Élversenyzőből vezető versenybíró Nagy Tibor ismeri az atlétika minden oldalát Magyarországon már számos rangos nemzetközi és hazai versenyt rendeztek úgy, hogy a versenyirányítói székben Nagy Tibor volt. Legyen a verseny Budapesten, Nyíregyházán vagy éppen Debrecenben, mindig teljes erőbedobással dolgozik az esemény sikeres lebonyolításáért. Nagy Tibor határozott ember, régóta benne van atlétika vérkeringésében. Az alábbiakban vele ismerkedhetnek meg közelebbről a masz.hu olvasói. Talán azt nem sokan tudják, hogyan került közelebbi kapcsolatba az atlétikával? 1968-ban Debrecenben, a Református Kollégium Gimnáziumban akkori edzőm Vojta László a Sportiskolába szervezett gyerekeket és engem is kiválasztott, mert elég jó képességű futónak számítottam abban a kis környezetben. Kezdetekben közép és hosszútávfutó voltam, aztán változott a helyzet, és ahogy elkezdtem edzeni egyre erősebb és gyorsabb lettem és én lefelé jöttem a középtávfutásból és eljutottam egészen a sprinthez. Pontosan 1968-tól 1982-ig tartott ez a versenyzői karrier. Sok szép eredményt ért el a pályafutása alatt, de mégis mire emlékszik vissza a legszívesebben? A legeredményesebb időszakom az ifjúsági kor volt. 48,0-át futottam 18 évesen, majd rá egy évre 47,2-őt értem el. Nem sokkal később junior Európa bajnokságon vettem részt 1973-ban, s ezután felnőtt válogatott voltam 1982-ig. A pályafutásom végéig rendszeresen tagja voltam a 4x400-as magyar váltónak. Miután befejezte az aktív versenyzést mivel kezdett foglalkozni? A kapcsolatom folyamatos volt mindig az atlétikával. A Református Gimnázium elvégzése után az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán tanultam, majd a TF edzői szakát is elvégeztem. 1978ban már volt kiscsoportom, és amire befejeztem a versenyzést addigra már voltak serdülő országos bajnokaim. Elég sok ügyes gyereket sikerült vidékről összeszednem, mert abban az időszakban a vidéki kiválasztás nagyon jó volt. Rengeteg bajnok gyereket kapartam össze falvakból, diákolimpiákból és mindenhonnan. Szép 25 évet dolgoztam a Sportiskolánál. Milyen irányultságú edző volt? Elsősorban futókat neveltem. Voltak távfutóim, akadályfutóim, sprintereim. Később nagyon sok gátast neveltem, főleg a 80-as évek vége felé. Elég sok tanítványom nyert korosztályos országos bajnokságot gátfutásban, bár a sportiskolában úgy voltam vele, hogy a gyerekek tehetségéhez igazítottam a versenyszámokat és nem pedig fordítva.
Miért lett vége ennek az edzői korszaknak? Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 90-es években a Megyei Atlétikai Szövetség főtitkára majd 1995 és 2005 között az elnöke voltam. Eközben a megyei NAP program koordinátori állását is én töltöttem be. Ezek nagyon szép évek voltak. Aztán nekem is szembesülnöm kellett az atlétikaedzők valós életével: tehetségeket kellett nevelnem és igazából, ahogy a többi edző én se voltam megfizetve. Az edzők többségét a nagy elhivatottság tartja az atlétika pályán. Következtek a versenybírói feladatok Később a munkám mellett már nem tudtam edzősködni, így már csak a versenybíráskodás maradt nekem. A versenybíráskodás viszont egy komplex dolog, hiszen döntéseket kell hozni. Nagyon sok döntés szabályon kívüli döntés. Például a versenybíróság elnökeként sokszor úgy kell alakítani a dolgokat, hogy azzal segíteni tudjuk a versenyzők és az edzők életét, természetesen a szabályok adata kereteken belül. Van, amikor például a célt kell megfordítani, vagy éppen a futambeosztást úgy alakítjuk, hogy az mindenki számára hasznos legyen és az eredményességre pozitívan hasson. Közel harminc évet lehúztam edzőként is tehát nagyjából látom azt, hogy egy-egy döntés mit és hogyan befolyásol. A szabálykönyv és a versenykiírás viszont mindig egy szentírás, amit következetesen be kell tartani. Öröm nézni például a debreceni versenyeket, ahol rendezettek a körülmények és minden a helyén van, csak azok vannak a pályán, akiknek ott kell lenniük. Három vagy négy világversenyen voltam versenyirányító és ezt a területet szeretem a legjobban csinálni. Éppen azért, mert az ember ilyenkor átlátja a színtereket, hogy mi minek is a következménye. Mióta versenybíráskodik? Az edzősködés mellett a kezdetek óta versenybíróként is dolgoztam. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én szeretek vesenybíráskodni. A 90-es évektől kezdve nagyon sok versenyt szerveztem meg. Volt olyan év, például 2001-ben, hogy hatvanhét versenyt rendeztem: pálya és utcai versenyeket egyaránt. Az első „versenyem” az a gyalogló magyar bajnokság volt 1993-ban Debrecenben. Majd a nagy világversenyek sorozatában dolgoztam, többek közt a mezei futó VB-n az indító brigádban, majd a ’95-ös Nyíregyházi EB-n a felvezetők vezetőbírája voltam és ezután minden nemzetközi versenyen, amelyet a hazánkban rendeztek, rendre vezetőbíróként dolgoztam.
