni kezdett az erős szavak miatt. – Ne haragudj, Jen. Látod, egy munkamániással készülök összekötni az életemet. – Nekem az az elvem, hogy először éljünk, utána dolgozzunk – mondta Jenny. – De hát nem vagyunk egyformák. Unalmas hely lenne a világ, ha azok lennénk. – Gyere, elviszlek. – Nem. – De igen. – Akár az életében is fogadott volna, hogy nyugodtan elviheti Jennyt, mert Maxet még akkor sem fogja itthon találni, ha közben lefut egy maratont. És ez sok mindent elárult, főleg a születésnapján. Jenny megadóan felsóhajtott. – Rendben. Köszönöm. Ha ki tudsz tenni a Pogley Top postahivatal előtt, az remek lenne. – Ahol akarod. Gyere. Ahogy Jenny mögött lépkedett, megérezte a parfümjét. Enyhe almaillata volt. A nő legalább harminc centivel alacsonyabb volt nála. Elképzelte, milyen érzés lenne, ha átkarolná és felemelné. És aztán megcsókolná. A Pogley-ba vezető út félmérföldnyi időt adott neki arra, hogy a nővel lehessen. Már attól is könnyebbnek érezte a szívét, hogy Jenny Thompson mellett ülhetett. Amikor Stuart megállította az autót a posta előtt, Jenny előhúzott a táskájából egy selyempapírba burkolt lapos, szögletes csomagot, és a férfi felé nyújtotta. – Egy kis ajándék, amit eredetileg a konyhapulton akartam hagyni a számodra. De ne

számíts semmi különlegességre. Valahogy a kezembe került, és lemásoltam, mert arra

gondoltam, hogy örülnél neki. – Jenny, nem kellett volna. – Stuart zavarban volt az ajándék miatt. Ő még arra sem emlékezett, hogy Jennyvel egy időben van a születésnapja. – Nem került semmibe – mondta gyorsan a nő. Stuart kibontotta a csomagot. Egy fénykép volt benne a régi osztályukról. Mindannyian színpadi kosztümöt viseltek. – Ó, Istenem! A betlehemes játék, amit az öregek otthonában adtunk elő! Nem is tudtam,

hogy létezik ilyen kép – áradozott őszinte örömmel. – Honnan vetted? – A Chronicle fotósa készítette, de végül nem került be az újságba. Az anyukám azonban elment a kiadóba, és kért tőlük egy másolatot. – Ó, egek! Nézd csak, itt vagyok! – Stuart hangosan felnevetett, amikor meglátta magát vigyorgó pásztorként. Az apró termetű Timmy Foster és Luke között állt, aki az egyik királyt alakította, és olyan hatalmas, fekete állszakálla volt, hogy eltakarta a fél fejét. – És te, Jen? Téged nem látlak sehol. – A jobb felső sarokban állok, Gav mellett – mutatta Jenny. – Mindketten szamárnak öltöztünk. – Hé, nagyon jó füleid voltak! – Stuart, miközben beszélt, megérintette Jenny haját a fotón. – És nézd, ez meg itt Julie Armstrong! A tanárok kedvence! Stuart megrázkódott az aranyhajú angyal tenyérbe mászó képe láttán. – Ugye, milyen utálni való volt? – kérdezte Jenny. – Azóta öt gyereket szült, öt különböző férfitól. Hármat elvettek tőle. Időnként látom az Asdában. Nem ismernél rá. – Mindannyian változunk – sóhajtotta Stuart. – Te nem. Te most is ugyanúgy nézel ki, mint akkor. – Te sem változtál – válaszolta Stuart. – Ó, dehogynem – tiltakozott Jenny. – Finoman szólva is elég duci voltam akkoriban. – Nem! – vágta rá Stuart. Az ő emlékei szerint Jenny ugyanolyan karcsú és kecses volt akkor is, mint most. – És a mosolyod is a régi. Mi, fiúk csak Mosolygós Jennynek neveztünk magunk között. Jen ajka elnyílt meglepetésében. – Tényleg? – Érezte, hogy elpirul. Stuart alig bírta megállni, hogy ne ölelje át, és ne vonja magához. – Jen, elképesztő ez a fotó. Egy csomó kellemes emlékem kötődik hozzá. – Örülök, hogy tetszik. Stuart odahajolt hozzá, és megpuszilta az arcát. Az ajka azonban elidőzött a nő finom bőrén; az orra beszívta az almaillatát. – Köszönöm. – Boldog születésnapot! – mondta Jenny, most már totális zavarban. Még a vödör is kiesett

a kezéből, amikor kiszállt a kocsiból. Felkapta, és szinte futva tette meg az utat a sarokig.

Stuart már egy órája otthon volt, amikor Max végre hazaért. Olyan szélesen mosolygott, hogy a szája két sarka szinte a fülét érintette. – Ó, Stuart, annyira sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam, de nem fogod elhinni, hogy mi történt. Küldtem egy e-mailt a B. J. Brothers Industriesnak, és csatoltam az összes információt, amit kértek. Szinte azonnal felhívtak. Csak a jóisten tudja, hogy milyen munkaidőben dolgoznak odaát. Azt akarják, hogy szállítsak nekik San Maurice-termékeket, amit ők aztán forgalmazni fognak az US A egész területén. Annyira izgatott vagyok, hogy nem tudok rendesen lélegezni sem. Max ekkor észrevette, hogy Stuart nem osztozik a lelkesedésében, és az is eszébe jutott, hogy miért nem. Gondolatban megálljt parancsolt magának, és minden figyelmét a születésnaposra irányította. – De most ne is beszéljünk róla. Ez a te napod. Leültette Stuartot a konyhaasztalhoz, és elkezdte előhúzogatni a különféle rejtekhelyekről az ajándékait. A díszcsomagolású dobozokból a legkülönfélébb ajándékok kerültek elő: kasmírpulóver, TAG Heuer karóra, Adidas edzőcipő, Godiva csokoládé – csupa drága holmi, amire semmi szüksége nem volt, bár sohasem sértette volna meg Max érzéseit azzal, hogy ezt ki is mondja. Ugyanakkor egyetlen darab sem volt a karácsonyt idéző ajándékok között, ami úgy megmosolyogtatta volna, mint a fénykép, amit Jenny Thompsontól kapott.

59. fejezet

– Egyáltalán nem tetszik – kesergett Stuart, amikor szemügyre vette magát a bolt tükrében. – Úgy nézek ki benne, mint egy faszkalap. – Dehogy. Viszont úgy állsz itt, mint egy székrekedéses kacsa – mondta Luke. – Miért tartod el magadtól a karodat? Engedd le szépen az oldalad mellé, és húzd ki magad. – Igen, mama – felelte Stuart gúnyosan, de azért megtette, amit a barátja javasolt. Stuart idegenkedve nézte a tükörből rámeredő frakkos férfit a hófehér ingben és nyaksálban, amikor az eladó egy szürke cilinderrel a kezében megállt a háta mögött. – Azt már nem! – jelentette ki határozottan, amikor közelebb lépett hozzá a férfi. A válla felett odapillantott Luke-ra, aki kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem. Már így is túl

messzire mentünk. De üsse kő, felveszem azt a pingvinjelmezt, ha nagyon muszáj, de nincs az az isten, aki rábírna, hogy ezt a förmedvényt is a fejemre tegyem. – Ingerülten megrántotta a gallérját. – Hogy lehet, hogy te olyan rohadt jól érzed magad öltönyben? – Úgy, hogy van stílusom – felelte Luke, és mint egy férfiasságában biztos francia, megemelte, majd visszaejtette széles vállát. A barátjával ellentétben tényleg otthonosan érezte magát öltönyben. Élvezettel vásárolta az új darabokat, néha méretre is készíttetett egyet-egyet, és általában szeretett jól kinézni. Hétvégeken ugyan Stone Island farmerben lazított, de dolgozni az első pillanattól fogva öltönyben járt. És drága cipőkben meg kézzel varrt ingekben. „A ruha teszi igazán az embert”, tartotta ugyancsak stílusos apja, és mondását a fiára is átörökítette. Luke, mint egy igazi szabósegéd, kiigazította a barátja tartását: hátrahúzta a vállát, és a tenyerével befelé tolta a hasát. Így már sokkal jobban festett. Sőt határozottan jól. – Ez az esküvő egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ez egyáltalán nem tetszik nekem –

jegyezte meg Stuart, miközben elfordult, hogy profilból is szemügyre vehesse magát. – Templom, öltöny… Képzeld, még egy meglepetésfogadás megszervezésére is rávettem magam, és megkértem anyát, hogy süssön egy esküvői tortát. – És a nászúttal kapcsolatban nem gondoltad meg magad? – kérdezte Luke. A pillantás, amellyel Stuart válaszolt, egyértelműen azt sugallta, hogy nem. – Nekem egy otthon töltött, kellemes hétvége is megfelel – magyarázta. – De hát csak egyszer nősül az ember egy életben… – Ja. Mindenki ezt hajtogatja – dohogott Stuart. – Tudod, azt kívánom, bár ne is kezdtünk

volna bele. Nem tudom, miért akarunk egybeforrasztani valamit, ami nem is tört ketté. Az biztos, hogy többet nem iszom az anyám cherry brandyjéből. A végén megint valami ostobaságba keveredem miatta.

– Mondhatom, elég pocsék hangulatban vagy ma – jegyezte meg Luke nevetve. – Pedig a születésnapodon mást várna az ember. Hány éves is vagy? Harmincnégy? Te vén farok! – Csak egy hónappal vagy lemaradva mögöttem, Appleby. – Nincs kedved elmenni valahová egy hosszú hétvégére? Arra gondoltam, hogy egy utazást kaptok tőlem nászajándékba. Stuart megviselten végigsimított a homlokán. – Azt gondolod, nem engedhetnék meg magamnak egy nászutat? – Miért? Nem erről van szó? – Az ördögbe, nem! – tiltakozott vehemensen Stuart, majd bocsánatkérőn felemelte a kezét. – Illetve megengedhetek magamnak egy nászutat, de olyat semmiképp, amivel Max is

elégedett lenne. – Mi? Stuart megpróbálta, mégsem tudta elnyomni a hangjából sütő kétségbeesést. – Mit gondolsz, mennyire tetszene Maxnek egy blackpooli nászút? – Szerintem nagyon. Odalenne a boldogságtól – válaszolta Luke. – Ja. Persze. – Max nem sznob – vélekedett Luke. – Neki teljesen mindegy lenne, hová viszed el egy

hétvégére. Ugyanúgy örülne Blackpoolnak, mint a Bahamáknak. Az ő szemében csak egy dolog számítana: az, hogy elviszed valahová. – Mégis melyik bolygón élsz, haver? – kérdezte Stuart ingerülten. – Tudod, mit kaptam Maxtől a születésnapomra? Annyi ajándékot, hogy a Mikulás barlangját is meg lehetne tölteni vele. Mint egy ló, annyit dolgozom, mégsem tudok a költekezésével lépést tartani. – Stuart a legszívesebben kitépte volna a nyakából a fojtogató gallért, és elhajította volna a fülke távoli végébe. – Szerintem nem az a célja, hogy bármilyen versenybe belekényszerítsen… – Nem is ez a lényeg! – vágott közbe Stuart élesen. – El tudod képzelni, milyen érzés ez

nekem? Hogy kasmírpulcsikat meg TAG Heuer órákat kapok tőle ajándékba? Meg házat, meg autót? Olyan, mintha a kitartottja lennék. A selyemfiúja. Az eladó ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy bepillantson a próbafülkébe, majd egy hátraarccal gyorsan el is tűnt. Luke maga is diplomatikus válasz után kutatott a fejében, de nem talált egyet sem. Hogy is mondhatta volna meg, hogy sokkal jobban érti Maxet, mint a vőlegénye, aki tizenhét éven át a társa volt? Luke tudta, hogy Max jószívűsége határtalan. Mindig is ilyen volt. Már gimis korukban is mindig ő ért először a kávézópulthoz, és a hétvégén keresett pénzéből mindenkit vendégül látott. Jobban szeretett adni, mint kapni. Ilyen volt a természete. Nem érdekelte, hogy mennyit keres Stuart, ezret, vagy tízezret, ebben Luke teljesen biztos volt. Mindez csak

Stuartnak számított, ő volt az, aki folyamatosan éreztette Maxszel a fenntartásait, ami nem volt fair dolog. Luke azon tűnődött, mennyi ideje fortyog Stuartban ez a mélységes megbántottság. Abból, ami a fülkében elhangzott, arra következtetett, hogy régóta. Nagyon, nagyon hosszú ideje ott lappanghatott benne, és nem beszélt róla senkinek. – Mi hajt téged, Luke? – kérdezte Stuart egy keserves sóhaj kíséretében. – Mi az, amitől

mindennél vonzóbbnak találják a munkájukat az olyan emberek, mint amilyen Max, vagy akár te vagy? – Nos – kezdte Luke –, az én esetemben feltételezhetően közrejátszott az, hogy munkamániás családban nevelkedtem. Ezt a felfogást élesítették bennem kiskorom óta. Apa mindig azt mondta, hogy bármit csinálok is, azt végezzem teljes odaadással, a lehető legjobban. Azt hiszem, ő csepegtette belém ezt a munkamorált. Amit én imádok, Stuart. Szeretem, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. És mindig azt akarom, hogy én legyek benne a legjobb. – De Max nem ilyen családban nőtt fel – válaszolta Stuart. Luke, ha lehet, még óvatosabb hangnemre váltott ezen a ponton. – Azt gondolom – és akár az összes megtakarított pénzemben lefogadnám –, hogy Max apjának nagyon is sok köze van ahhoz, hogy ilyen lánya lett. Vagy inkább annak, aminek az egész családját kitette. – Grahamnek? – kérdezte meglepetten Stuart. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna Luke, hiszen Graham McBride-nál kedvesebb, szerethetőbb fickót nem hordott a hátán a föld.

Akinek azon túl, hogy végtelenül tisztességes volt, mindig a családja volt az első. – Nem, nem Grahamről beszélek, hanem Max apjáról. – Ja, hogy róla. – Stuart nagyot szippantott. – De hisz Max még hátulgombolós volt, amikor lelépett. – Gondolom, mégsem felejtette el a bírósági végrehajtókat, akik elég gyakran bezörgettek

az ajtójukon, és az anyja sírását meg a veszekedéseket sem, amelyek örökké napirenden lehettek náluk a szerencsejátékon elvert pénz miatt. Volt olyan, hogy az anyjának el kellett menekülnie az otthonukból. – Luke számára mindig is egyértelmű volt, hogy Max emiatt lett ennyire törtető. – És? – Nem. Stuart még mindig nem értette. Luke kétségbeesetten próbálta megőrizni a

türelmét. – A pénz a biztonságot jelenti Maxnek, Stuart. Azt, hogy soha többé nem dobhatják ki a saját otthonából. Minél többet keres, annál többet tud félrerakni, és annál távolabb tudja tartani magától a farkasokat. Ez számára a biztonsági háló, amire még mindig szüksége van. Stuart gúnyosan felnevetett. – Még hogy félrerakja! Autókat vesz rajta nekem is, meg magának is, meg TAG Heuer órákat!

Luke az utolsó pillanatban csukta be a száját, nehogy kikotyogja, amit ha nem is tudott biztosan, de sejtett: hogy Max csak azután költött extravagáns dolgokra, hogy a pénze egy részét „biztonságba” helyezte. Bár nem volt pszichológus, tudta, milyen rugókra jár Max agya, és megdöbbentette, hogy Stuart figyelmét mindez elkerülte. Mint ahogy azt sem értette, hogy miért kényeztet mindenkit a barátnője. Mert a lelke mélyén ő is kényeztetésre vágyott, romantikus vacsorákra, virágra, csokira. És nem az ár érdekelte. Többre becsült volna egy saját kézzel szedett harangvirágcsokrot, mint egy drága, mesterien összerakott bokrétát, amelyet a személyi asszisztensén keresztül küld neki valaki. De azt gondolta, hogy ma már eleget prédikált Stuartnak, így hagyta, hogy a további kommentek elhaljanak a nyelve hegyén. Inkább ismét szemügyre vette az öltönyt, és jóváhagyó bólintással jelezte, hogy mindkettőjük tükörképével elégedett. – Jól nézünk ki, haver – mondta. – Szerintem ezt kikölcsönözheted. – Oké, ha muszáj – morogta Stuart. – Ó, az ördögbe, tudtam, hogy elfelejtettem valamit! –

Kétségbeesetten csettintett egyet az ujjával. – Kaptam ma Jennytől egy képet, amely akkor készült, amikor még Miss Shaw osztályába jártunk, és előadtunk egy betlehemes játékot az öregek otthonában. Emlékszel rá? – Jézus Krisztus, az nem tegnap lehetett. – Nem. Huszonöt évvel ezelőtt volt. Neked hatalmas szakáll borítja az arcodat, Jennek

pedig szamárfüle van. Jen. Jen. Jen. Nem lehetett nem érzékelni azt a változást, amely Jenny Thompson említését követően Stuart hangulatában bekövetkezett. Luke mégis úgy tett, mintha nem vette volna észre, és inkább felemelte azt a rózsaszín anyagot, amelyet Max adott Stuartnak, hogy hozzáillő nyakkendőt válasszanak. Nyilvánvalóan a csokrának lesz ilyen a színe. – Vicces – folytatta Stuart az ömlengést –, de nem emlékszem, hogy egyszer is felfigyeltem

volna Jennyre a suliban. A háttérben meghúzódó lányok közé tartozott. Te észrevetted egyáltalán? – Nem igazán – felelte Luke. – Mint minden más fiút, engem is csak Julie Armstrong érdekelt. – Mindig volt néhány lány, aki kiemelkedett a tömegből, de korán érő alkatával, hosszú, aranyszőke hajával és hatalmas kék szemével Julie volt a legnépszerűbb. Később, a hatosztályos gimiben, ahol Stuarttal együtt a tanulmányaikat folytatták, és más lányokkal is találkoztak, a sötétvörös hajú, bociszemű, formás hajlatokkal rendelkező, égőpiros ajkú Max McBride volt az egyik, aki után a legtöbben megfordultak. Stuart, csupán azért, hogy egy jót nevethessen magán, felpróbált egy keménykalapot. – Max ma egész délelőtt telefonált. Amerikába. Állítólag egy B. J. Brothers Industries nevű cég üzletet akar kötni vele. Hallottál róluk? – kérdezte. Luke felvonta a szemöldökét.

– Ki nem? Mindenki ismeri őket. Ami Stuart üres tekintetéből ítélve nem volt egészen igaz. – Nagy cég. Nagyon nagy – mondta végül. – Jobb hírt nem is kaphatott volna Max. Stuart vállat vont. – Tényleg? – Tényleg – felelte Luke. – Büszkének kellene lenned a menyasszonyodra, hogy ilyen

cégekkel üzletel. – Néha azt hiszem, hogy Max sokkal jobban járt volna veled, mint velem – sóhajtotta Stuart, majd letépte a fejéről a kalapot. Csak nehezen tudta megállni, hogy ne hajítsa el, mint egy frizbit. – Miért, mert mindketten tűzbe jövünk attól, ha jó üzletet köthetünk? – kérdezte Luke nevetve. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a beszélgetésük ilyen fordulatot vett. – Igen – bólogatott Stuart. – Pontosan erre gondolok. Ráadásul ugyanazokért a dolgokért vagytok oda. – Kigombolta az inggallérját, és végre megvakarta a nyakát. – Egyszer sem gondolkoztál el azon, hogy mi lett volna, ha nem csípem meg a fenekét, és aztán nem kenem rád az egészet? – Nem – válaszolta ezúttal őszinte nevetéssel Luke. – Hidd el, több közös van bennem Alan Sugarrel, mint bármelyik nővel, akivel valaha jártam. És ettől még egyáltalán nem szeretném, ha Alan megjelenne egy csokor virággal a küszöbömön. – Néha eltűnődöm, mi történhetett a többi osztálytársunkkal – mondta Stuart távolba révedő tekintettel. – Ismered azt a mondást, miszerint egy baráti társaságban ugyanakkora esély van arra, hogy egyvalaki milliomossá és egy másik valaki gyilkossá váljon? – Nem tudom elképzelni, hogy az osztályból bárki gyilkossá lett volna – jegyezte meg Luke. – Miért, azt el tudtad volna képzelni, hogy Julie-nak egyszer gyámhatósági ügyei lesznek? Vagy honnan tudhatnánk, hogy az a kis, egérszerű Timmy Foster azóta nem vágta el valakinek a torkát? Van ezen a világon bármi, amiben biztosak lehetünk? – Stuart megcsóválta a fejét. Hirtelen megint rosszkedve lett. Nem tudta volna megmondani, mikor történt meg vele utoljára, hogy őszintén elmosolyodott, vagy hogy együtt vihogott valakivel úgy, ahogy az iskolások szoktak. – Majd beszkennelem Jen képét, és átküldöm neked. Mind olyan boldognak látszunk rajta. Jen. Már megint. – Hát persze, hiszen akkor még nem kellett szembesülnünk a nagybetűs élet

legbonyolultabb dolgaival. Fogalmunk sem volt, mi fán terem a munka, a lakáshitel, a szex. Bőven volt időnk mosolyogni, csak akkoriban ez fel sem tűnt senkinek – dünnyögte Luke, majd váratlanul olyan kavicsot dobott a beszélgetés medrébe, ami alaposan felborzolta a vizet. Remélte, hogy Stuart is érzékeli a jelképes fodrozódást, és ennek megfelelően veszi

majd a lapot. – Nap mint nap megesik mostanság, hogy egy szerencsétlen flótás felkutatja egykori osztálytársát vagy az első szerelmét a Facebookon, és abban reménykedik, hogy ezzel együtt a múlt is visszatér. Csakhogy veszélyes lehet rózsaszín szemüvegen keresztül nézni a világot. Már nem azok a gondtalan gyerekek vagyunk, akik akkoriban voltunk, és esélyünk sincs rá, hogy megint azok legyünk. Stuart szóra nyitotta a száját, hogy kibökje: igaza van Luke-nak. Hogy a feje olyan, mint egy mosógép, és azt sem tudja, hol áll éppen: öltönyöket próbál, mert házasságot akar kötni egy nővel, és közben nem tudja kiverni a fejéből a másikat. „Segíts, Luke”, akarta mondani, de becsukta a száját, mielőtt egyetlen hangot kiejtett volna. Mi mást mondhatott volna Luke, mint azt, hogy írja az egészet az esküvő előtti idegeskedés számlájára, mert az, hogy a bensője lázadozik egy kicsit a végleges elkötelezettség ellen, az múló érzés, és átesik rajta minden vőlegény. Ha pillanatnyilag belehabarodott is Jenny Thompsonba, az nem lehetett szerelem. Hogy is válhatott volna azzá ilyen rövid idő alatt? A szerelem az, amit Max iránt érez. Az iránt a nő iránt, akivel tizenhat éves koruk óta elválaszthatatlan párt alkot. Akit hamarosan feleségül vesz, és akivel boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tudta, hogy ez így lesz. Pontosan tudta. Mégis, Jenny Thompson nem cicózott, amikor belehajította a malomkövet a tóba. Alaposan sikerült felkavarnia az iszapos vizet. Stuart úgy döntött, hogy amint hazaér, lefoglal egy asztalt a Curry Cornerben, és elviszi egy késői vacsorára Maxet. Megünneplik a születésnapját és az amerikai B. J. Brothers Industrieszal kezdett tárgyalások sikerét, elbeszélgetnek a szerény, ám tökéletesnek ígérkező esküvőjükről és a jövővel kapcsolatos terveikről. Vissza kellett vonszolnia magát a kitaposott útra, és egyszer és mindenkorra el kellett felejtenie Jenny Thompsont. Volt némi igazság abban, amit Luke mondott. Jenny a múltjának egy parányi része volt, és a jövőjéhez már nem volt sok köze.

Minden jól alakult Stuart és Max között, amikor elindultak a Curry Cornerbe. – Csak most az egyszer hagyd itthon a telefonodat – kérte Stuart az ajtónál. – Ne zavarhassa meg senki az esténket. – Oké – felelte Max, és engedelmesen visszalépett, hogy kitegye a telefont, aztán beszálltak az időközben megérkező taxiba. Előételként közösen elfogyasztottak egy indiai tálat, és rengeteget nevettek, miközben Stuart beszámolt a délutáni ruhapróba részleteiről, ahol Luke tojós tyúkként ugrált körülötte, és minduntalan ráripakodott, hogy álljon már rendesen. Hangosan vihogva kortyolgatták a borukat, és Stuart végre megnyugodott a küszöbönálló esküvő miatt. Olyan jó hangulatban volt – és kicsit be is csípett –, hogy készségesen fontolóra vette Max javaslatát azokkal kapcsolatban, akiket a családtagokon kívül, csak hogy tele legyen a templom, meg akart hívni

az esküvőre. Csak néhány emberről van szó, bizonygatta Max. Távoli rokonokról, mindkét oldalról egyenlő arányban, természetesen. Miután a pincér, a főfogás előtt, összeszedte a tányérjaikat, kiment a mosdóba, de elkövette azt a hibát, hogy az ajtóból visszanézett. Max éppen a telefonját húzta elő a táskájából. Tehát mégsem hagyta otthon, hiába kérte Stuart. Születésnap ide vagy oda, nem volt képes arra, hogy ez egyszer a saját igényei fölé helyezze a vőlegénye érzéseit. Mire visszaért az asztalukhoz, az aggodalmai is felerősödtek, és mázsás kövekként nyomták a szívét.

60. fejezet

Amikor Bel szerda este leállította az autóját a La Hacienda előtt, Richard már várta. Az egyik kezében egy hatalmas csokor vörös rózsát, a másikban egy esernyőt tartott, merthogy esett az eső. – Szia – mondta szinte szégyenlősen, amikor a nő kiszállt a kocsiból. Aztán sután arcon csókolta, és átadta neki a virágot. – Lehet, hogy kicsit csöpögős – magyarázta –, de a vörös rózsáról legalább tudom, hogy mit jelent. Nem akartam olyan virágot hozni, amelyik esetleg valamilyen kétes, számomra ismeretlen üzenetet hordoz. – Például féltél a rózsaszíntől, mert az esetleg azt jelenti, hogy „utállak, te cafka”? –

kérdezte Bel halvány mosollyal. – Remélem, hogy nem. Éppen most küldettem egy csokorral az anyámnak. Bel az ajkába harapott. Ha a rózsaszín rózsának valóban ilyen üzenete lenne, ő hetente több csokorral is küldetne annak a vén banya Madeleine Bishopnak. Alig várta, hogy a történtek után leülhessen egy közös ebédre a Bishop családdal. Szinte látta, ahogy Madeleine az üst fölé görnyedve valami mérgezőt kotyvaszt vad, kezelhetetlen menyének. Bel betette a virágot az autójába, és amikor visszafordult, azt látta, hogy Richard, a kapcsolatuk során először, a karját nyújtja neki. Kedves gesztusként könyvelte el. – Elég rég volt, hogy utoljára itt jártunk – jegyezte meg Richard, miközben belökte az ajtót,

ami az ő éttermükbe vezetett. Itt történt a lánykérés. Egy agg muzsikus odaosont az asztalukhoz, és sárgásbarna fogait elővillantva lelkesen játszani kezdett a hegedűjén. Bel egy kicsit ostobán érezte magát attól, hogy hirtelen ilyen nagy figyelem középpontjába került. Éppen ki akart menni a mosdóba, amikor Richard letérdelt elé, és felé nyújtott egy Tiffany alakú dobozkát. A gyűrűt díszítő egyetlen gyémánt akkora volt, mint egy kisebb szikladarab. Bel nagyot nyelt, amikor megrohanta az emlék, és a torkát elborították a visszafogott könnyek. Remélte, hogy az est hátralévő részét gerincesebben csinálja majd végig. Rettegett, hogy össze fog omolni, és egy érzelmes pillanatban Richard összes bűnét megbocsátja. Richard természetesen a szokásos asztalukat foglalta le – egy intim, pillantásoktól távol eső sarokasztalt. A pincér letette eléjük az étlapokat, majd meggyújtotta az asztal közepén álló vérvörös gyertyát, amelynek a lángja táncra perdült Richard Belt figyelő, kék szemében. – Annyira hiányoztál – mondta. – Olyan jó, hogy újra láthatlak. Bel idegesen megköszörülte a torkát, és megpróbált az étlapra koncentrálni. Még csak éhes sem volt. Vagy mégis? Annak kellett volna lennie, mert egész nap nem evett. Az adott pillanatban azonban nem volt semmi, amivel kapcsolatban határozott döntést tudott volna

hozni. Lehet, hogy felelősséggel tette a dolgát a munkahelyén, de ha az érzelmei kerültek terítékre, teljesen összezavarodott. – Mi újság a jó öreg csokoládégyárban? – kérdezte Richard, miután leadták a pincérnek a rendelésüket. – Sok a munka – válaszolta Bel. – De nekem éppen így jó. És mi a helyzet a pénzvilágban? – Piszkosul unalmas, mint mindig – felelte Richard. – De úgy tűnik, már semmi sem menthet meg attól, hogy vezérigazgató legyek. A sunyi Francisnak ki akarják tenni a szűrét. Meghamisította a könyvelést. – Hát, ez igazán remek hír. Neked – tette hozzá Bel csúfondárosan, mert rájött, hogy túl udvariasan beszél Richardhoz, úgy, mint egy ismeretlen féllel folytatott üzleti tárgyalás elején, a puhatolózás fázisában. Amikor Bel krémlevese megérkezett, Richard éppen arról regélt, hogy milyen szuper lesz vezetni a céges Bentley-t, amelyet a kinevezéssel együtt kapni fog. Bel a tányérját vizsgálgatta, és hirtelen eszébe jutott a konzervnyitó. Alig tudta elfojtani a mosolyát. Furának érezte, hogy a leves a friss összetevőivel, a remek fűszerezésével, a krémes állagával és az aránytalanul „felpumpált” árával sem ízlett neki annyira, mint a sajtos pirítóssal „feldobott” Heinz paradicsom, amin Dannel osztoztak az Emilyben. Szerette volna tudni, meddig juthatott a férfi a menyasszonygyilkos történetével, és azt is, hogy túl vannak-e már az első szenvedélyes, izzasztó szexen Cathyvel. – Mit gondolsz, Bel? Bel felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy gondolatban visszacsúszott egy másik, egyszerűbb világba, ahol nincs tengeri kömény meg beluga kaviár, és közben meg sem hallotta, hogy mit mondott neki Richard. – Azt, hogy nagyszerű! – vágta rá gondolkodás nélkül, és ezúttal megpróbált ott maradni a

jelenben. – Gondoltam, hogy ez lesz a véleményed. A Bentley a legtágasabb és legkényelmesebb autó. Fantasztikus a hátsó ülése is. Ó, gondolta Bel fáradt közönnyel. Csak nem arra célozgat ez az ember, hogy fel kellene szentelniük a kocsit, amikor megkapja? Eszébe jutott a fogadáson felszolgált „szűzpecsenye nyárson” – és Shaden S MS -e, ami az egészet inspirálta. Szinte hallotta, amint Richard azt mondja Shadennek Trevor kisteherautójában, a rakodótérben, hogy életében nem okozott még neki ekkora gyönyört egy szopás. Ne légy már ilyen undok, figyelmeztette egy belső hang. Senki sem állíthatja vissza az órát. Richard most azért van itt, mert tovább szeretne lépni, és nem azért, hogy felszaggassa a hegedő sebeket. Neked sem ezt kellene tenned. Nem építhetsz úgy hidat, hogy közben dinamitcsomagokat cipelsz a hátadon, igaz, Belinda Candy… vagy Bishop?

A felesége volt ennek a nagyon jóképű férfinak, aki most vacsorázni hívta; szent esküvel pecsételte meg a templomban a szövetségüket. Richard hangos csörrenéssel tette le a kanalát. – Sajnálom, Bel. Kicsúszott a számon. Nem akarok burkolt célzásokat tenni, csak nem tudom, hogy viselkedjek. – Miközben beszélt, a keze végigszántott divatosan rövidre nyírt,

sötét haján, és Bel észrevette, hogy a kezén ott van a jegygyűrűje. – El vagyok veszve. Bel érezte, hogy szétszakad a szíve a mellkasában. Richard még sohasem tűnt ennyire sebezhetőnek. Mélyen beszívta a levegőt, hogy legyen bátorsága feltenni a következő kérdést. – Van még valami, Richard, amiről nem tudok? – Bel, ha elolvastad az összes S MS -t meg e-mailt, akkor mindent tudsz. – Lehajtotta, és

szégyenkezve megrázta a fejét. – Akkor határozottan a nulla szintről indulunk? – A nulla szintről. Esküszöm. Bel hitt neki. Most már megvolt az alap, amire építeni lehetett. Nem voltak utórezgések, amelyek repedéseket okozhattak volna a frissen emelt fundamentumon. – Biztos vagyok benne, hogy valahogy kikecmergünk majd a kátyúból – mondta Bel

óvatosan. – Ha szépen, lassan, lépésről lépésre haladunk. – Én is nagyon remélem – felelte a férfi. – Attól féltem, hogy idáig sem jutunk. Hogy soha többé nem állsz szóba velem. – Nos, erre lett volna esély, ha nem vagyunk házasok – jegyezte meg Bel. – De hát… azok vagyunk. – Igen, Mrs. Bishop. Azok vagyunk – ismételte meg Richard, és az asztalon keresztül megfogta Bel kezét. A lakásába visszatérve Bel lecsippentett egy kicsit a vörös rózsák szárából, és elrendezte őket egy átlátszó üvegvázában. Richard maga volt a megtestesült báj ezen az estén. Az, hogy a La Haciendába mentek, rengeteg szép percet idézett fel Belben, de mindegyiket rögtön körbe is fonta egy sötét, nyomasztó emlék. Azon tűnődött, vajon Shadent is elvitte-e Richard ugyanebbe az étterembe. Szerette volna tudni, hogy a hitszegő kuzinja is kapott-e harmatos szirmú vörös rózsát, de aztán rájött, hogy mégsem kíváncsi az ilyen részletekre. Bár be tudott volna nyúlni a fejébe, akkor kivágta volna az agyából azt a részt, amelyre a „Richard viszonya” címkét ragasztották titkos kezek. Nagyon magányosnak érezte magát aznap este. Elképzelte, ahogy Richard a dolgozóasztalánál ül és a laptopja fölé hajol, ahogy néha szokta, miközben ő görög salátát vagy valami egyszerűt készített a konyhában. Miközben a mosógép a fehérneműjüket mosta. Az apjára meg Faye-re gondolt. Az ő kapcsolatukban az apja feladata volt a fűnyírás, a

létrára mászás és a kiégett villanykörték cseréje, és Faye volt az, aki a vásárlást végezte és a berendezési tárgyakat választotta. Ugyanakkor együtt főztek, sétáltak, és beszélgettek. Bel olyan életre vágyott, mint amilyen Faye-nek volt az apja mellett. Erős, függetlenséget sugárzó vibrálása ellenére Bel utált egyedül lenni. Ez meglepte volna mindazokat, akik lelkes feministának gondolták. Bárki azonban, aki ismerte az „igazi” Belt, tudta róla, hogy valójában egy sebezhető kislány hatalmas szívvel, akinek az a legfontosabb, hogy szerethessen, és hogy egy erős, kedves férfi viszontszeresse. A rózsának csodás illata volt. Szenvedélyesen mámorító. Bel az ujjbegyével kitörölte a szeméből a kibuggyanó könnyeket. A szirmok árnyalata majdnem pontosan megegyezett a ruháéval, amelyet Shaden, mint koszorúslány, az esküvőn viselt.

61. fejezet

Másnap este, munka után a három barátnő Postbox Cottage-ban eszegette az útközben vásárolt pizzát. – Milyen tündéri kis ház! – lelkendezett Max, miközben a tányérja szélére tolta a pizzáról lekotort kolbászkarikákat. – És milyen kedves a nagyanyádtól, hogy neked ajándékozta. Bel elvette Max tányérjáról a kolbászt, és odatett helyette pár karika pepperónit. – És mondd csak, Violet, mikor költözteted be Glynt? Violet csupán egy vállrándítással válaszolt. – Nem is tud a házról, igaz? – kérdezte Max, mintha olvasott volna Violet gesztusából. Bel abbahagyta az evést. – Miért nem mondod meg neki? – Nem arról van szó, hogy „nem mondom meg neki”. Még nem mondtam meg neki – magyarázta Violet, de közben maga is érezte, hogy milyen semmitmondóan, üresen csengenek a szavai. – Nem sokat beszélsz róla – tűnődött Max. – Hogy van? Javul? Violet felnyögött magában. Érezte, hogy hosszas kérdezz-felelek következik, és nem volt kedvére a dolog. – Lassú folyamat ez – mondta végül. – Gyógyszeres kezelést kap? Vagy terápiára jár? – kapcsolódott be Bel a kérdezősködésbe. – Igen. Prozacot szed. De a terápiát abbahagyta. Azt mondta, csak árt neki. – Azt mondta, én vagyok számára a legjobb terápia. – És mit csinál egész nap? – Maxnek feltűnt, milyen kényelmetlenül érzi magát Violet a

vőlegényére vonatkozó kérdések miatt, ennek ellenére tovább nyaggatta. Tudni akarta, miért nem áradozik Violet arról a férfiról, akinek egy hónap múlva a felesége lesz. Valami nagyon nem stimmelt ebben a kapcsolatban. – Rendben tartja a lakást, főz, bevásárol, persze csak online… – Violet elhallgatott, mert rájött, hogy a papucsnál is mamlaszabb színben festi le Glynt a barátnői előtt. Max bólintott, és csendben folytatta a kolbászkarikák eltávolítását a pizzájáról. Glyn a papucsnál is mamlaszabb, gondolta. Egyáltalán nem olyan, mint amilyen férfit elképzelt Violet mellé. Az a férfi határozott volt, erős, és a tenyerén hordozta a törékeny Violetet. Gondoskodott róla, és mindent megadott neki. A hallottak alapján nem úgy tűnt, mintha Glyn siettetni akarta volna a saját gyógyulását. Vagy erről volt szó, vagy egyszerűen egy lusta gazfickó volt, aki kötélen rángatta jólelkű menyasszonyát. Bel ugyanezt gondolta. Violetnek, a személyiségéből fakadóan, ki kellett volna csattannia az

örömtől, és egyfolytában az esküvőjéről kellett volna csicseregnie. Vajon miért nem tette? Bárkinek, akinek volt némi sütnivalója, látnia kellett, hogy semmi sem úgy történik a bűbájos Violet életében, ahogy az elvárható lett volna egy ilyen fontos esemény előtt. Máskülönben miért titkolta volna el a vőlegénye elől, hogy kapott egy házat? Nem, valami nagyon nem stimmelt. Bel körbepillantott a régiesen berendezett, mégis megkapóan kedves és otthonos helyiségen. Postbox Cottage a kisebb verziója volt annak, amilyen a Charlotte és az Emily lehetett volna, ha egybenyitják őket. Önmaga számára is váratlanul megjelent előtte egy kép: ő egy hatalmas fazékban kavargat valamit a konyhában, míg Dan Regent a nagy, kényelmes kanapén ül, és jegyzeteket készít a legújabb könyvéhez. Ó, szentséges isten, hogy lehet, hogy ez az ember ennyire belefészkelte magát az agyába? Mintha jogot formált volna arra, hogy ott legyen, és nem volt hajlandó távozni. – Hogy áll a Carousel? – kérdezte új, biztonságosabbnak tűnő témát választva Max. Nem akarta tovább nyaggatni Violetet. Úgy sejtette, hogy a fagylaltozó, főleg, ha beszélhet róla, majd visszacsalogatja a mosolyt a barátnője arcára. Azt a mosolyt, amelynek akkor is ott kellett volna lennie, amikor a leendő férje került szóba. Hogy miért nem volt mégsem ott –

nos, lesz még idő arra, hogy ezt kiderítsék. – Ó, csodaszép. Pav remek munkát végez. – És milyen ez a Pav? Ugye nem totyakos? – kérdezte Bel, felvonva a szemöldökét. – Fantasztikusan néz ki, és lengyel, és túl fiatal ahhoz, hogy erotikus képzelgéseink tárgya legyen. Úgyhogy visszavehetsz a vitriolból. Mintha Glyn meghallotta volna ezt, Violet zsebében vibrálni kezdett a telefon. – Megint a tiéd az? – kérdezte Bel. – Mindig ilyen sok hívásod van? – Ahogy számolta, Violet mobilja tízszer biztosan megszólalt az utóbbi félórában. – Jaj, bocsánat, nem hittem, hogy ti is meghalljátok – szabadkozott elvörösödve Violet, és keresgélni kezdett a zsebében. – Azt hittem, örülsz neki – kacsintott Bel. – Biztos valamelyik szállító lesz az. E -mailben szokták elküldeni a költségvetésüket – motyogta Violet, mindkét hüvelykujjával a gombokat nyomkodva. És közben, nem lehetett nem észrevenni, egyre mélyült az arcán a pír. Nyilvánvalóan hazudott. De vajon miért? Kezdett érdekessé válni a dolog. A vibrálás abbamaradt, de rögtön újra el is kezdődött. – Ez az istenverte készülék! – dühöngött Violet. – Kikapcsolom, csak találjam meg azt a

nyavalyás gombot. Az ujjai azonban mindig mellényúltak. Max közben észrevette a kijelzőn Glyn nevét. És ezt nem is hallgatta el. – Látom, Glyn az. Vedd csak fel – biztatta. – Lehet, hogy fontos.

– Nem hinném – dünnyögte Violet, akinek végre sikerült kikapcsolnia a készüléket. – Csak unatkozik, mert egyedül van. Azt ígértem neki, hogy nem maradok sokáig. – Sokáig? Hiszen még csak háromnegyed hat van – csodálkozott Max. Gyanította, hogy a korábbi hívások is Glyntől érkeztek; ő volt az, aki olyan kitartóan csörgette Violetet, hogy szegény enni is alig tudott. Elkezdett kialakulni benne egy kép egy férfiról, akit az eddigiek alapján nemigen tudott volna megkedvelni. Violet összecsapta a kezét, mintha ezzel elejét vehetné minden vitának, majd oldalba bökte Belt. – No? Milyen volt a találkozó Richarddal? – Elmentünk vacsorázni a La Haciendába. Az egyetlen helyre, ahol volt remény arra, hogy sikerüljön a dolog. – Óóó, az igazán remek hely – fuvolázta Max. – És drága. Remélem, ő fizetett, te pedig

csupa olyasmit választottál, aminek jó borsos ára volt. – Naná, hogy ő fizetett – válaszolta Bel. – De bármit választhattam; még a legdrágább fogás is bőven benne van az általa megfizethetőnek tartott kategóriában. Ezzel a módszerrel tehát nem törhettem borsot az orra alá. Túl sok pénze van. – És milyen volt? – kérdezte Max, most már komolyan. – Bűnbánó – válaszolta Bel helyeslő bólintással. Váratlanul jutott eszébe a szó, de pontosan illett Richard viselkedéséhez. – Igazából egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. – Megcsókolt, amikor elbúcsúztatok? – kérdezte Max. – Csak az arcomon. – És? Találkoztok még? – Kötöttünk egy egyezséget. Egyelőre heti egy alkalommal találkozunk, ahogy a munkánk megengedi, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Micsoda zűrzavar! – sóhajtotta Bel. Az

apámnak meg sem mertem mondani, hogy láttam. – Na, és hol van az a sunyi ribanc kuzinod? – folytatta Max a faggatózást. – Richard a fogadáson látta utoljára, legalábbis ezt állítja, és én hajlok rá, hogy higgyek neki. Nem hinném, hogy ebben a helyzetben tovább merné feszíteni a húrt. És az a benyomásom, hogy a nevelőanyám sem beszélt a nővérével az esküvő óta. Így hát sejtésem sincs, hol lehet az én drágalátos unokatestvérem. És arról sem, hogy mire készül. – Azon túl, hogy eladta a sztorit a bulvársajtónak. Biztos szépészeti műtétre kellett a pénz. – Elég érdekesek lesznek a jövőben a családi összejöveteleitek – jegyezte meg Max gonoszkodva. – Ami engem illet, azt sem bánom, ha többé soha nem találkozom a Bosomworth klán tagjaival. Sem Vanoushka nem fog hiányozni, sem az a csúszó-mászó Martin, Lydiana meg

évente egyszer jön csak haza Ausztráliából, aztán siet vissza a kis viskójába, amelyben többek

között „beltéri és a kültéri uszoda teszi elviselhetővé a napjait”. Egyébként is csak azért szoktak eljönni hozzánk, hogy megpróbálják a maguk oldalára állítani Faye-t. Vagy „Martin bácsi” még azért, hogy megmarkolássza a seggemet. – Abból, amit elmondasz, úgy tűnik, a nevelőanyád nem hasonlít rájuk – jegyezte meg Violet. – Nem, de attól még neki is Bosomworth-vér folyik az ereiben – válaszolta Bel lekicsinylő hangon. – Ugyan már, nem tehet róla, hogy ilyen családba született – mondta Max. – Nagyon szimpatikusnak láttam az esküvődön. Bel nem akarta megtárgyalni Faye erényeit. Inkább átment a konyhába egy újabb palack gyümölcsléért, és Violet kérésére kivette a hűtőből a krémes sütikkel megrakott tálcát, és átvitte a nappaliba. – Én nem ehetek krémes süteményt, Violet! – siránkozott Max. – Vigyáznom kell, hogy beleférjek a menyasszonyi ruhámba. Ó, a francba! – Azzal lekapott a tálcáról egy minifánkot, és egészben a szájába ejtette. – Nem fogjátok kitalálni, mi történt – újságolta tele szájjal. –

Egy kicsit leitattam Stuartot, és sikerült elérnem, hogy még pár embert meghívjunk az esküvőre. – Uram, atyám! – mondta Violet. – És mennyi pontosan az a „pár”? – Mindkét oldalról tizenöt fő. Megkértem az anyját, hogy állítson össze egy listát a rokonaikról, hogy meghívhassam őket a fogadásra is. – Arra, amelyikről Stuart nem tud semmit? Hogy fogod továbbra is titokban tartani, Max? – Erre is gondoltam – válaszolta Max méltóságteljes szippantás kíséretében. – Majd azt íratom a meghívóra, hogy mindenkit szívesen látunk „frissítőkre” a szertartás után. Ez, ugye, elég tág fogalom. Már meg is rendeltem a minibuszt, amelyik a templomból a Higher Hoppletown Hallba szállítja majd a vendégeket. Aztán külön-külön mindenkinek küldök egy levelet, amelyben megírom, hogy a „frissítőkön” ültetett vacsorát kell érteni, de ezt nem szabad elmondaniuk Stuartnak, mert esküvői meglepetésnek szánom. – Nahát, hogy erre nem jöttem rá magamtól! – csapott a homlokára Bel. – Azt azért látom rajta, hogy már most nagyon ideges – folytatta Max, miközben a szájába csúsztatott egy miniatűr krémest. – Szombaton este, az étteremben, remekül éreztük

magunkat. Viccelődtünk, nevettünk. Aztán kiment a mosdóba, és fogalmam sincs, hogy mi történt, de tiszta pipa lett, mire visszajött. Még a szextől is elment a kedve. Órákba telt, mire fel tudtam neki áll… Violet felsikoltott, és heves integetéssel megállította Max szóáradatát. – Ha nem látnád, éppen képviselőfánkot eszem. Nem bánnám, ha nem vennéd el az

étvágyamat.

