(Én nem tudok máshogy... Beszélgetés Szakácsi Sándorral Szerepei a Pesti Magyar Színházban: Villon (Csengey Dénes: A cella), Malvolio (Shakespeare: Vízkereszt), Jupiter (Offenbach: Orfeusz az alvilágban), Fouquet (Nick Dear: Hatalom), Dr. Gonzales (Rejtõ-Schwajda: A néma revolverek városa), Álmos (Pozsgai Zsolt: Szeretlek, fény). Székesfehérvárott Ábrahám Pál Viktória címû nagyoperettjében Webster, valamint a Jégszirom címû, mesének is látszó, de mindenféleképpen felnõtteknek szóló történetben õ a Bûbájos, a varázsló. A szerepek mindegyike nagy szerep. Az eddig játszott több mint százhúszból nyolcvan volt ilyen súlyú. Ha színpadra lép, megszólal, egy sors kel életre. Legutóbbi bemutatója, A cella Csengey Dénes Villon-mûvén alapul. Megrázó és különleges elõadás. Már régóta szerettem volna valami olyasmit, amibe a nézőket is bevonhatom. A cella végre alkalmat ad rá. Várkonyi Zoltán, aki tanárom és színházigazgatóm is volt, sokkal jobban szerette a kamaraszínházat, mint a nagyszínházat. Minél közelebb az emberekhez! - mondta. Magát a darabot még Csengey Dénes kezéből kaptam a nyolcvanas években. Akkoriban sokat jártunk a Fészek Klubba. Azzal adta oda, hogy egyszer meg kell majd csinálnom. Elolvastam, és láttam, hogy jó anyag, de túlírt. Eltettem a könyveim és irataim közé. Költözés jobbra-balra, s elfelejtődött. Egy évvel ezelőtt akadt a kezembe, és elolvastam egyszer, még egyszer, többször, s megláttam benne a lehetőséget. Elkezdtem szerkeszteni, dramatizálni, s a negyvennyolc oldalból így lett huszonhét. Elolvastattam okos emberekkel, nekik is tetszett. Rendeztem már régebben is darabokat, de ezt nem szerettem volna kiadni a kezemből. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy kell egy külső kontroll, valaki, aki segít. Őze Áron vállalkozott rá. Beadtuk a tervet Iglódi István igazgató úrnak, és ő igent mondott rá. A pénznélküliségben az önzetlenség segített. Egy erdésztől kaptuk a kiválasztott fát, a jelmezt négy ingből én terveztem, Hűbér Tünde ingyen kellékezett, Nagy Kriszta képzőművész így tervezte a plakátot. Gyűjtöttük hozzá a köveket, vasaltuk a faleveleket. Vukán György, mikor megmutattam neki a forgatókönyvet, azt mondta, megsértődik, ha nem ő írhatja a zenéjét. Két májaskiflit evett meg a színház büféjében, így ennyi volt a gázsi. Próbálni pedig ott próbáltunk, ahol lehetett. Az én elképzelésem volt ez az intenzív kapcsolat a nézőkkel, hogy hozzájuk beszélek, időnként megérintem őket. Az egész történet ugyanis egy olyan vízió, amelyben bármi megtörténhet. A Faludy-féle Villon-fordításokat külön vettük fel. Őze Áron ötlete volt, hogy a fa ne akasztófa legyen, hanem egy fa kötéllel, s abban a pillanatban kitágult a helyszín. "Mit jelentenek ezek a szavak? És hova vezet a többi? Törvény, hazugság, besúgás, álszentség, megalázottság, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, hit, méltóság, akarat, vágy, szenvedély, magány, bomlott agy avagy tisztánlátás, reménység, testvérharc, Isten, Haza, Becsület, kényszer, kínzás, költészet és szükség. Ki az a Főszemkígyó és hogy lesz az akasztófa köteléből gyermekjáték...?"
