1 Erkel Tibor, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanárának ünnepi beszéde Erkel Ferenc születése bicentenáriumi évének megnyitása alkalmából Tisztelt Polgármester Úr, Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink! Erkelt és életművét, perceket számolva megidéznem lehetetlen. Az elmúlt több mint két évtizedben az Erkel Ferenc Társaság folytatta a már korábban többek által megkezdett és tiszteletet érdemlő kísérleteket, de bizton állíthatom, hogy még évek munkája szükséges a „befejeztük” érzésének eléréséhez. Most majd arra törekszem, hogy olyan oldalról irányítsam történeti mécsesünk fényét mai témámra, ahonnan bensőséges fénye védve érezheti magát a tudományos érvek azonnali vita-reflektorai felől. Ünnepi beszédem családi legendáriumunkat és személyes tapasztalataimat egyaránt segítségül hívja. * 2008 novemberében megtisztelő felkérést kaptam a Budapesti Filharmóniai Társaság elnökségétől egy „nagy laudáció” megfogalmazására. A több mint 150 éves együttes alapító elnöke, Erkel Ferenc és hajdanvolt kollegái előtt kívánt tisztelegni a Magyar Örökség-díj 2010-es megpályázásával, majd remélt elnyerésével. A kihívás óriási volt és gondolom hihető, ha azt állítom, hogy a várakozásnak illendően megfelelnem megrendítő, nehéz feladatnak ígérkezett. Felhasználva Erkel koráról akkor egybegyűjtött ismereteimet, kezdem el tehát. Innen pillantsunk most először hátra, a történelmi múltba, de tekintsünk szét e történet jelenében is. Hiszen a „200 év” kezdetével, az 1810. november 7-i születésnappal már egy fontos folyamat eredményéhez érkezünk. A kerek évfordulót pedig nem nehéz kiszámítani: 2010. november 7. lesz az. A „folyamatról”: Az Erkelek elég régen és nagyon messziről érkeztek ide, mai hazájukba. Az említett családi legendárium szerint a vallásháborúk kirobbanása miatt, mint római katolikusok menekültek el Németalföldről, valahonnan a mai Hollandia területérő, egy új, békésebb jövőt ígérő otthon felé. Élt még akkor, igen, a gyermekeknek szóló mesékben is élt az emléke a törökök kiűzetésének, s hogy a magyar vitézség hárította el Nándorfehérvár diadalával a középkor keleti fenyegetettségének fellegeit Európa egéről. A vándorló család számára ennek a 100 évre megteremtett békének a vonzása Magyarország nyugati határáig tartott. Itt, a török rém újra felbukkanása megállásra kényszerítette őket. Pozsonyban - Németh Amadé zenetörténész szerint - már az 1400-as évek telekkönyveiben fellelhető az Erkel név. Pozsonyban, egyszerű földművestől, ötnemzedéknyi muzsikus Erkelen keresztül a Notre Dame-zárda zenemesteréig, követhető nyomokra lelhetünk, de nekünk nem kell már azokban kutatnunk. Hiszen tudjuk, hogy a zeneszerző szülővárosa a Békés megyei Gyula lesz, noha feléje csak a török hódoltság elszenvedésén, az emberi életet ismét lehetővé tevő győztes ütközeteken, majd a szinte kiirtott vidék újra betelepítésén, az életfeltételek megteremtésén keresztül vezetett út. * Az emberfeletti erőfeszítések eredményességét igazolja, hogy a várost és a körülötte fekvő földterületeket birtokló Wenckheim Ferenc gróf a zeneszerző nagyapját, id. Erkel Józsefet 1806-ban már azért költöztette a Gyulára, mert ő az orgonán kívül zongorán is jól játszott és értette a zeneelméletet. Ennek révén képességei a gróf és más családok gyermekeinek tanításán túl, alkalmassá tették egy alakulóban levő zeneegyüttes megszervezésére is. A tankerületi főigazgató egy ismert levele pedig monopolhelyzetet teremtett az idős muzsikusnak. Idézem: Gyula városában az ilyetén tanítás gróf Wenckheim udvarában lévő Erkel Józsefen kívül senkinek meg ne engedtessen.” Kelt: 1822. november 22. Érezhető, hogy milyen korszak ígérete gyúlhatott ki az emberekben a több évszázados rettenet után, ha megszervezendő feladataik között a zenében és a zenélésben fellelhető szépséges örömökre is gondoltak. Nem is akármilyen pozícióba helyezve azt.
