Tóth Attiláné
Erkölcs, Jövő Részletek a magyar gondolkodók jövőképeiből. Hosszú évek óta foglalkoztat az a probléma, hogy hogyan lehetne a törvényhozók, a döntések megalkotóit és minden ember figyelmét a jövő felé fordítani. Ez nemcsak az én gondom, hanem minden jövőkutatóé. Mint minden tudomány szakértőjének, a jövőkutatónak is feladata az előrejelzés, a prognózis megalkotásán túl, hogy felkeltse a társadalom figyelmét az eredményre, javasolja használják (esetleg mondjanak le róla), vegyék észre, értékeljék. Nem feltűnési, vagy szereplési vágyból szeretnénk, ha jobban figyelnének a munkánkra, hanem azért mert úgy érezzük, sőt tudjuk, hogy a negatív alternatíváknak is van – sajnos - megvalósulási esélye, ha nem lépünk fel közösen, tudatosan és aktívan, megakadályozni a megvalósulásukat. Gondoljunk Toynbee szavaira, aki szerint azt a társadalmat, amelyik nem igyekszik megismerni a jövőjét, a jövője maga alá temeti. Ma már tudjuk, hogy ezek nemcsak szellemes és tetszetős szavak, hanem, sajnos, igazak is. Amikor a jövőkutatás elméleti kérdéseivel kezdtem foglalkozni, olvastam egy angol folyóiratban egy cikket, amelyben a szerző hasonló problémákkal foglalkozott, írt arról, hogy elkészítettek tanulmányokat, megrendelésre, különböző szervezeteknek, hivataloknak, de amikor azok a döntéseiket hozták nem támaszkodtak az elkészített előrejelzésekre. Akkor arra gondoltam, hogy ez egy pesszimista ember, biztosan jobb a helyzet, mint ahogy a szerző vázolja, hiszen a tudományos alapon született racionális következtetéseket kár lenne figyelmen kívül hagyni, különösen, ha már fizettek is értük. Mindenkinek az az érdeke - valószínűleg -, hogy elkerüljük a nagyobb bajokat, sőt a kisebbeket is – gondoltam. Azóta azonban megértettem, hogy az élet, a megélhetés, a túlélés, az átélés stb., rengeteg konkrét, a jelenben fontos, a jelenért fontos döntést, cselekedetet igényel, méghozzá szövevényes rendszerben. Ezek között élni, ezeket mozgatni nagyon bonyolult, felemészti anyagi, fizikai és esetleg szellemi erőinket is, és már nem jut erő, figyelem és talán idő sem arra, hogy a jövőre gondoljunk annál alaposabban, átgondoltabban, mint ahogy ezt a mindennapi élet megkívánja. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a változtatásoknak nincs nagy tömegbázisa, fáradunk, elegünk van az új helyzetek rohamos egymásutániságából. Az emberek a megszokottat szeretik, akkor különösen, ha a tervezett, elgondolt változtatás esetleg majd sértheti az érdekeiket. A múlt (a régmúlt is) eseményeiből tudhatjuk, hogy minden változás érint valamit, valakit pozitívan, de érinthet negatívan is. Csak az egyszerűbbnek tűnő technikai változásokra gondoljunk! Egy új technikai eszköz megjelenése remek dolog lehet a jövendő nemzedéknek, de akkor, amikor bevezetése, meghonosodása, a társadalomba való beillesztése történik háttérbe szorulnak a régebbi megoldáshoz tartozó erők (eszközök, munkások, szakmák). Őket negatívan érinti most a változás, új szakmát, új munkahelyet kell találniuk, elbizonytalanodik körülöttük az élet. Nehéz támogatni egy változást, ha az minket a bizonytalanság felé visz. Ma már egy életen belül sokkal több változást kell megélnünk, mint eddig bármely történelmi korban, még a legviharosabbak is elmaradnak a nagy „csodáik” számával. Ma a változások ugyan úgy fenyegetnek kockázatokkal, mint régen, de a helyben maradás kockázata sokkal nagyobb. Ma nagy tragédiák akkor fenyegetnek minket, ha nem vállaljuk fel a változtatásokat.