Színészileg életem legboldogabb szakaszát éltem a próbák ideje alatt és az előadásokon is. Nem számítottam arra, hogy ilyen hatása lesz a közönségre. Végig egyedül van a színpadon... Volt már ilyen? Életemben ez a harmadik monodráma, ám az első, amelyben teljesen egyedül vagyok. A Csontváry-darabban Kútvölgyi Zsike is játszott, Réczey Tamás II. Richárdjában a Madách Stúdióban, bár csak én beszéltem, de ott voltak mellettem a néma szereplők, akik börtönlakókként körülöttem mozogtak. Igen, ez az első, amelyben teljesen egyedül vagyok, pontosabban nem, mert együtt a közönséggel. A mozgást és a szöveget is úgy alakítottuk, hogy mód legyen az aznapi közönséghez igazodni, hogy bevonhassam őket, hogy számukra fogalmazódjon és öntsön formát a gondolat. Tekintetükön láthatom, hogy értik és érzik, amit mondok. Visszaigazolta a közönség, hogy erre a pályára való vagyok. Nem először lehetett ez az élménye... Nekem folyamatos visszajelzésre van szükségem. Amikor úgy éreztem, hogy végre elismernek, akkor újra és újra kellett kezdenem. Az önbizalmamat naponta kell felépíteni és fönntartani. Rólam már leírtak sokfélét a legfantasztikusabbtól a legborzasztóbbig. Amikor már úgy éreztem, bizonyítottam, akkor megint elölről kellett kezdenem. Én nem tudom, hogy mitől van ez. Nyilván ilyen típusú vagyok. Lehet, hogy azért, mert én soha nem a karrieremet építettem, hanem az emberi és művészi őszinteségemet kívántam megtartani. Nekem mindig újra kellett kezdeni. Ezért engem sokszor fölfedeztek - Jé, a Szakácsi milyen jó! -, hogy aztán elfelejtsenek és elmondhassák, hogy rutinból játszom, holott nem. Én mindig olyan mélyre leengedtem minden szerepet, amilyen mélyre le lehet engedni, és dolgozom és dolgoztam azon, hogy valóban az legyek, ami a figura. Nem vagyok felszínes. Pedig ezt is rámsütötték. Én életemet beleadva csinálok mindent. Megdolgozom a szerepért. Úgy látszik, a világnak ez nem kell. Itt helyezkedni kell, meg karriert építeni, mert az számít. Én nem helyezkedtem soha. Nekem ez a munka az életem. Így minden szereppel mindig elölről kezdem. Az önbizalmat naponta kell táplálnom magamban. Nem fogadja el a külső elismerést, a közönség szeretetét? Hiszen a kezdetektől érezhette... Naponta kell magamat meggyőznöm arról, hogy ezt megérdemlem, hogy az elismerést megszolgáltam. Az egyszer volt, a következő alkalomra már érvényét veszti. Egy színésznek nincs hivatkozási alapja. Ha az előző szerepben jó volt, mi a garancia a más habitusú következőre? Itt mindent elölről kell építeni. Nincsenek sémák. A szakma is elismer, de nem filmeztem annyit, amennyit filmezhettem volna, mert nem voltam benne egyetlen klikkben sem. A dolgok pedig így
működnek. Amikor leforgattuk a Hatásvadászokat, minden újság azt írta: új filmsztár született. De nem következett újabb filmszerep. Kereste az okát? Nem, mert tudom. Viszontszívességek szövevényéből áll össze a világ, én pedig semmi mással nem tudok viszonozni, csak azzal, amit csinálok. Mindenért keményen megdolgoztam. Sohasem voltam fontos. Akkor vettek elő, amikor rájöttek, hogy mással nem tudják megcsinálni a szerepet, csak a Szakácsival. Ez engem sokáig bosszantott. Most már nem. Nagyon sokszor bizonyítottam, és nem éreztem, hogy kívülről megkapom az elismerést. Nincs Érdemes és nincs Kiváló művész kitüntetésem. Egy