– Az az igazság, hogy egy kicsit össze is szólalkoztunk – vallotta be a homlokát ráncolva Max. – Megrögzött szokása, hogy csinál valami nagyon kedveset, és aztán rögtön el is rontja. – Ezt nem egészen értem – mondta Bel. – Mondjuk, nagy ritkán kapok tőle néhány szál virágot, és amikor átadja, mindig mond valami furát. Például hogy nyugodtan dobjam ki, ha nem tetszik. Vagy egyszer meglepett egy doboz After Eights csokoládéval. Amit egyébként kifejezetten szeretek. És tudjátok, mit mondott? „Tudom, hogy jobban örülnél valami flancosabbnak, de most csak ilyenre futotta”. Mintha arra kértem volna, hogy hozzon nekem egy másfél kilós doboz Patrick Roger Parisienne-t. – Mintha azt hinné, hogy többet érdemelsz, mint amennyit ő adni tud – jegyezte meg

Violet. – Akkor miért nem mond valami olyasmit, hogy „Max, a legszívesebben lehoznám neked a holdat, de mivel nem tudom, kárpótollak egy kis After Eightsszel”. Olyan boldog lennék, hogy ott, helyben rávetném magam. – A jóisten tudja – dünnyögte Bel. – Néha úgy viselkednek, mintha a Marsról jöttek volna. – Hallanotok kellett volna, ahogy a Curry Cornerben bánt velem. Aki látott minket, az biztos azt hitte, hogy valami királyi sarj vagyok, aki kényszer hatására ment el abba a pocsék lebujba, és csak kényszerből volt hajlandó megenni egy egész tányér jalfrezi csirkét. Mondtam neki, ha nem akarja elrontani az estémet, hagyja abba. – És mit válaszolt? – kérdezte kíváncsian Violet. – Azt, hogy én már korábban elrontottam. Csak azt nem tudom, hogy mivel. Ő meg nem

hajlandó megmondani. – Nem lehet kiismerni őket – mormogta Bel. – Egyik hülyébb, mint a másik. Lefogadom, hogy Hamupipőke hercege is csak addig volt kedves és bűbájos, míg szegény lány ujjára fel nem húzta a gyűrűt. Erről eszébe jutott Maxnek, hogy valamit mutatni akart a lányoknak. Felkapta a táskáját, és matatni kezdett benne. – Ezt nézzétek! – mondta lelkesen, és letett eléjük egy felcsavart papírt. Violet kihajtogatta,

és amikor meglátta, elkerekedett a szeme a csodálkozástól. – Ezt. Nem. Mondod. Komolyan. – Minden egyes szót külön ejtve továbbadta a papírt Belnek. – Ó. Jóságos Isten. – Bel ugyancsak hitetlenkedve nézte a rózsaszín tökhintót, amelyet két hófehér, rózsaszín tollakkal díszített ló húzott. – Ne mondd, hogy ezt is megrendelted! Max felvihogott. – Nem is! Én a hatlovas változatot kértem. – Stuartot meg fogja ütni a guta.

– Mindegy. Már megrendeltem. Ha tényleg azt gondolja, hogy mindenből a legjobbat érdemlem, akkor gondoskodom róla, hogy meg is kapjam. Bel és Violet egymásra nézett, és már nyitották a szájukat, hogy mondjanak valamit, de nem lett volna értelme. Stuart, anélkül, hogy tudta volna, Max kezére játszott. Hiába akart szolid szertartást, most már nem bújhatott ki a cigány lagzi alól.

62. fejezet

Stu hallotta, hogy a földszinten nyílik az ajtó. Megjött! Kedden nem tudott találkozni vele, mert míg Jenny a házban takarított, ő egy unalmas értekezleten ült, amit nem hagyhatott ott, és azóta számolta a napokat. Keddtől szombatig. Megpróbált nem gondolni rá; ha eszébe jutott Jenny, Max arcára kezdett koncentrálni, de igyekezetét csak elvétve koronázta siker. Ragyogó mosollyal az arcán kettesével szedte a lépcsőket lefelé, de Sheila volt az, aki fellógatta a kabátját a bejárat melletti fogasra. Stue önállósult lelkét brutális gyorsasággal kerítette hatalmába a csalódottság. – Helló! – köszönt Sheila. – Ma én jöttem. – Örülök, hogy újra itt van – felelte Stuart, és ezúttal színlelnie kellett a mosolyt. –

Meggyógyult? – Inkább azt mondanám, hogy jobban vagyok, de még fáj egy kicsit – mondta az asszony. – Remélem, Jenny megfelelően gondoskodott magukról. – Ne aggódjon. Remekül helyettesítette. Úgyhogy nyugodtan otthon maradhatott volna, míg teljesen meg nem gyógyul – vélekedett Stuart, és közben drukkolt, hogy az asszony vegye csak vissza a kabátját, menjen haza lábadozni, és azon nyomban küldje ide a lányát maga helyett. – Köszönöm, hogy ezt mondja. Örömmel hallom. – Shelia felkapta a táskáját, és Stuart, először mióta ismerte, észrevette a hasonlóságot anya és lánya között. Hogyhogy eddig nem tűnt fel neki az a széles, ívelt mosoly és a vidám csillogás a szemében? – Maradtam volna még egy hétig – folytatta az asszony –, de a lányomnak ma más dolga van, és nem akartam cserbenhagyni magukat. Stuart a legszívesebben megkérdezte volna, ugyan mi más dolga van Jennynek, és főleg kivel. Közben Max is előbukkant a dolgozószobából. Már három órája odabenn volt. – Helló, Sheila, örülök, hogy újra látom. Jobban van? – Nos… nem vagyok rosszul – villantotta fel az asszony Jenny mosolyát. – Lehúzná, kérem, a kanapé párnáiról a huzatot, és kimosná őket? – Természetesen – felelte Sheila túl vidáman ahhoz képest, hogy nem otthon, hanem valaki

más házában mosott párnahuzatokat szombat délelőtt. – Stuart, adj még egy félórát és befejezem – fordult most Max a férfihoz, és mielőtt visszaült volna az íróasztala mögé, még visszaszólt: – Aztán elmegyünk ebédelni. – Ahogy akarod – válaszolta Stu a már csukott ajtónak. Csinált magának egy szalonnás szendvicset, és az újsággal együtt kivitte a kertbe, mert már ekkor tudta, hogy ismét

magányosan fogja tölteni a szombatot. És igaza lett, mert jó egy órával később Max még mindig csak a felét válaszolta meg azoknak az e-maileknek, amelyekre feltétlenül reagálnia kellett az új munkahét kezdete előtt.

63. fejezet

Violet ruhapróba előtt beugrott a Carouselbe. Megpróbálta becsapni magát azzal, hogy csak az új recept alapján készített fagylalt állaga érdekelte – látni akarta, hogy néz ki fagyasztás után. A lelke mélyén azonban tudta, hogy egyetlen dolog miatt megy oda – abban reménykedik, hogy találkozik Pavval. És amikor meglátta az ütött-kopott piros kisteherautót a bolt előtt, úgy érezte, mintha sebes szárnyú sasok repítették volna a magasba lelkét. Veszélyes kapun készülsz benyitni, Violet Flocton, figyelmeztette az agya értelmes gondolatokra képes része. Ő azonban úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a belső hangot. Becsukta a kocsiját, és szapora léptekkel elindult befelé, a férfihoz. A mosoly, amellyel Pav fogadta, az ikertestvére is lehetett volna annak, ami az ő ajkán lebegett. Mélyről fakadó, őszinte elégedettség áradt belőle, nyilvánvalóan a viszontlátás miatt. – Nem gondoltam, hogy itt találom – hazudta Violet. – Csak beugrottam, hogy megnézzek

valamit, amit tegnap készítettem. Kávét? – Igen, az most jólesne. Miközben felforrt a víz, Violet kihúzta a nagy rekesz halvány mályvaszínű fagylaltot a mélyhűtőből, és beleszúrt egy kanalat. Tejszín és virágok – még parányi ehető szirmokat is szórt a keverékbe. Fantasztikusan nézett ki, és Violet remélte, hogy hasonlóan fantasztikus lesz az íze is. – Nem venné tolakodásnak, ha a segítségét kérném valamiben, Pav? – kérdezte. A férfi

abbahagyta a festést, és felnézett. – Dehogy – mondta. – Talán fel kell emelni valami nehezet? – Nem. Azt szeretném, ha megkóstolna egy fagylaltot. Pav elvigyorodott. – Ez olyan feladat, amit mindennél szívesebben vállalok. – Remek. – Violet kivájt a masszából egy jókora kanálnyit. Pav kezébe akarta adni, de a férfi

inkább kinyitotta a száját. Violet óvatosan betolta a kanalat az ajka közé, és közben próbálta nem észrevenni, hogy a gyönyörű, tengerkék szempár közben őt figyeli. A keze enyhén remegett, amikor a férfi szája, az a két, csodálatos ívű puha ajak, összezárult a kanál körül. – Nyami… – mondta Pav, miután Violet elvette a kanalat. – Hadd találjam ki, milyen íz. Az biztos, hogy illatos. – Virág és tejszín – árulta el Violet, és közben nagyon igyekezett, hogy ne piruljon el. – Finom – bólogatott Pav elismerően. – Nagyon finom. Örülök, hogy rajtam teszteli az új ízeket. És mondhatom, a magáé más, mint a lengyel fagyi. Az olyan… vízízű. A magáé meg

krémes. Pav letette a szerszámait, míg kávéztak. – Hiányzik az otthona, Pav? – kérdezte Violet. – Nem. Itt, Yorkshire-ben, jobban érzem magam. – Van még ott valakije? – Csak egy bátyám van, és ő is itt él Barnsley-ban, a feleségével. Tavaly jöttem utána. Az

apám meghalt még kisbabakoromban, és tavaly meghalt a mama is. – Ez nagyon szomorú, Pav. Sajnálom. – Tényleg az. Szegény mamának nehéz élete volt. És épphogy betöltötte a negyvenhatot. Az még nem is életkor, gondolta Violet. Ő már csak tudta, hiszen az apja épp ennyi idős volt, amikor meghalt. Azóta sem szokta meg a hiányát. Nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. – Más is festett a családjában, Pav? Violet a lovakat nézte a falon. Hihetetlenül élethűek voltak, minden részletükben. Nem hitte volna, hogy ilyen szépek lesznek. – Nem. Senki. Én vagyok az első. A fekete bárány – tette hozzá vigyorogva. Violet arra gondolt, hogy egész nap el tudná hallgatni a férfi akcentusát. Vagy egész éjszaka. – Maga nagyon tehetséges – mondta végül. Majdnem biztosra vette, hogy ha megérintené,

az almásderes lovat tartó rúd ugyanolyan hideg, fémes tapintású volna, mint az eredeti. – Csak lassan dolgozom, ugye? Még jó, hogy éjszaka, munka után is tudok festeni – mondta Pav. – Nem fáradt hozzá? – Nem. Ezzel pihenek – felelte. – Különben is jobban érzem magam itt, mint a bátyám házában. A felesége… hm… Látszott rajta, hogy a megfelelő szót keresi, de mivel nem találta, körül kellett írnia a mondandóját. – Szóval, jobban szeretné, ha én nem lennék ott, és a kettőjüké lenne az egész ház. – Ó, nehéz helyzet lehet – mondta sajnálkozó hangon Violet. – Inkább mondjuk azt, hogy itt vagyok a legboldogabb, magánál, amikor a lovakon

dolgozhatok. Így még többet tehetek félre, és még előbb jutok saját lakáshoz. És akkor mindenkinek könnyebb lesz. Pav mosolyogva letette a csészét, és visszament a falhoz. A mosolya melegsége átjárta Violetet. Glyn mellett sohasem érezte úgy, hogy a térde fel akarná mondani a szolgálatot. Még az első időkben sem, amikor azt hitte, hogy szerelmes belé. De időközben rájött, hogy az nem szerelem volt. Hála, szükség, sajnálat és kötelességtudat keveredett abban, amit Glyn

iránt érzett, de nem szerelem. És most egy olyan férfihoz készült férjhez menni, akit sohasem szeretett. Nem csoda, hogy nem érzett különösebb izgalmat az alig egy óra múlva esedékes ruhapróba miatt.

Violet mozdulatlanul állt a ruhában, csak a karját emelte meg, hogy Freya ellenőrizni tudja a méretet. – Szűknek érzem – mondta Violet. – Pedig nem az – felelte Freya, és még össze is csippentette a feleslegesnek tűnő anyagot, hogy Violet láthassa. Igazából be kellett venni, annyira bő volt, miért érezte mégis szűknek? Különös. Violet a tükörképét bámulta. Szépnek és törékenynek látta magát a barackszín rózsabimbókkal díszített elefántcsontfehér ruhában. Tökéletes bőrével és karcsú vonalaival olyan volt, mint egy szomorú arcú porcelánbaba. És ez a baba pontosan hét hét múlva örök esküt tesz az oltár előtt Glynnek. Glyn arcára gondolt, arra, hogy miként fog szétáradni rajta a boldogság, amikor a lelkész felszólítja: „Megcsókolhatja a menyasszonyt.” Szinte látta, ahogy fölé hajol, elnyílik az ajka, és a nyelve benyomul a szájába… Megtántorodott; ha Freya nincs mellette, és nem támasztja meg, talán el is esik. – Jól van? – kérdezte az asszony. – Azt hiszem, le kell ülnöm egy pillanatra – motyogta Violet. A feje olyan könnyű volt, mint egy héliummal töltött léggömb. Freya odavezette egy székhez, majd hozott neki egy pohár vizet. Violet kezébe adta a poharat, és összezárta rajta a nő hideg ujjait. – No… Vegyen pár mély lélegzetet, és igya meg – biztatta Freya. Violet az egyik kezével a poharat markolta, a másikat a homlokához nyomta. – Elnézést… Csak… annyi tennivalóm van. Olyan sok mindent kell végiggondolnom az

esküvőig. – El tudom képzelni – mondta Freya. Közben Violet karját dörzsölgette. Próbálta megnyugtatni. A keze, érdekes módon, sokkal öregebbnek tűnt, mint ő maga. Vékony, pergamenszerű bőrével olyan volt, mint Nané. Violet hirtelen legyőzhetetlennek tűnő késztetést érzett arra, hogy átölelje az idősebb asszonyt, és jól kisírja magát a vállán. A legszívesebben letépte volna magáról a gyönyörű ruhát, és elrohan. Mert bár bő volt, alig kapott benne levegőt. Kényelmetlen volt és fojtogató. Mintha csak a rá váró életet akarta volna szimbolizálni. – Tudja – kezdte Freya lágyan –, ha egy esküvő nem váltja valóra a reményeinket, akkor a

házasság könnyen rémálommá válhat. Violet az idősebb nőre emelte meggyötört tekintetét. Hát ennyire látszik, hogy boldogtalan? Talán még az agyában kolompoló vészcsengőt is hallani lehet?

Freya hangja olyan simogató volt, mint a kandalló melege, és miközben Violet a vizet kortyolgatta, Freyának eszébe jutott a fiatal nő, aki utoljára viselte ugyanezt a ruhát. Ugyanolyan ijedt, őzikeszerű volt a pillantása, mint Violeté, és ugyanilyen erővel sugárzott belőle a félelem. Ugyanaz a gondolat gyötörte, ami ezt a sápadt, vergődő menyasszonyt: hogy nem a megfelelő férfi vezeti az oltár elé. És ahogy akkor őt, most Violetet is szerette volna megölelni Freya, és megnyugtatni, hogy ne féljen, mert minden rendben lesz. Ha van ruha, amely meghozza neki a happy endet, akkor ez a ruha lesz az. De Freya tisztában volt azzal is, hogy nem tehet semmit. Hagynia kell, hogy magától megtörténjen a csoda.

64. fejezet

– Tra-ta-ta-ta! Itt a vasárnapi ebéd! – közölte Max önelégült arccal. Stuart elmosolyodott, de magában arra gondolt, hogy egy vasárnapi ebéd bizony nem ilyen. Az igaz vasárnapi ebéd egy csirkével kezdődött, amiből, miután megtisztították, lassú tűzön levest főztek, vagy betették a sütőbe és megsütötték, és az egész házban érezni lehetett az illatát. A szupermarketben vásárolt grillcsirkét a fóliacsomagolású hercegnőburgonyával, konzervrépával és borsóval, az íztelen mirelit szósszal még akkor sem lehetett vasárnapi ebédnek nevezni, ha yorkshire puddinggal szolgálták fel. De még ez is jobb volt, mint a spagetti vagy a mikrohullámúban készített ételek bármelyike, amit vasárnaponként enni szoktak, mert Maxnek az elmaradt papírmunkák miatt sohasem jutott ideje rendes ételt készíteni. Stuart pedig utált főzni, így ahelyett, hogy megpróbált volna összedobni valamit, rendre azt javasolta, hogy ugorjanak el a közeli önkiszolgáló étterembe. Max az esetek többségében azt válaszolta erre, hogy túl elfoglalt, vagy hogy nem is éhes, és egy „Miért nem mész el az anyádhoz enni, addig én befejezem, ami még hátravan” javaslattal lerázta magáról a vasárnapi ebéd terhét. Így történt, hogy Stuart a vasárnapjai jelentős részét a szüleinél töltötte, és az édesanyja házi kosztját élvezve azon merengett, hogy miért nem tud – legalább vasárnap – igazi konyhatündérré átváltozni Max. Olyan asszonnyá, aki legalább ilyenkor saját készítésű sültekkel kényezteti a férfit, akit szeret. Elképzelte, ahogy Jenny Thompson kihúzza a sütőből a báránycombot, vagy megkavarja a tűzhelyen fortyogó ragut, miközben ő megteríti az asztalt – kettőjüknek. Vagy hármuknak, esetleg négyüknek, ha két kisgyerekkel is kiegészül a család, akik versengeni fognak azért, hogy melyikük rakhatja ki az evőeszközöket. Lefogadta volna, hogy Jenny Thompson sohasem szolgálna fel konzervrépát – talán még a nyuszijának sem. Felemelte a korábban kinyitott fehérboros palackot, és Max pohara felé billentette a nyakát. – Jaj, nekem ne önts! – tiltakozott Max elnyújtott hangon. – Miért? – kérdezte ellenségesen összevont szemöldökkel Stuart. Előre sejtette, mi

következik. – Lehet, hogy később még bele kell néznem néhány aktába, és azt akarom, hogy tiszta maradjon a fejem. Stuart lecsapta a palackot az asztalra. – Az ég szerelmére, Max, hát kicsit sem tudsz lazítani? És ezzel el volt rontva az ebéd. – Csak egy fél óráról van szó. Maximum egyről – mondta Max. – Holnap videokonferenciám lesz az amerikaiakkal, és…

Stuart felcsattant. – Ó, igen! „Az amerikaiak!” Majdnem megfeledkeztem róluk! Feltételezem, a közeljövőben néha át is kell majd ugranod hozzájuk, így még kevesebbet látok majd belőled, mint eddig. – Ó, Stuart, ne legyél ilyen. Ez nekem óriási lehetőség. Fel kell készülnöm, hogy szükség esetén fel tudjam gyorsítani a dolgokat. Stuart felkapta a villáját, és felnyársalt egy szelet krumplit. Nem szerette a szósszal leöntött krumplit. Miért nem kaphatott egy egyszerű pürét? – Akkor is utálom, amikor munkával töltöd a hétvégét. – Ez egy ilyen állás. – Akkor keress magadnak másikat. Max nyögdécselve felnevetett. – Másikat? Minek? Imádom a munkámat. – Én meg utálom! – morogta Stuart. – Én is a tiédet – vágott vissza Max, miközben egy sárgarépába döfte a villáját. Stuart felkapta a fejét. – Mi bajod van a munkámmal? – Hagyjuk, Stuart – mondta Max lehorgasztott fejjel. – Ne veszekedjünk. – De, most már igenis tudni akarom, mi olyan rossz abban, amit csinálok. Max nem válaszolt. Egykedvűen rágcsálta a répát, és továbbra is a tányérját bámulta. Stuartot azonban nem lehetett leállítani. – Majd én válaszolok helyetted, rendben? – Az a te legnagyobb problémád, hogy szar melót

csinálok szar fizetésért. Max megcsóválta a fejét, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát, nehogy még jobban elfajuljon a vita. – Én ilyesmit sohasem mondtam, Stuart. – De gondoltad. Legalább most az egyszer legyél becsületes! Max azt gondolta, hogy az lesz. – Ha annyira tudni akarod, azt gondolom, hogy alábecsülöd magadat. – Nem. Én aztán N E M – vágott vissza hevesen Stuart. Max szemöldöke felszaladt. Nem emlékezett rá, mikor beszélt vele Stuart utoljára ilyen hangosan. – Én szeretem azt, amit

csinálok. Vagyis inkább szerettem, míg rá nem vettél, hogy fogadjam el azt a nyavalyás előléptetést. Most már közel sem szeretem annyira, így garantálhatom, hogy egy fokkal sem tudsz magasabbra tolni azon az istenverte létrán. – Már majdnem tizennyolc éve vagy ezen a helyen. Ha lett volna benned ambíció, már főnök is lehetnél – vágta oda Max. – Pontosan. Ha lett volna bennem ilyen ambíció. Csakhogy én nem akarok főnök lenni!

Nem akarom egy szaros irodában tölteni a napjaimat. Jobbat is ki tudok találni, mint hogy halálra melózzam magam! És ha úgy döntünk, hogy gyereket akarunk? Max meg sem próbálta elrejteni a döbbenetét. – Most hülyéskedsz? Tudod, hogy sohasem akartam gyereket. És te sem. – És mi van, ha meggondolod magad? – Én ugyan nem! – tiltakozott Max a lehető legnagyobb határozottsággal. – És ha én gondolom meg magam? A kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy méreggel átitatott madzag. Max nyelt egy nagyot, majd alig hallhatóan megkérdezte: – Már talán meg is gondoltad? – Nem. De az biztos, hogy már nem lenne annyira ellenemre, mint régen. – Egek! – szaladt ki szinte hangtalanul Max száján. – És szeretnék egy kutyát vagy egy macskát is – bökte ki Stuart, talán kicsit

meggondolatlanul. Max szeme elkerekedett. Úgy nézett Stuartra, mintha egy földönkívüli ülne vele szemben, és nem az a férfi, akivel együtt élt már majdnem két évtizede. Mi az ördög bújhatott belé? – Mi nem tetszik, Max? Nem várhatod el, hogy örökké egyedül rostokoljak ebben a hideg, barátságtalan veremben csak azért, mert te minden kibaszott pillanatodat a munkádnak szenteled. – Verem? – Max szárazon felnevetett. Ha volt szó, ami nem illett a házra, amelyben éltek, a „verem” minden kétséget kizáróan közéjük tartozott. – Nekem az! – replikázott Stuart. – Gyűlölöm ezt az átkozott házat! Meg lehet fagyni benne! – Ez nem igaz – ellenkezett Max. – De ha fázol, miért nem csavarod fel azt a rohadt fűtést? – Felcsavartam – válaszolta Stuart. – De nem segített. Max megcsóválta a fejét. El nem tudta képzelni, mi ütött a férfiba. De bármi volt is, mélyebb okok álltak mögötte, mint a központi fűtés. Mintha egy száz éve szunnyadó vulkán tört volna ki minden előzetes figyelmeztetés nélkül, teljesen váratlanul. – Stuart, drágám, mi a baj? – kérdezte lágy hangon. Stuart dermedten bámult a vele szemben ülő nőre, aki tizenhat éves kora óta a szerelme volt. Olyan sok közös tulajdonságuk volt eleinte. Vasárnap délutánonként hintákon üldögéltek a parkban, és órákig beszélgettek, vagy zenét hallgattak, Monopolyt játszottak, tévét néztek. Akkor még neki is voltak tervei. Egy kicsi, szépen berendezett sorházi lakásra vágyott a szülei közelében, és úgy gondolta, hogy hétvégeken majd utazgatni fognak, kedves kis panziókban szállnak meg, és a kutyájukkal hosszú sétákat tesznek a tengerparton. Nem voltak nagy tervek, de az övéi voltak, és egyiket sem sikerült valóra váltania. Max jóval nagyobb igényei

minden alkalommal felülkerekedtek az ő szerény elképzelésein. És ebben ő is hibás volt, hiszen semmit sem tett azért, hogy ne így legyen. Stuart a kezébe temette az arcát. – Istenem, ne haragudj. – Közelebb érezte magát a síráshoz, mint korábban bármikor. – Spongyát rá! – mondta Max gyengéd határozottsággal. A legszívesebben átölelte volna a

férfit, de életében először attól félt, hogy az eltolná magától. A sok együtt töltött év ellenére sem tudta eldönteni, hogy miként reagálna, és ez olyan volt számára, mint egy fájdalmas pofon. – És tudod, mit? Ma már nem dolgozom többet. Látod? Inkább megiszom egy nagy pohár bort, veled. Stuart megpróbálta folytatni az evést, de közben tudta, hogy Max hirtelen pálfordulása már nem változtat a helyzetükön. Eltávolodtak egymástól. Képtelen lett volna megmondani, hogy mikor kezdődött a folyamat, de az biztos, hogy egyre nőtt köztük a szakadék. De a legjobban az ijesztette meg, hogy közben találkozott valakivel, akinek az útja vészesen közeledett ahhoz, amin ő maga is végig szeretett volna menni.

65. fejezet

Richard ismét vörös rózsával várta Belt a La Hacienda előtt. Ismét kinyitotta előtte az ajtót, és megdicsérte a szerelését. Egy nagyon egyszerű fekete ruha volt, csónaknyakkal, háromnegyedes ujjal, derékban kicsit becsípve. Bel mentazöld táskát választott hozzá, ugyanazt az árnyalatot, mint amilyen a nyaklánca, a fülbevalója és a szeme volt. – Jól telt a heted? – kérdezte az asztal túloldaláról Richard lefegyverző mosoly kíséretében. – Igen, kellemesen. És a tiéd? – Rettentő sűrű volt – válaszolta már az étlapot tanulmányozva a férfi. – Shadent is elhoztad ide? – robbant ki Belből a kérdés, önmaga számára is váratlanul. Richard úgy nézett rá, mintha valami gusztustalan dolgot hozott volna föl. Például hogy szereti-e a meztelen csigát. – Nem, természetesen nem – válaszolta nyugodt hangon, de feszes szájjal. Még mondani

akart valamit, de megérkezett az asztalukhoz a borpincér, és letett eléjük két pohár Pinot Grigiót. – Látom, abban a tudatban élsz, hogy viszonyunk volt egymással – folytatta Richard, amikor a pincér hallótávolságon kívülre került. – Hát nem volt az. Nem volt köztünk más, csak szex, és ha tudni akarod, undorodom magamtól miatta. – Megrázkódott. – Sohasem

randiztunk, és nem töltöttünk meghitt estéket a kandalló előtt. Néhányszor keféltünk, puszta kéjvágyból, és közben bekövetkezett egy nagyon szerencsétlen fordulat, amit életem végéig bánni fogok. És most, ha megkérhetlek, ne beszéljünk róla többet. Hitvány dolog volt, amit tettem, roppantul szégyellem magam miatta, és tanultam belőle. Keményebb leckét nem is kaphattam volna, azt hiszem. – Igaz, amit mondasz, Richard? – kérdezte Bel. – Mindent tudnom kell ahhoz, hogy

továbbléphessek. Miért tartottad meg az e-maileket? Romantikus emlékként? – Na persze. Esküszöm neked, Bel, hogy abban, ami köztem és Shaden között zajlott, nem volt semmi romantika. Elképesztő ostobaság volt a részemről, hogy nem töröltem ki az emaileket azon nyomban. Merő kényelemből mentettem el őket, és nem azért, hogy akár egyszer is újraolvassam bármelyiket. – Mélyen Bel szemébe nézett, és kinyújtotta felé a kezét – azt, amelyiken ott ragyogott a jegygyűrűje. Bel keze szinte magától csusszant a meghitten ismerős tenyérbe, amely összezárult az ujjai körül. – Te vagy az egyetlen nő, akire gondolni akarok, Bel. Kérlek, bízz bennem. Bel értette, miért nem tudott ellenállni Shaden ennek a bűverőnek. Richard a puszta nézésével el tudta hitetni bárkivel, hogy ő az egyetlen a világon, aki számít, aki mindenkinél fontosabb neki. Nagyon szeretett volna bízni benne. Nem akarta magányosan, szeretet nélkül

leélni az életét.

66. fejezet

Az asszony, aki becsörtetett a Fehér Esküvőbe, olyan széles volt, mint egy hordó, és olyan vibrálóan vörös haja volt, hogy az űrből is lehetett volna látni. Vibrálása még a száján ragyogó, tűzoltókocsi-árnyalatú rúzsét is túlszárnyalta, ami nagy fegyvertény volt már önmagában is. Hetven év körül járhatott, és a férfi, akinek a karjába csimpaszkodott, nagyjából ugyanilyen idős lehetett. Mozgékony volt, jól öltözött, és közel sem olyan testes, mint az asszony, mégsem esett nehezére, hogy hozzáigazítsa a lépteit. Szabad kezében egy hatalmas, rózsaszín bőrből készült bevásárlószatyrot cipelt, amelyet három hatalmas, csillogó betű – valószínűleg monogram – díszített: DDT. – Vernon Turbot vagyok, ő pedig a feleségem, Doreen. Üdvözlöm, asszonyom – köszönt

udvariasan, és a földre tette a szatyrot, hogy kezet nyújthasson az eléjük siető Freyának. Amikor a hölgy beszélni kezdett, a férfi felé fordította a fejét, és olyan gyengédséggel nézte, amilyet egyszer, réges-régen Freya is megtapasztalt egy másik férfitól. – Menyasszonyi ruhát keresek – kezdte Doreen. – Fehéret. Van a méretemben? – Az én boltomban minden méretre van ruha – válaszolt lágy hangon Freya, majd odavitt

egy széket, hogy az asszony leülhessen. – Ó, így már sokkal jobb – sóhajtott Doreen. – Vásárolni voltunk, és lejártuk a lábunkat. Nyaralni készülünk. Tudja, Vernon és én egy hajóúton szeretnénk megújítani az eskünket. – Elmosolyodott, felfedve vörös rúzzsal összekent fogait. Nem mintha a férje ezt észrevette volna. Akkor sem viselkedhetett volna szerelmesebben, ha kényszerítik rá. – A Mermaidiával megyünk – vette át a szót Vernon. – Még komornyik is lesz a kabinunkban. Be kell hoznunk az elpocsékolt időt, igaz, angyalom? – Vernon megszorította a felesége vállát. – Negyven eltékozolt év után találtunk ismét egymásra – mondta. –

Lóhalálában összeházasodtunk, mert nem akartunk tovább várni. És most mindent beleadunk. – Negyven hosszú évet kellett kiböjtölnünk – visszhangozta Doreen. – És még a felét se hoztuk be, igaz? Oldalba bökte Vernont, mire cinkosok módjára összevigyorogtak. Freya jól emlékezett még erre az arckifejezésre – csak az egymást jól ismerő szeretők tudták megfejteni a titkát. – Nos, akkor ne vesztegessük tovább az időt – mondta Freya. – Megyek, keresek valamit, ami talán tetszeni fog. Amikor visszatért, Vernon a háta mögé csapta a kezét, és kiment. – Nem akarja látni – vallotta be bizalmasan Doreen. – Nem akarja kihívni ellenünk a sorsot azzal, hogy megnéz a menyasszonyi ruhámban a nagy nap előtt. Freya bólintott. Ezután mondja valaki, hogy a hagyomány és a romantika a fiatalok

privilégiuma! Bár sok-sok évet töltött el a szakmában, kedvére való volt ez a felfedezés. Doreent azonban nem érdekelte az egyszerű, lágy selyem, amelyet Freya javasolt neki. Ő negyvenévnyi drámát akart egyetlen ruhába belesűríteni. Kierőlködte magát a székből, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a kínálatot, és felragyogott a szeme, amikor meglátta azt a darabot, amelyen Freya éppen dolgozott. Max menyasszonyi ruhája volt. – Ó, életem! Ez az a ruha, amiről mindig is álmodtam! Előbb viseltem én a képzeletemben, mint hogy a cigányok divatba hozták volna – nyögte. – Speciális bőrönd kell majd hozzá, de

én akkor is ilyen ruhát akarok. Sokszoknyásat, fodrosat. – Ha vákuumcsomagolásba teszem, kisebb helyet fog elfoglalni, mint hiszi. – És… tudna beletenni lámpácskákat? Apró hal és krumpli formájú fényekre gondolok. Freyának a szeme sem rebbent. – Tudok – felelte határozott biccentéssel. Aztán lehúzott egy ruhát egy fogasról, egy jó bő szoknyásat, amelynek rengeteg fodor díszítette a nyakát. – Mit szólna ehhez? – kérdezte Doreentól. – Szerintem remekül mutat majd magán. – Ó… lenyűgöző! – Doreen arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől. – Jöjjön velem, és próbálja fel! – biztatta Freya, és belekarolt az idős asszonyba, hogy

biztonságban eljusson a próbafülkéig. Először rásegített három tüll alsószoknyát, majd maga a ruha következett a hatalmas szoknyarésszel. A fodrok tökéletes keretbe foglalták Doreen tekintélyes keblét, és a terebélyes szoknya olyan illúziót keltett, mintha lett volna dereka. Menyasszonyi ruhás alakja, ha távolról is, de a homokórára emlékeztetett. Doreen a tükörbe nézett, ahonnan, legnagyobb meglepetésére, egy Mae West-szerű nő nézett vissza rá. Freya egy olyan fátylat választott a ruhához, amelynek a hossza templomhajónyi volt, és apró gyöngyökkel kirakott diadémmal tette teljessé a hatást. Az idős hölgynek úgy kellett volna kinéznie a ráaggatott darabokban, mint egy kivénhedt madámnak, de a ruhának varázsereje volt. A habos, fehér felhőrengetegben Doreen pontosan úgy festett, mint egy hercegnő, aki már csak a hercegére vár. Arra a hercegre, aki egyetlen csókjával egy negyvenéves álomból ébresztette fel. Vernon Dermot nélkül csak hétköznapok voltak az életében; mellette ünneppé vált minden pillanat, és szívükben apró tűzijátékokat lobbantott a szenvedély. Doreen úgy nézett ki a gyönyörű ruhában, mint a nő, aki eddig csak a szívében élt. – Megveszem – lihegte. – Kerüljön bármibe, megveszem. Ne is mutasson többet. Ez az

igazi. Illetve az lesz, ha belevarrja a lámpácskákat. – Nyugodjon meg, belevarrom. – És még néhány alsószoknya is kellene. – Freyára villantotta széles, vörös rúzsos

mosolyát. – Olyan, mintha egyenesen nekem készült volna. Az ilyesmit megérzi az ember, nem igaz? – Meg, kedves – bólogatott Freya. – De még mennyire!

67. fejezet

Violet figyelte, ahogy Pav beilleszti a csavart, aranyra festett rudat az asztalba vágott lyukba. Glyn nem volt túl boldog, amikor Violet közölte vele, hogy szombaton találkoznia kell az építésszel, bár nem gyanította, hogy a menyasszonya hazudik. Bármennyire gyűlölte is a hazudozást, Violet attól tartott, sikoltozni kezd, ha a lakásban kell tölteni az egész napot, a tévét nézve, a kanapén. – Annyira szeretek itt lenni. Olyan jólesik ez a munka – mondta Pav, miközben

felkapaszkodott a létrára. – Tulajdonképpen inkább szórakozás. A karját sötét szőr fedte, és nem lehetett nem észrevenni erőtől duzzadó bicepszét. Violet odanyújtott neki egy szalonnás szendvicset, és közben kedvtelve nézte könnyed mozdulatait. És ekkor, váratlanul, beúszott a látóterébe az odahaza, kötényben ténykedő Glyn elmosódott képe, és enyhe hányinger fogta el. – Violet, kérem, tartaná egy kicsit? – kérdezte Pav. Violet megugrott a váratlan hang hallatán, de aztán engedelmesen megfogta az oszlopot, hogy ne csússzon el, miközben Pav felülről rögzítette. Aztán lemászott a létráról, és szemügyre vették az eredményt. – Ez elképesztő, Pav. – Ahhoz képest, hogy csak egy darab fáról volt szó, lenyűgöző volt a

hatás. – Most már tényleg kezd úgy kinézni, mint egy körhinta, nem gondolja? – kérdezte a férfi, miközben nagyot harapott a szendvicséből, és elégedett biccentéssel azt is kifejezésre juttatta, hogy ízlik neki. – Bár a hatás csak akkor lesz igazán teljes, amikor mind a négy oszlop a helyére kerül. Violet elmosolyodott. Már most nagyon szerette az üzletét; alig várta, hogy megnyithassa. De a nyitásra, gondolta szomorúan, akkor kerül sor, ha Pav befejezte a festést, és többé nem lesz oka rá, hogy idejöjjön. Ezért semmi esetre sem akarta sürgetni. Violet szemében a puszta gondolattól gyülekezni kezdtek a könnyek. Tudta, ha Pav elmegy, magával viszi a fényt is. El akart fordulni, de elkésett a mozdulattal. Pav észrevette a szemében az árulkodó csillogást. – Violet, jól van? – kérdezte, és aggódva a nő vállára tette a kezét. – Igen, persze – hadarta Violet. – Csak arra gondoltam, hogy hamarosan elkészül a

körhinta, és elérzékenyültem egy kicsit. A válasz pontosan annak hangzott, ami volt – hazugságnak. Pav mégis elengedte a vállát, még mielőtt Violet belesimulhatott volna a tenyere melegébe. A zsebében megcsörrent a telefonja. Ez egyszer nem Glyn kereste. – Mizujs? – kérdezte Max a tőle megszokott harsánysággal. – Megkaptad a meghívót?

– Persze hogy meg – válaszolta Violet. – És? Mit gondolsz róla? – Gyönyörű. – Violet elmosolyodott, amikor felidézte az elefántcsontszínű lapot a rikítóan rózsaszín szalagdísszel az oldalán. – Stuart látta már? – Ja. És alapos kikérdezésnek vetett alá az esküvőt követő frissítőkkel kapcsolatban. – Mit mondtál neki? – Hát azt, hogy némelyik rokonunk már nagyon öreg, és talán szívesen bekapnának egy

szendvicset, mielőtt hazaindulnak, így, mivel fogadás nem lesz, rendeltem némi harapnivalót, amit elfogyaszthatnak ott, a helyszínen. – És bevette? – Az ördögbe! Violetnek nem lett volna bátorsága egy ilyen húzáshoz. – Hihetetlen, de be. És tudod, mit, még a maga száraz módján el is mosolyodott, és valami olyasmit dünnyögött, hogy „Ahogy mondod. Nem lesz fogadás”. – Vajon mit akarhatott vele? – Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte nevetve Max. – Sejti, hogy van némi vaj a fülem mögött, de nem igazán bánja. Egyébként azért telefonálok, mert úgy félórán belül ruhapróbára kell mennem a Fehér Esküvőbe. Bel is ott lesz. Nem akarsz csatlakozni? Violet a festékeket kevergető Pavra nézett, és arra gondolt, hogy hiába szeretne tovább maradni, most már mennie kell. – De. Odamegyek – mondta a telefonba. Így legalább még egy óra eltelik a hétvégéből, és

kicsit kitolhatja az időt, amikor feltétlenül vissza kell mennie Glyn lakásába, hogy lekuporodjon a tévé elé. A másnapi ebédet úgysem kerülhette el, és biztosra vette, hogy Joy és Norman másról sem fog beszélni, csak az esküvőről. Hurrá!

– Istenem, ugye csak viccelsz? – kérdezte Bel, amikor megállt a menyasszonyi ruhába bújtatott próbababa előtt. Az egész olyan volt, mint egy többrétegű, fátyolszerűen fodrozódó, hófehér robbanás, amelyet, bizarr módon, apró, narancssárga halacskákat és szögletes krumplidarabkákat formázó villanások kísértek. A lámpácskák fényét csak a legfelső selyemréteg tompította valamennyire. – Az nem az enyém – mondta Max. – Az enyém itt van. – Azzal elhúzott egy függönyt,

amely mögött egy másik próbababa állt egy másik, hasonlóan méretes ruhában. Emellett azonban olyannak tűnt a halas-krumplis kreáció, mint egy földre hullajtott rongydarab. Max figyelte, miként esik Bel és Violet álla a térdükig. – No, mit gondoltok, csajok? A „csajok” száján, hiába volt nyitva, nem jött ki szó. A ruha akkora volt, mint egy iglu. Azt még nem tudták, hogy a felső réteg alá bújtatott huszonöt alsószoknya miatt. Biztosan nyomott vagy százhúsz kilót. El tudták képzelni, hogy Stuart, ha megfordul, és meglátja a felé hömpölygő hófehér dagályt, azt fogja hinni, hogy kilépett a medréből a Dearne, és fehéren

habzó hullámai betörtek a templomba. Bel még csak nem is hibáztatta volna az eretnek gondolatért. El sem tudta képzelni, hogy fog elférni Max apja a sugárút szélességű szoknya mellett. – Még nincs teljesen kész – közölte Max, és miközben kibújt a ruháiból, Freya is levetkőztette a babát, és egészen a padlóig engedte a fodorrengeteget, hogy Max beleléphessen a fehér költeménybe. – Teljes pompájában csak a templomban lesz látható. Vannak dolgok, amiket titokban kell tartanom, még előttetek is. Máskülönben hogy érne benneteket meglepetés? – Meglepetés? Még ezen kívül is? – kérdezte Bel. Max nem válaszolt. Bemászott a ruhába, amit aztán Freya megemelt, hogy becsúsztathassa a kezét az ujjaiba. A száznyolcvankét centi magas Max a legszebb amazonokat idéző gyönyörű vállával lenyűgözően festett. Ezt senki sem tagadhatta. – Már kiválasztottam a tiarámat, a cipőmet és a fátylamat is, de azt nem láthatjátok –

mondta Max, és nevetve rákacsintott a két döbbenten meredő nőre, majd szemmel láthatóan belerázkódott a rátörő boldogságba. – El sem hiszem, hogy már csak két hét. – És nem ez az egyetlen, amit nem lehet elhinni – dünnyögte a fejét csóválva Bel. – Elképesztő, hogy ilyen rövid idő alatt átszervezted az esküvődet. Egy hónapja sincs, hogy kipattant a fejedből ez a bizarr ötlet, és gyakorlatilag minden készen áll. Egy átlagembernek egy egész évre lenne szüksége ahhoz, hogy ezt véghezvigye. – Egy: elfelejted, hogy ennek így kellett történnie – mondta Max. – Azért ment minden ennyire simán. Kettő: én nem vagyok átlagos. Ez mostanra már kiderülhetett. – Majdnem befejeztem a koszorúslányruhákat is, ha esetleg szeretnék felpróbálni – szólalt meg mögöttük Freya. – Máris? – kérdezte csodálkozva Bel, és arra gondolt, hogy Freya ugyanolyan gépies gyorsasággal teszi a dolgát, mint Max. – Ó, igen, próbáljátok fel ti is. Legalább meglátjuk, hogy fogunk kinézni a fényképeken. – Ez azt jelenti, hogy fényképész is lesz? – kérdezte Bel, bár nyilvánvalónak tűnt a válasz. Max nem is szólt semmit, csak ártatlanul felvonta a szemöldökét. Öt perc múlva mindhárman ott álltak talpig díszben a próbaterem hatalmas tükre előtt: Max középen a gigantikus hófehér felhőben, míg két, nála jóval alacsonyabb koszorúslánya a korábban kiválasztott, meghökkentően rózsaszín krinolinban. – Annyi anyag van ebben a három ruhában, hogy Wales összes ablakát befüggönyözhetnénk vele – vélekedett Bel, majd oldalt fordult, hogy profilból is szemügyre

vegye magát. – Mi lesz a fejünkön? – kérdezte Violet. – Remélem, nem rózsaszín hulahoppkarika. – Nem – felelte vigyorogva Max. – Mutassa meg nekik, Freya.

Freya leemelt egy dobozt a háta mögött lévő polcról, és kihúzott belőle két, vakító rózsaszínben sziporkázó, csipkével bevont fésűt, amelyekhez egy-egy hosszú, ugyancsak élénk rózsaszín fátylat erősítettek. – Juj! Mintha bikaviadalra mennénk! – jegyezte meg vihogva Bel, miután a hajába nyomta a fésűt. – Ha hiszitek, ha nem, nagyon tetszik. Violet ugyancsak vihogott, miközben Freya odaerősítette a fátylat puha, ezüstszőke tincseihez. Olyan törékenynek látszott ebben a fejdíszben. Olyan volt, mint egy flamencotáncos áttetsző szelleme. – Jövő héten, mire a ruhákért jönnek, a cipők is elkészülnek – mondta Freya. – Holnap

akarom őket befesteni. – Készítsünk magunkról egy fotót! – javasolta Max lelkesen. – Bel, itt van a telefonod? Az enyémben nem működik a kamera. Meg kell javíttatnom. Még mielőtt Bel válaszolhatott volna, Freya leemelt a polcról egy polaroid gépet. – Egy kicsit divatjamúlt, tudom – mondta, miközben a szeméhez emelte –, de működik. Kattintott egyet, majd szinte rögtön előbukkant a kép, és kezdtek kirajzolódni rajta a formák meg a színek. – Ó, egek! Mesésen nézünk ki! – lelkendezett nevetve Max. – Megkaphatom? – Természetesen – válaszolta Freya. – A magáé. – Csodálatos – mondta Bel szándékosan síri hangon. – Nem is tudom, hogy fogom kibírni a

nagy napig.

68. fejezet

Pontosan három darab sült krumpli és két sült paszternák volt minden egyes tányéron, Violet legalábbis ennyit számolt, miután Joy kiosztotta az adagokat. A húst szokás szerint Norman vágta fel, és kínosan ügyelt rá, hogy abból is három szelet jusson mindenkinek. Violet akaratlanul is összehasonlította mindezt az anyjánál felszolgált vasárnapi ebédekkel, amelyek gyakorlatilag káoszba fulladtak attól a bőkezűségtől, amellyel Susan az ennivalót mérte, nehogy idő előtt kihűljön, és a yorkshire-pudding-adagok is olyan hatalmasak voltak, hogy deformálódtak a tálalásnál. Nem mintha túl sok ebédet ültek volna végig a Spring Lane-en; Glyn csak az anyja házában érezte otthonosan magát. – Pontosan negyvenegy nap van még hátra – közölte Joy izgatottan, miközben elfoglalta a helyét az asztalnál, és egy üvegkancsóból hideg vizet öntött a poharakba. – El sem tudom

képzelni, milyen izgatottak lehettek mindketten. Violet nem mondott semmit. Már most fáradt volt attól, hogy az esküvőről kell beszélnie, pedig még fél órája sem voltak ott. – Rendesen felkészítjük ám az útra a lakókocsit – mondta Norman, aki éppen ekkor tette le a három szelet húst Glyn tányérjára. – Ez igazán ragyogó, apa – mondta Glyn. – Ugye, Violet? – Igen, az – mondta Violet. A legszívesebben letörölte volna az arcáról a magára kényszerített hamis mosolyt, és ha teheti, sikoltozva kirohan az ajtón. Melege volt, és érezte, hogy szabálytalanul ver a szíve. Ezt egyre gyakrabban tapasztalta az utóbbi időben. Néha annyira felgyorsult a szívverése, hogy felébredt álmából, és ilyenkor minden egyes levegővételért meg kellett küzdenie. A múlt éjszaka még Glynt is sikerült felébresztenie, aki kiugrott az ágyból, és hozott neki egy pohár vizet, majd magához vonva vigasztalni kezdte, amikor Violetnek inkább térre lett volna szüksége ahhoz, hogy a szívműködése helyreálljon. Az, hogy Glyn agorafóbiás volt, Violet pedig kezdődő klausztrofóbiában szenvedett, nem hozta közelebb őket egymáshoz. Sőt. – Nagyon finom, anya – csámcsogta Norman az első falatok elfogyasztása után. Violet

megfigyelte, hogy mindig ezt mondja, amint átrágta magát az első krumpliszeleten. Vajon mi is így fogunk kinézni Glynnel? – tűnődött magában Violet. Egyforma kézi kötésű szvetterben járunk majd, és mindent pontosan kimérünk vagy kiszámolunk? – Azon tanakodtunk apával – szólalt meg Joy –, hogy nem szeretnétek-e elmenni egy ebédre a szertartás után. – Látva, hogy Glyn szóra nyitja a száját, felemelt kézzel csendre intette, majd folytatta: – Tudom, kisfiam, hogy az egészségi állapotod miatt nem akartok

fogadást, de apával úgy gondoljuk, hogy legalább így, négyesben beülhetnénk valahová

ünnepelni. Violet megcsóválta a fejét. Lehet, hogy Joy nem is a földön él? – És az én anyámmal meg a nagyanyámmal mi lesz? – kérdezte döbbenten. Joy és Norman egymásra pillantott. – Nos, most Glyn állapota a legfontosabb. Elég nagy megpróbáltatás lesz neki már az

esküvő is egy számára teljesen ismeretlen helyen. Nem akartuk ezt még azzal is fokozni, hogy id… akarom mondani, másokat is meghívunk a családi ebédre. Idegeneket. Joy idegeneket akart mondani. – Akkor sem lenne szép, ha egy ilyen eseményből kihagynánk a családomat – ellenkezett Violet akkora határozottsággal, amekkorát finom, halk beszédmodora megengedett neki. – Ó, Istenem – sóhajtotta Joy szomorú mosollyal. – Azt hiszem, apa, minden jó szándék ellenére sikerült beletenyerelnünk valamibe. – Megfogta Glyn vállát, és gyengéden megszorította. – Talán az lenne a legjobb, ha csupán kettőtök számára rendelnénk egy csendes ebédet valahol. Természetesen a mi költségünkre. Biztosan minden felnőtt megértené. Felnőtt? Ez azt jelentette Violet szemében, hogy Joy még mindig gyermekként tekint a harmincnégy éves Glynre. – Köszönöm, anya, apa, ez igazán kedves tőletek, de azt hiszem, az esküvőről egyenesen hazamegyünk, és kipihenjük magunkat, mielőtt elindulunk a nászutunkra – válaszolta Glyn,

mintegy meghozva a döntést kettejük nevében. – Nekem már beleszólásom sincs a dologba? – kérdezte Violet ellenségesen. Ő maga legalább annyira meglepődött, mint a többiek, hogy volt mersze szavakba önteni egy ilyen eretnek gondolatot. – Ó, drágám, ne haragudj. – Glyn átnyúlt az asztalon, és megérintette a karját. – Csak azt feltételeztem, hogy… – A mi esküvőnk lesz – mondta Violet. – A tiéd meg az enyém. Semmi kedvem utána hazarohanni, hogy megnézhessem az istenverte Dibley lelkész ki tudja, hányadik ismétlését. – Magasságos isten! – sopánkodott Joy a Violet száján kiszaladt profán megjegyzés hallatán. Violet korábban sohasem káromkodott Leachék előtt, és felmérve a hatást, amit elért, csak örülni tudott, hogy nem a „b” betűs szót használta helyette. Joy mélyen elpirult, és kikérte magának a hangnemet. Norman, anélkül hogy abbahagyta volna az evést, a bajusza alatt megjegyezte, hogy „úriemberek nem beszélnek így az ebédlőasztalnál”. – Elnézést kérek – motyogta Violet. Úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök, és ezért roppantul szégyellte magát. Ezt követően senki nem szólt egy árva szót sem – teljes

némaságban fogyasztották el a vasárnapi sültet. Az egyetlen hang, amit hallani lehetett, az evőeszközök csörömpölése volt. Violet úgy érezte, hogy az agya helyén egy tábla van,

amelyen éppen megbicsaklik valakinek a körme. Joy és Norman előtt ugyanabban a pillanatban ürült ki a tányér. – Azt hiszem, elérkezett az almás pite ideje – trillázta Joy, visszatérve a normális viszonyokhoz. Bár Violet már maga sem tudta, mit lehet „normálisnak” tekinteni.

