Emlékezés 1956 őszére

SÚLYPONT: 1956

Emlékezés 1956 őszére Reggelenként ismét ködben áll a biztosítják a békés elvonulást, ha fegyvén Duna. Október van. Magyar ősz, vereinket hátrahagyva másnap reggel újra. Úgy merednek ránk az évtizehét óráig beszüntetünk minden harci dek távolából felidézett emlékképek, cselekményt. mint falra ragasztott, fákra szögezett Végigjártam a Halászbástya övezte plakátok. Úgy tűnik, sürgető programvársíkot a zegzugokat és épülettömböjukra figyelni… és ma is figyelmeztetni ket is. Úgy, mint annyi évnek előtte. kell. Csak nézzük őket: akkoriak és Félelmektől és felelősségtől terhes mai járókelők – együtt. Iparkodjunk éjszaka volt az az ′56-os novemberi. helyesen olvasni ezt a népakarattal A Vérmezőn vonyító hangú tankok hitelesített félévszázados szöveggyűjgyülekeztek. A sötétben kísértetiesnek teményt, úgy, hogy érvényes maradjon tűnő fényjelekkel üzentek egymásnak a régi pedagógiai elv a mában is: valami ellenünkre valót. A néphadse„mindenki tanító és mindenki tanítregből közénk állt két híradós katona. vány is egyben.” Egyik Szovjetben Lenin Akadémiát Egy ferences krónikás így emlékevégzett, oroszul tudó bajtársuk közzik: A forradalom híre némi időeltolóreműködésével rádióvevőjükön át dással ért Esztergomba. A társalgóban annyi zavart igyekeztek okozni közöta szerzetesközösség fiatalabbja-öregje tük, mint amennyi félelmet azok az együtt tárgyalta a Petőfi Kör merész acélszörnyek keltettek mibennünk. vitáiról és az egyetemek hallgatóinak Híradósaink a külföldi adókat is fogszervezkedéseiről tudósító híreket. P. Forró Kamill OFM.: Nándorfehérvár 1456 ták. A nagy kérdés akkor ez volt: vajon Felpattant az ajtó, valaki bekiáltott: nem túl korán tesszük-e le a fegyvert? „Forradalom van Budapesten!” Návay Kapisztrán házfőnök A hírek folyamatosan hatalmas nemzetközi szimpátiáról atya szokása szerint csavart egyet kobakját fedő kamóráján. tudósítottak. Körbe futtatva tekintetét, rám mutatott, és így mennydörgött: „Vazul, a szent engedelmesség nevében magának megparanValahonnan talán felmentő segítség érkezhet csolom, hogy meg ne merjen mozdulni!” Akkor még aligha még az utolsó órában? volt világos bárki számára is, hogy ezt a váratlan dörgedelmet miért éppen nekem szegezte. Nemsokára kiderült. „Állj, ki vagy?” – hangzott ismételten a ködből. „A parancsRöviddel ezután bekopogtam nevelő-prefektustársam cel- nok” – „Jelszó?” – Válaszom mindig ugyanaz volt azon az lája ajtaján. Az akkor végzett gyónás titkai közt – miket a éjszakán: „Fakanál!” – „Jöhet”. Mentem a géppuskája mögött cinkos éjszaka is elfödött – ott rejtőzött az a bevallás is, hasaló valószínűleg egyetemista irányába. „Mióta vagy itt?” hogy: „Testvér, holnap reggel én már nem leszek itt. Vigyázz – Budapesten akkor minden bizonytalan volt. A napot s az a srácaimra!” – Október 26-án reggel is csak úgy hirtelen- órát alig-alig tudta biztosan bárki is közülünk. „Mikor ettél kedett a kollégium ébresztő csengője, mint máskor. Pontosan utoljára?” – a válasz erre még bizonytalanabbul hangzott. hat órát jelzett. Ezt a pillanatot szerettem volna megelőzni. Azóta gyakran eszembe jut: Ez a fiatal nemzedék – valóban Sísapkában, síbakancsban rohantam lefelé a lépcsőkön. – zsíros kenyérrel és kiskabátban ment háborúba az erőHadapród múltam köpenyéből átszabott kabátomban a kapus szak ellen. Közülünk egy, aki a nyugati határ aknái között testvér csodálkozása állított meg. Azóta is terheli lelkiisme- Ausztria földjére érkezett, mikor kiléte felől faggatták, csak retemet a kérdésére dadogva adott válasz, az a fél-igaz, hogy ennyit felelt: „Mi azok vagyunk, akik túljutottak a kommu„nemsokára visszajövök”. nizmuson.” A ′nemsokárá′-ból több mint három évtized lett. Rábafüzesnél, Hontalan évtizedek idegen csillagai alatt, menekült magyar immár magyar területen, megállt a zarándokok autóbusza. A cserkészetünk fel-fellobbanó tábortüzeinél csodálatos fények Volánturist utasai – élő kordonként – úgy fogtak körül egy világoltak a „szétszórt árvalányhaj” világrészein. Melegük messziről hazalátogató vándort ( ferences csuhában), mint aki most is éget, a fényük mindnyájunk szemébe vág. Idáig ellátbetartott egy régóta hazugnak hangzó ígéretet: „nemsokára szik. Mint áldozati tűznek ma is mar a füstje. Lám: a bujdosó visszajövök”. tüzek most sorra hazatérnek. Gyertek, üljünk le most a magunk Azóta többször bejártam a régi Budai Vár kockaköves zsarátnokai mellett. Itt, az újra átölelő pannon tájon: tanítson útjait. A Dísz tér 3. épületének kapuján is bemerészkedtem. mindnyájunkat a történelem. Harminc egynéhány évvel ezelőtt 1956. november 6-án este itt kaptam a néphadsereg tisztjein /1988-ban írtam ezt/ egy tisztességtelen életre kényszerített keresztül a parancsnoknak közvetített ultimátumot, hogy nép kiáltotta bele az elnyomás fojtogató sötétjébe: ELÉG! 2006/5

3

SÚLYPONT: 1956 Újabb októberekben, a régi lapokról és régi igazával, de új zengéssel így üzen a történelem: Az a nép, mely nemrégiben a huszadik század legtisztább humanista forradalmát vívta meg, a nép, mely nem alkudozott és latolgatott, mely egy tétre tett fel véráldozatot és egzisztenciát, ma nem elégedhet meg kevesebbel, mint hogy egészen akarja a maga igazát, s hogy harcát folytassa, kitartóan és forradalmi lánggal, ám mindig humánusan. A régi plakátok programja ma is időszerű.

A mésszel betakart gyermekhullák fölött, keserű miértekkel faggatták anyáik akkor itt az Eget. Emlékezzetek! Hányan voltak, akik bár túlélték azt a háborúságot, néhány hónappal később, kezüket összekötözve érte őket mégis a megtorló golyó, vagy a csigolyát roppantó kötél. Ők arra oktatnak ma is, hogy testedet golyó járhatja át, sebed halálosnak tűnhet; csak azt ne engedd, hogy még egyszer lekössék a kezed. Nem csak egy napon, nem csak nagy nemzeti temetés virágözönében, de még sok hétköznapon és útszéli árkok mentén is, fel kell tárni mind a sírokat. Fel kell mutatni újkori barbárok minden gyalázatos tettét, a máig kényelemben lapulók minden szégyenét. Nemzetek tanítójává lett a nép, a pesti srác és kishúga, kik „utcai ruhában mentek háborúba”, és eléggé magas rendűek voltak ahhoz, hogy a modern kor legszebb humanista forradalmát vívják meg.

Az ’56-os ősz leveleivel együtt lehullott lapok ma új nemzedékeknek hirdetnek az avarból is újratámadó, erős ideológiát: Legyen tetteiben is ember mind, aki humánumról szaval; szabadítsa fel mindenekelőtt önmagát az, aki eltűrte, hogy beborítsa szabad szellemét az anyagelvűség. Akinek elei a lelkiismeret szabadságát követelték egykor, az ma elsősorban önmagától kívánja meg, hogy ő maga se legyen test csupán. Azóta a börtönök és a templomok falát egyként omlasztotta az idő. Ám nem csak a kövekből kell restaurálni mindazt, ami romba dőlt az elmúlt évtizedek során, hanem sokkal inkább az ember társadalmát kell újra felépítenünk. Mikor az egységbe forrt nemzet harcára emlékezünk, tudnunk kell, hogy ma már csak a minden magyart egybefogó ökumenizmus szellemében lehetünk keresztények. Végül: Ha a mai utcán újabb „vallatók” igazoltatnának, s talán le is tartóztatnak, vajon, találna-e akkor a nép bírósága elégséges bizonyítékot arra, hogy téged, mint a Názáreti Jézus perében tetten ért „társ-összeesküvőt” egy életfogyt’ra el is ítélhessenek, mert hogy „Te is az Ő tanítványai közül való vagy”(?) V.V./ 1998

Visszapillantó tükrömből (Egy szökevény naplófeljegyzései nyomán) Tátrai Gyula, kispapéveim egyházjog tanára és esztergomi rendházunk akkori vikáriusa megfordította a kulcsot hátrahagyott szobám ajtaján. Egyik rendtárs kíséretében kis habozás után belépett. A klauzúra első emeletének 120-as szobája példás rendjével olyan benyomást keltett, mintha az, aki eddig lakta, egész múltját is a bizonytalan jövőre bízva távozott volna. Arra az esetre, ha… Meg, hogy minden feltalálható és mozdítható rendben legyen. Ki tudja, mit tartogatnak az elkövetkező napok? Talán hetek is lehetnek még? – Már bent jártunk az 1956/57-es iskolaévben. Íróasztalomon egyedüli tárgyként csak a szélesre tárt Sipos: Juris Canonici vaskos egyházjoga árulkodott. Egy ébren-múlt éjszakán valaki hosszan tanulmányozhatta ezt a könyvet. Tudnia kellett, mit miért vállal, és milyen kockázatokkal. A fejezet, ahol a könyv ki volt nyitva, ezt a címet viselte: De fugitivis (a szökevényekről szóló jogszabályok). A vikárius jogtanár – ahogy kissé szégyenlős zavarában mindig is szokta – jobb kezének mutató és hüvelykujjával orra fölött összecsípte 4

alig ráncolt homlokát. „Ezt jól megtanulta a büdös”– dünnyögte maga elé, kuncogva. Értette. Titokban valószínűleg egyet is értett. Ezt persze nem mondhatta senkinek abban az időben. (Ő ’56 után az Amerikai Követségre menekített Mindszenty bíboros kérésére, később annak gyóntatója lett.) A naptár akkor 1956. október 25-éről 26-ára fordult. Kiléptem az utcára. Látszatra nagyon eltökélten és határozottan, ám belül kimondhatatlan szorongásokkal, és… nagyon egyedül. A rendház jegyzőjének szobájában barátságosan duruzsolt a kályha. A magyar Sion tövéből magabiztosan és teljes felelősséggel hagyhatta az utókorra ezt a bejegyzést: „elöljárói parancs ellenére megszökött”. AKI a reggeli köd fölött és a felhőkön túlról megértőbben figyelt, egy mind gyorsabban iparkodó vézna férfialakot látott csak, mikor az a dorogi útra tért. Hallhatta fujtató lihegését is, amint 2006/5

SÚLYPONT: 1956 „erőltetett menetének” kilométereit számolta az országút kövein. Budapest… (még) 45 km. Az első megállónál, Pilisvörösvárott az állomásfőnök fia felől érdeklődött az egykori katonaiskolás társ. Na meg a vörös csillagok felől, amelyek már javában hulltak arrafelé, amerre gyorsuló léptekkel elhaladt. A háztörténet botránkozó fiskálisa biztosan meglepődött volna a confiteor és miserere bűnbánati imák abbahagyhatatlan sorozatán, amit ez a „szökevény” mormogott – 45 kilométeren keresztül – a bakancsába egyre jobban bevérző lábai elé.

A hátrahagyott stallumok zsolozsmázó kényelmét semmi sem nyikorgatta a templom kórusán. Az úton hideg szél fújt át – durván is olykor. A robbanások és ágyúzás hangja egyre közelebbről hallatszott. Ő csak zihált, mint a távgyalogló, s mint a huszár lova, mikor egyre sürgetőbben hallja a trombitaszót. – Közben észre se′ vette, hogy mögötte a bazilikának józan és messzetekintő kupolája már régen a horizont alá merült. Elmerült vele a rend… és minden bizonyosság is. Olyan soha nem tapasztalt ősz volt. (2000)

Esztergomi ferencesek az 1956-os szabadságharcban (Cseszka Éva disszertációja nyomán) Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei alatt az Esztergomi Főegyházmegye papsága csekély kivétellel távol tartotta magát a politikai cselekményektől. Tanulmányomban az esztergomi ferences rend magatartását vizsgálom, amely azért is érdekes, mivel a rendnek gimnáziuma volt a városban, másrészt a rendház és a középfokú iskola a kollégiummal együtt a megmozdulások helyszínéhez közel esett. Tanulmányomban foglalkozom a rendház magatartásával, illetve az esztergomi ferences gimnázium és az ehhez tartozó Szent Antal Kollégium magatartásával. Külön említem meg azokat a ferences atyákat, akik vállalván a felelősséget, nyíltan a forradalom és a nép követelései mellé álltak. Két személyt emelnék ki: P. Végvári Vazult és Szalay Ferencet. Ez utóbbi az általam vizsgált időpontban már nem a ferences rend tagja1, mégis fontosnak látom megemlíteni példáját, hiszen Szalay már október 25-én a tüntető diákok kísérője, illetve a tüntetések és megmozdulások aktív részese volt. Az 1956. október 23-i pesti eseményekről Esztergom lakossága a rádió és az újságok útján szerzett tudomást, a hírek pedig szájról szájra terjedtek. Így érkezett meg a hír a ferences rendházba is, Návay Kapisztrán rendházfőnökhöz. Október 24-e tehát a tájékozódás és a várakozás napja volt a vidék számára. A pártvezetők észlelték a nyugtalanságot a tanulóifjúság között, ezért mindent elkövettek, hogy a diákokat nyugalomra intsék, s megakadályozzák a készülődő tüntetést. Október 24-én Esztergomból és a tatabányai bányaipari technikumból érkeztek olyan hírek, hogy a diákok tüntetésre készülnek, követni akarták a pesti fiatalok példáját. Az Esztergomba kiküldött Besey László osztályvezetőnek a felesége elmondta, hogy „a városban erős mozgolódás van,

nyugtalanság uralkodik, az iskolában szünetel a tanítás, tanárok vezetésével középiskolai diákok jelszavakat hangoztatva tüntettek a Széchenyi téren, a Duna-parton, az utcákon.”2 Esztergomban ezen a csütörtöki napon, 1956. október 25-én volt az első megmozdulás. A délutáni órákban a Széchenyi téren a Bányagépészeti Technikum diákotthonából (a régi vármegyeháza épületéből) a délután 4 órakor kezdődő tanulási idő szünetében a diákok (Szalay Ferenc nevelőtanár volt ekkor szolgálatban) szokás szerint kimentek levegőzni az utcára, a Széchenyi térre. Eközben néhány diák észrevétlenül bejutott a városháza padlására, majd kimásztak a tetőre, és leszerelték

1 Szalay Ferenc (rendi nevén Kázmér atya) 1951–54 között a ferences gimnázium testnevelő tanára. Kilépett a rendből, és családot alapított. 1956-ban vezető szerepet vállalt. Bebörtönözték. Esztergom díszpolgára lett. Besey László, Viharos évtizedek, Balassa Bálint Múzeum, Esztergom, 1999, 241. old. 2006/5

5

SÚLYPONT: 1956 az épület homlokzatáról a gyűlölt jelképet, a vörös csillagot. Az akciót a térről figyelemmel kísérő diáktársak és a járókelők örömujjongással fogadták.3 Aznap 19-20 óra között még egy tüntetés volt Esztergomban, amelyhez az iskolák közül elsőként a Hell József Károly Műszaki Szakközépiskola diákjai csatlakoztak. A kollégium előtt már szervezetten gyülekező tömeghez kb. 9 óra körül a diákok nevelőtanára, Szalay Ferenc is csatlakozott diákjaival. A város többi iskolájának tanulói is az utcára vonultak. A ferences gimnázium vezetősége nem engedte utcára a bentlakásos intézet növendékeit. Így az iskolában és a rendházban is nyugalom volt. 1956-ban szerzetesek tanítottak, a ferences évkönyv tanúsága szerint az egyetlen világi tanár Kékesi Tibor testnevelő volt. Ebben az időben az iskola igazgatója P. Hajdú Antal, a Szent Antal Kollégium rektora P. Csontos Oszkár volt. Az ő határozott fellépésüknek és fegyelmezett tartásuknak volt köszönhető, hogy az 1956-os forradalmat az iskola minden különösebb atrocitás nélkül élte át. Érthető a vezetőség döntése, hiszen internátusként a rend volt a felelős az ott tanuló diákokért, arról nem is beszélve, hogy a diákok többsége kiskorú volt, ráadásul sokan nem voltak esztergomiak sem, az ország más vidékeiről származtak. Valószínűleg az 1950-es évet sem felejtették el. Ekkor (a szerzetesrendek feloszlatása idején) egyszer csak a ferences testvérekért jött az ÁVH, és elvitték őket egy nagy teherautóval. A rend temploma is be volt zárva 2-3 hétig. A ferencesek egy részét elítélték. Az ötvenes évek elején az esztergomi tantestületnek több mint fele börtönviselt volt.4 Ignác atya a következőképpen emlékezik vissza az ötvenes évekre: Az iskolát (a kommunista hatóságok) mindenfelől figyelték. A (kollégium nevelői) a diákok kimenő leveleit kénytelenek voltak ellenőrizni, hogy ne legyen semmi olyan írásos dolog, amit ellenük tudnak fordítani. „Az ’56-os forradalom idején azzal vádoltak minket, hogy mi lőttünk a kommunistákra; akkor ennek az ellenőrzési rendszernek a felmutatásával meg tudtuk védeni magunkat.” 5 A diákok bezártsága, a tájékoztatás hiánya ugyanakkor bizonytalanságot eredményezett. Kezdetben a fiúk nem tudtak semmit hozzátartozóikról, sem hozzátartozóik őróluk, s alig valamit a körülöttük zajló eseményekből. A délutáni órákban volt még egy fegyveres incidens a városban: fiatalok 10 főből álló csoportja elfoglalta a városházát, amelyet a katonaság fegyverrel foglalt vissza. A további hasonló esetek elkerülésére kijárási tilalmat rendeltek el, amelyet hangosbeszélőn, illetve plakátokon tudattak a lakossággal. Mecséri a tárgyaláson erre a következőképpen emlékezett: „A városban nem állt helyre a rend. Elrendeltem a csoportosulási tilalmat, és megtiltottam az éjszakai kimenést polgári személyek részére. Megszállottam a városba vezető fontosabb útvonalakat, a fontosabb objektumokat, tanácsházát, postát stb. (A katonai járőrözést is megszigorította. – A szerző.) Ennek dacára éjszaka a felkelők több laktanyát megtámadtak és lőttek.” Október 27-én éjjel különböző

helyekről lövéseket adtak le a Vak Bottyán Laktanyára, de senki nem sebesült meg. A katonák ezeket a támadásokat visszaverték. A Szent Antal Kollégium naplója a következőkről tesz említést: Október 27. „Litánia alatt lövéseket hallottunk. Egyre közelebb hallatszottak. Gyónáskor már a templomajtónál folyt a harc. Az éjszakát a földszinti folyosón töltöttük. Később mégis fölmentünk a hálóba. A legtöbben ruhástól feküdtünk le, 3 órakor sortűzre ébredtünk. A rakéták bevilágították az egész hálót. 5 óra felé csendes lett ismét minden.” A ferences gimnázium városi elhelyezkedéséből adódóan a diákok október 25-étől, aztán már folyamatosan hallották a tüntetőket, a városháza el- és visszafoglalását, illetve a közelben levő Vak Bottyán Laktanyánál történteket. A tüntetők többször is elvonultak fáklyákkal és zászlókkal a gimnázium előtt, a diákok hallhatták a tömeg ütemes skandálását: „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!” ,,aki magyar, velünk tart” ,,Esztergomba Mindszentyt! ” ,,Aki az utcasarkon áll, az Rákosival cimborál! ” ,,Aki nincs velünk, az ellenünk!” Hazafias dalokat és Kossuth-nótákat is énekeltek. A közelben levő Vak Bottyán Laktanyába is bekiabáltak a katonáknak, hogy menjenek velük, és a pártállami címerek levételét követelték. A forradalmi megmozdulások kezdeményezésére a nagyüzemek munkásai, bányászok, diákok, fiatalok vállalkoztak. A hatalom bízott abban, hogy sikerül elszigetelnie a vidéket a fővárostól. Historia Domus – 1956/57. Végvári Vazul atya október 26-án elhagyta a rendházat, és a fővárosi felkelőkhöz csatlakozott. A tömegmegmozdulások fő helyszíne a Széchenyi tér volt, ahol a rendszert jelképező városháza, a pártbizottság, a rendőrfőkapitányság, a megyei bíróság és a börtön voltak. A nagygyűlésen elszavalták a Himnuszt és a Nemzeti dalt. Felolvasták az ifjúság 16 pontját. Kiszabadították a rabokat a megyei börtönből. A tömeg ezután a katonaság épületéhez vonult, a Sötétkapuhoz. Esztergomban a 7. gépesített hadosztály törzse a főszékesegyház melletti szemináriumi épületben volt elhelyezve. A parancsnoka Mecséri János ezredes, törzsfőnöke Kiss Sándor őrnagy, politikai tisztje pedig Hurai Rudolf százados volt.6 Mecséri ekkor már nem volt Esztergomban. Így törzsfőnöke parancsára és felülről jövő utasításra a tatabányai ÁVH-sokkal kiegészített katonaság sortüzet adott le a fegyvertelen tömegre, amelynek következtében mintegy 27 ember halt meg. (Erről az eseményről az 1989-es politikai fordulat óta a város ifjúsága nagy számú résztvevő jelenlétével minden évben méltóságteljesen megemlékezik a Sötétkapu emléktábláinál, ahol a hősi halottak nevei olvashatók.) 2004.