Jászai Mari-díjam van, amit harminchárom éves koromban kaptam. Nem vagyok egy kegyelt ember, és ez nagyon befolyásolt helyzetet jelent. Hál’ istennek vagyok annyira jó, hogy dolgozhatok. Ha kicsit is gyengébb lennék, már nem is léteznék ezen a pályán. Én azt hittem, elég, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Hangsúlyozom: a színészet nem a szakmám, hanem a hivatásom. A színészet nem csupán szakma. Lehet szakmaként és lehet hivatásként művelni. Nekem hivatásom, mert az egész életemet, az idegrendszeremet, a gondolkodásomat, a szemléletemet meghatározza, kitölti. Erről szól a reggelem, a nappalom, az éjszakám. Nincs másom. Nem politizálok. Nem veszek részt közéleti dolgokban. Sok mindent hazugságnak tartok, mert ha már elkötelezném magamat bármelyik szervezetnek, akkor lemondanék magamról. Már a főiskolai jelentkezési papíromra azt írták jellemzésként: "szemlélete egyedi, az iskolai tanulmányi eredményei nem tükrözik értelmi képességeit". Utáltam tanulni, nyűgnek tartottam. Igen, szabad vagyok és ellenkezős. A színészt rendezik. Mennyire lehet szabad és ellenkezős? Sok konfliktusom volt, van. Én mindent kipróbálok, amit a rendező mond. Nem utasítok el semmit. De ha nem jó, akkor ezt megmondom. Ha úgy érzem, valami nem működik, akkor először önmagamban keresem a hibát. Ha bebizonyosodik, hogy nem az én hibám, akkor megmondom. Nyilván be kell tartani egyfajta színházi hierarchiát. De azt, ha a rendező mindenhatónak véli magát, nemigen szeretem. Tartson engem társnak, tartson annyira értelmesnek, hogy megosztja velem a gondolatait, avasson be a mibe és a miértbe. A színész nem sakkfigura, aki ide áll vagy oda áll. Vannak határozott elképzelésű rendezők. Velük nemigen lehet mit kezdeni, mert vagy jók, vagy nem jók. Valló Péter határozott elképzelésű és jó. Régebben sokat dolgoztam vele, aztán sokáig nem. Most nagyon nagy élmény volt számomra Székesfehérvárott a Jégszirom. Határozott elképzeléssel jött, és boldogan adtam át magam az instrukcióinak, mert tudtam, amit mond, az helyénvaló. Éreztem, hogy én is gazdagodom általa. Olyan játékmódot kért, amit már régóta szerettem volna, csak nem volt rá alkalmam. Öröm volt vele dolgozni, és maximálisan rá mertem bízni magam. Ilyenkor nem érzi azt, hogy ez önfeladás? Az, hogy nem fogadom el általánosságban az előírtakat, azt jelenti, hogy saját magamhoz tartom magamat. Az a legfontosabb. Legfontosabb, hogy magammal szemben ne legyen lelkiismeretfurdalásom. Örökös lelkiismeret-furdalással nem lehet élni. Önmagam előtt a lelkiismeretem tiszta legyen, ne hazudjak, ne manipuláljak és ne bántsak másokat, ne legyek öncélú, ne mások kárára szerezzek hasznot... Biblikus alapelvek ezek. Ezt az erkölcsiséget otthonról hozta? Nem tudom. Nyilván onnan is, és amit olvastam, átéltem, az csak erősített ebben. Igen, idealista vagyok. Nem tudtam volna hiteles lenni soha, ha nem így gondolkodnék, ha nem így élnék. Talán ezért nem lehetett beskatulyázni. Be akarom bizonyítani, hogy kell, hogy szükségünk van az értékre, én pedig akkor tudok értéket létrehozni, ha az érték bennem van, ha azt képviselem, ha én is értékes vagyok. Annál nemesebbet pedig nem tudok elképzelni, mint hogy a színész őszintén feltárja a problémákat, és úgy próbál hatni az emberekre, hogy felébreszti bennük hiányaikat.
