ERIN HUNTER HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON ERIN HUN- TER HARCO- SOK TÖR- ZSE HÍV A VA- DON EGMONT

ERIN HUNTER – HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON

ERIN HUNTER

HARCOSOK TÖRZS

E

HÍV A VADON EGMONT


Billynek – aki elhagyta kétlábúotthonunkat, hogy harcos legyen. Még mindig nagyon hiányzik. És Benjáminnak – az öccsének – aki most már a Csillag törzsben van vele együtt. Külön köszönet Kate Carynek.

ERIN HUNTER – HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó– vagy fénymásolási eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Márton Andrea Eredeti szöveg © Erin Hunter, 2003 Minden jog fenntartva! A mű eredeti kiadása az Egyesült Államokban 2003-ban jelent meg a HarperCollins Children^ Books kiadó gondozásában A mű eredeti címe: Warriors – Intő the Wild Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2007. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu




SZERVEZETEK VILLÁM TÖRZS VEZÉR KÉKCSILLAG – szürkéskék nőstény, pofáját ezüstszőr borítja az orra körül HELYETTES VÖRÖSFARKÚ – kis cirmos kandúr, különleges vörösesszőke farokkal NÖVENDÉKE: POROSMANCS ORVOSMAGSKA PETTYESLEVÉL – gyönyörű szép, sötét cirmos nőstény, különleges pettyes bundával HARCOSOK (kandúrok és nőstények, kiscicák nélkül) OROSZLÁNSZÍV – hatalmas, aranyszínű kandúr, oroszlánszőrhöz hasonlító, vastag bundával NÖVENDÉKE: SZÜRKEMANCS TIGRISKAROM – kandúr, sötétbarna színben játszó bundával, szokatlanul hosszú, elülső karmokkal NÖVENDÉKE: HOLLÓMANCS FEHÉRVIHAR – nagy, fehér kandúr NÖVENDÉKE: HOMOKMANCS SÖTÉTCSÍKOS – vékony, szürkésfekete árnyalatú kandúr HOSSZÚFARKÚ – sápadt színű, fekete csíkos kandúr SZÉLVIHAR – gyors, különféle színekben pompázó kandúr FŰZFAKÉREG – nagyon sápadt nőstény, szokatlan árnyalatú kék szemmel EGÉRBUNDÁS – kicsi, sötétbarna nőstény NÖVENDÉKEK (hat holdnál idősebbek – kiképzésben vesznek részt, hogy harcosokká váljanak) POROSMANCS – kandúr, bundája sötétbarnás SZÜRKECSÍKOS – hosszú szőrű, zömök kandúr HOLLÓMANCS – kicsi, vékony fekete kandúr, mellkasán vékony, fehér csíkkal, farka hegye is fehér

ERIN HUNTER – HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON HOMOKMANCS – világos narancsszínű nőstény KIRÁLYNŐK (viselős vagy már ellett nőstények) JÉGBUNDÁS – gyönyörű fehér bundája és kék szeme van PETTYESFEJŰ – kicsi, csinos, többféle színben játszó szőrű cica ARANYVIRÁG – sápadt narancsszínű bundája van FOLTOSFARKÚ – világos színekben játszó macska, a legidősebb királynő IDŐSEK (volt harcosok, akik nyugalomba vonultak) CSONKAFARKÚ – nagy, sötétbarna színű kandúr, farka vége csonka KICSIFÜLŰ – szürke kandúr, nagyon rövid a füle. A Villám törzs legidősebb kandúrja FOLTOSBUNDÁS – kicsi, fekete-fehér kandúr FÉLSZEMŰ – sápadtszürke nőstény, a Villám törzs legidősebb macskája. Gyakorlatilag süket és vak TARKAFARKÚ – csinos cirmos nőstény macska, szép, tarka bundával

ÁRNYAK TÖRZSE VEZÉR TÖRTCSILLAG – kandúr, hosszú, sötétbarna színekben játszó szőre van HELYETTES FEKETEMANCS – nagy, fehér kandúr, hatalmas, éjfekete színű mancsokkal 0RV0SMACSKA NEDVESORRÚ – kicsi, szürkésfehér kandúr HARC0S0K RÖVIDFARKÚ – barna szőrű kandúr NÖVENDÉKE: BARNAMANCS SZIKLA – ezüstszínekben játszó kandúr

ERIN HUNTER – HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON NÖVENDÉKE: NEDVESMANCS KAROMARCÚ – harci sebekkel tarkított pofájú, barna kandúr NÖVENDÉKE: KICSIMANCS ÉJCSÍKOS – fekete kandúr KIRÁLYNŐK HAJNALFELHŐ – kis, különféle színekben játszó szőrű macska MÉZVIRÁG – fekete-fehér nőstény IDŐSEK HAMUBUNDÁS – vékony, szürke kandúr

SZÉL TÖRZS VEZÉR MAGASCSILLAG – fekete-fehér kandúr, különösen hosszú farokkal

FOLYÓ TÖRZS VEZÉR GÖRBECSILLAG – hatalmas, világos színű kandúr, törött állkapoccsal HELYETTES TÖLGYSZÍV – vörösesbarna kandúr

TÖRZSEKEN KÍVÜLI MACSKÁK SÁRGAFOGÚ – széles, lapos arcú, öreg, sötétszürke nőstény macska MASZATKA – kövérkés, barátságos, fekete-fehér kiscica, az erdő szélén lakik egy házban ÁRPA – fekete-fehér kandúr, az erdőhöz közel, egy tanyán lakik


PROLÓGUS A félhold ezüstösen ragyogott a kemény gránittömbökön. A csendet csak a fekete tóból kiömlő folyó csobogása és a mögötte fekvő erdő fáinak suttogása törte meg. Valami mozgott az árnyékban, és mindenhonnan ruganyos, sötét alakok kúsztak elő lopva a sziklákon át. Puha talpak csillantak meg a holdfényben. Gyanakvó borostyánszemek pislogtak a sötétben. Aztán, mintha egy néma jelre vártak volna, a lények egymásra ugrottak, és a sziklák birkózó, nyivákoló macskákkal teltek meg. A karmok és bundák tömegében egy hatalmas, sötét szőrű macska lenyomott a földre egy vörösesbarna színű kandúrt, és diadalmasan hátravetette a fejét. – Tölgyszív! – morogta a színes macska. Hogy mersz a mi területünkön vadászni? A Napos Sziklák a Villám törzs birtokai! – A ma éjjel után, Tigriskarom, ez is csak egy lesz a Folyó törzs vadászterületei közül! – köpte oda válaszként a vöröses színű kandúr. Metsző, ideges, figyelmeztető nyivákolás hangzott fel a partról.


Vigyázzatok! Újabb Folyó törzsbeli harcosok jönnek! Ahogy Tigriskarom megfordult, látta, hogy fényes, nedves testek csusszannak ki a vízből és a sziklák felé tartanak. A bőrig ázott Folyó törzsbeli harcosok csendesen felmásztak a partra, és úgy vetették bele magukat a harcba, hogy le sem rázták bundájukról a vizet. A sötét, színes macska lepillantott Tölgyszívre. – Lehet, hogy úgy úszol mint a vidra, de te és a harcosaid nem ebbe az erdőbe tartoztok! – Hátrahúzta ajkát, és megmutatta fogsorát, miközben a másik macska keményen ellenállt csapásainak. A csatazaj fölé hirtelen egy kétségbeesett Villám törzsbeli nőstény macska sikoltása emelkedett. Egy szívós, Folyó törzsbeli kandúr a barna harcost a hasánál a földre szegezte, majd a nőstény nyaka felé hajolt, álláról közben még mindig csepegett a víz. Tigriskarom meghallotta a kiáltást, és elengedte Tölgyszívet. Hatalmas ugrásával messzire lökte az ellenséges harcost a nőstény macskától. – Gyorsan, Egérbundás, fuss! – parancsolta, mielőtt odafordult volna a nőstényt fenyegető Folyó törzsbeli kandúrhoz. Egérbundás talpra ugrott, s bár megvonaglott a vállát ért seb okozta fájdalomtól, elrohant. Mögötte Tigriskarom remegett a dühtől, a Folyó törzsbeli kandúr felhasította az orrát. A vér egy pillanatra elvakította, de aztán ügyet sem vetve rá előrelendült, és ellenfele hátsó lábába mélyesztette fogait.


A Folyó törzsbeli macska felnyávogott, és kiszabadult szorításából. – Tigriskarom! – A kiáltás egy olyan harcostól eredt, akinek farka olyan vörös volt, mint a róka bundája. – Ennek semmi értelme! A Folyó törzsbeli harcosok túl sokan vannak! – Nem, Vörösfarkú! A Villám törzset sohasem lehet legyőzni! – üvöltött vissza Tigriskarom, és odaugrott Vörösfarkú mellé. – Ez itt a mi területünk! Széles, fekete pofájából vér szivárgott, türelmetlenül megrázta a fejét, így vörös vércseppek hullottak a sziklákra. – A Villám törzs értékelni fogja bátorságodat, Tigriskarom, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy további harcosokat veszítsünk sürgette társát Vörösfarkú. – Kékcsillag sohasem várná el harcosaitól, hogy ekkora túlerővel szálljanak szembe. Lesz majd rá lehetőség, hogy megbosszuljuk ezt a vereséget. – Vörösfarkú pillantása találkozott Tigriskarom borostyánszínű szemének szigorú tekintetével, majd elhátrált, és felugrott a fák szélén levő sziklatömbre. – Visszavonulás, Villám törzs! – nyivákolta. Harcosai azonnal felugrottak és eltávolodtak ellenfeleiktől. Köpködve, acsarogva hátráltak vissza Vörösfarkú felé. Egy pillanatig a Folyó törzs tagjai zavarodottnak tűntek. Ilyen könnyen meg lehetett nyerni a csatát? Aztán Tölgyszív örömkiáltást hallatott. Amint a Folyó törzsbeli harcosok meghallották, felemelték hangju-


kat, és csatlakoztak képviselőjükhöz győzelmük kinyilvánításában. Vörösfarkú lepillantott harcosaira. Farkának egyetlen mozdulatára a Villám törzs tagjai elindultak a Napos Sziklák túlsó oldala felé, majd eltűntek az erdőben. Tigriskarom maradt utoljára. Az erdő szélén egy pillanatig még tétovázott, és visszanézett a véráztatta csatatérre. Pofája bősz volt, szeme két dühös nyílás. Aztán követte törzsét a néma erdőbe. Egy elhagyott tisztáson idős, szürke nőstény macska üldögélt egyedül, és felbámult a tiszta, éjszakai égboltra. A körülötte megbújó árnyak között hallotta az alvó macskák szuszogását és mocorgását. Apró, cirmos macska bukkant fel az erdő egyik szegletében, mancsa nesztelenül, gyorsan surrant. A szürke macska üdvözlésként biccentett. Hogy van Egérbundás? – nyávogta. – Mélyek a sebei, Kékcsillag – válaszolta a cirmos, és elhelyezkedett a harmattól nedves füvön. – De fiatal és erős, gyorsan meggyógyul. – És a többiek? – Mindenki rendbe fog jönni. Kékcsillag felsóhajtott. – Szerencse, hogy most egyetlen harcost sem veszítettünk. Kitűnő orvosmacska vagy, Pettyeslevél. – Ismét felemelte fejét, és a csillagokat tanulmányozta. Nagyon aggaszt


a ma esti vereségünk. Mióta én lettem a törzs vezetője, a Villám törzs még nem szenvedett vereséget saját területén – mormolta. Nehéz idők ezek a törzsünk számára. A tavasz idén késik, és egyre kevesebb kiscica van. A Villám törzsnek több harcosra van szüksége a túléléshez. – De csak most kezdődött el ez az év – mutatott rá nyugodtan Pettyeslevél. Ha eljön a tavasz, több kismacska lesz. A szürke macska megrántotta széles vállát. – Talán. De a fiatal harcosok kiképzése időbe telik. Ha a Villám törzs meg akarja védeni saját területét, minél hamarabb új harcosok után kell néznie. – A Csillag törzsnél keresed a válaszokat? – nyávogta Pettyeslevél gyengéden, követve Kékcsillag tekintetét, és felpillantott a sötét égen ragyogó csillagokra. – Ilyen időszakokban szükség van ősi harcosaink szavára. A Csillag törzs már szólt hozzád? – kérdezte Kékcsillag. – Már több holdtölte óta nem, Kékcsillag. Hirtelen hullócsillag ragyogott fel a fák felett. Pettyeslevél farka megremegett, és felállt a szőr a hátán. Kékcsillag hegyezte a fülét, de csendben maradt, míg Pettyeslevél továbbra is az eget bámulta. Pár pillanat múlva Pettyeslevél lehorgasztotta a fejét, és Kékcsillaghoz fordult. – Üzenet jött a Csillag törzstől – mormolta. Távoli pillantás költözött szemébe. – Csak a tűz mentheti meg a törzsünket.


– A tűz? – visszhangozta Kékcsillag. De a tűztől minden törzs fél! Hogy menthetne meg minket? Pettyeslevél megrázta a fejét. – Nem tudom – ismerte be. De a Csillagok törzse ezt az üzenetet küldte nekem. A Villám törzs vezére tiszta, kék szemét makacsul az orvosmacskára függesztette. Még sohasem tévedtél, Pettyeslevél – nyávogta. Ha a Csillag törzs megszólalt, akkor így is kell lennie. A tűz menti meg a törzsünket.

1. FEJEZET Nagyon sötét volt. Rozsdás érezte, hogy valami ott van mellette. A fiatal kandúr szeme tágra nyílt, ahogy a sűrű aljnövényzetet kutatta. A hely ismeretlen volt, de a különös szagok tovább űzték, mélyen, be az árnyak közé. Gyomra korgott, emlékeztetve arra, menynyire éhes. Kissé szétnyitotta állkapcsát, hogy az erdő meleg szaga elérje a szájpadlásán levő illatérzékelőit. Az avar illata össze-keveredett valamilyen kicsi, szőrös állat illatával.


Hirtelen valami szürkeség villant fel, és az állat elszaladt. Rozsdás megállt és fülelt. Alig kétlábnyira tőle rejtőzködött az idegen lény. Rozsdás tudta, hogy egy egér az – érezte az apró szív gyors pulzálását fülének vastag szőre alatt. Nagyot nyelt, hogy lecsendesítse korgó gyomrát. Hamarosan csillapítja éhét. Lassan lekushadt, és támadóállásba helyezkedett. Az egér szélirányba esett. Tudta, hogy nem sejti jelenlétét. Miután utoljára ellenőrizte prédájának helyzetét, Rozsdás mereven hátradőlt, aztán előreugrott, felkavarva maga körül a faleveleket. Az egér menedéket keresett: az egyik földbe vájt lyuk felé igyekezett. De Rozsdás máris ott tornyosult felette. Feldobta a levegőbe, majd tűhegyes karmaival elkapta a magatehetetlen állatot, amely nagy ívben a földhöz csapódott. Az egér kissé kábán, de élve ért földet. Megpróbált elmenekülni, de Rozsdás ismét feldobta a levegőbe. Megint elhajította az egeret, ezúttal kissé távolabbra. Az egér még pár lépést eltávolodott, amikor Rozsdás utolérte. Hirtelen zaj támadt. Rozsdás körülnézett, eközben az egérnek sikerült kiszabadulnia karmai közül. Amikor visszafordult, látta, hogy az állat eliszkolt egy fa gyökerei közé, be a sötétbe. Rozsdás dühösen feladta a vadászatot. Megfordult, zöld szeme ragyogott, kereste a zaj forrását, amely megfosztotta vacsorájától. Még mindig hallotta a hangot, és egyre ismerősebbnek tűnt neki. Rozsdás na-


gyot pislogott, és kinyitotta a szemét. Az erdő eltűnt. Meleg, levegőtlen konyhában volt, összegömbölyödve feküdt az ágyában. Az ablakon keresztül holdfény szűrődött be, árnyat vetett a kemény, hideg kövezetre. A zaj pedig az ételmaradékok koppanása volt, ahogy földet értek Rozsdás tányérja mélyén. Mindezt csak álmodta. Felemelte a fejét és ágya szélén nyugtatta állát. Nyakörve kényelmetlenül megfeszült. Álmában érezte, hogy nyakát friss levegő cirógatja ott, ahol egyébként a nyakörve lelapítja a szőrét. Rozsdás a hátára fordult, és egy pár pillanatig eltűnődött álmán. Még mindig érezte az egér szagát. Mióta telehold volt, harmadszorra fordult elő, hogy ezt álmodta, és az egér minden alkalommal kisiklott a karmai közül. Megnyalta a szája szélét. Agyából érezte ételének ízetlen szagát. Gazdái lefekvés előtt mindig teletöltötték a tálját. A fűrészporos szag messzire űzte álma meleg illatát. Gyomra azonban folyamatosan korgott, így Rozsdás nagy nyújtózkodással elűzte végtagjaiból az álmot, és átügetett a konyhán, vacsorája felé. Az ételt száraznak és ízetlennek érezte. Vonakodva lenyelt belőle még egy falatot. Majd elfordult a táljától, és átpréselte magát a macskaajtón, azt remélte, hogy a kert illata visszahozza álmát. Odakint fényesen ragyogott a hold. Az eső csendesen szitált. Rozsdás végigsétált az apró kerten, a csil-


lagoktól fénylő köveken, mancsa alatt a kő hideg és éles volt. Egy nagy, fényes, zöld levelű, vörös virágzatú bokor mögött végezte el a nagydolgát. A virágok nehéz, édes illata megülte a nedves levegőt, összeszorította ajkát, hogy kiűzze orrlyukából a szagot. Ezután Rozsdás a kerítés egyik oszlopán pihent meg. Kedvenc helye volt, mivel innen egyaránt szemmel tarthatta a szomszéd kertet, illetve a kerítés túloldalán elterülő sűrű, zöld erdőt is. Az eső abbamaradt. Mögötte a szinte tövig lenyírt pázsit fürdött a holdfényben, de a kerítés mögött az erdőben hemzsegtek az árnyak. Rozsdás kissé kinyújtotta a nyakát, és mélyet lélegzett a nedves levegőből. Vastag bundája alatt a bőre meleg és száraz volt, de érezte gyömbérszínű szőrén a csillogó esőcseppek súlyát. Hallotta, ahogy gazdája még szólítja a hátsó ajtó felől. Ha most odamenne hozzá, gyengéd szavakkal és simogatással üdvözölné, és beengedné maga mellé az ágyba, ahol összegömbölyödhetne, dorombolhatna és melegedhetne gazdája térdhajlatában. De Rozsdás most nem hallgatott gazdájára, és ismét az erdő felé fordította a tekintetét. Az erdő friss illata az eső után még ropogósabbnak tűnt. Hirtelen felállt a szőr a hátán. Csak nem mozog valami odakint? Netán figyeli őt valaki? Rozsdás mereven előrebámult, de a sötét, fák illatától súlyos leve-


gőben le-hetetlen volt bármit is látni vagy kiszagolni. Magasba emelte a fejét, felállt, kinyújtózott, ahogy kiegyenesítette lábait és meggörbítette a hátát, mancsával a kerítés oszlopán egyensúlyozott. Lehunyta a szemét, és ismét belélegezte az erdő illatát. Úgy érezte, ez az illat valamit ígér neki, valamit, ami odavonzza a csábító árnyékok közé. Megfeszítette izmait, és egy pillanatig lekuporodott. Majd puhán leérkezett a kerítésoszlop túloldalán a kemény fűre. Ahogy földet ért, a nyakába akasztott csengő hangja megszólalt a csendes éjben. – Hová indulsz, Rozsdás? – nyávogta mögötte egy ismerős hang. Rozsdás felpillantott. Fiatal, fekete-fehér cica egyensúlyozott ügyetlenül a kerítés tetején. – Szia, Maszatka! – válaszolta Rozsdás. – Nem mész be az erdőbe, ugye? – Maszatka borostyánszínű szeme kitágult az izgalomtól. – Csak benézek egy kicsit – ígérte Rozsdás, és kényelmetlenül toporgott. – Én be nem mennék oda. Nagyon veszélyes! – Maszatka helytelenítve ráncolta kis, fekete orrát. – Henrik mesélte, hogy egyszer bement az erdőbe. – A macska felemelte a fejét, és orrával a kerítéssor felé biccentett – a kert felé, ahol Henrik lakott. – Az a dagadt, vén foltos sohasem járt az erdőben! – morgott Rozsdás. A saját kertjükön is alig jutott túl, mióta elvitték az állatorvoshoz. Csak enni és aludni


akar. – Nem, komolyan mondom. Azt mesélte, hogy egyszer elcsípett ott egy vörösbegyet! – Akkor ez azelőtt volt, mielőtt az állatorvosnál járt. Most folyton panaszkodik a madarak miatt, hogy zavarják a szundikálásban. – Nos, bárhogy is legyen – folytatta Maszatka, figyelmen kívül hagyva a Rozsdás hangjában megbúvó dorgálást, Henrik azt mesélte, hogy az erdőben mindenféle veszélyes állat él. Hatalmas vadmacskák, akik élő nyulakat esznek reggelire, és vén csontokon élesítik a karmaikat! – Csak egy kicsit körülnézek – nyávogta Rozsdás. – Nem maradok sokáig. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – dorombolta Maszatka, aztán sarkon fordult, leugrott a kerítésről, vissza a saját kertjébe. Rozsdás leült a kemény fűbe a kerti kerítés túloldalán. Idegesen megnyalta a vállát, és azon tűnődött, mennyi igazság lehet Maszatka szavaiban. Hirtelen egy apró teremtmény mozgása vonta el a figyelmét. Látta, hogy az a valami eltűnik egy tüskebokor alján. Ösztönétől hajtva a földhöz lapult. Egyik mancsát lassan a másik elé helyezve haladt a sűrű aljnövényzetben. Fülét hegyezve, kitágult orrlyukkal, kimeredt szemmel lépdelt az ismeretlen állat felé. Most már tisztán látta, ahogy a puszta faágak között üldögélve a mancsai között tartott magot rágcsálta. Egy egér volt.


Rozsdás ide-oda ringatta a testét, és felkészült az ugrásra. Visszatartotta a lélegzetét, hátha ismét megszólal a csengője. Izgalom suhant végig rajta, amitől szíve hevesebben kezdett verni. Ez még szebb volt, mint álmában! Aztán az ágak hirtelen recsegésétől és a levelek zörrenésétől nagyot ugrott. Csengője gonoszul megszólalt, és az egér a tüskebokor legsűrűbb része felé száguldott el. Rozsdás nagyon csendesen állt, és körülnézett. Látta, hogy egy vörös, bozontos farok fehér vége átimbolyog a magas páfránybokron. Különös, éles illatot érzett, bizonyára húsevő illata, de se nem macska, se nem kutya. Rozsdás már el is felejtkezett az egérről, és kíváncsian figyelte a vörös farkat. Jobban meg akarta nézni magának. Rozsdás úgy érezte, minden érzéke megfeszül, ahogy előreólálkodott. Majd újabb hangot hallott. Mögüle jött, de távolinak és tompának tűnt. Elfordította a fülét, hogy jobban hallja. Tappancshangok? – tűnődött, de szeme ismét visszatért arra a különös vörös szőrre, és továbbosont. Rozsdás csak akkor eszmélt rá, hogy veszélyben van, amikor a távoli ropogásból hangos és gyorsan közeledő levélrecsegés lett. A teremtmény robbanásszerűen támadt neki, és a csapás Rozsdást egy jókora csalánosba repítette. A fájdalomtól keservesen tekergett és nyivákolt, miközben megpróbálta ledobni a hátára csimpaszkodó támadóját. De az hihetetlenül éles karmaival makacsul kapaszkodott belé. Rozsdás érezte, ahogy a másik ál-


lat redős fogazata a nyakába mélyed. Egész teste vonaglott és tekergőzött, de nem tudta kiszabadítani magát. Egy pillanatig magatehetetlenséget érzett, aztán megdermedt. Gyors gondolkodás után a hátára hemperedett. Ösztönösen tudta, milyen veszélyes volt puha hasát sebezhetővé tenni, de ez volt az egyetlen esélye. Szerencséje volt – úgy tűnt, terve működik. Huuuh! – hallotta, ahogy támadója tüdejéből kiszorult a levegő. Rozsdás vad csapkodások árán kiszabadította magát, majd hátra sem nézve hazafelé iramodott. A mögötte futó tappancsok hangja elárulta, hogy támadója üldözőbe vette. Bár szőre alatt sebei igencsak fájtak, Rozsdás úgy döntött, inkább megfordul, és ismét harcba száll, semhogy még egyszer a hátára ugorjanak. Lelassított, megállt, megfordult, és szembenézett üldözőjével. Az illető egy másik kiscica volt: vastag, bodros szürke bundája, erős lábai és széles pofája volt. Rozsdás egy pillanat alatt kiszagolta, hogy hím, és érezte a másik állat izmos vallanak puha szőrme takarója alatt megbúvó erőt. Aztán a cica teljes erejéből nekiütközött Rozsdásnak. Mivel meglepte Rozsdás hirtelen megfordulása, kábultan zuhant a földre. Az ütés kiszorította a levegőt Rozsdásból, és csak


tántorgott. Aztán gyorsan megtalálta egyensúlyát, begörbítette hátát, felborzolta narancsvörös szőrét, és felkészült, hogy ráugrik a másik macskára. De támadója egyszerűen csak felült, és elkezdte nyalogatni egyik mellső mancsát, mintha támadókedvét egy pillanat alatt elfújták volna. Rozsdás különös csalódottságot érzett. Egész teste megfeszült, készen állt a harcra. – Szia, cicamica! – nyávogta a szürke macska vidáman. – Ahhoz képest, hogy csak egy közönséges házimacska vagy, elég jól harcoltál! Rozsdás egy pillanatig még lábujjhegyen állt, és azon tűnődött, támadjon-e egyáltalán. Aztán eszébe jutott, hogy a másik macska micsoda erővel szorította le őt a földre. Leereszkedett, kiengedte izmait, és kiegyenesítette hátát. Újra harcba szállok veled, ha kell – morogta. – Egyébként Szürkemancs vagyok – mondta a szürke cica, figyelmen kívül hagyva Rozsdás fenyegetését. A Villám törzs harcosa leszek. Rozsdás nem szólt semmit. Nem értette, mit nyávog ez a Szürkemancs nevű cica, de érezte, hogy elmúlt a veszély. Zavarát azzal rejtette el, hogy lehajolt és elkezdte nyalogatni felborzolt mellkasának szőrét. – Mit keres egy magadfajta házimacska az erdőben? Nem tudod, hogy veszélyes? – kérdezte Szürkemancs. – Ha te vagy az erdő legveszélyesebb teremtménye,


azt hiszem, megbirkózom a többivel is – hencegett Rozsdás. Szürkemancs egy pillanatig nézte őt, sárga szeme egészen összeszűkült. – Ó, távolról sem én vagyok a legveszélyesebb. Ha csak félig lennék harcos, akkor egy ilyen betolakodó, mint te, csúnya sebeket kapott volna tőlem. Rozsdáson a baljós szavak hatására egy pillanatra átvillant a félelem. Hogy értette ez a macska, hogy betolakodó? – Egyébként – nyávogta Szürkemancs, és éles fogával kitépett egy fűcsomót karmai közül – nem gondoltam, hogy érdemes bántani téged. Nyilvánvaló, hogy nem valamelyik másik törzsből származol. – Másik törzs? – visszhangozta zavartan Rozsdás. Szürkemancs türelmetlenül felszisszent. – Biztos hallottál már az itt élő négy harcos törzsről! Én a Villám törzshöz tartozom. A többi törzs mindig megpróbálja ellopni a zsákmányt a területünkről, főleg az Árnyak törzsének tagjai. Ők olyan vadak, hogy kérdés nélkül ízekre szaggattak volna. Szürkemancs egy pillanatra megállt, hogy dühösen kiköpjön, majd folytatta. – Olyan zsákmányt vesznek el, ami jog szerint minket illet. A Villám törzs tagjainak az a dolga, hogy távol tartsa őket a területünktől. Ha véget ér a kiképzésem, olyan veszélyes leszek, hogy a többi törzs tagjainak bolhás irhája csak úgy remegni fog! Nem merészelnek majd a közelünkbe jönni!


Rozsdás szeme összeszűkült. Ez biztosan az egyik vadmacska, akiről Maszatka beszélt! Ezek a macskák szabadon élnek az erdőben, vadásznak egymásra és megverekednek minden falat élelemért. Rozsdás mégsem félt. Nem tehetett róla, de csodálta ezt a magabiztos kismacskát. – Tehát még nem vagy harcos? – kérdezte. – Miért? Azt hitted, az vagyok? – dorombolt hangosan Szürkemancs, aztán megrázta széles, bolyhos fejét. – Még nagyon sokáig nem lesz belőlem igazi harcos. Először végig kell csinálnom a kiképzést. A macskáknak legalább hat-holdnyi idősnek kell lenniük ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjék a képzést. Ma van növendékségem első éjszakája. – Miért nem keresel inkább egy gazdát magadnak, akinek kényelmes háza van? Sokkal könnyebb lenne az életed – nyávogta Rozsdás. – Nagyon sok ember befogadna egy ilyen cicát, mint te. Csak olyan helyre kell ülnöd, ahol látnak az emberek, és pár napig nagyon éhesnek kell látszanod… – És olyan ételekkel etetnének, amik olyanok, mint a nyúlbogyó és a híg moslék! – vágott közbe Szürkemancs. – Azt már nem! Rosszabbat nem tudok elképzelni annál, mint hogy házimacska legyek! A házimacska nem más, mint a Kétlábúak játékszere! Igen, azok


vagytok! Olyasmiket esztek, amik egyáltalán nem ételnek néznek ki, egy homokkal teleszórt dobozba végzitek el a szükségeteket és csak akkor dugjátok ki az orrotokat a házból, amikor a Kétlábúak nagy kegyesen engedélyezik? Ez nem élet! Odakint a vadonban a macska szabad lehet. Mi kényünk-kedvünk szerint közlekedünk. – Büszke köpéssel fejezte be beszédét, aztán csintalanul nyávogott egyet. – Addig nem éltél, amíg meg nem kóstoltad egy frissen megölt egér húsát. Ettél már egeret? – Nem – ismerte be Rozsdás szégyellősen. – Még nem. – Azt hiszem, akkor sohasem fogod megérteni – sóhajtotta Szürkemancs. – Nem a vadonban születtél. Az egészen más. Harcosok vérének kell csordogálnia az ereidben, vagy a bajszodon kell érezned a szellő cirógatását. A Kétlábúak fészkeibe született kiscicák ezt sohasem érezhetik. Rozsdásnak eszébe jutott, mit érzett álmában. – Ez nem igaz! – kiáltott fel méltatlankodva. Szürkemancs nem válaszolt. Hirtelen megmerevedett mosakodás közben, és egyik mancsát még a magasban tartva beleszagolt a levegőbe. – Érzem a törzsem macskáinak szagát – sziszegte. Menned kell! Nem örülnek majd, ha rájönnek, hogy a területükön vadászol! Rozsdás körülnézett, és azon tűnődött, vajon Szürkemancs honnan tudja, hogy közeledik valaki. Az


avarszagú szélben semmilyen más illatot nem érzett. De szőre felállt, amint megérezte a Szürkemancs hangjában megbúvó sürgetést. – Gyorsan! – sziszegte Szürkemancs. Fuss! Rozsdás felkészült arra, hogy beugrik a bokrok közé, bár nem tudta, merrefelé biztonságos ugrania. De elkésett. Fenyegető, határozott hang nyávogott fel mögötte. Itt meg mi történik? Rozsdás a hang irányába fordult, és meglátott egy hatalmas, szürke nőstény macskát, ahogy királynői léptekkel közeledik feléje az aljnövényzeten keresztül. Gyönyörű volt. Fehér szőr keretezte pofázmányát, és egy csúnya sebhely éktelenkedett két válla között, de finom, szürke bundája ezüstösen csillogott a holdfényben. – Kékcsillag! – Szürkemancs lekushadt Rozsdás mellett, és összeszűkült szemmel bámult. Még alacsonyabbra kushadt, ahogy egy második macska – egy szép, aranyszínű cirmos – követte a szürke macskát a tisztásra. – Nem kellene ilyen közel merészkednek a Kétlábúakhoz, Szürkemancs! – morogta az aranyszínű cirmos dühösen, és zöld szeme összeszűkült. – Tudom, Oroszlánszív, és nagyon sajnálom. Szürkemancs elmélyülten saját tappancsait tanulmányozta. Rozsdás utánozta Szürkemancsot, és mélyen az erdő földjére lapult, füle idegesen remegett. Ezekben a macskákban olyan erőt érzett, amelyet egy kertbéli barátjában sem tapasztalt. Talán mégis igaz volt, amit


Maszatka mondott. – Ez kicsoda? – kérdezte a nőstény macska. Rozsdás összerezzent, ahogy a nőstény rápillantott. Jeges tekintete alatt még sebezhetőbbnek érezte magát. – Nem jelent fenyegetést – nyávogta Szürkemancs sietősen. Nem egy másik törzs harcosa, csak a Kétlábúak egyik macskája. A területünkön túlról jön. Csak a Kétlábúak macskája! A szavak feldühítették Rozsdást, de fékezte a nyelvét. Kékcsillag figyelmeztető pillantásából látta, hogy a nőstény megérezte dühét, és Rozsdás elkapta a tekintetét. – Ez itt Kékcsillag, ő a törzsem vezére! – sziszegte oda Szürkemancs Rozsdásnak a bajsza alatt. Ő pedig Oroszlánszív, a tanítóm, ami azt jelenti, hogy ő képez ki engem harcosnak. – Köszönjük a bemutatást, Szürkemancs! – nyávogta Oroszlánszív hidegen. Kékcsillag még mindig Rozsdást bámulta. – Ahhoz képest, hogy a Kétlábúak háziállata vagy, elég jól harcolsz. Rozsdás és Szürkemancs zavartan nézett össze. Honnan tudhatja ezt Kékcsillag? – Figyeltünk titeket – folytatta Kékcsillag, mintha olvasott volna a gondolataikban. Kíváncsiak voltunk rá, hogy bánsz el egy betolakodóval, Szürkemancs. Bátran rátámadtál. Úgy tűnt, Szürkemancs örül Kékcsillag dicséretének.


– Most mindketten üljetek fel! – Kékcsillag Rozsdásra pillantott. Te is, házimacska! – Rozsdás azonnal felült, és állta Kékcsillag pillantását, aki tovább beszélt hozzá. – Jól reagáltál a támadásra, házimacska. Szürkemancs erősebb nálad, de használtad az eszedet, hogy megvédd magad. Szembefordultál vele, amikor üldözőbe vett. Még egy házimacskától sem láttam ilyet. Rozsdás köszönetképpen bólintott, bár meglepte a váratlan dicséret. Kékcsillag következő szavai azonban még jobban meglepték. – Eltűnődtem, hogyan viselkednél odakint a vadonban, távol a Kétlábúak birodalmától. Gyakran járőrözünk errefelé, így már sokszor láttalak a határunkon üldögélni, és az erdőbe bámulni. És most végre bemerészkedtél a mi területünkre. Kékcsillag elgondolkodva bámult Rozsdásra. Úgy tűnik, a vadászóképesség a véredben van. Éles a szemed. Ha nem habozol annyit, elkaptad volna azt az egeret. – Tttényleg? – dadogta Rozsdás. Most Oroszlánszív szólalt meg. Mély hangú nyávogása tiszteletre méltó volt, de sürgető is. – Kékcsillag, ez itt egy házimacska. Nem kellene a Villám törzs területén vadásznia. Küldd haza a Kétlábúakhoz! Rozsdás felfortyant Oroszlánszív elutasító szavaira. – Küldjön haza? – nyávogta türelmetlenül. Kékcsillag szavai büszkeséggel töltötték el. A nőstény macska felfigyelt, sőt csodálattal tekintett rá.


– De én csak azért jöttem ide, hogy egy-két egérre vadásszak. Biztos vagyok benne, hogy van belőlük elég. Az imént Kékcsillag Oroszlánszív felé fordította a fejét, jelezve, hogy hallotta a szavait. Pillantása most visszatért Rozsdásra. Kék szeme dühtől csillogott. – Soha nincs elég egér! – köpte dühösen. – Ha nem élnél olyan pihe-puha világban, ha nem lennél annyira túletetve, te is tudnád! Rozsdást összezavarta Kékcsillag hirtelen támadt haragja, de csak egy pillantást vetett Szürkemancs ijedt arcára, és rájött, hogy túlságosan szabad-szájú volt. Oroszlánszív odalépett vezére mellé. Most mindkét harcos Rozsdás fölé magasodott, aki belenézett Kékcsillag fenyegető szemébe, és minden büszkesége elpárolgott. Nem olyan macskákkal van dolga, akik a tűz mellett üldögélnek – ezek gonosz, éhes macskák, akik lehet, hogy befejezik azt, amit Szürkemancs elkezdett.

2. FEJEZET – Nos? – sziszegte Kékcsillag, arca csak egyegérnyi


távolságra volt az övétől. Oroszlánszív továbbra is némán tornyosult Rozsdás fölé. Rozsdás lelapította a fülét, és meggörnyedt az arany-harcos hideg pillantása alatt. Szőre kellemetlenül bizsergett. – Nem fenyegetem a törzseteket – nyávogta, és letekintett saját reszkető mancsaira. – Fenyegeted a törzsünket, amikor ételt veszel el – nyivákolta Kékcsillag. – Elég étel van már a Kétlábúak által épített fészkedben. Csak azért jössz ide, hogy szórakozásból vadászgass. Mi viszont a túlélésért vadászunk. A királynő szavainak igazsága úgy szúrta Rozsdást, mint a tövis, és hirtelen megértette a dühét. Remegése abbamaradt, felült, és kiegyenesítette a fülét. Majd felemelte tekintetét, és szembenézett a macskával. – Még sohasem gondolkodtam ezen. Sajnálom – nyávogta ünnepélyesen. – Soha többé nem fogok itt vadászni. Kékcsillag hagyta, hogy nyakszőre lelapuljon, és jelzett Oroszlánszívnek, hogy lépjen hátrább. – Különös házimacska vagy, Rozsdás – nyávogta. Szürkemancs megkönnyebbült sóhajától Rozsdás hegyezni kezdte a fülét. Hallotta az elismerést Kékcsillag hangjában, és észrevette a királynő Oroszlánszívvel váltott jelentőségteljes pillantását. A tekintet kíváncsivá tette. Mi zajlott a két harcos között? Majd csendesen megkérdezte. – Tényleg olyan nehéz a túlélés?


– Csak az erdő egy része a mi területünk – válaszolta Kékcsillag. – Más törzsekkel kell versenyeznünk azért, amink van. És az idei későn jövő tavasz miatt kevés a zsákmány. – Nagy a törzsetek? – nyávogta tágra nyitott szemmel Rozsdás. – Elég nagy – válaszolta Kékcsillag. – A vadászterületünk ellát bennünket mindennel, de nem sok tartalékunk van. – Akkor mindannyian harcosok vagytok? – nyávogta Rozsdás. Kékcsillag óvatos válaszai csak még kíváncsibbá tették. Oroszlánszív válaszolt neki. – Egyesek harcosok. Egyesek túl fiatalok vagy túl öregek vagy túlságosan sokat törődnek a kiscicákkal és a nevelésükkel ahhoz, hogy vadásszanak. – Mindannyian együtt éltek, és osztoztok a zsákmányon? – mormolta Rozsdás csodálattal, és kissé bűntudatosan gondolt saját önző, könnyed életére. Kékcsillag ismét Oroszlánszívre pillantott. Az arany-cirmos jelentőségteljesen nézett vissza rá. Végül Kékcsillag visszafordította tekintetét Rozsdásra, és így szólt. – TaIán derítsd ki mindezt saját magad. Szeretnél csatlakozni a Villám törzshöz? Rozsdás annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott. Kékcsillag folytatta. – Ha csatlakozol hozzánk, Szürkemanccsal együtt képeznek ki arra, hogy igazi törzsharcos legyen belő-


led. – De a házimacskákból nem lehetnek harcosok! – fakadt ki Szürkemancs. – Nem a harcosok vére folyik bennük! Szomorúság felhőzte Kékcsillag tekintetét. – A harcosok vére! – visszhangozta sóhajtva. – Mostanában túl sok harcos vérét ontották! Elhallgatott, helyette Oroszlánszív nyávogott fel. – Kékcsillag csak a kiképzést ajánlja fel neked, házimacska. Nincs semmi garancia rá, hogy teljes értékű harcos válik belőled. Lehet, hogy túl nehéz lesz számodra. Végül is hozzászoktál a kényelmes élethez. Rozsdást szíven ütötték Oroszlánszív szavai. Hátravetette a fejét, hogy szembenézhessen az aranycirmossal. – Akkor miért kapok rá esélyt? Kékcsillag válaszolt. – Igazad van, hogy megkérdőjelezed a szándékainkat. A helyzet az, hogy a Villám törzsnek több harcosra van szüksége. – Értsd meg, Kékcsillag nem könnyű szívvel ajánlja fel mindezt – figyelmeztette Oroszlánszív. – Ha úgy döntesz, részt veszel a kiképzésben, be kell fogadnunk téged a törzsünkbe. Vagy együtt élsz velünk és tiszteled a törvényeinket, vagy visszatérsz a Kétlábúak földjére, és soha többé nem térsz vissza. Nem élhetsz egyszerre két világban. Hideg szellő reszkettette meg az aljnövényzetet, és felborzolta Rozsdás szőrét. Megborzongott, de nem a hidegtől, hanem az előtte megnyíló hihetetlen lehető-


ségek okozta izgalomtól. – Azon tűnődsz, hogy érdemes-e feladni a házimacskák kényelmes életét? – kérdezte Kékcsillag kedvesen. – Tudod, milyen árat fizetsz a meleg kuckóért és az ételért? Rozsdás zavartan nézett rá. Találkozása ezekkel a macskákkal bebizonyította, milyen könnyű és gazdag élete volt eddig. – Azt látom, hogy még mindig kandúr vagy – tette hozzá Kékcsillag – a Kétlábúak szaga ellenére, ami körüllengi a bundádat. – Hogy érted, hogy még mindig az vagyok? – A Kétlábúak még nem vittek el a Vágóhoz – nyávogta Kékcsillag keményen. – Akkor igencsak más lennél. Nem harcolnál szívesen egy törzsbeli macskával, az egyszer biztos! Rozsdás összezavarodott. Hirtelen eszébe jutott Henrik, aki annyira meghízott és ellustult, mióta az állatorvosnál járt. Erre gondolhatott Kékcsillag, amikor a Vágót említette? – A törzs talán nem lesz képes ételt és meleg szállást biztosítani számodra – folytatta Kékcsillag. – Abban az időszakban, amikor a fák csupaszak, az éjszakák nagyon kegyetlenek tudnak lenni az erdőben. A törzs hűséget és kemény munkát követel meg tőled. Elvárjuk, hogy akár életed árán is megvédelmezd a törzsedet. És nagyon sok éhes szájat kell etetni. De a jutalom nem marad el. Kandúr maradsz. Megtanítunk


arra, hogyan kell élni a vadonban. Megtanulod, milyen igazi macskaként élni. A törzs ereje és testvérisége mindig veled lesz, még akkor is, amikor egyedül vadászol. Rozsdás szédülni kezdett. Kékcsillag azt az életet ajánlotta fel neki, amit álmaiban már olyan sokszor és elérhetetlenül élt, de vajon a valóságban képes lesz-e rá? Oroszlánszív félbeszakította gondolatait. – Gyere, Kékcsillag, ne pazaroljuk itt tovább a drága időnket. Csatlakoznunk kell a másik őrjárathoz, amikor a hold eléri útjának felét. Tigriskarom csodálkozni fog, hol járunk. – Felállt és várakozón megbillentette a farkát. – Várjatok! – nyávogta Rozsdás. – Gondolkodhatom az ajánlatotokon? Kékcsillag egy pillanatig nézte, majd bólintott. – Oroszlánszív holnap eljön, amikor a nap a legmagasabban van az égen – mondta. – Akkor add meg a válaszod! Kékcsillag jelzésképpen mormolt valamit, és egyetlen mozdulatára a három macska megfordult és eltűnt a sűrűben. Rozsdás pislogott. Izgatottan, bizonytalanul bámult az őt körülvevő páfránylevelekre, a fák koronájára, az égbolton ragyogó csillagokra. A törzsi macskák szaga még mindig benne volt az esti levegőben. Ahogy Rozsdás megfordult és hazafelé indult, különös izgatottságot érzett, amely szinte visszahúzta az erdő mé-


lyére. Szőre finoman libegett a könnyű szélben, és úgy tűnt, a levelek suhogása az ő nevét suttogja az árnyak közé.

3. FEJEZET Aznap éjszaka, amikor Rozsdás kialudta éjszakai csavargását, az egeres álom ismét visszatért, még élénkebben, mint máskor. A holdfényben, nyakörvétől megszabadulva követte a kis lényt. De most tudatában volt annak, hogy figyelik. Az erdő sötétjében több tucat sárga, figyelő szem ragyogott elő. A törzs macskái beléptek álomvilágába. Rozsdás felébredt, nagyokat pislogott a konyha padlójára ömlő napfényben. Bundája nehéz volt és forró. Látta, hogy ételes tálkáját újratöltötték, vizestálját kimosták és teleöntötték a Kétlábúak keserű vizével. Rozsdás jobban szeretett az udvari pocsolyákból inni, de amikor meleg volt, vagy nagy szomjúság gyötörte, beismerte, hogy könnyebb odabent lefetyelni a vizet. Tényleg le tudna mondani erről a kényelmes életről? Evett, aztán a macskaajtón kiment a kertbe. A nap ígéretesen melegen sütött, és a levegő tele volt a korai


virágok illatával. – Szia, Rozsdás! – nyávogta egy hang a kerítésről. Maszatka volt az. – Már egy órával ezelőtt fel kellett volna kelned! A kisverebek épp a szárnyaikat próbálgatják! – Elkaptál egyet-kettőt? – kérdezte Rozsdás. Maszatka ásított, és megnyalta az orrát. – Nem volt kedvem. Már eleget ettem otthon. Egyébként te miért nem jöttél elő korábban? Tegnap arról panaszkodtál, hogy Henrik folyton alszik, ma pedig te is lustálkodtál. Rozsdás leült a kerítés mellett a hűvös földre, és farkát mellső mancsára fektette. – Éjszaka bent jártam az erdőben – emlékeztette barátját. Hirtelen érezte, hogy a vér nyargalni kezd az ereiben, és feláll a szőre. Maszatka tágra nyílt szemmel nézett rá. – Ó, tényleg, elfelejtettem! Milyen volt? Elkaptál valamit? Vagy téged kaptak el? Rozsdás elnémult, nem volt biztos benne, mennyit meséljen el régi barátjának. – Találkoztam pár vadmacskával – kezdte. – Micsoda? – Maszatka láthatóan megdöbbent. – Verekedtetek is? – Mondjuk – Rozsdás ismét érezte, hogy az energia átnyargal a testén, ahogy eszébe jutott a törzsi macskák ereje és hatalma. – Megsérültél? Mi történt? – sürgette Maszatka kíváncsian. – Hárman voltak. Nagyobbak és erősebbek, mint


mi vagyunk. – És megharcoltál mindhármukkal! – vágott közbe Maszatka, farka izgatottan billegett. – Nem – nyávogta Rozsdás gyorsan. – Csak a legfiatalabbal, a másik kettő később jött. – Hogyhogy nem téptek darabokra? – Figyelmeztettek, hogy hagyjam el a területüket. De aztán… – Rozsdás habozott. – Mi volt? – nyávogta Maszatka türelmetlenül. – Felajánlották, hogy csatlakozzam a törzsükhöz. Maszatka bajsza hitetlenkedve meglibbent. – Tényleg így volt! – makacskodott Rozsdás. – Miért kértek volna meg? -Nem tudom – ismerte be Rozsdás. – Azt hiszem, kellenek még harcosok a törzsükbe. – Számomra ez nagyon különösen hangzik – nyávogta Maszatka kételkedve. – A helyedben nem bíznék bennük. Rozsdás ránézett Maszatkára. Fekete-fehér barátja sohasem mutatott érdeklődést az erdei kirándulások iránt. Tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy a háziakkal élhet. Sohasem értené meg a nyugtalan vágyakozást, ami éjszakánként felkavarta Rozsdás álmait. – Én bízom bennük – dorombolta Rozsdás halkan. – Döntöttem. Csatlakozom hozzájuk. Maszatka leugrott a kerítésről, és odaállt Rozsdás elé. – Kérlek, ne menj el, Rozsdás! – nyávogta riadtan.


– Akkor talán soha többé nem látlak! Rozsdás szeretetteljesen megbökdöste a fejével. – Ne aggódj! A gazdáim szereznek majd egy másik macskát. Biztos jól kijöttök majd egymással! Te mindenkivel jól kijössz! – De az nem lesz ugyanaz! – nyávogta Maszatka. Rozsdás türelmetlenül megtekergette a farkát. – Éppen ez az. Ha itt maradok, és elvisznek a Vágóhoz, soha többé nem leszek ugyanaz, aki voltam. Maszatka zavart képet vágott. – A Vágóhoz? – visszhangozta. – Az állatorvoshoz – magyarázta Rozsdás. – Hogy megváltoztassanak, ahogy Henriket is. Maszatka vállat vont, és a tappancsát bámulta. – De Henriknek nincs semmi baja – motyogta. – Úgy értem, tudom, hogy lustább, mint volt, de azért nem boldogtalan. Még mindig jól elszórakozunk. Rozsdás érezte, hogy szomorúsággal telik meg a szíve arra a gondolatra, hogy el kell hagynia a barátját. – Ne haragudj, Maszatka! Hiányozni fogsz, de el kell mennem. Maszatka nem válaszolt, hanem előrelépett, és megérintette Rozsdás orrát a sajátjával. – Te tudod. Látom, hogy nem tudlak visszatartani, de legalább töltsünk együtt még egy reggelt. Rozsdás úgy érezte, a szokásosnál is jobban élvezi ezt a reggelt, Maszatkával együtt meglátogatta ked-


venc helyeit, és elbeszélgetett azokkal a cicákkal, akikkel együtt nőtt fel. Minden érzéke túlfeszült, mintha egy hatalmas ugrásra készülődött volna. Ahogy közeledett a délidő, Rozsdás egyre türelmetlenebbül várta, hogy vajon Oroszlánszív eljön-e a válaszáért. Régi barátainak szüntelen nyávogása elhalkult, ahogy minden idegszálával az erdő felé figyelt. Rozsdás utoljára ugrott le a kerítésről, és az erdő felé indult. Elbúcsúzott Maszatkától. Most már minden gondolata az erdő és az ott élő macskák körül forgott. Ahogy elérte a helyet, ahol az előző éjszaka a törzsi macskákkal találkozott, leült, és beleszagolt a levegőbe. A földet magas fák árnyékolták a napfény elől, így kellemesen hűvös volt. A levelek közt itt-ott besütött a napfény, és megvilágította az erdő alját. Rozsdás ugyanazt a macskaszagot érezte, mint előző éjjel, de nem tudta, hogy a szag régi-e vagy új. Felemelte a fejét, és bizonytalanul körbeszimatolt. – Még sokat kell tanulnod – nyávogta egy mély hang. – Még a legkisebb törzsi macska is tudja, ha egy másik macska van a közelében. Rozsdás látta, hogy a közeli tüskebokorban egy zöld szempár parázslik fel. Aztán felismerte a szagot is: Oroszlánszív volt az. – Tudod, hogy egyedül vagyok-e? – kérdezte az


aranyszínű cirmos, és kilépett a fénybe. Rozsdás rögtön újra szimatolni kezdett. Kékcsillag és Szürkemancs szaga még mindig körülötte lengedezett, de nem volt olyan erős, mint előző éjjel. Habozva nyávogott. – Kékcsillag és Szürkemancs most nincs veled. – Így van – nyávogta Oroszlánszív. – De valaki más itt van. Rozsdás megmerevedett, ahogy egy másik macska lépett ki a tisztásra. – Ez Fehérvihar – dorombolta Oroszlánszív. – A Villám törzs egyik legöregebb harcosa. Rozsdás ránézett a kandúrra, és érezte, hogy gerince bizseregni kezd a félelemtől. Ez talán valami csapda? A hosszú testű, izmos Fehérvihar Rozsdás fölé magasodott, és lenézett rá. Hófehér, vastag, tiszta bundája volt, szeme pedig a napégette homok sárga fényével ragyogott. Rozsdás gyanakodva kiegyenesítette a fülét, és izmai harcra készen megfeszültek. – Nyugodj meg, mielőtt a félelmed szaga akaratlanul is felhívja rád a figyelmet – morogta oda Oroszlánszív. – Csak azért jöttünk, hogy elvigyünk a táborunkba. Rozsdás csendben ült, lélegezni is alig mert, miközben Fehérvihar előrenyújtotta nyakát, és orrával körbeszimatolta. – Szervusz, házimacska! – mormolta a fehér macska. – Már sokat hallottam rólad.


Rozsdás üdvözlésképpen biccentett. – Gyere, a táborban több időnk lesz beszélgetni! – parancsolta Oroszlánszív, majd Fehérviharral együtt habozás nélkül bevetették magukat az erdő sűrűjébe. Rozsdás talpra ugrott, és teljes erejéből utánuk rohant. A két harcos nem várta be Rozsdást, átszáguldottak az erdőn, a kisebb macska csak nehezen tudta tartani az iramot. Azok ketten alig lassítottak, ahogy egyetlen hatalmas ugrással átrepültek a kidőlt fákon, Rozsdásnak azonban át kellett mászni rajtuk. Erősen illatozó fenyőfák között haladtak, mély vízmosásban kellett ugrálniuk, amit egy kétlábú fazabáló kavart fel. A kerti kerítés biztonságos távolságából Rozsdás gyakran hallotta az élőlény távoli acsargását és ordítását. Az egyik vízmosás túlságosan széles volt ahhoz, hogy átugorják, félig tele volt nyálkás, különös szagú vízzel. A törzsbeli macskák habozás nélkül átvágtattak rajta. Rozsdás lába még sohasem érintett vizet. De eltökélte, hogy semmilyen gyengeség jelét nem mutatja, így összeszűkült szemmel utánuk ugrott, és megpróbált ügyet sem vetni arra, hogy hasa szőre kellemetlenül nedves lett. Végül Oroszlánszív és Fehérvihar megállt. Rozsdás is megállt mögöttük, és lihegve álldogált, miközben a két harcos fellépett egy sziklára, amely egy kis szurdok szélén magasodott. – Most már nagyon közel vagyunk a táborunkhoz – nyávogta Oroszlánszív.


Rozsdás életjeleket keresett – mozgó leveleket, az alant fekvő bokrok közt megvillanó bundát, de semmi mást nem látott, csak ugyanazt a növényzetet, amely az erdő alját is borította. – Használd az orrod! Képesnek kell lenned arra, hogy kiszagold! – sziszegte Fehérvihar türelmetlenül. Rozsdás lehunyta szemét, és szimatolt. Fehérviharnak igaza volt. A szagok nagyon különböztek a megszokott macskaszagoktól. A levegő erősebb illatú volt, és rengeteg, különféle macskáról mesélt. Elgondolkodva bólintott, és kijelentette. – Érzem a macskák szagát. Oroszlánszív és Fehérvihar vidáman nézett össze. – Eljön majd az idő, ha a törzs befogad, amikor minden egyes macskát megismersz a szagáról – nyávogta Oroszlánszív. – Kövess! Élénken lefelé vezette őket a sziklákon át a vízmosás aljáig, és átpréselte magát a sűrűn nőtt rekettye között. Rozsdás követte, és Fehérvihar zárta a sort. Ahogy oldala hozzáért a szúrós rekettyebokorhoz, Rozsdás lepillantott, és látta, hogy a lába alatt lelapuló fű széles, erősen illatozó ösvénnyé szélesedett. Biztosan ez a tábor bejárata, gondolta. A rekettyés mögött tisztás nyílt. A középen levő terület üres, kemény föld volt, melyet többgenerációnyi macska mancsnyomai formáltak. A tábor már nagyon régi volt. A tisztás napfényben ragyogott, és a levegő meleg volt és tikkasztó. Rozsdás tágra nyílt szemmel nézett körül. Minden-


hol macskák voltak: egyedül vagy csapatosan üldögéltek, megosztoztak az ételen, vagy csak csendesen doromboltak, miközben tisztogatták egymást. – Amikor a nap a legmagasabban jár az égen, és a legmelegebb van, akkor a legjobb a nyelvünket pergetni – magyarázta Oroszlánszív. – A nyelvünket pergetni? – kérdezte Rozsdás. – A törzsi macskák gyakran tisztogatják egymást, és közben megbeszélik a nap híreit – mondta Fehérvihar. – Ezt nyelvpergetésnek nevezzük. Ez a hagyomány köti egybe a törzs tagjait. A macskák bizonyára megérezték Rozsdás idegen szagát, érdeklődő, kíváncsi fejek fordultak felé. Rozsdás hirtelen túl félénknek érezte magát ahhoz, hogy bármelyik macskával is szembenézzen, így körülnézett a tisztáson. Vastag fű vette körül, fatuskók hevertek szerteszét és egy kidőlt fa is. Vastag páfrányés rekettyefüggöny rejtette el a tábort az erdő többi részétől. – Itt pedig – nyávogta Oroszlánszív, és farkával egy áthatolhatatlannak tűnő tüskebokor felé intett – itt van az óvoda, ahol a kiscicákra vigyáznak. Rozsdás a fülét a bokrok felé fordította. Nem látott át a szúrós ágakon, de valahonnan bentről hallotta a kiscicák nyávogását. Ahogy figyelt, egy gyömbérszínű nőstény macska bújt elő a bokrok közti apró rés-


ből. Ez biztosan az egyik királynő – gondolta Rozsdás. Különleges, fekete rajzolatú cirmos királynő bukkant fel a tüskebokor körül. A két nőstény macska barátságosan megnyalogatta egymás orrát, mielőtt a cirmos besurrant volna az óvodába, és mormolt valamit a sivalkodó kiscicáknak. – Mindegyik királynő osztozik a kiscicák gondozásában – nyávogta Oroszlánszív. – Mindegyik macska szolgálja a törzset. A harcosok törvénykönyve szerint a törzs iránti hűség az egyes szabály, ezt a leckét gyorsan meg kell tanulnod, ha tényleg köztünk akarsz maradni. – Itt jön Kékcsillag – nyávogta Fehérvihar, és beleszimatolt a levegőbe. Rozsdás is beleszimatolt a levegőbe, és örült, hogy egy pillanattal azelőtt felismerte a szürke nőstény macska szagát, mint hogy az kilépett volna egy nagy szikla árnyékából, amely a tisztás elején mellettük hevert. – Eljött – dorombolta Kékcsillag, megszólítva a harcosokat. Fehérvihar válaszolt. – Oroszlánszív meg volt győződve róla, hogy nem jön el. Rozsdás észrevette, hogy Kékcsillag farka türelmetlenül megrezzent. – Nos, mi a véleményed róla? – kérdezte. – Jól bírta a visszautat, apró termete ellenére – ismerte be Fehérvihar. – Ahhoz képest, hogy házimacska, erősnek tűnik.


