Unterwart / Alsóőr 1988
ALSÓŐRIEKHEZ
Életemben Európa Sok szép vidékét bejártam, Alsóőrnek méltó párját Végül sehol sem találtam. Itt még a nap is másképp süt Mint a messze idegenben. Szeressétek falutokat, Mert nála szebb sehol sincsen. Pinka folyó kies völgye, Itt van az én szülőföldem; Vadvirágokból bokrétát Először én itt kötöttem. Elődeink őrök voltak, Védték az ország határát. Kard és íj volt a fegyverük; Ellenségnek útját állták. Ezer éven át ők mindig Bátrak és vitézek voltak, Ezen hősiességükért Kaptak nemesi jogokat. Legyen mindig büszkeségiek Az elődök bátorsága, Hisz' a mondás is úgy tartja, A gyávának nincs hazája. Az őseink hősök voltak örökséget így hagytak ránk Nekik köszönhetjük minden, Hogy nekünk ma is van hazánk Ne feledjétek el őket: Imával és koszorúval Emlékezzetek meg róluk, Rójátok le hálátokat! Őrizzétek örökségtek, Gondoljatok a holnapra. Gazdagodjék, virágozzék Alsóőmek minden tagja!
ELŐSZÓ A legnagyobb esemény bizonyára a világ teremtése volt. Attól fogva nem szakadt meg az események láncolata. Nagy államokban, nagy országokban és nagy városokban világra szóló nagy dolgok történtek, kis országokban, kis falukban - kicsik. Alsóőr azon jelentéktelen községek közé tartozik, mely nem volt soha világraszóló események színhelye. Itt nem esett sorsdöntő csata, nem született, nem lakott itt híres költő, író, feltaláló, pedagógus, politikus, államférfi vagy hadvezér, más szóval említésre méltó hazafi. Ezen földműves község területén sohasem volt fellegvár, műemlék értékű templom vagy felsőbb iskola. Ellenben volt itt vattagyár, lovaskaszárnya, zsib- és marhavásár, lótenyésztés, szőlőtermelés és virágzó kézműipar, éltek tímárok, kalaposok, könyvkötők, 1820-ban pl. posztós céh alakult. Az alsóőriek sajnos nem előre mentek, hanem a rákhoz hasonlóan, visszafejlődtek. Ennek a visszafejlődésnek oka kevésbé az alsóőriek ügyetlenségéből következett, hanem elsősorban a rossz közlekedési viszonyokra vezethető vissza. Az utakat tavasszal és ősszel tengelyig érő sár borította. A Pinkafőtől Szombathelyig vezető országút és a vasút a községet 1,5 km-re elkerülte, és ettől a két közlekedési vonaltól jobbra és balra eső községek fejlődésükben megakadtak. Mint határmenti falu évszázadokon át sok mindenféle viszontagságon ment át, számtalan, ha nem is jelentős esemény esett meg vele, melyeket -feljegyzés hiányában a feledés leple fed. Ez a Burgenlandban, a felsőőri járásban, a Pinka folyó mentén fekvő község Felsőőr, Öri-Kisjobbágyi és Öriszigettel együtt képezi osztrák területen az úgynevezett FelsőŐrséget. Németül „In der Wart" elnevezéssel ismeretes. Ezek az árpádkori határőr települések, évszázadokon át magyar nyelv- és népszigetet alkottak. Feladatuk volt a határ védelme a német császárok és osztrák hercegek betörései ellen. Jelenleg Alsóőr Burgenland legnagyobb magyar nyelvű községe, mert a jóval nagyobb Felsőőr és Felsőpulya lakosságának több mint a fele már német ajkú. A Szombathelyi Megyei Levéltár adatai szerint Alsóőr őslakosságát a hűsége, megbízhatósága és főleg a katonai fontosságú feladatai miatt már az Árpádházi királyok. IV. Béla (1235-1270), V. István (1270-1272), és IV. László (1272-1290) jóvoltából bizonyos kiváltságok illették, melyek közül a legfontosabb volt az adómentesség. Ennek ellenében háború esetén katonákat kellett állítaniok és azokat saját költségükön teljes felszereléssel ellátniok. Súlyos veszteség érte a határőröket a Németújváriak viszálykodása idején, melynek következtében a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A túlerővel szemben ugyanis a gyepűvonal gyengének bizonyult. A szétszóródott őröket később az Anjouházi Róbert Károly király visszatelepíttette régi lakóhelyükre és 1327-ben nemesi előjogokkal ruházta fel őket. Ettől az időtől fogva egészen a Kazó István féle 1696-ban történt egyházvizsgálatig Alsóőr történetét feljegyzések hiánya miatt homály fedi. Pedig ebben az időszakban történtek Mátyás király és III. Frigyes császár a mi vidékünkön is lezajlott véres határvillongásai, melyek községünket sem kerülték ki. Hány alsóőrinek verték be a fejét, és kellett időnap előtt a sírba szállnia, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hányszor égették fel a falut. Ezeket a szomorú eseményeket csak sejthetjük, de bizonyítani nem tudjuk őket.
Bizonyára izgalmas idők voltak a török háborúk is, a reformáció és az ellenreformáció, a Bocskai és Bethlen felkelés, a kuruc és a francia háborúk, az 1848-as forradalom és végül a két világháború. Valóban, nem lehet mondani, hogy Alsóőr lakosságát a szorongás, félelem, szükség, inség és nyomorúság elkerülte volna. Az évszázadok viharait szerencsésen átélte községünk, és reméljük, hogy még 1000 évig felcsendül itt a szép magyar szó a nép ajkán. Egyes tanítók persze azon a véleményen vannak, hogy két- esetleg három generáció után elhal az Örségben a magyar szó, és Burgenlandban nem lesz többé magyar kisebbség. Sok jel sajnos arra mutat, hogy a nép feladja magyarságát, beilleszkedik a német ajkú környezetbe. Az egykori magyar nyelvű Kisjobbágyiban megszűnt teljesen a magyar szó. Őriszigetben már több német szót lehet hallani, mint magyart. Az alsóőriek még teljes egészében beszélik a magyar nyelvet. A szép magyar népviseletet azonban már nem hordják. A gyermekek többnyire olyan nevet kapnak, melyek nem találhatók a magyar naptárban. A temetőben újonnan felállított sírkövek java része már német nyelvű. Sok magyar sírkövön a magyar „család" szó helyett a német „Familie" díszeleg. Az alábbi, gyöngyszemekhez hasonló események a falu múltjának egy részét tükrözik. A mai gyors ütemű élet még inkább feledésbe kergeti a múltat, ezért szükséges a még feltárható töredékek megmentése. A szerző hálás köszönetet mond mindazoknak, akik munkájában segédkezet nyújtottak neki. A támogatásért köszönet illeti Dr Heinz Tichv urat, a kancellári hivatal népcsoport referensét és a burgenlandi tartományi kormányzóságnál Dr. Johann Jandraschits udvari tanácsos urat Ezt a könyvet azzal a kívánsággal bocsájta útjára, hogy felkeltse és elmélyítse az érdeklődést és rokonszenvet az ősrégi magyar Alsóőr iránt. Kelt Alsóőr, 1984. november 15. A SZERZŐ
HOGYAN ÉLTEK AZ ÁRPÁD-KORI ALSÓŐRI HATÁRŐRÖK? Az őrök életére, műveltségi viszonyaira nézve kevés támpontunk van. Feltehetően, béke idején is harcra készültek, hadi gyakorlatokat tartottak, az ifjúságot fegyverforgatásra okították, részint gazdaságuk rendbetartásával voltak elfoglalva. Szabadidejük pihenésre szentelték, vagy vendégségbe jártak, harci játékokat, vadászatokat rendeztek. A mindennapi élet központja a család volt. Említésre méltó, hogy az őrök házasélete az egynejűségen alapult. Ebben az időben a család köre tágabb volt, némiképp magában foglalta azt, amit mi ma rokonságnak nevezünk. Azok, akik egy őstől származtak, lehetőleg együtt is maradtak. Egymás mellett ütötték fel sátraikat, közös szállásokon, közös gazdálkodást folytattak. Gazdasági életükben főképpen a baromtenyésztésre voltak utalva, de háziállataik nagy sokasága és sokfélesége bőven ellátta őket minden szükségessel. Ezek a nyájak szolgáltatták eledelüket, részben italukat is: a húst, a tejet, és a tejből erjesztett sört, valamint a bőrt, gyapjút a sátraikhoz, ruházatukhoz és fegyvereikhez húrt. A baromtenyésztés mellett idővel foglalkozni kezdtek a földműveléssel, amit nem itt az új hazában tanultak meg, de itt nyílt először alkalmuk arra, hogy békén, biztosan és tartósan az anyaföld megmunkálására fordítsák idejük és gondjaik javarészét. Amire a mindennapi életben szükségük volt, azt legnagyobb részben otthon készítették el a család asszonyai és szolgái. Voltak mesterembereik is, akik közül mint pl. a szűcs, a szabó, a suszter, ács, ötvös, kovács és fegyvergyártó az őshazából való. A mesterségekre vonatkozóan tudnunk kell, hogy a középkorban saját maguk készítették fegyvereiket, használati tárgyaikat. A nép mindennapi életének kellékeit: ruházatát, fegyverét, arany és ezüst ékességét, annyi változatossággal, annyi ügyességgel készítették, hogy határőr őseink műveltségét az akkori nyugati népek műveltsége mellé állítva nem lehet lekicsinyleni. írásuk is volt, noha annak használata még igen korlátozott lehetett. A rovás, betű és írás szavunk régibb keletű a honfoglalásnál. A gazdasági kultúrához hasonlóan a honfoglaló magyarok szellemi műveltsége is a fejlődés magas fokán állott. AIX. század végén a már teljes etnikai egységbe forrott magyar nép társadalmi szerveztének alapja a vérségi kötelék, a társadalmi együttélés szerve a család (família) és a nemzetség, régi magyar néven „nem" (genus, Geschlecht) voltak. A család az apa fennhatósága alatt élők vérségi közössége. A családból a felnőtt családtagok kiválása és családalapítása útján családok szakadtak ki, melyekben tovább élt a vérségi összetartozás tudata, sőt a vérségen alapuló gazdasági-, jog- és kultúrközösség kötelékei se szakadtak el. A család természetes szaporodás útján tágabb alakulattá, nemzetséggé bővült. A nemzetség az egy közös őstől fiú ágon leszármazó rokon családok természetes úton létrejött közössége, mely rendszerint a közös ős nevet viseli. A nemzetség a tagok elszaporodásával ágakra szakadt, mely új önálló nemzetséggé alakult. A magyar hagyomány szerint Árpáddal 108 nemzetségjött az új hazába.
A nemzetséghez nem tartozó alsóbbrendű elemek az idegenek, a szolgák és a nemzetből bűn miatt kitaszítottak, vagyis a „nemtelenek", vagyont nem szerezhettek és jogtalanok voltak. Az egyéni tulajdon nem volt ismeretes. A termelőeszköz, fegyver, ruházat, háztartási és fényűzési cikk, a sátor vagy ház, a házi rabszolga az emberi társadalom legkezdetlegesebb korszakában is az egyén vagy a család tulajdona. A gazdaság alapját képező vagyon - a földművelő, pásztor, halász, vadász, szolganépség, a ménes, gulya, konda, nyáj, később a föld, egyszóval az, amit birtoknak nevezünk - a nemzetség közös tulajdona. A nemzetségi vagyont annak tagjai közösen birtokolták. Teljes felosztására csak évszázadokkal, a magántulajdon új rendszerének bevezetése után került sor. Az őrök mindig készenlétben álltak, még szántóföldjeik megművelésénél és a nyájak őrzésénél se hagyták otthon fegyverüket és lovukat. Az őshazából ismerték a nyerget, a kengyelvasat és a sarkantyút, és ezért tudták — ha az ellenség üldözte őket — a nyilat és az íjat nagy ügyességgel kezelni. Fegyverzetüket a nyílon és íjon kívül a rövid kard, a hajító dárda, a buzogány és a pajzs képezték. Harci öltönyüket bőrből készítették, melyet fémlemezek segítségével páncélinggé alakítottak át. A fej védelmére bőrsüveget használtak, de ismerték a fémsisakot is. Még a lovak mellét is vérttel védelmezték. Azonkívül minden tekintetben önellátóak voltak, ezért az utánpótlás, valamint az élelmezés, ruházat, fegyverkezés az ő hatáskörükbe tartozott. Háborús idő esetén az őröknek kellett az ellenség első támadását feltartóztatni, noha senki se várhatta el tőlük, hogy hosszabb időre ellenállást tudjanak tanúsítani. Mint lovas nép, a ló hátán látták el szolgálatukat, mert idomtalan lábbelijük a gyaloglásban nagyon hátráltatta volna őket. Az ellenség szemmeltartása, mozdulatainak megfigyelése, esetleges zaklatása volt a fő feladatuk, ezekről a tartalékosokat gyorsan kellett tudósítani. Az ilyen tudósítás nappal füsttel, éjszaka tűzjelekkel történt. Továbbá feladatukhoz tartozott a folyók és vizek őrzése. Szükség esetén az ellenség előretörését avval akadályozták meg, hogy ezeket kiárasztatták, a terepet vízzel elöntették. Az ilyen hatáskör minden volt, de hálás nem: állandó harcot jelentett sokszor túlerővel szemben. így természetes dolog volt, hogy Magyarország ilyen veszélyeztetett határán csak hadi ügyekben tapasztalt, harcban edzett, és semmi veszélytől vissza nem riadó hadnép tudta a helyét huzamosan megállni. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy a magyarok a harcban megsebesült katonáikat magukkal vitték és ápolták őket, ebből következtetjük, hogy a határőrök se hagyták sebesült bajtársaikat cserben, hanem orvosi kezelésben részesítették őket. A magyarok, sőt a hunok is ismerték a hadseregük maihoz hasonló tagozódását, így például a szakaszt, századot, ezredet, hadosztályt, hadtestet. Az alsóőri határőrök egy században voltak, melynek élén őrnagy állt. Ennek a vezetése alatt, mint könnyű lovasság látták el határvédelmi szolgálatukat. Őrterületük Németújváron túl, egészen Szent Gotthárdig terjedt és feltehető, hogy a mai értelemben vett csendőri, vagy rendőri tevékenységgel voltak megbízva. Fő táplálékuk a többféle húsfajta volt, a zsír, a tej és a köleskása, de szívesen itták az erjedt lótejet is. Ismerték már a sört, bort, pálinkát. Kétségtelen, hogy az újonnan letelepített alsóőri határőrök ismerték már őshazájukból a földművelést. Ott már termeltek búzát, árpát, babot, hagymát és komlót. Rendszerint nem a téli, hanem a
gyorsnövésű nyári gabonafajtákat termelték. így a nyáriárpát, a hajdinát, kendert és a kölest. Később búzából, rozsból és árpádból készítettek kenyeret, rétest és bélest. A cukrot a méz helyettesítette. Ruházatuk egyszerű volt, és az egyes évszakok időjárásához illeszkedett. Ismerték, mint előttük a hunok a vászont, melyből fehérneműjüket készítették, ismerték a selymet is. Fejrevalóul a szőrme szolgált, mégpedig a süveg, kucsma. Öltözetül használták az inget, a gatyát, a nadrágot, a kabátot, a köpönyeget, a dolmányt, a ködment, a mentét és a kacagányt. övvel, csattal és kapoccsal tartották össze ruházatukat. Dísznek és ékességnek használták a gyűrűt, a karperecet és a gyöngy nyakláncot. A határőrök öltözetéből alakult később az alsóőri népviselet, amelyhez hazzátartozott a prémes, vagy asztrigán kucsma (süveg) és kalpag, a cifrábbnál cifrább magyar zsinóros atilla (dolmány és mete), a nikkel-vagy ezüstgombos mellény, a feszes és szép vitézkötéses, sujtásos nadrág, fehér ing, vasárnap fekete és aranyrojtos - hétköznap pedig többszínű nyakravalóval. A nyári öltözet (mind télen, mind nyáron) a szívalakra kivágott szárú kordovány csizma, köröskörül bőrzsinórral befonva és elöl rózsával, bőgatya lenfejvászonból, bőszárú ing, gombos mellény és a fekete pörge kalap. Ennek megfelelően a nők is magyarosan öltözködtek. Az asszonyok pompás fejkötőkkel, a zsinóros dolmánnyal, amit az alsóőriek a német Schöfielből seszlinek neveztek, bőlszoknyával, köténnyel és fekete vagy piros csizmával. Ez a szép népviselet mára teljesen eltűnt az utcáról, ezzel is szegényebb lett az őrségi magyar kultúra. Ma már a mai idők öltözetét viselik mind a férfiak, mind a nők. A parasztok és munkások éppen úgy öltözködnek, mint az urak, nem lehet megkülönböztetni az úri hölgyet a munkásasszonytól. Ma már Alsóőrben több német szót lehet hallani, mint magyart. A nép általában csúnya német-magyar keverék nyelvet beszél, mert hiányoznak szókincsükből a magyar szavak. Majd' minden második vagy harmadik szó, amit használnak, német. Az iskolásgyerekek maguk közt is németül fecsegnek, mert a hetenkénti három magyar tanóra valóban nagyon kevés egy nyelv elsajátítására, tökéletesítésére. A szülők újszülötteiket is olyan névre kereszteltetik, melyek a magyar naptárakban, de sok esetben a német nyelvű naptárakban sem találhatók. A temetőkben az új síremlékeket javarészt német felírások díszítik. A jó magyar család szó helyett ott ragyog a német Familie szó, mint pl. Familie Farkas, Gangoly, Kelemen, Seper stb., melyek úgy illenek a magyar családi nevekre, akár az ököl a szemre. Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az alsóőriek feladják magyarságukat és lassan felszívódnak, asszimilálódnak a német többségbe. Nem csoda, ha a tanítók, akik népüket és gyermekeiket jól ismerik azon a nézeten vannak, hogy egy- vagy két, de legkésőbb három nemzedék után megszűnik ebben a községben a magyarság. A népnek átlag jól megy, mert minden ház kap a hónap elején nyugdíj járadék, vagy egyéb támogatás fejében egy csomó pénzt, ezért kényszer nélkül is könnyen feladja a magyar nyelvet, magyar kultúráját és magyar mivoltát. Sok alsóőrinek például szolgálhatnának a zsidók és cigányok, mert azok minden körülmény között megmaradnak annak, aminek születtek, zsidónak vagy cigánynak.
Hogy mi vár erre a községre, az a jövő titka, de reméljük, hogy azoknak lesz igazuk, akik azt mondják, ebben a községben még ezer év múlva is felcsendül a magyar szó.
A „TILAMOS" ERDŐ TITKA Alsóőr község érdekes és szinte drámai múltjának nagy részét feljegyzések hiánya miatt rejtélv fátyla fedi. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy ezen ősrégi, nemes, magyar község lakóinak elődei az árpádok korában őrök voltak, akik az ország határát ellenséges betörések ellen tartoztak védelmezni. Alsóőri magyarok, akik szorgalmasan művelik földjeiket, kaszálják rétjeiket, irtják erdőiket, kereskedéssel vagy ipari munkával keresik meg mindennapi kenyerüket, amikor elhaladnak egy dűlő mellett, aligha gondolnak arra, vájjon miért is hívják a község ezen részét úgy, amint az elődeiktől rájuk maradt? Talán nem felesleges munka a titkok felderítésének megkísérlése, és ezen keresztül a község lakóival való megismertetése. Minden községi dűlőnek van egy neve, így az alsóőrinek is. Ilyen különös és érdekes dűlőnevet visel a szokásos erdőelnevezésektől megkülönböztető, a komját határtól nem messze eső „Tilamos" erdő is mely a 1930-as években a német „Bannwald" elnevezést kapta. Minden valószínűség szerint ez egy ősrégi magyar szent hely volt. „Bannwald" ugyan németül azt jelenti, mint „tilos erdő". Ez az elnevezés nem felel meg a mai tilamos, vagy tilolmas erdő fogalmának. Bannwald Ausztria sziklás és hegyes vidékein olyan erdők, melyek kivágása tilos, felfogandó a hógörgetegeket. Nálunk hógörgetegek soha sem fordultak elő, ezért a Tilamos erdő más célra szolgált. Az tény, hogy ez az erdő az elnevezést azért kapta, mert a területére tilos volt rálépni. A kérdés megoldásához - hogy mi volt itt tilos, és miért nem szabadott az erdőnek ezen területére rálépni - vissza kell térnünk a honfoglalás ama időszakára, amikor őseinket határőrnek telepítették ide. A zsidóság öléből származó kereszténység pogányoknak, tehát nem istenhivő népnek nevezte hamisan őket. Azért hamisan, mert az ősmagyarok is hittek egy magasabb lényben. Bátran lehet mondani, hogy metafizikailag a zsidókkal egyenlő, vagy még magasabb fokon álltak. A magyarok ezt a lényt már akkor — éppen úgy mint ma — Istennek nevezték, nem pedig Hadúrnak, mely elnevezést, a múlt századbeli írók rákomponálták. Vallásuk egy volt a török népek őshitével. Nagy szerepe volt lélekhiedelemnek. A nemzetségi kultusz központjában az ősök szellemének
benne
a
tisztelete állt, amely egyike volt a legfontosabb társadalomalkotó és összetartó erőnek. Az ősök szellemén kívül más jó és gonosz szellemekben is hittek. Az a kevés, amit a régi magyar hitről tudunk azt mutatja, hogy közel járt már az egy istenség hitéhez, mielőtt a kereszténységet rájuk kényszerítették. Ez az ősvallás nem volt más, mint a természet erőinek imádása, papjai csodás hatalommal felruházott táltosok voltak. Megmaradt egy régi tudósítás a turkok vallásáról a VII. századból: bár nem szorosan a magyarokról szól, mégis annyira jellemzi a természetimádást, hogy tulajdonképpen megtalálhatjuk benne a régi magyar hit lényegét.
A turkok kiváltképp tisztelték a tüzet, hódoltak a légnek és a víznek is, éneket zengtek a földnek. Egyedül azonban azt imádták és Istennek azt nevezték, aki az eget és a földet teremtette. Neki lovakat, szarvasmarhákat és juhokat hoztak áldozatul, voltak papjaik, akikről azt hitték, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva. így érthető, hogy őseinknek valamennyi jó és rossz leieknél hatalmasabb volt a tűz szelleme, melyet a földszínen a lobogó lángban, az égen a ragyogó napban tiszteltek és imádtak. Ezt a legfőbb szellemet, aki mindent teremtett és éltet, aki minden jónak és rossznak örök kútforrása, Istennek nevezték. Az ő hazája az ég, az ő szolgái a csillagok, az ő birodalma a világ. A mindent éltető tűz jelképezi. Ez a legfőbb szellem pedig nemcsak a természeti erők kútfeje, hanem az erkölcsi rend Istene is. Megszemélyesítője minden tulajdonságnak és erénynek, melyet a nép büszkén vallott sajátjának, és mint ilyen, a szó szoros értelmében a „magyarok Istene" volt. Milyennek képzelték őseink az ő nemzeti Istenüket? Mint harcias nép, a hadak Istenének. A mennydörgésben hallották hangját, lépésének dübörgését. A villámban pedig izzó nyilát látták. Mint a legfőbb isteni hatalom, kútforrása volt ugyan a rossznak, de nem lehetett egyúttal a gonosznak is megszemélyesítője. Vele szemben nem érezték szolgának magukat, mert ő volt a nagy és jó barát. Tudatában voltak annak is, hogy a segítségét nem bűbájos szerekkel lehet kierőszakolni, hanem erejük megfeszítésével nyerhetik el. A gonoszág összességét akkor is az ördög szóval fejezték ki, melyet a saját nyelvükön „urdungnak" neveztek. Hittek a lélek halhatatlanságában, az élet folytatásában a másvilágon, a földi élet összes örömeivel, szórakozásaival és kellemességeivel. A pokol, a tisztítótűz, valamint az utolsó ítélet kínjait és gyötrelmeit nem ismerték. Érdekes ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy a zsidók sem hisznek a pokol és a tisztítóhely tüzében, mert ha meghalnak, rögtön Ábrahám ölébe, tehát egyenesen a mennyországba kerülnek. A hagyományokban nyomát találjuk annak a hitnek is, hogy a leölt ellenség a győzőnek szolgája lesz a másvilágon. A harcban elesettek lelkei sírjukból kikelve segítőén részt vesznek a földiek küzdelmeiben. A néphit a tejutat ezen szellemek útjának tartotta. A székely ember a „hadak útjának" nevezi, Csaba királyfi és az elhunyt hun vitézek lovainak patkói sziporkáznak ott a csillagokkal versenyezve. Valahányszor nagy veszedelemben hozzájuk fohászkodnak. Ez a legenda azért érdekes a mi számunkra is, mert a hagyomány szerint az alsóőriek is székely eredetűek. Amikor Attila halála után a hun birodalom is összeomlott, romjai közé temette a hun népet, csak a legkisebb és legkedvesebb fia, a görög császár leányától származó Csaba királyfi mentett meg közülük mintegy 15.000-et. Ezzel a sereggel vonult vissza Erdély keleti határhegyei közé, a Maros és az Olt gyönyörű völgyeibe, ahol a székelyek a régi mondákba vetett hittel ma is azt vallják, hogy ők Csaba királyfi hunjainak egyenes ivadékai. Midőn a magyarok Árpád fejedelem vezetése alatt a Kárpátok Vereczkei szorosát átlépték és a honfoglaláshoz fogtak, a hun eredetű székelyek egy része is hozzájuk csatlakozott, akik a szóhagyomány szerint a mi „Őrségünkbe" telepedtek le. Harcedzettségük és megbízhatóságuk miatt határőrségi szolgálattal bízták meg őket. őseink tehát határőrök voltak, s ettől a tevékenységtől kapták Alsóőr, Felsőőr, Őri-Sziget, Őri-Kisjobbágyi, Őri-Szentmárton községek a nevüket. Hogy az alsóőriek tényleg székely, tehát hun eredetűek voltak-e, pontosan persze nem tudhatjuk, mert lehettek éppúgy avar, vagy magyar származásúak is. A község határában esetlegesen sorra kerülő ásatások talán erre a kérdésre tudnak majd biztos feleletet adni.
Az ősmagyarok papjaikat táltosnak, segédjüket boncunak nevezték. Mint minden vallásnál, úgy az ősmagyaroknál is az istentisztelet bizonyos szertartás, vagy ceremónia keretében ment végbe. A sátrakban lakó nép nem ismert szilárd, kőből épült templomokat. A szabad ég alatt, a levegőbe furakodó dombok ormán, suttogó berkek szélén, felbugyogó források, vagy csörgedező patakok mellett gyújtották meg az áldozati tüzet. Ennek lángjainál mutatták be Istennek azt, ami nekik legkedvesebb, legdrágább volt. A nap kelte, vagy nyugvása idején, amikor a hatalmas égi szellem tekintetét a földi ember szeme is elbírta, gyújtották meg az áldozati tüzet. A föld gyümölcseiből és kedvelt háziállataikból a legszebbeket szemelték ki az áldozati tűzre. A legbecsesebb áldozat volt a hámot nem látott, nyerget nem hordott, foltatlan és kövér, fehér ménló. Az áldozatot szent kútnál, kútforrásnál és szent fáknál, kőből emelt oltáron mutatták be. A virágokkal, koszorúkkal és szalagokkal feldíszített áldozati állatot, — különösen a lovat — a nép buzgó imája és éneke mellett ünnepélyesen az oltárhoz vezették, ahol a táltos imát mondott, hogy az áldozat az Istennel közölje népe milyen nagyon tiszteli, szereti és segítségéért esedezik. Ezt az üzenetet a ló fülébe is súgta. Ezután az ima után a lovat — szintén a nép imája és éneke között párszor az oltár körül vezették, ahol a táltos éles karddal átvágta a nyakát. Edénybe felfogott vérét borral felhígították és a várakozó népnek bizonyos szertartás között ivásra kiosztották. Ezután következett a belek megtekintése, melyből a nép a táltos által, sorsának megfejtését vélte. Végül a ló húsát nyárson megsütötték és a nép áhítatosan elfogyasztotta. Ezt az ünnepélyes lakomát „áldomásnak" nevezték, ami a mai napig is az adás-vétel utáni italt jelenti. Az alsóőri emberek mindenkor szerették az éneket, táncot, mely együtt szállt magasba az áldozat füstjével, lelkesítette, felvidította őket harci táborozásaikon, szórakoztatott a mindennapi életben és megszólaltatta a múlt emlékét, az örök dicsőséget a jövőért küzdő utódok előtt. A magyar nép mindig dalos nép volt, dalainak szövege, ritmusa, híven tükrözte mentalitását, szenvedélyét és egész jellemét. így biztosnak vehetjük, hogy őseink istentiszteleténél az ének éppen olyan szerepet játszott, mint a mai keresztényeknél. Ha a régi időknek csak egy-egy töredéke maradt volna meg számunkra, akkor nem szenvednénk annyira a történeti adatok hiányában. Sajnos ilyen a helyzet Alsóőr őstörténetében is: nem tudjuk biztosan, hogy milyen szerepet játszott a Tilamos nevű erdő az alsóőri határőrök életében, azért csak a valóságot megközelítő feltevésekre vagyunk utalva. Kétségtelen a Tilamos erdőben is állott egy áldozati oltár. Ezt a feltevést az a tény is alátámasztja, hogy ezen térség közepét sík terület képezi, amelyen még ma is több fakadó forrás van. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen helyeken szoktak a magyarok (ősmagyarok) az áldozati oltárokon tüzet gyújtani, gyanítható, hogy ez az erdő is ilyen istentiszteletre szolgáló hely volt. Ide gyülekezett össze minden ünnepélyes alkalommal a nép, mert itt imádkozott papjuk, a táltos, és itt mutatta be nagy ünnepségekkor a boncu segítségével a fehérlő áldozatát. Itt áldották meg a házasulandókat, itt avatták szüzekké a felserdülő leányokat, itt avatták a harcosok közé a felnőtt ifjakat, itt tartották gyűlésüket, haditanácsaikat, s végül itt adták meg az utolsó tisztességet az elhunytaknak. Ebben a valószínűleg kerítéssel körülvett helyiségben, csak bizonyos alkalmakkor volt szabad belépni, mindenekelőtt tilos volt barmok legeltetése. Ettől a tilalomtól kaphatta a Tilalmas erdő az elnevezést, és így a „Bannwald" elnevezés, mely csak az elementáris katasztrófa meghiúsítására szolgál, teljesen helytelen. Az említett tények — adatok hiánya miatt — mint említettem, nem bizonyíthatók, de felvetésünk valószínűségéül szolgál Kállaytól 1817-ben Budapesten megjelent „Régi magyaroknak vallásbéli és erkölcsi állapotáról" Tudományos Gyűjtemény II. kötet c.
tudományos munkája, mely tartalmazza: „Áldozó helyeik"
az
56.
oldalán
a
következő felvilágosító
mondatot
„Vagy a szent hagyományok útmutatása szerint, vagy önnön képzeleteik után, vagy őseik szokása eránt való tekintetből, más népeknél is — nevezetesen a Finneknél - nem lévén templomok, az isteni tisztelet, s áldozat a hegyeken, a fáknál, a kőhalmoknál, a kutaknál, a tavaknál tartatott. Hasonló szertartásoknak kellett lennie a Magyaroknál is, mert a Szabolcsi Szent Gyülekezetekével, s a Frankok Capitulareivel egytartalmú és abból nem az a következtetés, melyet Cordines tett: hogy a szertartások csak ezeknél, hanem mivel jobbára minden törvény felteszi a vétség uralkodását, amely ellen igazíttatik, inkább, hogy szomszédainknál is, földieinknél is divatban voltak." Nem kétséges, hogy a magyarok eredeti vallása, mire a történelmi korba jutottak, vándorlásaik és sokféle érintkezéseik következtében már sűrűn át volt szőve más, fejlettebb vallások jeleivel, különösen a perzsák fogadalmaival, szertartásaival, akiknél a fehérlő ádozata is meg volt, vagy a kazárok szomszédságában megismert mohamedán és zsidó vallással, valamint a görög kereskedők által a keresztény hittel. E behatások azonban nem változtattak az ősi hit lényegén, csak a zsidó hitregéből született kereszténység kényszerfelvétele vetett véget ennek a megható, dicső, ősrégi vallásnak. Őseink a halált úgy tekintették, mint a lélek megszabadulását a porhüvelytől, s gyengéd gondoskodással takarították el, ami az emberben halandó volt. Halottaikat vagy a földbe temették és átadták a föld szellemének, vagy a folyók medrébe eresztették alá, hogy a futó víz szellemei őrködjenek felettük. Vagy pedig elégették, és így átadták őket a mindennél hatalmasabb tűz szellemének. A temetés után az elköltözött lélek üdvösségéért pedig tort tartottak. Ezzel az engesztelő áldozattal járó lakoma megtartása megmaradt napjainkig. Persze nemcsak holta után tért a lélek az szellemi világba, a földi embert is mindennapi életének ezer meg ezer kapcsa fűzte Istenéhez és a szellemekhez, akiknek tiszteletére aggódó gondossággal ügyelt. Azt tudjuk, hogy a magyarok nem önként vették fel a keresztségét, hanem politikai okokból. Amikor Szent István, első magyar király belátta, hogy a kereszténység felvétele nélkül népével együtt nem maradhat meg Európában, Magyarország összes lakosságát, valamint a mi vidékünk lakóit a kereszténység felvételére kényszerítette. Nem ment ez könnyen, amit a Dunántúlon főképpen Koppány vezér lázadása bizonyít, akit csak német lovagok segítségével sikerült a királynak levernie. E lázadás leverésének az volt a következménye, hogy királyi parancsra minden, a régi magyar vallásra emlékeztető dolgot, tűzzel-vassal kiirtottak. A vallás további gyakorlása halálos büntetés mellett el lett tiltva, ezen célok elérése érdekében az összes szent helyeket megsemmisítették. A király katonái elpusztították a magyar vallású oltárokat és a tilalmas erdőben álló oltárt is olyan tökéletesen összetörték, hogy annak még nyoma sem maradt. Ki tudja ma megmondani, hogyan történt Alsóőr megtérése, és hányan estek az új vallásnak áldozatul, de a vallás emlékeit a népből egyszerűen nem lehetett kitörölni. Az alsóőriek a régi istenükhöz hűek maradtak. Továbbra is meggyújtották elrejtve és titokban az erdő mélyén az áldozati tüzeket. Évszázadokig tartott, amíg a magyarság megbékélt az új vallással, az alsóőriek sem voltak kivételek. Hogy mégis milyen ragaszkodással csüngtek régi vallásukon az
bizonyítja legjobban, hogy még a múlt század közepén minden pünkösd hétfőn az egykori szent helyeken, az erdőben táncmulatságokat, majálisokat tartottak. Ezért, alsóőri atyafiak, ha a Tilamosban jártok, gondoljatok arra, hogy őseinknek itt volt az első templomuk. Viselkedjetek áhítattal, és legyetek tudatában annak, hogy egy régi magyar szent és kegyeletes föld van a talpatok alatt, melynek nyomai ugyan eltűntek, de a dűlő neve, hajdani jelentőségét a mai napig megőrizte.
A GYEPŰRENDSZER NYOMAI ALSÓÖRBEN „Gyepűrendszer" név alatt ismeretes határvédelmi vonal volt a honfoglalás korának „vasfüggönye ", melynek egy része Alsóőr határát is érintette. Rendelkezésre állottak erdőségek, folyók, tavak, mocsarak és árkok. Ezeket a természet adta akadályokat kemény munkával, ügyességgel és hozzáértéssel még jobban kifejlesztették és így erős határvédelmi rendszert alkottak. Ennek a határvédelemnek, ahogyan már említettük a fő célja az volt, hogy kidöntött fákból a terep elmocsarasítására szolgáló gátakat, árkokból, kerítésekből és más torlaszokból mesterséges akadályokat készítettek, melyet latinul indagines-nek, magyarul pedig „gyepű-" nek neveztek. Ha az ellenség át is jutott az ingoványokon, akkor feltartóztatták a gyepűk, melyek sok esetben áttörhetetlenek voltak. Emléküket Alsóőr területén a mai napig is sok dűlő neve őrizte meg. A gyepükön átvezető kapukat sorompóval zárták le. Ezekről a hadifontosságú, lezárható átjárásokról kapták Alsóőrön az „irtási kapu" és a „sorompó", Felsőőrön a „mezőkapu", Szigeten a „kapunál lévő dűlők" a nevüket. Az ellenség megjelenésekor a vidéket riasztani kellett, ami nappal füst, éjjel pedig tűz jelekkel történt. A vidék hadászatilag fontos helyeire, mint például az akadályok közti átjárók biztosítására már közvetlenül a honfoglalás után határőrségeket telepítettek, melyek szemmel tartották az egész környéket és vigyáztak a határra. Az ilyen megfigyelő helyeket „Berdának" nevezték, és ilyenek voltak a „Berda" és „Borda" nevű dűlők is. Valóban nem nehéz a Berda névben a német jelszót „Wer da?" vagyis „ki van itt?" felismerni. Kétségkívül itt a Berdán is volt, — amit azonban nem tudunk bebizonyítani — egy megfigyelőhely, valószínűleg itt is állott egy megfigyelőtorony, melyről az őrök az egész környéket, a Pinka völgyével együtt megfigyelés alatt tartották. Az ilyesféle, négy gerendára épült és szószék alakú tornyot a magyarok „górénak" nevezték, a szerbek éshorvátok „Cetvorkának" hívják. Miután az ilyen tornyok árnyékában kocsmákat építettek, a szlávok elnevezték ezeket a söntéseket „Cerdáknak". Ebből a szláv szóból lett később a jó magyar fogalom, a „csárda". Mivel nyugatról a Pinka völgyébe vezető út lezárására kellett a legnagyobb gondot fordítani, így ennek a folyónak a vizét is gáttal fogták fel, innét származik a felsőmalom közelében lévő „Gát" elnevezésű dűlő. Amikor pár évvel ezelőtt a Pinka új medrét kotrógépekkel kikotorták, egymás mellé rakott fűrészfákat találtak, melyek gyökere Vörösvár, koronája Felsőőr felé mutatott. Ezek a torlaszok is a gyepűrendszer részét képezték. Alsóőrtől egy dobásnyira van Németciklény nevű község, melynek az akkori neve Vasverőszék volt. Ezt az elnevezést ez a község azért kapta, mert itt vasat olvasztottak, melyből a határőrök részére szerszámokat, főleg fegyvereket készítettek. Ezért a Pinka völgyének elmocsarasítása és megőrzése az őrökre nézve életfontosságú volt. Olyannyira őrizték, hogy itt az ellenség soha nem tudott betörni. Az alsóőriek első
települései az Almásberek, Szállás és a Tilamos nevű dűlők voltak. Később költöztek, különösen állataik miatt, ide a Pinka völgyébe, jelenlegi helyükre. A tatárokkal szemben sajnos a gyepűrendszer elégtelennek bizonyult. Az őrök, akik életben maradtak, a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A gyepű szerepét később a kőből épült várak vették át. Ilyenek voltak Németújvár, Szalona, Borostyánkő, Léka, Lanzsér és Fraknó is. Midőn Róbert Károly király a szétszóródott őröket újból visszatelepítette, földműveléshez fogtak. E művelés alá fogott területek neve a talaj tagoltságával, minőségével és tulajdonságával függött össze. így például Forduló, Fenék, Hidegoldal, Kútfej, Kis és Nagy Hosszú Szarkakút, Tőispart.
ALSÓŐR ŐSLAKOSSÁGA Szűkebb hazánk ősrégi kulturális múlttal rendelkezik. Mivel ez a vidék az úgynevezett Borostyánkő úttól nem messze terül el, mely a Keleti tengert az Adriával kötötte össze, így sok mindenféle nép fordult meg errefelé és keresett állandó települési lehetőséget. Kutatások szerint e tájat legelébb az illírek lakták, majd Krisztus születése előtt 400 körül a kelták csatlakoztak hozzájuk. Történelmileg bizonyíthatóan Alsóőr és környéke 10-től egészen 437-ig a római birodalomhoz tartozott és a Pannónia nevű tartomány részét képezte. Hogy ez a község már akkor lakott terület volt, azt a határában levő erdőkben fellelt számos római sír bizonyítja. Az idő tájt e terület többször szenvedett a különféle germán törzsek, kvádok, a markomannok és a vandálok átvonulásától és betöréseitől. A 4. században Ázsiából, erős népszaporodás következtében nagy népvándorlás indult meg, egyik nép a másikat szorította tovább. Legrégibb őseink, a hunok is elhagyták régi hazájukat Ázsiát, Balambér vezérlete alatt és a Duna-Tisza köze központtal megalapították a hatalmas hun birodalmat. A hunok legnevezetesebb királya Attila volt, kit a népek Isten ostorának neveztek, valószínűleg a legyőzött ellenséggel szembeni szigorú bánásmód miatt. Attila majdnem egész Európát meghódította. Akik ,jó szívéhez" fordultak, azokat nem bántotta, így kegyelmezett meg Nagy Leó pápa kérésére Róma városának. A hatalom nem tette őt elbizakodottá, igen egyszerűen élt, fatálból evett és fakupából ivott. Szerette az őszinteséget, gyűlölte a hízelgőket. Halála után fiai visszálykodása miatt felbomlott a hun birodalom. Több mint 100 évig laktak itt a hunok, maradékaik Erdélyben telepedtek le, egyesek tőlük származtatják a székelyeket. Mikor a germánok Attila halála után (453) a hunok hatalmát megtörték és birodalmukat elpusztították, ezen a vidéken a gótok és utánuk a herulok játszották a főszerepet, míg a langobárdok legyőzték és 526-ban kiszorították őket. Fél évszázad eltelte után a langobárdok is felszedték sátorfájukat és királyuk Alboin FelsőOlaszországba vezette őket, ahol megalapították a langobárd birodalmat. A hunokkal rokon avarok is Ázsiából jöttek és birodalmukat szintén a Duna-Tisza köze központtal alapították meg. Belső viszályaik következtében azonban nem tudták tartósan kiépíteni hatalmukat. Előbb a bolgárok, majd Nagy Károly, a frankok királya, hosszú küzdelemben legyőzte őket és véget vetett birodalmuknak. Így tehát Alsóőr vidékén a magyarok bejövetele előtt mintegy 300 évvel már a magyarokkal rokon népek laktak, akiket mint ismeretes, avar néven ismer a történelem. Megkeresztelkedésük után 805-ben Nagy Károly a mai Petronell és Szombathely között
fekvő területet jelölte ki számukra ahol kagánjuk vezetése alatt saját törvényeik szerint élhettek. A jelek szerint megélték a magyarok bejövetelét. Kutatók adatokat találtak arra vonatkozóan is, hogy ők voltak azok, akik a honfoglalás előtt üzenetet küldtek az akkor Kiev környékén táborozó magyaroknak, hogy jöjjenek be Magyarországra. Úgy néz ki tehát, hogy ők hívták Árpád fejedelem magyarjait a Kárpát medencébe. A határhelyzet folytán Alsóőr lakói határőrzők voltak. Első név szerinti összeírásuk 1482-ből való: Budach, Eördögh, Gaspar, Gerger, Hagon, Kun, László, Mólom, Pathy. Mária Terézia 1746/47 évekből származó adománylevele, a következő 17 nemzetséget sorolja fel: Balikó, Benkő, Eördög, Farkas, Gángoly, Gyáki, Györög, Heritz, Kelemen, Léb, Muer, Pál, Palánk, Seper, Szabó, Török és Tóth. Hazátius János, Vasvármegye főszolgabírója is igazolja egyik 1784. évi oklevelében, hogy 1733-ban ezen családok képezték Alsóőr nemesi községét. Kazó István, vasvári prépost és főesperes az 1697. évi egyházvizsgálati jegyzőkönyvében megállapította, hogy Alsóőr lakosságának száma gyermekekkel együtt összesen 371 lelket számlált. A későbbi összeírások, majd népszámlálások adatai szerint Alsóőrnek 1759-ben már 715, 1787-ben 821 lakosa volt, számuk 1890-ig 1603-ra emelkedett. A lélekszám azóta egyre kevesebb lett, jelenleg 820.
AZ ALSÓŐRI SEPER CSALÁDRÓL A Seper név községünkben kétségtelenül a leggyakrabban előforduló családnevek közé tartozik. Alsóőr lakosságának jó negyed része ezt a nevet viseli, de Felsőőrőtt is sok a Seper. A felsőőri járás több falujában is élnek szórványosan Seperek, de nemcsak itt, hanem még Jugoszláviában, Szibériában és nagy számban Amerikában is. Nem tudjuk, hogy a Seperek ősei magyarok, avarok, vagy hun eredetű székelyek voltak, erre vonatkozólag semmiféle bizonyíték nincs. Biztos azonban, hogy mind a három rokonnép volt. Vannak adataink arra vonatkozólag, hogy 875-ben NyugatMagyarországon még éltek avar töredékek, akik később határőrszolgálatot teljesítettek. Arról is van tudomásunk, hogy mindjárt a honfoglalás után erdélyi székelyeket telepítettek Nyugat-Magyarországra határvédelmi szolgálatra és bizonyos az is, hogy magyar törzseket is rendeltek a honfoglalást követően a nyugati határ őrzésére. Hogy a Seperek akkori őse melyik népből származott, nem tudjuk. Bizony ságos csupán az, hogy a Seperek királyi határőrök voltak, ezt a Szombathelyi Vasvármegye Levéltárában elfekvő okiratok igazolják. A levéltár igazolása szerint az 1733-ban megtartott nemességvizsgálati jegyzőkönyv szerint Seper Mátyás igazolta nemességét a többi alsó- és felsőőri nemesekkel együtt. A nemesség igazolása II. Mátyás király 1661. február 16-án kelt megerősítő oklevele alapján történt. Ez pedig tartalmazza II. Rudolf király „Nova donatio"-ját és Károly Róbert király 1327-ben kelt oklevelét, melyek mind az alsó- és feísőőrieknek még az Árpád-házi királyoktól származó kiváltságait erősítik meg. A királyi oklevél a felsorolt alsóőri családokat — közöttük a Sepereket is — „de AlsoEör" tehát alsóőri nemesi előnévvel említi. A Szombathelyi Levéltár okmányai bizonyítják, hogy 1327-ben Károly Róbert király a Németújvár és Borostyánkő vára között lakó királyi őröket (speculatores nostri) a régi IV. Béla, V. István és IV. László királyok idejében elveszett kiváltságaikban nemcsak megerősítette, hanem kifejezetten az ország nemesei közé sorozta, részükre külön „őrnagy"-ságot szervezett. Ezeknek az őröknek az utódai -
65, név szerint felsorolt család — 1582. február 28-án II. Rudolf királytól Alsó- és Felsőőre adományt nyertek. Ebben az adománylevélben a Seperek is akkori írásban Seyperként szerepelnek. Az Anjouk uralkodása alatt a családtörténetre vonatkozó két nevezetes mozzanat észlelhető. Az idő tájt váltak ki az egyes ágak az ősi nemzetségből és családnevet vett fel. Ugyancsak Károly Róbert, Nagy Lajos, de főleg, Luxemburgi Zsigmond király által adományozott családi címereket attól az időtől használták. A Seper család ősei is kaptak címert, de nem tudjuk mikor és kitől. A címer ellipszis alakú, benne kiterjesztett szárnyú, jobbra néző sas, jobb karmában kardot, a balban zászlót tart. A sas feje felett mellvértes rácsos sisak, ötágú koronával és nyaklánccal. A címert stilizált levelek veszik körül. Az őrök feladata a gyepűnek, vagy gyöpűnek nevezett magyar határvédelmi vonal őrzése volt. Mivel pedig abban az időben az emberek a családnevüket foglalkozásuk után kapták (Asztalos, Lakatos, Kovács, Bíró stb.), nem jelent az ősrégi Sewypr (Seöpör) magyar név mást, mint Gyepőrt, vagyis a gyepű (határvonal) védelmi vonalának az őrét. Idők folyamán hangtolódás következtében a Gy-ből S lett, a régi alakból megmaradtak az E és P betűk és így lett a Gyepőrből Sepőr és végre az Y és az EW betűk ö-re változásával Seper. Ilyen változást lehet látni Csepel sziget nevével is, mely Árpád fejedelem lovászától, Sepeltől kapta a nevét. Schneider Miklós, volt szombathelyi föle véltáros úgy vélte, hogy a Seper név török eredetű. A család Horvátországban élő ága pedig azt mondja, hogy a Seperek Boszniából származnak, ahonnan a 15. században vándoroltak ki az Őrségbe. Azt is állítják, hogy a család egy része megmaradt Boszniában, áttért ott a mohamedán vallásra, állítólag ma is laknak ott Seperek. Schneider felfogása azért téves, mert a Seper név ősrégi magyar szóból származik a Gyepőrből. A horvát vonal álláspontja is téves, mert a Seperek már a 12. században Alsóőrön laktak és semmi nyoma nincs annak, hogy Boszniából vándorolt volna valaki Magyarországra abban az időben. Bizonyítékot ugyan nem jelölt meg a horvát ág arra vonatkozóan, hogy Seperek laknának ma is Boszniában. Elképzelhető, de csak egyetlen módon: mikor a törökök 1526-ot követően birtokba vették Magyarország legnagyobb részét, beütéseik nem kímélték meg az Őrséget sem. Lehet, hogy ilyen beütések alkalmával néhány Sepert elhurcoltak az Őrségből és Boszniában telepítették le őket. Tehát nem Boszniából jöttek a Seperek az Őrségbe, hanem innen hurcolták őket oda. A Seper család mind alkatában, mind beszédmódjában tökéletesen magyar. A 15. században történt állítólagos kitelepülés nem tudja bosnyákká vagy horváttá tenni a Seper családot, míg a szűkebb hazánkban élő horvátokat a török uralom allatt a 16. században telepítették Horvátországból Burgenlandba. Tény, hogy a horvátországiak is alsóőri nemeseknek vallják magukat. Bizonyíthatóan a 19. században vándorolt ki Alsóőrből Seper Kajetán Eszékre, ott sörgyárat alapított, oda vitt magával több rokont és ezek a kivándorolt magyar nemességgel rendelkező Seperek alkotják az ottani család ágát. A kivándorolt rokonok között található Seper Alajos is akinek fiából, doktor Seper Franjoból, lett később Zágráb bíboros érseke. Később a Vatikánban kúriai kardinális tisztségét nyerte el. Szívgyengeségben halt meg Rómában 1981-ben és a zágrábi székesegyházban temették el. Annak ellenére, hogy kitűnően beszélt magyarul, a szerzővel mindig németül beszélt. Ellenben doktor Seper Mirko nevű öccse, a zágrábi
egyetem volt tanára, és Seper Janka nevű nővére, akik szintén nagyszerűen tudtak magyarul, a szerzővel is szívesen beszéltek magyarul, nem tagadták meg sem magyar nyelvüket, sem magyar származásukat. A bíborosnak volt egy Seper József nevű nagybátyja is, aki sok éven át Eszék város plébánosa volt. A Tito-rendszerben 1945-ben letartóztatták és két évi fegyházbüntetésre ítélték. Szabadulása után, testileg és lelkileg megtörve, hamarosan meghalt. A sörgyárat, a majort, a 700 hold birtokot, házakat és a város legnagyobb szállodáját Kajetán unokái, Kálmán és Kornél örökölték. Tito őket is megfosztotta javaiktól. A két örökös már meghalt. A Sepersörösdinasztiából csak Kornél egyetlen fia van még életben. Seper Kajetán t Eszéken temették el. A családi sírbolton többek között a következő német nyelvű felirat olvasható: „Familie Seper, alatta Cajetan von Seper de AlsoEör,geboren am 2. September 1836 - gestor-ben am 5. September 1914". A horvátországi ág újabban is érvel — a család horvát származását igyekezvén bizonyítani —, hogy a „seper" szónak a horvát nyelvben valami értelme van és pedig egy bizonyos agyagfalat jelent. A 12. században, amikor a Seperek már az Örségben éltek, nem agyagfalat építettek az ellenség ellen, hanem gyepüket. Az, hogy a „seper" szó a horvátban is előfordul, puszta véletlen lehet. Meg lehet érteni, hogy a Horvátországban élő, elhorvátosodott család igyekszik odavalósinak feltüntetni magát, ez azonban nem változtat azon az okiratokkal és nyelvtani bizonyítékokkal félreérthetetlenül alátámasztott tényen, hogy az ősrégi Seper család, bárhová is kerültek egyes tagjai, magyar eredetű. A mai Alsóőrön lakó Seperek java része földműveléssel foglalkozik, de vannak közöttük iparosok, kereskedők, tisztviselők és akadémikusok is. Vallási tekintetben római katolikusok. A szerző meri remélni, hogy a mai Seperek is híven őrzik családi hagyományaikat és mindenkor megbecsült tagjai lesznek társadalmunknak. A Seper családdal kapcsolatos tényeket megerősíti szerzőhöz intézett levelében. Szövege a következő:
Vasvármegye
Levéltára
a
Vas vármegye levéltára. 609/1942. szám. SEPER KÁROLY úrnak Alsóőr. A Seper-család nemesi származásával kapcsolatban értesitem a következőkről. Vasvármegye 1733. évi nemesség vizsgálati jegyzőkönyvének bejegyzése szerint az Alsóőr helységben lakó Seper Mátyás igazolta nemességét, a többi alsóőri és felsőőri nemesekkel együtt. A nemesség igazolás II. Mátyás király megerősítő oklevelével történt. II. Mátyás király megerősítő oklevele pedig tartalmazza II. Rudolf király nova donatiojat és Lajos /helyesen Róbert Károly/ király 1327. évből származó oklevelét, amelyek mind a
felsőőriek és alsóőriek kiváltságait erősítik meg, amelyekben már István, Béla és László királyok részesítették elődeiket. A királyi oklevélben felsorolt alsóőri családok, közöttük a Seper-család is, mindnyájan „de Alsó Eőr", tehát ,,Alsóeőri" nemesi előnévvel vannak említve, minek folytán nemcsak nemesi rangjának, hanem az „Alsóeőri" nemesi előnév használatához való jogának elismertetésére is igénye van. Szombathely, 1942. április 1. főlevéltárnok aláírás
HOGYAN TÖRTÉNT AZ ADÁSVÉTEL 1803-BAN? Azt ne higyjék, kedves olvasóim, hogy több, mint másfél évszázaddal ezelőtt is úgy adtak-vettek ingatlant elődeink, mint ma. Ingatlant nem vásárolhatott vidéken mindenki, csak nemes emberek. Nem voltak a földeknek maguknak sem biztos határai, mert nem volt telekkönyv és nem voltak határok, legfeljebb falunként létezett összeírás arról, hogy kik a birtokosok. A birtok határait ezért a szomszédok neveivel jelölték, nagyságát legtöbbször csak megbecsülték, ami igen sok birtokháboritásra és birtokfoglalásra vezetett. Ha valaki, főként szegénysége miatt, földjét eladta, legtöbbször a községi elöljáróságnál jelentette be, ahol azt feljegyezték. A rendszerint írni-olvasni nem tudó föld népe ilyen adásvételről írást nem is készíttetett. Ha valaki mégis meg akarta adni a módját az adásvételnek, és erről írást is kívánt, akkor a püspöki székhelyen levő káptalanhoz fordult, amelynek urai aztán írásba foglalták a cselekményt, és erről pecséttel, valamint aláírással is ellátott okmányt adtak ki. Ezzel az okmánnyal tudta azután bizonyítani a vevő a megvett földhöz való jussát. Ha az írás elveszett, a káptalantól lehetett újabb írást kapni. Ezekben az okiratokban is csak a dűlőket, szomszédokat, esetleg vizeket, dombokat jelölték, mint határt és meg volt említve a vételár is. A legtöbb okiratban írva van, hogy a szerződők nem tudnak írniolvasni, és ezért a káptalannál levő eredeti okiratokat csak kézjeggyel látták el. A legtöbb községben feljegyezték az adásvétel tényét, sok helyen azonban még ez sem történt meg. így egy birtok tulajdonjoga és határai igen sok esetben bizonytalanok voltak. Amit most ismertettem, az érvényes általában a falvakra. A nagy nemesi birtokok és városi ingatlanok átruházása formaságokhoz volt kötve, és ugyanez a káptalan közbejövetelével ünnepélyes keretek közt történt. Az alábbiakban ismertetek egy ilyen régi eredetű adásvételi szerződést. Az okirat hivatalos része latinul, a felek akaratnyilvánitása pedig magyarul van írva. Mi, az alulírott szombathelyi székesegyház vasvári káptalanja, adjuk egyhangúlag azoknak tudtára, akiket illet, hogy a folyó évben a folyó hó 15-én megjelentek a két nemes Marinka és Katalin Seper, akiknek magyar nyelven, alapos megfontolás után, szabadon és kényszer nélkül következőket hoztuk tudomásukra, ami egyébként egyszerű papirosra már magyarul le is volt írva. Alább is megírattak nemes Seper Kata és Marinka, néhai Seper Jánosnak leányai, magunkra vállalván minden Atyánk fiaink és Successorink terheket, adjuk tudtára azoknak, akiknek illik, hogy bizonyos szükséginktől indíttatván kényteleníttettünk Alsó Eőri T. L. Vass Vármegyei helység határában, nevezetessen a Körtefánál a Czikesbe, feliül a felső kútfejhez járandó út, allul Léb-Successori hasonló szomszédságában lévő fél
hold szántó földünkért, s minket édes Atyánk után illetőt mindennemű haszonvételeivel együtt Nemes Gángol Andrásnak s hitvessének, Benkő Judithnak s mind két ágú maradékainkak 20 forintért, melly Summát feli is vettünk, örökben és megmásíthatatlanul ell és által adni. A Törvényes Evietiot magunkra vévén, mellyrül is adjuk ezen Nevünk után tett Kezünk keresztvonásunkkal megerősített Levelünket. Torony, 15. Április 1803. Seper Marinka, Seper Kata. Ezt az örök időre szóló adáslevelet esküvel erősítették meg előttünk. Kijelentették, hogy ennek minden pontját, minden részében és részletében valóban be fogják minden időkben tartani, és ez visszavonás nélkül érvényes marad. Továbbá kijelentették, hogy ez az ő akaratjuk és ezt eladási szerződésnek nyilvánították előttünk. Mindezt írástudásunkkal és hivatalunk tekintetével erősítjük meg. Kelt április 16-án az Úr 1803-ik esztendejében. Főtisztelendő és tiszteletre méltó Dugovits János apát úr és a székesegyház nagyprépostja. Nagy József szerengádi Szent Katalin apátja és a káptalani lektor, s. k. Kiss Eböei Eölbei Nepomuk, szintén Isten kegyelméből németújvári apát és kántor s. k. Godány János sárvári őrkanonok, Eörség Szabó Imre a pápoczi és zalaegerszegi Boldogságos Szűz Mária Rend priorja s. k. Mártin Pál alsó lendvai főesperes és a mi egyházunk kanonokja. A Mindenható akaratával egyezően. Olvasva lett a káptalanban általam, Godány János őrkanonok.