2010-ben a két rangos verseny is volt hazánkban. A nyíregyházi Veterán Európa Bajnokságon viszonylag kusza körülményekbe csöppentünk, de az emberi erőforrásnak köszönhetően pillanatok alatt össze tudtuk rakni a versenyt, amely azután gördülékenyen folyt. Én személy szerint az NYVSC pályán voltam versenyirányító és azok, akik ott dolgoztak nagyon jól tették a dolgukat. Nálunk többnyire hosszúfutások és dobások voltak és igaz egy kicsit kevesebb technikai háttérrel rendelkeztünk, mint a center pálya, de úgy gondolom, hogy minden nagyobb probléma nélkül sikerült lebonyolítanunk a versenyt. Az külön jó érzés volt számomra, hogy ott voltunk több napon keresztül és esténként mindig le tudtunk ülni beszélgetni családról, szakmáról és a mindennapi életről. Ki kell emelnem azt is, hogy a nyíregyházi szervezők nagyon korrektül honorálták az elvégzett munkát. Le a kalappal előttük. Jelentős esemény volt a budapesti Csapat Európa Bajnokság A Csapat EB előtti pénteken még volt mit a helyére tenni, de az a húsz-harminc ember, aki nagyon érti a dolgát a maga területén megteremtette a feltételeket. A Csapat Európa Bajnokságon Kollár István barátommal a versenyirányításnál dolgoztunk. Nagyon jól kiegészítettük egymást. Ő hevesebb vérmérsékletű ember, aki a civil szakmájából hozott rendőri precizitást alkalmazza. Nagyon fontos ez, amit István képvisel, mert olykor tényleg arra van szükség, hogy a versenybírókat parancsszerűen irányítani kell. Én viszont bizonyos kérdéseket sokkal rugalmasabban kezelek és más úton érem el a célokat a kollegáknál. Az emberekkel, akikkel általában együtt dolgozok azoknak a személyiségét meg szoktam vizsgálni és a személyiségüknek megfelelően közelítek hozzájuk a cél érdekében. Van, akinek kedvesen, bájosan kell elmondani a dolgokat, van akit viszont utasítani kell. Nincs két egyforma ember, egy dolog viszont biztos, még pedig az, hogy a versenyirányítást határozottan és az időrendet percnyi pontossággal kell végig csinálni. A verseny előtt pénteken még több problémával szembesültünk, de végül a bírói csapatok összeálltak és együtt sikeresen rendeztük meg a versenyt. Ehhez elengedhetetlen volt a kulcsemberek temérdek munkája, hiszen most csak harmad annyian dolgoztunk, mint más nemzetközi versenyen, de igazából nem akarok senkit se kiemelni, mert mindenki nagyon jól teljesített. Nem egy-egy ember volt kiemelkedő, hanem az egész csapat teljesített kiválóan. Nagyon fontosnak tartom azt, amit még Mindszenty Jánoséktól tanultunk: az a jó verseny, ahol észre se vesznek bennünket versenybírókat, és a versenyek a versenyzőkről és eredményeikről szólnak. Amikor látványos bírói döntések születnek, azok nagyon nem jók. Nem szeretem a látványos versenybíráskodást, amikor egy-egy versenybíró főszerepbe helyezi magát. Természetesen minden kialakult helyzetet „forró nyomon” azonnal kezelni kell. A versenybírók is tévedhetnek, de ha tévednek, akkor azt nem szégyen bevallani.