Megközelítően negyven évet töltvén a jövőkutatók, a jövőkutatás elméleti és gyakorlati szakemberei között, megismervén munkáikat, sőt részt vállalva a munkálatokban, azt kell mondanom, hogy nagyon sok eredmény felhasználatlanul hever íróasztalok fiókjaiban, a számítógépek képernyői mögött várakozva vagy hangzott el konferenciákon, esetleg médiumokban. Mi az oka annak, hogy ezek nem érik el a kívánt hatást? Ennek több oka is lehet, sőt lehet, hogy az okok közül több is érvényesül egyszerre. Először is a jövő „messze” van, és mi, jövőkutatók, tudjuk a legjobban (sőt hirdetjük), hogy az amit, ma gondolunk a jövő eseményeiről az nagy valószínűséggel a valóságban másként fog majd megtörténni. Ezért talán sokan úgy gondolják, hogy a jövőkutatók vészmadarak csupán és majd csak (sőt biztosan) lesz valahogy. Elfogadni a negatív tényeket nem szeretik az emberek, hát még azon elgondolkozni, amiről most csak azt mondhatjuk, hogy lehet, hogy így, de lehet, hogy másként fog megtörténni. (hogy később már későn lesz, az nem szempont) A sok negatív jövőkép a jövő iránt passzivitást vált ki. Sokszor halljuk jeles művészektől, közszereplőktől (akikre szívesen hallgatnak az emberek), hogy a jelennek kell élni, nem kell bánkódni a múlton és nem kell aggódni a jövőért, van elég bajunk most itt a jelenben is, oldjuk meg ezeket. Még a jelenre figyelve is szerezhetünk negatív tapasztalatokat, nem kell a jövőig „elmenni” Egy további ok lehet, hogy az emberek nem szeretnek félni, a sikert a pozitív eredményeket szeretik. Erről Bradbury írt egy novellát, mely szerint egy kutató belefáradva abban, hogy próbálta a fásult társadalmat rákényszeríteni, hogy foglalkozzanak a jövővel, mert láthatóan sötét felhők gyülekeznek, amelyek elsöprő vihart hozhatnak, tett egy „jövőutazást” és „megmutatta az eredményt”, vagyis azt, hogy sikerült megmenteni a Földet az elszennyeződéstől. „Hozott” a jövőből „bizonyító erővel” rendelkező képeket a jobb világról és mindenki „láthatta”, hogy „sikerült”. Ekkor az emberek elkezdték a valóságban lelkesen megvalósítani azt, ami még egyáltalán nem létezett, de amelyben hihettek és ami „jó” volt. Régi jó nevelési módszer, adjunk hitet a gyereknek saját magában, és akkor elérheti a nagyobb eredményt, sikeres lehet. A sok negatív fenyegetés helyett – Bradbury novellájában - a társadalom egy elérhető sikert látott maga előtt, és elérte. Hazudtak neki, de nem mindig kell igazat mondani! Csakhogy a tudomány ilyen módszerekhez nem folyamodhat még akkor sem, ha elismerjük, hogy a jövőkutatás, mint tudomány sok szubjektív elemet is tartalmaz, de azért 180 fokos fordulat nem engedhető meg.. Lehet, hogy ennek a történetnek a tanulsága a jövőkutató számára az, hogy legyen pozitív? Lehet, hogy a politikai programbeszédeknek is az a vonzerejük, hogy nem szólnak a negatívumokról. Sőt! A választások idején – akármelyik párt propagandistáját hallgatjuk – a jövő nagyon szép és kedvező. Kevés adó, sok kereset lesz, jól fog működni az egészségügy stb. – ilyenkor mindenki vidám, bizakodó. Sokszor olvashatjuk szakértők által készített előrejelzések javaslatai között, hogy az előrelátható veszélyes helyzetek a jövőben csak úgy kerülhetők el, ha megtörténik egy jelentős szemléletbeli változás mindenkiben, ha minden egyes ember gondolkodásában, értékrendjében paradigmaváltás következik be. Tudnunk kell, hogy ez a legnehezebb, amit egy társadalomtól el lehet várni. Gyorsan lehet technikát, technológiát váltani, sőt politikai irányt is, a gazdaság is rendezhető új elvek szerint viszonylag gyorsan, de értékrendet váltani csak hosszú idő alatt lehet, akkor is csak meggyőző társadalmi igény szükségszerű