ÍTÉLET BIRTOKŰGYBEN Szombathelyi Törvényszék 6164/82. 1882 Ő felsége a király nevében. A Szombathelyi Kir. Törvényszék Gyáki Károly és érdektársai alsóőri nemes birtokosoknak, az Alsóeőr határában a nádasdi dűlőben két helyen fekvő összesen 35 hold 1519oöl-re terjedő és kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illető két birtok egyenkénti felosztása eránti ügyben a lehetőség komondása és a jogosultak között az aránykulcs megállapítása kérdésében az érdekeltek meghallgatása, s az egyezség megkísérlése feletti jegyzőkönyv bemutatása folytán az alulírott napon és helyen tartott nyilvános ülésben következőleg ítélt: Az alsóeőri határban az úgynevezett „nádasdi dűlőben" 7012 és 7016 hr. számok alatt fekvő 35 hold 1519 aöl-re terjedő nemesi rétbirtok az alsóeőri közös birtoktól különálló testnek mondatván ki, azoktól különválasztatik, s ezen kizárólag nemesi részbirtok egyenkénti felosztásának lehetősége bíróilag kimondtatik és erre nézve a „C" alatti jegyzékben megnevezést és még netán igénylő között felosztási arány kulcsul azon divatozott gyakorlati mód vétetik fel, mely nemesi közbirtokosok közmegegyezésével felosztott teherviselésben van részvételi szabályul megállapítva. A közös birtokok felosztása körül munkálódó mérnök utasítatik,hogy a különálló nádasdi rét birtokot az ítéletben kimondott arány szerint ossza fel és az illetők részére
hasítsa ki, — az erről külön felveendő mérnöki munkálatokat térkép és kiosztási birtokkönyvet annakidején hitelesítés végett bemutassa, egyúttal neki meghagyatik, hogy a határfelmérést 30 nap alatt annál bizonyosabban teljesítse, mert ellenkező esetben arra pénzbírsággal szólítatni. Indokok. Mert a kérvényhez A alatt mellékelt község előljárósági bizonyítványból, és a munkálkodó mérnök nyilatkozatából kitetszik, hogy az úgynevezett nádasdi dűlőben 7016 és 7012 hr. számok alatt fekvő tüzetesen számított, 3 részben osztva 57 519 aölet, vagyis 35 hold 1519 aölet tevő nemesi rét birtok az alsóeőri községi közös birtokok közé tévedésből felvétetvén az 1878 évi sept. 16-án keltezett jegyzőkönyvben az arányosság tárgyául szolgáló közös birtokok között 2-ik szám alatt kaszáló rét 69 hold 1279 a ölre számított területben foglaltatik s mert a B alatti bemellékelt ítéletből úgy a hivatalból becsatoló régi peres iratokból nyilván kitetszik, hogy a 35.hold 1519 aölből álló nádasdi rétbirtok tulajdonjoggal kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illeti, kik előtt a C. alatti kimutatás egész terjedelmében felolvastatván azt egyhangúlag elfogadták, s nyíltan kijelentették, hogy a kérdésben forgó nádasdi rétbirtokot annak alapján az abban megnevezett, s még netán igazolandó nemesi birtokosok közé, az ott kitett arányban kívánják felosztani, — mely nyilatkozat folytán C. alatti kimutatás bíróilag meghitelesített. S végre mert a folyó 1882. évi sept. 4-én felvett s 6164 számmal jelölő jegyzőkönyvi nyilatkozatok szerint az alsóeőri községi nemes birtokosok mindannyian önként megegyeztek abban, hogy az úgynevezett nádasdi rétbirtok mely 35 hold 1519 oölre terjed, a jogosuló nemesi birtokosok között 1836 12. tczikk 5 § -ra hivatkozva azon arányban, amit ember emlékezetet meghaladó időtől fogva a nemesi birtokosok a teherviselésben részesülésük alapján ama rétbirtokot használták, illetve annak évi jövödelmét húzták, s minthogy a rétbirtok tényleges felosztására nézve az arányosság kulcsául ez esetben egyedül csak a régi gyakorlat állapítható meg. Mindezeknél fogva az úgynevezett nádasdi nemesi rétbirtok 35 hold 1519 a ölre terjedőleg az 1882/880 sz. alatti keresetben az arányosság tárgyául felvett közös községi birtokoktól különválasztandó és kimondandó volt, hogy ama nemesi rét az arányossági perben a kereset tárgyát nem képezhetvén csak tévedésből lett a tárgyaláskor felvéve, s melyre nézve a felosztás lehetősége kimondandó, és ez értelemben foglaló ez-szerint az arányosság kulcsául az eddigi gyakorlat a C. alatti alapján megállapítandó és a szerződött mérnök ezek alapján a nyombani felosztás és kihasítás teljesítésére utasítandó volt. Kelt Szombathelyen a kir. törvényszék 1882. évi október hó 3-án tartott üléséből. P.H.
Olvashatatlan aláírás
Királyi törvényszék
elnök
Szombathelyen
Andalich Gyula jegyző
LAJTABÁNSÁG Tudvalevőleg az első világháború a Központi Hatalmak vereségével és az Antant Hatalmak győzelmével végződött. A központi hatalmakhoz Németország, Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária, valamint Törökország tartoztak.
Az antant államait Amerika, Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország képezték. Oroszországban 1917-ben kitört a forradalom, ezért ez az állam a háború utáni határvonal-kiigazításokban nem vett részt. A párizsi békeszerződésekben elhatározták a monarchia felosztását és Magyarország feldarabolását. Csehország és Jugoszlávia, hogy könnyebben tudjanak egymással közvetlenül érintkezni, a mai Burgenland területén egy korridor létesítését követelték. Ez a terv azonban nem tetszett sem a franciáknak, sem az olaszoknak, azért az osztrák kancellárnak, mind az osztrák küldöttség vezetőjének, Dr. Kari Rennernek, azt tanácsolták, hogy követelje ezt a területet Ausztriának. Dr. Renner teljesítette a tanácsot és így került az antant áldásával Nyugat-Magyarország egy része és szűkebb hazánk is, Alsóőrrel együtt osztrák fennhatóság alá. Az elcsatolás ellen az ifjú magyarok, akik ,felkelőknek és felkelő magyaroknak" nevezték magukat, Tóth-Prónai és blatniczai Prónay Pál huszárezredes és Héjjas Iván főhadnagy vezetése alatt kézzel-lábbal tiltakoztak a korridor terv megvalósítása ellen. A vezetésük alá tartozó fegyveres osztagok leszerelt katonákból, diákokból, tisztviselőkből, munkásokból és parasztokból álltak. Az akkori idők eseményeiről Missuray-Krug Lajos „A nyugat-magyarországi felkelés" c. könyvében a következőket írja: „Felsőőrőtt megismétlődött a történelem. Árpád határőreinek utódai egyesülve a közöttük élő német és horvát lakossággal, az első alkalmas pillanatban összefogtak, szent esküvéssel fogadtak egymásnak és szülőföldjüknek örök hűséget majd 1921. évi október hó 4-én kikiáltották Lajtabánság függetlenségét, önállóságát és semlegességét. A tábori mise után Kecskemét városának fehér selyem zászlaját szentelték fel. A zászlóanyai tisztet Prónay Pálné gróf Pálffy Aimé töltötte be s lelkes szavak kíséretében adta át a zászlót az I. ső hadsereg parancsnokának. A zászlószentelés után az alkotmányozó ülést Bárdoss Béla nyitotta meg mint elnök, a jegyzői tisztet dr. Lévay Ferenc látta el. A történelmi jelentőségű alkotmányozó gyűlésen felvett jegyzőkönyv szó szerinti szövege: Jegyzőkönyv Kelt Felsőőrőtt, 1921. évi október hó 4. napján tartott alkotmányozó gyűlésről. Elnök a gyűlést a következő beszéddel nyitotta meg: Tisztelt alkotmányozó gyűlés! A trianoni békeokmány 27. cikke L. pontjának értelmében kiürítendő területeket a Magyar kormány 1921. évi október hó 3-án délután 6 órakor hivatalosan átadta. Ausztria azonban ezen területeket nem vette át. Ezzel az önrendelkezési jog reánk visszaszállott, amiért is döntenünk kell jövő sorsunk felől. Fölkérem a Nyugat-Magyarország területét eddig védő fölkelő seregek fővezérét, hogy előterjesztését megtenni szíveskedjék. Prónay Pál fővezér erre a következőket terjeszti elő: Tisztelt alkotmányozó gyűlés! Ebben a pillanatban az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország minden községe úgy Mosón, mint Sopron és Vas vármegyében összegyűlve várja sorsának jobbrafordulását. Magyarországtól elszakította ezt az ezer éve békességben vele tartó magyar, német és horvát anyanyelvű népet a rövidlátó trianoni béke. Egyetlen község sem kívánja, hogy
a kommunista Ausztriához csatoltassék. Legyen tehát Nyugat-Magyarország független és önálló! /Általános meg-megújuló helyeslés/. Elnök: Megkérem jegyző urat, hogy a függetlenségi nyilatkozatot olvassa fel. Jegyző olvassa: Nyilatkozat. Mi, akik ősi hazánktól megkérdeztetésünk nélkül elszakíttattunk és a legyőzött Ausztria kommunistáinak martalékául dobattunk oda, hogy becsületünket, családunkat, vagyonunkat, vallásunkat, erkölcseinket megmentsük a vörös szenny áradattól, községünk népei nevében függetlenségünket kikiáltjuk. /Általános helyeslés és lelkes éljenzés!/ Elnök folytatta: Tisztelettel kérem, hogy a függetlenségi nyilatkozat kihirdetését tudomásul venni méltóztassék. /Általános, szűnni nem akaró helyeslés/. Elnök: Fölkérem a jegyző urat, hogy a határozati javaslatot terjessze elő! Jegyző olvassa: Határozati javaslat: Megbízzuk és felkérjük a nyugat-magyarországi felkelő csapatok fővezérét, hogy nevünkben a függetlenségi nyilatkozatot kiadja, a felelős kormányzó tanácsot megalakítsa és az alkotmánytervezetet elkészíttesse. Elnök: Tisztelettel kérem, hogy a határozati javaslatot elfogadni méltóztassék. /Általános helyeslés és éljenzés/. Elnök: A javaslatot egyhangúlag elfogadottnak kimondom és az alkotmányozó gyűlést berekesztem. Isten áldása kísérje felszabadult hazánk és népeinek függetlenségét. Ezzel a jegyzőkönyv lezáratott, a községi képviseletek aláírott és pecséttel ellátott függetlenségi nyilatkozatai mellékeltetnek. Bárdoss Béla sk.
Dr. Lévay Ferenc sk. Prónay Pál sk.
Az alkotmányozó gyűlés után Bajcsi Gyula hatalmas beszédet tartott a járásbírósági épület erkélyéről. A megjelent küldöttségek a gyűlés végeztével folytatták a népszavazási jegyzőkönyvnek aláírását. A nagyobb falvakban este lampionos körmeneteket és táncmulatságot rendeztek a nap megünneplésére. A gyűlés után azonnal kiragasztották minden községben a magyar, német, horvát nyelvű kiáltványokat. A kiáltványt egész terjedelmében a következőkben hozzuk: Kiáltvány a világ népeihez! A nemzetek önállósága elvének hangoztatásával diktált trianoni béke megkérdezésünk és meghallgatásunk nélkül a legyőzött Ausztria kommunistáinak koncául akarja dobni ezeréves egyetértéssel kezünkben tartott területünket. Ezen erőszakolt átcsatolás ellenkezik a joggal és igazsággal, mert önrendelkezési jogunkat figyelmen kívül hagyja, mert a legyőzött érdekében sújt bennünket.
Mélyen sérti nemzeti önérzetünket és történelmi hagyományainkat, amelyek évszázadokon át Ausztria gyűlöletében testvériségbe forrasztották a hazájukat egyformán szerető magyar, német és horvát polgártársainkat. Avégből, hogy nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetéseket tarthassunk fenn, hogy a szabad népek kölcsönös érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű nemzetközi kötelezettségek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosíthassuk és biztosíttassuk, fegyvert fogtunk s most egyetlen ellenség sincs ősi földünkön. Kivívott szabadságainkat megtartandó és biztosítandó a trianoni békeokmány 27. cikkének 1. pontja értelmében a kiürített területek és lakosainak függetlenségét, önállóságát és semlegességét kikiáltjuk és a Lajtabánságot megalakítjuk. Az államfő jogait a bán gyakorolja, akit az alkotmányozó gyűlés választ. A végrehajtó hatalmat a bán a hattagú kormánytanács útján és felelőssége mellett gyakorolja. A bánság hivatalos nyelve a magyar, anyanyelvét azonban úgy a hivatalos, mint a magánterében minden polgár szabadon használhatja. A törvények, rendeletek magyar, német és horvát nyelven jelennek meg. Átmenetileg a magyar állam törvényei maradnak érvényben. A bánság minden polgára nemzetiségi, nyelvi, vallási különbségre való tekintet nélkül a törvények előtt teljesen egyenlő s ugyanazon politikai és polgári jogok és kötelezettségek részese. Ezen függetlenségi kiáltványban foglaltakat magunkra nézve kötelezőknek elfogadjuk, mind magunk megtartjuk, mind másokkal megtartatjuk, aláírásunkkal és pecsétünkkel ellátjuk. Kelt Felsőőrött 1921. évi október hó 4-én. Lajtabánság alkotmányozó gyűlése. A gyűlés ezután megbízta Prónay Pált, mint fővezért, hogy kormányzótanácsot nevezzen ki és az alkotmányozó tanácsot hívja össze. A határozat meghozatala után a jelenlévő felkelő csapatok nyomban felesküdtek a fővezérre. A katolikus és protestáns lelkészek által megáldott zászlót erre magyar, német és horvát beszédek kíséretében átadták a felkelő csapatoknak. Ezzel a gyűlés, amely a leglelkesebb hangulatban folyt le, végetért. Egész Felsőőr zászlódíszbe öltözött erre a napra. Felsőőr falain és kevéssel utóbb már a többi nyugat-magyarországi falvakban is a következő tartalmú plakátok jelentek meg: Nyugat-Magyarország népei! A trianoni béke értelmében a kiürített területek függetlenségét, önállóságát és semlegességét Felsőőrött 1921. évi október hó 4-én déli 12. órakor kikiáltották és a felkelő csapatok fővezérsége a kiürített területekben megalakult. A lakosság Nezsider, Kismarton, Felsőpulya és Németújvár járásokban is hozzájárult a függetlenségi nyilatkozathoz, és az erről szóló jegyzőkönyvet a községek elöljáróságának aláírásával és minden község pecsétjével ellátva a fővezérséghez Felsőőrre beküldötte. A Lajtabánság intézménye csak rövid életű volt, mert az antant ultimátumot intézett Prónayékhoz, ezen terület kiürítésére, ellenkező esetben katonai beavatkozást helyezett kilátásba. A túlerővel szemben való síkraszállás kilátástalanságát beismerve a felkelőknek nem maradt más hátra, mint a visszavonulás, úgy hogy az osztrák csapatok még 1921. november havában a kiürített területet ellenállás nélkül elfoglalták, és így a mai Burgenlandot birtokukba vehették. Jómagam is láttam, hogy hosszú vonatok szállították a katonaságot Pinkafőről Szombathelyre. Ha Wilson 14. pontja értelmében NyugatMagyarországon is lett volna általános népszavazás, akkor ma Burgenland alig létezne és
megmaradt volna magyarországi területnek, mert a papság, tanítók, és a hivatalnokok túlnyomó része magyar érzelmű volt. Erről a témáról azonban felesleges beszélni. Tény az, hogy Wilson 14. pontjában a Központi hatalmakat kellően becsapta, mert igéretét nem tartotta be s a világ ezáltal is közelebb került a második világégéshez.
A DIREKTÓRIUM Kun Béla ideje alatt, mint más községekben, úgy Alsóőrben is felállították a direktóriumot. Ennek a testületnek 10 tagja volt, s ők képezték a község elöljáróságát. Élükön a direktóriumi elnök állott, aki egyidejűleg a falu bírójának és a községi polgármesternek a tisztét is betöltötte. A felsőőri szolgabírótól kapta az utasításokat, de a község ügyeit minden tekintetben önhatalmúlag intézte, mert direktóriumi tagtársai nem adhattak neki parancsot, legfeljebb jóindulatú tanácsot. Abban az időben Farkas István nevű korcsmáros töltötte az elnöki tisztet, akit háznéven Gózer Istóknak neveztek. Többek között Seper Károly kovácsmester is a direktórium tagja volt, ebben a minőségben Farkas elnök úrtól kapta a parancsot Péter Andor Károly és a Laci Jancsi Istókkal együtt, hogy menjenek el Vasvárra ültetni való magkrumpliért. A háború utáni nehéz időben e fontos élelmiszerből is nagy hiány volt. A három atyafi vonaton valóban Vasvárra érkezett, de krumplinak se híre se hamva, mert a környékbeli parasztok még nem szállították az állomásra, ezért az alsóőri kirendeltségnek várakoznia kellett. Közben eljött május elseje, a munkásság nagy ünnepe. Amint az alsóőri atyafiak a városban ácsorogtak, egyszer csak a Főtér felől hangos zeneszót hallottak. A kíváncsiság persze odacsalogatta őket is, ahol egy hatalmas tüntető tömeg tódult eléjük. A tömeg élén egy magas növésű bácsi állott, aki a tüntetőket egy jó fej nagysággal felülmúlta. A gyógyszertár előtt maga a gyógyszertáros állt egypár barátjával, azok is bámulva nézték a tüntetőket. Amikor a tömeg hozzájuk érkezett, az óriás növésű bácsi elkezdett torka szakadtából ordítani: „Befelé, befelé, ugye most pirul a pofa!" Ugyan a gyógyszerész a barátjaival együtt nem hagyta magát kihívni. Nem szaladtak be a gyógyszertárba. A tüntető óriás tovább kiáltott, míg az éneklő és zászlót lobogtató tömeg lassan továbbment. Másnap megérkezett a krumpli, az emberek zsákba szedték, bevagonírozták. Két nap múlva hazaérkezett a szállítmány az őriek nagy boldogságára. Seper Károly kovácsnak volt egy Károly nevű kisfia, aki a többi iskolatársával már 8 éves korában nagyban énekelte a „Föl-föl, ti rabjai a földnek, föl-föl te éhes proletár"-t. Mit is tudták ezek a gyerekek, hogy mi a proletár, az éhség is egészen ismeretlen volt előttük. Később azután megtanította őket az élet, hogy kik is a proletárok, és mi az éhség, a koplalás. Gőzer Istók a direktóriumi elnöki tisztet korrektül töltötte be, de tudatában volt annak is, hogy a felelősséggel együtt neki köztisztelet is jár. Az akkori időben Fuksz Lujzi volt a kisbíró. Történt, hogy a Lujzi bácsi egy napon az erdőből hatalmas szekér hintést hozott haza. Rossz lábai miatt, hogy ne kelljen olyan sokat gyalogolni neki, felmászott a szekérre. Amikor a Mária szoborhoz érkezett, kivel találkozott, mint a jó elnök úrral. Már messziről jelezte a magas szekérről, hogy szeretne valamit beszélni az elnökkel.
Gózer Istók odament a szekérhez és parancsoló hangon a következőket mondta neki: „Te, Lujzi, ahogyan látszik, te nem tudod, hogy én a község feje vagyok." ,3a akarsz velem beszélni, akkor szállj le rögtön a szekérről, állj velem szembe, mert én nem vagyok hajlandó egy szekéren ülő emberrel tárgyalni!" Lujzi bácsinak ha ez a parancs nem is tetszett, nem maradt más hátra, mint a magas szekérről leszállni. Amikor a Horthy kormány a kommünt megbuktatta, egypár kakastollas csendőr is felbukkant Alsóőrben. Azok főleg gyermekeket faggattak, hogy ki volt kommunista. Azok azonban nem árultak senkit sem el, így a direktóriumi elnöknek és tagtársainak nem lett bántódásuk.
MEGSZÁLLÓ CSAPATOK ALSÓÖRBEN Alsóőr, mint határőr község, évszázadokon keresztül Magyarországhoz tartozott. Minden határvidék nagyobb veszélynek van kitéve, mint az ország belseje. Ezt a sorsot Alsóőr se kerülte ki, itt sok katona fordult meg. Az alsóőriek szívósak voltak, talán azért menekültek meg a teljes pusztulástól, ami sok más falunak osztályrészül jutott. De most nem a régi idők eseményeit idézzük fel, inkább maradjunk olyan megszállásoknál, melyekre sok alsóőri bácsi és néni még most is emlékezik. Az első világháború után Magyarország elveszítette 2/3 részét a trianoni békeszerződés döntése szerint. Az összes szomszéd országok kaptak egy darabot belőle, és Burgenland név alatt kapcsolódott Nyugat-Magyarország egy része Ausztriához. Ehhez a területhez tartozó Alsóőr község katonai megszállása a következőképp játszódott le: Minekutána a felkelők teljesen visszahúzódtak, az Alsóőriek napról napra számoltak az osztrák bevonulással. 1921. november 21-e reggele, sőt az egész nap borús, ködös, barátságtalan volt. Még a délelőtti órákban a Felsőőrtől Nagyszentmihályig vezető országúton egy zászlóalj erősségű osztrák csapat menetelését lehetett látni, mely az országúti vöröskeresztnél az úton lekanyarodott, és a Wölfl-i féle malom udvarán keresztül a falu felé vette az irányt. Erős lovak húztak maguk után 4 ágyút, és a menet befejezését a konyha, vagyis a ,gulyás-ágyú" képezte. Amikor a jövevények egy kapitány parancsnoksága alatt a főtérre értek, nem üdvözölte őket senki, de nem is szállt szembe velük senki. A legénység a templom utcába lett irányítva, ahol fegyverüket a hársfák alatt gúlába tették. A négy ágyút a mai hadiszobor előtt állították fel, míg a gulyáságyú a paplak udvarán kapott elhelyezést. Ezekután a legénységet és a lovakat az egész faluban, egyes házaknál „bekovártélyozták". Szülőházam is kapott a legénységből négyet éspedig derék és fess Linz-i hidász katonákat. Minekutána édesapám három évig Eszéken a tüzérségnél szolgált, bírta a magyar nyelven kívül tökéletesen a német és horvát nyelveket is. így tehát nem esett senkinek nehezére a felső-ausztriai katonákkal megbarátkozni. Azok is hamarosan otthoniasan érezték magukat, különösen, amikor édesanyám jó ebédet főzött nekik. Vacsorára pompás teát kaptak-, végül is elkezdtek dalolni. A csodálatos szép felső-ausztriai népdalokkal, de különösen a közismert linzi dallal, „Drum sind wir Landsleut, Linzeri-sche Buam" — meghódították az egész házinépet, így a megbarátkozás súrlódás nélkül megtörtént. A második, vagy harmadik nap volt a vasárnap. Ezen a napon mise után bemutatták a katonák a nép nagy meglepetésére zeneművészetüket, s az odacsődült gyerekek, köztük jómagam is, tartották nekik a kottát. Jutalmul csokoládét kaptunk. Az igazságot bevallva, itt ismerkedtem én is evvel az édességgel először, ez a tápszer az akkori időkben nálunk nagyjából ismeretlen volt. Minden reggel a mai hadiszobor előtt felsorakozott 4 ágyúnál tartott egy öregebb őrmester a katonáknak az ágyúról és alkatrészeiről előadást. „Bremszylinder" szó még most is a fülembe cseng. Nem
gondoltam volna, hogy évek múlva én is a tüzérséghez kerülök, és ez az elnevezés a mindennapi kenyeremhez fog tartozni. Az ideiglenes lovarda az Alsó-réten volt. Nagyban hozzájárult az általános megbarátkozáshoz a katonák fegyelmezettsége, korrekt magatartása a civilekkel szemben. Lopásról, betörésről, fosztogatásról és egyéb erőszakoskodásról, ami a megszálló csapatoknál elő szokott fordulni, itt egy szót sem lehetett hallani. Némi nehézséget okozott azonban a magyar ajkú alsóőri lakosságnak a hivatalokban a német nyelv használata. A hivatalnokok szerencsére tapintatosak voltak, sok esetben tolmácsok segítségével bonyolították le az ügyet. Osztrák mód szerint mindenki előadhatta kérését, senki sem lett elutasítva, így aztán lassan megszokták az alsóőriek az osztrákokat, azok meg az alsóőrieket. Alsóőr második megszállása 1938. tavaszán német csapatok által simán, probléma és zökkenés nélkül történt. Az egész megszállás abból állott, hogy egy század motorizált német katonaság bevonult a felsőőri kaszárnyába, és azok látogatást tettek faluról falura. A német hatóságok a megszállás után elrendelték egész Ausztria területén a népszavazást, Ausztriának Németországhoz való csatolásáról (Anschluft). Minden alsóőri a hozzácsatolás mellett döntött, csak a Koó Géza nem. Szavazatának nem volt döntő ereje. Az akkori időben Ausztriának több mint 600.000 munkanélküli állampolgára volt, és ezen a gazdasági problémán hasonlott meg a kormány. A nép nagy örmére a Hitler-kormány mindenkinek adott munkát és kenyeret, sok alsóőri Németországban kapott munkahelyet, többek között a Bauer Feri is Hamburgba került, melynek a lakossága németalföldiesen, vagyis „plattdeutschul" beszél. Az alsóőriek meg maguk között magyarul fecsegtek. Egyszer a Feri megkérdezte egy hamburgi munkatársától, hogyan beszélnek, mert nem érti meg nyelvüket. Azt azt felelte neki: „plattdeuschul" és visszakérdezett, hogyan beszél Feri társaival, mert ő sem érti meg őket. Erre Feri azt felelte: „Wir reden plattösterreichisch", vagyis alosztrákul. A nép zöme a Hitler-rendszerrel nagyjából meg volt elégedve, mert volt kereseti lehetőség, és az országban csend és rend uralkodott. Azonban egy jó esztendő múlva, a II. világháború kitörése kevésbé volt megnyugtató. Már akkor sokan feltették a kérdést, hogyan fog ez a vérontás végződni? Magamnak is be kellett rukkolni, és részt vettem a francia és orosz hadjáratokban. A győztes francia hadjárat után a sors Berlinbe sodort, ahol a hadsereg főparancsnokságánál az osztrák születésű Dr. Eduárd Gleise von Horstenau miniszternél és tábornoknál egy félórás beszédet folytathattam. Minekutána Alsóőr abban az időben Stájerországhoz tartozott, az első kérdés az volt: „Hogyan érzik magukat a stájerok?" Én erre azt feleltem neki, és hogy megmondom az én véleményemet, ha nem tartóztat le engemet, és nem lövet agyon. Erre elmosolyogta magát, és szószerint azt mondta: „Beszéljen csak nyugodtan, nálam nem kell félni, mert én jobban szeretem a nyílt szót, mint a hízelgést." Ezekre a biztató szavakra az volt a feleletem, hogy a stájerok örültek, hogy kaptak munkát, vége lett a nyomorúságuknak. Ellenben nem számítottak arra, hogy ilyen gyorsan kitör a háború. Ezekhez a szavakhoz hozzátettem saját véleményemet: „Saját nézetem szerint az egész világ hadat fog nekünk üzenni, mi a túlerővel nem fogunk megbirkózni, és végül úgy járunk, mint az első világháborúval, elvesztjük ezt is." E szavak után a székben nyugodtan ülő tábornok úr felállott, a szobában ide-oda ment, s a következő megjegyzést tette: „Sokszor éjszakánként nem tudok aludni, rémképeket látok, mert magamnak teszek szemrehányást, hogy ezért a háborús fejlődésért én is felelős vagyok!" Közben az idő múlt és a háború vége felé a tábornok urat Jugoszláviába vezényelték, hogy az ottani partizánokat csillapítsa le, és
tűrhető állapotot teremtsen a német kormány és a Tito emberei között. Ezt a feladatot, mint régi osztrák diplomata mintaszerűen megoldotta. A háború után a győztesek parancsára őt is, mint háborús bűnöst bezárták, és a börtönben titokzatos körülmények között meg is halt. Alsóőr harmadik megszállása. Egy napon az oroszok Szombathelyig jutottak és innét nyomultak tovább osztrák területre. A dr. Portschy Tóbiás tartományi vezető (Gauleiter) vezénylése alatt Rohonc környékén rögtönzött sáncok az előrenyomuló oroszoknak nem volt komoly akadály, így Burgenland határát könnyedén átlépték. A német hadsereg visszavonult, hogy a stájeri és alsó-ausztriai hegyekben megkapaszkodjék, ezért az utánnyomuló orosz egységek majdnem ellenállás nélkül elfoglalták Nagyszentmihályt, vagyis Grofipetersdorfot. Ebből a nagyközségből az oroszok egypár ágyúlövést is leadtak Alsóőrre, hogy tudassák közeli jelenlétüket. A gránátok megöltek egy embert és két házat felgyújtottak. Az áldozat senki más nem volt, mint a Zárka Lajos, akinek rendes lakhelye sem volt. Itt Alsóőrben született, de az élete javát Bécsben és Alsó-Ausztriában töltötte el. A háború alatt viszont Alsóőrben és a szomszédos községekben tartózkodott, mert a régi ismerősök ellátták élelmiszerrel. Nagy oroszbarát volt, mindig a kommunista eszmének hódolt. Nem vette senki komolyan, aki csak tudta, kínozta, azért bosszút forralt magában. Leginkább akkor haragudott, ha valaki medvének nevezte. A jó Lajos bácsi arról álmodozott, mivel a front mindig közelebb jött, hogy a Posch József vendéglős és mészáros mester házában üti fel hadiszállását, innét fogja, mint komisszárius a falu ügyeit intézni, azokat elárulni az oroszoknak, akik őt leginkább szekálták. Azok azután vagy agyon lesznek lőve, vagy Szibériába lesznek, mint fasiszták, hurcolva. így tehát már sokan porladozó hullának, vagy szibériai fogolynak érezték magukat. Mindenesetre a Lajos bácsitól kezdett az egész falu félni, mert attól tartottak, hogy ez a kiszámíthatatlan és félkegyelmű ember mindenre képes. A sors azonban áthúzta tervét, mert a Hejcselli hegyen, ahol az oroszok bevonulását várta, az első gránát véget vetett az életének. Összeroncsolt holttestét egy talicskába tették, úgy tolták ki a temetőbe. A keleti üdvözlet halálos volt számára, amit sok alsóőri polgár megkönnyebbülve vett tudomásul. A németek nem viszonozták a gránátozást, nem tanúsítottak ellenállást, így az oroszok 1945. május 5-ének reggelén Alsóőrbe is behatoltak. Az első katonák ukrajnaiak voltak, házról-házra mentek és csak azt kérdezték: vannak-e a házban német katonák elrejtve, mert azoktól jobban féltek, mint ördög a szentelvíztől. Másnap reggel véget nem érő orosz sorkatonaság vonult át a falun, Felsőőr és Alhó irányában. A menet végét tankok, tüzérség és a trén, vagyis az utánpótlási kocsik sokasága képezte. Az oroszok a menázsi utánpótlásáról is a maguk módja szerint gondoskodtak, azért a levágásra szánt szarvasmarhákat magukkal cipelték. Alsóőrt is egész csorda Magyarországról rekvirált hosszuszarvú szilaj ökrökkel tisztelték meg, melyeket ideiglenesen a szobor közelében lévő Szabó Gyuri kertjébe behajtottak. Az átvonuló katonaság egy része a járművekkel együtt a hadiszobornál rövid pihenést tartott, mert a harc tovább folyt és a „kis háború" itt Alsóőrben sem ért véget: Egypár német géppuskás a magyarosi erdőbe befészkelődött és onnét vette tűz alá a Nadasd és Szentkút között Őrállás felé előnyomuló oroszokat. A már meghalt Magdics Károly, aki több alsóőri családdal a Bödönök árokba menekült, szemtanúja volt ezeknek a harci eseményeknek, melyekről később a következőképpen nyilatkozott: „A német katonák igen takarékosan lőttek, de ha egyet lőttek az rendszerint halálos volt. így sok orosz katonának lett Alsóőr az élete végállomása." A géppuskások között volt egy, aki fegyverét mintaszerűen tudta kezelni. Ha ő lőtt, egy orosz máris elterült. Mint régi katona, erről a mesterlövőről Magdics a következőket állapította meg: „Gyerek, hogy te ki vagy, azt nem tudom, de lőni páratlanul tudsz." A Farkas István „Schau ma eini" nevű korcsmájában kötözőhely volt az oroszok számára, halottaikat a hadiszobor körül temették el, később exhumálták és elszállították
őket. Egypár elesett német és magyar katona a temetőben talált nyugvóhelyet, de később azokat is az oroszokkal együtt elszállították. A Wird hegyen, nem messze tőlünk a németek megvetették lábukat és kemény ellenállást tanúsítottak. Az oroszok, de még jobban az alsóőriek attól féltek, hogy visszajönnek és a falu el fog pusztulni. Ezért az oroszok a Farkasugratónál és az erdőkben eszeveszetten sáncolni kezdtek, mely munkálatot elsősorban az itthon lévő emberekre, de főleg az asszonyokra és leányokra hárították. A németek azonban nem jöttek vissza és a falu ily módon elkerülte a pusztulást. A katonák az itthonmaradt néppel szemben korrektül viselkedtek, amit megszálló csapatokról nem mindig lehet elmondani. Az orosz általában jószívű és barátságos ember. 10 évig voltak itt nálunk, de panaszra egyetlen egyszer sem adtak okot. Az alsóőriek megszokták őket, és miután megismerkedtek a háborúval is, azért kérik a Mindenhatót, hogy mentse meg őket a jövőben a megszállástól, a felszabadulástól, de főleg a háború borzalmaitól.
KÜLÖNÖS ÁLOM Mint sok más alsóőri harcképes embernek, úgy Seper Károlynak is be kellett rukkolni a német hadsereghez 1940-ben, hol Gubenban páncélgránátosnak lett kiképezve. Ez a kiképzés minden volt csak nem méznyalás, mert a kiképző tisztek és altisztek annak a közmondásnak hódoltak, hogy amennyi csepp vizet egy katona a kaszárnya udvarán kiizzad, annyi csepp vért takarít meg a harctéren. Később kiderült, hogy ebben a felfogásban milyen mély igazság rejlett. El lehet képzelni, hogy néha a végkimerülés határáig kergették és hajszolták a regrutákat, az ingük olyan vizes volt, hogy ki lehetett volna facsarni. Tárgyilagosan: egy jó és kemény kiképzés minden frontharcos számára tényleg fél életbiztosítást jelentett. Rövidesen a kéthónapos kiképzés után az újoncokat egy másik Guben-i kaszárnyában helyezték el, mely a vasútvonal közelében feküdt. Egy kém könnyen megállapíthatta volna, hogy valami készül Franciaország ellen, mert éjjel-nappal hosszú katonavonatok megrakva legénységgel és hadianyaggal, keletről nyugat felé robogtak. Nemsokára ütött Seper Károlynak és társainak is az óra. Teljes hadifelszereléssel a vasútállomásra kellett nekik masírozni, ahol hosszú katonavonat várt rájuk. A gyors bevagonírozás után a szerelvény nyugat felé vette az irányt. Két nap után elérte a végcélt, Antwerpent. Az útvonal többek között érintette a híres Porta Westfalicat, Bielefeldet, Münstert, Weselt és a Rajna átkelése után Xantent, ahol szívesen meglátogattam volna a székesegyházat, de erre nem volt idő. A Maas folyónál látták a háború első nyomait. Felrobbantott hidakat, összelőtt házakat tankokat, járműveket és az út szélén megsemmisített lőszert. Akkor látta Seper a társaival együtt igazán, hogy micsoda borzasztó dolog a háború, milyen nyomorúságot hoz mind az egyes személyekre, mind a népekre. Itt bizonyult be láthatóan, hogy az Anyaszentegyház egyik 2000 éves főparancsolata „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" nem hozta meg a kellő gyümölcsöt és a mai napig is csak füst és hamu maradt. Tilburg és Breda, két csinos Holland város után következett a nem valami tiszta belga kikötőváros Antwerpen, ahol az egész társaságot kivagonírozták. Gyalogosan tovább Belgiumon keresztül, egész Franciaországig. Egyik szép város a másikat követte, mint pl. Mecheln, Brüssel, Mons és a már francia földön lévő Mobeuge,
a híres Maginot vonal kiinduló pontja. A Párizs előtti Vervins nevű mezővároskába érve befejeződött a gyalogmenet, ahol egy üres házba — lakosai elmenekültek — lettek beszállásolva. Közben jött a század nagy örömére a hír, hogy a franciák letették a fegyvert. Minden ember kapott egy üveg finom francia pezsgőt, így ünnepelték jó hangulatban a győzelmet. A század még egy jó hónapig tartalékban Vervinsben maradt, így a legénységnek alkalma volt a civilekkel — akik nem menekültek el — érintkezésbe lépni. Seper tudott franciául, mert a gimnáziumban tanulta ezt a nyelvet és itt tapasztalhatta, hogy milyen előnyös, ha valaki több nyelven tud beszélni. A franciák nem láttak benne, mint a többi német katonában ellenséget, hanem franciabarátot, akivel szívesen társalogtak. Történt, egyszer hogy belépett egy öreg házaspárhoz. Az ember félve mutatta neki házassági bizonyítványát. Seper kezébe vette az okmányt és folyékonyan olvasta a francia szöveget. A két öreg francia úgy meg volt lepődve, hogy majdnem sóbálvánnyá váltak, el sem tudták képzelni, hogy az idegen katonák közül valaki bírja az ő nyelvüket is. Hát még csak akkor néztek nagyot, amikor Seper büszkén elmondta nekik, hogy ő osztrák származású, franciabarát, ismeri a nagy francia irókat, Voltaire-t, Viktor Hugó-t, stb. Ettől a pillanattól kezdve nemzeti különbség nélkül jóbarátok lettek és a háború el volt számukra felejtve. Hasonló esete volt Sepernek monsieur Douclossal is, a vervenci kórház portásával. Egyszer, amikor berlini barátaival csatangolt, meglátta a város szélén fekvő üres kórházat. Az orvosok a személyzettel és a betegekkel együtt mind elmenekültek. Egyedül Douclos úr tartotta az állást. A német barátok megkérdezték tőle,kézzel-lábbal mutogatva, van-e valami innivalója. Erre nagyon mélabúsan csak azt felelte, nincs neki se bora, se élelmiszere, beteg és egyetlen fia a háborúban eltűnt. Amikor a társaság látta, hogy itt nem lehet semmit örökölni, hátraarcot csinált és dörmögve elhagyta a szobát. Seper azonban kapott ezen az alkalmon, megfordult és nyájasan csak annyit mondott: „Monsieur" - ami magyarul annyit jelent, hogy úr vagy uram. A bácsika nézett egy nagyot, mert ez a szó zene volt a fülének. Erre föl a két idegen bemutatkozott egymásnak. És amikor Douclos megtudta, hogy Seper osztrák és nagy franciabarát, szimpátia szövődött köztük. Seper francia nyelven elsopánkodta neki, hogy igen szomjas, mert a nap hevesen sütött, volna-e mégis egy kis bora. Douclos elmosolyintotta magát és csak annyit mondott, „maradjon itt és tartsa a száját, ne szóljon senkinek egy szót sem." Mikor a többi bajtárs továbbállt, már egy üveg bor díszítette az asztalt. Koccintás után Seper egy pár cigarettával és szivarral viszonozta a vendégszeretetet, és minden áldott nap meglátogatta új barátját. Egy másik alkalommal el akart egy francia parasztember adni a német katonáknak egy 25 kilós vajtömböt. Mindenki akart egy vagy két kilót venni tőle, de sajnos nem volt mérleg. A katonák hiába mondták és mutogatták neki Waage-Waage, erre a paraszt fejcsóválva csak annyit mondott: „ne compris", vagyis nem tudom, mit akartok tőlem. Seper ott is megmentette a helyzetet, az árusítótól megkérdezte: „Avez vous une balance" vagyis van-e önnek mérlege? Ezt a kérdést a francia megértette és rögtön előteremtett egy régimódi serpenyős mérleget. Hamarosan szétmérte az áruját és Sepernek is adott tolmácsdíjul 1 kg-ot, ő még soha életében nem kapott ilyen olcsó és ízletes vajat. A szép nyugodt és békés vervinci napok előbb, mint kellett volna, véget értek. Jött a parancs, „vissza Németországba". Háromnapi vonatutazás után Luxemburgon keresztül a század ismét visszakerült Gubenba. Két héten belül Eberswaldba, Berlintől 50 km-re északra lett áthelyezve a század.
Az őszt és a telet a szokásos fegyver, kézigránát, géppuska, aknavető és főleg 7,5, valamint 15 cm átmérőjű gyalogsági ágyúgyakorlatokkal töltötte el a század. Végre elérkezett 1941. május hava, és vele együtt a váratlan parancs, hogy szedjük össze magunkat, mert az egész 394. számú ezredünk Audörsch alezredes vezetése alatt a lengyel-orosz határra lesz irányítva. Senki sem tudta, mi rejlik ennek a hirtelen parancsnak a háta mögött, és a legkülönösebb híreket lehetett hallani. Többek között azt is, hogy az orosz kormány a területén átenged bennünket a perzsa határig, hogy az afrikai hadsereg főparancsnoka csapataival megszálljuk a Szuez-csatornát és ezzel lezárjuk az angolok egyik legfontosabb életvonalát. Sokan elhitték ezt az álhírt, sokan nem. Hogy azonban az egész tervezet direkt Oroszország ellen irányul, arra alig számított valaki. Ezt csak a tábornokok tudták, azok meg hallgattak, akár egér a ládában. Május vége felé az egész századot ágyúkkal, géppuskákkal, aknavetőkkel, kézifegyverekkel és kézigránátokkal, tehát teljes hadifelszereléssel gépkocsikon Berlinen keresztül Lengyelországba szállították. Amikor a század Kutnóba, egy Varsó előtti városkába ért, a legénység döbbenten megtorpant, mert a főtéren nem mindennapi látvány tárult szemük elé: hatalmas tömeg előtt, a német katonai hatóságok egy lengyel és két zsidó zugkereskedőt nyilvánosan felakasztottak. A katonáknak azonban nem volt idejük a bitófán lógó holttesteket közelebbről megtekinteni, mert a gépkocsik gyors ütemben tovább robogtak egy jól kiépített betonúton Varsó felé, ahol mindenütt a háború nyomait lehetett látni. A legyőzött, lebombázott és megszállott Varsó lakóinak lelkiállapotát le lehetett olvasni az ellenséges és komor arcokon: az átvonuló német katonákat biztosan a pokolba kívánták. Sepernek és társainak nem volt idejük Varsóban körültekinteni, mert rövid pihenés után továbbmentek a Bug folyóig, mely akkor a demarkációs vonalat képezte Németország és Oroszország között. Varsót elhagyva kezdett esteledni, azért a század egy félreeső lengyel faluban tért szállásra. Ez volt az első eset, hogy a katonák az éjszakát nem szobában vagy ágyban töltötték el, hanem pajtákban, istállókban, széna és szalma között. Ez az intézkedés azért történt, nehogy a nyugvók álmát a kellemetlen poloskák, tetűk vagy bolhák zavarják. Sok esetben azt is lehetett tapasztalni, hogy a lengyel parasztok a háziállataikkal együtt egy fedél alatt, jobban mondva egy szobában laktak. Tyúkok, ludak, malacok, kecskék, macskák, birkák voltak a család hálótársai. A „kellemes" illatot, ami ott uralkodott, nem lehet leírni. Egy alkalommal megkérdezték a katonák egy lengyel bácsitól, akinek a szobájában hatalmas bakkecske volt beszállásolva, hogy érzi magát a kecske társaságában. Erre büszkén azt felelte: ,A közi, vagyis a kecske megszokta már a velünklakást." Mielőtt katonáink a Búghoz értek, már láthatóvá vált, hogy a németek miben sántikálnak: a felvonulás a demarkációs vonalon, Oroszország ellen irányul. Ezt az erdőkben elrejtett lőszerraktárak, ágyúk, páncélosok, repülők, futóárkok és a repülőterek sokaságából lehetett következtetni. A század kb. 3 hétig tartózkodott a Bug folyónál, melynek mindkét oldalán egy-egy magas itt német, ott orosz őrtorony állott. Ezekről a németek az oroszokat, az oroszok meg a németeket figyelték, puskadörrenés nélkül. 1941. június 20-án estefelé Bachmann nevű századosunk összehívta a századot parancskiosztásra. A század nagy meglepetésére kijelentette, hogy másnap reggel 4 órakor megkezdődik a támadás Oroszország ellen, és a cél Moszkva elfoglalása. A parancskiosztás után kapott a legénység egy úgynevezett „Henkers-mahlzeitet" vagyis hóhérétkezést, mely többek között disznósültből, krumplisalátából borból, pálinkából és sörből állott. Ezen este azonban nem tudott senki aludni, mert már 10 órakor az állásba kellett nekik menni és izgatottan várták, hogy mit is hoz a reggel.
Ténylegesen a kitűzött időpontban eldördült nem messze tólük egy hatalmas ágyú, ezzel kezdetét vette a végleges és sorsdöntő háború Oroszországgal. Bachmann katonái is leadtak az oroszokra vagy húsz ágyúlövést egész céltalanul. Az oroszok egy lövést se viszonoztak, úgy látszik nem voltak a háborúra elkészülve, vagy pedig azt gondolták, hogy csak jöjjenek a németek a nagy Oroszországba, majd agyonszaladják magukat, ami úgy is történt. Mindenesetre a nagy tragédiának a Bug volt a kiindulópontja, és a katonák nem kételkedtek, hogy a német vezetőség nagy fába vágta a fejszéjét. Már jól beesteledett, amikor Seper szakaszát csónakon a Bug másik partjára szállították. Az átkelés tervszerűen és ellenállás nélkül sikerült, emberi veszteség nélkül — közben száz meg száz Oroszország felé irányuló repülőgép bugása és morgása volt hallható. Az első, amit a katonák orosz földön láttak, egy égő falu volt, melynek lakossága megrémülve, tanácstalanul álldogált a leégett házak előtt. A tüzérség első áldozata egy a réten legelő tehén volt, két első lábát a szilánkok eltörték, keservesen nyöszörgött a fűben. Egy katona megsajnálta és pisztolyából magadta neki a kegyelemlövést. A következő estét a katonák egy erdőben töltötték. Másnap délelőtt Breszt-Litovszkhoz értek, melynek a citadellája úgy égett, akár egy lobogó fáklya. Az út szélét összelőtt páncélosok, járművek, szekerek és döglött lovak szegélyezték. Ami azt jelentette, hogy itt már harcok folytak. Közben a katonák feje felett átrepült egy kétmotoros német bombavető. Egyik motorja nem működött, így csak igen lassan haladhatott le szálló pontja felé. Utunk továbbvezetett a Pripety mocsarakon keresztül a Berezina és a Dnyeper folyóig. E mocsaras vidék életveszélyes volt katonáinknak, hiszen igen keskeny volt az út, s ha az ember onnan letért, máris az iszap áldozata lett. A másik hátrány meg a milliárd és milliárd vérszomjas moszkitó, melyek ellen alig volt védelem. Amit a katonák ezen a napon láttak és átéltek, az leírhatatlan és elképzelhetetlen volt. A német légi haderők a felvonuló orosz csapatokra olyan csapásokat mértek, hogy a pusztulásnak se vége, se hossza nem volt. Az utak széleit lépten nyomon megszámlálhatatlan összebombázott ágyúk, tankok, autók, szekerek roncsai és döglött lovak hullái szegélyezték. Elesett orosz katonákat azonban alig lehetett látni, mert zömük még idejében el tudott menekülni az útról az erdőkbe. Érdekes megfilyelés volt, hogy a nehéz orosz ágyúk célzókészüléke angol eredetű volt. Rövid két hét után a század a Berezina melletti Bobrujszk nevű városba ért, melyet már az orosz cárok a katonai fontossága miatt erődítménnyé építettek ki. Ezen a helyen szenvedtek a Moszkvából visszatérő Napóleon csapatai vereséget, mert az akkori szűk fahídon sok francia katona nem tudott a Berezina jobb partjára átkelni, nagy részük vízbe fulladt. A mi átkelésünkhöz hidászaink vertek egy pontonhidat, úgy hogy az oroszok az előnyomuló németeket nem tudták sokáig feltartóztatni. A pontonmunkálatok alkalmával egy hidász érdekes leletre bukkant, talált egy francia rezes katonacsatot, melynek egykori birtokosa az akkori tragédiának volt az egyik áldozata. Bobrujszkban tanúsították az oroszok az első ellenállást. A reggel még ködös volt, mikor egy orosz felderítő repülőgép a készülőben lévő pontonhíd felett elszállt. Ettől a pillanattól kezdve Sepernek nem volt nyugta, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy takarodjon be az erődítménybe, különben baj lesz. Ennek a sugallatnak szót is fogadott és alig húzta meg magát az erődítmény falai között, megszólaltak az orosz nehéz ágyúk. Seper gépkocsiját, mely az erődítmény mellett volt leállítva, már az első ágyúgolyó eltalálta, és a rajta ülő bajtársai közül kettő súlyosan megsebesült, a harmadik, aki a gépkocsi vezetője volt, rögtön szörnyethalt. Délfelé, mivel a várható orosz légitámadás nem következett be, minden incidens nélkül átkelt a század a himbáló csónakhídon a
Berezina bal partjára, de alighogy kikötöttek, máris jöttek hullámszerűen az orosz repülők, hogy a hidat megsemmisítsék. Tervük azonban nem sikerült, mert a híres Mölders ezredes légi rajával az orosz támadó repülőgépeket egymás után lelőtte. A német vadászok, úgy igyekeztek, hogy az orosz gépek háta mögé kerüljenek. Ilyen helyzetben elég volt egy pár lövés, hogy az orosz gépek tűzcsóvává váljanak. Néha sikerült a pilótának az égő gépből kiugrani, legtöbbször nem. Az izgalmas légi csata után megtekintették a Bachmann százados katonái a Nebelwelferek által kikapcsolt orosz ütegek állását is. A nagy kaliberű ágyúk sértetlenül maradtak, ellenben kezelő legénységük egytől-egyig szörnyethalt. Ahogy ültek, vagy állottak,"úgy haltak meg. Seper is megpillantott egy közeli bokorban fekvő orosz katonát, amelyről először azt hitte, hogy alszik, mert a feje alatt egy összetett pokróc volt, s ezért föl akarta ébreszteni. A szóra azonban nem reagált, mert már halott volt. Amikor a levegő már egészen tiszta volt, a század útja zavartalanul vezetett Rogacsev nevű városon keresztül egészen a Dnyeper folyóig. A visszavonuló orosz csapatok a Búgtól a Dnyeperig felgyújtották az útjukban lévő erdőket, egyes házakat és egész falvakat. Ezt azért tették, hogy az utánnyomuló németeknek elpusztítsák a szállási lehetőséget. Sok szomorú és lehangolt orosz civil embert lehetett a szennyes házak romjai előtt látni. A láthatáron gomolygó füstfelkők mutatták, hogy az orosz visszahúzza magát, nem gondol ellenállásra. A század az éjjelt a Dnyeper partján lévő félreeső és talán azért az oroszoktól megkímélt faluban töltöttke el. Reggel korán századosunk kiadta a parancsot, hogy mindenki ásson a már beásott ágyúk körül megfelelő fedezési lyukakat, mert minden jel arra mutat, hogy az orosz a Dnyeper bal partjáról még a délelőtt folyamán megkezdi az ágyútüzelést. A katonák alighogy beásták magukat, az orosz máris elkezdett lőni. Gránát, gránát után csapott a fedezékek környékére, de szerencsére egy se talált, itt tapasztalhattuk először, hogy az ember számára mit ér egy másfél méteres lyuk. Két kecske is ott bukdácsolt az állás körül, de azoknak is nagy szerencséjük volt, mert azokat sem érte találat. A gránátzápor alatt Seper valamiféle olajos folyadékot szedett fel a kezébe. Ennek a körülménynek nem tudott semmiféle jelentőséget tulajdonítani. Ebben a pillanatban azonban jött a parancs, hogy mindenki tegye fel a gázmaszkját és dörzsölje be a kezét a losantin pirulával, mert az orosz sárga kereszttel, egy veszedelmes méreggel lő. Erre a parancsra Sepert és bajtársait leírhatatlan izgatottság, félelem, szinte halálrettegés fogta el, mert az hitték, hogy áldozatai lesznek a sárga keresztnek, szinte előre látták a kínos halál után, holttestüket az orosz földben elenyészni. Ezekben a rettentő pillanatokban Sepernek úgy tetszett, mintha a meghalt édesanyja megjelent volna előtte és a következő szavakkal bátorította volna: „Fiam ne félj, ennek a rettegésnek hamar vége lesz! Te nem pusztulsz itt el!" Pillanatok múlva jött az örvendetes hír, hogy az orosz nem sárga kereszttel, hanem gyújtógránátokkal lő, melyek a fejük felett robbantak és olajos tartalmuk hullott rájuk. Valóban másodpercek múlva megszüntették a német Nebelwelferek az orosz tüzérség tevékenységét. Ez az új fegyver itt lett legelőször orosz földön bevetve, melynek hatása fantasztikus volt. A lökhajtásos és sűrített levegővel megtöltött lövedék, röptében pokoli robajjal tűzcsóvát hagyott maga után és ahol becsapódott, ott bizonyos körzetben a nagy légnyomás miatt minden élőlény akár ember, akár állat elpusztult. Féltek is tőle az oroszok, mind ördög a szentelt víztől. Ez a hatásos fegyver elnevezését feltalálójától a német Nebel nevezetű mérnöktől kapta, és semmi köze sem volt, ahogyan sokan sejtették, a ködhöz. Amikor az orosz tüzérek is látták, hogy micsoda rettenetes veszély jön rájuk, rögtön abbahagyták a tüzelést, pánikszerűen elhagyták az állásokat, és aki csak tudott, némi fedezéket keresett. Másnap reggel az egész század felszereléssel és lovakkal együtt motorcsónakokon átkelt a Dnyeperen. A Dnyeper bal partján egy úttalan réten húzták a lovak az ágyút maguk után. A fű majdnem embernagyságú volt. Egy órai menetelés után a század egy erdő felé tartott. Kb. 300 méternyire az erdő előtt vízzel telt árok zárta el az utat. Amikor a csapat ehhez az árokhoz ért, váratlanul az erdőből puskatüzet kapott. A fákon ülő,
távcsővel ellátott orosz gyalogosok sok áldozatot ejtettek. Többek között Seper fejét is célba vették, de azt nem találták el, hanem a bal csípőjét lőtték át. A súlyosan megsebesült embert bajtársai a golyózáporban sátorlapon a Dnyeper partjáig hurcolták, ahol egy csónakba tették, mely átszállította a folyó másik oldalára. Abban a pillanatban, mikor a csónak a folyó közepéhez ért, az orosz tüzérség elkezdett vadul lövöldözni, sikertelenül. Egypár gránát a csónak közelébe is bevágott, a vizet akár egy szökőkút, olyan magasra felkorbácsolta, de kárt nem tett. A parton várakozó, sebesültszállító gépkocsik a sebesülteket a rögtönzött hadikórházba szállították, így Seper is, órák múlva a sebesülés után, máris a műtő asztalán feküdt. Az altatás után 20-ig tudott számolni, de még érezte, amikor a sebész a kését a sebeire tette. A kórház egy épen maradt iskola volt. Az operálás, vagyis a műtét sikerült, és amikor Seper az altatásból felébredett, szép fehér ágyban találta magát. Három napig nem törődött vele senki, s minek utána bal felén a medencecsontja is megsérült, iszonyú fájdalmak gyötörték, úgy hogy az ágyban meg sem tudott moccanni. Este jöttek az orosz repülők és céltalanul bombázták a kórház környékét. Az ablakok is zörögtek. Ilyenkor az orvosok és a szanitécek a légvédelmi pincékbe menekültek és a sebesülteket magukra hagyták, annyira féltették az életüket. Harmadik nap reggelén Sepernek megszűntek a fájdalmai és hatalmas boldogságot érzett, amit az orvosok eufóriának neveznek, és rendszerint a halál bekövetkezését jelenti. Lehet mondani: ,,Az élet keserű és nehéz, de az is biztos, hogy a halál annál irgalmasabb és könyörületesebb, mert az embert rendszerint szép álommal szólítja magához." Azért nem szabad egy haldoklót zavarni, nehogy a szép, utolsó álmából fel legyen riasztva. Ilyen álomba merült Seper is. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű zöld réten volt, teli fehér krókuszokkal. A virágokat nagyon szerette, azért le akart egyet szakítani közülük. Meglepetésére a virág megszólalt, s azt mondta neki: „Ne bánts közülünk egyet sem, mert mi mind meg nem született gyermekek vagyunk, és ha leszakítasz bennünket, akkor mi mind meghalunk és nem tudjuk a világ gyönyörűségeit meglátni és élvezni." Ezekre a szavakra megkönyörült Seper a krókuszokon, és egyet sem szakított le közülük. A krókusznak ez a cselekedet nagyon tetszett, és mosolyogva a következőket mondta: „Tudom, hogy a te egészséged válságban van, de meggyógyulsz és magas kort fogsz elérni." Seper szívesen folytatta volna tovább a beszédet, de ebben a pillanatban egy fiatal orvos felriasztotta álmából. A mellette álló szanitéctől megkérdezte, hogy mióta fekszik ez a sebesült itt az ágyban? A szanitéc igazságosan azt felelte, hogy három nap óta, s azóta a sebe nem lett újrakötve. Erre a feleletre az orvos maga felbontotta a kötést és a sebből egy deciliterre való genny, tört vér és víz folyt ki. Erre a sebet valamiféle baktériumölő folyadékkal kimosta, balzsammal bekente és újból bekötötte. A sebesült pár óra múlva fel tudott az ágyból kelni. Az orvos megmentette az üszögtől és a haláltól is. Két hét múlva visszaszállították regülőgépen Lengyelországba, onnét vasúton Németország Fürth nevű városába. Pár nap után tovább Neu-Marktba, egy Nürnberg melletti mezővárosba. Az ottani apácák kolostorát kórháznak rendezték be. Az apácák önfeláldozó ápolásának köszönhető, hogy Seper 5 hónap alatt meggyógyult és újból harcképes ember lett belőle. A kórház után Eberswaldba került a pótezredhez, onnét ismét Oroszországba Charkovba, ahol rátalált egykori bajtársaira. További útja a Kaukázus volt, onnét vissza Romániába, Lengyelországba, Magyarországra és végül Stajrországba, ahol a háború végetért.