69. fejezet

Bel a harmadik randevún volt túl Richarddal, és miközben hazafelé tartott, rá kellett jönnie, hogy a fejében semmit sem csökkent a zűrzavar. Richard ezen az estén megkérdezte, mikor húzza vissza az ujjára a jegygyűrűt. Hamarosan, válaszolta. Vissza fogja húzni, de tartozott magának annyival, hogy semmit se siessen el. A tudata mélyén volt valami, ami óvatosságra intette; az ösztöne, vagy egy megérzés. Olyasmi, ami miatt annak idején Richard telefonüzeneteibe is belenézett azon a szörnyűséges napon, amit, úgy gondolta, tiszteletben kell tartania. Az autót betöltötte a frissen kapott rózsacsokor bódító illata. És ezen az estén, amikor elköszöntek, Bel megengedte, hogy Richard a szájához érintse az ajkát. Ami fura érzést eredményezett: nem bizsergetett meg benne semmit, olyan volt, mintha egy számára teljesen közömbös ember csókolta volna meg. Pedig régebben mindig belebódult Richard csókjaiba. És elég volt felidézni Dan Regent csókját; rögtön bizseregni kezdett az egész benseje. Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott, megpróbálta száműzni a fejéből az emlékképet, de ez persze nem sikerült neki, mert a pimasz orvos állandóan belopakodott az álmaiba, sőt gyakran az ébren töltött pillanataiba is. És mivel olyan nehéz volt szabadulni tőle, Bel nem volt hajlandó arra sem, hogy utánanézzen a fickónak az interneten. Pedig hányszor előfordult, hogy elkezdte beütni a Google-ba a nevét! Aztán az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. A szíve még mindig sokkhatás alatt állt. Ez volt az egyetlen magyarázat arra, hogy nem tudta megszüntetni a lelkében uralkodó káoszt. A feje még mindig tele volt kérdésekkel Shadennel kapcsolatban, amiket nem volt tanácsos, de nem is tudott, sőt nem is akart feltenni. Pedig szenvedett miattuk. Hazafelé menet még az is felötlött benne, hogy előszedi azt a céda kuzinját, és az ő szemszögéből is meghallgatja a történetet. Miközben a kereszteződésben várta, hogy zöldre váltson a lámpa, és megpróbálta elképzelni, hogyan reagálna Shaden, ha ő megjelenne a Bosomworth- Proud család otthonában, Bel oldalra pillantott, és a mellette lévő sávban, egy sportkocsiban, nem mást fedezett fel, mint Shadent. Sötét szemüveget viselt, és egy jókora kötést az orrnyergén. Bel vérében száguldani kezdett az adrenalin. Azon tűnődött, lenne-e elég ideje arra, hogy kipattanjon az autóból, átüljön a szőke cicababa mellé, és megfojtsa. Shaden makacsul maga elé nézett. Ő is észrevette Belt, és kétségbeesetten várta, hogy váltson már a lámpa, és abból, ahogy az autó meg-megrándult, sejteni lehetett, hogy a lába erősen remeg a pedálon. És amint a pirosat felváltotta a sárga, egy szuperszonikus repülőgép sebességével neki is lódult. Bel maga is annyira remegett, hogy lefullasztotta az autóját, és a mögötte álló türelmetlen

fickó többször is rádudált. Aztán kikerülte, és látványosan be is mutatott neki. Amikor végre el tudott indulni, Bel erős késztetést érzett, hogy a körforgalomnál ne balra, hanem jobbra kanyarodjon, és a lápvidékben megbúvó elhagyatott szentély, az Emily felé vegye az irányt. Mégsem tette. Egy újabb találkozás Dan Regenttel csak fokozta volna benne a káoszt. De az még ennél is rosszabb lett volna, ha üresen találja a kunyhót, mert a férfi közben visszatért a házba, amelyet azóta nyilván ismét megosztott a csapodár Cathyvel.

– Gyere be, drágám – mondta Trevor, és behúzta a lányát az ajtón. – Jól vagy? – Ugye nincs még túl késő? – kérdezte Beijedten, miután észrevette, hogy az ősöreg falióra nagymutatója a tizenkettesen, a kicsi a tízesen áll. Kislánykorában az apja ezen az órán tanította meg neki, hogyan lehet megmondani a pontos időt. Faye ugyan vett neki egy nagy kartonórát mozgatható mutatókkal, de Bel nem kért belőle. És ezzel megint egy olyan emlék kezdte gyötörni, amelyet szégyellt, és ami, ha nem lett volna egyébként is komor hangulatban, azt bizonyította, hogy nincs benne sok szeretnivaló. – Bármikor jössz, örülünk neked, kislányom, hányszor kell még elmondanom? – Hol van Faye? – Vacsorázni ment Vanoushkával – felelt Trevor, és gyorsan hozzátette: – Az esküvő óta

nem beszéltek. Vanoushka tegnap felhívta, és könnyek között arra kérte, hogy vessenek véget ennek az áldatlan állapotnak. Kiderült, hogy közben leesett a gyaloglógépről, eltörte a lábát, és most nagyon, de nagyon sajnálja magát. Bel pufogó hangokat hallatott. – Faye nehéz helyzetben van – magyarázta Trevor. – És ne gondold, hogy az ő oldalukon áll. Nagyon aggódott miattad. Bárcsak… Á, nem érdekes. – Trevor elfordult, és átment a konyhába. – Egy perc, és jövök. Addig ülj le, csillagom. Épp az imént főztem egy kancsó

kávét. Neked is hozok egy csészével. Bel azonban utánament. – Bárcsak mi lenne, apa? Trevor lassan a lánya felé fordult. – Bárcsak… képes lennél rá, hogy néhanapján kinyújtsd felé a kezed. Ő a kezdetektől a

lányának tekintett téged, és tudom, hogy mindig ugyanúgy aggódott miattad, mintha ő lenne az igazi anyád. – De nem az, apa. Faye nem az anyám. – Bel szavai kemények voltak, mint mindig. – Még sohasem mondtam neked, Bel – kezdte Trevor, majd elhallgatott, hogy vegyen egy nagy lélegzetet –, de megszakad a szívem attól, ahogy eltaszítod magadtól Faye-t. Ő ugyan

egyszer sem mondta, hogy ez bántja, és biztos vagyok benne, hogy sohasem próbálna közénk állni, de engem nagyon elszomorít a dolog. Bár észrevennéd, milyen csodálatos teremtés!

Bel elszégyellte magát. Nem gondolta, hogy az apja ennyire tisztában van az ő érzéseivel Faye iránt. Ráadásul semmi oka nem volt arra, hogy ne szeresse, mert Faye egy szalmaszálat sem tett keresztbe neki, soha. – Idefelé jövet láttam Shadent – mondta Bel, részben azért, hogy új mederbe terelje a beszélgetést. – Talán őt is baleset érte? Nagy kötés van az arcán. – Nem tudom – felelte Trevor. – Az egyetlen alkalom, amikor kapcsolatba léptünk a B - P családdal, a tegnapi telefonhívás volt Vanoushkától, aki telesírta a kagylót. Bár szégyellem, be kell vallanom, hogy nem hiányoztak a látogatásaik. – Trevor a lányára mosolygott. – És Faye sem szomorkodott amiatt, hogy Vanoushka nem untatta örökké Martin ízléstelen szokásaival. – Arra gondoltam, megkérem Shadent, mondja el ő is, hogy mi történt tulajdonképpen. Talán nem ártana az ő szemszögéből is hallani. – És biztosan addig csűrné-csavarná a dolgokat, míg ki nem derülne, hogy a te hibádból történt az egész. Nem tartom jó ötletnek, drágám. Az a lány mindig borzasztó féltékeny volt rád. Most is arra használná fel a lehetőséget, hogy meggyötörjön a részletekkel, és továbbra sem lehetnél biztos abban, hogy az igazat mondja. Bel lassan bólintott. Az apjának igaza volt. A jelek szerint tőle már csak rossz ötletre tellett. Végül fogta a kávéját, és belekezdett abba, ami miatt tulajdonképpen látni akarta az apját. – Ismét találkozgatok Richarddal, apa. Trevor háta megmerevedett. – Ó! – csak ennyit mondott, és közben azon igyekezett, hogy ne legyen ítélkező. –

Hogyhogy? – Meg kell állapodnunk, hogy hogyan is folytassuk. Nem lécelhettem le csak úgy, hiszen végigcsináltuk a ceremóniát. – Értem – bólintott Trevor. Nem tűnt nagyon boldognak, de nem az a fajta ember volt, aki ráerőltette másokra az akaratát. – Három hét óta minden csütörtökön elmegyünk vacsorázni. Ez minden. Csak beszélgetünk. – És jutottatok valamire? – Nem tudom – ingatta Bel a fejét. – Tényleg nem tudom. – Yorkshire-i lány vagy. Biztosan ismered hát a yorkshire-i mondást: Ha nem tudod, hogy mit kellene tenned… Elhallgatott, hogy Bel fejezhesse be a mondatot. – Semmit se tegyél. Trevor kitárta a karját, és Bel, amikor a nagy, erős végtagok összezárultak körülötte, végre biztonságban érezte magát. És nagyon fiatalnak. – Ígérd meg, hogy elég időt adsz magadnak – kérte az apja. – Ne hagyd, hogy bárki

sürgessen. – Megígérem, apa. Átmentek a nappaliba, és Bel megitta a kávéját. Nem is értette, miért nem látogatta meg gyakrabban az apja otthonát. Olyan nyugodt, kellemes atmoszférája volt. Faye tényleg tudta, hogy lehet egy házból otthont varázsolni. – Ne feledd, hogy én mindig itt vagyok neked – mondta Trevor már az ajtónál, amikor Bel

elköszönt, hogy visszamenjen a hideg, üres lakásába. Aztán kedves atyai csókot nyomott a lánya homlokára. – És Faye is. Engedd őt közelebb magadhoz, csillagom. Még nem késő.

70. fejezet

Öt nappal az esküvője előtt Stuart elhozta az üzletből a kölcsönzött öltönyt, és miközben hazafelé tartott, azon tűnődött, normális-e, hogy gyakorlatilag semmit nem érez a küszöbönálló szertartás előtt. Általában szerencsésnek tartotta magát, hogy nem harsány típus, és inkább nyugodtan, mint izgatottan szokta fogadni a dolgokat, így Max nem vette észre, hogy hidegen hagyja valami, aminek örülnie kellene. Másrészt Max eleget örült és lelkendezett mindkettőjük helyett. Beugrott a Lampbe, hogy kifizesse a fogadás számláját. Még a háziasszony is izgatottabb volt nála, és arról csacsogott, hogy majd rózsaszín szalvétákat tesz az asztalokra. Stuart oda sem figyelt. Azt remélte, hogy az esküvő előtti stressz teszi ilyenné, amire mindenki olyan előszeretettel célozgatott. Az anyja rögtön ezt hozta fel magyarázatként, amikor látta, hogy fiacskája nem jár indiántáncot az egyszintes, fehér mázzal bevont, rózsaszín szirmokkal díszített esküvői torta láttán, amelyet, ígéretéhez híven, elkészített. És Luke is az esküvő előtti stresszről mormogott valamit, amikor az utolsó ruhapróbájukon közelről láthatta barátja szemében a kétségbeesést. És ekkor megpillantotta. Már majdnem elhaladt a Pogley Top postahivatal előtt, amikor megpillantotta Jenny Thompson lófarkas alakját a bézs színű kabátban, kezében a szokásos vödörrel és a takarítóeszközökkel. Abban a pillanatban elmúlt a közönye, és a szíve heves dobogásba kezdett. Hatalmasat fékezett, elfordította a kormányt, és Nigel Mansellt is megszégyenítő bravúrral balra fordult, úgy, hogy pontosan a lány mellett tudja megállítani az autót. – Jenny! – kiáltotta, amint kipattant a kormány mögül. Istenem, gondolta, de jó újra látni! – Stuart! Nahát! Hogy vagy? – A nő egész arcát beragyogta az a csodálatos mosoly, ami

rögtön átmelegítette a férfi mellkasát. Remegő lábbal kerülte meg az autót. Mintha automata pilóta irányította volna – nem tudta volna megmondani, hogy mit csinál. – Remekül nézel ki – motyogta. Jenny felnevetett. – Ja, persze. El tudom képzelni, milyen jól festek ebben az öreg kabátban, és… A férfi csókja a torkára forrasztotta a szót. Stuart megragadta a vállánál, magához rántotta, a szájára tapasztotta a száját, és egyszeriben csodás lett minden. Az a sok érzelem, amelyről azt hitte, hogy nincs is meg benne, most gejzír módjára tört elő belőle. Aztán csak azt érzékelte, hogy Jenny kezéből kiesik a vödör, és a nő kutató ujjai felfedezőútra indulnak a hajtincsei között.

Az ajkuk egy idő után szétvált, de a homlokuk továbbra is összeért. – Ó, Istenem! – sóhajtotta Jenny. – Ezt nem kellett volna. – Nem – mondta Stuart lágyan. – Nem tudom, mit csinálok. De bármi legyen is, nagyon jólesik. Ó, Jenny, nem tudlak kiverni a fejemből. – Biztosan az esküvő előtti str… – Ki ne mondd! – Stuart a nyomaték kedvéért a puha szájra szorította az ujját. – Nem az. Jenny gyengéd, mégis határozott mozdulattal eltolta magától a férfit. – Köszönöm a csókot – suttogta mosolyogva. – Már évek óta azon tűnődtem, milyen érzés

lehet megcsókolni téged. – Tényleg? – kérdezte Stuart, és érezte, hogy szétárad benne a boldog öröm. Jen apró, hideg keze egy pillanatra megpihent az arcán. – És most menj szépen haza, és felejtsd el, ami történt. – Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, Jen. – Stuart elevenebbnek és erősebbnek érezte

magát, mint hosszú idő óta bármikor. – Menj csak haza, Stuart. – Jenny lehajolt, és felkapta a vödrét. – És legyetek boldogok Maxszel. Igazán helyes nő, és biztosra veszem, hogy mellette minden vágyad teljesülni fog. És a férfira mosolygott azzal a széles, jellegzetes Jenny-mosollyal, de a szemében már megcsillantak az első könnycseppek. Stuart nézte a távolodó alakot, és közben érezte, hogy a közelgő migrén biztos jeleként végighasít a fején a fájdalom.

71. fejezet

Stuart legénybúcsúja Luke szerint merész megfogalmazásban is konzervatív esemény volt. Kettesben ültek a Miners Arms nevű kocsmában, és sajtos-hagymás chipset ropogtatva egymás után itták a söröket. – Nem tudom elhinni, hogy alig negyvenórányira vagyunk a nagy napodtól, és nem valami éjszakai klubban mulatunk egy busznyi haver társaságában, akik éppen azt tervezgetik, hogy melyik lámpaoszlophoz kötözzenek ki – dörmögte Luke. – Többször is elmondtam, hogy nem akarok felhajtást, és ebbe beleértettem a legénybúcsút is – fortyogott Stuart. – Nem tehetek róla, hogy nem vetted komolyan. Luke megadóan felemelte a kezét. – Oké. – Jól van – dünnyögte Stuart. – Jobb, ha tőlem tudod, hogy az esküvő előtti stressz teszi ezt veled – állította fel Luke a

diagnózist. – Ne kezdd már megint! – figyelmeztette Stuart. – Ha annyira tudni akarod, nem az esküvő előtti stressztől, hanem a „nem akarok nősülni” stressztől vagyok ilyen rohadtul magam alatt. Luke akkor sem lepődött volna meg jobban, ha becsap közéjük a villám. – Azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul – motyogta, majd felkapta az üres korsóikat. – Hozok magunknak még egy kört. Amikor Max leugrott a bárpult tetejéről, kitört a tapsvihar. Egy fehér fátyol volt rajta és egy fehér póló, nagy „T” betűvel a hátán, az elején pedig a következő felirattal: „Szombaton bazi nagy cigány menyasszony leszek”. A többiek pólóján ugyancsak felirat volt: „A cigány menyasszonnyal vagyunk”. – Túl fehér vagy ahhoz, szivi, hogy cigány menyasszony legyél – mondta egy betévedő

férfi. – Várd csak ki a végét! – válaszolta az enyhén spicces Max. – Az a nő, aki holnap ilyenkor leszek, még csak nem is fog hasonlítani rám. Vastag jégréteg lesz rajtam, és úgy fogok kinézni, mint egy igazi mulatt. – Spré-réteget akart mondani – magyarázta Violet, aki már csak azért is józan maradt, hogy vigyázhasson Maxre. Max meghagyta neki, hogy ne engedje nagyon elázni, mert még rengeteg elintéznivalója volt. De Violet egyébként sem azzal a céllal jött ide, hogy berúgjon. Nem tudta, mit szabadítana el benne az alkohol, ugyanakkor mindennél jobban vágyott arra, hogy valami kimossa az összes gondolatot a fejéből, és egyszer az életben átélhesse a totális

öntudatlanság állapotát. – Tessék, egy kis limonádé – nyomott Max kezébe Violet egy poharat. – Ki az ör… – Csak az utasításodat követem. – Violet figyelmeztetőn felemelte az ujját. – Hogy lesz belőled cigány menyasszony, ha nem leszel képes megtenni a szükséges előkészületeket? – Annyira szeretem Stuartot! – ömlengett Max. – Szeretném látni az arcát, amikor végigsuhanok a templomhajón. – Én is – mondta a mosdóból visszatérő Bel fanyarul. – De ne aggódj, nálam lesz a kamerám, és majd felveszem neked. Jobb lesz, mint bármelyik kandi kamerás pillanat. Még az is lehet, hogy eladom nekik. – Tudjátok, már időtlen idők óta nem is szexeltünk. – Max azt hitte, hogy suttog, mégis egy egész asztalnyi férfi felkapta a fejét a bejelentésre. Most Max unokatestvére, Alison mászott fel a bárpultra. Nagydarab lány volt, akkora mellel, hogy Max cicije pattanásnak tűnt csak mellette. Valaki a kezébe nyomott egy karaokemikrofont. – A következő dalt Maxnek énekelem, akit nagyon, de nagyon szeretek – jelentette be kásás hangon. – És tudjátok, miért ezt választottam? Azért, mert ő és a pasija sem tud egymás

nélkül élni. Violet megborzongott, amikor az ismerős bevezető után, számára kísértetiesen, felhangzottak Harry Nilsson Nélküled című dalának első taktusai. – Az egyik kedvencem – sóhajtotta Max, és lerogyott egy székre. – Minden idők egyik legszebb szerelmes dala. Dennis Nilsen. – Jól mondod – szögezte le Bel –, mivel az eredeti előadót éppen most gyilkolja meg az unokahúgod. Mi a baj, V? – tette hozzá, látva Violet falfehér arcát. – Gyűlölöm ezt a számot – válaszolta Violet. Arra az éjszakára emlékeztet… – Alison is ott lesz az esküvőn? – kérdezte Bel. – Aha. Az egész családom ott lesz. És Stuarté is. Bár még nem tud róla. – Hát, hamarosan megtudja – mondta Bel, és az órájára nézett. – Azt mondtad, éjfélre haza

akarsz érni. Még öt perced van. Köszönj el szépen mindenkitől, Hamupipőke. Még mielőtt tökké változol.

– Megcsókoltam Jenny Thompsont – vallotta be Stuart egy hosszú korty után. – Mit csináltál?! – Hallottad. – Mikor? – Hétfőn.

– Ezen a hétfőn? – Ezen a hétfőn. – És mi a fasz ütött beléd? – Luke megkopogtatta Stuart homlokát. – Helló, helló! Luke hívja agyat. Stuartnak még csak a szeme sem rebbent. A sörét bámulta továbbra is. – Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. – De hát… szombaton lesz az esküvőd Maxszel! – mondta a fogát csikorgatva Luke. – Tudom. Kész roncs vagyok – válaszolta Stuart, aztán felvonta, majd leeresztette a vállát.

– Nem tudom, mit csináljak. Luke örömtelenül felnevetett. – Jézus Krisztus! Harminc-egynéhány éve várom, hogy valami drámai történjen veled, erre tessék… Jobb pillanatot nem is választhattál volna hozzá, haver. – Nekem mondod? – Felnézett, és Luke azonnal észrevette pillantásában a kétségbeesést. – Nem bánthatod meg Maxet. Most már végig kell csinálnod az esküvőt. Tudod, hogy mennyire szeret. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is szeretem őt – mondta Stuart. A hangja alig volt erősebb, mint egy sóhaj. – Maradj itt éjszakára! – könyörgött Max. Kinyújtott kézzel körbemutatott Bel hatalmas lakásán. – Van elég hely, és csaphatnánk egy jó kis pizsamabulit. – Nem tehetem – mondta sajnálkozó hangon Violet. – Glynnek pánikrohama lesz, ha sokáig egyedül marad. – Tudod, ezt még sohasem mondtam – kezdte Max nehezen forgó nyelvvel –, de nem sok jót jósolok neked ebben a házasságban. – Fogd be, Max! – szólt rá Bel, és tolni kezdte a kanapé felé. – Komolyan gondolom – folytatta Max a figyelmeztetés ellenére. – Olyan vagy, mint a kalitkába zárt madár. Ráadásul te egész nap dolgozol, ő meg a port törölgeti odahaza. Lefogadom, hogy semmi baja nincs. Ti nem tartjátok furának, hogy ki se lép a házból, mert fél a külvilágtól, ugyanakkor lakókocsis túrát tervez nászút gyanánt? – Ne is figyelj rá – mondta Bel Violetnek. Igazából azonban azt szerette volna, ha Violet kinyitja a fülét, hiszen Max szavaiba, bár be volt csípve, nem kevés igazság szorult. Mintegy végszóra, Violet telefonja csörögni kezdett. – Látod? Hányszor hívott fel ma este? Legalább tizennégyszer, lefogadom. – Ne beszélj butaságokat! – förmedt rá Violet. Pedig Max ebbe is beletrafált. Glyn pontosan tizennégyszer hívta. – Nos, bánhatod majd, hogy nem maradtál itt – folytatta Max. – Kimaradsz egy jó kis

buliból. Igaz, Bel? Remekül fogjuk érezni magunkat ebben a gyönyörű lakásban. Aztán nehogy elkéss reggel! Szükségem lesz rád. Violet arcon csókolta Maxet, aztán Belt is. Mire az autójához ért, már rázta a vállát a zokogás.

Stuart kinyitotta az üres ház ajtaját. Az első pillantása a fogason lógó vőlegényruhára esett. Borzasztó gyorsasággal repült az idő, és minden perc közelebb vitte a nem várt eseményhez. Az esküvőhöz, amelyet öt héttel ezelőtt még annyira várt, és amit a szíve szerint szeretett volna lemondani. Hogy fordulhatott ilyen gyorsan és ilyen kaotikusan a feje tetejére az élete? Maxet legközelebb a templomban látja viszont. Belnél tölti az éjszakát, ő pedig reggel áttelepül Luke-hoz. A ma éjszaka lesz az utolsó alkalom, hogy nőtlen férfiként hajtja álomra a fejét a közös hálószobájukban. Már ha tényleg megtartják az esküvőt. Ó, magasságos Isten! A hűtőhöz lépett, és kivett egy üveg cidert. Volt egy flancos, falra erősíthető sörnyitójuk, amit Stuart nemigen használt. Ügyetlen volt hozzá, vagy nem állt a kezére, maga sem tudta, és a legnagyobb bosszúságára most sem tudta leimádkozni vele az üvegről a kupakot. Stuart dühösen meglendítette az üveget, és a fehér csempés falhoz vágta. Csípőre tett kézzel figyelte, mint folyik végig a mézszínű folyadék a falon, aztán arra gondolt, hogy mégiscsak jobb lenne feltakarítani a cserepeket. Keresni kezdte a partvist, de sehol sem találta. Aztán eszébe jutott, hogy Max átvitte a dolgozószobába, hogy összesöpörje vele a ceruzafaragás maradványait. És valóban ott is volt, az íróasztal mellett. Az íróasztalon, a számítógép mellett egy bekeretezett fénykép volt. Kettejüket ábrázolta. Talán ez volt az első közös képük. Stuart a kezébe vette, és alaposan megnézte. A képen sovány volt, mint egy gebe, és a haja, mint egy igazi rockernek, a vállát verte. Max ugyanúgy nézett ki akkor is, mint most; széles száját vörösre rúzsozta, hatalmas barna szeme és rengeteg haja volt. Akkor még mindketten az egyszerű dolgokat szerették. Nagy sétákat tettek a parkban, és közben elropogtattak egy nagy zacskó sült krumplit, és hétfőnként, mert akkor olcsóbb volt, moziba mentek, más napokon meg nagyokat lubickoltak az uszodában. A fénykép egy vidámparkban készült. Nem volt nála sok pénz, és hamarosan el is fogyott, Max zsebe viszont tömve volt, mert szombatonként eljárt dolgozni, és aznap kapott éppen fizetést. Egy csomó mindenre felültek, és mindent Max fizetett. És amikor megéheztek, hot dogot meg kólát vett maguknak. Ekkoriban már kialakulóban volt köztük egy minta, és az irányítás hamarosan a végletekig jószívű Max kezébe került, ő pedig, ha kényszerből is, de mindig elfogadta, amit a lánytól kapott. Visszatette a képet a helyére, és közben véletlenül felrúgta a szemétlapátot. Amikor lehajolt, hogy felvegye, észrevett egy rózsaszín dobozt az íróasztal alatt. A tetején, Max kézírásával, vérvörös betűkkel a következő felirat állt: Az én bazi nagy

cigány esküvőm. Ha nincs lezárva, talán bele is pillant. Stuart átvitte a partvist meg a szemétlapátot a konyhába, és összesöpörte a cserepeket. Aztán lefeküdt, és megpróbálta száműzni a gondolataiból Jenny Thompsont.

72. fejezet

Max egy tojásos-szalonnás szendvics után elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy hozzálásson az utolsó előkészületekhez a nagy nap reggelén. Úgy volt, hogy Freya délután viszi majd házhoz a ruhát, azt követően, hogy Stuart elment Luke-hoz, hogy ott töltse legényélete utolsó éjszakáját. A tortát azonban már délelőtt tízkor leszállították a Higher Hoppleton Hallba, így ez volt az első megálló, ahová, miután Bel fürdőszobájában felvitték a testére a San Maurice barnítót, be kellett ugrania. – Vannak még rajtad fehér foltok? – kérdezte Bel a vadonatúj San Maurice spray

közép/sötét árnyalatát rázogatva. – Vagy el kell viselnem a meztelen feneked látványát is? – Igen, de ne aggódj, a bugyimat magamon hagyom – válaszolta Max, miközben áthúzta a fején a hálóingként viselt fehér pólót. A melle, annak ellenére, hogy elég nagy volt, nagyon szépen állt, mégis megemelte, hogy Bel alatta is be tudja fújni a bőrét. A legjobb az volt ebben az új termékben, hogy már húszperces várakozás után fel lehetett vinni a második réteget. Az első réteg tompa ragyogással vonta be Max bőrét, de Max semmi tompaságot nem akart ezen a napon. Sikerült rávennie Belt, hogy egy második réteget is ráfújjon, de Bel ezt követően leállította a műveletet. – Max, legyen elég ennyi – fogta könyörgőre. – Ha még egy réteget felviszünk, tényleg úgy

fogsz kinézni, mint egy mulatt. – Ünneprontó! – felelte Max, majd lejjebb tolta a bugyiját, hogy szemügyre vehesse a kontrasztot a saját bőrszíne és a felvitt réteg között. Belnek talán mégis igaza van, állapította meg, miután ő maga is elég hangsúlyosnak találta a különbséget a két tónus között. Violet csengetésére Max ment ajtót nyitni. Violet hátrahőkölt, amikor meglátta. – Magasságos Isten! – mondta nevetve. – Hogy nézel ki? – Nagyon vicces, ha-ha – válaszolta színlelt felháborodással Max. – Na, most, hogy itt

vagy, elmegyünk, és megnézzük a tortát. Amikor megérkeztek a Higher Hoppleton Hallba, a Shelley Süti kisteherautója már ott állt. És egy másik autó is, mert Shelley nem tudta elhelyezni egy kocsiban a teljes kreációt. – Ki a csuda fogja ezt mind megenni? – kérdezte Bel hitetlenkedve, amikor meglátta a hatalmas darabokat cipelő embereket, akik az önmagukban is tekintélyes részekből összeállítottak egy gigantikus 3D puzzle-t. A rózsaszín palotát formázó torta felállításához egy két méterszer másfél méteres asztalra volt szükség. Shelley több mint másfél órán át dolgozott az összeállításon, és a mázon keletkezett repedések, illetve az illesztési pontok eltüntetésén. Az egyik segédje közben zászlócskákkal díszítette a tornyokat. Mindegyik zászlón volt egy M&S (vagy S&M ) kezdőbetűkkel ellátott címer. Aztán Shelley felrakta a

mázból megformázott vendégeket. A fehér ruhás, sötét hajú menyasszony a rózsaszín csokrával és a barna hajú vőlegény a felvonóhídra került. A menyasszony mögött ott állt a két élénk rózsaszín ruhát viselő koszorúslány. – Ez meg ki akar lenni? – mutatott Violet egy nagyon magas, ősz hajú, rózsaszín kosztümöt viselő nőalakra. – Az anyám. Adtam Shelleynek fényképeket, hogy olyan pontossággal tudja elkészíteni a legfontosabb alakokat, amilyennel csak lehet. – Csodálkozom, hogy Stuartot nem dobattad bele a vizesárokba – jegyezte meg Bel. – Ó, menj a fenébe! – nevetett Max. – Minden rendben volt Glynnel, amikor hazaértél? – kérdezte Bel Violettől a tortaszemle után, útban a Nail Diamond körömkozmetika felé. – Aha – felelte Violet a férfit védve. – Bár egy kicsit rossz éjszakája volt. – Sajnálom, hogy tegnap annyira besároztam – kapcsolódott be Max is a beszélgetésbe. – Nem voltam egészen magamnál. – Semmi baj – mondta szívszorító mosollyal Violet. Tudják, hogy nem vagyok boldog. Másfél órával később Violet és Bel egy-egy magazint lapozgatva álomszép, rózsaszínre lakkozott, ezüstszegéllyel díszített körmeiben gyönyörködött, míg Max szemhéjára felragasztották az orrát verdeső műszempillát, és apró strassz-szívekkel meg parányi rózsabimbókkal díszítették majd öt centi hosszú karmait. – Olyan gyönyörű! – jegyezte meg Max kezét bámulva Violet. – Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek kellőképpen kihangsúlyozva – tódította

kuncogva Bel. – Csak egy kis cigány sikk – mondta Max elégedetten. – Még a mamád és a papád sem fog rád ismerni – vélekedett Violet. Max felkacagott. – Anya és apa már réges-rég tisztában van azzal, hogy képtelen lennék észrevétlen maradni egy ilyen eseményen. – Alig várom, hogy láthassam a szempilládat – mondta Violet. – Már csak egy kevés van vissza – felelte Jane, a kozmetikus. – Nem semmi, ezt már így is

elárulhatom. – Én meg látatlanban is elhiszem – dünnyögte bólogatva Bel, és gondolatban felkészült egy revüszerű jelenségre. – O -ké – mondta Jane pár pillanat múlva, majd a tükörért nyúlt, és úgy igazította Max székét, hogy egyenes tartásban vehesse szemügyre magát. – Nos? – Vidd onnan a tükröt, Max, hadd lássuk mi is! – szólt rá Bel türelmetlenül. – Várd ki a sorodat! – intette Max, aztán leengedte a tükröt és elvigyorodott. Mintha két

tollas denevér csapkodott volna a szemhéján. – Magasságos Krisztus! – suttogta Bel. – Söpörni lehetne velük! Sötétre fújt bőrével, seprűs műszempilláival és hosszú körmeivel Max tényleg kezdett átváltozni cigány menyasszonnyá. És a folyamat minden pillanatát élvezte.

Stuart már a második adag gyógyszert vette be, hogy megszabaduljon a homlokát szaggató fejfájástól. Miközben a csap alá tartotta a poharat, a faliórára pillantott. Már csak huszonkét órája volt vissza az agglegényéletből. Ha Jenny Thompson nem jelenik meg az életében, most boldogan készült volna az esküvőre a szépséges Max oldalán. Aki tényleg gyönyörű volt… és jó humorú, kedves, nagyszívű, szexi: minden együtt volt benne, amiről egy férfi álmodott. Miért éppen az ő agya járt másképp? Vagy lehet, hogy mindenki másnak igaza van, és tényleg csak az esküvő előtti stressz extrém esetével kell megbirkóznia? Bár erről lenne szó! Semmit sem kívánt jobban. De a lelke mélyén tudta, hogy ennél sokkal komolyabb a helyzet. Másodszor is nekilátott, hogy lemossa a konyhában a még mindig ciderszagú csempét, amikor megszólalt a vonalas telefon. Az anyja volt. – Helló, drágám – mondta. – Jól vagy? Nincs szükséged valamire? – Nincs, köszönöm. Jól vagyok. – Apád éppen most vitte el a tortát a Lampbe. – Szuper. – Mi legyen a nászajándékaitokkal? Átvigyem őket, vagy majd beugrasz értük? Stuart felnevetett. – Úgy beszélsz, mintha halomban állnának, és kerülgetned kellene őket. – Hát, majdnem erről van szó. Rengeteg mindent kaptatok. – Kitől? – A családoktól. Némelyik szomszédtól. – De miért? – sóhajtotta Stuart. – Azt hittem, csak azok szoktak ajándékot adni, akiket

meghívnak a lagziba. – Amennyire én tudom, ők mind meg vannak híva – válaszolta gondolkodás nélkül az anyja, majd rémülten el is hallgatott. Stuart figyelmét azonban nem kerülte el a halk nyögés, és le is csapott rá azon nyomban. – És ki hívta meg őket? A kérdésre gyanús csend volt a felelet. – Anya? – Ó, bár ne hívtalak volna fel – mondta az asszony reszketeg hangon. – Mi folyik itt? – kérdezte Stuart. – Anya! – Nem lenne szabad semmit sem mondanom.

– Anya, jelen pillanatban túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy játszadozz velem. Megmondanád végre, mi folyik a hátam mögött? – kérdezte Stuart még mindig nyugodt hangon. Az anyja megadóan felsóhajtott. – Csupán annyi történt, hogy Max meghívott még pár embert a fogadásra. Meglepetésnek szánta a dolgot. Neked. – Nekem? – Stuart szárazon felnevetett. – Nem, anya, biztos lehetsz benne, hogy nem miattam tette. És ha szabad tudnom, mennyi pontosan az a pár vendég, akiket Max a tudtom nélkül meghívott? – Hát, nem is tudom… Maggie néni és Bob biztosan ott lesz. Aztán Cyril, Phyllis, Kevin, Sandra és Ken, Robinsonék, Jacksonék a szomszédból… – és a listának csak nem akart vége lenni. És amennyire Stuart a menyasszonyát ismerte, biztosra vehette, hogy ugyanennyien lesznek az ő részéről is. – Ne mondd meg neki, hogy eljárt a szám – kérte az anyja. – Kérlek. Szörnyen érzem magam. Csak azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, mi legyen az ajándékaitokkal. Stuart annyi nyugalmat erőltetett a hangjába, amennyit csak bírt. – Ne aggódj. Egy szót sem szólok. – Pedig minden volt, csak nyugodt nem. Úgy ömlött szét benne a hideg harag, mint a láva vulkánkitörés után. Tudhatta volna… Letette a telefont, átment a dolgozószobába, és előrángatta az asztal alól a rózsaszín dobozt. Még szerszámot sem keresett – a puszta kezével tépte le róla a lakatot.

73. fejezet

Stuart felemelte a legfelső számlát, és megpróbálta felfogni, ami rajta állt. Shelley Süti 1 db 2 méterszer 1,5 méteres rózsaszín Hercegi Palota torta július 1-jei szállítás cím: Higher Hoppleton Hall

Egy két méterszer másfél méteres torta? És mi a fasznak szállítják a Higher Hoppleton Hall a?b Hamarosan erre a kérdésre is megtalálta a választ a vastag számlahalomban egy Higher Hoppleton Hall fejléccel ellátott megrendelőn: fogadás ötven személyre. Fizetve. És mennyi rózsaszín pezsgő? Azt hitte, rosszul lát. A következő megrendelés a kiszállítandó virágokat részletezte: két, rózsaszín virágokból kötött koszorúslánycsokor és egy gigantikus, É K KÖV E K K E L DÍS ZÍTE TT, könnycsepp alakú menyasszonyi csokor, amelyeket a házh kellett kiszállítani az esküvő reggelén. Aztán volt ott még egy wellnesshétvégére szóló foglalás luxushotellel, nászutas lakosztállyal, egy parókaszámla, egy fényképésznek küldött megrendelő másolata, lufi… L UF Iszámla? A legmellbevágóbb azonban aFehér Esküvő menyasszonyi ruhaszalon három ruháról kiállított számlája volt. Stuart arca megrándult, amikor meglátta a rajta feltüntetett összeget. És amikor azt hitte, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, a kezébe akadt a következő megrendelő, amely egy hatlovas Hamupipőke-hintóra szólt. Utolsóként az a polaroid kép akadt a kezébe, amely Maxről, Violetről és Belről készült a próbán, és a gigantikus ruhák láttán elöntötte a méreg. Vége, mondta önmagának. Nem lesz esküvő. Tomboló haragját abban a pillanatban hűvös higgadtság váltotta fel. A migrénjét mintha elfújták volna. Nevetni lett volna kedve. Max elvégezte helyette a piszkos munkát. Stuart nyugodt mozdulatokkal előhalászott egy bőröndöt, és telepakolta a ruháival. Aztán leült, hogy megvárja Maxet.

74. fejezet

Tizenöt nem fogadott hívást jelzett Max telefonja, amikor a Nail Diamondban, miután kifizette a szintén nem jelentéktelen számlát, elővette a táskájából. Violetnek kellett beütni helyette a hangpostája számát, mert a hosszú körmeivel nem tudta kezelni az apró gombokat. – Sürgősen hívj fel! – mondta Jess kifulladva. – De addig is, eszedbe ne jusson használni a San Maurice spray közép/sötét árnyalatát. Max, megint csak Violet segítségével, felhívta Jesst. – Jess, mi a baj? – Max, mondd, kérlek, hogy még nem fújtad be magad! – kezdte a nő könyörgő hangon. Max érezte, hogy futkosni kezd a hátán a hideg. – Miért? – Ó, Istenem, elkéstem, igaz? A francba! Oké, oké, ne ess pánikba! – tette hozzá gyorsan,

gyanúsan reszketeg hangon. – Jess, nyögd már ki, mi a baj! – Oké, oké, csak próbáld megőrizni a nyugalmadat – hadarta Jess a hiperventiláció határán. – Időközben kiderült, hogy a dobozban, amit felvittem neked, hibás termékek voltak. – Hibás? Mit értesz pontosan ezen? – kérdezte Max értetlenül. Közben belenézett a tükörbe, és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van a spray-vel. Nem töredezett meg, nem fogta meg a ruháját… – A következő negyvennyolc órában folyamatosan sötétedni fog. Jess arra számított, hogy Max felrobban a hír hallatán. Az, hogy kuncogni kezd, még a számára legjobbnak ígérkező forgatókönyvben sem szerepelt. – Remek – mondta vidáman csengő hangon. – Max, hallottad, amit mondtam? – Nyugi, Jess. Hűtsd le magad. Nyilvánvalóan örülök, hogy észrevettétek a hibát, és

természetesen vissza kell hívnunk minden terméket, ami a raktárból kikerült, de… – Nincs ilyen termék – vágott közbe Jess. – Ebből a szempontból biztonságban vagyunk. – Akkor jó. Ami pedig engem illet… nos, én kifejezetten örülök a hírnek. – Max rámosolygott a tükörképére. Úgy tűnt, Bel minden akadékoskodása ellenére megkapja a harmadik réteget.

75. fejezet

Max felsikoltott, amikor belépett a konyhába, és meglátta a reggelizőpultnál üldögélő Stuartot. Visszaszaladt az ajtó túloldalára, és onnan beszélt a férfihoz. – Mit keresel még mindig itt? Nem lenne szabad látnod! Menj el, Stuart! – Max, beszélnünk kell – mondta a férfi nyugodt, fegyelmezett hangon. Nem érzett félelmet, sem bűntudatot. Ha őszinte akart lenni, nagy megkönnyebbülés töltötte el. És szabadnak érezte magát. – Úgy is beszélhetsz hozzám, hogy nem látsz – feleselt Max az ajtó mögül. – Max. – Stuart akkora lélegzetet vett, amekkorát csak a tüdeje megengedett. – Nem vehetlek feleségül. Hosszú csend következett, majd, még mindig az ajtó mögött, felhangzott egy alig hallható suttogás: – Mi? – Gyere be a konyhába. – Stuart maga is csodálkozott. Nem hitte, hogy képes lesz ilyen

fegyelmezetten és összeszedetten viselkedni. Amikor Max végre rájött, hogy szó sincs tréfáról, és bearaszolt a konyhaajtón, Stuart egy olyan nőt látott, akire rá sem ismert. Egy sötét bőrű teremtmény állt előtte akkora szempillákkal, mint egy flamencotáncos legyezője. Pontosan annak az idegennek látta, akinek abban a pillanatban érezte is. – Stuart, mi van veled? – Ez – mondta a férfi, és felemelte a vastag számlaköteget. – Ez van velem. – Ó, a pokolba! – dünnyögte Max. – Miért szimatoltál? – Miért csináltad? – Stuart hangja alig volt több suttogásnál. – Miért kellett szervezkedned

a hátam mögött? – Nem szervezkedtem – vitatkozott Max. – Csak kiegészítettem néhány aprósággal, amit megbeszéltünk. – Például egy hatlovas Hamupipőke-hintóval? Egy ruhával, amit a kétéves fizetésemből se tudnék kifizetni? Folytassam? – kérdezte, és beszédesen meglengette a számlákat. – És én még meglepetéspartit szerveztem a Lampben, és az anyám készített nekünk egy esküvői tortát. – A Lampben? Stuart arra számított, hogy Max arcára kiül az elégedetlenség, és ennek következtében látni vélte, hogy pontosan ez történt. – Igen, a Lampben. Sajnálom, hogy ez neked nem elég jó, Max, de nekem tökéletesen

megfelelt, és azt reméltem, hogy most az egyszer, az esküvőnk napján az én szempontjaim is érvényesülhetnek. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem elég jó – védekezett Max. – Megint azt csinálod, amit mindig: bebeszéled magadnak, hogy nekem nem jó, amit te elképzeltél. És ez marhára sértő, Stuart. Már miért ne lenne elég jó nekem a Lamp? Az én nevem Maxine McBride, és nem Tamara elkényeztetett Ecclestone. Miért nem szóltál, hogy megrendeltél egy fogadást? – Mert meglepetésnek szántam, Max. – Ahogy én is a Higher Hoppleton Hallt. Stuart a homlokára szorította a kezét. – És közben kíméletlenül átgázoltál rajtam. Mint mindig. – Érezte, hogy a nyugalma lassan elszivárog. Szinte sütött a pórusaiból a kétségbeesés. – Amit én akarok, és amit meg is

engedhetnék magamnak, az sohasem elég jó neked. Nagy tévedésben vagy, ha te ezt másképp látod. Meglengeted a Visádat, és a magad szájíze szerint alakítod a dolgokat. Mindig ezt csináltad, mióta együtt vagyunk. – Széles mozdulattal körbemutatott a helyiségen. – Én nem akartam ezt a házat. Egy kisebbet akartam, bent a városban, de Max egymagában meghozta a döntést. Azt a nyavalyás kocsit sem akartam, de Max belehalt volna, ha nem két, egymáshoz illő BMW-t veszünk. Az egyiket Stuartnak, a másikat meg neki. És ami az esküvőt illeti… kerülni akartam a hivalkodást. Azt akartam, hogy csak mi legyünk ott, amikor fogadalmat teszünk. Te meg én, a közvetlen családunk, a legközelebbi barátaink. És te ezt pontosan tudtad, ezért szervezted meg ezt a sok mindent a hátam mögött. – A munkalapra csapta a számlákat. – Mert ha nem úgy történik valami, ahogy te akarod, akkor összedől a világ. Max hatalmas szempilláin megcsillantak az első könnycseppek. – Sajnálom – mondta. – Azt hittem, most is érvényesül majd a korábbi minta. Kicsit

dödörögsz, aztán… – …megadom magam, ugye? Hogy megint úgy történjen minden, ahogy te akarod. Mert eddig mindig így volt. A jó öreg, puhány Stuart eddig mindig beadta a derekát. – Lerázta magáról Max kezét, amikor az meg akarta érinteni a vállát. – Miért nem vágtad le mindjárt a farkamat? – Stuart! A férfi felnevetett. Tompán, keserűen. – Stricinek érzem magam melletted, nem férfinak. – Stuart, kérlek. Hidd el, csak az esküvő előtti str… – Eszedbe ne jusson kimondani! – A férfi a fülére szorította a kezét. – Bár az lenne,

Istenem. De nem az. Ez csak egy hatalmas jéghegynek a csúcsa, Max. Ami elsüllyesztette a mi kis hajónkat. Max most már félt. Még csak hasonló vitája sem volt Stuarttal, soha. Volt a férfi hangjában

valami, ami teljesen új színezetet adott neki. – Stuart, tizenhét évig kitartottunk. – De csak azért, mert hagytam, hogy kitartsunk – vélekedett a férfi. – Mert minden egyes alkalommal engedtem, hogy az én vágyaim kerüljenek a második helyre. Nem hiszem, hogy túl sokáig boldog lettem volna melletted, Max. – Nem hiszed? – csattant fel Max, most már teljesen összezavarodva. – Nem hiszed, hogy

boldog voltál velem? Akkor mit hittél? Megmagyaráznád? Azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Egészen addig, míg össze nem találkoztam valaki mással, és meg nem tudtam, hogy milyen az igazi szerelem, válaszolta gondolatban Stuart. De túl nagy kegyetlenség lett volna ezt így kimondani. Inkább ismét körülnézett a flancos konyhában, szemügyre vette a formatervezett eszközöket és a kényelmetlen króm bárszékeket. – Téged mindez boldoggá tesz, Max. De engem nem. Mi különböző dolgokra vágyunk. Sőt,

ha szembenézünk az igazsággal, ki kell mondanunk, hogy ez régóta így van. És én nem akarok így élni. Nem akarom, hogy csak a második legyek a munkád mögött. Nem akarok olyan autóval járni, amit te vettél nekem. Nem akarok esténként egyedül enni, és nem akarom magányosan tölteni a hétvégeket… Felkapta az összekészített bőröndöt. Max a kezébe temette az arcát. – Ne csinálj ostobaságot, Stuart. Holnap azért ott leszel a templomban, ugye? Tudom, hogy

nem fogsz cserbenhagyni. – Max, neked az esküvő kell, nem a vőlegény – felelte Stuart, azzal kisétált, magára hagyva a tökéletesen manikűrözött kezébe zokogó menyasszonyát. Violet lefekvés előtt még felhívta Maxet. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem vagy ideges? – Nyugodt vagyok, összeszedett, és igen, remekül érzem magam. – Max minden erejét összeszedve távol tudta tartani a hangjától a remegést. – Alig várom a holnapot. – Oké. Csak gondoltam, még gyorsan rád csörgök, mielőtt lefekszem. Bel felhívott? – SMS-t küldött. – Nos, akkor aludd ki magad, hogy gyönyörű legyél a nagy napon. Jó éjt! – Kösz. Neked is. Max letette a telefont, és eloltotta a lámpát. Igazából annak örült volna, ha már maga mögött tudhatja az esküvőt. Stuart a legjobb pillanatot választotta, hogy felizgassa. Ugyanakkor tudta, hogy Luke-nál van, mert arra járt, és látta, hogy ott áll a kocsija. És a kölcsönzött szmoking is eltűnt, tehát azt is magával vitte. Alszik egyet a bánatára, aztán holnap úgyis ott lesz a templomban, Max ebben biztos volt. Majd megcsóválja a fejét, amikor meglátja a ruháját meg a tortát, de engedelmesen odaáll majd a fényképész elé, és jóízűen megeszi a finom ételt, és boldog lesz, ha meghallja azt a részt, amellyel Max ki fogja

egészíteni az esküjét, mert megígéri, hogy soha többé nem hagyja figyelmen kívül a kívánságait, és soha többé nem kényszeríti a férfit arra, hogy megváltoztassa miatta a terveit. Tanult a mai leckéből. Semmilyen körülmények között nem hagyja cserben a menyasszonyát egy nappal az esküvő előtt. Max ebben egy percig sem kételkedett. Tizenhét együtt töltött év után úgy ismerte, mint a tenyerét.