hatására. Tekinthetnénk a jövőképek negatív, de tudományos alapon készített hipotéziseit a jövőről meggyőző erőnek, de nem biztos, hogy ezek túl jutottak a tudományok területén és társadalmi erővé váltak. Mi kellene ahhoz, hogy társadalmi erővé váljanak? A megfelelő tudás, minden területről való támogatása. Ez a mondat sokkal bonyolultabb, mint ahogy így röviden megfogalmazva látszik. A társadalomban az érdekek szövevényes hálót képeznek, és a gazdasági érdekek erősek és hatásosak, szinte legyőzhetetlenek. Jelenlegi érdekeik, a jelenlegi működés gazdasági érdekei meg tudják akadályozni, hogy egy gyenge, csak majd a jövőben eredményt hozó érdekszféra előtérbe kerüljön. Ma a társadalmak vergődnek a jelen érdekek és a jövőt remélhetően biztosító érdekek között. Nem elég
tehát, hogy az érdekek mozgása lassú, még ezt a lassú változást is akadályozzák a jelennel megelégedett erők. Ezek nem hajlandóak belegondolni, nem hajlandóak megérteni, hogy egy idő után nekik sem lesz lehetőségük a fennmaradásra. Nagy hibát követnek el, saját magukat, gyermekeiket is eladják! Erről szólnak az Ember Tragédiájában Madách szavai: Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban ujólag felélsz, És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezel, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanúlsz Évmilliókra lesz tulajdonod. (1) Madách költői megfogalmazásában felrémlik a veszély: ha ma a mai érdekeinkhez ragaszkodunk minden áron, akkor a fiainkban bűnhödhetünk – ezt nem szabad akarni, ezen szavak fenyegető hangzását nem szabad elengedni a fülünk mellett, minden nap hallanunk kell az agyunkban Madách szavait! A következő nagy kérdés, hogy pontosan milyen érdekekre is gondolunk, amikor az érdekek szükséges változásáráról beszélünk? Melyeket kell lecserélni, újakra, vagy talán nem újak kellenek, hanem olyanok, amelyek eddig is segítettek, a képviseletük megbecsülést, fejlődést, haladást hozott a társadalomnak. Annak ellenére, hogy minőségileg más a kapcsolat a jelen és a jövő között ma, mint évszázadokkal ezelőtt volt, mégis úgy gondolom, hogy tanulhatunk a régiektől, talán azért mert sokszor kerültek olyan válságos korba, mint amilyenbe most mi vagyunk, talán a válság oka más volt. Újból átfogalmazva a kérdésünket, hogyan lehet egy válságos időszakot pozitívan túlélni, miben bíztak, amikor egy nehéz időben gyermekeikre, hazájukra, a hazánkra gondoltak? Történelmi kalandozásunk során először Szent István király intelmei Imre herceghez című, pár oldalas, zseniális mű első mondatára hívom fel a figyelmet. „Mivel megértem és mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett a nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti és tartja fenn, s mivel látom, hogy mindazt, amit Isten kegyelme bőséggel adott az élet előnyére és méltóságára, tudniillik királyságokat, konzulságokat, hercegségeket, ispánságokat, főpapságokat s más méltóságokat, részben isteni parancsok és rendeletek, részben világiak, valamint a nemesek meg az élemedett korúak tanácsai és javaslatai kormányozzák, védik, osztják fel és egyesítik, s mivel bizonyosan tudom, hogy minden rendben valók a föld bármely részén, bármilyen méltóságot viseljenek, nemcsak kiséretüknek, híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javasolnak, hanem fiaiknak is, úgy hát én sem restellem, szerelmetes fiam, hogy neked még életemben tanulságokat, parancsokat, tanácsokat, javaslatokat adjak, hogy velük mind a magad, mind alattvalóid életmódját ékesítsed, ha majd a legfőbb hatalom engedélyével utánam uralkodni fogsz” (2) Ebből a sokféle kapcsolatból amit a szöveg felvázol azt emelem ki, hogy több, mint ezer évvel ezelőtt