2 Mindeközben, szinte észrevétlenül két csillag gyúlt ki Magyarország zeneéletének egén: a Kárpátok övezte ország szívében, 1810-ben Gyulán megszületett Erkel Ferenc, ifjabb Erkel József legidősebb fia; míg alig egy évvel később 1811-ben, a nyugati végeken, a Sopronhoz közelebb fekvő Doborjánban (Raiding) Liszt Ferenc látta meg a napvilágot. Ma, amikor sokan attól tartanak, hogy gazdasági és erkölcsi válságunkban, perspektívátlannak bélyegzett helyzetünkben ránk és nemzetünkre már csak a pusztulás, megsemmisülés várhat, próbáljunk szilárdan megállni az emlékezés szikláján! Ez a két gyermek az ég ajándékaként, mai szemmel nézve a szinte semmibe érkezett! Hol voltak itt akkor az életre megfelelő felkészülést lehetővé tevő elemi iskolák; az otthon-, vagy ahhoz közel megteremthető tanulásnak a személyi és gazdasági feltételei? Pesten például még az 1800-as évek kezdetén is, csak nyolc iskola működik, tizenhét, majd huszonhárom osztállyal! 1837-ig az általános tannyelv a német, ugyanúgy, mint ahogy a közigazgatás nyelve is az. Kevéssé ismert, hogy ebben a városban 1848-ig a tanítás ügye cseh és morva származású kántorok kezébe volt letéve! Közülük is mindösszesen nyolc rendes és 7 segédtanító látta el a teljes feladatkört. Bizonyára ezért is irányították Gyulán felcseperedett gyermeküket szülei a betűvetés elsajátítása után először Aradra, majd a pozsonyi bencések gimnáziumába, az apácaként Notre Dame-zárdában maradt két nagynénje védőszárnyai alá. A hajdani magyar koronázó város, amely az ország minden részéből felszívta a jövő magyar nemességének és formálódó polgári értelmiségének a friss hajtásait, ezúttal biztosítani tudta az európai kapcsolatot is. Egy majdani zenei feladatokat remélő ifjú számára nem volt közömbös, hogy Haydn, Mozart és Beethoven kisugárzó szellemiségének közelségét élvezhette. * M eghatározó döntés volt, hogy az ifjú diák számára pozsonyi tanulmányai végeztével nem az evidens bécsi egyetemi évek, hanem Kolozsvár következett. Ennek a korszaknak a hatásáról az érintettet is hitelesen tudjuk saját szavaival megszólaltatni. Olvassuk először egy 1868-ból keltezett, bensőséges hangulatú levelét, amelyet válaszul fogalmazott az őt tiszteletbeli elnökké választó Kolozsvári Dalkör felkérésére: […]Kétszeresen lekötelezve érzem magam e’ szíves megtiszteltetés által, mert igen kedves, felejthetetlen emlékek kötnek engem Kolozsvárhoz – ahol nemcsak első alapját vetettem meg szerény ismereteimnek, de megkönnyített szerencsésebb haladásomat is nagy részben ottani legbensőbb barátaim szíves részvételének, szakadatlan buzdításának köszönhetém, mit mindenkor hálás elismeréssel, nyíltan bevallani szeretek! […] Gyulán,(1868) Június hó 25.-én… Erkel Ferenc Ugyanerről Ábrányinak, barátjának és munkatársának, mintegy a fentieket kiegészítve így nyilatkozott: […]„Ami vagyok, mindent Kolozsvárott töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek és ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét, s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával, amelyektől nem is tudtam többé szabadulni, míg csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, amit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell.” Ezek Erkel visszaemlékezései. Hogy mindezek nem formális, udvarias szólamok voltak, annak megerősítésére lapozzuk most fel a Honművész 34 évvel korábbi, 1834. május 8-i számát. A közönség előtt első pesti fellépésével bemutatkozó