76. fejezet

Míg a koszorúslányok az emeleten öltötték magukra rózsaszín ruhájukat, addig Freya Max fűzőjét igazgatta hátulról. A csípőjét speciális párnákkal vették körül, amelyekre azért volt szükség, hogy a ruha, a súlyánál fogva, ne okozzon a bőrén sérüléseket. Huszonöt alsószoknya tette terebélyessé a cigány menyasszonyi ruhát. Max már csak azt bánta, hogy nem kért hozzá speciális kerekeket, mert fogalma sem volt, hogy fog megmozdulni a hatalmas súly és a rengeteg fodor alatt. Max apja a konyhában várt türelmesen egy sokk ellen előírt whiskyvel a kezében, amire szüksége is volt, amikor a lánya bőrszínét meglátta. Az otthoni dióbarna szekrények jutottak róla az eszébe. És akkor az állát verdeső szempillákról még nem formált véleményt. – Stuart tegnap egy hangos veszekedés után faképnél hagyott – robbant ki Maxből a keserűség, áttörve a magára erőltetett önfegyelem falát. – Csak kilencvenkilenc százalékig

vagyok biztos abban, hogy ma ott lesz a templomban. Hallott már ilyet? – Az esküvőt megelőző napon megesik, hogy elbizonytalanodik a menyasszony vagy a vőlegény – vélekedett Freya, miközben jó erősen meghúzta az egyik szalagot. – Felajzott állapotukban azt hiszik, hogy megváltoztak az érzéseik. És még ha évekig együtt éltek is… akkor is félelemmel és bizonytalansággal telítődik körülöttük a levegő. – Esküvő előtti stressz? – kérdezte reménykedve Max. – Néha előfordul – válaszolta Freya. – És mi van, ha faképnél hagy? – Max megpróbált bátorságot erőltetni a hangjába. – Akkor nem ő az igazi. Most azonban, kérem, próbáljon meg leülni erre a székre, hogy

megnézzük, nem szoros-e a fűzés. Nem lenne jó, ha nem kapna elég levegőt. Freya felkapta a kis kapcsolódobozt, amely a felső réteg alatt megbúvó lámpácskákat működtette, és egy apró csattal Max ujj nélküli csipkekesztyűjére erősítette. Aztán felhúzta Max lábára a ruhához illő cipőt. Tíz centi magas volt a sarka, merevített fehér selyemből készült, és rózsaszín fonallal hímzett M&S betűk díszítették. Aztán Freya elővette a szikrázó tiarát, és óvatosan a Marge Simpson magasságú parókához erősítette. – Félek, Freya – ismerte be Max, és megpróbálta visszanyelni a könnyeket, amelyek meg

akartak telepedni a hatalmas szempillákon. Freya megkerülte a széket, és Max arcára simította puha, meleg kezét. – Ezen a napon, ezen az esküvőn meg fogja tudni, mi az életében a legfontosabb. Ezt megígérhetem. Bármi történjen is, egy menyasszonynak emelt fővel kell végigcsinálnia az esküvőjét. Legyen csak az a cigány menyasszony, akit a fantáziájában megálmodott, és majd meglátjuk, mit hoz magának ez a gyönyörű ruha.

Max érezte, hogy szétárad testében az erő. Freyának igaza volt. Csak egyetlen módon csinálhatta végig ezt a napot: úgy, hogy közben mindig előrenéz, és bármi kerül is az útjába, lerázza magáról, ahogy azt egy erős cigány asszony tenné. Most már semmi pénzért sem mondott volna le a bazi nagy lagzijáról. Túl régen várt arra, hogy valósággá váljon.

77. fejezet

Előző este Luke két órán át győzködte Stuartot. A hatalmas kanapén ültek, és megpróbált a lelkére beszélni – sikertelenül. – Ez nem szerelem, csak fellángolás – állította Jennyről. – Nem, nem az – ellenkezett vehemensen Stuart. – És egyébként is, a Jenny-ügy csak egy apró szelete a problémának. Még ha nem kellek is neki, nos… akkor is vége annak, ami köztem és Max között volt. – Csak mert meghívott pár rokont, hogy láthassák, amikor kimondjátok a boldogító igent? – Te is tudod, hogy nem erről van szó – bizonygatta Stuart. Luke még sohasem látta a barátját ennyire nyugodtnak és megfontoltnak. – Túlságosan mások vagyunk. Te például

sokkal jobban illenél hozzá, mint én. Ti mindketten ugyanazt akarjátok: nagy házakat, flancos melót. – Max fantasztikus ember, Stuart. Nem mindennap találkozol ilyen nővel. – Tudom – bólintott megadóan Stuart. – De ez nem befolyásolja azt, ami idebent történik – ütögette meg ökölbe szorított kezével a mellkasát. – Max mellett nem érzem magam férfinak. – És Jenny mellett? – vetette oda Luke. – Mellette igen. Ő olyan érzést kelt bennem, hogy védelemre szorul, és ettől nagynak és erősnek érzem magam. Max viszont túlságosan független. Neki nincs szüksége rám. Ő bármit meg tud szerezni magának, amit csak akar. Nekem pedig arra van szükségem, hogy a támasza lehessek valakinek. – Max nagyon szeret téged. – Azt hiszem, hamarosan rá fog jönni, hogy ez nem igaz. Egy darabig hiányozni fogok neki, legalábbis a jelenlétem biztosan. Üresnek fogja találni nélkülem a házat. Aztán majd ez is elmúlik. – Jelezve, hogy távozni készül, felállt. – Most hová mész? – kérdezte Luke. És mivel Stuart nem válaszolt rögtön, nem volt nehéz

kitalálni a választ. Jennyhez. Luke úgy érezte, hogy egy nehéz kő van a szíve helyén. Most már biztos lehetett abban, hogy Stuart döntött, és nem fogja meggondolni magát. Ugyanakkor túlságosan kedvelte Maxet ahhoz, hogy el tudja viselni a rá váró megpróbáltatást, megszégyenülést. – Jaj, haver, most mit mondjak? – kérdezte keserves sóhajjal. – Ígérd meg, hogy alszol rá

egyet. Lehet, hogy reggel másképp látod majd a dolgokat. Nyolckor felhívlak. Stuart felnevetett. Hiába próbálkozott Luke, ő már lezárta magában ezt a fejezetet. – Megígérhetem, hogy alszom rá egyet, de az érzéseim nem fognak megváltozni. Azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert holnap Max, fittyet hányva mindarra, amit elmondtam

neki, felveszi a flancos ruháját, és beszáll a még flancosabb Hamupipőke-hintóba, csak azért, mert még most is biztosra veszi, hogy én, a hülye kis töketlen fickó, ott leszek, és ezredszer is fejet hajtok az akarata előtt. Szent meggyőződése, hogy ő mindenkinél jobban tud mindent, és ez már mindig így marad. Nem fog lemondani semmiről, és nem jelenik meg az ajtómnál, hogy szökjünk meg Gretna Greenbe. Csak mi ketten. Ő meg én. Luke előtt egy pillanatra ismét felvillant a remény. – És ha megtenné? – Nem fogja. – De ha mégis? – Már az sem számítana. Azt mondanám neki, hogy elkésett.

78. fejezet

Nagyon különös hangulat volt a templomban. Stuart rokonai közül csak néhányan voltak ott, és mindnyájan zavart pillantásokkal keresték a vőlegényt és közvetlen családtagjait, de senkit sem találtak közülük. A násznagy szmokingban, rózsaszín rózsával a hajtókáján a lelkésszel beszélgetett, és közben ideges pillantásokat vetett a templomajtó felé. – Vajon miért olyan ideges a násznagy? – kérdezte Bel Violettől, miután kikászálódott a számukra rendelt Rolls- Royce-ból. – Egyik lábáról a másikra áll. – Korábban egy fotón látta a

férfit, amit Max mutatott neki, és nehéz lett volna nem felismerni őszes hajával és hihetetlenül magas termetével. – Hát nem csodálatos ez a harangzúgás? Helló! Luke, ugye? Minden rendben van? Luke sietve hozzájuk lépett. Minden más alkalommal udvarias bemutatkozással kezdte volna, de most túlságosan izgatott volt a formalitásokhoz. – Stuart nincs itt! – mondta. – Pedig már rég meg kellett volna érkeznie. – Vajon hol lehet? – kérdezte ferde mosollyal Bel. – Talán beszorult a vécébe, miközben

idegességében nyomott egy barnát? – Juj! – Violet még meg is rázkódott. – Hogy ragadtathatja magát ennyire trágár beszédre egy úrinő? – Az, hogy még nincs itt, szerintem azt jelenti, hogy nem is jön el – hadarta Luke idegesen. Bel és Violet először egymásra nézett, aztán Luke-ra meredtek. – Ugye nem azt akarja mondani, amire gondolok? – kérdezte Bel. – Tegnap beugrott hozzám, és közölte, hogy lefújta az esküvőt. De én megkértem, hogy

aludjon rá egyet. – Hogy lefújta? Az esküvőt? Miért? – Bel olyan erősen szorította a csokrát, hogy belefehéredtek az ujjai. – Bonyolult. – Egy másik nő tette bonyolulttá? Kérem, mondja azt, hogy nem – könyörgött Bel. Luke nem adott egyenes választ a kérdésre. – Stuart tegnap este megtudta, milyen terveket szőtt Max a háta mögött. Méregbe gurult, és

közölte Maxszel, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, és hogy ilyen előzmények után nyugodtan elfelejtheti az esküvőt. Most meg nem veszi fel a telefonját, és fogalmam sincs, hol lehet. – Luke nem gondolta volna bölcs dolognak megemlíteni Jennyt. Még mindig abban reménykedett, hogy Stuart meggondolja magát. Rájön, hogy bármi hatalmasodott is el rajta, az nem más, mint egy átmeneti őrület, aminek előbb vagy utóbb ki kellett jönnie. – Mégis, hogy érti pontosan, hogy „le van fújva az esküvő”? – Violet és Bel zavart

pillantásokat váltott. – Max tudja? Nem tudhatja. Akkor szólt volna nekünk. – Stuart számított rá, hogy ez fog történni. – Luke idegesen megvakarta a homlokát. – Azt mondta, Max azt fogja hinni, hogy ő, mint mindig, meggondolja magát, és itt lesz a templomban. És ha Max tényleg ezt hitte, nos… az önmagáért beszél. – Azt akarja mondani, hogy Maxnek el kellett volna halasztania az esküvőt? – kérdezte

pufogva Bel. – Lehet. Jó esély volt arra, hogy ez lesz a vége. – Magam sem tudom, mit akarok mondani – felelte Luke. Attól, hogy Max az utolsó pillanatban elhalasztja a szertartást, Jenny még téma marad. Vajon mi a kíméletesebb megoldás? Meghagyni Maxet abban a hitben, hogy a köztük lévő áthidalhatatlan különbözőségek vezettek a szakításhoz, vagy a tudtára adni, hogy a vőlegényét tulajdonképpen lecsapták a kezéről, mégpedig a házukban takarító asszony lánya. – Ó, a picsába! – mondta Violet, akinek a száján 1985-ben jött ki utoljára ilyen durva

káromkodás. Most azonban hat hófehér ló fordult be a sarkon, rózsaszín tolldísszel a fejükön. Bel nyelvhasználata még ennél is durvább volt. A hintóhoz rohant, amelyet teljes egészében kitöltött Max ruhája és a gigantikus csokor. A hatalmas anyagtenger mögött csak a feje búbját lehetett látni annak, aki Bel feltételezése szerint Max apja lehetett, és kész csoda, hogy nem fulladt meg a fehér fodrok között. – Stuart még nincs itt! – hadarta Bel. – Tegyél még egy kört a templom körül! – Nem baj – mondta Max lemondással a hangjában. – Tudom. – Mi van? – kérdezte egy férfihang a ruhatenger mögül. – Ne aggódj, apa. Te azért csak sétálj végig velem a hajón. Gyere. – Nem tarthatod meg az esküvődet, ha nincs itt a vőlegény! – méltatlankodott az apja. – Akkor most nyisd ki a szemed – mondta Max, és kidugta selyemcipellős lábát a hintó

ajtaján. A templomhoz vezető tizenöt perces út alatt Max az összes lehetséges negatív érzelmet átélte, amit egy ember átélhet. Bizonytalanság, bűntudat, rossz előérzet, félelem, döbbenet, hitetlenkedés, fájdalom és harag kavargott benne, de mire a templomhoz ért, a széles skála összeszűkült, és nem érzett mást, csak féktelen haragot és valami hihetetlen elszántságot, hogy most már végig kell csinálnia. Olyan egyenes gerinccel karolt az apjába, mint a szőlőkaró; a tartását megirigyelte volna egy hercegkisasszony is. Most megmutatja a világnak, dohogta magában, hogy milyen kaliberű nő Maxine McBride! Azzal, hogy a világot ebben az esetben csak Barnsley lakosságának a töredéke képviselte, még csak nem is foglalkozott. Szóval, miután egy hadseregnyi koszorúslány, vőfély és templomszolga kiszabadította Maxet a tündérmesébe illő hintó fogságából, a teljesen összezavarodott Graham McBride azon kapta magát, hogy Mendelssohn nászindulójára lépeget a lánya oldalán a zsúfolásig telt

templomban, csupa értetlen, többnyire díszes kalapban folytatódó arc között. Max hétéves volt, amikor a nevére vette, és azt hitte, elég jól ismeri, de ezt a meggyőződését minden vonatkozásban felülírta a mai nap. Aminek még nem volt vége! Először is, felajánlotta, hogy teljes egészében állja az esküvő költségeit, de Max ezt – mondván, hogy szűk körű szertartás lesz csak – nem fogadta el. Onnan, ahol állt, a szertartás mindennek látszott, de szűk körűnek semmiképp. Elton John és Lady Gaga közös fellépésén sem lett volna több ember. És mindezt betetőzte, hogy a gazember vőlegény tényleg nem volt sehol. A lelkész elindult feléjük, de Max egy határozott kézmozdulattal megálljt parancsolt neki. Az orgonista körülnézett, abbahagyta a játékot, majd gyorsan újra is kezdte. Biztos azt hitte, hogy Luke a vőlegény. – Max… – kezdte Luke. – Luke! – válaszolta Max mosolyogva. – Köszönöm, hogy eljöttél. És most, engedjétek,

hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Bel, Violet, álljatok ide mögém. Apa, ha készen állsz, mehetünk. Max bekapcsolta a ruháján a lámpácskákat. A vállára erősített apró pillangók megemelték a szárnyaikat, azok meg, amelyeket a terebélyes szoknyájában helyeztek el, villogni kezdtek. Szegény fotósnak fogalma sem volt, hogy mi történik, de mivel előre kifizették a munkáját, szorgalmasan kattogtatni kezdte a gépét. – Maxine, mi folyik itt? – kérdezte Graham, aki most már semmit sem értett. – Hol van Stuart? – Hiába törte hagyományos yorkshire-i módon gondolkozó fejét, nem jutott vele

semmire. Illetve azt a konklúziót tudta csak levonni, hogy valami kutyául modern esküvőről van szó, ahol a feje tetejére állították az összes hagyományt, és a vőlegény majd csak a menyasszony után érkezik. Tudta, hogy Max nem bolond, így biztosra vette, hogy nem sétálna végig a templomon, ha a végén nem futna össze valahol a férfival, akivel össze akarja kötni az életét. Persze tudhatta volna, hogy Max nem elégszik meg egy szokványos esküvővel. De ami itt eddig történt, az több volt a soknál. Még Max esetében is. Max lefegyverzően mosolygott, miközben méltóságteljes lassúsággal elvonult a padsorok között. Gyakorlatilag tyúklépésben haladt, és minden mozdulatot megfontolt. Az, hogy a ruharengeteg miatt csak féloldalasan tudtak haladni a szolidabb ruhákhoz tervezett főhajóban, tovább lassította a folyamatot. Ha nincs mellette kísérőként az apja, akkor is nehezen fért volna el. A csokra akkora volt, mint egy kisebb, rózsaszínben játszó Niagara-

vízesés, és a ruhája biztos nyomott vagy másfél tonnát. A cigány Margaret nem túlzott, amikor azt állította, hogy sok menyasszony megfutamodik az első próbák után, és megelégszik egy szerényebb ruhával is. Max észrevette, hogy az anyja tátott szájjal figyel az első sorból, és ha nincs ott mellette Sylvia néni, hogy belékarolhasson, talán össze is esik. Amikor a főhajó végéhez ért, ahol Stuartnak kellett volna várnia, Max a gyülekezet felé fordult, és megvárta, hogy az orgonista eljátssza az utolsó futamokat.

– Hölgyeim és uraim – kezdte hűvös nyugalommal. A közeli oszlopról visszapattanó szavait halk visszhang követte, ami kísértetiessé tette a pillanatot. – Az eredeti terv, úgy tűnik, megváltozott. Ma nem lesz esküvő, mivel nem érkezett meg a vőlegény. – Tudtam – mormogta Graham dühösen. Pedig igazából fogalma sem volt semmiről. Arra számított, hogy bármelyik pillanatban felébred ebből a rémálomból, amibe minden bizonnyal a tegnap nagy mennyiségben elfogyasztott Cathedral City sajt miatt került. – De hogy ne vesszen kárba az a rengeteg előkészület, amely ezt a napot megelőzte, arra kérem önöket, hogy csatlakozzanak hozzám a fogadáson. A kényelmes odajutást egy minibusz fogja biztosítani, amely, ha úgy kívánják, bármikor visszahozza önöket ide, a templomhoz. Ami a nászajándékokat illeti, nos… azokat természetesen nem fogadhatom el. Remélem, megtartották a nyugtákat, így nem éri önöket anyagi kár. Köszönöm. Néhányan tapsolni kezdtek, majd rögtön abba is hagyták, nyilvánvalóan azért, mert nem tudták, illendő dolog-e. És mindenki sugdolózni kezdett a szomszédjával. – Hol van Stuart? – kérdezte Kay McBride. – Anya, csak szállj be a minibuszba. – A büdös életbe! – káromkodott Bel. – Megölöm Stuartot, kerüljön csak a kezem közé! – Úgy érzem magam, mintha egy rossz álom közepébe csöppentem volna – mondta Violet.

– Most mit fogunk csinálni? – Beszállunk a minibuszba. – Azzal Bel karon ragadta, és vonszolni kezdte maga után. – Ha egy menyasszony olyan határozott fellépésű, mint Max, nem szabad vele ellenkezni. Én már csak tudom. Elég sok vendég döntött úgy, főleg Stuart részéről, ami nem volt meglepő, hogy nem mennek el a fogadásra, a többség azonban, ha döbbenten is, sorba állt a minibuszhoz. Az idősebbek közül néhányan teljes meggyőződéssel hitték, hogy egy bizarr menyegzőn vannak, ahol a vőlegény majd egy dobozból vagy magából a tortából bukkan elő. Max egyedül szállt be a Hamupipőke-hintóba, noha az eredeti terv szerint Stuarttal összebújva indult volna el a fogadás helyszínére, forró csókokat váltva mint férj és feleség. Égetni kezdték a szemét a kósza könnyek, és hogy egy másfajta sokkal elijessze őket, barna bőrű karjába mélyesztette csillogó körmeit. – A kibaszott életbe… – mondta az apja, amikor meglátta a tortát. – Graham! – szólt rá a felesége. Huszonhat éves házasságuk alatt egyszer sem hallotta

káromkodni a férjét. A fényképésznek többször is orgazmusa volt a látványtól. Olyan lelkesen fotózott, mintha észre sem vette volna, hogy nincs vőlegény. Mindenütt virágok voltak, gyönyörű rózsaszín kompozíciók, amelyek csodálatos illatot árasztottak. Violet sírni tudott volna a barátnője miatt. Micsoda pazarlás! Mennyi erőfeszítés a semmiért.

– Kérem, tegyenek úgy, mintha egy szokványos ebéden vennének részt – kérte Max a vendégeket. – Nem hagyhatjuk, hogy kárba vesszen ez a sok csodálatos étel… Főleg, hogy ki van már fizetve. Jó étvágyat mindenkinek! Max tudta, hogy minden vendég yorkshire-i, akiket úgy neveltek, hogy nem szabad elpocsékolni semmit. – Annak a csirkefogó barátjának kitekerem a nyakát, ha egyszer a kezem közé kerül –

mondta Bel morogva Luke-nak. – Akkor sorszámot kell húznia, Bel – válaszolta Luke. Maxet figyelte, aki hatalmas rózsaszín csokrával a kezében a torta mellett álldogált. Magas sarkain, plafonig érő parókájával talán a két métert is meghaladta, mégis olyannak látta, mint korábban soha: törékenynek és sebezhetőnek. Még a válla is belegörnyedt a fájdalomba. Szerette volna átölelni és elvinni innen; forró vízzel megtölteni neki egy hatalmas kádat, teát és pirítóst készíteni neki, és hagyni, hogy beszéljen, míg el nem nyomja az álom. Luke túl közel állt Stuarthoz ahhoz, hogy élete végéig haragudjon rá, de ebben a pillanatban gyűlölte azért, amit Maxszel tett. Csak remélni merte, hogy Max sohasem szerez tudomás Jenny Thompsonról. A személyzet káprázatos volt. Gyorsan eltüntették Stuart névkártyáját, és mindenkit eggyel feljebb ültettek, hogy Max mellett ne maradjon üresen a szék. – Legalább nem kell beszédet mondanod, apa – jegyezte meg Max, amikor felszolgálták a

főfogást. Az anyjától tudta, hogy Graham nem örült az effajta szereplésnek. – Mondok én beszédet, ne félj, csak kerüljön a kezem közé a nyavalyás vőlegényed! – mondta Graham haragtól sistergő hangon, majd dühödt mozdulattal a villájára tűzött egy karfiolvirágot. – Remélem, hogy azért elmész a fürdőbe – mondta Bel. – Jót tenne neked. – Nem – felelte Max. – Nem akarok odamenni, hogy aztán egyedül aludjak a hatalmas nászágyban. – Akarod, hogy elmenjek veled? – Na, ne. Majd elküldöm anyát és apát. Apa szívrohamot kap, ha ezek után nem kenegetik napokig levendulaolajjal a testét. Éppen a kávét szolgálták fel, amikor Luke, mindenkit meglepve, szólásra emelkedett, és hogy elhallgattassa a násznépet, néhányszor összeütötte a tenyerét. – Hölgyeim és uraim – kezdte, amikor elcsendesedtek a vendégek. – Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy elég különös fordulatot vett a mai nap. Mintha ködben tapogatóznánk mindannyian. Ezért is vállaltam magamra, hogy Max és a családja nevében köszönetet mondjak önöknek azért, hogy eljöttek a templomba, majd ide, a fogadásra is, hogy ne menjen kárba ez a sok csodálatos ennivaló, és hogy ne legyen olyan üres és szomorú ez a gyönyörűen feldíszített terem, mint amilyen az önök jelenléte nélkül lenne. Násznagyként

Stuartról kellene beszélnem, de ezt nyilvánvalóan nem teszem. Inkább Maxről mondanék néhány szót, ha megengedik. Miközben ezt mondta, annyi melegség volt a szürke szemében, hogy Maxnek nyeldesni kellett a rátörő érzelmektől. – Tizenhat éves korunk óta ismerjük egymást Maxszel. Egyszerre kezdtük meg a

tanulmányainkat a hatosztályos gimiben, csak ő, bántó módon, közel sem öregedett annyit, mint mi, többiek. – Elhallgatott, talán hogy helyet adjon a felhangzó nevetésnek, és hogy megvakarja őszes üstökét. – Ha külsőleg változott is egy kicsit, az biztos, hogy lélekben ugyanaz a vicces, sziporkázó, nagyszívű és gyönyörű ember maradt, akinek megismertem. És amilyen mindig lesz is. Ebben biztos vagyok. Ma elmenekülhetett volna, hogy odahaza, labdává gömbölyödve kisírja magából a sértett fájdalmat, mégsem tette. És azért nem ezt az utat választotta, mert ő Maxine McBride, aki nem futamodik meg, és nem rejtőzik el, hanem emelt fővel állja a sarat, bármit hoz számára az élet. Igazi túlélő, a szó nemes értelmében, aki újra és újra képes felülemelkedni a nehézségeken. Emeljük hát poharunkat a mi csodálatos Maxünkre, biztosítsuk támogatásunkról, a szeretetünkről, és kívánjuk neki a legjobbakat. – Felemelte a poharát, és kedvesen odakacsintott a menyasszonyra. – Maxre! – Maxre! – mondták kórusban a vendégek, kivéve Grahamet, akit annyira elragadtak az

érzelmei, hogy nem tudott megszólalni, és Kayt, aki a zsebkendőjébe zokogott. Aztán Sylvia néni tapsolni kezdett, és hamarosan mindenki csatlakozott hozzá – ütemesen összeütődő tenyerektől visszhangzott a terem, és mindenhonnan melegség és szeretet sugárzott Max felé, aki felemelte a poharát, és rekedt hangon csak annyit mondott: – Köszönöm. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm, drága Luke.

79. fejezet

Max este kilenckor még mindig a menyasszonyi ruhájában volt. Az alsószoknyákat ugyan levetette, és a cipőt is lerúgta, de minden mást magán hagyott. A csípője és a dereka majd leszakadt a fájdalomtól; a bőrét vörösre dörzsölte a szorosan fűzött anyag, és nagyon jólesett volna egy forró fürdő meg egy Sudo krémes masszázs, de akkor le kellett volna vetnie a gyönyörű ruhát. A tükörbe pillantott, és egy igazi cigány menyasszony nézett vissza rá, akinek a bőrszíne olyan volt, mint az odaégett húsé. Ezen a napon úgy nézett ki, mint a hercegnő, akiről kislánykora óta álmodott. Csakhogy ennek a hercegnőnek, akárcsak Lady Dianának, űzött volt a tekintete, aminek az volt az oka, hogy a hercege lyukat ütött a szívén. A távműködtetésű kapu csengője vendég érkezését jelezte, és az ajtó mellé felszerelt képernyő azt is elárulta, hogy Luke az. Max mezítláb végigporoszkált a folyosón, és elfordította a zárban a kulcsot. Valószínűleg Luke volt az egyetlen ember ezen az estén, akit Max hajlandó volt beengedni. – Egyedül vagy? – kérdezte a férfi. – Egy ilyen nap után? – Igen. Én akartam így. – Kemény vagy magaddal – mondta Luke, és bement a nappaliba, ahol ledobta magát a

kanapéra. Max csatlakozott hozzá. – Mióta tudsz róla? – kérdezte Max lágyan. – Miről? – A rövid kérdésből sütött a pánik. – Stuart viszonyáról. Hosszú, beszédes csend előzte meg a pillanatot, mire Luke elég bátorságot gyűjtött a válaszhoz. – Én semmi ilyesmiről nem tudok. Max elmosolyodott. – Jaj, Luke, hogy lehet ilyen pocsékul hazudni? Láttam őket. Luke már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, „kiket?”, de sem hazudni nem akart Maxnek, sem az igazságot nem bírta elmondani neki, így a torkán akadt a szó. – Ma délelőtt a templom felé tartottam a Hamupipőke-hintóban, és biztos voltam benne,

hogy Stuart ott fog várni az oltár előtt. És mivel a kocsis meg akart dolgozni a pénzéért, úgy döntött, hogy tesz velem egy kis kitérőt, és végigvisz néhány környékbeli utcán, hogy integethessek a járókelőknek. Többek között a Duke Street-i kifőzde előtt is elhaladtunk – folytatta Max gyanúsan rekedt hangon –, és ott, közvetlenül az ablak mögött, nem más reggelizett, mint az én drága vőlegényem és Jenny Thompson. Tudom, hogy nem csinálta szándékosan, de ez akkor is övön aluli volt.

– Ó, Jézusom – suttogta Luke. – Hadd találjam ki a következő kérdésedet. Láttak engem? A válaszom: igen. A nagy szerelmes mosoly úgy olvadt le az arcukról, mint ablaküvegről a jég. Szóval, akkor már biztosan tudtam, hogy Stuart mégsem lesz ott a templomban. Azt mondta, hogy a farkát is levághattam volna, akkor sem érezte volna magát kevésbé férfinak mellettem. Jó, hogy nem tettem meg, igaz? Akkor most mit dugna be a takarítónőm lányába? – Erre még nem került sor, Max – vágott közbe Luke. – Ha eddig nem is, mostanra biztos pótolták ezt a mulasztásukat – válaszolta Max a keserűnél is keserűbb nevetéssel. – Belnek és Violetnek egy szót sem szóltam a dologról.

Majd persze elmondom nekik, de csak ha a saját fejemben már rendet tettem. – Van egy kis konyakod? – kérdezte Luke. – Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége lenne rá. Max felállt, és kitöltött két pohárral. – Bár tudnám, mit mondhatnék, hogy jobban érezd magad – dünnyögte Luke. – Semmit – válaszolta Max. – Tudod, még az is megfordult a fejemben, hogy utánamegyek, és azt mondom neki: „Felejtsük el ezt a nyavalyás ruhát, meg a fogadást, meg mindent, mondjuk azt mindenkinek, hogy vége, mégsem lesz esküvő, aztán szökjünk el Gretna Greenbe. De a végén sokkal jobban akartam a ruhámat, mint a szökést. Azt mondta, eltávolodtunk egymástól, és én nem akartam elhinni neki. Egészen addig, míg végig nem gondoltam a helyzetünket. Jenny csak egy ok a sok közül, amiért faképnél hagyott, szó szerint az oltár előtt. – Azt hiszem, jobban tennéd, ha levetnéd a ruhádat, és vennél egy jó habos fürdőt – vélte

Luke. Max nagyot kortyolt a konyakospoharából. – Sohasem fogom levenni – fogadkozott. – Miss Havishammá {5} változom. Idehozatom a torta maradékát, és hagyom, hogy beszőjenek minket a pókok. Luke átkarolta a nő vállát, és magához húzta. Bármilyen erős volt is általában Max, most kicsinek, gyengének és nagyon, de nagyon törékenynek érezte magát. – Nem hagyom, hogy magadba zárkózz – suttogta. – Te nem arra születtél, hogy elbújj az

emberek elől. Még hogy pókhálókat növesztesz magad köré! – Képzeld, mennyi pénzt megspórolok csak a mosáson, ha többé nem öltözöm át, és nem megyek sehová. A vásárlásaimat online is végezhetem. – Max rángatni kezdte a ruháját. – Milyen nevetségesnek tűnhettem a vendégek szemében… Luke azon nyomban szembefordult vele. – Nem vagy nevetséges, Max McBride. Gyönyörű vagy! – Ja, tényleg – felelte Max, kerülve a férfi tekintetét.

– Márpedig az vagy, bármit veszel is magadra. És mindenkinek, aki ismer és szeret, ez a véleménye. – Nagyon kedves, hogy eljöttél, Luke – mondta Max. Érezte, hogy a szemét elfutja a könny. Meghatónak találta az őszinte vigasztalást. – De most már szeretnék egyedül maradni. – Oké. – A férfi megcsókolta Max homlokát, és felállt. – Jó éjszakát, Miss McBride. És ne feledd, amit mondtam. Csodálatos vagy, figyelemre méltó, és nagyon, de nagyon bátor. Miután Luke elment, Max ismét teletöltötte a poharát, és visszaült a kanapéra. A háza ezúttal tényleg olyan spártainak és hidegnek tűnt, mint amilyennek Stuart lefestette. És nemcsak túl nagy volt, hanem jellegtelen is. A kanapé stílusos volt, de kényelmetlen, a fehér falak bántották a szemet. Maxet végtelen szomorúság fogta el. A kapcsolata Stuarttal véget ért, ehhez már kétség sem férhetett. Egy hajtásra kiitta a konyakot, aztán a csúf formatervezett asztalra tette a poharat, és addig zokogott, míg álomba nem sírta magát a kemény bőrkanapén.

Violet esküvője

80. fejezet

– Nos, magunk között szólva, három esküvőből eddig kettő pocsékba ment. Fel tudod fogni, mekkora nyomást jelent ez rád nézve? A tiédnek most már sikerülni kell – mondta a teáját kortyolgatva Bel a malston-i Kertcentrum kávézójában. Egy hét telt el Max esküvői fiaskója óta, és három volt hátra Violet nagy napjáig. Max Violet elé tolta az utolsó minikrémest. – Edd meg. Hátha hízol tőle egy kicsit. Ma, ha nem haragszol meg, még a szokásosnál is véznábbnak látlak. – Te sem vagy éppen fejőlány alkat – válaszolt Violet. – Hogy érzed magad? – Jól – felelte Max nem éppen meggyőző mosollyal. – Hallottál valamit Stuartról? – kérdezte Bel. Úgy köpte a férfi nevét, mintha egy alattomos kígyóról beszélt volna. – Nem. Zsákokba raktam a holmiját, és Luke elvitte a szülei házába. Kivéve az órát meg a pulcsit, amit a születésnapjára vettem. Azokat ugyanis visszaküldte. Még ki sem bontotta a csomagolásból. – A szarházi – sziszegte Bel. – És tegnap, amikor hazaértem, ott találtam a BMW-jét a ház előtt. A kulcsait meg bedobta a postaládába. A kocsi sem kell neki. – Duplán szarházi. – Állj már le, Bel! – szólt rá Violet. – Szerintem sokkal rosszabb lenne, ha megtartotta volna az autót. Akarod, hogy segítsünk eladni? – Nem vinne rá a lélek – felelte Max. – Azt hiszem, mindent nejlonzsákba gyömöszölök, és odaadom egy jótékonysági szervezetnek. – Nem gyömöszölhetsz nejlonzsákba egy BMW-t! – kiáltott fel méltatlankodva Bel. – Úgy látom, nagyon helyes, gondoskodó fiú ez a Luke – jegyezte meg tűnődő hangon Violet. – Rengeteget törődik veled. Bel észrevette a Max szemében megcsillanó könnyeket, és mint tanítónő a vasárnapi iskolában, vidáman összecsapta a kezét. – Na jó, ebből elég. Ne vegyünk egy dartstáblát? Lassan teletűzdelhetnénk fényképekkel… Max kuncogni kezdett. – Nem rossz ötlet. Erről jut eszembe, hogy álltok Richarddal? – Jelenleg Ukrajnában van, üzleti ügyben. Szerdán látom megint. Nagyon egykedvűnek tűnt a hangja, ezt egymástól függetlenül észrevette Violet is és Max is.

– Smároltatok már egyáltalán? – kérdezte Max. – Nem – felelte Bel. A gondolat, hogy ismét intim viszonyba kerüljön Richarddal, megrémisztette. Most már nemcsak fallal védte a szívét, hanem pengeéles szögesdróttal és fegyveres őrrel ellátott toronnyal is. – Egyébként megharagudnátok rám, ha ismét összejönnénk? – Ugyan – ingatta a fejét Violet. – A barátság nem így működik, és ezt te is tudod. A te

életedről van szó. Bármi történik is köztetek, mi örülni fogunk neki, és mindig ott leszünk, ha szükséged lesz ránk. – Bár otthon, titokban, tűkkel fogjuk szurkálni a róla készített viaszfigurát – tette hozzá Max. – Miért, talán napirenden van a békülés? – Még nincs, csak kíváncsi voltam, hogy mit szólnátok hozzá. Hogy nem lennék-e a szemetekben örök szégyenfolt, a női nem megbecstelenítője, ha visszavenném – magyarázta Bel, majd Violethez fordult: – Nincs kedved megmutatni a flancos fagylaltozódat, ha már a környékén vagyunk? Mikor akarod megnyitni? Megvan már az időpont? – Augusztus első hetében – válaszolta Violet. – Miután a nászútról visszajöttem. – Az apósék speciálisan felszerelt lakókocsijával. Lenyűgöző – tréfálkozott Bel. Violet legnagyobb örömére Pav kisteherautója a fagylaltozó előtt állt, amikor megérkeztek. Pedig úgy emlékezett, hogy a férfi ezen a héten városon kívül lesz, talán Wakefieldben, egy munka miatt. Egy helyi cég annyi lengyel vendégmunkást toborzott egy építkezésre, amennyit csak össze bírtak szedni, hogy elkerüljék a büntetést, amit fizetniük kellett volna, ha nem végzik el határidőre a vállalt munkát. – Ding-dong – mondta Bel jól hallható suttogással, amikor megpillantotta a jóképű, sötét

hajú művészt. Violet figyelmeztetően oldalba lökte. – Helló, Pav – mondta Violet. – Nem akarjuk zavarni. Csak azért jöttünk, hogy eldicsekedjem a barátnőimnek a munkájával. Pav szégyenlősen felnevetett. – Tetszik a rúdja – mondta Bel, és miközben végighúzta a kezét az egyik simára csiszolt, aranyszínű tartóoszlopon, pimaszul odakacsintott Violetre. – Valóban lenyűgöző – csatlakozott hozzá Max is. – Alig várom, hogy idejöhessek, és felzabálhassam a profitodat. – Hogy az ördögben tudta szabad kézzel megrajzolni ezeket a lovakat? – érdeklődött hitetlenkedve Bel. Valóban gyönyörűnek találta a szeme elé táruló látványt. – Nem tudom. Nekiláttam, és ilyenek lettek. – Pav megvonta azt a csodálatosan széles vállát. – Meg sem tudom mondani, hány lovat festettem már életemben. Ha belegondolok, előbb tudtam rajzolni, mint járni. – Nos, Pav, köszönjük – vágott közbe Violet, mert mielőbb ajtón kívül akarta tudni a

bizalmaskodó Belt. – Hétfőn egész nap itt leszek. Talán megint összefutunk. – Igen, Pav, köszönjük. Viszlát! – fontoskodott tovább Bel, és Violetet utánozva integetett neki. – Az anyját! Elképesztően néz ki ez a pasi – dünnyögte Bel, amint hallótávolságon kívül kerültek. – Hétfőn egész nap itt leszek, Paaaav… Csak vigyázz, nehogy bundabugyiban gyere

tanga helyett. – Észnél vagy? – méltatlankodott Violet. – Ha elfelejtetted volna, gyűrűs menyasszony vagyok. – Még van három heted egy utolsó flörtre – cukkolta tovább Bel, bár csak részben gondolta tréfának, amit mondott: igazából nagyon is szerette volna, ha valaki elhalássza Violetet annak a férfinak az orra elől, akit magában csak lagymatag, pipogya papucsként tudott elképzelni. Egy olyan pasi, mint a jóképű Pav. Vagy Dan. Jézus, hová szaladtak megint a gondolatai?

Bel és Max a Fehér Esküvő előtt várta, hogy Violet befejezze a telefonbeszélgetést Glynnel. És mivel elég közel álltak hozzá, hallották, amint nagyon feszes hangon azt mondja neki: – Két óra. Maximum. Éppen most akarunk bemenni az esküvős boltba… Hogy érted, hogy „mit csináltunk eddig”? Kávéztunk, beszélgettünk… Nem, nem jártam a Carouselben. Nem tudom, ott van-e a festő. – Miért kell beszámolnia minden lélegzetvételről? – súgta Bel Maxnek. – Figyeld az arcát, teljesen kivan. És vajon miért hazudik a Carousellel kapcsolatban? Max Violet arcát nézte, miközben beszélt, és magában igazat adott Belnek: Violet tényleg megviseltnek látszott. – Ez nem normális – tette hozzá Bel, és egészen addig folytatta a füstölgést, míg Max meg

nem paskolta a karját. – Pszt… Jön! Violet pár lépéssel beérte őket. – Bocs, hogy feltartottalak benneteket. Glyn csak meg akarta kérdezni, mit készítsen uzsonnára. – Stuart nem tudott volna megkülönböztetni egy lábast egy golden retrivertől, mégis… – Amikor észrevette, hogy milyen keserűen cseng a hangja, Max elhallgatott. – Az a helyzet, hogy Jenny sokkal jobban illik hozzá, mint én. Biztos hagyományos módon fogják felosztani maguk között a dolgokat. Jenny majd mos meg vasal, Stuart meg szépen beveri a falba a szögeket. – Glynnek elege lehet abból, hogy egész nap ki sem lép a házból – jegyezte meg kedvesen Bel, bár igazából azt gondolta, hogy egy nagy seggbe rúgást érdemelne a tohonyaságáért, semmi mást. Már azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a hájas disznónak

menstruációs görcsei vannak. Violet felsóhajtott. – Bárcsak… – Ne én lennék a létezése epicentruma… – Á, nem számít – legyintett lemondóan, majd belökte a bolt ajtaját. – Szép napot, hölgyeim – üdvözölte őket a bolt mögötti helyiségből előlépő Freya. – Hogy

vannak? – Jól – felelték kórusban, bár a hangszínük nem erről árulkodott. – Azért jöttem, mert szükségem lenne néhány kiegészítőre – mondta Violet. – Én pedig azért, hogy megtudjam, mit tehetnék a cigánymenyasszony-ruhámmal most, hogy többé nincs rá szükségem – folytatta Max, és magában felkészült az ilyenkor szokásos

„no, és hogy ment” kérdésre. Freya azonban semmit sem kérdezett. Mintha sejtette volna, hogyan végződött a nagy esküvő. – Ismerek egy hölgyet, aki felvásárolja, majd újra eladja a feleslegessé vált darabokat. Ha gondolja, megadom a telefonszámát – ajánlotta Freya, és az asztalához lépett, hogy előkeresse az említett hölgy névjegyét. Olyan könnyedén, olyan kellemmel mozgott, hogy Max lefogadta volna – az idős hölgy profi táncos volt valamikor. – Köszönöm – mondta Max, és a táskájába csúsztatta a névjegyet. – Legyen fátylam, vagy ne legyen? – morfondírozott hangosan Violet, miközben a fejére illesztett egy csillogó strasszokkal kirakott tiarát. – Szerintem kifejezetten illene a ruhájához – vélekedett Freya, majd kihúzott egy fiókot, és elővett egy rövid, elefántcsontszínű fátylat. Parányi barackszín virágok díszítették a peremét, ugyanúgy, mint a ruha nyakát, amit Violet már az első látásra olyan megkapónak talált. Aztán Freya kihúzott egy másik fiókot is. Ez finoman megmunkált tiarákkal és diadémokkal volt tele. – Próbálja fel ezt! – javasolta Freya, és egy bájos csattal egy keskeny aranykarikához erősítette, majd Violet fejére helyezte a fátylat. – Nagyon szép – mondta Max, aki összefont karral figyelte a jelenetet –, de én néhányat még felpróbálnék. Violet így is tett, de egyik sem illett hozzá annyira, mint az egyszerű karika. – Maga aztán tényleg ismeri a leendő menyasszonyokat – jegyezte meg elismerő hangon. – Elég régóta vagyok a szakmában – válaszolta mosolyogva Freya. – Barnsley-ból származik? – kérdezte Max. – Igen, itt születtem. De a világban szinte mindenütt éltem. Londonban, Párizsban,

Berlinben… – Ó, mennyire imádom Berlint! – kiáltott fel Bel lelkesen. Az apjának rengeteg üzleti érdekeltsége volt a német fővárosban, ahová évente kétszer biztosan ellátogattak. Mindig ugyanabban a gyönyörű hotelben szálltak meg a város peremén. Egy régi kastély volt,

amelynek két nagy kőhattyú vigyázta a bejáratát. – Magam is gyönyörű éveket töltöttem Berlinben – mondta még mindig mosolyogva Freya. – Nos, másfél hét múlva el kellene jönnie egy utolsó próbára. Talán tizennegyedikén, csütörtökön, ha magának is alkalmas – fordult Freya vissza Violethez, majd összehajtotta a fátylat, és a csinos aranypánttal együtt egy takaros, Fehér Esküvő feliratú táskába tette, és bejegyezte a naptárába az időpontot. – Gondolom, már nagyon izgatott. – Igen, persze – válaszolta szélesen mosolyogva Violet. Ami persze csak álca volt, mert belülről napról napra szerencsétlenebbnek érezte magát. Ennek ellenére nem volt választása: fel kellett vennie az álomszép ruhát, odamenni az oltár elé, és kimondani a Glyn számára boldogító igent. És attól kezdve tényleg olyan lesz majd, mint egy kalitkába zárt madár.