Az Enns folyó bal partján amerikai fogságba került. Oroszországban megismerkedett a tetükkel, majd az amerikai fogságban a koplalással. Ezeket a szomorú időket is átélte Seper, mégis elért 70 életévet és reméli, hogy még a nyolcvanadik születésnapját is meg tudja ünnepelni. Isten adja, hogy úgy legyen!
ALSÓŐR A REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ IDEJÉN Luther és Kálvin tanait elsőkként a környező uradalmak birtokosai, így a Batthyányak vették fel. Mivel vidékünkön is a „cuius regio, eius religo" (a földesúri fennhatóság határozta meg a hitet) elve érvényesült s az őriek a szomszédos főurak befolyása alatt álltak, ők is igyekeztek az új vallási irányzatokat követni. Az alsóőriek Luther Márton követői lettek. Németújvárat II. Lajos király 1524-ben Batthyány Ferencnek adományozta és ettől fogva ennek a családnak a birtokában maradt. Batthyány Boldizsár (1543-1590), akit Pestolocius 1570 körül megnyert az új tanoknak, Luther Márton híve lett. Batthyány Boldizsár Zrínyi Dorottyát, a szigetvári hős leányát vette feleségül. Mind a ketten lutheránusok voltak és ettől az időtől fogva az új vallás a Batthyányak uradalmához tartozó községekben még inkább terjedt. Beythe Istvánnak, a híres kálvinista superintendensnek, aki 1576-ban Sopronból Németújvárra költözött, sikerült lassan és óvatosan Batthyány Boldizsárt a kálvinizmusra térítenie. Ottani működése és Manlius könyvnyomdája által lett Németújvár a reformációnak a Dunántúlon egyik fő fészke. Kétségtelen, hogy mindjárt a reformáció kezdetén, mint Vasvármegyének igen sok helysége, úgy Felsőőr is, papjával együtt elfogadta a reformációt és az egyetlen katolikus templom református templommá lett és mindaddig a reformátusok birtokában maradt, míg a főbb családok, köztük a Batthyányak is a protestáns vallást feladták s visszatértek a katolikus hitre. Batthyány Boldizsár Ferenc nevű fia (1573-1625) a reformációnak különösen nagy előmozdítója volt. A szigorú lutheránus beállítottságú Lobkowitz-Oppel születésű Éva anyja befolyása allatt, a harmincéves háború idején Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem, pártjára állt. A fejedelem 1620. október havában Rohoncon időzött, ahol Batthyány Ferenc nagy pompával fogadta és hűséget esküdött neki. Batthyány Ferenc 50 éves korában 1625. szeptember 15-én Szalonakon halt meg és 1625. november 2-án Németújváron temették el. Ádám nevű fia (1609-1654) a bécsi császári udvarban II. Ferdinánd, valamint Pázmány Péter bíboros és a többi főpapok befolyása alá került akik a becsvágyó 21 éves ifjút az 1630. év kezdetén a katolikus vallásra térítették. A hitváltozás a bécsi császári várban történt, ahol Pázmány az ifjúnak megígérte, hogy személyesen vesz részt az egyházi ünnepségen és rögtön grófi rangra fogják emelni, ami meg is történt. Batthyány Ádámnak, aki mind jobban elhidegült a szigorú németújvári kálvinista Kanizsai Pálfy János superintendenstől, Lónyi Mihály lett a vallásváltoztatás után, két éven keresztül udvari prédikátora. Batthyány példáját követve, ő szintén a katolikus vallásra tért, ezért gazdájától a felsőőri plébániát kapta jutalmul. így vált egyidejűleg Alsóőr plébánosává, miután Alsóőr az időben Felsőőr leányegyháza volt. Ez az első név szerint is ismert alsóőri plébános Sopronban született, később Vasvár prépostja és Győr kanonoka lett, 1645. október 3-án mint Sopron városi papja halt meg.
Batthyány Ádám 1632. február 3-án a bécsi császári várban házasságra kelt az ájtatos katolikus Formantini-Wittmann Aurora Katalin udvarhölggyel, akitől két fia született: Kristóf a hercegi, Pál a grófi ág megalapítója lett. Az 1599. évi adójegyzék vagy adólajstrom szerint Felsőőrött protestáns lelkész működött, aki évente két forint adót fizetett. 1619-től 1627-ig Eöri Ferenc volt lelkész, 1627-ben Gyüdi Jakabot iktatták be hivatalába. Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy a két említett lelkész Alsóőrött is lelkipásztorkodott. Az ellenreformációval tehát Alsóőr ismét katolikus és az 1797. évben önálló plébánia lett. Örisziget és Őri-Kisjobbágyi a mai napig is megmaradtak lutheránusoknak. Felsőőr négy felekezetű volt, jelenleg csak három felekezetű éspedig katolikusok, lutheránusok és kálvinisták, a zsidó vallásúakat 1938-ban kitelepítették. Hogy az ellenreformáció nem mindig erőszak nélkül történt, arról az 1663-ik évben Mindenszentek napja körül Felsőőrben történt események szolgáltatják a legjobb tanúbizonyságot. A kalocsai érsek ösztönzésére Tormási Péter, vasvári prépost 500 német lovas katonával lepte meg Felsőőrt. Nemcsak a templomot, az iskolát és az ezekhez tartozó összes birtokot foglaltatta le, hanem mindehhez a kálvinista lelkészt és tanítót minden javaikból kifosztva el is űzte. A paplakot földig leromboltatta és a népet véresre verette. A katonaságnak megengedte a fosztogatást, amely élt is a lehetőséggel. A község esküdtjeit ruháikból kifosztva, szakálluknál fogva a falun végighurcoltatta, egy üres szobába záratta és így kényszerítette őket vallásuk megváltoztatására. A mindenéből kifosztott pásztor nélküli nyáj hitéhez, vallásos meggyőződéséhez mégis hű maradt. Az istentiszteletet egy pajtában tartották egészen 1681-ig, mikor a soproni országgyűlés a református vallásnak nemcsak szabad gyakorlását, hanem az imaházak felépítését, valamint a prédikátorok és tanítók tartását is megengedte. Ennek folyamán építettek a Pinka füzesei között, félreeső helyen fából egy szalmafedeles oratóriumot. Ebben kerestek azután lelki vigasztalást az egész Vasvármegyéből, sok mérföld távolságból ide vándorolt református atyafiakkal együtt. Nincs kizárva, hogy ez az erőszakos cselekedet döntő volt az alsóőri protestánsok rekatolizására. Talán nem érdektelen Kazó István, vasvári főesperes az 1696-ban történt egyházvizsgálati jegyzőkönyvében való megállapítása, hogy Alsóőrnek gyermekekkel együtt 371 lakosa volt, akik hála Istennek mind katolikusok. Ebből láthatni, hogy az alsóőri kálvinisták ismét katolikusok lettek és okosabbak voltak mint felsőőri hitbeli társaik, mert nem hagyták magukat megverni és szakálluknál fogva víz és talán száraz kenyér mellett tömlöcbe záratni. Egyesek jogosan kérdezhetik, hogy a német Luther Márton és a svájci Kálvin János miért találtak követőkre Magyarországon is az általuk hirdetett német és svájci irányzatú reformgondolatokat illetően? Talán azért, mert a magyarok évszázadok óta se feledték el a kényszerrel erőszakolt keresztény vallás felvételét, ezért Rómától meg akartak szabadulni a reformációban látták törekvésük megvalósíthatóságát.
KAZÓ ISTVÁN EGYHÁZVIZSGÁLATA 1697-BEN Alsóőr történetére nézve egy érdekes okmány található a Szombathelyi Püspöki Levéltárban. A római katolikus egyház magasabb rendű egyházhatóságai időközönként felülvizsgálták a hozzájuk tartozó anya-és leányegyházakat, mert nyilvántartották az egyházközségek vagyonát és létszámát is, hogy ha valahol valamilyen tekintetben hiány mutatkoznék, megfelelő intézkedéseket tehessenek.
Így történt ez Alsóőrben is 1697-ben. Püspöki kiküldöttként Kazó István főesperes vette fel az adatokat latin nyelven. Ezek az adatok a maguk eredetiségében - fordításban - az alábbiak:
Az Alsóőri Leányegyház egyházi vizsgálata Az egyház vagyonáról és ennek jövedelméről. Kőalapon, gyalult fából épült templomát Szent Katalin szűz és vértanú tiszteletére építették. Fazsindellyel van fedve, temető veszi körül, korhadt, deszka kerítéssel. A mennyezetet többszínű fatáblázat képezi. A csiszolt oltárkő a Szent Szűz emlékére felállított kép előtt áll, hol a szentmisét hordozható oltáron tartják. A kórus és a szószék fából vannak. Nincs sekrestye, nincs padlózat. Nincs keresztelő medence és gyóntatószék. A padok jó karban vannak. A temetőn kívüli haranglábat fagerendák alkotják. A hagyományos búcsút a Szent Szűz és Vértanú védelme alatt, a nevenapján (november 25-én) a hívők a helyi szokások szerint ünneplik.
Vagyon és jövedelem A plébánia egész vagyona ingatlan és ingó vagyonból áll. Ezen kívül volt még 60 Forint készpénz is, mely egy jámbor adományból származott, harangvétel céljából. Ezt azonban más célra fordították. Az egyházközségben megvan azonban a törekvés, hogy harang beszerzésére pénzt gyűjtsenek. Közben megjelentek az egyházközség itt lakó tagjai, mindnyájan katolikusok és öreg emberek. Egybehangzóan kijelentették, hogy Felsőeőr határában egy darab szántóföld és egy nemesi birtok is az egyházé, melyek egymással határosak. Délen Gaál Péter birtokát érintik, északon pedig egy elhagyott nemesi birtok képezi a közvetlen szomszédságot. Ez a föld, melyet az elhalt Gángoly Benedek örökösei bírtak egykor kb. 5 hold nagyságú, és könnyen megterem rajta aratásonként 10 mérő gabona. Ez a felvilágosító nyilatkozat, melyet Seper Gáspár, mind mások is esküvel erősítettek meg, egyezik a tiszteletreméltó vasvári egyházi káptalan levéltárában történt vizsgálat eredményével és az egyházközség tagjainak, még pedig Seper Zsigmond Vas vármegye esküdtje, valamint Palánk András, Szabó István és Seper Miklós ugyancsak esküdtek vallomásával is. Az igazsággal is összhangban van és az Isten egyházának is előnyösebb, ha az előbb említett birtokok, melyeket eddig nem katolikusok használtak, az eddigi jövedelmükkel együtt, ítéle által az egyházközségnek vissza adatnak. Ez a szántóföld, mely egy meghalt szűz jámbor hagyatékából származik, a többi birtokokkal együtt valószínűleg az alsóeőri, nem pedig a felsőeőri egyházhoz tartozott. Ezeket a birtokokat most nem katolikusok, hanem helvét vallású protestánsok bírnak.
Az egyház eszközei és kegytárgyai Egy hordozható oltár, egy nagy római misekönyv, egy halott szertartási könyv, egy egyházi szertartások könyve, egy hosszú fehér ing vállkendővel, egy öv, egy aranyozott ezüst kehely, ostyatányérral, egy kis oltárterítő, egy kehelyfödél, két kehelyterítő, egy miseing, egy burza, négy nagy oltárterítő, két törülköző, két feszület, egy csengetyű, két fa gyertyatartó, egy réz szenteltvíztartó, négy zászló és egy szekrény.
A plébánia birtoka és jövödelme A paplak fából volt a hegy lábánál, egy elhagyott birtokra építve. Közben a papnak szánt lakóházat elsajátították és a melléképületekkel együtt más célra használták fel. Azért a leányegyház papjának nincsen ingatlan vagyona. Időközben a község a plébánosnak évente 27 mérő gabonát, rész szerint búzát, rész szerint hüvelyeseket ajándékozott, mert a hitközség tagjai igen szegények voltak. A stólailleték egyenlő a felsőeőri plébániával. A községnek összesen 4 eke áll rendelkezésére, melyekkel egész nap szántanak. Hasonlóképpen két borona áll egész nap működésben.
Az iskola Az újonnan épült iskola ugyan kicsi, de azért mégis célszerűen van berendezve. Egy kert is tartozik hozzá. A tanítómester katolikus, egyidejűleg harangozó is. A fizetését az egyházközség tagjaival együtt közösen állapították meg. Jelenleg kap öt mérő hüvelyest, egy öltönyre szövetet és minden háztól egy kenyeret. A halott kiharongozásáért és a temetésen való közreműködésért kap három garast és meghívják a torra. A lakosság száma gyermekekkel együtt összesen 371 lelket tesz ki, melyek hála Isten mindnyájan katolikusok.
1757. október 20-i egyházvizsgálat Ez a vizsgálat Batthyány József püspök által történt. Ennek a magyar nyelven fogalmazott jegyzőkönyvnek szószerinti szövege a következő:
A templom állapotáról: 1. A templom a Szent Katalin szűz és vértanú tiszteletére épült. Fából készült és nincsen felszentelve, tiszteletlenség sem történt vele szemben. A torony szintén fából van készítve és két harangot tartalmaz. A búcsú az említett szűz névnapján, november 25-én lesz megünnepelve. Ezen alkalommal a templomi szolgákat vagy a céhmester vagy a község látja vendégül. Csak egy oltár van, melynek az oltárköve és pecsétje sértetlen. 2. A templomot minden idegen segítség nélkül, a hívők, a faluközösség építette. A templomnak 300 Ft-ot kitevő készpénzét a helybeli lakosoknak kamat ellenében kölcsön adták. A pénztárban 5 Forint volt. 3. Rézből készített szentségtartó aranyozva van. Ezenkívül még a következő edények, ruhák és eszközök vannak: Egy ezüstkehely, öt miseruha és szintén ennyi stóla, karöv. Két fehér ing, ugyanennyi törülköző és miseing. A füstölő és a tömjéntartó rézből készült. A szenteltvíznek van egy edénye, hozzávaló szenteltvízhintővel. 10 fára festett kép, hat gyertyatartó, három kereszt, egy orgona, négy zászló, egy veres mennyezet négy rúddal, négy veres gyapjú ruha és ingek, (a minisztrálóknak). Egy gyóntatószék, két szekrény a szertartási ruhák megőrzésére, egy misemondó könyv, egy egyházi szertartások könyve, egy evangélium könyv, öt irattáska, öt kehelytörlő, egy áldoztatókehely, három burza, három palla és két oltári csengetyű.
A tanítómesterről, annak feladatáról és jövedelméről A tanítómester Pozsgai János. Katolikus, letette a hitvallást, ismeri a szertartásokat, rítusokat. A hivatalához képest megfelelő tudással bír. Mind a kántorszolgálatot, mind a többi tevékenységet megelégedéssel végzi el. Illemtudó, nem iszákos, nem beképzelt és a plébánossal szemben nem engedetlen.
Állandó jövedelme a következő: 1. 15 Ft. készpénz, 15 mérő gabona, részben búza, részben rozs. 2. 1 hold szántóföld, melyet a község háromszor szántani és egyszer bevetni tartozik. 3. Két szekér széna. 4. Két szekér tűzifa. 5. Minden háztól egy kenyér. 6. Egy szekér szalma. 7. Mindenszentekkor minden háztól kap egy kéve lent, és a három királyok napján az adományokból kapja annak 1/3-át.
A Stólailletékek a következők: 1. Halottkísérésért 7 garas, halott kiharangozásáért 1 garas. 2. Virrasztásért 5 krajczár és részvétel a torban. Az iskolaépület jó karban van, renoválás a község feladata.
BATTHYÁNY FÉLE VIZITÁCIÓJA 1757. OKTÓBER 20. ALSÓ EŐRI LEÁNYEGYHÁZ Szombathelyi Püspöki Levéltár, II. köt. 491.1. folyt.
A templom állapotáról 1. Ez a templom Szt. Katalin szűz és vértanú tiszteletére van szentelve, fából készült és nincs konszekrálva, de tiszteletlenség sem érte. Fából van a tornya, melyben két harang szól. A templom búcsúnapját az említett Szűz ünnepén tartják és ekkor az egyház szolgáit részben a sekrestyés, részben maga a község tartja el. Egy oltár van, melynek oltárköve is és annak pecsétje is sértetlen. 2. A templomot minden segítség nélkül a község közössége építette. A templom pénze kamatra el van helyezve a helybeli lakosoknál. Ennek összege: 300 Forint. Az erszényben 5 Ft van. 3. Egy deréköv (cingulum). A füstölő és a tömjéntartó rézből. Szentelt-kehely tányérkával ezüstből és aranyozott, öt kazula (miseruha) van és ugyanennyi stóla, manipulus. Két álba, ugyannyi kendő és karing. Egy deréköv (cingulum). A füstölő és a tömj én tartó rézből. Szentelt vízhez van egy edény, hozzá egy szenteltvíz hintő. 10 fára festett kép van. Gyertyatartó 6, kereszt 3, zászló 4. Három kézben hordható boton kis Jézus képek. (Jesulos in Baculo portandos). Egy három változatú orgona. Piros színű umbella
(baldachin) 4 rúddal. A minisztránsok részére 4 piros gyapjú ruha, ugyanennyi minisztránsing. Egy confessionale. Két szekrény van az egyházi ruhák őrzésére. Egy régi és hiányos misekönyv. Egy szertartáskönyv. Egy evangéliumos könyv, öt mappa, ugyancsak öt purificatórium. Egy aranyozott áldoztató kehely. 3 burza kehelyfedő 5 palla 2 és két kis csengő.
Az iskolamesterről, annak kötelezettségéről és jövedelmeiről 1. Az iskolamester Pozsgay János, katolikus, a hitvallást letette, a szertartásokat ismeri és a katolikus rítust is. Hivatalához megfelelő ismerettel rendelkezik, munkáját mind az énekben, mind más területen jól végzi. 2. Jó erkölcsű, nem részegeskedő, nem öntelt és a plébános felé nem engedetlenkedő. 3. Állandó (fix) jövedelme van. 1) Készpénzben kap 15 Ft-ot, 12 nagy köböl gabonát, részben rozsot, részben búzát. 2) Egy hold szántót három szántással és bevetve. 3) Egy kocsi szénát az első kaszálásból, és egy kocsival a második kaszálásból. 4) 12 kocsi tűzifát. 5) Minden háztól egy kenyeret. 6) Egy kocsi szalmát. 7) Halottak napján minden ház egy kéve lent ad. Végül Vízkeresztkor az összegyűjtött ajándékok harmadát kapja. 4. Stoláris jövedelme: 1) A koporsó kíséretért 7 garast, a harangozásért 1 garast. 2) Az éjszakai virrasztásért 5 garast, továbbá a halotti toron való részvételt. 5. Az iskolaépület megfelelő állapotban van. Ennek javítása a közösség kötelessége.
SZILY FÉLE KANONOKI VIZITÁCIÓ 1779. AUGUSZTUS 12-13. Szombathelyi Püspöki Levéltár. Pinkafői kerület kötete. 10. lap. Az Anyaegyház Felső Eőr, vagyis Ober Warth. Ennek 1. filiálisa, leányegyháza Alsó Eőr, vagyis Unter Wart, amelynek temploma van és az anyaegyháztól 3/4 óra járásnyira van. Lakóinak száma: Katolikusok, akik vallásgyakorlásra képesek 534, nem képesek 226 ami összesen: 760 Lutheránusok és Kálvinisták nincsenek. Valamennyien magyarul beszélnek és nemesi származásúak. Ez a templom 1769 évben, részben a saját jövedelméből, részben a közösség segítségével épült teljesen újonnan. Hosszúkás formájú, falazott és boltozott, cseréppel van födve, 800 személy befogadására alkalmas, jó állapotban van, konszekrálva nincs, de Szent Katalin szűz és vértanú tiszteletére van megáldva. A templom búcsúját a szent Szűz ünnepén tartják és a templom szolgáit ekkor a közösség látja el. A templomban két oltár van. Egyik Szent Katalin tiszteletére, melyet Batthyány József kalocsai érsek készíttetett. A másik a Szent Kereszt tiszteletére a templom költségére készült, de még nincs befestve, egyébként kellően fel van díszítve és hivatalos oltárkővel ellátva. Falazott kórusa van, ahol 6 kulcsos orgona van. Szószéke új, rajta a négy evangélista kifaragva, de még nincs befestve. Északról a kapu mellett van a sekrestye, amely falazott, boltozott, cseréppel fedett, ebben egy szekrény van a kelyhek és ruhák részére, egy láda a lámpák részére, egy régi gyóntatószék. Sem kápolna, sem oratórium nincs. Nincs kripta sem. 21 pad van jó állapotban. A torony a bejárat felett van keletről, falazott és cseréppel fedett, benne két
haranggal. A nagyobbik Szt. Adalbert tiszteletére, 350 libra nagyságú, a kisebbik Szt. Katalin tiszteletére 89 libra nagyságú. Grácban lettek felszentelve. A temetőt két évvel ezelőtt állították fel, benedikálták, benne az Alsó Eőriek tartják fenn a keresztet. Istentisztelet itt minden harmadik vasárnapon vagy ünnepnapon van, de a Máriaünnepek kivételt képeznek, mivel az anyaegyházban a főoltáron elhelyezett kép miatt, ott szokott lenni az istentisztelet. Vízkeresztkor, Szt. Márk ünnepén, amikor a vetést áldják meg, Űrnapján és Szt. Katalin ünnepén viszont ebben a leányegyházban van az istentisztelet, a plébánost a közösség látja ebéden, vagy ehelyett 1 Forint 30 krajcárt kap. Egyéb alkalmakkor, ha istentisztelet van is, nem tartoznak őt megvendégelni.........
A templom felszerelése (Csak a lényeges dolgokat írom ki.) 1 rézből készült, aranyozott monstrancia (Úrmutató), 1 rézből készült, aranyozott kehely tányérkával, 1 másik kehely ezüstből, törött paténával, régi, melyet már nem lehet használni, 1 Cibórium (áldoztató kehely) új, rézből és aranyozott, 1 rézből készült régi füstölő, hasonló tömjéntartóval és kanálkával, 1 fémből készült lámpa az oltár előtt (örökmécs), amelyben ünnepeken és vasárnapokon az istentisztelet alatt olaj ég. 2 kereszt, 4 ezüstözött, fából készült gyertyatartó, 4 más fából készült gyertyatartó, 2 kisebb, rézből készült gyertyatartó, (ruhákat, könyveket nem írom le).
A templom javai és jövedelme Földje nincs, sem készpénze, de tőkéje van, 86 Forint 38 krajcár, amely a község egyes lakóinál van kölcsön. (Ezek neveit nem írom le).
A templom kiadásai A templom ingóságai és ingatlanjai nincsenek elidegenítve, szükségesekkel van ellátva. Gyertyára évente 7 Forint kell. A ruhákat a templom szolgája mossa, bort a közösség ad, ostyát az iskolamester süti ingyenesen, de ezután erről is a közösség gondoskodik. Jámbor alapítvány nincs.
Ereklyék Szent Kereszt részecskéje, amelyet Lőrincz Fülöp provizor ajándékozott a templomnak, hivatalos irattal el van látva és a szent kereszt feltalálásának, továbbá felmagasztalásának ünnepén a hivek tiszteletadására helyezik ki.
A templom szolgáiról Egy tempomszolga van, Seper Mihály nemes (ifjabb), akinek dolga, hogy a templom szükségleteiről gondoskodjék. Fáradtságáért semmi díjat nem kap. Minden két évben, bizonyos rendben mást választanak e tisztségre.
A plébános jövedelme és javai Háza itt nincs, de az anyaegyházban lévő épülethez a plébánia híveivel és minden leányegyház hívőivel együtt hozzájárulnak. Sem rét, sem földek nincsenek, de a plébánia földjeinek megműveléséhez ők is hozzájárulnak.....
A plébános stoláris jövedelme (Ezt nem írom ki.) Az iskolamester Pásztori László, aki Sopron megyei Pásztoriból származik, 56 éves, itt szolgál hét éve. Ezenkívül volt Náraiban 4 évig, Szécsényben 8 évig, Felső Eőrön 2 és fél évig. Segédtanító volt Gencsen egy, Vépen két évig. Magyarul tud és így szolgál itt. Segédtanítója nincs.
Az iskolamester javai és jövedelme Nemrégen emelt, fából készült háza van, egy szobával, konyhával, kamrával és istállóval. Ezt fenntartani, javítani, kerítéssel ellátni a helybeli lakosok kötelesek. Kocsi szín, szérű és kert nincs. Szomszédja keletről a falu kocsmája, nyugatról Görög István, északról Görög István és délről a tér. Egy szántója van a Sűrű nevezetű dűlőben. Szomszédjai itt keletről a közösség, nyugatról és északról Gangol Mátyás, délről Benkő Mátyás. Az előző vizitáció értelmében a község lakói tartoztak a földet megművelni és ősziekkel bevetni az iskolamester gabonájával, de ezt most nem teszik. Rétje nincs, de a szénából a közösség rétjéről az első és második kaszálásból egy-egy kocsi szénát kap, ezt kötelesek beszállítani hozzá, hasonlóképpen egy kocsi szalmát. Ezenkívül a temető egy kis részét kaszálja. Földjei nincsenek idegen kézen, de új szerzemény sincs, nincs szőlője, erdője, de a közösséggel együtt szabad faizása (fakitermelése) és szabad legeltetési joga van. 12 kocsi tűzifát kap, megholtakért való harangozásért 3 krajcárt, az orgonálásért minden háztól 3 krajcárt, vihar esetén a harangozásért egy kéve lent.
Az iskolamester stoláris jövedelme (Ez érdektelen, nem írom ki.) A helység bábaasszonya Strosserics Borbála, katolikus, 58 éves, vizsgázott és esküt tett, aki nem csupán hivatalát tudja ellátni, hanem szükség esetén keresztelni is tud, munkadíja minden szülés után 14 krajcár.
A HELYBELI KÁPTALAN Az „Alsó Eőri Káptalanság" előbb a Felső Eőri plébániához tartozott fiók egyház ő Császári Királyi felsége által a Nagy Méltóságú Magyar Királyi Helytartó Tanácsnak 1797. évi szeptember 12-én 18040 sz. alatt kelt Kegyes Rendelvénye szerint, a más fiók egyház nélkül kegyúri jog mellett felállíttatott. A kegyúr személyét mint a felállításra és a káptalanság lakházának fenntartására, mind a Káptalan jövedelmezésére, mind pedig az egyház minden rendű szükségleteire nézve képviseli és fenntartja a községi közbirtokosság az általa 1797. évi november 6-án kelt és már előbb november 7-én a T. Vármegyéhez minden ellentmondás nélkül beadott, jelenleg a Püspöki Szentszék levéltárában letett közirat szerint.
A káplánságot viseli Magda György, Horváth Nádaljai, a Szombathelyi Püspöki Kerülethez és T. Nemes Vas Vármegyében kebelezett helységbeli származás, született 1772. évi március 5-én, tehát 32 éves, papságban hivataloskodik 8-ik évtől fogva, ugyanis 1795. évi augusztus 23-án felszenteltetett a püspöki megye terhére, itten 1801. évi április 30-áig, tehát 5 és fél évig Rohonczon káplán vala, a német nyelvet középszerűen, a horvát és magyar nyelvet egyformán beszéli, itten egyedül maga magyarul hivataloskodik 878 léleknek, kik közül a római katolikus hitben gyónásra képesítettek lélekszáma 616, más felekezetűek nincsenek.
Az Alsó Eőri Egyház állapota A templom építtetett 1769. évben, rész szerint megtakarított tőkepénzzel, rész szerint a közönség buzgó áldozatkészsége által, — nyugatra tojásdad alakú, a tornya keletre homlokzatátképezi, szélessége 4,hosszassága 10 öl, alapja kőből, feljebb téglából falazott, boltozatos, cserép sindölözött, gömbölyű téglával befoglalva, saját népének elegendő, jó karban van tartva, — vallomás szerint Kozma János az időbeli Felső Eőri Plébános által lett megáldva, Szent Katalin szűznek és mártírnak felajánltatott, kinek mint pártfogónak ünnepnapja évenként november 25-én megünnepeltetik. Van két oltára, a főoltár Szent Katalin tiszteletére, oldalvást Szent Péter és Szent Pál apostolok szobraival, mely 1771. évben néhai Gróf Batthyány József Primás Cardinális által ajándékoztatott és néhai kegyes emlékű Szily János püspök által 1778. évi január 19-én felszenteltetvén hiteles és hordozható oltárkővel elláttatott hozzá mellékelt okirat tanúsítása szerint Szent Castus és Celsius ereklyéivel. Az észak felől lévő mellékoltár a Szent Kereszt feltalálására rendelt ünnep emlékére állíttatott fel a templom és község költségén, melynek áldatásáról, vagy felszenteltetéséről írásbeli okirat nem létezik, valamint a rajta lévő ereklyékről sem találtatik. Ezek felszereltetése tűrhető állapotban van. Kápolnája vagy magányos imahelye nincsen, karzata erős tartós anyagból készült, van egy orgonája hat változtatásra, csinos szónbkszéke, a szentélyben székek, a templom hajójában két részben 24, sírboltja nincsen. Négyszögre falazott tornya felülről csúcsos, cserép zsindellyel fedve, bádog pléhből készült kettős kereszttel. A toronyban van 3 harang, a nagyobb 451 fontos, már két egyházi vizsgálatkor megvolt, Szent Albert tiszteletére felajánlva és állítólag meg van áldva, a középső 330 fontos, néhai Gróf Arió Ádám József püspök által 1790.évi december 22-én kiadott bizonyítvány szerint Szent Vitus tiszteletére, a kisebbik 163 fontos Szent Katalin tiszteletére Feltl Salézius Ferenc grazi harangöntő által 1790. évi december 24-én kiadott okirat szerint megáldva. Van egy terjedelmes, két öl széles és két öl hosszú téglából épített sekrestye, ebben egy a szent ruháknak elrakására való szökrény, három közönséges láda, egy másik ezen három felett, két gyóntatószék a nagy szökrényhez kapcsolva, még is egy láda a közönséges olaj és egyéb apróságok elhelyezésére. A temető délnek, közel a faluhoz 1776. évben a község által állíttatott fel, jelenleg kijavított szent Kereszttel, Nagy Mihály az időbeli Felső Eőri helyettes plébános által 1776. évi március 26-án kiadott bizonyítvány szerint egyházilag megáldatott, kijavított jó árokkal van bekerítve. A káptalanságban kápolna nincsen. A temetőben lévő és Nagy Mihály említett bizonyítványa szerint megáldott Szent Kereszten kívül van még a templom előtt a községi vendéglő irányában egy a Boldogságos Szűz Máriát képző, falécezettel bekerített, faragott kőből készített szobor és nyugatnak egy Szent Kereszt a Komjáthy útban
téglából szerkesztve — melynek a Püspöki Szent Széknek 1802. évi május 21-én kelt engedelme és a községnek 1802. évi május 8-án kiadott körirata szerint a község költségén a mondott évben készíttettek, vagy inkább a község régi kötelességénél fogva újra lettek felállítva, és a Főtisztelendő Püspöki Szentszéktől 1802. évi május 21-én kiadott meghatalmazásánál fogva általam azon évi október hó 3-án egyházi áldással felavatva lettek. A vasárnapi és ünnepnapi délelőtti istentisztelet pontosan a püspöki körlevél szabályzata szerint, a délutáni, nyáron a marhalegeltetés, télen a marhaetetés miatt két órakor tartatik.
Az Alsó Eőri templom bútorai Találtatott: egy szentségtartó keveset megezüstözve és néhol megaranyozva, egy aranyozott ostyatartó, két áldoztató kehely, melynek egyike alig használható, egy szelence a szentelt olajoknak, mely a múlt évben szereztetett, és belül meg van aranyozva. Egy az utolsó kenetre és haldoklók számára czinből való, keveset meg van aranyozva, egy füstölő tömjéntartóval rézből, jól elhasznált állapotban. Egy fakereszt néhol megaranyozva, a szónokszék két balfelén a falhoz ragasztva, egy keresztecske, a nagyobb oltáron lévő szentségtartó felett, egy bádogpléh lámpás, melyben a második harangszótól kezdve az Isteni Tisztelet végeztéig égettetik. A község költségén rendelt olaj, 12 egyforma gyertyatartó a két oltárokra valók és megaranyozott fából, mégis 4 barnás színűek szinte fából a halotti ravatalhoz valók. Misemondó két ruhák hasonló színű stólával, kesztyűkkel, karövvel, palástokkal és takaróval, jól elviselt állapotban. Egy egészen új misemondó ruha ezen évben szereztetett, egy halotti miséhez való, egy darab minden hozzá tartozandóságaival, egy köpönyeg stólával, nem régi, egy hosszú, fehér ing jobb állapotban, egy elkopott öv. egy vállkendő, a fehérekhez hasonló, három fehér átkötő zsinór, a szent kehely alá tartozó, a múlt évben szerzett két tiszta fehérterítő, 5 db. közönséges régiebbek, kehely törlő, vagy tisztító újonnan szerzett 10 db. tiszta ruhák, régebbek 12 db., 2 db. kék és zöld színű a Szentség megfogására szolgáló takarók. Két alsó közönséges oltárterítő, 4 felsőbb és legfelül valók is 4 db., három közönséges kéztörlő, víz és bortartó 4 üveg, két kényelmes karing, a ministrálók ruhái 4 db.-ban kék posztóból, ugyanannyi felöltözővel és vörös nyakpántlikával, 4 db. zászló, Krisztus képlete 2 példányban, két jól megkopott misemondó könyv, halotti misére 1 db., Esztergomi Kerületi ceremóniáskönyv egy darab, 1 evangéliumos könyv, 1 db. réz tégely keresztelővíznek, nyomtatott kannoni táblák, a nagyobb oltáron üveg alatt ezüstös szegélyzettel, a kisebb oltáron 6 db. régiek, egy vas abroncsozott lámpás gyertyagyújtásra, szenteltvíztartó fa dobozi, egy új közönséges fecskendő borosta, egy szenteltvíztartó réztégely, a sekrestye falához kapcsolt harangocska, két kis harang a két oltárhoz, egy ostyatartó doboz, vasból készített két ostyasütő, 4 rézfogatékos fáklyatartó, 1 a temetéskor használandó fakereszt és fakönyv, fekete posztóból való koporsóterítővel, két lámpás a szentséggel való körmenetre, Krisztus Urunk halotti szent sírja, ehhez 24 lámpás, 12 üveggolyókkal és 24 fából valókkal, a feltámadt Krisztus faragott jelkép, 1 a korsócskához való cintányérka, 1 a közönséges olaj eltartására való bádog pléh edény. Az oltárok beterítésére való két abrosz, az oltárhoz 4 vánkos.
Az Alsó Eőri templom birtoka és jövedelme Az Alsó Eőri Templomnak ingatlan birtoka éppen nincsen. Egyetlen egy jövedelme a buzgó hívek által az Isteni Tisztelet alkalmával tenni szokott kegyes adakozásokból, a temetéskori harangozásért járandó díjakból és a haldoklók kegyes alapítványaiból áll. A templom pénztárában elzárt kötvények mellett hatos kamatra kiadott tőkéje 330 Forint, ötös kamatos 25 Forint, melyek helybeli lakosoknál vannak elhelyezve, az évenkénti kamatokat pontosan fizetik. A templom pénztárában, mely a Káptalanság lakába tartozik, van 9 Forint, és 44 krajcár készpénzben. A templom atyja évenkénti számadásait a káplán úr és esküdtek vagy elöljárók előtt beadja.
Az Alsó Eőri templom kiadásai Az Alsó Eőri Egyház adósságokkal éppen nincsen terhelve. A szükséges javítások megtétetnek a templomi pénztár erejéig, vagy annak hiányában a község költségén. Az 1797. évi november 6-án kelt köziratban elfogadott közelmek szerint. Viasz gyertyákra évenként fizet mintegy 30 Forintot, ostyáért és gyónóborért nem fizet, mivel az ostyát kiszolgáltatja a mester, kinek ezért évenként egy mérő búza adatik. A gyónóbort pedig a helybeli vendéglős a haszonbérlet kötésekor elvállalni köteleztetik.
Kegyes alapítványok Vannak itten három féle alapítványok, vagyis kegyes hagyományok: 1. Krautszak Katalin 1763. évben néhai Spitzer György özvegye a templom irati között található kötvény szerint Győrök János helybeli lakosnak ötös kamatra kölcsönözött 25 Forintot hagyományozott avégett, hogy évenként januári hónapban magáért és férjéért egy énekes szent mise mondassák. A lelkésznek 30 krajcár a mesternek hét krajcár, a templomnak 38 krajcár rendeltettek. 2. Pásti Erzsébet Újvári Sándor özvegye 1801. évi január 20-án a templom pénzeivel .... alatti okirat szerint összesített 50 Ft -ot hagyományozott egy évenként április 27-én mondandó énekes halotti misére liberával, néhai tisztelt Újvári László fiának, mint Alsó Eőrött legelőször hivataloskodott káplánnak lelki üdvösségéért. A lelkésznek lFt -ot, a mesternek 15 krajcárt rendelt, a kamat maradékot a templom javára utalványozta. 3. Seper Judit néhai Huiter Jakab özvegye 1803. évi január 2-án a templom pénzeivel........... alatti okirat szerint összesített 50 Forintot hagyott, évenként november 29-én, mint halála napján liberával mondandó halotti énekes szent misére a maga lelke üdvösségéért. A kamatok felosztatnak Pásti Erzsébet rendelkezése szerint.
Szentek ereklyéi A mellékoltáron lévő szentségtartóban fenn tartatik Krisztus Urunk szent keresztjének egy részlete, melyet Fráter Landini Miklós Angyal Mária Remete Szent Ágoston szerzetesnek Porphiriai püspöke az Apostoli Szent Szék Sekrestyés felügyelője és a Pápa udvari segédje 1773. évi december 6-án Rómából ajándékozott. Az ereklye a Vas megyei Püspöki Szent Szék által eredetinek elismertetett és nyilvános tiszteletre kitétetni engedményeztetett, ennél fogva évenként a Szent Kereszt feltaláltatása és felmagasztalása ünnepein kitétetik és az ünnepek végével ugyanazon oltáron a népnek csókolás végett nyújtatik.
Búcsúk Ezen Egyház felállítása alkalmával 14-ik Kelemen Pápától 1771. évben hét évre engedélyezett búcsúk megszűntek, mások sincsenek.
Az egyház hivatalnokai és szolgái A templom atya Seper András, ki a beszerzendőket beszerzi, a kiadandókat kiadja. A templom és káptalanság javítását eszközli, az egyház számadásait vezeti. A céh mester Palánk István, ki a templom tisztántartására ügyel, vasár- és ünnepnapokon előforduló egyházi szolgaiatokat megteszi, köznapokon ezeket a mester teljesíti. Az utóbbi mellett mint segéd szolgák alkalmaztatnak Farkas János és Seper Mátyás, kiknek a becsületen kívül fizetésük nincsen.
A káptalanság birtoka és jövedelme A káplánnak van egy új, még 1798. évben falazattal, boltozattal és cserép zsindellyel felállított lakháza, van ebben két lakszoba magának, a másik a cselédség számára kipadlózva, egy konyha, egy kamara, cserép zsindellyel fedve, 4 db. marhára való istálló, szekér szín, léccel kerített négy kisebb ketrecek fedve, pince helyett van egy a kapu bal felén lévő kamara. Van a lakházhoz szomszédolt két kert még 1802. évi április 9-én 30 krajcár jövedelműnek becsülve. Ezek felállítására és jó állapotban tartására ügyelni tartozik a község az 1797. évi november 6-án kelt és a püspöki szent szék levéltárában lévő körirat szerint. A káplán évenkénti készpénz jövedelme 230 Forint, melyből 84 Forint 6 krajcár a vallási alapítványból, a többi a község által fizettetik és a fent idézett körirat szerint 84 Forint 5 krajcár elmaradása miatt bekövetkező hiány és a község pótolni köteleztetik. Van még kemény fája, jól megrakott 20 szekérrel, melyet a község levágatni, meghordatni és tüzelésre felvágatni tartozik. Még is az idézett körirat szerint van neki határozott díjazása.
A káplán díjazása Kereszteléstől
6 kr.
Egyházkelőtől
3 kr.
Házasok esküdtetésétől Házasok háromszori kihirdetésétől
51 kr. 9 kr.
Nagyobbak temetésétől
21 kr.
Kisebbektől
15 kr.
Halotti nagy misétől
30 kr.
Szabad gyűjtés A haszonbérlők kétszeres díjt fizetnek.
Az Alsó Eőri Káptalanság leltára Könyvekből: (Charmes Vallástana... 8 részben bekötve, 2 db.) XIV. Benedek Pápa Püspöki Zsinatja...... .kötésben 2db. Szily Püspök papi utasítása. Kosztolányi Sándor böjti egyházi beszédei fűzve 2 db. Ugyan annak Vasárnapi egyházi beszédei két db. Magyar Nemzeti Káté. Más bútorokból: Egy ágy kemény fából, két viselt lepedő, három viselt vánkos, egy tollas dunyha, egy tollas ócska párna, egy négyszögű asztal kemény fából, három hasonló sujtásos bőrrel bevont szék, két nagyobb abrosz, hat kisebb abrosz, két pár kés és villa, két kalán. A káptalansághoz fiók gyülekezet kapcsolva nincsen.
Alsó Eőri Mester Az Alsó Eőri Mester Dénes János, Felső Eőri születés, 51. éves, beszéli a latin és magyar nyelveket, középszerűen a németet. Most egyfolytában itten már 22-től fogva viseli Mesteri hivatalát, elsőben Szent Léránton, Szombathelyen alul kezdte pályályát,
következő 5 évig itten, azután négy évig Felső Eőrön hivataloskodott, és így már 31 évektől fogva viseli a mesteri hivatalt. Meg is őszült, jelenleg csak magyar nyelven szolgál, segéd tanító nélkül.
Az Alsó Eőri Mester birtoka és jövedelme Van fából készült lakháza, két szobával, egyik nagyobb, a másik kisebb, konyhával, két marhára való istállója, ezek áltáljában elégtelenek, minden tartalék rekesz, pince és más kényelmes helyiség nélkül. Van kiskertje az udvarral kapcsolatban, mely alig használható. A ház építése és fenntartása a községet illeti. A községtől van fizetési adomány fejében 9 mérő búzája, melyből egy mérő ostyáért számíttatik. 9 mérő rozsa, a szénából van neki első kaszálásból való egy szekérrel, a második kaszálásból vagy sarjúból is egy szekérrel, melyet a község lekaszálni, szárogatni és meghordatni tartozik. Ezenkívül van 6 kereszt búza, szalmája, 12 szekér tüzelő fája, jól megrakott négy ökrös szekerekkel, melynek vágatása és meghordatása a községet terheli. Végre van készpénzben 15 Forintja, és minden háztól jár neki még egy garas és egy marok len, kivéve a község hat házait, melyekben a haszonbérlők és pásztorok laknak, kik a hazánkén ti adományok helyett keresztelésre, házassági esketésre és halott temetésére kétszeres díjat fizetnek.
Az Alsó Eőri Mester stólajáradéka Kereszteléskor 2 krajcár, egyházkeléskor semmi, esketéskor 9 krajcár, még is egy icce bor, két krajcáros kenyér, az ünnepélyes halotti misétől 7 krajcár, és házankénti gyűjtés.
Bába Alsó Eőrött Van három bába. 1. Stampf Katalin néhai Németh Mátyás özvegye, tudományát 8 évtől fogva gyakorolja. 2. Palánk Anna Tomsics Márton felesége, több mit 25 évtől fogva. 3. Deáky Erzsébet, néhai Léb István özvegye, 8 évtől fogva. Mind a három római katolika vallásúak, alkalmasint képesek az utolsón kívül, ki ezért ritkábban használtatik. Eddig a latin szöveg, idő kelet és aláírás nélkül. Az első árkus papiros külső lapján ezek a szavak találtatnak magyar nyelvre fordítva: Az Alsó Eőri Káptalanság leírása készíttetett 1803. esztendőben. Még is a latin szöveg utolsó lapján következő, latinul írt jegyzések magyar nyelvre fordítva olvashatók: Az Alsó Eőri plébános jövedelme feljegyeztetik 1843. Hollósy István MK. plébános által: A községtől fizettetik készpénzben 300 Ft A vallási alapítványból szintén készpénzben 126 Ft 15 kr. ezüst. A községtől fizettetik gabonából búza 7 mérő és rozs szintén 7 mérő, a községtől széna 3 szekérrel, ugyanattól sarjú két szekérrel, ugyanattól szalmából 12 kereszt.
A község által elgendő fával elláttatik. A fát meghozatni és összevágatni ugyan a község köteleztetik. A községtől birtokol egy szántóföldet a Csalitában és a Gyep dűlőben. A Szent alapítványokból mi illeti a plébánost, lásd a templom számadásait. A Szent alapítványokra nézve megjegyeztetik, hogy az összesítettekért, mert 10 leszállíttatott 5-re, öt szent misét olvas. Amennyire az alapítvány 100 Ft-ot, vagy 100 Ft-nál többet teszen, ilyen esetben az egyház 1 Ft-ot, a Mester is 1 Ft-ot kap, a maradék illeti a plébánost, kivévén Magda György alapítványát, mely szerint a Mesternek 15 krajcár ezüstben fizettetik, a maradék illeti a szent misét mondó plébánost. Igyezte Hollósy István MK. plébános. A fenti hivatalos okiratot igaznak és hitelesnek elismerem. Griller Ferenc MK. Pinkafői Kerületi Esperes, Címzetes Kanonok. P.H. Kelt Pinkafőn 1878. évi november 22-én.
AZ ALSÓŐRI PLÉBÁNIA Somogyi Kánoni Vizitáció. Rohonci kerület kötete. 1., 2. és 7. lap. Az Alsó Eőri plébánia kánoni vizitációja elkészítve 1812. évben szept. 19-én, Nagy Zsigmond Vas megyei vicejudlium és Saly Péter esküdt jelenlétében. Rohonc mezőváros és kerület részéről Ebért Mihály plébános, Alsó Eőr nemes közönsége részéről Frantsits János esküdt, Seper Mihály, Farkas Fülöp, Seper János, Győrök György, Benkő Mátyás, Győrök János, Pál Mátyás, Palánk István, Farkas Miklós, Németh György, Horváth János, Haselpacher József és több mások jelenlétében.
1. § Plébánia Az Alsó Eőri plébánia a Szombathelyi Egyházmegyében, a Rohonci kerületben van. A Felső Eőri plébániából, - amelyhez valamikor, mint le ányegyházhoz (filia) tartozott —, 1797. évben mint helyi káplánság (qualitate Localis Capellaniae) szakadt ki, később Plébánia rangra emelkedett, kegyuraság alatt áll, a kegyúrságot az Alsó Eőri nemesi közösség gyakorolja. Ennek a plébániának egyetlen leányegyháza sincs. A katolikus hívek lélekszáma, akik a hitvallásra képesek 609 akik a hitvallásra még nem képesek 238 összesen: 837 Protestáns nincs. A lakók a magyar nyelvet beszélik. A községben lakó nemesek a földesurak. A plébánián egyetlen vegyes házasság nincs. Nincs olyan gyerek vagy személy, akinek az 1791. évi 26. ar. szerint katolikus hitet kell vallania, de valamelyik protestáns hitben nevelnék.
2. § Plébános A jelenlegi plébános Magda György, világi pap a Vas megyei Horvátnádaljáról, 41 éves, a Szombathelyi Szemináriumban tanult, 12 és fél évig Rohoncon, mint horvát káplán működött. A latin nyelven kívül horvátul, magyarul és németül tud. Ezen a plébánián megvan a kereszteltek, házasultak, a halottak anya könyve, a plébánia különválásától, tehát 1797. évtől. Ezenkívül megvan a királyi rendelkezéseket tartalmazó könyv és a püspöki enciklikákat tartalmazó könyv. A plébános vasárnapokon és ünnepeken beszédet tart a néphez, a délutáni órákban hitet oktat. Az ünnepeket, böjti napokat, házasulandókat annak idején kihirdeti és mikor a misehallgatás a hívek számára kötelező, szent misét mutat be, értük felajánlva. Káplán vagy más pap a plébánia területén nincs.
3. § Templom A plébániatemplom 1769. évben részben a hívek közösségének hozzájárulásából, részben a templompénzből készült, szilárd építőanyagból, téglából falazták, boltozott és cseréppel fedték. Mintegy 900 személyt tud befogadni, jó állapotban van, kivéve a tetőt. A templom nincs konszekrálva, de Szt. Katalin tiszteletére van megáldva. Ennek ünnepén minden évben a közösség közreműködésével megtartják búcsúnapját. Szent Katalin tiszteletére szentelt főoltáron kívül van egy mellékoltár: Szent Kereszt feltalálásának emlékére szentelve. Mindkét oltár a hiteles oltárkővel van ellátva és kellően felszerelve. A kórus szilárd építőanyagból készült, orgonája van. A szószék fából, festett és aranyozott. A keresztelőkút fából, van a szentelt víz részére fából készült edény, amit vaspánt erősít, öröklámpa az oltár előtt fémlapokból. Megfelelő alapítvány nélkül csak vasárnapokon és ünnepeken az istentiszteletek alatt ég. Szenteltvizet időnként megújítják. A torony szilárd anyagból épült, cseréppel van fedve, három harang van benne. A nagy 451, a középső 330, a kicsi 163 font nagyságú. Első Szt. Adalbert, másik Szt. Vitus, harmadik Szt. Katalin tiszteletére. A sekrestye hozzá van építve a templomhoz, szilárd építőanyagból. Téglából épült, cseréppel fedett, 2 gyóntatószék van benne, szekrény és láda. A temető a falun kívül van, árokkal körülvéve. Kereszt van benne, benedikálva van. Sem nyilvános, sem magán kápolna nincs a községben. A következő körmenetek vannak a plébánián Szentséggel: Nagyszombaton Urunk feltámadására, és Űrnapján. Szentség nélkül Szt. Márk ünnepén a vetések megszentelésére és a három könyörgő napon. Szentségimádas a hívek buzgó jelenlétével és papok összejövetelével december 12-én van.
4. § Kegyes alapítványok Az alábbi jámbor alapítványok vannak a plébánián: 1. Krantsuak Katalin alapítványa 1763-ból, amiből 25 Ft van lekötve, és a plébános évente tartozik az alapítványozó szándékára 1 énekes szentmisét bemutatni. A kamatból a plébános kap 30 krajcárt, a kántor 7-et, a templom 38-at.