3 Esztergom és Vidéke 1998. okt. 22-i száma, 2 (Csombor Erzsébet és Nagyfalusi Tibor cikke) 4 Varga Imre P. Kapisztrán: Ferences iskolák Esztergomban. In: Híres iskolák, neves pedagógusok. (Szerk.: Somorjai József) Tata, 1994, 175. old. 5 Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium jubileumi évkönyve 1931-2001. Szerk.: P. Radics Dávid, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium nevelőtanára. 2001, 87. old. 6 HL, 7. gépesített hadosztály jelentése, 3. doboz, 395. 6

2006/5

SÚLYPONT: 1956

Tavasz az őszben Fekete föld, fehér az én zsebkendőm, elhagyott a legkedvesebb szeretőm, Úgy elhagyott, hogy még meg se siratott, érzi szívem, nemsokára meghalok. Csak azt szánom, bánom, tőled el kell válnom, sok utánad való járásom sajnálom; Csizmám elszaggattam, patkóm elkoptattam, mégis édes rózsám, tőled elmaradtam. (Így, dalolva, kezdte szavait a megemlékező Végvári Vazul a Sötétkapunál. Esztergom, 2000. október 26.) Csak nagy szerelmek után tátong nagy hiány. Csak úgy mondhatod igazán, hogy szánom meg bánom, ha valóban át-élted, hogy ki is volt számodra, aki magadra hagyott; és mi volt az a nagy alkalom, a szenvedélyes, egész embert átjáró nagy, nagy szerelem. Manapság számosan tanácsolják nekünk: ne beszéljetek hazaszeretetről, hiszen a mai generáció ezt a szót nem érti. Más idők járnak. Törődj bele: „Lemaradtál, öreg”! Elnézem az autóbuszokon és a nagy épületek környékén a fiatalokat. Elsősorban őket nézem. Aztán a körülöttem kavargó társadalomnak annyiféle emberét. Önmagunkat, már a mi tájainkon is rágógumit rágó, lődörgő vagy levegőt szaporán kapkodó valahova sietőket, az állandóan kalkuláló arcokat… A Coca-Colával koccintók most mégis azt a valódi szomjúságos szenvedélyt juttatják eszembe, mellyel erre az országra vágyakoztam hontalan évtizedeken át. Engem, akit elvesztett ez az ország egy viharos őszön úgy, hogy közben maga kényszerült önmagára sütni a „hűtlen elhagyás” pecsétjét. Szerelmetes gonddal magyarnak, az ismerős tájakkal felnevelt elűzött vadnak, az ilyennek ne mondjátok, hogy „lemaradt”, hogy ő ezt „nem érti”! Diadal és leveretés: a magyar történelem majdnem minden évfordulója ilyen. Gyakran ebből a kettősségből lett egy ünnep, nemzetünk naptárlapjait sűrűn színező: a szentek és vértanúk halálának égi születésnapja. Gondolnánk ma talán valóban születésnapot ünnepelnek az emberek, az évelő nagypénteken holtra-váltak. Allelujás húsvétot, diadalmas újraszületést. Lehet, hogy a vértanú nem szent. Lehet, hogy a szemtanú se az. Ám hiteles tanúja mégis egy olyan időnek, amikor szentek éltek. Amikor emberek hajlandók voltak eszmékért meghalni, és meg is haltak – bár mindannyian élni szerettek volna még. Élni, mint bárki más: akár te, vagy én. Igenis, a mai generációknak meg kell mondani, hogy olyan az értékes élet, melynek kiteljesedéséért és annak védelmében, ha kell, életet is áldoz az ember. Valójában más életet élni nem is érdemes! Hiszen félig élt életek, negyedig élt életek, úgy „végül is” nagyjából leélt napok nem hozzák izgalomba az olyan embert, aki – farkasszemet nézve a szálló idővel – magát továbbra is fiatalnak meri fennhangon bemutatni. Igenis, fiatalnak! Igenis, az árral szemben úszó pisztrángként: valamit akarónak. 2006/5

Ezen az estén hadd idézzem örök fiatalok emlékét, a halált túlélő tanúságot, az ereklyét, mely a magyar ősz diadalának mámorában annyiunk szívébe égett. Az emlékezés fáklyafényeivel bevilágított esten, a lelkes lobogást kioltó megtorlás barbárságát is megidézem. Nem kokárdás jelszónak szánom, csak egyszerű szavak megilletődött vallomásaként mondom el, hogy ahonnan l956-ban elsodort egy vad vihar, most, 44 év után itt állva, emlékezni számomra mit jelent. Néhány évvel ezelőtt végre lehetségessé vált visszatérésem a hazához. Ezen a 44. évfordulón – azóta először – hadd mondjam meg nektek, mai fiatalok, hogy a legszebb ima mind között, a hálaadás imája. Nem a kérésé, még csak nem is az engesztelésé. Nem is a bűnbánaté. Mert: a nemes lelkek fohásza sokkal inkább a hálaadó leborulás az Isteni Kegyesség trónusa előtt. – Köszönöm, Uram, hogy most én is itt lehetek. Végre újra mondhatom a haza fekete földjén, oly hosszú utakról feltört lábbal érkezve, mondhatom, hogy magyar vagyok, én is; hogy mindvégig és minden körülményben az is maradtam. Legyen áldva ezért a Gondviselő Jóság. Szálljon hálám az Egek Urához, azok nevében is, akik többé már nem állhatnak itt. Hadd mondjak köszönetet – veletek közösségben – azért, hogy (mint egy a megőrzöttek közül) felmutathatom 1956-nak egy életre „velemjáró” ereklyéjét – az ő nevükben is. Szeretném most kigombolni mellemen a ferences habitus ruháját, hogy felfedhessem előttetek a helyet, ahol a papi és magyar szív dobog. Hadd hozzam emberközelbe a sebforradásnak annyi és oly régóta hurcolt fájdalmait. „Fekete föld, fehér az én zsebkendőm, elhagyott a legkedvesebb szeretőm.” – A fehér a feltámadás színe, a keszkenő: az éneklő szerelmesé. A fekete föld: a realitás, mellyel egyszer mindnyájan szembesülünk. Ám az időt, amit mi megmaradtak (és azóta születők) az elmúlt években eltöltöttünk, a visszajárók lelkei számon kérik tőlünk. Az ő lábaik elé kell most hordanunk tanúságtevő, vagy hűtlenül elvetélt időnket. Igen, számadásra hívnak most titeket, (engem is) azok, akik egykor itt azt gondolták (ó szent naivitás!), hogy a MAGYAR SION-hegy oldalában végre kamaszos-merészen és diadalmenetben sorakozhatnak fel oly régóta várt magyar „mennybemenetelre”. Aztán egy nagy csattanás kijózanította őket ábrándozásaikból. Bimbózó szenvedélyük testközelében tetten érte őket a történelem. Matematika, fizika: a diáknak gyűlölt tantárgyak, úgy-e? Mégis, micsoda rendet teremt az emberben, ha le tudja mérni a dolgokat, és ki tudja számolni a hétköznapok értelmét. Vonj ki, fiatal testvérem, adj össze és szorozz be számokat, éveket. Mi is lett volna, ha helyettetek ők állnának ma itt? Ha rokonaitok most a ti neveteket olvasnák ezen az emléktáblán… Számukra milyen világ lenne az? Aki a szívét bontja ki, hol izzó kazán szít nagy szerelmeket, az örökké fiatal marad. Szerelmesnek lenni csak fiatalon lehet; és én mindig ─ egész életemben ─ szerelmes voltam. Az igazi nagy szerelmek, a honszerelem, s mind az 7

SÚLYPONT: 1956 ifjúi nagyot-akarás, ha egyszer lángra gyújtanak téged, aki az iskola padjaiban kisdiákkorodtól megcsodáltad a ’48-as hősöket, akkor te fiatal maradsz. Ne mondja nekem senki, hogy az ifjúságot nem kell ’56-ról oktatni! A tanár, aki nem tanítja ezt a világ szemét nyitogató csodát, az áruló! Aki azt mondja, hogy mindez ’reálpolitika’, meg afféle napi újságírásba való téma csak – az is áruló! Hát hogyan fog az ifjú ember emlékezni, ha minderről neki nem beszélt soha senki? Vagy csak olyan vén, aggastyán korban lévők szóltak, mint én vagyok? Hogyan okuljon az a diák, akit soha nem osztályoztak le, mert nem tudta? Akit pipogya tanár nem mert leültetni – így joggal megszégyenítve: „szamár vagy, fiam, ezt sem tudod?” Bimbózó szenvedélyük testközelében tetten érte őket a történelem – Az édesanyám, az a honleány (amikor tízévesen, szavalóversenyre indultam) a mosóteknő meg a többi gyerek szolgálata mellől odalépett hozzám, megigazította Bocskai-nyakkendőmet, és az izguló kisdiáktól, tőlem, ezt kérdezte: „kisfiam, hányadik leszel?” Így válaszoltam: „édesanyám… a BilkeyGorzó a 2. a-ban, ő a legjobb szavaló. Biztosan ő lesz az első. Én talán olyan… második… harmadik” Azt hittem akkor, hogy a kisdiák honszerelme, amit lelkesen beleszavaltam abba a Varga Gyula-versbe, az biztosan nyerő: „Hazám, hosszú kálvárián visz fel a Golgotára utad… ” A költő a megfeszített Krisztusban láttatta meg velem a megcsonkított hazát. Én akkor mindkettőt együtt sirattam. Erre következett aztán az eredményhirdetés. Huszonkettedik vagy huszonharmadik lettem. Ma már olyan mindegy. – Megértsed: nem az a kérdés, hogy téged mások hova sorolnak, hogy neked ők milyen díjat adnak lelkes és elismerő tapsok közepett. Az sem, hogy hány és milyen kitüntetés ékesíti a melledet. A kérdés csak az, hogy beleégett-e szívedbe a haza? Hogy te, az Isten nagy kupolája alatt és ezen a tájon: a szentek és vértanúk Pannóniájában itthon vagy-e? A haza kérdésére, mikor néven szólít: jelen-nel felelsz-e? – A kérdés: a két lábad rajta áll-e ezen a földön; erről a „trambulinról” mai cselekvésre és a jövő szolgálatára dobbantasz-e? Előrelép az egyik lábad, mint a vívóké, s közben nekitámasztod-e a hátad a hagyományokat őrző múltnak? A realitás követelménye, hogy egyik lábunkkal a fekete földön álljunk, szilárdan. Hátunkat a történelmi múlt épületének támasztani, magyarnak, kereszténynek és humánusnak, igen, így állni, lépni: az hűségünk jele. Csak ilyen állásból lehet a bal lábbal egy rövidet előrelépni a „kitörés” szándékával, s csak aztán jöhet a biztos szúrást elérő „tus”-sal az utolsó győztes mozdulat. Aki összezárja a két lábfejét – félszegen – csak meg kell lökni: az hanyatt esik. A terpeszállásban van a nekifeszülés. Csak határozottan előrenyújtott kézben van iránymutatás! Nézzen a szemed felfelé. Át a hegyeken. Légy látó vezető! Valamit egyszer már vezessünk mi is. Tehetséges magyar fajta! – újra mondom – nézz át a dombokon. Ne botorkálj a völgyben túl soká nosztalgiázva mélyen ott. Ne hidd, hogy álmok nélkül is lehet érdemes az élet. Ne hazudd magadat fiatalnak, ha megvénültél. Ha neked többre 8

már nem telik. Ne énekelj nekem andalító dalokat, sziruposakat, értelmetleneket, ha nem feszül benned lángoló szerelme a hazának, a népnek, élettermő kedvesnek, Istennek (igen az Istennek!), az alkotónak, aki mindent teremtett, aki téged ide hívott, mert veled valamit akart. Kisfiam, hányadik leszel? Első talán nem; de nézd, édesanyám, a szívemet! Lásd a szememet, mely a holnapba néz, meg a holnaputánt fürkészi… A te ölelésed megérzi öregedő izmaimban is a fiatalságot. A mondanivalómat Te megérted: ezért a népért, ezért a földért még tenni kell és lehet. Közöttünk, aki még most sem meri bevallani a múltból máig hurcolt bűnét, az ne várjon a hősöktől és áldozatoktól feloldozást. A megátalkodottat nem lehet föloldozni! Csak szertartáskönyvekből kiolvasni rituálét: hasztalan erőlködés. Inkább nézz a szemünkbe te, aki haszonleső tegnapokban házat, hazát, egzisztenciát, szabadságot mástól eltulajdonítva loptál. Nézz most a tieid szemébe, te, aki másokat kínoztál, testben-lélekben megnyomorítottál. Ezzel a szembenézéssel lehetséges csak a beismerés és a megbánás. Innen, az egykori hatalmi téboly sötétkapujától, üzenjük a közöttünk mindmáig büntetlenül pöffeszkedőnek: aki elárultál embert, rokont, szomszédot, aki hasznot húztál és húzol bármiként a múltból, ismerd be! Ismerd el, hogy feloldozhasson téged is, és megint övének vallhasson az ország. Én újra megszeretlek téged, ha megbánással kimosod magadból a múlt gyalázatát. Szeretlek Krisztussal, szeretlek humánummal, mely nélkül nem élhető az élet. Szeretlek, mert te is magyar vagy; mert olyan kevesen maradtunk mára, akik – annyiszor és oly sokáig megcsalatkozva bár – mégis hisznek a mindig újrakezdő, erős szeretetben. Itt állunk együtt a sötétben, annyi év után. Kezünkben fáklyák fénye lobban. Mint távoli kontinenseken bujdosók tábortüzeinél, ahol oly soká reménytelenül vártunk, akiket elűzött a föld. Vártuk a magyar virradatot a hontalan cserkészet tábortüzeinél népdalozva: „Szól a kakas már, majd megvirrad már, zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár. Micsoda madár!” Micsoda madár! A fiatalság szárnya: a repülni akarás. Gyűjtsük hát ide mindazt az energiát, ami az övék volt akkor. Ettől az erőtől, akarástól és jó reménységtől lehetsz és maradhatsz te is mindenkorra fiatal. Vedd hát körül áradó szerelemmel ezt a szív alakú szigetet, a szent Pannóniát, mert emberszív az, magyar szív: a te szíved, az én szívem. (Reményik Sándor) Ma ezt a szívet jöttünk kibontani. Ha felismered, ha nem, ma a tiedben is mélyen rejlő emlékek ünnepelnek. Bánkódni is jöttünk ma ide közömbösségeinkért. Megbánni az ökölbe szorult kezet is, hiszen már régen kézfogás kellene… Ám, aki még most sem mer velünk lépni történelmi utakon, azt megkérjük: maradjon. Nem lehet övé az emlékezés. Nem övé a hősi halottak serege, áldozata sem. Nem lehet övé a holnap. (Az ilyet véglegesen maga mögött hagyja az igazságot tevő történelmi idő.) „Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát, hóval lepi bé a tél, hóval lepi bé a tél…” „Dalold (hát) álomba hű Duna partodon nyugvó szeretődet” ─ az örök fiatalt, akivel akkor minden álmunk sírba szállt, s „aki élni akart még, de puha füvek a sírja fölé nőttek. Úgy kívánt eltűnni, mint ahogy a hang csengése vész a tájba, 2006/5

SÚLYPONT: 1956 mégis… mindenütt ott ragyog, mint tengerbe hulló csillagok szerteszóródó fénysugára.” (Tollas Tibor) Még égnek a fények. Szeretném, ha hasznosan elgondolkozva emlékezni akarnál te is. Emlékezni és emlékeztetni mindenkit… a magyarok vérére. Ez kötelességed, amíg élsz.

Adassék dicsőség azoknak, „akikre nem volt méltó a világ!”

(Zsid. 11,38)

Mindszenty Krisztus egyháza iránti szeretetének oltárán éget véres mártíromságnál is fájóbb életáldozatot az őszbe borult és rokkant testű főpap, amint Pannóniától űzve most az örök Róma földjére lép. Vas és Zala megyének honfoglaláskori ősmagyar településétől, Mindszenttől indult el Jóska, a parasztgyerek, s amint Csányi Lászlónak, a ’48–as-as szabadságharc kivégzett miniszterének egerszegi szobrát maga mögött hagyja, és a zalai táblabírónak, Deák Ferencnek szigorúan is barátságos arca rátekint, úgy megy most – bíbortól nehezülten, mint kit térdre sose kényszerítettek, s most mégis messze ragadnak furcsa szelek.

Paraszttarisznyáját most a pannon Dunántúlnak hagyja, míg kereszt és útszéli fák némán tisztelegnek, ő a bíborára néz; s úgy hajt fejet a pápa nyakáról nyert római keresztnek, mint a Vast és Zalát a honfoglalás éveiben megszálló Bulcsú és Kál vezérek pogány magyarjai. E két vezérnek nevét úgy őrzik mégis az ő faluját környező községek, mint ahogy Mindszent ezután csak róla lesz igazán nevezetes. Zalaegerszegtől lovaskocsival kétórányira, s későbbi zarándokok luxuskocsiján sokkalta közelebb, viharos idők nagy ellentmondásaként, tanúnak szobor emelkedik majd… egy kis barokk templom közelében valahol…, mikor újabb s más időkben dacos harcról és józan egyezségről krónikát regél a történelem.

Látomás Pannóniában Szent Ferenc ünnepére – október 4.

Urunk-bátyánk: a NAP Fényesen jött a Duna felől. Pesten át már bejárta az eget. Budai hegyek oldalára alkonyt varázsolt a folyó két partját ölelőn a hidak felett. Mint kalitkából szökni készülő, vaksi szemével bámulta önkéntes börtöne falát; 2006/5

parány Porciuncula föld-padlójára nyújtózott a Szent. Belül: a félrebillent csuklyát szepegő zsoltárok áztatják. Megszállott motyogóra NAP TESTVÉR aranyos áldása terül; s áttetsző teste börtönén át 9

SÚLYPONT: 1956 már kényeztetőn vonzza véges terek fölébe a fény. Csivitel apró madarak csőrén a dicséret. Szárnyukba fogódzva velük kergetőzik a kunyhó fölött ─ Vele száll daloló pacsirta hangja, az örök kapuknál a Fölséges fogadja őt. (Végvári Vazul: Csöndlakadalom c. kötetéből) *** A dolgok rejtett oldalát főleg a gyermekek látják. Olykor a „bolondok” is, továbbá a művészek, a bölcsek és a szentek. Ferenc mindig így látott. A szívével. Eleven egésznek tudta a mindenséget. A hamu éppoly testvére volt, mint a tücsök; a sólyom, akárcsak a Szegénység úrnő, a rabló épp úgy, akár a víz vagy a Halál. Mindegyikükkel jóban volt, elbeszélgetett, s azok is szívesen szóltak hozzá. Felhívásra vele együtt dicsérték az Urat. Ki-ki a maga nyelvén. Egy ilyen dicséret – nagy szerencsénkre – ránk maradt. Napének a neve. Szerzője meghagyta, hogy úton-útfélen énekeljük. Ő maga csaknem vak volt már, amikor tollba mondta: Nagy jó Úristen, ki vagy a kéklő mennyekben, bércen innen s túl igazak ajka hirdessen: testvérünk, a nap, tükrözi fényed szárnyalva

nagy fennen. Áldjon a halál, kapukat táró testvérünk; karja fölsegít, amikor hozzád megtérünk. Téged, Fennvaló, gyermeki szívvel, ámulva dicsérünk. (Facimbalom – A ferences Szedő Dénes versei és fordításai – Szent István Társulat, Bp., 1981.)

Budavári krónika Vazul atya a fővárosba ment, ahol (október 31-én) a Forradalmi Diákbizottság lapjának, az Egyetemi Ifjúságnak szerkesztőségébe került. Riporterként tudósított a kiszabadított Mindszenty bíborosról és a pápa táviratáról. A Kilián Laktanyában jelentkezett Maléter Pálnál tábori lelkészi szolgálatra. (Név nélkül megjelentetett írásaiból lásd: Egyetemi Ifjúság, november 2-3. – Forrás: 1956 a sajtóban…) Esztergomban a forradalmi szervezetek alakítását az eddigi helyi képviselők kezdeményezték. A városi tanács elnökhelyettese, Horváth Klára (…) délután a város néhány tekintélyes, köztiszteletben álló polgárát telefonon arra kérte,

hogy menjenek be a városházára, és segítsenek féken tartani az elszabadult indulatokat.7 A meghívottak között szerepelt az október 25-i felvonulást vezető tanár, Szalay Ferenc, aki a tüntetés alatti higgadtságával kivívta a város megbecsülését.8 Megalakították tehát a Hazafias Népfrontot; két napig Szalay Ferenc töltötte be a Nemzeti Tanács elnöki posztját. Másnap, október 28-án újból összegyűltek, immár a vállalatok és üzemek küldötteivel kiegészítve a testületet. Szalay az elnökség tagja lett. Később, december 4-étől a Komárom Megyei Dunamenti Központi Munkástanácsban is ő képviselte az esztergomi üzemeket.