– Tehát megegyeztünk? – nézett Kékcsillag Oroszlánszívre és Fehérviharra. Mindkét macska bólintott. – Akkor bejelentem érkezését a törzsnek. – Kékcsillag felugrott a sziklára, és nyávogott egyet. – Az összes macska, aki elég nagy ahhoz, hogy egyedül vadásszon zsákmányra, gyűljön össze a Nagyszikla alatt. Csengő hangú hívására az összes macska felé ügetett, folyékony árnyként emelkedtek ki a tisztás árnyas részeiből. Rozsdás maradt ott, ahol volt, Oroszlánszív és Fehérvihar mellett. A többi macska elhelyezkedett a Nagyszikla alatt, és várakozva nézett vezetőjére. Rozsdást átjárta a megkönnyebbülés, ahogy felismerte Szürkemancs vastag szürke bundáját a macskák között. Mellette egy fiatal, cirmos királynő állt, aki fekete végű farkát illedelmesen apró, fehér mancsa közé helyezte. Nagy, szürkésfehér macska nyújtózott mögötte, bundájának fekete csíkjai a holdfényes erdő sötét árnyainak tűntek. Amikor a macskák elcsendesedtek, Kékcsillag megszólalt. – A Villám törzsnek harcosokra van szüksége – kezdte. – Még sohasem volt ilyen kevés növendékünk. Úgy döntöttünk, hogy a Villám törzs bevesz a soraiba egy kívülállót, hogy harcost faragjon belőle. Rozsdás méltatlankodó mormolást hallott a macs-


kák között, de Kékcsillag egy erélyes nyávogással elhallgattatta őket. – Találtam egy macskát, aki szeretne a Villám törzs növendéke lenni. – Szerencsés, hogy növendék lehet – nyivákolta egy éles hang, mely túlszárnyalta a megdöbbent macskák vitatkozását. Rozsdás kinyújtotta a nyakát, és meglátott egy sápadt színárnyalatú macskát, aki felállt, és kihívón nézett szembe a vezérrel. Kékcsillag nem törődött a világos macskával, egész törzséhez intézte szavait. – Oroszlánszív és Fehérvihar találkozott ezzel a fiatal macskával, és egyetértenek velem abban, hogy együtt kellene kiképeznünk őt a többi növendékkel. Rozsdás Oroszlánszívre pillantott, majd a törzs többi tagjára, most már minden szempár őt vizslatta. Szőre felállt, és idegesen nyelt egyet. Egy pillanatig csend volt. Rozsdás biztos volt benne, hogy a többiek hallják szívverését, és érzik félelmének szagát. Fülsiketítő nyivákolás robbant ki a tömegből. – Ez meg honnan került ide? – Melyik törzsbe tartozik? – Milyen fura szaga van! Én egy törzset sem ismerek, ahol ilyen szaga lenne bárkinek is! Aztán egy nyávogás ismét a többi fölé emelkedett. -Nézzétek a nyakörvet! Hiszen ez egy házimacska! – Megint a világos macska szólalt meg. – Egy házimacska mindig házimacska marad. A


törzsnek vadon született harcosokra van szüksége, nem pedig egy újabb éhes szájra, akit etetni kell! Oroszlánszív lehajolt, és Rozsdás fülébe sziszegett. – Ez a világos színű itt Hosszúfarkú. Érzi, hogy félsz tőle. Mindannyian érzik. Bizonyítsd be neki és a többi macskának, hogy a félelmed nem tart vissza. De Rozsdás mozdulni sem tudott. Hogy bizonyíthatná be ezeknek a harcias macskáknak, hogy nem csak egy házimacska? A világos macska tovább piszkálta. – Nyakörved a Kétlábúak jele, és ez a zajos csilingelés a vadászaton legalábbis nagyon rosszul fog jönni neked. Legrosszabb esetben behozza a Kétlábúakat a területünkre, mert keresnék a szegény, elveszett kiscicát, akinek szánalmas csilingelése betölti az erdőt! A többi macska helyeslőn felnyávogott. Hosszúfarkú folytatta, tudta, hogy hallgatósága őt támogatja. – Veszélyes kolompod hangja riasztani fogja ellenségeinket, még akkor is, ha a belőled áradó Kétlábúak bűzét nem is érzik! Oroszlánszív ismét Rozsdás fülébe sziszegett. – Meghátrálsz a kihívás elől? Rozsdás még mindig nem mozdult. Most azonban megpróbálta felmérni Hosszúfarkú helyzetét. Egy sötétbarna királynő mögött állt. Rozsdás lelapította a fülét, összeszűkítette a szemét, és egy sziszegés kíséretében a meglepett macskákon át a szekálóra ugrott. Hosszúfarkú egyáltalán nem készült fel Rozsdás


támadására. Oldalt lépett, és elvesztette egyensúlyát a kemény földön. Rozsdás, akit fűtött a düh és a kétségbeesett bizonyítási vágy, karmát mélyen a világos macska bundájába mélyesztette, és beleharapott. Ezt a harcot semmiféle rituális mosakodás vagy verekedés nem előzte meg. A két macska visító, kígyózó viaskodásban hempergett és bucskázott körbe a tisztáson a tábor közepén. A többi macskának félre kellett ugrania útjukból, hogy elkerüljék a bundák förgetegét. Miközben Rozsdás karmolt és viaskodott, hirtelen azt érezte, hogy félelme eltűnt, és helyén csak jókedv maradt. Bár fülében lüktetett a vér, hallotta a körülöttük összegyűlt macskák izgatott kiáltásait. Rozsdás azt érezte, hogy nyakörve összeszorul a nyakán. Hosszúfarkú a szájába kaparintotta, és szorította, egyre erősebben. Rozsdás szörnyű nyomást érzett a torkán. Mivel nem kapott levegőt, pánikba esett. Kígyózott és vonaglott, de mindegyik mozdulattól csak nagyobb lett a nyomás. Öklendezett és levegőért kapkodott, de összeszedte minden erejét, és megpróbált kiszabadulni Hosszúfarkú szorításából. És hirtelen, egy hangos csattanás után szabad volt. Hosszúfarkú elhempergett mellőle. Rozsdás feltápászkodott, és körülnézett. Hosszúfarkú három farokhossznyira kucorgott a földön. Rozsdás meglátta, hogy Hosszúfarkú szájában ott lóg törött és szétmarcangolt nyakörve. Kékcsillag hirtelen leugrott a Nagyszikláról, és


nyávogásával lecsendesítette a tömeget. Rozsdás és Hosszúfarkú a helyükön maradtak, és levegőért kapkodtak. Megtépázott bundájukról szőrcsomók lógtak. Rozsdás érezte, hogy a szeme fölött egy vágás van. Hosszúfarkú csúnyán megtépázott bal füléből vércseppek peregtek a földre vékony vállán át. Csak bámultak egymásra, korábbi ellenségeskedésük még nem tűnt el teljesen. Kékcsillag előrelépett, és elvette a nyakörvet Hoszszú-farkútól. Maga elé helyezte a földre, és így szólt. – Az újonnan jött macska elvesztette a nyakörvet a becsületéért vívott harcban. A Csillag törzs közölte beleegyezését – ez a macska kikerült kétlábú gazdáinak felügyelete alól, és csatlakozhat a Villám törzshöz mint növendék. Rozsdás Kékcsillagra bámult, és ünnepélyesen, beleegyezőn bólintott. Felállt, és kilépett a napfényre, fájó izmainak jólesett a nap melege. A napsugár táncolt narancsszínű bundáján, mely szinte ragyogni látszott. Rozsdás büszkén felemelte fejét, és szétnézett az őt körülvevő macskák között. Most egy macska sem vitatkozott vele, vagy piszkálta őt. Méltó ellenfélnek bizonyult a harcban. Kékcsillag Rozsdáshoz lépett, és letette elé a földre a megtépázott nyakörvet. Gyengéden megérintette a fülét az orrával. – Ebben a napfényben olyan vagy, mint egy lángcsóva – mormolta. Szeme felragyogott, mintha szava-


inak több értelme lett volna számára, mint Rozsdásnak. – Jól harcoltál. – Majd odafordult a törzshöz, és bejelentette. – A mai naptól, amíg meg nem szerzi harcos nevét, ezt a növendéket Tűzmancsnak nevezzük, lángszínű bundája tiszteletére. Kékcsillag hátralépett, és a többi macskával együtt csendesen várta Rozsdás következő lépését. Rozsdás habozás nélkül megfordult, majd homokot és füvet rúgott nyakörvére, mintha el akarta volna temetni. Hosszúfarkú morgott, és elsántikált a tisztásról egy páfrányok árnyalta sarok felé. A macskák csapatokba tömörülve izgatottan tárgyalták az eseményeket. – Szia, Tűzmancs! Rozsdás meghallotta Szürkemancs barátságos hangját a háta mögött. Tűzmancs! Hirtelen büszkeség fogta el új neve hallatán. Megfordult, és üdvözlő szimatolással fogadta növendéktársát. – Szép harc volt, Tűzmancs! – nyávogta Szürkemancs. – Főleg ahhoz képest, hogy házimacska vagy! Hosszúfarkú már harcos, bár csak két holddal ezelőtt fejezte be a kiképzést. A fülén ejtette seb miatt sokáig nem fog elfelejteni. Az biztos, hogy elcsúfítottad a külsejét. – Köszönöm, Szürkemancs! – válaszolta Tűzmancs. – Azért ő is elég jól harcolt!


– Megnyalta egyik mellső mancsát, és elkezdte tisztogatni a szeme fölötti mély vágást. Mosakodás közben ismét új nevét hallotta, ahogy a macskák nyávogása között tisztán visszhangzott. – Tűzmancs! – Szia, Tűzmancs! – Üdv, ifjú Tűzmancs! Tűzmancs egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a hangok átjárják egész belsejét. – Jó nevet kaptál! – nyávogta Szürkemancs helyben-hagyón, és megbökte, hogy kinyissa a szemét. Tűzmancs körülnézett. – Hová somfordált el Hosszúfarkú? – Azt hiszem, Pettyeslevél barlangjába ment – Szürkemancs fejével a páfrányok takarta sarok felé intett, ahová Hosszúfarkú eltűnt. – Ő az orvosmacskánk. Nem is néz ki rosszul. Fiatalabb, és sokkal szebb, mint a legtöbb… Mély hangú nyávogás szakította félbe Szürkemancs mondandóját. Mindketten megfordultak, és Tűzmancs felismerte az erős, szürkésfekete színű macskát, aki korábban Szürkemancs mögött ült. – Sötétcsíkos – nyávogta Szürkemancs, és tiszteletteljesen biccentett. A fényes szőrű kandúr egy pillanatig Tűzmancsot bámulta. – Szerencséd volt, hogy a nyakörved ott és akkor tört szét. Hosszúfarkú fiatal harcos, de nem tudom


elképzelni, hogy egy házimacska legyőzte volna! – Megvetőn köpte a házimacska szót, majd megfordult, és elvonult. – Azonban Sötétcsíkos – sziszegte oda Szürkemancs a bajsza alatt Tűzmancsnak – se nem fiatal, se nem szép… Tűzmancs éppen egyet akart érteni barátjával, amikor figyelmeztető nyávogás szakította félbe: egy idős, szürke macska szólt, aki a tisztás szélén üldögélt. – Kicsifülű veszélyt szagol! – nyávogta Szürkemancs, aki azonnal éber lett. Tűzmancsnak alig volt ideje körülnézni, mikor egy fiatal macska átrohant a bokrokon és beviharzott a táborba. Vékony volt és – eltekintve hosszú, vékony farkának végétől – tetőtől talpig koromfekete. Szürkemancsnak elállt a lélegzete. – Ez Hollómancs! Miért jött egyedül? Hol van Tigriskarom? Tűzmancs nézte Hollómancsot, ahogy keresztülbukdácsol a tisztáson. Nagyon lihegett. Bundája megtépázott és piszkos volt, szemében rettegés égett. – Ki az a Hollómancs és Tigriskarom? – suttogta Tűzmancs Szürkemancsnak, miközben több másik macska elviharzott mellette, hogy üdvözöljék az újonnan érkezettet. – Hollómancs növendék, Tigriskarom pedig a tanítója – magyarázta gyorsan Szürkemancs. – Hollómancs napkeltekor küldetésre indult Tigriskarommal és Vörösfarkúval a Folyó törzs ellen. Micsoda szerencsés fickó!


– Vörösfarkú? – visszhangozta Tűzmancs, már megzavarta a sok név.


– Ő Kékcsillag helyettese – sziszegte Szürkemancs. – De Hollómancs miért jött egyedül? – tette hozzá magában. Figyelőn felemelte a fejét, mert Kékcsillag előrelépett. – Hollómancs? – A nőstény macska nyugodtan beszélt, de szemét aggodalom felhőzte. A többi macska idegességében az ajkát harapdálta, de hátrahúzódtak. – Mi történt? – ugrott fel Kékcsillag a Nagysziklára, és letekintett a reszkető cicára. – Beszélj, Hollómancs! Hollómancs még mindig levegőért kapkodott, és erősen lihegett, közben a föld alatta lassan vérvörössé változott. Mégis sikerült felmásznia a Nagysziklára és megállnia Kékcsillag mellett. Odafordult a hírre éhes tömeghez, és levegőt gyűjtött bejelentéséhez. – Vörösfarkú halott!

4. FEJEZET Döbbent kiáltások szakadtak fel a törzsbeli macskákból és visszhangoztak az erdőben. Hollómancs megtántorodott. Jobb első mancsa


fénylett, nedves volt a vállán ejtett mély sebből csorgó vértől. – T-találkoztunk öt Folyó törzsbeli harcossal a patak mentén, nem messze a Napos Szikláktól – folytatta reszketve. – Tölgyszív is közöttük volt. – Tölgyszív! – Szürkemancs levegőért kapkodott Tűzmancs mellett. –Ő a Folyó törzs vezérhelyettese. Az erdő egyik leghatalmasabb harcosa. Szerencsés ez a Hollómancs! Bár én lehettem volna ott! Az biztos, hogy… – Az öreg szürke macska, aki először érezte meg Hollómancs visszatérését, egy éles pillantással elhallgattatta Szürkemancsot. Tűzmancs figyelme ismét Hollómancs felé fordult. – Vörösfarkú figyelmeztette Tölgyszívet, hogy vadászó csapataival maradjon a Villám törzs területén kívül. Azt mondta, ha még egy Folyó törzsbeli harcost elcsípnek a Villám törzs vadászterületén, megölik, de Tölgy… Tölgyszív nem hátrált meg. Azt mondta, hogy a t-törzsének ennie kell, bármivel is fenyegetjük. – Hollómancs megállt, hogy lélegzetet vegyen. Sebe még mindig erősen vérzett, és furán, félrebillenve állt, hogy válláról levegye a súlyt. – Ekkor lendültek támadásba a Folyó törzs macskái. Nehéz volt követni, mi is történik. Szörnyűséges harc volt. Láttam, hogy Tölgyszív a földre szegezi Vörösfarkút, de aztán Vörösfarkú… – Hollómancs szeme hirtelen fennakadt, és oldalra dőlt. Félig csúsz-


va-mászva odavonszolta magát a Nagyszikla széléhez, és alázuhant. Egy gyömbérszínű királynő odarohant hozzá és leguggolt mellé. Finoman megnyalta pofáját és így kiáltott: – Pettyeslevél! A páfrányok árnyékából előlépdelt a csinos kis cirmos, akit Tűzmancs korábban Szürkemancs mellett látott ülni. Odasietett Hollómancshoz, és azt nyávogta a királynőnek, hogy lépjen hátrább. Aztán kis, rózsaszín orrával hátára görgette a növendéket, hogy jól szemügyre vehesse a sebét. Felpillantott, és így szólt. – Semmi baj, Aranyvirág, nem végzetesek a sebei. De hoznom kell egy kis pókhálót, hogy elállítsuk a vérzést. Ahogy Pettyeslevél visszarohant a barlangjához, a tisztás csendjét gyászos vonyítás törte meg. Minden szem abba az irányba fordult, ahonnan a kiáltás jött. Hatalmas, barna cirmos verekedte át magát a rekettye-alagúton. Éles foga között a harcos nem zsákmányt, hanem egy másik macska élettelen testét tartotta. A tisztás közepére vonszolta az összemocskolt állatot.


Tűzmancs kinyújtotta a nyakát, és észrevett egy megcsillanó, gyömbérszínű farkat, amint bénán hever a földön. A törzs macskáin eluralkodott a döbbenet. Tűzmancs mellett Szürkemancs összegörnyedt, ahogy a bánat átfutott egész bensőjén. – Vörösfarkú! – Hogy történt ez, Tigriskarom? – szólította meg Kékcsillag a Nagyszikla magaslatáról. Tigriskarom kiköpte Vörösfarkú nyakának bőrét. Keményen visszanézett Kékcsillagra. – Becsülettel halt meg, Tölgyszív végzett vele. Nem menthettem meg az életét, de sikerült elvennem Tölgyszív életét, amíg ujjongott győzelme felett. – Tigriskarom hangja erős és mély volt. – Vörösfarkú halála nem volt hiába, kétlem, hogy újabb Folyó törzsbeli harcosok bukkannának fel a területünkön. Tűzmancs Szürkemancsra pillantott. A növendék szeme szomorúsággal volt tele. Pillanatnyi csend után több macska előrelépett, hogy lenyalogassák Vörösfarkú besározott bundáját. Miközben tisztogatták, csendesen doromboltak a halott harcosnak. Tűzmancs belesuttogott Szürkemancs fülébe. – Most mit csinálnak? Szürkemancs le nem vette szemét a halott macskáról, úgy válaszolt. – A lelke talán elrepült, hogy csatlakozzon a Csillag törzshöz, de a törzs még utoljára


megtisztogathatja Vörösfarkú testét. – A Csillag törzs? – visszhangozta Tűzmancs. – Ez az égi harcosok törzse, akik minden törzsi macskát felügyelnek. Ezüstbőrben is látod őket. Tűzmancs zavartan nézett, így Szürkemancs megmagyarázta. – Az Ezüstcsík az a vastag csillagfolyam, amelyet minden éjszaka az égbolton látsz. Mindegyik csillag a Csillag törzs harcosa. Ma este Vörösfarkú is csatlakozik hozzájuk. Tűzmancs bólintott, és Szürkemancs előrelépett, hogy nyelvével megtisztogassa a törzs vezérének halott helyettesét. Kékcsillag némán állt, ahogy az első macskák előre-léptek, hogy leróják tiszteletüket Vörösfarkú előtt. Most a vezér ugrott le a Nagyszikláról, és lassan odalépdelt a holttesthez. A többi macska hátrább lépett, és figyelte, ahogy vezetőjük leguggolt, hogy utoljára végignyalogassa régi bajtársát. Mikor Kékcsillag befejezte, felemelte a fejét, és beszélni kezdett. Hangja halk volt és fájdalommal terhes, a törzs csendben hallgatta. – Vörösfarkú bátor harcos volt. A Villám törzshöz való hűsége sohasem volt kétséges. Mindig is számítottam a véleményére, mert tekintettel volt a törzs szükségleteire, és sohasem vakította el az önös érdek vagy a büszkeség. Kiváló vezető lett volna belőle. Aztán Kékcsillag hasra feküdt, lehajtotta a fejét, mancsát szépen kinyújtóztatta maga előtt, és némán


siratta elvesztett barátját. Több macska is odament és lefeküdt mellé, lehajtott fejük és meggörbített hátuk másolta vezérük gyászoló testtartását. Tűzmancs figyelt. Nem ismerte Vörösfarkút, de meghatódott a törzs gyásza láttán. Szürkemancs odament mellé, és megállt. – Homokmancs szomorú lesz. – Homokmancs? – Vörösfarkú növendéke. Az a barna cirmos, ott. Vajon ki lesz az új nevelője? Tűzmancs odapillantott a kicsi kandúrra, aki Vörösfarkú teste mellett térdelt, mereven a földet bámulta maga előtt. Tűzmancs elnézett mellette a törzs vezére felé. – Meddig fog Kékcsillag itt ülni vele? – kérdezte. – Valószínűleg egész éjszaka – válaszolta Szürkemancs. Vörösfarkú már nagyon sok hold óta volt Kékcsillag helyettese. Nem akarná, hogy túl hamar távozzon közülünk. Ő volt az egyik legjobb harcos. Nem olyan nagy és hatalmas, mint Tigriskarom vagy Oroszlánszív, de okos volt és gyors. Tűzmancs elismerőn nézte Tigriskarom hatalmas izmaiban és széles fejében rejlő erőt. Edzett teste a harcos élet jeleit mutatta. Egyik fülét mély V alakú vágással kettévágták, és vastag sebhely szelte át orrnyergét. Tigriskarom hirtelen felállt, és odament Hollómancshoz. Pettyeslevél ott térdelt Tigriskarom sebesült növendéke mellett, foga és mellső mancsa segít-


ségével pók-hálódarabokat nyomott vállsebére. Tűzmancs odahajolt Szürkemancshoz, és megkérdezte: – Mit csinál Pettyeslevél? – Megállítja a vérzést. Csúnya sebesülése van. És Hollómancs nagyon megviseltnek tűnt. Mindig is kicsit ijedős volt, de még sohasem láttam ilyennek. Nézzük meg, magához tért-e már. Átmentek a gyászoló macskák között ahhoz a helyhez, ahol Hollómancs feküdt, és tisztes távolban elhelyezkedtek, hogy megvárják, amíg Tigriskarom befejezi mondandóját. – Nos, Pettyeslevél – szólította meg Tigriskarom a cirmost bizalmasan. – Hogy van Hollómancs? Gondolod, hogy meg tudod menteni? Sok időmbe telt, amíg kiképeztem, és nem szeretném, ha már az első csatában kárba vesznének az erőfeszítéseim. Pettyeslevél fel sem nézett betegéről, úgy válaszolt. – Igen, nagy kár lenne értékes kiképzésedért, ha meghalna az első csatában, ugye? – Tűzmancs a halk nyávogásból némi kötekedést vélt kihallani. – Túléli? – kérdezte makacsul Tigriskarom. – Persze. Csak pihennie kell. Tigriskarom felhorkant, és lenézett a mozdulatlan fekete alakra. Meglökte Hollómancsot egyik mellső mancsának karmával. – Akkor gyerünk, kelj fel!


Hollómancs nem mozdult. – Nézd meg, milyen hosszú a karma! – sziszegte Tűzmancs. – Igazad van – válaszolta Szürkemancs sóhajtva. – Azt tudom, hogy én nem szeretnék harcba keveredni vele! – Ne olyan gyorsan, Tigriskarom! – Pettyeslevél mancsát Tigriskarom éles karmára helyezte, és óvatosan eltolta. – A növendéknek addig kell a lehető legmozdulatlanabbul feküdnie, amíg meg nem gyógyul. Nem szeretném, ha szétnyílna a sebe, mert azért ugrándozik, hogy neked örömet okozzon. Hagyd békén! Tűzmancs visszatartotta a lélegzetét, miközben Tigriskarom válaszát várta. Azt gondolta, hogy kevés macska merne egy ilyen harcosnak parancsolgatni. A nagy cirmos megmerevedett, és már éppen szólni készült, amikor Pettyeslevél kihívón azt nyávogta. – Még neked is több eszed van, mintsem vitába szállj egy orvosmacskával, Tigriskarom. Tigriskarom szeme fellángolt a kis színes cica szavaira. – Veled nem is mernék vitatkozni, kedves Pettyeslevél – dorombolta. Megfordult, hogy elmenjen, de észrevette Szürkemancsot és Tűzmancsot. – Ez meg ki? – kérdezte Szürkemancstól, és föléjük magasodott. – Az új növendék – nyávogta Szürkemancs. – Olyan szaga van, mint egy házimacskának! – szi-


pákolt a harcos. – Valaha házimacska voltam – nyávogta Tűzmancs szemtelenül , de harcosnak fognak kiképezni. Tigriskarom hirtelen érdeklődéssel nézett rá. Ó, igen. Most már emlékszem. Kékcsillag említette, hogy összefutott valami elkóborolt házimacskával. Tehát ki akar próbálni téged, nemde? Tűzmancs felegyenesedett, mert szerette volna lenyűgözni a hatalmas törzsvezért. – Pontosan – nyávogta tiszteletteljesen. Tigriskarom gondolkodva méregette. – Akkor érdeklődéssel figyelem majd a fejlődésedet. Tűzmancs büszkén kidüllesztette a mellét, ahogy Tigriskarom elsétált. – Gondolod, hogy megkedvelt? – Szerintem Tigriskarom egy növendéket sem kedvel – suttogta Szürkemancs. Ebben a pillanatban Hollómancs megmozdult, és megrántotta a fülét. – Elment? – motyogta. – Ki? Tigriskarom? – válaszolta Szürkemancs, és felé lépdelt. – Igen, elment. – Szia! – kezdte Tűzmancs a bemutatkozást. – Menjetek el, mind a ketten! – tiltakozott Pettyeslevél. – Hogy segítsek ennek a cicának, ha folyton akadályoznak? – Türelmetlenül megtekergette a farkát Szürke-


mancs és Tűzmancs felé, és odafurakodott közéjük. Tűzmancs az orvosmacska meleg szemének élénk csillogása ellenére megértette, hogy komolyan gondolja a figyelmeztetést. – Gyere, Tűzmancs! – nyávogta Szürkemancs. – Körbevezetlek. Viszlát később, Hollómancs! A két macska otthagyta Pettyeslevelet Hollómancscsal, és körbesétáltak a tisztáson. Szürkemancs elgondolkodott. Nagyon komolyan vette idegenvezetői tisztét. – A Nagysziklát már ismered – kezdte, és farkával a nagy, kemény szikla felé bökött. – Kékcsillag mindig innen szól a törzshöz. Az ő barlangja itt van lent. – A Nagyszikla oldalába vájt egyik barlang felé emelte orrát. – Barlangját sok-sok holddal ezelőtt egy ősi patak vájta ki. Zuzmó lógott a bejáratnál, amely a vezér fészkét megvédte a széltől és az esőtől. – A harcosok itt alszanak – folytatta Szürkemancs. Tűzmancs követte barátját egy nagy bokorhoz, amely pár lépésnyire volt a Nagysziklától. Innen tisztán lehetett látni a tábor bejáratát, a rekettyést. A bokor ágai mélyen lelógtak, de Tűzmancs mégis látott egy oltalmazó fészket, ahol a harcosok fekvőhelyét jelölték ki. – A legidősebb harcosok alszanak középen, ahol a legmelegebb van – magyarázta Szürkemancs. Általában megosztják maguk között a friss zsákmányt a mellett a csalános mellett. A fiatalok mellettük szoktak enni. Néha az idősebb harcosok odahívják őket


maguk közé, hogy velük egyenek, ami nagy megtiszteltetés. – Na, és a törzs többi macskája? – kérdezte Tűzmancs izgatottan, mert úgy érezte, elborítja a törzsbeli élet összes hagyománya és rítusa. – A királynők a harcosokkal együtt laknak, amíg harcosokként működnek, de mikor kismacskákkal viselősek, vagy dajkálják őket, az óvoda mellett egy fészekben laknak. Az idősebbeknek megvan a maguk helye a tisztás túloldalán. Gyere, megmutatom. Tűzmancs Szürkemancs után ballagott át a tisztáson, és elment az árnyas sarok mellett, ahol Pettyeslevél barlangja volt. Megálltak egy kidőlt fánál, amely egy nedves fűcsomót rejtett. A puha zöld fű mellett négy idősebb macska guggolt, és egy fiatal nyúlból lakomáztak. – Biztosan Porosmancs és Homokmancs hozta nekik – suttogta Szürkemancs. – A növendékek egyik feladata, hogy friss zsákmányt ejtsenek el az időseknek. – Szia, kicsike! – üdvözölte az egyik idős macska Szürkemancsot. – Szia, Kicsifülű! – nyávogta Szürkemancs, és tiszteletteljesen fejet hajtott. – Ez biztosan az új növendék, Tűzmancs, ugye? – nyávogta egy másik kandúr. Foltos bundája sötétbarna volt, és a farka helyén csak egy csonk lógott. – Így van – válaszolt Tűzmancs, és leutánozta Szürkemancs főhajtását.


– Csonkafarkú vagyok – dorombolta a barna macska. – Üdv a törzsben! – Ettetek már? – nyávogta Kicsifülű. Tűzmancs és Szürkemancs megrázták a fejüket. – Van itt elég ennivaló. Porosmancsból és Homokmancsból kiváló harcos lesz. Nem bánnád, Félszemű, ha ezek a fiatalok is ennének a zsákmányegérből? A mellette fekvő sápadtszürke királynő megrázta a fejét. Tűzmancs észrevette, hogy egyik szeme vak, fénytelen volt. – Na, és te, Tarkafarkú? A másik idősebb, cirmos, szürke pofájú nőstény macska kortól reszelős hangon azt nyávogta. – Persze, hogy nem bánom. – Köszönöm – nyávogta Szürkemancs mohón. – Előrelépett, és elvett a zsákmányból egy nagydarab egeret, majd Tűzmancs lába elé ejtette. – Még nem ettél egeret? – kérdezte. – Nem – ismerte be Tűzmancs. Hirtelen izgatni kezdte a frissen leölt állatból áradó meleg szag. Egész teste beleborzongott a gondolatba, hogy törzstagságának első igazi ételét eheti. – Ez esetben tiéd az első falat. De nekem is hagyj belőle! – Szürkemancs lehajtotta a fejét, és arrébb lépett, hogy Tűzmancs is odaférhessen. Tűzmancs letérdelt, és egy nagyot harapott az egérből. Szaftos volt és puha, és az erdő mindenféle íze


megtalálható volt benne. – Na, milyen? – kérdezte Szürkemancs. – Fenséges! – dörmögte teli szájjal Tűzmancs. – Akkor lépj arrébb – nyávogta Szürkemancs, előrelépett, és lehajolt, hogy beleharapjon. Amíg a két növendék osztozkodott az egéren, hallgatták az öregek egymás közti beszédét. – Mikor nevez ki Kékcsillag új helyettest? – kérdezte Kicsifülű. – Mit mondtál, Kicsifülű? – nyávogta Félszemű. – Szerintem a hallásod épp olyan gyenge lett, mint a látásod! – csattant fel Kicsifülű türelmetlenül. – Azt kérdeztem, mikor nevez ki Kékcsillag új helyettest. Félszemű nem törődött a színjátszó bundás macska ingerült válaszával, és helyette a cirmos királynőhöz fordult. – Tarkafarkú, emlékszel arra a sok holddal ezelőtti napra, amikor maga Kékcsillag volt a kijelölt helyettes? Tarkafarkú komolyan válaszolt. – Ó, igen! Nem sokkal azután volt, hogy elvesztette a kiscicáit. – Nem fog örülni, hogy új helyettest kell kineveznie – jegyezte meg Kicsifülű. – Vörösfarkú sokáig és jól szolgálta őt. De Kékcsillagnak gyorsan kell döntenie. A törzs szokásai szerint a döntést a régi helyettes halála után holdmagaslatáig meg kell hozni. – Legalább most egyértelmű a választás – nyávogta Csonkafarkú.


Tűzmancs felemelte a fejét, és körülnézett a tisztáson. Kire gondolhatott Csonkafarkú? Tűzmancs úgy gondolta, minden harcos érdemes lenne a helyettesi címre. Talán Tigriskaromra gondolt, aki végül is megbosszulta Vörösfarkú halálát. Tigriskarom nem messze üldögélt tőlük, és fülét hegyezve hallgatta az idősek beszélgetését. Ahogy Tűzmancs kinyújtotta a nyelvét, hogy az egér utolsó maradványait is lenyalja bajszáról, Kékcsillag hangja csendült fel a Nagyszikláról. Vörösfarkú halványszürke teste még mindig a tisztáson feküdt az egyre gyengülő fényben. – Új helyettest kell kinevezni – nyávogta Kékcsillag. – De először is köszönjük meg a Csillag törzsnek, hogy Vörösfarkú köztünk élhetett. Ma este már harcostársai között üldögél a csillagok között. Csend támadt, ahogy a macskák felnéztek az égre, amely az este közeledtével kezdett sötétedni. – Most pedig kijelölöm a Villám törzs vezérének új helyettesét – folytatta Kékcsillag. – Ezeket a szavakat Vörösfarkú holtteste előtt mondom ki, tehát a lelke hallhatja és helyeselheti döntésemet. Tűzmancs rápillantott Tigriskaromra. Észrevette a nagy harcos szemében a mohóságot, ahogy felbámult a Nagysziklára. – Oroszlánszív – nyávogta Kékcsillag. Oroszlánszív lesz a Villám törzs vezérének új helyettese. Tűzmancs kíváncsian várta Tigriskarom reagálását,


de a sötét harcos arca nem árult el semmit, ahogy előrement és olyan szívélyes oldalba bökéssel gratulált Oroszlánszívnek, hogy majdnem fellökte az aranyszínű cirmost. – Miért nem Tigriskarmot nevezte ki helyettesnek? – suttogta Tűzmancs Szürkemancsnak. – Valószínűleg azért, mert Oroszlánszív régebb óta harcol, így több tapasztalata van – mormolta Szürkemancs, és még mindig Kékcsillagot nézte. Kékcsillag ismét megszólalt. – Vörösfarkú volt az ifjú Porosmancs tanítója. Mivel növendékeink kiképzésével nem késlekedhetünk, azonnal ki kell neveznem Porosmancs új nevelőjét. Sötétcsíkos, készen állsz első növendéked fogadására, így te folytatod Porosmancs kiképzését. Tigriskaromban kiváló nevelőd akadt, elvárom, hogy a tőle tanult hasznos tudást teljes mértékben átadd. A harcos dagadozott a büszkeségtől, és tiszteletteljes bólintással nyugtázta kinevezését. Odalépdelt Porosmancshoz, fejet hajtott, és kissé sután összedörgölte orrát új növendékével. Porosmancs tisztelettudón megbillentette a farkát, de szeme még mindig bánattal volt tele elvesztett nevelőjéért. Kékcsillag felemelte a hangját. – Ma este virrasztok Vörösfarkú teste mellett, mielőtt napkeltekor eltemetnénk. – Leugrott a Nagyszikláról, és odasétált Vörösfarkúhoz, hogy még egyszer leheveredjen mellé. Sok macska csatlakozott hozzá, köztük Porosmancs és Kicsifülű is.


– Nekünk is velük kell ülni? – kérdezte Tűzmancs. Be kellett ismernie, hogy nem fűlt hozzá a foga. Fárasztó napja volt, és kezdett elpilledni. Csak valami száraz, meleg zugot szeretett volna, ahol összegömbölyödhet, és elaludhat. Szürkemancs megrázta a fejét. – Nem, csak a Vörösfarkúhoz legközelebb állók kísérhetik végig utolsó éjszakájának óráit. Megmutatom, hol alszunk. A növendékek barlangja arra van. Tűzmancs követte Szürkemancsot egy sűrű páfrányos felé, mely egy mohás fatönk mögött zöldellt. – Az összes növendék e mellett a fatönk mellett osztja meg egymással a friss zsákmányt – mondta Szürkemancs. – Hány növendék van? – kérdezte Tűzmancs. – Nem olyan sok, mint szokott lenni – csak én, te, Hollómancs, Porosmancs és Homokmancs. Ahogy Tűzmancs és Szürkemancs elhelyezkedett a fatönk mellett, egy fiatal nőstény macska mászott ki a páfrányok alól. Bundája gyömbérszínű volt, mint Tűzmancsé, de sokkal világosabb, és alig látható sötétebb csíkok szelték át. – Szóval ő az új növendék! – nyávogta a nőstény összeszűkült szemmel. – Szia! – köszöntötte Tűzmancs. A fiatal macska udvariatlanul szipákolt. Olyan szaga van, mint egy házimacskának! Ne mondd nekem, hogy egy ilyen felháborítóan bűzlő lénnyel kell osztoznom a fekhelyemen!


Tűzmancs nagyon meglepődött. Hosszúfarkúval vívott csatája óta az összes macska barátságos volt vele. Talán csak megzavarta őket a Hollómancs hozta rossz hír. – Bocsáss meg Homokmancsnak – kért elnézést Szürkemancs. – Biztosan összecsomósodott a szőre. Általában nem ilyen modortalan. – Pssszt! – vágta oda Homokmancs mogorván. – Várjatok, fiatalok! – Fehérvihar mély hangja szólalt meg a növendékek mögött. – Homokmancs! Mint növendékemtől elvárom, hogy barátságosabban üdvözöld az újonnan érkezettet. Homokmancs kihívó pillantással emelte fel a fejét. – Nagyon sajnálom, Fehérvihar – dorombolta, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha sajnálná. – Csak nem gondoltam, hogy együtt fognak kiképezni egy házimacskával, ennyi az egész. – Biztosan hozzászoksz majd, Homokmancs – nyávogta Fehérvihar nyugodtan. – Kezd későre járni, és holnap korán kezdődik a kiképzés. Menjetek aludni mind a hárman. Szigorúan ránézett Homokmancsra, aki engedelmesen bólintott. Ahogy Fehérvihar elment, Homokmancs megperdült, és eltűnt a páfrányok között. Amint elszáguldott Tűzmancs mellett, ismét hangosan szipákolt. Szürkemancs farkának egy intésével maga után hívta Tűzmancsot, és Homokmancs után indult. Az alvóhelyen a földet puha moha borította, és a sápadt hold-


fényben minden átlátszó, zöldes fényben tündökölt. A levegőben erősen érződött a páfrányok illata, és melegebb volt, mint odakint. – Én hol aludjak? – kérdezte Tűzmancs. – Akárhol, csak mellettem ne! – acsargott Homokmancs, aki mancsával puhította fel a mohát. Szürkemancs és Tűzmancs összenézett, de nem szóltak semmit. Tűzmancs összehordott egy adag mohát. Amikor kényelmes fészket alakított ki, összegömbölyödött, és elhelyezkedett. Egész lényét elégedettség töltötte el. Úgy érezte, hazatért. A Villám törzs tagja lett.

5. FEJEZET – Hé, Tűzmancs, ébresztő! – Szürkemancs nyávogása szakította félbe Tűzmancs álmát. Egy mókust üldözött, és egy hatalmas tölgyfa legmagasabb ágáig mászott utána. – A kiképzés napkeltekor kezdődik. Porosmancs és Homokmancs már ébren van – tette hozzá sürgetőn Szürkemancs. Tűzmancs álmosan nyújtózkodott, aztán eszébe ju-


tott: ma van kiképzésének első napja! Talpra ugrott. Álmossága elpárolgott, és izgalom áradt szét ereiben. Szürkemancs gyorsan megmosakodott. Két nyalakodás közben így szólt. – Az imént beszéltem Oroszlánszívvel. Hollómancs nem edz velünk, amíg be nem gyógyul a sebe. Valószínűleg még egy-két napig Pettyeslevél barlangjában marad. Homokmancs és Porosmancs kötelező vadászaton vannak. Oroszlánszív azt gondolta, hogy ma reggel te meg én vele és Tigrismanccsal gyakorlatozzunk. Jobb, ha sietünk – tette hozzá. Már biztos várnak minket! Szürkemancs gyorsan átvezette Tűzmancsot a rekettyealagúton, és felvitte a sziklákkal övezett dombra. Ahogy átmásztak a vízmosáson, hűvös szél lengette meg a bundájukat. Fejük felett kövér, fehér felhők gyülekeztek. Tűzmancs vad örömöt érzett, ahogy követte Szürkemancsot az árnyas fákkal szegélyezett lejtőn egy homokos völgybe. Tigriskarom és Oroszlánszív már ott vártak rájuk, pár farokhosszra üldögéltek a nap melengette homokon. – A jövőben elvárom tőletek, hogy pontosak legyetek – vicsorgott Tigriskarom. – Ne légy olyan szigorú, Tigriskarom, a tegnap este nagyon kimerítő volt számukra. Gondoltam, hogy fáradtak lesznek – nyávogta Oroszlánszív halkan. – Neked még nem jelöltek ki nevelőt, Tűzmancs – folytatta.


– Mostantól Tigriskarom és jómagam vesszük kézbe a kiképzésedet. Tűzmancs lelkesen bólintott, farkát a magasba emelte, és alig tudta elrejteni örömét, hogy ilyen két kiváló harcos veszi a szárnyai alá. – Gyere már! – nyávogta Tigriskarom türelmetlenül. – Ma megmutatjuk a birodalmunk határait, hogy tudjátok, merrefelé vadászhattok, és milyen határokat kell megvédenetek. Szürkemancs, neked sem fog ártani, hogy újra eszedbe vésd a törzs külső határvonalait. Tigriskarom ezután felugrott, és elindult kifelé a homokos völgyből. Oroszlánszív odabiccentett Szürkemancsnak, és utánaeredtek. Tűzmancs is elindult a nyomukban, talpa csúszkált a puha homokon. Az erdőnek ezen részében a fák sűrűn álltak, a nyír– és kőrisfák fölé hatalmas tölgyfák magasodtak. A földet sűrű rétegben borította a talpuk alatt zörgő avar. Tigriskarom megállt, hogy megtiszteljen egy vastag páfránycsomót. A többi macska megállt mellette. – Itt halad a Kétlábúak egyik ösvénye – mormolta Oroszlánszív. – Használd az orrod, Tűzmancs! Érzel valamit? Tűzmancs szimatolni kezdett. Egy kétlábú szagát érezte, bár igen gyengén, és egy kutya erősebb szagát – ez régi otthonából ismerős volt számára. – Egy kétlábú sétáltatta erre a kutyáját, de már elmentek – nyávogta.


– Jó – mondta Oroszlánszív. Gondolod, hogy most már biztonságban át lehet itt menni? Tűzmancs ismét szimatolt egyet. A szagok enyhék voltak, és az erdő erősebb illatai eltompították őket. – Igen – válaszolta. Tigriskarom bólintott, és a négy macska kisomfordált a páfrányok alól, és áthaladt a Kétlábúak keskeny ösvényének éles szikláin. A fejük felett fenyőfák hajladoztak: magasra nőtt, egyenes törzzsel sorakoztak egymás után. Itt könnyű volt csendben haladni. A földet vastag tűlevél takaró borította, amely szúrta Tűzmancs tappancsát, de alatta puha volt a föld. Itt nem volt aljnövényzet, amelybe el lehetett volna bújni, és Tűzmancs érezte a többi macska idegességét, ahogy védtelenül surrantak át a fák között. – A Kétlábúak ültették ezeket a fákat – nyávogta Tigriskarom. – Aztán levágták őket valamiféle fura szagú szerkezettel, ami annyi füstöt okád ki, hogy egy kismacska megvakulna tőle. Majd elvitték a kidöntött fákat a közeli Favágó telepre. Tűzmancs megállt, hogy hallja a fazabáló dübörgését, amit már korábban is hallott. – A Favágó telep még pár holdig csendes lesz, amíg eljön a tavasz – magyarázta Szürkemancs, észrevéve, hogy Tűzmancs figyel. A macskák átgyalogoltak a fenyőerdőn. – A Kétlábúak területe arra van – nyávogta Tigriskarom, és félrecsapta a farkát. – Biztos érzed a szagát,


Tűzmancs. De ma nem arra megyünk. Végül elértek egy újabb kétlábúösvényt, amely a fenyőerdő végét jelezte. Gyorsan áthaladtak rajta, és a mögötte fekvő tölgyfaerdő biztonságos menedékébe értek. De Tűzmancs még mindig érzékelte a többi macska izgatottságát. – Közeledünk a Folyó törzs területéhez – suttogta Szürkemancs. A Napos Sziklák amarra vannak. Puha orrával egy fák nélkül sziklarakás felé intett. Tűzmancs érezte, hogy szőre felborzolódik. Itt gyilkolták meg Vörösfarkút. Oroszlánszív megállt egy lapos, szürke sziklánál. Ez a Villám törzs és a Folyó törzs területe közötti határ. A Folyó törzs a nagy folyóig terjedő sávban vadászhat – nyávogta. Lélegezz mélyeket, Tűzmancs! Az ismeretlen macskák átható szaga egészen Tűzmancs szájpadlásáig hatolt. Meglepődve észlelte, mennyire különbözik ez a szag a Villám törzs macskáinak meleg illatától. Azon is meglepődött, hogy hirtelen milyen ismerősnek és megnyugtatónak érezte a Villám törzs szagát. – Ez a Folyó törzs szaga – morogta mellette Tigriskarom. – Vésd jól az eszedbe! Legerősebben a határnál érezhető, mert a harcosaik megjelölték a fákat. Ezekkel a szavakkal a sötét cirmos felemelte hátsó lábát, és megjelölte a lapos sziklát. – A határvonal mentén fogunk haladni, mert egye-


nesen a Négyesfához vezet – nyávogta Oroszlánszív. Gyorsan elindult, távolabb ment a Napos Szikláktól, Tigriskarom a nyomában. Szürkemancs és Tűzmancs utánaügetett. – Mi az a Négyesfa? – lihegte Tűzmancs. – Az a hely, ahol a négy törzs területei találkoznak – válaszolta Szürkemancs. – Négy nagy tölgyfa van ott, olyan idősek, mint a négy törzs. – Csendet! – rendelkezett Tigriskarom. Ne feledjétek, milyen közel vagyunk az ellenséghez! A két növendék elhallgatott, és Tűzmancs arra koncentrált, hogy halkan lépkedjen. Áthaladtak egy sekély patakon, mancsuk száraz maradt, mert egyik szikláról a másikra ugráltak a kavicsos folyómederben. Mire elérték a Négyesfát, Tűzmancs teljesen kifulladt, és fájt a mancsa. Nem volt hozzászokva az ilyen hosszú gyaloglásokhoz. Nagyon megkönnyebbült, amikor Oroszlánszív és Tigriskarom kivezette őket a sűrű erdőből, és megálltak egy bokros lejtő szélén. A nap most állt a legmagasabban. A felhők elillantak, és megállt a szél. Alattuk a ragyogó napfényben négy hatalmas tölgyfa látványa tárult a szemük elé, sötétbarna lombkoronájuk majdnem a mély lejtő tetejéig ért. – Ahogy Szürkemancs mondta – nyávogta Oroszlánszív Tűzmancsnak –, ez a Négyesfa, ahol a négy törzs területei találkoznak. Az előttünk lévő magasföldet a Szél törzs birtokolja, ahol a nap lenyugszik.


Ma nem fogod érezni a szagukat – a szél arrafelé fúj. De hamarosan megérzed majd. – Az Árnyak törzse pedig ott, az erdő legsötétebb részében él – tette hozzá Szürkemancs, és fejével oldalra biccentett. Az öregek azt mesélik, hogy a hideg északi szelek átfújnak az Árnyak törzse macskáin, és megdermeszti a szívüket. – Ilyen sok törzs van? – kiáltott fel Tűzmancs. És ilyen jól szervezettek, tette hozzá magában. Eszébe jutottak Maszatka rémmeséi az erdőben tomboló macskákról. – Most már megérted, miért olyan becses számunkra a préda – nyávogta Oroszlánszív. Hogy miért kell megharcolnunk azért a kevésért is. – De ez ostobaság! Miért nem működnek együtt a törzsi macskák, és vadásznak közösen a zsákmányra ahelyett, hogy harcolnak egymással? – kérdezte Tűzmancs szemtelenül. Döbbent csend fogadta szavait. Tigriskarom tért magához elsőnek. Ez veszedelmes gondolkodás, házimacska! – csattant fel. Ne légy túl harcias, Tigriskarom! – figyelmeztette Oroszlánszív. – A törzs törvényei újak a növendék számára. Ránézett Tűzmancsra. Szívből szóltál, ifjú Tűzmancs! Egy nap nagy harcos válik belőled! Tigriskarom acsargott. – Vagy a támadás pillanatában felülkerekedik benne a házimacska gyengesége. Oroszlánszív rövid pillantást vetett Tigriskaromra,


mielőtt folytatta. – Minden holdkor egy alkalommal a négy törzs tagjai békében megjelennek a Gyűlésen. Itt – a négy hatalmas tölgyfa felé biccentett – van a találkozóhely. A béke addig tart, amíg telihold van. – Akkor nemsokára eljön a találkozó ideje? – kérdezte Tűzmancs, eszébe jutott, hogy előző éjjel milyen erős volt a holdfény. – Igen, így van! – mondta Oroszlánszív meglepett, de örömteli hangon. – Tulajdonképpen ma este. A Gyűlések nagyon fontosak, mert a négy törzs tagjai ilyenkor békében találkozhatnak. De értsd meg, hogy a hosszabb távú szövetségek több bajt okoznak, mint amennyi hasznuk van. – A törzshöz való hűségünk tesz minket erőssé – nyávogta Tigriskarom egyetértőn. Ha meggyengíted ezt a hűséget, meggyengíted a túlélési esélyeinket is. Tűzmancs bólintott. – Értem – nyávogta. – Gyere – mondta Oroszlánszív, és felállt. Menjünk. Átügettek a völgyön oda, ahol a Négyesfa állt. Lassan távolodtak a naptól, amely megkezdte lefelé vezető útját az égbolton. Olyan helyen keltek át a patakon, ahol elég keskeny volt ahhoz, hogy át lehessen ugrani. Tűzmancs beleszimatolt a levegőbe. Új, erős és savanyú macskaszag ütötte meg érzékeit. – Ez melyik törzs? – kérdezte. – Az Árnyak törzse – válaszolta Tigriskarom mogorván. Az ő határuk mellett haladunk el. Légy na-


gyon óvatos, Tűzmancs! A szag erősödése azt jelenti, hogy az Árnyak törzse járőrei errefelé haladnak. Tűzmancs bólintott, és meghallott egy új zajt. Szimatolt, de a többi macska eddigi tempójában haladt tovább, egyenesen a fenyegető zaj felé tartva. – Mi ez? – kérdezte, és ügetésbe fogott, hogy lépést tartson velük. – Mindjárt meglátod – válaszolta Oroszlánszív. Tűzmancs átkukucskált az előtte álló fák között. Úgy tűnt, a fatörzsek egyre ritkulnak, és még egy kis napfény is beszökik ágaik között. Elértünk az erdő széléhez? – kérdezte. Aztán megállt, és nagy levegőt vett. Az erdő zöldes illatának helyét más, különös, sötét szagok vették át. Ez most nem macskaszag volt, hanem egy olyan illat, mely régi otthonára emlékeztette. A morgás egyre hangosabb lett, a dübörgés állandósult, a föld remegett Tűzmancs talpa alatt, és a füle zsibongott tőle. – Ez a Mennydörgő ösvény – nyávogta Tigriskarom. Tűzmancs követte Oroszlánszívet az erdő széléhez. Majd leült, és mind a négy macska előrebámult. Tűzmancs szürke, folyóhoz hasonló csíkot látott, mely az erdőn haladt át. A kemény szürke kövezet olyan messzire nyújtózkodott előtte, hogy a túloldalt levő fák elmosódottnak és aprónak tűntek. Tűzmancs összerázkódott, amikor az ösvényből áradó keserű szag elérte az orrát. A következő pillanatban hátraugrott, és felállt a


szőr a hátán, ahogy egy hatalmas szörnyeteg vágtatott el mellette. A fák ágai mindkét oldalon őrülten hajladoztak a szörnyeteg keltette szélben. Tűzmancs elkerekedett szemmel bámult a többi macskára, és képtelen volt megszólalni. Régi otthona mellett már látott ilyen utakat, de ilyen széleset nem, és ilyen gyors és vad szörnyetegekkel sem találkozott még. – Először én is megijedtem tőle – jegyezte meg Szürkemancs. De ez legalább visszatartja az Árnyak törzse tagjait, hogy a területünkre merészkedjenek. A Mennydörgő ösvény sokmancsnyira a mi határvonalunktól halad. Ne félj, azok a szörnyetegek sohasem térnek le a Mennydörgő ösvényről. Ha nem mész a közelükbe, nem esik bajod. – Ideje, hogy visszatérjünk a táborba – nyávogta Oroszlánszív. Most már az összes határt láttad. De kikerüljük a Kígyós-sziklát, bár arrafelé rövidebb az út. Egy képzetlen növendék könnyű préda lenne egy vipera számára, és azt hiszem, kezdesz fáradni, Tűzmancs. Tűzmancs nagy megkönnyebbülést érzett a gondolatra, hogy visszatérnek a táborba. Feje zúgott az új szagoktól és élményektől, és Oroszlánszívnek igaza volt: fáradt volt és éhes. Besorolt Szürkemancs mögé, ahogy a macskák lefordultak a Mennydörgő ösvényről és elindultak visszafelé az erdőben. Az este harmatos illata betöltötte a levegőt, ahogy Tűzmancs áthaladt a rekettyebokroson, a Villám törzs


táborába. A friss zsákmány már várta őket. Tűzmancs és Szürkemancs kivette a részét a tisztás egyik árnyékos oldalán lévő húshalomból, és az alvóhelyük melletti fatönkhöz vitték. Homokmancs és Porosmancs már ott voltak, és éhesen rágcsálták saját vacsorájukat. – Szia, házimacska! – nyávogta Porosmancs, és szeme megvetőn összeszűkült. – Láss neki az ételnek, amit mi fogtunk neked! – Ki tudja, talán megtanulod, hogy egy szép napon magadnak fogj vacsorát! – acsargott Homokmancs. – Még mindig kötelesek vagytok vadászni? – kérdezte Szürkemancs ártatlanul. – Ne bánkódjatok! Járőröztünk a területünk határai mentén. Biztos örömmel halljátok, hogy biztonságban vagyunk. – A többi törzsi harcos biztos rettegni kezdett, amikor megérezte a szagotokat! – nyávogta Porosmancs. – Még az orrukat sem merték elődugni – tromfolt rá Szürkemancs, aki nem tudta elrejteni dühét. – Ma este megkérdezzük őket, amikor találkozunk a törzsi Gyűlésen – nyávogta Homokmancs. – Te is mész? – kérdezte Tűzmancs, bár bántotta a növendékek ellenségessége. – Persze – válaszolta Porosmancs gőgösen. Tudod, ez nagy megtiszteltetés. De ne félj, majd reggel elmeséljük, milyen volt.


Szürkemancs oda sem figyel Porosmancs gúnyolódására, és nekilátott a vacsorájának. Tűzmancs is éhes volt, és lekuporodott enni. Minden jó érzése ellenére átjárta az irigység, hogy Homokmancs és Porosmancs ma este találkozhat a többi törzs tagjaival. Tűzmancs felpillantott Kékcsillag hangos hívására. Látta, hogy több törzsi harcos és idősebb macska gyűlik össze a tisztáson. Eljött az idő, hogy a törzs tagjai elinduljanak a Gyűlésre. Homokmancs és Porosmancs talpra ugrott, és odaügetett, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Jó éjt! – szólt vissza Homokmancs a válla fölött. Szép, csendes estét kívánok nektek! Az összegyűlt macskák felsorakoztak, és élükön Kékcsillaggal egyenként surrantak ki a tábor bejáratán. Kékcsillag bundája ezüstösen világított a holdfényben. Nyugodtnak és magabiztosnak tűnt, ahogy vezette törzsét a rövid ideig tartó, ősi ellenségek közt létrejövő békés találkozóra. – Te már voltál a Gyűlésen? – kérdezte Tűzmancs sóvárogva Szürkemancstól. – Még nem – válaszolta Szürkemancs, miközben hangosan rágcsált egy egércsontot. De nemsokára mehetünk mi is, várj, majd meglátod. Az összes növendék elmehet egyszer. A két növendék csendben fogyasztotta el vacsorája maradékát. Amikor végeztek, Szürkemancs odament Tűzmancs mellé, és elkezdte tisztogatni a fejét. Együtt mosakodtak, és beszélgettek – vagyis pergették a


nyelvüket – ahogy azt Tűzmancs érkezése napján a többi macskától látta. Majd elhelyezkedtek, és hamar álomba merültek. Másnap reggel Szürkemancs és Tűzmancs korán odaért a homokos völgybe. Még Homokmancs és Porosmancs ébredése előtt kimásztak vackukból. Tűzmancs szerette volna meghallgatni, milyen volt a Gyűlés, de Szürkemancs elrángatta. – Úgyis hallasz majd róla eleget, ahogy én ezt a kettőt ismerem – nyávogta. Újabb meleg nap ígérkezett. Ezúttal Hollómancs is csatlakozott hozzájuk. Hála Pettyeslevélnek, sebe szépen gyógyult. Szürkemancs játszadozott: leveleket kavart fel, majd utánuk kapkodott. Tűzmancs vidáman, farkát billegtetve figyelte. Hollómancs a völgy egyik zugában feszült és boldogtalan képpel üldögélt. – Fel a fejjel, Hollómancs! – kiáltotta Szürkemancs. Tudom, hogy nem szereted a kiképzést, de általában nem vagy ilyen búbánatos! Oroszlánszív és Tigriskarom szaga figyelmeztette a növendékeket jövetelükről, és Hollómancs sietve ezt nyávogta. Azt hiszem, csak attól félek, hogy megint megsérül a vállam. Ebben a pillanatban Tigriskarom emelkedett ki a bokrok közül, szorosan a nyomában Oroszlánszív lépdelt. – A harcosok némán tűrik a fájdalmat – vicsorgott Tigriskarom. Egyenesen Hollómancs szemébe nézett. – Meg kell tanulnod fékezni a nyelved.


Hollómancs összerezzent, és a földet bámulta. – Tigriskarom ma kissé morcos – suttogta Tűzmancs fülébe Szürkemancs. Oroszlánszív szigorúan nézett növendékére, majd így szólt. Ma a követést fogjuk gyakorolni. Nagy különbség van egy nyúl és egy egér követése között. Meg tudja mondani valaki, hogy miért? Tűzmancsnak fogalma sem volt róla, Hollómancs úgy tűnt, megszívlelte Tigriskarom mondását, mert csendben maradt. – Mi lesz már? – sürgette őket Tigriskarom. Szürkemancs válaszolt. Egy nyúl kiszagol, mielőtt meglát, de az egér megérzi a lépteidet, mielőtt kiszagolna. – Pontosan, Szürkemancs! Tehát mit kell szem előtt tartani, ha egérvadászatra indulsz? – Azt, hogy óvatosan kell lépkedni? – próbálkozott Tűzmancs. Oroszlánszív helyeslőn pillantott rá. Igazad van, Tűzmancs. Egész súlyodat a tomporodra kell helyezned, hogy a mancsod ne hagyjon nyomot a földön. Gyerünk, próbáljátok meg! Tűzmancs figyelte, ahogy Szürkemancs és Hollómancs azonnal leselkedő ugrópózba helyezkedett. – Szép volt, Szürkemancs! – dicsérte Oroszlánszív, a két növendéket, ahogy elkezdtek óvatosan előremászni. – Tartsd lent a fejed, Hollómancs, ahogy a kacsák is! – sziszegte Tigriskarom. – Most próbáld meg te is, Tűzmancs!