2. Pásti Erzsébet alapítványa 1801-ből 50 Ft van lekötve. A jelenlegi plébános évente ápr. 27-én az elhunyt első kurátorért, Újvári Lászlóért tartozik egy énekes rekviemet liberával elmondani. A kamatból kap 1 Ft-ot, a kántor 15 krajcárt, a többi rész a templom javára marad. 3. Huister József özvegye, Seper Judit alapítványa, 50 Ft van lekötve 1802-ből, ezért a plébános az alapítványozóért november 29-én, halálozása évfordulóján egy liberás, énekes rekviemet tartozik bemutatni. Stipendiumként kap 1 Ft-ot, a kántor 15 krajcárt, a többi marad a templom része. 4. Haselpacher Mihály felesége, Miklós Anna alapítványa 1804-ből, 40 Ft lekötve. A plébános tartozik évente bármikor 3 szentmisét bemutatni. Ennek stipendiuma egyenkint 30 krajcár, a többi rész a templomé. 5. Kelemen József felesége, Jörögh Marianna alapítványa 1808-ből, 80 Ft lekötve, ezért dec. 28-án az alapítványozóért egy liberás, énekes szentmisét kell bemutatni, a kamatokból a consistoriális meghatározás szerint a templom része 45 krajcár, kántoré 45 krajcár, a többi a szentmisét bemutató papé. 6. Farkas József alapítványa 1808-ből, 80 Ft lekötve. Az adományozóért május 7-én 1 énekes, liberás rekviemet kell bemutatni. 7. Seper András alapítványa, 80 Ft 1808-ből lekötve. Az alapítványozóért évente szept. 24-én énekes, liberás rekviemet kell bemutatni. 8. Haselpacher György alapítványa 1808. évből, 80 Ft lekötve. Évente febr. 4-én egy énekes, liberás rekviemet kell a megholtért elmondani. A lekötött 6., 7. és 8. számú kamatból a templom minden egyes alkalommal kap 45 krajcárt, a kántor ugyanannyit, a többi rész a consistoriális meghatározás szerint a celebráns része. 9. Eitner József alapítványa, 100 Ft lekötve 1810. évből. Évente máj. 3-án az adományozóért elmondandó 1 énekes, liberás rekviem. 10. Jörögh István alapítványa. Ugyanazon évből 100 Ft lekötve. Évente 1 énekes, liberás rekviemet kell elmondani a halál évfordulóján az adományozóért. 11. Tóth György alapítványa. Ugyanazon évből 100 Ft lekötve. Ennek értelmében évente 1 énekes, liberás rekviemet kell a halál évfordulóján az adományozó szándékára elmondani. A 9., 10. 11. alapítvány kamatjából a consistoriális meghatározás szerint minden szentmise után a templom kap 1 Ft-ot, a kántor 1 Ft-ot, a többi rész a celebránsé. 12. Bognár István alapítványa. Ugyanabból az évből lekötve 200 Ft. A bemutatandó szentmisék számát az alapítványozó nem határozta meg. A consistoriális meghatározás azt a kötelezettséget írta elő az alapítvány értelmében, hogy az alapítványozó halálának évfordulóján egy énekes, liberás rekviemet mutassanak be. A celebráns kap 2 Ft-ot, a kántor és a templom egy-egy Ft-ot, a fennmaradó kamatért annyi csendes misét kell mondani, amennyire van stipendium. Ezek a (alapítványi) pénztőkék az a templom tőkéjével együtt 985 Ft-ot tesznek ki, hivatalos kamatra vannak elhelyezve, évente 58 Ft. 51 krajcár kamatot hoznak. Ebből a plébános kap 39 Ft 12 krajcárt, a templom 12 Ft 2 krajcárt, a kántor 2 Ft 37 krajcárt. Ezek a tőkék — az 1. számút leszámítva — fokozatosan csökkennek. Az illetékes helyettes esperesnek e vizitáció alkalmával meghagytuk, hogy a legközelebbi számadás idején, a plébánossal együtt értelmesen rendezzék és erről az egyházmegyei hivatalt értesítsék. Az alapítványozók szándékának tegyenek eleget és az alapítványokról egy táblát helyezzenek el a sekrestyében.
5. § Szentek ereklyéi A mellékoltáron van egy részecske a Szt. Keresztből, hitelesített. Szt. Kereszt felmagasztalásának és megtalálásának ünnepén nyilvános tiszteletadásra helyezik ki.
6. § A templom javai, jövedelme és kiadásai Ingatlanai nincsenek, de az alábbi tőkékkel rendelkezik: Név
Alsó Őrben
dátum
évből van
Ft
1. Jörögh Istvánnál,
,, ,,
1760.
,, ,,
25
,,
2. Kelemen Jánosnál
,, ,,
1782.
,, ,,
5
,,
3. ifj. Német Györgynél
,, ,,
1795.
,, ,,
10
,,
4. ifj. Seper Mátyásnál
,, ,,
1795.
,, ,,
16
,,
5. Bognár Józsefnél
,, ,,
1795.
,, ,,
10
,,
6. Palánk Ferencnél
,, ,,
1795.
,, ,,
4
,,
7. Farkas Péternél
,, ,,
1796.
,, ,,
10
,,
8. Mátyási Mártonnál
,, ,,
1796.
,, ,,
5
,,
9. Palánk Ferencnél
,, ,,
1796.
,, ,,
6
,,
10. Deáky Mátyásnál
,, ,,
1796.
,, ,,
8
,,
11. Seper Jánosnál
,, ,,
1796.
,, ,,
8
,,
12. Seper Andrásnál
,, ,,
1799.
,, ,,
20
,,
13. Kelemen Jánosnál
,, ,,
1799.
,, ,,
7
,,
14. Deáky Istvánnál
,, ,,
1799.
,, ,,
15
,,
15. Németh Györgynél
,, ,,
1799.
,, ,,
6
,,
16. Seper Flóriánnál
,, ,,
1800.
,, ,,
4
,,
17. Takáts Györgynél
,, ,,
1801.
,, ,,
30
,,
18. Németh Jánosnál
,, ,,
1802.
,, ,,
8
,,
19. Seper Katalinnál
,, ,,
1803.
,, ,,
8
,,
20. Farkas Mihálynál
,, ,,
1804.
,, ,,
25
,,
21. Deáky Jánosnál
,, ,,
1804.
,, ,,
3
,,
22. Seper Mihálynál
,, ,,
1805.
,, ,,
6
,,
23. Kelemen Jánosnál
,, ,,
1807.
,, ,,
35
,,
24. Moor özvegyénél, Seper Annánál
,, ,,
1807.
,, ,,
20
,,
25. Deáky Mátyásnál
,, ,,
1808.
,, ,,
10
,,
26. Deáky Istvánnál
,, ,,
1808.
,, ,,
12
,,
27. Ivantsits Jánosnál
,, ,,
1808.
,, ,,
25
,,
28. Jörögh Istvánnál
,, ,,
1808.
,, ,,
100
,,
29. Farkas Istvánnál
,, ,,
1808.
,, ,,
30
,,
30. Németh Györgynél
,, ,,
1809.
,, ,,
50
,,
31. Deáky Mátyásnál
,, ,,
1809.
,, ,,
18
,,
32. Bognár v. Kovács Józsefnél
,, ,,
1809.
,, ,,
16
,,
33. György Jánosnál
,, ,,
1809.
,, ,,
30
,,
34. Seper Flóriánnál
,, ,,
1809.
,, ,,
20
,,
35. Seper Jánosnál
,, ,,
1809.
,, ,,
24
,,
36. Seper népiesen Sinkó Mihálynál
,, ,,
1809.
,, ,,
50
,,
37. Horváth Juditnál
,, ,,
1809.
,, ,,
80
,,
38. Léb Jánosnál
,, ,,
1810.
,, ,,
60
,,
39. Takács Mihálynál
,, ,,
1810.
,, ,,
20
,,
40. Deáky Jánosnál
,, ,,
1810.
,, ,,
16
,,
41. Jörögh Lászlónál
,, ,,
1810.
,, ,,
100
,,
42. Seper Istvánnál
,, ,,
1810.
,, ,,
100
,,
43. Jörögh Mártonnál
,, ,,
1810.
,, ,,
200
,,
44. Palánk Mátyásnál
,, ,,
1810.
,, ,,
200
,,
45. Seper Józsefnél
,, ,,
1810.
,, ,,
100
,,
46. Jörögh Györgynél
,, ,,
1810.
,, ,,
100
,,
47. Farkas Mártonnál
,, ,,
1810.
,, ,,
30
,,
48. Deáky Pálnál
,, ,,
1811.
,, ,,
100
,,
49. Seper Mihály
,, ,,
1811.
,, ,,
100
,,
A fent jelzett tőkék az előírt kamat szerint lettek elhelyezve, évente 112 Ft 51 krajcár kamatot hoznak és ahogy fentebb szó volt róla, az alapítványi tőkék a templom pénzével együtt kezeltetnek, így az egyház pénze összesen 900 Ft, az alapítványi összegek után kamat címén és a fenti összeg után a templom évente 66 Ft 2 krajcárt kap. Perselyekből a templom kap évente 10 Ft-ot. Harangozás után 6 Ft-ot. Jámbor adományokból kb. 6 Ft-ot. Ebben az évben a templom ideális jövedelme 88 Ft 2 krajcár volt. A templom kasszájában, a plébánosnál lévő két kulccsal elzárva, jelenleg 15 Ft van.
7. § A plébános javai és jövedelme A plébániaház szilárd anyagból épült, cseréppel fedett, két lakószobával, egyik a plébánosé, másik a cselédé. Két konyha van, kamra, istálló 4 állat részére és kocsiszín. Ennek nincs teteje és északi fala, javításra szorul, amit a vizitáció alkalmával a közösség meg is ígért. A plébánialakja vitása, fenntartása, építése a község lakóit terheli. A plébániához két kert tartozik.........
8. § Tanítómester A tanítómester Dénis János, Felső Eőrből származik, 60 éves, latinul, magyarul és németül tud, előbb Szt. Léránthon, Felső Eőrben 5 évig hasonló beosztásban működött, 36 éves szolgálatát végzi ezen a helyen. Segédtanítója nincs.
9. § A tanítómester javai és jövedelme Az iskolaház fából van, egyetlen szoba, konyha és kamra, továbbá egy istálló van benne, romos állapotú, céljának sohasem felelt meg. Az érintett közösség új és alkalmasabb ház építését elhatározta, erre az építésre, s hogy ez mielőbb megtörténjen, buzdítást kapott.
Az iskolaházhoz egy kicsi kert is kapcsolódik. Egyetlen földje van Sűrű dűlőben, szomszédjában keletről a közösség, északról Gángoly Mátyás, délről Benkő Mátyás földje van. Ez a föld öt negyed mérő gabona bevetésére alkalmas nagyságú. Hosszú idő óta a közösség használja, de megígérték jelen vizitáció alkalmával, hogy a tanítómester használatára visszaadják. Más telekkel és erdővel nem rendelkezik. Tüzelőfáról a plébánia hívői gondoskodnak a közös erdőből. Megállapított állandó jövedelme a közösségtől: Készpénzban kap 20 Ft-ot, búzából 9, rozsból 10 mérővel, szénát 1 szekérrel és 1 kordéval, szalmából szintén egy kordéval. Házak után nem kap adományokat. Halottak napján minden ház után kap 1 kéve lent és 1 garast. Stoláris jövedelme: Keresztség után 3 krajcárt, házasságkötés után a hirdető cédulával 6 krajcárt, temetés után és harangozás után 9 krajcárt, bort és kenyeret. Énekes mise után 12 krajcárt. A gyermekek tanítása után negyedévenként a kezdőktől 18 krajcárt, az írni tanulóktól 21 krajcárt, a számtan tanulóktól 27 krajcárt.
10. § Bábaasszony A bábaasszony Palánk Erzsébet, Ördög Mátyás özvegye, e területen 8 éve dolgozik, római katolikus, nincs levizsgáztatva, megerősítést nem kapott, de a szükségkeresztség feladásában elegendő oktatásban részesült. A jelenlegi vizitáció alkalmával e plébánián kiszolgáltattuk a bérmálás szentségét, 133 személyt bérmáltunk meg.
KERESZTELÉSI SZOKÁSOK A keresztelésnek ősrégi múltja van, melyet az egyház mint szentséget tisztel mind a mai napig és bizonyos szertartás keretében gyakorolja. A bibliából tudjuk, hogy Keresztelő Szent János Krisztus urunkat a Jordán folyóban vízzel megkeresztelte. Erre a cselekedetre emlékeztet az újszülött csecsemő pap általi megkeresztelése vízzel és névadása a templomban. Víz nélkül nem élhetnénk, nem létezne egyéb élet sem ezen a földön. Az egyház tanítása szerint a keresztvíz megtisztítja a megkereszteltet az eredeti bűntől, s az egyház tagjává teszi. A gyermekszülés régente éppúgy, mint ma, nagy családi esemény volt. Különösen ha fiúgyerek született, szokás szerint nagyon meg lett ünnepelve. Egy pár nap múlva a születés után elvitték a bábaasszony, a keresztmama és a keresztpapa a csecsemőt a templomba, ahol a plébános úr már várta őket. A keresztelés és az anyakönyvi beiktatás után a csecsemőt nem haza a mamához, hanem a kocsmába vitték és egy asztalra letették. Közben megrakatták a kocsmáros úrral az asztalt borral, a napnak örömére egy jót mulattak. Amikor már egy kicsit felöntöttek, kívántak az új földi polgárnak erőt, egészséget, boldogságot és hosszú életet. A kicsi száját megkenték még borral is, hogy legyen belőle erős ember, jó katona és még jobb borivó. Megemlítésre méltó, hogy csak fiú gyerekkel szoktak így teketóriázni, a leánykát rögtön hazavitték, mert azt csak másodrendű szülöttnek tekintették. Ha a keresztelési társaság azt gondolta, hogy elég volt az evésből és ivásból, összeszedték a sátorfájukat és néha még dülöngélve is, hazavitték a kisdedet az anyjához. Ilyen esetben az ajtó be volt zárva, s a kopogtatásukra a büszke papa hangját lehetett hallani: Ki van odakint? Erre a kérdésre azt a feleletet kapta: Komája, komaasszonya és a bábaasszony szeretnének a házba lépni. Ez a felelet még nem volt mérvadó. Ezért tovább faggatta őket: Mit hoztak vélek? Erre azt válaszolták neki: Meghoztuk az ártatlan húsvéti bárányt. Erre a feleletre készségteljesen ajtót nyitott a várakozóknak, s az egész házban nagy lett az öröm és boldogság. Legboldogabb azonban az édesanya volt, hogy karjába zárhatta újszülött kedvencét. Megkezdődött újból az evés és ivás, amely szokás szerint az este beálltáig tartott. Másnaptól kezdve, mindennap felváltva, háromszor a komaasszony, háromszor a koma felesége, tehát összesen hatszor hoztak a gyermekágyasnak igen tápláló ebédet: levest, húst, főzeléket, süteményt, melyet külön-külön edénybe tettek, adtak hozzá még 1 liter bort is. Az összes finomságot egy négyszögletes térítőbe tették, melynek csöcskeit nem szabadott összekötni, csak a kezükben tartani, nehogy az újszülöttből dadogó ember, vagy asszony legyen. Egy hétre következett a hagyományos paszita, mely néha lakodalmi keretet öltött. Ilyenkor a házigazda kitett magáért és nem volt neki semmi drága. Ezen az ünnepségen a ház teli volt rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal. Nálunk itt Burgenlandban nem viszik már az újszülöttet keresztelés után a kocsmába, de annál erősebb szokásban van ez a stájeroknál.
BÉRMÁLÁS Ballá István polgármester ideje alatt Alsóőrben a bérmálás így történt: A bármáló püspök zabolai Mikes János a szombathelyi megyéspüspök volt. Az akkori plébánosunknak, Horváth Jánosnak igen szorgos volt a bérmálkozó fiúkat és leányokat a
nagy eseményre előkészíteni. Az oktatás után minden bérmálkozónak a plébános úr előtt vizsgát kellett tenni, hogy rendesen megtanulták-e feladatukat és kellőképpen felkészültek-e a bérmálás szentségének felvételére. Voltak felnőttek is a bérmálkozók között, akik az oktatáson egyáltalában nem, vagy csak felületesen vettek részt. Ezeknek rendszerint arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy ki bérmálhat? Ha az illető azt felelte, hogy csak a püspök, az már megfelelt a kötelességnek és bérmálkozhatott. Végre megérkezett a várva-várt nagy nap. A falu népe kicsinye, nagyja, fiatalja és öregje egyaránt izgatottan várta a püspök urat, akinek a tiszteletére a Szabó Gyuri bácsi háza elé egy szép díszkaput is emeltek, melyen a csinos felirat „Isten hozott" — díszlett. A fogadtatásra kivonultak a dalárdák, a tűzoltók, a cigány rezesbanda és természetesen a polgármesternek kellett a község nevében a püspök urat üdvözölni, hirtelen azonban olyan lámpalázat kapott, hogy nem tudott mást mondani, mint „Méltóságos püspök úr, méltóságos püspök úr!" Ezeket a szavakat talán ötször is elismételte. A püspök úr, aki már ilyen kínos helyzetnek többször tanúja volt és látta, hogy a polgármester izgatott, azért igazi úri módon csak annyit mondott: „Tisztelt polgármester úr, szívből megköszönöm üdvözletét, fogadja ezen fogadásáért leghálásabb köszönetemet." Aztán kedélyesen kezet fogott. Ami a alsóőri polgármesternek nem sikerült, annál jobban sikerült Horváth János plébános úrnak, mert ő nem kapott lámpalázt és olyan üdvözlő beszédet tartott, melyről az alsóőriek még most is beszélnek. A pontifikális mise után megkezdődött a bérmálás, amely zavartalanul végbement. Ezen a bérmáláson Seper Károly és a Vida Vitus is részt vettek, Ferkó Gyuri bácsi volt a bérmakeresztapjuk. Elvárták volna tőle, hogy legalább egy ebédre beinvitálja őket, de nem így történt, kaptak a bérmakeresztapától 5-5 krajcárt, ebből a pénzből felültek egyszer a körhintára, a bábosoktól viszont egy kis süteményt sem tudtak venni. Pótlásul főzött az édesanyjuk egy pompás ebédet. Máma a keresztapák nem ússzák meg olyan könnyen és olcsón keresztapai tisztségüket, mert a jelenlegi szokás szerint igen mélyen kell a zsebbe nyúlni. Ez a bérmálás, amit elmondtam, azért is emlékezetre méltó, mert egy szombathelyi magyar püspök Alsó őrben végezte. Rövidesen szűkebb hazánk osztrák fennhatóság alá került, és azóta mind a mai napig csak osztrák püspökök bérmálnak.
RÉGI ALSÓŐRI LAKODALMAS SZOKÁSOK Azért régi, mert ezen a téren is sok változás történt a motorizálás folytán. Máma senki sem ér rá, mindenkinek kevés az ideje. A menyasszony, vőlegény és a többi nésznép, beülnek az autóba, gyors tempóban kiviszik őket a templomba, azután az egyik vagy másik vendéglőbe, ahol kiszolgálják őket. Hogyan is volt a lakodalom valamikor? Farsang volt akkor is, ma is a lakodalom és a háztartás alapításának az ideje. Ha a legény kiválasztottjával megegyezett, akkor megkérdezte a leány szüleit, hogy lányukat férjhez adják-e hozzá? Biztató felelet esetén a legény szülei elmentek a leány szüleihez a kézfogásra. Ha mind a két részről a szülők egyetértettek, akkor következett a nyilvános eljegyzés a jegyzőnél és a plébánosnál. Az eljegyzésnek az volt és még ma is az a lényege, hogy az esetleges házassági akadályt felderítse. Ezután tartották a menyasszony házánál az örömapa számlájára a kiadós evés-ivást a násznagyok, a vőlegény szülei, egyéb rokonok és ismerősök tiszteletére. A menyegző napján a nyoszolyóasszony, a vőfélyek és a nyoszolyóleányok társaságában zeneszóval ment a vőlegényért, ahol borral és süteménnyel kínálták őket.
Az első vőfély a következő verssel búcsúzott a vőlegény nevében, szüleitől: „Halljunk szót Uraim! Zeng a búcsúszó, hullanak könnyeim, mert tőletek távozok, drága jó szüleim. Mielőtt a szülői házból kilépek, térdre esve bocsánatot kérek. Elbúcsúzok apámtól, anyámtól és ettől a kis megszokott tanyámtól. Elrepülök, mint madár a fészkéről és búcsút veszek a szép legényélettől. Most pedig induljunk az Isten nevében, vigyünk boldogságot a menyasszony keblére (vagy kebelébe)!" " Még most is megvan az a régi szokás, hogy a vőlegény vendégeivel együtt a menyasszony háza ajtaját zárva találja. Erre a vőlegény násznagyja kopogtat az ajtón és azt mondja: „Be kívánunk lépni.,, Akkor belülről a következőket lehet hallani: „Kik vannak kint és mi a kívánságuk?" Humoros párbeszédek közepette kiderült, hogy a násznagy a kint várakozó fess vőlegénynek csinos menyasszonyt keres, s azt hallotta, a kiválasztott itt lakik. Itt nincs menyasszony, bizonykodás mellett, megmutattak neki egy vényasszonyt, egy fiatal leányt, de mind a kettőt visszautasította. Minekutána makacs maradt és nem hagyta magát lerázni, végre megmutatták neki a feldíszített menyasszonyt, akit rögtön, ellentmondás nélkül elfogadott. Az ajtó felnyílott, a vőlegény átnyújtott a menyasszonynak egy szép virágcsokrot, s az összes jelenlévőket megkínálták finom borral. Ez a szokás még abból az időből származott, amikor a menyasszonyokat úgy rabolták el. A zárt ajtó jelképesen az ilyen rablás megakadályozását jelenti. Az első vőfély mind a menyasszonyt, mind a vőlegényt a következő verssel búcsúztatta el szüleitől: „Tisztelt menyasszony szülei! Szerencsés jónapot adjon az Úristen! Hála, hogy e napra felvirradtunk éppen. Megjött már az óra, midőn magzatjuknak oltárhoz kell lépni, mint szép menyasszonynak. Azért jöttünk tehát e hajlékba, hogy elvezessük őt az Isten házába. Kérjük azért a kedves szülőket, engedjék útra drága szülöttjüket. Induljunk el a Szentháromság nevében, e nehéz utunkon vezéreljen Isten!" Az utat a templomig szalaggal elkötötték. Az ifjú jegyespárt borral így köszöntötték: „Emelem poharam az ifjú párra,
boldog vőlegényünkre és menyasszonyára. Hogy egész életükben boldogok legyenek, szívből kívánjuk, sokáig éljenek. Elindult egy hajó az élet tengerén, de nagy mennydörgés támadt az ég felületén. Két szerelmes szív ül most a hajóban. szívből kívánjuk, legyen részük minden földi jóban. Úgy evezzék életük hajóját, hogy elnyerjék a mennyek országát. Adjon az Úristen nekik olyan kis magzatot, kijövő ilyenkorra kirúgja az ablakot!" Az alsóőri cigány rezesbanda gondoskodott a zenéről. A vőfélyek a nyoszolyóasszonyért és nyoszolyólányokért zenével mentek. Az útelkötés után a meny asszonyháztól zenével, rikoltással és puskadörrenések kíséretében ment a násznép a templomba. A zene és a rikoltások az örömet jelképezték. A puskadörrenések a vőlegénynek a legények, a menyasszonynak a leányok sorából való kilövését jelentették. Az esküvő után a rezesbanda rázendített a hagyományos Rákóczi indulóra és a menet elindult a lakodalmas vacsora színhelyére. Ez lehetett a menyasszonynál, a vőlegénynél vagy éppen az egyik kocsmában. Máma a zenészek a Rákóczi induló helyett a tiroli „Holzhackerbuambot" húzzák. A zeneszó hallatára sokan kimentek az utcára a vendégek, de főleg a fehér ruhába öltöztetett és szépen feldíszített menyasszony megcsodálására. A lakodalmas vendégek ilyenkor az úton várakozó nép közé cukrot, pénzt, cigarettát és szivart szoktak dobni. A terített asztalnál a felszolgáló leány így köszöntötte a vendégeket és dicsérte egyre-másra a gusztusos ételeket: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Itt hozom a húsnak párolgó levét, finom metélttel, jól fűszerezve. Merje mindenki a tányérját jó tele, de vigyázzon mindenki, hogy nyelvét el ne égesse. Mert doktorról nincs gondoskodva, ahelyett szól már nekünk a muzsika. Isten éltesse a menyasszonyt és a vőlegényt. Az ég emelje hírüket, nevüket, és örökítse meg a nagy dicsőségüket! Éljen a fiatal házaspár!" A marhahús így lett felmagasztalva: „Itt hozom a jó marhahúst, ecettel, tormával és más jó mártással.
Ennek a leve is jó volt, erre ihatunk egy korty jó bort!" A süteményt így kínálták: „Itt a finom lisztből sokféle sütemény nincs benne se mustár, se kömény. Cukorral van vegyítve, nem is nagyon kemény. Feltálalom végre a jó béleseket, tudom, hogy szeretik az itt lévő szüzek, de annál inkább öregek és őszek. Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, fogjon meg minden darabkát, kilenc és kész!" Beköszöntő a menyasszonytortához: „Meghoztam a szép tortát, Isten áldja meg a vőlegényünk lábát. Hogy jövő ilyenkor futva keresse a bábát." Éjfélkor levették a menyasszony fejéről a koszorút és helyette felkötöttek egy fejkendőt, jeléül annak, hogy vége van leányságának és már a menyecskék sorába került. Azután következett a koszorús tánc. A férfiak a menyasszonnyal, a nők a vőlegénnyel táncoltak. Ezt a táncot az első vőfély így hozta a vendégek tudomására: „Halljunk szót Uraim! Itt áll előttünk az ékes menyasszony, hogy menyecske fejjel először táncoljon. Táncoljon vele mindenki egy kurtát, csak le ne tapossák a cipője orrát. Gondoljanak arra, hogy drágáért varrták, Azért hát tömjék meg jól forinttal a markát. A barátom kezében van egy üres tányér. Én kezdem a táncot, a többi még ráér. Addig menjenek el hatosért, tallérért, húzd rá cigány az új házaspárért!" Mielőtt a lakodalmas társaság szétoszlott, megjelent bekötött kézzel a szakácsnő, hogy elégette a kezét. Azért egy vőfély így kért pénzt orvosságra a vendégektől: „Szomorú hír nagyon, hogy a szakácsné keze sebes igen nagyon. Szegény, ahogy kint a kását kevergette, Jobb kezét a tűz szörnyen megégette. De ami még nagyobb baj, sánta is lábára, mert kása fröccsent mind a tíz ujjára.
Tehát jó Uraim, bugyellárist nyissanak kis bankót, nagy bankót tányérjába dobjanak. Eképpen neki orvosságra pénzt adjanak, hogy mérges sebei gyorsan gyógyuljanak." Hajnalban a lakodalom mindig egy ropogós indulóval végződött. A vendégeket is muzsikaszóval kísérték haza. Ha a vacsora kocsmában volt tartva, akkor először a menyasszony, azután a nyoszolyóasszony és végül a nyoszolyólányok kerültek haza.
MAJÁLIS Régi szokás szerint a tűzoltóság majálisát, vagyis tavaszi mulatságát nem kocsmában vagy a Szabó Gyuri kertjében, hanem kint a szabadban az úgynevezett Palánk réten tartotta. Zenét a cigány Gyula rezesbandája szolgáltatta, ételről és italról a község kocsmárosa gondoskodott. A nép szívesen látogatta meg az ilyen mulatságot s nem bánta, hogy már reggel korán mozsárdurrogások riasztották fel álmaiból. A kocsmáros se panaszkodhatott vagy zúgolódhatott, hogy az asztalokat, padokat, székeket, italokat ennivalót és más egyéb eszközöket neki kellett a tánchelyre hurcolni, mert az ilyen mulatságok rendszerint, de különösen, ha az idő kedvezett, nagy haszonnal jártak. Történt, hogy egyik ilyen alkalommal a tűzoltóság a parancsnokát is meghívta az ünnepélyre, aki a meghívásnak szívesen elégett tett. A színhelyen már nagy volt a sürgés-forgás és az összegyűlt tűzoltók nagyban tanakodtak, ki fogja Erdődy gróf urat fogadni és üdvözölni. A tanácskozás közben egyszer csak megjelent a gróf kocsival. Erre a tűzoltók még nagyobb zavarba jöttek. Tanácstalanságukban segítségül jött nekik a Decsi József nevű bajtársuk, aki a gróf vadásza volt, és azt tanácsolta nekik: „Mire való ez a nagy teketória, ide meg oda, mondjátok egyszerűen, éljen gróf Tamás, aztán le van!" Ezeket a szavakat már a gróf is hallotta, elmosolyintotta magát, a zsebébe nyúlt és adott Decsinek 10 koronát, hogy igyon az egészségére egy pohár bort. Decsi és a gróf évek óta jól ismerték egymást, s ezért bizonyos barátsági viszony alakult ki köztük. Erre a jól sikerült mulatságra, mely egész reggelig tartott, az alsóőriek még most is emlékeznek.
FELRAVATALOZÁS Ha valaki régente meghalt, annak a felravatalozása bizonyos szabályokhoz volt kötve. Az elhunyt hozzátartozói először is az úgynevezett „halottkémet" értesítették, akinek elsősorban az volt a feladata, hogy megállapítsa, természetes vagy erőszakos halálról van-e szó? A másik feladata pedig az volt, szintén megállapítani, hogy a halál tényleg bekövetkezett-e, nehogy élve temessenek el valakit. Ilyen esetek a régi időben sajnos előfordultak. A halottkém kötelessége ma már szakképzett orvosok hatáskörébe tartozik. Ha a halottkém megállapította, hogy a halottat nem kell felboncolni, el lehet temetni, akkor egy hozzátartozó megrendelte az asztalosmesternél a koporsót.
Amíg a koporsó elkészült, addig a halottöltöztető asszony a holttestet megmosta, megfésülte, ha kellett meg is borotválta, aztán tiszta alsóruhát adtak rá, végül kivasalt vasárnapi ruhába öltöztették fel. Lábára cipőt vagy csizmát húztak. Ha meghozták a koporsót, a halottat nem fektették rögtön bele. Először a jelenlévők elkezdtek imádkozni, s az imádság alatt a halottat felkészítő asszony meggyújtott egy szentelt gyertyát és avval háromszor megkerülte a koporsót, s mind a háromszor a koporsó fenekén eloltotta kereszt alakban. Ezután a ceremónia után fektették a halottat a koporsóba. Ennek az volt a jelentősége, hogy az égő gyertya tartsa távol az ördögöt a megboldogult lelkétől. Ha ez megtörtént, akkor a koporsót a ravatalra emelték, jobbról is, balról is egy-egy szál gyertyát gyújtottak. A halott lábához egy asztalra szenteltvizet tettek, hogy a látogató a halottat megszentelhesse. Este egészen éjfélig tartották a hagyományos virrasztást énekkel és imádsággal. Valamikor Liszt József és a Heritz Tani bácsi voltak a legnevezetesebb énekesek és előimádkozók. Hogy a torkuk ki ne száradjon, mind az énekesek, mind a jelenlévők meg lettek borral kínálva. Ma már a holtat halottas kamrába viszik. Ott ének és bor nincs, csak a rózsafüzért imádkozzák el. A temetés előtt először beviszik a templomba és csak a gyászmise után helyezik örök nyugalomra. Hagyományos tort sem a halottasháznál, hanem a kocsmában tartják. Régen a gyászvendégeket kenyérrel, sóval, hagymával és borral kínálták meg, most a kocsmában kapnak egy karaj kolbászt is hozzá. Így változik az idő és vele együtt a szokások is.
PULAY JÓZSEF ESPERES ÚR Régente az volt a szokás Alsóőrben, hogy a majálisokat, vagyis a nyári mulatságokat nem a faluban, hanem kint a Tilamos erdőben vagy a Szállás nevű erdőben tartották. Miután a legényeknek az asztalok, padok, a kocsmárosnak meg az italok, ételek, poharak, tányérok, evőeszközök és más tárgyak kiszállítása egyre fárasztóbb lett, s attól félve, hogy egy tűzvész esetén emberhiány miatt a fél falu leéghet - az ilyen mulatságokat később a Palánk rétre, -tehát jóval közelebb a faluhoz helyezték át. Az újabb időkben a falu közepében lévő Szabó Gyuri bácsi kertje lett az ilyen nyári mulatságok színhelye. Ilyenkor az alsóőri cigány rezesbanda zenéjével kezdődött vasárnap délutánonként a mulatság, és tartott egészen másnap reggelig. Rendszerint két vendéglős, a község kocsmárosa és Farkas István főszegi kocsmáros szolgálta ki a vendégeket étellel, itallal. Ilyenkor a felsőőri Stróbl Alajos bábos is felütötte sátrát, ellátta a népeket tortával, más egyéb süteményekkel, a gyerekeket meg édes márccal. Néha előfordult az is, hogy az alkohol hatása alatt verekedés zavarta meg a békés, ünnepélyes hangulatot, de ilyen összekoccanások csak igen ritkák voltak. Ma már csak egyik vagy másik kocsmában tartanak szombaton estétől vasárnap reggelig ilyesféle mulatságokat, tehát az időjárástól függetlenül, biztos fedél alatt. Egyszer előfordult, hogy ilyen nyári mulatságot meglátogatott Pulay József esperes és alsóőri plébános úr, kint a Palánk réten. Ebben az időben a papok, mint tekintélyes személyek, a királyhoz hasonlóan, szentek és sérthetetlenek voltak. Azért még álmában
sem jutott volna eszébe senkinek sem kezet emelni ellenük. Ezen alkalommal azonban ezt a régi szokást igen súlyosan megsértették. A részeg legények és a fiatal házasemberek összevesztek, elkezdték egymást ütni, verni. Hogy a verekedésnek véget vessen, az esperes úr úgy vélte, hogy mint békebírónak közbe kell lépnie és a verekedők között rendet kell teremtenie. Mi történt nagy meglepetésére? A legények és a fiatal házasemberek kibékültek egymás között, s közösen, ahogyan csak bírták, kezdték az esperes urat páholni. A verekedők főkolomposa a már házas Báli Ferkó volt, aki a legtöbb csapást mérte az esperes úrra, végül még a reverendáját is leszabta testéről. Az esperes úr is erőteljes ember volt, oroszlán bátorsággal védte magát, és nem papi módra, ahogy csak tudta, osztogatta jobbról, balról ütéseit. Amikor a verekedés véget ért, ünnepélyesen kijelentette a nép előtt: „Ennek a gazembernek nem bocsátok meg soha, nem oldozom fel bűneitől, s ha meghal nem fogom eltemetni, mert engem nagy szégyenbe hozott, és ruhámat megbecstelerütette!" Azóta örök harag volt köztük, és ahol csak tudták, kikerülték egymást. Az idő múlt, de a két ember között a viszony még se javult egy cseppet sem. Egyszer csak Báli Ferkó kezdett betegeskedni. Egészségi állapota napról-napra rosszabb lett. Végre is hozzátartozói azt tanácsolták neki, hogy jó lenne papot hívni, aki elkészítené az utolsó útjára. Ferkó beleegyezett ebbe a javaslatba, és az egyik rokona megkérte az esperes urat, hogy jöjjön el a beteghez, gyóntassa és áldoztassa meg, adja fel neki az utolsó kenetet, mert békében akarja elhagyni ezt az árnyékvilágot, s tiszta lélekkel kíván a Mindenható elé lépni. Ez a kérés ugyan nem valami nagy örömet szerzett az esperes úrnak, azért hagyta magát háromszor kérni, mert nem tudta mitévő legyen: Elmenjen-e a beteghez, vagy ne menjen? Végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy mint papi ember, nem tagadhatja meg a beteg kérését, fel kell adnia az utolsó kenetet. Azért kemény hangon azt mondta a küldöttnek: „Igen, elmegyek, mondjátok meg Báli Ferkónak, hogy várhat!" Erre a hírre összecsődültek a szomszédok, mert kíváncsiak voltak, hogyan fog a gyónás végbemenni? Egyszer csak felcsendült a minisztráns gyerek csengetyűje, jeléül, hogy az esperes úr az Úr testével már úton van. Erre a szomszédok tömegesen meglepték Báli Ferkó konyháját és szobáját, de az esperes úr mindnyájukat kitessékelte az udvarba. A nagy hőség miatt az ablak nyitva maradt, s minekután a gyónó és a gyóntató már öreg emberek s ezért nagyothallók voltak, a kint várakozók meghallottak minden szót, ami a szobában elhangzott. A gyónás a következő párbeszéddel zajlott le: „Te engemet hívtál, itt vagyok, mi a bajod, és mi a kérésed?" Én úgy érzem, hogy nem sokáig élek, a jó Isten hamarosan magához fog szólítani. Mint keresztény katolikus ember meg akarok gyónni, áldozni és az utolsó kenet szentségét felvenni, hogy tiszta szívvel oda állhassak az Isten trónusa elé. - Van bűnöd? - Van! - Megbánod azokat? - Meg. - Van ellenséged? - Az is van. - És ki az ellenséged? Erre Báli Ferkó felült az ágyában, rámutatott az esperes úrra, s fennhangon azt felelte: ,,Az te vagy!" - És miért vagyok én a te ellenséged?
- Mert te engemet gazembernek neveztél, és azt is hozzátetted, hogy te nem bocsátasz meg nekem soha, nem fogsz a bűneimtől feloldozni, és ha meghalok, el se temetsz engemet. - Igen, ezt mondtam. - De miért? - Mert te engemet megvertél, s leszabtad a reverendát a testemről. A hibás azonban te voltál, mert beavatkoztál a mi ügyünkbe, holott ehhez neked semmi közöd se lett volna. - Azért én nem is kérek tőled bocsánatot, és meg se bocsátok neked! - Akkor én téged nem foglak meggyóntatni, a bűneid kötelékétől feloldozni, s ha meghalsz, nem foglak eltemetni. El leszel pap nélkül temetve, mint egy kutya, és lelked rögtön a pokol marataléka lesz. - Az se baj, ha te velem szemben megtagadod a szentség kiszolgálását, akkor én a vörösvári plébánoshoz fordulok, az majd megteszi papi kötelességét. - Az nem teheti meg, mert az illetékes alsóőri plébános én vagyok s nem ő. - Ha ez így van, akkor ott az ajtó, takarodj ki! Én többet nem komázok veled, mert te egy konok pap vagy. Az imádságban is az áll, bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Hát neked, mint Isten szolgájának nem szól ez a parancs? Majd te is a keresztényellenes maga tartásodért az Isten trónusa előtt fogsz felelni, s velem együtt a pokolba kerülni. Te egy felszentelt ember vagy és azért tégedet az ördögök sokkal jobban fognak kínozni s tüzes villával szurkálni, mint engemet. A népek meg azt mondják rólad, hogy te nem keresztény, hanem kegyetlen pogány pap voltál. A szégyen nem rám, hanem rád hull." Mindenre, csak ilyen különös hangú szavakra nem volt az esperes úr felkészülve, s ezért kebelében nem mindennapi háború kezdett zajongani. Nem tudta mitévő legyen, kemény maradjon, vagy nagylelkűséget mutasson? így is gondolkozott, úgy is gondolkozott, míg végre így szólt Ferkó-hoz: „Lásd, hogy én egy keresztény ember vagyok, és az ellenfelemnek meg is tudok bocsátani, én megbocsátok neked, és a tőlem kívánt szentséget ki is fogom osztani, de csak avval a feltétellel, ha te is megbocsátasz nekem!" Erre fel Báli Ferkó elmosolyintotta magát, felült az ágyban és kezet nyújtott az esperes úrnak, aki szintén szívesen megragadta a kínálkozó alkalmat, békét kötni a régi haragossal.. Az egyház előírása szerint megtörtént a gyónás. A gyónó elmondta bűneit, megbánta őket, és végül megkérte a lelkiatyát, oldja fel bűneitől, amit az esperes úr kegyesen meg is adott neki. A gyónás, áldozás és az utolsó kenet felvétele után rövidesen — az esperes úrral kibékülve - Báli Ferkó nevű szolgáját az Isten magához szólította.
A temetésen, a nyitott sírnál az esperes úr olyan szívhez szóló búcsúztatót mondót, - ami akkoriban ritka eset volt - hogy a gyászközönség sírni kezdett. Ebben a beszédben kifejezésre juttatta, hogy a legnagyobbik keresztény erény az, ha valaki ellenfelének meg tud bocsátani. * Pulay József 50 évig volt Alsóőr buzgó lelkipásztora, ezért a nép száján anekdotái és élményei a mai napig is élnek: Esperes urat az Isten olyan erős hanggal áldotta meg, hogy ha a szószékről prédikált, a faluban a Mária képnél is meg lehetett hallani. Máriának nagy tisztelője volt. Minden prédikációnál a szószék melletti szobrához fordult, s tárt karokkal fennhangon azt mondta: „Ó, te boldogságos Szűz Anya Mária", melynél a Mária r betűjét duplán ejtette ki. A pokolt is olyan színesen tudta ecsetelni, mintha már ott járt volna, azt is szokta mondani: ez a hely leírhatatlan, ott csak sírás, rívás, jajgatás és fogak csikorgatása van. Felfoghatatlan, hogy a keresztény vallások a mai űrhajózási korban is, amikor az ember már a csillagok felé nyújtja kezét, még mindig a pokol tüzével ijesztgetik a híveket, dacára annak, hogy erről a kegyetlen és borzalmas helyről halvány bizonyítékkal sem bírnak. Akkori időben a papok a birtokukat maguk művelték meg. Az alsóőri plébániának is voltak és még ma is vannak birtokai, megfelelő gazdasági épületekkel. Különösen széna, sarjú és aratás idején az esperes úr a szomszédokat megkérte, hogy segítsenek a megrakott szekereket a pajtába betolni. Amikor néha a szakácsné, Rozi néni is segített tolni, akkor mindig kegyeletteljesen rászólt: „Rozi, te ne tolj!" Ellenben a másikak erőlködhettek, azokért nem volt kár. Egyszer meghűlt és pár napig ágyban fekvő beteg volt. Amikor már jobban érezte magát, megparancsolta a szolgájának Porcogó Jancsinak, hogy vezesse be a szobába a napok óta nem látott szopóborjút, mert kíváncsi az állapotára. Jancsi rögtön teljesítette a parancsot. A borjú olyan virgonc volt, hogy könnyen megszabadult kötelétől. Akkora felfordulást csinált a szobában, akár egy elefánt a porcelánüzletben. Nagy kárt okozott a szoba berendezésében de az esperes úr azért mégsem haragudott meg, mert örült a szép, erős és egészséges borjúnak. Egy másik alkalommal megparancsolta Jancsinak, hogy hozza betegágyához a flaubert-fegyverét. Jánosnak puska még sohasem volt a kezében, ezért a gyengélkedőre rátartva lépett be a szobába, mire az emígyen szisszent fel: „Te marha, hogyan tartod a puskát a kezedben, agyon akarsz lőni?" Történt egy cigányesküvő alkalmával, hogy a menyasszony a ceremónia után még a templomban nagyon kezdett nevetni. Az esperes úr szigorúan ráförmedt, hogy hogyan mer a templomban, ezen a szent helyen nevetni? Azt a feleletet kapta erre a menyasszonytól, hogy igen örül. A további kérdésre, hogy minek örül, a boldog menyasszonytól azt az örömteljes feleletet kapta: „Nagyságos esperes úr, az éjszakának, az éjszakának!" Horváth Zsigmond cigány a Ludrás megkülönböztető nevet viselte, éspedig azért, mert néha olyan mérges tudott lenni, akár egy lódarázs. Ebből a szóból lett az őri elnevezésű Ludrás, aki kisnövésű ember volt, és mégis egy hatalmas, nála egy jó fejjel magasabb asszonyt vett el. Az esperes úr adta őket össze, de nem tudta eltűrni, hogy a vőlegénytől meg ne kérdezze, mit csinál evvel a nagy asszonyai? Erre azt a rövid, de találó feleletet kapta: „Én meghegedülöm!"
A Honi Gyuri bácsinak volt egy Sosi nevű fia. Amerikából jött haza, és hozott magával egy pár sárga cipőt, melyet vasárnap a misére szokott felhúzni. Akkoriban a prédikáció mindig a mise után volt. Sosinak a helye a legények padja szélén volt, talán azért is, hogy a népek a sárga cipőjét jobban megláthassák. A prédikációt a legények nem igen kedvelték, ezért Sosit meglökték, hogy menjen ki. Az esperes úr azt gondolta, hogy a legények padja azért üres, mert Sosi kicsalja őket, és ezért azt a kijelentést tette: „A sárga cipős tagadóját ennek a Honi Sosinak. Jobb lett volna, ha Amerikában maradt volna, akkor nem tudná a legényeket a prédikációkról kicsalni!" Ha az alsóőri hívek felbosszantották, akkor a következő szavakkal szokta haragját kitölteni: „Ti krumpli magyarok, ti nem érdemiitek meg, hogy a nap rátok süssön!" Az esperes urat igen bosszantották a legények hangos és néha ocsmány énekei a plébánia előtt. Ilyenkor kinyitotta az ablakot és kikelten rájuk förmedt: „Ti éjjeli kurjongatók, takarodjatok haza és ne zavarjatok engemet!" A legényeknek eszük ágában sem volt hazamenni vagy hallgatni. Sőt ellenkezőleg, még hangosabban olyan énekre zendítettek, mely az esperes urat végképp kihozta sodrából, például: Szereti a pap a kávét, de még jobban a szakácsnét. Hajnalban, hajnal előtt, rózsafa nyílik a házam előtt. Amikor az esperes úr öregedni kezdett, és a prédikációjának nem volt már a régi visszhangja, keserűen és lesújtva azt mondta a híveinek: „Hallgattok ti még olcsóbb prédikációt is!" Esperes úr igen magas kort ért meg. Jó hatvan évvel ezelőtt halt meg, talán már porai sincsenek, de az emléke gyengeségével és erényeivel a mai napig is él.
HORVÁTH JÁNOS PLÉBÁNOS ÚR Pulay József esperes úr ötven évig volt Alsóőr plébánosa. Az öregségről hallani sem akart, de az idő vasfogának ő sem tudott ellenállni. Aggastyán korában a szombathelyi megyés püspök, gróf Zabolai Mikes János nyugdíjba küldte, és helyette kedvencét, a fiatal Horváth Jánost nevezte ki Alsóőr plébánosának, akit érkezésekor Tuscher György várt szekerével a vörösvári állomáson. Köztük a legények örömére rövidesen felbukkant az új szakácsné is, a páratlanul szép és fiatal Vilma kisasszony személyében. Hogy miért vagy miért se, azt máma megállapítani bajos, de tény, hogy a plébános úgy nézett rá, mint a szeme fényére. Egy legényt se eresztett a közelébe. így járt a Vida Rezső is, kinek tényleg komoly szándéka volt a Vilma kisasszonyt elvenni. Ilyen tervekről a plébános úr természetesen hallani se akart, azért a Rezsőt kiparancsolta a plébániából és Vilma kisasszonynak is megtiltotta az udvaróljával való közölködést. Ez ellen a parancs ellen mind a kettő tehetetlen volt. Vilma kisasszony látszólag belenyugodott a megmásíthatatlanba, de a Rezső nem. Mint háborút viselt fiatal ember, összecsődítette barátait, s megtanította, begyakorolta velük a következő katonanótát, melyet minden este hangosan a plébánia előtt énekeltek: Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, rohamista a legelső a világon. Hogyha megy, hogyha indul a csatába, fut a muszka, alig bírja már a lába. Megállj muszka olyan murit csinálok,
kilenc hétig húzzák majd a cigányok. Majd ha meg lesz a szent béke, Te leszel a feleségem, mert páros élet a legszebb a világon. Ugyanezen a nótán a plébános úr alig bosszankodott volna, ha Rezső még egy verset hozzá nem tett volna. Mondjátok meg Szent Péternek, annak a vén gazembernek, hogy Vilma kisasszony a legszebb a világon. Ha a plébános úr ezt a verset hallotta, úgy kijött a sodrából, mintha kígyó csípte volna meg. Ilyenkor nem tudta senki és semmi visszatartani, kirohant az utcára, és torka szakadtából kiáltozott: Éjjeliőr! Éjjeliőr! Ha az éjjeliőr vagy egy másik strázsa a közelében volt, és oda sietett hozzá, hogy mit akar, egyszerűen azt felelte: Fogjátok meg, fogjátok meg ezeket a csendháborgatókat, akik ilyen ocsmány énekkel zavarják az esti nyugodalmat! Addig Rezső emberei gyorsan leszaladtak a Pinkához és onnan folytatták éneküket. A plébános úr szaladt eszeveszetten, néha egész reggelig utánuk, de egyet se tudott elcsípni közülük, mert azok sokkal gyorsabbak voltak. Könnyen el lehet képzelni a plébános lelkiállapotát, mikor reggel felé hazatért és a sok futástól az ágyban szemét becsukta. Mivel a plébános úr művelt ember volt, sokan csodálkoztak ezen emberi gyengeségén. Látván, hogy a legényekkel nem tud boldogulni, visszaküldte a Vilma kisasszonyt Magyarországra, ahol hamarosan férjhez is ment. Rezső meg elvett egy alsóőri kislányt, akivel évekig boldogan élt, amit azzal is bizonyított, hogy két szép leányt és egy daliás fiút is ajándékozott neki. Amikor Vilma kisasszony elhagyta Alsóőrt, békesség lett a plébánia körül, s a legények a plébános urat sem bosszantották többet, aki mind kulturális, mind gazdasági téren tevékenyebb lett. Az alsóőriek egyre jobban megszerették, tapasztalván, hogy micsoda nagyképességű ember a plébánosuk. Többek között megalapította a dalárdát, Raiffeisen Kasszát és Cséplő Egyletet. A dalárdával bemutatta az első színdarabot. Ezt a kulturális tevékenységet az alsóőriek a mai napig is szeretettel ápolják, s a közönségnek ilyenkor mindig nagy örömet szereznek. A plébános úr dacára nagy tehetségének, azért egész önzetlen mégsem volt, mert nagyon szerette a pénzt és néha, mint papi ember nem úgy viselkedett, ahogy a biblia írja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És ha valaki jobb oldalon arcul üt, annak tartsd oda a bal feledet is." Sokan azt mondták, hogy egy tehetséges politikus veszett el benne. Az volt a hibája, hogy egyoldalú volt. Csak a keresztény szocialista beállítású hívek voltak az emberei. Ellenben a szociáldemokratákat nem állhatta, s ahol csak tudott, ott ártott nekik. A plébános úr kapott tevékenységéért a Raiffeisen Kasszától, a Hangya Szövetkezettől és a Cséplő Egyesülettől bizonyos százalékot, ellenben a plébánia nem igen jövödelmezett, így pénz hiánya miatt nem tudott bizonyos terveket megvalósítani. Mivel Amerikában, különösen St. Louisban, Chikágóban és Clevelandben sok alsóőri és más származású magyar él, a plébános úr négy társával felkereste ezeket a honfitársakat, azzal a céllal, hogy megpumpálja őket. Sikerült is neki ez a terv. Ahol misézett és szentbeszédett tartott, bőven adtak az ottani hívek a hazai egyház
megsegítésére. Sok helyen, úgy nálunk is, leszedték és elvitték a háború alatt a harangokat, orgonasípokat és csengetyűket hadi célokra, ezen tárgyak újra beszerzésére az amerikai honfitársak készen voltak újra a zsebükbe nyúlni. Plébános urunk kb. fél évig tartózkodott Amerikában, s ez alatt az idő alatt a szombathelyi püspök Kláfel Mihályt nevezte ki ide helyettesének, aki szabadelvű pap volt, s azért nem kapott farát. Szükség esetén ide-oda lett küldve, de népszerűségéért az alsóőriek hamarosan megszerették és mélyen a szívükbe zárták. Közben a plébános urunk Amerikából egy csomó dollárral hazaérkezett. Hogy mennyit hozott, és mennyi maradt a zsebében, arról hallgat a krónika. Tény az, hogy rendelt három harangot, új padokat és két új csillárt. A templomot kívülről és belülről rendbe hozatta. Más szóval ő volt Alsóőr teljhatalmú ura, mindenki megalázkodott előtte. Ha jöttek Alsóőrbe szocialista szónokok, azokat úgy letorkolta, hogy már kezdtek félni tőle, s mikor csak tudták, a községünket kikerülték. A plébános úr túlfeszítette a húrt, ez volt a veszte, pár alsóőri szocialista összeszedte magát és elment Savanyúkútra Leser Lajos szocialista tartományi főnökhelyetteshez, ott panaszt tettek a plébános úr ellen, s megkérték tetesse el Alsóőrből. Ez az ember az alsóőri szocialistákat tönkreteszi. Leser Lajos megígérte nekik, hogy kérésüknek eleget tesz, s menjenek nyugodtan haza. Hogy milyen nagy diplomata volt ez az ember, azt rövidesen be is bizonyította: Rohoncon meghalt az esperes úr, helyette a mi ,jó" plébános urunk lett az új rohonci plébánosnak,kinevezve. Ez a hír úgy találta az alsóőrieket, akár a derült égből lecsapó villám. Nem tudta senki elképzelni, hogy mi lelte a plébános urat, hogy itthagyja az alsóőri híveit. Ezért azt találták ki, hogy Rohonc nagyobb fára és a plébános úrnak ott nagyobb jövedelme van. Ellenben ő sem tudta, hogy honnan jött a lövés. Először felkereste pár öreg asszony és könyörögtek neki, plébános úr az Isten szerelmére megkérjük, maradjon itt, ne hagyjon árván bennünket. Szívesen itt maradt volna, de a püspöki parancs ellen ő is tehetetlen volt. Nagy mérgében kijött az ajtón és kiparancsolta a siránkozó asszonyokat a következő szavakkal. „Nézzétek, hogy tovább menjetek, ti vén boszorkányok, s hagyjatok engem békén, nem akarlak látni benneteket." Sírva ott hagyták az asszonyok a plébániát, mert nem tudták a plébános úr haragját és kikelését megmagyarázni. Rövidesen felkeresték az egyháztanács férfi tagjai Vendel Józsi bácsival az élükön a plébános urat és marasztalták. Azokkal talán még rövidebben elbánt, mint az asszonyokkal. Meg sem igen hallgatta őket, csak annyival tessékelte ki őket: „Takarodjatok ki, ti alattomos és képmutató farizeusok." A fél falu elbúcsúztatta, a dalárdák egy szép búcsúztatót énekeltek neki, és a tűzoltók is kirukkoltak a búcsúztatásra. Rohoncon nem érezte olyan jól magát, mint Alsóőrben, mert a fele község evangélikus volt, s ott nem játszhatta a teljhatalmú úr szerepét. A szíve és tüdeje miatt betegeskedni kezdett és idő nap előtt a Mindenható kegyesen magához szólította János szolgáját. Hívei a rohonci temetőben a kápolna mellett helyezték örök nyugalomra. A márvány keresztet a következő felirat díszítette:
JOHANN HORVÁTH Pfarrer gestorben am 14. Jánner 1930 im 40. Lebensjahr Ruhe sanft! Deiner záhen Glaubensstárke Deiner klaren Willenskraft
Danken wir die schönen Werke Von dir in kurzer Zeit geschafft. Neu der Pfarrhof, das Geláute, Hoch im Turm die neue Uhr Macht jedem Katholiken Freudé Und dir die schönste Éhre nur. Ez a sírkő nem létezik már, mert a plébános holttestét exhumálták, s földi maradványait a papok közös sírjába temették el. Műveiből megmaradtak Alsóőrben a Raiffeisen Bank és a dalárda. A Gángoly féle vegyeskereskedés becsukta már az ajtaját és a Cséplő egyesület is feloszlott évekkel ezelőtt. Harangjait és orgonasípjait a II. világháborúban leszerelték és hadianyagot készítettek belőlük, a templomban csak a padok és a csillárok maradtak meg. A plébános urat nem mentette meg a haláltól sem a kapzsisága, sem pedig a szocialisták gyűlölete, hullája az enyészeté lett, mint bár ki más halandó emberé. Hogy mindenkinek meg kell halni, az az első igazságosság a világon.
FARKAS JÁNOS ESPERES ARANYMISÉJE Farkas János Alsóőrben született, felsőlövői gimnáziumban érettségizett, és teológiai tanulmányait Szombathelyen végezte. Felszentelése után Kőszegen volt káplán és később Németlövőnek lett esperes plébánosa. Aranymiséjét 1966-ban ünnepelte Alsóőrött. Az ünnepi ebédet a község kocsmájában tartották. Erről az ebédről Saád Béla riportja a következőképpen számol be: „Véletlenül nagy ünnepre érkeztem. Az alsóőri születésű Farkas János németlövői esperes plébános aranymiséje ebédjének kellős közepébe. Valóságos magyar vüágba kerültem. Ültünk Német István — ha jól emlékszem a nevére — vendéglőjének nagytermében vagy százan. Magyarul folyt a szó, pergett a fogások sora. Az ebéd félideje után, amikor érkeztem, s amikor oda ültettek a jubiláns mellé ,már csak' az egybesült sertés, rántott szelet, apró sütemény és torta, fekete következett. Az idő megállni látszott, az aranymisés szinte egy történelmi korszakot fogott át, székelyes humorú anekdotáival. Az írástudó Kincs István káplánja volt Kőszegen. Az ő révén ismerkedett meg a fiatal Kosztolányival, Sík Sándorral, Harsányi Lajossal. Kincs költő, színes tollú író, nagyvonalú irodalombarát, s a garast is megnéző házigazda volt. S mikor drágállotta a távirat költségét, amit az öreg káplán okozott, legközelebb a fiatal káplánra Farkas Istvánra bízta a feladatot. Táviratozza meg az egyik plébánosnak hogy nem tudnak kérésének eleget tenni. Nem tudnak vasárnapra papot küldeni. Nagyon olcsó volt a távirat. Farkas János jócskán hozott vissza bankóból. Kincs apátúr fölöttébb elégedett volt. Mégis tudni kívánta miként alakult ilyen előnyösen a szöveg: ,Mégis mit táviratoztál édes öcsém?'Farkas kinyögte: ,Pap nincs! Kincs.' " /A következő sorok nem a riporthoz tartoznak./ Gonosz nyelvű honfitársak állítása szerint az apát úr csúnyán ránézett a fiatal káplánra, lekicsinylően azt mondta neki: Hogyan tudsz ilyet táviratozni, te marha! Erre a megtisztelésre az apát úr a következő választ kapta a káplántól: Mélyen tisztelt Apát Úr! Én ugyan egy állat nevét viselem, én farkas vagyok, de nem marha!.