is világos volt, hogy a jövőt a jelenben alapozzuk meg. Figyelni kell arra, hogy hogyan alakul a társadalom jövője, tudni kell, hogy felelősek vagyunk azért a jövőért, amelyben fiaink élni fognak. Ennek érdekében, hogy kifejezzük a felelősségünket, gondolkodnunk kell azon, hogy mi lesz számukra fontos, hasznos és mi hoz eredményeket. „Látnunk kell” a jövőjüket, és tudásunkkal, tapasztalatunkkal a hátunk mögött tanácsokat adunk, javaslatokat teszünk, nem ezért, hogy hatalmaskodjunk, hanem azért, hogy segítsünk. Sőt, a szöveg szerint ez kötelességünk is! Szó sincs arról, hogy csak a mával kell törődni,
csak a mostani érdekek fontosak. Ami ezen túl mutat a szövegben – nagyon fontos és érdekes, ugyanis indokolja is, hogy ennek miért van értelme. A magyarázat egy ma is elfogadható indokláshoz áll közel. Azért értelmes dolog tanácsokat adni a következő generációnak, mert mindent ami létezik „törvény élteti és tartja fenn” és ezek részben „isteni parancsok és rendeletek, részben világiak”, tehát bizton számíthatunk tudásunk tartósságára, megbízhatóságára, és arra, hogy ha változtatni akarunk, akkor erre van lehetőségünk. Van folytonosság az események egymásutániságában, amire számíthatunk, ami alapot ad ahhoz, hogy tanácsaink használhatóak legyenek majd. István király, fiához, Imréhez, mint jövendő királyhoz intézi szavait, amelyek arra az időszakra vonatkoznak, amikor ő már nem lesz és Imrének magának kell vezetnie az országot. A történelmi korszakot ismerjük, tudjuk, hogy annak idején minden szónak és lépésnek hatalmas súlya volt, népünk élete függött az akkori uralkodók tetteitől. Meglepve tapasztalhatjuk, hogy István nem osztogat a következő szövegrészben konkrét utasításokat, nem mondja meg, hogy konkrét helyzetekben hogyan kell viselkedni. Általánosságokat mond, nézzük meg hogyan fogalmaz? Témájuk szerint tíz egységbe rendezett intelmek minden fejezetének a végén valamilyen sajátos utasítást olvashatunk, olyant amiben szó sincs konkrétumokról, például. „kövesd szokásaimat, a tieid között kimagasló így leszel.” „Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját” vagy: „…minden cselekedet a bölcsesség mértékével mérhesd” és „…türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes” (3) István alaposan ismerve az ország politikai környezetét és az állammá szerveződés belső problémáit, fia számára egyetlen utat jelöl meg, azt, amely egy békés, nyugodt világba vezet, ahol az uralkodó irgalmas, türelmes és bölcs. Figyeljünk csak, ezek egyike sem a gazdaságra, a gazdálkodásra, a piaci szereplésre vonatkozó tulajdonságok, de még csak nem is az erőszakosságra, a harcra alapozó, az erőszakos győzelmet hajszóló ember tulajdonságai. Ezek a békés egymás mellett élés, a szellem és a lélek tulajdonságai! Úgy juthatunk el István által javasolt világba, ha megfogadjuk tanácsait, ill. Imre megfogadja apja tanácsait, amely tanácsok az ismeretekre épült erkölcsi jóra vonatkoznak. Ismeretekre, a tudásra, a környezet és a belső problémák megfigyelésére, azok átgondolt, az összefüggéseket feltáró tudásra épülő erkölcsi jó, és nem valami széplelkűség. Istvánról fel kell tételeznünk, hogy annak, amit javasolt az ellenkezőjét elfogadhatatlannak tartotta, idegeskedve, hisztériásan, gyűlölködéssel, tapasztalatlan ember kapkodásával nem lehet egy országot vezetni, ha a többi állam megbecsülésére, tiszteletére akarunk/kell számítani. István azt hagyta a fiára és ránk, hogy csak emberséggel, biztos erkölcsi alapokon állva és azokat tudatosan vállalva leszünk képesek megoldani az ország és a világ problémáit. István szavaiból, illetve abból, amit nem mond ki, tudhatjuk, hogy a konkrét feladatok, a