Tűzmancs lekuporodott, és elkezdett kúszni a földön. Érezte, hogy ösztönösen a megfelelő helyzetben érkezett a földre, és ahogy a lehető leghalkabban és legóvatosabban előrelépett, boldogság villant át rajta, hogy izmai ilyen kifinomultan válaszoltak a kihívásra. – Látom, semmi mást nem tudsz mutatni, csak puhaságot! – acsargott Tigriskarom. Úgy lopakodsz, mint egy csörtető házimacska! Azt hiszed, hogy a vacsorád szépen odasétál majd eléd, és belefekszik az ételes edényedbe, hogy megehesd? Tűzmancs gyorsan felült, ahogy Tigriskarom megszólalt, kissé rosszulestek neki kemény szavai. Figyelmesen hallgatta a harcost, és elhatározta, hogy mindent rendbe hoz. – A sebességet és a mozgást megtanulja később, de tökéletes volt az egyensúlyozás – mutatott rá Oroszlánszív finoman. – Ami jobb Hollómancs egyensúlyozásánál is – panaszkodott Tigriskarom. Lekicsinylő pillantást vetett a fekete cicára. Még kétholdnyi kiképzés után is mindig balra helyezed az egyensúlyodat! Hollómancs még jobban nekibúsult, és Tűzmancs nem tudta visszafogni magát, megszólalt. Csak a sebesülése tartja vissza! Tigriskarom hirtelen megfordította a fejét, és Tűzmancsra nézett. A sebesülés az élet része. Hollómancsnak meg kell tanulnia alkalmazkodni. Még te, Tűzmancs is tanultál valamit ma reggel. Ha Hollómancs olyan gyorsan tanulna, mint te, inkább örömet


okozna nekem, mint bosszúságot. Képzeld el, micsoda dolog az, ha egy házimacska leköröz egy vadmacskát! – sziszegte oda dühösen növendékének. Tűzmancs érezte, hogy a kellemetlen helyzetben felborzolódik a szőre. Nem volt képes Hollómancs szemébe nézni, így a mancsát bámulta. – Nos, én sokkal kétbalkezesebb vagyok, mint egy féllábú borz – mondta Szürkemancs, és befejezte az óvatos lopakodást, hogy tréfásan átbotorkáljon a tisztáson. Szerintem maradok az ostoba egerek vadászatánál. Esélyük sem lesz ellenem. Odaballagok majd melléjük, rájuk ülök, és muszáj lesz megadniuk magukat. – Összpontosíts, ifjú Szürkemancs! Most nincs ideje a tréfának! – nyávogta Oroszlánszív komolyan. Inkább arra kéne összpontosítanotok, hogy valóban megpróbálkozzatok a lopakodással. Mindhárom növendék vidáman nézett fel. – Azt akarom, hogy mindhárman valódi zsákmányt kapjatok el – nyávogta Oroszlánszív. Hollómancs, te a Bagolyfa mellett keress! Szürkemancs, talán van valami abban a nagy tüskebokorban, ott ni. És te, Tűzmancs, kövesd a domb felé vezető nyúlcsapást, megtalálod egy kiszáradt patak folyómedrét. Ott vár rád valami. A három növendék elnyargalt, még Hollómancs is talált valami izgalmasat a kihívásban. Tűzmancs fülében lüktetett az ér, miközben lassan felmászott a dombon. Az előtte levő fák sorát valóban egy folyó-


meder szelte ketté. Azt gondolta, hogy lombhulláskor magával sodorhatja az erdő esővizét egészen a nagy folyóig, amely átszeli a Folyó törzs területét. Most ki volt száradva. Tűzmancs csendesen lemászott a mederbe, és lekuporodott homokos aljzatán. Minden érzéke feszültséggel telt meg. Csendesen végigpásztázta tekintetével az üres patakmedret, életjelet keresve. Minden apró mozdulatot figyelt, fülét hegyezte, száját kitátotta, hogy a legapróbb szagot is megérezze. Aztán kiszagolta az egeret. Azonnal felismerte az illatát: emlékezett előző éjszakáról az ízére. Vad energia áramlott szét benne, de mozdulatlan maradt, és megpróbálta észrevenni a prédát. Addig hegyezte a fülét, amíg meg nem hallotta egy apró egérszív dobbanását. Aztán valami barna foltra figyelt fel. A lény átsuhant a patak menti hosszú fű között. Tűzmancs közelebb lépett, és súlyát a tanultak szerint a hátsó fertályán tartotta, amíg támadás közelbe nem ért. Aztán hátralapult hátsó lábára, és előrelendült, némi homokot rúgva fel maga alól. Az egér eliszkolt. De Tűzmancs gyorsabb volt. Egyik mancsával felhajította a levegőbe, a homokos patakmederbe dobta, és ráugrott. Egyetlen éles harapással, gyorsan végzett vele. Tűzmancs óvatosan fogai közé vette a meleg testet, és magasra tartott farokkal visszasétált a völgybe, ahol Oroszlánszív és Tigriskarom már várták. Először ölt életében. Most már igazi növendéknek számított a


Villám törzsben.

6. FEJEZET A kora reggeli napfény beragyogta az erdő földjét, ahogy Tűzmancs zsákmány után kutatott. Két hold telt el azóta, hogy elkezdte a kiképzést. Most már biztonságosan mozgott ebben a környezetben. Érzékei felébredtek és alkalmazkodtak az erdő törvényeihez. Tűzmancs megállt, hogy végigszimatolja a földet, és a benne mozgó, hideg, vak élőlényeket. Megérezte egy kétlábú szagát, aki nemrég járhatott az erdőben. Most, hogy tombolt a tavasz, sűrű levelek borították a faágakat, és a levélzet alatt apró élőlények szorgoskodtak. Tűzmancs karcsú, erős alakja némán mozgott a fák között. Minden érzéke az illatnyomra koncentrált, amelynek vége fürge gyilkolás lesz. Ma hajtja végre élete első magányos feladatát. Elhatározta, hogy jól teljesít, még akkor is, ha csak annyi volt a feladat, hogy friss zsákmánnyal lássa el a törzset. Elindult a Villám törzs vadászterületén keresztül a patak felé, amelyen már átment, mikor első alkalom-


mal erre járt. A víz csobogva és spriccelve rohant át a finom kis kavicsokon a hegynek lefelé. Tűzmancs egy pillanatra megállt, hogy megmártózzon a friss, tiszta vízben, aztán felemelte a fejét, hogy ellenőrizze a levegőben az esetleges préda szagát. A levegőben erősen érződött egy róka illata. A szag nem volt friss, így az állat valószínűleg korábban ihatott itt a nap folyamán. Tűzmancs felismerte a szagot, az erdőben tett első látogatásakor megérezte. Azóta Oroszlánszív megtanította neki, hogy ez a rókák szaga. Ugyan az első kirándulásán megpillantotta vörös bundáját, szemtől szembe Tűzmancs még sohasem látott rókát. Próbálta elhessegetni a róka szagát, és a zsákmány szagára koncentrálni. Bajusza hirtelen felállt, ahogy megérezte a zsákmány meleg vérének lüktetését – egy vízipocok szorgoskodott odúja körül. Egy pillanattal később meglátta a pockot. A kövér, barna test ide-oda járkált a folyómeder mentén: fűcsomókat gyűjtött. Tűzmancs szájában összefutott a nyál. Több órával ezelőtt evett utoljára, de nem mert saját magának vadászni, amíg a törzs jól nem lakott. Eszébe jutottak Tigriskarom és Oroszlánszív időről időre megismételt szavai. – Először a törzsnek kell jóllaknia. Lekuporodott, és lopakodni kezdett a kis állat felé. Narancsszínű bundája ragyogott a nedves, zöld fű mellett. Közelebb lépett, de tekintetét egy pillanatig nem vette le áldozatáról. Majdnem odaért. Még egy


pillanat, és elég közel lesz ahhoz, hogy ugorhasson… Hangos csörtetés hallatszott a mögötte levő páfrányok között. A vízipocok hátracsapta a fülét, és eltűnt a folyómeder egyik lyukában. Tűzmancs rettentően dühös lett. Bárki is rontotta el első jó esélyét arra, hogy becserkéssze áldozatát, megfizet érte. Beleszimatolt a levegőbe. Tudta, hogy macska, de meglepetten jött rá, hogy nem tudja azonosítani, melyik törzsből való. A róka szaga még mindig megzavarta érzékeit. Felmorrant, ahogy széles ívben visszakanyarodott. Hegyezte a fülét, és tágra nyitotta a szemét. Ismét hallotta az aljnövényzet recsegését. Most már hangosabb volt, és az egyik oldaláról jött. Tűzmancs közelebb oldalazott. Látta, hogy mozognak a páfrányok, de a levelek még mindig elrejtették előle az ellenséget. Egy faág hangos csattanással tört ketté. A hangból ítélve elég nagy lehet, gondolta Tűzmancs, és felkészült a kemény harcra. Odaugrott egy kőrisfához, és csendesen felkúszott rá egy lelógó ágon. Alatta a láthatatlan harcos egyre közelebb jött. Tűzmancs visszatartotta a lélegzetét, és támadni akart, amikor a páfrány leveleket széthajtották, és egy nagy, szürke alak jelent meg közöttük. – Uááááá! – A csatakiáltás ott dübörgött Tűzmancs fülében. Kieresztett karommal vetette magát az ellenségre, és egy pár bundás, izmos vállon landolt. Tűhegyes karmaival keményen belemart, és figyelmeztetőn


bele akart harapni. – Hééé, ez meg mi? – Az alatta levő test feldobta magát a levegőbe, és Tűzmancs is kénytelen-kelletlen vele repült. – Ööö…, Szürkemancs? – Tűzmancs felismerte a döbbent hangot, és megérezte barátja ismerős szagát, de túlságosan izgatott volt, hogy enyhítsen szorításán. – Csapda! Miaúúú! – sziszegte Szürkemancs, mert nem vette észre, hogy a hátán kapaszkodó macska nem más, mint Tűzmancs. Újra és újra meghempergőzött a földön, hogy levesse magáról támadóját. -Uuuufff! – Tűzmancs együtt hempergett vele, és próbált kiegyenesedni a nehéz test súlya alatt. Én vagyok az, Tűzmancs! – nyávogta, és megpróbált szabadulni, miközben visszahúzta a karmát. Miután arrébb hemperedett, talpra ugrott, és megrázta magát, mely egészen a farka végéig hullámzott. – Szürkemancs! Én vagyok! – ismételte. Azt hittem, ellenséges harcos vagy! Szürkemancs felállt. Visszahőkölt, és megrázta magát. – Én is azt hittem rólad! – morogta, és félig kitekerte saját nyakát, hogy végignyalogathassa fájó vállát. A földbe döngöltél! – Bocsánat – morogta Tűzmancs. De mit gondoltam volna, amikor úgy csörtettél utánam? – Csörtettem? – Szürkemancs szeméből csak úgy sütött a méltatlankodás. – Ez volt a legjobb lopakodásom!


– Lopakodás? Még mindig úgy lopakodsz, mint egy kétbalkezes borz! – csipkelődött Tűzmancs. Játékosan lelapította fülét. Szürkemancs vidáman felszisszent. – Majd én megmutatom neked, ki a kétbalkezes! A két macska egymásnak ugrott, és játékosan ideoda hempergőzött. Szürkemancs teljes erejéből rácsapott Tűzmancsra kemény mancsával, és a fiatal növendék csillagokat látott. – Uuuuff! Tűzmancs megrázta a fejét, hogy magához térjen, és ellentámadásba lendült. Sikerült még pár tappancsütést viszonozni, mielőtt Szürkemancs legyőzte, és a földre terítette. Tűzmancs hagyta, hogy teste elernyedjen. – Túl könnyen feladod! – nyávogta Szürkemancs, és lazított szorításán. Tűzmancs azonnal talpra ugrott, és keményen hátralökte Szürkemancsot, aki hanyatt esett a földre. Tűzmancs utána ugrott, és a földre szögezte. A meglepetés a harcos legjobb fegyvere – károgta, Oroszlánszív kedvenc mondását idézve. Gyorsan leugrott Szürkemancsról, és meghempergett a sűrű avarban, élvezve könnyű győzelmét és a talaj melegét a háta alatt. Úgy tűnt, Szürkemancs nem különösebben bánkódik a reggeli második veresége miatt. Túl szép nap volt ahhoz, hogy rosszkedve legyen. – Nos, hogy haladsz a feladatoddal? – kérdezte. Tűzmancs felült. – Nagyon jól haladtam, amíg meg nem jelentél!


Majdnem elkaptam egy pockot, de az idétlen csörtetésed elijesztette! – Ó, bocsáss meg! – nyávogta Szürkemancs. Tűzmancs ránézett csüggedt barátjára. Semmi gond. Nem tudhattad – dorombolta. Egyébként – folytatta – nem a határhoz kéne igyekezned, hogy találkozz a Széltörzs őrjáratával? Azt hittem, Kékcsillag üzenetet küld nekik veled. – Igen, de még rengeteg időm van. Előbb akartam egy kicsit vadászni. Éhen halok! – Én is. De előbb a törzs számára kell vadásznom, és csak aztán vadászhatok magamnak. – Biztos vagyok benne, hogy Homokmancs és Porosmancs is eleget mérgelődött, amikor vadászniuk kellett – mormogta Szürkemancs. – Nem lennék meglepve, de ez az első egyedüli küldetésem. .. – És jól akarod csinálni, értem – sóhajtott Szürkemancs. – Mit üzen Kékcsillag? – kérdezte témát váltva Tűzmancs. – Azt szeretné, hogy az őrjárat a Nagy Szikamorfánál várakozzon, amíg csatlakozik hozzájuk akkor, amikor a nap a legmagasabb áll az égen. Úgy tűnik, hogy néhány Árnyak törzsbeli macska errefelé ólálkodik. Kékcsillag szeretné megnézni, mi a helyzet. – Akkor jobb, ha indulsz – emlékeztette Tűzmancs. – A Szél törzs vadászterületei nem túl messzire esnek innen. Van még elég időm – válaszolta magabiz-


tosan Szürkemancs. És azt hiszem, ki kell hogy segítselek, miután úgy elszalasztottad azt a pockot. – Nem számít – nyávogta Tűzmancs. Majd találok másikat. Ma olyan meleg van, hogy biztos akad néhány errefelé. – Igaz. De attól még el kell kapnod őket. Szürkemancs egyik elülső karmát rágta, és elgondolkodva tépkedte a külső szélét. – Tudod, lehet, hogy sokkal napmagasság után érsz oda, sőt lehet, hogy csak napnyugtakor. Tűzmancs minden lelkesedés nélkül bólintott, és megkordult a gyomra. Valószínűleg még három-négy kört kell tennie, mire elég zsákmány gyűjt össze. Ezüstcsík már biztosan fent lesz az égen, mire odáig jut, hogy végre ehet. Szürkemancs megsimogatta a bajuszát. – Gyere, segítek elkezdeni. Ennyivel tartozom neked. Elkapunk pár pockot, mielőtt elindulok. Tűzmancs követte Szürkemancsot felfelé a folyó mentén, örült barátja társaságának és a segítségnek. A rókaszag még mindig a levegőben volt, de hirtelen erősebb lett. Tűzmancs megmerevedett. – Te is érzed? – kérdezte. Szürkemancs megállt, és ő is beleszimatolt a levegőbe. – Róka. Igen, már éreztem a szagát korábban is. – Szerinted most nem frissebb a szaga? – kérdezte Tűzmancs. Szürkemancs ismét szimatolt, kissé nyitott


szájjal. – Igazad van – mondta halkabban. Félrefordította a fejét, hogy átnézzen a patakon a mögötte elterülő erdő bokrai felé. – Nézd! – suttogta. Tűzmancs odanézett. Látta, hogy valami sűrű vörös bundás állat mozog a bokrok között. Kilépett egy tisztásra, és Tűzmancs meglátta a szűrt napfényben vörösen csillogó hosszú testet. Bozontos farka és hosszú, keskeny pofája volt. – Tehát ilyen egy róka! – suttogta Tűzmancs. – Milyen ronda a pofázmánya! – Abban biztos lehetsz – helyeselt Szürkemancs. – Épp egy rókát követtem, amikor először… találkoztunk – suttogta Tűzmancs. – Inkább a róka követett téged, te eszetlen! – sziszegte Szürkemancs. – Soha ne bízz egy rókában! Úgy néz ki, mint egy kutya, de úgy viselkedik, mint egy macska. Figyelmeztetnünk kell a királynőnket, hogy erre kóborol egy róka. A róka pont olyan gonosz, mint a borz, ha a kismacskák megöléséről van szó. Örülök, hogy nem érted utol azt a rókát, akit a múltkor láttál. Egy ilyen kis állatból, mint te, fasírtot csinált volna. – Tűzmancs kissé sértetten nézett rá, mire Szürkemancs hozzátette. Bár mostanában jobbak lennének az esélyeid. Kékcsillag biztosan egy harcosokból álló járőrcsapatot küld ki, hogy elijessze. Nem kell, hogy a királynők aggódjanak miatta.


A róka nem vette észre őket, így a két növendék folytatta útját a patak mentén. – Mégis hogy néz ki egy borz? – kérdezte Tűzmancs, miközben ide-oda szaglásztak. – Rövid lába van és fekete-fehér bundája. Majd meglátod, ha találkozol eggyel. Neveletlen, nehézkes állatok. Kevésbé valószínű, hogy megtámadják a kismacskákat, mint a rókák, de elég éles a harapásuk. Szerinted a vén Csonkafarkú hogy kapta a nevét? Mióta egy borz leharapta a farkát, egy fára sem képes felmászni! – Miért nem? – Fél, hogy leesik. Egy macskának szüksége van a farkára, ha a talpára akar esni. Segít neki, hogy egyensúlyozhasson a levegőben. Tűzmancs megértőn bólintott. Ahogy Tűzmancs megjósolta, valóban sikeres volt az aznapi vadászat. Hamarosan Szürkemancs elfogott egy kis egeret, Tűzmancs pedig egy rigót. Gyorsan elvette az életét. Ma nem volt idő arra, hogy finomítsanak az ölési technikájukon, túl sok éhes száj várt rájuk a táborban. Tűzmancs némi földet kotort az áldozatra, hogy biztonságban legyen a ragadozóktól, mielőtt visszajönnek érte. Hirtelen egy mókus tűnt fel. Tűzmancs akcióba lendült. – Utána! – kiáltotta, és teljes erőből szaladni kezdett a csúszós erdei talajon, Szürkemanccsal a nyomában. Megálltak, ahogy a mókus felfutott egy nyír-


fára. – Elvesztettük! – morogta Szürkemancs csalódottan. A két lihegő macska megállt, hogy kifújja magát. Az orrukig és szájukig elérő fanyar szag meglepte őket. – A Mennydörgő ösvény – nyávogta Tűzmancs. Nem tudtam, hogy már itt járunk. A két macska előrelépett, hogy kitekintsen az erdőből a nagy, sötét ösvényre. Először jártak itt egyedül. Hangos lények acsarogtak tova a kemény felszín mentén, halott szemük egyenesen előrebámult. – Pfuj! – fintorgott Szürkemancs. Ezek a szörnyek rettentően büdösek! Tűzmancs egyetértőn megbillentette fülét. A fojtogató bűztől kaparni kezdett a torka. Jártál már a Menny-dörgő ösvényen túl? – nyávogta. Szürkemancs megrázta a fejét. Tűzmancs kilépett az erdő biztonságos menedékéből. Olajos fűsáv nyúlt el a fák és a Mennydörgő ösvény között. Lassan rámászott, aztán visszakapta a fejét, amikor egy bűzös szörnyeteg elszáguldott mellette. – Hé, hová mész? – nyávogta Szürkemancs, ijedtében a mancsát is felemelte. Tűzmancs nem válaszolt. Megvárta, amíg egy szörnyeteg sem bukkant fel a látóhatáron. Aztán megint nekiiramodott, keresztül a füvön, egészen az ösvény széléig. Óvatosan kinyújtotta egyik mancsát, hogy megérintse. Meleg volt és szinte ragadós, mert a nap


felmelegítette. Tűzmancs felpillantott, és átnézett az ösvényen túlra. Csak nem egy pár csillogó szempárt látott az erdőben a túloldalon? Beleszagolt a levegőbe, de a nagy, szürke ösvény bűzén kívül semmi mást nem érzett. A másik oldalon azok a szemek még mindig ott parázslottak az árnyékban. Majd lassan pislogtak egyet. Tűzmancs most már biztos volt benne. Egy Árnyak törzsbeli harcos volt, aki egyenesen rá bámult. – Tűzmancs! – Szürkemancs hangjától ijedten felugrott, ahogy egy hatalmas, fánál is nagyobb szörnyeteg húzott el az orra előtt. Az általa kavart szél majdnem levitte a lábáról. Tűzmancs megfordult, és ahogy erejéből tellett, visszarohant a biztonságos erdőbe. – Te egéragyú bolond! – sziszegte Szürkemancs. Bajusza remegett a félelemtől és a dühtől. – Mit csinálsz? – Csak érdekelt, milyen érzés a Mennydörgő ösvényen lépkedni – suttogta Tűzmancs. Az ő bajsza is remegett. -Gyere! – sziszegte Szürkemancs dühösen. Menjünk innen! Tűzmancs követte Szürkemancsot, ahogy visszalépdelt az erdőbe. Amint biztos távolságba értek a Mennydörgő ösvénytől, Szürkemancs megállt, hogy kifújja magát. Tűzmancs leült, és elkezdte nyalogatni megtépázott bundáját. – Azt hiszem, az Árnyak törzse egyik harcosát lát-


tam – nyávogta két nyalogatás között. – Az erdőben, a Mennydörgő ösvény túloldalán. – Az Árnyak törzse egyik harcosát! – visszhangozta tágra nyílt szemmel Szürkemancs. – Tényleg? – Biztos vagyok benne. – Nos, jó, hogy az a szörnyeteg épp akkor ment el melletted – jelentette ki Szürkemancs. – Ahol egy Árnyak törzsbeli harcos van, ott többnek is kell lennie, és még nem vagyunk velük egyenértékű harcosok. Jobb, ha elmegyünk innen. Felnézett a napra, mely majdnem egyenesen a fejük felett állt. – Jobb, ha elindulok, ha időben szeretnék a járőrcsapattal találkozni – nyávogta. – Később találkozunk. – Elrohant az aljnövényzeten keresztül, de még visszaszólt. Ki tudja? Oroszlánszív talán megengedi majd, hogy eljöjjek és segítsek neked a vadászatban, ha átadtam az üzenetet. Tűzmancs nézte, ahogy barátja eliramodik. Irigyelte Szürkemancsot, és azt kívánta, bár csatlakozhatna ő is a járőrök csapatához. De legalább lesz mit mesélnie Homokmancsnak és Porosmancsnak, ha visszatér a táborba. Ma látta élete első Árnyak törzsbeli harcosát.


7. FEJEZET Tűzmancs megszaporázta lépteit és elindult vissza a patak irányába. Eszébe jutottak a szemek, melyek az Árnyak törzse területén parázslottak. Hirtelen elérte orrát egy gyenge szellő. Egy idegen! Talán az Árnyak törzse harcosa… Hirtelen morgás tört fel Tűzmancs torkából. Az illat-üzenet sok mindent mesélt neki. Az idegen nőstény macska volt, nem fiatal, és semmiképpen sem volt a Villám törzs tagja. Egyik törzs megkülönböztető szagát sem viselte magán, de Tűzmancs érezte, hogy a nőstény fáradt, éhes, beteg és igen rosszkedvű. Tűzmancs lekushadt és előreosont, egyenesen az illat felé. Aztán zavartan megállt. A harcos szaga most gyengébb lett. Ismét szimatolt. Tűzmancs felvisított meglepetésében, ahogy a nőstény macska ráugrott, és súlyától eldőlt. Két nehéz mancs ereszkedett a vállára, és vasabroncsszerű karmok szorultak össze a nyaka körül. – Muuuurrr! – nyögte, és agyában szárnyalni kezdtek a gondolatok. Ha a másik macska túlságosan be-


lémélyeszti karmait, mindennek vége. Kényszerítette magát, hogy sántítson, és kilazította izmait, mintha megadná magát, majd tettetett vészüvöltésbe fogott. A nőstény macska kitátotta a száját, hogy győzedelmes üvöltést hallasson. – Ó, egy ványadt kis növendék. Könnyű zsákmány Sárgafogúnak. Tűzmancs a sértésre hirtelen fellángoló dühöt érzett. Várj csak! Majd megmutatja ennek a koszos szőrcsomónak, miféle harcos ő! De még nem, mondta magában. Várj, amíg újra meg nem érzed a fogát! Sárgafogú ismét harapott. Tűzmancs fiatal testének minden erejével felülkerekedett rajta. A nőstény meglepetten acsargott, ahogy Tűzmancs ledobta magáról. Sárgafogú egy tüskebokorban ért földet. Tűzmancs megrázta magát. – Nem is olyan könnyű zsákmány, nem? Sárgafogú sziszegve kiszabadította magát a lelógó ágak közül. – Nem is rossz, ifjú növendék! – köpte a szavakat. – De ennél sokkal jobbnak kell lenned! Tűzmancs pislogott, amikor először látta ellenfelét tisztán maga előtt. A nőstény macskának széles, majdnem lapos pofája volt, és kerek, narancsvörös szeme. Sötétszürke szőre hosszú és gubancos volt, és bűzös csomókba pöndörödött. Füle tépett és érdes volt, pofáját pedig számos harc sebei borították. Tűzmancs a földön állt. Kidüllesztette a mellét, és


kihívón nézett a betolakodó arcába. – A Villám törzs területén vagy! Indulj! – Ki kényszerít? Sárgafogú gőgösen biggyesztette a száját, így láthatóvá váltak csorba és foltos fogai. – Vadászni fogok. Csak utána megyek el. Vagy lehet, hogy itt is maradok egy kicsit… – Elég a beszédből! – köpte Tűzmancs, érezte, hogy ősi macskák lelke ébred fel benne. Most már nyoma sem volt benne a házimacskának. Harci vére forrt. Verekedni akart, meg akarta védeni a területét és a törzset, ahová tartozik. Sárgafogú úgy tűnt, megérezte a benne zajló változást. Égő, narancsvörös szeme újfajta várakozással ragyogott fel. Lehajtotta a fejét, ezzel megtörve a szemkontaktust, és elkezdett hátrálni. – Ne siessük el a dolgot! – dorombolta selymes hangon. Tűzmancsot nem verte át a trükk. Kieresztett karmokkal, hátán felálló szőrrel talpra ugrott, és harci kiáltását hallatta. – Grrrr! A másik macska dühös sziszegéssel válaszolt. Az öreg és a fiatal macska acsarogva, köpködve hentergett a földön. Foguk és karmuk összevillant a fényben. Fülük a fejükhöz lapult. Tűzmancs harcolt, hogy egyensúlyba kerüljön. De a nőstény macska csomós bundája összegubancolódott a karmaiban, és nem tudott áthatolni rajta. Sárgafogú felállt a hátsó két lábára. Így még magasabbnak tűnt, miközben piszkos farkát tekergette.


Tűzmancs megérezte, hogy Sárgafogú hatalmas állkapcsa felé mozdul. Épp idejében ugrott el. Csatt! Közvetlenül mellette a fogsor a puszta levegőt harapta össze. Tűzmancs ösztönösen nagy lendülettel hátracsapott. Mancsa súrolta Sárgafogú fejét. Az ütés ereje szinte megbénította mellső lábát. – Miaúúúú! Sárgafogú talpra érkezett a földre. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya. Mielőtt a nőstény macska magához tért, Tűzmancs meglátta, hogy most eljött az ő ideje. Előrevetette magát, leguggolt, és egyenesen Sárgafogú hátsó lábába mélyesztette fogait. – Muuurrrr! – A gubancos bunda íze rettenetes volt, de erősen beleharapott. – Rooaaar! – sikoltott fel fájdalmában Sárgafogú, és megfordult, hogy lecsapjon Tűzmancs farkára. Fogával belecsimpaszkodott, és Tűzmancs testét fájdalom járta át, de ettől még dühösebb lett. Kiszakította farkát ellensége szorításából, és dühösen ide-oda csapkodott vele. Sárgafogú lekushadt, újra harcra készen állt. Rossz szagú lélegzete feltört tüdejéből. A szag ingerelte Tűzmancs orrát. A gyengeség és kétségbeesés, és a nőstény macska fájdalmas éhségérzete mellett ez szinte elviselhetetlen volt. Valami megmozdult Tűzmancsban, egy harcoshoz nem illő érzés, amit nem akart érezni: a szánalom. Megpróbált nem elgondolkodni ezen az ösztönön –


tudta, hogy hűségesnek kell lennie törzséhez –, de nem tudott megszabadulni tőle. – Szívből szóltál, ifjú Tűzmancs. – Oroszlánszív szavai ismét ott visszhangoztak a fejében. – Egy nap erős harcos leszel! – Aztán Tigriskarom figyelmeztetése csengett a fülében. – Vagy a támadás pillanatában felülkerekedik benne a házimacska gyengesége. Sárgafogú előrelendült, és Tűzmancsban azonnal ismét fellángolt a harci kedv. A nagyobbik macska megpróbált elérni a válláig, hogy halálos szorításába vonja, de sebesült lába visszatartotta. – Grrr! Tűzmancs meggörbítette gerincét, de Sárgafogúnak sikerült megkapaszkodnia belé, és szorosan fognia. A nagy macska súlya a földhöz szegezte. Tűzmancs a föld ízét érezte a nyelvén, és kiköpött egy nyelet földet. – Brrr! Sután megfordult, hogy elkerülje Sárgafogú kapálózó hátsó lábát és a borotvaéles karmokat, melyek hasa puha alját célozták meg. Harapva, csapkodva hemperegtek a földön. Pillanatokkal később szétváltak. Tűzmancs levegőért kapkodott. De érezte, hogy Sárgafogú gyengül. A nőstény csúnyán megsebesült, és hátsó lába alig bírta el vézna testének súlyát. – Nem volt még elég? – morogta Tűzmancs. Ha a betolakodó megadja magát, elengedi egy figyelmeztető harapással, hogy mindig emlékezzen rá.


– Soha! – sziszegte vissza Sárgafogú bátran. De sérült lába megadta magát, és a földre zuhant. Megpróbált felállni, de nem tudott. Szeme komor volt, amikor odasziszegett Tűzmancsnak. – Ha nem lennék ilyen éhes és fáradt, egérfasírtot csináltam volna belőled. – A nőstény macska szája megrándult a fájdalomtól és a dacosságtól. – Végezz velem! Nem fogok ellenkezni! Tűzmancs habozott. Még sohasem ölt meg egy másik macskát. Talán egy csata hevében megtenné, de kegyelemből ölni, hidegvérrel? Ez valami más volt. – Mire vársz még? – gúnyolódott Sárgafogú. Úgy tétovázol, mint egy házimacska! Tűzmancs összerezzent a nőstény szavaira. Vajon érezte rajta a Kétlábúak szagát, ilyen hosszú idő után is? – A Villám törzs növendéke vagyok! – csattant fel Tűzmancs. Sárgafogú összeszűkítette a szemét. Látta, hogy Tűzmancs összerezzent a szavaira, és tudta: érzékeny pontot érintett. – Hah! – horkant fel. Ne mondd, hogy a Villám törzs annyira kétségbeesett, hogy házimacskákat kell toborozniuk! – A Villám törzs nem kétségbeesett! – sziszegte Tűzmancs. – Akkor bizonyítsd be! Viselkedj harcosként, és végezz velem! Szívességet tennél vele.


Tűzmancs rábámult a nőstényre. Nem fogja rávenni, hogy megölje ezt a szánalmas lényt. Érezte, hogy izmai elernyednek, és feltámadt benne a kíváncsiság. Hogy került egy törzsi macska ilyen állapotba? A Villám törzs idős tagjait a kiscicáknál is jobban vigyázták! – Úgy tűnik, nagyon igyekszel meghalni! – nyávogta. – Igen? Nos, ez az én dolgom, kis egerészőm! – csattant fel Sárgafogú. Mi a baj, házimacska? Most halálra fogsz beszélni? Szavai bátrak voltak, de Tűzmancs érezte a másik macskából hullámokban áradó éhséget és fáradtságot. Úgyis meg fog halni, ha hamarosan nem eszik. És mivel magának is alig tudott vadászni, talán meg kellene ölnie most rögtön. A két macska összenézett, és mindkettő szemében bizonytalanság csillogott. – Várj meg itt! – rendelkezett végül Tűzmancs. Úgy tűnt, Sárgafogú kiengedte a levegőt. Szőre lesimult, és farka is elvesztette a rekettyebokorszerű merevségét. – Tréfálsz velem, kicsike? Nem megyek sehová! – Felnyögött, és fájdalmasan egy puha hangacsomó felé bicegett. Letottyant a földre, és elkezdte lábsebét nyalogatni. Tűzmancs röviden visszapillantott a válla fölött, és bőszen visszasziszegett, majd elindult a fák felé. Ahogy csendesen haladt a páfrányok között, napmeleg illatok töltötték be orrát, és megérezte egy rég


halott patkány orrfacsaró szagát. Hallotta a bogarak zümmögését a fakéreg mögött, a levelek alatt átsurranó szőrös állatok zizegését. Első gondolata az volt, hogy kiássa korábban megölt zsákmányát, de az túl sokáig tartott volna. Amikor megállt, elérte orrát egy valahol előtte bóklászó fiatal nyúl szaga. Tett pár lépést, és meg is látta. Lelapult a földre, és az állat felé osont. Alig egy egérhossznyira volt tőle, amikor az megérezte a jelenlétét. De már késő volt. A távolodó fehér nyúlfarok látványától Tűzmancsban megmozdult a vadászösztön. Egy gyors ugrás, karmok villanása, és elkapta a zsákmányt. Gyorsan megragadta a rángatózó testet, és végzett vele. Sárgafogú fáradtan felpillantott, ahogy Tűzmancs leejtette a nyulat eléje. Őszülő álla leesett. – Nicsak, üdv újra itt, házimacska! Azt hittem, elmész a harcos kis barátaidért! – Igen? Nos, még megtehetem. És ne nevezz házimacskának! – morgott Tűzmancs, és orrával a földön heverő nyúl felé bökött. Saját kedvessége zavarba hozta. – Nézd, ha nem eszed meg… – Ó, de – nyávogta Sárgafogú sietősen. – Megeszem. Tűzmancs figyelte, ahogy a nőstény széttépi a zsákmányt, és falatozni kezd. Erre neki is összefutott a nyál a szájában. Tudta, hogy gondolnia sem lenne szabad az evésre. Még mindig elég sok zsákmányt kell hazavinnie a törzsnek, de a frissen leölt prédának


ínycsiklandó illata volt. – Mmmm. – Pár perccel később Sárgafogú hatalmasat sóhajtott, és az oldalára gördült. – Napok óta az első friss étkem. Tisztára nyalta orrát, és letelepedett, hogy alaposan megmosakodjon. Mintha egy mosdás olyan sokat számítana, gondolta Tűzmancs, és elfintorította az orrát. A nőstény macska maga volt a megtestesült bűzbarlang. Megszemlélte zsákmánya maradványának cafatait. Egy növésben levő macskának a fél fogára sem lett volna elég, de Sárgafogúval vívott harcától még jobban megéhezett, megadta magát éhségének, és felfalta a maradékot. Mennyei íze volt. Megnyalta a száját, kiélvezve az utolsó falatokat is, és fejétől tappancsáig belerázkódott. Sárgafogú alaposan végigmérte, és kimutatta foltos fogait. – Ez jobb, mint amit azok az ostoba Kétlábúak adnak egy-két testvérünknek, nem igaz? – nyávogta sunyin. Tudta, hogy megtalálta Tűzmancs gyenge pontját, és megpróbált ellenszegülni vele. Tűzmancs oda sem figyelt rá, és elkezdett mosdani. – Az méreg – folytatta Sárgafogú. Patkánykaka! Csak egy gerinctelen szőrmók tudná elfogadni azt az undorító békanyálas… – hirtelen abbahagyta, és egész teste megfeszült. – Ssss! Harcosok közelednek! Tűzmancs is tisztában volt vele, hogy macskák közelednek feléjük. Hallotta a puha avaron surranó lép-


teiket, és az ágakat érintő szőr suhogását. Érezte a bundájukat meglengető szelet. Ismerős szagokat hozott felé. Ezek a Villám törzs harcosai, akik elég magabiztosan mozognak saját területükön ahhoz, hogy ne érdekelje őket, milyen zajt keltenek. Tűzmancs bűntudatosan nyalogatta a mancsát, és remélte, hogy lemossa magáról az iménti falatozás utolsó nyomait is. Aztán rápillantott Sárgafogúra és az előtte heverő friss nyúlcsontokra. – „Először a törzsnek kell ételt adni!” Oroszlánszív hangja ismét felcsendült a fejében. De biztos megértené, hogy Tűzmancs miért etette meg ezt a szánalmas lényt. Agya pörgött, és hirtelen félni kezdett attól, ami történni fog vele. Első, növendékként végrehajtott feladata során megszegi a harcászat szabályait!

8. FEJEZET Sárgafogú dacosan morgott a közeledő mancsléptek hallatán, de Tűzmancs érezte, hogy a nőstény macska pánikba esett. Sárgafogú nehézkesen felállt. – Viszlát! Köszönöm a kaját! – Megpróbált három lábon elsántikálni, de felnyö-


gött fájdalmában. Ajjaj! A lábam megdagadt, miközben pihentem. Most már túl késő volt ahhoz, hogy elszaladjon. Néma árnyak léptek ki a fák közül, és a Villám törzs járőrcsapatának tagjai körbevették Tűzmancsot és Sárgafogút. Tűzmancs felismerte őket: Tigriskarom, Sötétcsíkos, Fűzfakéreg és Kékcsillag, mindannyian karcsúak és izmosak voltak. Tűzmancs megérezte, hogy láttukra Sárgafogú félni kezdett. Szürkemancs szorosan mögöttük lépdelt. Kiszökkent a bokorból, és megállt a járőrcsapat mellett. Tűzmancs sietősen üdvözölte törzsének tagjait. De csak Szürkemancs köszönt vissza. – Szia, Tűzmancs! – kiáltotta. – Csendet! – csattant fel Tigriskarom. Tűzmancs rápillantott Sárgafogúra, és magában felnyögött, még mindig érezte a nőstény félelmét, de ahelyett, hogy alázatosan összehúzta volna magát, a koszos macska szemtelenül meresztgette a szemét. – Tűzmancs? – Kékcsillag kérdése hideg volt és kimért. – Mi ez itt? Egy ellenséges harcos – akit nemrég megetettek – ezt mindkettőtök szaga elárulja. Szeme belemélyedt Tűzmancs szemébe, aki lehajtotta a fejét. – Gyenge volt és éhes… – kezdte. – Na, és te? Olyan éhes voltál, hogy muszáj volt azelőtt enned, hogy a saját törzsed ételhez jutott volna? – folytatta Kékcsillag. Gondolom, nagyon jó okod van arra, hogy megszegted a harcosok törvényeit?


Tűzmancsot nem csapta be a harcosok vezérének lágy hangja. Kékcsillag dühös volt, mégpedig jogosan. Tűzmancs lekushadt a földre. Mielőtt megszólalt volna, hangos sziszegés csattant fel Tigriskarom felől. – Egy házimacska mindig házimacska marad! Kékcsillag oda sem figyelt a megjegyzésre, és ehelyett Sárgafogút kezdte vizslatni. Hirtelen meglepettnek tűnt. – Nocsak, nocsak, Tűzmancs! Úgy tűnik, elkaptad az Árnyak törzsének egyik harcosát. Akit én elég jól ismerek. Te az Árnyak törzsének orvosmacskája vagy, ugye? – nyávogta Sárgafogú felé. – Mit keresel itt, ilyen távol az Árnyak törzse területétől? – Én voltam az Árnyak törzse orvosmacskája. Most már egyedül járok – sziszegte Sárgafogú. Tűzmancs döbbenten hallgatott. Vajon jól hallotta? Sárgafogú tényleg az Árnyak törzsének harcosa? Piszkossága valószínűleg eltakarta területjelző szagát. Ha ezt tudja, jobban élvezte volna, hogy két vállra fektetheti. – Sárgafogú! – nyávogta Tigriskarom ingerlőn. Úgy tűnik, nehéz idők köszöntöttek rád, ha egy növendék képes így ellátni a bajodat! Most Sötétcsíkos szólalt meg. – Ennek az öreg macskának semmi hasznát nem vesszük. Öljük meg most azonnal. Ami pedig a házimacskát illeti, megszegte a harcosok törvényeit azzal, hogy megetetett egy ellenséges harcost. Meg kell büntetni.


– Hátrább a karmokkal, Sötétcsíkos! – dorombolta Kékcsillag nyugodtan. – Minden törzs ódát zeng Sárgafogú bátorságáról és bölcsességéről. Talán segíthet rajtunk, ha meghallgatjuk, amit mondani akar. Gyertek, visszavisszük a táborunkba. Ott majd eldöntjük, mihez kezdjünk vele – és Tűzmanccsal. Tudsz járni? – kérdezte Sárgafogút. Vagy szükséged van segítségre? – Három lábam még jó – csattant fel az őszes nőstény, és bicegve elindult. Tűzmancs látta, hogy Sárgafogú szeme elsötétült a fájdalomtól, de úgy tűnt, a nőstény nem hajlandó a gyengeség semmilyen jelét mutatni. Látta, hogy a Villám törzs vezérének arcán tisztelet villan át, mielőtt megfordult és lassan elindult előre, a fák között. A többi harcos is elhelyezkedett Sárgafogú két oldalán, és a járőrcsapat elindult, ügyelve arra, hogy lépést tartsanak a sánta fogollyal. Tűzmancs és Szürkemancs a csapat végén egymás mellett ballagott. – Te hallottál már Sárgafogúról? – sziszegte oda Tűzmancs Szürkemancsnak. – Valamit. Úgy tudom, hogy harcos volt, mielőtt orvosmacska lett belőle, ami szokatlan. Azonban nem tudom elképzelni őt magának valónak. Egész életét az Árnyak törzsében töltötte. – Mit jelent az, hogy magának való? Szürkemancs rápillantott. – A magának való macska egyik törzsnek sem tagja, és a Kétlábúak között sincs gazdája. Tigriskarom


szerint az ilyen macskák megbízhatatlanok és önzők. Gyakran élnek a Kétlábúak területe környékén, de nem tartoznak senkihez, és vadászattal szerzik meg a betevő falatot. – Valószínűleg belőlem is magának való macska lesz. Kékcsillag egyszer s mindenkorra leszámol velem – nyávogta Tűzmancs. – Kékcsillag nagyon igazságos – biztatta Szürkemancs. – Nem fog kirakni téged a törzsből. Szerintem mindenképpen nagyon örül annak, hogy egy ilyen fontos, Árnyak törzsébe tartozó macska lett a foglyunk. Biztos vagyok benne, hogy nem fog cirkuszolni azért, mert megetetted a szegény, öreg bolhafészket. – De folyton mindenki azon nyavalyog, hogy milyen kevés a zsákmány! Miért kellett megennem azt a nyulat? – Tűzmancs érezte, hogy egész testét elönti a szégyen. – Nos, igen. – Szürkemancs megbökte barátját. Ez tényleg egérméretű agyra vall. Tényleg megszegted a harcosok törvényeit, de egy macska sem tökéletes! Tűzmancs nem válaszolt, de nehéz szívvel lépdelt tovább. Reményei szerint első feladata egyáltalán nem így zajlott volna le. Ahogy a járőrcsapat elhaladt a tábor bejáratát őrző őrszemek mellett, a Villám törzs többi tagja előrefutott, hogy üdvözölje hazatérő harcosait. Királynők, kiscicák és idős harcosok gyűltek össze


mindkét oldalon. Kíváncsian bámultak Sárgafogúra, akit bevezettek a táborba. Az öregek közül néhányan felismerték az idős nőstény macskát. A pletyka gyorsan elterjedt a törzsben: itt az Árnyak törzse orvosmacskája. Erre gúnyos, folyamatosan erősödő suttogás kezdődött. Úgy tűnt, Sárgafogú süket a gúnyolódásokra. Tűzmancs csodálta, ahogy a nőstény büszkén bicegett a tekintetek és sértések közepette. Tudta, hogy nagy fájdalmai vannak, és a becserkészett nyúl ellenére nagyon éhes. Amikor a járőrcsapat elérte a Nagysziklát, Kékcsillag a szikla előtt levő poros föld felé biccentett. Sárgafogú engedelmeskedett a Villám törzs vezére néma parancsának, és hálásan lekushadt a földre. Ügyet sem vetett a felé lövellő ellenséges pillantásokra, és elkezdte nyalogatni a lábsebét. Tűzmancs észrevette, hogy Pettyeslevél előjön a barlangjából. Biztos megérezte a táborba érkező sebesült macska szagát. Tűzmancs nézte, ahogy a tömeg kettéválik, hogy utat engedjen a kis cirmosnak. Sárgafogú rábámult Pettyeslevélre és azt sziszegte. – Tudom, hogy gondozzam a saját sebeimet. Nincs szükségem a segítségedre. Pettyeslevél egy szót sem szólt, csak tiszteletteljesen bólintott, és hátrább lépett. Egyes macskák vadászni voltak, és frissen leölt zsákmányt hoztak a visszatérő harcosoknak. Valamennyien elvettek egy darab húst, és elvitték a csalá-


nosba, hogy megegyék. Majd a törzs többi tagja is előrelépett, hogy elvegye saját részét. Tűzmancs éhesen járkált a tisztás körül, és figyelte, ahogy a macskák szokásos csoportokat alkotnak, miközben jóízűen rágnak és nyeldekelnek. Vágyott egy kis maradékra, de nem mert semmit elvenni a húshalomból. Megszegte a harcosok törvényeit. Úgy gondolta, hogy eszerint tilos vennie a friss zsákmányból. Megállt a Nagyszikla mellett, ahol Kékcsillag éppen Tigriskarommal tárgyalt. Tűzmancs bizonytalanul nézett vezérére, várva, hogy egyetlen intésével engedélyt adjon az evésre. De a szürke macska és idős harcosa túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy rá figyeljen, halkan sutyorogtak egymással. Tűzmancs azon tűnődött, vajon róla beszélnek-e. Kétségbeesetten hegyezni kezdte a fülét, hogy meghallja, mit beszélnek. Tigriskarom nyávogása türelmetlennek tűnt. Túlságosan veszélyes egy ellenséges harcost behozni a Villám törzs szívébe! Most, hogy ez a nőstény ismeri a tábort, még a legkisebb Árnyak törzsébe tartozó kismacska is hallani fog róla. Lépnünk kell. – Nyugodj meg, Tigriskarom! – dorombolta Kékcsillag. Miért kéne lépnünk? Sárgafogú azt mondja, hogy mostanában egyedül jár. Az Árnyak törzse ezért nem is hallhat rólunk. – Te tényleg elhiszed ezt? Mit gondolt mégis az az ostoba kis házimacska? – köpte a szavakat Tigriskarom.


– Gondolkozz egy percre, Tigriskarom! – nyávogta Kékcsillag. Miért akarná az Árnyak törzse orvosmacskája elhagyni saját törzsét? Úgy látom, attól félsz, hogy Sárgafogú megosztja majd a mi törzsünk titkait az Árnyak törzsével, de gondoltál arra, hány Árnyak törzsi titkot oszthat meg velünk Sárgafogú? Tűzmancs látta Tigriskarom bundájának lelapulásán, hogy Kékcsillag szavai értelmet nyertek számára. A harcos röviden bólintott, majd elment, hogy kivegye a részét a friss zsákmányból. Kékcsillag ott maradt, ahol volt. Kinézett a tisztásra, ahol néhány fiatalabb macska játékosan verekedett és hempergett a homokban. Majd felállt, és Tűzmancs felé indult. Tűzmancs szíve meglódult. Vajon mit fog mondani neki? De Kékcsillag egyenesen elsétált mellette. Még csak rá sem pillantott, szemét ismeretlen, távoli gondolatok felhőzték. – Jégbundás! – kiáltotta, ahogy közelített az óvoda felé. Sötétkék szemű, hófehér macska bukkant fel a szederbokrok közül. Odabent a nyávogás még hangosabb lett. -Csitt, kicsikék! – nyávogta a fehér macska megnyugtatón. – Nem maradok soká. Majd odafordult a vezetőhöz. – Igen, Kékcsillag? Mi a helyzet? – Az egyik növendékünk rókát látott errefelé. Fi-


gyelmeztesd a többi királynőt, hogy nagyon vigyázzanak az óvodára. És ügyelj arra, hogy a hat holdnál fiatalabb cicák maradjanak a táboron belül addig, amíg harcosaink el nem űzik azt a rókát. Jégbundás bólintott. Továbbadom a figyelmeztetést, Kékcsillag. Köszönöm. – Majd megfordult és visszasurrant az óvodába, hogy lecsendesítse a síró kiscicákat. Végül Kékcsillag odament a húshalomhoz, és elvette a maga részét. Egy telt vadgalambot hagytak meg neki. Tűzmancs vágyakozó pillantást vetett felé, ahogy Kékcsillag fogta a zsákmányt, és odavitte néhány idősebb harcoshoz, hogy a társaságukban fogyassza el. Végül éhsége győzött. Szürkemancs Hollómanccsal együtt a fatönk mellett egy kis pintyőkéből lakmározott. Látta, hogy Tűzmancs a húshalom felé közelít, és bátorítón biccentett felé. Tűzmancs lehajolt, hogy kivegyen egy apró mezei pockot a halomból. – Te nem! – mordult fel mögötte Tigriskarom, és elvette tőle a pockot. – Te ma nem hoztál egy zsákmányt sem. Az idősek osztoznak majd a te részeden. Vidd oda nekik. Tűzmancs odanézett Kékcsillagra. Az röviden bólintott. – Tedd, amit mondtak! Tűzmancs engedelmesen megfogta a pockot, és odavitte Kicsifülűhöz. A csodálatos illat elérte Tűzmancs orrát. Másra nem vágyott, mint hogy erős fogaival széttépje a prédát. Már szinte érezte, ahogy élet-


energiája átiramlik fiatal testén. Nagy önuralommal letette a zsákmányt az öreg kandúr elé, aztán udvariasan elhátrált tőle. Nem várt köszönetet, de nem is kapott. Most már örült, hogy megette a Sárgafogúnak elfogott nyúl maradványait. Ha nem így tesz, a holnapi vadászatig bizony üres maradt volna a gyomra. Tűzmancs odament Szürkemancshoz. Barátja már megette a részét, és Hollómancs társaságában a növendékek barlangjában heverészett. Szürkemancs féloldalt feküdt, és ritmikusan nyalogatta egyik mellső lábát. Szürkemancs meglátta a közeledő Tűzmancsot, és abbahagyta a nyalogatást. – Említette már Kékcsillag a büntetésedet? – kérdezte. – Még nem – válaszolt Tűzmancs sötéten. Szürkemancs együtt érzőn összeszűkítette a szemét, és nem szólt semmit. Kékcsillag hangja felszárnyalt a tisztáson. – Azok a macskák, akik elég idősek ahhoz, hogy saját zsákmány ejtsenek el, gyűljenek össze a tisztáson. A harcosok többsége befejezte az evést, és Szürkemancshoz hasonlóan buzgón tisztogatta magát. Kecsesen felemelkedtek, és odasétáltak a Nagysziklához, ahol Kékcsillag várt rájuk. – Gyere! – nyávogta Szürkemancs. Felpattant. Hollómancs és Tűzmancs követték őt, ahogy hatalmas ugrással előresietett, hogy jó helyet foglaljon magá-


nak. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian hallottatok a fogolyról, akit magunkkal hoztunk a táborba – kezdte Kékcsillag. – De még valamit tudnotok kell. Odapillantott a Nagyszikla mellett csendben heverő sötétszürke macskára. – Hallasz onnan? – kérdezte. – Öreg vagyok, de süket még nem! – vágott vissza Sárgafogú. Kékcsillag ügyet sem vetett a fogoly ellenséges hangnemére, és folytatta. – Tartok tőle, hogy súlyos híreim vannak. Ma járőrcsapatot indítottunk a Szél törzs területére. A levegő tele volt az Árnyak törzse szagával. Majdnem minden fát megtiszteltek az Árnyak törzse harcosai. És egyetlen Szél törzsbeli macskával sem találkoztunk, pedig birodalmuk közepén jártunk! Szavait csönd fogadta. Tűzmancs zavart látott a törzs macskái szemében. – Úgy érted, hogy az Árnyak törzse macskái elűzték őket? – kérdezte Kicsifülű habozva. – Nem lehetünk biztosak benne – nyávogta Kékcsillag. Az biztos, hogy az Árnyak törzse szaga mindenütt ott volt. Vért és szőrcsomókat is találtunk. Biztosan csata volt, de egy holttestet sem találtunk egyik törzsből sem. Egyetlen közös, döbbent nyávogás hangzott fel a tömegből. Tűzmancs érezte, hogy az őt körülvevő


macskák megmerevednek a döbbenettől és a dühtől. Ez idáig még egy törzset sem űztek el a területéről. – Hogy űzhették el a Szél törzset? – krákogta Félszemű rekedten. Az Árnyak törzse harcias, de a Szél törzsnek nagy a létszáma. Már több generáció óta a felföldön éltek. Miért űzték őket el innen? Idegesen megrázta a fejét, még a bajusza is remegett. – Nem tudom egyik kérdésetekre sem a választ – nyávogta Kékcsillag. – Ismeretes, hogy az Árnyak törzse Bozontcsillag halálát követően nemrégiben új vezetőt nevezett ki. Új vezetőjük, Törtcsillag a fenyegetés semmi jelét nem mutatta, amikor az utolsó Gyűlésen találkoztunk vele. – Talán Sárgafogú tudja a választ – acsargott Sötétcsíkos. Végül is ő az Árnyak törzse tagja! – Nem vagyok áruló! Senki sem kényszeríthet rá, hogy megosszam az Árnyak törzse titkait olyan vadállatokkal, mint ti vagytok! – acsargott Sárgafogú, és dühös pillantást vetett Sötétcsíkosra. A Villám törzs harcosa előrelépett, fülét lelapította, szemét összehúzta, harcra készen állt. – Állj! – nyávogta Kékcsillag. Sötétcsíkos azonnal megállt, bár Sárgafogú még mindig parázsló pillantásokat övellt felé, és dühödten sziszegett. – Elég legyen! – mordult fel Kékcsillag. Ez a helyzet túlságosan komoly ahhoz, hogy belviszályokkal kezdjünk foglalkozni. A Villám törzsnek fel kell készülnie. Ettől a holdtól a harcosok nagy csoportokban


fognak járni. A többi törzstag mindig a tábor közelében marad. A járőrcsapatok gyakrabban fognak megjelenni a határokon, és az összes kiscicának az óvodában kell maradnia. Az alatta álló macskák egyetértőn bólintottak. Kékcsillag folytatta. – Legnagyobb gondunk az, hogy annyira szükségünk van új harcosokra. Ezt úgy fogjuk kiküszöbölni, hogy felgyorsítjuk növendékeink kiképzését. Még hamarabb be kell fejezniük tanulmányaikat, hogy minél előbb harcolhassanak törzsünkért. Tűzmancs látta, hogy Homokmancs és Porosmancs izgatott pillantást váltott egymással. Szürkemancs felnézett Kékcsillagra, szeme izgalomtól égett. Hollómancs csak idegesen rakosgatta a tappancsait. A fekete növendék szeme inkább félelemtől, mint izgalomtól fénylett. Kékcsillag folytatta. – Egy fiatal macska osztozott nevelőjén Szürkemanccsal és Hollómanccsal. Mivel az ő tanítását én veszem át, ezzel felgyorsítom a másik három növendék tanítását. – Elhallgatott, és lenézett a törzsére. Tűzmancs az én növendékem lesz. Tűzmancs meglepetésében tágra nyitotta a szemét. Kékcsillag lesz a nevelője? Mellette Szürkemancs levegőért kapkodott, képtelen volt elrejteni meglepetését. – Micsoda megtiszteltetés! Több hold óta nem volt Kékcsillagnak növendéke! Általában csak a helyettesek kiscicáit tanítja!


Majd ismerős hang zúgott fel a tömegből. Tigriskarom volt az. – Tehát Tűzmancsot megjutalmazzák, nem pedig megbüntetik, mivel megetetett egy ellenséges harcost, miközben saját törzsét kellett volna étellel ellátnia? – Tűzmancs most már az én növendékem. Majd én elintézem vele – válaszolta Kékcsillag. Egy pillanatra belebámult Tigriskarom parázsló szemébe, mielőtt felemelte volna a fejét, hogy ismét az egész törzshöz szóljon. – Sárgafogú itt maradhat, amíg visszanyeri az erejét. Harcosok vagyunk, nem vadállatok. Tisztelettel és udvariasan kell bánni vele. – De a törzs nem támogathatja Sárgafogút! – tiltakozott Sötétcsíkos. Már így is túl sok éhes szájat kell etetnünk! – Velem aztán nem kell törődnie senkinek! – köpte a szavakat Sárgafogú. – Különben is miszlikbe aprítok akárkit, aki megpróbálja! – Barátságos, nem? – mormolta Szürkemancs. Tűzmancs néma egyetértéssel meglóbálta a farkát. A többi harcos bosszús, fojtott nyávogással nyugtázta az ellenség harcos szellemiségét. Kékcsillag oda sem figyelt a mormolásra. Két zsákmányt fogunk egy csapásra. Tűzmancs, mivel megszegted a harcosok törvényét, a te felelősséged lesz, hogy vigyázz Sárgafogúra. Vadászni fogsz neki, és gondozod a sebeit. Friss ágyat vetsz neki, és eltakarítod az ürülékét.


– Igenis, Kékcsillag! – nyávogta Tűzmancs, fejét megadóan lehajtva. Eltakarítom az ürülékét! – gondolta magában. Pfuuuj! Homokmancs és Porosmancs gúnyosan nyávogtak. – Milyen jó ötlet! – sziszegte Porosmancs. – Tűzmancs jól teszi, ha vigyáz a bolhákra! – És vadásznia is kell! – tódította Homokmancs. – Ezt a csontkollekciót etetni is kell! – Elég legyen! – szakította félbe őket Kékcsillag. – Remélem, Tűzmancs semmi szégyenleteset nem talál Sárgafogú gondozásában. Sárgafogú gyógyító, és idősebb nála. Már csak ezért is tisztelnie kell őt! Éles pillantást vetett Homokmancsra és Porosmancsra. És semmi megalázó nincs egy másik macska gondozásában, ha az illető nem tud gondot viselni saját magára. A gyűlésnek vége. Most egyedül szeretnék beszélni idősebb harcosaimmal. Ezzel Kékcsillag leugrott a Nagyszikláról, és barlangja felé vonult. Oroszlánszív utánament. A Villám törzsbeli macskák szétszéledtek a Nagyszikla környékén. Egy-kettő gratulált Tűzmancsnak, hogy Kékcsillag tanítványa lett, mások tréfásan sok szerencsét kívántak neki Sárgafogú gondozásához. Tűzmancs annyira megdöbbent Kékcsillag bejelentésén, hogy csak bambán bólintott. Hosszúfarkú odaballagott hozzá. A V alakú seb, melyet Tűzmancs hasított a fülébe, még mindig látszott. A fiatal harcos csúnya acsargással vetette hátra bajszát.