A színész szerepét a színházi közeg alakítja. A sokféle szerep és a sokféle rendező. Ki volt az, aki leginkább hatott? Várkonyi Zoltán mindenekelőtt. Ő rövid ideig, mert meghalt. Szerencsétlenségemre soha nem volt mellettem olyan ember, akire igazán tudtam volna hallgatni. Várkonyira hallgattam. A Vígszínházba kerültem, s röviddel azután meghalt Várkonyi. Sík Ferenc is odafigyelt rám, hívott a Nemzetibe, s nemsokára ő is meghalt. Iglódi István végigkísérte az életemet, de ő egy másfajta karakter. Szeretem, sokat tanultam tőle és sokat köszönhetek neki. Együtt voltunk a József Attila Színházban, most meg a Magyar Színházban is, de mégsem vált az életemben azzá az emberré, aki markánsan ható. Biztosan máshogy alakul az életem, ha Várkonyi tovább él. Szerettem Székely Gáborral dolgozni, meg Horváth Jenővel. Iglódival is szeretek, Csiszár Imrével is, bár vele sokat veszekszem, mert akaratos ember. Nagy szívfájdalmam, hogy Ascher Tamás még nem rendezett. Jó lenne Alföldi Róberttel is meg Zsótér Sándorral is dolgozni. Szeretnék tanulni tőlük. Valló Pétertől rengeteget tanultam a próbák során, és észrevettem, hogy más munkákban is hat rám. Jó volt dolgozni Eperjes Károllyal. Gyarapodott az eszköztáram, pontosabban az eszköztelenség-táram. Természetes kell legyen minden. A néző azt érezze, a gondolat, a tett abban a pillanatban születik. Ebben nagyon sok munka és mesterségbeli tudás van. Be kell gyakorolni, hogy a szó és a mozdulat együttesen és őszintének hasson.
A Vízkereszt című előadásban - Pesti Magyar Színház A színészkollégák közül kiket említene? Az egy másik dolog. Eléggé furcsa ember vagyok. Nem vagyok könnyű eset. Őszinteségem sokszor nem esik jól, mert kínos helyzetbe hozza a másikat. Nyilván nekem is van egy csomó hibám, ideges vagyok, és elhamarkodottak a kijelentéseim, s iszonyúan akaratos vagyok még ennyi idősen is. Nem volt az életemben "főember", ha erre kérdez. Sem példakép, sem olyan, aki irányított volna. Mindent magamnak kellett a helyére tennem, s nyilván ezért mindig zűrös volt a magánéletem. Azt azért érzem, hogy sokan szeretnek. Valamiféle társas magány az enyém. Sokan vannak körülöttem, érzem a szeretetüket, mégis egyedül vagyok. Egyedül élek, már négy éve. A sorstól nagy ajándék Őze Áron barátsága, amely hosszú évek alatt formálódott. Úgy érzem, rá számíthatok, és ebben a közös munkában is nagyszerű volt. Korábban voltak hasonló partnerei, kollégái? Hálás vagyok a sorsnak, hogy Sinkovits Imrével együtt öltözhettem. Szeretett, és sokat beszélgettünk. Nagyra becsülöm Kulka Jánost. Sajnos, nem tudok annyit színházba járni, mint szeretnék. A főiskolán Sörös Sándorral volt szoros a barátságunk, de megváltozott a színházi és magánéletünk. Túllépett kapcsolatunkon az élet. Amikor a Vígszínházba kerültem, borzasztóan
önző és beképzelt ember voltam. Amikor felajánlották, legyek én az új "Darvas Iván", akkor megsértődtem és azt mondtam, nem, én Szakácsi Sándor szeretnék lenni, és eljöttem onnan. A szerepkör vonzó lett volna, de megalázottan nem tudok dolgozni. Fiatal, rossz fiú voltam, járt a szám, mert láttam a nagy nevű kollégák hibáit. A József Attila Színházban más közeg fogadta? Iglódi hívott. De ott sem volt könnyű velem. Két év után szabadúszó lettem. A harmadik évben jött a telefonhívás Sík Ferenctől, hogy jöjjek, itt a helyem az akkor még Nemzeti Színházban. Mondtam, jól érzem magam szabadúszóként, sokat dolgoztam és jókat, s nem akarok