problémák alternativitást is figyelembevevő lehetséges megoldásai (javaslatai) nem hordozzák magukban a jót, a jót mi emberek hordjuk magunkban, és a választásainkban nyilvánul meg. Nem lehet humanizmus, erkölcsösség, bölcsesség, empatizmus nélkül, vagy ezek hiányával, esetleg ezekkel szemben jó döntéseket hozni. Aki nem rendelkezik az erkölcsi jóval, az a konkrét pillanatokban nem tudja azt képviselni. A 17. század első felében, a görög és latin műveltségéről híres Vetéssi István Levél az uralkodás művészetéről című művében egy nagyon figyelemre méltó gondolatot olvashatunk: „Az országnak birodalmát két dolog tartja meg, úgymint: erő és jóságos erkölcs”. (4) Az erőn természetesen a hadi erőt érti, a „belső vitézlő rendeket”, a „külső vitézlő rendeket” a „várakat” és mind azt ami ezek működéséhez kell, a pénzt. „Következik immár az országnak birodalmát megtartó, jóságos erkölcs, amely kiváltképpen imez két dologból áll, tudniillik jóakaratból és méltóságból.” (5) A szöveg tanulsága szerint a jóakaratnak
és a méltóságnak mindenki részéről ki kell fejeződni, akár uralkodó, akár alattvaló az ember. Ha ez mind megvalósul, akkor a jövő, mint a boldogság szigete jelenik meg: „…szelíd engedelmessége,…az fejedelemnek tündököljék az egész birodalmában, hogy így az ő birodalma is őhozzá, amaz gyönyörűségesen tündöklő, tiszta, szép égnek formáját viselvén, mindenkor igen szép, tiszta lehessen, és őneki engedelmességgel szolgáljon.” (6) Levél az uralkodás művészetéről című írás más részeiből kiviláglik, hogy a szerző igen fontosnak tartja a jövő szempontjából azt, hogy az uralkodó biztos tudással rendelkezzen a körülvevő országok szándékait illetően, a kapcsolatokat megfelelően átlássa, flexibilisen viselkedjen a bonyolult világban. Vértessi 6-7 száz évvel később ugyan azokat a tulajdonságokat tartja fontosnak, amiket István is emlegetett, a tudáson alapuló erkölcsösség, annak felvállalása. Nyilván ez a neveléssel, a képzéssel, az oktatással szerezhető meg, de leginkább a példaadás segítheti a fiatalokat, hogy meggyőződjenek az erkölcsösség fontosságáról és meg is bízzanak abban, hogy ezen elvektől vezetve lehet tartósan eredményeket elérni, olyanokat, amik miatt sohasem kell szégyenkezni és ami megbecsülést vált ki az utókorból is. I.Rákóczi György fejedelem a Fejedelmi Parainesis-ben szintén a fia számára 1637-ben a következő tanácsot adja: „…életedet tisztán viseljed, azt meg ne mocskoljad, semmi cégéres vétkekkel ez ideig való jó erkölcsödet, kérlek jó fiam, meg ne vesztegessed, rútítsad, az rossz társaságot eltávoztassad, mértékletes, józan kegyes és istenes életet igyekezzél élni, amelyet ha követsz, bizony az Úristen is veled lészen, el nem hagy semmi szükségedben, mindenek áldásával bővelkedtet, életed hosszú, szerencséd duplázó, virágzó, gyümölcsöző leszen…”. (7) I. Rákóczi György el is mondhatta ezt fiának , aki II. Rákóczi György néven követte is őt, hiszen az apa uralkodása alatt fejlődött, sőt virágzott Erdély. A Parainesis-ben sincsennek konkrét utasítások a feladatok végzésével kapcsolatban, de már vannak konkrét tanácsok az erkölcsösség megszerzésével, illetve jellemzőivel kapcsolatban. Kerülni kell a cégéres vétkeket – ha figyelembe vesszük az akkori kort, rögtön tudjuk, hogy miről beszélt Rákóczi, de még a mai életben is tudnánk példát mondani arra, hogy miket kell kerülni tulajdonképpen, ilyen például a vesztegetés, mint ahogy olvassuk a következő sorban, vagy mondhatnánk ma, ne korrumpálódjunk. A korrupció tönkre tesz egy társadalmat, gondoljunk sok történelmi példára, de talán a legtalálóbb emlék a Római birodalom, amely társadalom megalkotta a törvénykezés modern