– Remélem, legközelebb kétszer is meggondolod, hogy kóbor állatokat hozz a táborba! – nevetett gúnyosan. Mint mondtam, a kívülállók mindig csak bajt hoznak ránk!

9. FEJEZET – A te helyedben mennék, és megnézném Sárgafogút! – suttogta Szürkemancs, ahogy Hosszúfarkú elment. Nem tűnik túl boldognak. Tűzmancs odapillantott az öreg nőstény macskára. Még mindig a Nagyszikla mellett feküdt. Szürkemancsnak igaza volt, a nőstény rábámult. – Na, jó, megyek! – mondta Tűzmancs. – Kívánj szerencsét! – Az egész Csillag törzs támogatására szükséged lesz! – válaszolta Szürkemancs. Szólj, ha segítség kell. Ha el akar kapni téged, a háta mögé lopakodók, és a fejére koppintok egy kitömött nyúllal! Tűzmancs vidáman dorombolt, és eltrappolt Sárgafogú felé. Vidámsága gyorsan elillant, ahogy a sebesült királynőhöz ért. Az idős macska nyilván rendkívül rossz hangulatban volt. Figyelmeztetőn sziszegett, és kimutatta a fogát.


– Állj meg ott, házimacska! Tűzmancs felsóhajtott. Úgy tűnt, megint veszekednie kell. Még mindig éhes volt, és kezdett elfáradni. Szeretett volna összegömbölyödni a helyén egy kis délutáni szundikálásra. A legkevésbé arra vágyott, hogy ezzel a szánalmas szőr– és fogcsomóval vitatkozzon. – Nevezz annak, aminek akarsz! – nyávogta fáradtan. Csak Kékcsillag utasításait követem! – Te ugye házimacska vagy? – zihálta Sárgafogú megvető hangsúllyal. Ő is fáradt, gondolta Tűzmancs. Kevesebb tűz volt a hangjában, bár ugyanolyan erősen szólt. – Kiscicaként a Kétlábúak között éltem – válaszolta Tűzmancs nyugodtan. – Az anyád házimacska? Apád házimacska? – Igen, azok. Tűzmancs a földet bámulta, és érezte, hogy harag hullámzik át rajta. Elég baj volt az is, hogy saját törzsének egyes tagjai még mindig kívülállónak tekintik. Semmi elszámolással nem tartozik ennek a rosszkedvű fogolynak. Sárgafogú folytatásra való felhívásnak tekinthette a csöndet. – A házimacska vére nem ugyanolyan, mint a harci macskáé. Miért nem szaladsz haza a Kétlábúakhoz ahelyett, hogy rám vigyázz? Nagyon megalázó számomra, hogy egy ilyen alacsony származású macska sürög-forog körülöttem, mint te! Tűzmancsnak elfogyott a türelme. – Akkor is megalázva éreznéd magad, ha harcosnak


születtem volna! – acsar-gott. Akkor is szégyellnéd magad, ha a saját törzsed értékes nőstény macskája lennék, vagy egy szerencsétlen kétlábú, aki felszedett téged a földről! Ide-oda ingatta a farkát. Azt a tényt találod megalázónak, hogy egyáltalán bármilyen macska segítségére van szükséged! Sárgafogú csak bámult rá, narancsszínű szemét egészen tágra nyitva. Tűzmancs haragosan folytatta. – Hozzá kell szoknod ahhoz, hogy vigyáznak rád, amíg fel nem gyógyulsz annyira, hogy saját magadra vigyázz, te rosszindulatú méregzsák! Abbahagyta, amint Sárgafogú mélyről jövő, rekedtes, sípoló hangot adott ki. Tűzmancs ijedten tett felé egy lépést. A nőstény egész testében reszketett, és szeme vékony vonallá szűkült. Talán valami roham tört rá? – Nézd, nem akartam… – kezdte Tűzmancs, de hirtelen rájött, hogy a nőstény nevet! – Miaúúúú! – nyávogta Sárgafogú, a dorombolás mellkasa mélyéről hangzott fel. Tűzmancs nem tudta, mit tegyen. – Van benned spiritusz, házimacska! – nyekeregte végül Sárgafogú. – Most fáradt vagyok, és fáj a lábam. Aludnom kell, és valamit a sebemre is kell tenni. Menj, keresd meg azt a szép kis orvosmacskát, és kérj a sebemre gyógynövényeket. Azt hiszem, egy aranyvessző dunsztkötés megfelel majd. És ha már ott vagy, nem


bánnám, ha elrágcsálhatnék egy-két mákszemet. Rettentően fáj a lábam! Tűzmancs, aki elcsodálkozott a nőstény gyors hangulatváltásán, megfordult, és Pettyeslevél barlangja felé rohant. Még sohasem járt a tábornak ezen a részén. Fülét hegyezve gyalogolt át egy páfránnyal borított alagúton, amely egy kis füves tisztásra vezetett. Egyik oldalán magas szikla állt, középen hasadás vágta ketté, elég nagy ahhoz, hogy egy macska ott verjen tanyát. A barlangból Pettyeslevél lépett ki. Szokás szerint ragyogott a szeme, és barátságos volt, tarka bundája a borostyán és a barna százféle árnyalatában játszott. Tűzmancs félénken köszöntötte, és előadta Sárgafogú növény és mákszemlistáját. – A legtöbbje a barlangomban van – válaszolta Pettyeslevél. Hozok pár mocsárigólyahír-levelet is. Ha betakarja vele a sebét, akkor nem fertőződik el. Várj meg itt! – Köszönöm – nyávogta Tűzmancs, ahogy az orvosmacska eltűnt a barlangjában. Meresztgette a szemét, próbált bekukucskálni a sötétségbe. De a barlang túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson, csak surrogó hangokat hallott, és ismeretlen növények részegítő illatát érezte. Pettyeslevél kivált a sötétségből, és letett egy öszszegöngyölt levélcsomót Tűzmancs lába elé. – Mondd meg Sárgafogúnak, hogy legyen óvatos a mákszemekkel. Nem szeretném, hogy teljesen elmúl-


janak a fájdalmai. Egy kis fájdalom mindig hasznos, mert abból meg tudom ítélni, milyen ütemben gyógyul a sebe. Tűzmancs bólintott, és fogával felemelte a göngyöleget. – Köszönöm, Pettyeslevél! nyávogta teli szájjal, aztán visszaindult a páfrányalagúton keresztül a tisztásra. Tigriskarom a harcosok barlangja előtt ült, és mereven figyelte őt. Ahogy Tűzmancs elhaladt mellette, szájában a Sárgafogúnak vitt gyógynövényekkel, érezte, hogy nyakszőrét szinte égeti a borostyánszínű szem tüze. Megfordult, és kíváncsian nézett Tigriskaromra. A harcos összeszűkítette a szemét, és elkapta a pillantását. Tűzmancs kiejtette szájából a göngyöleget Sárgafogú lába elé. – Jó – nyávogta a nőstény. – És most, mielőtt végre békén hagysz, keress nekem valamit enni! Éhen halok! A nap háromszor kelt fel azóta, hogy Sárgafogú a táborba érkezett. Tűzmancs korán ébredt, és megbökte Szürkemancsot, aki még mindig ott aludt mellette, orrát vastag farka alá dugva. – Ébredj! – nyávogta Tűzmancs. Különben elkésel a kiképzésről. Szürkemancs álmosan felemelte fejét, és vonakodó egyetértéssel morrantott valamit. Tűzmancs megbökte Hollómancsot is.


A fekete macska azonnal kinyitotta szemét, és talpra ugrott. – Mi az? – nyávogta, és vadul körültekintett. – Nyugodj meg, Hollómancs! Hamarosan itt a kiképzés ideje – nyugtatta le Tűzmancs. Homokmancs és Porosmancs is mocorogni kezdett, az ő ágyuk a barlang túlsó részén volt. Tűzmancs felállt, és kilépett a páfrányok közül. Meleg reggel volt. Tűzmancs a tábor fölött lógó faágakon és leveleken keresztül látta, milyen kék az ég. Azonban sűrű harmat ülte meg a páfrányleveleket és csillogott a füvön. Tűzmancs beleszimatolt a levegőbe. A tavasz a vége felé járt, és kezdett hűvösebb lenni. Lefeküdt, és meghempergett a földön a fatuskó mellett, kinyújtóztatta lábait, és hátravetette fejét, hogy a hűvös földhöz dörzsölhesse. Aztán oldalára gördült, és körülnézett a tisztáson, hogy lássa, felébredt-e már Sárgafogú. A nőstény macska alvóhelyét a kidőlt fa túloldalán jelölték ki, ahol az idősebb macskák enni gyűltek öszsze. Fészke közvetlenül a mohás fatönk mellett volt, az idősek hallótávolságán kívül, de tökéletesen elláthatott a harcosok barlangjáig, és az egész tisztást is szemmel tarthatta. Tűzmancs csak a halványszürke szőrgombolyagot látta, ahogy a nyugodt alvás közben ritmikusan fel-le mozog. Szürkemancs kilépett mögötte a barlangból, utána Homokmancs és Porosmancs következett. Végül Hol-


lómancs jelent meg, idegesen körülnézett a tisztáson, mielőtt kilépett volna a szabadba. – Újabb nap, amikor azt a vén bolharaktárt kell gondoznod, igaz, Tűzmancs? – ingerkedett Porosmancs. Fogadok, hogy azt kívánod, bár velünk gyakorlatozhatnál! Tűzmancs felállt, és lerázta bundájáról a port. Nem hagyta, hogy felbosszantsák Porosmancs szurkapiszkái. – Ne izgulj, Tűzmancs! – morogta Szürkemancs. – Kékcsillag hamarosan folytatja a kiképzésedet. – Talán Kékcsillag azt gondolja, egy házimacskának jobb helye van a táborban, okosabb, ha a betegeket gondozza – nyávogta Homokmancs udvariatlanul. Hátravetette vörösesszőke fejét, és megvető pillantással nézett Tűzmancsra. Tűzmancs elhatározta, hogy oda se figyel éles megjegyzéseire. – Homokmancs, ma mit tanít neked Fehérvihar? – kérdezte. – Ma csatakiképzést kapok. Fehérvihar megtanítja nekem, hogy verekszik meg egy igazi harcos – válaszolta Homokmancs büszkén. – Oroszlánszív ma a Nagy Szikomorfához visz engem – nyávogta Szürkemancs, hogy gyakoroljam a mászást. Indulnom kell. Már biztos vár. – Veled jövök az emelkedő tetejéig – nyávogta Tűzmancs. Reggelit kell fognom Sárgafogúnak. Jössz te is, Hollómancs? Tigriskarom biztos neked is kitalált


valamit. Hollómancs felsóhajtott, és bólintott, majd követte Szürkemancsot és Tűzmancsot, ahogy kisiettek a táborból. Bár sebe teljesen begyógyult, még mindig kevés lelkesedést mutatott a harci kiképzés iránt. – Tessék – nyávogta Tűzmancs. Letett egy nagy egeret és egy pintyőkét Sárgafogú mellé a földre. – Már ideje volt! – morogta a nőstény. Még aludt, amikor Tűzmancs belépett a táborba vadászat után. De a friss zsákmány illata biztos felébresztette, mert mostanra már ülőhelyzetbe küzdötte fel magát. Lehajtotta fejét, és éhesen felfalta a reggelit. Ahogy ereje fokozatosan visszatért, étvágya is úgy lett egyre nagyobb. Sebe szépen gyógyult, de hangulata éppen olyan kiszámíthatatlan és szeszélyes volt, mint korábban. Befejezte az evést, és rögtön panaszkodni kezdett. – A farkam töve rettentően viszket, de nem érem el. Mosd meg, légy szíves! Tűzmancs megborzongott magában, de azért leguggolt és munkához látott. Ahogy szétroppantotta a bolhákat a foga között, észrevett egy rakás kiscicát, akik nem messze tőlük hempergőztek a földön. Játékosan verekedve marcangolták egymást, néha bizony elég durván. Sárgafogú, aki Tűzmancs mosdatása közben lehunyta a szemét, egyik szemét félig kinyitotta, hogy figyelje a játszadozó kismacskákat. Tűzmancs meglepetten érezte, hogy gerince megmerevedik a foga alatt.


Tűzmancs egy pillanatig hallgatta a kiscicák apró nyávogásait és sikkantásait. – Mindjárt megharaplak, Törtcsillag! – nyávogta az egyik kis cirmos. Ráugrott egy kis szürke-fehér cica hátára, aki az Árnyak törzse vezérének szerepét játszotta. A két kiscica a Nagyszikla felé hempergett. Hirtelen a szürke-fehér cica hatalmas lendülettel megrázta magát, így a cirmos leesett a hátáról. A kis cirmos ijedt nyivákolással éppen Sárgafogú oldalának ütközve landolt a földön. Az öreg nőstény azonnal talpra ugrott, és felborzolt szőrrel, dühödten köpködte a szavakat. – Menj innen tőlem, te kis szőrcsimbók! – sziszegte. A kis cirmos egyetlen pillantást vetett a dühös macskára, hátat fordított, és elszaladt. Elbújt egy cirmos királynő mögé, aki a tisztás túloldaláról dühösen nézegette Sárgafogút. A szürke-fehér cica mereven ott állt, ahol volt. Aztán mancsról mancsra óvatosan visszalépkedett az óvoda biztonságába. Sárgafogú reakciója megdöbbentette Tűzmancsot. Azt gondolta, hogy már kitapasztalta, milyen, amikor a legdühösebb – első találkozásuk alkalmával, amikor harcoltak –, de Sárgafogú szeme most újfajta haragtól villogott. – Azt hiszem, a kiscicák nehezen viselik, hogy be vannak zárva a tábor területére – nyávogta Tűzmancs óvatosan.


– Kezdenek nyugtalankodni. – Nem érdekel, milyen nyugtalanok, csak tartsd őket távol tőlem! – morogta Sárgafogú. – Nem szereted a kiscicákat? – kérdezte mindezek ellenére Tűzmancs kíváncsian. – Neked sohasem voltak kiscicáid? – Nem tudod, hogy az orvosmacskáknak nincsenek kiscicáik? – sziszegte Sárgafogú dühösen. – De én úgy hallottam, hogy korábban harcos voltál – vetette közbe Tűzmancs. – Nincsenek kiscicáim! – köpte a szavakat Sárgafogú. Elhúzta a farkát Tűzmancs elől, és felült. – Egyébként – hirtelen elmélyült a hangja, és szinte sóvárgóvá vált – úgy tűnik, ha én a kiscicák körül vagyok, azokkal mindig valami baleset történik. Narancsszínű szemét árnyak felhőzték. Állát mellső mancsára támasztotta, és előrebámult a levegőbe. Tűzmancs figyelte, ahogy egy hosszú sóhaj megreszketteti a vállát. Tűzmancs kíváncsian nézte a nőstényt. Vajon mire gondolhatott? Komolyan beszélt? Nehéz volt megmondani, Sárgafogúnak nagyon gyorsan váltakoztak a hangulatai. Tűzmancs vállat vont, és folytatta a tisztogatást. – Van pár kullancs, amit nem tudtam kihúzni – mondta végül, amikor befejezte. – Remélem, meg sem próbálod, te eszetlen! – csattant fel Sárgafogú. Nem szeretném, ha kullancsfejek ragadnának a hátsómba, nagyon szépen köszönöm.


Kérj Pettyeslevéltől egy kis egérepét, hogy bedörzsöljük vele a helyüket. Kicsit megkenegetjük vele a légzőnyílásukat, és máris enyhül a szorításuk. – Rögtön hozom! – ajánlkozott Tűzmancs. Örült, hogy egy kicsit elszabadulhat a morgós macska közeléből. Az sem okozott különösebb nehézséget számára, hogy újra meglátogassa Pettyeslevelet. A páfrányalagút felé sétált. Mellette macskák vágtak át a tisztáson, foguk között ágakkal és gallyakkal. Amíg ő Sárgafogút tisztogatta, a tábor önálló élete beindult. Azóta így ment ez, hogy Kékcsillag bejelentette a Szél törzs eltűnését. A királynők szoros zöld falat fontak ágakból és levelekből az óvoda körül, hogy a szederbokor ösvény szűk bejáratán kívül máshogy ne lehessen azt megközelíteni. Más macskák a tábor szélén dolgoztak, és a vastag aljnövényzet minden üres lyukát kitöltötték. Még az öregek is dolgoztak: egy lyukat kapartak a földbe. Harcosok meneteltek el mellette sorban, és friss zsákmányhúst halmoztak fel maguk mellett, hogy az újonnan ásott lyukba raktározzák el őket. A levegőt csendes összpontosítás hatotta át, mindenki azt szerette volna, hogy a törzs a lehető legjobban felszerelt és a lehető legnagyobb biztonságban legyen. Ha az Árnyak törzse az ő területükre lép, a Villám törzs a táborban lel menedéket. Nem hagyják majd, hogy olyan könnyen űzzék el őket birodalmukból, ahogy azt a Szél törzzsel tették. Sötétcsíkos, Hosszúfarkú, Fűzfakéreg és


Porosmancs csendesen várakoztak a tábor bejáratánál. Szemük a rekettyealagút bejáratát fürkészte. Egy járőrcsapat éppen visszatért, fájó tappancsokkal, porosan. Amint a harcosok beléptek a táborba, Sötétcsíkos és társai odamentek hozzájuk, és beszédbe elegyedtek velük. Aztán gyorsan kiosontak a táborból. A Villám törzs határait egy percig nem hagyhatják őrizet nélkül. Tűzmancs a páfrányalagút felé lépkedett, amely Pettyeslevél barlangjához vezetett. Ahogy belépett a tisztásra, látta, hogy Pettyeslevél valamilyen édes illatú gyógynövényeket rakosgat össze. – Kérhetek egy kis egérepét Sárgafogú kullancsaira? – nyávogta Tűzmancs. – Egy pillanat – válaszolta Pettyeslevél. Összefogott két csomag gyógynövényt, és egyik, óvatosan kinyújtott mancsával összekeverte az illatozó halmokat. – Dolgod van? – kérdezte Tűzmancs, és letelepedett a föld egyik meleg halmára. – Szeretnék felkészülni a lehetséges áldozatokra – mormolta Pettyeslevél, és tiszta, borostyánszínű szemével felnézett rá. Tűzmancs belenézett a szemébe, majd elkapta a tekintetét, különös érzés borzongott végig a gerincén. Pettyeslevél figyelme visszafordult a növények felé. Tűzmancs várakozott, boldog volt, hogy figyelheti az orvosmacska munkáját. – Így – nyávogta Pettyeslevél végül. Mit is kértél? Egérepét?


– Igen, azt kérnék. Tűzmancs felállt, és mindegyik lábát egymás után kinyújtóztatta. A nap megmelegítette bundáját, és elálmosította. Pettyeslevél bement a barlangjába és kihozott valamit. Óvatosan a szájába fogta. Egy kis szivacsnyi moha volt, egy vékony fakéreg végére erősítve. Pettyeslevél átadta az ágat Tűzmancsnak. Tűzmancs megérezte az orvosmacska meleg, édes leheletét, ahogy fogai közé vette a fakérget. – A mohát egérepével itattam át – magyarázta Pettyeslevél. Ne vedd a szádba, különben napokig érezni fogod a fanyar ízét. Nyomd a kullancsokra, aztán mosd meg a mancsod – egy patakban, ne a nyelveddel! Tűzmancs bólintott, és visszament Sárgafogúhoz, hirtelen vidámnak és energikusnak érezte magát. – Maradj nyugton! – nyávogta az öreg nőstény macskának. Mellső mancsával óvatosan rányomkodta a mohát a kullancsokra. – Most, hogy a mancsod már úgyis piszkos, eltakaríthatod az ürülékemet! – nyávogta Sárgafogú, amikor Tűzmancs végzett. Szundikálni fogok. Ásított, kimutatva fekete, csorba fogait. A nap melege őt is elálmosította. Aztán mehetsz, és azt csinálhatod, amit a növendékek szoktak – mormolta. Amikor Tűzmancs eltakarította Sárgafogú ürülékét, otthagyta az alvó macskát, és elindult a rekettyésen át. El akart jutni a patakhoz, hogy lemoshassa a mancsát.


– Tűzmancs! – szólalt meg egy hang a tisztáson túl. Tűzmancs megfordult. Csonkafarkú volt az. – Te meg hová mész? – nyávogta az öreg macska kíváncsian. – Segítened kéne az előkészületekben – mondta Csonkafarkú. – Csak egérepét tettem Sárgafogú kullancsaira – válaszolta Tűzmancs. Vidámság rezegtette meg Csonkafarkú bajszát. – Tehát a legközelebbi patakhoz mész! Ne gyere vissza friss zsákmány nélkül! Annyi ételre van szükségünk, amennyi csak van! – Igen, Csonkafarkú – válaszolta Tűzmancs. Kiért a táborból, és elindult felfelé a vízmosás mentén. Lement a patakhoz, ahol ő és Szürkemancs vadásztak, amikor megtalálták Sárgafogút. Habozás nélkül beleugrott a hideg, tiszta vízbe. A csípőjéig ért, és a hasa alja is vizes lett. A meglepetéstől levegő után kapkodott, és megborzongott. A bokor hirtelen mozgására felpillantott, bár az ismerős illat, mely elérte orrát, elárulta neki, hogy nincs miért megijednie. – Mit keresel itt? – Szürkemancs és Hollómancs álltak előtte, és úgy néztek rá, mintha megőrült volna. – Egérepe – fintorgott Tűzmancs. Ne kérdezzétek! Hol van Tigriskarom és Oroszlánszív? – Elmentek, hogy csatlakozzanak a következő járőrcsapathoz – válaszolta Szürkemancs. Azt parancsolták nekünk, hogy a délután további részében vadászszunk.


– Csonkafarkú ugyanezt mondta nekem – nyávogta Tűzmancs, és megborzongott, ahogy egy hideg hullám elérte a mancsát. A táborban mindenki nagyon elfoglalt. Gondoljátok, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket? Víztől csöpögve kimászott a partra. – Ki mondja, hogy nem támadnak meg minket? – nyávogta Hollómancs, szeme ide-oda járt, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban megjelenik egy ellenséges járőrcsapat. Tűzmancs ránézett a két növendék mellett felhalmozott friss zsákmányra. – Úgy tűnik, ti már szépen teljesítettetek mára – nyávogta. – Igen – nyávogta Szürkemancs büszkén. És még ott van az egész délután a vadászatra? Nem csatlakozol hozzánk? – Dehogynem! – dorombolta Tűzmancs. Utoljára megrázkódott, aztán barátai után vetette magát az aljnövényzetbe. Tűzmancs érezte, hogy a táborban maradt macskákat lenyűgözte a zsákmány mennyisége, amivel a három növendék visszatért a délutáni vadászat után. Barátságos böködések és magasra emelt farkak üdvözölték őket. Négyszer fordultak, amíg rekordmennyiségű zsákmányukkal megtöltötték a raktárlyukat, melyet az öregek ástak. Tigriskarom és Oroszlánszív éppen visszatértek járőrcsapataikkal, amikor Tűzmancs, Szürkemancs és


Hollómancs becipelte az utolsó rakományt a táborba. – Szép munkát végeztetek mind a hárman – nyávogta Oroszlánszív. Hallom, sokat sürögtetek. A raktár majdnem tele van. Hozzátehetitek az utolsó halmot a ma estére szóló rakáshoz. És egy részét vigyétek vissza magatokkal a barlangba. Megérdemlitek a lakomát! A három növendék vidáman tekergette a farkát. – Remélem, a vadászat miatt nem hanyagoltad el Sárgafogút! – morogta figyelmeztetőn Tigriskarom. Tűzmancs türelmetlenül megrázta a fejét, legszívesebben azonnal indult volna. Majd éhen halt. Most betartotta a harcosok törvényeit, és egy morzsát sem evett, amíg a törzs számára vadászott. Szürkemancs és Hollómancs sem. Odaballagtak és leejtették friss zsákmányuk utolsó darabjait a többihez, amely a tisztás közepén hevert. Aztán mindegyikük fogott egy darab húst, és visszavitte a fatönkhöz. A barlang üres volt. – Hol van Homokmancs és Porosmancs? – kérdezte Hollómancs. – Biztosan még mindig járőröznek! – találgatott Tűzmancs. – Jó – nyávogta Szürkemancs. Akkor béke van és nyugalom. Megették az adagjukat, és elheveredtek, hogy megmosakodjanak. Jólesett nekik a hűvös esti levegő a nappali forróság után. – Hé, tudjátok mi történt? – nyávogta Szürkemancs


hirtelen. – Hollómancsnak sikerült dicséretet kicsikarnia Tigriskaromból ma reggel! – Tényleg? – kérdezte Tűzmancs döbbenten. Mégis mivel tudtad kivívni Tigriskarom megelégedését? Repültél? – Nos – kezdte Hollómancs félénken, a mancsát bámulva – elkaptam egy varjút. – Hogy voltál képes rá? – nyávogta lenyűgözve Tűzmancs. – Öreg volt a varjú – ismerte be őszintén Hollómancs. – De hatalmas volt – tette hozzá Szürkemancs. Még Tigriskarom sem talált benne hibát! Nagyon rossz kedve volt, mióta Kékcsillag növendékévé fogadott téged. Egy pillanatig elgondolkodva nyalogatta a mancsát. Várj, nem, inkább azóta, hogy Oroszlánszívet kinevezték helyettesnek. – Csak aggasztja őt az Árnyak törzse és a külön járőrözés – nyávogta Hollómancs sietve. Ne próbáljátok felbosszantani! Beszélgetésüket a tisztás túloldaláról felhangzó nyivákolás szakította félbe. -Jaj, ne – mondta Tűzmancs, és felállt. Elfelejtettem odavinni Sárgafogúnak a részét! – Várj meg itt – mondta Szürkemancs, és felugrott. – Viszek neki valamit. – Nem, jobb, ha megyek – tiltakozott Tűzmancs. Ez az én büntetésem, nem a tiéd.


– Úgyse veszi észre senki – vitatkozott Szürkemancs. – Az evéssel vannak elfoglalva. Ismersz engem: gyors vagyok, mint az egér, és csendes, mint a hal. Várj meg itt! Tűzmancs ismét leült, és nem tudta elrejteni megkönnyebbülését. Figyelte, ahogy barátja a fatönktől odaballag a halom friss húshoz. Mintha parancsot teljesítene, Szürkemancs megfogta a két legízletesebbnek tűnő egeret. Majd gyorsan Sárgafogú felé iramodott a tisztáson át. – Állj meg, Szürkemancs! – Hangos morgás tört elő a harcosok barlangjának bejárata felől. Tigriskarom kilépett, és Szürkemancshoz sietett. – Hová viszed azokat az egereket? – érdeklődött. Tűzmancs gyomra egyre lejjebb süllyedt, miközben tehetetlenül figyelt a fatönk mellől. Mellette Hollómancs két rágás között megmerevedett, és még soha életében nem nyitotta ilyen tágra a szemét, mint most, amikor étele fölé hajolt. – Ööö… – Szürkemancs elejtette az egeret, és kényelmetlenül összedörgölte a mancsát. – Nem segítesz a fiatal Tűzmancsnak megetetni azt a falánk árulót odaát, ugye? Tűzmancs figyelte, ahogy Szürkemancs egy pillanatig saját mancsát tanulmányozza. Végül így válaszolt. – Én ööö…, csak éhes voltam. Egyedül akartam megenni az egészet. Ha hagyom, hogy odamenjenek – Tűzmancs és Hollómancs felé pillantott –, akkor


nem marad más nekem, mint a csontok meg a bunda. – Ó, valóban? – nyávogta Tigriskarom. – Ha olyan éhes vagy, akkor akár itt és most is megehetnéd! – De – kezdte Szürkemancs, és riadtan nézett az idősebb harcosra. – Most! – morogta Tigriskarom. Szürkemancs fejet hajtott, és elkezdte enni az egereket. Az elsőt pár falással eltüntette, és gyorsan lenyelte. A másodikat már hosszabb időbe telt megennie. Tűzmancs azt hitte, barátja sohasem képes lenyelni, és saját gyomra együtt érzőn összeszorult, de végül Szürkemancs egy nehéz, utolsó nyeléssel végzett az egérrel. – Most már jobb? – kérdezte Tigriskarom, gúnyosan együtt érző hangon. – Sokkal – válaszolta Szürkemancs, elfojtva egy böffenést. – Akkor jó – Tigriskarom ismét ellépkedett, vissza a barlangjába. Szürkemancs nehézkesen visszasettenkedett Tűzmancshoz és Hollómancshoz. – Köszönöm, Szürkemancs – nyávogta Tűzmancs hálásan, és belebökött barátja puha bundájába. Gyorsan kivágtad magad. Sárgafogú nyávogása ismét belehasított a tisztás csendjébe. Tűzmancs felsóhajtott, és felállt. Utána kell néznie, hogy elég ételt vigyen neki, hogy kibírja az éjszakát. Korán akart lefeküdni. Tele volt a gyomra, és a mancsa is sajgott.


-Jól vagy, Szürkemancs? – kérdezte, ahogy megfordult, hogy elmenjen. -Miaúúú! – nyögte Szürkemancs. Összegörnyedt a földön, és nyögdécselt a fájdalomtól. Túl sokat ettem! – Menj, keresd meg Pettyeslevelet! – javasolta Tűzmancs. Biztos vagyok benne, hogy tud segíteni. – Remélem is – nyávogta Szürkemancs, és lassan elballagott. Tűzmancs addig nézte távolodó barátját, amíg újabb mérges nyávogás nem hangzott fel Sárgafogú felől, így elrohant a tisztáson át.

10. FEJEZET Másnap reggelre vékony esőcseppek itatták át a fák koronáját és csepegtek le a táborba. Tűzmancs ébredésekor nedvesnek érezte magát. Kellemetlen éjszakája volt. Felállt, és bundáját összeborzolva élénken megrázta magát, majd elhagyta a növendékek barlangját, és átment a tisztáson Sárgafogú fekhelyéhez. Sárgafogú éppen ébredezett. Felemelte fejét, és a közeledő Tűzmancsra bandzsított. – Ma reggel fájnak a csontjaim. Egész éjszaka esett az eső?


– Akkor kezdett el esni, amikor a hold a legmagasabba állt – válaszolta Tűzmancs. Kinyújtotta a mancsát, és óvatosan megböködte Sárgafogú mohás fekhelyét. – Az ágyad úszik a vízben. Miért nem költözöl közelebb az óvodához? Ott kényelmesebb lenne. – Micsoda? És egész éjszaka ne aludjak a nyávogó kismacskák miatt? Inkább elázom! – morogta Sárgafogú. Tűzmancs figyelte, ahogy a nőstény macska mereven körbeforgott mohás ágyán. – Akkor legalább hadd hozzak valami száraz aljnak valót – javasolta, örömmel ejtette volna a kiscicák kényes témáját, ha az enynyire felbosszantja az öreg nőstényt. – Köszönöm, Tűzmancs! – válaszolta Sárgafogú csendesen, és ismét elhelyezkedett. Tűzmancs meglepődött. Azon tűnődött, vajon Sárgafogú jól érzi-e magát. Most először köszönt meg neki valamit, és először nem nevezte házimacskának. – Ne állj ott, mint egy karót nyelt mókus, menj, és hozz egy kis mohát! – csattant fel Sárgafogú. Tűzmancs bajsza megremegett a vidámságtól. Ez már a régi Sárgafogú volt, akit megszokott. Bólintott, és eliramodott. Majdnem nekiment Foltosfarkúnak a tisztás közepén. Ő volt az a királynő, aki tanúja volt Sárgafogú tegnapi kifakadásának a kiscicák miatt. – Ne haragudj, Foltosfarkú! – szabadkozott Tűzmancs. Sárgafogúhoz indultál?


– Ugyan mit akarnék attól a természetellenes lénytől? – válaszolta Foltosfarkú barátságtalanul. Tulajdonképpen téged kereslek. Kékcsillag látni kíván. Tűzmancs elsietett a Nagyszikla és Kékcsillag barlangja felé. Kékcsillag odakint ült, feje ritmikusan fel-le mozgott, ahogy a torka alatti szürke bundát nyalogatta. Mikor meglátta Tűzmancsot, abbahagyta a mosakodást. – Hogy van ma Sárgafogú? – nyávogta. – Az ágya nedves lett, így szeretnék valami derékaljat vinni neki – válaszolta Tűzmancs. – Majd megkérem az egyik királynőt, hogy intézze el. Kékcsillag utolsót nyalt mellkasa szőrén, majd gondosan végigmérte Tűzmancsot. Elég jól érzi magát Sárgafogú ahhoz, hogy egyedül vadásszon? – kérdezte. – Nem hinném – nyávogta Tűzmancs, de már elég jól tud menni. – Értem – nyávogta Kékcsillag. Egy pillanatig elgondolkodott. Ideje, hogy visszatérj a gyakorlatozáshoz, Tűzmancs. De keményen kell dolgoznod, hogy behozd az elveszett időt. – Remek! Vagyis köszönöm, Kékcsillag! – hebegett Tűzmancs. – Ma reggel Tigriskarommal, Szürkemanccsal és Hollómanccsal mész gyakorlatozni – folytatta Kékcsillag. Megkértem Tigriskarmot, hogy értékelje ki mind a négy növendékünk harci tudását. Ne aggódj Sárgafogú miatt, biztos vagyok benne, hogy lesz, aki


vigyázzon rá, amíg távol vagy. Tűzmancs bólintott. – Most pedig csatlakozz a társaidhoz! – parancsolta Kékcsillag. Azt hiszem, már várnak rád! – Köszönöm, Kékcsillag! – nyávogta Tűzmancs. Farkcsóválva megfordult, és egészen felvidult hangulatban a barlang felé sietett. Kékcsillagnak igaza volt: Hollómancs és Szürkemancs már vártak rá kedvenc fatönkjük mellett. Szürkemancs merevnek és nyugtalannak tűnt, hosszú szőrét benedvesítette a levegő. Hollómancs elgondolkodva a fatuskót járta körbe, fehér farkvége ide-oda járt. – Tehát csatlakozol hozzánk! – szólt Szürkemancs, ahogy Tűzmancs odaért hozzájuk. Szép kis nap lesz, ugye? Megrázta magát, hogy megszabaduljon a nedvességtől. – Igen. Kékcsillag azt mondta, hogy Tigriskarom ma kiértékel minket. Porosmancs és Homokmancs is jönnek? – Fehérvihar és Sötétcsíkos elvitte őket járőrözni. Azt hiszem, Tigriskarom őket később nézi meg – válaszolta Szürkemancs. – Gyertek már, induljunk! – sürgette őket Hollómancs. Végre befejezte a járkálást, és most idegesen lézengett körülöttük. – Felőlem mehetünk! – nyávogta Szürkemancs. Remélem, egy kis edzéstől majd bemelegszem! A három macska átgyalogolt a rekettyealagúton, és kiért a táborból. A homokos völgybe siettek. Tigriska-


rom még nem érkezett meg, így egy fenyőfa árnyékában várakoztak rá, szőrüket felborzolták, hogy így védekezzenek a hideg ellen. – Félsz a kiértékeléstől? – kérdezte Tűzmancs Hollómancsot. A fiatal macska gyors, rövid lépésekkel ide-oda mászkált. Nem kell félned. Hiszen te Tigriskarom növendéke vagy. Ha jelentést tesz Kékcsillagnak, biztos vagyok benne, hogy sok szépet mond majd rólad. – Tigriskaromnál sohasem lehet tudni – nyávogta Hollómancs mászkálás közben. – Az istenért, ülj már le – morogta Szürkemancs. Ha így folytatod, már a kezdés előtt elfáradsz! Mire Tigriskarom megérkezett, az ég megváltozott. A felhők már nem vastag szürke bundára, hanem puha, fehér pihékre hasonlítottak, amelyekkel a királynők bélelik ki újszülötteik fészkét. A kék ég nem lehetett messze a felhők mögött, de a szél, amely a puhább felhőket ideűzte, friss levegőt hozott. Tigriskarom röviden üdvözölte őket, és rögtön rátért a gyakorlat részleteire. – Oroszlánszív és én az utóbbi heteket azzal töltöttük, hogy megtanítsuk nektek, hogyan kell rendesen vadászni – nyávogta. Ma esélyt kaptok arra, hogy megmutassátok: mennyit tanultatok. Mindannyian más útvonalon fogtok menni, és annyi zsákmányt kell ejtenetek, amennyit csak tudtok. És bármit is fogtok el, azt hozzátesszük a tábor tartalékaihoz. A három növendék idegesen ás izgatottan összené-


zett. Tűzmancs érezte, hogy a kihívás lehetőségére gyorsabban kezd el verni a szíve. – Hollómancs, te a Nagy Szikomorfa mögötti csapáson fogsz haladni, egészen a Kígyós-szikláig. Mivel olyan gyér a tudásod, ez elég lesz neked. Te, Szürkemancs – folytatta Tigriskarom – a patak melletti úton mész, egészen a Mennydörgő ösvényig. – Remek! – nyávogta Szürkemancs. Összevizezem a mancsom! De Tigriskarom egyetlen pillantása elhallgattatta. – És utoljára pedig te, Tűzmancs. Milyen kár, hogy kiváló tanítód ma nem lehet jelen, hogy szemtanúja lehessen teljesítményednek. Te a Magasfenyők felé mész, a Favágó telep mögé, az erdőbe. Tűzmancs bólintott, és fejben máris az útvonalat számítgatta. – És ne feledjétek – fejezte be végül Tigriskarom hűvös pillantással –, mindannyiótokat figyelni foglak. Elsőnek Hollómancs száguldott el a Kígyós-szikla felé. Tigriskarom egy másik úton ment az erdőbe, így Tűzmancs és Szürkemancs a völgyben maradt, és megpróbálták kitalálni, kit fog Tigriskarom először követni. – Nem tudom, miért gondolja Tigriskarom, hogy a Kígyós-szikla könnyű útvonal! – nyávogta Szürkemancs. – Hemzseg a viperáktól. Még a madarak és az egerek sem mennek oda, mert olyan sok kígyó van arrafelé! Hollómancs egész ideje arra fog rámenni, hogy


azon igyekezzék, hogy ne harapják meg! – helyeselt Tűzmancs. – Ó, semmi baja nem lesz – nyávogta Szürkemancs. – Momentán egy vipera sem lenne elég gyors, hogy elkapja Hollómancsot, mert olyan ijedős. Jobb, ha megyek! Viszlát később! Sok szerencsét! Szürkemancs elsietett a patak felé. Tűzmancs megállt, hogy beleszimatoljon a levegőbe, majd elindult fel a lejtőn, és a Magasfenyők felé tartott. Különös érzés volt errefelé menni: a Kétlábúak lakhelye felé, ahol nevelkedett. Tűzmancs óvatosan átment a fenyőerdőbe vezető keskeny ösvényen. Átnézett a fák egyenes vonalán, szeme végigkutatta a fák alját, kereste a zsákmányt, orra illatot várva szimatolt. Valami mozgást érzékelt. Egy egér szaladt a lehullott tűlevelek között. Első leckéje jutott eszébe, és Tűzmancs lopakodó pozícióba helyezkedett, súlyát hátsó lábán tartotta, mancsa alig érintette a talajt. A technika tökéletesen működött. Az egér a végső ugrásig nem érzékelte Tűzmancs közellétét. Fél manccsal elkapta az egeret, és gyorsan végzett vele. Aztán elásta, hogy a visszaúton majd magával vigye. Tűzmancs kicsit beljebb vándorolt a Magasfenyők közé. A földben itt nagy mélyedéseket hagyott a hatalmas kétlábú szörnyeteg, mely letarolta a fákat. Tűzmancs nyitott szájjal mélyet lélegzett. A szörnyeteg savas lehelete egy ideig nem keveredett össze a levegővel. Tűzmancs követte a mély nyomokat, és ide-oda ug-


rált a mélyedések között. A gödrök vízzel voltak tele, amitől megszomjazott. Csábította az ötlet, hogy megálljon, és igyon pár kortyot, de habozott. Egy kis sáros mocsárvíz, és máris napokig érezné a szörnyeteg bűzös szagát. Úgy döntött, vár. Talán lesz egy esővízből összegyűlt tócsa valahol a Magasfenyők környékén túl. Előresietett a fák között, és a távoli határon átlépte a Kétlábúakhoz vezető határt. A tölgyfák sűrű aljnövényzete közepén járt. Addig ment, amíg nem talált egy pocsolyát, és párszor kiöblítette a száját friss vízzel. Tűzmancs bundája különös izgatottságtól kezdett viszketni. Felismert olyan hangokat és illatokat, amelyek régi megfigyelőhelyét, a kerítésfalat juttatták eszébe, és rögtön tudta, hol van. Ez az erdő határolta el tőlük a Kétlábúak területét. Most már nagyon közel kell lennie régi otthonához. Valahol elöl Tűzmancs érezte a Kétlábúak szagát, és hallotta is hangos, tehénbőgésre emlékeztető hangjukat. Egy csapat fiatal kétlábú volt, akik játszottak az erdőben. Tűzmancs lekushadt, és kikukucskált a páfrányokon keresztül. A hangok elég távoliak voltak ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Irányt változtatott, és kikerülte a zajokat, nehogy meglássák. Tűzmancs éberen figyelt, de nem csupán a Kétlábúak miatt. Lehet, hogy Tigriskarom itt van körülötte. Úgy hallotta, mintha egy mögötte levő bokorban megreccsent volna egy ág. Beleszimatolt a levegőbe, de semmi újat nem érzett. Vajon figyelnek-e most? – tű-


nődött. Tűzmancs valami mozgásra lett figyelmes. Először arra gondolt, Tigriskarom barna bundáját látja, de aztán valami fehér villant a szeme előtt. Megállt, lekushadt, és mélyet lélegzett. A szag ismeretlen volt, macska volt, de nem a Villám törzsből való. Tűzmancs érezte, hogy a törzsi harcosok ösztöne megmozdul benne, és feláll a szőre. Ki kell űznie a betolakodót a Villám törzs területéről! Tűzmancs figyelte, ahogy a másik lény mozog az aljnövényzetben. Tisztán látta a körvonalait, ahogy a páfrányok között szaladt. Tűzmancs megvárta, amíg közelebb ér. Még lejjebb kushadt, és ritmusosan előrehátra csapkodott a farkával. Ahogy a fekete-fehér macska közeledett, Tűzmancs ide-oda billegtette a combját, ahogy támadásra készült. Még egy pillanat, és ugrott. A fekete-fehér macska rémülten felugrott a levegőbe, és elrohant a fák között. Tűzmancs a nyomába eredt. Hiszen ez egy házimacska! – gondolta, ahogy végigszáguldott az aljnövényzeten, megérezte a másik macska félelmének szagát. Ez az én területem! Gyorsan közeledett a menekülő állat felé. A macska lassított hanyatt-homlok rohanásán, és felkészült rá, hogy felmászik egy széles, mohos, kidőlt fatörzs csonkjára. Tűzmancs egyetlen ugrással a macska hátán termett. Tűzmancs érezte, hogy a másik macska küzd alatta, ahogy karmaival keményen belekapaszkodott. A


macska kétségbeesett, ijedt kiáltást hallatott. Tűzmancs elengedte a szorítását, és hátrált. A fekete-fehér macska összehúzta magát a kidőlt fa csonkjánál, és rettegve, reszketve nézett Tűzmancsra. Tűzmancs felemelte az orrát, és undort érzett a betolakodó gyors megadása láttán. Ez a puha, ellustult házimacska, kerek szemével és keskeny pofájával nagyon különbözött a szikár, széles fejű macskáktól, akikkel Tűzmancs mostanában együtt élt. És még valami ismerős volt számára ebben a macskában. Tűzmancs még erősebben nézte. Szippantott, és magába szívta a másik macska szagát. Nem ismerem ezt az illatot, gondolta emlékezetében kutatva. Aztán eszébe jutott. – Maszatka! – nyávogta hangosan. – H-h-honnan t-t-tudot a n-nevem? – hebegte a még mindig lekushadó Maszatka. – Én vagyok az! – nyávogta Tűzmancs. A házimacska zavart képet vágott. – Együtt voltunk kiscicák! A tiétek melletti kertben laktam! – folytatta Tűzmancs. – Rozsdás? – nyávogta hitetlenkedve Maszatka. Te vagy az? Megtaláltad újra a vadmacskákat? Vagy az új gazdáidnál laksz? Biztosan, ha még életben vagy! – Most már Tűzmancs a nevem – nyávogta Tűzmancs. Kilazította a vállát, és hagyta, hogy bundája sima, narancsszínű szőrré lapuljon le. Maszatka is lenyugodott. Fülét hegyezte. – Tűzmancs?– visszhangozta kuncogva. Nos, Tűzmancs,


úgy tűnik, az új gazdáid nem tartanak valami jól! Mikor legutóbb találkoztunk, még nem voltál ilyen girhes! – Nincs szükségem arra, hogy a Kétlábúak etessenek – válaszolta Tűzmancs. – Egy egész erdőnyi élelem vár rám. – Kétlábúak? – A gazdáim. A törzsben így hívják őket. Maszatka egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán arckifejezése teljes megdöbbenésbe ment át. – Úgy érted, hogy tényleg a vadmacskákkal laksz együtt? – Igen – Tűzmancs elhallgatott. Tudod, olyan… fura a szagod. Ismeretlen. – Ismeretlen? – visszhangozta Maszatka. Azt hiszem, már megszoktad a vadmacskák szagát. Tűzmancs megrázta a fejét, mintha tisztázni akarná gondolatait. De együtt voltunk kiscicák! Úgy kéne emlékeznem a szagodra, ahogy szülőanyám szagára emlékszem! Majd Tűzmancsnak eszébe jutott, Maszatka hat holdat látott már. Nem csoda, hogy ilyen puhának és kövérnek látszik, és olyan fura a szaga. – Voltál a Vágónál? – Nagy levegőt vett. – Vagyis az állatorvosnál? Maszatka megvonta kövérkés vállát. – És ha igen? – nyávogta. Tűzmancs elnémult. Tehát Kékcsillagnak igaza volt. – Mesélj már! Milyen a vadonban élni? – kérdezte


Maszatka. Olyan jó, mint amilyennek gondoltad? Tűzmancs egy pillanatig gondolkodott. Tegnap éjjel egy nedves barlangban aludt. Eszébe jutott az egérepe, és az, hogy el kellett takarítania Sárgafogú ürülékét, és hogy az egyik kiképzésen egyszerre Oroszlánszívnek és Tigriskaromnak is meg kellett felelnie. Eszébe jutott, mennyit csúfolták azért, mert házimacskák vére csörgedezik az ereiben. Majd eszébe jutott, milyen csodálatos érzés volt elfogni élete első zsákmányát, végigüldözni egy mókust az erdőn, és milyen szépek voltak a forró esték, amikor a barátaival tisztogatták egymást. – Most már tudom, ki vagyok – nyávogta egyszerűen. Maszatka félrebillentette a fejét, és Tűzmancsra bámult. Lassan mennem kell haza – nyávogta. Itt az ebédidő. – Légy óvatos, Maszatka! Tűzmancs előrehajolt, és kedvesen megnyalta régi barátját a két füle között. Viszonzásképpen Maszatka is megnyalta őt. – Légy éber! Talán van még egy másik macska is errefelé, aki nem szereti ennyire a házimacskákat – vagyis a benti macskákat – mint én. Maszatka füle idegesen megrezdült ezekre a szavakra. Óvatosan körülnézett, majd felugrott a kidőlt fatuskóra. – Viszlát, Rozsdás! – nyávogta. Otthon mindenkinek elmesélem, hogy jól vagy! – Szia, Maszatka! – nyávogta Tűzmancs. Jó étvá-


gyat! Figyelte, ahogy Maszatka fehér farkvége eltűnik egy fatörzs széle mögött. A távolban hallotta, hogy megráznak egy szárított étellel teli zacskót, és egy Kétlábú hangja is eljutott a füléhez. Tűzmancs megfordult, farkát a magasba emelte, és elindult saját otthona felé, járás közben belebeleszimatolva a levegőbe. Majd keresek errefelé egykét pintyőkét, döntötte el. Aztán a fenyők felé is elkapok valamit. A Maszatkával való találkozás után úgy érezte, tele van energiával, és boldog, hogy a törzzsel élhet együtt. Felnézett a feje felett lógó ágakra, és minden érzékét megfeszítve lopakodni kezdett az erdő talaján. Most már csak Kékcsillagot és Tigriskarmot kell elkápráztatnia, és a nap tökéletesnek mondható.

11. FEJEZET Tűzmancs egy pintyőkével tért vissza, melyet óvatosan a foga közé vett. Letette Tigriskarom elé, aki a völgyben már várt rá. – Te jöttél vissza elsőnek – nyávogta a harcos.


– Igen, de még nagyon sok zsákmányt kell visszahoznom – nyávogta gyorsan Tűzmancs. – Eltemettem a… – Pontosan tudom, mit csináltál – morogta Tigriskarom. Figyeltelek. A bokrok susogása Szürkemancs érkezését jelezte. Egy kis mókust hozott a szájában, amit odatett Tűzmancs pintyőkéje mellé. – Pfuuj! – köpött egyet. A mókusok túlságosan szőrösek! Egész este szedegethetem a szőrét a fogam közül! Tigriskarom ügyet sem vetett Szürkemancs morgására. – Hollómancs késik – jelentette ki. Még adunk neki egy kis időt, aztán visszatérünk a táborba. – Mi van, ha megmarta egy vipera? – tiltakozott Tűzmancs. – Az ő baja! – válaszolta hidegen Tigriskarom. Az ostobáknak nincs helye a Villám törzsben! Némán várakoztak. Tűzmancs és Szürkemancs idegesen össze-összenézett, nagyon aggódtak Hollómancs miatt. Tigriskarom mozdulatlanul ült, gondolataiba merülve. Elsőnek Tűzmancs érzékelte Hollómancs közeledését. Felugrott, ahogy a fekete macska berohant a tisztásra, és szokatlanul elégedett képet vágott. Szájából egy vipera hosszú, gyémántos erezetű teste lógott ki. – Hollómancs! Mondd, jól vagy? – kiáltotta Tűzmancs.


– Szia! – nyávogta Szürkemancs, és odaszaladt, hogy megcsodálja Hollómancs zsákmányát. Nem harapott meg? – Ahhoz túl gyors voltam! – dorombolta Hollómancs hangosan. Majd belenézett Tigriskarom szemébe, és elnémult. Tigriskarom hideg tekintettel mérte végig a három növendéket. – Gyertek – mondta röviden. Gyűjtsük össze a maradék zsákmányotokat, és menjünk vissza a táborba! Tűzmancs, Hollómancs és Szürkemancs Tigriskarom mögött masírozott be a táborba. Lenyűgöző zsákmányukat szájukban vitték, bár Hollómancs időnként megbotlott a döglött kígyóban. Ahogy a rekettyésből beértek a táborba, egy csapat kiscica szaladt elő az óvodából, hogy lássák érkezésüket. -Nézzétek! – hallotta az egyiket Tűzmancs. – Növendékek! Most jöttek meg a vadászatról! Megismerte a kis színjátszós szőrű cicát, akire előző nap Sárgafogú olyan csúnyán rámordult. Mellette egy bolyhos, szürke kiscica ült, aki alig láthatott két holdtöltét. Egy apró fekete cica és egy kis cirmos állt mellettük. – Ez nem az a házimacska, a Tűzmancs nevű? – sipította a szürke cica. – De, az! Nézd meg, milyen narancsszínű a bundája! – nyávogta a fekete. – Azt mondják róla, jó vadász – tette hozzá a színjátszós. Egy kicsit hasonlít Oroszlánszívre. Gondoljá-


tok, hogy van olyan jó harcos, mint ő? – Én már alig várom, hogy kezdődjön a kiképzésem! – nyávogta a cirmos. Én leszek a legjobb harcos, aki valaha volt a Villám törzsben! Tűzmancs felemelte az állát, a kiscica megjegyzéseire büszkeség öntötte el. Követte két barátját a tisztás közepére. – Egy vipera! – nyávogta ismét Szürkemancs, ahogy a növendékek letették zsákmányukat, hogy a többi macska is osztozzon rajta. – Mihez kezdjek vele? – kérdezte Hollómancs, és megszagolgatta a kígyó hosszú testét, mely a többi zsákmány mellett hevert. – A vipera ehető? – érdeklődött Szürkemancs. Naná, hogy a gyomrodra gondolsz! – tréfálkozott Tűzmancs, és megbökte Szürkemancsot a fejével. – Nos, én nem akarom megenni – mormolta Hollómancs. A számnak amúgy is fura íze van, miután ilyen hosszú ideig cipeltem. – Akkor húzzuk fel a fatuskóra! – javasolta Szürkemancs. Így Homokmancs és Porosmancs is láthatja, ha visszajönnek. Mindannyian egy darab friss zsákmánnyal és a viperával visszavonultak a barlangjukhoz. Szürkemancs óvatosan letette a viperát a fatuskóra, és úgy rendezte el, hogy minden irányból látható legyen. Azután ettek. Miután befejezték, egymáshoz közel helyezkedtek, és mosakodás közben beszélgettek. – Vajon Kékcsillag kit választ, aki elmehet a Gyű-


lésre? – nyávogta Tűzmancs. – Holnap telehold lesz. – Homokmancs és Porosmancs már kétszer voltak – válaszolta Szürkemancs. – Talán Kékcsillag most közülünk választ – nyávogta Tűzmancs. Végül is most már majdnem három holdtölte óta gyakorlatozunk! – De még mindig Porosmancs és Homokmancs a legöregebb növendék, mutatott rá Hollómancs. Tűzmancs bólintott. – És ez a mostani egy nagyon fontos gyűlés lesz. A Szél törzs eltűnése óta most gyűlnek össze először a törzsek. Egy macska sem tudja, mit fognak mondani az Árnyak törzse tagjai. Tigriskarom hangos nyávogása félbeszakította beszélgetésüket. – Igazad van, fiatal barátom! A harcos észrevétlenül lépett oda hozzájuk. – Egyébként, Tűzmancs – tette hozzá lágyan – Kékcsillag látni kíván. Tűzmancs meglepve pillantott fel. Miért akarhatja Kékcsillag látni őt? – Most – ha esetleg ráérsz – nyávogta Tigriskarom. Tűzmancs azonnal felugrott, és átszáguldott a tisztáson Kékcsillag barlangja felé. Kékcsillag a barlang előtt várt, farka türelmetlenül ide-oda járt. Mikor meglátta Tűzmancsot, felállt, és szigorú pillantást vetett rá. – Tigriskarom azt mondta, hogy ma látott téged, amint a Kétlábúak egyik macskájával beszélgettél – nyávogta csendesen.


– De… – kezdte Tűzmancs. – Azt mondta, hogy először harcba szálltál ezzel a macskával, de végül összevissza nyaltátok egymást. – Így igaz – ismerte be Tűzmancs, és érezte, hogy szőre védekezőn felmered. – De egy régi barátom volt. Együtt nőttünk fel. Elhallgatott, és nagyot nyelt. – Amikor még házimacska voltam. Kékcsillag egy pillanatig nézte őt. – Hiányzik a régi életed, Tűzmancs? – kérdezte. Gondold meg jól, mit válaszolsz! – Nem. – Ugyan miből gondolja Kékcsillag? – tűnődött Tűzmancs. Fejében egymást kergették a gondolatok. Kékcsillag talán ki akar vele mondatni valamit? – Szeretnéd elhagyni a törzset? – Dehogyis! – Tűzmancs megdöbbent a kérdés hallatán. Úgy tűnt, Kékcsillag nem hallja meg a válaszban rejlő szenvedélyességét. Megrázta a fejét, hirtelen öregnek és fáradtnak látszott. – Nem ítéllek el, ha elhagysz minket, Tűzmancs. Talán túl sokat vártam tőled. Talán ítéletemet elhomályosította az a tény, hogy a törzsnek olyan nagy szüksége van harcosokra. Tűzmancson pánik hullámzott végig, ahogy arra gondolt, hogy örökre el kell hagynia a törzset. – De az én helyem itt van! Ez az otthonom! – tiltakozott. – Ennél többre van szükségem, Tűzmancs! Hinnem


kell a törzshöz való hűségedben, főleg most, hogy úgy tűnik, az Árnyak törzse támadást fontolgat ellenünk. Nincs helyünk olyan számára, aki nem biztos abban, hogy szíve a jelenhez vagy a jövőhöz húzza-e. Tűzmancs nagy levegőt vett, és nagyon megválogatta következő szavait. – Amikor ma megláttam Maszatkát – ő az a házimacska, akivel Tigriskarom együtt látott – láttam, milyen életem lett volna, ha a Kétlábúakkal maradok. Boldog voltam, hogy nem maradtam velük. Büszke vagyok arra, hogy eljöttem. Szemrebbenés nélkül állta Kékcsillag tekintetét. – A Maszatkával való találkozás bizonyossá tett abban, hogy helyesen döntöttem. A házimacskák kényelmes élete sohasem tett volna boldoggá. Kékcsillag egy pillanatig összehúzott szemmel vizslatta Tűzmancsot. Majd bólintott. – Rendben van – mondta. Hiszek neked. Tűzmancs tiszteletteljesen lehajtotta a fejét, és mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. – Ma beszéltem Sárgafogúval – nyávogta Kékcsillag könnyedebb hangnemben. – Nagyon nagyra tart téged. Bölcs, öreg nőstény macska. Gyanítom, hogy mindig is ilyen morózus volt. Egyébként azt hiszem, meg tudnám szeretni. Tűzmancs váratlan örömöt érzett Kékcsillag szavai hallatán. Talán Sárgafogú gondozása közben az iránta érzett csodálata vonzalommá alakult a nőstény macska szeszélyessége ellenére is. Mindegy, milyen okból, de örült, hogy Kékcsillag is kedveli Sárgafogút.