81. fejezet

Glyn a nyakánál fogva tartotta a szívszaggatóan nyüszítő kiskutyát. A másik kezében egy hurokban végződő kötél volt. – Ha elhagysz, felakasztom – mondta nyugodtságában is gonosz mosollyal. Aztán egy sima, begyakorlottnak tűnő mozdulattal a kutya nyakára illesztette az egyelőre még laza hurkot. Violet felvisított. Megpróbált odarohanni, hogy segítsen az állaton, de olyan lassan mozgott, mintha ólom húzta volna a lábát, és az izmai fájtak a melaszosan sűrű levegő súlyától. Közben Glyn Violettel kezdett kiabálni, hogy jobban szereti a kutyát, mint őt. Violet visszakiabált, hogy ez nem igaz, és kérlelni kezdte Glynt, hogy legyen olyan kedves, és engedje már el azt a szegény kis jószágot. Erre Glyn elsírta magát, a kutyus kicsúszott a markából, és miközben ott himbálódzott a kötél végén, szörnyűséges hangokat hallatott. Amikor Violet végre felébredt, rájött, hogy nem a kutyus nyöszörög, hanem ő maga. – Letty, drága szerelmem, jól vagy? – Glyn átölelte, és vigasztalni próbálta, de Violet az

első pillanatokban, az álom és ébrenlét határán még küzdött ellene, és közben reszketve zokogott. – Semmi baj, csak rosszat álmodtál… – Glyn kisimított egy csapzott tincset a homlokából, majd apró csókokkal hintette be az arcát. – Ne! – Violet ellökte magától a férfit, olyan erővel, hogy visszahanyatlott a párnájára, és sebzett kifejezés jelent meg a szemében. – Ne haragudj! – kérlelte Violet. – Rosszat álmodtam, és nem kaptam levegőt. – Semmi baj – mondta Glyn megértően. – Itt vagyok. Mit álmodtál? – Igazából nem is emlékszem – hazudta Violet. – Szegény drágám, annyira a hatása alatt vagy. Ne menj ma be abba a boltba. Nem lesz

semmi baj, ha egyszer itthon maradsz. – Muszáj bemennem, Glyn. Több szállítót is várok; ha itthon maradok, ki foglalkozik velük? És egy kis levegőre is szükségem van – tette hozzá, majd nyomban át is lendítette a lábát az ágy peremén. A férfi azonban, legnagyobb meglepetésére, a derekára csúsztatta a kezét, és visszahúzta. – Szeretkezzünk! – súgta Violet fülébe. – Nem is emlékszem, mikor bújtunk össze utoljára. – Nem tudok. Menstruálok. – Az nem lehet. Még nincs itt az ideje. – De igen – erősködött Violet. – Épp most kezdődött. – Biztos vagyok benne, hogy két héttel ezelőtt ugyanezt hoztad fel kifogásként. Úgyhogy

még korai lenne.

Violet türelmetlenül összevonta a szemöldökét. – Mit akarsz? Mutassam meg a tamponomat? – Igen – válaszolta Glyn feszes szájjal. – Mert ha nem most hazudsz, akkor a múltkor nem mondtál igazat. – Ó, az isten szerelmére! – Violet dühösen a szekrényhez masírozott. – Ne haragudj. Ostobán viselkedem. – Glyn dörzsölni kezdte a hasát. Most azt fogja

mondani, hogy nem érzi jól magát, gondolta Violet. Azt hiszi, akkor majd otthon marad. Glyn azonban, alaposan meglepve Violetet, csendben maradt. Violet a száját rágva azon tűnődött, hogy ki merje-e mondani a fejében motoszkáló gondolatot. A tamponos incidens arra ösztönözte, hogy ezt megtegye. – Glyn, azt hiszem, keresned kellene egy új terapeutát. Vagy kezdened kellene valamit az

életeddel. – Pontosan ezt teszem – bólintott Glyn. – Veled. Mit szólnál hozzá, ha ma grillezett lazac lenne a vacsora? Violet nyakig vörösödött, amikor a Carouselbe lépve meglátta Pav arckifejezését. – Jó reggelt, Violet – üdvözölte széles mosollyal a férfi. Az ő kiejtésében úgy hangzott a megszólítás, mintha egy egzotikus francia nőhöz intézte volna a szavait. Ví-o-lett. – Várjon, hadd segítsek. Violet átadta neki a kezében lévő két nehéz szatyrot. Tej és tejszín volt bennük, és néhány apróság, amit útközben vásárolt a helyi gazdaboltban. – Milyen fagylaltot készít ma? – kérdezte Pav. – Citromosat, gyömbéreset, mascarponét és Fekete-erdőt. Már ha megérkezik hozzá a

gyümölcs. Ja, és mogyorós-sajttortásat. – Ó, Istenem. A közelben leszek, ha kóstolni kell – mondta nevetve Pav. Violet érezte, hogy átmelegszik a belseje. Milyen csodás lenne, ha mindennap ezt a hangot hallaná élete végéig! Mindig olyan vidám volt a férfi; szinte soha nem hagyta el az arcát a mosoly. Violet nagyon szenvedélyes szeretőnek képzelte. Valaki, akiben ekkora tehetség lobogott, nem lehetett pocsék az ágyban. A kéz, amely gyengéden húzta az ecsetet a falon, erőtől duzzadóvá vált, amikor a tartóoszlopokba fúrta a lyukakat. Violet diszkréten arcul ütögette magát, hogy visszaszálljon a földre, mielőtt ismét a férfi szeme elé kerül. – Ha nagyon jól viselkedik, megkóstolhatja a fekete ribizliset, amit tegnap főztem, és a nyári gyümölcspudingosat is. – Violet megpróbált olyan hangot megütni, mintha a

legtermészetesebb dolgok körül forognának a gondolatai, és nem arról ábrándozna, hogy a férfival hempereg a hűvös lepedőn. – Akkor ma jó fiú leszek – válaszolta a konyhából kilépve Pav, és még szalutált is hozzá.

Amikor keresztezték egymás útját a leendő kassza mellett, összeért a karjuk. Violet egész teste bizseregni kezdett az érintéstől. Előre tudta, mi lenne, ha a férfi egyszer szándékosan is megérintené. Elolvadna a karjában, mint a fagyi a napon.

Nan egy horgolt vállkendőbe burkolózva kuporgott a kanapén. Nehéz szívvel figyelte, hogy mint tömködi be Susan a piszkos ágyneműt a mosógépbe. – Annyira sajnálom – motyogta. – Ugyan már, Nan – mondta Susan. – Nem én mosok, hanem a gép. Nan a kendője sarkával törölgette könnyező szemét. Ismét bepisilt éjszaka. Megpróbálta egy szivaccsal felitatni a nedvességet, anélkül, hogy felébresztette volna Susant, de éberen alvó menyét nem tudta becsapni. – Ideje lenne nekilátnunk az otthonkeresésnek – mondta szívszorító hangon. – Micsoda? – Susan hátranézett. – Hát nem megállapodtunk? Te is elfogadtad, hogy otthonba menjek, ha túl nagy púpnak

érzel majd a hátadon. – Annak érezlek, mióta idejöttél – mondta Susan szárazon. – De azt hiszem, pár lepedő kimosására még futja az erőmből. Nan minden egyes hónappal rosszabb állapotba került, és Susan szíve már a látványtól megszakadt. Ennek ellenére nem változtathatott kemény, ostobaságot nem tűrő modorán, mert Nan rögtön észrevette volna, ha jellemétől idegen módon viselkedik, például kényeztetni kezdi rápirítás helyett. – Bár lenne melletted valami jóravaló ember, aki gondoskodna rólad. – Nan Susanre

mosolygott, akit mindig is a lányaként szeretett. Tudta, hogy hamarosan el kell hagynia, és végtelen megnyugvást jelentett volna számára, ha boldognak látja. Ha van mellette valaki, aki szereti. – Hát, ami azt illeti… – kezdte lassan Susan. Úgyis szólni akart Nannek, és ha az idős hölgy felhozta, úgy gondolta, nem hagyja veszni a lehetőséget. – Tulajdonképpen lenne valaki. Nan izgatottan előrehajolt a kanapén. – Tényleg? Nem mondod! – Az utóbbi időben nem a könyvklubba jártam, amikor elmentem itthonról, hanem egy Patrick nevű férfival találkoztam. Ha Nan ősz szemöldöke magasabbra bírt volna emelkedni, biztosan leszalad a homlokáról. – És hol ismerted meg? – kérdezte, és kék szemében megcsillant a derű. – A sarki húsboltban. Ő a tulajdonosa. – Az a nagydarab, ősz hajú, amelyiknek olyan mosolygós arca van? – Igen – felelte idegesen Susan. – Remélem, nem bánod?

– Én? Már miért bánnám? – Nan halkan felnevetett. – A legjobb hír, amit mostanában hallottam. Teljesen fel vagyok villanyozva. – Még Violet sem tudja. Egyelőre. Előbb neked akartam szólni, csak nem tudtam, hogyan és mikor. – És mennyi ideje tart köztetek ez a dolog? – Nyolc hete. Egyikünk sem szólt a családjának, amíg nem voltunk biztosak abban, hogy együtt is akarunk maradni. Halálra izgultam magam, mert el sem tudtam képzelni, mit fogsz mondani. – Jack már nagyon régen elment, kislányom. Ő sem akarná, hogy egyedül maradj, mikor van valaki, aki kész arra, hogy boldoggá tegyen. Susan leroskadt egy székre. – Olyan ostobák tudunk lenni, nem gondolod? Azok előtt próbálunk titkolózni, akikben egyébként a legjobban megbízunk. – Ahogy mondod. – Nan öreg keze rákulcsolódott Susan ujjaira. Az angyal tehát igazat mondott a menyéről. És ez egyben azt is jelentette, hogy igazi volt a látogatása, nem az ő megfáradt agya találta ki.

Violet a konyhában állt, és hagyta, hogy az üzenetrögzítő vegye Glyn hívását, aztán nyomban fel is hívta, hogy lehallgassa az üzenetet. – Helló, Letty – mondta fáradtnak tűnő hangon a férfi. – Csak azt szeretném tudni, mi van veled. Kicsit rosszul érzem magam, és nem tudom, ettem-e valamit, vagy esetleg bekaptam egy vírust. Kérlek, hívj fel, hogy jól vagy-e. Szia, szerelmem. Violet megcsóválta a fejét. Természetesen tudta, hogy a férfi képes rosszullétet kreálni magának csak azért, hogy ő előbb hazamenjen. Most azonban úgy döntött, hogy nem fog bedőlni az ócska trükkjeinek. Eszében sem volt korán hazamenni. Sőt ha jobban belegondolt, nem akart hazamenni egyáltalán. Jaj, Violet, mihez kezdesz most? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, mondta benne a már ismerősen csengő hang. Violet pontosan tudta, minek kellett volna történnie, de sajnos az a valami nem történt meg, így ő csapdába esett. Mintha a lába ráragadt volna egy mozgólépcsőre, amely egy olyan helyre repítette nagy sebességgel, amely rémületben tartotta, és amitől rémálmai voltak éjszakánként. Ismét összeszorította a mellkasát a hiperventiláció, olyan erővel, hogy bele kellett kapaszkodnia a mosogató szélébe. – Violet, valami baj van? – szólalt meg mögötte Pav aggódó hangja. – Nem, dehogy – válaszolta lihegve. – Csak néha beindul a szívem. – El kellene mennie orvoshoz – mondta a férfi. – Az ilyesmi többnyire a stressz jele. Vagy a

túl sok kávé is okozhatja.

Pav gyengéd aggodalma hallatán melegség öntötte el Violet szívét. Nem úgy, mint Glyn nyálas becézgetésétől. – Akkor sem tudok leszokni a kávéivásról – felelte. – Kér egyet? – Azt hittem, már sosem kérdezi meg – tréfálkozott Pav. Violet szíve ismét nagy kalimpálásba kezdett, de most nem úgy, mint az előbb. Vajon szebbnek látta Pav Violetet mindenki másnál? Nem. De megmosolyogtatta a szívét. Akkor is rá gondolt, amikor nem volt a közelében. És a legszívesebben beletúrt volna azokba a puha, ezüstszőke tincsekbe, és megízlelte volna az ajkát. Csak ne viselt volna jegygyűrűt! Imádott dolgozni a falfestményen. De a legjobban akkor érezte magát, amikor Violet is ott volt a közelében, habot vert, fagylaltot kevert, és a rádióval együtt dúdolta a dalokat. Szerette, amikor a nő megjelent mellette egy kanálnyi fagylalttal, és arra biztatta, hogy kóstolja meg. Az egész napot végigkávézta volna vele, és közben nem csinált volna semmit, csak belemélyedt volna abba az ibolyakék szempárba, amely olyan nagy szomorúságot sugárzott, mintha nem is esküvőre készült volna ez a bájos, törékeny teremtmény, hanem temetésre. Már nem kellett sok idő ahhoz, hogy elkészüljön a festmény, és akkor, ebben biztos volt, szétválnak majd az útjaik. És ezzel az ő életében is véget ér egy gyengédséggel teli, boldog szakasz. De Pav tudta, hogy a kedves arc és a kék szempár örökre megmarad az emlékezetében.

82. fejezet

Három hét telt el azóta, hogy Bel utoljára látta Richardot. A férfi üzleti úton volt. Legalábbis ezt mondta. Miközben a vacsorához készülődött a La Haciendában, átfutott valami az agyán. Richard szaván kívül semmilyen bizonyítéka nem volt arra, hogy valóban üzleti ügyben volt távol a férfi. Amennyit Bel tudott róla, nyugodtan sütkérezhetett volna a napon valahol Nizza mellett, egy dögös szőke társaságában. A bizalom még közel sem állt helyre köztük, gondolta szomorúan. És mit éreznél, ha kiderülne, hogy tényleg Nizzában volt egy szőkével? – kérdezte magától úgy, ahogy a tévériporterek szokták feltenni a hasonló kérdéseket. És az őszinte válasz az volt, hogy „nem tudom”. Milyen különös… A gondolat ezúttal nem ébresztett benne féltékenységet. Igazából nem is örült különösebben, hogy három hét után végre találkozhat a férfival. Nem tudta eldönteni, hogy ez jót vagy inkább rosszat jelent. Egész este nem tudta lerázni magáról ezt a mindent analizáló hangulatot. Olyan volt, mintha egy láthatatlan ajtón belépett volna önmagába, és most onnan végezne objektív megfigyelést, szintén önmagán. Gépiesen megköszönte a férfinak a rózsákat, de közben megkérdezte magától, hogy örömet szerez-e a szívének a gyönyörű csokor, és a válasza az volt, hogy nem különösebben. Megkérdezte, elgyengül-e a térde a jól szabott Armani öltöny láttán, mert mindig úgy vélte, hogy a férfiak, különösen az olyan jóképűek, mint Richard, öltönyben néznek ki a legmesésebben. De megint csak nem volt a válasza. És az este végén, amikor a férfi könnyedén megérintette az ajkával a száját, még csak enyhe hajlandóságot sem mutatott arra, hogy belehajoljon a csókba, és hagyja, hogy elmélyüljön. Ami viszont feltűnt neki, amikor visszament a kocsijához, az egy magas férfi volt, a kelleténél kicsit hosszabb, rakoncátlanul göndörödő sötét hajjal, sötétlő borostával az állán. Bel egy pillanatig azt hitte, hogy Dan Regentet látja. Természetesen nem ő volt, Bel mégis kalapáló szívvel szállt be a kocsijába, és pár percig várnia kellett, hogy megnyugodjon, és el tudja indítani az autót.

83. fejezet

Másnap délelőtt Violet a szép menyasszonyi ruhában tűrte, hogy Freya többször is körbejárja, és felmérje, milyen igazításokat kell még elvégeznie a mesés darabon. – Már megint fogyott – jegyezte meg Freya, miközben hátrasimította a homlokából az előrebukó fehér tincseket. – Az nem lehet – mondta Violet. – Ha fogytam volna, nem érezném ugyanolyan szűknek a ruhát. – Azt, hogy minden próbánál szorosabbnak érzi, nem is merte bevallani. Freya csendben maradt, pedig tudta, miért érzi rosszul magát egy ruhában a viselője. – Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – kérdezte, amikor végül, tűzés közben, újra megszólalt. – Minden készen áll – felelte Violet, és miközben a tükörképét nézte, arra gondolt, milyen gyönyörű is ez a ruha. Hány menyasszony viselhette eddig? És vajon boldogok-e? – Nagy esküvő lesz? – folytatta Freya a kérdezősködést. – Nem. Inkább csendes. – Violet nem akart beszélgetni. Nehezére esett már az is, hogy odafigyeljen a kérdésekre, és így nem igazán lehetett fenntartani a társalgást. Lélegzetet is csak nagy erőfeszítés árán tudott venni. Már csak tizenhat nap választotta el a nagy naptól, amely élete egyetlen esélyét jelentette arra, hogy királynőként tündököljön, miközben kimondja az esküjét. Szeretni és tisztelni foglak… És minden éjszaka melletted leszek, és eltűröm, hogy végigtapogass, és ha naponta hatvanszor hívsz, akkor hatvanszor veszem fel a telefont… Violet szédülni kezdett, és hogy ne rogyjon térdre, diszkréten vett néhány mély lélegzetet. Bár a ruha szűk mivolta ezt nem igazán tette lehetővé. – A többi nő, aki ezt a ruhát viselte… magát is beleértve – kérdezte. – Boldogok voltak?

Nem tudja? Freya szája körül megjelent egy gyengéd mosoly. – Biztosan tudom, hogy egy nőnek, aki ebben a ruhában esküdött, nagyon boldog élete lett. És egy másikról is tudok, akire, miután ezt a ruhát választotta, rátalált a boldogság. Ez nagyon körültekintően megfogalmazott két mondat, gondolta Violet. – Lehet, hogy a második nő csak kiválasztotta a ruhát, de nem viselte? – Violet tűnődő érdeklődésébe némi értetlenség vegyült. – Szeretem azt hinni, hogy a ruháim boldogságot hoznak mindenkinek – válaszolta Freya.

– De ez néha nem úgy történik, ahogy az várható lenne. És ez, erre a ruhára, különösen igaz. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte kíváncsian Violet. Mert bármit mondott is ez a rendkívüli asszony, azt mégsem hihette el neki, hogy a ruháinak varázsereje van.

Freya a tükörre mutatott. – Amikor a tükörképét nézi, mit lát a szeme? Nem láthat mást, csak egy gyönyörű ruhába öltözött csinos leányt. No de a szíve… Az is ugyanezt látja, Violet? Violet agya és szíve egyáltalán nem volt szinkronban egymással, és ő tudta ezt. A szeme valóban a csinos nőt látta az álomszép ruhában, de a szíve egy kalitkában vergődő madarat látott, amelyik hiába szerette volna, nem tudta kiterjeszteni a szárnyait. Elszakította a pillantását a tükörképtől, és megpróbálta kisimítani a ruhája elején keletkezett gyűrődéseket. – Egy percig azt hittem, azt fogja mondani, hogy a ruháinak varázsereje van – mondta

erőltetett vidámsággal a hangjában. – Kár, hogy nincs. Leegyszerűsítené a dolgokat. Freya erre sem mondott semmit, csak kisegítette a szellemnél is haloványabb menyasszonyt a ruhából, amit aztán átvitt a bolt végében kialakított varrósarokba. Ezt követően csak annyit közölt Violettel, hogy hét nap múlva készül el, és akkor haza is viheti.

Pav rögtön észrevette, hogy Violet sírt, mielőtt megérkezett, még így is, hogy mosolyogva lépett az üzlethelyiségbe. A szeme gyanúsan csillogott és véreres volt, és a szempillafestéke is elfolyt a bal szemén. Pav végül úgy döntött, hogy nem észrevételezi a dolgot, nehogy zavarba hozza a munkaadóját, ugyanakkor érezte, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte, és ez fájdalmat okozott neki. Miközben Violet bekapcsolta a vízforralót, a Mamma Mia vidám zenéje jelezte, hogy Susan keresi telefonon. – Rendeltünk neked egy menyasszonyi tortát – mondta az anyja. – És most már minden

ellenkezés felesleges, mert nem fogjuk visszamondani. Nem is értem, hogy képzelted, hogy torta nélkül férjhez mehetsz. – Ó, anya… – Ne aggódj. Egészen kicsi. Nan szíve azonban még így is megszakadt, hogy nem ő készíthette el neked. Pedig annyira szerette volna. És bár tudom, hogy Glyn nem akar nagy felhajtást, azért megpróbálhatnád rávenni, hogy az esküvő után menjünk el valahová egy ebédre. Akár hozzánk is eljöhetnének. Szívesen összedobnék valamit. – Majd megkérdezem – válaszolta Violet, bár előre tudta, hogy mi lesz a férfi válasza. – Nagyon kedvetlennek tűnsz, angyalom. Tudok segíteni valamiben? – Nem, csak egy kicsit fáradt vagyok. – Violet úgy tett, mintha megpróbálna elnyomni egy

ásítást. – Nos, ha bármi kell, tudod, hol vagyunk. – Köszönöm, anya. Violet letette a telefont. Csak remélni merte, hogy nem kap hasonló hívást Joy Leachtől is. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a vízforralóból a kezére öntötte a forró vizet. Még el

sem hagyta ajkát a fájdalmas kiáltás, Pav mellette termett, megragadta a karját, és határozott mozdulattal a hideg vizes csap alá tartotta a kezét. – Ez rosszabb, mint az égés – mondta Violet panaszosan, és megpróbált kiszabadulni Pav szorításából. – Akkor is folyatni kell rá a vizet. Legalább tíz percig – magyarázta Pav, és anélkül, hogy elengedte volna a nő kezét, csavart egy kicsit a meleg vizes csapon, hogy mégse legyen annyira hideg. Violet nem tudta nem észrevenni a férfi karját borító sötét szőrzetet és a fehér festékcseppeket, amelyek az utolsó ló festése közben kerülhettek oda. – Megígéri, hogy akkor sem húzza el a kezét a víz alól, ha elengedem? – Megígérem – válaszolta vonakodva Violet. Könnycseppek csillogtak a szemében, és dühös

toporzékolásba kezdett, amiért nem tudta visszatartani őket. Az utóbbi időben sohasem tudhatta, mikor buggyan elő néhány. – Azt hiszem – mondta Pav –, hogy maga nagyon szomorú. – Ugyan már! – csattant fel Violet. – Semmi okom rá, hogy az legyek. – Azt szerette volna, ha a férfi elhallgat, mert az összeomlás szélén állt, és félő volt, hogy már egy morzsányi kedvességtől darabokra hullik. Pav visszament a festékeihez, Violet pedig engedelmesen a csap mellett maradt. De alig telt el pár perc, a férfi visszatért. – Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, Violet – kezdte –, de ahhoz képest, hogy hamarosan férjhez megy, nem tűnik nagyon boldognak. – Még közelebb lépett a nőhöz. –

Kérem, nézzen rám egy pillanatra. – Valóban nincs hozzá köze – válaszolta a Violet, majd miután lerázta a kezéről a vizet, elzárta a csapot. És persze nem bírt a férfira nézni. Inkább elmenekült volna előle. Nem akarta hallani, ahogy a nevét mondta, és nem akarta érezni, ahogy a hangja hallatán kalimpálni kezdett a szíve. Felkapta a kabátját meg a táskáját, elnyomult a férfi mellett, és zokogva kirohant a Carouselből, mit sem törődve azzal, hogy Pav a nevén szólongatja, és gyengéden arra kéri, hogy ne menjen el, inkább maradjon ott, és beszélje ki magából a bánatát. Amikor hazaért, ott találta a lakásban Joyt és Normant. A nászajándékukat hozták át: egy egész kosárnyi törülközőt, köntösöket, bögréket, evőeszközt… csupa olyan holmit, aminek a beszerzéséhez idő kellett, nem is kevés. És mindegyikre monogramot varrattak, nehogy véletlenül is összecseréljék valamelyiket. Tudatták a fiatalokkal, hogy a hétvégén lemennek a lakókocsihoz, hogy megfelelően előkészítsék és feldíszítsék a nászútra. Joy úgy csicsergett mindenről, mint egy izgatott kismadár. Violet megpróbált elégedett képet vágni a dologhoz, pedig úgy érezte, hogy újabb szögeket vertek a koporsójába.

Violet csak a fürdőkádban ülve merte levetni magáról a „boldog menyasszony” mosolyt.

Közben azon imádkozott, hogy Glyn hagyja békén, és ne akarja megmosni a hátát, és most az egyszer, legalább ebben a vonatkozásban, teljesült a vágya. Igazából csak azért úszta meg, mert a kabátja zsebében megszólalt a mobiltelefonja, és bár ő nem hallotta meg, Glyn, aki már elindult a fürdőszoba felé, rögtön felfigyelt a csengőhangra. De mire megtalálta, a készülék hangposta funkcióba kapcsolt. Görcsbe rándult a gyomra, amikor a kijelzőn meglátta a P. Nowak nevet. Mit akar már megint ez a piktor? –

gondolta dühösen. Hogy meri ilyen későn felhívni Violetet? Hogy meri felhívni egyáltalán? Glyn szemérmetlenül lehallgatta P. Nowak üzenetét. A férfi mély hangja az étcsokoládé gazdag zamatát idézte. – Helló, Violet, Pav vagyok. Remélem, nem haragszik, hogy ilyen késői időpontban hívom. Csak tudni akartam, hogy jól van-e a történtek után. Ugye nem izgattam fel? Ha igen,

bocsásson meg, kérem. Oké, ennyi lett volna. Holnap úgyis találkozunk. Remélem. Jó éjszakát. Glyn tarkója bizseregni kezdett az új keletű aggodalomtól. Ez a Pav, ahhoz képest, hogy csak egy kibaszott festő, elég közvetlen hangot üt meg Violettel szemben. Még egyszer lejátszotta az üzenetet. Aztán újra és újra. Azt szerette volna kideríteni, hogy milyen természetű kapcsolat van a férfi és az ő Violetje között, és olyan elszántsággal kereste a bizonyítékokat a gyanúja alátámasztására, hogy végül a férfi gyengéd, aggódó hangjában meg is találta. Vajon, tűnődött, mit ért a „remélem” szón? És mivel izgatta fel Violetet? Mi történt köztük? Talán lefeküdtek egymással? És most azért telefonált a férfi, hogy kiderítse, nem bánta-e meg Violet a gyalázatos félredugást? Ingerülten benyomta a készüléken a 3-ast, és kitörölte az üzenetet. Glynnek nem volt nyugodt éjszakája. Az ismeretlen férfi hangja ott cirkulált a fejében, és az üzenet végére odaszúrt „remélem” úgy hangzott szerinte, mint egy búcsúcsók. Gondolatban megjelenítette az idegent, aki a hanghoz tartozott: magas volt, sötét hajú, jóképű – mintha egy női magazin címlapjáról lépett volna le. Vajon ő az oka annak, hogy Violet olyan elutasítóvá vált az utóbbi időben? A szex már szóba sem került köztük jó ideje, és a csókjait sem úgy fogadta, ahogy azt elvárhatta volna egy vőlegény. És az a sok idő, amit Violet a Carouselben töltött… Lehet, hogy annak is az a férfi áll a hátterében? A szcenáriók, amelyeket a rövid üzenet köré kreált, kitettek volna egy egész estés mozifilmet is. – Ki az a Pav? – kérdezte másnap reggel, amikor megérezte, hogy Violet ledobja magáról a

takarót. – A fickó, aki a lovakat festi a fagyizóban. Miért? – Hát… mert őt szólongattad álmodban – hazudta Glyn szemrebbenés nélkül, miközben látni vélte, hogy ideges pislogás előzi meg Violet válaszát. – Nem tudom, miért. – Violet lazán vállat vont, de Glyn biztosra vette, hogy megrázta a

kérdésére adott hamis magyarázat. Ezek után hogy hihette volna, hogy a gyanúja alaptalan? Figyelte a nő mozdulatait, miközben elővette a komódból, majd a szekrényből a holmiját. És mint az utóbbi időben mindig, most is átvonult velük a fürdőszobába. – Miért nem tudod itt levetni a hálóingedet? – szólt utána Glyn, de hiába erőlködött, nem tudta elnyomni a hangjában a belsejében forrongó féltékenységet és haragot. – Nem először

látnám a csöcsödet. Violet megrázkódott. Még sohasem hallotta Glyntől azt a szót, hogy „csöcs”. Most annál szembetűnőbb volt a használata, hiszen Glyn sohasem volt durva, és mindig kerülte a trágár kifejezéseket, különösen nők előtt. Túl kedves is volt. Mindig hercegnőként bánt vele is, sem fizikailag, sem verbálisan nem bántalmazta soha. Isten bocsássa meg a gondolatért, de néha jobban örült volna egy jó nagy pofonnak is, mert akkor most meglett volna az oka arra, hogy faképnél hagyja. Az biztos, hogy most sikerült megbántania. Egy másik férfit szólongatott álmában. Ennyi erővel akár arcul is köphette volna Glynt. Nem is hibáztatta, hogy ennyire felhúzta magát. Tudta, hogy működik az agya. Mint egy megszállotté. Most majd ezernyi kérdés következik Pavról, akitől olyan könnyűvé vált az ő nehéz szíve, mint a tollpihe. Körülötte forogtak a gondolatai, az ő érintéséért epedezett. Megpróbálta ezt összevetni azzal, amit Glyn iránt érzett. Most már tudta, hogy sohasem volt szerelmes belé, és egyre biztosabb volt abban, hogy már nem is kedveli. Már attól is libabőrössé vált, ha látta, hogy Glyn érintésre emeli a kezét. A slamasztikát, amibe került, csak magának köszönhette. És hiába keresett, nem talált belőle kiutat.

84. fejezet

Violet azt mondta reggel, hogy a nagykereskedésbe kell mennie, és a jelek, legalábbis eddig, arra utaltak, hogy nem hazudott. Amikor Glyn taxija megállt a maltstone-i Kertcentrum parkolójában, hiába nézegetett, sehol sem sikerült felfedeznie a menyasszonya rózsaszín Minijét. Nem látott mást, csak egy piros, ütött-kopott, tetőcsomagtartós kisteherautót. – Ki tudna tenni itt néhány percre? – kérdezte Glyn a sofőrtől, majd kiszállt, és a Carousel felé vette az irányt. Benézett az ablakon. Odabenn egy férfi festette a falat. Sötét haja volt, széles válla és keskeny csípője. Pav Nowak. A név csendesen gyilkoló kígyóként tekergőzött az agyában; az első pillanatban szinte megbénította a félelem. Nem volt olyan tökéletes, mint a kép, amelyet Glyn a képzeletében kialakított róla, de magas volt, fiatal, és legfőképpen igazi, és ez tette annyira veszélyessé. Glyn gyűlölte. Nehéz volt nem összehasonlítani a festegető férfit a saját alacsonyabb, kövérebb énjével. Vett egy nagy lélegzetet, és megkocogtatta az ajtót. Az ablakon keresztül látta, hogy Pav feláll, felfedve erőteljes alkatát. Glyn úgy érezte magát mellette, mint egy felfújt hólyag. – Helló. – Glyn gyűlölte magát az idegessége és férfiasnak közel sem nevezhető viselkedése

miatt. – Ne haragudjon, hogy megzavartam. Itt van a tulajdonos? – Nem. Nincs – felelte a fiatal, fitt Pav azon a mély, gazdagon árnyalt hangon. – Szeretne üzenetet hagyni neki? – Nem, majd visszajövök – válaszolta Glyn egy hálás biccentés kíséretében. – Hm… Az… ablaktisztítás miatt kerestem. De, mint mondtam, majd visszajövök. – Oké – mondta Pav, akinek kellemes külsején még a festékfoltos köpeny sem változtatott. Glyn remegő lábbal ment vissza a várakozó taxihoz. Most már teljes bizonyossággal tudta, hogy a fiatal festő zavarta össze Violet fejét. Márpedig nem akarta elveszíteni Violetet. Magának akarta, egész életére.

Violet megacélozta magát, mielőtt dobozokkal megpakolva belépett a fagyizóba. Úgy érezte, bocsánatot kell kérnie Pavtól az előző napi kirohanása miatt. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad eddig halogatnia. Nem tudta volna megmondani, miért nem fordult vissza már tegnap este, hogy ezt megtegye. Végtelenül megkönnyebbült, amikor a férfi ott termett előtte, és nemcsak az a csodálatosan puha ajka húzódott mosolyra, hanem kék, megbocsátó szeme is. – Ne haragudjon – kezdte Violet. – Nagyon udvariatlan voltam tegnap este. Remélem, meg

tud bocsátani. Tudom, hogy csak kedves akart lenni, de…

– Nincs miért bocsánatot kérnie – szakította félbe Pav, miközben elvette tőle a dobozokat. – Tegnap éjszaka felhívtam, hogy megtudjam, jól van-e. Mivel nem vette fel, üzenetet hagytam. Violet előhúzta a zsebéből a telefonját. Nem jelzett nem fogadott hívást. Pedig szívesen meghallgatta volna azt az üzenetet. – Itt nincs semmi – mondta végül csalódottan. – A hangpostájával beszéltem – magyarázta Pav –, és a maga hangja válaszolt. Bárhol

felismerném. – Ó, magasságos isten! – Violet érezte, hogy felforrósodik az arca. Már megint. – Talán még mindig a cybertérben kering az üzenet – vélekedett, és közben, mintha nagyon érdekesnek találta volna, vizsgálgatni kezdte az egyik közeli asztalt. – Majdnem elfelejtettem… Kereste egy férfi – szólt vissza Pav a válla felett, már a

konyhából. – Az ablaktisztítás miatt. Azt mondta, majd visszajön. – Az ablaktisztítás miatt? – Violet hangjába nem kevés értetlenkedés vegyült. – Én nem rendeltem ablaktisztítást… Ekkor rezegni kezdett a zsebében a telefonja. Glyn volt az, természetesen. – Hol vagy? – kérdezte. – Az üzletben – válaszolta Violet – Haza tudsz jönni? – Glyn lihegő hangját átjárta a félelem. Szinte levegőt sem kapott. –

Sürgős. Nem tudom elmondani telefonon. Max személyi asszisztense, Jess kopogott, majd bedugta a fejét az ajtón, és elvigyorodott. Aztán előhúzott a háta mögül egy csodaszép rózsacsokrot. – Ajándék. Egy titkos hódolótól, gondolom. – Aha. Biztos – hagyta rá Max. Arra gondolt, hogy valamelyik beszállító küldhette, mert bár rengeteg ismerőse volt, egyiktől sem szokott virágot kapni. A másodperc töredékéig még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy a csokor esetleg Stuarttól van, de rögtön elvetette az ötletet. Stuart kilépett az életéből. Örökre. Nem is törte tovább a fejét, hanem kihúzta a virágok közül a kártyát, és elolvasta.

Hogy felvidítsalak. Luke – Az a Luke, akire gondolok? – kérdezte Jess kíváncsian. – A jóképű násznagy? – Igen. Régi barátok vagyunk. Olyan, mintha a bátyám lenne. Úgyhogy nyugodtan kiverheted a fejedből a pikáns gondolatokat – mondta mosolyogva Max, majd felkapta a mobilját.

– Éppen most kaptam valakitől egy nyaláb virágot – kezdte, amikor Luke felvette a telefont. – Talán csokrot akartál mondani – javította ki Luke méltatlankodva. – Jó, akkor legyen csokor – egyezett bele Max. – Nem kellett volna… – Tudom – vágott közbe a férfi. – És ne félj, nem akarok rád hajtani. Hirtelen ötlettől vezéreltetve vettem. Pontosan azzal a céllal, ami a kártyán is áll. Hogy felvidítsalak. Hogy vagy? – Hát, vidáman – felelte Max. – Hazudsz. – Oké. Most már jobb valamivel. Sikerült eladnom a ruhát, hálás vagyok, hogy a Chronicle

nem számolt be az eseményről, de legfőképpen azért, hogy nem kerültem címlapra. Ja, és a térdig érő műszempilláimat is eltávolíttattam. – Auuu… – Max szinte látta, ahogy Luke arca megrándul. – És mi van a barnasággal? – Elmondhatom, hogy kívülről ismét a régi vagyok. Fehér kaukázusi – válaszolta Max. – A francba, Max, most el kell rohannom egy megbeszélésre – vágott közbe Luke, miután

egy pillantást vetett az órájára. – Ha szükséged lenne bármire, tudod, hol találsz. – Tudom. És köszönöm. – Szívesen. És bocs, de tényleg sietnem kell. Máris késésben vagyok. Max letette a telefont, és – nem először – feltette magának a kérdést: hogy lehet, hogy a jóképű Luke Appleby még nem akadt horogra?

Violet a legszörnyűbbet feltételezve berontott a lakásba. Mindenre számított, csak arra nem, hogy egy gyönyörűen megterített asztal várja, egy üveg jóféle borral a közepén. – Azt hittem… Majdnem… Istenem, Glyn… – Olyan sok szó tolult Violet szájára, hogy egymásba gabalyodtak, és egyiket sem tudta rendesen kimondani. – Ó, hát itt vagy! – kiáltott fel Glyn boldogan. – Gyere, foglalj helyet! Violet eltátotta a száját hitetlenkedésében. Döbbenten figyelte, amint Glyn háta eltűnt a konyhában. El sem tudta képzelni, mire megy ki ez az ostoba játék. Nagy nehezen fel is tette a kérdést, amikor Glyn egy óriási adag lasagnéval a kezében visszatért. – Ha azt kértem volna, hogy „gyere haza ebédre”, mit feleltél volna? Valami olyasmit, hogy „sok a dolgom, nem tudok”. – Violetet imitálva még a hangját is elvékonyította. – Sok

mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy ilyen taktikákhoz kell folyamodnom, csak hogy hazagyere. – Majdnem összetörtem azt az átkozott autót! – dühöngött Violet. – Azt hittem, rosszul lettél, vagy hogy Nannel történt valami. Vagy hogy megint rakoncátlankodik az apád szíve… – Nem akartalak megijeszteni – mondta Glyn, miközben egy hatalmas kocka lasagnét helyezett Violet tányérjára. – Meg akartalak lepni. Ez talán nem ok arra, hogy így beszélj

velem. Violet a kezébe temette az arcát, és minden erejével azon volt, hogy megnyugodjon. – Tölts magadnak egy pohár bort, az majd lehűt valamennyire. Oké, lehet, hogy egy kicsit túllihegtem a dolgot, és sajnálom, ha ezzel rossz gondolatokat ébresztettem benned, de most már tudod, hogy senki sincs rosszul, úgyhogy engedd el magad. Próbáld meg élvezni az ételt, és azt, hogy itt lehetsz, velem. – Glyn arca olyan volt a széles mosolytól, mint a telihold. És olyan nyugodtnak és összeszedettnek látszott ebben a pillanatban, hogy Violet fejébe szöget ütött a gondolat: talán ő az, akinek elment az esze. – Nem ihatok bort; vissza kell mennem dolgozni. – A szavak sziszegve jöttek ki

összeszorított fogai mögül, de ha nem szorítja össze őket, akkor biztosan szitokáradatot zúdít a férfira. Glyn leült, és hagyta, hogy előreessen a válla. – Letty, tényleg sajnálom, ha felzaklattalak – mondta feszes sóhaj kíséretében. – Mégis arra kérlek, hogy ülj le, és ebédelj velem. Csak ki akartalak szakítani a munkádból egy kicsit. Túl sokat dolgozol. Olyan érzésem van, hogy az összes idődet felemészti, amit csinálsz. Nekem semmi sem marad belőled. – Megvakarta a fejét. – Meg tudnám rúgni magam. Igazad van: balesetet szenvedhettél volna miattam. Letty, el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom. Glyn mindent beleadott ebbe az ebédbe. Virágszirmokat szórt az asztalra. A saláta tetején frissen pirított szalonna és avokádó illatozott, a kenyér még meleg volt. Violet azon kapta magát, hogy kihúzza a széket és leül. Pedig tisztában volt azzal, hogy manipulálták. Már megint. De sokkal könnyebb lett volna szembeszállni egy gonoszkodó férfival, mint egy kedvessel. – Pontosan mit csinálsz mostanában a boltban? – kérdezte Glyn néhány csendben

elfogyasztott falat után. – Ó, rengeteg tennivalóm van. Fagylaltot főzök, menüket találok ki, könyvelek… – És nem tudnád mindezt itthon is elvégezni? – A kérdés elég hétköznapinak tűnt, de Violet tudta, hogy ez csak a bevezetője annak a hosszú faggatózásnak, ami miatt a férfi hazacsalta, és egyenes következménye annak, hogy ő állítólag Pav nevét kiáltozta éjszaka. Megkeményítette magát. – Hogyan tudnám? Az összes felszerelésem ott van, és… Glyn félbeszakította. – Tudom, de a könyvelésedet például itthon is meg tudnád csinálni, és még egy csomó mást

is. – Ez igaz, de én szeretem különválasztani a munkát és a magánéletet. És sokkal jobban tudok koncentrálni, ha egyedül vagyok, és nem idehaza végzem a dolgomat, hanem egy

munkahelyen. – De hát ott sem vagy egyedül, vagy igen? Jönnek-mennek a munkások körülötted. Glyn szabályosan rámeredt, annyira várta a reakciót. Majdnem csalódottan vette tudomásul, hogy hiába. De ez csak azért alakult így, mert Violetnek sikerült egylépésnyi előnyre szert tennie. – Egy munkás. És ő is a másik helyiségben dolgozik. Én vagy a konyhában vagyok, vagy az

irodában. – És milyen az az egy? Glyn úgy nézte Violetet, mint sas a magasból kiszemelt prédáját. – Hogyhogy milyen? Egy festő. Semmi különös. Glyn észrevette, hogy Violetet hirtelen érdekelni kezdi a lasagne. – Mégis, hogy néz ki? – Elég magas, sötét haja van. – Violet közönyösen megvonta a vállát. – Jóképű? – Glyn feszülten várta a választ. – Az, már ha valakinek bejön a típusa. – Violet kivett a kosárból egy darab kenyeret. – És neked? Bejön? Violet erre már felkapta a fejét. – Micsoda kérdés ez? – Hát, ha az ő nevét kiáltozod éjszaka… Akkor bizonyára megnézted magadnak. – Álmodtam, Glyn. Senki sem tudja irányítani az álmait. De ha ez megnyugtat, fogalmam

sincs, hogy mit álmodtam. Semmit sem tudok felidézni belőle. Még azt a fiatalembert sem, akinek szerinted a nevét kiáltoztam, és aki mellesleg azért van ott a Carouselben, hogy lovakat fessen a falakra. – Nekem mégis úgy tűnik, hogy sokkal több időt töltesz vele, mint velem – dünnyögte Glyn. – Nem igazán szoktunk egyszerre ott lenni. Csak a legritkább esetben – válaszolta

rezzenéstelen hangon Violet. – Többnyire este dolgozik, amikor én már itthon vagyok. Veled. – Vagy az anyádat látogatod meg, vagy a barátnőiddel szórakozol valahol – mormogta Glyn látszólag a bajusza alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy a nő is meghallja. Violet érezte, hogy ismét feltámad benne az indulat. – Miért? Talán tilos meglátogatni az anyámat vagy a barátaimat? – Nem. De honnan tudjam, hogy tényleg velük vagy-e? Sosem veszed fel az átkozott telefonodat. Meg is halhatnék, miközben te kedélyes beszélgetést folytatsz másokkal, és közben nevetgélsz, meg teát vagy kávét iszogatsz. Violet felnézett, és tudta, hogy az egész jövőjét ott látja a könnyben úszó szempárban. Glyn sosem fog megváltozni, egyszerűen azért, mert nem akar. Örökké üldözni fogja a telefonhívásaival, és mindig megpróbál majd a lelkiismeretére hatni, csak hogy a markában

tarthassa. Egy kétségbeesett és egyben lemondó nyögés közepette felállt. – Nem vagyok hajlandó belemenni ebbe a vitába – mondta, miközben felkapta a kabátját a kanapé támlájáról. – Vedd tudomásul, hogy elegem van. Glyn fásultan felsóhajtott. – Ne menj el, Letty. Azért viselkedem így, mert annyira szeretlek, és ha nem vagy itt,

egyedül érzem magam. Már nem is szeretkezünk, csak… – Elmegyek anyáékhoz megnézni, hogy van Nan – szakította félbe Violet a mondatot. – És ha közben ellenőrizni akarod, hogy tényleg ott vagyok-e, akkor tégy meg egy szívességet: ne engem hívogass, hanem őket. Amikor felnézett, látta, hogy Glyn szemét ismét elhomályosítják a könnyek. Nézd meg, mit teszel velem, Letty. Összetöröd a szívemet. Az egész úgy volt rossz, ahogy volt. És már semmi jóval sem kecsegtetett. Violetnek oxigénre volt szüksége, mielőtt megfullad az áporodott levegőjű lakásban. A férfi szerelme olyan volt a mellkasán, mint a nyomókötés, és nem tudott tőle lélegezni. Minden további szó nélkül kiment. Még az sem tudta visszatartani, amit látott: a mindig nagy étkű Glyn most úgy tologatta a tányérján a lasagnét, mint egy bánatos kisgyerek. Hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán, amelyek a súlyuknál fogva megpróbálták visszahúzni a bűntudattal küzdő Violetet, aki, most már tudta, gyakorlatilag megásta maga számára a vermet, és bár szeretett volna kimászni belőle, nem tudott. Úgy érezte, nincs a világon nála nagyobb szamár.

85. fejezet

– Iszol egy üveggel a sörömből, vagy inkább kapcsoljam be a vízforralót? – kérdezte Nan, miközben öreg kezével átfogta és masszírozni kezdte az unokája vállát. Rögtön látta rajta, hogy valami baja van. – Azt hiszem, a sör most jobban esne. Megyek, hozok egy üveggel. – Nem, majd én hozok! – tiltakozott Nan hevesen. – Még nem vagyok annyira rozoga. – Az utóbbi időben egyébként ingerültebbé vált, legalábbis Susan szerint. Lázadt a betegsége ellen, és tagadta, hogy elfelejtene vagy rossz helyre tenne dolgokat. – Menj csak, ülj le, aztán majd elmesélheted, miért olyan a színed, mint az Irene macskájáé. Violet elmosolyodott a találó hasonlat hallatán. A szomszédban lakó Irene macskája olyan fehér volt, mint a frissen esett hó. És süket is. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy Irene a Ludwig nevet adta neki. Nan viszonylag ügyesen elkészített két csésze kávét, és egy tálcára kiborított egy csomagot a kedvenc jaffás sütijéből. Azt, hogy Violet eredetileg sört kért, már el is felejtette, Violet pedig nem tett róla említést. A nagyanyját figyelte, aki nem is olyan régen még szálfaegyenes volt, most pedig görnyedt háttal járt, ha egyáltalán fel bírt állni. A keze enyhén remegett, amint a két csészét az asztalra tette, de még hősiesen visszacsoszogott a sütiért. Violet alig bírta megállni, hogy ne segítsen neki. – No, mesélj. Mi történt? – kérdezte Nan. – Semmi. Csak eljöttem, mert látni szerettelek volna. Hol van anya? – Elugrott a Morrisonsba. Épp elkerültétek egymást. Violet tudta, hogy az anyja nem marad sokáig távol. Az utóbbi időben nem szerette magára hagyni Nant. Még arra is megkérte Violetet, hogy tanítsa meg a számítógép használatára, hogy online végezhesse a vásárlást. – Ha nem figyel, fogollyá teszi magát a saját házában – dünnyögte Nan elég ellenségesen.

– Ezért is én legyek felelős? – Csak biztonságban akar tudni téged. – De hiszen biztonságban vagyok! – méltatlankodott Nan. – Nem is értem, miért viselkedik ennyire ostobán az anyád. Mivel érdemeltem ki, hogy a nap huszonnégy órájában a nyakamban liheg? Állandóan ellenőrizget. – Az idős hölgy hangja idegenül csengett. Az orvosok azonban jó előre megmondták Violetnek és Susannek, hogy milyen stádiumokon fog keresztülmenni, így Violet tudta, hogy az Alzheimerben szenvedők többsége nem volt hajlandó elhinni, hogy minden, csak nem együttműködő. Nan kategorikusan tagadta például

az ágybavizelést, arról meg, hogy éjszakánként meglátogatta egy vörös hajú angyal, nem beszélt senkinek. Úgysem hittek volna neki. – Vettem magamnak egy ruhát az esküvődre. Susan katalógusából rendeltem – szólalt meg váratlanul Nan. – Majdnem kétszáz fontomba került. Violet szemét elfutotta a könny. Még több kiadás. Minden elköltött penny, minden előkészület egy fokkal nehezebbé tette, hogy leállítsa a folyamatot. – No, angyalom, mi a baj? – Nan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Violet szomorú arcát. Az apró mozdulat majdnem elegendő volt ahhoz, hogy eltörjön a mécses. – Semmi. Csak kicsit ideges vagyok az esküvő miatt – válaszolta Violet, miután nagy nehezen összeszedte magát. Mégsem osztozhatott a terhében a beteg nagyanyjával. Pedig nem is olyan régen még ő lett volna az, akinek ilyen esetben biztosan kiönti a szívét. – Ideges? De hát miért? – kérdezte Nan, és hagyta, hogy lehanyatló keze megpihenjen az unokája térdén. A bőre olyan vékony volt, mint a pergamen, és foltos, az ujjait meggörbítette a reuma. – Te nem voltál ideges, nagyi, amikor hozzámentél nagyapához? Nan hátrahajtotta a fejét, készen arra, hogy felidézzen egy csomó kellemes emléket, amelyek ezúttal olyan tisztán bukkantak elő a tudata mélyéről, mintha nem telt volna el közben több évtized. – Az voltam. De az kellemes idegesség volt – válaszolta nosztalgikus mosollyal az idős asszony. – Azt hittem, sohasem jön el az esküvőm napja. Teljesen elvakított a szerelem.