S aki így tudott, ilyen rímesen tréfálni káplán korában, az 30 éve már köztiszteletben és szeretetben álló német nyelvű lelkipásztora német nyelvű híveinek Németlövőn. Hogy mint botanikus is jóhírű volt, mutatja, hogy levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Életének lényegét azonban szülőfalujának népe találta el, amikor az ebéd végén tortába faragott remekművű misekönyvet tett eléje. Gyémántmiséjét nem érte meg, mert 86 éves korában az Isten magához szólította. Az alsóőri temetőben honfitársai között alussza örök álmát.
BORBELI IRIGYSÉG Warschitz Ernő 1924. november 15-től kezdve 1931. március 1-ig volt Alsóőr plébánosa. Kismarton melletti Nagyhőflányban született, s tökéletesen bírta a magyar, német és horvát nyelveket. Szülei jómódú szőlőtermelők voltak. Egy ideig Rohoncon volt plébános, s onnét került Alsóőrbe. Magával hozta Mariska nővérét is, aki a háztartását vezette. Egy kicsit sántikált, mert az egyik lába rövidebb volt. Ezt a testi hibát százszorosan pótolta a jó szíve. Maga a plébános úr kedélyes, humoros és sportkedvelő ember volt, akit az alsóőri hivek hamarosan a szívükbe zártak. A fürdést egyesületet, méhészgazda másik gazda plébános urat
és a kerékpározást különösen kedvelte. Alapított egy kerékpáros kisebb-nagyobb túrákat tettek. Mellette szenvedélyes vadász és ist volt, az udvara és kertje teli volt kaptárokkal. Abban az időben egy is méhészkedett éspedig a Laci Jancsi Istók, aki többször felkereste a egy kis eszme- és tapasztalatcserére .
Ilyen alkalomkor Mariska kisasszony mindig megkínálta egy pohár nagyhőflányi borral, melyet nem győzött az égig dicsérni. Idővel úgy rászokott erre a figyelmességre, hogy ha Mariska kisasszony nem volt elég gyors a kiszolgálással, kért tőle egy kis itókát. Éppen csak azt nem merte mondani, hol van máma a bor! Mariska kisasszony nem volt már a legfiatalabb, ezért a plébános úr a szomszéd leányt, a fürge Fuksz Roszkit rendelte mellé szolgálónak. Roszki ügyes, szorgalmas és megbízható munkaerőnek bizonyult, csak az volt a gyengéje, amit a plébánián hallott, látott, azt odahaza rögtön elmesélte. Többek közt azt is, hogy Laci Jancsi Istók Mariska kisasszonytól mindig bort kér, ha a plébános urat meglátogatja. Egy régi közmondás szerint az alma nem esik messze a fájától. A titoktartás terén bizonyos párhuzamosság volt Roszki és apja az öreg Fuksz Lujzi között is, aki majdnem mindennapi vendége volt Seper Károly kovácsmester műhelyének, örült, ha az újdonságokat tovább tudta adni. Egy szép napon avval lepte meg a kovácsmestert, hogy milyen fukar a Laci Jancsi Istók, nem mer a kocsmában egy deci bort sem venni, sajnálja rá a pénzt. Kifordított hangon a következőket mondta: „Ez a Laci Jancsi Istók akárhányszor a plébános úrhoz megy, az első útja mindig a Mariska kisasszonyhoz vezet, akitől így kér bort: Kityattyon, tyomi bagyok, adjon egy kis bojt." Sajnálta, hogy Istók kap néha egy kis bort, ő meg nem, ezért csupán az irigység beszélt belőle. Az idő múlt, így a plébánián is némi változások történtek. A plébános urat elhelyezték a Fertő tó melletti Illmic községbe, és vele vitte Mariska kisasszonyt, valamint Roszki
szolgálót is. Ott Mariska kisasszony baleset áldozata lett, leforrázta magát, ebbe a sérülésébe bele is halt. Plébános urat a háború alatt Lengyelországba vitték, onnan többé nem jött haza. Búskomorságba esett, belépett egy kolostorba, ahol pár évvel ezelőtt csendesen elszenderült. Közben Lujzi bácsit is kivitték a temetőbe, ott bizonyára nem kell neki többet irigykednie. Istók elvett egy vörösvári asszonyt, azóta feleségével együtt ő is meghalt. A vörösvári temetőbe egymás mellé temették őket. Roszki Illmicről visszatért Alsóőrbe, itt férjhez ment a Strézsi Miskához, aki egy pár évvel ezelőtt szintén meghalt, így Roszki özvegységre jutott. Ebből a kis példából is láthatjuk, hogy az irigységnek nincs sok értelme. Jön a halál és kérlelhetetlenül véget vet minden emberi erénynek vagy gyengeségnek!
„BULF" PLÉBÁNOS ÚR Bertha Rezső volt 1931. május 1-től - 1933. március 1-ig Alsóőr plébánosa. Szakácsnője nem volt, azért a Posch József kocsmájában étkezett. Minekutána a kocsmáros egyidejűleg mészáros és hentes volt, a felesége a jobbnál jobb ételekkel tudta a vendégeket kiszolgálni, ezért a Bertha plébános úr is igen meg volt elégedve. Különösen, amikor maga Posch úr jó badacsonyi borocskákat tett az asztalra, ami az ebédnek mindig a csúcspontja volt, és talán ez volt az oka annak, hogy a plébános úr nem szerzett magának szakácsnőt. Az bizonyára többe került volna mint a kocsma. A jó plébános úrnak az volt a szokása, hogy mindenkit letegezett. Nem tett különbséget se a fiatal, se az öreg emberek, se a leányok, valamint az asszonyok között. Történt, hogy abban az időben Amerikából a Németh János nevű gazdaember, aki a Boznyák házinevet viselte, a Pista fiával hazatért. Sajnos nem az asszonyával, aki ott Amerikában meghalt. így a János bácsinak kellett a gazdaságról és a háztartásról gondoskodni. Ő volt takarítónő, mosónő és szakácsnő egy személyben. Amerikában nem divat a magázás. Az egyszerűség kedvéért ott mindenkit csak tegeznek. Ezt a szokást János bácsi is felvette odakint. Egy szép napon találkozott a plébános urunk az utcán a János bácsival. A szokásos üdvözlés után a plébános úr János bácsihoz a következő kérdést intézte: „Mondd, János, ki főz neked?" Erre a kérdésre János bácsitól a következő nem várt feleletet kapta: „Én főzök magam magamnak, de ki főz teneked?" Erre a feleletre a plébános úr szótlanul továbbment és nem érdekelte többet, ki főz János bácsinak. Az Alsóőriek általában szeretnek csúfolkodni. Akire csak tudnak, ráakasztanak egy csúfnevet, amit az illető még holta után is visel. Az akkori időben be volt szállásolva a Bóhnereknél illetve a Farkas István kocsmárosnál egy Hans nevezetű gyámoltalan bácsi. Mind a plébános úrnak, mind a Hansnak különösen nagy fejük volt. Minek utána a Hans a Farkas Istvánnál volt elszállásolva és a Farkasnak németül Wolf a neve, az őriek a Wolfból Bulfot csináltak, így a Hansnak Bulf Hans lett a házineve. Mivel a plébános úr és Hans külsőleg valahogyan hasonlítottak egymásra, az alsóőriek a plébános úrra is ráadták titokban a Bulf Hans nevet. Valahogyan ez a név a plébános úr fülébe került, és azért egy vasárnap prédikációját avval kezdte: „Kedves híveim, én már sok helyen voltam plébános, de ilyen ostoba népet, mint az alsóőriek, sehol sem találtam. Már több mint egy éve itt vagyok, de a nevemet még most sem tudják. Az én nevem Bertha Rezső és nem pedig Bulf Hans, ahogyan engemet sokan hívnak. Olyan mosolygás a templomban talán még nem volt soha, de a Bulf Hans nevet nem vette le senki a plébános úrról és alkalmilag ezt a nevet Alsóőrben még most is hordozza.
AZ ELÓIMÁDKOZÖK Hajdan az alsóőri hivők szorgalmasan jártak gyalog Máriacellbe és Lékára búcsúra. A Máriacelli búcsút mindig májusban tartották meg, és egy egész hétig tartott. A lékai búcsú kisasszonykor, tehát szeptember 8-án volt és tartott három gyenge napig. Útközben a hivők az előimádkozó vezetése alatt vagy énekeltek, vagy imádkoztak. Ha megfáradtak, akkor rendszerint egy árokszélen megpihentek és a magukkal vitt élelmiszerrel felfrissítették magukat. Az éjjelt legtöbbször kocsmában vagy egy parasztház szénás padlásán töltötték el. A búcsújáróhely kegytemplomába ünnepélyesen, énekszóval, a magukkal vitt egyházi lobogó alatt vonultak be. Meggyóntak, megáldoztak s utána ellátták magukat kegytárgyakkal, melyeket a templom körül felállított sátrakban vásároltak meg. Bűneiktől megtisztulva boldogan, gyalog jöttek haza. A falu végén a falu népe már várta őket. Harangszó mellett ünnepélyesen bevonultak a templomba és a Máriának hálát adtak a boldog hazatérésért. Az akkori időben Alsóőr legnevezetesebb előimádkozója a Sándor Laci bácsi és a Bogád János bácsi volt. Mindketten több mint ötvenszer megfordultak Máriacellben. Laci bácsi kistermetű ember volt, összesen 16 gyermek apja. Laci és János bácsi jó katolikusok és szomszédok voltak. Bizonyos féltékenységből mégis örültek annak, ha egymást fel tudták bosszantani. Egy ilyen búcsújárási alkalommal történt: Miután a máriacelli kegytemplomban elvégezték imádságukat, a kijárat felé tartottak, egyszercsak a Laci bácsi megszólította a János bácsit: „Mi most ezen a gyöngyörű szent helyen vagyunk, érezzük a Szűz Mária kegyelmét, de bizonyára nem gondolsz arra, hogy a feleséged, a Lizi, most otthon mit csinál és főleg, ki tapogatja?" János bácsi kigyulladt, akár egy darázs csípte volna meg, ráröffent Laci bácsira: „Szégyelld magadat, hogyan mersz ezen szent helyen ilyesfélét mondani és feleségem hűségét kétségbe vonni?" Erre a dorgálásra Laci bácsi azt felelte neki: „Amikor elindultunk ide Máriacellbe, én láttam, hogy a Lizid hogyan mosolygott, mert örült neki, hogy egy hétig megszabadul tőled, s ezen idő alatt a házibarátjával földi szerelemnek adhatja magát!"
AZ UTOLSÓ LÉKAI BÚCSÚ Emberemlékezet óta az alsóőriek Lékára zarándokoltak búcsúra. Valamikor ez úgy történt, hogy egy vagy két héttel a búcsú előtt a plébános úr kihirdette a templomban az indulás idejét és felkérte híveit, hogy a zarándoklaton számosan vegyenek részt, de ötvennél többen csak kivételesen voltak. Ez mindig szombati napon történt. A reggeli mise után harangszó kíséretével indult útnak a „sereg". Az élen egy erős férfi vitte az egyházi zászlót, utána lépdegélt az előimádkozó, akinek az imák és énekek megkezdése, valamint befejezése volt a teendője. A falukban Máriaénekeket énekeltek, a falun kívül pedig rózsafüzért imádkoztak. Ezeken a zarándoklatokon is Sándor Laci bácsi és a Bogád János voltak a rendszerinti előimádkozók. Az út a következő volt: ŐriSzentmárton, Drumoly (a mai Drumling), Szalonak, Gáborfalva, Fehérpatak és végül Léka, ahol a templom előtt már egy pap várta őket. A
templomba való belépésükkor így fohászkodtak Máriához: „Ó Mária, Isten anyja, téged jöttünk köszönteni, szent fiadtól áldást kérni, ó Mária segíts!" Mindenki azon igyekezett, hogy még ezen a napon gyónhasson és másnap áldozhasson. Az éjszakát rendszerint a kocsmákban töltötték el. Vasárnap mise után a templom körül felállított sátrakban vettek kegyes emléktárgyakat, majd lassan hazafelé indultak azokon a falvakon keresztül, melyeken jöttek. A hazatérő búcsújárókat a Máriaképnél már várta a fél falu népe, s ünnepélyesen, harangszóval bekísérte őket a kivilágított templomba, ahol a Lorettói litániával fejeződött be a nevezetes nap. Az idő múlt, vele együtt a szokások is. Ez abban mutatkozott, hogy az alsóőri hívek mindig kevesebben vettek részt a zarándoklaton, s végül egészen abbahagyták, mert az autózás mind jobban divatba jött, a gyaloglás soknak fárasztó és időveszteséges volt. A két világháború között Takács István (Cág Pista) öt barátjával összeszedte magát és nem gyalog, mint idáig, hanem kerékpáron keresték fel Lékát. Az egyházi zászló természetesen otthon maradt, s a pap se fogadta őket a templom előtt. Ez azonban nem zavarta őket. Jókedvűen léptek be a templomba, és hogy útközben semminemű viszontagság sem történt velük, Mária tiszteletére egy szép énekbe kezdtek. Amikor a legájtatosabban énekeltek, betoppant a templomba egy ötven főnyi horvát zarándokcsoport. Nem méltányolták a kevés számú éneklő alsóőrit, hanem a velük zarándokló öreg papjukkal az élen, elkezdtek teljes erővel, lehet mondani torkuk szakadtából szintén Mária éneket énekelni. Az öt alsóőriből álló dalárda nem tudott konkurrálni a túlerővel, ezért akarva, nem akarva, nagy bosszúságukra abba kellett hagyniuk az éneket. Hogy a horvátok mit énekeltek, azt a magyar nyelvű alsóőriek nem értették, csak ezeket a szavakat jegyezték meg: „Ó Mária divica". Magyarul annyit jelent: „Ó csodálatos Mária!" Amikor végre-valahára a horvátok végeztek az énekkel, Cág Pista odalépett a paphoz, s csak azt mondta neki: „Maga egy vén gazember!" Erre a pap nyájasan azt kérdezte Pistától: „Mondd fiam, miért vagyok én vén gazember és mit vétettem?" Pista röviden azt felelte neki: „Mert nem hagytak minket énekelni!" A pap elmosolyintotta magát, Pistát a következő szavakkal lefegyverezte: „Fiam, jegyezd meg magadnak, az erősebb győz. Jöttetek volna ti is ötvenen, mint mi, akkor nem tudtunk volna letorkolni benneteket." A jelenlévő alsóőriek megfogadták, hogy nem vesznek részt többet a lékai búcsún. Úgy is lett, mert közben kitört a második világháború, s ez volt az alsóőriek utolsó zarándoklata. Azóta feledésbe ment teljesen ez a népszokás. Ha valaki véletlenül eltéved Lékára, akkor nem gyalog vagy kerékpárral teszi meg az utat, hanem a kornak megfelelően már autóval.
A BRUTÁLIS EMBER VAGY A FELSŐPULYAI KÖRMENET Egy régi szokás szerint június vége felé a felsőpulyaiak a mindig és mindenkor segítő Szűzanya Mária tiszteletére a városban körmenetet tartanak. Ezt a szép és megható szokást a mai napig is tiszteletben tartják. Amióta az alsóőri születésű Seper Vendel redemtorista atya az ottani redemtorista kolostorban működik, meghívására már évek óta sok alsóőri hívő is résztvesz ezen a körmeneten. így volt ez az Úrnak 1981. évében is. Vendel atya megkérte Seper Józsefet (Juci Jóskát), az alsóőri volt polgármestert, hogy számos helybeli atyafival jöjjön el erre a körmenetre. Az öreg bíró a maga részéről megbízta Pos Jánost, hogy menjen házról házra és írja össze a résztvevőket. Ő ezt a feladatot, mint gyakorlott zarándokvezető nagyszerűen meg is oldotta. 1981. június 30-án, egy verőfényes vasárnap reggel 6 órakor indult el a bérelt autóbusz a községházától Felsőpulya felé, teli alsóőriekkel. Amikor az autóbusz Felsőőrt elhagyta, Pos János javaslatára a jámbor utasok elkezdtek énekelni és imádkozni. Az imádságot az Úrangyalával kezdték, következett azután a rózsafüzér, közben egy pár Mária ének is, mint például „Ó Mária, Isten Anyja, légy nekem is jó anyám" vagy „Szépen szól a kis harang" és több más. Az imádság és az ének közben gyorsan ment az idő, úgy hogy az autóbusz már 7 órakor az ottani templom előtt állott. Az utasokat fogadta Vendel atya és a szintén alsóőri születésű Seper Vilmos igazgató tanító is. Fél nyolc órakor megkezdődött Vendel atya által mondott magyar nyelvű mise. Mise után az egyik ide, a másik oda ment. Legtöbben a kocsmákat keresték egy-egy gulyásra, sörre. Közben megkezdődött a német nyelvű mise, utána a körmenet sok résztvevővel, a város egy részében, harangszóval, zenével, magyar és német, valamint horvát énekekkel. Az alsóőri atyafiak dél felé ellátogattak a Domschitz féle vendéglőbe, a már megrendelt ebédre. Délután 2 órakor tartotta Vendel atya a könyörgést, s ez után következett a búcsúzás Felsőpulyától. Hazafelé az út Léka, Borostyánkő, Máriafalva, Tárcsa és Felsőőrön keresztül vezetett Alsóőrbe. Igen melegen sütött a nap, úgy, hogy a hőmérő több mint 30 fokot mutatott. Az autóbusz ablakain redőny volt a melegség ellen, melyet az asszonyok egymás után fel- és lehúztak, hogy a napsugarak ne érjék túl nagyon őket. Egyeseknek tetszett ez, egyeseknek meg nem, mert nem láthattak át az ablakon, ezért úgy érezték magukat, mintha börtönben lennének. Volt dolga Krupp Gusztinak, aki az ablak mellett ült, egyes utasok kérésére a redőnyt fel kellett húznia. Másik pillanatban a redőny ismét lent volt. Ez a játék négyszer vagy ötször ismétlődött meg egymás után. Abban a pillanatban, amikor Guszti ismét felhúzta a redőnyt, megszólalt egy asszonyi hang: Hogyan lehet valaki ilyen brutális, hogy a népet ebben a nagy melegségben hagyja szenvedni. Guszti, aki nem tudta, hogy a brutális szó annyit jelent, mint műveletlen, nyers, durva, faragatlan és érzéketlen, vagy ahogyan az őriek szokták mondani, „bamferdi", elkezdett ordítozni, hogy mondják meg neki, mit jelent a brutális szó. Az egyik ezt, a másik azt találgatta, de fején a szöget valóban Koarli cigány találta el a következő megállapításával: „Tudja Guszti bácsi mit, én nem tudok ugyan se írni, se olvasni, de a brutális szót már hallottam. Én csak annyit tudok magának mondani, ez a szó valami igen csúnyát és rosszat jelent, amit én ki sem merek mondani!" Guszti kezdett nyugtalankodni, és rádörrentett a cigányra: „Ha tudod, akkor mondd meg, mert különben evvel a bottal úgy fejbe váglak, hogy többet még dadogni se tudsz!" Erre a Koarli azt felelte: „Brutális szó rablót, zsiványt, betörőt, tolvajt jelent. Jelenthet még gyilkost is. Maga mindig becsületes ember volt, senkinek se vétett, azért nem érdemli meg, hogy Magát brutális embernek nevezzék!" Ezekre a szavakra a jó Guszti bácsi úgy felszisszent, mintha egy mérges kígyó csípte volna meg. Elkezdett a botjával hadonászni és éktelenül káromkodni. Az ima, az ének és
a jószándék el volt felejtve. Útitársai szép szóval le akarták csillapítani, ez mind nem használt. Az háborította fel legjobban, hogyan merik őt brutálisnak, tehát rablónak, vagy talán gyilkosnak is nevezni, amikor ő nem bántott senkit, s olyan ártatlan, mint az újszülött bárány. Végre Seper József előimádkozó is megsokallotta Guszti dörmögését, jóindulatúan azt ajánlotta neki, hogy vessen véget a csúfolkodásnak és hallgasson. Gusztinak esze ágában sem volt hallgatni, sőt ellenkezőleg, fennhangon azt felelte neki, hogy miért hallgasson, amikor olyan asszony sértette meg őt, elnevezte brutálisnak, aki odahaza leányával együtt félmeztelenül, forró napon sütteti hátát, hasát, hogy barna legyen. Itt meg fél egy kis napsütéstől. Hogy a civakodásnak egyszer vége legyen, az előimádkozó javaslatára az utasok egy szép Mária énekbe kezdtek. Az ének elhangzása után se lett Guszti egészen csendes, és kijelentette, ő többet nem vesz részt a felsőpulyai körmeneten, őtet ne sértegesse senki. Ez a nap Guszti számára valóban el volt fuserálva. Lékán, Borostyánkőn, Máriafalván és Tárcsán ahol az autóbusz megállott, mindenütt felkereste a kocsmákat és a borban keresett vigasztalást. Felsőőrben Gaál Miska kocsmája előtt akart az autóbuszból kiszállni és tovább inni, de ez a kérése nem lett teljesítve. Az autóbusz tovább robogott Alsóőrig. A Farkas vendéglőnél kiszállhatott, itt tovább folytathatta a decizést. Hogy odahaza az asszonya hogyan fogadta és milyen állapotban került haza, arról hallgat a krónika.
AZ ALSÓŐRI STRÁZSÁK Minden katonaviselt ember, aki őrt állott, tudja, hogy milyen nagy felelősséggel járt az őrállás és mi volt az őrök kötelessége joga. Később a civil hatóságok is átvették a katonaságtól a strázsa fogalmát. A bakter szó német eredetű „wachen" igéből származik, ami annyit jelent: ébren lenni, virrasztani és őrködni. Ebből a szóból lett a „Wache" és „Wáchter" főnevek, melyek a magyar őr, őrálló, őrház, őrző, kerülő és csősz kifejezéseknek felelnek meg. Ide tartozik a szláv származású strázsa kifejezés is, ami szintén őrködést jelent. Az alsóőriek még most is ismerik a bakter és strázsa kifejezéseket, de mind a két szónak külön-külön jelentősége van. A bakter volt a hivatásos éjjeliőr, és a strázsa annak nem hivatásos segédje. Járadékul kapott minden háztól egy meszely búzát vagy a búza helyett egy bizonyos pénzösszeget. Mindkettőnek az volt a hivatása: éjszaka idején az alsóőriek egészsége és vagyoni épsége felett őrködni. Fő feladatuk: tűzvész kitörésének, elemi veszélyek váratlan előfordulásának (pl. árvíznek vagy viharnak) gyors jelentése volt. Sürgő esetben még a harangokat is félre verték, hogy a népet a veszélyre idejében figyelmeztessék. A második feladatuk az esetleges tolvajok és betörők elűzése és a bűntett meghiúsítása volt. Nemcsak az ókori népek hadseregeinek, hanem a királyi palotáknak is voltak őrei, akik a rájuk bízott személyeket és tárgyakat fegyveresen őrizték. Ezeket a szokásokat megtartották a mai napig, létjogosultságukat a jövő sem fogja megszüntetni. Bécsben van egy úgynevezett „Wach- und Schliefigesellschaft,,, vagyis őr- és Kulcsártársaság, melynek tagjai gyárak, üzletek, kiállítások felett egész éjjel őrködnek. Az alsóőri „Zema" Centralmarkt, vagyis „központi vásár" nevű áruházat évekig az alsóőri Liszt István (Doanner Pista) fegyveresen és a Bony nevű idomított farkaskutya őrizte éjjelente. Ezt a feladatot később átvette tőle a felsőőri csendőrség. Mint más
községekben, úgy Alsóőrben is volt hajdan egy a községtől kinevezett bakter, vagy éjjeliőr, aki este 9 órától, nyáron reggel 3 óráig, télen 5 óráig a faluban fel és le járt, hogy veszély esetén a falu népét álmából felriassza. Fegyvere egy furkósbot volt. Nagyobb biztonság kedvéért segédstrázsái is voltak, esténként összesen nyolc személy. Ezek közül négyet az Alszer, négyet a Felsőszer állított. A tűzoltószerháztól lefelé egészen Vörösvárig húzódott az Alszer. A tűzoltószertártól felfelé, egészen a falu végéig volt a Főszer. Mind az alszeri, mind a felsőszeri strázsáknak kettő-kettőnek éjfél előtt, kettőkettőnek éjfél után kellett őrködni. Minden ház csak egy strázsát állított. Másnap reggel, az éjfél utáni strázsák a szomszédjuknak ,,előmondták", hogy a következő éjjel ők kerülnek a sorra. Még a magyar időben az volt a szokás, hogy a bakter 9 órától kezdve reggel 3 óráig kikiáltotta az órákat. Ezt a kiáltást „bakteri kurjantásoknak" nevezték. A következő kurjantások csendültek fel egykor Alsóőr utcáin: Hallja minden háznak ura kilencet ütött már az óra. Minden ember tér nyugvóra. Tűzre, vízre vigyázzatok, Lányok után ne járjatok. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Tizet ütött már az óra, gyere babám ki egy szóra, vagy inkább tíz csókra. Nem mehetek, édes anyám szemmel tart Várjon míg a bakter éjfélt elkurjant Imádkozzál, tíz az óra! Tizenegy lett az óra már, eljár az idő és nem vár. Ennek a kislánynak rövid a szoknyája, mondtam az anyjának varrjon fodrot rája, Azt mondta az anyja, nem varr fodrot rája, akinek nem tetszik, ne járjon utána. Éjfélt mutat már az óra, vigyázz ember ezen szóra. Gyere rózsám szedjünk meggyet, Én csak szedem, te csak egyed. Kinek van babája, az a másét ne bántsa, mert míg a másik babáját szeretgeti, bizony Isten a magáét el is vesztheti. Éjfél után ütött egyet, már egy nappal éltünk többet. Várja Isten térésünket, hosszabbítja életünket,
megbocsátja bűneinket, az óra ütött egyet. Éjfél után óra kettő, dicsértessék a Teremtő, csak ő tudja, mit hoz a jövő. Nincs felírva homlokodra örömre kelsz fel vagy búra Éjfél után kettő óra. Éjfél után óra három, hogy többet üssön, azt várom. Ha alusztok, én nem bánom, ha felkeltek, sem sajnálom. Lám én csak a falut járom, ha nem alszom, az én károm. Éjfél után óra három. Amikor 1921-ben a győztes hatalmak Nyugat-Magyarország egy részét Burgenland név alatt Ausztriához kapcsolták, - többek között Alsóőrt is — megtiltották csendháborítás címén a kurjantásokat. A bakter és világháborúig.
a
strázsák
azonban
tovább
működhettek
egészen
a
második
Közben a Pinka szabályozása megszüntette az árvizeket, lopás, betörés és tűzvész is csak néha történt. Alsóőr és a többi szomszéd községek a jól felszerelt motorfecskendőkkel a tűzvész által okozott károkat lényegesen csökkentették. Az éjjeliőrök feladatát a felsőőri csendőrség vette át. Tűz vagy más elemi veszély esetén bekapcsolják a tűzoltószerház tetejére felszerelt szirénát és annak vészhangja tájékoztatja a lakosságot. Alsóőr legnépszerűbb és közkedvelt bakterja a sajnos már régen meghalt Francsis János volt, aki a nép száján még most is él. A megboldogult szorgalmas ember volt, aki az évek hosszú során több tisztséget töltött be. Egy személyben volt éjjeliőr, bakter, levélhordó, harangozó, sírásó és községszolga. János bácsi tudott több más és cifrább kurjantásokat, de ezek a kultúrjavak feljegyzés hiánya miatt sajnos a feledés leple alá kerültek. János bácsi 1945. május 24-én, 74 éves korában halt meg. Földi maradványai az alsóőri temetőben porladoznak.
AZ ALSÓŐRI TŰZOLTÓSÁG ÉLETÉBŐL Alsóőrben már jó 200 évvel ezelőtt volt tűzoltóság, ugyan nem a mai értelemben, mert nem volt nekik se fecskendőjük, se szerházuk, sem egyenruhájuk, sem parancsnokuk. Tűz esetén minden épkézláb ember, aki csak tudott, egy vízzel megtöltött vödörrel vagy sajtárral sietett a tűz oltásához.
Az akkori zsúpfedeles házak alacsonyak voltak és tűz esetén égtek mint a puskapor. Ha egy ház már menthetetlen volt, leégett a fundamentumig, akkor a tűzoltók arra ügyeltek, hogy a tűz ne csapjon át a szomszéd házra. Körülbelül az 1880. év táján szerzett a község egy négykerekű fafecskendőt, melynek az volt a tulajdonsága, hogy nem volt szivattyú-, hanem csak nyomószerkezete. Volt a tetején egy négysarkas garatalakú víztartály, melybe a vödrökből és a sajtárokból a vizet beleöntötték. A himbálógerendának mind a két végén egy markolatrúd volt, melynek segítségével 8 ember a nyomószerkezetet működésbe hozta. A tömlőből özönlő vízsugár olyan nagy nyomású volt, hogy könnyedén le tudta fedni a faházak szalmafedelét. Később, amikor már az „Alsóőri önkéntes Tűzoltóság" megalakult, és már fémből készült fecskendezővel rendelkezett, árverés útján eladták a legtöbbet ígérőnek ezt a fafecskendezőt. Hogy ki vette meg, nem tudjuk, de azt igen, hogy az illető összevágta és eltüzelte. Ha valakit érdekelne, hogyan nézett ki ez a fafecskendő, az a kismartoni tűzoltó múzeumbari megláthatja a képmását, melyet Ruszt városa ajándékozott a burgenlandi tűzoltóságnak. A „Alsóőri önkéntes Tűzoltóság" 1904. december 19-én lett a törvény szerint megalapítva. Első főparancsnoka a vörösvári gróf Erdődy Tamás, az első alparancsnok Horváth Béla főtanító volt. Az ügy sikeréhez nagyban hozzájárult az alsóőri plébános és címzetes kanonok Pulay József és a felsőőri tűzoltó felügyelő, Koczor. Pulay József lett az egylet első elnöke. Neve napján, március 19-én, a kivonult tűzoltóság cigányzenével köszöntötte a paplak előtt. Az ünnepelt felnyitotta az ablakot, megköszönte a megtisztelést és meghívta a gratulálókat a község kocsmájába vacsorára, mely a jó konyha és pince mellett éjfélig szokott tartani. Az egyenruhát mindenkinek saját költségére kellett megvenni és megvarratni. Előrelátóan a község már 1902-ben — tehát 2 évvel a tűzoltóság alapítása előtt — a budapesti Köhler István féle fecskendőgyárban, az akkori időben modern, lófogatú kézi fecskendezőt rendelt. Ezt a fecskendezőt az „Alsóőri Otthon" kegyelettel őrzi és örül, hogy az évek viharain keresztül meg lehetett menteni a pusztulástól. Az Otthont 1982. évben meglátogatták Köhler István utódai. Amikor megpillantották az ősi budapesti gyárból származó fecskendőt, elkezdtek zokogni. Nem győzték megköszönni az Otthon elnökének, Dr. Seper Károlynak, hogy ilyen becsben tartja ezt az ő számukra érdekes és értékes ereklyét. A Köhler utódok 1945-ben elhagyták Magyarországot és Németországban találtak új hazát. A gyárról csak annyit tudtak, hogy 1945-ben államosították, jelenlegi állapotáról nem voltak informálva. Köszönetüket az egylet vendégkönyvébe is beírták. Amikor Horváth Béla főtanító nyugdíjba ment, elköltözött Alsóőrből, így nem volt a tűzoltóságnak alparancsnoka. Ezért gróf Erdődy Tamás főparancsnok meghívta a vörösvári kastélyba Janisch Tóbiást, Müller Alajost (házinévről Boltos Luizit), és Seper Károly kovácsmestert megbeszélésre, hogy ki legyen az új alparancsnok. A kitűzött időre megjelentek az őri atyafiak a grófnál, aki már várta őket. Kézszorítás után megkínálta mindegyiket egy szivarral és előadta nekik a tárgysorozatot, hogy miről is van szó? Először megkérdezte Janisch Tóbiást, hajlandó volna-e elfogadni az alelnöki tisztséget? Ő erre azt felelte neki: ,Méltóságos grófúr, én már öreg vagyok, ezért nem vagyok képes ezt a tisztséget betölteni." Hasonlóképpen mentegette magát Boltos Luizi is. A gróf ezután rámutatott Seper Károlyra és azt mondta: „Seper, maga katonaviselt ember, és azt se mondhatja, hogy öreg, én azért kinevezem ezennel ellentmondás nélkül alparancsnoknak." Seper, aki 3 éven keresztül Eszéken a tüzéreknél szolgált és az őrmesteri rangot elérte, tudta, mi a parancs. A grófnak csak azt felelte: „Gróf úr, a parancsot elfogadom és a megbízatást mindenkor hűen teljesíteni fogom."
Később főparancsnok lett, úgy hogy összesen 26 évig tűzoltóskodott. Mind a legénység, mind a tisztikar szerette és tisztelte, mert a szolgálatban mindenkit régi katonamód szerint magázott. Tudott magának tekintélyt szerezni, és ami egy egyletnél a legfontosabb, tudott fegyelmet tartani. Említésre méltó, hogy a legbuzgóbb tűzoltó Gaál József, vagyis Tischler Józsi malackereskedő volt. Történt egyszer, hogy a Fenős nevű dűlőben szántott. A felesége, Rejzi néni, hidult neki. Egyszercsak a láthatáron hatalmas füstfelhő szállott fel, mely nagy tüzet jelentett. A feleségének röviden csak azt mondta, fogja ki a teheneket az ekéből és vezesse haza őket, mert ő elmegy tüzet oltani. Csak Őrálláson tudta meg, hogy a tűz Pásztorházán, a mai Stinacon volt. Józsi bácsi evvel nem törődött, hanem zavartalanul tovább szaladt, mindaddig, amíg a tűz színhelyére nem ért. Az ottani tűzoltók nem győztek csodálkozni nagylelkűségén. Akkor még voltak idealisták. Máma egy ilyen ember díjmentesen a bolond elnevezést kapná. Ez a világ sorsa! 26 év aránylag hosszú idő, különösen egy egylet életében. Ebben az időben szerez magának az ember barátokat, éppen úgy irigyeket és félrehúzókat. Az utóbbiak közé tartoztak Gratzl József és Tuscher György is. A kovácsműhely körül volt egy konyhakert, melyet embermagasságú élősövény vett körül. Egy napon a Seper kovács asszonya, a Méci néni, a kertben dolgozott. Egyszercsak férfihangok ütötték meg a fülét. Felállott és kit látott a Görcz féle malom felé igyekezni, mint Grátzlit és a Tuschert. Mindkét bácsi hangosan beszélt, így Méci néni minden szót jól megtudott hallani, hol is nyomja a cipő tyúkszemüket. Tuscher a következőket mondta Grátzlnak: „Tudod Józsi, mit a kovács jó tűzoltóparancsnok, katonás ember, jól tud kommandérozni, s a legénységet is karban tudja tartani, de azért nekünk mégsem kell, mert nem füzet." „Azért most megkérjük a Görczöt, hogy fogadja el a főparancsnoksági tisztséget, mert tudom, hogy ő füzet!" A fizetés alatt potyát, bort, sört és pálinkát értettek. Gratzl helyeselte Tuscher javaslatát, csak azt kifogásolta, hogy Görcz nem tud kommandérozni, s a tűzoltóságról nincsen semmi fogalma. Tuscher avval intette le a kifogást: ,3a a Görcz nem is tud kommandérozni és tűzoltósághoz sem ért semmit, az nem baj. Helyette te fogsz kommandérozni és útbaigazítani. Fő az, hogy füzet!" Amikor Seper megtudta az ellene intézett áskálódást, levonta rögtön a következtetést, és beadta az elnöknél, Varga Mihály főtanítónál a lemondást. A következő gyakorlatnál már nem volt jelen, de jelen volt Görcz úr, aki helyett a Gratzl nagyban vezényelt, ami a potyaleső tűzoltóknak nagyon tetszett. A gyakorlat után a községi kocsmában volt nagy evés és ivás Görcz kontójája, aminek különösen Gratzl és Tuscher örültek a legjobban. Görcz úr se volt sokáig főparancsnok, mert hamarosan csődbe ment, s malmát a németciklini Wölf testvérek vásárolták meg. A tűzoltóknak nem volt se fizetője, se főparancsnoka. Helyette lett ideiglenesen Gratzl Józsi bácsi kinevezve. Az évek jöttek, az évek mentek. A tűzoltóság lépést tartott vele és tovább fejlődött. Jelenleg van neki új tűzoltóháza és egy új autómotorfecskendezője. A tűzoltóház újraépítésénél az építész elszámította magát, mert olyan alacsony ajtókat, illetve kapukat csinált, hogy a megvásárol új autómotorfecskendő nem tudott a házba bejárni. Hogy a község ne maradjon szégyenben, és ne tegye magát nevetség tárgyává, mélyen a zsebébe nyúlt és 80.000 Schilling felülfizetés mellett egy vadonatúj mérték után készített fecskendőt kellett neki rendelni. Ez az új autómotorfecskendő a tűzoltóság büszkesége.
A jelenlegi tűzoltóparancsnok, a fiatal és tehetséges Farkas József, Seper Károly főparancsnok méltó utóda. A legénység kiképzéséről és felszereléséről 1982. május 15én tanúbizonyságot adott Seper István háza égésénél. A vörösvári tűzoltókkal rögtön a tűz színhelyén voltak, gyorsan megkezdték a oltási műveleteket és megmentették a reszkető szomszédokat a félelemtől.
A KERESZTFIÚ Az alsóőri tűzoltóság mindig a korral haladt. Ezt az bizonyítja legjobban, hogy már az 1930-as években modern motorfecskendővel rendelkezett. Ez a fecskendő olyan erős volt, hogy könnyedén ki tudta szivattyúzni tömlőkön keresztül a vizet a sportpálya mellett csörgedező Pinkából. Közben kitört a második világháború, mely befejezésekor, 1945-ben igen sok problémát hagyott hátra. Ilyen probléma volt akkoriban Alsóőrött a lóhiány. Ezért a tűzoltóság elhatározta, hogy vesz egy kimustrált teherautót, melynek segítségével tűz esetén a fecskendőt gyorsan helyszínre tudják szállítani. A szándék és az ötlet kifogástalan volt, ami különösen a lakosságnak nagyon tetszett. A község ezért megbízta Cilinder Pistát és Pock Andrást, hogy menjenek el Bécsbe és vegyenek egy megfelelő teherautót, ami az akkori időben nem is volt egyszerű dolog. Az alsóőri küldöttségnek kedvezett a szerencse, sikerült nekik hús és zsír segítségével szándékukat megvalósítani. Milyen céget vagy magánembert kerestek fel, azt máma bajos megállapítani, de mindenesetre nem jöttek haza üres kézzel. Mindketten jószándékú, jóindulatú emberek voltak, de nem autószakértők. Ezért a nyakukba varrtak egy kismustrált autóroncsot, melyet jónak egyáltalán nem lehetett nevezni, s már régen megérett a szétszerelésre. Az egyes alkatrészek ingyen sem kellettek volna a zsibárusnak, de az egész autó jó volt az alsóőrieknek. Ez az ügy kétségtelenül balfogás volt, de nem szabad elfelejtenünk az akkori nehéz időket, és azt a törekvést, mellyel a tűzoltóságot egy lépéssel tovább akarták segíteni. Az autó végre hazaérkezett, a tűzoltójárművek régi hagyománya szerint pirosra festve. így a tűzoltóság némi örömmel és büszkeséggel nézett a szentelés elé. A tűzoltó parancsnok felkérte a jómódú Wölfl Gyulánét, az Ilus nénit a keresztanyai tisztség elfogadására, amit nem kellett neki kétszer mondani. A szentelés napjára szorgalmas kezek vjrág és zöldfüzérekkel ünnepélyesen feldíszítették az új szerzeményt. A nagy napon a rozzant autót kellő méltósággal, zene és a tűzoltóság díszmenete mellett lekísérték a tűzoltószerháztól a községházához, ahol a szentelést a falu öregei és fiataljai már nehezen várták. Amikor a díszmenet a Balázsék házához ért, a tűzoltók megdöbbentek és szinte sóbálvánnyá meredtek. A motor, akár egy szamárkehes ember, elkezdett köhögni, majd teljesen felmondta a szolgálatot. A sofőr az összes tudását latba vetette, hogy a motort megindítsa, de minden erőfeszítés hiába volt. A kísérő tűzoltóknak nem volt mit tenni, gyalog letolták a feldíszített autót a községházáig, ahol az ünneplő közönség lassan már kezdett türelmetlenkedni. Raffl Jenő az alsóőri plébános úr tartott szép beszédet és a programnak megfelelően megszentelte a roncsot. A vörösvári fő tanító, DirnbeckHermann, mint a tűzoltók kerületi parancsnoka, és a felsőlövői Schrancz János tanár, mint járásparancsnok, elismerő szavakkal méltatták az alsóőri tűzoltóság példaszerű törekvését. Wölfl Gyuláné is szépen lejátszotta a keresztanyai szerepet. Az autó azonban a szentelés után is olyan csökönyös maradt, hogy a mechanikusok, a technikusok és az autószerelők a legjobb akaratuk
mellett se tudtak újra lelket lehelni bele. A tűzoltók tehát elhatározták az eladást. A szerencsés vevő az orosz fogságból hazatérő Farkas István (Bohner Pista) lett, aki a motort kiszerelte és pótkocsit csinált belőle. Történt, hogy Pista egy szép napon megrakta a pótkocsit trágyával és elszállította a Wölfl Gyula malma udvarán keresztül vezető úton a Csaritára. Amikor a molnármester meglátta a trágyával megrakott pótkocsit, hangosan kezdett nevetni és torka szakadtából kiabált asszonyának: „Heli (ez a becézett Helene, Ilona, Ilus vagy Iluska) gyere gyorsan ki, látni fogsz egy világcsodát!" Heli ezen szavak hallatára a leggyorsabb tempóban kisurrant a konyhából, hogy megnézze mi lehet a világcsoda? Erre az ura röviden csak annyit mondott neki: „Nézd Heli, ott viszik a trágyát a keresztfiadon!"
HÁROM REGE Régente nem volt se televízió, se rádió és az újságot is csak kevesen olvasták. Az alsóőri atyafiak azonban mégse unatkoztak, szórakoztak a saját módjuk szerint. Különösen a hosszú téli estéken nem a kocsmába mentek, mert az pénzbe került volna, hanem az egyik vagy másik szomszédnál találkoztak, hol kártyáztak, énekeltek és a falu eseményeit megtárgyalták, melyeket rendszerint saját fantasztikus történeteikkel fűszereztek. Sajnos feljegyzések hiánya miatt ezek java része feledésbe ment. Pótlékul szolgáljon a 83 éves Györög Jánostól - akit az alsóőriek tévesen Seper Jancsinak hívnak még az öregapjától hallott leírt három szinte hihetetlen eset, melyek az alsóőriek furfangosságáról és szellemi mozgékonyságáról adnak tanúbizonyságot.
1. A forgószél A Pál Benedek édesapja, aki a Főszegben lakott és jómódú gazda volt, két jól táplált ökrével az Egresd nevű dűlőbe igyekezett szántani. A ténzsolát, a taligát és az ekét nem a szekéren szállította, hanem egy úgy nevezett „csúsztató" segítségével, mely két A-betű alakúra összeszegezett egyméteres gömbölyű dorongokból állott s a szekér hátuljához volt erősítve. Mielőtt befordult volna a Cigányutcába, hirtelen olyan erős forgószél támadt, mely felkapta az ökröket, a taligát és az ekét a csúsztatóval együtt és felfújta a közelben levő Bogád Istók kertjében álló hatalmas diófa tetejére. A gazda sértetlen maradt a földön, mert a forgószél megkímélte, de fájó szemmel nézte, a drága ökrei a fa tetején mily keservesen bőgtek. Szívesen segített volna rajtuk, de hogyan? Mikor legjobban törte a fejét, váratlanul jött a segítség. Oda toppant a Nagybenkőnek az öreganyja, szótlanul felnézett a fára és a levegőben lógó tárgyakat a sütőlapátjával ismét a földre hozta. Nagy volt a gazda öröme, megköszönte az öregasszonynak a segítségét és mintha nem történt volna semmi, bevágott az ökröknek és vígan ment tovább szántani. Az ökrök is, mintha új erőt fújtak volna beléjük, kiléptek mint valami tüzes paripák, húzták az ekét akár egy tollseprűt maguk után, úgy hogy ez a szántóföld ilyen gyorsan még soha se lett felszántva. Később a búzával bevetett új szántás a másik éven olyan bő termést hozott, hogy a gazda nem győzte a búzakévéket hazaszállítani.
2. A tüzet okádó fekete kandúr A Kajtár Miska Szombathelyen volt huszár és egy szép napon kapott egy pár napi szabadságot, melyet Alsóőrben töltött el. Nem volt csoda és nem is vette senki zokon, hogy mint fiatal, fess és daliás katona, méghozzá huszár mely fegyvernem a monarchia
hadseregének a színe-javához tartozott, a leányok kedvence volt. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a leányokhoz és az asszonyokhoz különösen az egyenruhát viselő legényekemberek állanak igen közel, lehetnek azok katonák, papok, vasutasok vagy levélhordók. Minden leányos háznál a Miskát tárt karokkal várták. Ha elment a leányokhoz, akkor éjfélig mindig ott tartották. így volt ezen estén is. Az óra már tizenkettőt ütött, mikor jókedvűen és elégedetten a leányos házat elhagyta. Nem valami gyors lépésekkel és egy zümmögő nótával az ajkán igyezett hazafelé. Nem kis meglepetésére a Lőrinc János bácsi kapulábfáján egy hatalmas, fekete kandúrt pillantott meg, mely nem volt más mint maga az ördög. Ahelyett, hogy ezt az ártatlan és hasznos háziállatot békében hagyta volna, jobbnak látta a nádpálcájával egy hatalmas ütést a hátára húzni. A kandúr vér és velőt fagyasztó módon elriantotta magát, leugrott a lábfáról és elkezdett a szájából tüzet okádni. A senkitől és semmitől nem félő huszár mindenre, csak nem erre a pillanatra volt elkészülve. Ezen látványra elhagyta a bátorsága, összeszedte a nyulak bocskorát és futólépésben hazaszaladt. Akármilyen gyorsan futott is, a fekete kandúr morogva és tüzet okádva lépten-nyomon követte. Remegve és lélekszakadtan dűlt be a konyhaajtón, melyet rögtön becsukott, hogy a kandúr ne tudjon utána menni. Meg se várta a szabadság leteltét már másnap visszament Szombathelyre, hol a kaszárnyában rögtön betegnek jelentette magát. A katonaorvos, akinek az éjjeli kalandját elmondta, idegsokkot állapított meg és négyheti gyengélkedési időt rendelt el neki. Az orvos nemcsak kiváló szakember volt, hanem állatszerető is, azt tanácsolta neki, hogy az állatokat ne bántsa, még ha ördög is lakik bennük, mert az nagy vétek. A Kajtár Miska megszívlelte ezeket a szavakat, az állatokat, de különösen a macskákat többet nem bántotta és a leányoknál se maradt egész éjfélig. Később az isteni gondviselés is megáldotta Rozikával, egy hozzá illő, páratlan szép és gazdag leánnyal, mellyel igen boldog házaséletet folytatott.
3. A boszorkányos evő villa A Tóth Istóknak volt az Irtáson egy krumpliföldje, melynek a mezsgyéjében egy körtefa állott. Ott kapálta egyedül egy meleg nyári napon a füves krumplit. Az asszonya délben ebédül hozott neki tejfeles krumplilevest és túrós mácsikot. Az Istók már éhes volt, és az Isten amúgy is jó étvággyal áldotta meg, leült a körtefa tövébe és elkezdett nagyban ebédelni. A levessel hamarosan végzett és mikor a mácsiknak is a felét elfogyasztotta, hirtelen forgószél támadt, mely a zsíros túrós mácsikot úgy teleporozta, hogy az teljesen élvezhetetlenné vált. Az Istók elkáromkodta magát és olyan méregbe jött, hogy az evővilláját teljes erővel a forgószélbe dobta. A forgószél elmúltával tovább kapált egész estig. Közben múlt az idő, évek éveket követtek. Az alsóőriek mint jó katolikusok minden év május havában Máriacellbe zarándokoltak, hogy levezekeljék a bűneiket és kikönyörögjék a Szűz Mária közbenjárását, szent fiánál. A .zarándoklatot, mely egy hétig tartott, gyalog tették meg. Három napot szántak az odamenésre, egy napig Máriacellben maradtak és három napig tartott a hazamenetel. Egy alkalommal a Tóth Istók is csatlakozott a zarándoklókhoz. Máriacellben az egyik kocsmában, hol a búcsúsok megpihentek, a kocsmáros az Istók elé tett egy evő villát avval a kérdéssel, ismeri-e ezt a tárgyat? Istók a kezébe vette az evővillát, ide-oda forgatta és végül megismerte, hogy ez az övé volt. Csak azt nem értette, hogyan került ez ide Máriacellbe? A kocsmáros igyekezett az emlékezőtehetségét egy kicsit felfrissíteni és elmondta neki, hogy ezt az evővillát dobta a lábába, mikor az Irtáson ebéd közben a váratlan feltámadt forgószélbe hajította.
HÁROM ÖRDÖGTOLL Nevezetes mesemondó volt az öreg Zsiga Istók bácsi, aki szebbnél szebb mesékkel szórakoztatta hallgatóit. Sajnos, hogy ezeket a kultúrjavakat nem jegyezte fel senki, s így mind a feledés leple alá kerültek. Egy másik mesemondó volt a kedélyes, víg és tréfás Laci Miska bácsi. Legkedvesebb meséje volt az alább is közölt Három ördögtoll. Ez is úgy kezdődött, mint a többi mesék. Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú mongolica túr. Volt egyszer egy király, aki egy szép palotában lakott, bölcsen kormányozta az országot, és igazságosan uralkodott népe felett. Alattvalói ezért szerették, tisztelték őt. özvegy ember volt, mert az asszony titokzatos betegség áldozata lett. így egész öröme csodaszép lánya volt, akivel az ország minden sarkát hintóval bekocsikázta, s így személyesen győződött meg alattvalói boldogságáról. Egy szép napon göröngyös úton, nagy legelő mellett kocsikázott el, ahol egy fiatal juhász a komondor kutyájával birkanyáját legeltette. Amikor a juhász a királylányt megpillantotta, bámulatától szinte sóbálvánnyá lett, mert ő az életében ilyen csoda szép földi lényt nem látott. Ettől a perctől kezdve nem volt neki nyugalma, mert mindig a királyleány forgott az eszében. A szerelem már akkor is csak szívfájdalmat okozott. Napok múltak, de a juhász lelki nyugalma csak nem akart visszatérni, sőt ellenkezőleg mindig nagyobb és elviselhetetlenebb lett. Amikor már azt hitte, hogy nem bírja tovább, nyájának legeltetése közben megpillantott egy különös öltözetű vándort, aki nem volt más, mint maga az ördög. Hamarosan szóba eredtek egymással. A juhászlegény arckifejezése elárulta, hogy nagy búbánat nyomja a szivét. Rövid faggatás után, az ördög hamarosan tisztában lett a levertség és szomorúság okával, elmosolyintotta magát és a következő tanácsot adta a juhászlegénynek: „A szerelem csodát is tud tenni, de ugyanúgy képes szívgyötrelmet okozni. Ha a király leányát szívből szereted, akkor kérd meg a királytól a kezét. Aki mer, az nyer! Ez a tanács a legénynek igen tetszett, mert az idegenben nem ismerte fel az ördögöt és azért egy tapasztalt és világjárta embernek tartotta. Mindenesetre megszívlelte ezeket a szavakat és rögtön elhatározta magát, hogy ezt a tanácsot mindjárt meg is valósítja. A gazdától kapott szabadságot és kellő útravalót is. Másnap már búcsút vett a nyájától és útrakelt a királyi palota felé. A szerencse kedvezett neki, mert előbb, mint ahogyan gondolta, a király előtt állhatott. Habozás nélkül egyenesen megkérte a királyleány kezelt. A király erre nagyot nézett, és mivel a legény nagyon tetszett neki, nem utasította el durván, s azért barátságosan így szólt hozzá: „Nagyon szép tőled, hogy a leányomat szereted. El is tudod tartani? Mert igen nagy igényei vannak." Erre a legény azt felelte, igen el tudom tartani, mert én a vörösvári gróf Erdődy István juhásza vagyok, házam is van, és a királykisasszony igényét ki fogom elégíteni. A királynak ez a felelet nagyon tetszett, s azért mosolyogva azt mondta neki: „Jól van, két feltétellel megkapod a lányomat. Először: hozzál nekem három ördögtollat, másodszor: mondd meg, hogy miért nem hoz kertemben a legszebb almafám gyümölcsöt?" Evvel a kihallgatás végetért és a juhászlegény mehetett ismét a nyájához. Nem találta lelki nyugalmát, mindig a király feltételei forogtak az eszében. Nagy meglepetésére egyszer csak mit látott, ki áll előtte, mint a furcsa viseletű régi ismerőse. Kíváncsian megkérdezte tőle a leánykérés eredményét. Szomorúan és leverten elmondta a juhászlegény a király lehetetlennek látszó feltételeit. Az ördög itt sem hagyta cserben barátját, megvigasztalta és azt tanácsolta neki, hogy másnap reggel szedje össze podgyászát, menjen mindig napkelet felé, amíg az ördög házához nem ér. így is történt. A juhászlegény ment, mendegélt, amíg egy nagy tóhoz nem ért, melyben egy mezítelen ember ide-oda úszkált. Ettől az embertől is megkérdezte, hol lakik az ördög. Attól is csak azt a feleletet kapta: napkelet felé. Az volt a nagy kérdés, hogyan jut a másik oldalra, mert a tavon se csónak, se híd nem volt. Ezért megkérte a juhász a tóban
úszkáló embert, hogy vigye át a tó másik partjára. „Szívesen, ha az ördögtől megkérdezed, meddig kell itt a tóban úszkálnom?" — volt a válasz. A juhász megígérte, hogy kérésének eleget fog tenni. Erre a mezítelen ember átúszott vele a tó másik partjára. Ott elbúcsúztak egymástól, és a juhászlegény napkelet irányában ment tovább, amíg egy nagy erdőhöz nem ért. Ennek se vége, se hossza nem volt. Ettől az ősrengetegtől sem riadott vissza, bátran folytatta útját. Amikor az erdő közepére ért, megpillantott egy embert, akinek nem volt szabad az erdőt elhagyni. Ettől is megkérdezte, hol lakik az ördög, s megkérte, vezesse ki az erdő mélységéből. „Ha megkérdezed az ördögtől, mikor szabadulok meg az erdőtől, akkor teljesítem a kívánságodat" — volt az ember felelete. Megígérte, hogy ezt a kívánságát az ördögnél teljesíteni fogja. Kivezette a juhászt az erdőből, és megmutatta neki, hogy melyik irányba folytassa útját az ördög házához. A juhász ment, mendegélt, mire egy magaslatra ért, ahonnan megpillantotta az ördög tanyáját. Lépteit fáradtsága ellenére meggyorsította, úgy hogy az alkonyatkor már a ház előtt állott, ahol barátja, az ördög várta, és nagyszerűen megvendégelte. Jó puha ágyat is készített neki, úgy hogy hamarosan el is aludt. Már jó sötét volt, amikor az ördög anyja is hazatért. Körülszimatolt s rögtön észrevette, hogy idegen ember van a házban. Fiát rögtön kérdőre vonta, hogy ki az idegen. Ő avval érvelt, hogy tudomása szerint senki sincs a házban. Az anyja a fiát többet nem faggatta, hamarosan megvacsorázott, mivel igen fáradt volt, lefeküdt és percek múlva el is aludt. Erre a pillanatra várt a fia, aki rögtön annak hátából egy tollat húzott ki. Az ördögné a fájdalomtól felriadt álmából, ráförmedt a fiára, hogy miért nem hagyja aludni. „Kedves Édesanyám" nyájaskodott a fia, „ne haragudj, hogy álmodat megzavartam, de nekem is egy különös álmom volt, s ezért kérem a tanácsodat." Melyik anya tud haragudni, ha fia tanácsot kért tőle? Fia elmondta az álmát: Nekeresdi erdőben egy emberrel találkozott, aki megkérdezte tőle, hogy miért nem tudhatja ezt az erdőt elhagyni, s mikor várhat szabadulásra. Az anyja így felelt: „Ez az ember elcsábított egy leányt, akinek gyereke lett tőle. Megígérte, hogy elveszi, de nem tartotta be a szavát. Azért a leány megátkozta, s csak akkor tud az erdőből kiszabadulni, ha egy fűzfa ágot a földbe dug, s az annyira megnől, hogy deszkát lehet belőle vágatni." Az ördög meg volt igen elégedve a felvilágosítással, s hagyta az anyját ismét álmodozni. Mikor már jól elaludt, ismét kihúzott a hátából egy tollat. Az anyja ismét felháborodott ezen a csintalanságon, de a fia megint az álmával csillapította le. Hogy mit követett el az az ember, aki a Farkas tóban ide-oda úszkál, s mikor szabadulhat meg? Az anyjától azt a feleletet kapta: „Ez az ember egy gazdag lókereskedőt ütött agyon, s az összes pénzét elrabolta. Akkor szabadulhat meg, amikor az első embert a vízbe dobja, akit a tó másik partjára átszállít." Ezen szavakra az ördögné gyorsan elaludt ismét. Rövid idő múlva fia ismét felébresztette, mert hiányzott a harmadik toll. Amikor a harmadik tollat is megszerezte, olyan dühbe jött, hogy a fia szemeit majdnem kikaparta, mert a toll kihúzása ezen alkalommal igen nagy fájdalmat okozott neki. Amikor jól kiperelte magát, fia nyájasan kérdezte tőle: „A király kertjében a legszebb almafa miért nem virágzik, és miért nem hoz gyümölcsöt?" Erre a kérdésre így szólt az ördögné a fiához: „Kedves édes fiam! A királyné becsapta a királyt, szarvat tett a fejére, s a kis csecsemőt amikor megszülte, a szeretőjével együtt meggyilkolta. Holttestét elásták az almafa tövébe. Addig az almafa nem tud gyümölcsöt hozni, míg a csecsemő holtteste nem lesz rendesen eltemetve." Ezeknek a szavaknak az ördög igen megörült, kívánt az anyjának kellemes pihenést és megígérte, hogy többet nem fogja zavarni. Már korán reggel felébresztette a juhászlegényt, átadta neki a három ördögtollat, s megmondta, hogy mit mondjon az erdei embernek, az úszkálónak és a királynak.