kiszolgáltatott lenni. Ragaszkodott hozzám, én pedig kikötöttem, hogy csak vezető színésznek jövök. Minden ígéretet betartottak Sík Ferenc halála után is. 1992-ben kerültem ide. Sík Ferenc volt az első rendező, aki választékot kínált, három szerepet, hogy közülük mit is szeretnék. A három szerep: Othello, Jago és Hamlet volt. Én a Hamletet választottam. Annak az előadásnak az volt a szerencsétlensége, hogy a színház- és vezetőváltás miatt hamar levették a műsorról. Akkoriban a politika kordont vont körénk. Akármit csináltunk, nem volt jó. Másként ítéltek meg bennünket, ha egyáltalán beszéltek rólunk. Nagyon sajnálom, hogy a Hamlet pont erre az időszakra esett. A premieren még bombariadó is volt. Talán ez sem volt véletlen. A mai napig kapok leveleket olyan emberektől, akik látták a darabot és megírták, hogy én voltam az igazi Hamlet. Maga az előadás nem volt igazán jó, de voltak olyan erényei, amik miatt elhallgatták. Nem véletlenül maradtam itt, a Pesti Magyar Színházban. Jól érzem magam. Sokat dolgozom és külső munkáim is vannak, vendégként játszom más színházakban, az Új Színházban, aztán Székesfehérvárott. Hívnak, hál’ istennek. Az elmúlt tizenöt évben ebben a színházban sokfélét játszottam, csak nem tudnak róla az emberek. Most talán valamicskét változik a helyzet. A Don Quijote szerepét kínálták vagy választotta? Kínálták, mert annyira kézenfekvő volt. Ahogy természetesen megkaptam Che Guevara szerepét a legendás Rock Színház Evita előadásában. Nagy szériában és óriási sikerrel ment. Szerettem azt a szerepet is. Alkatomnál fogva képtelen vagyok korszerű lenni, az idealizmus bennem van. La Mancha lovagjával együtt mondom, ha százszor is legyőznek, akkor is harcolni kell, mert a világot nem olyannak kell elfogadni, amilyen, hanem amilyen lehetne. Nem tudnék hiteles lenni, ha nem így gondolkodnék. Én nem tudok máshogy. Székesfehérvárott két darabban játszom, az egyik egy norvég háromszereplős darab, ebben a kuruzsló vagyok, a másikban, a Viktória című nagyoperettben, John Webster szerepében amerikai nagykövetként elegáns frakkban táncolok és énekelek. Én nem játszom. Én az Orfeuszban sem egy színész, hanem Jupiter papa vagyok. Vannak színészek, akik csak játszanak, és vannak színészek, akik azonosulnak úgy a szereppel, hogy képesek összefogni az előadást. Én ezek közé tartozom. Ez valamiféle képesség, amelyet ki kellett fejleszteni, s amelyet mindig meg kell tartani és darabról darabra felépíteni. Ez lelkiismeret kérdése is. Ha ott vagyok, élem a szerepet. Nem megúszni akarom az előadást, hanem átélni. Minden szerep egy plusz élet, én ezeket a plusz életeket szeretném leélni, beleadva a sajátomat is. Volt olyan plusz életlehetőség, amely elment Ön mellett? Nyilván volt. Most, hogy már annyi mindent játszottam, nincs hiányérzetem. Pályám elején még más kapta azokat a szerepeket, amiket én szerettem volna. Főleg a Vígszínházban volt úgy, hogy amit kaptam, abba belebuktam. A láthatatlan légióban Gorcsev Iván - láttam szalagon is - borzasztó volt. De szerettem volna eljátszani az Equust. Más kapta. Híresek voltak a beugrásaim. Két nap alatt Szakhmáry Zoltán lettem az Úri muriban. Nagy siker volt. Többször vettek elő, ha meg kellett menteni egy-egy előadást, de aztán viszszalöktek oda, ahol voltam, és ez évekig nem változott. Most már nem érzem azt, hogy egy szerep elmegy mellettem. Most már nagyon megnézem, hogy mit is szeretnék csinálni. Minden szerepben más és más...