Merre tart a hazai versenybíráskodás? Magyarországon van egy nagyon jó csapat. Sokan szokták mondani, hogy a magyar atlétika legerősebb szakága a versenyrendezői szakág. Sok nemzetközi versenyt rendeztünk eddig, amihez a kezdetekben jelentős segítséget nyújtott Gyulai István, de kapcsolataink most is élőek ifj. Mátraházi Imre és Rutkovszky Ede révén. Ma már nem könnyű egy-egy országnak versenyt kapni, mert a rendezése elég erősen üzleti és marketing kérdés. A hazánkban lebonyolított világversenyeken lehetőségünk volt arra, hogy kineveljünk egy olyan versenybírói gárdát, amely mindig meg tudja állni a helyét. Melyik volt eddig a versenybírói karrier legnehezebb versenye? 2001-ben a debreceni Ifjúsági Világbajnokság volt, amelyen versenyigazgatóként dolgoztam. Az egy nagyon nagy kihívás volt, mert több mint 160 ország vett részt a versenyen, illetve közel 500 versenybíró és önkéntes munkáját is koordinálni kellett. Természetesen azt a versenyt nem tudtam volna megrendezni olyan tapasztalt versenybírók háttértámogatása nélkül, mint például Gál László, idősebb Mátraházi Imre és még sokan mások, akik ott álltak mögöttem és segítettek. Néhány évvel ezután következett az utcai futó VB Debrecenben, majd 2004-ben a Fedett pályás világbajnokság. Mi a versenybírói sikereinek titka? A legfontosabb az, hogy akárhol vagyok, mindig felkészülök előre - és persze nálam van a szabálykönyv is, így nem érhet meglepetés. Minden versenyre minden versenybírónak alaposan fel kellene készülnie. Mondok egy példát: az ifjúsági VB-n volt huszonkét óvás és az összes óvást elutasították, azaz a versenybíróknak volt igaza. Ez azért nem mindennapi teljesítmény. Ez annak volt köszönhető, hogy mindenre nagyon fel voltunk készülve és a segítségünkre volt sok-sok kamera is, és így nagyon gyorsan döntést lehetett hozni a jó minőségű felvételek jóvoltából. Ezen a versenyen a technikai delegátussal beszélgettem, aki azt kérdezte, hogy miért vagyunk ennyire szigorúak, hiszen ez csak egy ifjúsági verseny. Válaszul azt feltettem neki, hogy ha a versenyzők most nem tanulják meg a szabályokat, akkor a későbbiekben azt fogják hinni, hogy így működik az élet. Vagy belépett, vagy nem lépett be, vagy futott a vonalon vagy nem. Nincs olyan, hogy kicsit lépet be vagy, hogy csak kicsit futott a vonalon. Ez egy nevelési kérdés is szerintem. Igaz, az utánpótlásban bizonyos dolgokban rugalmasnak kell lenni, de a szabályokban semmiféleképpen sem. Azokat feketén-fehéren be kell tartani az idősebbeknek és a fiatalabbaknak egyaránt.
Nagy Tibor híres arról, hogy mindig kiáll a versenybírói mellett. Amikor én egy verseny elnöke vagyok akkor a versenybírók az én csapatom. Ezért mindaddig - legyen az bármilyen döntés - a versenybírónak adok igazat, amíg kézzel fogható bizonyíték nincs arra, hogy a versenybíró tévedett. Hiszen a versenybíró azért tartozik a csapatomba, mert megbízok benne. Én azt gondolom, hogy amíg be nem bizonyították, hogy nincs igaza egy versenybírónak addig mindenféleképpen a bírónak van igaza. Ugyanakkor nem szabad ragaszkodni egy rosszul meghozott döntéshez, hiszen az is a jó versenybírói erényekhez tartozik, hogy ha kell, akkor tudjuk felülbírálni a döntésünket. Rengeteg magyar bajnokságnak adott már otthont Debrecen. A versenybírókat szinte nem látni a pályán és a versenyek kulturált és ünnepélyes keretek között zajlik. Ez szinte példanélküli hazánkban. Igen, mert Debrecenben sikerült egy olyan versenybírói csapatot összehozni, akikkel bármilyen világversenyt bátran meg lehet rendezni. Az egész úgy indult, hogy 2001-ben a legjobb hatvan bírót összeszedtük az országból és melléjük tettük a fiatal és elhivatott helyi embereket, akik a tapasztalt szakemberektől megtanulhattak mindent. Persze mindig tovább kell képeznünk magunkat. Igazából, ami nekem nagyon szimpatikus az az, hogy a mostani versenybírói csapat nagyon együtt van és nem csak munkatársak vagyunk, hanem jó barátok is. Az emberi tényezők mellett a technikai feltételek is kiválóak Debrecenben. 1998-ban egy új szemléletű vezetés került Debrecenbe és el kell ismerni, hogy Orendi Mihály Úr olyan gazdasági és tárgyi feltételeket alakított ki, amelyek példanélküliek. A város is szívügyének tekinti az atlétikát és így a Debreceni Sportcentrumot is. A másik tényező az emberi tényező, amiről már beszéltem. Az atlétika nagy tradíciókkal rendelkezik a városban, és sokan szívügyüknek tekintik, hogy az atlétika még jobb legyen. A debreceni nemzetközi versenyeknek köszönhetően olyan szakmai tapasztalatokkal gazdagodtunk, amelynek köszönhetően évről-évre magas színvonalon rendezhetjük meg az Országos Bajnokságokat. Mi szükséges ahhoz, hogy máshol is ilyen versenyek lehessenek? Mindenképpen olyan személyi és tárgyi feltételeket kellene biztosítani mindenhol, hogy legyen megfelelő létszámú versenybíró arra, hogy rendet lehessen tartani a pályán. Példaként említhetném a többpróba OB-t, ahol a versenybíróság elnöke voltam.