rendjét, de ezen az erkölcsi hibán nem tudott úrrá lenni. Fényes bizonyíték ez, arra, hogy a jog és az erkölcs nem helyettesíthetik egymást, lehet a jogi szabályozás racionális, logikus és zárt, ha az erkölcsösség nem támogatja. Rákóczi emlegeti még a mértékletességet, a józan, kegyes, istenes életet, mint az erkölcsösség megnyilvánulásait, ezekben talán maga Rákóczi sem tudott megfelelő példával szolgálni, de ennek ellenére igaza van. Arisztotelésztől tudjuk és persze a gyakorlatból, hogy a jó erkölcs alapja a mértékletesség a jóban és a rosszban egyaránt, ugyan úgy a vagyonszerzésben, mint a hasztalan (vagy káros) eszmék iránti hűségben. Ne hagyjuk, hogy bátorságnak tűnjön az esztelenség. Hiába van pénzünk és hatalmunk ne higgyük el, hogy mind ehhez Isten okosságot is adott, ne döntsünk tehát, magunktól elragadtatva, olyan dolgokban, amikhez nem értünk. Egy fél évszázaddal később II. Rákóczi Ferenc a Breznai Kiáltványban, 1703-ban, az akkori politikai helyzetben egy új motívummal gazdagítja a jövőnek szóló tanácsokat. Ez természetes is, hiszen mint ahogy a cím is mutatja, itt nem csupán egy a jövendőért aggódó gondolkodó próbál segítséget nyújtani a következő generációnak, hanem egy politikai kiáltványról van szó, amely arra hívja fel a nemzet figyelmét, hogy „régi szabadságát” „mi magunk munkáival” érheti el, és „utána dicsőséges szabadságával boldogítva végezzük napjainkat.”(8) Ugyanezt a gondolatot II.. Rákóczi Ferenc néhány évvel később, 1710-ben az Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése című művében így fogalmazza meg: „…Isten minden keresztény embertűl ámbár kívánja is, hogy maga akaratát az ő szent akaratával összekapcsolja, - de ezek felett kitűl, kitűl megkívánja, hogy önként magunk magunkért való boldogulásunkban fáradozzunk…az igazi hazafiui munkálkodásokat is megkívánja.”. (9) Ez a
munkálkodás fog elvezetni az Isten által megmutatott úton a szabad és igazságos jövőbe. Bár itt a munkálkodásnak nagy a jelentősége – amivel teljesen egyetérthetünk – de Rákóczi Ferenc sem feledkezik meg arról, hogy csak Istennek tetsző, erkölcsös emberek, hazafiak kapják meg Istentől azt a lehetőséget, hogy saját munkálkodásuk segítségével eljussanak a szép jövőbe, vagyis hogy ott folytathassák életüket. Vessünk még egy pillantást erre a szövegre, mert a tettek jelentőségének emlegetése megéri! Szándékosan cseréltem a munkálkodást a tettekre, ugyanis a munkálkodás – a szövegből kiderül – pozitív ténykedést jelent, dolgozni a hazáért, saját magunk felemelkedéséért. A tettek lehetnek negatívak is. Sajnos a történelemből tudjuk – a tettek tönkre tehetnek egy országot, visszavethetik a fejlődését, ha nem a tudással megalapozott jószándék, mértékletesség, bölcsesség vezérli a cselekvőt. Száz évvel később az erkölcs, az erő és a munkálkodás mellett újabb motívum jelenik meg a jövőről gondolkodás során, ez az ész. Ennek az új elvnek a megjelenése mutatja, hogy olyan korszakba léptünk, amelyben a tényezők egymás közötti viszonya megváltozott, és ez a megváltozott világról ad hírt. Hiszen az eddig idézett írásokban is feltűnt a hivatkozás a tudásra, az ismeretekre, mint ami alapja az erkölcsnek, és ami nélkül nem remélhetünk sikert a jövőben, de ebben a korban válhatott a leglényesebbé, ekkor kerülhetett az első helyre. Álljon itt példának, a jövőkutatási szemmel nyugodtam pesszimistának tekinthető, Berzsenyi Dániel néhány sora A pesti magyar társasághoz című 1815-ben írt verséből: Hol van hát a józan értelem Hol a tudósok annyi izzadása? Remélhetünk-e vajjon jobb világot Gyaníthatunk-e olly időt, mikor Az ész világa minden népeket Megjózanít és összevegyesít S kiírt