Erkel Ferenc dicsérő hangú szakmai bírálatát a következő szavakkal zárja a kritikus: […] Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete velünk oly’ honi és tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán magyar és erdély országban tökéletesíté magát remek-játszóvá. […] Azt hiszem, hogy ezek után méltatlan lenne részemről a zongoraművész-zeneszerző magyarságát bizonygatnom. Erkel Ferenc az első szolgáltatott zongoraleckéktől kezdve, sem mint előadóművész, sem mint zeneszerző, határainkon túli lehetőségek után nem kutatott. Minden erőfeszítését
3 a magyar zenekultúra felvirágoztatása ügyének szentelte. Ma már illik tudni: azóta beszélhetünk Pesten Nemzeti Színházról és a magyar opera megszületéséről, hogy 1840. augusztus 8-án Erkel első operáját, a Bátori Máriát a szerző vezényletével hatalmas sikerrel bemutatták. A premier színlapján olvasható először az oly’ régóta vágyott jelző: „Nemzeti”. Erkel 1836-ban, 26 évesen a Német Színházból (első, szakmai rangját is visszaigazoló pesti munkahelyéről) meghívásra átlépett a magyarokhoz. Feladatának vállalását azonban olyan feltételekhez kötötte, amelyeket olvasva egy teljes életre szóló fejlesztési terv szándéka és körvonalai sejlenek fel. Ebben a műhelynek mondható, a leendő Nemzeti Színházban is (akár a végeken), természetes a semmiből megkezdett építkezés. Az első 15 évnek az eredményeit idézem most és az akkorra már beérett, vezető muzsikus helyzetértékelésen alapuló, határozott mondatokkal felvázolt, további elképzeléseit. Egy fellángoló forradalom fényétől megvilágítottan és a levert szabadságharc nehezen szűnő komor árnyai közé kell mindezeket éreznünk. Erkel írja: […]A Nemzeti Színház fő rendeltetése nem a’ jövedelmi források mindenároni szaporítása – hanem a’ drámai irodalom, és a’ drámai zenének fejlesztése, és ezek által a’ nemzetiség terjesztése. (értsd: a nemzethez tartozás érzésének erősítése) – Központi képzőintézet ez, mind a szavaló, mind az éneklő drámára nézve – s’ legjobban pótolja egyszersmind a’ Conservatoriumok hiányát is. – És éppen azért, mert nem nyerészkedő, hanem nemzeti célokat előmozdító országos intézet, mely hivatásánál fogva sokszor jelentékeny, de nemesebb feladataival össze nem férő jövedelmi források felhasználását elmulasztani, feláldozni kénytelen, szükséges, hogy az országtól oly mértékben gyámolíttassék, hogy spekulációkra egyáltalában ne szoruljon […] már pedig ez nálunk nincs így. […] Az 1861-ben Csengery Antal, Deák-párti képviselőhöz írt - és egy parlamenti bizottsági vita háttéranyagaként gyanítható - válaszlevél részletéből egyértelmű, hogy Erkel nem egy intézmény vezetőjével vitázik itt, hanem a kormányzati politikával száll szembe. S hogy mennyire keményen és nyíltan, arra a levél másik részéből következtethetünk, valamint abból, hogy 1861 a Bánk bán bemutatásának az éve is. Íme a következő részlet: Ha az Országnak volna magyar királya, ki mint született Maecenás pártfogolni akarná a honi művészetet – ha az Országnak volna honfi kormánya, mely a hazai művészet elébe gördült természetes és mesterséges akadályokat elhárítani kívánná -, ha végre az Országnak még egy kis pénze is volna és maradna, melyet nem csak idegen status adósság törlesztésre, hanem hazai célokra is szabad volna fordítani – akkor én is háttérbe szorítva a helytelen szerénykedést, javaslatba merném hozni azon eszközök alkalmazását, melytől a hazai művészet emelkedése és állandó virágzása