Ott, a Puskás Stadionba ha lett volna még mondjuk öt emberem akit koordinálhattam volna, hogy” Te most itt nem engedhetsz be nézőket a pályára” stb., akkor sokkal átláthatóbb, látványosabb lett volna a verseny. Ez szemlélet kérdése is, hiszen ha valaki bevállalja azt, hogy kikűldi az embereket, akkor lehet, hogy haragudnak rá az edzők és a pályán ácsorgó nézők, de ugyanakkor a verseny sokkal jobban átlátható. Ez nem a pénz kérdése. A versenyrendezés kérdése már sokkal inkább az. Például ha nincs egy melegítőpálya, ahol melegíthetnének a versenyzők, akkor nem küldhetem ki őket a pályáról. Alapvetően magyar országon nincsenek meg a létesítmény feltételek és felszereltségek ahhoz, hogy a pályán csak az éppen versenyzők és versenybírók tartózkodhassanak. Ha ezek meglennének, mint például mondjuk Debrecenben, Nyíregyházán vagy Budapesten a Puskás Stadionban, ahol ott a KSI pálya, akkor egy jó bírói csapattal meg lehetne oldani ezeket a problémákat. Persze ehhez még több versenybíróra lenne szükség, akik a melegítést is ügyelnék. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy egyre kevesebb pénz jut a versenybírókra és szinte már csak a ténylegesen a szakmai lebonyolítást végző embereket lehet finanszírozni. Mindaddig, amíg nincsenek meg a személyi és tárgyi feltételek, addig nem lehet szinte hibátlan versenyt rendezni. Debrecenben tervszerűen előre összeáll a szervező bizottság. Technikai értekezletet tartunk a versenyek előtt. A verseny csúcsa az eredményhirdetés ünnepélyes, igényes és a média színvonalas kiszolgálása is megoldott. Minden apró részletre próbálunk odafigyelni. Olykor az is probléma, hogy a versenybírói és az edzői szerep is összekeveredik. Nem mindenki vállalja be versenybíróként a szabályok teljes mértékig való betartását. Én is nagyon sokat változtam. Korábban engedékenyebb voltam, hiszen benne voltam az edzősködésben, azaz a szakmai életben. Igazából nem szerencsés ez. Egy korábbi főnököm mondta, hogy döntsem el: versenybíráskodás vagy edzősködés. Jelenleg egy világhoz tartozom és ez a versenybírói világ. Például, ha ma együtt sörözök edzőkollégákkal, akkor holnap őt vagy versenyzőjét versenybíróként küldjem ki? Igen. Most nem vagyok gyakorló edző és amikor bíróként tevékenykedek, a legjobb barátaimat is kiküldöm a pályáról. Az igazi „bírói” szemléletet Tölg-Molnár Lászlótól tanultam. Még egyszer hangsúlyozom nem szerencsés az, hogy ha egy versenybíró közben edző is. Ahogy már fentebb is mondtam: a szabályokat mindig be kell tartani, akárkiről is legyen szó. A civil életben is ez a határozottság a jellemző? Igen teljes mértékben. Azokat a tapasztalatok, amiket az atlétika során megszereztem, azokat tudom hasznosítani a civil életben is. (Schwartz-Nagy Attila írása)