– Azonban van valami, amiért nem bízom meg benne – folytatta csendesen Kékcsillag. Ezentúl a Villám törzsnél marad, de csak mint fogoly. A királynők vigyáznak majd rá. Neked a kiképzésedre kell összpontosítanod. Tűzmancs bólintott, és várta, hogy elengedik, de Kékcsillag még nem fejezte be. – Tűzmancs, bár ma rosszul döntöttél, és beszédbe elegyedtél egy házimacskával, Tigriskarmot valóban lenyűgözte a harci tudásod. Jelentése szerint mindanynyian jól teljesítettetek. Nagyon elégedett vagyok a fejlődésetekkel. Eljöttök a Gyűlésre – mind a hárman! Tűzmancs alig bírt magával. Teste izgalomtól reszketett. A Gyűlésre! – És Homokmancs meg Porosmancs? – kérdezte. – Ők itthon maradnak, és őrzik a tábort – válaszolta Kékcsillag. – Most elmehetsz. Farka egyetlen intésével távozásra szólította őt, és folytatta a mosakodást. Szürkemancs és Hollómancs meglepetten látta, hogy Tűzmancs milyen boldogan szalad feléjük. Idegesen vártak rá a fatuskó mellett. Tűzmancs leült, és ránézett a barátaira. – Na? – sürgette Szürkemancs. Mit mondott Kékcsillag? – Tigriskarom azt mondta, hogy ma te összenyalakodtál egy házimacskával – bukott ki Hollómancsból. Bajba kerültél? – Nem! Bár Kékcsillag nem örült neki – ismerte be


Tűzmancs töredelmesen. – Azt hitte, hogy talán el akarom hagyni a Villám törzset. – De nem akarod, ugye? – kérdezte Hollómancs. – Persze, hogy nem akarja! – válaszolta Szürkemancs. Tűzmancs kedvesen fejbe kólintotta szürke barátját. – Persze, nem örülnél neki! Szükséged van rám, hogy egeret fogjak neked! Manapság csak vén, szőrmók mókusokat tudsz elkapni! Szürkemancs kitért Tűzmancs ütése elől, és hátsó lábára állt, hogy visszavágjon. – Sohasem találjátok ki, mit mondott Kékcsillag! – folytatta Tűzmancs. Túlságosan izgatott volt, hogy játékos verekedésre pazarolja az időt. Szürkemancs azonnal felugrott. – Mi az? – kérdezte. – Megyünk a Gyűlésre! Szürkemancs vidáman felkiáltott, majd felugrott a fatönkre. Egyik hátsó mancsával véletlenül belerúgott a viperába. Az fejbe kólintotta Hollómancsot, és szorosan a nyakára tekeredett. Hollómancs meglepetten, ijedten köpködött, majd Szürkemancshoz fordult. – Vigyázz! – sziszegte ingerülten. Lerázta magáról a viperát a földre. – Féltél, hogy meg talál harapni? – ugratta Tűzmancs. Lekushadt, sziszegett, és Hollómancs mellé sompolygott. Hollómancs megrezzentette a bajszát, és visszavágott.


– Jó kis kígyó lenne belőled! – Ráugrott Tűzmancsra, és könnyedén a hátára gördítette. Szürkemancs lenyúlt a tuskóról, és megrántotta Tűzmancs farkát. Ahogy Hollómancs megfordult, hogy barátságosan meglegyintse Szürkemancs egyik mancsával, Tűzmancs talpra pattant, és rájuk ugrott, így Szürkemancs lerepült a tuskóról. Mindhárom macska ide-oda hempergőzött a koszos földön. Végül szétváltak, és lihegve elhelyezkedtek a fatönk mellett. – Homokmancs és Porosmancs is jönnek? – lihegte Szürkemancs. – Nem! – válaszolta Tűzmancs, aki képtelen volt elrejteni a győzelemujjongást hangjában. – Itt kell maradniuk a táborban őrködni! – Ó, hadd mondjam meg nekik én! – könyörgött Szürkemancs. – Alig várom, hogy lássam a képüket! – Én is! – helyeselt Tűzmancs. – El sem hiszem, hogy mi megyünk, ők pedig nem! Főleg, miután Tigriskarom együtt látott Maszatkával! – Csak peched volt – válaszolta Szürkemancs. – Rengeted zsákmányt fogtunk a kiértékelés során. Biztosan ez volt a döntő. – Vajon milyen lesz a Gyűlés? – ábrándozott Hollómancs. – Fantasztikus lesz – válaszolt Szürkemancs magabiztosan. Biztos vagyok benne, hogy az összes nagy harcos ott lesz. Karomarcú, Kőbundás…


De Tűzmancs már nem figyelt oda. Ehelyett Tigriskarmon és Maszatkán gondolkodott. Szürkemancsnak igaza volt – tényleg pechje volt, hogy a nagy harcos pont akkor figyelte meg ót, amikor találkozott régi barátjával. Miért nem figyelte akkor éppen Hollómancsot vagy Szürkemancsot? Az is pech volt, hogy Tigriskarom egyáltalán a Kétlábúak közelébe küldte őt. Hirtelen sötét gondolat ébredt Tűzmancsban. Tigriskarom vajon miért küldte a régi emlékei közelébe? Próbára akarta tenni? Lehet, hogy a nagy, sötét harcos nem bízott a törzshöz való hűségében?

12. FEJEZET Tűzmancs átpillantott a bokros lejtő szélén. Szürkemancs és Hollómancs ott kucorgott mellette. Mellettük a Villám törzs idősebbjei, királynők és harcosok várakoztak az aljnövényzetben Kékcsillag jelére. Tűzmancs nem járt erre Oroszlánszívvel és Tigriskarommal tett első útja óta. A meredek szikláktól övezett tisztás most másképp festett. A fák gazdag zöldjét elszíntelenítette a telihold hideg fénye, és a falevelek ezüstös színben játszottak. Alattuk a négy nagy tölgyfa állt, amelyek minden törzs területének azt a részét


mutatták, ahol az találkozott a másik hárommal. A levegőt betöltötte a többi törzsbeli macska erős, meleg illata. Tűzmancs tisztán látta őket maguk alatt lent a holdfényben, ahogy a négy tölgyfa között elterülő tisztáson járkálnak. A tisztás közepén magas, csipkés szélű szikla csorba fogként emelkedett ki az aljnövényzetből. – Nézzétek meg, mennyi macska van odalent! – sziszegte Hollómancs a foga között. – Ott van Görbecsillag! – sziszegte vissza Szürkemancs. A Folyó törzs vezére. – Hol? – nyávogta Tűzmancs, és türelmetlenül megbökte Szürkemancsot. – Az a világos színekben játszó macska, ott az Óriás-szikla mellett. Tűzmancs követte Szürkemancs biccentését, és meglátott egy hatalmas kandúrt. Még Oroszlánszívnél is nagyobb volt, és a tisztás kellős közepén helyezkedett el. Csíkos bundája sápadtan ragyogott a holdfényben. Öreg arca még ilyen távolságból is a kemény élet jeleit mutatta, szája pedig ferde: mintha állkapcsa egyszer eltört volna, és aztán rosszul forrt volna össze. – Hé! – nyávogta Szürkemancs. Láttad, milyet köpött Homokmancs, amikor azt mondtam neki, remélem, csendes, szép estéje lesz otthon? – Naná! – dorombolta Tűzmancs. Hollómancs halk morgása szakított félbe őket. – Nézzétek! Ott van Törtcsillag! Az Árnyak törzsének vezére! – sziszegte.


Tűzmancs lepillantott a sötétbarna színárnyalatú macskára. Bundája szokatlanul hosszú volt, pofája pedig széles és lapos. Olyan nyugodtan ült és nézett körbe maga körül, hogy Tűzmancs hátán kényelmetlenül felállt a szőr. – Elég ronda – suttogta Tűzmancs. – Igen – értett egyet Szürkemancs. Az a hír járja róla a törzsek között, hogy nem tűri el maga körül az ostobákat. Egyébként nem olyan régóta ő a vezető, négy holdtölte óta, mióta apja, Bozontcsillag meghalt. – Hogy néz ki a Szél törzs vezére? – kérdezte Tűzmancs. – Magascsillagra gondolsz? Még sohasem láttam, de tudom, hogy fekete-fehér, és nagyon hosszú farka van. – Nem látod most itt? – kérdezte Hollómancs. Szürkemancs lepillantott, és szeme a lent összegyűlt macskák tömegét kutatta. – Nem! – Érzel egyáltalán Szél törzsbeli macskaillatot? Szürkemancs megrázta a fejét. – Nem. Oroszlánszív halk nyávogása hangzott fel a közelükben. – Lehet, hogy a Szél törzs macskái csupán késnek. – De mi lesz, ha egyáltalán nem jönnek el? – nyávogta Szürkemancs. – Sss! Türelmesnek kell lennünk. Most nehéz idők járnak. Maradjatok csendben! Kékcsillag hamarosan megadja a jelet az indulásra – nyávogta Oroszlánszív


halkan. Ahogy befejezte, felállt Kékcsillag, és farkát magasra tartva megtekergette. Tűzmancs szíve kihagyott egy dobbanásnyit, ahogy a Villám törzs macskái egyként emelkedtek fel és haladtak át a bokrokon a találkozóhely felé. Tűzmancs mellettük nyargalt, érezte, hogy bundáját fújja a szél, és a mancsa viszket az izgatottságtól. A Villám törzs macskái ösztönösen megálltak a tisztás szélén, a tölgyek határán kívül. Kékcsillag beleszimatolt a levegőbe. Majd bólintott, és a csapat megindult a tisztás felé. Tűzmancs rendkívül izgatott volt. Úgy tűnt, hogy a többi macskát még jobban lenyűgözte az Óriásszikla körül nyüzsgő tömeg látványa. Egy nagy, fehér harcos haladt el mellettük. Tűzmancs és Hollómancs csodálattal bámulták. – Nézd a mancsát! – mormolta Hollómancs. Tűzmancs lenézett, és látta, hogy a hatalmas kandúr karmai koromfeketék voltak. – Ez biztosan Feketemancs – nyávogta Szürkemancs. – Az Árnyak törzse vezérének új helyettese. Feketemancs odament Törtcsillaghoz, és leült mellé. Az Árnyak törzse vezére megbillentette egyik fülét, jelezve, hogy észrevette érkezését, de nem szólt semmit. – Mikor kezdődik el a Gyűlés? – kérdezte Hollómancs Fehérvihartól. – Légy türelmes, Hollómancs! – válaszolt az. Az ég


nagyon tiszta ma éjjel, rengeteg időnk van. Oroszlánszív odahajolt, és hozzátette. – Mi, harcosok szeretünk eldicsekedni a győzelmeinkről, míg az öregek a régi szép időkről beszélgetnek, amikor még nem éltek Kétlábúak errefelé. – Mindhárom növendék felnézett rá, és látták, hogy Oroszlánszív bajusza huncutul megrezzent. Tarkafarkú, Félszemű és Kicsifülű azonnal egy csapat idősebb macska felé indult, akik az egyik tölgyfa alatt helyezkedtek el. Fehérvihar és Oroszlánszív odalépett néhány harcoshoz, akiket Tűzmancs még nem ismert. Beleszimatolt a levegőbe, így felismerte a Folyó törzs tagjainak illatát. Kékcsillag hangja szólalt meg a három növendék mögött. – Ne fecséreljétek el az időt ma este! – figyelmeztette őket. Most jó alkalom nyílik arra, hogy megismerjétek ellenségeiteket. Figyeljétek meg őket, véssétek emlékezetetekbe a külsejüket és azt, ahogy viselkednek. Ezeken a Gyűléseken nagyon sok mindent lehet tanulni. – És keveset beszéljetek! – szólt Tigriskarom. Ne kottyantsatok ki semmi olyat, amit aztán felhasználhatnak ellenünk, ha a hold fogyni kezd! – Ne aggódj, nem árulkodunk! – ígérte sietve Tűzmancs, és egyenesen Tigriskarom szemébe nézett. Még mindig kísértette az érzés, hogy Tigriskarom nem bízik a hűségében. A két harcos bólintott, majd továbbindult. A nö-


vendékek egyedül maradtak, és összenéztek. – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Tűzmancs. – Azt kell tennünk, amit mondtak – válaszolta Hollómancs. Figyeljünk. – És ne beszéljünk sokat – tette hozzá Szürkemancs. Tűzmancs komolyan bólintott. – Megnézem, hová ment Tigriskarom – mondta. – Én pedig megkeresem Oroszlánszívet – nyávogta Szürkemancs. Te is jössz, Hollómancs? – Nem, köszönöm – válaszolta Hollómancs. Megkeresem a többi növendéket. – Oké, később találkozunk – nyávogta Tűzmancs, és elindult abba az irányba, amerre Tigriskarom is ment. Könnyen felismerte Tigriskarom szagát, és hamarosan meg is találta őt magát is. Ott ült egy csapat hatalmas harcos között az Óriásszikla mögött. Épp Tigriskarom beszélt. Történetét Tűzmancs már nagyon sokszor hallotta a táborban. Tigriskarom legutóbb vívott csatáját mesélte el a Folyó törzs vadászó bandája ellen. – Úgy harcoltam, mint az Oroszlán törzs macskái! Három harcos is megpróbált lefogni, de ledobtam ókét magamról! Addig harcoltam velük, míg kettőt a földre küldtem, és a harmadik olyan sivalkodással szaladt el az erdőbe, mintha az anyját kereső kismacska lenne! Tigriskarom nem tett említést arról, hogy megölte Tölgyszívet, hogy bosszút álljon Vörösfarkú haláláért. Talán nem akarja megsérteni a Folyó törzs harcosait


– gondolta Tűzmancs. Tűzmancs udvariasan végighallgatta a történetet, de egy ismerős illat elvonta a figyelmét. Ahogy Tigriskarom végzett a mondókájával, Tűzmancs megfordult, és elsomfordált az édes illat után, mely egy csapat közeli macska felől áradt. Szürkemancsot is ott találta a macskák között, de nem ez az illat vonzotta közéjük. Szürkemanccsal szemben, két Folyó törzsbeli kandúr között ott ült Pettyeslevél. Tűzmancs félénk pillantást vetett rá, majd elhelyezkedett barátja mellett. – A Szél törzsnek még mindig semmi nyoma – nyávogta Szürkemancs fülébe. – A Gyűlés még el sem kezdődött, lehet, hogy még megjönnek – válaszolta a barátja. – Nézd, ott van Nedvesorrú. Nyilván ő az Árnyak törzse új orvosmacskája. – A csapat közepén ülő, kicsi, szürke-fehér macska felé biccentett. – Értem, miért nevezik Nedvesorrúnak – jegyezte meg Tűzmancs. Az orvosmacska orra hegye nedves volt, orrlyuka pedig kisebesedett. – Igen – válaszolta Szürkemancs megvető morgással. – Nem értem, miért nevezték ki orvosnak, ha a saját nátháját sem tudja meggyógyítani! Nedvesorrú éppen egy olyan gyógynövényről mesélt a macskáknak, amivel régen az orvosmacskák a macskaköhögést gyógyították. Mióta a Kétlábúak ide-


jöttek, és kemény földdel meg furcsa virágokkal szórták tele a talajt – panaszkodott vékony, magas hangján – ez a növény eltűnt, és a kismacskák sorra halnak a nagy hidegben! A körülötte összegyűlt macskák helytelenítőn nyávogtak. – Ez sohasem fordult volna elő a nagymacskák idején! – morogta egy fekete Folyó törzsbeli királynő. – Sőt! – nyávogta egy ezüstszínű cirmos. A nagy macskák megölték volna azokat a Kétlábúakat, akik a területükre merészkednek! Ha még mindig a Tigris törzs lakná ezt a vidéket, a Kétlábúak sohasem bátorkodnának ilyen messzire bejönni a területünkre! Tűzmancs meghallotta Pettyeslevél halk nyávogását. – Ha még mindig a Tigris törzs lakná ezt a vidéket, mi akkor is itt telepedtünk volna le. – Mi az a Tigris törzs? – nyávogta mellette egy vékony hang. Tűzmancs észrevette, hogy egy kis cirmos növendék ül mellette, valamelyik másik törzsből. – A Tigris törzs egyike a nagy macskatörzseknek, amelyek valaha uralták ezt az erdőt – magyarázta Szürkemancs halkan. A Tigris törzs tagjai az éjszaka gyermekei, olyan nagyok, mint a lovak, és bundájuk éjfekete csíkos. Aztán van az Oroszlán törzs, akiknél… – Szürkemancs habozott, és összeráncolt homlokkal próbált emlékezni. – Ó, már én is hallottam róluk! – nyávogta a cirmos.


– Olyan nagyok, mint a Tigris törzs macskái, a bundájuk sárga színű, és a napsugárhoz hasonló aranysörényük van! Szürkemancs bólintott. – És van még egy törzs, talán Pettyes törzs a nevük… – Azt hiszem, a Párduc törzsre gondolsz, ifjú Szürkemancs – nyávogott fel mögüle egy hang. – Oroszlánszív! – Szürkemancs gyengéd orrdörzsöléssel üdvözölte nevelőjét. Oroszlánszív tréfás szomorúsággal rázta meg a fejét. – Ti, fiatalok, semmit sem tudtok a nagymacskák dicsőséges történelméről. A Párduc törzs macskái a legfürgébbek, hatalmas, aranyszínű testüket fekete mancsnyomok díszítik. Hálát adhattok a Párduc törzsnek azért a gyorsaságért és vadásztudásért, melyet tőlük örököltetek. – Hálát adhatunk? Miért? – kérdezte a cirmos. Oroszlánszív lenézett a kis növendékre, mikor válaszolt. – Az összes nagymacskának megtalálható valami nyoma a mostani macskákban. Tigris törzsbeli őseink nélkül nem lennénk éjszakai vadászok, a nap szeretetét pedig Oroszlán törzsbeli őseinktől kaptuk. Elhallgatott. – Te az Árnyak törzse egyik növendéke vagy, ugye? Hány holdat értél meg? A cirmos sután a földet bámulta. – H-hatot – motyogta, és nem mert Oroszlánszív


szemébe nézni. – Elég kicsi vagy ahhoz képest, hogy hat holdat láttál – mormolta Oroszlánszív. Hangja gyengéd volt, de tekintete komolyan és kutatón pásztázta végig a növendéket. – Az anyám is ilyen kicsi volt – válaszolta a cirmos idegesen. Lehajtott fejjel elhátrált, majd világosbarna farkát felkunkorítva eltűnt a macskák tömegében. Oroszlánszív odafordult Szürkemancshoz és Tűzmancshoz. – Az lehet, hogy kicsi, de legalább kíváncsi. Bárcsak ti ketten is ennyire érdeklődnétek az idősek történetei iránt! – Ne haragudj ránk, Oroszlánszív! – nyávogta Tűzmancs és Szürkemancs, kételkedő pillantásokat váltva. Oroszlánszív kedélyesen bólintott. – Ó, menjetek már a csudába! Remélem, legközelebb Kékcsillag olyan növendékeket hoz a Gyűlésre, akik értékelik azt, amit hallanak! És félig komoly, félig tréfás morgással elküldte őket a csoporttól. – Gyere – dorombolta Szürkemancs futás közben. – Nézzük meg, hova ment Hollómancs. Hollómancsot egy csapat fiatal növendék vette körül, akik azt követelték, mesélje el, milyen volt a Folyó törzzsel vívott nagy csata. – Gyerünk, Hollómancs, meséld el, mi történt! – szólt egy csinos, fekete-fehér nőstény. Hollómancs félénken összecsapta mancsát, és meg-


rázta a fejét. – Mondd már el, Hollómancs! – noszogatta egy másik macska. Hollómancs körülnézett, meglátta Szürkemancsot és Tűzmancsot a tömeg szélén. Tűzmancs bátorítón bólintott felé. Hollómancs egyetértőn megbillentette a farkát, majd belekezdett történetébe. Először kissé dadogott, de ahogy belemelegedett a mesélésbe, hangjából eltűnt a remegés, közönsége pedig elkerekedő szemmel, előrehajolva hallgatta. – Mindenhol szőrcsomók voltak. Vér pettyezte a szederbokrok leveleit, zöld alapon világos-vörös petytyek. Éppen legyőztem egy hatalmas harcost, aki nyávogva berepült a bokrok közé, amikor a föld megremegett, és egy harcos üvöltését hallottam. Tölgyszív volt! Vörösfarkú rohant el mellettem, szája csöpögött a vértől, bundája tépett volt. – Tölgyszív halott! – ordította. Aztán elrohant, hogy segítsen Tigriskaromnak, aki egy másik harcossal verekedett. – Ki hitte volna, hogy Hollómancs ilyen jól tud mesélni? – mormolta Szürkemancs elragadtatva Tűzmancsnak. De Tűzmancs valami máson gondolkodott. Mit is mondott Hollómancs? Hogy Vörösfarkú ölte meg Tölgyszívet? De Tigriskarom szerint Tölgyszív ölte meg Vörösfarkút, és ő, Tigriskarom, bosszúból megölte Tölgyszívet. – Ha Vörösfarkú ölte meg Tölgyszívet, ki ölte meg


Vörösfarkút? – sziszegte oda Tűzmancs Szürkemancsnak. – Ha ki mit csinált? – visszhangozta Szürkemancs elgondolkodva. Csak félig-meddig hallotta Tűzmancs szavait. Tűzmancs megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Hollómancs biztosan téved, gondolta. Biztosan Tigriskarmot akart mondani. Hollómancs a történet végére ért. Történetében végül Vörösfarkú a farkánál fogva leráncigálta a nyivákoló macskát Tigriskaromról, és a Tigris törzstől örökölt erejét összesűrítve a bokorba hajította. Egy mozgó árny került Tűzmancs látókörébe. Körülnézett, és meglátta a nem messze álló Tigriskarmot. A harcos jéghideg tekintettel figyelte Hollómancsot. Hollómancs, aki nem tudott nevelője jelenlétéről, egyik lelkes kérdést a másik után válaszolta meg. – Mik voltak Tölgyszív utolsó szavai? – Igaz, hogy Tölgyszív azelőtt sosem vesztett csatát? Hollómancs mindenre aprólékosan válaszolt, hangja magasan, tisztán szárnyalt, szeme ragyogott. De mikor Tűzmancs visszapillantott Tigriskaromra, látta, hogy a harcos arcát előbb rettegés, majd düh sötétíti el. Látszott, hogy Tigriskarom egyáltalán nem élvezi Hollómancs történetét. Tűzmancs épp mondani akart valamit Szürkemancsnak, amikor hangos nyávogás jelezte az összes macskának, hogy halkuljanak el. Tűzmancs szinte megkönnyebbült, amikor Hollómancs végre elhallga-


tott, és Tigriskarom elfordult. Tűzmancs felnézett, hogy lássa, honnan jött a nyávogás. Az Óriásszikla tetején három macska alakja rajzolódott ki. Kékcsillag, Törtcsillag és Görbecsillag állt odafent. A törzstagok készen álltak rá, hogy megkezdjék a Gyűlést. De hol van a Szél törzs vezetője? – Biztos, hogy nem kezdik el a Gyűlést Magascsillag nélkül? – sziszegte Tűzmancs. – Nem tudom – súgta vissza Szürkemancs. – Te nem vetted észre? Egyetlen Szél törzsbeli macska sincs itt – suttogta egy Folyó törzsbeli növendék Tűzmancs mellett. Tűzmancs érzékelte, hogy körülötte is hasonló beszélgetések zajlottak. Ahogy a többi macska összegyűlt az Óriásszikla alatt, nyugtalan morgás kezdődött. – Még nem kezdhetünk – nyávogott fel egyetlen hang a többi felett. Hol vannak a Szél törzs képviselői? Meg kell várnunk, amíg az összes törzs jelen van. A szikla tetején Kékcsillag előrelépett. Szürke bundája majdnem fehéren világított a holdfényben. – Üdv nektek, törzsbeli macskák! – mondta tiszta hangján. Igaz, hogy a Szél törzs tagjai nincsenek jelen, de helyettük Törtcsillag kíván szólni. Törtcsillag némán odalépett Kékcsillag mellé. Narancsszínben égő szeme pár pillanatig vizslatta a tömeget. Majd nagy levegőt vett, és belekezdett. – Barátaim, ma este az Árnyak törzse szükségleteiről szeret-


nék beszélni nektek… Azonban szavait éles, türelmetlen hangok szakították félbe. – Hol van Magascsillag? – kiáltott valaki. – Hol vannak a Szél törzs harcosai? – nyávogott egy másik hang. Törtcsillag felmagasodott, és farkát ide-oda billegtette. – Mint az Árnyak törzse vezére, jogomban áll megszólítani titeket! – morogta fenyegető hangon. A tömegre kellemetlen csend telepedett. Tűzmancs a félelem fanyar illatát érezte maga körül. Törtcsillag ismét felnyávogott. – Mindannyian tudjuk, hogy a tél és a kései tavasz miatt milyen kevés zsákmány maradt vadászterületeinken. De azt is tudjuk, hogy a Szél törzs, a Folyó törzs és a Villám törzs sok kiscicát elveszített a fagyos időben, amely olyan későn érkezett ebben az évszakban. Az Árnyak törzse nem veszített kiscicákat. Mi hozzászoktunk a jeges, északi szélhez. Kiscicáink születésüktől fogva erősebbek, mint a tieitek. így sokkal több éhes szájat kell etetnünk, de ehhez túl kevés zsákmányt ejtünk el. A néma tömeg idegesen hallgatta az Árnyak törzse vezérét. – Az Árnyak törzse szükségletei egyszerűek. Ahhoz, hogy túléljünk, ki kell terjesztenünk vadászterületünket. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy engedjétek meg az Árnyak törzse harcosainak, hogy vadászhas-


sanak a területeiteken. Döbbent, rekedt kiáltás szakadt fel a tömegből. – Hogy vadászhassanak a területeinken? – üvöltötte Tigriskarom felháborodott hangon. – Ilyen még nem fordult elő! – kiáltotta a Folyó törzs egyik színjátszó bundájú királynője. A törzsek sohasem osztoztak a vadászati jogokon! – Büntessék meg az Árnyak törzsét, csak mert kismacskáink szépen gyarapodnak? – nyávogta Törtcsillag az Óriásszikla magaslatáról. Talán azt akarjátok, hogy nézzük végig, amíg a kicsinyeink éhen halnak? Meg kell osztanotok velünk azt, amitek van! – Kell?– köpte a szavakat a tömegből a dühös Kicsifülű. – Kell! – ismételte Törtcsillag. A Szél törzs ezt nem volt képes megérteni. Végül kénytelenek voltunk elűzni őket a területükről. A tömegből dühös acsargások hallatszottak, de Törtcsillag nyávogása túlszárnyalta őket. – Ha kell, titeket is kiűzünk a területeitekről, hogy megetethessük éhes kismacskáinkat! Azonnal csend állt be. A tisztás túloldalán Tűzmancs hallotta, hogy egy Folyó törzsbeli növendék suttogott valamit, de egy idős macska gyorsan leintette. Törtcsillag nagyon elégedett volt: most már minden macska rá figyelt. Folytatta beszédét. – A Kétlábúak minden évben egyre több területünket foglalják el. Ha minden törzs túl akar élni, leg-


alább egy törzsnek erősnek kell maradnia. Az Árnyak törzse szépen gyarapodik, amíg ti, mindannyian küzdötök. És lehet, eljön majd az idő, amikor szükségetek lesz rá, hogy mi, az Árnyak törzse megvédjünk titeket. – Kételkedsz az erőnkben? – sziszegte Tigriskarom. Sápadt szeme fenyegetőn meredt az Árnyak törzse vezérére, és hatalmas válla feszültségtől dagadozott. – Nem kérek azonnali választ! Törtcsillag figyelmen kívül hagyta a harcos provokációját. Menjetek haza, és gondoljátok végig a szavaimat! De gondolkozzatok el: megosztoztok a zsákmányotokon, vagy inkább űzzünk el titeket, hogy aztán éhen pusztuljatok? A harcosok, az idősebbek és a növendékek hitetlenkedve néztek egymásra. A beállt kényelmetlen csendben Görbecsillag lépett előre. – Már beleegyeztem, hogy némi vadászjogot biztosítok az Árnyak törzse harcosainak a területünkön áthaladó folyón – nyávogta csendesen, és lenézett saját törzsére. Rettenet és megaláztatás söpört végig a Folyó törzs macskáin vezérük szavaira. – Minket meg sem kérdeztek róla! – kiáltotta egy őszülő, ezüstszürke cirmos. – Úgy érzem, törzsünk számára ez a legjobb. És az összes többi törzs számára is – magyarázta Görbecsillag, hangja belenyugvástól volt súlyos. Rengeteg hal van a folyóban. Jobb osztozni a zsákmányon, mint vért ontva harcolni érte.


– És a Villám törzs? – krákogta Kicsifülű. Kékcsillag? Te is engedtél ennek a szégyenteljes követelésnek? Kékcsillag rezzenéstelenül állta az öreg nőstény macska tekintetét. – Nem egyeztem meg semmiben Törtcsillaggal, csak annyiban, hogy a javaslatát megbeszélem törzsem tagjaival a Gyűlés után. – Na, ez legalább valami – morogta Szürkemancs Tűzmancs fülébe. Megmutatjuk nekik, hogy nem vagyunk olyan puhányok, mint az a gyáva Folyó törzs! Ismét Törtcsillag szólalt meg, reszelős hangja arrogánsnak és erősnek tetszett Görbecsillag behódolása után. – Híreim vannak, melyek kiscicáitok biztonsága miatt fontosak. Az Árnyak törzse egyik macskája áruló lett, és megszegte a harcosok törvényeit. Elűztük táborunkból, de nem tudjuk, hogy ez a nőstény jelenleg hol tartózkodik. Szánalmas vén macskának tűnik, de olyan a harapása, mintha a Tigris törzs egyenes ági leszármazottja lenne! Tűzmancsnak felállt a szőr a hátán. Lehet, hogy Törtcsillag Sárgafogúról beszél? Hegyezte a fülét, hogy minél többet halljon. – Ez a nőstény veszélyes. Figyelmeztetlek titeket, ne ajánljatok fel menedéket a számára! És – Törtcsillag drámai csendet tartott – amíg el nem kapják, és meg nem ölik, nagyon ügyeljetek a kiscicáitokra! A Villám törzs macskái torkából felmorajló morgás


egyértelművé tette Tűzmancs számára, hogy nekik is rossz véleményük van Sárgafogúról. A szemtelen nőstény semmit sem tett, amivel megkedveltette volna magát vonakodó házigazdáival, és Tűzmancs arra gondolt, hogy nem lenne nehéz felszítani ellene a gyűlöletet – még egy Törtcsillaghoz hasonló, megvetett ellenség szavai is elegendők lettek volna. Az Árnyak törzse harcosai kezdtek előrenyomakodni a macskák tömegében. Törtcsillag leugrott a szikláról, harcosai azonnal körbevették és elkísérték őt a Négyesfától, vissza az Árnyak törzse területére. A többi Árnyak törzséhez tartozó macska – beleértve a kis növésű cirmost is, akit Oroszlánszív kikérdezett – gyorsan utánuk sietett. Azonban a többi Árnyak törzsbeli növendék mellett a cirmos nem is tűnt szokatlanul kicsinek, mindegyik aprónak és alultápláltnak látszott, inkább háromnégy holdat megért kölyköknek, semmint kinevelt növendékeknek tűntek. – Mit gondoltok erről? – nyávogta Szürkemancs halkan. Hollómancs ugrott egyet, mielőtt Tűzmancs válaszolhatott volna. – Mi lesz most? – nyávogta. Szőre veszélyt jelzőn felállt a hátán, szeme még sohasem tűnt ilyen hatalmasnak. Tűzmancs nem válaszolt. A Villám törzs idősebb macskái gyülekezni kezdtek körülöttük, és már nagyon vágyott arra, hogy megtudja, mi a véleményük. – Biztosan Sárgafogúról beszélt – morogta Kicsifülű.


– A minap valóban rámorgott Aranyvirág egyik kiscicájára – mormolta Foltosfarkú borúsan. Ő volt a legidősebb óvodabeli királynő, és harciasan védte a kiscicákat. – Mi pedig hátrahagytuk őt, mikor a tábort alig védi valaki! – nyávogta Félszemű, aki úgy tűnt, kivételesen mindent meghall, amit csak akar. – Én próbáltam elmondani nektek, hogy veszélyt jelent ránk – morogta Sötétcsíkos. Kékcsillagnak az eszére kell hallgatnia, és el kell űznie a táborból, mielőtt a kiscicáknak bajuk esne! Tigriskarom odalépett a csoporthoz. – Vissza kell térnünk a táborba, és leszámolnunk ezzel az árulóval! – nyávogta. Tűzmancs nem maradt tovább, hogy többet halljon. Gondolatai száguldottak. Bár hűséges volt a törzshöz, nem akarta elhinni, hogy Sárgafogú veszélyt jelentene a kiscicákra. Szótlanul elrohant Szürkemancs és Hollómancs mellől, és miközben magában féltette az öreg nőstényt, olyan kérdések kavarogtak agyában, amelyeket csak Sárgafogú tud megválaszolni. Felsietett a hegyoldalon, és átrohant az erdőn. Lehet, hogy tévedett Sárgafogú ügyében? Ha figyelmezteti Sárgafogút, milyen bajban van, azzal veszélyezteti a törzsben kivívott helyét? Bármilyen bajba is kerül, meg kell tudnia az igazat, mielőtt a többiek visszaérnek a táborba.


13. FEJEZET Tűzmancs elérte a vízmosás szélét, és lenézett a táborba. Lihegett, mancsa síkos volt a harmattól. Beleszimatolt a levegőbe. Egyedül volt. Még van ideje beszélni Sárgafogúval, mielőtt a többiek visszaérnek a Gyűlésről. Némán leugrott a sziklás lejtőn, és észrevétlenül becsusszant a rekettyealagútba. A tábor még mindig néma és csendes volt, eltekintve az alvó macskák hangjaitól. Tűzmancs gyorsan odakúszott a tisztás szélére, Sárgafogú fekhelyéhez. Az öreg orvosmacska a mohás ágyon összegömbölyödve aludt. – Sárgafogú – sziszegte türelmetlenül. Sárgafogú! Ébredj, fontos mondanivalóm van! Két narancsszínű szem nyílt ki, és ragyogott fel a holdfényben. – Nem aludtam – nyávogta Sárgafogú csendesen. Nyugodt és éber volt a hangja. A Gyűlésről egyenesen idejössz, hozzám? Ez azt jelenti, hogy már tudod. Lassan pislogott, és félrenézett. Tehát Törtcsillag megtartotta az ígéretét. – Milyen ígéretét? – Tűzmancs zavarba jött. Úgy


tűnt, Sárgafogú többet tud a történtekről, mint ő. – Az Árnyak törzse nemes vezére megígérte nekem, hogy elűz az összes törzs területéről – válaszolta Sárgafogú szárazon. Mit mondott rólam? – Figyelmeztetett minket, hogy amíg menedéket adunk az Árnyak törzse árulóvá vált macskájának, addig a kiscicáink veszélyben forognak. Nem mondta ki a neved, de a Villám törzs tagjai kitalálták, hogy kiről beszél. El kell menned, mielőtt a többiek visszajönnek. Veszélyben vagy! – Úgy érted, hittek Törtcsillagnak? Sárgafogú lelapította fülét, és dühösen himbálta a farkát. – Igen! – nyávogta Tűzmancs sürgetőn. Sötétcsíkos azt mondja, veszélyes vagy. A többi macska fél, hogy valami rosszat követsz el. Tigriskarom azt tervezi, hogy visszajön, és… nem tudom. Szerintem menekülj el, mielőtt visszaérnek! A távolban Tűzmancs dühös macskák nyávogását hallotta. Sárgafogú mereven talpra ugrott, Tűzmancs segített neki, de agyában még mindig kergetőztek a kérdések. – Mire gondolt Törtcsillag, amikor azt mondta, hogy vigyázzunk a kiscicáinkra? – Ezt muszáj volt megkérdeznie. Tényleg képes lennél ilyesmire? – Hogy mire lennék képes? – Bántanád a kiscicáinkat? Sárgafogú orrlyuka kitágult, és keményen nézett Tűzmancsra. – Te mit gondolsz?


Tűzmancs szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. – Nem, nem hiszem, hogy bántanál egy kiscicát. De Törtcsillag miért mond ilyeneket? A macskák hangja egyre közeledett, vele együtt a düh és erőszakosság szaga is. Sárgafogú vadul villogó szemmel ide-oda nézegetett. – Menj! – sürgette Tűzmancs. Sárgafogú biztonsága fontosabb volt számára, mint saját kíváncsisága. De Sárgafogú ott maradt, ahol volt és rábámult. Vad szemébe hirtelen nyugodtság költözött. – Tűzmancs, te hiszel az ártatlanságomban, és ezért hálás is vagyok neked. Ha te hiszel nekem, akkor a többieknek is hinniük kell. Tudom, hogy Kékcsillag meghallgat majd. Nem futhatok el örökké. Már túl öreg vagyok. Itt maradok, és szembenézzek a törzs döntésével. Felsóhajtott, és csontos hátsó lábára ereszkedett. – De mi lesz Tigriskarommal? Mi lesz, ha… Tigriskarom konok, és tudja, milyen hatalommal bír a többi törzs macskái felett – rettegnek tőle. Azonban még ő is engedelmeskedni fog Kékcsillagnak. Az aljnövényzet mozgása elárulta Tűzmancsnak, hogy a macskák már a bejáratnál vannak. – Menj el, Tűzmancs! – sziszegte Sárgafogű, és rávillantotta megfeketedett fogait. Ne hozz bajt magadra azzal, hogy most együtt látnak velem! Semmit sem tehetsz értem. Higgy a vezéretekben, és hagyd, hadd döntsön ő a sorsom felől. Tűzmancs rájött, hogy Sárgafogú döntött. Orrát a


nőstény foltos bundájába fúrta, majd némán elsiklott a sötétségbe, hogy onnan figyelje az eseményeket. A rekettyésen átbújva megjelentek a macskák – először Kékcsillag, Oroszlánszívvel a nyomában. Jégbundás és Fűzfakéreg szorosan a nyomukban haladt. Jégbundás azonnal elszakadt a csoporttól, és felborzolt szőrrel az óvoda felé rohant. Tigriskarom és Sötétcsíkos vállat vállnak vetve, szigorú arccal léptek a tisztásra. A többiek mögöttük jöttek, a sort Hollómancs és Szürkemancs zárta. Amikor Tűzmancs meglátta barátait, előlépett, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Elmentél, hogy figyelmeztesd Sárgafogút, igaz? – sziszegte Szürkemancs, amikor Tűzmancs odaért mellé. – Igen – ismerte be Tűzmancs. De nem megy el. Azt mondja, bízik Kékcsillag ítéletében. Keresett valaki? – Csak mi – válaszolta Hollómancs. A táborban az otthon maradt macskák ébredezni kezdtek. Megérezhették az erőszak szagát, és érezhették a visszatérő macskák hangjában a feszültséget, mert magasra tartott farokkal rohantak ki a tisztásra. – Mi történt? – kérdezte egy Szélvihar nevű különféle színekben játszó harcos. – Törtcsillag azt követelte, hogy engedjük át a vadászati jogot területünkön az Árnyak törzse harcosainak! – nyávogta Hosszúfarkú elég hangosan ahhoz, hogy az összes macska meghallja. – És figyelmeztetett minket, hogy van egy gonosz


macska, aki bántani akarja a kiscicáinkat! – tette hozzá Fűzfakéreg. Biztosan Sárgafogúról beszélt! Dühödt, aggodalmas nyávogások hallatszottak a tömegből. – Csendet! – parancsolta Kékcsillag, és felugrott a Nagysziklára. A macskák ösztönösen előtte helyezkedtek el. Egy hangos visításra mindenki az idősek alvóhelye, a kidőlt fa felé pillantott. Tigriskarom és Sötétcsíkos durván kirángatták Sárgafogút az odújából. Sárgafogú dühödten vinnyogott, ahogy kicipelték a tisztásra, és lehajították a Nagyszikla elé. Tűzmancs érezte, hogy teste minden izma megfeszül. Gondolkodás nélkül lekushadt, és készen állt, hogy megtámadja Sárgafogú üldözőit. – Várj, Tűzmancs! – morogta Szürkemancs a fülébe. – Hagyd, hogy Kékcsillag intézze el a dolgot! – Mi folyik itt? – érdeklődött Kékcsillag. Leugrott a Nagyszikláról, és lepillantott harcosaira. Nem adtam utasítást arra, hogy támadjátok meg a foglyunkat. Tigriskarom és Sötétcsíkos azonnal elengedte Sárgafogút, aki sziszegve és köpködve zuhant a földre. Jégbundás jelent meg az óvoda felől, és előrenyomakodott a harcosok között. – Még időben jöttünk vissza! – kiáltotta lihegve. A kiscicák biztonságban vannak! – Hát persze, hogy biztonságban vannak! – csattant fel Kékcsillag. Jégbundás nagyon meglepettnek tűnt.


– De…, de ugye kidobod Sárgafogút, igaz? – nyávogta, miközben kék szeme nagyra tágult. – Kidobni? – köpte a szavakat Sötétcsíkos, miközben visszahúzta karmait. – Azonnal meg kell ölni! Kékcsillag átható, kék szemét Sötétcsíkos dühös arcára vetette. – Mit követett el Sárgafogú? – kérdezte jeges nyugalommal. Tűzmancs visszatartotta a lélegzetét. – Ott voltál a Gyűlésen! Törtcsillag azt mondta, hogy… – kezdte Sötétcsíkos. – Törtcsillag csupán annyit mondott, hogy valahol az erdőben kóborol egy gonosz macska – nyávogta Kékcsillag fenyegetően nyugodt hangon. Név szerint nem említette Sárgafogút. A kicsik biztonságban vannak. Ameddig az én törzsemben van, Sárgafogúnak nem eshet bántódása. Kékcsillag szavait csend fogadta. Tűzmancs hatalmasat sóhajtott. Sárgafogú felnézett Kékcsillagra, és tisztelettudón összehúzta a szemét. – Elmegyek most, ha így kívánod, Kékcsillag. – Nincs szükség rá! – válaszolta Kékcsillag. Semmi rosszat nem tettél. Itt biztonságban leszel. A Villám törzs vezére tekintetét az őt körülvevő macskákra emelte, és így nyávogott. Ideje, hogy beszéljünk a törzsünket fenyegető valódi veszélyről: Törtcsillagról. Már elkezdtünk felkészülni az Árnyak törzse támadására – kezdte Kékcsillag. Ezeket az előkészületeket


folytatni fogjuk, és sűrűbben fogunk járőrcsapatokat kiküldeni. A Szél törzs eltűnt. A Folyó törzs átadta vadászati jogait az Árnyak törzsének. Egyedül a Villám törzs száll szembe Törtcsillaggal. Dacos mormolás hangzott fel a macskák közt, és Tűzmancs várakozásteljesen felborzolta a szőrét. – Tehát nem egyezünk bele Törtcsillag követeléseibe? – nyávogta Tigriskarom. – A törzsek még sohasem osztoztak a vadászati jogokon – válaszolta Kékcsillag. Mindig is képesek voltak a saját területükön gondoskodni magukról. Nincs semmi okunk arra, hogy ezen változtassunk. Tigriskarom helyeslőn bólintott. – De meg tudjuk védeni magunkat az Árnyak törzse támadása ellen? – kérdezte Kicsifülű remegő hangon. – A Szél törzsnek nem sikerült! A Folyó törzs meg sem próbálja! Kékcsillag szigorúan nézett az öreg macska szemébe. – Meg kell próbálnunk! Harc nélkül nem adjuk át a területünket! Tűzmancs látta, hogy a tisztáson minden macska beleegyezőn bólint. – Ma elutazom a Holdkőhöz – jelentette be Kékcsillag. A Csillag törzs harcosai elég erőt adnak nekem ahhoz, hogy átvezessem a Villám törzset ezen a nehéz időszakon. Mindannyiunknak pihenőre van szüksége. Sok dolgunk van, ha beköszönt a reggel. Most pedig Oroszlánszívvel szeretnék beszélni. Anél-


kül, hogy egy szót is szólt volna még, Kékcsillag elsietett barlangja felé. Oroszlánszív követte. Tűzmancs észrevette, hogy egyes macskák szemében csodálat fénye gyúlt, amikor Kékcsillag a Holdkövet említette. A törzs macskái csoportokba tömörülve izgatott hangon tárgyalták az eseményeket. – Mi az a Holdkő? – kérdezte Tűzmancs Szürkemancstól. – Egy szikladarab, mélyen a földben, és ragyog a sötétben – suttogta Szürkemancs. Hangja félelemmel vegyes tisztelettől volt rekedt. Amikor a törzsi vezéreket kiválasztják, egy éjszakát a Holdkő társaságában kell tölteniük. Ott a Csillag törzs tagjai megosztoznak velük. – Min osztoznak meg? – kérdezte Tűzmancs. Szürkemancs elvigyorodott. – Nem tudom – ismerte be. Csak annyit tudok, hogy az új vezéreknek a kő mellett kell aludniuk, és amikor alszanak, különleges álmokat látnak. Azután kilenc életük lesz, és nevükben hordozhatják a „csillag” szócskát. Tűzmancs figyelte, ahogy Sárgafogú visszasántikál árnyékos odújába. Úgy tűnt, Tigriskarom durva támadása felszakította régi sebeit. Ahogy Tűzmancs viszszasietett a növendékek barlangjába, úgy döntött, reggel kér Pettyeslevéltől még egy kis mákot. – Mi történt? – nyávogta Porosmancs dühösen, és kidugta fejét a barlangból. Úgy tűnt, a Gyűlés iránti kíváncsiságában el is felejtette, mennyire megveti az új növendéket.


– Úgy volt, ahogy Hosszúfarkú mondta. Törtcsillag a vadászati jogokat a… – kezdte Szürkemancs. Homokmancs és Porosmancs figyelt, de Tűzmancs inkább a tábort fürkészte. Látta Oroszlánszív és Kékcsillag árnyékát, akik Kékcsillag barlangja előtt ülve sietve megtárgyaltak valamit. Majd meglátta Hollómancs apró alakját a harcosok barlangjának bejáratánál. Tigriskarom ott állt mellette. Tűzmancs látta, hogy Hollómancs füle lelapul, ahogy a kis macska hátrahőköl Tigriskarom súlyos szavaitól. A sötét harcos a feleakkora Hollómancs fölé magasodott, szeme és foga ragyogott a sötétben. Mit mondhatott Hollómancsnak? Tűzmancs már éppen közelebb akart mászni, hogy hallgatózzon, amikor Hollómancs elhátrált Tigriskaromtól, megfordult, és átrohant a tisztáson. Tűzmancs üdvözölte Hollómancsot, ahogy az beért a növendékek barlangjába, de Hollómancs alig vette észre őt. Ehelyett szó nélkül bemászott a fekhelyére. Tűzmancs felállt, hogy utánamenjen, amikor meglátta a közeledő Oroszlánszívet. – Nos – nyávogta a Villám törzs helyettes vezére, és odalépett a növendékekhez. – Úgy tűnik, hogy Tűzmancs, Szürkemancs és Hollómancs kiképzésük fontos szakaszába értek. – Ezt hogy érted? – kérdezte Szürkemancs izgatottan. – Kékcsillag azt kívánja, hogy ti hárman kísérjétek el a Holdkőhöz vezető útján! – Oroszlánszív figyelmét


nem kerülhette el a Homokmancs és Porosmancs arcán megjelenő csalódás, mert így szólt. Ne aggódjatok, mert hamarosan ti is megteszitek ezt az utat. Most a Villám törzsnek itt, a táborban van szüksége az erőtökre és a tudásotokra. Én is itt maradok. Tűzmancs elnézett Oroszlánszív mellett a vezér felé. Kékcsillag egyik harcos csoporttól a másikhoz ment, és mindenhol utasításokat osztogatott. Vajon miért választotta ki őt erre az útra? – tűnődött. – Kékcsillag azt akarja, hogy most pihenjetek – folytatta Oroszlánszív. – De előbb menjetek el Pettyeslevélhez, és szedjétek össze azokat a gyógynövényeket, amelyekre ezen az úton szükségetek lesz. Hosszú útra indultok. Kell valami, ami erőt ad, és valami, ami csillapítja étvágyatokat. Kevés idő lesz arra, hogy zsákmányt fogjatok. Szürkemancs bólintott. Tűzmancs elszakította tekintetét Kékcsillagtól, és ő is bólintott. – Hol van Hollómancs? – kérdezte Oroszlánszív. – Már a fekhelyén – válaszolta Tűzmancs. – Jó. Hagyjátok aludni! Az ő gyógynövény adagját is hozzátok el! – nyávogta Oroszlánszív. Aludjatok jól! Hajnalban indultok. Megtekerte farkát, és visszament Kékcsillag barlangjába. – Nos akkor – nyávogta Homokmancs, menjetek, látogassátok meg Pettyeslevelet! Tűzmancs megpróbált keserűséget felfedezni a hangjában, de nem tudott. Most nem volt idő féltékenykedésre. Úgy tűnt, az Árnyak törzsének fenyege-


tése egyesíti a törzs összes macskáját. Tűzmancs és Szürkemancs gyorsan Pettyeslevél barlangjához sietett. A páfrányalagút sötét volt. Még a telehold sem világított át az alagutat borító vastag takarón. Amikor kiértek a holdfényes tisztásra, úgy tűnt, Pettyeslevél már várja őket. – Az utazáshoz való gyógynövényekért jöttetek? – nyávogta. – Igen, így van! – nyávogta Tűzmancs. Azt hiszem, Sárgafogúnak még egy kis mákra szüksége lenne. Úgy tűnt, újra érzi a sebeit. – Vigyázok majd rá, amíg távol leszel. A gyógynövényeitek pedig már készen vannak. Pettyeslevél egy halom, ügyesen levélbe burkolt csomag felé intett. – Elég lesz mind a hármótoknak. A sötétzöld növénytől nem éreztek majd éhséget az út során. A másik erőt ad nektek. Egyétek meg őket indulás előtt. Nem olyan finomak, mint a frissen zsákmányolt hús, de az íz úgysem marad meg sokáig a szátokban. – Köszönjük, Pettyeslevél! – nyávogta Tűzmancs. Lehajolt, és felvette az egyik csomagot. Ahogy lehajtotta a fejét, Pettyeslevél odahajolt és gyengéden megérintette orcáját az orrával. Tűzmancs belélegezte édes, meleg illatát, és köszönetképpen dorombolt egyet. Szürkemancs megragadta a másik két csomagot. A barátok megfordultak, és elindultak visszafelé az alagúton.


– Sok szerencsét! – kiáltotta utánuk Pettyeslevél. – Jó utat! Mikor megérkeztek barlangjuk bejáratához, letették csomagjukat. – Remélem, ezeknek a növényeknek nem valami förmedvény ízük lesz! – morogta Szürkemancs. – Nagyon messze lehet a Holdkő. Még sohasem kaptunk gyógynövényeket. Te tudod, hol van? – kérdezte Tűzmancs. – A törzsek területén túl, egy Magaskő nevű helyen. Ez a hely mélyen a föld alatt van, egy Anyaszáj nevű barlangban. – Te jártál már ott? Tűzmancsot elkápráztatta a tény, hogy Szürkemancs ilyen sokat tud erről a titokzatos helyről. – Nem, de minden növendéknek el kell mennie oda, mielőtt harcos válik belőle. A gondolattól, hogy harcos lesz belőle, Tűzmancs szeme felragyogott, és egy kicsit kihúzta magát. – Ne nagyon reménykedj! Előbb be kell fejeznünk a kiképzést! – figyelmeztette Szürkemancs, mintha olvasott volna a gondolataiban. Tűzmancs a feje felett levő lombsátoron át a fekete égen ragyogó csillagokra nézett. A hold megkezdte lefelé tartó vándorút ját. – Aludnunk kell! – nyávogta. De nem gondolta, hogy képes lenne aludni, a másnapi nagy kaland gondolata ott kavargott a fejében. Részt vehetett a Gyűlé-


sen, és elutazhat a Holdkőhöz – milyen távolinak tűnt most házimacskaélete!

14. FEJEZET A hideg levegő Tűzmancs csontjáig hatok, ahogy körbevette a sötétség. Nem hallott semmit, orrát pedig betöltötte a nedves föld dohos szaga. A semmiből ragyogó fénygömb jelent meg előtte. Tűzmancs felemelte a fejét, és belebámult a ragyogásba. A fény olyan hidegen ragyogott, mint egy csillag, majd kihunyt, és olyan gyorsan elillant, amilyen gyorsan jött. A sötétség eltűnt, és Tűzmancs az erdőben találta magát. Az erdő ismerős illatai lecsillapították. Belélegezte a nedves zöld illatokat, és nyugalom áradt szét a testében. Minden előjelzés nélkül szörnyű hang tört elő a fák közül. Tűzmancs hátán felállt a szőr. Rettegő macskák visítása volt ez, akik az előtte levő bokrokból rohantak ki. Ahogy elrohantak mellette, Tűzmancs bundájukon látta, hogy a Villám törzs tagjai. Ő maga azonban mozdulatlanul, villámsújtottan állt ott. Majd nagy macskák jöttek, hatalmas, sötét harcosok, óriási man-


csuk döngve tapodta a földet, karmuk nyesetlen volt. A sötétből Tűzmancs éles hangú, kétségbeesett sikolyt hallott, mely gyásszal és dühvel volt tele. Szürkemancs! Tűzmancs rettegve ébredt fel. Álma eltűnt, füle csengett, szőre felállt a hátán. Ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy Tigriskarom kémlel be a barlangba. Tűzmancs azonnal éber lett, és talpra ugrott. – Valami baj van, Tűzmancs? – kérdezte Tigriskarom. – Csak álmodtam – motyogta Tűzmancs. Tigriskarom kíváncsian ránézett, majd azt morogta. – Keltsd fel a többieket! Hamarosan indulunk! A barlangon kívül az ég az új hajnal pírjában égett, és harmat csillogott a páfrányleveleken. Ha feljön a nap, meleg lesz az idő, de a kora reggeli nedvesség emlékeztette Tűzmancsot arra, hogy a levélhullás már közeledik. Tűzmancs, Szürkemancs és Hollómancs gyorsan elfogyasztották a Pettyeslevél adta növényeket. Tigriskarom és Kékcsillag nézték őket, már készen álltak az indulásra. A tábor többi tagja még aludt. – Pfuuuj! – panaszkodott Szürkemancs. Tudtam, hogy keserű lesz. Miért nem ehetünk helyette egy kövér, szaftos egeret? – Ezek a növények sokáig kordában tartják az éhségeteket – válaszolta Kékcsillag. Ezenkívül erőssé tesznek titeket. Hosszú út áll előttünk. – Te már megetted a tiédet? – kérdezte Tűzmancs.


– Nem ehetek, ha ma éjszaka megosztom álmaimat a Csillag törzzsel a Holdkőnél – válaszolta Kékcsillag. Tűzmancs érezte, hogy Kékcsillag szavaira mancsa bizseregni kezd. Már alig várta, hogy elinduljanak. A hajnali fény és az ismerős hangok messze űzték álma rettegését. Emlékeiben csak a ragyogó fény maradt meg, és Kékcsillag szavaitól újból izgatottság hullámzott át rajta. Az öt macska elindult a rekettyealagúton át, és kiért a táborból. Oroszlánszív épp akkor tért vissza egy járőrcsapattal. – Jó utat! – nyávogta. Kékcsillag bólintott. – Tudom, hogy megbízhatok benned, a táborlakók biztonságban lesznek – válaszolta. Oroszlánszív ránézett Szürkemancsra, és biccentett. – Ne feledd – nyávogta –, már majdnem harcos vagy! Emlékezz arra, amire tanítottalak! Szürkemancs gyengéden visszanézett Oroszlánszívre. – Mindig is emlékezni fogok, Oroszlánszív! – nyávogta, és fejét a cirmos széles, aranyszínű oldalához dörgölte. Ismét a Négyesfa felé vették útjukat. Errefelé tudtak leggyorsabban a Szél törzs területére jutni. Azon túl feküdt Magaskő. Ahogy Tűzmancs a tisztás széle felé tartott az Óriásszikla felé, még mindig érezte a tegnap éjszakai gyűlés illatát. Követte a többieket a füves tisztáson át, fel a túloldali dombra, a Szél törzs területére. Ahogy másztak, a bokros domb egyre meredekebb és sziklá-


sabb lett, míg a macskáknak egyik szikláról a másikra kellett ugrálniuk egészen egy éles sziklafal széléig. Tűzmancs megállt, amikor elérték a csúcsot. Előttük a táj széles fennsíkká laposodott. Erősen fújt a szél, lesimította a füvet és meghajlította a fákat. A talaj köves volt, és itt-ott csupasz sziklakiszögellések tarkították a tájat. A levegőben még mindig érződött a Szél törzs illata, de csak enyhén. Frissebb és veszélyt jelzőbb volt az Árnyak törzse megjelöléseinek bűze. – Minden törzsnek joga van biztonságosan eljutni a Holdkőhöz, de úgy tűnik, az Árnyak törzse már nem tiszteli a harcosok törvényeit, tehát legyetek óvatosak – figyelmeztette őket Kékcsillag. Nem szabad saját területünkön kívül vadásznunk. Mi betartjuk a harcosok törvényeit, akkor is, ha az Árnyak törzse nem. Ahogy a nap felkúszott az égen, a hangaösvényeket követve átvágtak a fennsíkon. Tűzmancs hozzászokott ahhoz, hogy lombos fák oltalma alatt él. Árnyékuk nélkül vörös színű bundáját nehéznek és forrónak érezte, háta pedig égett. Hálás volt a mögöttük elterülő erdő felől fújdogáló enyhe szélnek. Tigriskarom hirtelen megállt. – Vigyázzatok! – sziszegte. Úgy érzem, erre jön az Árnyak törzse egyik járőrcsapata! Tűzmancs és a többiek felemelték orrukat, és valóban, a szél az Árnyak törzse harcosainak szagát fújta feléjük. – Széllel szemben vannak. Ha megyünk tovább,


nem jönnek rá, merre vagyunk – nyávogta Kékcsillag. De igyekeznünk kell. Ha előresietnek, kiszagolnak minket. Most már nincs messze a Szél törzs területének határa. Gyorsan folytatták útjukat, átugráltak a sziklákon, átgázoltak az édesen illatozó hangafoltokon. Tűzmancs időnként beleszimatolt a levegőbe, és hátrapillantott a válla fölött, a járőröző Árnyak törzse csapatát keresve. De a szaga fokozatosan egyre gyengébb lett. Biztosan visszafordultak, gondolta megkönnyebbülve. Végül elérték a felföld szélét. A táj drámaian átalakult és megváltozott, láthatóan a Kétlábúak kényekedve szerint. Széles földsávok kanyarogtak át zöld és arany rétek között, kis erdők pettyezték a földet, és a mezők között itt-ott Kétlábúak házai álltak elszórva. A távolban Tűzmancs ismerős, széles szürke ösvényt látott, és a szél savas szagot hozott felé, melytől kaparni kezdett a torka. – Az ott a Mennydörgő ösvény? – kérdezte Szürkemancsot – Igen – válaszolta Szürkemancs. Az Árnyak törzse területén indul. Látod mögötte a Magas-sziklát? Tűzmancs a távoli horizontra bámult. A táj egy sivár, csorba pontig felfelé emelkedett. Tehát át kell mennünk a Mennydörgő ösvényen? – Igen – válaszolta Szürkemancs. Hangja erős, magabiztos, majdnem vidám volt, ahogy szembenézett a nehéz utazással. – Gyertek! – nyávogta Kékcsillag. Előreindult. Ha


ebben az ütemben haladunk tovább, mire a hold magasan jár, ott lehetünk! Tűzmancs a többiekkel együtt követte Kékcsillagot, le a hegyen, az egykori Szél törzs vadászterületétől egyre távolabb, a Kétlábúak buján zöldellő területére. A macskák egy sövényes mellett haladtak tovább. Egyszer-kétszer Tűzmancs zsákmányszagot érzett a bokrokból, de Pettyeslevél növényei valóban elvették éhségének nagy részét. Azonban a sövény árnyéka ellenére a nap még mindig erősen tűzött a hátára. Elértek egy kétlábútanyát. Széles, kemény, fehér köves térségen helyezkedett el, amelynek szélein kisebb épületek voltak. A macskák lapos kúszásban haladtak el a fehér követ szegélyező kerítés mellett. Azonban a hirtelen felcsattanó, acsargó ugatástól szinte megpördültek saját tengelyük körül. Kutyák! Tűzmancs szíve kihagyott egy dobbanást. Megfordult, és szőre felállt egész testén. Tigriskarom átkukucskált a kerítésen. – Semmi baj! Meg vannak kötözve! – sziszegte. Tűzmancs nézte a két őrjöngve ugató állatot, alig tíz-lábnyira tőlük. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint a Kétlábúak kertjében dédelgetett háziállatok. Ezek a lények vad, gyilkos szemmel meredtek rá. Láncuk megfeszült, és hátsó lábukra ágaskodtak fel. Acsarogtak, ugattak, szájukat felhúzták, így kivillantak hatalmas fogaik, míg egy láthatatlan kétlábú kiáltása el nem csendesítette őket. A macskák továbbindultak.