Szökdécselve mentem az oltár elé. És most már alig várom, hogy viszontlássam a nagyapádat. Azt is tudom, hogy mit fog mondani. „Nanette Flockton, hol a csudában voltál ennyi ideig?” – Elnevette magát. – Ha az idők végezetéig vele lehetnék, az is kevés lenne. Nincs olyan nap az életemben, amikor ne jutna eszembe. Annyira hiányzik, hogy el sem tudom mondani. Az idők végezetéig Glynnel… Violet úgy érezte, mintha egy keverőgépben pörgő massza lenne az agya helyén. – Nagyon sokat jelent számomra, hogy megállapodni látlak, mielőtt elmegyek – folytatta

Nan. Violet bízott benne, hogy a kávé, ha elég nagy kortyokban issza, nem fogja engedni, hogy a torkában tolongó érzelmek a felszínre törjenek. – Jó hozzád ez a Glyn? Megfelelően gondoskodik rólad? – Ó, igen, nagyi. Gondosabb már nem is lehetne – felelte Violet, de egy csepp melegség se vegyült a hangjába. – Bár kicsit több lenne benne a szikra, de azért úgy látom, szeret. – Én is azt hiszem. – Annyira várom az esküvőt – folytatta kuncogva Nan. – És az anyád is. Jaj, majdnem elfelejtettem. Megvettem rá a ruhámat. Majdnem kétszáz fontomba került.

– Ó, nagyi! – suttogta Violet. Nem tudta, meddig lesz képes visszatartani a könnyeit. Attól félt, hogy a felgyülemlett érzelmek szétfeszítik a testét, és a törésvonalak mentén spriccelni kezd majd a sós folyadék. – Készítenél nekem még egy kávét, szívem? Az, amit az előbb csináltál, túl erős volt. Én a gyengébbet szeretem. Violet tudta, hogy a nagyanyja már nincs igazán beszámítható állapotban. Ugyanakkor érezte, hogy alóla is kicsúszik a talaj. Mintha futóhomokon állt volna. Már nem is nagyon reménykedett abban, hogy egyszer szilád talaj lesz a lába alatt. És Freya szerint a remény nélküli élet rosszabb, mint a halál.

Glyn lekapkodta az asztalról a tányérokat, és a kukába kaparta róluk a maradékot. Aztán a csaknem teli salátástál tartalma következett, aminek normális esetben a hűtőben kellett volna kikötnie. Természetesen tisztában volt azzal, hogy Violet nem akar hozzámenni. Ő forszírozta az esküvőt, mégpedig azért, mert tudta, hogy idővel vissza fog térni a kapcsolatukba a szerelem. Az odaadó figyelemnek, a gondoskodásnak meg kell térülnie. Elég volt egy pillantást vetnie a jóképű Pavra, rögtön tudta, hogy miféle fickó. Olyan, aki kihasználja, majd faképnél hagyja a nőket, csak előbb összetöri a szívüket. A legtöbb férfi ezt csinálta, főleg a jóképűek. Emlékezett, milyen törékeny volt Violet, amikor megismerte. Teljesen szétzúzta a lelkét az előző barátja, amikor egy másik nő miatt lelépett mellőle. Ha visszagondolt, az utolsó öt barátnőjét ugyanúgy dobta az előző pasijuk, mint Violetet. Ő volt az, aki lelket öntött beléjük, és miután visszaadta a hitüket, lapátra tették. Amikor megismerte Violetet, eldöntötte, hogy ez többé nem fordulhat vele elő. Így amikor észrevette, hogy ismét felüti a fejét a régi minta, elhatározta, hogy nem hagyja kicsúszni a kezéből a dolgokat: ez a kapcsolata nem fog úgy végződni, mint a korábbiak. Ugyanakkor továbbra sem értette, hogy mi a baja annak a sok nőnek. Olyan férfira vágytak, akitől nem kapnak verést, aki szereti, piedesztálra állítja őket; aki átöleli őket az ágyban. És mi történt, amikor megtalálták az addig tökéletesnek hitt férfit? Rögtön lapátra tették egy másik, Pav-szerű alak miatt.

86. fejezet

Richardnak tárgyalása volt szerda este, így azt javasolta Belnek, hogy menjenek el Leedsbe ebédelni az aznapi vacsora helyett. Hallott egy nagyon sikkes új étteremről, amit szeretett volna kipróbálni, és nem volt senki más, akivel ezt szívesebben megtette volna. Legalábbis így mondta valahogy. Utoljára akkor jártak Leedsben kettesben, amikor a jegygyűrűket vásárolták. Akkor a Hiltonban vacsoráztak, és utána kivettek egy lakosztályt az emeleten, ahol energikus szexszel ünnepelték meg az eseményt. Az ebéd valóban sikkes volt, még akkor is, ha a főételként felszolgált lazac nem volt nagyobb egy ebihalnál, és egyetlen spárgafej volt mellé a köret. Az étterem tulajdonosa bizonyára azt gondolta, hogy a nevetségesen kicsi adag botrányosan borsos ára nem fog feltűnni senkinek, ha vörös selyembe burkolja a falakat, és az étlap helyett inkább a borlapra helyezi a hangsúlyt. Bel ugyanolyan éhesen távozott, mint ahogy érkezett. Ebéd után sétára indultak a bevásárlóutca árkádjai alatt, ugyanúgy, mint amikor a jegygyűrűjüket keresték. A Quillers nevű kicsi, független könyvesbolt előtt csak úgy nyüzsögtek az emberek. – Biztos dedikál valaki – jegyezte meg lekicsinylően Richard. Őt nem nagyon érdekelték

sem a szerzők, sem a könyvek. – Ó, nézzük meg, ki az! – kérte Bel. Először semmit sem látott a sok ember miatt. Aztán felfedezett egy posztert.

Július 20-án du. 2 órakor JOHN NORTH dedikálja első három könyvét. A legújabb, A menyasszony csókja c. művére előrendelést felveszünk.

Bel érezte, hogy bizseregni kezd a tenyere. A kirakat üvegtáblája mögött Dan Regent dedikált. Bel akkor pillantotta meg először, amikor az író asztala elől ellépett egy pár. Egy szempilláját erősen rezegtető nőhöz beszélt, aki éppen ekkor nyújtott át neki dedikálásra egy könyvet. Bel egész teste vibrálni kezdett a hormonoktól. Levágatta a haját, gondolta. Már nem volt olyan vad, mint akkor, amikor először találkozott vele az Emilyben. Ahol együtt nevettek Richard Gervais poénjain, és közben sajtos pirítóst mártogattak a levesükbe; ahol állandó közelharcot folytattak a konzervnyitóért, és ahol, egy párnacsata után, a férfi majdnem megcsókolta . Bel figyelte, ahogy odabent, kissé oldalt billentve a fejét, türelmesen végighallgatja egy rajongó csacsogását, és érezte, hogy elmosolyodik. Nemcsak a szája, hanem a lelke is. Halkan megkocogtatta a kirakatüveget, mire a férfi odafordult. Bel látta, hogy elkerekedik a

szeme, aztán lusta vigyorra húzódik a szája, majd felpattan, az emberek elnézését kérve utat tör magának az ajtó felé, aztán már ott is áll a járdán, Bel vállán nyugtatva a kezét. – Nocsak, nocsak… Kit látnak szemeim! Kutya legyek, ha nem Jane Eyre az személyesen! – Továbbra is menyasszonyokat fojtogat? – kérdezte Bel mosolyogva, és sokkal összeszedettebben, mint amilyennek érezte magát. Lehet, hogy a szíve helyet cserélt a dobhártyájával, mert most ott dübörgött a fülében. – De jó újra látni! – mondta Dan, akinek a szemében ugyanaz a mosoly bujkált, mint a szája szegletében. – Magát is! – felelte Bel, és közben azt gondolta: „Hogyan is nézhettem ezt az embert dühöngő pszichopatának?” A férfi szeme lágy csillogással és leplezetlen örömmel méregette Belt. – Talán maga is… – kezdte, de aztán a szeme megállapodott a férfin, aki Bel mögé lépett, és egyáltalán nem örült, amikor meglátta egy másik férfi kezét a felesége vállán. Dan keze rögtön lehanyatlott. Bel látni vélte, hogy kihunyt a szemében a csillogás. Úgy, mint amikor az utcai lámpát eloltja a lámpaoltogató. – Dan, bemutatom Richardot – kezdte, majd még kötelességtudóan hozzátette: – A férjemet. Közben remélte, hogy Dan nem húz be neki egyet. – Richard, ő Dan – folytatta. – Apa egyik… író barátja. – Helló – mondta Dan, de nem adta jelét, hogy kezet akarna nyújtani. Az állában ugyanakkor megjelent valami merevség, aminek egy perccel korábban még nyoma sem volt. – Helló – viszonozta Richard udvariasan, de ugyancsak távolságtartóan az üdvözlést. Aztán, mintha jelezni akarná, hogy mennyire unatkozik, türelmetlenül körülnézett. – Nos, nekem most vissza kell mennem – mondta Dan, és ellépett Bel mellől. – Várnak a rajongóim. – Igen, persze – bólogatott Bel, pedig azt szerette volna, ha a férfi marad. – Jó volt újra találkozni – folytatta Dan, és Richardra pillantva így folytatta: – Örülök, hogy rendbe jöttek a dolgai. Nem, még nem döntöttem el, hogy mi legyen velünk, akarta kiáltani Bel, amit persze nem tehetett meg így, hogy Richard is ott állt az oldalán, mi több, birtoklón a vállára tette a kezét. – Vigyázzon magára – mondta még Dan, aztán már ott sem volt – elnyelte a boltban várakozó tömeg. Bel úgy érezte, mintha a közvetlen környezetében húszfoknyit esett volna a hőmérséklet. – Mit mondtál, ki ez a pasas? – kérdezte Richard. – John North. Író – válaszolta Bel, miközben vonakodva elindult a férfi után. Próbált még egy utolsó pillantást vetni Danre, de már megint túl sokan álltak az asztala körül.

– Még sohasem hallottam róla – vetette oda fensőbbségesen Richard. – Gyere, igyunk meg valahol egy kávét – javasolta Bel, abban bízva, hogy egy szelet torta megnyugtatja majd kaotikusan kavargó gondolatait. – Oké. Hol? – Van egy aranyos kis kávéház a régi posta mögött – mondta Bel, és már el is indult a

megfelelő irányba. – Ez? – kérdezte Richard, amikor megérkeztek. Orra körül helytelenítő ráncok kezdtek gyülekezni a kopott oromzat és az ajtóra kiakasztott étlap láttán. – Tudom, hogy kívülről nem tűnik valami pazarnak, de nagyon finomak a süteményeik. Mindig idejövök kávézni, ha a központban járok. – Itt van nem messze a Queens Hotel. Ha annyira szeretnél beülni valahová, menjünk inkább oda. – Én nem valahová akarok beülni, hanem ide – mondta Bel morcosan, miközben benyitott az apró helyiségbe. – És neked is tetszeni fog. Kitűnő a kávéjuk, és itt készítik a világ legjobb diótortáját. – Kávé és diótorta? Biztos vagy benne, hogy ez hozzá a megfelelő hely? – Richard látványosan megborzongott. – Gyere, menjünk át a Queensbe. Tényleg nincs messze. Bel hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és engedelmesen követte Richardot a Queens Hotel felé. De közben elment az étvágya. Nem kívánta sem az apró macaronokat, sem a teához felszolgált miniatűr fánkokat, és a lelke mélyén tudta, hogy az egész nem a tortáról szól, hanem valami sokkal, de sokkal fontosabbról.

87. fejezet

Violet nem jutott el a Carouselbe a hétvégén, mert Nan elesett, kificamította a csuklóját, ami nagyon felkavarta, így Violet a szombat nagy részét a kórházban töltötte Nannel, a vasárnapot pedig az anyja házában, szintén a nagyanyjával, aki a szeme láttára vált szinte semmivé. Olyan pici és törékeny volt, mint egy tavaszi csibe. Mire Violet hétfőn megjelent a fagylaltszalonban, majdnem teljesen elkészült a falikép, ami azt jelentette, hogy Pav végigdolgozta a hétvégi napokat. És azt, hogy hamarosan el kell köszönniük egymástól. Örökre. A férfi azonban sem aznap, sem a következő két napban nem jelent meg az üzletben, és Violetet, aki rendületlenül főzte a fagylaltot, fájdalmasan érintette a hiánya. Ugyanakkor tudta, hogy ezt az érzést meg kell majd szoknia. A szalon gyönyörű volt, de Violetnek most nem volt elég energiája ahhoz, hogy ezt értékelni tudja. Csak arra tudott gondolni, hogy csapdába esett, ugyanúgy, mint Pav falra festett lovai – ők is szabadnak születtek, most mégis arra kényszerültek, hogy életük végéig egy irányba haladjanak, körbe-körbe, gombnyomásra. Violet bezárta a boltot, és közben azon tűnődött, mire ér majd haza, mert aznap délelőtt tizenegykor nagyon furcsa hívást kapott Glyntől. A férfi azt akarta tudni, mi a kedvenc betűtípusa. Violetnek nem volt ilyen, de azt felelte, hogy a french script, csak hogy megszabaduljon a további kérdésektől, és mert ezt a betűtípust használta az étlapjain, így ez volt az első, ami az eszébe jutott. Bármi várta is Violetet odahaza, egy mérföld után kiderült. A házuk elé érve leállította az autót, és kiszállt. Amikor felnézett, Glyn arcát pillantotta meg az ablakban. A férfi vigyorgott, és heves integetéssel sietésre ösztönözte. – Meglepetésem van a számodra – mondta, és olyan szorosan lépegetett Violet mögött a

konyha felé, hogy majdnem letiporta a sarkát. – Igen? – Violet próbált lelkesedést vinni a hangjába, sikertelenül. – És mi az? A férfi megfenyegette az ujjával. – Nem, nem… Nem mondhatom meg. Meg kell találnod. Violet körülnézett. – Itt kell keresnem? – kérdezte, de máris untatta a játék. – Igen – válaszolta vigyorogva Glyn. Nem volt kellemes a vigyora. Inkább mániákusra

vallott, mint normális emberre. Az a fajta vigyor, amellyel Jack Nicholson rémisztgetett a Ragyogásban. Szinte gyermeki izgalommal kuncogott, miközben Violet, érdeklődést színlelve, keresgélni kezdett. Csak remélni merte, hogy nem kell kihúznia az összes fiókot. – Meleg? – kérdezte.

– Nem – felelte vigyorogva a férfi. Violet türelmetlenül megvonta a vállát. – Csak folytasd a keresést! – sürgette Glyn. – Mit csinálnak azok, akik szerelmesek? Most már nyilvánvaló volt, hogy Glyn vásárolt neki egy ékszert, amibe belevésetett valamit. – Ó, Glyn, remélem, nem költöttél el rám egy kisebb vagyont! A férfi szája, ha lehet, még szélesebb mosolyra húzódott. – Nem rád költöttem, hanem érted. Glyn feladványához képest kétdarabos puzzle-nak tűnt a The Times keresztrejtvénye is. Violet megpróbált találgatni, de minden kérdésére „nem” választ kapott. – Szabad a gazda? Rendben, akkor megmutatom! – mondta Glyn nagylelkűen. – Itt van! Azzal elkezdte felgyűrni az inge ujját, és Violet orra elé tolta a karját. Violet először azt hitte, hogy egy új óra lesz a csuklóján, de nem. Most is azt a régi órát viselte, amelyet a szüleitől kapott a huszonegyedik születésnapjára. Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a bőre, minél többet mutatott belőle, annál pirosabb lett. És ekkor meglátta a fekete tintával, french scripttel készített tetoválást: Glyn & Letty A szavakat apró rózsákból és. tövisekből font koszorú foglalta keretbe. Violet le sem tudta venni róla a szemét, az agya mégsem volt képes arra, hogy feldolgozza a mellbevágó információt. Képtelen volt elhinni, hogy amit lát, az nem szemfényvesztés csupán, hanem igaz. Hirtelen rátört a klausztrofóbia – olyan érzése volt, mintha a koszorú nem a nevüket foglalná szűk, tövisei miatt áthatolhatatlan keretbe, hanem őket, magukat. – Nem tetszik? – A férfi kölyökkutyaszeme dicséretért esedezett. – Mit tettél? – Violet hangja alig volt több rettenettel teli suttogásnál. – Kettőnknek csináltattam. – Egy életre megjelölted magad. – Ó, a pirosság el fog tűnni, egyébként meg nem is fájt annyira. – Glyn sokadszor is felkuncogott. – Azt hittem, tetszeni fog. Nemegyszer hallottam, hogy vonzónak minősítettél

valakit egy tetkó miatt. – Azért, mert Johnny Depp tetkója tetszett egy filmben, még nem kellett volna elrohannod, hogy utánozd. – Nos, tudom, hogy nem vagyok egy Johnny Depp – motyogta Glyn majdhogynem sértett hangon –, de azt hittem, értékelni fogod. Morcosan visszahúzta az inge ujját, de a tetovált kép addigra belemarta magát Violet retinájába. Glyn & Letty. Glyn & Letty. Ő volt az egyetlen, aki így szólította Violetet, aki sohasem szerette a nevének ezt a változatát. Ugyanakkor bárdolatlanságnak tartotta volna arra kérni a férfit, hogy ne hívja így, inkább hagyta, hogy az idegeire menjen vele. Most már belátta, hogy

szólnia kellett volna. Ezért is, és minden másért. Ostoba volt. Kötözni való bolond. Hogy engedhette, hogy idáig fajuljanak köztük a dolgok? Még egy nap, és elkészül a ruhája. A rá következő napon születésnapra mennek az idősebb Leachékhez, teára, ahol, azon túl, hogy felköszöntik Joyt, megint az esküvőről lesz szó, meg kisbabákról. És neki majd lelkesednie kell. Violet fejfájást színlelve, fürdés nélkül lefeküdt. Nem akarta érezni Glyn masszírozó ujjait a vállán, és nem akarta látni, amint morcosan, legörbülő szájjal elfordul tőle, mert elutasította. Amikor végre elaludt, azt álmodta, hogy Glyn az ő testére is rátetováltatta a nevüket, mindenféle színben és betűtípusban. Glyn & Letty. Glyn & Letty, Glyn & Letty.

Búcsúzáskor Richard szabályosan szájon csókolta Belt. Szorosan magához vonta, az ajka lágy volt és adakozó, a nyelve benyomult a szájába. Bel hagyta, mert biztos akart lenni a dolgában, és miután megízlelte a férfi csókját, nem is lehetett volna biztosabb. Amint hazaért, kivette az ékszerdobozából a jegygyűrűjét, és jó alaposan megnézte. Mennyire szeretett volna eldicsekedni vele annak idején! A legszívesebben megmutatta volna mindenkinek. Legközelebb, ha találkoznak, ismét viselni fogja, döntötte el.

88. fejezet

– Mikor szeretné, hogy visszahozzam? – kérdezte Violet Freyától, amikor műanyag védőfóliában átvette tőle a ruhát. – Az esküvőt követő egy naptári hónapon belül, legyen szíves – válaszolta az asszony, miközben átkötötte szalaggal a fátylat és a tiarát tartalmazó dobozt. – A tisztítást nyugodtan rám hagyhatja. Aztán, alaposan meglepve Violetet, a tenyerébe fogta az állát, és úgy billentette a fejét, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. – Maga nagyon helyes kislány – mondta lágy, becéző hangon. – Kívánom, hogy legyen olyan boldog, amilyen csak lehet. – Köszönöm – felelte Violet, bár alig tudott megszólalni a torkába toluló érzelmektől. – És ígérem, hogy vigyázni fogok erre a gyönyörű ruhára. – A ruha, bármilyen szép is, csak boldog menyasszonyon mutat igazán – mondta mosolyogva Freya. – Ugyanakkor nem helyes, ha vadlovakkal húzatnak az oltár elé valakit, aki nem akar ott lenni. Violet hősiesen megpróbálkozott egy vicces válasszal. – Szerencsére a házasságkötő teremben nincs oltár. Freya Violet nagy, szomorú szemébe nézett, amelynek most olyan árnyalata volt, mint a kora tavaszi harangvirágnak, és meglátta benne a végtelen bánatot, keserűséget és kétségbeesést. Violet gyorsan elkapta a pillantását, majd fogta a csomagokat, és elköszönt. – Legyen nagyon boldog! – szólt utána Freya, és bár Violet, mivel becsukta maga mögött az

ajtó, nem hallhatta, még halkan hozzátette: – Olyan boldog, amilyen én voltam valamikor.

89. fejezet

Violet a boltajtón lévő kampók egyikére akasztotta a ruhát, és közvetlenül mellé, a padlóra helyezte az esküvői kiegészítőket tartalmazó dobozt. Aztán átment a konyhába, megmosta a kezét, és elkezdte kimérni az összetevőket egy adag eper- és egy adag fehércsoki-fagyihoz. A mixer a legnagyobb fokozaton pörgött, így nem vette észre Pav érkezését. Csak akkor tudatosult benne a jelenléte, amikor a férfi kezét megérezte a karján. Azt a gyönyörű, méreteiben is formás kezet, amelyet soha többé nem fog már látni – és érezni sem. Egy üzemi porszívóval sem tudta volna megállítani a könnyeit. Patakokban ömlöttek végig az arcán, ő meg zavartan állt, és megpróbált kitérni a férfi érintése elől. – Istenem, Violet! Violet! Mi történt? – Pav egy pillanatig nem tudta eldönteni, mikor

cselekedne helyesen: ha elengedné a zokogó nőt, vagy ha átölelné. Végül a mellkasára vonta, és Violet megadta magát az erejének. Belélegezte a bőrdzseki és a meghitten ismerősnek tűnő kölni illatát. A férfi karja édes kalitkaként zárta körül, de aztán, amikor megértette, hogy ki kell szabadulnia a védelmező szorításból, megmerevedett, és kényszerítette magát, hogy kibújjon az ölelésből. – Kérem, bocsásson meg – hüppögte. – Jöjjön, üljön le – mondta Pav, azzal átkarolta Violet reszkető vállát, és átvezette a

fagylaltozórészbe, az egyik asztal mellé. Aztán levetette a dzsekijét, és leült vele szemben, az aranyra festett körhintaoszlop másik oldalára. – Nagyon jól tudok hallgatni – kezdte azon a mély, bársonyos hangján. – Múlt éjszaka a bátyámat kellett végighallgatnom, miközben elmesélte, hogy elhagyja a feleségét, és visszamegy Lengyelországba. Megint. Mostanában nem jó ott lenni velük, abban a házban. Arra számítottam, hogy itt majd mosolyokat kapok, erre tessék. Kit találok itt? Egy zokogó Violetet. Violet a vállát vonogatva törölgetni kezdte a szemét, és csak remélni merte, hogy nem úgy néz ki, mint egy pandamaci. – Szeretném azt hinni, hogy barátok vagyunk – folytatta Pav. – Így hát elmondhatja, mitől

lett ilyen vörös az a gyönyörű ibolyakék szeme. Ekkora figyelem közepette még a nyelés is nehezére esett Violetnek. Érezte, hogy a sűrű, sötét szempillák árnyékából egyenesen rászegeződik az a tengerkék szempár, és amikor felemelte a fejét, azt is észrevette, hogy a férfi csinos arcán nem egyenletes a borosta, mintha ócska borotvát használt volna, amely egyes helyeken jobban levágta a szőrt, mint máshol. – Semm… – Nono! – Pav figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ne jöjjön nekem azzal, hogy semmi

sem történt. A semmitől nem sírja ki az ember a szemét. – Közben ugyanazzal az ujjal leemelt egy csillogó könnycseppet Violet arcáról, de egy másik rögtön elfoglalta a helyét. – Nem tudom elmondani – felelte Violet, és ismét lehorgasztotta a fejét. – Próbálja meg – biztatta Pav. – De ha mondom, Pav… Nem tudom. Valami olyasmit mormogva, hogy különben is folytatnia kell a mixelést, fel akart állni, de Pav nagy művészkeze visszanyomta a székre, és ettől a mozdulattól kezdtek leomlani benne az odabent mindent visszatartó falak. – Nem engedem felállni ettől az asztaltól, amíg el nem mondja, hogy mi nyomja a szívét. Violet arra gondolt, hogy most bizony el fog árulni valakit, és ettől még szaporábban peregtek a szeméből a könnyek. – Én… – kezdte, de nyomban el is hallgatott. Remegett, úgy, mintha a mellkasában fizikai értelemben is omladozni kezdett volna valami, és bármi szabadult is fel odabenn, azt most, hogy megízlelte a szabadság mámorító ízét, már nem lehetett visszatartani. Ó, Istenem, merjem elmondani? De még végig sem gondolta, érezte, hogy formálódni kezdenek benne a szavak, és tiltakozó hangszálaival mit sem törődve kijáratot keresnek maguknak. – Nem akarok férjhez menni – röppent ki belőle egy halk sóhaj hátán a vallomás.

Ugyanabban a pillanatban majdnem összeroppant a rátörő bűntudat hatalmas súlya alatt. – Akkor ne menjen – mondta Pav gyengéden. – Mondja meg neki. – Nem tudom – sóhajtotta Violet. – Én jelentek számára mindent. Tényleg. Bármit csinál, értem teszi. Amikor megismertem, tizenhat hónappal ezelőtt, olyan volt, mint egy kivert kiskutya. Gyengéd volt, gondoskodó, és másra sem vágyott, csak arra, hogy szerethessen és szeressék. Nem hitte, hogy a férfi meg fogja érteni. – Megengedi, hogy a többit kitaláljam? – kérdezte Pav. – A múltban magával sem bántak

valami jól a férfiak, ezért levette a lábáról ez az… odaadó figyelem. – Igen, pontosan ez történt – bólogatott Violet, és felbátorodva így folytatta: – Olyan hízelgőnek találtam, ahogy bánt velem. Nem volt semmi, amit ne tett volna meg, és mindenhez a jóváhagyásomat kérte, bármit csinált. Jó érzés volt, hogy ennyire… megbecsülnek. Túl gyorsan odaköltöztem hozzá, most már tudom, de olyan kedves volt, és én viszonzásképpen szerettem volna átsegíteni az idegösszeomlásával járó nehézségeken. – Szerelmes belé? – kérdezte Pav, miközben felemelt egy szalvétát az asztalról, és a még

mindig sírdogáló Violet kezébe nyomta. Violet elvette, szétrázta, és beletemette az arcát. – Nem. Már a kimondott szavaktól is úgy érezte, mintha valaki kiszippantotta volna a helyiségből a

levegőt, és valami nehéz anyag nyomult volna a helyére, amit, hiába próbálta belélegezni, nem tudott eljuttatni a tüdejébe. – Lélegezzen mélyeket – biztatta Pav halk, nyugodt hangon, és ő is vele együtt vette a levegőt, mutatva neki a helyes ritmust egészen addig, míg meg nem nyugodott, és folytatni nem tudta a történetet. – Egy idő után úgy éreztem, csapdába estem. Vagy mintha fojtogatnának. Akkor sem lett

volna rosszabb, ha élve eltemetnek. Egyre gyakrabban alkalmaztam a jól ismert trükköket. Csacsinak neveztem, ha meg akart csókolni, és amikor lefeküdtünk, rendre fáradtnak hazudtam magam. A legjobban azonban azt gyűlöltem, hogy még a fürdőszobában sem lehetett egy intim pillanatom. – Miért nem zárta be az ajtaját? – Azért, mert levetette róla a zárat. Attól félt, hogy valami baleset ér odabenn, és nem tud

segíteni. Pav arca elsötétült. – Violet, nem mehet férjhez egy ilyen emberhez. – Tudom, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy vethetnék véget ennek az egésznek. – Violet hangjából kiszorította a bűntudatot a hisztériával határos félelem. – Nagyon szeretnék kiszállni, de most már késő. Mindenki megvette az esküvőre a ruhákat, és már csak a nagy napot várják, a beteg nagyanyámat is beleértve, aki számára az jelentené a megnyugvást, ha boldog feleségként látna. És Glyn szülei is megvették az ajándékokat, és még a lakókocsijukat is előkészítették a nász… Pav megragadta Violet csuklóját, és úgy megrázta, hogy a lánynak torkán akadt a szó. – Ez egyik sem elegendő ok arra, hogy valaki megházasodjon, Violet. Az emberek ezért házasodnak – mondta, és arra a pontra vonta a nő törékeny kezét, ahol a szíve dobogott.

Violet érezte az egyenletes dobbanásokat, látta az izmos mellkas emelkedését és süllyedését az ing alatt. – Mert érzik, hogy valaki befészkelte magát ide. – Nem tud olyat mondani, Pav, amivel ne lennék tisztában magam is – sírta Violet. – De ha nem csinálom végig ezt a… – Nem tudta befejezni a mondatát, mert ismét elcsuklott a hangja. – Mit? – kérdezte Pav, még mindig a mellkasán tartva a reszkető kezet. – Mi fog történni, ha mégsem lesz esküvő? – Meg fogja ölni magát – zokogta összeomolva Violet. – Egyszer már elhagytam, és akkor is megpróbálta. Lehet, hogy most sikerülni fog neki, és én leszek az oka.

90. fejezet

– Hol voltál, Susan? Órák óta nem láttalak – jegyezte meg Nan türelmetlenül, amikor Susan egy sajtos szendviccsel a kezében belépett az ajtón. – A konyhában. Neked csináltam ebédet – válaszolta Susan nyugodtan, bár nem kis erőfeszítésébe került elfojtani a megjegyzés hallatán fellépő ingerültségét. Nem mintha haragudott volna az anyósára, csak holtfáradtnak érezte magát. Nan ismét maga alá vizelt éjszaka, így ágyhúzással és mosással kellett kezdenie a napot. És persze aggódott. Nan állapota rohamosan romlott, és mindketten egyre nehezebben viselték, hogy egy ilyen büszke asszony rendre bepisilt. – Nem szeretem a sajtot. Sohasem szerettem – mondta Nan panaszosan. Még az orrát is

összeráncolta, amikor a menye letette elé a tányért, és meglátta rajta a szendvicset. – De szereted – erősködött Susan. – Nagyon is. – Ne akard megmondani nekem, hogy mit szeretek és mit nem – csattant fel Nan rosszallón, mintha Susan egy csintalan gyerek lenne, akire rá kell pirítani. Susan felsóhajtott, és megpróbált nem olyan szomorúnak látszani, mint amilyennek érezte magát. – Akkor hozzak valami mást? – Igen! Konzervlazacot kérek – válaszolta Nan agresszíven, és akkorát lökött a tányéron, hogy majdnem lerepült az asztalról. – Lazac nincs itthon, csak tonhal – felelte Susan. – Az is megfelel? – Miért? Talán van más választásom? – kérdezte Nan, és egy lesújtó mozdulattal összefonta a karját a mellén. Susan visszament hát a konyhába, és megvajazott egy újabb szelet kenyeret. Hallotta, hogy Nan énekelni kezd a szobájában. Egy dalocskát, amit Violetnek is megtanított, amikor még kislány volt, és este, lefekvés előtt odakuporodott a nagyanyja ölébe. Egy körhintáról szólt.

Körbejár lovacskám A szép körhintán. Titkot súg füledbe Kedves kisleány. Aki engem választ, És hátamra ül, Sörényembe kapaszkodva Messzire repül.

Amikor Susan visszament a nappaliba, Nan még mindig énekelt. Úgy, mintha ülne valaki a vele szemközti széken. Mintha igazi hallgatósága lenne. Susan szíve úgy tört ketté a mellkasában, mint egy kiszáradt sütemény.

91. fejezet

– Már egy évvel ezelőtt tudtam, hogy el kellene hagynom Glynt – folytatta Violet, miközben Pav finoman visszatette a kezét az asztalra, és ráborította saját, nagy tenyerét. – Kezdtem terhesnek találni azt a rengeteg figyelmet. El is döntöttem, hogy elköltözöm tőle. Azon az estén, amikor meg akartam mondani neki, rózsaszirmokkal szórta tele a házat, és jégbe hűtött pezsgővel várt munka után. Homárt főzött, osztrigát; kaviár volt az asztalon, és nincs olyan romantikus gesztus, amit ne vetett volna be. Térdre ereszkedett, elővett a zsebéből egy gyűrűt, amiről tudtam, hogy nem fogadhatom el. És ezt meg is mondtam neki. Összeomlott, kétségbeesett, és egyre azt kérdezgette, hogy mi történt, mi rosszat tett, amitől meggondoltam magam. Megpróbáltam elmagyarázni neki, de oda sem figyelt. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy mindennek vége. Szörnyű volt. Teljesen megzavarodott. – Violet felfújta az arcát. Az, hogy beszámolt Pavnak arról a borzalmas estéről, hihetetlenül közelivé és valóságossá tette az egészet. – Volt a régi üzletem felett egy szoba, amit ki szoktam adni, és az volt a tervem, hogy ott

húzom meg magam addig, míg rendet nem teszek a fejemben. Alig pár órája voltam csak ott, amikor Joy – Glyn anyja – felhívott a mobilomon, és közölte, hogy a fia túladagolta a gyógyszerét, és kórházban van. Nem véletlen túladagolásról volt szó, és nem is segélykiáltásról. Szándékosan tette, mert tényleg meg akart halni. Mint kiderült, annyi gyógyszert vett be, amitől elpusztulhatott volna egy ló is. Még búcsúlevelet is hagyott. Azt írta, hogy nem tud nélkülem élni, annyira szeret. A szüleinek is írt. Megköszönte nekik, hogy felnevelték, és a szeretetéről biztosította őket is. Aztán félig eszméletlen állapotában még felhívta őket, hogy szóban is elköszönjön tőlük. Később erre nem is emlékezett. Legalábbis ezt mondta, és nagyon haragudott magára miatta, annyira szeretett volna meghalni. Mindenkit azzal ijesztgetett, hogy csak az idejüket vesztegették, amikor megmentették, mert amint kikerül a kórházból, ismét begyógyszerezi magát. Joy és Norman magánkívül volt, amikor a kórházba értem. Már a hetvenes éveikben járnak. Normannak E KG -t kellett csinálni, mert a sokk következtében szívritmuszavar lépett fel nála, és attól tartottak, hogy elviszi egy szívroham. Tudja, Glyn az egyetlen gyerekük. A szerencsétlenségben az volt a legnagyobb szerencse, hogy Glyn túl sok gyógyszert vett be, és kidobta a gyomra. – És maga beleegyezett, hogy hozzámegy – folytatta Pav, amikor Violet elhallgatott. –

Nehogy öngyilkos legyen. – Dióhéjban, igen – bólintott Violet. – Azt remélve, hogy segíthetek neki kievickélni a depresszióból, visszaköltöztem hozzá. Azt hittem, ha jobban lesz, már nem kéri mindenhez a jóváhagyásomat, és ha elég erős lesz ahhoz, hogy a maga lábán is megálljon, már nem kell

attól tartanom, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom. Egy évvel korábban bejelentkeztünk az esküvőre. Azt gondoltam, ennyi idő alatt csak meggyógyul. – Violet olyan hangot hallatott, mint a fájdalmában szűkölő állat. – Őrülten hangzik, tudom… Hogy fordulhat elő a mai világban, hogy ennyi idősen férjhez megyek valakihez, akihez nem akarok? Sohasem hittem, hogy idáig fajulnak a dolgok. Hiába tűnt hosszúnak az egy év, Glyn állapota nem javult, hanem rosszabbodott. A korábbinál is jobban támaszkodott rám, és egyre mélyült a gödör, amiből ki kellett volna másznom. Egyre közelebb kerültünk a kitűzött időponthoz, közben Joy állandóan azt kérdezgette, hogy mikor veszem már meg a menyasszonyi ruhát, így elkezdtem keresgélni, nehogy kiderüljenek a valódi szándékaim. Aztán terítékre kerültek a részletek, és anya is megvette magának a ruhát… Azzal, hogy hagytam elfajulni a dolgokat, nem javítottam, hanem még tovább rontottam a saját helyzetemen. Most már nem állhatok elő azzal, hogy otthagyom. Megint megpróbálná megölni magát, és a szülei nem élnék túl, ha sikerülne neki… Így hát, csak egyet tehetek… Végigcsinálom, amibe belekezdtem, és mindent megteszek azért, hogy Glyn megerősödjön, és ha ez megtörténik, és úgy látom, hogy végre meg tud állni a saját lábán, elválok tőle. Csak az a baj, hogy ő már gyerekekről beszél… Violet feje előrebukott, mintha kiröppent volna belőle az élet. Tessék, elmondta, ami a szívét nyomta, és semmi sem változott. – Ó, Violet, ebből nem sülhet ki semmi jó – mondta Pav türelmes, megértő hangon. – Nem

mehet hozzá ehhez a férfihoz. – Nem tudom, hogy hagyhatnám el úgy, hogy ne kövessen el öngyilkosságot. Annyira szeret… Pav megszorította a nő kezét. – Hallgasson ide, Violet. Amit Glyn érez, az megszállottság, uralkodási vágy, de nem szerelem. Véget kell vetni ennek a kegyetlen játéknak. És ne féljen, nem fogja megölni magát. – De, Pav. Megteszi. – Nem. Nem így működik a dolog. A múltkor is felhívta a szüleit, hogy megmentsék. Ez az

ember uralkodni akar magán, és azt csak úgy teheti meg, ha él. Violet felemelte a fejét. Tudta, hogy kész roncsnak látszik, de már ez sem érdekelte. – Ha nem hagyja el, maga lesz az, aki belehal – mondta Pav. Violet arra gondolt, hogy ez bizony bekövetkezhet. Egyre mélyebbre süllyedt a depresszióban, és egyre gyakrabban voltak pánikrohamai. – Ó, Violet. – Pav felállt, és átült Violet mellé. Átölelte, és a nő megadta magát a vigasztaló

karok melegének. Érezte, hogy a férfi a haját csókolgatja. Aztán az ujjával megemelte az állát, lassan fölé hajolt, és az ajka megérintette az ajkát. Olyan volt, mintha egy pillangó szárnya simított volna végig a száján, de ez is elég volt ahhoz, hogy valami gyönyörűséges elszabaduljon benne, és végigszáguldjon rajta, és ettől az egész teste életre kelt. A férfi

gyengéden eltolta magától, de csak azért, hogy meggyőződjön róla, nem sértette-e meg az érzelmeit, de csak azt látta, hogy a kipirult, lágy ajak hívogatóan elnyílik, és várja az újabb találkozást a szájával. Ekkor a vállgödrébe vonta Violet arcát, és maga is felsóhajtott egy olyan embernek a hangján, aki úgy érezte, végre hazaért. – Sajnálom, Violet. Valószínűleg megbocsáthatatlan, amit tettem – mondta, de a szorításán

továbbra sem engedett. – Nem akarom elengedni. – Azt hiszem, sikerült összezavarnom – válaszolta Violet, mert képtelen volt elhinni, hogy ez a gyönyörű fiatal férfi, aki átölelve tartja, vigasztaláson kívül mást is kész lenne ajánlani neki. – Lehet, hogy az időzítésem nem a legjobb, de az biztos, hogy nem zavart össze. Sohasem voltak tisztábbak az érzéseim – mondta Pav határozottan, és most már Violet is tudta, hogy nem élheti le az életét úgy, hogy többé ne legyen része ilyen élményben. Pav csókja ugyanis megpecsételte az esküvői előkészületek sorsát. Bármilyen következményeket vonjon is maga után. – Félek, Pav. Félek az erőtől, amellyel Glyn élete felett rendelkezem – mormogta Violet, miközben továbbra is hagyta, hogy átjárja a másik test melege. – Hát még mindig nem látja – kérdezte Pav –, hogy neki még több hatalma van maga felett? Amit arra használ, hogy magához láncolja magát. El kell hagynia, Violet. Még ma. Sírni fog. Meg könyörögni, fenyegetőzni, és minden manipulatív eszközt be fog vetni, hogy visszatartsa. De erősnek kell lennie, Violet. El kell tőle jönnie. A férfinak igaza volt. Violet vállát szinte lehúzta a Glyn iránt érzett felelősségtudat, pedig mindvégig a vőlegénye volt az, aki a gyeplőt tartotta. – Akarja, hogy magával menjek? – kérdezte Pav, miközben bezárta a boltot. Aznap ugyan egy ecsetvonást sem festett, de elért valami sokkal fontosabbat. – Tudni szeretném, hogy

biztonságban van. – Glyn sohasem bántana – mondta Violet. – De. Azzal is bántja, hogy önmagában kárt tesz. És ezzel ő is tisztában van. Ezzel tudja kézben tartani magát. És ez nem mehet így tovább, Violet. – A két tenyere közé fogta a nő arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Én itt vagyok magának. Ha szüksége van rám, csak szólnia kell. Violet egy pillanatra a kérges tenyérhez szorította az arcát. Ebből akart erőt meríteni, amire most mindennél nagyobb szüksége volt. Remegett a félelemtől, amikor beszállt a kocsijába, és nem alaptalanul – élete legnehezebb lépését készült megtenni, és ezzel tisztában volt ő maga is.

92. fejezet

Violet, miközben bezárta az autóját, azon tűnődött, hogy harminc perc múlva – maximum – ismét visszaül belé, és egyszer és mindenkorra maga mögött hagyja Glyn otthonát. Bár talán még vissza kell jönnie legalább egyszer, mert kételkedett benne, hogy az összes holmiját össze tudja szedni ennyi idő alatt, de Glyn akkor már nem lesz a vőlegénye. Az elszántsága azonban minden lépéssel csökkent, és rémképek gyötörték. Glyn a kórházban, gépekre kötve. A zokogó Joy és a szívét markolászó Norman. Koporsó, sír, bűntudat, vádaskodás. Aztán az aranysörényű almásderesre gondolt a Carousel falán, amely, mint a lovacska Nan dalában, megpróbálta lerázni magáról a hámot, hogy szabad legyen, és messzire repíthesse a sörényébe kapaszkodó kislányt. – Istenem, add, hogy ne veszítsem el az erőmet – motyogta a lépcsőn felfelé tartva Violet.

A léptei hangja felerősödött, és szinte kívülről látta magát, úgy, mint egy lassított felvételen. Aztán az ajtóhoz ért. Kinyitotta. Glyn éppen terített. – Helló, szépséges Lettym – mondta. – Mindjárt elkészül a vacsora. Ma citromos halat eszünk. – Glyn… – Gyere, Letty. Ülj le. – Glyn… Úgy döntöttem, hogy elhagylak. Olyan könnyedén csúsztak ki a száján a szavak, hogy maga sem értette, miért nem tudta már korábban kimondani őket. – Ne beszélj bolondságokat – mondta a férfi, és zavartalanul folytatta útját a konyha felé.

Violet hallotta, hogy kinyitja a sütő ajtaját. Aztán azt is, hogy egy tepsi a padlóra esik, és Glyn dünnyög valamit. – Glyn. Kérlek, gyere ide. Hagyd az ennivalót. – Hagyjam? Órák óta főzök, Letty. Nem hagyhatom, hogy kárba vesszen. – Azzal felnevetett – erőltetetten, ijesztő hangokat adva. Tudta tehát, hogy Violet nem tréfál. Csak

nem akarta meghallani. Az történt, ami mindig, de Violet most elhatározta, hogy nem enged. Ez alkalommal tényleg elhagyja Glynt, akinek ezt tudomásul kell vennie. És azt is, hogy nem tér vissza hozzá. Soha többé. Bármit csinál is magával. – Sajnálom – folytatta gyengéd, de határozott hangon, a férfi hátához beszélve, aki megpróbálta feltakarítani a földről a tepsiből kifordult halat. Violet, mielőtt megkongatta volna a lélekharangot, vett egy nagy lélegzetet. – Nincs mód arra, hogy kíméletesen közöljem veled, amit mondani akarok, de nem vagyok szerelmes beléd. – Tudom – felelte a férfi a kezében lévő rongyot rázogatva. – De valamikor az voltál, és

előfordulhat, hogy megint az leszel. – Nem, Glyn. Ez nem fordulhat elő. Bármi volt is köztünk, vége. Lecsavarta az ujjáról az eljegyzési gyűrűt, és a dohányzóasztalra tette, hogy Glyn könnyen megtalálja majd. Aztán átment a hálószobába, és a szekrény legfelső polcáról leemelte a bőröndjét. A következő hely, ahová bement, a fürdőszoba volt, ahol a szennyestartóból átrakta a piszkos ruháit egy szatyorba, és összegyűjtötte a sminkeléshez használt dolgait. Mire visszaért a hálószobába, Glyn visszatette a bőröndöt a szekrénybe. Violetet azonban már ez sem tarthatta vissza – tudta, hogy bőrönddel vagy bőrönd nélkül, de még aznap este távozik. Úgy, ahogy Freya is fogta a holmiját egy napon, és örökre kisétált a házból, ahol erőszakos férjével élt. Glyn arra számított, hogy a menyasszonya birokra kel a bőröndért, de csalódnia kellett. Violet egyszerűen kiemelt egy maroknyi műanyag szatyrot a konyhaszekrény fiókjából, és azokba csomagolta tovább a holmiját: a fehérneműjét, a szoknyáit, a farmernadrágjait, a telefontöltőjét és az ékszereit. Glyn a másik szekrénynek támaszkodva figyelte, így lehetetlenné tette Violet számára, hogy hozzáférjen a ruháihoz. A hadakozásnak nem volt értelme, mert azzal lehetőséget adott volna a férfinak arra, hogy manipulálni kezdje. Sokkal hatékonyabb fegyvernek bizonyult a közöny. Csak nem fog megfutamodni pár szoknya meg néhány blúz miatt! Felkapta a négy telepakolt szatyrot, és kiment a szobából. – Letty, mi történt? – szólt utána a férfi. – Róla van szó? Miatta akarsz elhagyni? – Róla? Mégis, kiről beszélsz? – Arról a Pav nevű fickóról. – Glyn szinte köpve mondta ki a gyűlölt nevet. – Hát már

elfelejtetted, hogy nem tudok nélküled élni? Nem tölthetem minden egyes napomat azzal, hogy rád gondolok, miközben te vele vagy. Nem bírnám ki. – Most már sírt. Nagy könnyek csurogtak végig az arcán, de Violet nem hagyta, hogy a hatásuk alá kerüljön. Ne dőlj be neki, súgta egy belső hang. Minden lehetséges stratégiát bevet. – Glyn, csak azért maradtam veled, mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy esetleg

megint ártani próbálsz magadnak. De milyen alap ez egy házassághoz? Mihez vezetne a félelem és a folytonos zsarolás? – Nos, ha meghalok, legalább attól nem kell félned, hogy közéd és a drága Pav közé állok – üvöltötte Glyn. Violet elszántsága megingott, de aztán olyan tisztán hallotta Pav szavait, mintha a férfi közvetlenül mögötte állna. Ez megszállottság és uralkodási vágy, nem szerelem. – A szüleidnek sokkal nagyobb fájdalmat okoznál, Glyn, mint bárki másnak, beleértve magadat is. A múltkor is a poklok összes bugyrát megjárták miattad. – Nem érdekel! – visította Glyn. És Violet tudta, hogy igazat mond. Megint önmagát

helyezte az első helyre. És ő még hosszú ideig nagylelkűnek hitte. Pedig csak önző volt. Violet ugyanakkor őszintén aggódott Joy és Norman miatt. Mégsem maradhatott Glynnel csak azért, hogy őket kímélje. Vett egy nagy lélegzetet, és olyasmit mondott, ami nagyon idegenül hangzott a szájából. – Bármit teszel is magaddal, Glyn, nem fogok bánkódni. Már nem okozhatsz fájdalmat

azzal, hogy magadnak ártasz. – Nos, majd meglátjuk – mondta a férfi a sértett gyerekek modorában, akik mindennel előállnak és mindenkit büntetni akarnak, ha nem érvényesíthetik az akaratukat. – Beköltözöm egy szállodába – folytatta Violet. – Anyának és Nannek épp elég gondja van e nélkül is, és mivel nekik sem mondom meg, hogy hová megyek, ne is háborgasd őket, légy szíves. Hacsak nem akarod, hogy zaklatás miatt feljelentselek. – Egek, te tényleg megváltoztál! – sziszegte a férfi keserűséggel átitatott hangon. – Remélem – válaszolta Violet. – Ugye tudod, hogy ezek után hiába akarnál visszajönni, ha netalántán mégis meggondolnád magad? Hiába keresnél, már nem leszek itt – mondta a férfi olyan halk,

nyugodt hangon, hogy Violet hátán végigfutott a hideg. Minden tartalékát mozgósítania kellett, hogy ne gyengüljön el, és képes legyen a férfi szemébe nézni. – Ég veled, Glyn. Ám amikor ki akart lépni a bejárati ajtón, a férfi elé ugrott, és elállta az útját. Úgy látszott, volt még néhány trükk a tarsolyában. Térdre ereszkedett. – Kérlek, Violet. Könyörögve kérlek, ne hagyj el. Megváltozom. Bármit megteszek, csak

maradj. – Nem, Glyn. – De hát annyira szeretlek! – A kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. – Ha rám nem gondolsz, gondolj az apámra meg az anyámra. – Violet, ha korábban sajnálta is, már nem érzett iránta mást, csak megvetést. – Ez nem szerelem, Glyn. És ezt te is tudod. – Te tettél ilyenné! – üvöltötte a férfi. – Beléptél az életembe, elérted, hogy beléd szeressek, és most kitéped a szívemet! Violet azonban nem hagyta magát. Elszántan kinyitotta az ajtót, fogadkozva, hogy senki sem tarthatja vissza, de maga is meglepődött, hogy Glyn nem akarta megállítani. Inkább a földre vetette magát, és fájdalmas zokogásban tört ki. Violet, félig-meddig arra számítva, hogy egy kéz, mint a horrorfilmekben, utánanyúl, és brutális erővel visszarántja, behúzta maga után az ajtót, és sietős léptekkel elindult lefelé. Az épületből kilépve először is jó nagyot szippantott a friss levegőből, mint a fuldokló, akit hosszú időn át megfosztottak az éltető oxigéntől. Úgy érezte, mintha addig vastag kötél lett

volna a nyaka körül, amely most magától meglazult. Alig mert felpillantani, mert attól tartott, hogy Glyn ott lesz az ablakban, ugrásra készen, de minden csendes volt és nyugodt. Kinyitotta a kocsija ajtaját, beült a kormány mögé, és remegő kézzel ráadta a gyújtást. Először az anyja és Nan házához hajtott. Mire odaért, tizennégy nem fogadott hívása volt Glyntől. Reggel, gondolta, az lesz az első dolga, hogy megváltoztassa a számát. Aztán jöhet majd a többi. Hosszú listája volt. Régen tette meg ilyen könnyű léptekkel a bejárathoz vezető utat. Susan a nappaliban vasalt, és a Vacsoracsata ismétlését nézte a tévében. Nan köntösben volt, és a karosszékében szundikált. Kicsinek, soványnak és nagyon öregnek látszott. – Helló, drágám! Ez ám a kellemes meglepetés! – örvendezett Susan, miközben összehajtogatta Nan egyik hálóingét, majd a lánya arcát kezdte fürkészni. – Jól vagy? –

kérdezte, aztán a megfelelő szavakat keresve elhallgatott egy pillanatra. – Szörnyen nézel ki. Violet nyelt egy nagyot. – Anya. Elhagytam Glynt. – Ó! – Susan csak ennyit mondott, és kikapcsolta a vasalót. – Gyere, menjünk át a konyhába. – Hogy van Nan? – kérdezte Violet kifelé menet. – Nem valami fényesen. Néha sírni tudnék, olyan dolgokkal hozakodik elő. Angyalokkal beszélget álmában, és körhintás dalokat énekel. Ma sajtos szendvicset készítettem neki, és morogni kezdett miatta. Azt állította, hogy sohasem szerette. – Nan? Azt mondta, hogy nem szereti a sajtot? – Violet torkát szorongatni kezdte a félelem. Eszébe jutottak a régi vasárnapi teázások Postbox Cottage-ban. Az asztal szinte roskadozott a sajttól, a különféle ropogtatnivalóktól meg a húsos pitétől. Nan és a nagypapa mindig egy pohár portóival öblítette le a finomságokat, míg neki, hogy ne érezze úgy, hogy kimarad valamiből, sötétpiros Ribenát töltöttek a poharába. – Az utóbbi időben egyetlen éjszaka sem maradt alatta száraz a lepedő – folytatta Susan. – Olyan fáradt lehetsz, anya. – Vállaltam, hogy a gondját viselem, és ez, sajnos, vele jár. De bármilyen nehéz is, nem akarom otthonba adni. – Susan kivett a hűtőből egy üveg fehérbort, és lecsavarta a tetejét. –

Azt hiszem, szükségem lesz néhány cseppre, mielőtt belekezdesz, és biztos vagyok benne, hogy neked sem fog ártani. Szóval, ki vele. Mindent hallani akarok. És Violet beszélni kezdett. Semmit sem hallgatott el. Susan szíve, ha lehet, még jobban elnehezedett. – Te csacsi lány! – mondta. – Az anyád vagyok. Nem kellett volna elhallgatnod előlem

semmit. Mit csinálnál, ha lenne egy lányod, és ott ülne, ahol most te ülsz, te meg az én helyemen? Nem fájna, hogy nem kért tőled segítséget, amikor szüksége lett volna rá?