7 Komárom-Esztergom Megyei Levéltár (KEML), EMB B732/1957, 443 (Szalay kihallgatási jegyzőkönyvében) 8 Amikor a tömeg a tüntetés alatt a városszéli tiszti lakásokhoz akart menni, Szalay a Hősök terén, az emlékmű lánckerítésének egyik oszlopára állva igyekezett meggyőzni őket, hogy követeléseiket inkább a városháza előtt mondják el. Esztergom és Vidéke 1997. okt 23-i száma, 3 (Szalay Ferenc visszaemlékezése) 10

2006/5

SÚLYPONT: 1956 A 25-ei felvonulást vezető egykori ferences szerzetes Szalay Ferenc (Kázmér atya) volt. Bár október 28-án a kormány kihirdeti a tűzszünetet, a lakosság nem nyugszik meg. Folyamatosan folynak a tüntetések a gyilkosnak tekintett Mecséri ellen. A város garanciákat akart a kormánytól. Október 27-én délután a középiskolák igazgatói Besey László osztályvezetővel megegyeztek, hogy további intézkedésig mindenütt szüneteltetik a tanítást. „Általában óvatos megfogalmazásban, de csaknem valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy a pedagógusok döntő többsége – beleértve a párttagokat is – a forradalom eszméi mellett foglalt állást, és örömmel venné a parancsuralmi rendszer megdöntését.”9 Ennek ellenére a ferences gimnáziumban továbbra is folyik a tanítás, de a diákok egyre jobban aggódnak az otthonlevőkért. Október 29-én a templomon keresztül többen hazaszöknek; egyeseket a sekrestyéből fordítanak vissza. A további távozások megakadályozása érdekében a kijárókat állandóan őrzik. A tanítás és napirend rendben folyik tovább. November 1: Mindenszentek ünnepe. Este levonultunk a kriptába. A halálról szóló elmélkedést a később meggyilkolt P. Hetény tartotta. Az egyes osztályok elhelyezték gyertyájukat az oltáron. A halál leselkedik odakint az emberekre mindenütt. Megrázó halottak napja. A katonaság rádió útján értesítette a szülőket a hogylétünkről. (Historia Domus / Jegyző: Iglói Ignác atya) Esztergomban megalakult a nemzetőrség. Tagjai nemzetiszínű karszalaggal a város területén járőrszolgálatot végeztek, valamint különböző szállítmányok fegyveres kíséretét, középületek, intézmények, üzletek őrzését látták el. A fegyverek beszolgáltatása ugyancsak elkezdődött, és ettől kezdve nem volt rendbontás a városban. A helyzet konszolidálódását mutatja az is, hogy október 31-e volt az első nap, amikor a Szent Antal Kollégiumból a diákok kimehettek az utcára.10 Igaz, hogy csak közösen és felügyelet alatt.

Ugyanezen a napon délután Csontos Oszkár rektor atya fölment Budapestre a hozzátartozók után érdeklődni, több pesti szintén vele ment. (Ugyanekkor Oszkár atya, kollégiumi rektor, Végvári Vazul kollégiumi fölöttese, kieszközölte a tartományfőnöktől a felfüggesztett engedetlen szerzetes feloldozását.) November 1-jén a budapestieket és a közelben lakó diákokat hazaengedték. A többiek másnap mehettek haza. A forradalmi napok utolsó bejegyzése a Szent Antal Kollégium naplójában így tudósít: November 2. „Nemcsak mi aggódunk, értünk is aggódnak. Az elöljáróságnak sikerült nagy nehézségek árán autókat szerezni, és akik akarnak, hazamehetnek. Pár fiú kivételével mindenki elindult. Hogyan, és mikor érkezünk meg, azt senki nem tudja. Vajon mikor látjuk egymást ismét? Isten veled, alma mater! Vale.” November 4-én a szovjet csapatokkal szembeni ellenállás ügye válságosra fordult. Az esztergomiak közül többen mégis Budapestre mentek, hogy csatlakozzanak a fegyveres felkelőkhöz. Végvári Vazul atya november 4-én második alkalommal kereste fel Mindszenty hercegprímás rezidenciáját az Úri utca 62-ben. A kardinálist percekkel előbb elvitték onnan, először a parlamentbe, majd az amerikai követségre menekítették. Így akkor személyesen már nem találkozhatott vele. Ezután a budai várbeli Műegyetemi Diákszállóban az egyetemistákat irányító főhadnagytól beosztást kért. Az ő távozása után átvette a Vár körletében összegyülekezett fiatalok felett a parancsnokságot. Erről David Irving Uprising! című alaposan dokumentált könyvében emlékezik meg. (Veritas Publishing Company Australia, 1986. – Magyar fordítás: Tudós-Takács János; Kiadó: Gede Testvérek Bt) Könyve 45. fejezetében így ír: „A várhegyi csatát Végvári Vazul, egy fiatal ferences szerzetes atya vezette… aktív módon vett részt a harcokban… A várhegyi felkelők parancsnoka nyomtalanul eltűnt, és a szerzetes lépett a helyére. Mielőtt felszentelték, szert tett némi katonai tapasztalatra.” (Lásd: a Columbia Egyetem Szóbeli Történelmi Interjú-tervezete 526. CUOHP). 1943-45 között a pécsi Zrínyi Miklós Gyalogsági Hadapródiskola egykori növendéke, a szerzetes-pap Végvári Vazul, józan ésszel arra oktatta a fiatalokat, hogy nem szabad nyílt harcba keveredni az oroszokkal. „Gyötörni, piszkálni kell őket, amíg lehet, de ha megérkeznek, akkor ki kell térni előlük, és ott újra kezdeni, ahol nem várják. Ezerféle fegyver, furfang van erre. És ezt folytatni kell, amíg lehet, mert ezekben a napokban ismerjük meg önmagunkat.”11 A 27 éves parancsnok a Dísz tér 3. (akkoriban: a Várgondnokság) épületében megszervezte a várkörlet fegyveres védelmét, élelmezését. Miközben a fiatal védők ruhaés sebesültellátásáról is gondoskodott, az oroszok a levéltár épületét és a templomtornyot lőtték. A romos Várszínház körletéből (két golyószórós bevetésével) heves tűzharcot vívtak a Tabánkert fölött a szemközti Citadellán befészkelődött szovjet aknavetőkkel és géppuskákkal. Később tankágyukkal is lőtték a Várat a Rózsadomb, majd a Lánchíd

Besey, i. m., 244. old. 10 Esztergom és Vidéke, 1996. okt. 24-i száma, 5 (A Szent Antal Kollégium naplójából) 11 Hlatky Károly: Ének Budavár elestéről. In: Katolikus Szemle 1957. IX. évfolyam, 2. szám. 60. Lásd még: Zimándi Pius: A forradalom éve. Krónika 1956-ból. Századvég, 1956-os Intézet, é.n. 2006/5

11

SÚLYPONT: 1956 pesti hídfője irányából. A főhadiszállás (Dísz tér 3.) felső emeleti lakásait aknatalálatok érték november 5-én. A helyszínre érkező, legendás „Szabó bácsi” a károsult fiatal házasoknak a harcosokat kárhoztató elkeseredését keményen korholta – az ország nagyobb tragédiájára figyelmeztetve. (Említésre méltó, hogy 50 év után a hadi cselekményekre emlékeztető tábla elhelyezése idején, 2003. október 23-án, a még mindig az épületben lakó Both házaspár, Gyula és Katalin, a fent említett eseményekre és a belövések egyes kárvallottjaira tisztán emlékeztek.) A Várat november 6án éjjel zárják körül a szovjet csapatok, és november 7-én rohanják le. Az eseményekről Zsukov folyamatosan tájékoztatja Hruscsovot12. Vazul atya a kitörés után ismételten ellenséges kezekbe kerül. Előbb a győri ávósok börtönében, majd az oroszok Fehérvár-repülőtéri zárkáiban tartják fogva többedmagával. Egykori börtöntársai közül Mertensz Károly és Berényi Zsolt máig New York környékén élnek. Mindkét esetben annak köszönhette életét, hogy nem ismerték fel az újra felöltött barátcsuha alatt rejtőző korábbi szabadságharcos parancsnokot. Azokban a napokban – Kalapos Ferenc fiatal menekült tanúsága szerint – (Passaic, New Yersey, USA – 1958.) a budai Vár alagútjaiban a megszállók kutyákkal keresték a „barna pópát” (sic). P.Kiss Máté rendtárs, volt az egyik, aki másokkal együtt sürgette Végvári Vazult, hogy mielőbb külföldre távozzék, mert – mint figyelmeztették – elfogatási paranccsal már több helyen keresték. Végvári Vazul 1997-ben való hazatérése után ezt a tényt az egykori II. kerület, Monitor u. 1. alatti vasutas-ház (jelenleg Komjády Béla u.) házfelügyelője négy évtized után is megerősítette. Az üldözött szerzetest egykori tanítvány Kovács Zoltán IV. humán osztályos növendék, agilis nagyanyjának segítségével nyugatra menekítették13 Később nyugatra látogató rendtársai, így P. Tamás G. Alajos (Amerikában, zenei tanulmányútja során 1969.), P. Szántó Konrád egyháztörténész, főiskolai tanár (Rómában: személyesen) és publikációkban is úgy vélekedtek, hogy távollétében halálra ítélték (?) (Periratok ilyen ítéletről nem ismertek.) A harcok idején a budai Várban kétszer is megfordult Szabó Jánost, a Széna tér legendás „Szabó bácsiját”, mindjárt a megtorlás kezdetén, l957. január 19-én, majd a Végvári által megbízott Folly Gábort (az őrségeket „felvezető tisztest”) ugyanazon év május 14-én kivégezték. (David Irving: Uprising!/Felkelés 45. fejezet 12. – CUOHP, 478; H 314M; valamint sok más kortörténeti dokumentum, kortársak tanúságai alapján.)

Esztergom világi középiskoláiban november végén kezdődött meg újra a tanítás. Volt olyan tanár, aki diákjaival szívesen részt vett egy kis csínytevésen. 1957 januárjában történt, hogy Szalay Ferenc az egyik kollégium ügyeletén tartózkodott, amikor két diákja azt újságolta neki, hogy a város területén feliratok vannak kiragasztva a következő szöveggel: ,,Éljen Kádár kormánya!” ,,Halál a fasiszta hazaárulókra!” ,,Le az ellenforradalmárokkal!”. Szalay Ferenc a két diákkal a feliratokat vagy kék festékkel áthúzták, vagy eléjük írtak egy ,,F” betűt pl: ,,Féljen az MSZMP!”.14 Erről a tevékenységéről később a bírósági tárgyaláson is számot adhatott. Szalay így indokolta tettét: „Ezeket mi azért csináltuk, mert meg akartuk (sic) azt mutatni, hogy mi is létezünk és meg akartuk mutatni, hogy mi is merünk ilyesmit megtenni.”15 Szalay Ferenc a Dunamenti Központi Munkástanács ellen indult büntetőperben került vád alá.16 Elmondása szerint: előzetes letartóztatása előtt tettlegesen bántalmazták.17 Elsőfokon 8 év 6 hónap szabadságvesztésre ítélték; mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzás. Külön érdekesség, hogy egyes jogaitól való 10 évre eltiltás mellett 5 évre kitiltották Esztergomból, valamint eltiltották nevelői foglalkozásától.18 Láthatjuk, hogy az MSZMP vezetői különösen nagy gondot fordítottak arra, hogy a pedagógusokat, akik a forradalomban szerepet vállaltak, eltávolítsák az iskolákból. A másodfokú ítélet ezt a kitételt megsemmisítette, és szabadságvesztését 5 évre enyhítette. Szalay Ferenc a börtönből 1960. április 4-én szabadult. A ferences gimnázium kollégiumának naplójában (a forradalom leverése után) az első bejegyzés 1957. január 3-án történt. „1957. január 3. Ismét együtt. Mindenki útikalandjait, élményeit meséli. Társaink közül többen disszidáltak. Egy halottunk is van. Kiss Gábor tavaly végzett IV. realistát megölte egy gyilkos golyósorozat.”19 Összességében annyit leszögezhetünk, hogy bizonyos kettőség mutatkozik az esztergomi ferences rend hivatalos álláspontja és egyes tagjainak cselekedetei között. A ferences rendház, illetve a gimnázium és Szent Antal Kollégium vezetése józan magatartásával és bölcs döntéseivel próbálta elejét venni a kommunista támadásoknak. Ez az iskola fennmaradását jelentette. A ferences gimnáziumban a Kádár-rendszer alatt megszakítás nélkül folyt a tanulók oktatása. Ugyanakkor az általam említett konkrét esetek (és más települések eseményei is) azt igazolják, hogy a forradalom és szabadságharc alatt a ferencesek kiálltak az emberi szabadságjogok és Magyarország függetlensége mellett. Beszámolónk tanúsága: szív és ész így tehető egymás mellé, és így erősítették egymást Esztergomban.

12 A „Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. Századvég, 1956-os Intézet, 98-100. old. 13 Végvári Vazul Amerikában 40 évig szolgált mint ferences magyar-lelkipásztor. 1991. október 23-án „A Hazáért és a Szabadságért” érdeméremmel tüntette ki a Magyar Köztársaság elnöke. 1997-ben tért vissza Magyarországra; ma is az esztergomi ferences rendház tagja. 14 KEML B 732/57, 443 (Szalay kihallgatási jegyzőkönyvében). 15 Uo. 16 Szalay Ferenc és társai pere a Komárom-Esztergom Megyei Levéltárban található B 732/1957 számon. 17 KEML B 732/57, 467. 18 B 732/1957/27. 19 Esztergom és Vidéke 1996. okt. 24-i száma, 5 (A Szent Antal Kollégium naplójából). 12

2006/5

SÚLYPONT: 1956

Ahogyan remélték Történelmi lecke a 301-es parcella kopjafáinál Henye ágyékban a meddő éjek márciust fogantak októberi ködben (’56-ot írtak) Virtust szült az ősi erény valahára reá ismert önmagára Egy Vitézi Ének. * Balassi és törökverő Hunyadival fényes napra Rákóczival ruszin népség Kossuth Lajos kalapján a tavaszeső Visztulán és Visonzónál magyar honvéd tölgyfalombos sisakjával átvert mellel vörös éggel keltek Elmentek ők a Don felé vagon vackán széles sávon másra szabott álmaikkal rájuk aggatott hitekkel eleven virággal

Meghátrálva fagyott lábbal üszkös kézzel átkozódó szíveikben istenesen asszonyhívó imádsággal visszafelé gránátszabta ölbe’ hurcolt vacogással * Megyünk mi még nótás kedvvel Mint ahogy a reményünk száll kicsi Kató kéz a kézben mint ahogyan a nótánk is hazatalál legényesen Fagyott derékban spermáink: tetszhalottak ajándékot terem a föld hol sírjaink domborulnak feltámadnak feltámadunk örömeink diákhaddal föllobognak ötvenhatban egyre fonják boldog-asszony-édesanyák leányaik pántlikáját lobogónak * Mindig csak az a lobogás fegyverestül jaj mindig a vér-adója föltámadsz-e hazám egyszer teremsz-e még anyaföldem vérük nélkül vérem nélkül valahára

A fenti emlékezés-mozaikot írta és összeállította: Végvári Vazul ferences 2006/5

13

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

A szerző kifejezett kérésére jelezzük, hogy az írás még Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszédének napvilágra kerülése előtt készült, azért nem tartalmaz semmiféle utalást az utóbbi hónapok időszerű történéseire. (A szerk.)

A választások kapcsán, de nem a választásokról! Frigyes István: „Sokan szomorkodtunk” című cikkére válaszul

Sokan szomorkodtunk – írta cikkének címében, és persze a választásokról van szó, kezdte is rögtön (Egyházfórum 2006/3. 16-17. old.). Nos, még mindig a választásokról, és még mindig szomorúan… Nem a választások miatt vagyok már szomorú, hanem a tehetetlenség miatt. Szeretnék mérgelődni, kifakadni, ugyanakkor látom, hogy nem tehetünk róla, hogy nem egyformán látunk. Nem egy helyről nézzük a dolgokat. Én hitoktató vagyok, 26 éve már. Ezzel úgy gondolom, azt is elárultam, hogy van némi fogalmam arról, milyen volt tanári diplomához jutni vallásosan a rendszerváltás előtt, milyen volt a vallásgyakorlási lehetőség pedagógusként, milyen védekező mechanizmusok alakultak ki bennem is, a rám-bízottakban is, de egyáltalán a vallásos emberekben, a szocializmus idején. Az evilági hivatás és kereszténységünk megélése sokszor összeegyeztethetetlennek tűnt a világ, a társadalom szemében, és közvetett vagy közvetlen erővel bujkálásra, titkolózásra kényszerítettek. Ki így, ki úgy, próbáltunk kitartani. Nem beszélhettünk róla, csak éreztük, hogy az a szabadság, a szocializmus szabadsága – diktatúra volt. És bár eljött a változás, azért sérültünk. Mindannyian. Sebeket kaptunk mi is, akik tudatosan vállaltuk a szembenállást. Az egészséges önbizalmat tápláló társadalmi elismerés, anyagi elismerés, képességeinknek megfelelő munkahely bizony sokszor nem jutott. Érzékenyek, a megaláztatások elől kitérők lettünk, a társadalmi szereplésektől távol kerültünk. De sebeket kaptak azok is, akik beletörődve a hazug rendbe, látszólagos jólétbe, egyházi papírjaikat azért titkon elrendezték, itt-ott lopva-bújva a szentségekhez járultak. Az életük eltávolodott hitüktől. Tudták, hogy kell a kereszténység, csak azt nem volt alkalmuk megtapasztalni, hogy mire jó ez nekik személy szerint, és a társadalomnak úgy összességében. Nyilvánosan beszélni minderről először nem lehetett, később már nem kellett. És végül sérültek azok is, akik ennek a diktatúrának alakítói, fenntartói voltak. Talán ők sérültek a legjobban, mert sokan még most sem merik beismerni bűnüket, tévedésüket. Nos, egy ilyen nagy népi sérülés után bizony nem csoda, ha az ember óvatos. Nem csoda, hogy ha a személyekben, jelszavakban, gesztusokban felismeri a múltat, akkor tiltakozni kezd.

Igazság és pártpolitika Azzal kezdtem, hogy van némi fogalmam a szocialisták diktatúrájából – és nem szeretném újra. Nem akarok én 14

Igazság – Sokszor megfoghatatlan. pártpolitizálni. Ettől alaposan elszoktattak bennünket, régieket, a mai fiataloknak meg elvették a kedvét az erkölcstelenséggel és erkölcsnélküliséggel. Szóval, nem akarok pártpolitizálni, csak nyugodtan be szeretnék menni az iskolába, hogy hittant taníthassak. Azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei igénylik ezt. És sokan igénylik, bár a legkülönbözőbb indokok alapján. Vagy azért, mert ők maguk is hisznek, és így élnek; vagy azért, mert úgy érzik, hogy ez lenne a helyes értékrend, de nem tudják pontosan, mi is ez, és tulajdonképpen nem is gyakorolják. Vannak, akik azért, mert érzik, hogy az ő életükből valami hiányzik, talán ez, kipróbálnák… Szóval őket, a társadalmat, érdekelné, én kész lennék menni, és erre jön a ronda pártpolitika! A kormány nem látja támogatásra méltónak. Amiből pedig a támogatást az egyház adhatná, azt nem adták vissza, a vatikáni szerződést megkérdőjelezik. Folytathatnám a sort, hogy versenyképességünk és életszínvonalunk miatt a gyermek egyre kevesebb, a házasságok ritkák, az élettársi kapcsolatokban, szingli-szülő gyermekeként sérült gyermekek, elvált szülők közt tengődő gyermekek közé kellene vinnünk a kereszténység jó hírét, úgy, hogy a társadalomból-médiából árad a folyamatos, tartós ellenhatás. Szóval, nem akarok én pártpolitizálni, de nem jól szavaztunk. Mert azt azért ki kell mondanunk – ez nem pártpolitika, „csak” politika –, hogy nem az igazság győzedelmeskedett. Hát nem mindegy, hogy kire szavaztunk?! 2006/5

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Úgy látszik, nem. Vagy: Hát nem lehetett ezt előre látni?! Lehetett! És talán ezért volt szomorú Veres András püspök úr. Felteszi, Ön, Frigyes István Úr, a kérdést: van-e joga a klérusnak pártpolitikai tevékenységet folytatni? Majd idézi a dokumentumokat: nincs. „Vajon Veres András és a Püspöki Kar politikai jellegű megnyilvánulásai a politizálás vagy az igazságosságért való küzdelem kategóriájába tartoznak-e?” Valószínűleg véletlen maradt le a második kérdéséből egy kis szócska: a párt szócska, ugyanis csak így értelmes a kérdés: a politizálás és az igazságosságért folytatott harc normális esetben nem zárja ki egymást. A pártpolitizálás már nem biztos, hogy az igazságosságért folytatott harcot is jelenti. No és akkor nézzük a példáit!