közülünk minden bűnt és gonoszt?” (10) Ha bele gondolunk félelmetesek ezek a szavak! Ma is felírhatjuk minden konferencia poszterére, vagy jövőről szóló tanulmány mottójául szolgálhatna. Lassan kétszáz éve lesz, hogy valaki ilyen könyörgéssel forduljon az észhez, azokhoz, akik képesek racionálisan gondolkodni a világ jövője érdekében. Mit vár tulajdonképpen Berzsenyi az észtől? Olvashatóan azt, hogy megszüntesse az erkölcstelenséget, a bűnt és a gonoszt. Az észtől nem a technika fejlődését, a szuper mütyürök gyors és sokféle szolgáltatását, a szervezett energiaszolgáltatást, a gyors közlekedést és más ehhez hasonlóakat várja el, hanem, hogy mindenki a világon, minden nép belássa, az ész világa mellett megértse, hogy gonoszsággal, gyűlölködéssel nem élhetünk ezen a Földön. Gyönyörűen és bizakodóan kapcsolja össze az ész és erkölcs szükségességét Vörösmarty Mihály A Guttenberg – albuma című versében: „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem ál tudományt, Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok… Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt, Majd ha tanácsot tart a föld népessége magával „ (11)…. akkor mondhatjuk, hogy eljött az igazság kora. Bár nehéz munka áll előttünk, és sok a jövő szempontjából elfogadhatatlan eszmével kell megküzdeni, olyanokkal, amelyeknek nincs helyük a jövőben, „És mégis – mégis fáradozni kell Egy ujabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet, Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvéreim vannak, számos milliók: Én védem őket, ők megvédenek engem” (12) Figyeljünk fel arra, hogy Berzsenyinél és Vörösmartynál is megjelenik a 19. századi nemzetköziség. Ma is korszerű gondolat, sőt ma már nemcsak egy szép gondolat, mi már megalapozottan ki is jelenthetjük, hogy a jövő problémái csak közösen, az egész Föld össze lakójával együtt oldható meg. Mik a főbb problémáink? A környezet szennyezettségének szinte megállíthatatlan növekedése, az energiaforrások és a nyersanyagok felelőtlen, pazarló felhasználása, a szegénység. Belátható, hogy ezeket országonként felszámolni nem lehet. Ha Berzsenyi és Vörösmarty nem is jelölte meg ezeket a problémákat konkrétan, de érzékeny lelkükkel megérezték, hogy a Föld egy és a jövője is egy. Ahogy a mai jelszó mondja, egy Föld, egy jövő! Visszatérve Vörösmarty korába, olvassuk Széchenyi István Hitel című meghatározó művének utolsó sorait: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre, nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscenciákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják Magyarország – volt, - én azt szeretem hinni: lesz!” (13) Széchenyi remek eleganciával oldotta meg azt a problémát, amiről az első bekezdésekben írtunk. A Hitel című írás feladata a fejlődés támogatása, felhívás arra, hogy keressék meg a lehetőséget a haladás biztosítására, konkrétan tegyenek lépéseket az uralkodó réteg tagjai saját gazdaságuk és egyben az ország sikeressége érdekében. Széchenyi is jól ismerte az országot, az országot vezető réteg minden egyes tagjának a jellemét, gondjait, gondolatait. Finoman, megkérdőjelezhetetlen indoklással fordítja a figyelmet a jövő felé. Így válik a Hitel – bár a jelenre ad tanácsokat – az egyik legjelentősebb, jövőorientált művé. Nincs benne fenyegetés, csak a béke és a haladás. Azért az is érdekel minket, hogy mi kell Széchenyi szerint a jobb jövőért: „ Jobb utakat, műveltebb mezőket, serényebb kereskedést….nagyobb kultúrát…nemesb patriotizmus, több polgári erényt!” (14) Bár Széchenyi konkrét javaslatokat tesz a gazdaság számára, de kijelenti, hogy a sikerhez, kell kultúra és erényesség, műveltség is. Erre a megállapításra