Violet egy bólintással jelezte, hogy az anyjának igaza van. – Olyan nagy zűrzavart csináltam magam körül – mondta sajnálkozva. – És még mekkora zűrzavart csináltál volna, ha hozzámész. Ha tényleg úgy érzel, ahogy elmesélted, akkor csak örülni tudok annak, hogy véget vetettél ennek a rémes kapcsolatnak. Tudom, Glyn mindig úgy viselkedett, mintha körülötted forogna a világ, de… – Susan, mintha félne, hogy már így is túl sokat mondott, elhallgatott. – De? Mit akartál mondani, anya? – De én mindig is azt szerettem volna, ha egy kicsit több spiritusz van abban a férfiban,

akinek egyszer a felesége leszel. Lehet, hogy nekem kevés idő jutott Jackkel, de istenemre mondom, hogy ami volt, azt kiélveztük az utolsó pillanatig. Neked, ezzel szemben, nem sok fényt láttam a szemedben, amikor Glynről beszéltél. Susan kinyújtotta a karját, és magához húzta a lányát. – Az élet túl rövid ahhoz, hogy mártírt csináljunk magunkból, Violet. Ígérd meg, hogy

most, azonnal elkezdesz élni. – Megígérem – válaszolta Violet. De volt egy olyan érzése, hogy még nem jutott ki egészen az erdő sűrűjéből.

93. fejezet

– Bicikliző Jézus Krisztus! – kiáltott fel Max, miközben a Postbox Cottage-ban üldögélve kiemelt a krumplikockák közül egy haldarabot. Violet történetét hallgatva mindkettőjüknek akkorára nyílt a szája, hogy nyugodtan modellt ülhettek volna Munch Sikolyához is. – Hányszor hívott fel azóta? – kérdezte Bel, amikor sokadszor is vibrálni kezdett a telefon az asztalon. – Ez a százkettedik próbálkozása – felelte Violet. – Ebből legalább tudjuk, hogy még mindig él – jegyezte meg az ételét rágcsálva Max. Belnek megrándult az arca. – Ez kicsit kemény volt, nem gondolod? – De igaz – vágta rá Max. – Legközelebb… – fordult Violet felé, aki gyorsan közbevágott. – Nem lesz legközelebb. Egy ideig semmiképp. Elegem van a férfiakból. – Most már három elcseszett esküvőn vagyunk túl – morfondírozott Bel, de sziszegő

hangokat hallatva kénytelen volt abbahagyni a mondatát, mert megégette a nyelvét egy túl forró falat. – Ha Roy Castle még élne, írnék a Csúcstartóknak – csámcsogta Max. – Add már ide azt az ecetet, V. Úszni akarnak a halacskáim. Ezúttal Violet volt az, akinek megrándult az arca. – Elég fura ízlésed van – mondta végül. És miközben az ecetesüvegért nyúlt, ismét zümmögni kezdett a mobilja. – Ha még egyszer megszólal, felveszem, és megmondom neki, hogy szálljon már le rólad – sziszegte Max. – Sürgősen meg kell változtatnod a számodat. – Tudom. Holnap ez lesz az első dolgom – mondta Violet. Még mindig nem tudta elhinni, hogy megszabadult Glyntől. A rengeteg szomorúság és kétségbeesés után egyszerűen fogta magát és kisétált az életéből. Az eufória semmi sem volt ahhoz képest, amit érzett. Ugyanakkor társaságra volt szüksége a szakítás után. Nem volt benne biztos, hogy Glyn nem akarja majd bántani. Max és Bel készségesen vállalkozott rá, hogy vele töltsék az estét, amikor felhívta őket, és beszámolt nekik a történtekről. Max végül egy jókora adag fish & chipsszel, Bel egy üveg jégbe hűtött sauvignon blanc-nal érkezett. – Hallottál valamit a „tudod, kiről”? – kérdezte Maxhez fordulva Bel. – Csak annyit, hogy összeköltözött Jennyvel. Luke úgy gondolta, hogy erről nekem is

tudnom kell. Szegény gyerek egy csomót tipródott, mert nem tudta, hogy mondja el kíméletesen.

– Sajnálom – mondta Violet, és szeretetteljesen átölelte a barátnőjét. Max megrántotta a vállát. – Nem mondhatom, hogy nem számítottam rá. És közel sem fájt annyira, mint hittem, hogy fájni fog. Vicces, nem? Ennyi ideig együtt élsz valakivel, aztán egyetlen éjszaka alatt idegenekké váltok. Megint vibrálni kezdett a telefon. – Vedd fel, különben én beszélek vele – rendelkezett Bel. Violet felvette, és nyomban ki is hangosította. – Glyn – mondta nyugodt hangon a mikrofonba. – Hagyj békén, légy szíves. – Csak beszélni akarok veled. – A férfi annyira sírt, hogy alig lehetett kivenni valamit a

szavaiból. – K-k-kérlek, gy-gy-gyere haza. – Nem, Glyn. Köztünk mindennek vége. Többé a telefont sem veszem fel, ha hívsz. – T-tudunk b-beszélni, amikor este eljössz a h-holmidért? F -f-főzök magunknak v-valamit, és… – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha valaki mást küldök magam helyett – szakította félbe Violet. Max magára és Belre mutatott. – K-k-kérlek… – Ne hívj többet, Glyn. Nem sülne ki belőle semmi jó. – D-de m-m-mit csináltam? – Viszlát, Glyn. A férfi hangja egy pillanat alatt megkeményedett. – M -megölöm m-magam, Violet. És akkor m-majd s-s-sajnálni f-fogod, h-hogy elh-h-

hagytál! Kísérteni f-foglak, és… Violet megszakította a hívást, és megrázkódott. De még lélegzetet sem vehetett, amikor ismét csörögni kezdett a készülék. – Ezt jól csináltad – dicsérte Bel. – Seggfej – dünnyögte, és egy villámgyors kézmozdulattal elnémította Violet telefonját. Violet csak azért nem kapcsolta ki, mert az anyja is hívhatta. – Nos, ha valakit esetleg az én sorsom is érdekel ezek után – kezdte Bel –, tegnap Leedsbe mentünk Richarddal ebédelni. Még csellengtünk is egyet a sétálóutcában, úgy, mint a fiatal házasok. – De hát azok is vagytok – emlékeztette Max. – Legalább egyvalaki aláírta közülünk az anyakönyvet. – Én nyertem! – kiáltott fel nevetve Bel. A jelek szerint határozottan jó hangulatban volt. Kezdett emlékeztetni arra a lányra, akit hónapokkal korábban megismertek. – Ennyi? Nem akarsz többet mondani? – kérdezte Max. – Na, folytasd csak szépen! Szükségünk van egy sikersztorira, hogy legyen miből inspirációt merítenünk.

– Pedig egyelőre be kell érnetek ennyivel. – Azt hiszem, mindhárman megérdemelnénk egy nyugodt időszakot – tűnődött Max hangosan, vicces felhang nélkül. A többiek tudták, hogy az acélos külső mögött, amit magára erőltetett, még belső sebektől vérzik, és az, hogy Stuart ilyen gyorsan továbblépett, olyan volt, mintha újabb tőrt döftek volna a szívébe. – Akkor igyunk hát egy nyugodt időszakra! – emelte fel Bel a poharát. És bár koccintottak,

mindhárman tudták, hogy olyasmit kívánnak, amire nincs garancia. Pav aznap este tízkor érkezett meg a Carouselbe. Előre sejtette, hogy nem tud majd aludni. A bátyja és a sógornője már nem is beszélt egymással, így szinte elviselhetetlenné vált a hangulat a házban. Egész este Violet körül forogtak a gondolatai. Bízott benne, hogy felhívja majd, és beszámol neki az események alakulásáról, de megértette azt is, hogy hozzá hasonlóan nehéz éjszaka előtt áll, és nem akarta zaklatni. Így csak remélni merte, hogy jól van. Most legalább alkalma nyílt arra, hogy megtegye a falon az utolsó ecsetvonásokat, és legalább ezzel mosolyt csalhat az arcára. Akkor megnyithatja végre a fagylaltozóját, és lesz valami, ami eltereli majd a figyelmét a problémáiról. Arra gondolt, hogy egy kis arannyal feldobja még az almásderest. Aztán, ha mégis elfárad, felmegy az emeletre, szundít egyet a kanapén. Reggel is ráér majd befejezni azt a keveset, ami még hátravan.

94. fejezet

Hajnali három volt, amikor Glyn a Carouselhez ért. Több mint két órájába telt, mire gyalogosan megtette az utat, pedig már nem volt szüksége rá, hogy megjátssza az agorafóbiát. Meggyőződéssel hitte, hogy Violetet ott találja majd az imádott fagylaltozójában. Biztosra vette, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem akar az anyja terhére lenni, de a hotelsztorit nem vette be. Miért ment volna szállodába, amikor itt volt a bolt, ahol nyugodtan ellakhatott egy ideig? Amikor felfedezte az épület előtt parkoló piros teherautót, éktelen haragra gerjedt. Rögtön tudta, hogy a festőé, hiszen korábban már látta. Mégiscsak igaza volt. Letty egy másik férfi miatt hagyta el. Akivel most odafent vigasztalódik, az ágyban. Glyn előhúzta a zsebéből azt a tartalék kulcsot, amelyet hónapokkal ezelőtt csináltatott titokban, és bedugta a kulcslyukba. Nesztelenül belépett, majd óvatosan becsukta az ajtót. Egyetlen zajt sem hallott. Az égen világító telihold egyik sugara éppen az almásderesre esett, és felerősítette a hátán az arany csillogást. Glyn körülnézett. Biztos odafent vannak, gondolta keserűen. Letty feltehetően beszerzett már egy ágyat, hogy kefélhessenek. Éppen azon volt, hogy a konyhába is bepillantson, amikor észrevette az ajtóra akasztott menyasszonyi ruhát a műanyag védőzsákban. Miért ide hozta Letty? Mert neki akarja felvenni. Pavnak, súgta az irracionális énje. És ezt mégsem engedhette meg. Átment a konyhába. A munkapulton felfedezett egy öngyújtót és egy csomag külföldi cigarettát. Ez is az övé, mondta a belső hang. Glyn csendesen átkutatta a fiókokat, és az evőeszközök között meg is találta, amit keresett – egy hatalmas ollót. Szétnyitotta, és a pengéjével végighasított a ruhán. A legszívesebben felordított volna, amikor komótosan szabdalni kezdte, de mivel meg akarta őket lepni az ágyban, hagyta, hogy minden dühe átszivárogjon a karjába és az ollót szorító kezébe. Nem lehetett mást hallani, csak a barackszín rózsák koppanását a padlón és a halk szisszenéseket, amelyekkel a lágy selyem megadta magát az olló éles pengéjének. Glynt annyira magával ragadta az őrület, hogy nem hallotta meg Pav lépteit. – Ki van ott? Mit csinál? – Ez az a hang. Bárhol megismerte volna a mélységéről és az

akcentusáról. Pav megkerülte a sarkot, és meglátta a padlón a csíkokra szabdalt ruhát. Aztán az ollót tartó férfira siklott a tekintete. Egyetlen ugrással mögötte termett, és megragadta a vállát. Glyn felnyögött, amikor háta mögé csavart karján végigszáguldott a fájdalom. A fiatal férfi izmos és erős volt, míg ő hájas és gyenge. – Vegye le rólam a mancsát! – üvöltötte, mire Pav egy hatalmasat lökött rajta, és izmos

karjaival a falhoz szegezte. – Maga ugyanaz a férfi, aki minap itt járt, és azt állította, hogy az ablakokat jött megtisztítani, ugye? – kérdezte Pav, és válaszként még biccentett is hozzá. – Szóval, csak a terepet akarta felmérni. – Glyn erő tekintetében nem vehette fel a versenyt a nála sokkal izmosabb, fiatalabb férfival, Pav viszont nem vette észre, hogy mit tart a bal kezében. Az egyik karjával szinte belepréselte a hívatlan látogatót a falba, a másik kezével előhúzta a zsebéből a telefonját. – Most felhívom a rendőrséget – mondta. – Nagy ostobaság volt, hogy idejött. Itt semmi

sincs, amit ellophatna. Azt hiszi, betörővel van dolga, gondolta Glyn. Fogalma sincs, hogy ki vagyok. Pav beütötte az első 9-est, és folytatni akarta, amikor Glyn minden erejét összeszedve eltolta magát a faltól, és kiszabadította a karját a szorításból. Ugyanazzal a mozdulattal a feje fölé lendítette, majd megbabonázva nézte, ahogy ollót tartó keze tökéletes ívben lesújt a fiatalabb férfi mellkasára. Hallotta, hogy Pav felnyög fájdalmában, és látta, ahogy a karcsú, erős test a padlóra csúszik. A hatalmas olló ott meredezett a bordái között. Glyn reszkető testében száguldani kezdett a félelemmel telített adrenalin. Nem akarta ő leszúrni a férfit, csak meg akart szabadulni tőle, hogy elmenekülhessen. Az első gondolata az volt, hogy segítenie kellene, és meg is ragadta a felszabdalt selymet, hogy eltömje vele a vérző sebet. De aztán leállt az agya, és működésbe léptek az ösztönei. Nem tudhatja meg senki, hogy itt jártál, mondta neki a korábbi hang. Akkor letartóztatnak, és örökre elveszíted Violetet. – Segítsen! – nyöszörögte Pav. A kezét a mellkasára szorította, de semmit sem ért el vele. A

vére vörös patakként pulzált az ujjai között. Glyn körülnézett, és felfedezte a terpentint, amit Pav a festék hígításához használt. Gyorsan lecsavarta a palack tetejét, és a ruhára locsolta a gyúlékony anyagot. Ahhoz, hogy megszerezze a konyhapulton látott öngyújtót, át kellett lépnie Pav testén, de csak arra tudott gondolni, hogy a tűz megsemmisíti majd a bizonyítékokat. Senki sem fogja tudni, hogy ő itt járt. – Kérem… – könyörgött Pav. – Nem segíthetek – mondta Glyn. – Sajnálom. Azzal meggyújtotta az öngyújtót, és a terpentinnel átitatott anyaghoz tartotta. Az rögtön lángra kapott. Glyn felkapta, és egy papírszalvétákkal teli doboz tetejére hajította. Aztán sorsára hagyva a haldokló Pavot, kiment az épületből.

95. fejezet

Violet ismét kislány volt, és Nan ölében szenderegve hallgatta a régi kedves dalt a körhinta lováról.

Körbejár lovacskám A szép körhintán. Titkot súg füledbe Kedves kisleány. Aki engem választ, És hátamra ül, Sörényembe kapaszkodva Messzire repül.

Aztán hirtelen sötét lett, az ajtó alatti résen és az ablakokon át füst áramlott a szobába, és mindketten köhögni kezdtek. „A lovak, Violet”, suttogta Nan rekedten. „Menj, mentsd meg a lovakat!” Violet fülébe benyomult az állatok rémült nyerítése, amit még akkor is hallott, amikor felébredt. Valami nagyon nem volt rendben. Violet vágtázó szívvel magára rántotta a farmernadrágját, meztelen lábát beletuszkolta az első keze ügyébe kerülő lábbelibe, egy csizmába, és felkapott egy pulcsit a pizsamafelsőjére. Mivel félig-meddig attól tartott, hogy odakint gomolygó füst várja, csak óvatosan merte kinyitni az ajtót, de a félelme alaptalannak bizonyult. A házat nem fenyegette veszély. Miközben lefelé haladt a lépcsőn, azon tűnődött, hogy talán csak egy rossz álom ugrasztotta ki az ágyból. De túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon, így felkapta a dohányzóasztalról a kocsi kulcsát. Arra gondolt, hogy elautózik Glyn lakásához. Csak így tudhatta meg, hogy biztonságban van. Nem hagyta nyugodni a túlontúl valósnak tűnő álom. A fejében még mindig hallani vélte a nagyanyja dúdolását, amint lovakról és egy körhintáról énekelt. Egy Y manőverrel megfordult, és továbbhajtott Malstone felé. Tudta, nevetségesen cselekszik, amikor ezen a kora hajnali órán az ösztöneinek engedve elmegy a Carouselbe, de azt gondolta, ha bizonyságot szerez az ostobaságára, megnyugodhat, és talán tovább tud aludni. A Kertcentrum parkolójába befordulva azonnal észrevette a fényt a bolt ablakaiban. A következő pillanatban az is feltűnt neki, hogy ez a fény erősen imbolyog. Mintha égne valami.

Lángok, hasított belé a felismerés. És Pav kocsija ott állt a ház előtt. Édes Jézus! A farmernadrágja zsebéből előhúzta a mobiltelefonját. Még sohasem telefonált vészhelyzetben, így hirtelen azt sem tudta, hogy mobilról is a 999-et kell-e hívnia. Később arra sem emlékezett, hogy melyik szolgálatot kérte, mert ugyanabban a pillanatban, amikor fogadták a hívást, ő éppen a bolt egyik ablakát verte be a szomszédos falból nagy nehezen kirángatott kődarabbal. A kilincs olyan forró volt, hogy leégette a tenyeréről a bőrt, amikor megragadta. Aztán a távolból meghallotta a szirénák áldott, egyre erősödő vijjogását.

96. fejezet

Mindenfelől jöttek az emberek, ki felöltözve, ki hálóingben. Violetet erős karok tartották vissza attól, hogy az épületbe lépjen; a maszkot viselő tűzoltók rutinosan tették jól begyakorolt dolgukat. A mentősök csak arra vártak, hogy biztonságossá tegyék előttük a terepet, és aztán hozzákezdhessenek az odabent fekvő sérült ellátásához. A rendőrök alkalmanként mondtak valamit a rádiójukba, és feszülten hallgatták a recsegő hangon érkező válaszokat. – Oké! – intett oda egy tűzoltó a mentősöknek, akik erre céltudatosan besiettek az épületbe,

magukkal cipelve a szükséges felszerelést. – Kérem, engedjenek be engem is! – zokogta Violet. – A barátom mellett akarok lenni! Az egyik tűzoltó bizonyára bólintott, mert Violetet hirtelen elengedték, és már repült is befelé. Pav a földön feküdt, egy hatalmas vértócsa közepén, az arcát eltakarta az oxigénmaszk, és a mellkasából nem más állt ki, mint az ő hatalmas konyhai ollója. – Hogy hívják a sérültet, angyalom? – kérdezte tőle az egyik mentős. – Pav. Pavel Nowak – válaszolta a füsttől rekedten Violet. – Pav, helló, Pav, kérem, maradjon velünk, szükségünk van az együttműködésére –

szólongatta a mentős, miközben a másik injekciót fecskendezett a vénájába, és közben folyamatosan a rádiójába beszélt. – Jöjjön ide, beszéljen hozzá. Próbálja meg velünk tartani – mondta a mentős Violetnek, aki rögvest térdre is ereszkedett a férfi mellett, és a keze közé fogta hatalmas kezét. Olyan hideg volt, olyan nehéz, és olyan… élettelen. – Pav, én vagyok, Violet. Kérlek, ne hagyj magamra. Kérlek… gyere vissza közénk. A férfi látványa, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, csaknem vérbe fagyva, olyan volt Violetnek, mint egy tőrdöfés, mégsem tudott sírni. A szívében kavargó érzelmek túl nagyok voltak ahhoz, hogy könnyekké formálódjanak. Úgy érezte, mintha a belső szervei beomlottak és rázuhantak volna a mellkasára, mintha ezzel is tudatosítani akarnák a nagy-nagy veszteséget. Pav nem halhat meg, gondolta kétségbeesetten. A benne lobogó tehetséget, a szépségét és az ifjúságát csak nem lehet úgy kioltani, mint tűzoltófecskendővel a lángokat? Violet teljesen elveszítette az időérzékét. Egyrészt elviselhetetlenül hosszúnak ítélte azt az időt, ami eltelt, mire Pav testét végre hordágyra emelték és betolták a mentőkocsiba; másrészt olyan érzése volt, mintha villanásszerűen rohannának tova a percek, és közben fontos mozzanatok mállanak semmivé. – Magának is kórházi ellátásra lesz szüksége, csillagom – paskolta meg az arcát az idősebb

mentős. – De ebbe a mentőautóba már nem fér be. Akarja, hogy hívjak egy másikat?

– Majd én beviszem – ajánlotta egy férfi, akit Violet nem is ismert, de valószínűleg az egyik közeli házban lakhatott. – Kérem, vigyázzanak rá. Ne hagyják meghalni – kérlelte a mentősöket Violet. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk – felelte a mentős, miközben becsapta a kocsi ajtaját. – Ennél többet nem ígérhetek. Miközben a mentőautó bekapcsolt szirénákkal, nyaktörő sebességgel kifordult a parkolóból, a kedves idegen Violet vállára tette a kezét, és gyengéden arrafelé irányította, ahol a felesége álldogált. – Maradjon itt, kedves, hozom a kocsimat. A rendőrök éppen egy férfit kérdezgettek, aki a sarkon álló épületben lakott, és aki látott elrohanni egy lehorzsolt arcú férfit, amikor hajnalban kiengedte a kutyáját vizelni. Majdnem keresztül is esett rajta, annyira sietett. A tanú többé-kevésbé pontos személyleírást adott egy körülbelül százhetvenöt centiméter magas, középbarna hajú, zömök férfiról, aki sötétkék steppelt dzsekit viselt. Amikor megkérdezték Violettől, ismer-e valakit, akire illik a személyleírás, azt a választ adta, hogy igen. Bár roppant valószerűtlennek tűnt az egész. A szelíd Glyn csak nem vetemedett volna ilyesmire? Miután beült az idegen autójába, végre elkezdtek csorogni szeméből a végtelen szomorúság könnyei, és amint legördültek, fehér csíkot hagytak maguk után a kormos arcán. Ha ezt előre láthatta volna, biztosan nem megy vissza Glynhez egy évvel ezelőtt. Ha akkor nem megy vissza hozzá, Pav most nem lenne életveszélyes állapotban. Minimális esélyt sem látott arra, hogy a férfi életben maradjon. Ahhoz túl sok vért veszített. A tűz ugyan az ablak melletti sarokban tombolt, és nem terjedt át a sérült testre, de Violet tudta, hogy a füst a maga alattomosságában ugyanolyan veszélyes, mint a tűz maga, és a helyiségben vágni lehetett volna a levegőben gomolygó feketeséget. A lángok lenyaldosták a falakról a gyönyörű lovakat. Csak egynek kegyelmeztek: az almásderesnek, amelynek titokzatos módon arany csillámokat szórt a háta. A kórházba érve hagyta, hogy a nővérek átemeljék egy tolószékbe, és betolják. Violet nem is érezte a tenyerén vöröslő égési sérülés okozta fájdalmat, és a vágásokat sem, amelyeket az üvegszilánkok ejtettek a karján. Nemcsak kívül dermedt meg, hanem belül is. Már abban sem volt biztos, hogy bármilyen érzelemre képes lesz valaha.

Letisztították az arcát, ellátták az égési sérüléseit és a vágásokat a karján. Az arcára is került egy hatalmas tapasz, amitől csaknem semmit sem látott a bal szemével. Mivel nem akart hazamenni, a folyosón várta a híreket, de csak annyit tudtak mondani neki, hogy Pav a műtőben van, és valószínűleg órákig ott is marad. Ha egy műtősruhába öltözött orvost látott

befordulni a sarkon, úgy érezte, megfagy a szíve. Csak akkor kezdett el újra dobogni, amikor az orvos szó nélkül elhaladt mellette, és nem állt meg, hogy közölje vele a legrosszabbat: sajnálom, de hiábavalónak bizonyultak az erőfeszítéseink. Fogadja részvétemet. Violet már ennek is örülni tudott. Amíg nem kap hírt, addig reménykedhet, mondogatta néma ajka. Nan mindig azt mondta, hogy a remény hal meg utoljára. Violet imádkozott az összes istenhez, akit csak ismert, hátha legalább az egyikük meghallja; a nagyapjához is fohászkodott, hogy járjon közbe Pavért; elképzelte, hogy a férfi iránt érzett szeretete egy nagy fehér gömbbé áll össze, ami egy óvatlan pillanatban átgurul a műtő ajtaján. Aztán hallotta, hogy a távolból a nevén szólítja valaki, és amikor megfordult, az anyját látta közeledni. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok, anya? – Nem tudtam. Édes Istenem, mi történt veled? – Most már Susan sem tudta visszatartani a

könnyeit. – Jól vagyok, anya. Tényleg. Ne sírj. Inkább azt mondd meg, hogy te mit keresel itt? – Nannel jöttem. Megpróbáltalak téged is elérni, de nem sikerült. – Susan lehajolt, és a lánya köré fonta a karját. – Nan elment, kicsikém. Az éjjel súlyos szívrohama volt. Nem élte túl.

97. fejezet

Nant öt nappal később elhamvasztották. A St. Júdás templom kedves lelkésze csupa szívmelengető dolgot idézett fel vele kapcsolatban, még a falloszt ábrázoló sörnyitó történetét is elmesélte. Miután illő módon elbúcsúztak az elhunyttól, harminc gyászoló átvonult az Arden Country Hotelbe, ahol egy négyfogásos agapéval zárták a szomorú eseményt. Susan nagy gondot fordított arra, hogy utolsó kötelességeként olyan végtisztességben részesítse szeretett anyósát, amilyen megillette. A sajttál után portóival koccintottak Nan emlékére. Violet egészen eddig a pillanatig vissza tudta tartani a könnyeit, itt azonban eltört a mécses. Max gyengéden magához ölelte. – Azt hiszem, ez után a szörnyű hét után el kellene mennünk egy kellemes tengeri útra. – Amilyen szerencsénk van, elsüllyedne velünk a hajó – vélte Bel, majd Violet tányérjára

mutatott: – Megeszed azt a stiltont? – Nyugodtan elveheted – felelte Violet halk kuncogással. – Látom, legalább az étvágyad visszatért. – A kekszedet is nekem adod? – Azt szokták mondani, hogy az vagy, amit megeszel – jegyezte meg Max egy kacsintás kíséretében. – Hogy van Pav? – Miután anyát hazavittem, beugrom hozzá a kórházba – válaszolta Violet. – Ez az első nap, hogy látogatókat fogadhat. Az orvos szerint külön őrangyal vigyázott rá. Az olló csak ennyivel kerülte el a létfontosságú szerveket – mondta, és illusztrálásként megemelte két ujját, amelyek között jó, ha két milliméter rést hagyott. – Persze még mindene fáj, és a füst okozta tüdőkárosodást sem heverte ki teljesen, de oltári nagy szerencséje volt. Most leginkább nyugalomra és sok-sok pihenésre van szüksége. – Gondolom, ha kiengedik, elviszed magadhoz. – Max, aki tökéletesen átlátta a helyzetet, nem félt kimondani a nyilvánvalót. – A Postbox Cottage tökéletes hely lenne neki a

lábadozáshoz. – Szerintem is – bólogatott Violet. – Persze csak ha nem lesz ellene kifogása. – Hogy emelhetne bármilyen kifogást akár a helyszín, akár az ápolónő személye ellen? – kérdezte Bel teli szájjal. – Alig várja majd, hogy megfürdesd. – Vele mi lett? – kérdezte Max. – Még a nevét sem vagyok hajlandó kimondani. – Glynnel? Még abban sem vagyok biztos, hogy vádat emeltek ellene. Amikor megjelentek nála a rendőrök, azonnal beismerte, amit elkövetett. Annyira sajnálom szegény Joyt és… Max gyengéden megragadta Violet bekötött kezét, és maga felé fordította.

– Bármi történt is, nem a te hibádból történt. Egyes-egyedül az övéből. Egy percre se felejtsd el: ő az egyetlen, akit az események alakulása miatt hibáztatni lehet. – Nem is tudom, hogy ilyen rövid idő alatt hogy gyűjthettünk be ennyi seggfejet – szólalt meg Bel tűnődőn. – Arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy seggfej.com elnevezésű weboldalt, kifejezetten az ilyen félagyú pasik számára, és akkor senkinek sem kell évekig várnia, hogy kiderüljön róluk az igazság. – Valaki nagyon szkeptikus hangulatban van ma – vonta fel Max a szemöldökét. – Találkozol ma este Richarddal? – Igen – felelte Bel, majd hogy elejét vegye a további kérdéseknek, gyorsan folytatta: – Ki az a nagydarab fickó a mamád mellett, V? Úgy néz ki, mint egy hentes. – Azért, mert valóban hentes – felelte kuncogva Violet. – Anya titkos hódolója. Patricknak hívják. Ő a sarki húsbolt tulajdonosa, és rendkívül aranyosnak látszik. Anya egészen addig titokban tartotta, míg a minap meg nem jelent a házunkban, mert ki akarta deríteni, hogy érzi magát anya a haláleset után. – Nem kellett nagy utat megtennie – dünnyögte Max nem kevés iróniával. – Csak a boltja van a sarkon, te rosszmájú nőszemély. Ő maga Hudley-ban lakik, anya

szerint egy lenyűgözően berendezett társasházi lakásban. – Ahol feltehetően friss és kemény virslivel várja anyucit – jegyezte meg kuncogva Bel. Violet felhorkant. – Viselkedj, az isten szerelmére! – Közben elkomolyodott, és megfogta a barátnői kezét. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagytok. Bár ismertétek volna Nant, briliáns nagyi volt. Most örülne, ha látná, hogy még ezen a szomorú napon is felvidítottatok. Tényleg nem tudom, hogy csináltam volna végig nélkületek. Sem Bel, sem Max nem szólt egy szót sem, de nem is volt szükség a szavakra. A melegség, amely rájuk telepedett, önmagáért beszélt.

Amikor Violet megállt a kórházi ágy mellett, rögtön észrevette, hogy Pav rengeteget fogyott. Az arca beesett, táskás szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Úgy tűnt, alszik, így Violet azt gondolta, hogy leteszi az éjjeliszekrényére a finomságokkal teli csomagot, amit hozott, és észrevétlenül kisurran. De amikor el akart lépni az ágy mellől, a férfi szeme kinyílt, és elmosolyodott attól, amit látott. – Drága Violet, hogy van? – Az most nem számít! Sokkal fontosabb, hogy maga hogy van? – kérdezett vissza

izgatottan Violet, de alig bírta megállni, hogy ne ölelje magához a férfit, és ne csókolja meg. És hogy véletlenül se essen kísértésbe, gyorsan leült az ágy melletti székre.

– Összevagdosta az arcát – mondta Pav. – Csak néhány karcolás – felelte Violet. – És a szegény keze… – mutatott Pav a nő kezét borító kötésre. – Mondhat, amit akar, sérülések vonatkozásában akkor is maga viszi el a pálmát – szögezte le mosolyogva Violet. – Annyira örülök, hogy látom. – És egyértelmű volt, hogy így is gondolja. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nő haját. – Meglátogatta már a bátyja? – kérdezte Violet, miközben az egész belseje elolvadt a férfi gesztusától – Igen. Persze egyedül. Hamarosan visszamegy Lengyelországba. Még volt egy nagy veszekedésük a feleségével, ami, azt hiszem, segített neki abban, hogy meghozza a döntést. – Pav, ha kiengedik a kórházból, azt akarom, hogy az én házamba jöjjön. Legalább addig, míg jobban nem lesz. – Azért, mert bűntudata van miattam? Nem, Violet. Nem megyek oda, ha csak bűntudatból akar odavinni. – Nem bűntudatból, hanem azért, mert kedvelem, és azt akarom, hogy mielőbb jobban legyen. – Akkor maga a második őrangyalom. – A második? – Igen. A nővérek szerint azért maradtam életben, mert egy őrangyal vigyázott rám a tűzben. – Biztosan így is volt – mosolygott Violet. – Bár találkozhatnék vele, hogy köszönetet mondhassak neki. Pav maga is tréfára vette az őrangyaldolgot, mert nem akart nevetségesnek látszani. Pedig az angyal igazi volt. Amikor úgy érezte, hogy most már tényleg kiszáll belőle az élet, ragyogó fényesség vette körül. Egyszer csak kinyílt előtte egy folyosó, amelynek a végén egy idős hölgy és egy magas, vörös hajú angyal cseverészett, és közben vidáman nevetgéltek valamin. Amikor felfigyeltek rá, feléje fordultak, aztán az idős hölgy ráripakodott. – Nem, szó sem lehet róla, hogy velünk jöjjön. Még nem jött el az ideje. Egyébként is, odaát

– intett a folyosó másik vége felé – szüksége van magára valakinek. – Menjen csak szépen vissza – mondta a vörös hajú angyal is. – Majd mi közben vigyázunk magára. Pav úgy döntött, hogy ezt a különös halálközeli élményt megtartja magának. Más sem hiányzott neki, mint hogy bolondnak nézzék.

98. fejezet

Mivel Vanoushka még mindig nem vezethetett a lábsérülése miatt, kénytelen volt Shaden elvállalni a családi sofőr szerepét, és mivel elég vastag volt a bőr a képén, még arra is kapható volt, hogy az anyja társaságában ellátogasson Faibiana néni és Trevor bácsi házába, miután az anyja egyre erősebben szorgalmazta a családi béke helyreállítását. Ennek első lépéseként a Bosomworth- Proud-rezidencián találkozott a két nővér, Faye és Vanoushka, második lépésként – itt és most – Shaden látogatott el a nénikéje otthonába. A harmadik, különösen érdekesnek ígérkező lépés az lett volna, hogy Shaden találkozzon Bellel. És Shaden akár erre is készen állt. Faye nénikéje részéről ezúttal elmaradt a szokásos üdvözlőpuszi, amikor Shaden, a bicegő anyja mögött, a házba lépett. Faye csak bólintott neki, amit aztán megtoldott egy feszességében is méltóságteljesen elmormolt „Helló, Shaden”-nel. Faye rögtön észrevette, hogy az unokahúga arca nem úgy néz ki, mint amikor utoljára látta. Az orrát erősen megfaragták, kiegyenesítették, és piszére formálták a végét. Igazi Barbie-orra lett. És talán arcimplantátumot is beültettek neki? Trevor, hogy ne legyen útban, golfozni ment. Megértette, hogy Faye kötelességének érzi, hogy elsimítsa a dolgokat a két család között, hiszen Vanoushka mégiscsak a húga volt. De abban egyáltalán nem volt biztos, hogy ő maga meg tud bocsátani Shadennek. Ha őszinte akart lenni, sohasem kedvelte azt a lányt. Elkényeztetettnek, önzőnek, féltékenynek és rosszindulatúnak találta. És bár időlegesen lebénult anyja Shaden nélkül nem juthatott volna el hozzájuk, Trevor arra nem volt hajlandó, hogy fogadja is őket. Vanoushka bűnbánó volt és udvarias; kedvesen érdeklődött Trevor, sőt Bel felől is. Még azt is tudni akarta, hogy kapcsolatba lépett-e Richarddal. – Egyelőre megpróbálják megbeszélni a dolgokat, aztán ha eljön a megfelelő pillanat, eldöntik, mitévők legyenek – felelte Faye körültekintően, nehogy véletlenül is kifecsegje a

mostohalánya dolgait, ugyanakkor nem bánta volna, ha szavaival le tudja törölni az unokahúga képéről az öntelt vigyort. – Az jó – mondta Vanoushka bátortalanul. – Richard mindent megtesz azért, hogy rendeződjön a kapcsolatuk. Ma például megint vacsorázni vitte Belt. A La Haciendába, amit régebben csak a saját éttermükként emlegettek. De annyi mindent elkövetett Bel ellen. Szegény lánynak időre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon neki bocsátani. Saját étterem? Milyen édes, hogy még saját éttermük is van a romantikus találkozóikhoz, gondolta Shaden savanyúan.

– Belnek vissza kellene mennie hozzá – vélte Vanoushka. – Rendkívül jó összeköttetésekkel rendelkezik a családja. A nagyapja ismert főrend. Jellemző Vanoushkára, gondolta Faye. Másra sem tud gondolni, csak a pénzre. Nem csoda, hogy Shadenből ilyen sekélyes felnőtt lett. – Ezt Belnek kell eldönteni. De bárhogy határoz, mi támogatni fogjuk – mondta Faye

nagyon határozottan, bár közben vetett egy óvatos oldalpillantást a szobában ülő kiszőkített elefántra. – Nekem mindenesetre az a benyomásom, hogy Richard nagyon bánja a hibát, amit elkövetett, és minden erejével azon van, hogy a házasságát helyrehozza. Hiba? Házasság? Shaden a legszívesebben elnevette volna magát.

99. fejezet

Valóban a La Haciendában találkoztak kora este. Richard megint vörös rózsákkal érkezett a randevúra, és bár a csokor ezúttal kisebb volt a megszokottnál, a hiányzó szálak helyét fátyolvirág töltötte ki. Az üdvözlőcsók most hosszabb és jóval mélyebb volt, mint máskor, de nem feltétlenül olyan gyengéd, mint az utolsó búcsúcsók. Bel Leeds óta tudta, hogyan fog végződni a mai este. Az a délután mindent elmondott neki, amire szüksége volt. De miután meghozta a döntést, még hagyta, hogy elüljön kicsit a fejében, hogy formálhassanak rajta az esetleg felmerülő kételyek. Csakhogy nem volt ilyen. Egyetlenegy sem. – Csodásan nézel ki – bókolt Richard, majd gyengéden megfogta Bel könyökét, és bevezette

az étterembe. Bel tudta, hogy valóban jól fest, mert a magabiztos nőket mindig körüllengte valami megfoghatatlan szépség, ami ellensúlyozta a testi tökéletlenségüket. Belt mindig lenyűgözte az a játszi könnyedség, amellyel az egyébként egyszerű küllemű, kifejezetten vastag derekú Mae West képes volt előhozni magából a szexszirént. A belső kisugárzásnak mágikus ereje volt, ami az esetek többségében afrodiziákumként hatott a férfiakra. Bel az étlapot tanulmányozó Richardot figyelte. Annyira vonzó férfi volt, és már most tudni lehetett, hogy idősebb korában még inkább kiteljesednek majd az előnyös vonásai. A halántékán megcsillanó ezüst szálak idővel megszaporodnak ugyan a hajában, de olyan lefegyverző külsőt kölcsönöznek neki, amelyet ellenállhatatlannak találnak majd a nála sokkal fiatalabb lányok is. Jó érzéke volt a ruhákhoz, ennek köszönhetően hibátlanul és stílusosan öltözködött. Ezen az estén például szénfekete Tom English öltönyt viselt, amely úgy festett, mintha kifejezetten őrá szabták volna. És Bel azt is tudta, hogy Calvin Klein bokszeralsó van a nadrágja alatt, mert mást nem volt hajlandó felhúzni. – Arra gondoltam, hogy elruccanhatnánk pár napra Párizsba – szólalt meg Richard anélkül,

hogy felnézett volna az étlapból. – Tényleg? – kérdezte Bel. Az lett volna a normális, ha a közlés hallatán indiántáncba kezd a szíve, de még csak ki sem zökkent a megszokott ritmusából. – El akarom hálni a házasságunkat. – Most felnézett. A szeme sokat sejtető ígéretekkel volt tele. És Bel tudta, hogy a párizsi nászút másról sem szólna, csak a szexről. Richarddal az intim együttlétet úgy is fel lehetett volna fogni, mint egy Guinness-rekord megdöntésére irányuló kísérletet, amelynek az volt a deklarált célja, hogy egyetlen aktus során minél több pozíciót kipróbáljanak. Merő szexualitás volt az egész; nem sok köze volt a szeretkezéshez. – Azt hiszem, rákkal töltött tőkehalat kérek – mondta végül Bel. – Zöldségkörettel.

– Ó, Istenem, rajtad van a jegygyűrűd! – kiáltott fel Richard örömteli hangon. – Igen – válaszolta Bel. – Richard, sikerült meghoznom a döntésemet. – Elnézést kérek – lépett oda hozzájuk a pincér, Belhez intézve a szavait. – Most érkezett egy telefonhívás, amelyben arra kérik, hogy legyen szíves, nézze meg a mobilján az üzeneteit. Az édesapjának szüksége van önre, és sehogy sem tudja elérni.

Max kinyitotta az ajtót, és ott állt Luke egy palack finom borral és egy doboz nagyon drága csokoládéval a kezében. – Vacsora utánra – mondta, megemelve a tekintélyes méretű dobozt. – Csak csirke lesz vadász módra. Tasakos szósszal – mentegetőzött Max bűnbánó hangon. – Akkor visszaviszem – viccelődött a férfi. – Viszed ám a… tudod, hová – kiáltotta Max, és kikapta Luke kezéből a csokoládét. – Gyere

be. Hideg van. – Nincs – ellenkezett Luke. – Kifejezetten kellemes az idő. Mit gondolsz, miért nincs rajtam dzseki? Ha tudni akarod, itt bent hidegebb van, mint odakinn. – Ó, ne kezdd már te is! Stuart is állandóan ezt hajtogatta. Szó szerint meg akart fagyni a… – Max leállította magát. Luke játékosan oldalba bökte, és odahajolt hozzá, hogy

megcsókolhassa az arcát. – Még csak pár nap telt el a szakításotok óta, Max. Én még azt is korainak tartom, hogy egyáltalán kimondd a nevét. – Tudom – mondta Max egy bólintással, és minden erejével azon volt, hogy némi vidámságot fecskendezzen a hangjába. – Nem hoztál magaddal néhány aktát? – Minden itt van velem, a hűséges pendrive-omon – felelte Luke, és nyomban elő is húzta a zsebéből az említett eszközt. Közben mélyen beszívta a csirkeillatú levegőt. – Remek illata van. A tasakos szósz ellenére is. – A zöldségek igaziak lesznek – mondta Max. – Gondoltam, megerőltetem magam egy kicsit, ha már szívességet kérek tőled. – Úgy érted, el akarod lopni az ötleteimet – jegyezte meg nevetve Luke, majd átment a konyhába egy dugóhúzóért. Aztán felgyűrte hófehér ingujját, és a nőre nézett. – Nos, miben segíthetek? Mindjárt éhen halok. – Még hozzá sem fogtam a salátához. Korán jöttél. – Hát akkor adj már egy kést meg egy vágódeszkát, az isten szerelmére. Gyerünk, mire vársz? Együtt készítették el a vacsorát, majd meg is ették, munkahelyi dolgokról beszélgettek, leszedték az asztalt, befaltak egy egész banános sajttortát, megint megvitattak pár üzleti kérdést, és Rioját kortyolgattak. Miközben Luke lehajolt, hogy berakja a mosogatógépbe a

piszkos edényt, Max alaposan szemügyre vette a fenekét, és megállapította, hogy rendkívül formás. Csakhogy furcsának tűnt még a gondolat is, ezért gyorsan elfordította a fejét. Tizenhat éves koruk óta nem nézett ilyen szemmel Luke-ra. Teletöltötte a poharát, és ivott egy jó nagy kortyot. – Kösz, hogy nekem is töltöttél – jegyezte meg Luke, mire Max elnevette magát. Nem először. Luke mindig tudott olyat mondani, amivel megnevettette. – Nem is tudom. Az ember

átadja valakinek az összes szaktudását, és mit kap cserébe? Egy kis tasakos szósszal leöntött csirkét. Ráadásul megisszák előle az összes piát. – Zsörtölődés közben felkapta a borospalackot, és elindult a nappali felé. Max tisztes távolból követte. Ledobták magukat a kanapéra – Max az egyik végébe, Luke a másikba, és hagyták, hogy rájuk telepedjen a csend. Az otthonos, majdhogynem meghitt pillanatnak Max vetett véget. – Van valami híred Stuartról? – Nincs – válaszolta Luke. – Jelen pillanatban teljesen leköti az új élete. Én prioritások

vonatkozásában valahol a listája végén lehetek. – Pedig nem ott lenne a helyed – fordult Max a férfi felé. – Szerintem meg rendben van így – mondta Luke. – Ha belegondolsz, elég kellemetlenül alakult a helyzet. És Stuart szerint én egyébként is választottam köztetek. – Engem nem zavar, ha Stuart pártjára álltál, Luke. Gyerekkorotok óta barátok vagytok. – Csakhogy én a te pártodra álltam, nem az övére. Max elmosolyodott. – Ó, Luke. Annyira kedves vagy. Nem is értem, miért nem vettél már el egy gyönyörű nőt?