bizton várható – de így, még a’ sarkaiból kiforgatott ország maga helyre nem vergődik, véleményem szerint a’ magyar múzsák is megférhetnek az Országtól illendően segélyezendő egy házuk közös Oltáránál. Az imént idézett részletekből kiolvasható, hogy a Nemzeti prózai és Erkel vezette operatagozata (egy intézményen belül!) - bár komoly gondokkal küszködve, de figyelemre méltó célokat tűzve maga elé - működött. A Hunyadi ekkor már három sikeres külföldi bemutatón volt túl, a díjnyertes Himnusz pedig addigra nemcsak koncertprogramok dísze, hanem „népének”, a nemzet igazi himnusz-imája. Természetesen könnyen leleplezhető a levél tartalmának kísérteties XX. századvégi - XXI. századi aktualitása is. Ezután térjünk vissza beszédem első bekezdéseihez, a Filharmóniai Társaság zenekarának történetéhez. Az együttes, rendkívüli körülmények között alakult meg, anyaintézménye, a Nemzeti Színház operatársulatának zenekari tagjaiból. A szabadságharc 1849-es leverése utáni embertelen diktatúrában mindenféle egyesülés összeesküvés-gyanús és szigorúan tilos volt. Eszerint ítélték meg Erkel 1853-ban tervezett zenekari hangversenyeit is. Gondolhatnánk, hogy még Magyarországon is mindenki számára természetesnek tűnhetett, hogy egy ilyen jellegű művészi produkció legalább 40, de akár 200-nál is több muzsikus egyidejű jelenlétével valósulhat csak meg. Továbbá - merthogy értük történik - igényli a hallgatóságát, amely akkor, a XIX. század közepén nemzeti elkötelezettségű arisztokrata, polgári-értelmiségi és iparos rétegek zenekedvelőiből állt.
4 Erkel műsortervezése azonban első pillanattól kezdve - szakmailag-politikailag egyaránt - támadhatatlan volt. Garantálta a zenekar mind stabilabb létét. Ugyanakkor fontos üzenetet hordozott: a múltból csak a legkiválóbb klasszikusokat, a jelenből a legígéretesebb kortársakat engedte koncertjeinek első helyszínén, a Nemzeti Múzeum dísztermének dobogóján megjelenni. Miközben így folyamatosan bővíthette a pesti hallgatóság zenei műveltségét, a nyújtott minőséggel felfokozta a hazai szerzők alkotókedvét is, mert volt kinek írni, - aki, illetve akik majd műveiket megszólaltatják. És a közönség is formálódott, amely meghallgatja ezeket a műveket. Talán soha azelőtt és azóta sem mutatkozott olyan izzó vágy új magyar művek születésére, rendszeres műsoron tartására. Mindeközben, 1861-ben, a Bánk bán meghökkentő bátorságra valló bemutatója, mint „az uralkodói önkény elleni éles kiáltás” (ez idézet volt a Brockhaus lexikonból) hihetetlen sikert aratott. A napjainkig teltházas mű értékállóságára jellemző, hogy az USA-ban 2000ben rendezett operafilm-versenyen, 200 versenyfilm között - a teljes ismeretlenségből előbukkanva(!) - az ötödik helyen végzett! Erkel Ferenc 1893-ban bekövetkezett haláláig kilenc bemutatott operájával és egy pantomimmel (Sakk-játék 1853-ból, sajnos elveszett) gazdagította a magyar operairodalmat. Utóbbi kivételével, a korábbi nyári színházból Trianon után átalakított Kolozsvári Magyar Opera valamennyit folyamatos sikerrel vitte erdélyi és Gyula városi magyar közönsége elé. Műsoron tartásuk az intézmény vezetői számára ma is evidencia. E műveket másfél évszázadon át csak kéziratokból, és kéziratos másolatokból vezényelték. A nyomtatott partitúrákat a Magyar Zenetudományi Intézet, az Országos Széchényi Könyvtár és a Rózsavölgyi Zeneműkiadó most készíti elő első kiadásra, a legnagyobb gondossággal és kiváló minőségben. A több mint 150 