Mindjárt elbúcsúztak egymástól, és a juhász gyors lépésekkel útnak indult, hogy minél előbb jelentést tehessen kalandjairól a királynak. Az erdő szélén már várta az ember, hogy micsoda hírt hozott neki. Előbb vezess át az erdőn, akkor megmondom, mit mondott az ördög, volt a juhász válasza. Amikor az erdőből kiértek, elújságolta neki az ördög üzenetét, hogy dugjon egy fűzfaágot a földbe, s amikor abból deszkát tud vágni, akkor hagyhatja el az erdőt. Ez a hír igen örvendetes volt a számára, mert a fűzfa gyorsnövésű fa, és így pár év múlva elhagyhatta az ember az erdőt. A tónál szintén várta a juhászt az úszkáló ember. Annak is azt mondta, előbb ússzon át vele a tó másik partjára, s akkor megmondja neki, hogy mi lesz a teendője. Az úszkáló szót fogadott neki, átúszott vele a tó másik partjára, ahol azt a szomorú hírt kellett neki hallani, hogy akkor üt neki a szabadság órája, ha az első embert, akit a tavon átvisz, a vízbe fullasztja. Ha az úszó még nem halt meg, talán még ma is a tó hullámait szeli. Egy pár nap múlva a juhászlegény már a király előtt állott. Átnyújtotta neki a három ördögtollat, és megmondta az almafa titkát, miért nem terem gyümölcs rajta. A király parancsára kezdtek az almafa körül ásni, s rövid ásatás után meg is találták a csecsemő holttestét. Íme a pompás temetés után kezdett az almafa virágozni, s olyan gyönyörű gyümölcsöt hozott, melynek az egész országban nem volt párja. A király ugyan azt gondolta, hogy a juhászlegény a feltételeit soha nem tudja megvalósítani, s amikor látta, hogy milyen derék legény áll előtte, neki adta a leányát, s átruházta az országának kormányzóságát is. A fiatal pár boldogan élt, s ha meg nem haltak, talán még most is élnek.
AZ ARANY Kelemen Erzsébet elbeszélése. Balika Lipót ácsmester háza ott volt, ahol most a Balázs Szepi lakik. Ez a Balika Lipót volt az alsóőri Lepojtoknak az ősatyja. A fia Lepojt János és az unokája, a Lepojt Pista szintén ácsok voltak. Egy szép júniusi napon megkérte a Lipót bácsit a Fülöp Albert nevű szomszédja, hogy csináljon neki új kerítést új kapuval együtt. A Lepojt bácsi elfogadta a megbízást, mert az üzlet akkor is, mint ma, üzlet volt. Először ledöntötte a kerítést és a kaput, azután kezdett a lábfáknak új lyukat ásni. Amikor javában ásott, egyszer csak megakadt az ásója egy cserépkorsóban, melyet óvatosan kiemelt a földből. Mikor a belsejét a földtől meg akarta tisztítani, óh, csodák, csodája, csupa aranyat pillantottak meg káprázó szemei. Nagy volt a Lepojt bácsi meglepetése, és az első pillanatban nem tudta mitévő legyen, az arannyal tele korsót elvigye magával, vagy pedig Fülöp Albertnek, mint a föld tulajdonosának, jelentse az arany kincs felfedezését. Végre mégis úgy határozott magában, hogy megmutja a sok aranyat a Fülöp gazdának. Az meg nagyobbakat nézett, és úgy egyeztek meg, hogy a kincset megfelezik. Már este volt, mikor a Lepojt bácsi hazaérkezett, az asztalon kiterítette az arany tallérokat, és megmutatta Erzsébet feleségének és Klári leányának, hogy mit talált Fülöp Albertnél. Mind a hárman gyönyörködtek a csillogó és tündöklő arany tallérok és más egyéb ékszerekben. Amikor legjobban tanakodtak, hogy mit is csináljanak, és hogyan értékesítsék ezt a váratlan kincset, egyszer csak valaki
megkopogtatta az ablakot és bekiáltott: „Nekem ist dobjatok ki egy marékkal!" Erre a váratlan hangra persze összerezzent az egész Lepojt család és félni kezdett, de azért esze ágában sem volt a titkos felhívásnak eleget tenni. Otthagyták az aranyakat ahol voltak, és gyorsan kimentek az udvarra, de nagy meglepetésükre nem láttak senkit, mert az illető eltűnt, mint a kámfor. Azt vélték, hogy az egyik szomszédjuk kíváncsiságból benézett az ablakon és amikor látta a sok aranyat az asztalon, ő is szeretett volna belőle egy kicsit osztozni, de a terve nem sikerült. Ezen nevezetes nap után az egész Lepojt család boldogan, a szokásnál későbben lefeküdt és hamarosan el is aludt. Szokás szerint másnap reggel felkeltek és elmentek a Bordára krumplit kapálni. Alig értek oda és kezdtek kapálni, egyszer csak azt mondja Balikó Lipót az asszonyának és leányának: „Én olyan nyugtalan vagyok, hazamegyek, mert a háznál valami történt." Az asszonya és a leánya azt felelték neki: „Alig értünk ide, hát most nem vagy bolond, hogy máris hazamész." Amikor az asszony és a leánya látták, hogy nem tudnak vele boldogulni, végre azt mondták neki: „Jól van, ha hazamész, akkor mi is megyünk veled, mert egyedül nem eresztünk haza!" így mind a hárman hazafelé indultak, és a kapálást hagyták kapálásnak. Útközben nem igen sokat beszéltek egymással, azon néztek, hogy minél előbb hazaérjenek. Mikor az udvarba értek, nem vettek semmi gyanúsat észre, minden úgy volt, mint ahogyan elhagyták. Még a kulcs is a helyén volt. A konyha ajtója csak be volt téve, de nem volt bezárva. Ez valahogyan szeget ütött a fejükbe. Mikor a honyhába léptek, rögtön látták a nyugtalankodásuk okát. Egy ismeretlen tettes, aki ismerte a kulcs helyét, és látta az asztalon a sok aranyat, felcsukta a konyhaajtót, átkereste, illetve vaddisznó módra feltúrta a konyhát és a szobát. A konyhában az összes található fiókokat kihúzta, és a tartalmukkal együtt a földre dobta. A szobában még jobban garázdálkodott, az ágyakat is kiforgatta. A dunyhákat, a vánkosokat és a szalmazsákokat mind a földre terítette. Szinte úgy bánt a szekrényekkel és a ládákkal is. Azok tartalmát is alaposan átvizsgálta, és a földön heverő ágyneműre dobta. A szobát akár hogyan is a tetejére állította, a keresett aranyakat mégsem találta meg, mert azokat belső sugalom intésére a Lepojt bácsi magával vitte a bordái krumpli kapálására. El lehet képzelni, hogyan mérgelődött a pórul járt tolvaj, és hogyan örült a Lepojt bácsi, hogy kincse nem került más kézre. Az aranynak mindig nagy értéke volt és van is, és a nem valami jó módban élő Lepojt bácsi a kincset bizonyára jól föl tudta használni. A tolvaj azonosságát azonban akárhogyan is kutatta, nem tudta soha felderíteni, és ez számára örök titok maradt.
AZ ORVVADÁSZ A múlt század közepén élt Alsóőrben egy Mátyás nevű orvvadász, akinek családi nevéről a krónika sajnos hallgat. Egy holdvilágos, késő, hideg őszi estén fogta Mátyás a fegyverét és kiballagott a Füle völgyére, ahol egy útmenti bokorban meghúzta magát. Nem is kellett neki sokáig várni, mert arra kószlált egy nyúl, melyet fejlövéssel zsákmányuk ejtett. Az idő hamarosan eljárt, s már éjfél közeledett, mire az orvvadász a Tóthok szőlőjében ostorcsattanást hallott, melynek semmiféle különös jelentőséget nem tulajdonított. Rövid idő múlva még egyszer csattant, mire Mátyás már figyelmesebb lett. Amikor harmadszor csattant, akkor szinte megijedt, legszívesebben felvette volna a nyulak bocskorai, de nem volt képes a szaladásra. A Tóthok szőlőjéből kifordult egy négyfogatú hintó, mely gyors iramban feléje vette útját, s előtte rögtön megállott. A
hintóban nem ült senki. A kocsis egyedül ült a bakon, aki mérges hangon odaszólt az orvvadászhoz: ,,Mátyás, sitz auf!", vagyis ,,Mátyás ülj fel!" Mátyás azonban nem ült fel a hintóra, mire a kocsis bevágott a lovaknak és fergetegszerűen továbbrobogott. Amikor az orvvadászunk a félelemtől egy kicsit magához tért, eldobta fegyverét, és lóhalálban hazafutott. Másnap reggel elmondta szomszédjainak mi történt vele. Azok avval vigasztalták, jó hogy nem fogadott szót a kocsisnak és nem ült fel a hintóra, mert a kocsis maga volt az ördög, aki őt olyan messze elvitte volna, hogy még egy hónap múlva sem tért volna haza. Ettől az éjjeli kalandtól a Mátyásnak úgy elment a kedve az orvvadászkodástól, hogy többet nem fogott fegyvert a kezébe, az erdő, mező és rétek vadjait ezentúl békében hagyta teljesen.
A SZENT JÁNOS SZOBOR A nepomuki szent János Prágában királyi gyóntató atya volt. A király szerette volna tudni, hogy az asszonya mit is gyónik. János nem árulta el, a király ezért a Moldva folyóba dobatta. A vértanú később szentté lett avatva, és a folyók, hidak védőszentje lett. Tiszteletére a folyók mentén sok szobrot állítottak fel, egyet Vörösvárott is, a Pinka partján, ahol még most is díszeleg. Alsóőrben lakott jó pár évvel ezelőtt Seper Péter, akinek a házi neve Ferkó Péter volt, de a rövidítés kedvéért a szomszédok csak Péter bácsinak hívták. Foglalkozása hentes és mészáros volt. Az akkori időben a vörösvári vasútállomás mellett a Strohriegel nevű bácsi volt a kocsmáros. Ennél a kocsmárosnál ölt a Péter bácsi minden pénteken egy disznót. A munka után este rendszerint illuminált állapotban baktatott hazafelé, — amikor a János szobornál elment, mindig megállott, levette a kalapját és a következő szavakkal üdvözölte a folyók szentjét: „Te János vagy, szent vagy, fényes vagy, mint a napsugár, olyan vagy!" Az asszonya a jószívű Nani néni, aki az ura ezen szokását ismerte, meg akarta egyszer ijeszteni és a borivásról leszoktatni. Azért egy este a szobor háta mögött meghúzta magát és várta Péter bácsit. A várása nem volt hiábavaló, egyszer csak Péter bácsi felbukkant és a szobor előtt elmondta a szokásos mondókáját. Erre a Nani néni meg azt felelte neki: „Te meg Péter vagy, részeg vagy, mint a disznó olyan vagy." A részeg emberek szokás szerint babonásak, így a Péter bácsi is azt hitte, hogy szent János szól hozzá. Úgy megijedt, hogy majdnem gutaütést kapott, alig tudott hazavánszorogni. A Nani néni jóval gyorsabb volt, és a réteken keresztül meg tudta az utat jól rövidíteni. Halálsápadtan és az egész testén reszketve, úgy dűlt be az ajtón a Péter bácsi. Nani néni az ártatlant játszotta és ezért kaján mosollyal az arcán összecsapta a kezét, és részvéttel csak annyit tudott lihegni: ,,Az Isten szerelméért, Péter, mi van veled, mondd mi történt?" Péter bácsi röviden csak azt felelte neki: „Nagy csoda történt. A szent János összeszidott engem és részeges disznónak nevezett." Erre Nani néni közönyösen csak ezt felelte: „Látod Péter, hányszor mondtam neked, ne igyál. Ne késő este járj haza! Viselkedésed még a szent Jánosnak is sok volt." Péter bácsi megszívlelte ezeket a szavakat, nem ivott és estefelé már mindig otthon volt. Ha tudta, elkerülte mindig Péter bácsi a szent János szobrát különösen este, azért többet nem jutott ebbe a kelepcébe, hogy a szent Jánosnak ismét meg kellett volna dorgálni.
NYESTVADÁSZAT Az 1930-as években költözött Felsőőrből Alsóőrbe Erdély József cipészmester, akit az alsóőriek szorgalma miatt hamarosan megszerettek és bőven elláták munkával. Ennek a cipészmesternek csak az volt az egyetlen hibája, hogy igen szerette a szeszes italokat, különösen pedig a bort. Minden szerdán már kora reggel elment Felsőőrbe a vásárra és rendszerint csak akkor ballagott este hazafelé, ha az összes kocsmákba belátogatott. Egy szigorú, hideg és holdvilágos téli estén is tökrészegen botorkált hazafelé. Még akkoriban
a Flórián kápolnától nem messze, a Pinka új medrénél állott egy száraz körtefa, melynél egy gyakran használt kis gyalogút direkt a falu végéhez vezetett. Ezt az utat használta rendszerint cipészmesterünk is. Mikor a körtefához érkezett, önkéntelenül feltekintett a tetejére, ahol nagy meglepetésére két tüzes szemet pillantott meg, melyeket egy nyest szemeinek vélt. Minekután akkoriban a nyestszőrnek nagy ára volt, fogta magát az Erdély úr és futólépésben a Farkas Pál féle kocsmába sietett, ahová a következő szavakkal rontott be: „Kocsmáros úr, az Isten szerelmére tegyen le mindent, ami a kezében van és kövessen gyorsan, mert nagy üzletről van szó, de most ne kérdezzen semmit, majd útközben megmagyarázok mindent!" Errefel futásnak eredtek mind a ketten, ahogyan csak tudtak és mikor a Matyókok házához értek, azt mondta a cipészmester a kocsmáros úrnak: „Egy nyestről van a szó. Maga vegyen egy kúthorgot én meg veszek egy dorongot." Rövid keresés után meg is találták a megfelelő ütlegeket és azokkal felfegyverkezve rohantak a körtefához, melynek a tetején tényleg ott csillogtak a nyest tündöklő szemei. Rögtön kiadta a cipészmester a következő parancsot, „Kocsmáros úr, maga ideálljon én meg odaállok és ha hármat olvasok, akkor vezényszóra üssünk." így is történt. A cipészmester számolt: egy, kettő, három és mind a ketten hatalmas ütést mértek a nyestre, de az nagy meglepetésükre nem mozdult el a helyéről. Ezen balsiker után helyet cseréltek és teljes erővel, ahogyan csak bírták, odacsaptak a tüzes szemekre. Ezen alkalommal sikerük volt, mert a nyest leesett a földre. Leírhatatlan volt azonban a csalódásuk, hogy a nyest helyett egy szakadt pantallót találtak, melyen a rávarrt rézgombok a holdvilágban nyestszemekként tündököltek. Leverten és elkeseredetten hazafelé ballagva megkérte a cipészmester a kocsmárost, hogy ne szóljon senkinek a vadászkalandjukról, mert neki nem lesz többé békessége. A kocsmáros úr megígérte neki, hogy erről a kellemetlen ügyről hallgatni fog. Másnap meglátogatta a kocsmárost Palánk József, házinévről Marcin Jóska, a ki akkor kisbíró volt és akinek még forró melegen a nyestvadászat balsikerét azzal a kéréssel elújságolta, hogy ő se szóljon senkinek felőle. A Jóska megígérte neki, hogy hallgatni fog, de sajnos ő sem volt titoktartó ember. Egypár nap múlva kivel találkozik a kisbíró a Farkas Pál kocsmája előtt, mint a jó cipészmesterünkkel. A szokásos üdvözlések után a kisbíró a következő kérdéssel fordult a cipészmesterhez: „Mondja kedves Erdély úr, kérdezhetek valamit Magától?" „Csak tessék, csak tessék", volt a válasz. Hát hogyan is volt a nyestvadásza? — kérdi a Jóska. Egészen megrökönyödve és miről sem tudva, felelte a cipészmester. „Micsoda nyestvadászat? Én nem tudok semmiről és hagyjon nekem békét és ne kamukérozzon velem!" A Jóskának azonban esze ágában sem volt a faggatást abbahagyni és azért tovább kínozta. „Én nem kamukérozom egy cseppet sem, én tudok mindent, mert nekem a kocsmáros ezt a kalandot szóról-szóra elmondta." Mikor az Erdély úr látta, hogy nem győz a Jóskával, akkor azt az ajánlatot tette, hogy fizet neki egy féldeci pálinkát. Ezzel a ajánlattal Jóska nem volt azonban megelégedve és azért a licitálás tovább folyt. A cipészmester képes lett volna, ha a kalandról hallgat, még egy liter pálinkát is fizetni. Ugyan egy litert nem, de egy jó pár decit mindketten jóízűen elfogyasztottak a Pali kocsmárosnál. Egy-két hét múlva a kisbíró a Seper tanító úrral ült a községkocsmában. Mikor látta, hogy az Erdély úr a kocsma felé tart, odasúgta a tanító úrnak, hogy kérdezze meg az Erdélytől, hogyan is volt a nyestvadászat? Mikor az Erdély úr belépett a kocsmába megkérdezte udvariasan a Seper tanító úrtól, hogy szabad-e az asztalánál helyet foglalni. ,.Szívesen, csak tessék helyet foglalni", volt a tanító úr válasza. Mikor javában deciztek, egyszercsak megkérdezte a tanító úr a cipészmestert. „Mondja, Erdély úr, kérdezhetek valamit?" „Hogyne tanító úr, csak tessék", volt a válasza. „Hát hogyan is volt a nyestvadászat?" — volt a kérdés. A méregtől megveresedve, akár egy pulykakakas
rámutatott az Erdély úr a kisbíróra és csak annyit tudott mondani: „Ez a taknyos kisbíró sem tud hallgatni, akár egy gyereknek muszáj neki a száját járatni. Megígérte nekem, hogy senkinek sem szól erről a kalandról egy szót sem, azért fizettem neki egy jó félliter pálinkát. A pálinkát ugyan megitta, de a szájára féket kötni mégsem tud, ez a rongy gazember!" Ezeket a szavakat nagy röhej követte és ettől a naptól fogva az Erdély úrnak nem volt békessége, mert mindenki a nyestvadászattal kínozta. Közben kitört a II. világháború, az Erdély úr is visszaköltözött Felsőőrbe, hol senki sem ingerelte tovább a nyestkalanddal.
A SZŐLÖLOPÓK Alsóőr körülbelül 150 évvel ezelőtt nevezetes szőlőtermelő község volt. Sajnos a szőlőhegyeket elpusztította a filoxera és ha valahol meg is maradt itt-ott egypár tőke, azokat a törvény parancsa szerint ki kellett vágni. Így megszűnt ebben a községben teljesen a szőlőtermelés, s később se lett újrahonosítva. Az idő múlt és az évek hosszú során az alsóőriek a mai napig is hűek maradtak régi szokásukhoz: szeretik és becsülik most is, mint akkor a jó bort és az édes szőlőt. Sok háznál nevelik és gondozzák az igénytelen izabella szőlőt. Ilyen szőlőtermelő volt a Korpa Ferkó, jómódú gazdaember is. Zsúpfedelű háza udvarán sok szőlőállvány állott, melyeken ősszel a legszebb és legzamatosabb szőlőfürtök díszelegtek. Csupán szorgalmának és szőlőkezelési tudományának köszönhette a szép és egészséges szőlőfejeket. Az ostoba nép, aki irigyelte eredményét, ráfogta, hogy az ördöggel cimborál. Hajdanán az első cseresznyének, ősszel a szőlőnek volt különösen nagy keletje a gyerekek előtt, de a legények sem voltak kivételek. Mindenki, aki ezeket az édességeket elérte, annyit lopott belőlük, amennyit csak tudott. Ezért egypár legényke, köztük a Mogyorósi illetve a Honi Gyuri is, elhatározták, hogy egy este a Ferkó bácsi szőlőjét megdézsmálják. Úgy is lett. Egy holdvilágos este meghívás nélkül meglepték a kiszemelt lugast, és a szebbnél szebb fürtöket a kötényükbe szedték. Amikor kötényük épp tele lett, Korpa Ferkó bácsi észrevette az éjjeli látogatókat és hangos kiáltással elűzte őket. A legénykék elhagyták Ferkó bácsi portáját, s jókedvűen letelepedtek a volt Stierling és a mai Lorenz telek gyümölcsösének egyik fája alá. Fiatalon, gondtalanságban élvezték a szőlő édességét, eszük ágában sem volt, hogy lopott jószágot fogyasztanak. Örültek, hogy sikerült a tervük, és Ferkó bácsi nem tudta elcsípni őket. Közel éjfél lett, amikor jókedvűen, mintha valamiféle jó munkát végeztek volna, hazabaktattak és nyugovóra tértek. Gyuri is, mintha mi sem történt volna, nevetve elbúcsúzott barátaitól. Rövid idő múlva már az ágyban is volt. De mit történt vele? Alig szundikált el, egyszer csak az udvaron hangos zenét hallott, mintha nagy rezes banda muzsikált volna. Nem tudta elképzelni, mit jelentsen ez a zene, nem is tudott tovább gondolkodni, mert az ajtó felnyílott és belépett rajta egy kövér asszony, aki egyenesen a mellére kukorált. A jó Gyuri nem tudott sem védekezni, sem segítségért kiabálni, alig kapott levegőt, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Ez a kínos helyzet jó két óráig tartott. Végre az asszony csendesen elillant, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Gyuri már tudott lélegezni, de úgy meggyötrődött, hogy egész testéről a víz csak úgy csurgott. Másnap elmondta barátainak, hogy az éjjel mi történt vele. Azok kinevették, nem hitték el neki a nem mindennapi eseményt, és az állítólagos lidércnyomást képzelődésnek minősítették. Azért elhatározták, hogy a következő estét Gyurival együtt fogják tölteni. Az egyik ide, a másik oda dugta a fejét, de aludni nem
tudtak, mert várták a muzsikát és az esetleges lidércnyomást, de mind kint az udvaron, mind benn a szobában mély csend uralkodott. Rövidesen éjfél előtt Gyuri egyszer csak elordította magát: ,,Már megint muzsikálnak és a kövér asszony a mellemet összeszakítja!" Barátai akárhogyan is figyeltek, nem láttak és nem is hallottak semmit, egészen tanácstalanok voltak, hogy mi lelte Gyurit. Elhatározták maguk között, hogy elmennek tanácsoj kérni az öreg Pléminétől, aki a boszorkánykodás hírében álott, mitévők legyenek? Az öregasszony azt tanácsolta nekik: mondják meg Gyurinak, hogy menjen el a Korpa Ferkóhoz és vigyen magával egy kis fejszét, fenyegesse meg a fejszével, de a mestergerendán ne lépjen túl. A legények megmondták Gyurinak a Pléminé tanácsát, amit ő meg is cselekedett. Fogta a kisfejszét és az alkonyat beáDtával beállított köszönés nélkül Ferkó bácsihoz, aki éppen az asztalnál ült. Nem tartozott a félős emberekhez, a belépőt avval a kérdéssel fogadta: „Na Gyuri, mi járatban vagy, hogy a kisfejszéddel látogatsz ide?" Erre Gyuritól a következő feleletet kapta: „Azt kérdezem, lesz-e békesség vagy nem? Ha nem lesz, akkor evvel a kisfejszével rögtön agyonütöm!" „Csak menj szépen haza Gyuri, lesz békesség, és többet nem lesz bántódásod, de máskor a szőlőmnek hagyj békét!" — volt a Korpa bácsi felelete. Gyuri hazament és tényleg azon az estén nem hallott muzsikát, a kövér asszony lidércnyomása sem zavarta. Ettől a naptól fogva kerülte Gyuri barátaival együtt Korpa Ferkó portáját akár az ördög a szenteltvizet, nem kellett nekik az édes szőlőfürt, bármilyen csábítóan is kecsegtette őket. Még ma is van elég gézengúz és tolvaj, valamint a betörők utódai is vígan élik világukat. Igaz, lopás terén e vidéken némi változás történt. Valamikor a pénz hiánya miatt és torkosságból gyümölcsöt, Gyuri esetében szőlőt loptak. Máma még az erdei fürészfák sincsenek biztonságban. Kár hogy eltűntek a lidércnyomó boszorkányok. Munkájuk volna elég!
A NÁZÁRETI JÉZUS Az alsóőriek régi nemesek voltak. Az 1848-as forradalom után lett a nemesség eltörölve, de az alsóőriek bizonyos nemesi jogokat tovább gyakoroltak, sőt gyakorolnak mind a mai napig. Ehhez a joghoz tartozott, hogy az alsóőriek rendszerint csak nemes embereket választottak bírónak, illetve polgármesternek. A polgármestert azért hívják Alsóőrben bírónak, mert bizonyos bírói tevékenységgel is felruházták. Alsóőrben most is a régi nemesi családok sarjadékait választják polgármesternek. Másik hosszú életű jog volt az utcai forgalom rendelete. Ez már évtizedek óta divatját múlta. Ennek az előjognak az volt a lényege, hogy az utcán szekerező, vagy kocsikázó nemes embert a jobbágynak, vagyis a nem nemes embernek ki kellett kerülni. Ilyen kikerülési eset történt az 1890-es években a Pinkafőtől Szombathelyig vezető országúton is: Az alsóőri Farkas János földműves és deszkakereskedő volt. Deszkával jól megrakott szekerét két erős lóval többnyire Szombathelyen keresztül Zalába szállította. Az áruját vagy eladta, vagy pedig gabonával cserélte be. Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy egy jól megrakott szekérrel a mai Wölfel féle malom udvarán keresztül az országútra igyekezett, s a vörös keresztnél jobbra, Szombathely felé vette az irányt. A vörösvári vasútállomást már elhagyta, és az úgynevezett „Szigeti fordulódhoz ért, itt az út egy kanyart csinál. A lovak jól kinyújtották lábaikat, s így a szekér gyorsan gurult
előre. A deszkával megrakott szekér az út közepén ment, és egyszer csak hallotta János bácsi, hogy utána egy kocsi robog, melynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. így esze ágában sem volt kikerülni, dacára annak, hogy egy erélyes hang erre felszólította. Szekér menjen balra, hogy a kocsi el tudja kerülni. A kocsiban Rúzsa János nevű felsőőri főszolgabíró ült kocsisával együtt. Szombathelyen sürgős elintéznivalója volt. Amikor a főszolgabíró látta, hogy a szekér nem fordul balra, rászólt mérgesen János bácsira. „Kerüljön ki, mert maga nem tudja, hogy én ki vagyok!" János bácsi erre olyan nyugodt alsóőri módon csak azt felelte: ,A názáreti Jézus csak nem?" Pár nap múlva a főszolgabíró megidézte János bácsit a szolgabírói hivatalba, felelősségrevonás végett. János bácsi avval érvelt, hogy ő mint nemes ember nem köteles senkinek sem kikerülni..... A főszolgabíró ismerte ezt a régi időkből származó, már nem törvényes jogot, de nem büntette meg János bácsit. Ellenkezőleg, meghívta őt borospincéjébe egy kis borkóstolóra. Jobbnál jobb borokkal kinálta, János bácsi mindig csak azt felelte, alávaló, ez is alávaló. A főszolgabíró a legjobb borát adta neki, arra is csak azt mondta: „Ez is alávaló." A főszolgabíró sértődötten megkérdezte, miért becsüli le így a jobbnál jobb borait? Erre azt a feleletet kapta: „A borok azért alávalók, mert mind a gyomorba valók, tehát alávalók." A főszolgabíró elnevette magát, és ettől az időponttól kezdve szent lett köztük a békesség.
A NEMES EMBER Úgy 100 évvel ezelőtt Alsóőrben élt egy Seper József nevű gazdaember, aki a Katica Józsi háznevet viselte, és ezt egy Katalin nevű elődje révén kapta. A községben még most is vannak keresztnevekből származó háznevek, így például: Regina, Pola (Apollónia), Balázs, Kristina, Juci (Judit) és Zsigmond. Az említett Seper Józsefnek a felesége Wölcher Anna volt. Anna nevű leányuk később a Lengyel tanítóhoz ment férjhez. A tanító az első világháborúban elesett. A mi gazdaemberünk is igen büszke volt nemességére. Jómódú volt és igen sok birtokkal, hatalmas erdőkkel rendelkezett. Gazdagsága mellett nem lehetett valami szellemes ember, mert viselkedése szerint alsóőriesen kifejezve inkább „tögyöle" volt. Egy szép napon nemes urunk az őrállás felé vezető úton szekerezett. Amikor a Szentkút nevű dűlőhöz ért, egy őrállási fuvaros jött vele szembe. A szekere gabonával olyannyira meg volt rakva, hogy a két ló alig bírt a teherrel. Minekután az út keskeny és saras volt, mind a két szekeresnek ki kellett volna egymást kerülnie. Seper úr azt hitte, hogy mint nemes embernek külön törvényt szabtak, esze ágában sem volt a német ember elől kitérni. Ezért a két bácsi között mind hangosabbá váló vita keletkezett, mely végül is tettlegességig fajult. Az őrállási fuvaros jóval erősebb volt, mint a mi nemes emberünk, ezért véresre verte. Végül is az ostornyelével hatalmasat sózott a fejére. A verekedés után szépen kikerülték egymást. Amikor az alsóőri nemes haza érkezett, s az asszony látta véres fejét, majdnem elájult, s csak annyit tudott mondani: „Papa, mi történt veled, hogyan nézel te ki?" A papa csak azt felelte: „Úgy ám nyanya, pórul jártam, iszonyú verést kaptam." Sopánkodva tette hozzá: „Egy őrállási német ember engemet, mint nemes embert nem került ki. Amikor felszólítottam, hogy kerüljön ki, elkezdett verekedni. Én eleget mondtam neki, hogy nemes ember vagyok, nekem nem kell kerülni. Németül is mondtam neki: „Ich bin ein Edelmann, ich brauche nicht ausweichen!" Erre fel még jobban kezdett ütni-verni. Ahol csak ért és ahogyan csak
tudott. Azt hittem, hogy agyonüt. Erre a szomorú hírre az asszony azt tanácsolta neki, az ütést-verést nem veszi le róla senki, de nemes ember létére legyen okosabb, mint a pórnép. Máskor, ha valaki nem akarja kikerülni, akkor engedjen neki, s már messziről kerülje ki. Ezt a tanácsot nemes emberünk úgy megszívlelte, hogy többet nem érvelt a már divatját múlt nemességével. Ezáltal elkerült minden vitát és verekedést. Amint látszik, néha van még az ütésnek-verésnek is bizonyos nevelő hatása.
SZEBASZT MEGGYILKOLÁSA Kelemen Sebestyént az alsóőriek az egyszerűség kedvéért Sebasztnak hívták, aki nem volt köztiszteletben álló személy, mert nem tett nagy különbséget az enyém és tied között. Ha valaki rendreutasította, azt a háza felgyújtásával fenyegette, mert jól tudta, hogy senki sem látja örömmel a vörös kakast a háza tetején. Azért, ha tudták, messziről kikerülték, mert mindenki tartott tőle, s nem akart senki kötözködni vele. Régi közmondás szerint a korsó addig jár a kútra, amíg el nem törik. A végzet kifürkészhetetlen akarata szerint ő sem kerülhette el a sorsát: A több mint 100 éves „Oberwarter Sonntag Zeitung" újság jelentése szerint 1896 március 17-én Szebaszt az éjszaka leple alatt Farkas József nevű szomszédja udvarán hasábot akart lopni. Azonban vesztére, Farkas József András nevű fia észrevette a tolvajt és betoloncolta a szobába, ahol az apja és fia kezénél és lábánál fogva kötéllel megbilincselték. Végre az apa a fiát rábeszélte, hogy mentse meg a falut ettől a rémtől és üsse agyon. Ezt az Andrásnak kétszer se kellett mondani. Elővett egy cipészkalapácsot és azzal addig ütötte-verte a Szebaszt fejét, amíg az meg nem halt. Hogy az apa a fiának segédkezett-e a gyilkosságban, az soha nem derült ki. Amikor Farkas András látta, hogy a Szebaszt már halott, a házban bérlőként lakó Seper Ferenc (Gsedi) nevű cipészhez fordult, hogy segítsen neki Szebaszt holttestét a Pinkába dobni. Farkas József háza ott állott, ahol most a nem régen meghalt Szabó Laci háza van, tehát a Pinka közelében. A hadiszobor mögött állott egykor a községi kovácsműhely, idáig cipelte Farkas András és a Gsedi Ferkó a halott Szebasztot, ott letették, mert Gsedi Ferkónak igen nehéz volt, és nem bírta tovább a cipelést. Közben leoldotta Farkas András a bilincseket és a halott hátrahagyásával mindketten hazaballagtak. Szebasztnak volt egy mátkája, aki az egész tragédiát megfigyelte. Másnap reggel a csendőrnek pontosan meg tudta mondani, hogy kik voltak a tettesek. A felsőőri vizsgálóbíró Márton Géza volt. A nyomozással a derék és bátor Hauser nevű csendőrt bízták meg. így rövidesen mind a három említett személy le lett tartóztatva és a szombathelyi törvényszék fogdájába zárva. Közben Farkas András idegrohamot kapott, úgy hogy egypárszor kényszerzubbonyba kellett dugni. Végre a bíróság mindhárom vádlottat elítélte. A két Farkas a börtönben halt meg, Seper Ferenc három évet kapott. Az akkori magyar büntetőtörvénykönyv szerint nem emeltek volna vádat a tettesek ellen, ha a holttestet a bűntett helyén hagyták volna és a csendőrségnek rögtön jelentést tettek volna. Minekutána a holttestet elcipelték és a Pinkába akarták dobni, a bíróság azon a nézeten volt, hogy a tettesek a bűntettüket el akarták titkolni, azért ítélte el őket. Az alsóőriek mindenesetre nagyon örültek, hogy Szebasztiántól megmenekültek. Ki tudja hány bűntettet követett volna még el?
EBUGATÁS Szentgotthárd, melyet az alsóőriek csak Gotthárdnak neveznek, az első világháború előtt híres volt szarvasmarha- és lóvásárairól, amiket a mi vidékünkről, sőt, még Stájerországból is sok kereskedő látogatott. Az akkori időben az alsóőri kereskedők közé tartozott Baldaszti Nándor is. Ő is mint a többi idevaló kereskedő autó és vonat hiánya miatt gyalog ment Szentgotthárdra, mert ott olcsóbban tudták a marhákat megvásárolni, mint az itteni piacokon, így a jövödelmük is több volt. Ebből az okból szívesen vették a hosszú gyalogút fáradságát. Az összevásárolt marhákat egymás mellé kötözték s amilyen széles volt az út, olyan szélesen hajtották őket az éj leple alatt hazafelé. Ezt azért tették, mert a marhák a hűvös éj alatt jobban bírták a gyaloglást, mint nappal a forróságban. Egy szép nyári napon a Baldaszti bácsi már korán reggel megjelent a szentgotthárdi vásáron, de a felhajtott marhák közül sajnos egy sem tetszett neki. Azonban ezen a napon mégis kedvezett neki a szerencse. Rövid idő múlva egy környékbeli plébános úr maga után vonszolta eladásra táplált és jó testállású üszőjét, mely egy oldavalósi kereskedőnek is a szemébe tűnt. Az illető kereskedő rögtön odalépett a plébános úrhoz és kezdett vele alkudozni. A plébános úr túl drágán árulta az üszőjét és a magas ár miatt nem tudott, vagy talán nem is akart a kereskedővel megegyezni. Mikor a kereskedő látta, hogy a plébános nem enged az árból, bosszúsan és mérgesen abbahagyta az alkudozást. Egy bizonyos távolságból tovább figyelte az üsző sorsát. Ezt a pillanatot felhasználta Baldaszti bácsi, odalépett a plébános úrhoz és nyájasan köszönt neki: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, plébános uram!" „Mindörökké, mindörökké kedves fiam", volt a plébános válasza. Ez a szelíd, keresztény üdvözlet oly mély hatást gyakorolt, hogy a plébános úr majdnem elengedte az üsző fele árát. Baldaszti bácsi gyorsan kifizette a közösen megállapított árat és a marhalevél átadásával befejeződött az adásvétel. Mikor Baldaszti bácsi el akarta az üszőt hajtani és a plébános úrtól búcsút venni, abban a pillanatban ismét felbukkant az odavalósi kereskedő, de a megjelenése sajnos már késő volt. Amikor megtudta az üsző árát, rettentő méreg fogta el, úgy, hogy elveszítette teljesen az önuralmát. A legcsúnyább, a legocsmányabb, és legalávalóbb szavakkal szidta és átkozta a plébános urat, hogy nem neki, hanem egy idegen kereskedőnek adta el az üszőjét. Amikor már jól kikiabálta magát, a sok hitvány, vacak és gazember szavak után már alig jutott valami új az eszébe. Ebben a pillanatban a plébános úr enyhén csak azt mondta neki: „Kedves fiam, spórold a csúfolkodást, a szidást és a rágalmazást. Maradj szépen csendben, mert az ebugatas nem hallatszik a mennyországba."
A MÁRIA LANZENDORFI FESZÜLET Sok alsóőri lakos az első világháború előtt Bécsben és Alsó-Ausztriában kereste meg mindennapi kenyerét. Ezek az emberek voltak az akkori időben a mai „vendégmunkások". Alsó-Ausztriában főleg a mezőgazdaságban és szőlőskertekben kaptak munkát és keresetet, Bécsben pedig az építkezéseknél, a vasútnál vagy a villamosnál. A sors a sok alsóőri közül Heritz Antalt is Bécsbe sodorta, akit egyszerűen Tani bácsinak hívtak. Egy építkezésnél mint segédmunkás kapott foglalkozást. Télen, nyáron rendszerint csak minden második hónapban jött haza egy-két napra, mert akkoriban az utazás távolról sem volt olyan kényelmes és olcsó, mint ma.
Tömegszállásról az építkezési vállalat gondoskodott, konyháról meg maguk a munkások. Igen takarékosan éltek, a kocsmát nem is igen ismerték. Keresetük java részét haza kellett vinniük a családnak. Vasárnap legszívesebben a Práterba mentek szórakozni, mert az aránylag olcsó volt nekik. Néha az igényükhöz képest közös szórakozást is csináltak, kirándultak a város szélére. Ilyen kirándulási célpont volt egy böjti vasárnapon Mária Lanzendorf, Schwechat város közelében lévő búcsújáróhely. A gyönyörű templomot zarándoklók egész serege kereste fel a monarchia minden részéből. Egyesek hálából, hogy a Szűz Mária a bajban megsegítette őket, mások meg segítségért esedeztek. Tavasztól egész késő őszig sokféle nyelvű embert lehetett ezen a kegyhelyen látni, csak télen szünetelt a zarándoklat. Ezen az említett vasárnapon a kis alsóőri csoportban Tani bácsin kívül részt vett Seper Ferenc is, akit őri honfitársai Lóri Francinak neveztek. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a nagy Seper család „Lóri" féle ágának az 1981-ben meghalt zágrábi bíboros, dr. Seper Franjó is a leszármazottja volt. Franci fiatal, humoros legény volt, aki munkatársait ízléses, néha kevésbé ízléses tréfákkal meg szokta nevettetni. Az alsóőriek az ilyen bácsikat „bolondcsinálóknak" szokták nevezni. Az ilyen fajtájú emberek közé tartozott kétségtelenül Franci is. A misét becsületesen az összes őri végighallgatta. Közben a céhmester a sekrestyéből egy arasznyi nagyságú ezüst feszületet hozott ki, melyet a hívők áhítattal megcsókoltak, s kézről kézre tovább adtak. Az alsóőri csoport is megtette kötelességét. Az utolsó Franci volt, aki a szokás ellenére a feszületet nem adta tovább. Tani bácsi zsebébe olyan óvatosan becsúsztatta, hogy ezt a csintalanságot senki nem vette észre. Mise után, ahogy a katolikusoknak dukál, jókedvűen, lassan, ismét Bécs felé ballagtak. A templomot már jó pár kilométerre elhagyták, amikor Franci az őriek nagy meglepetésére azt találta mondani, hogy a céhmester olyan csúnyán nézett, mert nem adták neki vissza a feszületet, s attól félt, hogy valaki ellopta. Az alsóőriek égre-földre esküdöztek, hogy ők bűntelenek. Franci azonban evvel a nyilatkozattal nem volt megelégedve. Ezért azt a javaslatot tette, hogy mindenki fordítsa ki zsebeit, nehogy valaki abba a gyanúba keveredjen, hogy ő ennek az értékes tárgynak a tolvaja. Mindenki szívesen alávetette magát ennek a javaslatnak, szó nélkül egymás után kifordították zsebüket, hogy bizonyítsák ártatlanságukat. Nagy volt a meglepetés és csodálkozás, amikor Tani bácsi került a sorra és zsebéből kihúzta a keresett feszületet. Az ártatlan ember szinte sóbálvánnyá meredt, úgy meg volt rendülve, hogy egy szót se tudott mokogni. A röhögésnek, a gúnyos megjegyzéseknek se vége, se hossza nem volt. Tani bácsi akárhogyan is védekezett és tagadta, hogy ő nem volt tolvaj, a feszületet valaki a zsebébe dugta, nem hitt neki senki. A feszület kétségtelenül a zsebében volt, ezért ő a tolvaj, hangzott az általános vélemény. A sok beszéd után végre a többség úgy döntött, hogy Tani bácsinak a feszületet vissza kell vinnie a templomba és személyesen a céhmesternek átadni, mert csak így tudja magáról ezt a nagy bűnt és szégyent lemosni. Tani bácsi ugyan kézzellábbal védekezett ezen döntés ellen, végül nem maradt más hátra, a feszületet vissza kellett vinni a templomba, és a céhmesternek át kellett adni. El lehet képzelni Tani bácsi lelkiállapotát, hogy őt valaki gazembernek, kegy tárgy tolvajnak pecsételte. Ennek az állítólagos lopásnak a híre Alsóőrbe is villámgyorsan elterjedt, így a jó Tani bácsi két tűz közé került. Bécsben a munkatársai, Alsóőrben a honfitársai kínozták.
Érdekes, ha valaki valamin nagyon mérgelődik, azt annál jobban ugratják. így volt Tani bácsinál is. Rettentő méreg fogta el, ha valaki azt merte mondani neki, hogy Mária Lanzendorfon ő lopta el a feszületet. Ellenkező esetben, ha nem mérgelődött volna, senki sem hozta volna elő. Később, amikor már nem dolgozott Bécsben, s hazatért Aslóőrbe, ő volt az előénekes és imádkozó halálesetek alkalmával. Kapott ezért néhány garast és részt vett a toron. Néha előfordult, hogy a tor előtt valaki a feszülettel ugratta, akkor fogta a kalapját, egyet káromkodott, s szó nélkül eltávozott. Ha már egy kicsit ivott, s valaki megkérdezte tőle szépen, hogyan is volt az a lopás, akkor igazsághűen elmondta ezt a históriát anélkül, hogy elszaladt volna. Amikor elérte az aggastyán kort, s jobban már a túlvilágon volt, mint a földön, nem kínozta többé senki, mindenki tisztelettel viseltetett iránta. Akik ismerték, azok az emlékét a mai napig is becsben tartják.
HINTÉSHORDÁS Alsóőr népe főleg mezőgazdasággal, ló- és marhatenyésztéssel foglalkozott. A sárga agyagos szántóföldek nem voltak igen termékenyek, mert istállótrágyával akárhogyan is trágyázták őket — a műtrágyát még nem ismerték — a termés több mint silány volt. Az iskolás gyerekek rendszerint egy darab kenyérrel és pár sült krumplival mentek az iskolába. Csokoládé, vaj, torta, fagylalt, hurkászsemle ismeretlen élvezetek voltak nekik. Azonkívül se Alsóőrben, se a környéken nem voltak gyárak, hol a nép kenyeret, megélhetést és munkát kaphatott volna. Azért sokan Alsó-Ausztriába és Bécsbe mentek alkalmi munkára, de sokan fogtak vándorbotot és kivándoroltak Amerikába. Ma több alsóőri származású él ott, mint idehaza. Sok háznál több mint tíz gyerek is volt, akiket a szülők az akkori időben csak nagyon nehezen tudtak felnevelni, ezért sok gyereket alig hatéves korukban a stájer parasztokhoz adtak szolgálni. A foglalkozásuk ökör-, tehén- és birkalegeltetés volt. A stájer parasztok már húsvétkor jöttek a gyerekeket felvenni, és már előre adtak egy pár korona foglalót a szülőknek, hogy ne másnak adják ki őket. Pünkösdkor, mikor a legelők zödellni kezdtek, jöttek a stájerok a kis szolgagyerekekért. Sok anyának majdnem meghasadt a szíve, mikor kedvencét, egy kis poggyásszal ellátva, idegenbe eresztette. A legtöbb alsóőri gyerek a Friedberg környéki stájer falukba került. Ha a legeltetési szezon megszűnt, akkor a stájer parasztok a gyerekeket ismét kocsin hazaszállították. A Dreschler Palit és a Pos Jancsit is, e két szomszéd gyereket kiadták a szüleik Zöbernbe szolgálni. Mind a ketten egy jómódú paraszthoz kerültek. A Pos Jancsi, mint az erősebb, ökörpásztor lett, a Dreschler Pali, mint a gyengébb, tehénpásztor. A napi koszt káposzta és hús volt. A gyerekeknek nem kellett tehát koplalni. A kellemetlen csak az volt, hogy a padláson alvókat majdnem minden éjjel patkányok látogatták meg. A fejükön is átmászkáltak és a szájuk szélébe undorító farkukat is beleltörölték. Ha a gyerekek az álmukból felriadtak, akkor ezek a kártékony állatok a szélrózsa minden irányában szétszaladtak. Egy szép napon magparancsolta a gazda a Jancsinak és Palinak, hogy menjenek el a közeli erdőbe hintést húzni és két hátas kosárban hozzák haza. A két gyerek abban állapodott meg, hogy a Pali a kosarakat rakja meg és Jancsi a hátán hazaviszi őket. A
hintés lehet szalmából, fűrészporból és szakából, a lehullott fák leveleiből. Hogyan a neve is mondja, a hintést az istállóban a marhák alá hintik, hogy azok puhán tudjanak feküdni. A két szolgagyerek hamarosan összehúzott egy jó szekérre való hintést, illetve szakát. A Pali a kosarat csak alig félig rakta tele, amit a Jancsi érthető módon megkevesellt. Azért kivette a Pali kezebői a villát, ő rakta tele a kosarat és meg is tiporta. Ez párszor így ment, de a Jancsi a Palival mind kevésbé volt megelégedve. A Pali gondolta magában, Jancsi, te nem tolsz ki velem és azért a következő kosarat félig rakta káposztás kövekkel és föléjük csak egy kis szakát hintett. Leírhatatlan dühbe jött a Jancsi a kosár megpillantásán és a Pali össze szidta mindennek, hogy a munkája nem ér semmit. Ismét a villát kiragadta a Pali kezéből, ahogyan csak tudta telerakta a kosarat és végül jól meg is tiporta. A Pali figyelmeztette, hogy a kosár nehéz lesz, de a Jancsi oda se füllentett neki. Csak nagy erőfeszítés mellett tudta ezt a nagy terhet a vállára venni, és végre biceregve négykézlábon tudott tovább csoszogni. A Pali máris menekült. A Jancsinak a büszkesége nem engedte meg, hogy a kosarat útközben letegye. Mikor hazaért és a kosarat kiborította, a kövek látására tudta meg a nagy teher okát. A Pali is csak jó este ment haza, mert félt, hogy a Jancsi megveri, de az már aludt és másnap az ügy el volt felejtve.
APA ÉS FIA Az első világháború alatt sok alsóőri fiatalember szolgált Pozsonyban a katonaságnál. Ott lettek kiképezve és azonnal a frontra küldve. Nagy volt az ellenség, az Alsóőrből származó katonák így Európa sok szép tájával megismerkedtek, bár a pergőtűzben alig értek rá a táj szépségét élvezni, minden pillanatban várt rájuk a halál. A katona feladatához tartozik még ma is a fegyverkiképzés, a parancs teljesítése, egészen az önfeláldozásig. Ebben a szellemben lettek nevelve az alsóőri katonák is. Tiszteletükre meg kell említenünk, hogy egy sem piszkolta be egyenruháját, nem hozta szégyenbe hazáját. Nincs rá példa, hogy a zászlóra tett esküjüket valaha megszegték, és árulók lettek volna. Mind az első, mind a második világháborúban derekasan kivették részüket, és valóban magas vérvám hárult rájuk. A hadiszobrok tábláira vésett nevek szerint az első világháborúban 45-en elestek, heten eltűntek. A második világháborúban 37-en elestek, 23-an eltűntek. A sebesültek és rokkantak száma sokkal nagyobb volt, mint az első világháborúban. Az első világháború alatt többek között egyidejűleg tettek hadiszolgálatot alsóőriek Pozsonyban: Szabó Ferenc, Szabó Tamás, Palánk József és Magdics Ferenc. Szabó Ferenc, Szabó Tamás édesapja volt. A Szabó családok közül ez a család a Schmied házinevet viseli. Ezt azért, mert az egyik elődjük kovács volt, amit németül Schmiednek hívnak. Szabó Ferenc már a háború előtt katona volt, és Pozsonyban őrmester rangot viselt. A Tamás fiának akkor még nem volt rangja, csak egyszerű gyalogos volt, és csak később lett tizedes belőle. Palánk József házineve Marcin Jóska volt. Miután később kisbíró is lett, a népek Marcin kisbírónak is elnevezték. Magdics Ferencnek nem volt háznieve, mert csak egy Magdics család létezik. Ez a három földi Pozsonyban is barát maradt, s ha lehetett együtt töltötték sovány szabad idejüket is. Történt, hogy egyszer egy szép nyári vasárnap délután kimenőjük volt, szokás szerint azon a délután is mind a hárman együtt rúgták Pozsony utcáinak porát. Nagy meglepetésükre kit láttak mást szemközt jönni velük, mint Szabó Ferenc őrmester urat. Karonfogva jött egy jól táplált szakácsnővel.
A katonai fegyelem szerint mind a hárman tisztelegtek az öregebb őrmesternek, aki szintén viszonozta a tisztelgést. Fiát méltóságteljesen, ahogyan egy őrmesterhez illik, Szerbusz Tamással üdvözölte. Tamás sem volt fattyúgyerek, felismerte rögtön a helyzetet, és hogy a szakácsnő ne vegye észre, hogy az apa és fia áll előtte, katonásan visszafelelt neki, Szerbusz Feri. Ezzel mindnyájan továbbmentek. Este felkereste az őrmester földijeit a kaszárnyában, a következő tanácsot adta nekik. Gyerekek, ti is tudjátok, hogy a háborús időben a menázsi messziről se olyan jó, mint békeidőben. Ha jól akartok lakni, és nem akartok koplalni, akkor szerezzetek magatoknak valami jóképű szobaleányt. Még jobb, ha az én példámat követitek, és szakácsnéval ismerkedtek meg. Bizonyos ellenszolgáltatás mellett ellátnak titeket étellel, itallal, úgy hogy ti hercegi módon élhettek. Hogy az alsóőri atyafiak ezt a tényleg nem megvetendő őrmesteri tanácsot megszívelelték, nem tudjuk, arról hallgat a krónika. Mind a négyen kikerültek az orosz frontra. Golyó vagy srapnel nem találta őket, így mind a négynek sikerült szerencsésen hazatérni. Közben aztán a természetes halál áldozatai lettek. Alsóőri temetőben alusszák örök álmaikat, emlékük a nép szívében ma is él.
AZ ÚTONÁLLÓ MAKSZ Maksz igazi neve Tujder Márkusz volt. Őrálláson született, és az őrállásiak nem Márkusznak mondták, hanem Moaksznak, ez alakult végül Maksszá. Maksz már kisgyerek korában haszontalan kölyök volt, aki mást nem tudott, csak szüleit, és szomszédait bosszantani. Azért már akkor megjósolták neki, hogy a ferde pályán fog végződni az élete. Úgy is lett. Az akkori időben Őrálláson Schuller Károly volt a tanítómester, illetve főtanító, akit az alsóőriek és az őrállásiak népszerűségéért Schuller papának neveztek el. Később megkapta ez a tehetséges pedagógus az iskolaügyi tanácsos (Schulrat) címet. Amikor nyugdíjba ment, átköltözött Őrállásból Alsóőrbe, a Lórenz Erhard nevű szabómester vőjéhez. Itt halt meg, és itt is lett eltemetve. A Maksz Őrálláson a Schuller papához járt iskolába, ahol már akkor megmutatkozott deviáns magatartása, képtelen volt társai közé beilleszkedni. A Schuller papának nagy türelme volt, sokat kínlódott, vesződött Makszszal, de ő sem boldogult vele. Mivel Maksznak nem használt se a jó szó, sem pedig a verés, így a község elküldte Budapestre javítóba. Buta nem volt, megtanult jól magyarul, de akármilyen szigorúan is tartották, becsületes embert azok sem tudtak belőle faragni. Közben kitört az első világháború. Maksznak is, mint sok más fiatalembernek, be kellett rukkolni a hadsereghez. Budapesten képezték ki gyalogosnak, és a kiképzés után az orosz fronton bevetették. Hogy a katonaságnál és a fronton hogyan viselkedett, felettesei hogyan boldogultak vele, nem tudjuk, azonban minden jel arra mutat, hogy ott neki engedelmeskednie kellett, különben vagy bezárták, vagy agyonlőtték volna. Tény az, hogy sem a katonaság, sem a Schuller papa, sem a javító intézet nem tudtak belőle rendes és hasznos embert nevelni. Amikor a háború már végefelé járt, kapott egy rövidke szabadságot. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy itthon maradt, és nem tért vissza többet katonai egységéhez. A csendőrség kereste a katonaszökevényt nyakrafőre, de nem tudták elfogni, mert a lakosság félt tőle, nem merte elárulni. Közben vége lett a háborúnak, de utóhatását sokáig nyögte a lakosság. Egyeseknek ugyan gazdagságot, de a nép zömének csak szegénységet, nélkülözést, nyomorúságot hozott.