A három példa Az első, a 2004. decemberi népszavazás. A Püspöki Kar biztatott a kettős igenre. IGEN a határon túli magyarok ügyének tárgyalására, és IGEN a kórház-privatizáció leállítására. A népszavazástól függetlenül minden évben Karitászünnepünk van az Egyházban, november 19 táján. Amikor attól fényesedik szívünk, kereszténységünk, hogy adunk. Idegennek is akár, nemhogy testvérnek. Ez időtájt szokott lenni Krisztus király vasárnapja, amikor az Evangéliumban a Jézus jobbjára-kerülés feltételeként az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit halljuk. Mi, minden évben, ilyenkor énekeljük a szentmisén, hogy „Amit másért tettél, nekem tetted te mindazt, nékem segítettél! …idegen vidéken otthont adtál… hontalan voltam, te befogadtál…” 2004 decemberében gazdagodhatott értelmezésünk. Igaz, „kormányszóra” ekkor féltettük a 23 millió romántól hazánkat, féltettük munkahelyeinket, nyugdíjunkat, gyermekeink boldog jövőjét. Mindegy milyen párt és kormány fogalmazza meg, azt a kampányt, amely az önzésre épít, a kereszténységnek el kell utasítania. A kórház-privatizáció elutasítása az én számomra szintén csak egy konkrét megfogalmazódása volt egy sokkal mélyebb keresztény értéknek: az emberi élet, sőt a beteg emberi élet értékének, megbecsülésének. Láttam és látom a kórházban élők méltatlan helyzetét, hallottam egy-egy intézmény tudatos leépítését, hogy a privatizációkor már ne kerüljön sokba… Nem a magánkórházak elvi elutasítását jelentette ez, hanem nálunk, a jelenlegi magyar körülmények között, a keresztény értékrend mindennapi megvalósulásának lehetőségét láttam ebben az IGEN-ben. A második példában említett kormányfelelősség a hibás gazdaságpolitika miatt, amely a nép elszegényedéséhez vezetett, Ön szerint csak a Fidesz hazug szlogenjének ismételgetése. Ha a Fidesz mondja, pártpolitika, mint ahogyan az MSZP dübörgő gazdasága is pártpolitika. A január 1-jei, engesztelésre hívó Püspökkari Körlevél is említi az anyagi nehézségeket, a külső körülmények romlását, a jövőtlenség kialakulását, mint a társadalom betegségének megmutatkozását. Próféta volt a Körlevél, mikor meglátta és kimondta a társadalom baját, nem elcsúszott a pártpolitika felé. Egy biztos: hogy mennyire jól látott, azt ma már külföldi, belföldi szakértők számokkal is bizonyítják, sőt kormánykörök is elismerik a helytelen gazdaságpolitikát is, és az elszegényedést is. 2006/5

A harmadik példa a baloldaliság és a keresztény értékek összefüggését hozza. Ön elcsodálkozik ezen, pedig valószínűleg ugyanazt a politikai gazdaságtant és marxista etikát, filozófiát tanulta, mint én. Írásából arra következtetek, hogy legalább olyan idős, mint én. Akkor pedig még az úttörőben elromantikázhattunk a Timur és csapata mintájára mások megsegítésén. Mára már kiderült, hogy az úttörőt a tettekben megélt keresztény életforma, a cserkészet ihlette. Vagy hogy pontosabb legyek, a cserkészetet betiltották, és egyszerűen átvették az ötletet. Egyetemi szinten a szolidaritással, mint egyik legfontosabb baloldali értékkel bizonyára találkozott, valószínűleg hallott „a mindenki egyért – egy mindenkiért” elvről, a „mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesül a javakból” elvről. A szocializmus építése lejáratta és kiüresítette ezt is, mint sok mindent. A kereszténység 2000 éves történelme során, a bűnök-bajok ellenére is, fényes időszakok, kiemelkedő személyek jelzik újra meg újra ezeknek az elveknek a mindennapi életben való megvalósulását. Nem így nevezték, meg sokkal gazdagabb a tartalma, de egy biztos: nem Orbán Viktor találmánya és nem Fidesz-specialitás az értékek összevetése, amit aztán Veres András szolgai módon átvesz. És az is igaz, hogy a jelenlegi MSZP-re az ilyen baloldaliság nem jellemző.

A Püspökkari Körlevél és az életünk Számomra elszomorító a negatív elfogultság Önben a Püspöki Kar és Veres András püspök úr irányában. Nehéz lehet így az engedelmesség. Vagy nem is szükséges egészséges kereszténységünkhöz az engedelmesség?! Vagy ki-ki hadd válassza meg szabadon, hogy kinek, miben engedelmeskedik? Ki-ki rakja össze hitét, vallását azokból az elemekből, amiket el tud fogadni? Érdekes lenne erről, a szabadság – engedelmesség viszonyáról is beszélgetni. De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Szavaiból úgy tűnik ki, hogy gyakorolja hitét. Hit és élet egysége – mit is jelent ez? Hittanosainkkal a parancsolatokról rendeztünk hittanversenyt. Ez évi aktualitásként a Püspökkari Körlevelet a parancsolatok tükrében néztük át. Három területre mutatva ajánlja a kiutat a jelenlegi helyzetből a Körlevél: a gyermek elfogadása egészséges családokban, a fiatalok nevelése, oktatása és az öregek, betegek ápolása. Bármelyiket nézzük, életünk egész teljességét átfogja, egyéni, családi, munkahelyi, társadalmi következményeivel. Politizálok? – Pontosabban, elítélendő módon pártpolitizálok, ha erről hittanórán beszélünk? Hogy például: milyen jó annak, akinek édesapja, édesanyja, testvérei vannak, és szeretnek együtt lenni. A szülők gondoskodnak rólunk, testi-lelki javakról, mi engedelmeskedünk nekik és helyetteseiknek. Akkor is, ha nincs mindig kedvünk. Akkor is, ha ma nagy divat a szabadság mögé bújva mindezt megkérdőjelezni. Az engedelmesség, a tekintély a közösség segítője (család, munkahely, nemzet). Az isteni rend a családban a férfi és a nő felbonthatatlan szövetsége. Az élettársi kapcsolat, a homoszexuális párok kapcsolata nem egyenértékű a házassággal. „De hát a tv nem ezt mutatja” – csodálkoznak a gyerekek. „Ma nem szokás már házasságot kötni!” – mondja beszélgetés közben 15

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM a gyermeke keresztelését kérő liberális anyuka, aki számára érthetetlen, hogy miért nem lehet keresztszülő szintén élettársi kapcsolatban élő testvére. Szokásból, a közvélemény hatására ne kössenek házasságot, ne kereszteltessenek, de azt észre kell vennünk, hogy a szokás és közvélemény irányíthatja az embereket a valóságos döntéshozatal állapota felé. A pártpolitika nagymértékben hozzájárul a közvélemény alakításához, és az egyházi vezetőinknek erről kell, hogy legyen véleménye, iránymutatása. Mert elhomályosíthatja az igazságot a „szabadság” és a „másság elfogadásának” hangzatos jelszava alatti zavarkeltés. Egy, a liberális elveket elfogadó szülővel beszélgettem, aki rögtön tiltakozni kezdett, mikor az ő gyermekének neveléséről volt szó. Mert „nem mindegy az, hogy felnőtt korára hall arról, hogy létezik homoszexualitás is, vagy kisgyerek korától egyenértékű magatartási modellként, sőt védelemre szoruló magatartási modellként hat a homoszexuális viselkedés”. A pártpolitikában a hangzatos és általános jelszavak hallatszódnak, a következetes végiggondolás nem mindenkinek érdeke. De térjünk vissza a Körlevél gondolatköréhez: A gyermekáldás elfogadása jelenti az anyagiakhoz való helyes viszonyt is, azaz nem a piac és a reklám diktálja, mire van szükségem, hanem magam döntök. Jelenti, hogy tudok osztozkodni, lemondani stb. Ez az életünk. Ezt beszéljük meg hittanórán, erről tanít Jézus vasárnapról vasárnapra, adja erejét a szentségekben a megvalósításhoz. Egy-egy család fontos közösség, de egymagában kevés. Közösségek kellenek azonos értékrenddel és érdekérvényesítési képességgel. Civil közösségek, majd egyszer csak itt lesznek a pártok. Valószínűleg igaza van „kedves-bölcs gyóntatóatyjának”, aki szerint nincs az a pártpolitikai erő, amely az evangéliumot maradéktalanul hirdetné. De az is igaz, hogy egyik-másik párt közelebb kerülhet az igazsághoz. És amikor a pártok alakítják társadalmunk életét, akkor ki kell tudni választani, hogy melyik pártban látjuk leginkább megfogalmazódni keresztény értékeinket. Ön azt írja, a Fidesz csak szavakban áll a kereszténység alapján, tettekben, eszmékben nem. Én is többet várok a kereszténység megvalósulásában. De én már azt is értéknek tartom, főleg az utóbbi időkben, hogy a Fidesz legalább a szavaiban tiszteli a keresztény értékeket. Az Ön megfogalmazása szerinti, „a magyar egyházi hierarchia számára kedves vezér bukása” óta először az erkölcstelenség, majd az erkölcsnélküliség lett az elfogadott, az irányadó, azaz még a szavak szintjén sem a keresztény érték a mérce. Nem az a legnagyobb baj, hogy bűnt követünk el, hanem hogy a bűnt nem tartják bűnnek. És az Egyháznak, a Püspöki Konferenciának itt van nagy felelőssége, hogy az emberek számára érthető módon mutasson rá erre. Ha a pártok az elvi irányadást önigazolásra, az emberek megtévesztésére konkretizálják, saját szájuk íze szerint magyarázzák, akkor azt nem lehet szó nélkül hagyni. A Püspöki Kar a lelkiismeret szerinti döntésre biztatott – tisztelve az ember méltóságát. De ehhez a döntéshez szükségesek az igaz és elégséges információk, következményük következetes végiggondolása. És sajnos egyre szélesebb területen derül ki a tudatos elhallgatás, szándékos megtévesztés. A gondolkodó embert nem tudták megtéveszteni, de akit az évek során csak arra irányítottak, hogy Isten, erkölcs nem számít, a fizetés, a 16

Egyház – Közös otthon vagy szekértábor? kézzelfogható javak a fontosak, azoknak most a jólét ígérete, vágyaik valóságnak beállítása elég volt a szavazataikért. Ez nem az ember tiszteletéből fakad. A cél nem szentesíti az eszközt, tanítja az Egyház. A megtévesztett emberek kiábrándultsága nem kedvez a demokráciának.

Az Egyház mint igazodási pont Azt tanítom hittanórán, hogy közjogi méltóságainknak tisztelet jár, akkor is, ha nem rájuk szavaztunk. De éppen azért jár ez a tisztelet, mert az igazságért folytatott harcuk megkérdőjelezhetetlen. Tehát általános politikai magatartásuk – az Ön szóhasználata szerint az igazságért folytatott küzdelmük – a tekintélyük alapja. A pártpolitikai hovatartozás a politikai meggyőződés konkretizálásának kérdése. Ne vegye át a Püspöki Konferencia egyetlen párt politikájának vagy politikusának ideológiáját se, de ne féljen megfogalmazni saját véleményét a társadalom egy-egy aktuális kérdésével kapcsolatban, a közjó szolgálatában, a keresztény értékeket bemutatva. Sőt! Ezt megtenni, kötelessége. Tévedés az a megállapítás, hogy az Egyháznak minden párttól egyenlő távolságra kell lennie. Az Egyháznak a krisztusi tanítás szilárd alapján kell állnia, és hogy a pártok mennyire közelednek vagy távolodnak ettől, az az ő dolguk. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy nekem nem hiányzik a Fidesz szóhasználatából az irgalmasság, megbocsátás, békességszerzés. Más párt részéről sem tetszik, amikor önző céljaikra használják ezeket. Én, aki már a rendszerváltás előtt is felnőttként éltem, és konok daccal őriztem-védtem a hitem, nem örülök, ha békességszerzés gyanánt, a békesség kedvéért az eddigi eredmények feladását várják el. Nem örülök, ha a megbocsátást kérik rajtunk számon, akkor, amikor úgy érzik, nincs miért bocsánatot kérniük. Az irgalmasság gyakorlását, a szeretet-otthonok fenntartását, a 2006/5

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM karitászt várják el tőlünk, az Evangélium hirdetése nélkül, merthogy azzal menjünk a templomba. A szavazás eredményét én is úgy éltem meg, hogy a templombajáró keresztények közül is többen az Egyház ellen szavaztak, illetve azokra adták szavazatukat, akik már a kampány idején jelezték, hogy nem számíthatunk támogatásukra. Nem külön engedményeket várnék el én sem, csupán azt, hogy abban az országban, ahol a lakosság háromnegyed része keresztény felekezethez tartozónak vallja magát, ne külön áldozatok árán gondoskodhasson gyermekei vallásos neveléséről, ne külön áldozatok árán juthasson keresztény szellemű szociális intézménybe. A háromnegyed rész adójából egy családbarátabb támogatási rendszer, erkölcsösebb gazdaság, média működhetne, és így tovább. Meglepve hallottam katolikus iskolába járó gyermek szüleitől, hogy az SZDSZ-re szavaztak, mert: „igaza van abban, hogy tartsa el az egyház önmagát, legyen szabad párttól, államtól”. Ők nem járnak templomba, nem fizetnek egyházi hozzájárulást,

mert az ugye, önkéntes, a szabad iskolaválasztás miatt pedig oda járathatják gyermeküket, ahová jónak látják. „Az MSZP szintén nem elutasítandó egy keresztény számára, hiszen bárki járhat templomba – sőt: még a régi világban is járhatott, keresztelkedhetett, lehetett elsőáldozó, bérmálkozó, házasságot is köthetett – csak ne tudják meg róla. Ma külön hívő tagozata is van, akik fontosnak tartják, hogy minden szükséges papír és forma meglegyen. Ők tudják, mit kell tenni és szólni az Egyháznak, tudják jobban és biztosabban, mint a Püspöki Kar.” Talán érthető, ha nem tudom elfogadni ezt az érvelést sem. A Püspöki Konferencia egész Magyarország erkölcsi megújulásáért hirdette meg az imaévet. Azaz imádkozunk egyházi és állami vezetőinkért is, az egyszerű emberekért is, hívőkért és hitetlenekért, Önért és értem is. Valamennyiünk tisztánlátásáért, erkölcsi megújulásáért.

Antal Ilona hitoktató

Székelyföldi helyzetkép Kedves Testvérek! Véget ért a tusnádi missziónk. Isten kegyelméből sok szegény ember ajtaján bekopogtathattunk. A misszióban közel 40 fiatal és idősebb személy vett részt. Minden nap egy rövid eligazítás után a mikrobuszokkal elmentünk egy-egy székely faluba, itt Jézus Krisztus tanítását szem előtt tartva, a hetvenkét tanítvány példájára elindultunk és felkerestük a szegényeket, bajban lévő testvéreinket, de betértünk a jobb módú rendezett családokhoz is. Nagyon sok megrázó élményben volt részünk. Sokszor még a kívülről takaros rendezett házakban is szomorú, tragikus helyzet fogadott. Az egyik székelyföldi nagyközség polgármestere mondta, hogy falujában 5400 személy él, és több mint 2700 személy külföldön dolgozik. Valóban azt tapasztaltuk, hogy nagyon sokfelé csak idősek, betegek, asszonyok, gyermekek vannak otthon. Munkahely nagyon kevés van, különösen a vidéken. Mostanig leginkább fakitermelésből, fűrészáru előállításából, krumplitermesztésből, tehéntartásból éltek az emberek. Sajnos az erdőkitermelést nagyon megnehezítették, rengeteg engedély, papír kell mindenhez. A külföldről hozott olcsó krumpli, tej egyszerűen ellehetetleníti a nehéz körülmények között megtermelt áru értékesítését. Így nagyon kevesen fizetik a betegbiztosítást, a nyugdíjalapot. Nagyon sok család a tartalékait éli fel. A családok eladják városi házaikat, és kis, vidéki házikókba költöznek, sokszor többen is. Találkoztunk olyan özvegyasszonnyal, ki eladta az ágyát, és most a földön alszik, hogy meglegyen a 2006/5

Székelyföld – Nehéz terep! mindennapi kenyér a gyermekeinek. Olyan személyekkel is beszéltem, akiknek az ingázási költségekre nem elég a fizetés, amit a három városi munkahelyeken kapnak. 17

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Böjte Csaba – A fénygyújtógató! Egy hét gyerekes asszony szomorúan mondta el, hogy az államtól gyerekenként 240 000 lejt kap, de a kötelező szemét elhordásáért személyenként 90 000 lejt kérnek tőlük. Félelmetes látni, hogy nagyon sokan a gyűjtögető életformából tengetik napjaikat, óriási távolságokra elmennek, hogy egy kis gombát, erdei gyümölcsöt gyűjtsenek, és akkor a hatóság éberségét kijátszva, próbálják meg eladni portékájukat. Találkoztunk 45-50 éves emberekkel, kik kisebb-nagyobb betegségbe beletörődve már nem is keresik a gyógyulást, és feladva a létért való küzdelmet egykedvűen várják saját végüket. Sajnos találkoztunk árvákkal, kiknek a szüleit a nehéz, kilátástalan élet az öngyilkosságba sodort. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy nagyon sok helyt az emberek saját maguk is nehezítik a helyzetüket túlzott alkoholfogyasztással, türelmetlenséggel, erőszakossággal, rossz döntésekkel. Úgy gondolom, hogy a bűntől, italtól való függetlenséget, autonómiát kellene kikiáltanunk mindenek előtt. Nagyon sok család megy tönkre az alkohol miatt. Egy háromgyerekes asszony sírva mondta, hogy hetente 2-3-szor berúg a férje, és megveri, de mit tud tenni, hova mehetne a még iskolába se járó három kicsi gyerekével? Sokan kölcsönöket vesznek fel, és nem tudják törleszteni a részleteket. Lopás, verekedés, gyilkosság gyakran előfordul, és így sok egyszerű ember börtönbe kerül. Szomorú, hogy nagyon sok ember úgy érzi, hogy egymagában van a fizikai, lelki, szellemi, anyagi gondjaival. Sokan azt állítják, hogy senki nem kopogtat be az ő ajtajukon, és ők is hiába kopogtatnak, 18

mert sehol sem nyílik meg számukra az ajtó. Úgy érzem, hogy nagyon fontos lenne egyházaink, népünk felelőseit elvinni egy ilyen misszióra, mert kívülről egy-egy falunap, ünnepség alkalmával nem látszik, hogy milyen elkeseredett, sokszor kilátástalan harcot vívnak közvetlen közelünkben a testvéreink. Remény?! Jó volt látni a székely játékosság, humor fel-felcsillanását, itt-ott. Bárhova is mentünk, senkit nem utasítottak vissza, mindenki a közeledésünket szeretettel, bizalommal fogadta. Sok-sok helyt szinte a semmiből is megvendégeltek, legalább egy-egy pohár vízzel megkínáltak. Nyitottak az emberek a szeretetre. Jó volt látni azt a kis ágyat, melyet a részeges, elzüllött édesapa faragott bicskával az ő gyerekének. A kinőtt ruhákat, melyeket a sokgyerekes családok továbbadnak szépen kimosva egymásnak. A megosztott játékokat, az édesapát, ki a patakról vizet hord fürdőző gyermekeinek. Jó volt látni a szülőföldhöz való őszinte ragaszkodást, a nagycsaládok megtartó erejét, a hatóságok sokszor elnéző, ezt-azt megengedő támogatását. A sok-sok kérges kezet, a szépen megművelt földeket. Azt, hogy nagyon sokfelé szépítik, javítják az emberek az otthonaikat, virágot ültetnek a kertjeikbe. Úgy érzem, hogy a fájdalom, a panasz még nem csapott át gyűlöletbe, kérlelhetetlen bosszúvágyba; még gyógyítható a baj. E hét alatt több mint háromszáz olyan család adatait írtuk fel, ahol Krisztus nevében segítségünket kérték gyermekeik számára. Szeretnénk a tusnádi házunkat, a csíkszeredai irodánkat és a többi otthonunkat is oda fejleszteni, hogy alázattal segíteni tudjunk a gondokkal küzdő testvéreinken. Kisebb testvéri szeretettel kérünk mindenkit, hogy imájával, anyagi támogatásával segítsen, hogy segíteni tudjunk mi magunk is. Szeretettel, Csaba t.

Böjte Csaba

Festői táj – kendőzi a nyomort!

2006/5

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

A métely Válogatás az Egyházfórum honlapján közzétett, az ország helyzetével foglalkozó hozzászólásokból Számomra megdöbbentő volt, hogy azután, hogy szeptember 17-én boldoggá nyílvánították a HUNGARISTÁK által a Dunába lőtt Salkaházi Sárát, még aznap este (!) a Kossuth rádió 18 órai híre után egy órával már a Kossuth téren (3 percre a boldoggáavatás helyszínétől) megjelentek a tüntetők, és a lényeg: számtalan HUNGARISTA ZÁSZLÓt lengettek. Kapkodom a fejem... Országos amnézia? Vagy csak a tüntetőkkel egyetértő hívők amnéziája? Vagy a később nyilatkozó Püspök Úr történelmi tájékozatlansága, aki szintén HUNGARISTA ZÁSZLÓKAT IS lengetők előtt mondta el támogató beszédét? (...) Kezd identitásom válságba kerülni: vállalhatom-e ezek után tiszta szívvel, hogy magyar vagyok? Vállalhatom-e mint katolikus hívő a tőlem ELVÁRT engedelmességet a klérus irányában? Vállalhatom-e gyermekeim és a kritikus kamaszkorban lévő unokáim előtt kereszténységemet, aki elítélik ezt a jobboldalos hőzöngést, és a klérus megnyilvánulásait is? Vagy dugjam homokba a fejemet, ahogy legtöbb keresztény ismerősöm teszi: nem hallgatok rádiót, nem nézek tv-t, nem tehetek róla. Mit lehet tenni? Tudom, imádkozni. (...) 2006. 10. 02. Mészölyné Klára *** Olvastam Főszerkesztőnk „A kanász és kondája” c. véleményét.1 Hozzáfűzném a következőket: Mi VÁRJUK EL, hogy becsapjanak, hogy hazudjanak nekünk, mert csak akkor vagyunk hajlandók tapsolni. A Horthy-korszakban, a Rákosi- és a Kádár-korszakban egyaránt, csak szép, hangzatos köritéssel tálalják: ez lehet gyűlöletkeltő, ami alkalmas a fölös „gőz” kieresztésére. De lehet könnyekre fakasztó, lehetőleg önsajnálati hajlamunkat célozva. Ez egy mókuskerék, mert „ők” a hazugságra hajlandók, hogy hatalmukat megtarthassák, „mi” pedig megmenekülünk a felelősségtől. Szeretünk függőségben élni, mert NAGYON félünk a szabadságtól: hiszen a szabad embernek FELELŐS döntést kellene hoznia. Így van kire

kennünk, akár az Ádám-Éva-kígyó „sztorira” utalhatnék. No és felháborodhatunk, hogy milyen erkölcstelenek! (...) Ahogy e sorokat írom, még sok minden felidéződik bennem: úgy érzem, hogy fürödnöm kellene, szinte elborít az a mocsok, az az erkölcsi csőd, aminek közepette élünk. Sajnos, ez kéz-kezet mos alapon történik. És a politikaira van rálátásunk. És a többi?? Változtatni kellene ezen! Ki kezdi? Ki lép ki már végre a mókuskerékből? 2006. 10. 02. M.Pné *** „Miért nem vehet részt püspök tüntetésen? Mert a tüntetésen jelen levők nem homogén csoport (pont erre hivatkoznak a rendbontókkal kapcsolatban a tüntetők), így akaratlanul is részese lehet olyan dolgoknak, aminek nem akarna. Másrészt tekintélyénél fogva sem teheti meg, hogy politikai ügy mellé álljon. M.o. demokrácia. Az Egyház megszentelője kell legyen a világnak, de nem politikai eszközökkel, mert azt már sajnos ismerjük. II. János Pál bocsánatot is kért ezek miatt! Felháborító számomra a megjelenése a püspök úrnak ott. Pár hozzászólással ezelőtt adtam hangot optimizmusomnak, a klérus megújulásával kapcsolatban. Most mit mondjak? Eddig örültem, hogy katolikus pap nyíltan nem politizálhat (éppen elég a templom falai között, ami biztos belügy(?), és sajnáltam a reformátusokat, hogy szégyenkezniük kell Hegedűseik miatt. Hol az egyházfegyelem ilyenkor? Még bizom Erdő Péterben. 2006. 10. 02. Kárpáti Attila *** Megtiszteltetésnek tartom véleményemmel kapcsolatos észrevételeiket, és köszönöm a gondolat továbbfűzését.