évnyi késés nem az ő lelkiismeretüket terheli. Eddig a Bátori Mária és a Hunyadi László jelent meg. Már nemcsak remélhetjük, hanem tudjuk is, hogy a 200 éves évfordulón a nyomtatott formát eleddig soha nem látott „ős Bánk bán” partitúrából vezényelheti a díszelőadás karmestere. * Befejezésül engedjék meg, hogy Erkel hihetetlen munkabírását és szakértelmét bizonyító zeneakadémia-alapító igazgatásáról is szóljak néhány szót. A Csengery Antalhoz írt levélben említett Conservatorium-hiány, a század utolsó negyedére már tarthatatlanná vált. Az ország legkiválóbb muzsikus palántáit itthon kellett volna elültetni és felnevelni, hogy e virágzó kert gyümölcseiből majdan az egész ország szüretelhessen. Addig a művészszintre, mesterfokra továbbtanulás lehetőségét Bécs-BerlinPárizs-Róma kínálta, magas áron. Ámde a legsúlyosabb fizetség az új érzelmi kötődéseik miatt esetleg magyarságukban elvesztett fiatal művészek lettek. A XIX. század művelődéspolitikája nemzetközi értékű, ahogy ma mondanák, „európai rangú” művészetet akart, de magyar művészetet! Joggal remélhette - éppen Erkel fáradozásainak is köszönhetőn -, hogy erre képes. Csak a végeredményről szóljunk. 1875 őszén Liszt Ferenc nagy nemzetközi tekintélyt biztosító elnökletével és Erkel igazgató úr meghökkentő alaposságú előkészítésével megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Zeneakadémia. Az alapító-igazgató, tanárjelöltjeinek megnevezésén kezdve, de a hangszerpark és bútorzat kialakításának tételes pontosításáig bezárólag személyes ellenőrzése alatt tartotta a „start”-ra felkészülést. Az egyetem irattárának dokumentumai bizonyítják, hogy a XIX. századi intézmény-alapító és a működése első évtizedét meghatározó „Igazgató Úr” akkor mindenkit elszámoltatott és mindennel elszámolt. Különös fontosságot tulajdonított a felszerelési tárgyak, közöttük pl. a zongorák magyar iparművészeti származására, ebben Trefort kultuszminiszter egyetértésére és messzemenő együttműködésére támaszkodva. (Most, 2010-ben, nagy érdeklődéssel figyelhetjük, hogy a XXI. században, és a következő századokra tekintő Zeneakadémia hogyan áll majd helyt újjáalakulása során, világsikert aratott felmenői előtt.)
5 Az 1900-as évekbe forduló intézmény - Erkel tanári kara munkasikereként - már saját neveltjeiből is képes volt építeni, és tovább fejleszteni az európai rokonai mellé felzárkózott Operáját és Filharmonikus Zenekarát. Tanári karának munkáját pedig az a DohnányiBartók-Kodály-trió fémjelezte, akiknek és küzdőtársaiknak köszönhetően a század harmadik harmadára Magyarországot világszerte zenei nagyhatalomnak ismerték el. Talán ez volt az egyetlen, valaha volt hatalom a világon, amely szellemi-lelki építkezéssel és nem mások leigázása révén vált naggyá. * Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amint az gyanítható volt, ez az elhangzott néhány perc csak egy torzó megmintázására bizonyulhatott elégnek. Azonban kinek-kinek érdeklődése szerint formálható tovább, hogy aki erre vállalkozik, a Budakeszi parkjában látható idős úr szobra mellé odaképzelhesse bármelyik korban elődjét, vagy azt az Erkelt, aki életműve teljes kibontakozásának reményével gyakran és szívesen pihent itt, a család Budakeszin vásárolt házában. Szeretett Budapestjét végső búcsúja közben 1893. június 15-én, utoljára képzelhette maga elé a Varga Imre domborművével megjelölt svábhegyi, Diána úti villa teraszáról. Budakeszi, 2010. január 21. Erkel Tibor