hivatkozva besorolhatjuk a Hitelt is azon művek közé, amelyek nagy jelentőséget tulajdonítanak a jövő szempontjából az úgynevezett lágy tényezőknek. A 19. század vége felé Vajda János publicisztikai írásaiból idézünk Nemeskürty István Parázs a hamu alatt című művét felhasználva. Vajda cikkei 1862 után jelentek meg, álnév alatt, így ír az egyikben: „Tegyük legelsőbb és főbb gondunk tárgyává a polgárosuló műveltséget!” (15) Majd egy másik írásában így folytatja a témát: „Fődolog, hogy jól értelmezzük a népnevelést, s ne csupán az irás-olvasás képességét értsük alatta…A művelődés célja az erkölcsök nemesbülése” (16) Ismerjük azokat a történelmi korokat, amelyeknek gondolkodóit idéztük és ismerjük az idézett gondolkodókat, politikusokat, művészeket, tevékenységüket, más műveiket is. A tőlük kiemelt részletek alapján mondhatjuk, hogy ha válságos időszakokból ki akarunk emelkedni, azokat túl akarjuk élni, akkor a műveltség, az erkölcs és az odaadó munka segíthet. Ha ezekkel rendelkezünk, akkor a konkrét problémákat is meg tudjuk oldani.
Erre a felismerésre nagy szükségünk van. Most a technikai alapokon globalizálódó világban élünk, ahol a problémák megoldására új technikai eszközöket szerkesztünk, és ha azok bajt okoznak, akkor egy másik eszközt tervezünk a hiba megszüntetésére. Ha gazdasági döntéseket akarunk vagy kell hoznunk, akkor számításokat végzünk, elővesszük a képleteket, grafikonokat és a helyzetet leíró görbéket, összehasonlítunk, jogilag tájékozódunk (de csak esetleg) és döntünk. És sajnos úgy véljük, hogy mindent megtettünk a konkrét ügy elrendezése érdekében – és ez igaz is, csak hogy a világ nem konkrét ügyek halmaza, vagy még csak nem is egymásutánja, hanem az események szövevényes egysége. Nem is arra gondolunk, hogy egy esetlenül röpködő pillangó még háborút is kirobbanthat, hanem arra, hogy ami ma, most, itt megoldás, az máskor, máshol, másért nem az, sőt! Ahhoz, hogy egységben lássuk a világot, ahhoz magunkban belül kell egységben tudni, sőt ha nincs erre elég információnk, akkor is érezzük az egységet. Világos, hogy már ma nem elég a racionalitás a világ bajainak elkerüléséhez, több kell, és ezt adja az erkölcs, a műveltség. Hivatkozások: (1) Madách: Az ember tragédiája Magyar Halikon, 1962. (2) Szent István király intelmei Imre herceghez In: Árpádkori legendák és intelmek, Szépirodalmi Könyvkiadó 1983. 54. o. (3) U. o. 58-61. o. (4) Vetéssi István: Levél az uralkodás művészetéről I. Rákóczi György fejedelemhez, In: Nagy magyar gondolkodók, Szépirodalmi Könyvkiadó 1988, Budapest, 128. o. (5) U. o. 123. o. (6) U. o. 123. o. (7) I. Rákóczi György: Fejedelmi Parainesis In: Nagy magyar gondolkodók, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 134. o. (8) II. Rákóczi Ferenc: Breznai Kiáltvány In: Nagy magyar gondolkodók, Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1988. 298. o. (9) II. Rákóczi Ferenc: Egy igaz magyarnak hazája dolgai felöl való elmélkedése In: Nagy magyar gondolkodók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 397. o. (10) Berzsenyi Dániel: A pesti magyar társasághoz In: Berzsenyi Dániel művei Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 126. o. (11) Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba In :Vörösmarty Mihály összes versei, Magyar Helikon, Budapest 1961, 354. o. (12) Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban, In: Vörösmarty Mihály összes versei, Magyar Helikon, Budapest, 1961, 443. o. (13) Széchenyi István:Hitel www.mek.hu (14) U. o. (15) Vajda János, Hívatkozza: Nemeskürty István: Parázs a hamu alatt, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. 257. o. (16) U. o. 259. o.