1 Wildmann János említett cikke a Népszabadság 2006. 09. 26. számában jelent meg. Ebben azon véleményének adott hangot, hogy Gyurcsány Ferencnek távoznia kell, de nem azért, „mert alkalmatlan, hanem mert erkölcsileg méltatlan a miniszterelnöki posztra. Mégpedig három együttesen érvényesülő okból: 1. „Ő a rablóprivatizáció egyik cégéres figurája”; 2. „Eljátszotta hitelét: nemcsak most, de most már végleg”; 3. „Kocsmai stílusa elfogadhatatlan”. Wildmann a miniszterelnököt politikai kalandornak nevezi és egy „trágár kanászhoz” hasonlítja. „Tragikus lenne, ha az ország tudatosabb, informáltabb és kevésbé átverhető értelmiségi elitje alkotná e kanász kondáját. Ha ezt tenné, tovább gyöngítené a civil társadalomnak a politikai elitre gyakorolt befolyását, és maga segítene helyzetbe hozni azokat a szélsőséges csoportokat, amelyek ellen fellépni az ország egészének érdeke. Most, a 24. órában ez a fő kérdés: találnak-e a parlamenti pártok egy minden szempontból alkalmas és hiteles miniszterelnök-jelöltet. Ha igen, megállíthatják az ország mélyrepülését. Ha nem, akkor Isten mentsen meg bennünket a még rosszabbtól!” 2006/5

19

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A félreértések elkerülése végett: cikkem nem a kialakult helyzet elemzése, hanem egy kiáltás! Mégpedig két okból. 1. Igaz dolgokból nem szabad hamis következtetéseket levonni! Abból, hogy sok jogos kifogás merül fel a rendszerváltó politikai elittel, a „másik oldallal” vagy bizonyos tüntetőkkel kapcsolatban, nem az következik, hogy a Gyurcsány Ferenc botránya fölött is szemet kell hunyni. 2. A jelenlegi miniszterelnök több szempontból is méltatlannak bizonyult posztjára. Mindazok a problémák, amelyekről Önök írnak, bizonyára léteznek, de a Gyurcsány-ügy nélkül egyik-másik a jelentéktelenségbe süllyedne, a többit pedig a maga helyén lehetne kezelni. Ma semmit sem lehet kezelni! Miért legyen tisztességes a vállalkozó és munkavállaló, és miért fizessen adót, ha egy a rablóprivatizációban meggazdagodott hazug politikai kalandor kormányozza az országot? A bal- és liberális oldal tragédiája, hogy Orbánfóbiájában nem méri fel a helyzet súlyosságát, ezzel olajt önt a tűzre, és maga hozza helyzetbe a szélsőséges csoportokat. A tűzzel pedig nem jó játszani! Még a hatalom megtartása érdekében sem! 2006. 10. 13. Wildmann János

***

Csak két idézet, az első egy főpaptól, a másik egy történésztől: „Köszönöm bizalmát, aggályainak leírását. Meg kell írnom őszintén, hogy magam is kétségek és gyötrelmek között nézem környezetemben mindazt, amiből jó nem származhat sem egyházunknak, sem magyar társadalmunknak. Az imádság hatalmas eszközén kívül nincs beleszólásom dolgainkba. Ha szólnék, csak bajt okoznék, gondolkodásomat a magas papság annyira kiközösítette, hogy csak hallgatással tehetek jót. Persze ez nem jelent pesszimizmust, kedvetlenséget, csak azt, hogy a józanságra még várni kell. Korszerütlen magyarság-, és egyházképpel élünk, tisztázatlan fogalaminkból és vízióinkból tisztátalan cselekedetek fakadnak. Bocsásson meg, hogy nem tudok vigasztalóbbat írni, csupán benyomásait erősítem meg. Napról napra rosszabb a helyzet, mindent a beteges politika jár át és dönt el. Majd csak vége lesz ennek is, jön kijózanodás.” „A kibontakozás egyetlen módon valósulhat meg. Ha személyi változás történik az ellenzék oldalán. Ezzel a taktikával nincs megoldás. Tegyük fel: csoda folytán a miniszterelnök belefárad a hajszába, és lemond. Akkor sem lehet ezzel a retorikával vinni az ügyeket. Ha Orbán hatalomra kerül, vagy megvalósítja gazdasági elképzeléseit – s az ország tényleg csődbe jut –, vagy nem. És akkor az ő hazugságai is lelepleződnek. Az lesz csak igazán mély, morális válság.” 2006. 10. 13. Hohlbaum Tivadar 20

Hogy miért dohogok? Mert keresztény vagyok, nemcsak megkeresztelt. Mert hiszek a Háromszemélyű Egy Istenben, és nem egy keresztény ideológiában. És hiszek Jézus Krisztus Urunkban, Aki azt mondta magáról, hogy Ő az ÉLET. Az élet megnyílvánulása annyi féle, ahány ember él, élt és élni fog a földön. Ezt az Életet pedig nem szeretném semmiféle ideológia szolgálatába állítani, bármennyire is hivatkozik keresztény értékekre. De nem csak hiszek az Élet Urában, hanem szeretném teljesíteni parancsát: a missziós parancsot. És itt van az én nagy-nagy bánatom: nem Hohlbaum Tivadart és Kárpáti Attilát kell Jézus tanítványává tennem (ők valószínűleg bukdácsolva, de ezen az úton járnak, mint én is) hanem azokat, akik nem hisznek Benne. De akit nemcsak állandóan vádolok, rágalmazok, lenézem, megvetek, azzal hogy tudok olyan párbeszédet kezdeni, amely Jézushoz vezeti? A missziós küldést egyetlen aspektusból lehet teljesíteni: az alázatéból. Vagyis ha úgy fordulok a hitetlenhez: a komenistához, hogy tudom, sokszor bűnösebb vagyok nála. És még egy gondom van: már kívülről tudom azt, hogy ki mit csinált elítélendőt, meggazdagítót a múltban. Pedig aki az ekeszarvára teszi a kezét, és hátratekint, az nem MÉLTÓ az Isten Országára. Korunk pszichológusa ugyanezt más szavakkal, de szintén javasolja: lelkünk, és történelmünk gyógyulása a múlt állandó felhánytorgatásával elképzelhetetlen. A feldolgozására szükség van, de nem a vádaskodásra. (Pl. én ezt gondoltam, ezért ezt tettem. Ma már nem így, hanem így és így látom... Hiszen OV is számtalan változáson ment keresztül, - bár múltjába tekintést tőle még nem hallottam.) De a legfájóbb, hogy a hierarchia 1600 éve nem tud elszakadni az épp aktuális hatalomtól. Pedig a pusztában a Sátán mondta, hogy enyém a hatalom és annak adom, akinek akarom... 2006. 10. 26 M.Pné

***

Rendtársunk, P. Vértesaljai László jezsuita szerzetes pap 2006. október 23-án Budapesten részt vett az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékező nagygyűlésen. Ezt követően a rendőrök két alkalommal gumibottal megverték és összerugdosták. Először mint a nagygyűlésről távozó egyszerű és békés járókelőt, majd mint a rendőrökhöz a békítés szándékával közeledő papot, ismét súlyosan bántalmazták. Ezután a tömeghez visszatérve mindent elkövetett, hogy megfékezze az indulatokat. P. Vértesaljai László sérüléseit gumibotozás, rugdosások és a gyomrát ért könnygáz gránát lövedék okozták, erről hivatalos orvosi látlelet készült. Rendtársunkkal október 26-án a lengyel TVP és a HÍR TV stábja riportot kívánt készíteni a rend Mária utcai temploma előtt. Ezt közterület-felügyelők és a hívásukra helyszínre érkező rendőrök erőszak alkalmazásával megakadályozták. Eljárásuk indoklásaként területfoglalási és forgatási engedélyt követeltek, ami a sajtó szabadságáról szóló törvénnyel ellentétes. 2006/5

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A történtek miatt ezen nyilatkozatunkkal kifejezésre juttatjuk megdöbbenésünket és szolidaritásunkat rendtársunkkal, P. Vértesaljai Lászlóval. 2006.10.29. P. Lukács János SJ jezsuita tartományfőnök

*** A Medián egy friss közvéleménykutatása szerint az emberek nagy részének a kormány, valamint a hadakozó politikai pártok és szakszervezetek mellett az egyházakkal is tele a hócipője. Sajnos ez nem véletlen: egy politikai/ideológiai szinten végletekig megosztott társadalomban a hiteles egyházi magatartás a kiengesztelődés és megbékélés szolgálata lenne. Ehhez viszont a pártpolitikai csatározások felett álló, Wildmann úr szavaival élve a „politikai katolicizmus” kísértésétől mentes gondolkodásra lenne szükség a hivatalos egyházi szinten. Végezetül egy megjegyzés:A Kossuth téri tüntetők keresztény jelszavakat hangoztattak, de aki hallotta az ott elhangzott felszólalásokat az tudja: annak a szellemiségnek semmi köze nincs a kereszténységhez. Nem más az, mint hangzatos keresztény jelszavak mázával leöntött újpogány nacionalizmus. Józanul senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez a keresztény hitet csak eszközként felhasználó szellemiség, ha konfrontálódnia kellene, kevésbé lenne egyház- és keresztényellenes, mint mondjuk egy szélsőséges baloldali ideológia... 2006.10.30. H.J. *** Személyes hozzáállásommal mindig próbáltam érzékel tetni a közösség számára, hogy számomra minden dunabogdányi ember fontos. Nem különböztetek meg senkit sem bőrszíne, nemzetiségi hovatartozása vagy politikai véleménye szerint. Számomra ugyanolyan fon-

tos a már régóta itt élő ember, mint a tegnap ideköltözött. A magánéletem területét is ez a tolerancia jellemzi. Sok olyan barátom van, akik más politikai nézeteket vallanak. Ez a különbözőség soha nem jelentett olyan szakadékot, amely lerombolta vagy károsította volna a jó személyes viszonyt. Sokan bíráltak, de éppen a tolerancia jegyében nem szövök bele a beszédeimbe közvetlen politikai agitációt. Ezen megfontolások után szeretném kijelenteni, hogy amit most el fogok mondani az nem politikai megnyilatkozás. Annál sokkal nagyobb kérdésben vagyok köteles a lelkiismeretem indítása miatt megnyilatkozni. (...) 2006. október 23-a estéjén barátaimmal együtt átéltem, hogy védtelen és békés emberekre, minden figyelmeztetés nélkül rálőttek és rátámadtak azok a rendőrök, akik ezzel a tettükkel beszennyezték ennek a nemes hivatásnak a nevét. Szeretném kiemelni, hogy sok lelkiismeretes rendőr szenved a törvénytelen cselekedetek miatt. Ne hagyjuk magukra a becsületes rendőröket, akiket emberségükben megaláznak a vezetőik. Vértesaljai László jezsuita atyát háromszor is megverték a karhatalmi erők. (...) Egy másik atyát, akkor ütöttek meg, amikor egy sebesülten segített. Ezen kívül még sok más papot és magányszemélyt ért brutális bántalmazás. (...) Személyemet is érte zaklatás, bár engem nem vert össze senki, legalábbis egyelőre. Megállt mellettünk egy rendőrségi és egy kommandós autó. Bár nem tettünk semmilyen törvényellenes cselekedetet, és nem is voltunk tiltott helyen, mégis megmotoztak, kipakoltak, és személyes fellépésükkel megpróbáltak megfélemlíteni minket. Természetesen sikertelenül! Ezután néhány óra múlva tudatosan kiemelték az autómat Békásmegyeren a sorból, megállítottak, megmotoztak, szétpakoltatták az autót – mindenféle indok nélkül. Ráadásul nem voltak hajlandóak igazolni magukat. Miután kiderült, hogy pap vagyok megpróbáltak provokálni. Személyemben sértettek és hívatásomban gúnyoltak engem. Azonban mi sem előtte, sem ott, sem utána nem tettünk semmilyen törvénybeütköző cselekedetet. (...) Dunabogdány, 2006. október 28-29. Neruda Károly plébános

Előző számunban téves adatot közöltünk az Alapítványunk javára történt 2005-ös személyi jövedelemadó felajánlásokkal kapcsolatban, amiért Olvasóink elnézését kérjük! Helyesen: 2005-ben az Egyházfórum Alapítvány 118.702 Ft támogatást kapott a személyi jövedelemadó 1%-ából, melyet a folyóirat postaköltségeire és lektori munkáira fordítottunk. Hálásan köszönjük minden felajánlónak a támogatást! Az Alapítvány kuratóriuma

2006/5

21

LELKISÉG

A világ világossága 1. A fény, a világosság és a sötétség A biblikus – és így a keresztény – gondolkodástól is teljességgel idegen a dualisztikus látásmód, még akkor is, ha ennek ilyen-olyan válfajai (legszélsőségesebb és legelrettentőbb példája a test és lélek dualizmusa) kísértettek néha a szellemtörténet folyamán. Természetesen a különféle ellentétpárokat – jelen dolgozatunkban par excellence világosság-sötétség kontráriumát – az emberi eszmélés kezdete óta mindenkor ismerték, mégis teljes demitizálásuk csak a monoteista felfogású Izrael vallási hatásterében következett be, midőn mindezeket a személytelen – jóllehet az ember mibenlétét, sorsát, jellemét, számos vonatkozásban meghatározó járulékos és szubsztanciális – jegyeket a Teremtő végtelen személyességének rendelték alá, akit mindeme adományok forrásának tekintettek. Így azután a világosságsötétség, élet-halál, férfi-nő, rend-káosz és hasonló ellentétek – mint „ellentétek” – elvesztették isteni jellegüket, melyek az archaikus kultúrákat, beleértve az oly művelt görögöket is, hosszú évszázadokon át gúzsba kötötték. S miközben a filozófia – bizonyos vonatkozásban – mindmáig felülmúlhatatlan magasságokba szárnyalt, a természettudományos gondolkodás és vizsgálódás az istenekkel telezsúfolt világban, még ha voltak is materialisztikus áramlatok, végső soron megfeneklett, s a világot, az embert körülvevő tárgyi valóságot, mint demitizált, teremtett realitást felvállaló zsidó-keresztény kultúra vonta be először az analitikus, majd fokozatosan a szintetizáló, empirikus megalapozású pozitív tudományok hatósugarába. Tehát csak akkor bontakozhatott ki a mai értelemben vett tudomány, mikor a keresztény értelmezésben a világ világ lett, az ember pedig ember, akinek hatalmába adatott ez a kikutatandó és birtokba veendő kozmikus mindenség. Az ellentétpárok csak akkor válnak valóságossá, ha együttesen jelentkeznek. A fény csak akkor lesz érzékelhető, ha feldereng mögötte a sötétség árnya, vagyis a sötétségben még egy gyertya vagy mécses is képes világosságot árasztani. A feneketlen sötétségben egy pici fény is nagy világosság. Ezek tehát mindenkor egyetlen valóság két szélső pólusát képviselik, s mint egymás komplementerei szükségképpen együtt jelentkeznek. A modern fizika is felismerte ennek a klasszikus logikát meghaladó jelentőségét. S bár N. Bohr az ellentétes ítéletekre mondta radikális igazságként, hogy „egy helyes kijelentésnek az ellentéte egy hamis állítás. Egy mélyértelmű igazság ellentéte viszont lehet egy másik mélyértelmű igazság is”1; ez a megállapítás az ellentétes, illetve ellentmondó fogalmakra is – mutatis mutandis – átvihető, mivel ezek egy magasabbrendű nem-fogalomban koegzisztálva, egyben azt is definiálják. A világosság-sötétség ellentétes terminus-párt együttesen tán a clair-obscur alá rendelhetnők, s érezzük, hogy itt további fokozati elhatárolásokra van szükség, azaz a coincidentia oppositorumon belül éles elkülönítésre sokszor alig, vagy egyáltalán nem nyílik lehetőség. Ez is legfeljebb

Törékeny gyertyafény – Oltalomra szorul! az ellentmondó fogalompárokra igaz, jelen esetben viszont csak ellentétességről van szó. Az előbbi példához visszatérve: egy gyertya fénye is árnyékot vet a verőfényes napsütésben, vagyis sötétségnek bizonyul az erős sugárzásban. A fény az elektromágneses spektrum látható tartománya, de valamennyi sugárzás sajátos viselkedése, „duális” természete volt az a jelenség, amely az első rést ütötte a klasszikus fizika megcsontosodott és befejezettnek deklarált építményén. Ezzel pedig megdöntötte a statikus világképet, és utat hasított napjaink dinamikus világszemlélete felé. A múlt század fordulóján M. Planck felfedezte, hogy a sugárzásokra vonatkozó törvények közötti nyilvánvaló anomália csak úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy a hullámok terjedése diszkontinuus, vagyis az energia továbbítása kis csomagokban, „kvantumokban” történik. S ezt követte az anyaghullámok felfedezése, s a modern fizika – sokszor minden szemléletes magyarázatot elutasító – nagy ívű térhódítása. Persze az itt felderengő kettősséget inkább kaméleonnak nevezném. Mivel valamennyi természettudományos kísérletben a kérdésünknek alávetett természet ad igen-nem válaszokat, a fény is így reagál. Ha azt kérdezed: transzverzális hullám vagyok-e (pl. interferencia)? – a válaszom: igen. Ha azt kérdezed: korpuszkula vagyok-e (pl. fény-nyomás)? – akkor is azt válaszolom: igen. Ha azt kérdezed, hogy hát akkor mi vagyok valójában? – azt válaszolnám, hogy „matematikai formula, amelyik a térben kísért” (P. Feynmann).