A háború után itt a mi szűkebb hazánkban igen keserves helyzet uralkodott, mindenből nagy volt a hiány. Szerencsére Stájerországnak volt sója és tűzköve. Magyarországnak meg gabonája, lisztje, húsa és zsírja, más szóval élelmiszere. Miután e két ország között nem volt hivatalos árucsere, azért az itteni nép, hogy ne haljon éhen, csempészkedésre kényszerült. Ez a mesterség valójában nem volt könnyű dolog, nem mindenki tudott 30 vagy 40 kg-os hátizsákos poggyászt magával cipelni. A létfenntartási ösztön azonban ezeket a problémákat is legyőzte. Ennek dacára a hiányos élelmezés elősegítette a „spanyol"-nátha kitörését, melynek sok alsóőri honfitársunk is áldozatul esett. Előfordult nap, hogy ennek az aránylag kis községnek 4 halottja is volt. Majd minden portán gyászoltak valakit. Kétségbeejtő helyzet uralkodott a vasúton is, a vonatok úgy tele voltak tömve utasokkal, hogy még a vagonok tetején is utaztak. Ebben a vigasztalan időben is voltak emberek, akik a mások kárára kényelmesen éltek. Ilyen volt Maksz is. A munkát kerülte, lopásból és betörésből tartotta fenn magát. Nem mert senki protestálni, sőt kikerülték, mert mindenkit agyonlövéssel, háza felgyújtásával fenyegetett. Később arra a gondolatra jutott, hogy az őrállási erdőn áthaladó csempészeket kirabolja. Úgy látszik, hogy a budapestijavítóban megismerkedett Rózsa Sándor, Savanyú Józsi, Subri Jóska híres betyárok nevével és azokat vette eszményképnek. Aki a kezébe került, azt könyörületlenül fegyvere segítségével kifosztotta, kirabolta. Több alsóőri is áldozata lett, köztük az öreg Magdics Ferenc is, akit dohányától és pénzétől szabadított meg. A közmondás is azt mondja, hogy a korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. így járt Maksz is. Egy szép napon megmondták a Nagyszentmihályon laktanyázó csendőröknek, hogy a keresett rabló Őrálláson hol tanyázik. A kivonuló csendőröknek kedvezett a szerencse. Már az első házban meg tudták nekik mondani, hogy hol és melyik cipésznél javíttatja lábbelijét. Mielőtt a csendőrök a házat bekerítették, megpillantotta őket az élesszemű Maksz és rögtön az erdőbe akart menekülni, de egy kicsit megkésett. A csendőrök utána kiáltottak, „Állj, mert lövünk!" Maksz ennek oda sem füllentett, tovább szaladt és a csendőrnek odamutatta a fenekét. Azok nem sokat okoskodtak, hanem több lövést adtak reá. Egy golyó a fején találta, mire összeroskadt és elkezdett nagyon hörögni. A félholtat felrakták egy szekérre és Alsóőrön keresztül a felsőőri kórházba szállították. Az alsóőri községkocsma udvarán megállott a kocsi, és míg a csendőrök a kocsmában ittak, addig a faluban futótűzként elterjedt a híre, hogy Makszot meglőtték, és jelenleg a kocsma udvarán van. Erre a hírre Magdics Ferenc is felrohant a kocsmába, elővette zsebkését, hogy agyonszúrja, de a csendőrök nem engedték. A még hörgő Makszot továbbszállították a felsőőri kórházba, de ott sem tudtak rajta segíteni, mert közben kilehelte lelkét. Alsóőrben még most is beszélnek Makszról, mert a neve a régi magyar betyárokra emlékeztet.
BEDÉNEK JÓZSI Bedének Józsi rendes polgári neve Farkas József volt. Alsóőrben sok Farkas család van, és megkülönböztetésként a nép szájától a Benedek nevet kapta, mert az öregapját Farkas Benedeknek hívták. A kis Benedeknek az édesanyja német ajkú volt, aki alig tudott egy pár szót magyarul. Ha a kisfiával valahova elment, és a kisfiú nem tudott vele
lépést tartani, akkor németül úgy biztatta: „Bedének lauf!" vagyis „Bedének siess, fuss, szaladj!" így lett a Benedekből Bedének. Ha valaki Józsi bácsit meg akarta kínozni, mérgesíteni, vagy a sodrából kihozni, akkor mást nem kellett neki mondani: „Bedének lauf!" Máris kellett az illetőnek szaladni, különben Józsi bácsi kegyetlenül elverte volna. Közben hozzátette a nép szája a lauf szóhoz a Schritt toldalékot is, ami magyarul azt jelentette: Bedének, szaladj futólépésben. Józsi bácsi tudott is szaladni, akár egy futólépésben lévő katona, de a nagy és nehéz csizmái miatt a gyorslábú gyerekeket, „ribanc kölkeket", akiket a végkilajdúlásig kergetett soha sem tudta elérni. Egész életében sokat szaladótt, futott árkokon keresztül, de érdekes volt, amikor megöregedett, nem szekálta, nem ugratta többet senki. A közmondást azt mondja, hogy bolondra száll a füst. Ez a közmondás Józsi bácsira is úgy szól, mintha rászabták volna. Már fiatal korában a vasútra került pályamunkásnak a Szombathely és pinkafői vonalra, ahol valóban nem kellett összetörni magát. Minden reggel kibaktatott a vörösvári vasútállomásra, ott lett beosztva az egész napi munkára. Közben dajka is volt, mert a Fazekas Lajos, az akkori vörösvári vasútállomás főnökének Etelka kislányára kellett vigyázni. Később, ha kiment a pályára dolgozni, ott sem kellett agyonerőltetni magát, mert munkatársai szórakozásból, valamivel mindig foglalkoztatták és futtatták. Hol vízért ment, hol szerszámért. Télen-nyáron csizmát viselt. Nyári ruházata megtette valahogyan, de télen olyan nagykabátot hordott, melyet az öregapjától örökölt és csupa foltból állott. Az asszony is méltó párja volt, talán a szél sem tudta volna jobban összehozni őket. A leány neve Hart Anna volt, de az alsóőriek csak Benedek Naninak, illetve Laufné-nak hívták. Feje télen-nyáron mindig nagy meleg kendővel volt bekötve, így nem volt csoda, hogy az urát sem tudta rendben tartani. Talán ez a tény volt az oka, hogy a házaspár nem volt valami boldog, mert a per és verekedés napirenden volt náluk. Gratzl József az egykori molnár, kocsmáros és hentes volt a szomszédjuk. Rövid ideig fölcsapott villanypénzbeszedőnek is, így az egész környéken nagy ismeretsége volt. Az akkori időben Alsóőr a nagyszentmihályi csendőrség területéhez tartozott, így jól ismerte az ottani csendőröket is. Ha ezek Alsóőrben portyáztak, akkor ellátogattak a Gratzl Józsi bácsihoz is. Egyszer egy napon éppen kapóra jöttek, amikor Benedek Józsi nyakra-főre verte az asszonyát. Feleségének százszor is elmondhatta, hóagass, hóagass (hallgass), az oda sem füllentett neki. Úgyis hallgatok, volt a felelet, látod, te még most se hallgatsz, viszonozta Józsi bácsi, s újból elkezdte az asszonyát kegyetlenül ütni, verni. Gratzl Józsi bácsi is már sokallotta a lármát és verekedést, ezért átküldte a csendőröket, hogy egy kicsit ijesszék meg a Benedeket. A csendőröket nem kellett noszogatni, mert rögtön szuronyos fegyverrel beállítottak a Benedekhez és kemény hangon megkérdezték tőle: „Maga a Farkas József?" ,J.gen én vagyok." „Maga a feleségét megverte, ezért a törvény nevében letartóztatom és be lesz csukva." „Nagyszerűen játszotta a csendőr a színész szerepét. A jó Benedek úgy megijedt ezekre a szavakra, hogy egész fehér lett, és nem tudott egy szót sem hebegni. A szájas Nani néni így sem vesztette el a fejét. A következő szavakkal pártfogásba vette az urát." „Kedves csendőr úr, az én uram engemet soha nem bántott, azért ne tessék letartóztatni és bezárni, mert ennél jobb ember az egész világon nincs. Minden kápolnában mondanak egyszer misét, mi is néha-néha összerezzenünk, de az máma nálunk csak egy kis családi nézeteltérés volt!" A csendőrök egyet mosolyogtak magukban, de szigorúan meghagyták Benedeknek, hogy többet ne verje meg a feleségét, mert többet nem lesz pardon. Egy darabig valóban megtartotta a csendőrök parancsát, békét hagyott feleségének, később annál jobban megverte.
Mielőtt Burgenland Ausztriához került, mindenféle rémhírek keringtek Alsóőrben. Ezt a helyzetet egy pár legény kihasználta, és éjfél tájban megzörgették Józsi bácsi ablakát, avval az ijesztéssel:, Józsi bácsi az Isten szerelmére keljen fel és meneküljön, mert itt az ellenség!" Volt nekik egy Mária nevű kislányuk, erre fel azt mondta feleségének, „Nani te vedd a gyereket, én meg a pénzt." Nagynehezen feltápászkodtak és kimentek az utcára, ahol egy pár suhanc legény ide-oda szaladott. Azok is azt mondták neki, Józsi bácsi csak meneküljön. Az ellenség már az utcánkban van. Benedek tényleg azt hitte, hogy komoly a helyzet, és családjával együtt leszaladt a Pinka partra, s egy bokorban meghúzták magukat. Egy gyönge fél óra múlva egyszer csak egy legény elkiáltotta magát: „Benedek, lauf Schritt!" Józsi bácsinak nem kellett több, rájött, hogy bolondot csináltak belőle, egész reggelig eredménytelenül kergette őket. Amikor az osztrákok 1921-ben bejöttek, Benedek Józsit hamarosan nyugdíjazták. Sok nyugdíjat ugyan nem kapott, de elég volt igénytelen életét kielégíteni vele. A serdülő ifjúság, különösen a Honi Gyuri, a Téglás Ernő, Posch Elek és a Hejner Laci csak ugratták, és sok csintalanságot követtek el rajta. Sokszor az is előfordult, hogy a konyha ajtaját beszegezték, és ha hazajött, akkor volt nagy csetepaté, és hadd el hadd. Ilyenkor tüzet kiáltott és a lurkókat nagy mérgében tolvajoknak, betörőknek, rablóknak, gyilkosoknak nevezte. Volt neki három gyermeke, de mindhárom korán meghalt. Nani néni se élvezte soká a nyugdíjat, mert a silány koszt, amit főzött, nem adott neki erőt az életfenntartására. Magát a Józsi bácsit, amikor már tehetetlen kezdett lenni, a Györög Kálmán vette pártfogásba. Felesége, a Mili néni, mosott és főzött neki. A háború alatt, amikor az élelmiszerek szűkön voltak, vett egy láda tésztafélét, de csak egy részét tudta használni, mert java részét a férgek elpusztították. Az utolsó éveit békében tötötte el, és amikor meghalt, sokan megsajnálták, mert egy „eredeti" ember szállt vele a sírba, akin sokszor mosolyogtak.
SEPER ISTVÁN A PÜSPÖK HUSZÁRJA Seper István az alsóőri Seper Patric fia volt, és már jóval az első háború előtt Komáromban teljes három évig katonáskodott. Három év letelte után leszerelt és ismét visszatért Alsóőrbe, szülőfalujába. Itt az apai mezőgazdaságban dolgozott. Kapott egyszer az akkori kanonok úrtól Pulay József Alsóőr plébánosától egy üzenetet, hogy fontos ügy megbeszélése miatt okvetlen keresse fel. Pistát nem kellett kétszer kérni, összeszedte magát és hamarosan bekopogott a plébános úrhoz, aki igen nyájasan és kedélyesen fogadta. Rögtön elő is adta neki, hogy miről van szó és miért hívatta: A szombathelyi püspök megkérte levélben tudna-e a számára egy huszárt, aki testileg, lelkileg megüti a mértéket. Testileg elő volt írva egy bizonyos magasság, lelkileg pedig nem szabadott az illetőnek büntetett előéletűnek lenni. Azon felül főleg becsületes keresztény, katolikus család sarjának kellett lenni, aki már a katonai szolgálatnak eleget tett. Minekutána Pista mindezen feltételeknek megfelelt, a plébános úrral hamarosan megegyezett, hogy elfogadja az ajánlatát. Erre fel a plébános úr írt hamarosan levelet és avval a megbízással adta át Pistának, hogy ezt Szombathelyen adja le a püspöki várban. A Pista utasítás szerint viselkedett. A püspök úrnak is megtetszett a huszárlegény és így lett a Pistából derék püspöki huszár, mely tisztséget jópár évig viselte. Hivatása megfelelt komornyikénak a főúri családoknál.
Egy szép napon csengettek a vár kapujánál. A püspök úr leküldte a Pistát, nézzen utána, ki is csenget. Az ajtó előtt állott Széchenyi gróf Vépről a feleségével együtt. A gróf megkérdezte Pistától, hogy a méltóságos püspök úr fogadná-e őket vendégül. Mint gyakorlott komornyik, illetve huszár, Pista csak annyit felelt neki, előbb megkérdezi a méltóságos püspök urat, hogy méltóztatik-e a grófi családot fogadni. Amikor Pista bejelentette, hogy kik állanak a kapu előtt, a püspök úr valóságos dührohamot kapott. Összeszidta a grófot mindennek és végül azt mondta, hogy ez a éhenkórász mindig a nyakamon lóg. A Pistának is kezdett a türelme fogyni és amikor a püspök úr egy kicsit lecsillapodott, megkérdezte, hogy közölje-e a gróffal az elutasítást. Erre a következő szavakkal förmedt rá a püspök: „Te marha, hogyan tudsz ilyet mondani, hogy nem fogadom, persze hogy fogadom a feleségével együtt." Pistának elállott szeme-szája, amikor a következő fogadásnak szemtanúja lett. „Kedves gróf úr, milyen nagy örömömre szolgál, hogy a kedves feleségével együtt meglátogat. Az Isten hozta önöket és ha máskor is Szombathelyen járnak, soha se kerüljék el a házamat." A Pistának, mint egyszerű falusi parasztember fiának ez a kétszínűség nem ment a fejébe. Később rájött, hogy a nagyurak is emberek, a póremberek hibájával és erényével együtt. 10 évig szolgálta becsületesen a püspököt mint huszár, aztán felmondott neki, megházasodott és vasutas lett belőle. Volt neki egy Gyula nevű fia és egy Mariska leánya. A Gyula Horthy Miklós ideje alatt titkosrendőr volt és 1945-ben amikor jöttek az oroszok, agyonlőtte magát. Mariska leánya férjhez ment egy Patonai Imre nevű vasutashoz, közben ő is meghalt. Pista bácsi 1945-ben meghalt, Szombathelyen van eltemetve és az ottani Szt. Márton temetőben alussza örök álmát. Az Anna nevű asszonya, akit Nacának hívott, sok évi özvegykedés után szintén meghalt, de nem az ura mellé, hanem az új szombathelyi temetőben lett eltemetve, mert a Szt. Márton nevű temetőt már feladták.
A BÉKA Szabó István alsóőri gazdaember volt, akit honfitársai Nyuzár Istóknak neveztek el. Hogy kitől és miért kapta ezt a nyuzár elnevezést, ezt ma már bajos megállapítani. Egyesek úgy magyarázzák ennek a különös házinévnek az eredetét, hogy állítólag a kis Szabó Istók gyermekkorában megnyúzott egy békát és ebből a békanyúzásból kapta ezt az elnevezést. Hogy ez a magyarázat tényleg megfelel-e a valóságnak, nem nagyon lehet kideríteni. Vannak emberek, akik házinvüket nem örömest hallják. Említésüknél olyan dühbe kerülnek, akár egy bika, amikor piros posztót lát. Szabó István nem az ilyen fajta emberek közé tartozott. Neki mindegy volt, hogyan szólították őt. Legfeljebb elmosolyintotta magát, ha valaki jelenlétében a nyuzár szót használta, ezért nem is tudta senki a sodrából kihozni. Azért is nehéz lett volna, mert a természet tréfával, víg kedéllyel és talpraesettséggel áldotta meg. Nyíltan, mindenkinek megmondta szemében a véleményét. Nagyszerű szókincse és beszélőtehetsége miatt olyan jól tudott szónokolni, akár egy pap, vagy egy politikai agitátor.
Az alsóőri legények 1924-ben fahúzást tartottak. Ezen alkalommal megkérték Szabó Istvánt, hogy fogadja el a násznagyi tisztséget, amit nem kellett neki kétszer mondani. A szerepet olyan jól eljátszotta, hogy a sok alsóőri ember és asszony, akik a fahúzáson résztvettek, még ma is beszélnek róla. Az ünnepélyes nászbeszédéjéből sajnos csak a következő töredék maradt fenn: „ Ti itt összecsődült legények szégyelljetek magatokat, hogy nem tudtatok megházasodni, pedig sok szép leány várt rátok. Azért kihúztátok, kivonszoltátok a gróf Erdődy Lajos ősrengetegéből ezt a 300 éves szennyes menyasszonyt. Legyetek vele boldogok, ti vén kopaszok." Abban az időben Meigl Nándor volt Alsóőr jegyzője, akit az ásóőriek egyszerűen békának neveztek, mert szemei nagyon hasonlítottak a varangyos béka szemeihez. Történt, hogy egy vasárnap délután ellátogatott Szabó István a községkocsmába egy pohár borra. Nagyban mulattatta az aztaltársaságot. Közben kinyílt az ajtó és ki toppant volna be, mint a jó jegyző úr. Szabó István tisztességesen felszólította, hogy foglaljon az asztaluknál helyet. A jegyző úr leült, s tovább folyt vígan a borozgatás. Egyszer csak megkérdezte a Szabótól: „Mondja Szabó úr, miért is hívják magát nyuzárnak?" Erre Szabó nyugodtan azt felelte: „Engemet miért hívnak nyuzárnak, azt én nem tudom, de mondja, tisztelt jegyző úr, miért hívják magát békának?" A jegyző úr elszégyellte magát, fizetett gyorsan, feltette kalapját és a vendégek nevetése közben otthagyta a kocsmát. Többet nem volt kíváncsi, hogy Szabó miért kapta a nyuzár elnevezést.
A BUKLI Karácsony a katolikus egyház egyik legnagyobb, de határozottan legszebb ünnepe. Ezen a napon minden háziasszony, ahogyan csak tud, főzési tekintetben kitesz magáért. Ilyenkor legalábbis három húsfajta kerül az asztalra, éspedig tyúk-, marha- és disznóhús. A főeledel természetesen a szaftos disznópecsenye, a hozzávaló krumplisalátával. Az ünnepi ebéd jó forró és metélt tyúklevessel kezdődik és feketekávéval, tortával, süteménnyel, mákosrétessel és borral végződik. Sok helyen az ünnep örömére még pezsgő is kerül az asztalra. Az ebéd után a karácsonyfa alatt lévő ajándékok kerülnek szétosztásra. Erre a nagy ünnepre, aki csak tud, elmegy a templomba, meghallgatja illedelmesen a prédikációt, örül a szép karácsonyi énekeknek és boldogan megy haza, mert tudja, hogy az asszonya jó és pompás ebéddel várja. Ilyen alkalomkor lehet olyan hívőket is a templom belsejében látni, akik az anyaszentegyház parancsait, mely szerint őket vasár- és ünnepnapon a mise hallgatására kötelezi, az egész éven keresztül nem veszik komolyan, a templomot jóformán csak kívülről ismerik. Ezen hívők közé tartozott két alsóőri, köztiszteletben álló bácsi is. Az egyik volt a már régen meghalt Horváth Ferenc vegyeskereskedő, aki a nép szájától a Sáj nevet kapta, mert Nagyszentmihályon a Sáj Hermannál kereskedőinas volt. A másik volt a Ballá Ferenc nevű cipészmester, akit az alsóőriek egyszerűen Ballá sujszternak neveztek. Ez a bácsi, aki szintén már régen meghált, azért nevezetes, mert igen sokbeszédű volt, két karikalábával jobban tudott szaladni, mint sok más, az egészséges lábaival. Ezen a karácsonyi ünnepen Horváth is és Ballá is ellátogattak a templomba. Mise után a Horváth bement útközben a község kocsmájába két deci borra. Ballá se sietett haza, hanem ő is beugrott Horváth boltjába egy deci pálinkára. Minekutána a bolt utcára nyíló ajtaja be volt zárva, a Baliának a konyhán keresztül kellett az utat venni, ahol a Horváth felesége, a Netti néni, nagyban sütött, főzött. Amikor Ballá betoppant hozzá, éppen akkor fejtette szorgalmasan a salátának való főtt krumplit. A belépő ezen kép láttára alig tudott szóhoz jutni és csak annyit hebegett: „Noh májszen, ugyancsak Netti, mit csinálsz?" Horváthné csak azt felelte neki: „Lássa Ballá bácsi krumplit fejtek." Ballá evvel a felelettel nem volt megelégedve. Azért mondókáját tovább folytatta „Ilyen nagy ünnepkor nem
szabad krumplit az asztalra tenni, hanem buklit." „Mikor olyan sok és szép van belőle!" „Van málós, túrós meg lekváros bukli." „Te meg ezen a szent ünnepen krumplit teszel az asztalra, mit mond az urad hozzá?" Netti néni mentegetését, hogy három féle húst is főzött, nem akarta tudomásul venni, megmaradt véleménye mellett, hogy a karácsonyi asztalra nem ez, nem az, hanem csak bukli való. Ez a csökönyösség a Netti néninek sok volt, azért ráförmedt Baliára: „Tudja mit Sujszter bácsi, maga szépen menjen haza, és parancsoljon az asszonyánál annyi és olyan buklit, amilyen magának tetszik. De nálunk hús és krumplisaláta, nem bukli kerül a karácsonyi asztalra!"
A GÁNICA A gánicát stercnek is hívják. Ennek a tápláló és ízletes tésztaféle eledelnek Stájerország a hazája, onnan került idővel a mi szűkebb hazánkba is. Elkészítése gyors és egyszerű, ezért különösen a szántó-vető népnél nagy rokonszenvre talált. Vaslábasban a lisztet jól megpirítják, hideg vízzel feleresztik, amikor kihűl, forró zsírral megöntözik. Máris készen van a gánica, amelynek több fajtája van, például a babgánica, a daragánica, de legfinomabb és legízletesebb a hajdinalisztből készült hajdinagánica. Melléje édes, vagy jó friss aludttejet tesznek az asztalra. Sokan még most is bármilyen húsfélénél nagyobbra becsülik ezt a kedvenc eledelt. Ezt az ízletes tésztát ismeri minden burgenlandi háziasszony, s ha idegen érdeklődik a ,.nemzeti" eledel után, akkor büszkén azt mondják neki: a gánica! A századforduló óta szociális vonatkozásban sok változás történt. Ma majdnem minden öreg és munkaképtelen ember kap az államtól nyugdíjat vagy járadékot, esetleg egyéb pénzbeli támogatást. Szűkölködni, vagy nyomorogni nem kell senkinek, öregségében mindenki emberhez meló életet élhet. Hajdan nem csak Alsóőrben, más községekben is" sok esetben előfordult, hogy az öregeket az istállóba száműzték. Ott felállítottak számukra egy ágyat, s a marhák között néha csak szalmazsákon, silány koszt mellett tengették életüket. Az ilyen esetek a múltba tartoznak. Az ember kénytelen volt magán segíteni, nem egy példa van rá, hogy öreg emberek a szomszéd községben házalva koldultak, nehogy családjuk vagy községük terhére legyenek. Ilyen házaló bácsi volt a horvát Incéd nevű községből származó Billisics János, egykori gazdaember is, aki Alsóőr hű látogatója lett. Minden negyedik, ötödik héten rendszeresen felkereste alsóőri ismerőseit. Mindenkitől kapott egy pár garast vagy valami élelmet. Üresen egy háztól se ment el. Az öltözéke télen és nyáron egyaránt két idomtalan csizmából, egy öreg kalapból, szakadt és foltos nagykabátból állott. Felszereléséhez tartozott még egy furkósbot, melynek segítségével a kutyákat távol tartotta magától, s egy hátizsák is az alamizsna elhelyezésére. Nyugovóra mindig hazatért. Alsóőrben többek között Seper Károlynak, az akkori községi kovácsmesternek volt a törzsvendége, mert a Kovácsné, a közkedvelt Méci néni, mindig adott neki valami harapnivalót. Legtöbb esetben ebédidőben jelent meg, így történt ez egy pénteki napon is. Méci néni az akkori szokás szerint jó tejfölös bablevest főzött, hozzá gánicát. A műhelyben, amely a lakóháztól pár lépésnyire volt, Billisics megkérdezte Méci nénitől, kaphatna-e ebédet. Méci néni csak azt felelte neki, hogy jöjjön át vele a konyhába, amit Billisicsnek nem kellett kétszer mondani. Először kapott egy tányér bablevest egy szelet kenyérrel. Amikor a levest jóízűen elfogyasztotta, kapott egy kevés gánicát is, mely a tányér fenekét alig fogta el. Billisics kevesellte a gánicát, ezért Méci nénihez a következő szemrehányó szavakat intézte: „Mondd Méci? Máma mi van veled, miért vagy ilyen irigy, hogy csak ilyen kevés gánicát adsz, mi ez egy felnőtt ember gyomrának?" Méci néni csak annyit felelt neki: „Billisics, ha ezt megeszed, akkor kapsz egy púpozott tányérral, hogy jól lakhatsz!" Billisics hozzáfogott a zsírtól csepegő gánica evéshez, de felét se tudta elfogyasztani. Kiszáradt gyomra nem tudott a túlzsíros étellel megbirkózni. Méci néni mosolyogva kérdezte tőle:
„Mondd Billisics, mi van veled, hogy még ezzel a kis gánicával se tudsz elbánni, talán csak nem vagy beteg?" Billisicsnek felcsillantak a szemei, hálásan és megelégedve csak annyit mondott: „Tudod Méci mit, én mindig tudtam, hogy te kitűnő szakácsnő vagy, de ilyen finom és gyomortöltő gánicát én még életembe se ettem, kalapot le előtted!" Billisics máskor is kapott Méci nénitől ebédet, de soha többet nem tett megjegyzést az étel mennyiségére.
A KRUMPLI A természet sok embert megáldott nyelvi készséggel, sokat nem. Akik ebben az áldásban részesülnek, azok hamarosan felvesznek egy idegen nyelvet idővel tökéletesen beszélik, hangárnyalat nélkül. Ellenben akiktől a természet megvonta ezt a képességet, azok, ha 100 évig laknak is idegen környezetben, nem képesek ezt az idegen nyelvet hibátlanul elsajátítani. Az utóbbi emberekhez tartozott a német ajkú Alsóőrbe házasodott Brünner Antal is, aki a Nagymartoni járásban fekvő Márcfalván született és a népiskola befejezése után beszegődött egy ottani építészmesterhez kőművesinasnak. Felszabadulása után Bécsbe ment dolgozni, ahol megismerkedett egy alsóőri Lizi nevű leánnyal, később el is vette feleségül. Az esküvő után Alsóőrben telepedtek le, dacára annak, hogy az Antal egy szót sem tudott magyarul. A szép magyar nyelv igen megtetszett neki, úgy, hogy hamarosan meg is tanulta. Szívesebben csevegett magyarul mint németül, azonban akárhogyan is iparkodott, mégsem tudta ezt a szép nyelvet igazán elsajátítani, mert ha a száját felnyitotta, német anyanyelve mindig kiütközött. Szorgalma és becsületessége miatt a község népe megszerette, ezért mesterségében mindig foglalkoztatták. Kora tavasztól késő őszig soha nem volt munkanélküli, tennivalója több, mint sok volt. Szorgalmán kívül az alsóőriek igen nagyra becsülték vallásosságát és templombajárását. Az anyaszentegyház parancsa szerint vasár- és ünnepnapokon meglátogatta rendszerint délelőtt a misét, délután pedig a könyörgést. Ködös, esős őszi vasárnap délután a könyörgésre sietett és öreg emberek módja szerint kezdett már egy kicsit nagyot hallani s a szokottnál hangosabban is beszélni. A szokás ellenére ezen alkalommal nem ment be rögtön a templomba, mert akadt egy beszélgetőtársa, akivel a harangház előtt olyan hangosan beszélt, hogy a templomban minden szót meg lehetett hallani. Bent a templomban a hívők nagyban mosolyogtak, hangosan nem mertek nevetni, nehogy a könyörgési szertartást megzavarják. Közben Antal bácsi a következő szavakkal könnyebbítette meg szívét, így bölcselkedett: „A szegény embert még az ág is húzza. Csak kell nézni ezt a csúnya ködös és esős időt. A mezőn a nagy krumpli elrothad, a középsőket ellopják, az embernek csak olyan aprók maradnak, mint egy motoro (mogyoró). Ezzel egy csak lakjon jól!" Beszélgető társa igazat adott neki, ezek után mind a ketten bementek szépen a templomba és csendesen imádkoztak jó időért, hogy a nagy krumplik ne rothadjanak kint a mezőn. Úgy látszik az Úristen valóban meghallgatta Brünner bácsi fohászát. Megáldotta a községet meleg, verőfényes, szép ősszel. Bőséges krumplitermést hozott, s a nagy krumplik se rothadtak el. Néha használ mégis az ima!
A HADISZOBOR Az első világháború után elhatározták a felsőőri elöljárók, hogy a községük elesett és eltűnt katonáinak emlékére és tiszteletére nagyközségükhöz méltó hadiszobrot állítanak fel a főtéren. Az elhatározást hamarosan tett is követte, de mire teljesen elkészült volna, szűkebb hazánkat Felsőőrrel együtt Burgenland néven Ausztriához csatolták. így az ékes címer és egy megfelelő magyar felirat, melyek a hadiszobrot díszítették volna, már nem volt időszerű, mert ezt a német ajkú lakosság a hivatalnokokkal együtt kihívásnak tekintette volna. Az akkori időben Felsőőr lakosságának zöme magyar ajkú volt, és ezek hallani sem akartak arról, hogy a szobron magyar felírás mellett német nyelvű szöveg is éktelenkedjék. Ezért az elöljárók a Siskó polgármesterrel együtt elhatározták, hogy sem a magyar, sem pedig a német ajkú lakosságnak ne legyen panasza, és mind a kettő meg legyen elégedve, vagyis a kecske is jóllakjon, káposzta is megmaradjon, így a felírás latin nyelven történjen. Erre a célra kiválasztották Horatius következő híres sorát: ,JDulce et decorum est, pro patria móri!" Ez magyarul azt jelenti: „Édes és becsületes a hazáért maghalni!" Miután ezt hosszúnak találták, elhatározták, hogy megfelel a „pro patria" is, ami magyarul a „hazáért" kifejezésnek felel meg. Így nyert megoldást a probléma, melyet nem kifogásolt senki. Végre elkészült a szobor, leleplezésén a felsóőriek apraja nagyja, felekezet- és nyelvkülönbségre való tekintet nélkül részt vett. Szólt a zene, elhangoztak magyar és német nyelvű ünnepi beszédek, és mindenkinek tetszett a szobor művészi kivitele. Két felsőőri koma is a szobron gyönyörködött, és azon törte fejét, mert nem tudtak latinul, hogy mit jelent a „pro patria" felírás. Sok fáradozás és találgatás után végre az egyik atyafi azt mondta a másiknak: „Tudod kedves komám, ha nem is tudjuk ezt a latin felírást kisütni, mit jelent magyarul, annak örülök legjobban, hogy a németek se tudják."
A PAPSZOLGÁLÓ Egy pár évtizeddel ezelőtt még nem volt sem rádió, sem televízió. Volt azonban abban az időben Alsóőrött a pár magántulajdonban lévő kocsma mellett egy községi kocsma is, és egy községi kovácsműhely a mai hadiszobor mögött. A nép nagy része csak vasár- és ünnepnapokon kereste fel a kocsmákat, míg egy része hétköznapokon a kovácsműhelyben szórakozott. Ez nem került pénzbe és mégis megtudták a napihíreket. Az akkori időben Seper Károly volt a kovácsmester, aki különösen a lópatkolásról és a szekérvasalásról volt híres, nevezetes. Hű munkatársa asszonya, a közkedvelt Méci néni volt. Különösen télen és a nyári esős napokon olyan sok látogatója volt a műhelynek, hogy maga a kovácsmester is alig tudott mozogni. Mint a vendéglősöknek, úgy a kovácsmesternek is megvoltak a maga törzsvendégei. Ezek közé tartoztak: az öreg Kelemen Ferkó bácsi, a Mogyoróssy Teréz, házi nevén Honi Rejzi és a Faszt, vagy a Sóslaci Istók, akinek a rendes polgári neve Kelemen István volt. Ezt az Istókot Ferkó bácsi egyáltalában nem állhatta, mert ő volt a legnagyobb bosszantója és bolondcsinálója. Majdnem mindenkinek van valami gyengéje, amivel mások tudják ugratni. Ferkó bácsi, mint Kossuth Lajos nagy tisztelője és rajongója azon tudott legjobban bosszankodni, ha valaki — kivált fiatalok — megkérdezték tőle: „Ferkó bácsi, igaz, hogy Kossuth taligán szökött meg?" Ilyen esetben az illetőnek máris szaladnia kellett, nehogy
egy vasdarabot kapjon a fejére, vagy hátára. Különösen a fiatalságnak nem kellett több, mert mennél jobban mérgelődött az öreg, annál jobban kínozták. A szekálás igazi mestere a Faszt Istók volt, akit az öreg „felhővezetőnek" hívott és egy alkalommal a felsőőri járási bíróságnál fel is jelentette. Nemzeti hős meggyalázása címén meg is büntették. Nem használt ez egy cseppet sem, a bolondcsinálás újabb erővel folyt tovább. Egy másik alkalommal a Honi Rejzi került sorra. Egyszer a Ferkó bácsi a műhelyben a következő kérdéssel lepte meg: „Te, Rejzi tudod, hogy miért hívnak benneteket honikokasnak?" — Ferkó bácsi nem tudom, volt Rejzi felelete. „Ha nem tudod, akkor megmondom, hogy tudd" - kontrázott Ferkó bácsi, „mert öregapád Szenteleken a papszolgálót behúzta!" Rejzi tudomásul vette ezt a felvilágosítást, hazament, de bosszút forralt ezért az illemtelenségért. Már másnap reggel találkozott Rejzi Ferkó bácsival a műhelyben. Kacértosan oda állott Ferkó bácsi elé és csak azt mondta neki: „Ferkó bácsi!" A jó Ferkó bácsi oda se hederített neki. Régi szokása szerint ezt a megszólítást négyszer, vagy ötször is meg kellett ismételni, mire méltóságteljesen végre azt felelte: „No, mi a fénye kell!" Rejzi is erre a pillanatra várt és kihívóan azt felelte neki: „Ferkó bácsi most már tudom, hogy miért hívnak minket honikokasnak!" Ferkó bácsi: „Ha tudod, akkor tudod, akkor mit zavarsz engemet." Rejzi nyugodtan: ,,Mert öregapám Szenteleken a papszakácsnét behúzta!" Ferkó bácsi erre a kijelentésre felszisszent, mintha kígyó csípte volna meg, s a méregtől remegve rövidesen csak annyit mondott: „A kurva anyád válogat, nem a szakácsnét, hanem a szolgálót!" Rejzi most hetekig kínozta az öreget a papszakácsnéval. Végre megsokallta a kínzást, fogott egy kalapácsot és mikor Rejzi egy kicsit félre nézett, úgy oldalba vágta, hogy majdnem összeesett. Rejzi se volt rest, fogott ő is egy lőcsöt és avval húzott egyet a Ferkó bácsira. A kovácsmester is megijedt, meg is szidta mind a kettőt, hogy máskor ne üssék, verjék egymást. Egyiknek, vagy másiknak komoly baja ne történjen. A móka a műhelyben ugyan tovább ment, de tettlegességre többet nem került sor. Ezen kis elbeszélés szereplői is rég meghaltak, a kovácsműhely se létezik. Csak az emlékük marad meg.
MADARÁSZOK Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász! Több mint száz évvel ezelőtt Alsóőr erdeit késő ősszel tömegesen meglepték a fenyőrigók, melyek a meleg időt Szibériában töltötték és csak eleség hiánya miatt keresték fel vidékünket a tél beálltával. Itt mindenütt teritett asztalra találtak. Ezt a galamb nagyságú madarat a húsáért nálunk is szorgalmasan vadászták, de nem fegyverrel, hanem enyves vesszővel. Fő eledele a borókafenyő magja volt. A borókafenyőt az alsóőriek „bakoli" néven még most is húsfüstölésre használják. Abban az időben Alsóőrött egész erdők voltak ebből a növényből, most csak itt-ott lehet találni közülük néhány bokrot, ez az oka annak, hogy nálunk a fenyőrigónak ma már híre- hamva sincs. A fenyőrigó német neve „Krammetsvogel", ezt a szót átkovácsolták az alsóőri atyafiak „karnabekre". Nemcsak Alsóőrben, Őriszentpéter környékén még jobban divatban volt a madarászat. Ezt a mesterséget itt a rigó szóból levezetve rigászatnak, a madarászt rigásznak, a fát, amelyre az enyves vesszők voltak rakva, rigászófának nevezték. A Horthy kormány ideje alatt egy madár ára 40 fillér volt. Ha sikerült egy nap 100 madarat megfogni - ami nem volt lehetetlen, mert siker esetén több is összejött -megvolt a 40 pengő. Egy szép öltöny ára 18 pengő volt. El lehet képzelni, hányan akartak akkor
rigászni. Nemsokára őriszentpéter egész környékén elterjedt a rigászat, ami nem is mesterség volt, inkább szenvedély. Aki megpróbálta, nehezen tudott leszokni róla. A fenyőrigók régente télen ezrével jöttek olyanhelyekre, ahol borókafenyő volt. Az erdőkben szokásuk szerint mindig a legmagasabb fára szálltak, nem a rigászófára. Ezért a madarászok parlagokon, tisztásokon állították fel a rigászófákat, hogy a madarak erre és ne más fákra szálljanak. A rigász rendszerint két erdei fenyőt vert le a földbe és azokhoz támasztotta a rigászófát az enyvesvesszőkkel. Az alsóőri madarászok más módszert használtak: kb. egy méter magasságú cölöpöket vertek közel egymáshoz a földbe. Középre beillesztették a rigászófát és mindhármat alul és felül egyforma magasságban átfúrták. A lyukakba ujjnyi vastagságú gömbölyű vasrudat dugtak és ha a rigászófát le akarták ereszteni a földre, akkor az alsó rudat kihúzták, minek folytán a rigászófa könnyedén a földre borult. Rigászófának egy ágas-bogas égerfát (alsóőriesen berekfát) használtak, melynek megnyirbált és meghasított ágaiba a laposra kihegyezett enyvesvesszőket dugták. Ezeket a vesszőket maguk a madarászok faragták nyírfaágból. A csalómadár döglött volt, de úgy festett, mintha élne, mikor ráhúzták a rigászófára. Magasan kidugták, hogy jól lehessen látni. Az énekesmadár, vagyis a kiáltó a fa alatt a kalitkában volt. Ez csalogatta oda énekével a rigócsapatokat, de a kidugott rigót látták meg. A kalitkában ülő madárnak messzire hallatszott a hangja, szépen odacsalogatta a többit. Cukros vizet is adtak neki, hogy jó hangja legyen. Még a rekedt rigónak is megjött a hangja a cukrosvíztől. A kiáltót gyakran cserélgette a madarász, mert hamar kifáradt, lesoványkodott, elérőtlenedett. Sokszor annyira soványak voltak, hogy eladni se lehetett őket. Az öregebbje testesebb volt, de a kereskedők szívesebben vásárolták a sárgacsőrüeket, a fiatalokat. Az enyvestarisznyát rendszerint használt csizmaszárból csinálták, abban tartották az enyvesvesszőket, amíg hajnalban ki nem rakták, inkább még sötétben, hogy a madarak meg ne lássák. Sátrat csináltak faágakból és tüzet raktak, hogy ne fázzanak, mert reggel 5 órától délelőtt 11 óráig kint voltak a hidegben és nem mozoghattak sokat. A tűzre nagyon kellett vigyázniuk, mert ha a rigók megérezték a füstöt, nem szálltak le. Ha eső esett, vagy köd szállt a vidékre, az enyv csúszós lett, nem ragadt. Amikor a kiáltómadár hangjára és a csalómadár látására megjöttek a fenyőrigók, rászálltak a kirakott enyvesvesszőkre, de nem tudtak elrepülni, mert a tollúk a vesszőhöz ragadt, így a madarászok könnyű zsákmányai lettek. Említésre méltó, hogy az őriszentpéteri madarászok közül néhányan annyi pénzt szedtek össze egy-egy télen, hogy az egész család szépen felruházkodott. Ebben az időben Alsóőrött is voltak madarászok, ha nem is tevékenykedtek olyan eredményesen mint őriszentpéteri kollégáik. Ezek közé tartoztak: Leksz Miska és az Eördög Gyuri. Mindkettőnek a Bakkuson, nem messze egymástól volt a rigászófájuk és a kunyhójuk. Akkoriban Seper József és Seper Mihály, házinevükön Pátric Józsi és Laci Miska, már felnőtt legények voltak. Télen a Bükkben és Magyaroson szoktak erdei munkát végezni. Fiatalok voltak, gondjuk nem volt, ezért fejük tele volt pajkossággal. Ha ez a két jóbarát az erdőre igyekezett, mindig a Náci János háza mellett mentek el, akinek az istállójában a két tehénen kívül még egy ártatlan kecske is mekegett. Ezt az állatot mindig megverték, feldobták a saroglyára, és annak örültek legjobban, ha hallhatták a szívszorongató mekegését: „Beteg az ember, megégek!" Egyszer elhatározták, hogy a szokottnál korábban mennek az erdőre a munkahelyükre és feltüzelik a két madarász kunyhóját a rigászófákkal együtt. így is történt. Amikor a
kunyhókból és a rigászófákból már csak a hamu volt, a két tettes továbbállott, és mintha valamiféle jó munkát végeztek volna, jókedvűen a munkahelyükre iparkodtak. Alig értek oda, egyszercsak hallják Leksz Miska hangját, aki az Eördög Gyuritól kérdezte, oda ért-e már a sátrához? Erre azt a feleletet kapta, hogy még nem. A kíváncsiság Gyurinak mégsem hagyott békét, ezért visszakiáltott Miskának, miért érdekli ez? Erre azt a lesújtó, szomorú választ kapta: „Koldussá vagyok téve, mert teljesen le vagyok égve!" Rövidesen Miska is ezt a szomorú hírt kapta Gyuritól, ő is koldussá van téve, mert ő is le van égve. Mégsem lettek egészen koldussá téve, mert hamarosan újból felépítették sátraikat a rigászófákkal együtt. Pár nap múlva ment tovább a madarászat. Leksz Miska olyan szenvedélyes madarász volt, hogy vasárnap a mise alatt is űzte ezt a mesterséget. Ezt megmondták az alsóőri plébánosnak Pulay József esperes úrnak is, aki Lekszet meghívatta és kérdőre vonta, hogyan bátorkodott még mise alatt is madarászni? Erre a szemrehányásra avval védekezett, hogy ő a mise alatt imádkozott, az úrfelmutatáskor énekelt is. Hogy mit énekelt, arra azt felelte : „Szent vagy Uram, szent vagy!" Az okos és jószívű esperes úr erre fel olyan szívreható prédikációt tartott neki, hogy vasárnapokon soha többé nem ment el madarászni. Időközben mind az Alsó-, mind a Felső-Őrségben lassan félbeszakadt a madarászás, mert a fenyőrigók száma egyre kevesebb lett, és amit ott fogtak, azt se tudták kellő áron eladni. A hideg, a nagy hó és a kevés jövödelem nem érte meg a vele járó strapát. Ez az érdekes és szenvedélyes, de fárasztó mesterség kényszerűségből múlta divatját. Mint sok minden másnak, úgy a madarászainak is csak az emléke maradt.
A VÖRÖSVÁRI KASTÉLY ÉGÉSE A mai rossz állapotban lévő vörösvári kastély egykor a gróf Erdődy család tulajdona volt. Egy fennmaradt okirat szerint Vörösváron már a 13 -ik és 14-ik században volt egy vízivár, melynek színhelyét a régészek a kastély parkjában vélik. Vörösvári István 1431ben elzálogosította Vörösvárt a monyorókeréki Berthold von Ellerbachnak, aki a már romladozó várat újból felépítette. Később megvásárolta az egész uradalmat és 1496-ban eladta Bakócz Tamás egri püspöknek, ő később Bakócz Péternek adományozta, aki felvette a monyorókeréki Erdődy nevet, s így az Erdődy grófok névadó őse lett. A mai kastélyt 1860 és 1862 között gróf Erdődy István főlovászmester mór stílusban átépíttette, az építész Wéber Antal volt. Gróf Erdődy István a kastélyt az uradalommal együtt egyetlen Gyula fiára hagyta, akinek felesége Emília grófnő volt. Ettől az időtől fogva kezdtek a vörösvári Erdődyek hanyatlani. A hanyatlásnak fő oka az volt, hogy a grófné inkább Monté Carlóban tartózkodott, mint Vörösváron. A szórakozásának főhelye a monte carlói kártyabarlang volt. A pénzt ott mindig elkártyázta, az urának csak sürgönyzött, hogy küldjön utána. A közmondás szerint még a kutat is ki lehet merni, így volt ez az Erdődyeknél is, több volt a kiadás, mint a bevétel. A vörösváriak szerint hanyatlásuk másik oka az volt, hogy az uradalom Steiner nevű zsidó származású intézője mindig gazdagabb, a gróf mindig szegényebb lett. Gyulának és Emiliának két fia volt, Tamás és Lajos. Tamás gróf, Károly király parancsára egy bécsi házmester lányát vette el, ezért a családból kitagadták. Az összes vagyont Lajos gróf kapta. Ő nem házasodott meg, legényember maradt s teljesen az ivásnak adta magát. A legerősebb pálinkát pohár szám itta, úgy mint mások a vizet, az alkoholtól pusztult el. Azt még megérte, mikor az 1920-as években egy vasárnap reggel az alsóőri tűzoltók tüzet fújtak. Az ágyból riasztott emberek kiszaladtak az utcára, nagy meglepetéssel látták a vörösvári kastélyt lángokban állni. A tetőzeten kívül legjobban a torony utolsó emelete égett, a törött ablakokon keresztül a hosszú lángnyelvek
kísértetiesen világították be a még sötét környéket. A tűzoltóknak csak nagy erőfeszítés után, a késő délutáni órákra sikerült a tüzet némileg elfojtani, de a torony még tovább füstölgött. Sokan nem tudták elképzelni, hogy különösen a toronyban mi éghet olyan makacsul. Később tudódott ki, hogy Rákóczi Ferenc fejedelem titkos levéltára esett áldozatul a tűzvésznek. A megmaradt hamut szekérszám hordták a major mögé. A kastély égése nagy kárt okozott mind az épületben, mind a berendezésben. Sok érdekes és értékes tárgy ment tönkre: a tornyot belül régi fegyverek: dárdák, kardok, pajzsok díszítették. A hálószoba büszkesége a meggyilkolt Drága Masin szerb királyné dupla szélességű, nehéz ezüstverettel ékesített házas ágya volt. Régente a grófoknak is egyfajta kézi mesterséget kellett tanulniok, hogy szükség esetén meg tudják keresni mindennapi kenyerüket. Gyula gróf faesztergályos volt. Műhelyében tartott egy kitömött oroszlánt, melyet még fiatal korában lőtt Afrikában. Ha valakit meg akart ijeszteni, vagy tréfálni, akkor egy gombnyomásra az oroszlánt előugratta, úgy, hogy sok látogató már a feneved áldozatának képzelte magát. Tamás gróf mészáros volt, ezért sok vörösvári gazda meghívta disznóölésre. Lajos gróf okleveles gazdász lett. Azokat a tárgyakat, melyeket a tűzvész megkímélt, később a legtöbbet ígérőknek elárverezték. így a kastélynak csak a csupasz falai maradtak meg. Ennek az épületnek a jelenlegi rossz állapotát elsősorban a tönkrement fedél okozta, mely az esőt rostaszerűen átengedte. A tűzvész után egy rendes tatarozás potom árba került volna és ma, ha nem más, egy virágzó múzeum lehetne. Az évek hosszú során nem törődött vele seni sem. Jelenleg ez a félig romba dőlt épület a burgenlandi kormány tulajdonában van, s egy schillingért bárki megvehetné azzal a feltétellel, hogy gondoskodnia kellene tatarozásáról, mely vagy 10-20 millió schillingbe kerülne. Ezideig sajnos nem jelentkezett egyetlen vállalkozó sem. A tűzvész kitöréséről hallgatott mindenki. A vörösváriak az utolsó időben azon a véleményen voltak, hogy a gyújtogató senki más nem volt, mint a piromániás Tamás gróf. Hogy ez a vélemény mennyire felel meg a valóságnak, az máma bebizonyíthatatlan. Tény, hogy a gróf az ébredők ideje alatt a felkelőkhöz csatlakozott, és amikor Burgenland 1921-ben Ausztriához került, az osztrák hatóságok száműzték. Kőszegen lett tűzoltó főparancsnok, és ott is temették el. Bécsi asszonyáról hallgat a krónika. Az is tény, ha Károly király megmaradt volna uralkodónak, az Erdődy család soha nem ment volna tönkre, és a kastély ma is a régi fényében díszelegne. Hogy mi lesz vele, nem tudni.
CILINDER PISTA Közismert, hogy az 1945. április havában a szűkebb hazánkat megszálló orosz csapatoknak a legnagyobb igényük a szeszes italok, a zsebórák és a nők voltak. Sajnos előfordult az is, hogy az ittas orosz katonák sem a fiatal leányokat, sem az öreg matrónákat nem kímélték meg a szerelmükkel. Később, mikor már a helyzet normalizálódni kezdett, ezek a kihágások is megszűntek, minekután maguk az oroszok majdnem minden községben a lakosság sorából rendfenntartásra civil segédrendőröket állítottak fel.
Ilyen civil segédrendőr volt Alsóőrben Farkas István is, akit a honfitársai Cilinder Pistának és Grenovernek neveztek. A Cilinder nevet azért kapta, mert az öregapja Budapestről mint cipészsegéd frakkban, lakkcipőben és cilinder kalapban jött a rokonai látogatására. A Grenover névről hallgat a krónika. Pista a hibás kezei miatt nem volt katonaképes, az egész háború alatt itthon volt és azért az oroszok elsőnek nevezték ki segédrendőrnek. Kapott tőlük egy fehér karszalagot, melyre az volt ráírva: „Polizei", vagyis rendőr vagy rendőrség és egy furkósbotot fegyverként. Egy meleg júliusi esten járta a Pista a falut és őrködött a lakosság nyugalma és biztonsága felett. Mikor a tűzoltó szerházhoz érkezett, egyszer csak felbukkant előtte egy fiatal, fess orosz katona, akinek az első kérdése az volt: „Tu policei?", vagyis „Te vagy a rendőr?" A Pista, aki már értett egy kicsit oroszul, biccentett a fejével és azt felelte: ,,da, da", vagyis „Én vagyok a rendőr." Ezekre a szavakra felcsillantak a szemei és tovább érdeklődött: „Zsena jeszt?", van e nő? Erre azt volt a Pista kurta felelete: „da, da", ami magyarul azt jelentette igen, van! A hír örömére, belenyúlt az orosz a zsebébe és a Pistának egy csomó cigarettát és egy degesz pénzt nyomott a markába. Pista megörült mind a kettőnek és elvezette az oroszt a Rátz kisasszonyhoz, egy 80 éves matrónához. Mikor odaértek, megkocogatta a Pista az ablakot és felébresztette a kisasszonyt az álmából. Még egészen álmosan kikiáltott az ablakon: „Ki van ottkünn és mit akar?" A Pista rövid felelete az volt: „Én vagyok a Cilinder Pista egy orosz katonával. A bíró úr küldte ide, hogy éjjelre adjon neki szállást." A kisasszony elkezdett dörmögni, hogy miért éppen őhozzá küldte a bíró úr az oroszt és még hozzá olyan későn? A Pista csak annyit válaszolt, hogy ő nem tehet róla, csak a bíró úr parancsát teljesíti, mert a parancs, az parancs! Már érezte, hogy az egész dolognak rossz vége lesz és ezért el akart illanni, de az orosz megfogta a kezét és csak akkor engedte el, mikor hallotta a kisasszony csoszogását. Az orosz se bizonyult szűkmarkúnak és a jövendő pásztoróra örömére elkezdte az egyenruháját simogatni és magát feszityetni. Végül a Pistát sugárzó arccal még megajándékozta pénzzel és cigarettával, aki egy meleg kézszorítással elbúcsúzott tőle és jónak látta gyorsan a színhelyről elillanni. El lehet az orosz katona dühét képzelni, mikor megpillantotta az öreg Ráth kisasszonyt. Elordította magát akár egy megvadult oroszlán és elkezdett torkaszakadtan egyre kiabálni: policei, policei. Közben a jó Pista a Bodos Luizi és a Jusz Náci háza közötti közhört ért és beszaladt a patak felé. Sok ideje már nem volt, mert a nyomában hallotta az orosz futólépését és azért villámgyorsan belebújt a Péter Miksáék disznóóljába. Szerencsére az orosz nem vette észre a búvóhelyet és tovább rohant a patak felé, ott is dühtől habzó szájjal egyre ordítozott policei, policei, de a rendőr nem jelentkezett. A Pista csak másnap reggel hagyta el a disznóólat és nem mert egy hétig az utcára kijönni, mert félt az orosztól, hogy megismeri és agyonlövi. Erre azonban nem került a sor, de mégis targikusan költözött a másvilágra, mert autóbaleset áldozata lett.
FERBER KÁROLYTÓL SZÁRMAZÓ BECENEVEK Kár, hogy Ferber bácsi nem pap lett, mert oly nagyszerű és találó nevekre tudta szomszédait keresztelni, hogy a nép száján azok még most is élnek. Hogy ezek az ártatlan és egyáltalában nem sértő névtoldakékok ne menjenek veszendőbe, a Ferber bácsi névadó képességéről az alábbi példák adnak tanúbizonyságot. Piliszauer Jánost „olcsó savanyúnak" nevezte el. Tuscher György volt a „szegedi gróf". A részeges Seper Györgyöt, akit Jakab Gyurinak hívtak, elnevezte ,,nyári medvének".
Sauer Gyulát, aki kinn lakott a Hejcselli hegy tetején „hegyi grófra" keresztelte . Gratzl József kocsmáros lett a „Garáncli". Pulay József helybeli esperes a „puklai". Farkas István szomszédjának, akit karcsúsága miatt „sovány vidának" nevezett a nép szája, egy léckert vette az udvarát körül, és azért „léckirál" nevet kapta. Történt egyszer, hogy egy szép napon meglátogatta Ferber bácsi a Farkas Istvánt. Illedelmesen köszönt szomszédjának: ,,Jó reggelt Farkas úr!" Hozzátette, hogy ilyen jó szomszédja nincsen, akit tiszta szívből szeret és tisztel. Farkas István édesanyja, az öreg Rozi néni is hallotta, hogy milyen magasztosán nyilatkozott Ferber bácsi, fiáról. Megkérdezte tőle hogy mégis miért csúfolja léckirálynak. Erre Ferber bácsi azt felelte: „Édes, drága szomszédasszonyom, ezt ne vegye tőlem zokon, és ne tessék haragudni, mert a névadás az én szokásom. Én magamnak is adtam egy becenevet: Én vagyok a búr király!"