Mire elérték a Mennydörgő ösvényt, a nap kezdett nyugovóra térni. Kékcsillag jelzett neki, hogy álljanak meg, és egy sövény mögött várakozzanak. Ahogy Tűzmancs figyelte az előtte ide-oda cikázó hatalmas szörnyetegeket, szemét és torkát csípni kezdte a füst. – Egyesével megyünk át – nyávogta Tigriskarom. Hollómancs, te mész elsőnek! – Nem, Tigriskarom! – vágott közbe Kékcsillag. Én megyek elsőnek. Ne feledd, hogy a növendékek életükben először mennek át a Mennydörgő ösvényen! Hadd lássák, hogy kell csinálni! Tűzmancs vezérére bámult, ahogy az odalépdelt a Mennydörgő ösvény széléhez, és ide-oda nézegetett. Nyugodtan várt, ahogy egyik szörnyeteg a másik után cikázott el mellette, a felkavart szél megremegtette a bundáját. Aztán amikor a fülsiketítő dübörgés egy pillanatra megszűnt, átrohant a túloldalra. – Most te menj, Hollómancs, láttad, hogy kell csinálni! – nyávogta Tigriskarom. Tűzmancs látta, hogy Hollómancs szeme tágra nyílik a félelemtől. Pontosan tudta, mit érez a barátja. Saját félelmének szagát is érezte. A kis fekete macska odaosont az út széléhez. Csend volt, de Hollómancs habozott. – Menj már! – sziszegte Tigriskarom a sövény mellől. Tűzmancs látta, hogy Hollómancs izmai megfeszülnek, ahogy felkészül a rohanásra. Aztán a föld remegni kezdett mancsa alatt. Egy szörnyeteg jelent meg a távolban, és elrobogott mellettük. A fekete


macska egy pillanatig hátrahőkölt, majd előrerohant, hogy csatlakozzon Kékcsillaghoz. Egy szemből jövő szörnyeteg épp oda verte fel az út porát, ahol az előbb még Hollómancs tappancsa volt. Tűzmancs érezte, hogy feláll a szőre, és nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. Szürkemancsnak szerencséje volt. Egy hosszú szünetben biztonságban át tudott szaladni. Most Tűzmancs következett. – Indulj már! – acsarogta Tigriskarom. Tűzmancs Tigriskaromról a Mennydörgő ösvényre nézett, és kisétált a sövény mellől. Várt az út szélén, ahogy Kékcsillag is tette. Egy szörnyeteg rohant feléje. Tűzmancs ránézett a közeledő szörnyetegre. Ezután, gondolta, és várta, hogy elmenjen. Szíve hirtelen meglódult, ahogy rájött, hogy a szörnyeteg lesiklott a Mennydörgő ösvényről, és már a füvön száguld. Egyenesen felé tartott! Egy kétlábú kiüvöltött valamit az oldalán levő egyik nyíláson. Tűzmancs kimeresztett karmokkal előreugrott, és majdnem elsodorta a Kétlábúak szörnyetege által kavart levegő, maga a szörny alig egy macskabajusznyi távolságra rohant el mellette. Tűzmancs remegve lekuporodott a piszkos földre, és bámulta, ahogy a szörnyeteg visszakanyarodik az ösvényre, és eltűnik a távolban. Bár a vér dobolt a fülében, Tűzmancs rájött, hogy a Mennydörgő ösvény ismét csendes, és átrohant rajta, olyan sebességgel, ahogy még soha életében nem futott. – Azt hittem, meghalsz! – kiáltotta Szürkemancs, ahogy Tűzmancs odaért hozzá, és majdnem felborítot-


ta a lendülettől. – Én is! – lihegte Tűzmancs. Próbálta abbahagyni a remegést. Megfordult, és nézte, ahogy Tigriskarom átsiet az úton és csatlakozik hozzájuk. – Kétlábúak! – köpte, ahogy megérkezett az ő oldalukra. – Szeretnél pihenni, mielőtt továbbmegyünk? kérdezte Kékcsillag Tűzmancstól. Tűzmancs felnézett. A nap alacsonyan állt az égen. – Nem – válaszolta. Jól vagyok. De olyan nagy erővel ugrott el a szörnyeteg elől, hogy mancsát felhorzsoltnak és puhának érezte. A macskák Kékcsillag vezetésével továbbindultak. A Mennydörgő ösvény túloldalán a föld sötétebb volt, és a fű a mancsuk alatt keményebbnek tűnt. Ahogy a Magaskő aljához értek, a fű átadta a helyét a kemény, itt-ott hangacsomók borította sziklás földnek. Az út felfelé emelkedett, szinte az ég felé. A dombot a napsütésben narancsosán ragyogó, csipkés szélű sziklák tarkították. Kékcsillag ismét megállt. Kiválasztott egy széles, lapos, nap melengette sziklát, amely mind az öt macskának elég helyet biztosított a pihenésre. – Nézzétek – nyávogta, és orrával az előttük elterülő sötét emelkedő felé biccentett. – Ott az Anyaszáj. Tűzmancs felfelé bámult. A lenyugvó nap fénye elvakította, és az emelkedő árnyakba burkolózott. A macskák csendben vártak. Ahogy a nap fokozatosan lehanyatlott a Magaskő mögött, Tűzmancs sze-


me előtt láthatóvá vált a barlang bejárata: egy kerek, fekete lyuk, mely egy sziklás boltív alatt ásított. – Itt megvárjuk, amíg a hold magasabbra vonul az égen – nyávogta Kékcsillag. – Ha éhesek vagytok, vadásszatok, azután pedig pihenni fogunk. Tűzmancs örült a lehetőségnek, hogy ételt kereshetnek. Most már nagyon éhes volt, Szürkemancs valószínűleg ugyanígy gondolta, mert a levegőben érződő zsákmány szagát követve ráugrott egy hangacsomóra. Tűzmancs és Hollómancs követték. Tigriskarom az ellenkező irányba indult el, de Kékcsillag ott maradt, ahol volt. Némán és csendesen ült, szemrebbenés nélkül az Anyaszájat bámulta. A három növendék elég sok friss zsákmányt szerzett. Tigriskarom társaságában letelepedtek a sziklás földre, és belakomáztak. De a könnyű vadászat ellenére egyik macska sem volt bőbeszédű, a levegő várakozástól és izgatottságtól volt terhes. Majd a macskák leheveredtek vezérük mellé addig, amíg a sziklából áradó melegség el nem apadt és hideg árnyak nem kúsztak melléjük. Csak akkor jelentette ki Kékcsillag. – Itt az idő.


15. FEJEZET Kékcsillag felállt, és az Anyaszáj felé indult. Tigriskarom mellette ballagott, és egyszerre lépett vele. – Gyere, Hollómancs! – kiáltotta Szürkemancs. Hollómancs még mindig a sziklán ült, és a hegyre bámult. Szürkemancs kiáltására felállt, és lassan utánuk ballagott. Tűzmancs észrevette, hogy barátja alig szólt valamit az egész út alatt. Az Árnyak törzsétől fél, vagy más aggasztja!– tűnődött Tűzmancs. A macskáknak csak pár percbe telt elérni az Anyaszájat. Tűzmancs megállt a küszöbön, és bekukucskált. A boltív mögött húzódó sötétség a legfeketébb éjszakánál is sötétebb volt. Tűzmancs összehúzta a szemét, hogy lássa, merre vezet az alagút, de semmit sem látott. Mellette Hollómancs és Szürkemancs idegesen nyújtogatták a nyakukat a bejárat felé. Úgy tűnt, még Tigriskarmot is nyugtalanítja az előttük ásító sötétség. – Hogyan fogunk tudni haladni ilyen sötétben? – kérdezte. – Tudom az utat – válaszolta Kékcsillag. Csak kövessétek a szagomat. Hollómancs és Szürkemancs, ti majd idekint őrködtök. Tűzmancs, te elkísérsz engem és Tigriskarmot a Holdkőhöz. Tűzmancs érezte, hogy szétárad benne az öröm. Micsoda megtiszteltetés! Tűzmancs oldalvást Tigriskaromra pillantott. A harcos magasra emelt állal ült,


de Tűzmancs halvány félelemszagot érzett felőle áradni. A szag egyre erősebb lett, ahogy Kékcsillag belépett a barlangba. Tigriskarom megrázta hatalmas fejét, és Kékcsillag után eredt. Miután Tűzmancs röviden odabiccentett a másik két növendéknek, utánuk sietett. A barlangban szeme még mindig nem észlelt semmit. A teljes, tökéletes sötétség különös volt, de meglepetten tapasztalta, hogy nem fél. Kíváncsisága erősebb volt – nagyon várta, hogy megtudja, mi vár rá. A hideg, nedves levegő elérte vastag bundáját, és a csontjáig hatolt, izmai megmerevedtek. Az erdőben még a leghidegebb éjszakán sem volt ilyen fagyos a levegő. Ezt a talajt sohasem érte a nap melege – gondolta Tűzmancs, a sziklás talaj jegesen hideg volt a talpa alatt. Minden lélegzetvételnél jeges levegő áramlott a tüdejébe, s egy idő után egészen könnyűnek érezte a fejét. Követte Kékcsillagot és Tigriskarmot a sötétségbe, csak a szagok és az ösztöne vezérelték. Egy hosszú alagútban jártak, amely ide-oda kanyargott, fel és le. Tűzmancs bajsza érintette a barlang oldalát, így tudta, hol gyalogoljon, és hol forduljon meg. Orra azt súgta, hogy Kékcsillag és Tigriskarom csupán pár lépéssel előtte lehetnek. Folytatták útjukat. Milyen messzire juthattunk?– tűnődött Tűzmancs. Majd valami megbizsergette a bajszát. Az orrát érő levegő a korábbinál frissebbnek tűnt. Ismét szimatolt, és megkönnyebbülten érezte az


ismerős, fenti világ illatát. Tőzeg–, zsákmány– és hangaszagot érzett. Az alagút tetején valahol kell lennie egy lyuknak. – Hol vagyunk? – nyávogta bele a sötétségbe. – Beléptünk a Holdkő barlangjába – nyávogta halkan Kékcsillag. Várjatok meg itt. A hold hamarosan eléri legmagasabb állását. Tűzmancs a hideg kövön lassú mozdulattal maga alá húzta hátsó lábát és lehajtott fejjel várt. Hallotta Kékcsillag nyugodt lélegzését és Tigriskarom gyorsabb, félelemszagú lihegését. A barlang hirtelen a napnál is fényesebben felragyogott, Tűzmancs szeme tágra nyílt az alagút sötétje után. A hideg, fehér fény hatására gyorsan lehunyta a szemét. Majd lassan, résnyire kinyitotta, és előrebámult. Egy ragyogó sziklát látott maga előtt. Úgy csillogott, mintha ezernyi harmatcseppből rakták volna öszsze. A Holdkő! Tűzmancs körülnézett. A kőről visszaverődő hideg fényben egy magas barlang oldalfalait fedezte fel. A Holdkő a terem közepén emelkedett három macskafaroknyi magasságba. Kékcsillag felfelé bámult, bundája a Holdkő ragyogásában hófehérnek tetszett. Még Tigriskarom sötét bundája is ezüstösen fénylett. Tűzmancs követte Kékcsillag pillantását. A barlang tetején levő háromszög alakú nyíláson át bekukucskált az éjszakai égbolt. A hold egy sugara behatolt a nyíláson, elérte a Holdkövet, amelytől az úgy ragyogott, mint egy csillag.


Tűzmancs maga mellett érezte, hogy Tigriskarom félelemszaga egyre erősebb lesz, szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Tűzmancs meglepődött. Lehet, hogy a harcos lát valami mást is, valami veszélyt szimatol? Pillanatnyi mozgást érzékelt: érezte, hogy egy bundás alak elsuhant mellette, és hallotta, hogy Tigriskarom rohanó léptekkel elszáguld mellette, vissza a bejárat felé. – Tűzmancs? – Kékcsillag hangja halk volt és nyugodt. – Még itt vagyok – válaszolta idegesen. Mi rémítette meg Tigriskarmot? – Kékcsillag? – nyávogta Tűzmancs ismét, amikor nem kapott választ. Szíve gyorsan vert, fülében dobolt a vér. – Semmi baj, ifjú harcos, ne félj! – mormolta Kékcsillag. Halk hangja kissé megnyugtatta Tűzmancsot. – Azt hiszem, Tigriskarmot meglepte a Holdkő ereje. A fenti világban Tigriskarom hatalmas és rettenthetetlen harcos, de idelent, ahol a Csillag törzs szellemei szólnak hozzánk, egy macskának másfajta erőre van szüksége. Mit érzel, Tűzmancs? Tűzmancs mélyen beleszimatolt a levegőbe, és nyugalmat kényszerített magára. – Csak a saját kíváncsiságomat – ismerte be. – Az jó – válaszolt Kékcsillag. Tűzmancs ismét a Holdkőre nézett. Szeme hozzászokott fényéhez, már nem vakította el. Inkább megnyugtatta. Farka egy billentése eszébe juttatta álmát.


Ez volt az a fényes gömb, amit látott! Tűzmancs megbűvölve nézte, ahogy Kékcsillag odamegy a kő mellé, és lefekszik. Előrenyújtotta nyakát, és orrával megérintette a követ. Kék szemében egy pillanatig ott vibrált visszfénye, majd lassan lehunyta a szemét. Fejét két mellső mancsán nyugtatta, szemhéja időnként megrándult, mancsa megrezzent. Vajon alszik? Majd Tűzmancsnak eszébe jutottak Szürkemancs szavai: „az új harcosoknak a kő mellett kell aludniuk, ahol különleges álmaik lesznek”. Tűzmancs várt. A hideg itt nem volt olyan átható, de még mindig reszketett. Fogalma sem volt róla, menynyi idő telt el, de a kő hirtelen nem ragyogott tovább. A barlang ismét sötétségbe süppedt. Tűzmancs felpillantott a barlang tetején levő nyílásra. A hold továbbhaladt, már nem látta, csak az apró csillagok ragyogtak a sötétben. Tűzmancs látta vezérének sápadt árnyát, ahogy a Holdkő mellett fekszik. A nevén akarta szólítani, de nem akarta megtörni a csendet. Végtelen pillanatok múlva Kékcsillag a nevén szólította. – Tűzmancs? Itt vagy még? – Hangja távolinak és nyugtalannak tűnt. – Igen, Kékcsillag. Tűzmancs hallotta Kékcsillag közeledő lépteit. – Siess! – sziszegte. Tűzmancs érezte a mellette elmenő macska bundájának érintését. Vissza kell térnünk a táborba.


Tűzmancs utána iramodott, meglepte a gyorsaság, amellyel Kékcsillag átrohant a sötétségen. Vakon követte vezére szagát, felfelé a kőalagúton, amíg biztonságban vissza nem vezette a fenti világba. Tigriskarom a barlang bejáratánál várt rájuk Szürkemanccsal és Hollómanccsal. Arckifejezése hűvös volt, bundáját kissé felborzolta, de mozdulatlanul és méltóságteljesen ült. – Tigriskarom – üdvözölte Kékcsillag, de nem említette a harcos macska kirohanását a sötétség elől. Tigriskarom kissé megenyhült. – Mit tudtál meg? – Azonnal vissza kell térnünk a táborba – nyávogta röviden Kékcsillag. Tűzmancs kétségbeesést látott vezére tekintetében. Álma rettenete visszafurakodott emlékezetébe: a menekülő macskák, a nagy, sötét harcosok, a rettegés fülsiketítő kiáltása. Tűzmancs megpróbálta figyelmen kívül hagyni az izmait megbénító félelmet, és követte Kékcsillagot meg a többieket, ahogy lerohantak az emelkedőn, egyre távolabb kerülve az Anyaszájtól. Vajon valósággá válik a rémálom?

16. FEJEZET


Arrafelé mentek vissza, amerről jöttek. A hold eltűnt egy felhőgomolyag mögött. Sötét volt, de legalább a Mennydörgő ösvény csendesebb volt. Az egyetlen szörny, amit hallottak, valahol a távolban volt. A macskák együtt mentek át az ösvényen, és átnyomakodtak a sövény túloldalára. Ahogy továbbsiettek, Tűzmancs érezte, hogy izmai megmerevednek a fáradtságtól. Kékcsillag orrát előretartva, farkát magasra emelve gyors tempót diktált. Tigriskarom mellette haladt. Tűzmancs pár lépéssel mögötte ment Szürkemanccsal, de Hollómancs csak botladozott a nyomukban. – Tartsd a tempót, Hollómancs! – morgott vissza Tigriskarom a válla fölött. Hollómancs összerezzent, és nekilódult, amíg utol nem érte Tűzmancsot és Szürkemancsot. – Jól vagy? – kérdezte Tűzmancs. – Igen – lihegte Hollómancs, és nem nézett Tűzmancs szemébe. Csak egy kicsit elfáradtam. Mély árokba másztak le, majd kimásztak belőle a túloldalon. – Mit mondott Tigriskarom, amikor kijött a barlangból? – nyávogta Tűzmancs, és próbált nem túl kíváncsinak tűnni. – Azt mondta, meg akarta nézni, őrizzük-e még a bejáratot – válaszolta Szürkemancs. Miért? Tűzmancs habozott. – Nem éreztél rajta valami különöset? – kérdezte. – Csak a nedves barlang szagát – nyávogta megle-


petten Szürkemancs. – Kicsit idegesnek tűnt – tette hozzá Hollómancs. – Nem csak ő volt ideges! – nyávogta Szürkemancs, és a kis fekete macskára nézett. – Ezt hogy érted? – kérdezte Hollómancs. – Úgy, hogy valahányszor meglátod Tigriskarmot, feláll a szőr a nyakadon! – suttogta Szürkemancs. Majdnem holtra rémültél, amikor megjelent a barlang kijáratánál! – Csak meglepődtem, ennyi az egész – tiltakozott Hollómancs. Ismerd be, egy kicsit ijesztő volt ez az Anyaszáj! – Szerintem is – értett egyet Szürkemancs. A macskák átkúsztak a sövény alatt a holdfényben ezüstösen ragyogó kukoricaföldre, és a kukoricás szélét szegélyező árok mentén haladtak tovább. – Milyen volt odabent, Tűzmancs? – kérdezte Szürkemancs. Láttad a Holdkövet? – Igen, láttam. Csodálatos volt! Tűzmancs érezte, hogy az emlék hatására feláll a szőr a hátán. Szürkemancs csodálattal teli pillantást vetett rá. – Tehát igaz! A kő tényleg ragyog a föld alatt! Tűzmancs nem válaszolt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és emlékezetében dédelgette a Holdkő képét. Majd álmának képei kúsztak vissza agyába, és a szeme azonnal kinyílt. Kékcsillagnak igaza volt: olyan gyorsan vissza kell jutniuk a táborba, amilyen gyorsan csak lehet. Előttük Tigriskarom és Kékcsillag átugrottak egy


kerítésen és kiértek a kukoricamezőről. A növendékek átmásztak a kerítés alatt, és követték őket egy földútra. Ez az ösvény vezetett el a kerítés mellett, ahol a Kétlábúak otthona és a kutyák voltak. Tűzmancs felnézett, és látta, hogy Kékcsillag és Tigriskarom fáradhatatlanul lépked egymás mellett, árnyékuk kirajzolódott a lassan vöröses színt öltő ég előtt. A nap hamarosan felkel. – Nézzétek! – szólt oda Tűzmancs Szürkemancsnak és Hollómancsnak. Ismeretlen macska ugrott a két harcos elé. – Ez egy magának való macska! – sziszegte Szürkemancs. A három növendék előresietett. Az idegen egy testes fekete-fehér kandúr volt, kisebb volt, mint a harcosok, de izmos. – Ez itt Árpa – magyarázta Kékcsillag a növendékeknek, ahogy utolérték őket. – Itt lakik, a Kétlábúak háza mellett. – Sziasztok! – nyávogta a macska. Jó pár hónapja nem láttam senkit a törzsetekből. Hogy vagy, Kékcsillag? – Nagyon jól, köszönöm – válaszolta Kékcsillag. – És te, Árpa? Hogy áll a zsákmány, mióta utoljára itt jártunk? – Nem is olyan rosszul – válaszolta Árpa, barátságosan csillogó szemmel. – Egyvalami jó a Kétlábúakban, mindig sok patkány él körülöttük. A fekete-fehér macska folytatta. Úgy tűnik, a szokásosnál jobban siettek. Minden rendben van?


Tigriskarom Árpára nézett. Mély morgás tört elő mellkasából. Tűzmancs érezte, hogy a harcos gyanakvón fogadja a magányos macska kíváncsiságát. – Nem szeretek túl sokáig távol lenni a törzsemtől – válaszolta Kékcsillag röviden. – Kékcsillag, te szokás szerint úgy ragaszkodsz a törzsedhez, mint királynő a kiscicáihoz – jegyezte meg Árpa kedvesen. – Mit akarsz, Árpa? – kérdezte Tigriskarom. Árpa megbántottan nézett rá. Csak figyelmeztetni akartalak titeket, hogy két kutya került ide. Biztonságosabb lenne, ha visszamennétek a kukoricaföldre ahelyett, hogy az udvaron mennétek át. – Tudunk a kutyákról. Már láttuk őket korábban – kezdte Tigriskarom. – Hálásak vagyunk a figyelmeztetésért – vágott közbe Kékcsillag. Köszönjük, Árpa! A legközelebbi viszontlátásra! Árpa tekergette a farkát. Jó utat! – nyávogta, és eltűnt az ösvény mentén. – Gyertek! – nyávogta Kékcsillag, és megindult az ösvényen. Átfurakodott a kukoricaföldre visszavezető ösvény és a kerítés közötti magas fűcsomókon. A három növendék követte, de Tigriskarom habozott. – Bízol egy magának való macska szavában? – kérdezte. Kékcsillag megállt, és szembefordult vele. – Inkább szembenézel a kutyákkal? – Amikor elmentünk mellettük, meg voltak kötve – mutatott rá Tigriskarom.


– Lehet, hogy most már elengedték őket. Errefelé megyünk – nyávogta Kékcsillag. Átbújt a kerítés alatt a kukoricamezőre. Tűzmancs utána csusszant, mögötte Szürkemancs, Hollómancs és végül Tigriskarom. Mostanra a nap megjelent a horizont felett. A sövényen harmat csillogott, újabb meleg nap ígéretét hordozva. A macskák a vizesárok mentén haladtak. Tűzmancs belenézett a mély, csalánnal teli vízmosásba. Érezte a friss zsákmány illatát. Volt valami ismerős a keserű szagban, de már nagyon régen nem érzett ilyen illatot. A hirtelen felcsapó, fülsiketítő visítástól Tűzmancs megpördült. Hollómancs küszködve kaparta a földet. Valami megragadta a lábát és a vízmosás felé vonszolta. – Patkányok! – kiáltotta Tigriskarom. Árpa csapdába csalt minket! Mielőtt moccanhattak volna, az öt macskát máris körbevették. Hatalmas, iszonyú hangon visító patkányok rohantak elő a vízmosásból. A hajnali fényben Tűzmancs látta megvillanó éles fogaikat. Egy patkány hirtelen Tűzmancs vállára ugrott. Ahogy a patkány a húsába mélyesztette a fogát, éles fájdalom járta át. Egy másik a lábát vette hatalmas állkapcsa közé. Tűzmancs a földre vetette magát, és tekergőzni kezdett, hogy kiszabaduljon. Tudta, hogy a patkányok nem olyan erősek, mint ő, de nagyon sokan voltak. Nyávogások, sziszegések és köpködések árulták el számára, hogy a többieket is megtámadták.


Tűzmancs vadul csapkodott a karmával, és kettészelt egy patkányt, amely a lábába kapaszkodott. Az elengedte, egy másik viszont megragadta a farkát. Tűzmancs villámsebesen, félelmétől és dühétől vezérelve szétcsapott támadói között. Fejét ide-oda csapkodva fogát abba a patkányba mélyesztette, mely a vállán telepedett meg. Érezte, hogy a patkány nyakcsontja roppan a foga között, és teste elernyed, mielőtt a piszkos földre zuhan. Tűzmancs levegőért kapkodott a fájdalomtól, amikor egy újabb patkány ugrott a hátára és belemélyesztette a fogát. Szeme sarkából fehér bunda villanását látta. Egy pillanatra összezavarodott, majd érezte, hogy lerántják róla a patkányt. Tűzmancs megfordult, és látta, hogy Árpa a vízmosásba dobja a rágcsálót. Árpa körülnézett, és habozás nélkül Kékcsillaghoz rohant. Kékcsillag a földön tekergőzött, testét ellepték a patkányok. Árpa egy szempillantás alatt foga közé kapta az egyik patkány gerincét, és szakszerűen elroppantotta. Kiköpte a földre, és megragadott egy másikat, miközben Kékcsillag a földön ide-oda hempergett. Tűzmancs odarohant Szürkemancshoz, akit két oldalról két kisebb patkány támadott meg. Tűzmancs a közelebbit támadta meg, és egyetlen halálos roppantással végzett vele. Szürkemancsnak sikerült megfordulnia, és a földre szorítania a másikat a mancsával. Megragadta, és minden erejével a vízmosásba hajította. A patkány nem jött vissza.


– Elrohannak! – kiáltotta Tigriskarom. Valóban, a patkányok a biztonságos vízmosás felé iramodtak. Tűzmancs hallotta az apró tappancsok halkuló csörtetését a csalánosban. Nyakán és hátsó lábán szúrós fájdalmat érzett. Óvatosan megnyalogatta vértől iszamos és csomós szőrét, az éles szag összekeveredett a patkányok bűzével. Tűzmancs körülnézett, Hollómancsot kereste. Szürkemancs a csalános szélén állt, és bátorítón nyávogott Hollómancs felé, aki sárosan, összevissza csípve mászott ki a vizesárokból. Egy fiatal patkány még mindig ott lógott a farkán. Tűzmancs odaugrott, és gyorsan végzett vele, míg Szürkemancs segített Hollómancsnak kimászni a vizesárokból. Tűzmancs szeme most Kékcsillagot kereste. Először Árpát látta meg, ahogy a vízmosás tetején áll és a mélységet kutatja. Kékcsillag a közeli ösvényen feküdt. Tűzmancs rémülten rohant oda hozzá. Kékcsillag nyakán a vastag szürke szőr vértől volt iszamos. – Kékcsillag? – nyávogta. Kékcsillag nem válaszolt. Egy dühös morgásra Tűzmancs felpillantott. Tigriskarom ráugrott Árpára és a földhöz szegezte. – Csapdába csaltál minket! – acsargott. – Nem tudtam, hogy itt patkányok vannak! – köpködte Árpa, mancsa kaparta a földet, ahogy megpróbált kiszabadulni. – Miért küldtél erre minket? – sziszegte Tigriskarom.


– A kutyák miatt! – Amikor korábban erre jártunk, a kutyák meg voltak kötve! – A Kétlábúak éjszaka elengedik őket. A házukat védik. Árpa lihegett, és zihált Tigriskarom súlyos mancsa alatt. – Tigriskarom! Kékcsillag megsebesült! – robbant ki Tűzmancsból. Tigriskarom azonnal elengedte Árpát. Árpa felállt, és lerázta bundájáról a port. A nagy harcos odasietett Kékcsillaghoz, és megszimatolta a sebeit. – Tehetünk valamit érte? – kérdezte Tűzmancs. – Kékcsillag most már a Csillag törzs tagjai között van – nyávogta Tigriskarom komoran, és hátralépett. Tűzmancs döbbenten tágra nyitotta a szemét. Tigriskarom ezt úgy érti, hogy Kékcsillag meghalt? Szőre felállt, ahogy lepillantott vezérére. Vajon erre figyelmeztették a Holdkő szellemei? Szürkemancs és Hollómancs csatlakozott hozzájuk, döbbenten álltak vezérük felett. Árpa hátul maradt, és nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Kékcsillag homályos szeme nyitva volt, és szürke teste mozdulatlanul feküdt. Úgy tűnt, egyáltalán nem is lélegzik. – Meghalt? – suttogta Hollómancs. – Nem tudom. Várjunk, majd meglátjuk – válaszolta Tigriskarom. Az öt macska csendben várt, miközben a nap felkúszott az égre. Tűzmancs szavak nélkül könyörgött a


Csillag törzsnek, hogy védje meg vezérét, küldje viszsza hozzájuk. Kékcsillag megmoccant. Farkának vége megrezzent, és felemelte fejét. – Kékcsillag? – nyávogta Tűzmancs remegő hangon. – Semmi baj – mondta reszelős hangon Kékcsillag. – Még itt vagyok. Egy életemet elveszítettem, de nem a kilencedik volt. Boldogság hullámzott végig Tűzmancson. Tigriskaromra nézett az öröm jelei után kutatva, de a sötét harcos arca kifejezéstelen volt. – Jól van – nyávogta Tigriskarom parancsoló hangon. – Hollómancs, hozz pókhálót Kékcsillag sebeire. Szürkemancs, keress körömvirágot vagy zsurlót. A két növendék elrohant. Árpa, azt hiszem, jobb, ha most magunkra hagysz. Tűzmancs odanézett a magányos macskára, aki olyan bátran harcolt, hogy megmentse őket. Meg akarta köszönni neki, de Tigriskarom éles pillantása alatt nem merte. Tűzmancs beszéd helyett aprót biccentett felé. Úgy tűnt, Árpa megérti, mert ő is bólintott, majd szó nélkül elment. Kékcsillag még mindig a sáros úton feküdt. – Mindenki jól van? – kérdezte rekedten. Tigriskarom bólintott. Hollómancs rohanva érkezett vissza, mellső mancsát vastagon fedte a pókháló. – Tessék, itt van – nyá-


vogta. – Rátegyem a sebére? – kérdezte Tűzmancs Tigriskaromtól. – Sárgafogú megmutatta, hogy kell. – Rendben van – értett egyet Tigriskarom. Arrébb ment, és a vizesárkot vizsgálgatta, fülét hegyezte, patkányokat keresve. Tűzmancs legombolyított egy kis pókhálót Hollómancs mancsáról, és szorosan Kékcsillag sebeire nyomogatta. Kékcsillag felszisszent az érintése nyomán. – Ha Tigriskarom nem segít, azok a patkányok élve zabálnak fel – mormolta, fájdalomtól elvékonyult hangon. – Nem Tigriskarom mentett meg, hanem Árpa – suttogta Tűzmancs, és újabb adag pókhálót vett el Hollómancstól. – Árpa? – Kékcsillag meglepettnek tűnt. Még itt van? – Tigriskarom elküldte – válaszolta csendesen Tűzmancs. Szerinte Árpa csapdába csalt minket. – Te mit gondolsz? – kérdezte Kékcsillag. Tűzmancs nem nézett fel, arra koncentrált, hogy az utolsó pókhálófoszlányt is a sebre szorítsa. – Árpa magának való macska. Mi haszna származott volna abból, hogy csak azért csaljon csapdába minket, hogy azután megmentsen? – nyávogta végül. Kékcsillag letette a fejét, és ismét lehunyta a szemét.


Szürkemancs visszatért egy kis zsurlóval. Tűzmancs elrágcsálta a leveleket, majd a nedvet Kékcsillag sebeire folyatta. Tudta, hogy ez megakadályozza a fertőzést, de azt kívánta, bár ott lenne vele Pettyeslevél, aki olyan nagy tudású és olyan magabiztossággal gyógyít. – Pihenjünk itt, amíg Kékcsillag összeszedi magát – jelentette be Tigriskarom. – Nem – makacskodott Kékcsillag. Vissza kell térnünk a táborba. Szemét fájdalmában összeszűkítve feltápászkodott. Menjünk tovább! A Villám törzs vezére végigbicegett a mezőn. Tigriskarom mellette ment, arca ismeretlen gondolatoktól sötétlett. A növendékek ideges pillantásokat váltottak, majd utánuk mentek. – Rég volt, hogy utoljára elveszítettél egy életet, Kékcsillag – hallotta Tűzmancs Tigriskarom suttogását. Hány életed veszett már el? Tűzmancsot nagyon meglepte Tigriskarom nyílt kíváncsisága. – Ez volt az ötödik életem – válaszolta Kékcsillag csendesen. Tűzmancs hegyezte a fülét, de Tigriskarom nem válaszolt. Gondolataiba merülve baktatott tovább.


17. FEJEZET A nap delelőre járt, majd lassan ereszkedni kezdett, ekkor a macskák már a Szél törzs régi vadászterületén jártak. A beálló nehéz csend jelezte, hogy a patkánycsata mindannyiukat megviselte. Tűzmancs úgy érezte, mindene viszket és ég. Látta, hogy Szürkemancs sántít, és időnként három lábon ugrál, hogy elrejtse sérült negyedik lábát. De leginkább Kékcsillag aggasztotta. Tempója még lassabb lett, de nem volt hajlandó megállni és pihenni. Sötét, fájdalomtól kendőzött arckifejezése jelezte Tűzmancsnak, mennyire szeretne már a táborban lenni. – Ne aggódj az Árnyak törzse harcosai miatt – nyávogta összeszorított foggal, ahogy Tigriskarom beleszimatolt a levegőbe. Ma egyet sem találsz errefelé. Hogy lehet ilyen biztos benne? – tűnődött Tűzmancs. Óvatosan ereszkedtek lefelé a meredek, sziklás hegyoldalon, ami a Négyesfához vezetett. Ráléptek az ismerős, hazafelé vezető ösvényre. Már késő délután volt, és Tűzmancs vágyakozva gondolt fekhelyére, és egy jó nagy adag, friss zsákmányból álló vacsorára. – Még mindig érzem az Árnyak törzse bűzét – mormolta Szürkemancs Tűzmancsnak, ahogy átutaztak a Villám törzs vadászterületein. – Talán a szellő hozta ide a Szél törzs területéről – mondta Tűzmancs. Ő is érezte, bajsza remegett.


Hollómancs hirtelen megállt. – Halljátok? – nyávogta elfojtott hangon. Tűzmancs a fülét hegyezte. Először csak az erdő ismerős hangjait hallotta – a levelek susogását, egy galamb burukkolását. Aztán megfagyott benne a vér. A távolban harcra kész nyávogást hallott, és rettegő kiscicák visítását. – Gyorsan! – kiáltotta Kékcsillag. Úgy van, ahogy a Csillag törzs mondta. Megtámadták a táborunkat! Megpróbált előreugrani, de elesett. Feltornászta magát, és előrebicegett. Tigriskarom és Tűzmancs egymás mellett rohant. Szürkemancs és Hollómancs mögöttük futott, felborzolt farkuk kétszer nagyobb volt szokásos méreténél. Tűzmancs megfeledkezett fájdalmáról, ahogy a tábor felé iramodott. Egyedül az foglalkoztatta, hogy megvédje a törzset. Ahogy közeledtek a tábor bejárata felé, a harc hangjai egyre erősebbek lettek. Az Árnyak törzse szaga betöltötte orrlyukaikat. Tűzmancs szorosan Tigriskarom mögött haladt, amikor a macskák átvágtattak az alagúton és kiértek a tisztásra. Vad harc látványa fogadta őket. A Villám törzs harcosai derekasan küzdöttek az Árnyak törzse harcosaival. A kismacskákat Tűzmancs nem látta, de remélte, hogy biztonságban rejtőzködnek. Azt gondolta, hogy a leggyengébb idős macskák a kidőlt fa üregében találtak menedéket. Úgy tűnt, hogy a tábor minden szegletében vannak


harcosok. Tűzmancs látta, hogy Jégbundás és Aranyvirág egy nagy, szürke kandúrt karmolászik és harapdál. Még a fiatal királynő, Pettyesfejű is harcolt, bár hamarosan eljön ellése ideje. Három idősebb macska – Kicsifülű, Foltosbundás és Félszemű egy színjátszós bundás macskával viaskodott, aki kétszer olyan gyors és harcias volt, mint ők. A hazatérő macskák nagy erővel vetették magukat a küzdelembe. Tűzmancs elkapott egy magánál sokkal nagyobb cirmos királynőt, és mélyen a lábába mélyesztette a fogát. A királynő fájdalmasan felnyivákolt, és odafordult felé, kieresztette éles karmait, és fogával Tűzmancs nyaka felé kapott. Tűzmancs megfordult, hogy elkerülje a harapást. A királynő nem tudott lelassítani, így Tűzmancs elkapta hátulról, és lerántotta a földre. Tűzmancs erős hátsó lábával addig karmolászta a hátát, míg az vinnyogva el nem oldalazott, majd egyenesen eltűnt a tábort körülvevő vastag aljnövényzetben. Tűzmancs körülnézett, és meglátta, hogy Kékcsillag is megérkezett. Sebei ellenére egy másik cirmossal harcolt. Tűzmancs még sohasem látta Kékcsillagot harc közben, de még így, sebesülten is méltó ellenfél volt. Áldozata küszködött a szabadulásért, de Kékcsillag erősen tartotta, és olyan erővel karmolt belé, hogy Tűzmancs tudta: az a macska még sok holdtöltén át viselni fogja a harc nyomait. Majd meglátta, ahogy az Árnyak törzse egyik koromfekete mancsú, fehér macskája elrángat egy idősebb Villám törzsbeli macs-


kát az óvodától. Tűzmancs a Gyűlésről emlékezett ezekre a különös tappancsokra. Feketemancs! Az Árnyak törzse vezér-helyettese gyorsan megölte az idős macskát, aki a kiscicákat felügyelte, és egyik hatalmas mancsával benyúlt a tövisbokrok közé. A kiscicák védtelenül nyivákoltak és sipítoztak, most, hogy szüleik az Árnyak törzse többi harcosával vívtak a tisztás túloldalán. Tűzmancs az óvoda felé akart rohanni, de egy karom fájdalmasan az oldalába hasított. Megfordult, és látta, hogy egy girhes, színjátszó szőrű macska ugrott a hátára. Ahogy a földre zuhant, megpróbált odaszólni a Villám törzsbeli macskáknak, hogy a kiscicák veszélyben vannak. Minden erejével szabadulni próbált a girhes macska szorításából, és úgy fordította a fejét, hogy lássa a tövisbokrok szegélyezte fészket. Feketemancs már két kiscicát kihalászott az alomból, és nyúlt a harmadikért. Ahogy a girhes macska éles karmaival felszántotta a hasát, Tűzmancs nem látott semmit. Nagy nehezen talpra állt, és lekushadt, mintha védekezne. A trükk korábban már bevált, és most is. Ahogy a girhes macska diadalittasan ráugrott, és fogát Tűzmancs nyakába mélyesztette, Tűzmancs minden erejét beleadva felugrott, messzire hajítva az ellenséges harcost. Megfordult, és egy szempillantás alatt ott volt az elrepült harcos mellkasán – most nem volt könyörületes, fogát a macska vállába mélyesztette. A nőstény macska a harapástól a földre zuhant.


Tűzmancs felugrott, és az óvoda felé száguldott, fejét bedugta a bejáratnál. Feketemancs nem volt sehol. A fészekben Sárgafogú a rettegő kiscicák fölé hajolt. Szürke bundája vérfoltos volt, és egyik szeme fájdalmasan megdagadt. Dühödt sziszegéssel fogadta Tűzmancsot, de mikor rájött, ki az, így szólt. – Nincs semmi bajuk. Megvédtem őket. Tűzmancs nézte, ahogy az öreg nőstény megnyugtatja a védtelen kis állatokat, és Törtcsillag iszonyú figyelmeztetése futott át az agyán az Árnyak törzse áruló macskájáról. De most nem volt idő, hogy ezen gondolkozzon. Bíznia kell Sárgafogúban. Gyorsan bólintott, és kihátrált a tüskebokrok közül. Már csak néhány Árnyak törzsbeli macska maradt a táborban. Hollómancs és Szürkemancs egymás mellett harcoltak, és addig húztak-vontak egy fekete kandúrt, amíg az fájdalmas kiáltással el nem iramodott a bokrok felé. Az utolsó két betolakodót Fehérvihar és Sötétcsíkos űzte el, néhány harapás és karmolás kíséretében. Tűzmancs kimerülten roskadt a földre, és körülnézett a táborban. Az romokban hevert. Vértócsák petytyezték a tisztást, és a szőr csomókban állt a földön. Az aljnövényzet kerítésszerű védőgátja megbomlott ott, ahol a betolakodók elmenekültek. A Villám törzs macskái egyesével gyülekezni kezdtek a Nagyszikla előtt. Szürkemancs leült Tűzmancs mellé, lihegett, és megtépázott füléből csorgott a vér. Hollómancs is leült, és elkezdte nyalogatni a farkán


ejtett sebet. A királynők az óvodába rohantak, hogy ellenőrizzék a kiscicákat. Tűzmancs türelmetlenül várta visszatérésüket, de a sok macska miatt nem látott be az óvodába. Megnyugodott, amikor örömteli dorombolást és sivalkodást hallott a tüskebokor felől. Jégbundás átfurakodott a tömegen, Sárgafogúval a nyomában. A fehér királynő előrelépett, és megszólította őket. – A kiscicák biztonságban vannak, hála Sárgafogúnak. Egy Árnyak törzsbeli macska megölte a bátor Rózsafarkút, és el akarta lopni a kicsinyeket az alomból, de Sárgafogú elüldözte. – Nem közönséges Árnyak törzsbeli macskáról van szó – szúrta közbe Tűzmancs. Szándékában állt, hogy a törzs tudomására hozza: milyen sokkal tartoznak Sárgafogúnak. Én láttam. Feketemancs volt. – Az Árnyak törzse vezér-helyettese! – nyávogta Pettyesfejű, aki olyan bátran harcolt, földig lógó hasa ellenére. A tömeg szélén kis kavarodás támadt, ahogy Kékcsillag előrebicegett, és odafurakodott a növendékekhez. Komoly arckifejezése elárulta Tűzmancsnak, hogy valami baj van. – Pettyeslevél Oroszlánszív mellett van – mormolta. Oroszlánszív csúnyán megsérült a harcban. Súlyos a sebe. Fejét az árnyékos terület felé emelte, a Nagyszikla túloldalára, ahol az aranybarna szőrű harcos mozdulatlanul feküdt. Magas hangú kiáltás tört elő Szürkemancs torkából, és odarohant Oroszlánszívhez. Pettyeslevél, aki eddig


a Villám törzs vezérének helyettese fölé hajolt, arrébb húzódott, hogy utat engedjen a fiatal növendéknek, hogy utoljára megtisztogathassa tanítóját. Ahogy Szürkemancs gyászkiáltása visszhangzott a tisztás környékén, Tűzmancs szőre felállt, és ereiben megfagyott a vér. Ezt a kiáltást hallotta álmában! Egy pillanatig lecsüggesztette fejét, majd megrázta magát. Szürkemancs miatt nyugodtnak kell maradnia. Tűzmancs odapillantott Kékcsillagra, aki bólintott, így odament barátjához a Nagyszikla mellé. Egy pillanatra megállt Pettyeslevél mellett. Pettyeslevél kimerültnek látszott, tekintete felhős volt a gyásztól. – Most már nem segíthetek Oroszlánszíven – nyávogta csendesen. Úton van, hogy csatlakozzon a Csillag törzshöz. Testét Tűzmancs oldalához préselte, akit megvigasztalt Pettyeslevél bundájának melege. A többi macska csendesen nézte, ahogy a nap lassan lehanyatlott a fák mögött. Végül Szürkemancs felállt, és így kiáltott. – Meghalt! – Lefeküdt Oroszlánszív teste mellé, és fejét mellső mancsára tette. A törzs tagjai némán előrementek, hogy ki-ki a maga módján sirassa meg szeretett vezér-helyettesüket. Tűzmancs csatlakozott hozzájuk. Megnyalta Oroszlánszív nyakát, és ezt suttogta. – Köszönet a bölcsességedért. Nagyon sokat tanultam tőled. Majd leült Szürkemancs mellé, és óvatosan nyalogatni kezdte barátja fülét.


Kékcsillag megvárta, amíg a macskák elmennek, és csak azután osont oda melléjük. Szürkemancs szinte észre sem vette vezére jelenlétét. Tűzmancs elkapta tekintetét, ahogy Kékcsillag utolsó szavait intézte régi barátjához. – Ó, mihez kezdek nélküled, Oroszlánszív? – suttogta. Majd visszasántikált a barlangjához, leheveredett előtte, és fájdalomtól bénultan bámult a messzeségbe. Még csak tisztára sem nyalta saját vérmocskos, összecsomósodott bundáját. Tűzmancs most életében először látta Kékcsillagot teljesen legyőzőttnek, és a hideg futkosott a hátán. Tűzmancs holdfelkeltéig ott ült Oroszlánszív és Szürkemancs mellett. Hollómancs csatlakozott hozzá, és együtt virrasztottak kedves barátjukkal. Tigriskarom odament, és röviden megnyalogatta Oroszlánszívet. Tűzmancs várta a szavakat, amelyekkel Tigriskarom elbúcsúzik harcos barátjától, de Tigriskarom némán nyalogatta végig Oroszlánszív csomós bundáját. Tűzmancs zavarba jött attól, hogy a sötét cirmos szeme inkább Hollómancsot, mintsem Oroszlánszívet fürkészte. Pettyeslevél körbejárt a tábor körül, sebeket gyógyított, és lelkeket nyugtatott. Tűzmancs látta, hogy az orvosmacska kétszer is odament Kékcsillaghoz, aki mindig elküldte őt valaki máshoz. Kékcsillag csak akkor engedte meg, hogy Pettyeslevél vele is foglalkozzon, amikor az orvosmacska már az összes sérült macska sebét ellátta. Mikor Pettyeslevél végzett, meg-


fordult, és visszasétált a barlangjába. Kékcsillag felállt, és lassan felmászott a Nagysziklára. Úgy tűnt, a törzs már vár rá. Amint Kékcsillag elhelyezkedett szokásos helyén, a szokatlanul komor és néma macskák elkezdtek gyülekezni az alant levő tisztáson. Tűzmancs és Hollómancs felpattant, hogy csatlakozzon hozzájuk, Szürkemancsot otthagyták Oroszlánszív mellett. A szürke növendék még mindig ott feküdt, orrát Oroszlánszív lassan kihűlő, aranyszínű bundájának nyomta. Tűzmancs azt gondolta, hogy Kékcsillag megbocsátja Szürkemancs távolmaradását. – A hold majdnem a legmagasabban áll az égen – nyávogta Kékcsillag, ahogy Tűzmancs elfoglalta a helyét Hollómancs mellett. És ismét az én kötelességem, hogy – hamar, nagyon hamar – megnevezzem a Villám törzs vezérének új helyettesét. Hangja fáradtságtól és szomorúságtól volt rekedt. Tűzmancs egyik harcosról a másikra nézett. Mindannyian várakozásteljesen néztek Tigriskaromra. Még Fehérvihar is odafordult a sötét cirmos felé. Tigriskarom határozott arckifejezése és bajszának remegése is azt mutatta, hogy egyetért velük. Kékcsillag nagy levegőt vett, és folytatta. – Ezeket a szavakat Oroszlánszív teste előtt mondom, hogy szelleme hallja, és hagyja jóvá választásomat. Habozott. Nem felejtettem el, hogy egy macska bosszút állt Vörösfarkú haláláért, és visszahozta nekünk a testét. A Villám törzsnek manapság még nagyobb szüksége van erre a rettenthetetlen bátorságra.


– Kékcsillag ismét elhallgatott, és hangosan, tisztán nyávogta a nevet. – Tigriskarom lesz a Villám törzs vezérének új helyettese! Beleegyező nyávogás hangzott fel, a leghangosabban Sötétcsíkos és Hosszúfarkú felől. Fehérvihar nyugodtan, lehunyt szemmel ült, farkát szépen maga köré csavarva. Lassan, beleegyezőn bólintott. Tigriskarom büszkén felemelte állát, és félig lehunyt szemmel hallgatta törzsét. Majd átvonult a tömegen, apró biccentéssel nyugtázta a gratulációkat, és felugrott a Nagysziklára Kékcsillag mellé. – Villám törzs! – nyávogta. – Megtisztelőnek tartom és elfogadom a helyettesi posztot. Soha nem hittem, hogy ilyen magas pozícióba kerülök, de Oroszlánszív szellemére esküszöm, hogy minden erőmmel szolgálni foglak titeket. Mélyen fejet hajtott, széles sárga szemével a tömeget fürkészte, és leugrott a Nagyszikláról. Tűzmancs hallotta Hollómancs mormolását a bajsza alatt. Jaj, ne! Kíváncsian fordult barátja felé. Hollómancs lecsüggesztette fejét. – Nem lett volna szabad őt választania! – suttogta. – Tigriskaromról beszélsz? – súgta oda Tűzmancs. – Azóta ő akart lenni a Villám törzs vezérének helyettese, amióta elintézte Vörösfarkút… – nyávogta Hollómancs. Majd gyorsan elhallgatott. -Elintézte Vörösfarkút? – visszhangozta Tűzmancs. Agyában kérdések száguldoztak. Mit tudhat Hollómancs? Vajon a Gyűlésen igazat mondott, amikor előadta a Széltörzzsel vívott harc történetét? Tényleg


Tigriskarom felelős Vörösfarkú haláláért?


18. FEJEZET – Azt meséled el Tűzmancsnak, hogy védtem meg Vörösfarkút? Tűzmancs érezte, hogy hideg szellő borzongatja meg a szőrt a tarkóján. Hollómancs félelemtől tágra nyílt szemmel perdült meg. Tigriskarom fenyegető vicsorgassál magasodott föléjük. Tűzmancs talpra ugrott, és szembenézett az új helyettessel. – Csak azt mondta, hogy bár itt lehettél volna, hogy Oroszlánszívre is ugyanígy vigyázz, enynyi az egész! – nyávogta gyorsan. Tigriskarom egyikükről a másikukra nézett, majd csendben elosont. Hollómancs zöld szeme rettegéstől fénylett, és megállíthatatlanul reszketett. – Hollómancs? – kérdezte Tűzmancs ijedten. De Hollómancs fel sem nézett rá. Fejét lehajtva visszament Szürkemancshoz, és lefeküdt mellé, vékony, fekete testével Szürkemancs bundájához bújt, mint aki hirtelen fázni kezdett. Tűzmancs kétségbeesetten nézte két barátját Oroszlánszív teste mellett. Mivel más nem jutott eszébe,


odaballagott, és lefeküdt melléjük, felkészülve az éjszakai virrasztásra. Ahogy fejük felett elhaladt a hold, több macska is csatlakozott hozzájuk. Mire a tábor csendes és nyugodt lett, Kékcsillag is megérkezett. Semmit sem szólt, de kicsit távolabb leült, és olyan elviselhetetlenül fájdalmas pillantással bámulta volt helyettese testét, hogy Tűzmancs képtelen volt tovább nézni. Hajnalban egy csapat idős macska jelent meg, és elvitték Oroszlánszív testét a temetkezési helyre. Szürkemancs velük ment, hogy segítsen megásni a gödröt, mely Oroszlánszív utolsó nyughelye lesz. Tűzmancs ásított, és nagyot nyújtózkodott. Csontig átfagyott. A levélhullás már itt volt, az erdőt köd ülte meg, de a levelek felett Tűzmancs a rózsás reggeli eget látta. Figyelte, ahogy Szürkemancs az idős macskákkal együtt eltűnik a harmatos aljnövényzetben. Hollómancs talpra ugrott, és a növendékek barlangjához sietett. Tűzmancs lassan utánament. Mire megérkezett, a fekete macska már összegömbölyödve feküdt, orrát farka alá dugva, mint aki alszik. Tűzmancs túlságosan kimerült volt a beszélgetéshez. Körbejárkált mohos ágyán, letelepedett, és hoszszú álomba merült. – Ébredj! Tűzmancs a barlang bejárata felől hallotta Porosmancs hangját. Kinyitotta a szemét. Hollómancs már ébren volt, felült, és a fülét hegyezte. Szürkemancs mellette mocorgott. Tűzmancs meglepetten


látta maga mellett az ismerős, szürke alakot. Nem hallott felőle, mióta visszajött Oroszlánszív temetéséről. – Kékcsillag újabb gyűlést hívott össze! – sziszegte Porosmancs, és kihátrált a páfrányok mögül. A három növendék kimászott a meleg barlangból. A nap már túl járt a delelőn, és a levegő hűvösebbnek érződött, mint korábban. Tűzmancs megborzongott, gyomra megkordult. Nem emlékezett rá, mikor evett utoljára, és azon tűnődött, vadászhat-e még ezen a napon. Tűzmancs, Hollómancs és Szürkemancs sietve csatlakozott a Nagyszikla alatt összegyűlt tömeghez. Tigriskarom Kékcsillag mellett állva szónokolt a néphez. – A csata során vezetőnk újabb életet veszített el. Most, hogy kilenc életéből már csak négy maradt, kijelölök számára két testőrt, akiknek állandóan mellette kell lenniük. Az őrök jelenléte nélkül egy macska sem közelítheti meg Kékcsillagot. Borostyánszínű szeme Hollómancsra villant, majd visszatért a tömegre. Sötétcsíkos és Hosszúfarkú – folytatta, és a két harcosra nézett –, ti lesztek Kékcsillag testőrei. Sötétcsíkos és Hosszúfarkú fontoskodva bólintott és kihúzta magát. Most Kékcsillag szólalt meg. A helyettes parancsoló hangvétele után hangja nyugodtnak és kedvesnek tűnt. – Köszönjük hűségedet, Tigriskarom! Azonban a törzs tagjainak meg kell érteniük, hogy még mindig itt


vagyok nekik. Egy macska se habozzon megkeresni engem, és boldogan beszélgetek mindenkivel, testőrökkel vagy testőrök nélkül. Szeme megrebbent Tigriskarom felé. Ahogy a harcosok törvénykönyve mondja, a törzs biztonsága fontosabb, mint egyetlen tagjának biztonsága. Elhallgatott, és égkék szemét röviden megpihentette Tűzmancson. – Most pedig szeretném meghívni a Villám törzs tagjainak sorába Sárgafogút. Meglepett nyávogások hangzottak fel egyes harcosok felől. Kékcsillag Jégbundásra pillantott, aki beleegyezőn bólintott. A többi királynő némán bámult. Kékcsillag folytatta. – Tegnapi tette bebizonyította, hogy hűséges és bátor. Ha úgy kívánja, törzsünk teljes jogú tagjává fogadjuk. A tömeg széléről Sárgafogú felnézett a törzs vezérére, és azt mormolta. – Megtiszteltetésnek veszem, Kékcsillag, és elfogadom az ajánlatodat. – Jól van – nyávogta Kékcsillag, hangja szilárd volt, mint aki elintézettnek tekinti az ügyet. Tűzmancs vidáman dorombolt, és oldalba bökte Szürkemancsot. Meglepődött, hogy milyen sokat jelentett neki az, hogy Kékcsillag mindenki előtt kinyilvánította bizalmát Sárgafogú iránt. Kékcsillag ismét szólásra emelkedett. – Tegnap este sikeresen megvédtük magunkat az Árnyak törzse ellen, de még mindig nagy fenyegetést jelentenek számunkra. A ma reggel megkezdett javítá-


si munkálatokat folytatnunk kell. Határaink mellett állandó járőrcsapatok fognak cirkálni. Nem szabad azt hinnünk, hogy a háborúnak vége. Tigriskarom magasra emelt farokkal felállt, és lenézett az összegyűlt macskákra. – Az Árnyak törzse akkor támadt, amikor távol voltunk a tábortól – morogta. – Jól megválasztották a támadás pillanatát. Honnan tudták, hogy a tábort ilyen gyengén védik? Talán idebent is van szemük? Tűzmancs döbbenten megmerevedett, ahogy Tigriskarom jeges pillantása megállapodott Hollómancson. Néhány harcos követte Tigriskarom pillantását, és meglepetten néztek a fekete növendékre. Hollómancs a földet nézte, és idegesen dörzsölgette a mancsát. Tigriskarom folytatta. – Még mindig elég sok időnk van napnyugta előtt. A tábor újjáépítésére kell koncentrálnunk. De ha addig bárkit vagy bármit gyanúsnak találtok, szóljatok nekem! Legyetek nyugodtak: amit mondotok, bizalmasan kezelem! – Bólintásával távozásra intette a törzset, majd odafordult Kékcsillaghoz, és suttogni kezdett hozzá. A macskák szétváltak, és elkezdték körbejárni a tábort, felmérték a kárt, és munkacsoportokat alakítottak. – Hollómancs! – kiáltotta Tűzmancs. Még mindig megdöbbentette Tigriskarom feltételezése, hogy saját


növendéke árulta el a törzset. Azonban Hollómancs már elszaladt. Tűzmancs látta, hogy felajánlja segítségét Fehérviharnak és Csonkafarkúnak, majd elsiet apró gallyakért, amikkel betömködhetik a védőfalban ütött lyukakat. Hollómancs láthatóan nem akart társalogni. – Menjünk, segítünk neki! – javasolta Szürkemancs. Hangja üres volt, szeme pedig kifejezéstelen. – Menj, én is mindjárt jövök! – válaszolta Tűzmancs. – Először meg akarom nézni, hogy van Sárgafogú, hiszen keményen megharcolt Feketemanccsal. Sárgafogút a kidőlt fa melletti fészkében kereste. Az öreg nőstény elgondolkodva üldögélt az árnyékban. – Tűzmancs – dorombolta, mikor meglátta. – Örülök, hogy eljöttél. – Meg akartam nézni, hogy a tegnap este után jól vagy-e – nyávogta Tűzmancs. – A régi szokások tovább megmaradnak, mint a régi illatok, nemde? – nyávogta Sárgafogú, felvillantva régi énjét. – Azt hiszem, így van – ismerte be Tűzmancs. Hogy érzed magad? – A régi lábsebemet megint érzem, de rendbe jövök – mondta Sárgafogú. – Hogy verekedtél meg Feketemanccsal? – kérdezte Tűzmancs, és nem sikerült elrejtenie a hangjában megbúvó csodálatot.