2. A teremtéstörténet reflexiója A teremtés hajnalán fény lobban fel, a Teremtő egyik leglényegét kifejező sugárözön, melynek hatáskúpjában bon-

1 W. Heisenberg, A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1975, 138. old. 22

2005/5

LELKISÉG takozik ki a kozmosz története, majd az élet megjelenésével az evolúció sodrása, s a legsajátabb történeti miliő, az emberi történelem. És ebben zajlik a mi sokszor kaotikusnak tűnő történelmi vonulatunk, ebben bontakozik ki a mi egyháztörténelmünk, s mivel mindez az isteni autoritás gondviselő szeretete alatt történik, válik ez a bizarr hullámverés üdvtörténetté, melynek üzenete, lényegét tekintve, nem más, minthogy Isten szeret téged, vigyázza utadat, és hazavár. Életed tehát nem hiábavaló passió, hanem diadalmas keresztút, Babits frazeológiájával élve: „szabad toronylás fölfelé”. S ez a fénykéve beleragyog az eszkatológikus végidőbe, ahol új ég és új föld tűnik elő, s mi megyünk örök fénye felé. A tudomány képtelen arra, hogy bepillantson az ún. Planckféle fal mögé, sőt a kozmosz történetében is csak az ősrobbanást követő első három másodperc utáni eseményeket regisztrálja bizonyos valószínűséggel, mert ha ezeken túltekint, akkor a tudományhitűség csapdájába esik, ez pedig babona. A biblikus látásmód azonban, mint múltba tekintő prófécia, betekintést enged e hétpecsétes titok mögé, és egyedi, természetesen nem tudományos, hanem mélyértelmű, teológiai igazságot rejtő misztériumot tár elénk. S ezt kell most egy kisé górcső alá vennünk. Az őstörténet, s ezzel a teljes Ószövetség kezdő szava a „kezdetben” (=beresít), jelen kozmikus világunk keletkezésére ad adekvát, jóllehet nem természettudományos, hanem teológiai magyarázatot. A bibliai szent szerző is – lévén korának gyermeke – szükségképpen az őt hordozó korszak világképére alapoz, mégis óriási többlettel festi át a környezetét át meg átszövő mitológiák tarka köntösét. A teremtés kiindulópontja nem az őskáosz vizeinek és az istenek harcából, a babiloni „enúma elis” teomachiájából, Marduk győzelmével kialakuló világ, hanem az isteni teremtő főség szándékolta és alkotó tevékenysége által létrejövő kozmikus rend. A teremtés könyvének kezdetén Isten lelke lebeg a vizek felett. S itt érezzük meg – a biblikus szerző előtt még természetesen rejtve maradt titkot – a Szentháromság implicit feltárulását. A teremtő Isten

Sötétség – Mindent beborít(hat)!

szavával – lévén ez mindenkor teremtő erejű Ige, „Logosz” – a Lélek dinamikája hozza lendületbe az isteni parancsnak engedelmeskedő, s egyre gazdagabban bontakozó, formálódó materiális valóságot. Isten a világot a „semmiből” teremtette – vallja a skolasztikus hagyomány, és tanítja a dogmatika vonatkozó fejezete –, jóllehet ez a kitétel explicite először csak a deuterokanonikus Makkabeusok könyvében szerepel. A biblikus szerző – mint már említettük – korának gyermeke lévén, nem szakadhat el a vizes képzetektől, hiszen ez a folyamközi őshagyományban mindenkor legyőzendő, ellenséges elem volt, és a zseniális, sumér eredetre visszanyúló öntözéses gazdálkodás, az emberi elme és alkotókészség révén vált Mezopotámia termékeny áldássá az ókori birodalmakban és kultúrákban. Mégis épp az arisztotelészi hülémorfikus látásmódra épülő skolasztikus értelmezés tárja fel itt számunkra a rejtett misztériumot. Istennek a sötétség borította ősvizek felett lebegő Lelke maga a tiszta megvalósultság, az actus purus, a potencialitás legcsekélyebb nyoma nélkül, míg a kaotikus, sötétségbe burkolt ősvizek a teljes potencialitást, a merő képességiséget, mondhatnók a potentia pura-t testesítik meg, amely alaktalansága, formátlansága, vagyis éltető lételv, érthető szerkezet hiányában valóban a „semmit” reprezentálják. S ez csak akkor válik a mai értelemben vett anyaggá, amikor Isten belé leheli azokat a rendező elveket, amelyek most már a világegyetem tengelyébe épített törvényeknek engedelmeskedő, dinamikus, forma által éltetett principiális valósággá válnak. Isten, lényegét tekintve – tanítja a corpus Johanneum szerzője – maga a szeretet (1Jn 4,8); méghozzá a legegyetemesebb és legszemélyesebb Szeretet. „A szeretet pedig nem vigasz, a szeretet fény.”2 A teremtés hajnalpírjában tehát Isten a maga leglényegét mondja bele a bontakozó világba, számunkra e legnagyszerűbb kegyelmi adományába. Nem emanációról van szó – miként azt a neoplatonizmus és a nyomán járó filozófiák tanítják –, hanem szabad isteni önközlésről, teremtő aktusról, amely szavával létrehozta és fenntartja a mindenséget. „A szó, amely kezdetben volt, teremtő módon töltötte be a mindenségben a semmit és az űrt.”3 Teremtő erejű szó – azaz a Logosz, a Szeretet –, mint Fény, és a Lélekből kiáradó dinamika, a mindent átható tűz, lángnyelv-fúvás (ruach), tehát a teljes Szentháromság együttes megnyilvánulása, indítja teremtett világunk létrejöttét. S Isten látta, hogy a világosság, immár, mint teremtett valóság, jó, s elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Jogosan merül föl a kérdés, hogy vajon a sötétség is Isten teremtménye, vagy netalántán csupán csak a kaotikus kezdet maradványa-e? A kérdés természetesen mindkét irányban igenlő. Isten fénye mellett szükségképpen megjelennek a sötétség erői, hiszen a fény csak a sötétség által válik világossággá. Másrészt a sötétség, az isteni fény ellenpólusa, nem jó, ezt Isten sem deklarálja jónak, de szükségképpen engedélyezi működését, s ezeknek a sötét szellemi hatalmaknak, az „anti-lelkeknek”, mindig jelenvaló és hatékonyan működő erői teret kapnak jelen világunkban is, jóllehet félelmetes lakóhelyük az Infernó, melyet leghivatottabb ismerője így interpretál:

2 S. Weil, „Szeretet”, in: Hamvas B., Anthologia humana, Életünk könyvek, Szombathely, 1990, 414. old. 3 F. Ebner, „Szó”, in: Hamvas B., i. m., 395. old. 2005/5

23

LELKISÉG „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, Én rajtam át oda, hol nincs vigasság, Rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság; Isten Hatalma emelt égi kénnyel, Az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, Csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” (Dante: Isteni színjáték, A Pokol kapuja, ford. Babits Mihály) A sötét szellemi hatalmaknak Isten tehát beleszólást enged az evilági történésekbe, de ezek is – minden negatív tevékenységük dacára – beleillenek a Teremtő terveibe. „Az ördög is Isten ördöge” – mondja kissé tréfásan Luther. A kísértő még Jézust is próbára tette, s végül azzal kecsegtette, hogy átengedi neki a világ fölötti hatalmat, ha leborulva imádja őt. S talán itt nem is hazudott, mert ebben a világban valóban minden az övé, hiszen az ember – a bűnbeesés óta – potenciálisan kiszolgáltatott. „Az ember – mondja Baader –, mikor létét megrontotta, a romlásba magával rántotta a világegyetemet.”4 A világ pedig ezzel valóban a sátáni erők játszóterévé vált, s csak Isten Fiának a világba lépésével töretett meg a sötétség hatalma (ezt mutatják Jézus exorcizmusai), hogy azután a nagypénteki tragédiában látszólag újra triumfáljanak. Természetesen az ember hatalmában áll, hogy Isten kegyelmének erejével ellene feszüljön ezen ellenséges erőknek, bármennyire félelmetesek is ezek a hatalmak. Tehát végül is birtokunkban van a kegyelem adta pozitív döntés lehetősége, hogy annak, aki „mint ordító oroszlán jár körül, keresve, hogy kit nyeljen el” (1Pét 5,9) ellene mondjunk, még akkor is, ha rosszra hajló emberi természetünk, a bennünk lakó sötét felebarát („Schatten”), a behódolásra késztet minket. Annak sorsa viszont, aki enged e hatalmak csábításának – s ennek álságos attribútuma, hogy elhiteti, miszerint ő valójában nem is létezik –, első szakaszban az erkölcsi halál, majd a lelki halál – az Istentől való elszakadás és tagadás fázisai –, ezt követi a fizikai halál, s végül az örök halál. Így aratnak diadalt a sötétség hatalmai az üdvösségre rendelt, de abból, önhibájából, kihullott egyén fölött, akit a pokol legsötétebb bugyraiba sodornak. De ezzel a lefelé húzó örvényléssel szemben ott áll a szűk kapu és a keskeny ösvény, amely – mint említettük – szabad toronylás felfelé, egészen a Golgota csúcsáig, a Megváltó keresztjéig. Mert a döntés, látszólagos kiszolgáltatottsága ellenére, végül mégis csak az ember birtokában van, aki kezével tud simogatni és fojtogatni, képes áldást vagy átkot mondani, aki tud szíve-lelke mélyéből szeretni és gyűlölni, s ezáltal lehetősége van választani Isten fényözöne és a sötétség sátáni birodalma között.

evangélium prológusa (Jn 1,1-18). Ő maga az igazi világosság, aki által minden lett, ami a látható és láthatatlan világunkban körülölel bennünket, mégsem ismerte fel őt a világ. Mert ez a világ Jézus korában – éppúgy, mint napjainkban – a sötétség hatalmainak kiszolgáltatott világ volt, igazi sátáni aura, s az embernek ezt a vakságát, Isten képének elhomályosulását (Gottesfinsternis) saját maga idézte a fejére, s tragédiája az volt, hogy ebben az elszellemtelenedésben, elerkölcstelenedésben, elállatiasodásában még jól is érzete magát. Nem csoda tehát, hogy az igazi világosságot nem fogadta be, nem fogta föl; igaz, hogy sötétsége folytán a végtelen fényt nem is foghatta volna fel. Pedig általa lett a világ, mégis úgy lépett tulajdonába, hogy övéi nem ismerték föl. S ez a fény a sötétségben világít. Teljesen egyértelmű, hogy itt nem az éjszakai – mondjuk így – materiális sötétségről, hanem a sötétség erői által megszállt világ szellemi vakságáról van szó, amelybe most váratlanul, s bizonyos értelemben felismerhetetlenül, rejtekezve, „Deus absconditusként” belehasít a jónak deklarált, a teremtés hajnalán felragyogó világosság, a világ világossága. S ez a világosság egyben élet, s a benne való lét az emberi élet egyetlen reális, autentikus és esszenciális kivitelezése, mert általa részesülünk a benne átnyújtott kegyelemben és igazságban. De ki is valójában a világ világossága? Ellentmondást érezhetünk Jézusnak a sátoros ünnepen tett kijelentése – „Én

3. A világ világossága Az isteni Logosz, a teremtő erejű isteni szó, az élet és a világosság legautentikusabb, himnikus szárnyalású bemutatását – már amennyire töredékes emberi tudásunk számára egyáltalán felfogható, megközelíthető – tárja elénk a negyedik

Deus absconditus (XIV. sz.)

4 Hamvas B., Scientia sacra III, Medio, Szentendre, 1996, 27. old. 24

2005/5

LELKISÉG vagyok a világ világossága” (Jn 8,12); illetve „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5) – és a szinoptikus tradícióban szereplő jézusi logion – „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14) – között. De az ellentmondás valójában látszólagos, sőt adekvát interpretációban úgy tűnik, hogy a belső ellentétek inkább kiegészítik egymást. A rejtjeles kulcsot az elsőként említett jánosi ige folytatása adja kezünkbe: „Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,13). Jézus példázataira mindenkor jellemző, hogy a hasonló a hasonlítotthoz – szemben a mi sántító analógiáinkkal – mindenkor tökéletesen illeszkedik és mindkettő valóságos nemcsak evilági, hanem természetfölötti, Isten országbeli dimenzióban egyaránt. Amint egy tartóra állított lámpás elegendő, hogy a sötétséget, legalábbis parányi kisugárzásában eloszlassa, ahogy a hegyen fekvő város apró lámpásai útbaigazítást jelentenek a sötétségben vándorló, megfáradt utasnak, úgy ragyog bele Jézus követőinek fénye a világba, s elrejtetlenné, elrejthetetlenné válik, mint a hegyen épült város. Mindez kettős felismeréssel ajándékoz meg bennünket: a) A tanítványoknak, mint a világ világosságának fénye nem önmaguktól, hanem Jézus-követő életformájukból fakad, azaz voltaképpen adomány. Ezért nem is lehet öncélú, partikulárisan önmagába forduló, vagy öndicsekvésre való, hanem arra, hogy mindezeket látva az adományozó, a mennyei Atya dicséretére indíttassanak az emberek. „Nem gondolom azzal fénynek apadását: Egy fáklya tüzéről ha gyújtani mását;” (Arany János, Buda halála) S mennyivel inkább érvényes ez arra a fáklya-fellobbantásra, ahol a fény adományozója maga a világ világossága, a végtelen isteni Fény, amely kiapadhatatlan, kifogyhatatlan, hiszen a legegyetemesebb transzcendens fényözönből forrásozik. Tehát a tanítványok csak a jézusi miliőben lesznek világosságai ennek a világnak, az ő fényük csak másodlagos, visszavert, azaz tükör-fény, amely azonban mégis elegendő arra, hogy valamiféle ragyogást adjon ebbe az egyre inkább sötétségbe merülő világba. „Hogy amikor sötétségben vagyok, látok-e valakin egy kis fényt? – Világít-e akkor nekem egy szív?”5 b) A másik felismerésre ismét Jézus szava vezet el bennünket: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos lesz. De ha szemed rossz, sötét lesz egész tested. Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6,22-23). Jelen világunk – akárcsak Jézus korában – sötétségbe hanyatló világ, ahol egy parányi mécses is képes eligazítást nyújtani. Legalább annyit, hogy ne bukjunk el a sötétben. De ha a kapott világosság is sötétséggé válik, akkor valóban mekkora lesz maga a sötétség, mert akkor a világot elborítja a feneketlen mélység örvénylése. Ezért a tanítványok – és ez fokozottan érvényes korunkban a magukat homo christianusnak nevező tanítványokra – szent kötelessége a világítás, éppúgy, mint az okos szüzeké, akik rendbe hozván lámpásaikat, tartalék olajat is vittek magukkal, hogy mindig legyen égő mécses a kezükben. Mert a mai világ félelmetes

racionalitása, beláthatatlan természettudományos okossága, áldást és átkot, életet és halált osztó civilizációja ellenére a sötétség, a gonosz birodalma felé hajló alkony. Kívülről tekintve – és ez jogos vád – világunk a megváltatlanság képét mutatja. Sem természeti, sem művi világunkban, sem a Krisztust követő emberek arcán nem tükröződik a megváltottság öröme. c) S a fenyegető jelek? Materiális környezetünket kifosztottuk, elfertőztük a levegőt, kilyuggattuk az ózonpajzsot, szén-dioxid burát vontunk a föld köré, amely melegházhatása révén globális felmelegedést generál, s alatta éppoly felelőtlenül emittáljuk gépjárműveinkből és az erőművekből kiáramló mérgező gőzöket és gázokat. Elszennyeztük a vizeket, immár az óceánokat is, kiirtottuk az erdőket, az állatvilágot olyannyira megtizedeltük, hogy szinte valamennyi állatfaj védelemre szorul. S mindehhez járul még egy szellemi környezetszennyezés, ami naponta zúdul ránk a médiákból, s ha a tanítványokban lévő világosság sötétséggé válik, valóban akkora lesz a sötétség, hogy túlélésünket is végveszélybe sodorja. A sötét szellemi hatások feltüremkedése, az ember hatalmi tébolya, ami ellen már az Édent is oltalmaznia kellett volna, ma valóságos univerzális démonná vált. A nietzschei hatalom akarása jegyében az ember korlátlan dominanciát követel teremtett környezete és embertársai felett, végül magát kisistenné téve kezébe ragadja – próbálja megkaparintani – az isteni kategóriákat, így az utolsó ítélet eszkatológikus kifutásának záróakkordját is, csakhogy ezt sátáni borzalmakkal megfejelve tudja csak kivitelezni. Pluralizmusnak álcázott talajvesztésünk egzisztenciális kiüresedést, morális vákuumot takar. S hiába gyújtunk fénykupolákat, ha alattuk a sötétség hatalmai tobzódnak. „Csak mi, egyedül az ember, mi vagyunk képesek elzárkózni, és üresen maradni a mindenséget betöltő szeretet rendje elől. Ez a mi kiváltságunk, és ez a mi tragédiánk. Nekünk nem kell, csak szabad a rend szerint élni, a szeretet rendje szerint. Nem kell, de lehet. És mi nem élünk e csodálatos szabadságunkkal és lehetőségünkkel. Mi kibuktunk a rendből a rendetlenségbe. Ez a rendetlenség a bűn.”6 A felelősség tehát óriási. Azokat a veszélyeket, amelyeket fejünkre idéztünk, okoska tudományunkkal aligha tudjuk elsimítani, vagy akárcsak palástolni. Abban sem bizakodhatunk túlságosan, hogy saját erőnkből ki tudunk botorkálni ebből a totális, immár az élet valamennyi területét átszövő válságból. Egyetlen reményünk van: a világ világossága, Krisztus mai követőinek világossága. Igaz, hogy a mécses, miközben világít, elégeti saját olaját; miközben valaki másnak világít, önmaga egyre fogy. De az élet megélésének ez az egyetlen releváns lehetősége. S mindez történik Isten még nagyobb dicsőségére, és fényének magasztalására: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért?” (Mt 16,23 sk)

Csikós Csaba7

5 Gyökössy E., Legyetek jó reménységben!, Szent Gellért, Budapest, 2003, 18. old. 6 Gyökössy E., Bandi bácsi a Szeretetről, Szent Gellért, Budapest, 1994, 79. old. 7 A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára. 2005/5

25

FÓRUM

Az Egyházfórum és a www.dialogue.hu a 2005/6. számban kérdéseket intézett az Olvasókhoz. Most a beérkezett válaszok utolsó részletét közöljük. A párbeszéd kérdéskörét reményeink szerint egy összegzéssel kívánjuk majd lezárni. (A szerk.)

Egymás megismerése – a párbeszéd feltétele 1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbeszéd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben? A keresztény felekezetek közt az elmúlt évtizedekben különféle szinten és különféle formában már olyan sokféle „párbeszéd” folyt, hogy azt a mezei hívek fel sem tudják mérni. Számos olyan fejlemény van, amiről csak kevesen tudnak: nem azért, mert titkolná bárki, hanem azért, mert az erről tájékoztató orgánumok kevésbé elterjedtek, az egyéb források, pl. az internetes honlapok pedig nem mindig frissek, nem is szólva a csak idegen nyelven olvashatóakról. Valami repertóriumféle jó lenne azok számára, akik nem „szakmabeliek”. Hányan tudják Magyarországon azt, hogy kidolgozták az ökumenikus házasságkötési liturgiát, tehát annak rendjét, hogyan lehet mindkét fél számára egyházilag is elfogadott módon templomi esküvőt tartani eltérő felekezethez tartozó párok esetében? (A katolikus vonatkozásokra a szentszéki jóváhagyást maga Erdő Péter bíboros érsek úr eszközölte ki.) Az informáltság és az információforrások problematikája mellett azt is megoldásra váró kérdésnek tartom, hogy a felekezetek közti párbeszéd folyamatába jobban kapcsolódjanak bele a hívek is. Az ökumenikus imahéten egymás templomába ellátogatunk, de vajon azon túl, hogy ilyenkor testvéri kezet 26

nyújtunk egymásnak, mennyire vagyunk „beszélő viszonyban”? Mennyit tudunk egymás hitvallásáról, mennyit tudunk az emberi társadalom kérdéseit illető válaszokról az egyes felekezeteknél? Keveset, valljuk be! A Budavári Evangélikus Gyülekezetben, az egyik bibliaórai csoportban, pár éve sorozat volt a világvallásokról és a keresztény felekezetekről. Lelkészi vezetéssel áttekintettük hitvallásuk fő motívumait, vallásgyakorlásuk rendjét, forrásértékű írásos anyagaikat. Végül a lelkészünk feltette a kérdést: most keressük meg, hogy ennek a vallásnak/felekezetnek a gyakorlatából mi az, amit jó lenne a sajátunkba is átültetni? Mindig volt egy-két ilyen elem! A zsidóknál a Tóra alapos ismerete és rendszeres olvasása, a muzulmánoknál a naponkénti többszöri ima stb. Érzitek, milyen remek volt ez a sorozat így? Alapdokumentum az európai kereszténység számára a Charta Oecumenica. Azokról a kötelezettségekről szól, amelyeket az európai keresztény egyházak vállaltak az európai együttműködés és a megbékélés érdekében. Egyik fejezete az iszlámmal, a másik a judaizmussal való párbeszéd során vállalt kötelezettségeket írja le. Én úgy örülnék, ha egyszer megismerhetném, mit vallanak és mit tesznek muzulmán test2005/3

FÓRUM véreink a teremtettség, az élő környezet megóvása terén, hogy mit vallanak és mit tesznek zsidó testvéreink a konfliktusok kezelése terén stb! Jó lenne több efféle „párbeszéd” alkalom a hívek közt, persze némi papi segédlettel, hogy a hitbéli kérdések pontosan legyenek említve. (Tudjátok-e, hogy az iszlám fanatizmus filozófiailag a Korán helytelen értelmezésén alapul? Hányan tudják, hogy a Korán első verse a kegyelmes és irgalmas Allahról szól?) Nem azt keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami a napi élet gyakorlatában is megmutatja a hívő emberek közösségét. Jobban kell ismernünk egymást ahhoz, hogy a párbeszéd ne maradjon végtelen, terméketlen, hanem végre öltsön konkrét, egymáshoz közelebb vivő jelleget. A marseille-i főmufti kifakadt, amikor a katolikusokkal való párbeszédet említettem neki: – Már annyi párbeszédet folytattunk, és mégsem vagyunk sehol! – Csak annyit kérdeztem tőle: folytattak-e már párbeszédet a Charta Oecumenica egyes fejezeteiről? Kiderült, hogy sem ő, sem katolikus partnerei nem ismerték a dokumentumot. (Pár nap múlva megkapták.) A vallás az emberi kultúra része, ezért ma már az európai szervezetek a vallásközi párbeszédet is beleértik a kultúraközi párbeszédbe. Érdemes lenne megragadni az alkalmakat pl. az EU Anna Lindh Alapítványa projekt-pályázatainak keretében, vagy más EU-programok és az Európa Tanács rendezvényei keretében. A lehetőségekről magyar nyelven tájékoztatás kapható a http://kulturpont.hu weboldalon, angolul és franciául pedig a http://www.bibalex.org és a http://europa.eu.int weboldalon. Elkezdeni, folytatni, tájékoztatni, tájékozódni – itt állnak előttünk a lehetőségek. Kérdés, hogy élünk-e velük, és ha igen, hogyan? 2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére. Ha igen, hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igazságokat, vagy tettekkel, életmóddal mutassa be azokat? A misszió minden keresztény számára parancs: Jézustól való. Az évszázadok során kialakult munkamódszerek azonban a mai szekularizált világban nemigen használhatóak, és emiatt sokan zavarban is vannak, ha a téma szóba kerül. Ma sokkal nehezebb a misszió, és sokkal finomabb, kevésbé látványos módszerekkel kell élni. Egy jó, baráti beszélgetés, egy példamutató magatartás krízishelyzetben, egy jó könyv vagy film ajánlása be tudja tölteni ezt a funkciót. Kétlem, hogy a hittételeket kellene magyarázni, vagy a bibliai történeteket ismertetni. Sokkal inkább arra van itt szükség, hogy odahajoljunk a másik emberhez, és felébresszük benne a vágyódást a jóság, az igazi szeretet iránt. Ha az megvan, a többi már megy… Hiszem, hogy ma is van szükség misszióra, a szónak ilyen értelmében. Akkor bizonyosodunk meg róla, ha a fentebb leírt első lépés eredményét meglátjuk. Hogy a nem-keresztény vallások missziós tevékenységére szükség van-e? Ezt nekik maguknak kell megállapítaniuk. Az azonban tény, hogy a hit – még a tévhitek is – adnak egy bizonyos kultúrát az embernek. Ha mást nem, arra bírnak rá, hogy valamit elolvassanak, vagy valamit megtapasztaljanak. 2005/3