Nyilván van bennem mindig valami Szakácsi, de minden szerephez belülről közelítek. Hogy egy szerep megszülessen, fantázia kell és valamiféle elszakadási képesség a mindennapoktól. Ki kell találni valami mást. Úgy vagyok benne a darabban, hogy alázatos vagyok a szerep iránt. Át akarok lényegülni. Mindegyik mást és máshogy követel. Nem küzdelem nélküli, de egyenes ívű a pályája. Nincs sztárolva, nincs sok kitüntetése, de szakmai környezetben mindig észrevették: Jászai Mari-díj 1985-ben, Hegedűs-gyűrű 1985-ben. Őze Lajos-díj 1992, a veszprémi TV-találkozó legjobb férfialakítás díja 1994, Ivánka Csaba-díj 2000, a Sík Ferenc Alapítvány különdíja 2002, Főnix-díj 2003, a közönség szeretetét pedig folyamatosan érezheti. Tízéves koromban egy iskolai színházi előadásban éreztem, hogy én ezt akarom csinálni. A főiskolára is fölvettek mindjárt. Sohasem akartam mást csinálni és máshogy. Nem volt egyszerű. Rengeteg zűröm volt, magánéleti is, meg abból is, hogy éreztem, nem a tehetségemnek megfelelően használnak. Vágtak, nyestek, ütöttek, faragtak. Nagyon sok rosszat megetettek velem. Nem tudtam elviselni. Ittam, és ennek megvannak a következményei. Körülöttem mindenkit elveszítettem, apát, anyát, nagymamát, a kapcsolatokat. Mivel érzékeny ember vagyok, nem tudok átlépni csak úgy ezeken a veszteségeken. Mind nagyon megviselt. Hogy színészként ilyen vagyok, ilyen lettem, mindezt meg kellett élnem. Minden magánéletben történt fájdalom, csapás, dráma beépül az emberbe, legalábbis belém, és igazából használom is. Az apám halála, ahogy a kezével babrálta a takarót, azt eljátszottam a La Manchában, mikor Don Quijote haldoklik. Lehet, hogy nem vette észre senki, de én tudtam, hogy akkor mit játszom, mit kaparászok azon a lepedőn. Minden fájdalomnak, ami az ember életében megtörténik, be kell épülnie. A színész ettől mélyül, ettől gazdagodik, ettől növekszik benne az a plusz, amitől más, mint a többiek, amiért eléjük merhet állni. Erről szól a színház. A cella Őze Áronnal az első közös produkciójuk. Terveznek együtt mást is? Szeretnénk több, A cellához hasonló együttes munkát, ami felmutatja a mi életünket. Nem szeretnék többet mondani a terveinkről, csak annyit, hogy készülünk. A Szeretlek, fény című Pozsgaidarabban én vagyok Álmos fia. Ez egy abszurd. Nem tudom, hogy még mi következik. Szeretnék még néhány nagy dolgot csinálni, amit így fogadnak majd, mint A cellát. Mivel nincs családom, nincs gyerekem, teljesen egyedül vagyok. Az egyetlen értelme az életemnek, hogy különleges élményt szerezzek néhány száz embernek. Mindig is sokat dolgozott, dolgozik, mintha nem érintené meg a hétköznapi élet zavarossága, a gyűlölködés.
A cella című előadásban - Pesti Magyar Színház Dolgozom. Ez tart életben. Az orvosok azt mondták, már kétszer átléptem magamon. Iszonyatos fájdalmaim voltak, vannak. Nagyon nehéz úgy nekiindulni másfél órának, amikor egyedül vagyok a színpadon. De máshogy nem lehet. Folyamatosan arra törekszem, hogy helyükre tegyem azokat az impulzusokat magamban, amelyeket a kinti világból kapok. Nem akarom, hogy túlbecsüljenek, s nem akarom félreérteni sem. Igyekszem, hogy ha szeretnek, a szeretetet ne értékeljem túl, ha gyűlölnek, hát a gyűlöletet sem. Figyelem a körülményeket, ki mondja, miért mondja, őszinte vagy nem őszinte. Mindent meg kell tudnom. Meg kell tudnom azt, hogy honnan jönnek az indulatok, s mi az okuk. Meg kell fejteni, hogy miért olyan ez az ember velem, mert ha ezt nem teszem, akkor az félreértést szül. A félreértésnél és a tehetetlenségnél jobban semmit sem gyűlölök. Eladni nem akarom magam. Szörnyűségek történnek velem. Az egyik kereskedelmi tévéadó megkeresett, hogy