– Feketemancs erős, de sohasem volt okos harcos. Veled sokkal nagyobb kihívás volt harcolni. Tűzmancs kereste az öreg nőstény hangjában a megbúvó gúnyt, de hiányzott belőle. Sárgafogú folytatta. Ismerem kölyökkora óta, nem változott semmit: erős, de ostoba. Tűzmancs leült mellé. – Nem lepett meg, hogy Kékcsillag felkért, csatlakozz a törzshöz – dorombolta. – Tegnap éjjel kimutattad az irántunk való hűségedet. Sárgafogú megbiccentette a farkát. – Talán egy igazán hűséges macska annak a törzsnek az oldalán harcolt volna, amely felnevelte őt. – De akkor nekem a Kétlábúak mellett kellene harcolnom! – jegyezte meg Tűzmancs. Sárgafogú csodálattal nézett rá. – Ezt szépen mondtad, kismacska. De te mindig is sokat gondolkodtál. Szomorúság villant át Tűzmancson, ahogy eszébe jutott, hogy Oroszlánszív is ugyanezt mondta róla. – Hiányzik az Árnyak törzse? – kérdezte. Sárgafogú lassan pislogott. – A régi Árnyak törzse hiányzik – nyávogta végül. Az, amilyen régen volt. – Amíg Törtcsillag nem lett a vezetője? – kíváncsiskodott Tűzmancs. – Igen – ismerte be Sárgafogú halkan. Ő megváltoztatta a törzset. Zihálva felnevetett. Mindig is tudta, hogyan kell beszédet tartani. Ha azt akarta, elhitette veled, hogy egér helyett nyúl van az orrod előtt. Talán


ezért nem vettem észre a hibáit. Az öreg nőstény emlékeibe veszve bámult a semmibe. – Biztos nem találod ki, hogy ki az Árnyak törzse új orvosmacskája! – nyávogta Tűzmancs, akinek eszébe jutott, mit tudott meg nemrég a Gyűlésen. Úgy érezte, mintha több holddal azelőtt lett volna. Szavai visszahozták Sárgafogút a jelenbe. – Csak nem Nedvesorrú? – nyávogta. – De igen! Sárgafogú megrázta a fejét. – Ő még a saját nátháját sem tudja meggyógyítani! – Szürkemancs is éppen ezt mondta! Egy pillanatig vidáman együtt doromboltak. Tűzmancs felállt. Most hagylak pihenni. Szólj, ha szükséged van valamire! Sárgafogú felemelte a fejét. – Mielőtt elmész, Tűzmancs – hallom, hogy patkányokkal verekedtél. Véredet is ontották? – Semmi baj. Pettyeslevél körömvirággal lekezelte a sebeimet. – Néha a körömvirág nem elegendő a patkánymarásra. Menj, keress egy csomónyi vadfokhagymát, és kenegesd be vele. Azt hiszem, a tábor bejáratától nem messze nő. Attól a sebben maradt patkányméreg az utolsó cseppig eltávozik. Habár – tette hozzá szárazon – az alvótársaid talán nem lesznek hálásak a tanácsomért! – Én hálás vagyok. Köszönöm, Sárgafogú! – dorombolta Tűzmancs. – Légy óvatos, fiatal barátom! Sárgafogú egy pilla-


natig még nézett utána, majd állát mellső mancsára helyezte, és lehunyta a szemét. Tűzmancs átcsusszant a Sárgafogú fészkét szegélyező ágak között, és a rekettyealagút felé indult vadfokhagymát keresni. A nap már lemenőben volt, és hallotta, hogy a királynők aludni hívják a kiscicákat. – Mit képzelsz, hová mész? – mordult fel egy hang a sötétből. Sötétcsíkos volt.


– Sárgafogú azt mondta, hogy menjek és… – Te nem fogadhatsz el utasításokat attól az árulótól! – sziszegte a harcos. – Menj, és segíts a javítási munkálatokban! Egy macska sem hagyhatja el a tábort ma éjjel! – Igenis, Sötétcsíkos! – nyávogta Tűzmancs, és megadón lehorgasztotta a fejét. Odafordult, és a bajsza alatt azt mormogta. – Sároscsíkos! – majd elindult a tábor határa felé, ahol ott látta Hollómancsot és Szürkemancsot, amint buzgón tapasztják be a sövényen ejtett lyukat. – Hogy van Sárgafogú? – kérdezte Szürkemancs, ahogy Tűzmancs odaért. – Jól. Azt mondta, a vadfokhagyma jót tenne a patkánymarásos sebeknek. Már éppen elindultam, hogy keressek pár csomónyit, amikor Sötétcsíkos rám mordult, hogy maradjak a táborban – mondta Tűzmancs. – Vadfokhagyma? – nyávogta Szürkemancs. – Azt én is kipróbálnám. Még mindig fáj a lábam. – Kislisszolhatok – ajánlkozott Tűzmancs. Zokon vette Sötétcsíkos fölényes rendreutasítását, és most örült, hogy túljárhat az eszén. Senki sem venné észre, ha kicsusszannék ezen a lyukon itt. Csak pár nyúlugrás az egész. Hollómancs összehúzta a szemöldökét, de Szürkemancs bólintott. – Mi addig fedezünk téged – suttogta. Tűzmancs hálásan megbökte, és kiugrott a határfalon levő lyukon. Amint kiért a táborból, egyenesen a vadfokhagyma-


hajtások felé indult, csípős illatuk gyorsan elárulta, hol találhatók. Ahogy a nap lebukott a horizonton, a hold felemelkedett az ibolyaszínű égre. Hideg szellő borzongatta meg Tűzmancs bundáját. Hirtelen macskaszagot hordott felé a szél. Óvatosan szimatolt. Az Árnyak törzse? Nem, csak Tigriskarom és két másik macska. Beleszimatolt a levegőbe. Sötétcsíkos és Hosszúfarkú! Vajon mit keresnek itt? Tűzmancs kíváncsian lopakodó helyzetbe ereszkedett. Nesztelenül átkúszott az aljnövényzeten, mindig szélirányba helyezkedve, nehogy kiszagolják. A harcosok egy páfránybokor árnyékában álltak, összedugott fejjel. Hamarosan Tűzmancs elég közel volt ahhoz, hogy hallja is őket. – A Csillag törzs tudja, a növendékem a kezdetektől fogva nem sok ígérettel kecsegtetett, de sohasem hittem, hogy áruló válik belőle! – morogta Tigriskarom. Tűzmancs szeme kitágult, és szőre felállt dühében. Úgy tűnt, mintha Tigriskarom nem csupán célozgatna arra, hogy Hollómancs áruló lett! – Szerinted az Anyaszáj felé vezető úton Hollómancs milyen hosszú időre tűnt el? – kérdezte Sötétcsíkos. – Elég hosszú időre ahhoz, hogy elmenjen az Árnyak törzse területére és visszajöjjön – jött a helyettes fenyegető válasza. Tűzmancs hátán ismét felállt a szőr mérgében. Ez lehetetlen! – gondolta. Hollómancs egész végig velünk


volt! Most Hosszúfarkú szólalt meg, az izgalomtól egészen magas hangon. – Biztosan megmondta az Árnyak törzsének, hogy a Villám törzs vezetője és a legerősebb harcos elhagyta a tábort. Különben miért támadtak volna akkor, amikor támadtak? – Mi vagyunk az utolsó törzs, akik kiálltak az Árnyak törzsével szemben. Erősnek kell maradnunk – dorombolta Tigriskarom. Hangja bársonyossá vált. Csendben várta a választ. Sötétcsíkos olyan készségesen válaszolt, mintha még mindig Tigriskarom növendéke lenne, és a megfelelő vadásztechnikát firtató kérdésre felelne. Szavaitól Tűzmancsot elfogta a rettegés, és elállt a lélegzete. – A törzsnek jobb lenne egy ilyen Hollómancsféle áruló nélkül. – Meg kell mondanom, hogy egyetértek veled, Sötétcsíkos – mormolta Tigriskarom érzelmektől átfűtött hangon. Bár a saját növendékem… – Elhallgatott, mintha túlságosan nehezére esne folytatni. Tűzmancs eleget hallott. Már eszébe sem jutott a vadfokhagyma, megfordult, és a lehető leghalkabban visszakúszott a tábor felé. Úgy döntött, nem mondja el a hallottakat Hollómancsnak. Csak megijedne, ha meghallaná. Tűzmancs agyában száguldottak a gondolatok. Mit tegyen? Tigriskarom a törzs vezér-helyettese, nagy harcos, népszerű a macskák körében. Egy növendék vádaskodá-


sait senki sem hallgatná meg. De Hollómancs szörnyű veszélyben forog. Tűzmancs megrázta magát, hogy kitisztuljon a feje. Csak egyetlen dolgot tehet – meg kell mondania Kékcsillagnak, mit hallott, és valahogy meggyőznie arról, hogy igazat mond!

19. FEJEZET Szürkemancs és Hollómancs még mindig a lyukat foldozták, amikor Tűzmancs visszaért. Elég nagy rést hagytak rajta, hogy barátjuk visszamászhasson a táborba. – Nem jártam szerencsével a fokhagyma ügyében – lihegte Tűzmancs, ahogy becsusszant. Sötétcsíkos ott járőrözik a környéken. – Mindegy – nyávogta Szürkemancs. Majd holnap kimegyünk érte. – Hozok neked Pettyeslevéltől egy kis mákot – ajánlkozott Tűzmancs. Aggódott barátja üres tekintete miatt, ráadásul Szürkemancs izmai merevek voltak a fájdalomtól. – Ne aggódj! – nyávogta Szürkemancs. Jól vagyok! – Nem okoz gondot – ragaszkodott hozzá Tűzmancs, és mielőtt Szürkemancs vitatkozni kezdett


volna vele, eliramodott Pettyeslevél barlangja felé. Pettyeslevél boldogtalanul járkált körbe a barlangja előtt levő kis tisztáson. – Jól vagy? – kérdezte Tűzmancs. – A Csillag törzs szellemei nyugtalanok. Azt hiszem, megpróbálnak közölni velem valamit – válaszolta, és idegesen tekergette a farkát. Mit tehetek érted? – Azt hiszem, elkelne egy kis mák Szürkemancsnak a lábsebe miatt – magyarázta Tűzmancs. A patkánymarta sebei még mindig fájnak. – Oroszlánszív elvesztése miatt a sebei még jobban fognak fájni. De ne aggódj, az idő mindent begyógyít! Addig is igazad van, a mák segít. Pettyeslevél bement a barlangjába és egy szárított mákgubóval tért vissza. Óvatosan letette a földre. – Csak egy-kettőt rázz ki belőle és add oda neki – nyávogta. – Köszönöm – nyávogta Tűzmancs. Biztosan jól vagy? – Menj, nézd meg a barátodat! – válaszolta Pettyeslevél, kikerülve tekintetét. Tűzmancs a foga közé kapta a gubót, és indulni készült. – Várj! – sziszegte Pettyeslevél hirtelen. Tűzmancs várakozón megfordult, és szeme találkozott Pettyeslevél világosbarna tekintetével. A nőstény macska szeme parázslott. – Tűzmancs – sziszegte. A Csillagok törzse pár


holddal ezelőtt szólt hozzám, mielőtt te csatlakoztál volna a törzshöz. Úgy érzem, azt akarják, hogy ezt most elmondjam neked. Azt mondták, hogy csak a tűz mentheti meg a törzsünket. Tűzmancs megbűvölten meredt Pettyeslevélre. A különös szenvedély hirtelen kihunyt Pettyeslevél szemében. Vigyázz magadra, Tűzmancs! – nyávogta megszokott hangján, és elfordult. – Viszlát! – válaszolta bizonytalanul Tűzmancs. Visszabaktatott a páfrányalagúton át. Pettyeslevél különös szavai visszhangoztak a fejében, de nem sok értelmet tudott kihámozni belőlük. Miért osztotta meg vele mindezt? A tűz minden erdei állat ellensége. Zavartan megrázta a fejét, és a növendékek barlangja felé vette az irányt. – Szürkemancs! – sziszegte Tűzmancs alvó barátja fülébe. Miután szinte egész éjszaka javítási munkálatokat végeztek, megengedték nekik, hogy sokáig aludjanak. Tigriskarom parancsa szerint amikor a nap delelőre hág, készen kell állniuk a kiképzésre. A barlangba beszűrődő erős sárga fény arról árulkodott, hogy ez az idő nemsokára eljön. Tűzmancs nyugtalanul aludt. Valahányszor elaludt, zavaros és kivehetetlen, de sötétséggel és fenyegetéssel teli álmok kavarogtak benne. – Szürkemancs! – sziszegte ismét Tűzmancs. De barátja meg sem moccant. Két mákszemet evett meg elalvás előtt, és most mélyen aludt.


– Ébren vagy, Tűzmancs? – nyávogta Hollómancs a fekhelyéről. Tűzmancs csendesen mormolt valamit. Beszélni akart Szürkemanccsal még Hollómancs felébredte előtt. – Igen! – válaszolta. Hollómancs felült hangával és mohával vetett ágyán, és gyors nyalintásokkal mosakodni kezdett. – Felébreszted? – kérdezte Szürkemancs felé bökve. Mély hang mordult fel a barlangon kívülről. Nagyon remélem! A kiképzés mindjárt kezdődik! Tűzmancs és Hollómancs felugrott. – Szürkemancs, ébredj! – Tűzmancs mancsával megbökte barátját. – Tigriskarom már vár ránk! Szürkemancs felemelte a fejét. Szeme még mindig álomittas volt. – Készen vagytok? – nyávogta Tigriskarom. Tűzmancs és Hollómancs kimászott a barlangból, hunyorogtak, ahogy kiértek a napfényre. A vezér-helyettes a fatuskó mellett ült. Jön már végre a harmadik is? – kérdezte. – Igen – válaszolta Tűzmancs, és úgy érezte, meg kell védenie barátját. Csak most ébredt fel. – A kiképzés jót fog tenni neki – morogta Tigriskarom. Már elég ideig gyászolt. Tűzmancs pár pillanatig állta a fenyegető, borostyánszínű szem pillantását. A harcos és a növendék szeme egy pillanatig ellenségesen összevillant.


Szürkemancs álmosan mászott ki a barlangból. – Kékcsillag egy perc múlva itt lesz érted, Tűzmancs – jelentette be Tigriskarom. A szótól Tűzmancs dühe elszállt. Első kiképzése Kékcsillaggal! Izgalom járta át. Azt hitte, sebesült nevelője még pihen. – Szürkemancs – folytatta Tigriskarom – csatlakozhatsz az általam tartott kiképzéshez. Gondolod, hogy bírni fogod a versenyt, Hollómancs? Szeme növendékére villant. Végül is szereztél pár csúnya csaláncsípést, míg mi, többiek a patkányokkal harcoltunk, nem igaz? Hollómancs a földet nézte. – Jól vagyok – nyávogta. Szürkemancs és Hollómancs követték a vezérhelyettest, aki kilépett a tábor bejáratán. Hollómancs mélyen lehajtott fejjel tűnt el a rekettyebokrok között. Tűzmancs türelmesen ült, és várta Kékcsillagot, aki megérkezett. A szürke királynő kilépett barlangjából, és odasietett hozzá a tisztáson át. Szőre még mindig csomós volt a sebei környékén, de büszke járása nem árulkodott fájdalmakról. – Gyere! – szólt oda neki. Tűzmancs meglepetten vette észre, hogy Kékcsillag egyedül van. Sötétcsíkost és Hosszúfarkút sehol sem látta. Egy gondolat villant át rajta, és izgalmát aggodalom váltotta fel – itt a lehetőség, hogy elmondja Kékcsillagnak, minek volt fültanúja tegnap éjjel. Tűzmancs a rekettyésnél érte utol vezérét, és a nyomában haladt tovább. – Az őreid is csatlakoznak hozzánk? – kérdezte habozva.


Kékcsillag úgy válaszolt, hogy hátra sem nézett. – Megparancsoltam Sötétcsíkosnak és Hosszúfarkúnak, hogy maradjanak a táborban, és segítsenek az újjáépítésben. Most a legfontosabb az, hogy a tábor ismét biztonságos legyen. Tűzmancs szíve gyorsabban kezdett verni. Amint elhagyják a tábort, elmondja neki, mit hallott Hollómancsról. A két macska a kiképzővölgybe vezető ösvényen haladt. A föld frissen lehullott levelekkel volt tele, melyek ropogtak a lábuk alatt. Tűzmancs agya száguldott, ahogy a megfelelő szavakat kereste. Mit mondjon vezérének? Hogy Tigriskarom azon mesterkedik, hogy megszabaduljon növendékétől? És mit mondjon, ha Kékcsillag megkérdi tőle: miért? Képes lesz hangosan kimondani: arra gyanakszik, hogy Tigriskarom megölte Vörösfarkút? Még akkor is, ha Hollómancs a Gyűlésen előadott izgatott történetén kívül semmi más bizonyítéka nincs rá? Mire elérték a homokos völgyet, Tűzmancs még mindig nem szólalt meg. A völgy üres volt. – Megkértem Tigriskarmot, hogy ma az erdő egy másik részében tartsa a kiképzést – magyarázta Kékcsillag, ahogy a völgy közepére sietett. Szeretnék a verekedési technikákra koncentrálni, és azt szeretném, ha te is erre koncentrálnál – ami azt jelenti, hogy semmi sem vonhatja el a figyelmünket. Most kell megmondanom neki, gondolta Tűzmancs. Tudnia kell, milyen veszélyben forog Hollómancs.


Szőre felállt az izgalomtól. Nem lesz még egy ilyen alkalom… Szeme sarkából hirtelen mozgást érzékelt. Valami szürke villant meg az orra előtt, és Tűzmancs előrebukott, ahogy mancsát könnyedén kirúgták alóla. Kicsit dülöngélt, hogy megtartsa egyensúlyát, és megfordult. Kékcsillag nyugodtan ült mögötte. – Figyelsz végre rám? – nyávogta. – Igen, Kékcsillag! Ne haragudj! – válaszolta gyorsan, és belenézett a kék szemébe. – Így már jobb. Tűzmancs, sok hold óta itt vagy velünk. Figyeltem, ahogy harcolsz. A patkányokkal gyors voltál, az Árnyak törzse harcosaival kemény. Az első napon, amikor találkoztunk, túljártál Szürkemancs eszén, és okosságoddal megvédted Sárgafogút is. Elhallgatott, majd hangosan sziszegve így szólt. De egy nap találkozol egy olyan ellenféllel, aki ugyanilyen lesz: gyors, kemény és okos. Az én kötelességem, hogy felkészítselek erre a napra. Tűzmancs bólintott, Kékcsillag szavai teljesen megbűvölték. Minden érzéke éber volt. Hollómancs és Tigriskarom eltűnt elméjéből, és megrohanták az erdő nehéz szagai és apró zajai. – Lássuk, hogy harcolsz – mondta Kékcsillag. – Támadj meg! Tűzmancs felnézett rá, méregette, és azt fontolgatta, hogy kezdjen neki. Kékcsillag alig három nyúlugrásra volt tőle. Kétszer akkora volt, mint ő, így nem lenne értelme a szokásos mancsütésekkel és vereke-


déssel kezdeni. De ha elég gyorsan és erősen ugrik fel a hátára, talán elveszíti az egyensúlyát. Kékcsillag egy pillanatra sem vette le róla átható, kék szemét. Tűzmancs visszabámult, és ugrott. Egyenesen Kékcsillag vállán akart landolni, de ő már számított rá. Gyorsan lekushadt. Ahogy Tűzmancs ráugrott, Kékcsillag a hátára hemperedett. Ahelyett, hogy a vállát érte volna, Tűzmancs hirtelen Kékcsillag hasán ért földet. Nekiütközött Kékcsillag mind a négy mancsának, és könnyedén felhajította a levegőbe. Tűzmancs úgy érezte, félresöpörték, mint egy szemtelen kiscicát. Kemény csattanással ért földet, és szédülten hevert pár pillanatig, amíg feltápászkodott. – Érdekes stratégia, de a szemed elárulta, mit fogsz csinálni – morogta Kékcsillag, és felállt, hogy lerázza vastag bundájáról a homokot. – Próbáld újra! Most Tűzmancs Kékcsillag vállát nézte, de a mancsát célozta meg. Mikor Kékcsillag a földre kushad, akkor üti meg, amikor lehajol. Tűzmancs elégedetten ugrott el, de zavarba jött, mikor Kékcsillag váratlanul felugrott a levegőbe, így Tűzmancs nagy nyekkenéssel ott ért földet, ahol vezére egy pillanattal előbb állt. Kékcsillag időzítése tökéletes volt, ahogy Tűzmancs a földre zuhant, Kékcsillag máris rajta volt, és kiszorította belőle a levegőt. – Most próbálj meg valami olyasmit, amire nem számítok! – sziszegte Kékcsillag a fülébe. Lemászott


róla, és kihívó tekintettel hátrált el előle. Tűzmancs feltápászkodott, és zavartan megrázta magát. Még Sárgafogú sem volt ilyen ravasz. Felszisszent, és ismét ugrott. Most, ahogy Kékcsillag felé repült, kinyújtotta két mellső mancsát. Kékcsillag hátsó lábára állt, és mellső mancsával hárította őt. Tűzmancs érezte, hogy megcsúszik, és hátsó mancsával próbált a homokba érkezni, de már túl késő volt. Nehézkesen az oldalára nyekkent. – Tűzmancs – nyávogta Kékcsillag nyugodtan, ahogy Tűzmancs ismét talpra állt – erős vagy és gyors, de meg kell tanulnod kontrollálni a sebességedet és a testsúlyodat, hogy ne legyen olyan könnyű kibillentenem téged az egyensúlyodból. Próbáld meg ismét. Tűzmancs hátrált, melege volt, poros volt és lihegett. A kudarc érzése hasított belé. Elhatározta, hogy jobb lesz, mint a nevelője. Lassan lekushadt, és elkezdett Kékcsillag felé kúszni. Kékcsillag utánozta, és sziszegve felé kúszott, ahogy közeledett. Tűzmancs felemelte egyik mancsát, és Kékcsillag füle felé csapott. Kékcsillag lehajolt, hogy kivédje az ütést, majd felágaskodott, egyenesen Tűzmancs fölé tornyosult. Tűzmancs gyorsan hátára hemperedett, és két hátsó lábát hasa elé emelte. Kékcsillag hátrazuhant, és hangos nyögéssel ért földet a homokban. Tűzmancs megfordult, és talpra ugrott. Örömmámorban úszott. Aztán meglátta a homokban fekvő Kékcsillagot, és először jutottak eszébe a sebei. Talán


a harc miatt felszakadtak? Odarohant mellé, és lebámult rá. Megkönnyebbülésére Kékcsillag kinyitotta a szemét, és büszkén nézett fel rá. – Ez már sokkal jobb volt – lihegte. Felállt, és megrázkódott. – Most én következem. Ráugrott Tűzmancsra, a földre lökte, majd hátrált, és hagyta, hogy összeszedje magát, mielőtt ismét támadott. Tűzmancs nekigyürkőzött, de Kékcsillag ismét a földbe döngölte. – Nézd meg, mekkora vagyok, Tűzmancs! Ne próbálj ellenállni a támadásomnak! Használd az eszed! Ha elég gyors vagy ahhoz, hogy kikerülj, akkor kerülj ki! Tűzmancs ismét feltápászkodott, és felkészült Kékcsillag támadására. Most nem ásta be mancsát a puha földbe, hanem könnyedén állt, súlyát a lábujjaira helyezte. Ahogy Kékcsillag felé repült, ügyesen elugrott az útjából, hátsó lábára állt, és mellső mancsával arrébb taszította a mellette elrepülő testet. Kékcsillag kecsesen négy mancson ért földet, és megfordult. – Kiváló! Gyorsan tanulsz! – dorombolta. De ez könnyű mozgás volt. Lássuk, mihez kezdesz ezzel. Napnyugtáig edzettek. Tűzmancs megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meghallotta Kékcsillag nyávogását. – Mára elég volt. Kékcsillag kissé fáradtnak és merevnek tűnt, de könnyed ugrásokkal hagyta el a ho-


mokos völgyet. Tűzmancs utána baktatott. Izmai merevek voltak, agyában a napközben tanultak kergették egymást. Ahogy egymás mellett mentek a fák alatt, Tűzmancs már alig várta, hogy mindent elmondjon Szürkemancsnak és Hollómancsnak az első kiképzéséről. Csak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtett szólni Kékcsillagnak Hollómancsról, amikor elérték a tábor bejáratát.

20. FEJEZET Mire Tűzmancs visszatért, a tábor már sokkal jobban festett. Látszott, hogy a nap folyamán több csoport macska dolgozott a javításokon. Jégbundás és Arany virág még mindig szorgalmasan foldozgatták az óvoda falát, de a külső fal ismét szilárdnak és biztonságosnak látszott. Tűzmancs besietett a tisztásra, hogy megnézze, van-e már friss zsákmány. Elment Homokmancs és Porosmancs mellett, akik arra készülődtek, hogy csatlakoznak a következő járőrcsapathoz. – Sajnálom – nyávogta Homokmancs, ahogy Tűzmancs várakozásteljesen körbeszimatolt az étkezőhely


körül. – Az utolsó kettőt mi ettük meg. Tűzmancs vállat vont. Majd később keres magának valami. Visszament a növendékek barlangjába, ahol Szürkemancs odabent üldögélt, hátát a fatuskónak vetve, és egyik mancsát nyalogatta. – Hol van Hollómancs? – kérdezte Tűzmancs, ahogy leült. – Még nem jött vissza a küldetéséről – válaszolta Szürkemancs. – Ezt nézd meg! Kinyújtotta a mancsát, hogy Tűzmancs megszemlélhesse. Mancsa felhasadt, és vérzett. – Tigriskarom halászni küldött, én pedig ráléptem a patakban egy éles kőre. – Jó mély a sebed. Szólj Pettyeslevélnek, hogy nézze meg! – tanácsolta Tűzmancs. Egyébként hová küldte Tigriskarom Hollómancsot? – Nem tudom, derékig a jeges vízben voltam – mormolta Szürkemancs. Felállt, és elbicegett Pettyeslevél barlangja felé. Tűzmancs leült, szemét a tábor bejáratára függesztette, és Hollómancsot várta. Miután előző éjjel végighallgatta a harcosok beszélgetését, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valami szörnyűség fog történni a barátjával. Szíve meglódult, ahogy Tigriskarom egyedül lépett be a táborba. Tovább várt. A hold már magasan fent járt az égen. Visszajön még Hollómancs egyáltalán? Tűzmancs azt


kívánta, bárcsak beszélt volna Kékcsillaggal, amikor lehetősége volt rá. Látta, hogy Sötétcsíkos és Hosszúfarkú őrzi Kékcsillag barlangját, és nem akarta, hogy azok ketten hallják aggodalmas szavait. Tigriskarom friss zsákmánnyal tért vissza, amin megosztozott Fehérviharral, a két macska a harcosok barlangja előtt fogyasztotta el vacsoráját. Tűzmancs rájött, hogy nagyon éhes. Talán vadásznia kéne – öszszefuthat Hollómanccsal a táboron kívül. Ahogy azon merengett, mit tegyen, meglátta Hollómancsot, ahogy belép a tábor kapuján. Megkönnyebbülés hullámzott át rajta, és nem csupán azért, mert Hollómancs szájában friss zsákmány volt. A növendék egyenesen Tűzmancshoz ment, és letette elé a zsákmányt a földre. – Elég lesz mindhármunknak! – nyávogta büszkén. És különösen jó íze van – az Árnyak törzse vadászterületéről hoztam! Tűzmancsnak elállt a lélegzete. – Az Árnyak törzse területén vadásztál? – Ez volt a feladatom – magyarázta meg Hollómancs. – Tigriskarom az ellenség területére küldött vadászni téged! Tűzmancs alig akarta elhinni. Meg kell mondanunk Kékcsillagnak. Ez túlságosan veszélyes volt! Kékcsillag nevének említésére Hollómancs megrázta a fejét. Szeme rettegéssel és iszonyattal telt meg. – Nézd, senkinek ne szólj, rendben? – sziszegte.


Túléltem. Még egy kis zsákmányt is hoztam haza. Ennyi az egész. – Most túlélted! – köpte a szavakat Tűzmancs. – Ssss! Tigriskarom néz minket. Edd meg a részed, és maradj csendben! – csattant fel Hollómancs. Tűzmancs vállat vont, és elvett egy darab húst. Hollómancs kapkodva evett, és kerülte Tűzmancs pillantását. – Eltegyünk egy kis húst Szürkemancsnak is? – kérdezte egy idő után. – Pettyeslevélhez ment – mormolta Tűzmancs teli szájjal. Megvágta a mancsát. Nem tudom, mikor ér vissza. – Akkor tegyél el neki, ha akarsz – válaszolta Hollómancs. Hangja hirtelen kimerültnek tűnt. – Fáradt vagyok, aludnom kell. Felállt, és befurakodott a barlangba. Tűzmancs odakint maradt, figyelte, ahogy a tábor többi része felkészül az éjszakára. El akarta mondani Hollómancsnak, hogy minek volt fültanúja előző éjjel. Tudnia kell, micsoda veszélyben forog. Tigriskarom Fehérvihar mellett feküdt, és nyalogatták egymást, de fél szemmel a növendékek barlangját figyelte. Tűzmancs ásított, hogy megmutassa Tigriskaromnak, milyen kimerült. Majd felállt, és bement Hollómancs után a barlangba. Hollómancs aludt, de Tűzmancs megrezzenő bajszán és mocorgásán látta, hogy álmodik. Az apró nyávogásokból és sipításokból rájött, hogy barátja rém-


álmokkal küszködik. A fekete macska hirtelen talpra ugrott, szeme tágra nyílt a rettegéstől. Szőre felállt, háta meggörbült. – Hollómancs! – nyávogta Tűzmancs ijedten. – Nyugodj meg! Itt vagy a barlangunkban! Csak én vagyok! Hollómancs vadul körülnézett. – Csak én vagyok – ismételte Tűzmancs. Hollómancs pislogott és úgy tűnt, felismeri barátját. Lerogyott az ágyára. – Hollómancs – nyávogta Tűzmancs komoly hangon. – Valamit tudnod kell. Tegnap éjjel, amikor vadfokhagymát kerestem, hallottam valamit. Hollómancs félrenézett, még mindig remeget az álom miatt, de Tűzmancs folytatta. – Hollómancs, hallottam, amikor Tigriskarom azt mondta Sötétcsíkosnak és Hosszúfarkúnak, hogy te elárultad a Villám törzset. Azt mondta, hogy az Anyaszájhoz vezető úton elszöktél tőlünk, és megmondtad az Árnyak törzsének, hogy a táborunk védelem nélkül maradt. Hollómancs megperdült, hogy szembenézzen Tűzmanccsal. De nem szöktem el! – kiáltotta rémülten. – Persze hogy nem szöktél el! – értett egyet Tűzmancs. Azonban Sötétcsíkos és Hosszúfarkú azt hiszik, hogy elszöktél, Tigriskarom meggyőzte őket arról, hogy meg kell szabadulniuk tőled! Hollómancs megnémult, zihálva szedte a levegőt.


– Miért akarhat Tigriskarom megszabadulni tőled, Hollómancs? – kérdezte Tűzmancs kedvesen. Ő a törzs egyik legerősebb harcosa. Milyen fenyegetést jelentesz számára? Tűzmancs gyanította, hogy tudja a választ, de magától Hollómancstól akarta hallani. Várt, amíg Hollómancs kereste a megfelelő szavakat. Végül a fekete növendék közelebb mászott Tűzmancshoz, és rekedten a fülébe suttogott. – Mert nem a Folyó törzs vezér-helyettese ölte meg Vörösfarkút, hanem Tigriskarom. Tűzmancs némán bólintott, Hollómancs folytatta, suttogása feszültséggel telt meg. – Vörösfarkú megölte a Folyó törzs vezér-helyettesét… – Tehát Tigriskarom nem ölte meg Tölgyszívet – Tűzmancsnak muszáj volt közbevágnia. Hollómancs megrázta a fejét. – Nem, nem ölte meg! Miután Vörösfarkú megölte Tölgyszívet, Tigriskarom visszaparancsolt engem ide, a táborba. Maradni akartam, de rám mordult, hogy menjek, így berohantam a fák közé. Futnom kellett volna tovább, de egy ideig még néztem, ahogy harcolnak. Megfordultam, és visszaosontam, hogy lássam, nincs-e Tigriskaromnak szüksége a segítségemre. Mire közelebb értem, az összes Folyó törzsbeli harcos elmenekült, és csak Tigriskarom meg Vörösfarkú maradt ott. Vörösfarkú nézte, ahogy az utolsó harcos is elmenekül, és Tigriskarom – Hollómancs megállt, majd nagyot nyelt – Tigriskarom rráugrott. A nyakába mélyesztette a fogát, és


Vörösfarkú holtan zuhant a földre. Ekkor kezdtem el rohanni. Nem tudom, Tigriskarom meglátott-e vagy sem. Csak rohantam, amíg vissza nem értem a táborba. – Miért nem mondtad el Kékcsillagnak? – erőszakoskodott Tűzmancs szelíden. – Szerinted hitt volna nekem? – Hollómancs szeme vadul villogott. Te hiszel nekem? – Persze, hogy hiszek – nyávogta Tűzmancs. Megnyalta Hollómancsot a két füle között, hogy megnyugtassa és megvigasztalja barátját. Muszáj lesz még egy alkalmat keresnie rá, hogy elmondja Tigriskarom árulását Kékcsillagnak. – Ne félj, majd én elintézem! – ígérte. Addig is maradj mindig mellettem és Szürkemancs mellett! – Szürkemancs tudja? Tudja, hogy meg akarnak szabadulni tőlem? – Még nem. De el kell mondanom neki. Hollómancs csendesen hasra fordult, és maga elé bámult. – Semmi baj, Hollómancs! – dorombolta Tűzmancs, és orrával megérintette a vékony, fekete kis testet. – Segítek kimászni ebből. Szürkemancs hajnalban tért vissza a barlangba. Homokmancs és Porosmancs már egy ideje megérkezett a járőrözésről, és összegömbölyödve aludtak a helyükön. – Szia! – nyávogta Szürkemancs, hangja vidámabb volt, mint az utóbbi napokban.


Tűzmancs azonnal felébredt. – Sokkal vidámabb a hangod – dorombolta. Szürkemancs megnyalta Tűzmancs fülét. – Pettyeslevél valamit trutymót kent a fülemre, és órákig feküdnöm kellett. Biztosan elaludtam. Egyébként remélem, hogy az a pintyőke odakint rám vár. Éhen halok! – Igen. Hollómancs kapta el tegnap. Tigriskarom elküldte a… – Csendben legyetek már! – morogta Homokmancs. – Egyesek szeretnének aludni! Szürkemancs a szemét forgatta. – Gyere, Tűzmancs! – mondta. Pettyesfejűnek meglettek a kiscicái, gyere, nézzük meg őket! Tűzmancs boldogan dorombolt. Végre van mit ünnepelnie a Villám törzsnek! Hollómancsra pillantott, aki még mindig mélyen aludt, majd kilépett a barlangból. Szürkemanccsal átmentek a tisztáson az óvoda felé. A felkelő nap aranyfénybe vonta a bundáját, és örömmel nagyot nyújtózkodott, felfedve rugalmas gerincét és izmos lábát. – Ne dicsekedj már! – szólt oda Szürkemancs. Tűzmancs abbahagyta a nyújtózkodást, és barátja után ment. Fehérvihar az óvoda előtt várt, a bejáratot felügyelte. – Az új kiscicákat jöttetek megnézni? – kérdezte, ahogy Tűzmancs és Szürkemancs közeledett felé.


Tűzmancs bólintott. – Egyszerre csak egy mehet be, és várnotok kell. Most Kékcsillag van vele – mondta Fehérvihar. – Menj te először – ajánlkozott Tűzmancs. Amíg várok, elmegyek meglátogatom Sárgafogút. Büszkén biccentett Fehérvihar felé, majd elügetett Sárgafogú barlangja irányába. Az öreg macska épp a fülét mosta, nagy igyekezetében még a szemét is félig lehunyta. – Ne mondd, hogy eső lesz! – ugratta Tűzmancs. Sárgafogú felnézett. Túl sokat hallottad az öregek fecsegését! – nyávogta. Ugyan miért mosná egy macska a fülét, ha úgyis esőt kapunk? Tűzmancs vidáman megbillentette a bajszát. – Megnézed Pettyesfejű új kiscicáit? – kérdezte. Sárgafogú megmerevedett, és megrázta a fejét. – Nem hinném, hogy szívesen fogadnának – morogta. – De tudják, hogy te mentetted meg a… – kezdte Tűzmancs. – Egy nőstény macska nagyon védelmezi a kicsinyeit. Főleg az első alomnál. Azt hiszem, inkább nem zavarom őket – válaszolta Sárgafogú olyan hangon, amely elejét vette a további vitának. – Ahogy óhajtod! De én megnézem őket. Jó jel, hogy éppen most születtek kiscicák a táborban. Sárgafogú vállat vont. – Néha – mormolta sötéten. Tűzmancs megfordult, és visszament az óvodába.


Felhők takarták el a napot, így a levegő frissebbnek érződött. Erős szél borzolta fel a szőrét és rezegtette meg a tisztás körüli faleveleket. Kékcsillag az óvoda előtt ült. Mögötte Szürkemancs farka épp eltűnt a keskeny bejáraton. – Tűzmancs! – üdvözölte Kékcsillag. Azért jöttél, hogy megnézd a Villám törzs új harcosait? A Villám törzs vezérének hangja fáradt és szomorú volt. Tűzmancs meglepődött. A kismacskák érkezése jó hír a törzs számára, nem? – Igen, ezért jöttem – válaszolta. – Akkor, ha végeztél, gyere, és látogass meg a barlangomban. – Igen, Kékcsillag! – nyávogta Tűzmancs, ahogy Kékcsillag lassan elballagott. Tűzmancs érezte, hogy a hátán feláll a szőr. Ismét lehetőség nyílt rá, hogy négyszemközt beszéljen Kékcsillaggal. Talán a Csillag törzs mégis mellette áll. Szürkemancs kimászott az óvoda bejáratán. – Nagyon édesek – nyávogta. De most már éhen halok. Elmegyek egy kis friss zsákmányért. Neked is teszek majd félre – már ha lesz mit! Kedvesen Tűzmancsra kacsintott, és elszáguldott. Tűzmancs dorombolt egyet búcsúzóul, és felnézett Fehérviharra, aki beleegyező bólintással beengedte őt az óvodába. Tűzmancs bepréselte magát a szűk kijáraton. Négy apró kiscica feküdt összegömbölyödve Pettyesfejű vastagon bélelt fészkében. Bundájuk hal-


ványszürke alapon sötét pettyes volt, mint az anyjuké, egy apró szürke kis kandúrt kivéve. Ott nyivákoltak és sipítoztak Pettyesfejű hasa mellett, szorosan lezárt szemmel. – Hogy érzed magad? – suttogta Tűzmancs Pettyesfejűnek. – Kicsit fáradtan – válaszolta Pettyesfejű. Büszkén lenézett a kölykökre. – De a kicsik erősek és egészségesek. – A Villám törzs szerencsés, hogy megszülettek – dorombolta Tűzmancs. Épp most beszélgettem róluk Sárgafogúval. Pettyesfejű nem válaszolt, de Tűzmancs észrevette a szemében felvillanó aggodalmat, miközben egy meginduló kismacskát visszahúzott maga mellé. Tűzmancs ideges remegést érzett a gyomrában. Kékcsillag befogadta a törzsbe Sárgafogút, de úgy tűnt, hogy a törzsben még nem mindenki bízik az öreg macskában. Kedvesen Pettyesfejű horpaszához érintette az orrát, majd megfordult és kisétált a tisztásra. A törzs vezére barlangja bejáratánál várt Tűzmancsra. Hosszúfarkú ott ült mellette. A halvány cirmos harcos keményen nézett a közeledő Tűzmancsra. Tűzmancs oda sem figyelt rá, és várakozásteljesen nézett Kékcsillagra. – Gyere be! – nyávogta Kékcsillag, és megfordult, hogy mutassa az utat. Tűzmancs utánament. Hosszúfarkú azonnal felállt, hogy kövesse őket. Kékcsillag visszanézett a válla fölött.


– Azt hiszem, a fiatal Tűzmanccsal biztonságban leszek – nyávogta. Hosszúfarkú egy pillanatig bizonytalanul bámult, majd leült a barlang bejárata elé. Tűzmancs még sohasem járt Kékcsillag barlangjában. Vezére után lépkedett, és átbújt a bejáratnál lecsüngő zuzmók alatt. – Pettyesfejű kiscicái nagyon aranyosak – dorombolta. Kékcsillag arca komoly lett. – Lehet, hogy aranyosak, de újabb éhes szájak, akiket etetni kell, pedig hamarosan beköszönt a tél. Tűzmancsra pillantott, aki nem tudta elrejteni Kékcsillag szomorkás hangja felett érzett meglepetését. – Ó, ne hallgass rám! – nyávogta Kékcsillag, és türelmetlenül megrázta a fejét. – Az első hideg szél mindig aggaszt. Gyere, helyezd magad kényelembe! – Fejével a száraz, homokos föld felé biccentett. Tűzmancs lehasalt, és mancsát kinyújtóztatta maga előtt. Kékcsillag lassan körözött mohás fekhelyén. – Még mindig fáj mindenem a tegnapi kiképzés miatt – ismerte be, mikor végre elhelyezkedett, és farkát mancsa köré tekerte. Jól harcolsz, ifjú barátom! Tűzmancs végre fürödhetett a dicséretben. Szíve hevesen vert. Itt a tökéletes pillanat, hogy beszéljen vezérének Tigriskaromról. Felemelte állát, és szólni készült. De Kékcsillag szólalt meg először, elbámult mellette a barlang fala mentén. – Még mindig érzem az Árnyak törzse átható szagát a táborban – mormolta. –


Remélem, nem kell megérnem azt a napot, amikor az ellenség egészen táborunk szívébe hatol. – Tűzmancs némán bólintott, érezte, hogy Kékcsillag beszéde még nem ért véget. – Olyan sokan haltak meg – sóhajtott Kékcsillag. Először Vörösfarkú, aztán Oroszlánszív. Megköszönöm a Csillagok törzsének, hogy a megmaradt harcosaink olyan erősek és hűségesek, mint amilyenek ők voltak. Így, hogy Tigriskarom lett a vezér-helyettes, a Villám törzs képes lesz megvédeni magát. – Tűzmancs szíve elnehezült és jeges hidegség kúszott fel csontjaiba, ahogy Kékcsillag folytatta. Volt időszak, mikor Tigriskarom fiatal harcos volt. Akkoriban féltem szenvedélye erejétől. Az ekkora energiát okosan kell felügyelni. De most büszkén látom, hogy a törzs mennyire tiszteli őt. Tudom, hogy nagyravágyó, de nagyravágyása az egyik legbátrabb macskává teszi, aki mellett valaha is büszkén harcolhattam. Tűzmancs rögtön rájött, hogy nem mondhatja el Kékcsillagnak Tigriskarommal kapcsolatos gyanúját. Most nem, mikor Kékcsillag a helyettesére számít a törzs védelmében. Egyedül neki kell megmentenie Hollómancsot. Nagy levegőt vett, és lassan pislogott, mikor Kékcsillag megfordult, és egyenesen a szemébe nézett, már nem láthatta benne a döbbenetet és a csalódottságot. Kékcsillag következő, halk szavai aggodalommal voltak tele. – Tudod, hogy Törtcsillag visszatér. A Gyűlésen


egyértelművé tette, hogy minden területre vadászati jogot óhajt maguknak. – Egyszer már elkergettük. Újra megtehetjük – jelentette ki Tűzmancs. – Így igaz – ismerte el Kékcsillag szomorkás bólintással. A Csillag törzs nagyra értékeli majd bátorságodat, ifjú Tűzmancs. Elhallgatott, és megnyalogatta az oldalán levő egyik, gyógyulófélben levő sebet. – Azt hiszem, tudnod kell, hogy a patkányokkal vívott csatában nem az ötödik életemet veszítettem el. Hanem a hetediket. Tűzmancs megdöbbenve ült fel. Kékcsillag folytatta. – Azért hagytam meg a törzset abban a hitben, hogy az ötödik volt, mert nem akartam, hogy a biztonságom miatt aggódjanak. De még két élet, és nekem is csatlakoznom kell a Csillag törzshöz. Tűzmancs agyában száguldottak a gondolatok. Miért mondja el ezt neki Kékcsillag? – Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem, Kékcsillag – dorombolta tiszteletteljesen. Kékcsillag bólintott. – Most fáradt vagyok – mormolta. Kérlek, menj. És Tűzmancs, elvárom, hogy ezt a beszélgetést senkinek ne említsd. – Természetesen, Kékcsillag – válaszolta Tűzmancs, miközben kisurrant a zuzmófüggöny mögött. Hosszúfarkú a bejárat mellett ült. Tűzmancs elment mellette, és a barlangja felé tartott. Nem tudta, hogy


Kékcsillaggal folytatott beszélgetésének melyik része volt a leginkább zavarba ejtő. Sétájában iszonyattal teli nyávogás akasztotta meg, mely az óvoda felől jött. Jégbundás kirohant a tisztásra, farka az ijedtségtől ide-oda járt. – A kiscicáim! Valaki elvitte a kiscicáimat! Tigriskarom odarohant hozzá. A törzshöz intézte szavait. – Gyorsan, kutassátok át a tábort! Fehérvihar, maradj ott, ahol vagy! Harcosok, járjátok körbe a tábor széleit! Növendékek, kutassatok át minden barlangot! Tűzmancs a legközelebbi barlanghoz rohant – ami a harcosoké volt – és befurakodott. A barlang üres volt. Mancsával átkutatta a fekvőhelyeket, de Jégbundás kölykeinek sem a szagát, sem a nyomát nem találta. Kirohant, és saját barlangja felé indult. Hollómancs és Szürkemancs már odabent voltak, szétdobálták saját fekvőhelyüket, minden sarokba benéztek. Homokmancs és Porosmancs az idősek barlangját nézte át. Tűzmancs rájuk hagyta, és egyik fűcsomótól a másikig szaladt, orrát beléjük dugta, nem törődve a csípős csalánnal. A kiscicáknak semmi nyomuk nem volt. Körülnézett a tábor határa mentén. Harcosok járkáltak ide-oda, és időnként beleszimatoltak a levegőbe. Tűzmancs hirtelen meglátta Sárgafogút a távolban. A páfrányfal egy őrizetlen részén nyomakodott át egy lyukon. Biztosan szagot fogott, gondolta, és Sárgafo-


gú felé rohant, ahogy a nőstény farka eltűnt a növények között. Mire a páfrányfalhoz ért, Sárgafogú már eltűnt. Tűzmancs beleszimatolt a levegőbe. Kiscicaszagot nem érzett, csak Sárgafogú félelmének keserű szagát. Mitől félt vajon? – tűnődött Tűzmancs. Tigriskarom nyávogása az óvoda mögötti bokrokból hangzott fel. Az összes macska odarohant hozzá, élükön Jégbundással. Minél szorosabban húzódtak össze, és körülálltak valamit, ami a mély aljnövényzetben feküdt. Tűzmancs odafordult, és látta, hogy Tigriskarom egy mozdulatlan, foltos bundájú szőrcsomó felett állt. Pettyeslevél! Tűzmancs hitetlenkedve bámulta Pettyeslevél élettelen testét. A düh sötét felhőként öltött alakot benne, és érezte, hogy fülében dobol a vér. Ki tette ezt? Kékcsillag átvonult a tömegen, és az orvosmacska fölé hajolt. – Egy harcos csapása végzett vele – nyávogta halkan. Tűzmancs a nyakát nyújtogatta, és felfedezett egy sebet Pettyeslevél nyakán. Lehorgasztotta a fejét, és hirtelen minden elhomályosodott körülötte. Tűzmancs gyászának ködén túl egyszer csak suttogás kezdődött, mely egyetlen, éles kiáltássá alakult. – Sárgafogú eltűnt!


21. FEJEZET – Sárgafogú megölte Pettyeslevelet, és elvitte a kicsikéimet! – sikoltotta Jégbundás. A többi királynő Jégbundáshoz rohant, hogy gyengéd nyalogatásukkal megnyugtassák, de Jégbundás ellökte őket, és gyászát a sötétedő égbe kiáltotta. Válaszként megdördült az ég, és hideg szél borzongatta meg a macskák bundáját. – Sárgafogú! – sziszegte Tigriskarom. Mindig is tudtam, hogy áruló! Most már tudjuk, hogyan sikerült elzavarnia az Árnyak törzse vezér-helyettesét! Csapda volt, amellyel behízelegte magát a törzsünkbe! Fejük felett villám cikázott el, mely ragyogó fényével megszakította Tigriskarom szavait. Hatalmas mennydörgés reszkettette meg az erdőt. Tűzmancs nem akart hinni a fülének. Bár küzdött a gyásszal, agya sebesen járt. Sárgafogú tényleg képes volt megölni Pettyeslevelet? A döbbent mormolásokon túl Sötétcsíkos hangosan felnyávogott. – Kékcsillag! Te mit szólsz? A macskák elhallgattak, ahogy vezérükre néztek. Kékcsillag szeme végigpásztázta a tömeget, és megállapodott Pettyeslevél testén. Az első esőcseppek meg-indultak, és harmatcseppekként csillogtak az orvosmacska még mindig ragyogó bundáján. Kékcsillag lassan pislogott. Gyász felhőzte arcát, és


Tűzmancs egy pillanatig attól félt, hogy ez az új haláleset legyűri őt. De mikor Kékcsillag kinyitotta a szemét, olyan elszántsággal égett, mely megmutatta: készen áll, hogy bosszút álljon ezért a kegyetlen támadásért. Felemelte a fejét. – Ha Sárgafogú ölte meg Pettyeslevelet és vitte el a kiscicákat, könyörtelenül levadásszuk őt. A tömeg egyetértőn nyávogott. De várnunk kell – folytatta Kékcsillag. Vihar közeleg, és nem akarok újabb életeket kockára tenni. Ha a cicák az Árnyak törzséhez kerültek, akkor nincsenek közvetlen veszélyben. Gyanítom, hogy Törtcsillag újoncokat keres saját törzsének, vagy túszok kellenek neki, hogy arra kényszerítsen minket, hadd vadásszanak a mi területünkön. Amint elült a vihar, járőr-csapatot küldök ki, akik megkeresik Sárgafogút, és visszahozzák a kiscicákat. – Nem vesztegethetjük az időt, a szaguk elvész az esőben! – tiltakozott Tigriskarom. Kékcsillag türelmetlenül megbillentette a farkát. – Ha most kiküldünk egy vadászegységet, fáradozásaink akkor is hiábavalók lesznek. Ebben az időben a szag már akkorra is elveszik, mire indulásra kész leszünk. Ha megvárjuk a vihar végét, nagyobb siker kecsegtet minket. A törzs tagjai helyeslőn mormoltak. Bár a nap alig hagyta el a delelőt, az ég sokkal sötétebb lett. A macskákat felzaklatta a villámlás és a mennydörgés, és hajlottak arra, hogy megfogadják vezérük tanácsát. Kékcsillag a helyettesére nézett.


– Szeretném megbeszélni veled a terveinket, Tigriskarom. Tigriskarom bólintott, és elosont Kékcsillag barlangja felé, de a vezér habozott. Tűzmancs felé nézett, farka rövid billentésével és bajsza megremegtetésével jelezte neki, hogy egyedül óhajt beszélni vele. A többi macska Pettyeslevél köré gyűlt, és nyalogatni kezdték. A gyász hangjai túlszárnyalták még a villámlás zaját is. Kékcsillag átment közöttük, és a páfrányalagút felé tartott, amely Pettyeslevél barlangjánál végződött. Tűzmancs csendesen elhaladt a gyászoló macskák mellett, és követte Kékcsillagot a barlangba. A páfrányok mögött nagyon sötét volt. A vihar eltakarta a nappali fényt, így úgy tűnt, mintha leszállt volna az éj. Az eső egyre nagyobb cseppekben zuhogott, hangosan csapkodta a leveleket, de legalább védett helyen voltak Pettyeslevél tisztásán. – Tűzmancs – nyávogta Kékcsillag sietve, ahogy a növendék odaért mellé. – Hol van Sárgafogú? Te tudod? Tűzmancs alig hallotta vezérét. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor ezen a tisztáson járt. Látta maga előtt Pettyeslevelet, ahogy kilép a barlangjából, bundája ragyog a napfényben. A kép beleégett emlékezetébe, és lehunyta a szemét, hogy örökre megőrizze. – Tűzmancs! – csattant fel Kékcsillag. Későbbre kell tartogatnod a gyászodat! Tűzmancs megrázta magát. – Én…, én láttam Sár-


gafogút, ahogy kilépett a táborból, miután a kiscicák eltűntek. Tényleg azt hiszed, hogy megölte Pettyeslevelet, és elvitte a kicsiket? Kékcsillag keményen nézett Tűzmancsra. – Nem tudom – ismerte be. Azt akarom, hogy keresd meg, és hozd vissza élve. Tudnom kell az igazságot. – Nem Tigriskarmot küldöd? Tűzmancsnak muszáj volt megkérdeznie. – Tigriskarom nagy harcos, de ebben az esetben a törzs iránt érzett hűsége felülkerekedhetne józan ítélőképességén – magyarázta Kékcsillag. – Tigriskarom meg akarja adni a törzsnek azt a bosszút, amire vágyik. Ezért egy macska sem hibáztathatja őt. A törzs azt hiszi, hogy Sárgafogú elárult minket, és ha Tigriskarom azt gondolja, hogy biztonságba helyezheti a törzset azzal, ha átadja nekik Sárgafogú holttestét, akkor ezt fogja tenni. Tűzmancs bólintott. Kékcsillagnak igaza volt, Tigriskarom kérdezés nélkül megölné Sárgafogút. Kékcsillag arca egy pillanatra megkeményedett. – Ha megtudom, hogy Sárgafogú áruló, én magam ölöm meg. De ha nem az… – Kék szemének tekintete összekapcsolódott Tűzmancséval. Nem fogom hagyni, hogy egy ártatlan macska meghaljon. – De mi lesz, ha Sárgafogú nem jön vissza? – nyávogta Tűzmancs. – Visszajön, ha te kéred meg rá.


Tűzmancs megdöbbent, hogy Kékcsillag mennyire hisz benne. Kérésének súlya rátelepedett, és azon tűnődött, van-e elég bátorsága ahhoz, hogy véghezvigye, amit kértek tőle. – Menj már! – parancsolta Kékcsillag. De légy óvatos: egyedül leszel, és talán ellenséges járőrökkel is összetalálkozol. Ez a vihar a táborban tartja a harcosainkat egy ideig. Ahogy Tűzmancs kisietett a tisztásra, feje felett mennydörgés hangzott fel. Az eső csak úgy szakadt, bundáján úgy érezte, vízcseppek helyett apró kövek zuhannak rá. Egy villámlás megvilágította Sötétcsíkos és Hosszúfarkú arcát, ahogy figyelték a tisztáson átvágó Tűzmancsot. Tűzmancs elhaladt az óvoda mellett. Nem mehetett el anélkül, hogy gyengéden meg ne nyalogassa Pettyeslevelet. A többi macska menedéket keresve elsietett, így az orvosmacska teste ott ázott az esőben. A macskák a csöpögő páfrányok alá húzódtak, onnan kiáltották az égbe félelmüket és veszteségüket. Tűzmancs Pettyeslevél nedves bundájába temette arcát, és utoljára belélegezte illatát. – Viszlát, édes Pettyeslevelem! – suttogta. Hirtelen hegyezni kezdte fülét, ahogy meghallotta a közelben társalgó Jégbundást és Foltosfarkút. Megállt, és hallgatta, mit beszélnek. – Sárgafogúnak biztosan volt segítője – morogta Foltosfarkú. – Valaki a Villám törzsből! – jött Jégbundás ideges


hangja. – Hallottad, mit mesélt Tigriskarom Hollómancsról. Talán neki köze van ehhez az egészhez. Én sohasem szerettem a közelében lenni. Tűzmancs hátán felállt a szőr. Ha Tigriskarom gonosz pletykája még az óvodába is eljutott, Hollómancs a táborban sehol sincs biztonságban! Tűzmancs rájött, hogy gyorsan kell cselekednie. Először megkeresi Sárgafogút, aztán lép Hollómancs ügyében. Odarohant ahhoz a helyhez, ahol utoljára látta Sárgafogút. Olyan jól ismerte az illatát, hogy az esőáztatta levelek szagán túl is megérezte. Nyitott szájjal elkezdte átpréselni magát a bokrok között Sárgafogú szagát követve. – Tűzmancs! Tűzmancs felugrott, de megnyugodott, mikor megismerte Szürkemancs hangját. – Már kerestelek! – nyávogta barátja, ahogy felé szaladt. Tűzmancs óvatosan kilépett a páfrányok közül. Szürkemancs bandzsított, ahogy az esőcseppek legurultak hosszú szőrén és a szeme közé folytak. – Hová mész? – nyávogta. – Megkeresem Sárgafogút – válaszolta Tűzmancs. – Egyedül? – Szürkemancs széles arcán aggodalom sejlett fel. Tűzmancs egy pillanatig gondolkodott, majd úgy döntött, elmondja az igazat Szürkemancsnak. – Kékcsillag megkért, hogy hozzam vissza Sárga-


fogút – nyávogta. – Micsoda? – Szürkemancs megdöbbentnek látszott. Miért pont téged? – Talán azt gondolja, én ismerem legjobban Sárgafogút, és könnyebben megtalálom. – Egy csapat harcos nem járna több sikerrel? – kérdezte Szürkemancs. – Tigriskarom a legjobb nyomolvasó a törzsben, és ha bárki vissza tudja hozni Sárgafogút, akkor az ő. – Talán Tigriskarom nem hozná vissza – mormolta Tűzmancs. – Hogy érted ezt? – Tigriskarom bosszút akar állni. Azonnal megölné. – De ha Sárgafogú megölte Pettyeslevelet, és elvitte a kicsiket… – Te tényleg ezt hiszed? – kérdezte Tűzmancs. Szürkemancs ránézett a barátjára, és zavartan megrázta a fejét. Szerinted Sárgafogú ártatlan? – kérdezte. – Nem tudom – ismerte be Tűzmancs. És Kékcsillag sem tudja. De meg akarja tudni az igazat. Ezért engem küld Sárgafogú után Tigriskarom helyett. – De ha megparancsolná Tigriskaromnak, hogy élve hozza vissza…, Szürkemancs hangját egy hatalmas dörrenés némította el, és egy villámlás megvilágította az őket körülvevő fákat. A felvillanó fényben Tűzmancs látta, hogy Jégbundás elkergeti Hollómancsot az óvoda környékéről. A fehér királynő arcát düh torzította el, ahogy dühösen rásziszegett a fiatal, fekete macskára, és előreugrott,


hogy figyelmeztetőn belemarjon a lábába. Szürkemancs odafordult Tűzmancshoz. – Hát ez mégis micsoda? – kérdezte. Tűzmancs barátjára bámult, és egy új gondolat kezdett formálódni fejében. Úgy tűnt, Hollómancs ideje elfogyott, és Tűzmancsnak szüksége volt Szürkemancs segítségére. De vajon hisz neki a barátja? A szél süvölteni kezdett fejük fölött a fák közt, és Tűzmancsnak meg kellett emelnie hangját. – Hollómancs nagy veszélyben van – nyávogta. – Micsoda? – El kell távolítanom a Villám törzstől. Most, azonnal, mielőtt bármi baja esne. Szürkemancs zavartnak látszott. – Micsoda? És mi lesz Sárgafogúval? – Most nincs idő megmagyarázni! – nyávogta Tűzmancs sietősen. Bíznod kell bennem! Valahogy el kell vinnünk innen Hollómancsot! Kékcsillag a táborban tartja a harcosokat a vihar végéig, de így sem marad sok időnk. Próbálta szemügyre venni a Villám törzs táborán kívül eső erdőt. – El kell vinnünk valami olyan helyre, ahol Tigriskarom nem talál rá, ahol a törzs nélkül biztos a túlélése. Szürkemancs egy pillanatig bámult rá. – Na, és Árpa? – Árpa! – visszhangozta Tűzmancs. Vagyis vigyük el Hollómancsot a Kétlábúakhoz? Füle remegni kezdett az izgalomtól. Igen, talán ez a legjobb megoldás.