Ezek mindenképpen gazdagítják az embert. Még ha negatív tapasztalatokkal is, de gazdagítják, vagy legalábbis döntésre, a döntés megfontolására késztetnek. Gondolkodni mindig jó. 3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus, vagy csak a kölcsönös udvariaskodásig juthatunk el? Korábban már írtam a Charta Oecumenica idevonatkozó fejezetéről. Biztos vagyok abban, hogy a Próféta népével rengeteg dologról lehet jó dialógust folytatni, feltéve, ha leszögezzük, hogy kíváncsiak vagyunk az ő álláspontjukra, és tiszteljük vallási parancsaikat. Ezt el is várják, joggal. Az iszlám nem egységes: vannak nyitottabb, és vannak konzervatívabb közösségek, jogi iskolák. A nyitottabbakkal lehet dialógust kezdeni, és rajtuk keresztül szép eredményeket lehet elérni a kevésbé modern gondolkodásúak körében is. Óriási türelem kell ehhez a munkához, ki kell várni, amíg megforgatják gondolataikban az újdonságokat. Mi, európaiak (illetve európai kultúrájúak) túl gyorsak vagyunk, és ennek idestova kárát is látjuk. A muzulmánok lassúsága és a modern európai ember gyorsasága közt kell megtalálni a középutat. Sajnálatosnak és feleslegesen gerjesztett konfliktusforrásnak tartom azt, ha a muzulmánokat olyan szokásaikban próbálják korlátozni, ami senkit nem zavar. Engem nem zavar, ha valaki mellettem turbánt, fezt vagy fátylat visel – minek ebbe belekötni? (Neki van melege, nem nekem.) Az Európa Tanács (az európai népesség számára megszövegezett) Deklarációjában, amely az eltérő kultúrák közti párbeszédről szól, a konfliktusok megelőzése érdekében, leszögezi: Európa számára minden elfogadható és tolerálandó, ami nem sérti az Európa Tanács alapelveit. Ezek az alapelvek: az egyetemes emberi jogok biztosítása, a parlamenti demokrácia, a szabad információáramlás és a törvényesség tiszteletben tartása. Tény, hogy az iszlámnak sok szabálya nem felel meg ezeknek az elveknek – de az a muzulmán, aki Európában kíván élni, bölcsen teszi, ha ehhez alkalmazkodik. Ennek kimunkálásában tudunk segíteni, ez keresztényi kötelességünk. Shalom! 4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg fölfedezni az egyházban (fundamentalizmus, liberalizmus stb.)? Hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket? Evangélikusként igencsak botor lennék, ha a katolikus egyház helyzetéről, belső irányzatairól bármit is mondanék. „Külsőként” azonban el kell mondani, hogy Magyarországon a katolikus egyház megkerülhetetlen közéleti tényező, ugyanakkor kínos a protestánsok számára, hogy a közvélemény, élén a sajtóval, egybemossa a különféle keresztény felekezeteket. Fura leképződése a keresztény egységtörekvéseknek!... „Az egyház így, az egyház úgy” – szól a média, és közben gyakran valótlant állít, mert ami megvan a katolikus egyházban, annak sok esetben nyoma sincs a protestánsoknál. Fordítva azonban sokkal fontosabbnak érzem azt, hogy az egyházi nyilvántartások szerinti mintegy másfél millió gyakorló hívő – többségében katolikusok – létezése, a társada27

FÓRUM lomban betöltött pozitív szerepe jelen legyen, jelen lehessen a köztudatban. Ehhez első sorban a katolikus testvérek tudnának hozzájárulni, főleg a médiaszereplések során. Sajnos, ebben egyik felekezetnek sincs megfelelő gyakorlata. Erre jobban fel kell készülni. A politikai katolicizmus újjáéledése nagy kísértés, éppen a fentiekből fakadóan. Sok bölcsességre, mértéktartásra lenne szükség ahhoz, hogy ez ne bizonyuljon csapdának. Ezért mindenkor öröm számomra, ha a négy történelmi felekezet vezetői közös nyilatkozatban tudnak szólni a hívőkhöz. Ez már nem csak a közös bölcsességet, hanem az összefogás erejét is tanúsítja a szekularizált társadalom számára.

Szabó-Pap Gabriella a Budavári Evangélikus Gyülekezet tagja

Párbeszéd az iszlámmal?! Az iszlámmal folytatott párbeszédről azt gondolom, hogy muzulmán személyekkel és szervezetekkel, természetesen folyhat és folynia is kell. Számos politikai és humanitárius kérdésben lehet és kell egyeztetni, azonban az eminensen vallási típusú párbeszédet én – csekély, másodkézből való információim alapján – nem tudom elképzelni. A kereszténység és a judaizmus ugyanannak a drámának két szereplője. Dialógusuk csak úgy folytatható, ha mindketten megmaradnak saját szerepükben, és a „minden vallás végső soron ugyanarról szól” álfelvilágosult banalitását elvetik a párbeszélők. Az igazság ilyen módon nem a szereplők részleges igazsága lesz, hanem az az igazság, ami a drámában „történik meg”. Az iszlám viszont nem ugyanennek a kinyilatkoztatott világnak a lakója, hanem egy másiknak. Az iszlám vallástörténeti értelemben folytatja a „könyv” vallásait, azonban teológiai értelemben – ha jól tudom – nem. Amennyiben a Szentírást nem tartják minden elemében kinyilatkoztatottnak, hanem egy alternatív elbeszélését állítják elő a történeteknek, akkor nem továbbírják, nem átértelmezik a hagyományt (ahogy a kereszténység teszi), hanem kilépnek belőle; átírják és átírják ezzel a gesztussal önmagukat is egy másik világba, amelyet egy másik kinyilatkoztatás rendez be. Nem egy dráma következő szereplői, hanem egy másik dráma szereplői, ez a dráma, persze, számos motívumot átvesz a mi drámánk motívumaiból, ez azonban pusztán filológiailag érdekes kérdés. Egy közös örökséget újramegértve, mindig másképp, mindig egymásra figyelve lehetséges beszélni, mert van miről; ha két különböző könyv van a kezünkben, akkor a megértés munkája soha nem hozhat létre semmiféle közösséget. Nem ugyanarról beszélünk, így nem lehet köztünk párbeszéd, ennek azonban semmi köze a háborúhoz. Mindenki arról beszél, amiről akar. A fundamentalizmussal pedig végképp nincs miről beszélnünk, mert ők nem beszélnek, hanem háborúznak. Aki nem kérdez, és nem beszél, annak nem lehet válaszolni sem.

Vári György 28

Az antiszemitizmus bűne „Kérdéseik – az iszlám-probléma kivételével – sajátos módon mind személyesen érintenek. Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy 1935-ben születtem egy olyan vidéki városban, ahol minden vallásfelekezet békében megfért a többivel. Szüleim és az egész kiterjedt rokonság neológ zsidó volt, de én katolikus iskolába jártam, ahol apácák tanítottak. Ők is rejtegettek néhány társammal együtt a vészkorszak idején. A holokausztot a családból egyedül én éltem túl, mindenkim odaveszett. Ezután megkeresztelkedtem – valószínűleg nem meggyőződésből, hanem hálából, de ezen akkor nem gondolkoztam. Azt viszont eldöntöttem, hogy soha nem fogok olyan embercsoporthoz tartozni, amelyet minden értelmes ok nélkül, csak úgy el lehet pusztítani. Budapesti katolikus fiúhoz mentem férjhez, a gyerekeinket hittanra járattuk stb. Jól éreztem magam az egyházban, pedig abban az időben nem volt könnyű vallásosnak lenni. Barátaink többsége szintén katolikus volt. A nyolcvanas években egy nagyszerű fiatal káplán kezdeményezésére imacsoportot hoztunk létre az egyházközségen belül. Havonta egyszer találkoztunk vasárnap délután, Szentírást olvastunk, imádkoztunk, beszélgettünk. Azután jött a rendszerváltás és vele valami számomra érthetetlen szörnyűség. A plébános, a képviselőtestület számos tagja, sőt még az imakör tagja is zsidózni kezdtek! Mintha nem lett volna vészkorszak, mintha nem pusztult volna el ártatlanul hatmillió ember! Először nem hittem a fülemnek, másodszor kértem, hogy rám való tekintettel hagyják abba. Zavarba jöttek, hiszen nem is tudták, hogy zsidó származású vagyok. Megpróbáltak uralkodni magukon, de látszott rajtuk, hogy színből csinálják és nem szívből. Olyan is előfordult, hogy két házaspár vacsorázni jött hozzánk. Élénken beszélgettek, amíg én a konyhában az ételt készítettem, mikor azonban beléptem az ebédlőbe, kínos csend támadt. Sajnos azt kell mondanom, hogy most már nagyon roszszul érzem magam az egyházban – úgy, mint az a fogadott gyermek, aki jól megmelegszik egy családban, és ekkor ajtót mutatnak neki. Szerintem hiába kért többször is bocsánatot a zsidó néptől az áldott emlékű II. János Pál, a magyar katolikus egyház mindennapi gyakorlatára ez nem gyakorolt semmiféle befolyást. Biztosan elfogult és nagyon megbántott vagyok, de azt hiszem, nem lényeges, hogy az egyházban a liberális vagy a fundamentalista irány az erősebb, vagy hogy merre tart az ökumenikus mozgalom, amíg sok katolikus szószéken nyilvánosan szidják Soros Györgyöt, és nem fosztják meg palástjától ifj. Hegedűs Lórántot. Igen, a misszió fontos lenne, de az egyházon belül, és elsődlegesen arra kellene irányulnia, hogy a hallgatók végre megtérjenek az antiszemitizmus bűnéből, és szeretetben hordozzák azt a népet, amelyhez az Úr Jézus tartozott. Kösznöm, hogy mindezt elmondhattam. Tisztelettel:

... Anna 2005/3

DOKUMENTÁCIÓ

Az alábbi levelet megküldtük a pécsi püspöknek mint fenntartónak és az érintett iskola igazgatójának is azzal a kéréssel, hogy foglaljanak állást annak állításaival kapcsolatban. Mayer Mihály püspök nem válaszolt, Uzsalyné dr. Pécsi Rita igazgató pedig azt közölte szerkesztőségünkkel, hogy a levélben foglaltak megfelelnek a valóságnak, de az említett problémák megválaszolása, illetve megoldása nem az ő, hanem a fenntartó hatáskörébe tartozik. (A szerk.)

Báránybőrben IV. Iskolafojtás1 Tisztelt Szerkesztőség! Nemcsak a hal bűzlik a fejétől, hanem sok emberi intézmény is a döntéshozók alkalmatlanságától, erkölcstelenségétől, nemtörődömségétől vagy önkényétől. Az Egyházfórum utóbbi számaiban olvasható „Báránybőrben” cikksorozat alapján úgy látszik, hogy sajnos egyházunk egynémely felelős beosztású tagja sem mentes azoktól a gyarlóságoktól, melyek egyrészt megütközést, másrészt jogos kritikát váltanak ki minden jóakaratú emberből. Mint tudjuk, a gyarlóságok jó része szeretetlenségből fakad, amely nemcsak közvetlenül nyilvánulhat meg az emberek felé, hanem közvetve is, pl. bizonyos intézményeken keresztül. A szeretetlenség e közvetett, de félreérthetetlen megnyilvánulásait szerintem jól példázza a pécsi Szent Mór Katolikus Iskolaközpont helyzete. Úgy látszik, mintha a fenntartó, a Pécsi Egyházmegye, kapcsolata az intézményéhez, rajta keresztül pedig a katolikus iskolát fontosnak tartó sok száz családhoz meglehetősen ambivalens lenne. Bizonyára nem rendelkezem az összes olyan információval, amely az iskola általam mostohának tartott helyzetének kimerítő bemutatását lehetővé tenné, de talán az alábbi pár példa elegendő arra, hogy alátámassza a véleményemet. Mik a tapasztalataim? Baráti hívő családok révén szereztünk tudomást a Szent Mórban folyó vallásos szellemiségű, magas szintű oktatásinevelési programról. Az információk alapján úgy döntöttünk, hogy ide íratjuk be gyermekeinket. Egyrészt azt láttuk, hogy ők egy szeretetteljes közegbe kerültek, az osztályfőnökök, a napközis nevelők és a különböző szaktanárok lelkiismeretesen végzik oktató-nevelő munkájukat, odafigyelnek a gyermekek egyéniségére, számos módon jelét adták annak, hogy szeretik a rájuk bízottakat, és felelőséget éreznek irántuk. Másrészt azt is láttuk, hogy komoly hiányosságok vannak infrastrukturális tekintetben. Ezek egy részének megoldásához – ahogy én látom – még pénz sem kellene, csak némi szeretet és felelősségérzet az intézmény tanulói és nevelői iránt.

Heringdobozban Az egyik probléma az udvarok szűkössége. Ez nagyon banálisnak látszik, de mivel az iskolának nincs sportcsarnoka, az udvaroknak megnövekedett jelentőségük lenne. Az alsó

Szent Mór Iskola Pécsett – Gazdálkodnak osztályok felváltva jártak a Barbakán-kertbe, vagy az ún. „Séta térre”, esetleg másfelé, hogy valamiképp csökkenjen az udvar zsúfoltsága. A püspökvár környékén folyó nagyszabású felújítási munkák miatt ezek a helyek idén szóba sem jöhettek. Az iskolával szemben lévő „Eszperantó park” méretei és a hajléktalanok által hátrahagyott sok szemét miatt, szintén nem enyhít a helyzeten. Marad a gyerekek délutáni utcán való „sétáltatása”. Míg a gyerekek és nevelőik részben az utcán kénytelenek eltölteni az ebéd és a napközi közötti szabad időt, addig a Hunyadi utcai „alsós” épület udvarának kb. 1/3-ad része drótkerítéssel „építési területként” van lezárva, noha semmiféle építési tevékenység már nem folyik ott. Miért nem használhatják az iskolások az egész udvart, amikor az is az iskoláé. Avagy kié? Mint annyi más, iskolát érintő ügyben, itt is megmutatkozott a szülők áldozatvállalási készsége: saját pénzből és munkával fa mászókát építettek a sivár udvarban. Ennek felállítása közben a helyszínen megjelenő Wolf Gyula úr, az egyházmegye vagyonkezelője, azzal fenyegetőzött, hogy a rendőrséggel fogja elvitetni a mászókát. A megrökönyödött szülők addig azt gondolták, hogy valami jót csinálnak, és a fenntartó képviselője esetleg még meg is köszöni fáradozásukat. A szülők a drótkerítés egy részét is eltávolították, hogy az udvar teljes területét birtokba vehessék a gyerekek. A kerítést Wolf úr visszaépíttette, ami arra utal, hogy valamilyen okból a fenntartónak áll érdekében az udvar egy részének lezárása. Pedig az általános helyszűke miatt szükség lenne minden szabad talpalatnyi helyre. Mi lehet vajon az a felsőbb érdek, amely felette áll ennyi gyerek és pedagógus érdekének?

1 A levél címe és alcímei a szerkesztőségtől származnak. 2006/5

29

DOKUMENTÁCIÓ A helyszűke az oktatási termeket is érinti. Alapvetően örülni kellene annak, hogy a Szent Mór Iskolaközpontban minden évben 3 első osztály indulhatott. 2006-ban már csak kettő, mivel nincs elég terem. Eközben, a Hunyadi utcai tömbben, a lezárt udvarrész előtt egy teljesen felújított üres épületrész áll. Ennek vajon milyen funkciót szán a fenntartó? Ha oktatásit, akkor még egy osztályterem bizonyára elfért volna itt, és nem kellett volna egy teljes első osztály indításáról lemondani. Ha nem oktatásit, akkor miért az iskola épületében foglalja a helyet? Ezekből az esetekből úgy tűnik, hogy sajnos gyakorlatilag még az sem az intézményé, ami elvileg az övé.

Sport a benzingőzben A hiányzó tornacsarnok ügye vörös szálként vonul végig az iskola eddigi tizenegy éves történetén. Az eddigi megbeszélésekről, ígéretekről az derült ki, hogy ezek a fenntartó részéről csak a hitegetés és időhúzás eszközei. 2006. szeptember 22-én Mayer püspök úr fogadta az iskolaszék tagjait, akik nem először érdeklődtek nála e témában. Az iskolaszék erről a találkozóról pár nap múlva beszámolt a szülők tágabb közösségének. Ahogy magamnak leszűrtem az elhangzottakat, 22-e végre az egyenes beszéd napja volt. Mayer püspök úr úgy vélte, hogy eddig is megvoltak a diákok tornacsarnok nélkül, ezután is meglesznek. Amelyik szülő nem tudja megemészteni ezt a helyzetet, az nyugodtan vegye ki gyermekét az iskolából. Kérte, hogy a szülők 2009-ig ne is jöjjenek többé a tornacsarnok ügyével hozzá. Mert hiába a pályázaton elnyerhető százmilliók, ha minden kiíró szervezet önrészt is elvár a pályázó részéről. Innentől kezdve nem fogadható el egyetlen kiírás sem. Persze, ha a szülők előteremtik az építkezéshez szükséges önrészt, akkor a püspök úr kész támogatni a tornaterem mihamarabbi felépítését. A szülők által talált külföldi pályázati lehetőséghez, és az ehhez készített dokumentációhoz, Wolf vagyonkezelő úr azt üzente a püspök úron keresztül az iskolaszéknek, hogy a szakértő véleménye szerint nem megfelelő a szülői tornacsarnok terv, nem érdemes ezzel foglalkozni. A tapasztalatok alapján azonban nem minden iskolaszékben lévő szülő van meggyőződve arról, hogy ezt a dokumentációt bármiféle szakértő látta volna. De vannak jóhiszeműek is, akik tudtommal meg kívánják kérdezni Wolf urat, kivel nézette át az anyagot, hogy aztán a szakértővel személyes találkozó keretében beszéljék át a nem kielégítő részletek javítását. Sajnálatos, de ugyanakkor jellemzi az intézményhez való hozzáállást, hogy egy korábbi, az Örökségvédelmi Hivatalhoz tornacsarnokra benyújtott elvi építési engedély iránti kérelmét maga a fenntartó fektette el azzal, hogy a megadott határidőig nem nyújtotta be a hatósághoz a hiánypótló felszólításban kért anyagokat. A tornacsarnok-ügy tárgyalásának folytatása tehát 2009-re vagy „jobb időkre hagyatik”. Addig is lehet télen a folyosón tornázni, vagy a zajos és kipufogógázos Aradi vértanúk útja melletti járdán futtatni az ifjúságot. Ez a fenntartónak ideális megoldás, mivel nem kerül egy fillérjébe sem, a diákoknak és a testnevelés tanároknak azonban egyáltalán nem ideális. Talán 2007 tavaszára eltűnik minden kő- és sóderrakás a Séta térről, és így gyermekeink újra a friss levegőn, a gesztenye30

allé árnyékában élhetik ki mozgásigényüket, bel- és külföldi turistacsoportok tucatjain átcikázva.