forgatnának a kemoterápiás kezelésem alatt, s akkor benne lehetnék a médiában. Elzavartam őket. Szeretnék többet filmezni, de nem sorozatokat. Egyre kevesebbet szinkronizálok, és azok a szerepek is olyanok, amelyeket szeretek. Azt hiszem, kezdem lepucolni magamról azokat a felesleges dolgokat, amik keserítenek. Az őszinteség a lényeg. Ez nehezebb, de ez a szép. Nem gondolja, hogy mindezt át is kellene adni? Nem tanítok. A tanítás egész embert kíván. Azt is csak teljes erőbedobással lehetne csinálni. Nem tudom. Ítélkezni kellene. Én pedig nem tudok más sorsa fölött ítélkezni. Ha tehetségtelen valaki, hát én megmondom. A tanítás olyan felelősség, amit nem akarok felvállalni. Rengeteg iskola van, s hívtak is. A gyerekek fizetik a tandíjat, a pénzükért nem azt várják, hogy szemükbe vágják: tehetségtelenek. Ilyen szempontoknak én nem tudok megfelelni. Abba se szóljon bele senki, hogy mit csinálok az órán. A látszatokra én már nem tudok odafigyelni. Az is idegesít, hogy ha naponta háromszor találkozom egy emberrel, akkor háromszor kellene köszönni neki. Minden, ami az életünkben sztereotípia, és úgy használjuk, hogy oda sem figyelünk rá, az veszélyes. Veszélyesebb, mint az, amikor az ember eltávolodik önmagától és a valóságos környezetétől. Ne legyenek álviszonyok és álkapcsolatok. Az emberek azt kérdezzék meg egymástól, ami igazán érdekli őket, még akkor is, ha az kínos. Én azt szeretném, ha Kis herceg módján közlekednénk egymással, hiszen az a fontos, ami a szemnek láthatatlan. Színészként elbújhat a szerepben.
Elbújni? Nem, belebújni! Azt igen! Ha megnézi a szereppéldányaimat, minden mondat mellett legalább három másikat talál. Odaírom minden mondat mellé, amit még hozzágondolok: mitől ilyen, mi van mögötte. Én nem a szavakat akarom eljátszani, hanem az embert, azt, ami ott van a szavak, a mondatok mögött. A Villont három szereppéldánnyal tudtam megoldani, annyira telefirkáltam. A kezdetektől ez a módszere?
A La Mancha lovagja előadásában - Pesti Magyar Színház Néhány évnek el kellett telnie, amíg így kialakult. Sok idő kell, amíg az ember ráérez arra, hogy mennyit kell foglalkoznia egy szereppel, hogy elkészüljön. Elolvasom a szöveget és elemzem a mondatokat. Még ez is benne van, meg még az is. Nem, ez talán még sincs benne. Mindegyik megjegyzésemet szem előtt tartom addig, amíg végre kiválasztom belőlük azt a hármat, aminek feltétlenül benne kell lennie abban az egy mondatban. Az összes szereppel így van. A törzshelyemen, egy budai pubban tanulok. Otthon, egyedül nem tudok dolgozni. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül. Ha szereppel foglalkozom, akkor is ez a világ vesz körül és beépül a szerepbe. Elmegy az ablak előtt egy busz, benne egy férfi ül, s megpróbálom elképzelni, hová megy, kihez. Régebben volt úgy, hogy követtem embereket, s megpróbáltam kitalálni, mit fognak csinálni. Sokszor sikerült. Ezért nem vagyok jó beszélgetőpartner, mert kitalálom, hogy a másik mit akar mondani, kérdezni. A szerepeken keresztül már nagyon sok ember gondolatmenete van bennem. Én már rég nem a valóságban élek. A valóságos világban három perc alatt elvesznék. A színpadra az életet viszem. Ha nem igazi lét a színpadi lét, akkor az színpadias. Nem lesz jó, hamis. Még egy pár év kell. Szeretnék utazni. Félretettem néhány könyvet, amit szeretnék dramatizálni. Ezek a tervek, ezekről nem beszélek. Tizenöt évig mondtam, hogy szeretnék önálló estet csinálni, olyant, amibe bevonhatom a közönséget, és most itt A cella. Végtelen boldogság. Az interjút készítette: Józsa Ágnes
Criticai Lapok 2007/2, 25. oldal
http://criticailapok.hu/index.php?id=647&cid=24661&option=com_content