– Akkor gyere! – nyávogta Szürkemancs. Mire vársz? Tűzmancsot megkönnyebbülés járta át. Tudhatta volna, hogy régi barátja segíteni fog. Lerázta fejéről a vizet, majd orrával megérintette Szürkemancs bundáját. – Köszönöm – dorombolta. Most pedig keressük meg Hollómancsot. Barátjuk boldogtalanul kuporgott a barlangjukban. Homokmancs és Porosmancs is a helyén volt, feszülten és rettegve figyelték a kint dühöngő vihar zajait. – Hollómancs – sziszegett be Tűzmancs a bejáraton. Hollómancs felpillantott. Tűzmancs megmozgatta a fülét, és a fekete macska követte őket, ki a viharba. – Gyere! – suttogta Tűzmancs. Elviszünk Árpához. – Árpához? – nyávogta Hollómancs zavartan, szemét összehúzta a zuhogó eső ellen. – Miért? – Mert ott biztonságban leszel – válaszolta Tűzmancs, és egyenesen a fekete macska szemébe nézett. – Láttad, mit csinált Jégbundás? – nyávogta Hollómancs remegő hangon. – Csak meg akartam nézni a kicsiket… – Gyere! – szakította félbe Tűzmancs. Sietnünk kell! Hollómancs belenézett barátja szemébe. Köszönöm, Tűzmancs – mormolta. Majd megfordult a szélben, és átügetett a tisztáson. A három növendék a tábor bejárata felé rohant, bundájuk lobogott a szélben. Ahogy beléptek a re-


kettyealagútba, egy hang dördült fel mögöttük. – Ti hárman! Hová mentek? Tigriskarom volt. Tűzmancs megfordult, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Kétségbeesetten azon tűnődött, mit mondhatna, amikor meglátta a feléjük tartó Kékcsillagot. Kékcsillag egy pillanatra megmerevedett, majd arca kitisztult. – Jól van, Tűzmancs – nyávogta. – Látom, meggyőzted a barátaidat, hogy tartsanak veled. A Villám törzsnek bátor növendékei vannak, Tigriskarom, ha ilyen csúnya időben is hajlandók Tűzmanccsal tartani a feladatod végrehajtásában. – Nem éppen a legjobb pillanat a feladatokra – szúrta közbe Tigriskarom. – Pettyesfejű egyik kiscicája megfázott. – Kékcsillag hangja jegesen nyugodt volt. Tűzmancs felajánlotta, hogy hoz neki egy kis martilaput. – Tényleg szükség van arra, hogy a barátai is vele menjenek? – kérdezte Tigriskarom. – Szerintem ebben a viharban örülhet, hogy társasága lesz! – válaszolta Kékcsillag. Mélyen Tűzmancs szemébe nézett, aki hirtelen megérezte, hogy Kékcsillag minden bizalmát belé helyezte. – Menjetek már! – nyávogta. Tűzmancs hálásan viszonozta Kékcsillag pillantását. – Köszönöm – dorombolta, és lehajtotta a fejét. Miután gyorsan társaira pillantott, a Négyesfa felé vezette őket az ismerős útvonalon. A szél rázta a fejük felett lógó ágakat, a fák ide-oda hajladoztak, ágaik


recsegtek-ropogtak, mintha bármelyik pillanatban letörhetnének. Az eső átáztatta a faleveleket, és a nedvesség egészen a három macska csontjáig hatolt. Elérték a patakot, de a kövek, amin át szoktak ugrálni, teljesen eltűntek. A macskák megálltak a parton, és kétségbeesetten bámulták a barna, széles, rohanó folyót. – Erre! – nyávogta Tűzmancs. Itt van egy kidőlt fa! Azon átkelhetünk! – Felvezette Hollómancsot és Szürkemancsot a folyó mellett egy farönkhöz, mely alig magasabban helyezkedett el a rohanó víz felett, mint egy kiscica mancsa. – Óvatosan, nagyon csúszik! – figyelmeztette társait Tűzmancs, és óvatosan ráugrott a fatörzsre. A fakéreg lejött, így a síkos, nedves fán kellett egyensúlyozniuk. A három macska óvatosan átsétált a fatörzsön a túlpartra. Tűzmancs leugrott, és figyelte, amíg két barátja is átér, mindhárman szerencsésen földet értek. A fák a túlparton nagyobbak voltak, és némi menedéket jelentettek a vihar elől, ahogy szorosan egymás mellett haladtak. – Megmondod majd, pontosan miért is kell elvinnünk Hollómancsot? – kérdezte Szürkemancs. – Mert tudja, hogy Tigriskarom ölte meg Vörösfarkút – válaszolta Tűzmancs. – Tigriskarom megölte Vörösfarkút!– visszhangozta Szürkemancs hitetlenkedve. Megmerevedett, és először Tűzmancsra, majd Hollómancsra bámult.


– A Folyó törzzsel vívott csatában – lihegte Hollómancs. Láttam. – De miért tenne ilyet? – tiltakozott Szürkemancs, és ismét elindult lefelé a lejtőn, amely a Négyesfa tisztása felé vezetett. – Nem tudom. Talán arra számított, hogy Kékcsillag megteszi őt helyettessé – mondta Tűzmancs felemelt hangon, hogy a vihar ellenére is hallják. Szürkemancs nem válaszolt, de arca elsötétült. A macskák elindultak a meredek emelkedőn, mely a Szél törzs területe felé vezetett. Ahogy Tűzmancs egyik szikláról a másikra ugrált, odaszólt Szürkemancsnak a válla fölött. Szerette volna megértetni barátjával, hogy Hollómancs micsoda veszélyben lenne, ha ott maradt volna a táborban. – Hallottam, hogy Tigriskarom Sötétcsíkossal és Hosszúfarkúval beszélgetett azon az éjszakán, amikor Oroszlánszívet megölték – nyávogta. Tigriskarom meg akar szabadulni Hollómancstól. – Megszabadulni tőle? – Szürkemancs lezöttyent egy sziklára. Tűzmancs is megállt. Lenézett a barátaira. Hollómancs valamivel távolabb ült le, oldala behorpadt, ahogy gyorsan kapkodta a levegőt. Még sohasem tűnt ilyen kicsinek, ázott bundája sovány testére tapadt. – Láttad, hogy Jégbundás ma megtámadta Hollómancsot? – nyávogta Tűzmancs Szürkemancsnak. Tigriskarom kezdi elhinteni a táborban, hogy Hollómancs áruló. De Árpánál biztonságban lesz. Gyere,


sietnünk kell, ne késlekedjünk tovább! Lehetetlen volt a Szél törzs nyílt vadászterületén beszélgetniük. Szél süvöltött körülöttük, mennydörgés robaj lőtt, és az ég villámlott felettük. A három macska lehorgasztotta a fejét és továbbment, bele a vihar szívébe. Végül elérték az emelkedő szélét, mely a Szél törzs területének szélét jelezte. – Tovább nem vihetünk, Hollómancs – nyávogta Tűzmancs a viharban. – Vissza kell mennünk, és meg kell keresnünk Sárgafogút, mielőtt elül a vihar. Hollómancs riadtan nézett rájuk a zuhogó esőben. Aztán bólintott. – Képes leszel egyedül megkeresni Árpát? – nyávogta Tűzmancs. – Igen, emlékszem, merre kell menni – válaszolta Hollómancs. – Vigyázz a kutyákkal! – figyelmeztette Szürkemancs. Hollómancs bólintott. – Vigyázok! – hirtelen megmerevedett. Hogyan lehetek biztos benne, hogy Árpa szívesen fogad? – Csak mondd el neki, hogy egyszer elfogtál egy viperát! – válaszolta Szürkemancs, és kedvesen megbökdöste barátja esőtől nedves bundáját. – Menj! – sürgette Tűzmancs, tudta, hogy kevés az idejük. Megnyalta Hollómancs vékony mellkasát. És ne félj, elintézem, hogy mindenki tudjon róla: nem árultad el a Villám törzset.


– És mi lesz, ha Tigriskarom a keresésemre indul? Hollómancs hangja szinte elveszett a viharban. Tűzmancs szilárdan állta a tekintetét. – Nem fog. Azt mondom neki, hogy meghaltál.

22. FEJEZET Tűzmancs és Szürkemancs visszaérkezett a Villám törzs területére. Mindkét macska holtfáradt és csuromvizes volt, de Tűzmancs szapora léptekkel haladt. A vihar kezdett elülni. A Villám törzs járőrcsapata hamarosan Sárgafogú keresésére indul. Nekik kell először megtalálniuk. Az ég még mindig fekete volt, bár a sötét esőfelhők kezdtek a horizont felé távolodni. Tűzmancs azt gondolta, napnyugta felé járhat. – Miért nem megyünk egyenesen az Árnyak törzse területére? – javasolta Szürkemancs, ahogy leszaladtak a Négyesfához vezető meredek lejtőn. – Először el kell csípnünk Sárgafogú szagát – magyarázta Tűzmancs. – Remélem, nem az Árnyak törzse táborába fog vezetni. Szürkemancs oldalvást barátjára pillantott, de nem válaszolt. A patak felé tartottak, a Villám törzs területe felé.


Amíg a tábor közelében fekvő tölgyerdőig nem értek, nem érezték Sárgafogú szagát. Most, hogy végre elállt az eső, körülöttük kezdtek ismét visszatérni a szagok. Tűzmancs remélte, hogy az eső nem mosta el teljesen Sárgafogú nyomát. Megállt, orrával beletúrt egy páfránycsomóba, és megérezte az ismerős szagot. Sárgafogú félelmének szaga bizsergette az orrlyukát. – Erre jött! – nyávogta. Átfúrta magát a nedves aljnövényzeten. Szürkemancs utána iramodott. Az eső már csak szemerkélt, és a mennydörgés is távolodott. Az idő egyre fogyott. Tűzmancs gyorsított léptein. Bánatára Sárgafogú szaga egyenesen az Árnyak törzse területe felé vezetett. Szíve elnehezült. Ezt azt jelenti, hogy Tigriskarom vádjai igazak? Tűzmancs azt remélte, hogy minden új szag távolabbra viszi őket, de a nyom minden kétséget kizárt. Megérkeztek a Mennydörgő ösvényhez, és megálltak. Több szörnyeteg száguldott el mellettük, piszkos pocsolyavizet vertek fel maguk után. A két macska a széles, szürke út oldalán várt, amíg egy kis szünet nem következett. Akkor átrohantak az úton, és beléptek az Árnyak törzse felségterületére. A határt szegélyező illatjelektől Tűzmancs mancsa bizseregni kezdett. Szürkemancs megállt, és idegesen körülnézett. – Mindig azt gondoltam, hogy lesz velem pár harcos, amikor végre belépek az Árnyak törzse területére – vallotta be.


– Nem félsz, ugye? – mormolta Tűzmancs. – Miért, te nem? Anyám sokszor figyelmeztetett az Árnyak törzse bűzére. – Az én anyám nem tanított nekem ilyesmiket – válaszolta Tűzmancs. Most először örült, hogy bundája olyan nedves, hogy a testére tapadt – különben Szürkemancs észrevenné, hogy szőre félelmében feláll a gerince mentén. A két macska megindult, minden neszre és moccanásra éberen. Szürkemancs az esetleges Árnyak törzsbeli járőröket kereste, míg Tűzmancs a Villám törzs csapatát, amelyről tudta, hogy hamarosan megérkezik. Sárgafogú szaga egyenesen az Árnyak törzse vadászterületének belsejébe vezetett. Itt az erdő sötét volt, és az aljnövényzet csalánnal és tüskebokorral volt tele. – Nem érzem a szagát – panaszkodott Szürkemancs. Túlságosan nedves minden. – Itt van – biztosította róla Tűzmancs. – Azt azért érzem – mondta Szürkemancs hirtelen. – Mit? – sziszegte Tűzmancs. Riadtan megállt. – A kismacskák szagát. Érzem a vérszagukat! Tűzmancs újra szimatolt, keresve a Villám törzs kölykeinek szagát. – Én is érzem – értett egyet. És mást is érzek! Farka egyetlen biccentésével jelezte Szürkemancsnak, hogy maradjon csendben. Aztán bajszával némán a fejük felett levő, elkorhadt kőrisfa felé intett. Szürkemancs kérdőn megrezegtette a fülét. Tűzmancs aprót bólintott felé. Sárgafogú a széles, ketté-


hasadt fa mögött keresett menedéket. A két macska ösztönösen szétvált, és kétoldalt mindketten a fa felé osontak. Szinte kúsztak a süppedős talajon, és a kiképzésük alatt tanultakat felhasználva puhán lépkedtek, lekushadt testtel. Aztán ugrottak. Sárgafogú meglepetten felnyávogott, ahogy a két macska mellé ugrott, és a földhöz szegezte. Nagy nehezen, köpködve kiszabadította magát, és a fa gyökerénél levő odúba menekült. Tűzmancs és Szürkemancs odalépett, így elvágták a kifelé vezető utat. – Tudtam, hogy a Villám törzs engem hibáztat majd! – sziszegte Sárgafogú. Szeme a régi ellenségességgel lángolt. – Hol vannak a kiscicák? – követelte Tűzmancs. – Éreztük a vérük szagát! – köpte a szavakat Szürkemancs. Bántottad őket? – Nincsenek nálam! – acsargott Sárgafogú dühösen. – A keresésükre indultam, mert vissza akarom vinni őket. Megálltam, mert én is vérszagot éreztem. De nincsenek itt. Tűzmancs és Szürkemancs összenézett. – Nincsenek nálam! – ismételte Sárgafogú. – Akkor miért szöktél el? Miért ölted meg Pettyeslevelet? Szürkemancs azokat a kérdéseket tette fel, amiket Tűzmancs képtelen volt kimondani. – Pettyeslevél meghalt? Nem lehetett nem észrevenni Sárgafogú hangjában a döbbenetet. Megkönynyebbülés hullámzott végig Tűzmancson.


– Nem tudtad? – kérdezte rekedten. – Honnan tudtam volna? Amint meghallottam, hogy eltűntek a kiscicák, elhagytam a tábort.


Szürkemancs gyanakvón nézett, de Tűzmancs hallotta Sárgafogú hangján, hogy igazat mond. – Tudom, ki vitte el a kiscicákat – folytatta a nőstény macska. Éreztem a szagát az óvoda környékén. – Ki vitte el? – kérdezte Tűzmancs. – Karomarcú, Törtcsillag egyik harcosa. Amíg a kicsik az Árnyak törzsénél vannak, nagy veszélyben forognak. – De még az Árnyak törzse tagjai sem lehetnek olyan gonoszak, hogy bántsák őket! – tiltakozott Tűzmancs. – Ne légy olyan biztos benne! – köpte a szavakat Sárgafogú. Törtcsillag harcosként akarja használni őket. – De csak három holddal ezelőtt születtek! – hőkölt hátra Szürkemancs. – Ez korábban sem akadályozta meg Törtcsillagot. Mióta ő lett a vezér, a három holdat megért kicsiket már kiképzésre küldte. Ötholdas korukban harcolni küldi őket! – Akkor még túl kicsik ahhoz, hogy harcoljanak! – tiltakozott Tűzmancs. De lelki szeme előtt megjelentek a Gyűlésen látott, apró termetű Árnyak törzsbeli növendékek. Nem egyszerűen kicsik voltak: még kölykök voltak! Sárgafogú megvetőn sziszegett. – Ez Törtcsillagot nem érdekli. Sok kiscicája van, és ha elfogynak, rabol más törzsektől! Hangja dühvel telt meg. Végül is egy olyan macskáról beszélünk, aki


megölte a saját törzse kiscicáit! Szürkemancs és Tűzmancs villámsújtottan állt. – Ha megölte az Árnyak törzse kiscicáit, miért nem büntették meg érte? – kérdezte elsőnek Tűzmancs. – Mert hazudott – morogta Sárgafogú. Hangja megkeményedett a keserűségtől. – Engem vádolt azzal, hogy megöltem őket, és az Árnyak törzse hitt neki! Tűzmancs hirtelen megértette. – Ezért kergettek el téged az Árnyak törzséből? – kérdezte. Vissza kell jönnöd velünk, és elmondanod mindezt Kékcsillagnak! – De előbb megmentem a kiscicáitokat! – mondta Sárgafogú. Tűzmancs felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Az eső elállt, és lassan a szél is elült. A Villám törzs járőrcsapata biztosan úton van. Itt már nincsenek biztonságban. Szürkemancsot még mindig megdöbbentette Sárgafogú vádja. – Hogy ölheti meg egy vezér saját törzsének kiscicáit? – kérdezte elborzadva. – Törtcsillag ragaszkodott hozzá, hogy túl fiatalon és túl keményen kezdjék meg a kiképzésüket. Elvitt két kiscicát harci gyakorlatra. Sárgafogú nagy levegőt vett. Csak négy holdat értek meg. Mikor visszahozta őket, már halottak voltak. Egy felnőtt, nem egy növendék harapásai és karmolásai voltak láthatók a testükön. Biztosan ő maga harcolt meg velük. Semmit


sem tehettem. Amikor az anyjuk eljött értük, Törtcsillag ott volt velem. Azt mondta, engem talált ott a halott kiscicák teste mellett. Hangja megtört, és elkapta a tekintetét. – Miért nem mondtad meg, hogy Törtcsillag tette? – kérdezte Tűzmancs hitetlenkedve. Sárgafogú megrázta a fejét. – Nem tehettem. – Miért nem? Az öreg nőstény macska habozott. Mikor megszólalt, hangja megbánástól volt súlyos. – Törtcsillag az Árnyak törzse vezére. A nemes Bozontcsillag az apja volt. Az ő szava maga a törvény. Tűzmancs félrenézett, és a három macska egy pillanatig csendben ült. Majd Tűzmancs így szólt. – Mentsük meg együtt a kiscicákat. Ma este. De itt nem maradhatunk. Érzem, hogy a Villám törzs járőrcsapata közeledik. Szünetet tartott. – Ha Tigriskarom velük van, Sárgafogúnak esélye sincs a túlélésre. Megölné, mielőtt megmagyaráznánk, mi történt. Sárgafogú határozottan nézett Tűzmancsra. – Errefelé tőzeg nő, az eső után nedves lesz – mondta. A szagunkat elrejti az erdő. Sárgafogú beugrott a páfrányosba, Tűzmancs és Szürkemancs gyorsan utána iramodott. Most már távolról hallották az aljnövényzet zörgését. Mikor a szél megrezegtette a bokrokat, megjelent a Villám törzs bosszúra éhes, Tigriskarom hazugságaival feltüzelt járőrcsapata.


Különös csend ereszkedett az erdőre, és a fatörzsek között vastag köd gyűlt össze. Tűzmancs lerázta bundájáról az esőcseppeket, és gyorsan kiszedett egy tüskét a mellkasából. Sárgafogú tovább vezette őket. A föld egyre nyirkosabb lett, és mancsuk kezdett belesüllyedni a puha tőzegbe. Az átható szag bizsergette Tűzmancs orrát, de legalább elrejti saját szagukat. Mögöttük a macskák zaja egyre hangosabb lett. – Gyorsan, ide be! – sürgette őket Sárgafogú, és bebújt egy széles levelű bokorba. A három macska lekuporodott, és maga alá húzta a farkát. Tűzmancs próbált nagyon csendben maradni, és nem törődni azzal, hogy a talaj nedvessége beleissza magát hasának szőrébe. Hallgatta a Villám törzs járőrcsapatának csörtetését, ahogy egyre közelebb és közelebb értek.

23. FEJEZET Tűzmancs látta, hogy több macska is van a járőrcsapatban, és elég gyorsan haladnak. A mocsaras föld nehéz szaga miatt nem ismerte meg az egyes macskák szagát, de tudta, hogy a Villám törzs tagjai közelednek. Visszatartotta a lélegzetét, amíg a mancsdobogás


elhaladt mellettük, majd elhalt. – Tényleg egyedül fogjuk megmenteni a kiscicákat az Árnyak törzsétől? – suttogta Szürkemancs. Sárgafogú válaszolt először. – Talán tudok segítséget szerezni az Árnyak törzsén belülről. Nem minden macska támogatja Törtcsillagot. Tűzmancs a fülét hegyezte, Szürkemancs pedig meglepetésében megbillentette a farkát. – Amikor Törtcsillag lett a vezér – magyarázta Sárgafogú – arra kényszerítette az idősebb macskákat, hogy hagyják el a tábor biztonságos belső részét. A tábor szélén kell élniük, és maguknak kell vadászniuk. Ezek a macskák még a harcosok törvénykönyve szerint nőttek fel. Egyesek a segítségünkre lehetnek. Tűzmancs belenézett Sárgafogú szemébe, agyában rajzottak a gondolatok. – Talán meggyőzhetem a Villám törzs vadászcsapatát, hogy segítsenek nekünk – nyávogta. Ha beszélhetek velük, mielőtt meglátják Sárgafogút, akkor el fogják hinni a történetét. Szürkemancs, te várj a korhadt kőrisfánál, ahol a vérszagot éreztük, amíg egyikünk vissza nem tér. Szürkemancs aggódva nézett rá. – Tényleg megbízol Sárgafogúban? Szerinted valóban hoz segítséget? – Bíznod kell bennem! – morogta Sárgafogú. Viszszajövök! Szürkemancs ránézett Tűzmancsra, aki bólintott. Sárgafogú szó nélkül elsietett a két növendék mellett, és bevetette magát a bokrok közé.


– Helyesen cselekedtünk? – kérdezte Szürkemancs. – Nem tudom – ismerte be Tűzmancs. Ha igen, hősök vagyunk, és a kicsik biztonságban vannak. Ha nem, akkor akár halottak is lehetünk. Tűzmancs a járőrcsapat után száguldott, kerülgette a rekettyést, a tövisbokrokat és a csalánosokat. Könynyű volt követni a nyomukat. A dühös Villám törzsbeli macskák nem próbálták elrejteni jelenlétüket az Árnyak törzse területén. Feje felett végre eltávolodott a vastag felhőtakaró. A fák lombja alatt Ezüstcsík világított az éjszakai égen. A hold éppen felkelt, de hideg fénye nem hatolt át az árnyas aljnövényzet felett kialakult ködtakarón. Tűzmancs a maga előtt érzett szagra koncentrált. Erezte Fehérvihar szagát. Ismét szimatolt. Tigriskarom nem volt velük. Utánuk sietett, hogy beérje őket, majd megállt a Villám törzs macskáinak csoportja mögött. A harcosok megfordultak, és rábámultak, fülük agresszíven lelapult. Sötétcsíkos volt velük, a fiatal nőstény, Egérbundás, valamint Szélvihar, a különféle színekben játszó harcos. Egérbundás nem az egyetlen nőstény volt a csapatban – Fűzfakéreg is ott volt. – Tűzmancs! – morogta Fehérvihar. Te mit keresel itt? Tűzmancs levegőért kapkodott. – Kékcsillag küldött! – lihegte. Azt akarja, hogy keressem meg Sárgafogút, mielőtt… – Fehérvihar közbevágott.


– Ó! – nyávogta. Kékcsillag azt mondta, lehet, hogy találkozunk egy baráttal. Most már értem, kire gondolt. Elgondolkodva bámult Tűzmancsra. – Tigriskarom is itt van? – kérdezte Tűzmancs, büszkén viszonozta a macskák pillantását. Fehérvihar kíváncsian nézett rá. – Kékcsillag ragaszkodott hozzá, hogy a táborban maradjon, hogy megvédje a megmaradt kiscicákat. Tűzmancs megkönnyebbülten bólintott. Sürgetőn szólalt meg. – Fehérvihar, szükségem van a segítségedre! Elvezetlek titeket a kiscicákhoz. Szürkemancs már vár rám. Ma este megmentjük őket. Velem jöttök? – Persze hogy veled megyünk! A harcosok izgatottan tekergették a farkukat. – Ez azt jelenti, hogy le kell rohannunk az Árnyak törzse táborát – figyelmeztette őket Tűzmancs. – Oda tudsz minket vezetni? – kérdezte Szélvihar határozottan. – Én nem, de Sárgafogú igen. Megígérte, hogy segítséget hoz a régi barátaitól a táborban. Egérbundás rábámult Tűzmancsra, majd dühösen legyintett a farkával. – Megtaláltad Sárgafogút? – sziszegte. – Nem értem – nyávogta zavartan Fehérvihar. Az áruló segít megmenteni azokat a kicsiket, akiket ellopott? Tűzmancs nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, majd egyenesen Fehérvihar szemébe nézett.


– Nem Sárgafogú vitte el őket – nyávogta. És nem ő ölte meg Pettyeslevelet sem. Segíteni akar nekünk megmenteni a kicsiket. Fehérvihar visszanézett rá, majd lassan pislogott. – Mutasd az utat, Tűzmancs! – parancsolta. Szürkemancs a kőrisfa mellett várakozott, és nyugtalanul járkált a korhadó fatörzs körül. Amint meglátta a járőr-csapatot, megállt, és üdvözlésképpen megbiccentette a bajszát. – Van hír Sárgafogúról? – kérdezte Tűzmancs. – Még nincs – válaszolta Szürkemancs. – Nem tudjuk, milyen messzire van az Árnyak törzse tábora – mutatott rá Tűzmancs gyorsan, mert megérezte, hogy Fehérvihar megmerevedik mögötte. – Lehet, hogy már úton van visszafelé. – Vagy vidáman nyalogatja Árnyak törzsbeli barátai bundáját, miközben mi itt ülünk, és várjuk, hogy ránk támadjanak! – nyávogta Szürkemancs. Fehérvihar nézte a két növendéket. Füle nyugtalanul megrezzent. – Tűzmancs? – suttogta. – Sárgafogú visszajön – ígérte Tűzmancs. – Jól mondtad, ifjú Tűzmancs! Sárgafogú kióvakodott a kőrisfa mögül, és leült. – Nem te vagy az egyetlen, aki odaosonhat valakihez – nyávogta Tűzmancsnak. – Emlékszel arra a napra, amikor találkoztunk? Akkor is rossz irányba néztél. Három másik Árnyak törzsbeli macska jelent meg a


fa mögül, és nyugodtan leültek Sárgafogú mellé. A Villám törzs macskái éberen és gyanakvón borzolták fel a szőrüket. Mindkét törzs egymásra bámult. Tűzmancs kényelmetlenül mocorgott, nem volt biztos benne, mit is tegyen. Végül az egyik Árnyak törzsbeli macska, egy szürke kandúr szólalt meg. Hosszú, vékony teste és sűrű bundája volt. – Segíteni jöttünk nektek, nem pedig bántani titeket. A kiscicáitokért jöttetek, segítünk nektek megmenteni őket. – Mi hasznotok származik belőle? – kérdezte Fehérvihar óvatosan. – Szükségünk van a segítségetekre, hogy megszabaduljunk Törtcsillagtól. Megszegte a harcosok törvényeit, és az Árnyak törzse szenved az uralma alatt. – Tehát ilyen egyszerű az egész? – morogta Szélvihar. Csak beszaladunk a táborotokba, elcsórjuk a cicákat, megöljük a vezéreteket, és szépen hazamegyünk? – Nem néztek majd szembe akkora ellenállással, mint amekkorára számítotok – mormolta a szürke kandúr. Sárgafogú felállt. – Hadd mutassalak be titeket régi barátaimnak – nyávogta, és megkerülte az Árnyak törzsbeli macskákat. Elment a szürke kandúr mellett. – Ő Hamubundás, a törzs egyik legidősebb macskája. – Ő Éjcsíkos, idős harcos volt, mielőtt Bozontcsil-


lagot megölték. Körbejárt egy foltos, fekete kandúrt, aki feléjük bólintott. – Ez pedig az egyik idős királynő, Hajnalfelhő. Mikor elűztük a Szél törzset, két kiscicája pusztult el. Az apró, különféle színekben játszó Hajnalfelhő üdvözlőn nyávogott. – Nem szeretnék több kiscicát elveszíteni – mondta. Fehérvihar megnyalta a mellkasát, hogy lesimítsa a bundáját. – Tapasztalt harcosok vagytok, ha így ide tudtatok osonni anélkül, hogy észrevettük volna. De elegen vagytok? Tudnunk kell, mivel nézünk szembe, ha lerohanjuk az Árnyak törzse táborát. – Az Árnyak törzse idős és beteg tagjai lassan éhen halnak – nyávogta Hamubundás. Több kiscicát veszítünk, mint amennyivel meg tudunk birkózni. – De ha ilyen káosz uralkodik az Árnyak törzsén belül – tört ki Sötétcsíkos –, hogyhogy mostanában ilyen erősek voltatok? És miért még mindig Törtcsillag a vezéretek? – Törtcsillagot az elit harcosok kis csapata veszi körül – válaszolta Hamubundás. – Tőlük azért félünk, mert habozás nélkül meghalnának a vezérükért. A többi harcos csak azért engedelmeskedik Törtcsillagnak, mert félnek tőle. Addig harcolnak csak mellette, amíg azt gondolják, hogy Törtcsillag fog nyerni. Ha rájönnek, hogy veszít… – Akkor ellene harcolnak majd, és nem mellette! –


fejezte be undorodva Sötétcsíkos az idős harcos mondatát. – Miféle hűség ez? Az Árnyak törzse macskáinak harci kedve ágaskodni kezdett. – Ez nem mindig volt így – vágott közbe Sárgafogú. – Amikor még Bozontcsillag vezette az Árnyak törzsét, rettegtek tőlünk az erőnk miatt. De akkoriban erőnk a harcosok törvényéből és a törzs iránti hűségből fakadt, nem pedig félelemből és vérszomjból. – Az idős orvosmacska felsóhajtott. Bárcsak Bozontcsillag tovább élt volna! – Hogy halt meg Bozontcsillag? – kérdezte Fehérvihar kíváncsian. Olyan sok szóbeszéd járta a Gyűléseken, de senki sem tudta biztosan. Sárgafogú szemét bánat felhőzte be. – Egy másik törzs harcos járőrcsapata lerohanta, és megölte. Fehérvihar elgondolkodva bólintott. – Igen, valószínűleg a legtöbb macska ezt gondolja. Mostanában nehéz idők járnak, a vezéreket találomra választják nyílt és becsületes harc helyett. Tűzmancs megmerevedett, agyában különféle támadási tervek rajzottak. – El lehet lopni úgy a kicsiket, hogy ne riadóztassuk az egész törzset? – kérdezte. – Nagyon vigyáznak rájuk – válaszolta Hajnalfelhő. Törtcsillag arra számít, hogy a Villám törzs eljön értük. Nem fogjuk tudni titokban elvinni őket. A nyílt


harc az egyetlen reményünk. – Akkor arra kell koncentrálnunk, hogy megtámadjuk Törtcsillagot és belső őrségét – nyávogta Fehérvihar. Sárgafogúnak támadt egy ötlete. – Az Árnyak törzse harcosainak be kell vezetniük engem az Árnyak törzse táborába. Azt mondhatnák, hogy elkaptak. Elintézzük, hogy Törtcsillag és a harcosai ne legyenek bent a barlangjukban. Az elfogatásom hírére biztosan kimennek majd a tisztásra. Amint ott vannak, megadom nektek a jelet, hogy támadhattok. Fehérvihar egy pillanatig hallgatott. Majd bólintott, arca kemény volt, ahogy harcosait utasította a támadásra. – Nagyon jó, Sárgafogú! – nyávogta. Kérlek, vezess el minket az Árnyak törzse táborába!

24. FEJEZET Sárgafogú megfordult, és utat tört magának a saspáfrányok között. Fehérvihar és a többiek követték. Tűzmancs remegett az izgalomtól. Nem érezte a hideg, nedves levegőt, fáradtságát rég elfelejtette. Sárgafogú egy kis völgybe vezette őket, melyet


vastag aljnövényzet font körbe, és megmutatta az Árnyak törzse táborának bejáratát. A kusza tüskebokor nagyon különbözött a Villám törzs rendezett, reketytyebokorral fedett táborbejáratától. A tábor határa tele volt lyukakkal, és rothadó hús szaga bizsergette az orrukat. – Ti varjúkaját esztek? – kérdezte Szürkemancs, és elhúzta a száját. – A harcosaink támadnak, nem pedig vadásznak – válaszolta Hamubundás. – Azt esszük, amit találunk. Szinte bármit. – Villám törzs, rejtőzzetek el abban a tőzegrakásban ott! – sziszegte Sárgafogú. – Tele van mérges kalapos gombával, ami elrejti majd a szagotokat. Várjatok, amíg meghalljátok a jelzésemet! Hátralépett, hogy a többi Árnyak törzsbeli macska menjen elöl, majd a csapat közepére furakodott, mintha a foglyuk lenne. Némán lépkedtek a tábor felé. A Villám törzs macskái feszülten és éberen helyezkedtek el a kalapos gombák között. Tűzmancs érezte, hogy szőre az égnek mered. Ránézett a mellette lapuló Szürkemancsra. Barátja hátán is felállt a vastag szőr, és Tűzmancs hallotta, ahogy Szürkemancs liheg az elfojtott izgalomtól. Hirtelen nyávogás hangzott fel az Árnyak törzse táborából. A Villám törzs macskái habozás nélkül kirohantak rejtekhelyükről, és bevágtattak a tábor bejáratán. Sárgafogú, Hamubundás, Hajnalfelhő és Éjcsíkos


egy kitaposott, sáros tisztáson birkózott hat gonosz külsejű macskával. Tűzmancs felismerte közöttük Törtcsillagot és helyettesét, Feketemancsot. A harcosok éhesnek tűntek, és csaták nyomát viselték magukon, de Tűzmancs látta, hogy foltos bundájuk alatt megfeszülnek izmaik. A tisztás szélén sovány macskák gyülekeztek, és bizonytalanul bámulták az öldöklő harcot. Vékony testük beleremegett a látványba, de döbbent és zavart tekintetük követte az események alakulását. Tűzmancs a szeme sarkából látta, hogy Nedvesorrú eloldalog, és elbújik egy bokor mögé. Fehérvihar bólintására a Villám törzs macskái a harcolók közé ugrottak. Tűzmancs egy ezüstcirmost kapott el a mancsával, de az könnyedén lerázta. A földre zuhant, és az Árnyak törzse harcosa ráugrott, és karmával úgy belekapaszkodott, akár a szúrós kökényinda. Tűzmancs tekergőzni próbált, és fogát még jobban belemélyesztette a macska húsába. A harcos nyávogása elárulta, hogy megtalálta a gyenge pontját, így erősebben harapott belé. A harcos ismét felnyávogott, kiszabadította magát, és elrohant a bokrok felé. Tűzmancs felállt. Egy fiatal Árnyak törzsbeli növendék ugrott rá a tábor széléről, puha kölyökbundája felborzolódott a rettegéstől. Tűzmancs visszahúzta a karmát, és könnyedén arrébb taszította. – Ez nem a te harcod, kicsike! – sziszegte.


Fehérvihar addigra a földre szegezte Feketemancsot. Csúnyán megharapta, és a sebesült harcos elrohant a tábor bejárata, majd a biztonságos erdő sötétje felé. – Tűzmancs! – Tűzmancs hallotta, hogy Hajnalfelhő a nevén szólítja. – Vigyázz, Karomarcú… – A többit nem hallotta. Egy kemény felépítésű barna macska támadt rá. Karomarcú! Tűzmancs karmát a földbe mélyesztette, és harcra készen körbefordult. Ez a harcos ölte meg Pettyeslevelet! Düh járta, és a barna harcosra vetette magát. Tűzmancs a földre lökte Karomarcút, és a pofáját a sárba szorította. Dühtől elvakítva arra készült, hogy fogát a nyakába mélyeszti. De mielőtt halálos ütése lecsapott volna, Fehérvihar félrelökte őt, és megragadta az Árnyak törzse harcosát. – A Villám törzs harcosai csak akkor ölnek, ha muszáj – morogta Tűzmancs fülébe. Csak az eszükbe kell vésni, hogy még egyszer ne merészkedjenek ide! Éles fogaival megharapta Karomarcot, aki sipítva menekült ki a táborból. A dühödt Tűzmancs körülnézett. Törtcsillag harcosai eltűntek. Mérges nyávogás hangzott fel mögötte. Szürkemancs elugrott az útból, és Tűzmancs meglátta Sárgafogút, ahogy sáros, véres mancsával megragadja Törtcsillagot. Az Árnyak törzse harcosának teste több sebből vérzett. Füle fejéhez lapult, bajuszát pedig visszahúzta, ahogy vergődött Sárgafogú erős szorítá-


sában. – Sohasem hittem, hogy nehezebb megölni téged, mint az apámat! – acsargott Törtcsillag. Sárgafogú akkorát ugrott, mintha bolha csípte volna meg, arcát hirtelen döbbenet és gyász járta át. Lazított Törtcsillag szorításán, aki testének egyetlen csavarintásával azonnal elhajította őt. – Te ölted meg Bozontcsillagot? – nyávogta Sárgafogú hitetlenkedve. Törtcsillag hűvösen végigmérte az öreg nőstényt. Te találtad meg a testét. Nem vetted észre, hogy a karmai közt ott vannak a szőrcsomóim? Sárgafogú döbbenten bámult, ahogy a harcos folytatta. – Lágyszívű és ostoba vezér volt. Megérdemelte a halált. – Nem! – sziszegte Sárgafogú, és lehajtotta fejét. Majd megrázta magát. Hátát görbítve nézett fel Törtcsillagra. – És Mézvirág kicsinyei? Ők is megérdemelték a halált? Törtcsillag felmordult, és Sárgafogúra vetette magát, a hasát célozta meg. Sárgafogú még csak nem is próbált ellenállni éles karmainak. Tűzmancs riadtan látta, hogy az öreg nőstény macska szemébe szomorúság költözik. – Azok a kicsik gyengék voltak – sziszegte Törtcsillag, fejét Sárgafogú füle felé hajtva. Az Árnyak törzse nem tudta volna mire használni őket. Ha nem én ölöm meg őket, akkor valamelyik harcos.


Gyászsikoltás hallatszott az egyik fekete-fehér Árnyak törzsbeli királynő felől. Törtcsillag ügyet sem vetett rá. Téged kellett volna megöljelek, amikor volt rá lehetőség – köpte a szavakat Sárgafogú felé. Úgy tűnik, van bennem apám lágyságából. Ostobaság volt hagynom, hogy élve hagyd el az Árnyak törzse táborát! Lehajolt, és kimutatta fogait, készen állva, hogy Sárgafogú nyakába mélyessze őket. Tűzmancs gyorsabb volt. Mielőtt Törtcsillag öszszezárhatta volna állkapcsát, a hátára ugrott. Csomós szőrébe vájta karmait, és lerántotta a kimerült királynőről, majd a tisztás egyik szélére hajította. Törtcsillag megfordult a levegőben, hogy talpára essen, és dühösen köpködve nézett Tűzmancs szemébe. – Ne pazarold az idődet, növendék! A Csillag törzs megosztotta velem álmait! Kilencszer kell megölnöd engem, mielőtt csatlakozom hozzájuk! Gondolod, hogy elég erős vagy hozzá? Szeme önhittségtől és kihívástól fénylett. Tűzmancs visszabámult rá. Hasa megfeszült. Törtcsillag a törzs vezére! Mégis hogy gondolhatja, hogy legyőzi őt? De a harcot figyelő Árnyak törzsbeli macskák dühös sziszegéssel és acsargással kezdtek körözni megvert vezérük körül. Kiéhezettek és összevertek voltak, de túlerőben voltak Törtcsillaggal szemben, aki úgy tűnt, farka ideges csapásával megérti ezt. Felugrott, és a bokrok felé száguldott. Szeme fenyegetőn villogott az árnyékból, tekintete a tömeg-


ben is megtalálta Tűzmancsot. – Még nem végeztünk, növendék! – sziszegte, majd megfordult, és vert harcostársai után rohant az erdőbe. Tűzmancs Fehérviharra pillantott. – Menjünk utánuk? – nyávogta. Fehérvihar megrázta a fejét. – Azt hiszem, megértették, hogy itt nem fogadják jó szívvel őket. Éjcsíkos, az Árnyak törzse harcosa beleegyezőn bólintott. – Hagyjátok csak! Ha még egyszer meg mernek itt jelenni, az Árnyak törzse lesz elég erős, hogy egyedül is elbánjon velük. Az Árnyak törzse megmaradt macskái összegyűltek táboruk maradványai felett, mintha megbénította volna őket a tudat, hogy vezérük elment. Időbe telik majd, amíg újjáépítik a tábort, gondolta Tűzmancs. – A kicsik! Tűzmancs Szürkemancs nyávogását hallotta a tisztás egyik sűrű részéről. Odarohant a barátjához, Egérbundás és Fehérvihar a nyomában lihegett. Ahogy közeledtek, hallották a kiscicák szánalmas sivalkodását egy halom faág és levél mögül. Szürkemancs és Egérbundás addig ástak a mély aljnövényzetbe, amíg meg nem találták a Villám törzs eltűnt kiscicáit egy kis gödör alján. – Jól vannak? – kérdezte farkát idegesen csapkodva Fehérvihar. – Igen, jól – válaszolta Szürkemancs. Legtöbbjükön


csak apró karcolásokat látok. De annak a kis cirmosnak elég csúnya seb van a fülén. Megnéznéd, Sárgafogú? Az öreg nőstény a saját sebeit nyalogatta, de Szürkemancs hívására a gödör oldalához rohant, ahová Szürkemancs óvatosan elhelyezte a kis cirmost. Tűzmancs segített Szürkemancsnak kiemelni a többi kismacskát. Az utolsó szürke volt, mint a kihunyt tűz parazsa. Nyávogott és vergődött, ahogy Tűzmancs a földre helyezte. Egérbundás összegyűjtötte a kicsiket, és megnyugtatón nyalogatta és dédelgette őket. Sárgafogú közelebbről is szemügyre vette a fülsebet. – Meg kell állítanunk a vérzést – nyávogta. Nedvesorrú lépett elő a bokrok közül. Mellső mancsán pókháló díszelgett, amit némán odanyújtott Sárgafogúnak, aki köszönetképpen bólintott, és kezelésbe vette a kiscica fülét. Éjcsíkos odament a Villám törzs macskáihoz. – Segítettetek az Árnyak törzsének megszabadulni veszélyes és kegyetlen vezérétől. Hálásak vagyunk nektek. De ideje, hogy elhagyjátok a táborunkat, és visszatérjetek a sajátotokba, ígérem, hogy amíg saját területünkön elég élelmet találunk, nálatok egy Árnyak törzsbeli harcos sem fog vadászni. Fehérvihar bólintott. – Egy holdon át vadásszatok békében, Éjcsíkos! A Villám törzs tudja, hogy időre van szükségetek táborotok újjáépítéséhez. Odafordult Sárgafogúhoz. – És te, Sárgafogú? – Szeretnél visszajönni hoz-


zánk, vagy inkább itt maradsz a régi harcostársaiddal? Sárgafogú felnézett rá. – Visszajövök veletek a táborotokba. Ránézett Fehérvihar mély lábsebére. – Szükségetek van egy orvosmacskára nektek és a kiscicáknak is. – Köszönjük – dorombolta Fehérvihar. Farka biccentésével jelt adott a Villám törzs macskáinak, majd kivezette őket a tisztásról. Egérbundás és Fűzfakéreg segítettek a kicsiknek, akik zavartan és fáradtan tántorogtak hazafelé. Sárgafogú a sérült kis cirmos mellett ment, és valahányszor megcsúszott, a nyakánál fogva óvatosan felállította. Tűzmancs és Szürkemancs követte őket a tüskebokrokon keresztül, elhaladtak a tábor szagjelölése mellett, és elindultak az erdőben. A hold még mindig emelkedőben volt az égen, mikor a Villám törzs csapata elindult a hazavezető hoszszú úton, míg körülöttük barna levelek hulltak az erdei talajra.

25. FEJEZET Szürkemancs és Tűzmancs megkönnyebbült attól, hogy ismét otthon lehet. A járőrcsapat előtt besiettek a Villám törzs táborába. Jégbundás – fejét szomorúan


mancsára hajtva – a tisztás közepén feküdt. Ahogy a két növendék berohant, felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. – A kicsikéim! – kiáltotta. Felugrott, és elrohant Tűzmancs és Szürkemancs mellett, hogy találkozzon a csapat többi tagjával, akik akkor bukkantak elő az alagútból. A kicsik Jégbundáshoz rohantak, és szorosan az oldalához simultak. Jégbundás puha teste összegömbölyödött körülöttük, és mindegyiket végignyalogatta, miközben hangosan dorombolt. Sárgafogú megtorpant a tábor bejáratánál, és csendesen körülnézett. Kékcsillag a visszatérő járőrcsapat elé ment. Kedvesen Jégbundásra és a kicsikre pillantott, majd tekintetét Fehérviharra fordította. – Jól vannak a kicsik? – kérdezte. – Igen – nyávogta Fehérvihar. – Jól van, Fehérvihar. A Villám törzs nagyra becsül téged. Fehérvihar meghajtotta a fejét, jelezve, hogy elfogadja a dicséretet, és hozzátette. – De ennek a növendéknek köszönhető, hogy megtaláltuk őket. Tűzmancs büszkén felemelte a fejét és a farkát, és szólni készült, de Tigriskarom acsargó morgása hangzott fel a tisztás túloldaláról. – Miért hoztad vissza az árulót? A sötét harcos odasietett a járőrcsapat mellé, és Kékcsillag oldalára


állt. – Sárgafogú nem áruló – tiltakozott Tűzmancs. Körülnézett a táborban. A többi macska gyorsan a tisztásra sietett, hogy megnézze a kicsiket és gratuláljon a visszatérő csapatnak. Egyesek felfedezték Sárgafogút, és gyűlölettel méregették. – Sárgafogú ölte meg Pettyeslevelet! – köpte a szavakat Hosszúfarkú. – Nézd csak meg, mi volt Pettyeslevél karmai között – javasolta Szürkemancs. – Karomarcú barna szőrét, nem pedig Sárgafogú szürke szőrét fogod ott találni! Kékcsillag Egérbundás felé bólintott, aki kivált a tömegből, és odasietett Pettyeslevél testéhez, mely a hajnali temetésre várt. A törzs feszült csendben volt, míg Egérbundás visszatért. – Szürkemancsnak igaza van – lihegte a tisztásra visszaérkező Egérbundás. – Pettyeslevelet nem egy szürke macska támadta meg. Meglepett mormogás hangzott fel a tömegben. – De ez nem jelenti azt, hogy nem segédkezett a kicsik elrablásában! – sziszegte Tigriskarom. – Sárgafogú nélkül nem találtuk volna meg a kicsiket! – köpte a szavakat Tűzmancs, fáradtsága türelmetlenné tette. Tudta, hogy az Árnyak törzse egyik harcosa vitte el őket. Mikor rátaláltam, a kiscicákat kereste. Kockáztatta az életét azzal, hogy visszatért az Árnyak törzse táborába. Sárgafogú találta ki a haditervet, ami szerint bejuthattuk a táborukba, és így tud-


tuk legyőzni Törtcsillagot! A macskák döbbenten hallgatták Tűzmancs szavait. – Igaza van – mondta Fehérvihar. Sárgafogú jó barát. – Ezt örömmel hallom – mormolta Kékcsillag, és Tűzmancs szemébe nézett. Jégbundás aggodalmas nyávogása hallatszott a tömegből. – Törtcsillag halott? – kérdezte. – Nem, megszökött – mondta Fehérvihar. De soha többé nem lesz az Árnyak törzse vezére. Jégbundás megkönnyebbült sóhajjal visszatért a kiscicáihoz. Fehérvihar Kékcsillagra nézett. – Megígértem az Árnyak törzsének, hogy a következő teliholdig békén hagyjuk őket – magyarázta. Törtcsillag vezérsége alatt a törzs a káosz szélére került. Kékcsillag bólintott. – Ez bölcs és nagylelkű ajánlat volt – nyávogta helybenhagyón. A Villám törzs vezére elsétált Fehérvihar és a járőrcsapat többi tagja mellett, és odaért Sárgafogúhoz. Sárgafogú lesütötte a szemét, ahogy Kékcsillag orra megérintette a szürke macska kemény bundáját. – Sárgafogú, azt szeretném, ha te foglalnád el Pettyeslevél megüresedett orvosi helyét a Villám törzsben – nyávogta Kékcsillag. Biztos vagyok benne, hogy minden holmiját úgy találod, ahogy hagyta őket. A többi macska izgatott farktekergőzéssel sugdo-


lózni kezdett. Sárgafogú aggodalmasan körülnézett, és nem szólt semmit. Jégbundás ránézett a többi királynőre, mielőtt belenézett Sárgafogú szemébe, és lassan, jóváhagyóan bólintott. Sárgafogú tisztelettel lehajtotta a fejét a fehér macska felé, mielőtt megszólította új vezérét. – Köszönöm, Kékcsillag! Az Árnyak törzse már nem az a törzs, ami valaha volt. Most már a Villám törzs az én törzsem. Tűzmancs elégedetten nyugtázta, hogy az öreg nőstény macska, akit megszeretett, mostantól fogva a törzs orvosmacskája lesz. Majd farka lelapult, ahogy rájött, hogy soha többé nem találkozhat Pettyeslevéllel a tisztáson, soha többé nem látja napfényben csillogó bundáját, nem nézhet többé borostyánszínű szemébe. – Hol van Hollómancs? – nyávogta hirtelen Kékcsillag, kirángatva Tűzmancsot keserédes emlékei közül. – Igen! – füstölgött Tigriskarom. Hol a növendékem? Különös! Lehet, hogy eltűnt Törtcsillaggal együtt? Jelentőségteljesen a törzs macskáira nézett. – Ha azt gondolod, hogy Hollómancs segít Törtcsillagnak – nyávogta Tűzmancs – akkor mélységesen tévedsz! Tigriskarom megmerevedett, és fenyegető pillantás költözött szemébe. – Hollómancs meghalt – mondta Tűzmancs, és lehajtotta a fejét, mintha bánat súlya húzná le. Testét az


Árnyak törzse területén találtuk meg. A körülötte levő szagokból ítélve az Árnyak törzse egy járőrcsapata végezhetett vele. – Kékcsillagra nézett. Majd később mindent elmondok – ígérte. Sárgafogú kérdőn nézett Tűzmancsra. Tűzmancs néma kéréssel nézett vissza rá: nehogy elárulja őket! Sárgafogú megértőn megrezzentette fülét, és félrenézett. – Sohasem mondtam, hogy Hollómancs áruló – sziszegte Tigriskarom. Elhallgatott, és hagyta, hogy bánatos kifejezés költözzön arcára, mielőtt odafordult a törzs tagjaihoz. – Hollómancsból jó harcos lett volna. Halála túl korai volt, ezt a veszteséget még nagyon sokáig fogjuk érezni. Üres szavak! – gondolta Tűzmancs. Mit szólna Tigriskarom, ha tudná, hogy Hollómancs biztonságban van, az erdőn túl, és patkányokra vadászik Árpával? Kékcsillag hangja törte meg a csendet. – Hiányozni fog nekünk Hollómancs, de majd holnap siratjuk meg. Először egy másik szertartást kell elvégeznünk – amiben azt hiszem, Hollómancs is szívesen részt vett volna. Tűzmancshoz és Szürkemancshoz fordult. Ti ketten rendkívüli bátorságról tettetek tanúbizonyságot ma éjjel. Fehérvihar, mondd, jól harcoltak? – kérdezte. – Igazi harcosokként – válaszolta Fehérvihar ünnepélyesen. Kékcsillag Fehérvihar sárga szemébe nézett, és ap-


rót bólintott. Majd felemelte a fejét, és a szemét az Ezüstcsík csillagokkal kirakott ösvényére függesztette. Hangja tisztán, élesen szárnyalt a néma erdőben. – Én, Kékcsillag, a Villám törzs vezére megkérem harcos őseimet, tekintsenek le erre a két növendékre. Arra képeztük ki őket, hogy megértsék és megtanulják a harci törvényeket, és harcosnak ajánlom őket nektek. Összehúzott szemmel nézett Tűzmancsra és Szürkemancsra. – Tűzmancs és Szürkemancs, ígéritek, hogy betartjátok a harcosok törvényeit, és ha kell, az életetek árán is megvéditek a törzset? Tűzmancs érezte, hogy tűz lángol fel benne, először a hasában, majd a fülében érezte a forróságot. Hirtelen azt érezte, hogy minden, amit eddig a törzsért tett – az összes zsákmány, amit szerzett, az összes ellenség, akivel megharcolt – ezért az egyetlen pillanatért volt. – Igen – válaszolta határozottan. – Igen – visszhangozta Szürkemancs izgalomtól remegve. – Akkor a Csillag törzs által rám ruházott hatalmamnál fogva harcos nevet adok nektek: Szürkemancs, mostantól fogva legyen a neved Szürkecsíkos. A Csillag törzs nagyra értékeli bátorságodat és erődet, és a mai naptól a Villám törzs teljes jogú harcosa vagy. Kékcsillag előrelépett, és orrát Szürkecsíkos lehajtott fejéhez érintette. Szürkecsíkos még lejjebb hajolt, hogy tiszteletteljesen megnyalja vezére vállát, majd


felállt, és csatlakozott a többi harcoshoz. Kékcsillag felállt, és egy hosszú percig nézte Tűzmancsot, mielőtt tovább beszélt. – Tűzmancs, mostantól fogva legyen a neved Tűzszív. A Csillag törzs nagyra értékeli bátorságodat és erődet, és a mai naptól a Villám törzs teljes jogú harcosa vagy. Orrát fejéhez érintette, és azt mormolta. Tűzszív, büszke vagyok, hogy a harcosunk vagy! Szolgáld jól törzsedet, ifjú macska! Tűzszív izmai annyira remegtek, hogy alig tudott lehajolni, hogy megnyalja Kékcsillag vállát. Köszönetféleképpen rekedten dorombolt, aztán oldalt lépett, hogy csatlakozzon Szürkecsíkoshoz. Elismerő nyávogások hallatszottak a tömegből, és a törzs hangjai betöltötték az éjszakai levegőt, ahogy az új harcosok nevét ismételgették. – Tűzszív! Szürkecsíkos! Tűzszív! Szürkecsíkos! Tűzszív körülnézett a törzsben, és látta az utóbbi holdtölték alatt olyan ismerőssé vált arcokat. Hallotta, ahogy új nevét mondogatják és boldogság járta át, ahogy látta a szemükben ragyogó szeretetet és tiszteletet. – A hold majdnem a legmagasabban jár – nyávogta Kékcsillag. – Őseink hagyományai szerint Tűzszívnek és Szürkecsíkosnak hajnalig kell virrasztania, és egyedül kell őriznie a tábort, amíg mi alszunk. Tűzszív és Szürkecsíkos bólintott. Ahogy a törzs többi tagja lassan a barlangja felé indult, Tigriskarom Tűzszív mellett haladt el. Ahogy


elérte, lassított, és halkan odasziszegte neki. – Ne hidd, hogy túljárhatsz az eszemen, házimacska! Légy óvatos, mit mondasz Kékcsillagnak! Hideg borzongás futott végig Tűzszív gerincén. Kékcsillagnak meg kell tudnia Tigriskarom árulását! Ahogy Tigriskarom visszament a harcosok barlangjába, Tűzszív otthagyta Szürkecsíkost egyedül a tisztáson, és Kékcsillag után sietett. A barlangja előtt érte utol. – Kékcsillag, tudom, hogy megtöröm a hallgatási fogadalmat, de beszélnem kell veled, mielőtt megkezdem a virrasztást. Kékcsillag Tűzszívre nézett, és megrázta a fejét. – Ez egy fontos szertartás, Tűzszív. Reggel beszélgethetünk. Tűzszív lemondón lehorgasztotta a fejét. Különben is, Tigriskarom nem egy olyan probléma, amire egy éjszaka alatt megoldást lehet találni. Visszatért Szürkecsíkoshoz a tisztásra, és lefeküdt mellé. A két barát összenézett, de nem szóltak semmit. Tűzszív felnézett a feje felett levő holdra. Narancsszínű bundája ezüstösen csillogott a holdfényben. Körülötte a bokrok és a fák ködbe burkolóztak, mely nedvesen csapódott le bundáján. Tűzszív lehunyta szemét, és maga elé idézte kiskorának álmait. Az erdő hűvös illatai most már valóságosak voltak, és a harcosok élete várt rá. Érezte, hogy mancsán át elnyomhatatlan öröm tör ki belőle, mely végighullámzik egész testén. Majd hirtelen kinyitotta szemét. A harcosok


barlangjából egy másik szempár ragyogott vissza rá. Tigriskarom! Tűzszív állta a pillantását. Most már igazi harcos lett. A törzs helyettesének ellensége lett, de Tigriskarom tette őt ellenséggé. Tűzszív már nem az a naiv, fiatal macska, aki olyan sok holddal ezelőtt csatlakozott a törzshöz. Most már nagyobb, erősebb, gyorsabb és bölcsebb. Ha az a sorsa, hogy szembeszálljon Tigriskarommal, akkor legyen így. Tűzszív készen állt a kihívásra.

ERIN HUNTER HARCOSOK TÖRZSE - HÍV A VADON ERIN HUN- TER HARCO- SOK TÖR- ZSE HÍV A VA- DON EGMONT

Recommend Documents