Szociális érzék A fenti ügyekben többször megkerestük az iskola vezetését, amely vélhetően a fenntartó miatt mindannyiszor kitérő választ adott. Nem is irigylem őket ebben a helyzetben, mint ahogy egyetlen más fejkvótából finanszírozott intézmény vezetését sem: a szülők és a fenntartó szeme egyaránt rájuk szegeződik. Ahogy látom, igyekeznek mindent megtenni a takarékoskodás és a finanszírozható működés érdekében, de kérdés, hogy meddig húzható még a nadrágszíj? A nyáron komoly létszámleépítés volt, művészeti, nyelvi és testnevelési csoportokat vontak össze, műhelybeszüntetésre is sor került, a szociális támogatások megszűntek, ezért a szülők által fizetendő művészeti iskola költségtérítése a duplájára emelkedett, és a kulturális hozzájárulás is nőtt. Ez utóbbiakat minden szülő keményen megérzi a pénztárcáján. Mivel a tanulók között szép számmal vannak nagycsaládok gyerekei, sok szülőnek el kellett gondolkodnia azon, meddig tudják fizetni a folyamatosan emelkedő iskolai költségeket anélkül, hogy a család mindennapi betevőjét ne veszélyeztessék. Az valószínűsíthető, hogy a jövőben egyre többen veszik ki gyermeküket ebből az iskolából, mivel anyagilag nem bírják tovább vállalni a taníttatásukat. A fenntartót ez a helyzet – eddigi reakciói alapján – egyáltalán nem fogja zavarni, elvégre is nem kötelező senkinek sem egyházi oktatásban részt venni. Elvégre is szabad iskolaválasztás van. Csupán költői kérdésnek szánom, hogy mire gondolt vajon Mayer püspök úr a közelgő egyházmegyei millennium kapcsán kiadott körlevelében, amikor ezt írta: „Aki ugyanúgy tagja Krisztusnak, mint én, azzal közösségben vagyok. S aki Ővele és velem egy, arra ennek megfelelő tekintettel kell néznem: krisztusi tekintettel, s e tekintet szociális.” A fenti tapasztalatok és információim alapján úgy látom, hogy a Szent Mór Katolikus Iskolaközpont jelenleg a következő „alkotórészekből” tevődik össze: a Pécsi Egyházmegye adja az ingatlanjait, a magyar állam adja a „fejkvótát” (működési- és bérköltség fedezetét), a tanárok adják a tudásukat és lelkületüket, a szülők adják a nekik legdrágábbat, a gyermeküket/ gyermekeiket és pénzt. A magyar állam, ha jól értelmezem a Papnövelde utcai épület folyosóján kifüggesztett tájékoztató adatokat, a tényleges költségek 95%-át fedezi, a tanárok és a szülők is hajlandóak komoly áldozatokat vállalni, a fenntartó részéről azonban alapvetően közömbösséget, időnként pedig kifejezett szeretetlenséget érzek az egyébként kiváló munkát nyújtó intézménye felé. Ha hajlandó lenne hozzájárulni a működési költségekhez és a helyproblémák megoldásához, még komolyan is lehetne venni a körlevélből idézett „szociális tekintetet”. Kár, hogy ez egyelőre csak írott malaszt. Tájékozódásként érdemes lenne a Szerkesztőségnek utánajárni, hogy más egyházmegyék oktatási intézményei miként működnek: mit biztosít a fenntartó, mit az állam, mit a szülők? Lehet, hogy nem is olyan egyedi a Szent Mór helyzete, hanem ugyanilyen ridegtartás és küszködés jellemez sok más egyházi oktatási intézményt is. Név és cím a szerkesztőségben 2006/5

RECENZIÓ – KRITIKA Fröhlich Ida

Az utókor hatalma Újraírt szövegek Az ókortudománynak szentelt színvonalas sorozat ezen kötete a 2003 őszén a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szervezett konferencia előadásait tárja az olvasóközönség elé. Az írásokból gyakorlatilag az a régmúlt közel-keleti kor elevenedik meg előttünk, amelybe az Ószövetség keletkezéstörténete szervesen beágyazódik. A hazai Qumrán-kutatás ismert alakja, Fröhlich Ida (Újraírt szövegek, 7-36), tulajdonképpen a Gen 6,1-4 és a Henok-hagyomány kapcsolatát igyekszik megvilágítani, mintegy rámutatva a kortörténet – és a korabeli zsidó irodalom – figyelembe vételének fontosságára. Szerinte ugyanis a Teremtés könyvében szereplő, az Isten fiai és az emberek lányai viszonyára vonatkozó utalás valójában reflexió és polémia egy, a perzsa korban elterjedt nézettel szemben, amely szintén a világban fellelhető rossz eredetére keresett magyarázatot. Karasszon István (A felülírt Manassé, 39-61) érdeklődésének középpontjában az Ascensio Isaiae keresztény iratban fennmaradt Ézsaiás próféta mártíriuma áll, amelyért a zsidó hagyomány egyértelműen Manassé királyt teszi felelőssé. A rabbinikus irodalom negatív megítélésével szemben azonban a kereszténység a király bűnbánatáról szóló hagyományt (lásd 1Krón 33,10-20) is magáévá tette. Tanulmánya célja, „hogy megvilágítsa ezt a tradíciótörténetet, s kimutassa, hogyan vált el egymástól a zsidó és a keresztény hagyomány” (40). Sajnálatos, hogy írásában még csak nem is említi a P. Bettiolo, A. Kossova, C. Leonardi, E. Norelli és L. Perrone gondozásában megjelent és gazdagon kommentált kritikai kiadást (Corpus Christianorum, Series Apocryphorum, 7-8; Brepols, Turnhout, 1994). Vargyas Péter (Dareiosz adóreformja új megvilágításban, 63-79), Kalla Gábor (A mezopotámiai magánarchívumok életciklusai, 81-95) és Jany János (A vérfertőzési tabu a perzsa jogban, 97-121) írásai nem kifejezetten vallásos tematikájúak. Inkább abból a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális környezetből villantanak fel valamit, amelyben a zsidóság és maguk az Ószövetség egyes iratainak, szövegeinek a szerzői is éltek. Jany János második írása (A hatalomgyakorlás elmélete a sasanida Perzsiában, 123-156) pedig a római, majd bizánci birodalom állandó ellenfele, a perzsák világába kalauzolja az olvasót, ahol szintén tanúi lehetünk a politikai hatalom vallásra (zoroasztrizmusra) alapozott legitimációjának. A kötetet záró tanulmány szerzője, Kőszeghy Miklós (Dávid és Jósiás, 159-177), szintén az Ószövetséget, történetesen Dávid és Jósiás párhuzamát vizsgálja. Megállapítása szerint „a bibliai újraírás… végső soron nem más, mint a hagyomány kreatív, dinamikus újragondolása, újrafogalmazása. Ebben a szellemi folyamatban nyújthat aztán kezet egymásnak múlt és jelen” (172). Egy teljes intellektuális életmű program! (Kréné. Ókori források – Ókortörténeti tanulmányok, 4), Új Mandátum, Budapest, 2005.

Jakab Attila 2006/5

In memoriam Karl Rahner Izgalmas és érdekes olvasmányt tart kezében az érdeklődő olvasó, mert a konferencia kötet reális képet nyújt a hazai vallásos gondolkodás hivatalos, a katolikus egyház által elfogadhatónak tartható formájáról. Ez szimpatizánsoknak és kritikusoknak egyaránt fontos zsinórmérték. Mivel Karl Rahner mind teológiából, mind filozófiából doktorátust szerzett, ezért logikusnak tűnik a kötet tematikus felosztása egy bölcseleti és egy teológiai részre. A bölcseleti teológia szekció nagy részben a konzerválódó magyar egyházképet tükrözi. Szinte az összes ismeretelméleti és metafizikai fejtegetés a rahneri anonim kereszténység elleplezésének és a Tanítóhivatal ontikus igazolásának szolgálatában áll. Kissé paródisztikusnak tűnik, hogy egyes szerzők az ehhez szükséges elméleti alapként éppen a dán protestáns Kierkegaardra hivatkoznak, aki nagyon sokáig száműzve volt a katolikus bölcseleti teológia területéről, vagy jobb esetben afféle elrettentő példaként szolgált. Azonban kellemes meglepetésként kiemelném Ignácz Lilla tanulmányát, aki nem átallott egy régóta csúnyán gennyező problémához nyúlni, nevezetesen Rudolf Bultmannhoz és az ő demythisierungjához. A tradicionális exegézisen nevelkedettek ugyanis máig a katolikus eszme megszentségtelenítésének tartják a történetkritikai módszer biblikus alkalmazását. (Ezen vélemény pár éve hangzott el nem nyilvános keretek között egy vezető magyar katolikus folyóirat szerkesztőjétől.) Az anonim kereszténység problematikája a fundamentális teológia szekcióban csúcsosodik ki. A kérdéssel való konfron31

RECENZIÓ – KRITIKA táció ugyanis ezen a szinten már kikerülhetetlen, és pusztán a hermeneutikai körre való hivatkozás már nem elégséges. A szerzők szándéka felismerhetően ugyanaz, mint bölcseleti kollégáiké: az egyházi hierarchia és a Tanítóhivatal védelme és reintegrációja. A megoldási javaslatok igen sokszínűek, de többségükben meglehetősen szofisztikusak, az olvasónak komoly szellemi erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a barokk körmondatok mögött felfedezze a valós mondanivaló hiányát. Az üde színfoltot Hermann Stinglhammer tanulmánya jelenti, aki bátran szembe mer nézni a történelmi egyházak perifériára szorulásával, amelyben analogikusan az őskeresztény korszak visszatérését látja, és nem érez kényszert arra, hogy a rahneri teológia feszültségeit azonnal skolasztikus módon hárítsa. Végezetül érdemes megjegyezni, hogy bár az egész kötet az egyház és a teológia útkeresését hivatott bemutatni, Rahner egyik inherens tanulmányáról, a magyarul Egyházreform (Egyházfórum, Budapest, 1994) címmel megjelent könyvről a tanulmánykötet 290 oldalából csupán négy oldal emlékezik meg. Rahnernek olyan kaliberű kritikái vannak a lapokon, mint a hierarchikus egyház centralizációja, az egyház gettósodása és társadalmi szintű érzéketlenné válása, valamint ezen állapot orvoslási kísérlete az anonim kereszténység eszméjével. Döbbenetes erővel hat, hogy a hazai vezető katolikus universitas teológiai elitje figyelmét ennyire elkerülte ez a rendkívül intenzív Rahner-munka. (Sapientia füzetek, 6), Vigilia Kiadó, Budapest, 2006.

Fellner Zoltán Ákos

32

II. János Pál

Emlékezet és azonosság Beszélgetések az ezredfordulón Valahol, egy okoskodó cikkben, azt olvastam, hogy a jelenlegi pápa (XVI. Benedek) volt II. János Pál teológiai tanácsadója, mert az előző Szentatya ezekben a kérdésekben járatlannak bizonyult. Ékes bizonyítéka ez a kötet annak, hogy II. János Pál elmélyülten foglalkozott kora filozófiai és teológiai problémáival. Gondja volt arra is, hogy hazája, Lengyelország létéről, történelmi fejlődéséről elmélkedjen. Természetesen ez az elmélkedés Istenhez forduló és teológiai megalapozottságú volt. Nem lehetett véletlen, hogy doktori értekezését mariológiai (a Szűzanyával foglalkozó) témakörből írta. De mivel a lengyel nyelv és irodalom szakot is elvégezte (ez Lengyelországban minden bölcsészhallgatónak kötelező), tanulmányai tele vannak a lengyel irodalomra és hazája történelmére vonatkozó hivatkozásokkal. Lengyelország, a története folyamán, csak keveset volt önálló, így állandó beszédtémaként szerepelt a szabadság problémája. II. János Pál szerint „a szabadságot a Teremtő adja az embernek, mint ajándékot, mint feladatot. Az ember ugyanis a szabadságon keresztül kap meghívást a jó igazságának elfogadására és megvalósítására. Az ember azáltal, hogy az igazi jót választja, és viszi végbe személyes és családi életében, és a gazdaság és politika közegeiben, a saját szabadságát mozdítja elő az igazságban.” Ebben az értelemben a közösségek szabadsága a Teremtő ajándékán át vezet, melyet mindannyiunk számára biztosít. Így óhatatlanul szembekerülünk a jó és a rossz kettőségének problémájával. Az elmúlt évszázadokban különösen lengyel földön nagy mértékben tapasztalhatták a rossz tobzódását az emberi lélekben és cselekedetben egyaránt. A rossz felbukkanása belesorakozik a Teremtő végtelen tervébe, hiszen módot ad a szembeszegülésre, a helytállásra, végső soron az Istennek tetsző áldozatokra. Goethe is azt mondja a Faustban: „az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível”. Meg kell jegyeznem, hogy a nagy orosz író, Bulgakov, a Megváltóról is szóló regényében (Mester és Margaríta) ezt az idézetet választotta mottójául. Ebben az értelemben a megbocsátás nem jelent mást, mint „hivatkozást a jóra”. De ez olyan kapcsolódást is jelent, hogy legyünk bátrak a jó megvallásában és gyakorlatában egyaránt. Szorosan összefügg ezzel, hogy az ember Krisztus által új életre kap meghívást, s így módja van arra, hogy ne a rossz, hanem a jó része legyen: Gloria Dei vivens homo (Isten dicsősége az élő ember). A jó és a szabadság összefüggenek, mert a szabadság etikai kategória. A szabadsággal való visszaélés teret enged a rossznak. Szent Tamás szerint a jó, amely feladatként jelentkezik az ember számára, az erényekben ölt testet. A szabadság megromlását világosan megfigyelhetjük a XX. század egész történelme során. A XX. században a lengyel nemzetre mérhetetlen szenvedések zúdultak. Felmerül tehát a kérdés, hogy miért engedte meg ezt a Gondviselés? A válasz egyszerű: egyrészt, mert olyannak mutatkoztak, akiket semmilyen módon nem lehetett megtörni, megalázni, másrészt pedig újra egy könyvcímmel 2006/5

RECENZIÓ – KRITIKA válaszolnék, egy Lengyelországról szóló kis könyvecske címével: Aki lengyel, katolikus? Másképpen fogalmazva, hitvalló mivoltuk a válasz. A jó és az erkölcs írásba foglalt parancsa a Kinyilatkoztatás, mert nemcsak a Teremtő imádatát tartalmazza, hanem fennmaradásának alapvető értékeit is. Az azóta leírt törvények Szent Tamás szerint: „A törvény az értelem parancsa, amelyet a közjó érdekében hirdet ki az, aki a közösségről gondoskodik”. Isten szolgája, II. János Pál tanulmánynak is beillő beszélgetéseit olvasva nem lehet ellenállni annak a kísértésnek, hogy ne gondoljunk arra, hogy az elmúlt századot két diktatúra jelentette: a fasizmus és a kommunizmus. Mindez csak az Örökkévaló próbatétele volt, ahogy a 94. zsoltár írja: „Negyven évig terhemre volt ez a nemzedék / azt mondtam: Ez a nép tévelygő szívű. / Nem ismerték meg utamat, / ezért haragomban kimondtam eskümet. / Nyugalmam helyére nem jutnak el!” Minden emberi szenvedés és fájdalom az öröm ígéretét hordozza magában. Így kell olvasni ezeket a sorokat, mert valóban szent emlékezet és azonosság Krisztussal. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Radnóti Róbert

A kötet alapvetően használható kézikönyv lehet Vermes Géza Jézussal kapcsolatos felfogása megismeréséhez, pontosabb megértéséhez. Sok újat nem fogunk benne találni a szerző előző könyveihez képest: az elemzés, a kommentár, majd az összefoglaló alapján ugyanaz a Jézus-kép bontakozik ki előttünk, mint amit már ismerhetünk a korábbi könyvekből: a zsidó Jézusról, az ördögűzőről, eszkatologikus-prófétai váradalmairól stb. A jézusi mondások csoportosítása, rövid elemzése ugyanakkor természetesen nemcsak Vermes Jézus-képe szempontjából hasznos, hanem a hasonló tárgyú újszövetségi kutatásokhoz is használható. Vermes koncepciója és módszere az elmúlt igen hosszú évtizedek újszövetségi kutatásai fényében természetesen joggal és alaposan kritizálható. Szinte meghökkentő az a „naiv” hozzáállás, mellyel megpróbál „eredeti”, „valószínűleg eredeti” jézusi mondások és nem eredetiek között különbséget tenni, rekonstruálni Jézus „hiteles” evangéliumát, megkülönböztetve attól, amit a „keresztyénség” (eltorzítva) csinált belőle. Ezzel együtt Vermes műve joggal kérhet helyet a Jézussal kapcsolatos kutatások között, és minden egyoldalúságával együtt érdeklődésünkre tarthat számot – ha nem Jézus „hiteles” evangéliumát keressük benne. (Osiris Könyvtár), Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Vermes Géza

Galsi Árpád

Jézus hiteles evangéliuma Az Osiris Kiadó „Osiris Könyvtár” sorozata tagjaként 2005-ben megjelent kötet a szerző ötödik Jézussal kapcsolatos könyve. A több mint négyszáz oldalas írás alapvetően „kézikönyv” kíván lenni Vermes Jézussal kapcsolatos műveihez: célja, hogy összegyűjtse, tematikusan osztályozza és röviden kommentálja a szinoptikus evangéliumokban (Máté, Márk, Lukács) olvasható valamennyi Jézusnak tulajdonított mondást, természetesen – Vermes elsődleges érdeklődésének és szakterületének megfelelően – mindenekelőtt a (korai rabbinikus) zsidóság és Qumrán kontextusában. Ennek során elsősorban arra törekszik, hogy megállapítsa, melyek Jézus „eredeti”, vagy „valószínűleg eredeti” mondásai: „Végeredményként Jézus megközelítőleg valódi tanítását kapjuk, megtisztítva az evangélisták, a korai egyház és a kétezer éves keresztyénség egymást követő átdolgozásaitól és bővítéseitől.” A könyv mindenekelőtt a forrásokról – az elsősorban vizsgált szinoptikus evangéliumok mellett gyakorlatilag minden fontosabb kanonikus és nem kanonikus iratcsoport és információforrás hátteréről – ad rövid áttekintést, majd Jézus szavait tárgyalja a következő fejezetek szerint csoportosítva: 1) Leírások és parancsok; 2) Vitákról szóló történetek; 3) Bölcsességmondások; 4) Tanítás példázatokban; 5) Bibliaidézetek és -értelmezések; 6) Imák és az imára vonatkozó tanítások; 7) „Emberfia”-mondások; 8) Isten országáról szóló mondások; 9) Eszkatológiai viselkedési szabályok. Ezt követően ad összefoglaló elemzést Jézus „hiteles evangéliumáról”, s egy epilógust követő függelékben még „Jézus mondásainak osztályozását” is megtaláljuk. 2006/5

33

RECENZIÓ – KRITIKA Buji Ferenc

Az elfelejtett evangélium A názáreti Jézus elveszett tanításai Az evangélium felfogása szerint a vallás nem egy állapot, hanem egy olyan út, amelyen az embernek önmagát folytonosan legyőzve és meghaladva mind közelebb kell kerülnie Istenhez. E könyv azoknak szól – írja a kötet prológusában a szerző –, akik szakítani kívánnak a vallásos önelégültségnek azzal az általános gyakorlatával, amely az evangéliumi tanítást az aktuális életgyakorlat szintjére igyekszik leszállítani, ahelyett, hogy az életgyakorlatot igyekezne felemelni arra a szintre, amelyen az evangélium megfogalmazódott. Ez az evangélium tulajdonképpeni „elveszettsége”, ez az Emberfiának elveszett fő tanítása, amely kristálytisztán tükröződik azokban az igeszakaszokban, amelyek „elveszettségük” folytán kikerültek az egyház látóköréből. Radikálisan megfogalmazott mondanivalójuk miatt pedig az egzegézis és prédikáció is nagyon nehezen tud velük bármit is kezdeni, ha egyáltalán szóba hozza őket. Melyek ezek az igehelyek? A szerző egy csokorra valót nyújt át belőlük az olvasónak, komoly magyarázattal látva el e szakaszokat. Vannak közöttük az evangéliumokból igen ismert mondatok – pl. „Te amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,6); „Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24) –, de vannak olyanok is, amelyek első pillantásra nem tűnnek jelentős mondatoknak: „Ezekben a napokban történt, hogy kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” (Lk 6,12). Az evangéliumnak e mondatai olyan jelentéssel és jelentősséggel bírnak, amelyek révén szólni lehet, és szólni kell, mai szellemhiányos korunkban az imádságról, a kiejtett szó erejéről, a kereszt jelentéséről, a szegénységről, a mennyek országának jelentésköreiről, az atya és atyaság fogalmáról, hitről, értékrendről, tökéletességről és megannyi további, a keresztény életet és a keresztény életét jellemző olyan fogalomról, amelyek mintha elhalványulnának modern korunkban. Klasszikus értelemben vett homíliák ezek, amelyek a Názáreti Jézus mondanivalójára koncentrálnak. E mondanivaló mögött azonban egy olyan világ sejlik fel, amely a ma önmagukat keresztényeknek vallók többségének egészen biztosan meghökkentő lesz. Ennek a meghökkenésnek pedig az lehet a nyilvánvaló oka, hogy napjaink vallásos emberének életvitelét tulajdonképpen nem sok minden különbözteti meg azokétól, akik magukat nem tartják vallásosnak. Ha másként is gondolkoznak – például hatalomról, tudásról, hírnévről vagy pénzről –, ellenben életvitelüket megnézve a mai keresztények többsége ugyanúgy él, mint azok, akik nem keresztények. Az ember lett önmagunk mértéke. És ezt az emberséget is megannyiszor alulmúlta már az ember – ha csak a pár éve elkezdődött 21. század történelmi eseményeit nézzük. Az ember lett önmagunk mértéke. Nem pedig Isten. Az első keresztények nevüket arról kapták, hogy krisztiánoszok voltak, vagyis Krisztus követői. Megpróbáltak hozzá hasonlóan élni, de mindenekelőtt egy olyan hierarchiát meglátni, amely a világ működését – ha tudomásunk van róla, ha nem – meghatározza. A modern ember, vagyis a 34

korszerű (vö. modus hodiernus) ember ugyanis éppen attól modern, hogy korának megfelelően próbál a világban berendezkedni, vagyis időlegesen (ideiglenesen…). Ugyanakkor mintha örökké élne ebben az ideiglenességben, és nem kellene olyan egzisztenciális határhelyzetekkel szembesülnie (halál, elmúlás, változás), amelyekkel azonban minduntalan szembesül a média révén. Éppen ezért szinte érzéketlenné is válik e határhelyzetekre, amelyek többnyire meg is törik, alulmúlják énjét. A vallás, mint életgyakorlat, mint út ezekre készíthet fel: de nem énünk megerősítésével, hanem azzal a törekvéssel, hogy ne alulmúljuk ezt az emberséget, ezt az egót, akiknek magunkat gondoljuk, hanem folytonosan legyőzzük és meghaladjuk önmagunkat. Közelebb kerülve így Istenhez. Az Emberfia tanításának centrumában ez a radikális felszólítás áll: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Lk 9,24). E kijelentés az, amivel a mai emberi intellektus nem tud mit kezdeni, mert olyannyira ragaszkodik ahhoz, amit el kellene, hogy veszítsen Krisztusért. Buji Ferenc ebben a könyvében szeretné elmélyíteni a Szentírás és a keresztény élet ismeretét azok számára, akik életüket szellemi feladatként fogják fel, akikben még él készség arra, hogy saját vallásgyakorlatukon is tudjanak változtatni. Ezért nem a „betű”, hanem a „lélek” szellemében és szelleméből próbálja a Názáreti Jézus tanításait magyarázni. Megtalálni azonban azt, ami elveszett kinek-kinek már saját személyes sorsfeladata lesz. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.

Mézes Zsolt László

2006/5