Már gyereketek is lehetne. – Azért, mert képtelen voltam túltenni magam az első szerelmemen. – Luke szégyenlősen elvigyorodott, és zavartan vakargatni kezdte a fejét. – Még a gimiben belezúgtam, de ő, sajnos, nem viszonozta az érzéseimet. Ami nem is lett volna akkora baj, ha találok valakit, aki felülmúlja. Max szája, pletykát sejtve, lusta vigyorra húzódott. – Mondd már meg, ki volt az. Vagy tudod, mit? Inkább kitalálom. Julie Armstrong után

ácsingóztál, igaz? Az összes fiúnak utána csurgott a nyála. – Nem, te kis bolond – mondta Luke, Maxre függesztve kedves, szürke szemét. – Nem Julieba voltam szerelmes, hanem beléd.

100. fejezet

Bel eszeveszett tempóban száguldott az apja háza felé. Amikor megnézte a mobilját – amit néma üzemmódba kapcsolt a vacsora idejére, mert nem akarta, hogy bármi elvonja a figyelmét –, négy üzenetet találta rajta Trevortól, mindegyiket ugyanazzal a szöveggel.

KÉRLEK, GYERE AZONNAL. SZÜKSÉGEM VAN RÁD. APA Ez egyáltalán nem vallott az apjára. Először is, még az életben nem küldött S MS -t senkinek. Belnek pláne nem. Notórius módon sohasem vitte magával a mobilját. Majdnem mindig a töltőn tartotta, a konyhában. Bel megpróbálta visszahívni, de a készülék rögtön hangpostára kapcsolt. És Faye-t is hiába hívta. Ő sem vette fel a mobilját. Meg a vonalas telefont sem. Valami nagy bajnak kellett történnie. Még nagyobb sebességbe kapcsolt, és közben azon tűnődött, mi lehet az. Richard a saját kocsijával követte. Bel a visszapillantó tükörből látta a Porschét, amint ráfordult a kocsifelhajtóra, ugyanakkor azt is észrevette, hogy az apja autója nem áll a megszokott helyén. Ott állt viszont egy taxi, járó motorral, a sofőrje újságot olvasott. És, legnagyobb megdöbbenésére, Shaden vagány kis sportkocsija is ott parkolt a ház előtt. Bel a fékre taposott, és nagy csikorgás közepette beállt a taxi mellé. Az első gondolata az volt, hogy az apja rosszul lett, és azért hívtak taxit, hogy kórházba vigyék. – Helló – szólt oda a taxisofőrnek, és meg is kocogtatta az autó ablakát. A sofőr letekerte. –

Kire vár? – Egy hölgyre, angyalom. Nem kérdeztem meg a nevét. Ugyanakkor meghagyta, hogy várjam meg, és mivel előre fizetett, nincs más választásom. – Ez igazán különös – mondta Bel most már Richardnak, aki közben ugyancsak megérkezett. – Mi az ördög folyik itt, és mit keres itt Shaden? Bár Bel sohasem ment be csöngetés nélkül az apja házába, most gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset, de zárva találta az ajtót. Türelmetlenül megnyomta a csengőt, újra és újra, egészen addig, míg meg nem látta Faye körvonalait a vastag üveg mögött. Faye kinyitotta az ajtót, de csak résnyire, és elrémült, amikor meglátta Belt. – Faye, engedj be, légy szíves – kérte Bel. – Sajnálom, Bel, de ma este nem alkalmas. Dolgom van – mondta Faye, és megpróbálta

becsukni az ajtót a mostohalánya orra előtt. – Ezt nem teheted! – méltatlankodott Bel. – Hol van apa? – Nincs itthon – felelte Faye határozottan. – Ha hozzá jöttél, nyugodtan elmehetsz.

Bel erre minden erejét beleadva nekifeszült az ajtónak. – Éppen most küldött egy S MS -t, amelyben arra kért, hogy sürgősen jöjjek ide. Még az étterembe is odatelefonált. – Az nem lehet – mondta Faye, visszafelé nyomva az ajtót. – Kérlek, Bel, ne gyere be! Bel még sohasem látta ilyennek a mostohaanyját. Ellenséges volt és hideg: olyan, mint a mesebeli gonosz mostoha. Ez is arra utalt, hogy valami nagyon különös történik odabenn, és Belt semmi sem tarthatta vissza, ha fennállt a veszélye annak, hogy ebben az apja is benne van. Faye főleg nem akadályozhatta meg abban, hogy bejusson. Bel egy adrenalin fűtötte mozdulattal belökte az ajtót, olyan erővel, hogy Faye majdnem hanyatt esett. Ennek ellenére egy lépést sem tágított a ház belseje felé masírozó Bel mögül, sőt mielőtt beléphetett volna a nappaliba, karon ragadta, és megpróbálta visszatartani. – Azonnal hagyd el a házamat, Belinda! – figyelmeztette haragosan. – Majd ha fagy! Egy lépést sem teszek, míg ki nem derítettem, hogy mi van apával –

replikázott Bel, és megpróbálta lerázni magáról furcsán viselkedő mostohaanyja kezét. – Kérlek, Bel – fogta most könyörgőre Faye. – Nagyon szépen kérlek, hogy most az egyszer menj haza! De hiábavaló volt minden. Bel már ott látta az apját vérbe fagyva a nappali szőnyegén, baltával a fejében, a titokzatos nő meg, akire a taxi várt, talán illegális orvos lehetett, akit első ijedségükben odahívtak segíteni. Bel belökte a nappali ajtaját, és a következő kép fogadta: A kanapén Shaden ült elegánsan keresztbe vetett lábbal. Vanoushka, vastag kötéssel a bokáján, fel-alá sétálgatott a szőnyegen, míg a kandalló előtt ott állt egy otromba külsejű nő vörös ruhában, karba font kézzel. Bel megpróbált értelmet adni annak, amit látott, amikor nagy fékcsikorgás közepette újabb autó állt meg a kocsifelhajtón. – Csak úgy egyszerűen megjelent, Trevor – mondta Faye hangja. –

Hála istennek, hogy hazajöttél! – Jézus Krisztus! – nyögte a szobába lépve Trevor. Valami ilyesmi lehet a pokol is, tette hozzá gondolatban: Vanoushka, Shaden, Richard – és ő. – Helló, Trevor – mondta a vörös ruhás nő széles mosollyal, és a pillantása, amely addig Belt pásztázta, a belépő férfira siklott. Olyan hangja volt, mintha a televízió egyik éppen műsoron lévő szappanoperájából lépett volna ki. – Apa, mi folyik itt? – kérdezte Bel. – Ki ez a nő? Shaden nagy, zamatos lélegzetet vett, majd készségesen megválaszolta a kérdést: – Azt hiszem, Bel, hogy az anyád.

– Belém? – kérdezte Max döbbenten. De aztán rájött, hogy a férfi csak viccel, és kitört belőle a nevetés. – Már majdnem elhittem, hogy komolyan beszélsz, te öntelt strici! – Komolyan beszélek – mondta Luke rezzenéstelen tekintettel. – Azt hiszem, már akkor

beléd szerettem, amikor először szóba álltál velem. Még arra is emlékszem, hogy mit mondtál. Max most már tényleg megdöbbent. – Mit? – Azt, hogy „Húzz el, rendben?”. Mögötted álltam a sorban a menzán, és azt hitted,

megcsíptem a fenekedet. Max továbbra sem tudott szabadulni a sokkhatás alól. – Mert meg is csípted – motyogta. – Nem. Nem én csíptem meg, hanem Stuart. Tudta, hogy tetszel nekem, ezért fenéken csípett, te azonban azt hitted, hogy én voltam, és amikor kiverted miatta a balhét, páncélos lovagként a segítségedre sietett. És két perc múlva már egy pár is voltatok. Max megrázkódott. – Ki nem állhatom, ha a fenekemet csipkedik. Ha tudom, hogy ő volt, rá sem nézek soha többé. – Ha ezt tudom, elárulom – mondta Luke, aztán egymásra néztek, és elnevették magukat. – Hány év telt el azóta, és még csak nem is sejtettem – mondta a fejét csóválva Max. – Tudom, hogy különösen hatna, ha randira hívnálak – szólalt meg Luke némi zavart köhécselés után –, de eljönnél velem vacsorázni? Nem baj, ha most nem válaszolsz, de azért

fontolóra vennéd? – Kicsit talán korai lenne – dünnyögte Max. – Ó, Istenem! – Luke a kezébe temette az arcát. – Olyan régóta ismerjük egymást, és nézd, milyen ideges vagyok. Attól féltem, hogy tönkreteszem a barátságunkat, ha randira hívlak, attól meg még jobban rettegtem, hogy ezzel felzaklatom Stuartot. De a fenébe vele, már nem érdekel! Annyira kedvellek, Max, hogy hajlandó vagyok még kockáztatni is. Te vagy a legmesésebb nő, akit valaha láttam. És igen, el akarlak vinni valahová. Én is tudom, hogy még korai erről beszélnünk, mégis megkérdezem. El tudod képzelni, hogy egyszer ne csak a havert lásd bennem, hanem a férfit is? Istenem, bár tizenhat évesek lehetnénk újra! Most megmondanám, hogy nem én csíptem meg a fenekedet, hanem Stuart, és akkor velem kezdenél járni, nem pedig vele! Mit gondolsz, Max? Segíts, kérlek. Nélküled csak tapogatózni tudok. Max ránézett, és a kedves, aggodalommal teli arc mögött meglátta a férfit, aki ha a háttérben is, de mindig ott volt, amikor szüksége volt rá, és minden botlása ellenére mindvégig szerette. Ráadásul ugyanazokat a dolgokat találták viccesnek, egyforma volt a munkamoráljuk, és hasonló ambíciók fűtötték mindkettőjüket. Nem volt senki, akivel több közös tulajdonsága lett volna, mint vele. És nem utolsósorban, még mindig elképesztő hátsója volt. – Oké – mondta maga is reszketeg hangon, mert még tényleg időre volt szüksége,

ugyanakkor már most más színben kezdte látni Luke Applebyt. – Adjunk magunknak egy esélyt, aztán meglátjuk, rendben?

Bel mereven állt a körülötte örvénylő zűrzavar közepén. Hogy lehetne ez a bányarém az anyja? Az ő bájos, szoborszerűen szépséges anyja meghalt. Ez a nő a kandalló előtt nagydarab volt, testes, olyan széles vállal, hogy megállta volna a helyét egy élvonalbeli rögbicsapatban is. És az arca… Az arca közönséges volt, és nagyon, de nagyon kemény. – Helen, mi az ördögöt akarsz itt ennyi év után? – kérdezte Trevor levegő után kapkodva,

aztán két hosszú lépéssel a lánya mellett termett, átfogta a vállát és magához húzta, mintha attól félne, hogy éppen őt, a legféltettebb kincsét akarná magával vinni a betolakodó. – Azt hittem, hogy kitaláltad – válaszolta a Helennek szólított nő olyan hangon, mintha szögesdróttal vonták volna körbe a hangszálait. – Apa? – szólalt meg Bel tanácstalanul. Úgy érezte, hogy a szíve a fülében dobog, olyan erővel, hogy belezsibbadt még a karja is. Trevor még szorosabbra vonta az ölelést a teste körül. – Ó, Istenem – mondta a kezét tördelve Faye. – Miért éppen ma kellett úgy döntened, hogy meglátogatsz bennünket, Bel? – Apa küldött egy SMS-t. Azért – felelte Bel harciasan. – De kicsim, azt sem tudom, hogyan kell S MS -t küldeni – mondta Trevor. – És nem is volt nálam a telefonom. Ah! Lefogadom, hogy a telefonja most is a konyhában van, a szokásos helyén, gondolta Bel, és Shaden felé fordította résnyire szűkülő szemét. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy megfejtse a rejtélyt. Az a kis cafka keverte megint a szart. – Jól gondolom, hogy ő a második feleség? – szegezte az ujját Faye-re Helen. – Nos,

köszönöm, hogy felnevelted a lányomat. Úgy tűnik, elég frankó munkát végeztél. – Az én lányomat! – Faye hangja most ismét erőteljesen csengett. – És nem fogom hagyni, hogy felzaklasd! – Azzal odaállt Bel másik oldalára, és olyan határozottsággal tolta előre az állát, hogy látszott – komolyan gondolja minden egyes szavát. Egy üzleti tárgyaláson sem lehetett volna sokkal elszántabb. – Nem akarok én senkit felzaklatni – mondta Helen, és közönyösen vizsgálgatni kezdte

hosszú, vörösre festett körmeit. – Csak eljöttem, hogy megkapjam, ami jog szerint az enyém. – És mi lenne az egészen pontosan? – kérdezte Trevor. – Hallottam az esküvőről. Még az ausztrál újságokba is bekerült. Láttam, hogy milyen sokat ér most a céged. A Treffé Chocolates. Ami, gondolom, az a cég, amit korábban Trevelen Chocolatesnek hívtak. – Az a cég csődbe ment, ahogy azt te is nagyon jól tudod – válaszolta a fogát csikorgatva

Trevor. – Te véreztetted ki, pontosan harminchárom évvel ezelőtt. A Treffé egy teljesen új vállalat, amit Faye-jel közösen alapítottam. Semmi közöd hozzá. Elégedj meg annyival, amit kiszedtél belőlem. Nem volt kevés. Bel érezte, hogy Trevor és Faye még közelebb lép hozzá. Helen megvető pillantást vetett a megindító családi csendéletre, majd végighordozta a pillantását a mellékszereplőkön is. Végül Shadenen állapodott meg a szeme, aki a kanapéról figyelte erősen előrehajolva és nem kis élvezettel a jelenetet. – Szóval te vagy a „szőke szépség”, aki lefeküdt a vőlegénnyel? – Helen hátravetette a fejét, és érdes hangon kacagni kezdett, mintha nagyon viccesnek találná az újság jellemzését. – Ő pedig – mutatott az ajtónyílásban tébláboló Richardra – biztos a „középső fényképen lévő

férfi”. – Ne törődj vele, hogy ki kicsoda – förmedt rá Trevor. – Egyébként is, ideje lenne elköszönnöd. Tűnj el a házamból, Helen! Épp elég kárt okoztál már eddig is. Ahhoz mindig értettél. – Nem, ne menjen el! – kiáltotta Bel, azzal a nő mellé ugrott, és belecsimpaszkodott a vastag derekába. Az asszony azonban meg sem próbálta magához vonni, még csak fel sem emelte a kezét. – Nézd, angyalom, egy kicsit elkéstünk a nagy kibéküléssel – mondta Helen, miközben durván kilépett a lánya karjából. – Nem is ezért jöttem. – Akkor hát igaz? Mégis maga az anyám? – kérdezte zokogva Bel. Megpördült, Faye és Trevor felé, és vádló hangon sokkal inkább Faye-hez, mint az apjához intézte a szavait: – Miért hazudtátok azt, hogy meghalt? Trevor előrelépett. – Azért, mert ő így akarta – mondta, majd Helenhez fordult. – Mondd el neki az igazságot, ha már itt vagy. Könyörgöm, legalább ezt az egyet tedd meg. Helen egyébként is kemény diónak született, de az Ausztráliában töltött évek egy olyan férfi feleségeként, aki mellett, a forgandó szerencséje miatt, egyszer fenn, egyszer lenn volt az élete, és aki kétszer olyan gyakorisággal tolta le a nadrágját idegen nők hálószobájában, mint odahaza, még keményebbé tették. Anyagi függetlenségre vágyott, és amikor meglátta az újságban, hogy a volt férje hihetetlenül meggazdagodott, arra gondolt, hogy bármekkora összeget képes lesz megadni azért, hogy továbbra is távol tartsa őt a drága kislányától. Egy kis kitérőt mindenesetre megért a próbálkozás. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy az az ostoba szennylap és a még ostobább Lydiana Bosomworth- Greaves egyaránt túlbecsülte aTreffé Chocolate vagyonát. És ha ez önmagában nem lett volna épp elég rossz, besétál ide a lánya, mégpedig azért, mert a szobában ülők közül valaki idecsalta. Bye, bye, zsarolás. – Tízezer font, és elmondom neki az igazat – mondta végül Helen. Legalább nem távozik

üres kézzel, ha megkapja. – Add oda neki! – sürgette Faye a férjét. – Ott van a csekkfüzet a fiókban. Shaden csak azt sajnálta, hogy nem vett pattogatott kukoricát. Amit látott, az jobb volt, mint a mozi. Minden volt benne – dráma, pátosz –, csak erőszakos cselekményre nem került sor eddig. Trevor matatni kezdett a fiókban, aztán sietve kiállított egy csekket, és kitépte a csekkfüzetből. – Nincs rajta név. Fogalmam sincs, hogy hívnak mostanában. – Eleanor Swindell – válaszolta a nő, és kézfeltartással elejét vette a kommenteknek. Közben alaposan szemügyre vette a csekket, és dünnyögve megjegyezte: – Kérhettem volna

húszat is. Ez túl könnyen ment. – Csak hiszed – csattant fel Faye. – Senkinek sem könnyű ebben a gazdasági helyzetben. Nem győzzük betömni a réseket. – Helen, kérlek – vágott közbe Trevor. – Oké. – Helen a kába Bel felé fordult. – Nem akartam kölyköket. Te egy véletlen baleset eredménye vagy. Már beadtuk a válási papírokat, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Trevor könyörgött, hogy ne menjek abortuszra. Végül abban egyeztünk meg, hogy ő magához vesz téged, én meg visszamegyek Ausztráliába. És ha eljön az ideje, azt fogja mondani neked, hogy meghaltam. Tényleg az én ötletem volt. Nem akartam, hogy bárki felkutasson, csak mert családegyesítésben reménykedik. – Ne felejtsd ki azt az apróságot, hogy Trevor minden félretett pennyjét magaddal vitted –

sziszegte Faye. – Meg kellett vásárolnia tőled a saját lánya életét. – És a menyasszonyi ruha? – Bel már nyelni is alig tudott, mégsem bírt másra gondolni, csak erre. – Milyen menyasszonyi ruha? – kérdezte értetlenül Helen. – Egy nadrágkosztümben mentem férjhez. Bel arcán láthatóan megszaporodtak a könnyek. Egyszer csak meleg karok fonódtak köré. Faye volt az, aki átölelte. És vigasztaló szavakat mormolt a fülébe. – Akkor hát ezt is lezártuk – szögezte le Helen. – Azért érdekes volt megtudni, mi lett abból a visító pólyásból. Azt hiszem, a legjobb tulajdonságaink keverednek benne, Trev. – Nem a legjobbak – vetette közbe Faye acélkemény hangon. – A legbriliánsabbak! És csak hogy tudd – elmulasztottál néhány nagyon értékes évet. A világ legcsodálatosabb lányáról

mondtál le könnyedén. – Ne haragudj, drágám – mondta most Helen Belnek. – Amikor idejöttem, nem számoltam azzal, hogy te is itt leszel. Vanoushka megpróbált lábra állni, de ehhez Shaden segítségére volt szüksége. Márpedig nem hagyhatta ki a lehetőséget, amely tálcán kínálta magát – talán most visszakönyörögheti

magát Trevor kegyeibe. – Kifelé! – kiáltotta a nő felé bicegve. – Tűnj el a húgom házából, de rögtön! Kegyetlen szuka! – Annyira hadonászott, hogy ha nincs mellette Shaden, talán el is esik. A merev arcú, rikácsoló nőszemély azonban még csak meg sem jelent Helen radarján. Figyelmen kívül hagyta azt is, amit mondott. Inkább saját, kisbabakora óta nem látott lányát vette szemügyre. Bel ugyancsak észrevette, hogy az anyja arcán, ugyanazon a helyen, ahol neki is, a szája sarkában, van egy anyajegy. – Gyere, hadd mondjak valamit – hajolt hozzá Helen, mintha nagy titkot akarna vele

megosztani. – Kapsz tőlem egy ajándékot, amire életed végéig emlékezni fogsz. Bel arra számított, hogy az igazi anyja végre meg fogja csókolni, így teljesen váratlanul érte, amikor Helen elfordult tőle, és egy jól célzott, erőteljes mozdulattal szabályosan lefejelte Shadent. Pontosan oda mérte az éktelen ütést, ahol a „szőke szépségnek” a legjobban fájhatott – az orrnyergére. Shaden felsikoltott, az arcára szorította a kezét, és dermedten nézte az ujjai között csordogáló vért. Vanoushka, mint egy anyatigris, Helenre vetette magát, de elvétette a lépést, és hasra esett. Senki sem törődött vele. Minden szem Richardra tapadt ugyanis, aki hétrét görnyedve állt az ajtóban, a tökeit markolászva, és közben válogatott szidalmakkal illette az ajtón kilépő, vastérdű Helent. Bel megpróbálta utolérni az anyját, de mire az ajtóhoz ért, az asszony már beszállt a taxiba. – Anya! – kiáltotta, és az autóhoz ugrott, hogy felrántsa az ajtaját, de már csak a hátsó

lökhárítót érte el. Egy perc múlva a taxi már is eltűnt a szeme elől. Helen még csak búcsút sem intett neki. Bel nem tudta volna szavakba önteni, hogy mit érzett, amikor az anyja másodszor is eltűnt az életéből. Pánik és kétségbeesés, zavar és gyász keveredett a fejében, és gyerekes módon egyetlen dologra vágyott: leroskadni a földre, és addig üvölteni, amíg be nem reked. Mégsem tette. Dermedt némaságban bámult maga elé. A tökéletes anyjáról szőtt gyermekkori ábránd végleg semmivé foszlott. Most már, ha eszébe jut majd az anyja, az is eszébe fog jutni, ahogy Faye, mint egy karamellsörényű anyaoroszlán, a védelmére kelt a vastag bőrű rinocérosszal szemben. Bel visszaballagott a házba, ahol pokoli lárma fogadta. – Az orrom, a gyönyörű orrom! – sikoltozta Shaden. – Eltört! Vanoushka éppen a Faye által hozott, vízbe mártott konyharuhát próbálta elhelyezni a lánya orrán, de Shaden durván félrelökte, és tovább sikoltozott. – Nem kéne kihívni a mentőt? – kérdezte Vanoushka. – Richard majd elvisz a kórházba – intette le Shaden. – Akkor gyorsabban odaérek. – Arról szó sem lehet! – vágott közbe méltatlankodva Faye. – Majd én elviszlek, ha muszáj,

te álnok kígyó!

Vanoushka felnyögött. Még sohasem hallotta ekkora gyűlölettel beszélni a húgát. – Ó, igen, mert MIN DE N az én hibámból történt, ugye? – kiáltotta a fogát csikorgatva Shaden. – Ő volt az – mutatott Richardra –, aki nősülni készült. Én nem csaltam meg senkit. Richard hirtelen felegyenesedett. – Oké, talán jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra lezárnánk ezt a szerencsétlen ügyet –

ajánlotta a béke reményében. – Szégyellem, hogy a rokonod vagyok, Shaden – folytatta ennek ellenére Faye. – Ha rám hallgatsz, mostantól távol tartod magad más nők férjétől. Shaden a fájdalma ellenére is megpróbálkozott egy ferde mosollyal, amitől olyan veszélyes lett az arca, mint Caliguláé. – Te mondod el nekik, vagy mondjam el én? – szegezte Richardnak a kérdést. – Shaden, másodszor is megcsináltatom az orrodat, csak hallgass – kérlelte Richard

kétségbeesetten. – Könyörgöm! Ne csinálj még több galibát! – Miről? – csapta le Faye a feladott labdát. – Miről kellene hallgatnia? Közben megragadta az unokahúga vállát, és olyan erővel rázta meg, hogy Shaden ismét sikongani kezdett. – Milyen jelbeszéd folyik közted és Bel férje között? Shaden kiszabadította a karját a ráfonódó ujjak fogságából. – Bel férje? A drágalátos Belindáé? – kiáltotta annyi méreggel a hangjában, amitől

felfordult volna egy bálna is. – Richard nem az ő férje, hanem… – Shaden, neeeee! – ordította Richard. – …az enyém – fejezte be Shaden olyan szándékos lassúsággal, hogy szinte mondatként hatott a két rövidke szó. A háttérben álló Richard erre felnyögött, olyan halk, elnyújtott hangon, mint amilyet a kipukkasztás után lassan leeresztő gumimatrac ad. Mindenki más kővé dermedten állt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt megmagyarázod – mondta végül Vanoushka, akinek a pillantása úgy repkedett a lánya és Richard között, mintha teniszmeccset nézne. – Elvitt Vegasba egy hosszú hétvégére – kezdte Shaden királynői hangon. – Tudom – vágott közbe ásítozva Bel. Azt gondolta, ezzel még tovább bosszantja Shadent. – És azt is tudod, hogy mindketten becsíptünk, és összeházasodtunk? Nem. Lefogadom, hogy erről nincs tudomásod. Ha! Atomtámadás utáni csend telepedett a szobára. Olyan áthatolhatatlannak tűnt, hogy Shadennek vihogni támadt kedve – bizonyára a szavai hatásának örült ennyire. – Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt – tette hozzá közönyösen. – Jó ötletnek tűnt? – kérdezte Trevor, aki meg sem próbálta leküzdeni a hangját is átszínező dühös hitetlenkedést. – Azt mondod, jó ötletnek tűnt? – Nem tudtuk, hogy az ott kötött házasság jogszerű – mentegetőzött remegő hangon

Richard. – Részegek voltunk, és kedvünk támadt egy kis bohóckodáshoz. – Elvis adott össze bennünket – folytatta Shaden, csak hogy még jobban kiélvezhesse a pusztítást, amit okozott. Minderre persze nem került volna sor, ha nem zúzzák szilánkosra az ő gyönyörű, vadonatúj orrát. Bel, talán tehetetlenségében, a levegőbe csapott. Ha a helyzet a halottaiból feltámadó igazi anyjával és a megjelenése óta bekövetkezett tragikomikus eseményekkel nem lett volna elég bizarr, most mindennek a tetejében az is kiderült, hogy a férje, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy helyreállítsa a tökeiben a vérkeringést, nem is a férje. – És te mikor akartad ezt nekem megmondani? – kérdezte Richardtól olyan nyugodt,

artikulált hangon, mintha a fejében nem tombolt volna kaotikus zűrzavar. – Semmikor! – szúrta közbe sunyi módon a kárörvendő Shaden. – Úgy volt, hogy szép csendben elválunk, aztán ti ketten megújítjátok az eskütöket. Azt remélte, hogy ezzel rendeződik köztetek a dolog. – És hogy befogja a szádat, kifizette az orrműtétedet, igaz? – Kérdés volt ugyan, de Faye előre tudta rá a választ. Richard, egyik kezével még mindig az ágyékát markolászva, bicegve előrelépett. – Ó, Bel – kezdte könyörgő hangon. – Ne hagyd, hogy ami ma itt történt, tönkretegye azt, amit elértünk. Te istenverte, ördögi nőszemély! – bökött a mutatóujjával Shaden felé. – Mindent elrontottál. Bel ma este visszahúzta az ujjára a jegygyűrűjét. Minden a legnagyobb rendben volt, amíg… – Tulajdonképpen – vágott közbe Bel – ez így nem teljesen igaz. Csak azért húztam fel a gyűrűt, hogy el ne felejtsem visszaadni neked. – Azzal lehúzta az ujjáról a karikát, és egy ügyes mozdulattal Richard szivarzsebébe ejtette. – Nem működött volna a dolog – tette hozzá. – Egy darabig ugyan bizakodó voltam, de aztán megbuktál a próbán. – Micsoda? – kérdezte szűkölve Richard. – Mit csináltam rosszul? – Nem jöttél el velem tortát enni – válaszolta Bel, azzal megfordult, és kisétált az ajtón.

101. fejezet

Bel, amikor később még visszament az apja házába, a szokásától eltérően nem használta a csengőt, hanem egyszerűen bement az ajtón. Faye, Trevor segítségével, éppen a huzatot cserélte ki a kanapén. Mindig neheztelt rájuk, amiért ennyire „együtt voltak”, most mégis elfutotta a szemét a könny attól, amit látott. Mindketten megdöbbentek, amikor meglátták, ugyanakkor örültek is neki. – Helló, kicsikém – mondta az apja, és rögtön felegyenesedett, hogy megölelje. –

Aggódtunk miattad. El sem tudtuk képzelni, hogy hová mentél. Már megint. – Ó, apa, muszáj volt elmennem, hogy összeszedjem magam, és végiggondoljak bizonyos dolgokat. – Kemény heteken mentél keresztül, kislányom. Annyira sajnálom. Bel gyorsan megcsókolta az apját, aztán Faye-hez fordult. – Faye, te egy igazi angyal vagy. Szégyellem, hogy eddig ezt sohasem mondtam neked. – Azzal a karjába zárta döbbent mostohaanyját, és amikor eltolta magától, azt látta, hogy Faye szeméből záporoznak a könnyek, majd azt érezte, hogy az asszony keze megpihen az arcán. – Tudnod kell, hogy mindig nagyon kedves voltál nekem – mondta Faye. – Sohasem akartuk, hogy meg kelljen tudnod az anyádról az igazat. – Bel ismét a mostohaanyja karjába omlott, és beszippantotta a frissen mosott melegítő és az ismerős Guerlain parfüm illatát. Faye Candyről, aki gyengéd jelenlétével annyiszor próbálta megkönnyíteni az életét, kiderült, hogy acélból van a gerince. Bel csak remélni merte, hogy a jövőben kárpótolni tudja az elmúlt évekért. – De akkor kié volt a menyasszonyi ruha, Faye? – kérdezte Bel, miután Trevor

mindhármuknak töltött egy pohár brandyt. – Minden kislány arról álmodik, hogy az édesanyja menyasszonyi ruhájában megy majd férjhez, ha egyszer megkérik a kezét – kezdte Faye. – Amikor egyszer Berlinben jártunk, az egyik sétám alkalmával felfedeztem egy parányi, Hohzeit in Weiss nevű menyasszonyiruhaboltot. Azóta sem felejtettem el. A tulajdonosa, egy különleges asszony akkor tette ki a kirakatba a leggyönyörűbb ruhát, amit valaha láttam. Abban a pillanatban támadt az ötletem, hogy megveszem neked, és úgy teszek, mintha… Bel eleget hallott. A többit ki tudta találni magától is. – Ó, Faye, olyan kár, hogy nem lettek saját gyerekeid. Remek anyuka lett volna belőled –

mondta mosolyogva, ismét ölelésre nyújtva a karját. – Akarom mondani – remek anyuka vagy. Ekkor már csak egy titok maradt, de azt Faye nem akarta megosztani Bellel. Ő maga nem volt meddő, de miután összeházasodtak, sikerült meggyőznie Trevort, hogy ne

próbálkozzanak a család gyarapításával. Tudta, hogy a furcsa kicsi lánykának, akit a gondjaiba vett, az összes figyelmére szüksége lesz. A bátor, energiával teli viselkedés ugyanis egy olyan gyermeket takart, akinek rengeteg szeretetre és megerősítésre volt szüksége. És most, amikor végre ölelő karjában tarthatta ezt az időközben felnőtté vált kislányt, Faye tudta, hogy jó döntést hozott.

102. fejezet

Violet másnap reggel kétszer is megnézte, hogy a táskájában van-e a Maestro kártyája, csak ezután indult el a Fehér Esküvőbe. Ki kellett fizetnie a szétszabdalt ruhát, mégpedig mielőbb – ez volt a legkevesebb, amivel Freya kedvességét viszonozni tudta. Amikor megállt a bolt előtt, a kirakatát – szokatlan módon – üresen találta, és egy férfi éppen azon munkálkodott, hogy bedeszkázza. – Bocsánat – szólította meg Violet a munkást. – Nincs nyitva a bolt? – Nincs, aranyom – felelte a férfi. – És nem is lesz, amíg ki nem veszi valaki. Amint

bedeszkáztam, felteszem rá a „Kiadó” táblát. – És hol találom a tulajdonosát, nem tudja? – Nem. Megbíztak, hogy végezzem el ezt a munkát, de ezenkívül semmit sem tudok. Violet bepillantott az ajtó üvegén, így a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy a beépített fogasokon és a pénztárpulton kívül semmi sincs benne. Csak a csupasz falak.

103. fejezet

Bel két nap szabadságot vett ki, és elautózott a lápvidékre. Tartozott magának annyival, hogy megpróbálja helyrehozni a házasságát, de miután Richard nem volt hajlandó bemenni vele a cukrászdába, rájött, hogy falra hányt borsó minden próbálkozás. A férfiból hiányzott minden lezserség, és sohasem bújt elő belőle a kisfiú, aki néha apró dolgokon is képes elvihorászni egy kicsit. Felnőtt volt minden vonatkozásban – kívül is, belül is. Sohasem nevetgéltek csak úgy, sem az ágyban, sem az ágyon kívül. Egyszer sem fordult elő, hogy Richard minden ok nélkül felvihogott volna, sohasem keveredtek párnacsatába, és sohasem folytattak vérre menő küzdelmet azért, hogy az egyik megcsiklandozhassa a másikat. Mindez akkor világosodott meg Belben, amikor a férfi kerek perec közölte, hogy nem kér a bájos kis cukrászdából, és ha időbe telt is, végre megértette, miért nem működött volna a kapcsolatuk. Szerette Richardot, de még jobban szerette a gondolatát annak, hogy férjhez megy, tartozni fog valakihez, akivel le is éli talán az életét. De még időben rájött, hogy sohasem lehetne maradéktalanul boldog egy olyan férfi oldalán, aki nem tud örülni egy konzervlevesnek, vagy nem tud elviccelődni egy Brontё-fantázianevekkel teleirkált étlapon. Bel még egyszer el akart látogatni a kunyhókhoz, hogy visszaemlékezhessen az orvos-íróval ott töltött, őrültségükben is kedves napokra, a konzervnyitóért folytatott csatározásokra, amelyek megmutatták neki, hogy mi is hiányzik az életéből. Aztán, gondolta, nyugodt szívvel hazamegy, és újrakezdi a szinglik néha magányos, mégis gondtalan hétköznapjait. Rájött, hogy jobb férfi nélkül, mint a rossz férfi mellett sóvárogni a jó után. Richard megpróbálta felhívni, nem is egyszer, de végül ő is megértette, hogy köztük mindennek vége. Ennek ellenére nem kellett neki Shaden, még akkor sem, ha a „szőke szépség” csúnya válópert helyezett kilátásba. Faye mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a húgával továbbra is kapcsolatban marad, de az unokahúgát soha többé nem akarja látni. Ezzel új alapokra helyeződött a Bosomworth nővérek viszonya, hiszen kiderült, hogy Faye nemcsak a családjáért, hanem magáért is ki tud állni, ha akar. Bel befordult a Brontё-házakhoz vezető ösvényre, de a helyet, legnagyobb bánatára, már

sem csendesnek, sem elhagyatottnak nem lehetett minősíteni. Teherautók és cementszállító mixerek fogadták, és a telken toronyban állt a tégla és a padlódeszka. A Brontё-házaknak új tulajdonosa volt. Már most nem lehetett rájuk ismerni. A Charlotte ajtaját befalazták, és Bel az ablakon keresztül látta, hogy a két épület között kivették a falakat. Az utolsó házikóból, a parányi Anne-ból élénk kopácsolást lehetett hallani. – Jó napot! – mondta Bel egy köpcös, keménykalapos, fontoskodó férfinak. – A házak

nemrég még az apám tulajdonában voltak, és tulajdonképpen azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőlük. Gondolja, hogy bemehetnék néhány percre? – Mindjárt megkeresem a tulajdonost, angyalom – válaszolta a férfi nyugat-angliai akcentussal. – Itt kell lennie valahol. Bel az autó mellett álldogált, és egy férfit figyelt, aki éppen a régi mosogatót cipelte ki az Anne-ból, majd bedobta egy jókora konténerbe. – Jó napot! Az új tulajdonos vagyok, miben segíthetek? – szólalt meg mögötte egy erős, kissé barátságtalan, mélységében mégis kellemes hangzású bariton hamisítatlan yorkshire-i

akcentussal. Ugyanaz a hang, amelyik a konzervnyitót szokta követelni nem is olyan régen. – Maga? – kérdezte örömteli csodálkozással Bel. – Tényleg maga az? – Aha – mondta Dan Regent. – Tényleg én vagyok. Éppen az írói menedékemet próbálom kialakítani. Bel látta, hogy a férfi nem őt nézi, hanem az ujjait. Aztán, hogy jobban szemügyre vehesse őket, fel is emelte a kezét. – Mégsem jött össze a dolog? – kérdezte, és hogy egyértelmű legyen, megkocogtatta Bel gyűrűsujját. – Esély sem volt rá, hogy összejöjjön. Kiderült, hogy nem szereti a tortát – válaszolta Bel, és az arca úgy ragyogott, mintha lenyelte volna a kora délutáni napot. – És Cathy? Maguknak

sikerült? – Hogy sikerülhetett volna? Cathy továbbra sem volt hajlandó csokoládét enni. És a konzervlevest is elutasította. Jöjjön, szeretnék mutatni valamit. Dan maga után húzta Belt az Emilybe, és egy papírhalom alól előkotort egy vastag levelet. – Megspórolta nekem egy bélyeg árát – mondta, majd arra biztatta Belt, hogy nyissa ki. Bel kissé tanácstalanul feltépte a borítékot, és egy könyv kihajtható borítóját húzta ki belőle, rajta a dőlt betűvel szedett ajánlással:

A kissé bolondos, konzervnyió-mániás menyasszonynak, aki segített visszatalálni a helyes útra, és akinek élete végéig tartó boldogságot kívánok.

Bel nagyokat nyeldesve megpróbálta kordában tartani az érzelmeit. Talán mégis megvolt az oka annak, hogy bármennyire is akarta, nem tudta száműzni dr. Dant a szívéből még azután sem, hogy elváltak egymástól, elvileg örökre. És ez az ok roppant egyszerű volt: a szíve volt az a hely, amelyet a sors a férfi számára kijelölt. – Tyűha! – mondta, szándékai szerint nyugodt, minden ideges vibrálástól mentes hangon.

– Először fordul elő velem, hogy egy könyvbe bekerülök. – Nem lenne kedve egy Branwell kávéhoz meg egy kis narancsos tallérhoz? – Mit szólna inkább egy Rochester leveshez? – kérdezte Bel, de már a férfi körvonalait is

alig tudta kivenni a szemét elfutó könnyek miatt. – Azt hiszem, Miss Eyre, hogy ennél jobbat is tudok ajánlani. Mit szólnál, például, egy Rochester csókhoz? – Azzal felkapta Belt, könnyedén körbefordult vele, és addig csókolta, míg ki nem fogytak a levegőből.

Epilógus

Kilenc hónappal később – Még át sem öltöztél? – kérdezte Max vigyorogva Beltől, aki ezúttal az anyja menyasszonyi ruháját viselte. Helyesebben azt a ruhát, amelyet a drága mostohaanyja választott neki sok évvel korábban egy parányi boltban Berlinben, és amely olyan tökéletesen állt rajta, mintha kifejezetten neki készítették volna. – Kösz, igazán kedves vagy – dünnyögte sértődöttséget színlelve. Violet megigazította Bel haján az egyszerű csipkefátylat. – Remélem, most nem húzol el a fogadásról – mormogta. – Szeretném, ha legalább az egyikünknek tökéletesen sikerülne végre az esküvője. – Bízz bennem, ma nem megyek sehová – válaszolta Bel, és mivel eszébe jutott, hogy

hamarosan Mrs. Regent lesz a hivatalos neve, boldogan felsóhajtott. Bár semmi pénzért nem vallotta volna be a többieknek, már vagy nyolc hónapja az új nevét gyakorolta szóban és írásban is. Két hónappal azelőtt írta le először, hogy Dan, igazán emlékezetes módon, megkérte a kezét a konzervnyitóra kötözött gyűrűvel az első éjszakán, amelyet a felújított Brontё-házban töltöttek. – Utánam te következel – bökte oldalba Bel Violetet. – Mi boldogok vagyunk így, ahogy vagyunk – válaszolta nevetve Violet. Majdnem három

hónapba került, mire Pav felgyógyult a sérüléseiből. Ekkor közölte Violettel, hogy elhagyja a házát, mert már elég jól érzi magát, és semmi esetre sem akarja kihasználni. Összepakolta a holmiját, és azzal, hogy hamarosan úgyis találkoznak, elment. Violet azonban nem hitt neki. Aztán másnap besétált az újonnan kifestett Carouselbe, és ott találta Pavot – már majdnem elkészült az első lóval, az aranycsillámokat szóró almásderessel. – Hogy gondolhattad, hogy elhagylak, Violet? – rohant a nő mellé, amikor az zokogni

kezdett. És amikor három hónappal később végre megnyílt a fagylaltozó, Pav visszaköltözött Postbox Cottage-ba. És ettől kezdve már nem a vendégszobában aludt. – A helyzet az, hogy tévedtél – szólalt meg az addig réveteg Max. – A következő ugyanis én leszek. És ugyan nem akartam ellopni a napodat, de ha már itt tartunk, akár be is jelenthetem, hogy Luke tegnap éjszaka megkérte a kezemet, és én igent mondtam. Egész délelőtt a megfelelő pillanatra vártam, hogy közölhessem veletek a hírt. – Ó, Max, annyira örülök! – kiáltotta Bel, és felugrott, hogy magához ölelje a barátnőjét, de az eltolta magától. – Vigyázz! A végén még tönkreteszed a sminkedet! Nehogy pityeregni kezdj nekem! Na, jó, ennyi tényleg elég lesz – motyogta, miután Bel mégiscsak átölelte, és

érezte, hogy köréjük fonódnak Violet törékeny karjai is. Odakinn dudálni kezdett egy autó. – Úgy tűnik, mennünk kell – mondta Violet, és megigazította a hajában a virágot. Levendulakék volt, ami pontosan megegyezett a ruhája árnyalatával. És a szeme színével, amit Pav olyan lefegyverzőnek talált. Bel megemelte a szoknyáját, és kiment a ház elé, ahol Trevor idegességében éppen elszívott egy cigit. – Lehet, hogy most meg fognak szöktetni, Max, és Gretna Greenben mondod ki a boldogító igent? – kérdezte Violet, miközben a sofőr kinyitotta előttük az ajtót, és bemásztak a kocsiba.

Mindnyájan egy autóban utaztak ezen a nagy napon. – Csak nem gondolod komolyan – kezdte Max méltatlankodó hangon –, hogy hozzámegyek egy Appleby nevű fickóhoz, és nem csapok világraszóló lagzit? Most figyelj, hogy a szavamon foghass. Ehhez a lagzihoz képest amis gyászszertartásnak fog tűnni a múltkori. Most, hogy túl vagyok a gyakorlókörön, már tudom, hogy mi működik, és mi nem. Például egyértelműen bebizonyosodott, hogy vőlegény nélkül nincs esküvő. És kicsit visszaveszek a barnaságból, de csak azért, hogy még nagyobb legyen a csillogás. – És hogy az ördögben akarod fokozni a csillogást? – Hogy hogyan? – kérdezte Max, és örömtől csillogó szemmel a magasba emelte a mutatóujját. – Most figyeljetek! Csillámport szórok az IN TIM testrészeimre! – Ekkor eszébe

jutott, hogy Bel apja is ott van a kocsiban, ezért még gyorsan hozzátette: – Bocs, Trevor. – Ugyan, angyalom, egy csöppet se izgasd magad – fordult hátra az anyósülésről Trevor. – Nem most léptem le a falvédőről, így van némi elképzelésem arról, hogy mit tartotok a táskáitokban. Erre mindhárom lányból kitört a vihogás. – Cigánykaravánon meg Aranyhajú lány-parókán töröm a fejem, meg húszméteres uszályon. Még Lady Dianáé is csak tizenöt méteres volt, úgy tudom – folytatta Max a boldog tervezgetést. – Egek, már megint kezdi – nyögte Bel. – És akkora torta lesz, hogy a belsejében tartjuk a fogadást… – Max… Luke tud a terveidről? – Hogyne! És tudjátok, mit mondott? Azt, hogy „vágjak bele”. Mert ő ennyire csodálatos.

Ugyanolyan bolond, mint amilyen én vagyok. Még a rózsaszín lovakat sem ellenezte… Trevor ismét hátrafordult, és a lányára kacsintott. Bel pedig belekarolt a barátnőibe, és mindhárman elmosolyodtak, amikor, különös módon egyszerre, mindhármuknak eszébe jutott egy idézet. Charlotte Brontёtól, természetesen.

Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Bel arra gondolt, hogy ő maga sem mondhatta volna szebben.

Köszönet

Bár Billy Idol azt mondta, hogy semmi sem biztos ezen a világon, én teljes bizonyossággal tudom, hogy kik azok a csodálatos emberek, akiknek nem kevés köszönettel tartozom: Fantasztikus kiadói gárdám, név szerint Suzanne Baboneau, Maxin Hitchoc, Nigel Stoneman, Libby Yevtushenko, Clare Hey, S - J, Georgie, Ali, és a Simon & Schuster összes munkatársa. Nem kívánhatnék magamnak náluk jobb, segítőbb és barátságosabb csapatot. A csodálatos ügynököm – és barátom – Lizzy Kremer és a David Higham Ügynökség kollektívája. Herr Mike Bowkett, a Redmoor Distribution munkatársa, aki segített eligazodni a német esküvőiruha-boltok világában. Szeretve tisztelt író barátaim, akiktől folyamatos szakmai és emberi támogatást kapok, különösképpen Tara Hyland, Sue Welfare, Kate Hardy, Carole Matthews, Jill Mansell, Victoria Howard, Jane Costello, Katie Fforde, Louise Douglas és Sue Diamond. A szépséges Mel és Down a Hothouse-ban –www.hot-h.co.uk –, amiért kutatási célokra bőségesen elláttak cégük szuper St. Moritz barnító termékeivel. Még habfürdőt is kaptam tőlük, hogy legyen mivel lemosni magamról a barnaságot! A Yummy Yorkshire – www.yummyyorkshire.co.uk–, ahová gyakran be kell térnem

mintavételre, hogy fagylaltokról készített leírásaim hitelesek legyenek (!). Pénzügyi varázslókból álló privát hadseregem „kapitányai” – Alex Bianchi (www.alexbianchi.co.uk), John Philbin (www.john-philbin.com) és az isteni Phil Lofthouse a Stead Robinsonnál, a könyvelőm, aki nélkül élni sem tudok, mivelhogy – ezzel ő is tisztában van – erősen hadilábon állok a számokkal. És végül, de nem utolsósorban Traz, Kath, Tracey, Rae, Judy, Chris és a többi hűséges és pótolhatatlan barnsley-i barát. És szeretett családom, akiktől annyi témát kapok, hogy nem tudom elég gyorsan megírni őket.

Copyright © Milly Johnson, 2012 Cover illustration © Robyn Neild Cover design © Lizzie Gardiner Title type © Stephen Raw Hungarian translation © H. Prikler Renáta, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-293-6 Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent Yorkshire puding Klub Madarak és méhek Tavaszi affér Nyári flört Itt jönnek a csajok Őszi románc

{1}

Brit bűnügyi tényfeltáró televíziós műsor.

{2}

Több mint 50 éve műsoron lévő brit, családi témájú televíziós sorozat.

{3}

Shakespeare: Rómeó és Júlia; Kosztolányi Dezső fordítása

{4}

Lukács 4:23

{5}

Charles Dickens Szép remények című művének egyik szereplője, akit esküvője napján elhagytak, és azóta a hajdani ünnep díszletei között él.