A SZÖLÖ A HATBADOBÁS A Ferber Károly bácsi szorgalmas, tréfás ember volt, aki nem igen szeretett templomba járni, amit az öregebb alsóőriek némileg zokon vettek tőle. A háztáji kertjét mintaszerűen gondozta és az egész faluban neki volt a legszebb zöldsége, de különösen a legszebb szőlője. Egy őszi vasárnap reggelén, amikor a szőlő már érett volt, három öregasszony ment a reggeli misére. Útközben megálltak Ferber bácsi háza előtt és nem győztek a szép szőlőfürtökben gyönyörködni. Egyszer csak megszólalt az egyik asszony és sopánkodó módon a következőket mondta: „Én nem tudom megmagyarázni, hogyan van, mindennap imádkozom, mindig eljárok a templomba, és mégis alig ihol az ember. Ez a Ferber meg mindig káromkodik, szidja az Istent, nem jár a templomba és mégis olyan szép a kertjében a zöldség, szép a szőlője. A másik asszony egyet böccentett és csak annyit mondott: „Bizony, bizony". A harmadik meg avval vigasztalta két társnőjét, nem baj, ha látszólag az Isten áldása rajt van a munkáján, de az ördög mégis egyszer elviszi ennek a Ferbernek a fekete lelkét. A Ferber bácsi ezeket a beszédeket az ablak alatt hallgatta, a mise végén kiment a kertbe és várta a három asszonyt, hogy behívja őket az udvarára, ahol mindegyiknek egy szép szőlőfürtöt átnyújtott. Amikor a három asszony a szőlőfürtöket jó étvággyal elfogyasztotta, akkor Ferber bácsi így szólt hozzájuk: „Most az ördög a ti fekete lelketeket viszi el a pokolba, mert amit én vasárnap megdolgoztam, azt ti megettétek." Alsóőrben élt az éles eszű és okos Ferber Károly gazda, akit a népek malackereskedése miatt Malacos Ferber-nek hívtak. Ennek a Ferber bácsinak volt egy Ferenc nevű virgonc fia, aki az öreg Kelemen Ferkó bácsit a templom utcában egy kővel jól hátbadobta. Kelemenek és Ferberék nem éltek jó szomszédságban. Ezért az öreg Kelemen elment a Ferber bácsihoz panaszkodni, hogy fia jól hátbadobta. Erre felkiáltott Ferber bácsi Ferencnek, de a jó Ferenc nem jelentkezett. Másodszor is kiáltott neki erősebb hangon, szintén eredménytelenül. Csak a harmadszori igen erős kiáltásra jött elő Ferenc. Megkérdezte az apját illedelmesen: „Itt vagyok papa, mit akar?" Az apja aztán előadta neki, hogy Kelemen bácsi panaszkodik rá, hogy hátbadobta, majd megkérdezte a fiától: „Ferenc, megkérdezlek, megdobtad-e ezt az embert?" Erre a kérdésre kijelentette Ferenc egész ártatlanul és öntudatosan, „Papa, én nem dobtam meg ezt az embert." Ez a kérdés háromszor, mindig erősebb hangon megismétlődött. Akkor odaállott Ferber bácsi
az öreg Kelemenhez és méltóságteljesen azt mondta neki: „Lássa Kelemen úr, én háromszor megkérdeztem a fiamtól, hogy magát megdobta-e? Mindháromszor azt felelte, nem. Minekutána fiam nem hazudik megállapítom, hogy fiam magát nem dobta meg, ezért panaszát elutasítom." Kelemennek nem maradt más hátra, mint prumlizva eltávozni. Amikor már nem látták, Ferber bácsi ismét elővette fiát és megkérdezte tőle: „Most mondd meg nekem igazán Ferenc, megdobtad-e ezt az embert, vagy nem?" Ferenc bevallotta tettét, és igazságszerűen azt felelte apjának, „Papa, én megdobtam." Erre Ferber bácsi így nyilatkozott: „Jól tetted fiam, dicsérem az eszed, miskor dobd be a fejét annak a vén gazembernek."
ERŐS JÁNOS A FARAGATLAN LÁNY A fiatal Tölly volt a Felsőőri Református Egyházközség köztiszteletben álló lelkésze. A hívei szerették, tisztelték és becsülték, mert felsőőri születésű volt és mindenkit, aki hozzá fordult, barátságosan fogadott. Ehhez a tehetséges, művelt és tervekkel teli fiatalemberhez a sors azonban több, mint mostoha volt, mert rövid betegség után a mindenható magához szólította. Itt kellett hagyni csinos feleségét, lányát és főleg református híveit. Váratlan halála nemcsak nagy szomorúságot, de nagy fejtörést is okozott az egyházatyáknak, ki is legyen az utóda, mert a gyülekezet nem maradhatott örökre árván. Ide-oda tanácskoztak, hogy mitévők legyenek, mert egész Ausztriában nem találtak megfelelő lelkészt. Ilyen esetben a jó tanács valóban drága volt. Végre elhatározták, hogy küldöttséget küldenek Budapestre és megkérik Magyarország miniszterelnökét, Rákosi Mátyást, hogy küldjön nekik megfelelő lelkipásztort. Rákosi Mátyás meghallgatta a felsőőri küldöttséget és megígérte nekik hogy kérésüknek eleget tesz, mert úgy vélte „a nép akarata az Isten akarata". A felsőőri református egyház nemsokára értesítve lett, hogy Gyenge Imre személyében várhatják egy meghatározott napon az új lelkészt. Ezen a napon Felsőőr református lakosságának apraja nagyja a presbiterekkel az élen a templom előtt várta az új lelkészt. Az üdvözlő beszédek elhangzása után a lelkész a presbitereknek egyenként bemutatkozott: „Gyenge Imre vagyok!" Benkő János presbiter gondolta magában, hogy őrajta nem fog ki az új lelkész. Amikor ő került a sorra úgy megszorította a bemutatkozó kezét, hogy az majdnem térdre esett, s fennhangon így mutatkozott be: „Ha maga Gyenge Imre, én akkor Erős János vagyok!" Régi szájhagyomány szerint Alsóőrben történt egy eset, mely nyugodtan regének, vagy mesének is beillene, s mint ilyen úgy lehetne bevezetni: Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét országon, de még az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú mongolica túr. Hajdanában itt élt Alsóőrben Borkeverő József, jómódú kocsmáros és mészáros, akit az isteni gondviselés a földi javakon kívül pénzes, derék, szorgalmas és gazdálkodó asszonnyal is megáldott. A pénz hatása ennek az asszonynak is úgy a fejébe szállott, hogy az urával is éreztette, akiből lassan papucshőst csinált, s akinek teljesen az ő sípjára kellett táncolnia, így tehát Borkeverő úrnál se volt az öröm teljesen üröm nélkül. Még több ürmöt jelentett számára a Juli nevű, nem csúnyának mondható, de durva, neveletlen és faragatlan lánya, aki egész életében csak hibbant eszű csacska maradt. A
szülők, de különösen a mamák tartják a saját leányukat a legszebbnek, a legokosabbnak, azonkívül azt hiszik, hogy férjhez adandó lányukat a kínai császár fia kéri meg. Ha véletlenül egy vőlegényjelölt betéved a portájukra, igen kritikusan szemügyre veszik, megfelel-e a várakozásnak. Egy szép napon betoppant Julihoz a Sasfejes Jancsi is, egy fiatal daliás és erős, de szegény parasztlegény, aki az első pillanatban nem a leány, vagy a mama, de a papa tetszését megnyerte. így aztán nem volt csoda, hogy rövid idő múlva Jancsit a következő javaslattal lepte meg: „Nem baj Jancsi, ha szegény is vagy, azért a Julimat megkapod!" Borkeverő úr bizonyosan azt gondolta magában, hogy Jancsinak evvel a javaslattal valami nagy örömet szerez, ő azonban úgy érezte, mintha egy jó pofont kapott volna, ösztönszerűen gúnynak tekintette ezt a kijelentést. Egy régi közmondás szerint az is ember, aki hallgat. Ennek az igazságnak tudatában elhallgatta a már nyelvén táncoló, nem valami kecsegtető választ. Néhány hét múlva Jancsit Mariska nővére örömtől sugárzó arccal megkérte, hogy üljön le vele, mert igen fontos hírt akar közölni. Jancsi szót fogadott, leült egy székre és feszült figyelemmel várta a nagy hírt. Hogy nagyobb legyen a hatás, Mariska is leült mellé, s végre-valahára méltóságteljesen, szó szerint a következő nagy újdonsággal lépett elő:, Jancsi nem is gondolod, hogy Borkeverőék milyen finom és jószívű népek, az Isten áldja meg még a lábuk nyomát is. Képzeld a Borkeverőné mit mondott? Elhatározták maguk között, tégedet betanítanak vendéglősnek, a Julinak vesznek egy kocsmát és férjhez adják hozzád! Talpra állítanak és embert csinálnak belőled!" Jancsi igen vegyes érzelmekkel vette ezt a kecsegtető hírt tudomásul, mert Juli felől még ilyen szívreható szavakat soha nem hallott. Mindig az volt a szokásos szavajárása: „Hoj, hoj, te mafla, akkor örülök, ha nem látlak!" A mama is néha megsokallotta a leány udvariatlanságát és ráröffent, mint a köszörűs a kutyájára, hogy hallgasson. Az anyai intelem csak falra hányt borsó volt. Sőt ellenkezőleg, még az is előfordult, hogy ezekre a jószándékú figyelmeztetésekre úgy visszakaffogott, mint egy kismacska, melynek véletlenül a farkára, vagy lábára tapostak. A Jancsi Pali sógora azonban más szemmel látta ezt az ügyet, mert Borkeverőéket közelebbről ismerte. Azért azt tanácsolta Jancsinak, ne higgyen a mézes-mázas szavaknak. Ezek a népek kimondott bolondcsinálók, s hazudnak, mint a cigányok. Van más asszonynak is szép lánya, és a világ se kiskert. Ha esetleg segítenének is rajta, az örökre a tányérjára kerülne és egy szép napon otthagyná az egész Borkeverő pereputtyot Julival együtt. Ezek a valóban súlyos szavak ugyan nem tetszettek Mariskának és ezért kötötte az ebet a karóhoz, hogy Borkerverőné nem hazudik, lehet a szavára építeni. A Pali sógor azt felelte neki, hogy majd meglátja, mit ér ennek az asszonynak a szava. A Jancsi két tűz között volt, mert nem tudta, kinek higgyen, Mariskának-e, vagy Pali sógorának, de a valóság meghozta hamarosan a választ. A kocsmáról többet nem volt szó, lekerült a napirendről, ezért Jancsi elhatározta, hogy felcsap katonának. Mielőtt berukkolt, Mariska nővére lesújtottan, lehajtott fővel azt a hírt közölte vele, hogy Borkeverőék meggondolták az ügyet, nem vesznek Julinak kocsmát, mert csak 5 év után fogják férjhez adni. A Pali sógor erre a hirre egyet a markába nevetett, mégis csak neki volt igaza. Régi szokás szerint elbúcsúzott a katona Julitól szüleitől és még a nagymamától is. ő különösen a lelkére kötötte, hogy katonaságnál se felejtse el Julit, szorgalmasan írjon neki, ők se várnak a felelettel. Jancsi a nagymama látszólag szívből fakadó szavait valóban igaznak tartotta. Irt háromszor, vagy négyszer is, de a levelek válasz nélkül maradtak. Ha a búcsúzáskor egy kis egér tudott volna lenni, akkor talán meghallhatta volna a nagymama igazi véleményét, hogy ez a szép és gazdag Juli egy szegény, rongy
és hitvány katonának csak nem ír. A fiatal katona akkor még nem tudta, hogyan tud valaki ilyen képmutató, álnok és hazug lenni. A franciák ilyen esetben azt mondják: ,,C' est la vie" — vagyis ilyen az élet! Az idő közben ugrott, akár a béka. Hónapok a hónapokat követték, Jancsi a katonaságnál egészen jól érezte magát. Mint kötelességtudó ember, híven teljesítette a parancsot, ezért felettesei igen meg voltak vele elégedve. Egy gyenge félév után kapott kétheti szabadságot. Dobogó szívvel benyitott Julihoz, szép fogadást várt — egy pohár borral, hozzá való puszival. Sajnos azonban nagyot csalódott, terve füstbe ment. A borral és puszival való szép fogadás abból állott, hogy Juli hidegen az arcába csapta: a katonák mind hamisak. Jancsi először nagyot nézett, azután egyet nyelt, de nem durváskodott, holott egy jó nyakleves lett volna az igazi felelet erre a kimondott neveletlenségre. ő tapintatosan zsebre vágta ezt a sértést és nyájasan, mintha nem hallott volna semmit, azt a szerény kérdést intézte Julihoz, hogy miért nem írt neki, mi volt a nagy hallgatás oka? Erre a kérdésre a következő nem várt választ kapta: ,,Mit írjak!" — ami úgy hangzott, az ördög vitt volna el, hol voltál, ki kíváncsi rád? Jancsi tudta, hogy valami hiba van a kréta körül, de nem tudta elképzelni, micsoda. Mariska nővére felvilágosította, hogy Malacnyúzó Ferkó csapja Julinak a szelet. Ezt a hírt nem hitte el, ezért másnap felkereste a kocsmát, hol Julit a következőképpen üdvözölte: „Jó reggelt Juli, hogyan aludtál és mit álmodtál?" „Mi közöd van hozzá" — volt a rövid és elutasító felelet. Jancsi most már tisztában volt mindennel, ezért cinikusan csak így válaszolt: „Juli, te úgy nézel ki, mint egy bubu, bubu, bu!" Juli, aki leleplezettnek érezte magát, rárikácsolt, mint egy láncra vert kutya: „Csinálj bolondot az öreganyádból, de ne énbelőlem!" Evvel Jancsi végleg megkapta az útlevelét és ebben a pillanatban megszűnt köztük a barátság és az esetleges szerelem is. Borkeverőék később szerették volna Jancsit visszahódítani, de ő azon az állásponton volt, Budán is csak egyszer volt kutyavásár. Ha Juli fél Alsóőrt kapná hozományul, akkor se kellene, mert ha valaki egyszer hazudik, annak nem hisznek, ha utána ezerszer is igazat mond. Juli évek múlva férjhez ment Világjáró Imréhez, minek utána szülei kocsmával együtt mindent átírattak neki. Nem lett belőle barátságos kocsmárosné, mert a vendégeket sohasem szolgálta ki. Ez a munka mind a férjére szállott, neki kellett a vendégeknek kávét vagy teát főzni. Sőt még a virslit is neki kellett megmelegíteni. Közben Borkeverőné egész váratlanul meghalt, rövidesen Juli is özvegyasszony lett, az urát a rossz nyelvek szerint az alkohol vitte fiatalon a sírba. E sorscsapások után Juli is felhagyott a kocsmároskodással és apjával együtt visszahúzódott a magánéletbe. Az öregurat azonban itt se tartotta valami nagy becsben és tiszteletben. Egy alkalommal elkezdett valami kicsiségért torkaszakadtából segítségért kiabálni. A szomszédok összeszaladtak, azt hitték, hogy valami baleset történt, nagy meglepetésükre azt kellett hallaniuk, hogy Juli az apját a következők szerint mocskolta: „Te vén dög, takarodj a házamból, te vagy az én nyomorúságomnak az oka!" Később sajnálatos lelki szegénységbe esett. Jancsinak kedvezett a szerencse. A sors Göcsejbe sodorta, ahol egy hozzáillő, fess és gazdag parasztleánnyal megismerkedett, akit később feleségül is vett. Felcsapott parasztnak, eredményes, jól gazdálkodó gabona-és hagymatermelő lett belőle. A mese szerint, ha meg nem halt, talán még ma is él.
LEÁNYKÉRŐ Körülbelül száz évvel ezelőtt élt itt Alsóőrben egy Seper Mátyás nevű jómódú gazdaember, akit az Úristen nem csak földi javakkal, hanem egy szép leánnyal is megáldott. A leánynak az a nagy hibája volt, hogy kisnövésű maradt. Amikor már férjhezadó leány lett, több vőlegényjelölt is megjelent Seper Mátyás portáján, de egynek se tetszett meg a leány. Mindenki kicsinek találta, ami különösen a mamát bosszantotta. Egy szép napon szintén megjelent egy rokonszenves vőlegényjelölt Seperéknél, ő is kicsinek találta a leányt. Most ütött a mama órája, ezen alkalommal meg kell mentenie, nem eshet a kérés a vízbe. Igazi anyai furfanggal odalépett a legényhez, és bájosan csak annyit mondott: „Örülök kedves Sanyi, hogy Reszka leányom tetszik neked, s ahogyan én is tudom, ő is nagyon szeret téged, hogy kisnövésű, az ne legyen se kérési, se házassági akadály, mert ha feláll a pénzesládájára, akkor az összes alsóőri leányt egy jó fejjel felülmúlja. Azért ne sokat gondolkozzál, ragadd meg az alkalmat, kérd meg a kezét, s tőlünk is megkapjátok a szülői áldást. Sanyi megszívlelte ezeket a szavakat, s megkérte Reszka kezét. Tartottak nagy lakodalmat, melyre a fél falut beinvitálták. így lett a magas, délceg Sanyiból és a kisnövésű Reszkából boldog házaspár, ami jóformán az Úristennek is tetszett, különben aligha áldotta volna meg őket nagyszámú ivadékkal.
A TÜSKEBOKOR ASSZONYCSERE A Seller Nanica férjhez ment és egy szép nap anyai örömök elé nézett. Kíváncsiságból megkérdezte egy bácsi tőle, mikor várható az örvendetes esemény, vagyis mikor jön a kis baba a világra. Nanica erre a kérdésre nem volt elkészülve, mert a pontos időt maga sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy vagy április végén, vagy május elején, mikor a naptár szerint a tüskebokor szokott virágozni, várta a születés napját. Azért nagy bölcsen kijelentette: mikor a tüskebokor virágzik. A Patric Józsi és a Laci Miska bácsi közvetlen szomszédok voltak. Ezenkívül jóbanrosszban megmaradtak testi-lelki jóbarátoknak is. A kölcsönös segítségre mindig készen álltak. Mind a ketten házasok voltak. A Patric Jóska felesége volt a Taus Kati, a Laci Miskáé pedig a Tuscher Rejzi. Különösen a hosszú téli estéken összegyűltek a szomszédok a Patric Józsi házában kártyázni. Szokás szerint a császár szakálláért durákoztak és verték nagyban a lapot. Aki legtöbbször veszített, durák lett, azt jól kinevették. Akkor volt a legnagyobb kacagás, ha valaki tudott a veszteségen bosszankodni. Legszorgosabb volt azonban a Kati néni, aki a kártyázás után a résztvevőknek egy jó rumos teát készített, és így mindenki vígan ment haza. Az alsóőri templomnak Szent Katalin a védőszentje. A védőszent nevenapján, tehát november 25-én szokta az alsóőri tűzoltóság a hagyományos Katalin bálját a községi kocsmában tartani, a zenét Horváth Gyula alsóőri cigány rezesbandája szolgáltatta. A
Józsi és a Miska bácsi is hű tűzoltó volt, ezért kötelességüknek tartották, hogy a bálon résztvegyenek. Minekutána az asszonyok nem tudtak táncolni és a kocsmát se tudták igen kedvelni, azért ők mindig otthon maradtak. Ezen azt estén nem volt a Józsi bácsinál kártyáparti a két jóbarát elhatározta, hogy a bál után kicserélik az asszonyokat és pedig úgy, hogy Józsi bácsi elmegy Miska bácsi asszonyához. Miska bácsi pedig Józsi asszonyához. Megmondták egymásnak, hogy hol van a konyhakulcs elhelyezve és mi az asszonyoknak a szokása. A villanyt nem kapcsolták fel, nehogy az asszonyok felébredjenek. Olyan halkan, ahogy csak lehetett, beosontak a kópék az idegen hálószobába, gyorsan levetkőztek és bebújtak az asszonyok meleg ágyába. Az asszonyok mélyen aludtak, nagyban horkoltak és így nem vették észre, hogy nem a saját férjük fekszik az ágyban. Kati néni eszes és tapasztalt asszony volt. Hamarosan észrevette, hogy valaki nem az ura szokása szerint tapogatja őtet. Azért gyorsan kiugrott az ágyból, világot gyújtott és nagy meglepetéssel látta, hogy nem az ura, hanem Miska bácsi fekszik az ágyban. Minekutána ő is értette a tréfát, nem csinált lármát, sőt ellenkezőleg, elnevette magát, gyorsan felöltözött, tüzet rakott és főzött a Miska bácsinak egy pompás teát. Közben kezdett a hajnalpír mutatkozni, ezért mindketten várták a meleg tűzhely mellett a gazda hazatérését. Az jól megváratta őket, mert neki jobban kedvezett a szerencse. Ő is kizárta halkan a Rejzi néni ajtaját, csendesen beosont hozzá, gyorsan levetkőzött és óvatosan bebújt a meleg ágyba. Rejzi néni nem ébredt fel, mert az igazak álmát aludta. Józsi bácsi is mint sarzsis tűzoltó, udvarias ember volt, s azért nem akarta az alkalmi hálótársát álmából felébreszteni. Rövid idő után őt is elfogta az álom, és így egész virradó reggelig, mint a házaspárok szoktak, aludtak egymás mellett. Rejzi néni ébredt fel'először, de nem vette észre ki az igazi hálótársa, s ezért a Józsi bácsit szokásához híven a következő szavakkal meglökte: „Miska kelj fel, mert már reggel van!" Amikor az mély álmából feltápászkodott, akkor látta Rejzi néni, ki volt az igazi hálótársa. Ő sem volt örömrontó, értette ő is a tréfát és így szemrehányás nélkül hagyta szomszédját felöltözni. Útravalóul adott neki még egy stampedli pálinkát is. Otthon vígan és nevetve fogadta az asszonya és Miska bácsi. Mindegyik elmondta kalandját, végül arra a megállapításra jutottak, hogy házikosztnak nincs mása, s többször nem próbálták meg az asszonycserét.
a
ÁLL! KI VAGY? A második világháború után Seper József, akit a nép szája még most a halála után is Juci Jóskának hív, 17 évig volt Alsóőr bírója, illetve polgármestere. 17 év hosszú idő, az alsóőri bírók sorában szinte rekord, mely némi viszontagság mellett sok bút, de örömet is hozott a bíró úr számára. A nép szerette, tisztelte és becsülte, mert ez a tehetséges ember becsületesen és igazságosan töltötte be hivatását. Senkivel nem gorombáskodott, és nem éreztette bírói állását. Ezért, ha valaki valami ügyes-bajos dologgal fordult hozzá, mindig meghallgatta, jó tanács nélkül senki sem hagyta el szobáját. Az akkori időben az alsóőri vadászok vették bérbe a községhez tartozó vadászterületet, csak úgy passzióból, mert jövödelem nem származott belőle. A bíró úrnak volt egypár vadász barátja, többek között a Szabó Árpád, az Anti Pista, a Kelemen Jóska és a Vass Jóska. Ezek a barátok rábeszélték, hogy ő is legyen vadásztársuk, álljon közibük és tegye le a felsőőri járási kapitányságnál a vadászvizsgát. Barátainak nemigen mondott nemet, és mint katonaviselt embernek, a vadászfegyver sem volt probléma.
Szerencsére jól ismerte a felsőőri ügyvédet Dr. Fuith Károlyt aki szenvedélyes vadász volt, s akitől sok vadászkönyvet és hatályban lévő vadásztörvény-könyvet kapott. A doktor úr ellátta azonkívül sokféle gyakorlati vadásztanáccsal, úgy, hogy jobb tanítót sehol sem kaphatott volna. így aztán, a bíró úr a legjobban lett felkészítve a vadászvizsgára. Végre-valahára eljött a nagy nap. A vizsga a járási kapitányságnál történt, személyesen Dr. Dax járási kapitány előtt. Az első kérdés az volt:,,Mondja bíró úr, mire kell a vadásznak ügyelni, mielőtt a fegyverét elsüti?" Erre a kérdésre azt a felelet kapta: „A vadásznak elsősorban meg kell győződnie arról, hogy mire lő, nehogy előforduljon, hogy esetleg egy vad helyett embert lőjjön agyon." Evvel a válasszal Dr. Dax igen meg volt elégedve. A második kérdése az volt:„Hány tyúkja van egy fácánkakasnak?" Erre ekképp felelt: „Mint körülbelül a házi tyúkoknál szokás. Egy kakasra 8 vagy 10 tyúk kerül." Ez a válasz is megfelelt a kérdezőnél. Harmadik kérdés az volt: „Mit tud a bíró úr a foglyokról?" Erre a következő volt a válasz: „Foglyok télen összecsoportosulnak és egy kupacban meghúzzák magukat, egy mesgye mellett. Biztonság kedvéért, nehogy valami kellemetlenség érje őket, mindig kiállítanak egy őrt, aki veszély ese tén felriassza őket, hogy idejében el tudjanak repülni. Tavasszal amikor jön a párzás ideje, akkor szétosztanak és elhagyják a sereget." Dr. Dax-nak szeget ütött a fejébe, hogy a bíró úr honnan tudja, hogy a foglyok télen őrt állítanak ki? Erre a bíró azt felelte: „Ezt a tüneményt olvastam a szakkönyvekben, és hallottam olyan vadászoktól is, akik a természetben is tapasztalták." Erre a feleletre Dr. Dax olyan bámulatba esett, hogy kereken kijelentette, hogy ilyesféle őrségről még ő soha nem hallott. Dicsérte a bíró úr szorgalmát, és rögtön átnyújtotta vadászati jogosítványát. Este a Farkas Pista vendéglőjében aztán ez az esemény vadászbarátok körében — jó vacsora és kitűnő borok mellett — kellőképpen meg lett ünnepelve. Ettől a pillanattól fogva a bíró úr vadász tagtárs lett, és egyenrangú vadásznak ismerték el. Az idők múlásával a bíró úrból kitűnő vadász lett, aki nem csak jó lövő, hanem igazi barát is volt. Egy szép napon a Szabó Árpád azt mondta neki: „Lóska, én tudok a Felső nádasnál megfelelő helyet, ahol neked megfelelő őzbakot lőhetsz." Még aznap este felkereste a bíró úr a megjelölt helyet, de minekutána a közelben nem volt magasles, felmászott egy jó bozontos keresztes fenyőre, és onnét várta a bakot, de az sajnos nem jött, s már éppen le akart a fáról mászni, amikor egyszercsak lépések ütötték meg a fülét. Mivel az őznek majdnem olyan a lépése, mint az emberé, a bíró úr azt gondolta, hogy a Vass József vadászbarátja kószlál a fa alatt de nem volt biztos benne. A bíró úr kínban volt, mert nem tudta, mitévő legyen, lőjjön, vagy ne lőjjön. Akkor eszébe jutott a vizsga Dr. Daxnál, hogy a vadásznak csak akkor szabad lőni, ha látja és meggyőződött róla, hogy mi van előtte. Mivel a sok ágtól nem látott semmit, elhatározta magában, lesz, ami lesz, és ahogy tudott, torka szakadtából elkiáltotta magát: „Áll! ki vagy?" A bak persze nem tudott neki felelni: „Te ostoba vadász, én vagyok az őzbak!" — de egyet morgott, s gyors futásban beleszaladt az erdő mélységébe . Ezt a vadászkalandot megtudta Seper János tanító úr is, aki a bíró urat folyton szekálta. Áll! ki vagy? A bíró úr, mint felelőssége tudatában lévő vadász, igen okosan cselekedett, hogy a zajra nem lőtt. Nagy baj történt volna, ha a Vass Józsit, vagy egy más személyt lőtte volna meg, szerencsétlenséget hozott volna egy családra. Ha minden vadász ilyen öntudatosan cselekedne, mint a mi jó bíró urunk, akkor bizonyára sok bajt meg lehetne előzni.
A TISZTELETDÍJ Már jó pár évvel ezelőtt meghalt dr. Fuith Károly Felsőőrött, aki köztiszteletben álló, eredményes és humoros ügyvéd, szenvedélyes vadász volt. A nép szerette, de különösen kliensei becsülték nagyra, mert mindenkivel tudott a saját nyelvén beszélni. Azonkívül nagyon ritkán vesztett pert, ezért a Felsőőri járás lakossága tömegesen kereste fel irodáját. Különösen szerdai napokon, mert ilyenkor Felsőőrött hetivásárok voltak, mint ahogy mai is. Egyik járókelő a másiknak adta a kilincset, ilyenkor a doktor úr előszobája rajzás előtti méhkashoz hasonlított, olyan nagy volt benne a sürgés- forgás. Egy szép napon a következő eset történt. Dr. Fuith lakásával szemben volt Rúzsa János mészáros és hentesmester háza, üzlete. Amikor Rúzsa úr öregedni kezdett, kiadta az üzletet a Stájerországból származó Fürtinger nevű hentes és mészárosnak, aki az egész környéken híres volt hurkáiról. Egyszer munkásai avval a kellemetlen hírrel lepték meg, hogy a füstölőt valaki dézsmálja, ugyanis néha-néha egy-két hurka hiányzik belőle. Nagy volt a felháborodás és vita, ki lehet a tolvaj? A vita azonban eredménytelen maradt, mert a szóba kerülő munkások mind megbízható emberek voltak. Ezért Fürtinger úr elhatározta magában, hogy majd ő néz a tolvaj után. Egyszer egy egész éjjelt áldozott a cél érdekében, fáradozását valóban siker koronázta. Már virradni kezdett, egyszer csak zajt hallott a füstölőből. Erre fel rögtön elrepült az álom a szeméről. Az egész ember csupa fül, szem és éberség lett. örült, hogy a tolvajt el tudja csípni, de még nagyobb volt bámulata, amikor a dr. Fuith vadászkutyáját látta egy hurkával a szájában elillanni. Végre lelepleződött a régóta keresett tolvaj. Fürtinger úr alig tudott másnap délutánig várni, máris a következő szavakkal kopogtatott dr. Fuith irodájába: „Tisztelt doktor úr, egy jogi kérésem volna, szabad a felvilágosítását kérnem?" „Csak tessék elmondani, hogy hol a baj, mi nyomja a szívét, mert a jogi ügyek elintézése az én feladatom" — volt a válasz. Fürtinger úr evvel a válasszal nagyon meg volt elégedve, ezért bátran a következőképpen faggatta tovább a doktor urat: „Mondja doktor úr, ha valakinek van egy kutyája és ez a kutya valakinek kárt tesz, kinek kell ezt a kárt megtéríteni?" „Természetesen a kutya gazdájának - mert ő a felelős a kutyájáért" - volt a válasz. Ennek a felvilágosításnak még jobban megörült Fürtinger úr s tovább zaklatta a doktor urat. „Mondja tisztelt doktor úr, ha véletlenül ez a kutya a magáé volt, hajlandó a kárt megtéríteni?" „Természetesen" volt a dr. Fuith válasza. „Mondja csak meg, mit tett a kutya?" Erre elmondta Fürtinger úr, hogy elcsípte a doktor úr kutyáját, amikor egy hurkával a szájában elillant a füstölőjéből. ,,Mi a kár?" kérdezte a doktor úr. „10 Schilling" volt a válasz. Dr. Fuith belenyúlt a zsebébe és szótlanul átadta ezt a összeget a mészáros mesternek. Ez megköszönte, amikor tovább akart menni, a doktor úr nyájasan a következő szavakkal fordult hozzá: „Bocsásson meg, szomszéd úr, nekünk még egy kis elintéznivalónk van!" „Nem tudnám, hogy mi, mi már egyenesben vagyunk!" védekezett a mészárosmester. „Nem egészen, mert én még kapok magától harminc Schillinget" - volt a doktor válasza. Erre Fürtinger úr egy kicsit zavarba jött és annyit tudott hebegni: „Én nem tudnám, hogy miért kellene nekem magának harminc Schillinget fizetni?" Erre a doktor úr mosolyogva azt felelte: „Ez az én tiszteletdíjam, az ügyvédi felvilágosításomért!"
A KOSZORÚ A már sajnos meghalt Müller István, a nép szájától két házinevet is kapott. Az első név Boltos, vagyis őriesen Bódos Pista, a másik meg Ludrás Pista volt. Minekutána a templom közelében kint a hejcselli hegyen, vagy hejcselli pergen lakott, megbízta a község elöljárósága a céhmesteri, vagyis a sekrestyési teendőkkel, melyeket éveken keresztül becsülettel és szorgalommal be is töltött. Egyszer egy hideg és sötét adventi estén Pistának a templomban valami teendője volt, és hogy lásson, bekapcsolta a villanyvilágítást, ami a szokatlan időben szeget ütött a Vida Jóska fejébe, aki szintén a templom közelében lakott. Ezért kíváncsiságból felnyitotta lassan a templom ajtaját, hogy megtudja mi is a világítás oka. Amikor Pistát, akivel úgysem élt a legjobb barátságban, az oltár körül sürögni-forogni látta, halkan ismét betette az ajtót, ráfordította a kulcsot és mint aki jól végezte dolgát, jókedvűen és elégedetten lassan hazafelé ballagott. Közben Pista elvégezte dolgát, lekapcsolta a villanyt, és el akarta hagyni a templomot, de nagy meglepetésére nem tudott kijönni, mert az ajtó be volt csukva. Eleget zörgetett és dörömbölt rajta, hiába kiabált torka szakadtából, hogy nyissák ki az ajtót, hogy ki tudjon jönni, — senki sem hallotta segítségkiáltását. Mennél jobban zörgette, rúgta az ajtót, és hangosan kiabált, annál idegesebb lett, mert kezdte már a hideg is kínozni. Mindig nagyobb dühbe és méregbe jött, és hogy a felháborúdott lelkét egy kicsit megnyugtassa, régi szokás szerint elkezdett káromkodni, szitkozódni és átkozódni. A templom falai fennállásuk óta talán alig hallottak olyan durva és ocsmány szavakat, mint most, a Pista szájából. Az ima helyett a káromkodás vett erőt rajta. Szidta és átkozta az Atya Istentől, a Szűz Máriától és a Jézus Krisztustól kezdve a szentek egész lajstromát, de ez a kirobbanás sem segített rajta, mert az ajtó csak zárva maradt. Belenyugodott sorsába, meghúzta magát egy padon, és várta a szabadulását. Közben elszundikált és a rorátéra hívó harangszó riasztotta fel álmából, ami egyúttal szabadulást is jelentett számára. A céhmesteri hivatásnak eleget tett ezen reggel is. Mindenkinek elpanaszkodta, hogy az éjjelt a templomban kellett eltöltenie, mert valaki gazember rácsukta a templom ajtaját. Ezen a napon nem mutatkozott az utcán, teljesen elzárkózott és nem volt képes senkivel érintkezésbe lépni. Másnap azonban találkozott többek között a Vida Jóskával is, aki nyájasan megkérdezte tőle: „Mondja Pista bácsi, hogyan aludt a múlt éjjel, mert hallottam, hogy a templomba be volt zárva." Erre a Pista bácsi lehúzott egy litánia káromkodást és azt felelte, ha tudnám, hogy ki volt az a gazember, aki engemet a templomba becsukott, azt én rögtön agyonütném. Jóskának nem kellett több, félig nevetve csak annyit mondott, „Pista bácsi, én tudom ki volt az a gazember, aki magát a templomba becsukta." Erre a sekrestyés vérszemet kapott és csak azt tudta dadogni, mondd meg, hogy ki volt ez a rongy ember, hogy én ki tudjam oltani a hitvány életét. Kaján mosollyal az arcán Jóska titokzatosan csak annyit felelt neki, „Smódics Jenő volt a tettes, aki most éppen bement a Gángolyhoz egy frakli pálinkára." Pista bácsinak nem kellett több, mintha puskából lőtték volna ki, berohant a Gángoly vegyeskereskedőhöz és akár egy tigris, szótlanul rárohant a pálinkázó Jenőre, s kezdte nyakrafőre pofozni, ütni, verni, ahol csak érte. Végre csak annyit tudott hebegni: „Majd adok én neked egy becsületes embert a templomba bezárni." Erre a szavakra az ártatlan Jenő is végre észrejött, hogy az emberi mivoltából kikelt Pista bácsit mi lelte, és természetszerűen ő is kezdett védekezni. Ő is a Pista bácsinak lekent egy jó pár nyaklevest, és elkezdték egymást rúgni, verni, végül a többi vásárlók nagy örömére birkózni kezdtek, mint valami mesterbirkózók, úgy, hogy majdnem a boltot is feldöntötték. Mikor a cirkusznak vége lett, Jenő bosszút forralt magában az ártatlanul kapott pofonokért, és azért megparancsolta a nála tartózkodó Cili Jóskának, hogy estefelé menjen ki a temetőbe, keressen a sírokon egy megfelelő
koszorút, és ha nem látja senki, akassza fel a Pista bácsi kertjére. Másnap rgggel jöttek és mentek az őrállási és az alsóőri bácsik és asszonyok Pista bácsi háza előtt, és a koszorú megpillantására mind megállottak, nagyban tanácskoztak, mi is történt Pista bácsinál, ki is halhatott meg? A zajra felébredt Pista bácsi is, és kinézett az ablakon. Mikor látta a sok népet és a kerítésen függő koszorút, úgy elfogta a méreg, hogy majdnem idegösszeroppanást kapott. Hamarosan felkészült, vett egy botot, és nagy káromkodás között szétzavarta a tanácstalan és bámuló közönséget. Az alsóőrieknek nem kellett színház, mozi, vagy kabaré, mert tudtak, és tudnak még ma is a maguk módja szerint szórakozni.
A TOR Varga Jánosné sok éven keresztül Amerikában élt. Öreg korában jó gazdagon visszatért Alsóőrbe. Itt Seper István, aki a Scheller házinevet viselte, vette pártfogásba. Meg kell jegyezni, hogy Alsóőr lakosságának jó negyedrésze a Seper családi nevet viseli, és azért majdnem kivétel nélkül, megkülönböztetés céljából mindenkinek van házineve. Seper István azért kapta ezt a házinevet, mert hajdanán huszár volt, ahol a csődöröknél tett szolgálatot. A csődör német neve: Sprunghengst, Zuchthengst vagy Beschaler. Az utolsó szónál elhagyták az alsóőriek a B betűket és így maradt csak Schaller, amiből őriesen hamarosan Scheller lett. Ezt a szót, mint házinevet Seper István az alsóőri honfitársaitól díjmentesen egy-kettőre meg is kapta. Ez a név nem csúfnév, hanem megkülönböztető név, amely még az utódokra is átszáll. Történt, hogy egy napon Vargánénak lejárt az ideje és szép csendesen meghalt. Ezen alkalommal Seper István valóban kitett magáért, mert olyan tort rendezett az elhunyt tiszteletére, amely beillett volna lakodalommak is. Nem sok kellett, hogy a gyászvendégek a többféle hús, a jó borok és sütemények mellett elkezdtek volna énekelni. A gyászvendégek között, mint halottvivők voltak Kelemen Illés és Kelemen vagy Vince Sándor is, akik egymás mellett ültek. A bor mindkettőnek megoldotta a nyelvét, először csak tréfáltak, későbben gorombáskodni kezdtek. Sándor az Illést ugratni akarta, azt mondta neki: „Ugye Illés, most szeretnél a markodba nevetni, hogy mint marhakereskedő, éntőlem is tudtál egy szép és jó olcsó tehenet elkunyerálni." Erre illés azt felelte: „Tetőled még egy borjút se vettem, nem tehenet. Semmi közöd sincs hozzá, hogy én kitől és mennyiért vásárolok marhákat. Különben is jegyezd meg magadnak, hogy engem tisztességesen meghívtak Scheller Istók házába mint halottvivőt, és neked itt hallgatás a dolgod." Sándor se esett a szájára, és megfordította az ostor nyelvét a következő szavakkal: „Tudod mit Illés? Scheller Istóknak, ha nem tudnád, van egy családi neve, mégpedig Seper István, és azért nem illik neked a Scheller Istók megjegyzéssel csúfolódni." Erre megszólalt maga Scheller is, és csak annyit mondott: ,,Atyafiak, atyafiak, itt nem kell pereskedni, civakodni, inkább vigadozzatok, hogy szép temetésen vehettetek részt. Csufolásról meg szó sem lehet. Engemet Ferenc Jóska király és császár őfelsége, mint huszárt a csődörökhöz tett, s azért én ezt a Scheller nevet büszkén viselem." Ezekre a szavakra vége lett a vitának, vígan, és zavartalanul folyt tovább a tor.
Az Illés és Sándor a többi vendéggel együtt úgy berúgott, hogy másnap reggel alig tudott hazabotorkálni.
A FEHÉR KÉP LEDÖNTÉSE Egész Ausztria területén vannak útszéli képszobrok, melyek valami szomorú esetre emlékeztetnek. Alsóőr határában a Hógo hegy nevű dűlő nyugati lejtőjénél is állott egy útkereszteződés közepén a Szentháromság tiszteletére szentelt ősrégi képszobor, melyet a nép szája fehér képre keresztelt. Ez a körülbelül három méter magas, téglából épült négyszögletes szobor azért kapta ezt a nevet, mert mind a négy oldala be volt vakolva és fehérre meszelve. Ezt a felszentelt képszobrot mind az alsóőriek, mind az őrállásiak nagy becsben és tiszteletben tartották. Ha a férfiak elmentek előtte, megemelték kalapjukat, és egy illedelmes „Dicsértessék a Jézus Krisztus" köszöntéssel üdvözölték. Az asszonyok és a leányok a szokásos keresztvetéssel fejezték ki tiszteletüket. Az akkori időben még nem volt sem autó, sem autóbusz és az őrállásiak rendszerint gyalog mentek Felsőőrbe, nem jöttek be a faluba, ha nem a képszobor mellett haladó gyalogú tat vették igénybe. Mint jó katolikusok, éppúgy mint az alsóőriek — ők is meghajoltak a képszobor előtt. A monda és a hagyomány szerint ennek a műemléknek az eredete egy tragikus esemény volt. Egykor Alsóőr ismert bortermelő község volt. A filoxera később sajnos tönkretette a szőlőhelgyeket és a pár megmaradt tőkét is, a törvény parancsára ki kellett irtani. így megszűnt Alsóőrben a szőlő-, illetve a bortermelés. Később már senki sem gondolt az elárvult dűlőket filoxeramentes amerikai tőkékkel újból beültetni. Megmaradtak azonban a szőlő dűlők nevei, mint például „Alsószőlők, Benkők szőlője, Felsőszőlők, Józsiék szőlője, és Képi szőlők." Van az Alsóőri Otthonban egy régi okirat, mely szerint Bognár György volt 1801. június 16-án a .Jiütvös" hegymester. Abban az időben, amikor a törökök Jurisich Miklós várát Kőszegen ostromolták, a visszahullámzó csapatok közül egypár portyázó katona is Alsóőrbe jutott, hol egy égbekiáltó gaztettet követtek el. Mikor a Léb Marinka leánya a szőlőhegyből hazafelé ment, a törökök elfogták, megbecstelenítették, végül agyonszúrták. Az anyai fájdalom, keserűség és bánat nem ismert határt. Ez a gaztett serkentette végül is Léb Marinkát arra, hogy a bűntett színhelye közelében a leánya mártírhalála emlékére a Szentháromság tiszteletére ezt a képoszlopot felállíttassa. Az idő szaladt tovább, az évek jöttek, az évek mentek, anélkül, hogy a szóban lévő műemléknek a legkisebb baja is történt volna. Seper József (házinévről Zsigmond Jóska) polgármester idején történt azonban egy eset, amire senki sem számított, és egyedül áll a község történetében. Az úttest szabályozása alkalmával a község elöljárósága 1968. őszén elhatározta, csupán az egyszerűség kedvéért ennek a szobornak a ledöntését, illetve megsemmisítését. Ez a községi határozat szintén olyan durván és kegyetlenül lett végrehajtva, mint annak idején a leány meggyilkolása és mártírhalála, melynek emlékére lett az emlékszobor felállítva.
A tett végrehajtója Kajtár Károly alsóőri lakos, a Felsőőri járás Vízszabályozó hivatal alkalmazottja volt, aki ennek a hivatalnak a tulajdonában lévő kotrógéppel, anélkül, hogy felettesei tudtak volna róla, végezte el a ledöntést. Milyen egyszerű ember volt, az bizonyítja legjobban, hogy avval dicsekedett — ezt a régiséget a kotrógéppel úgy ledöntötte egy lökéssel, csak úgy zuppant. Az ellenőrök voltak: az említett Seper József polgármester és Szabó József (Nyuzár Jóska) községi elöljáró. Szabó Tamás és Farkas István (Cilinder Pista) csak a szobor tetején lévő vaskeresztet és egy téglát tudtak a sárból megmenteni, és az alsóőri otthonban elhelyezni. A többi téglából úttörmelék lett. Említésre méltó, hogy sem a néhai Raffl Jenő alsóőri plébános, sem az akkori községi jegyző nem tiltakoztak ez ellen a kultúrbarbárság ellen. Amikor Kajtár főnöke, Gartner Antal udvari tanácsos, tudomást szerzett erről az esetről, rögtön magához hívatta és a következő szavakkal fogadta: „Sie, Unglücksrabe, was habén Sie getan?" — magyarul annyit jelent, szerencsétlen flótás mit csinált? Az udvari tanácsos úr akárhogy is megdorgálta és a sárig lehordta, a ledöntött fehér képet mégsem tudta feltámasztani. Tudomás szerint a felsőőri járási kapitány se tudott erről a ,,hőstett"-ről, és csak a felsőőri újság hozott egy cikket róla. Majdnem hasonló sors érte a Felsőőrbe vezető betonút kiépítésénél a falu végén lévő Szent Flórián kápolnát, az azt körülvevő négy hársfát is, melyeket Erzsébet királynő meggyilkolása emlékére ültettek 1896-ban. Az út tervezője azonban mégsem merte tervét megvalósítani, mert, úgy látszik, félt az alsóőri népnél és a felsőőri hatóságoknál a kihatástól. Az említett cikkre a község elöljárósága megszégyellette magát, és csináltatott egy új képszobrot, melyet a különös alakja miatt Gaál János asztalosmester „cilinderkéménynek" nevezett. Érdekes, hogy a hivők ezt az új cilinderkéményt alig veszik tudomásul, messziről sem tisztelik úgy, mint a régi fehérképet, és azon tűnődnek, hogy az egyház hogyan tudja egy megszentelt tárgy megsemmisítését jóváhagyni? Ezen a mondán kívül a török időből Alsóőrre vonatkozólag nem létezik egy adat sem, melyből kitűnne, mi is játszódott le ebben a korszakban ezen községben. így tehát csak feltevésekre, képzeletekre vagyunk utalva, amiknek viszont bizonyos történelmi hátterük van. Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy Kőszeg ostromával kapcsolatosan török harcosok Alsóőrbe is eljutottak. Hogy a törökök a falut felgyújtották, kifosztogatták és más disznóságot is elkövettek, nem tudjuk. Sajnos arról sem tudunk, hogy az alsóőriek fegyveresen résztvettek-e a törökök elleni harcokban. Tény, hogy a falu lakosságát nem mészárolták le, mert akkor a nép nem maradt volna meg a mai napig magyarnak. A felsőőri városháza előcsarnokában létezik egy emléktábla a város történetéről, mely a következő mondatot tartalmazza: „Anláfilich der Belagerung von Güns durch die Türkén im Jahre 1532 wurde Oberwart in Mitleidenschaft gezogen". — vagyis „Felsőőrt Kőszeg ostromlása alkalmával a törökök által sok szenvedés érte." A szóban lévő fehér képet a pinkafői kerületi esperes 1878. évi november 22-én kiadott alsóőri helybeli káptalanságról szóló okiratban megemlíti, hogy 1802. október 3án lett újra egyházi áldással felállítva. Ez azt bizonyítja, hogy már előtte is volt ezen a helyen egy útikereszt, illetve képszobor.
TUDNAK MÉG MAGYARUL AZ ALSÓŐRIEK? A burgenlandi felsőőri járásban a Pinka folyó mentén fekvő községek Felsőőr (Oberwart), Alsóőr (Unterwart). Őri Kisjobbágyi (Kleinjabing) valamint őri Sziget (Siget in der Wart) és őri Szent Marton (St. Martin in der Wart) képezik osztrák területen az úgynevezett „őrséget", amely németül „In der Wart" elnevezéssel ismeretes. Ezek a községek árpádkori határőrségi települések és mind a mai napig megmaradtak magyar nyelv-és népszigetnek. Valóban megmaradtak nyelv- és népszigetnek? Elvileg igen, de a valóság sajnos más képet mutat. Mikor 1921-ben Burgenlandot Ausztriához csatolták, 25 000 burgenlandi lakos vallotta magát magyarnak. Az utolsó statisztikai kimutatás szerint ez a szám 4.040 re csökkent. Ha ez a folyamat így megy tovább, akkor a burgenlandi magyar kisebbség napjai meg vannak számlálva. Ennek az oka az, hogy a magyar ember gyorsan hajlik az áthasonulásra, könnyen feladja a magyar mivoltát. Ebben az esetben a burgenlandi magyarság sem kivétel. Szent Mártonban és Kisjobbágyiban már teljesen kihalt a magyar szó, Felsőőr lakosainak is jóval több mint fele német ajkú. A heti vásárokon csak itt ott lehet magyar szót hallani. Szigeten is mind nagyobb méreteket ölt az asszimilálódás. Alsóőrben, ebben az egykor színmagyar községben is 60 év óta sok változás történt. Többek között teljesen megszűnt a szép magyar népviselet. A lakosság szívesebben beszél németül, mint magyarul. A gyermekeket az új divat szerint olyan nevekre keresztelik, melyek a naptárokban nem is találhatók. A temetőben az új sírköveken majdnem kivétel nélkül német feliratok díszelegnek, az iskolában is hetenkent csak három magyar tanóra van. így valóban nem csoda, hogy az iskolás gyermekekek a tanítás után és a sportpályán maguk közt csak németül fecsegnek. Hogy ennek az áramlatnak mi lesz a vége, az egyenlőre még a jövő titka. Jelenleg az öregek és a fiatalok még valahogyan törik szép magyar anyanyelvüket, de meddig? Azért a „törik" megjegyzés, mert az alsóőriek a soknál is több német szót használnak. Érdekes, ha egy idegen magyar ember Alsóőrben jár, az első kérdése az, ha az itteni lakosság bírja-e még a magyar nyelvet és tudnak-e magyarul énekelni? Ilyen eset történt pár évvel ezelőtt. Bécsi magyar vendégek jöttek autóbuszon Alsóőrbe és többek között, meglátogatták a helybeli zeumot, illetve az ,.Alsóőri Otthont" is, hol dr. Seper Károly mint ennek az egyletnek az elnöke, barátságosan fogadta őket. A vendég társaságban volt dr. Halmágyi Ferenc, akivel dr. Seper még a első szava: „Mondd, kedves Karcsi bátyám, tudnak az alsóőriek még magyarul, vagy már ők is egészen elosztrákosodtak?" Az igazságnak megfelelően azt a feleletet kapta, hogy az alsóőriek még tudnak magyarul, ha nem is olyan finoman mint a budapestiek, vagy a szombathelyiek, de mindenkivel képesek szépen magyarul beszélni. Feri ezt nem nagyon akarta elhinni és azért a Karcsi bácsi azt tanácsolta neki, hogy kérdezze meg bárki alsóőri lakostól, tud-e magyarul? Alkalom hamarabb kínálkozott, mint ahogyan a Feri gondolta volna: Meghalt egy fiatal cigány legény, kit a cigányutca körüli polgárleányok fehér blúzban és fekete szoknyában kísértek utolsó útjára. A temetés után ezek a leányok megállottak az Otthon előtt egy kis tereferére. Ezt az alkalmat felhasználta a Feri, hogy az egyik leánytól megkérdezze, tude magyarul? Előzőleg azért tanácsot kért a Karcsi bácsitól, hogy melyiket szólítsa meg? Melyik tetszik? - volt a kérdés. Bizonyos nézegetés után végre a Fassl Feri Irénke nevű leányán akadt meg a szeme. Udvariasan meghajolt előtte és nyájasan megkérdezte: „Mondja, kisasszony, tud maga magyarul?" „Én tudok, tud az úr is?" - kérdezett viszont. A Feri, aki erre a talpraeső kérdésre nem volt elkészülve, a Karcsi bácsihoz fordult és mosolygó arccal csak annyit mondott: „Karcsi bácsi, tényleg neked van igazad, Alsóőrben valóban tud mindenki magyarul!" A Karcsi bácsi is félig nevetve azt válaszolta neki:
,,Máskor ne kételkedj a szavaimban, légy hivő és ne hitetlenkedj, mert én doktor öétemre, nem szoktam füllenteni."
A RÖVIDEBB HÚZÁS Ha valakit valami kár ért, például egy per elvesztése, vagy ha egy verekedés alkalmával jól elverték, akkor azt szokták mondani, hogy az illető a rövidebbet húzta. Ezt a közismert mondást ismerik és használják az alsóőriek még most is, de aligha tudják az eredetét. Mikor Burgenland még Magyarországhoz tartozott, a polgármestereket bírónak nevezték, mert bizonyos bírói tevékenység is a hatáskörükbe tartozott. Könnyebb bűnügyek felett, mint gyümölcslopásnál, becsületsértésnél, vagy ha valaki a szomszédjától egy-két barázda földet elszántott, ilyen esetekben a bíró önhatalmúlag ítélkezett, természetesen fellebbezés nélkül. Mindenki elismerte a döntést, illetve az ítéletét. Súlyos esetekben, mint rablásnál és gyilkolásnál, természetesen az állami bíróság ítélkezett. Néha a községi bírónak törvényen kívüli esetekben is ítéletet kellett hozni, melyekben nem a jog, hanem csupán a szerencse játszotta a főszerepet, és azért bizonyos mértékben hasonlítottak a középkori „istenítéletekhez". Ilyen eset volt, ha egy ember meghalt és az örökösei nem tudtak a hagyatékon megosztozni. Az illető örökösöket gyors ítélet és nem pedig egy hosszú, és drága pereskedés érdekelte. Azért nem fordultak a bírósághoz vagy a közjegyzőhöz vagy az ügyvédhez, hanem a községi bíróhoz, avval a kéréssel, hogy „húzni" akarnának és azért vegye elő a hüvelyt a pálcikákkal. Ez a fából készült 38 centiméter hosszú és 5 centiméter gömbölyű hüvely tele volt szorosan 31 centiméter gömbölyű pálcikával rakva, melyeknek fele 2-3 centiméterrel rövidebb volt. A hüvely egyik vége csukott volt, a másik végét biztonság kedvéért, hogy a pálcikák ne kallódjanak el, egy sapka alakú facsavarral lehetett lezárni. Ha az ügyfelek jöttek és a bíró urat megkérték, hogy vegye elő a hüvelyt, akkor a szemük előtt lecsavarta a facsavart. Aki a hosszabb pálcikát húzta, az volt a nyertes, aki pedig a rövidebb pálcikát húzta, az „húzta a rövidebbet" és az volt a vesztes. A húzás előtt az ügyfelek ünnepélyesen kijelentették, hogy ők a húzás eredményét nem fellebbezik meg és aki nyer, az nyer, aki veszt, az veszt. A hüvely a mindenkori bírónak volt a birtokában és ha lemondott, akkor az új bíró vette át tőle. Ez a középkori igazságszolgáltatás még a huszadik század közepéig divatban volt és mindig nagyszerűen működött. Az utolsó birtokosa ennek a régi érdekes és értékes tárgynak a Seper József nevű bíró volt, aki a Juci Jóska házi nevet viselte. Minekutána „húzás" már divatját múlta, és többet nem vették igénybe, átadta mint az „Alsóőri Otthon" nagy barátja ennek az egyletnek. Sajnos az Otthonnak nem csak tisztességes, hanem sok esetben tolvajhajlamú látogatói voltak és így nem csoda, hogy sok érdekes tárgynak lába kelt. Többek között a következő tárgyak tűntek el: egy értékes tajtékpipa, öt régi kulacs, egy csomó európai tallér (ebben az esetben tudjuk, ki volt a tolvaj), egy rokka, egy régi okirat Magda György, alsóőri plébánostól és egy kétkerekű sütőtalicska. Azért dr. Seper Károly, mint az Otthon elnöke, elhatározta — nehogy talán ennek az eredeti hüvelynek is lába keljen — magánál tartja, míg az Otthonban nem lehet zár alá csukni. Közben már számos múzeumi szakértő és rajongó, aki az említett közmondásnak az eredetét nem tudta, nem győzött csodálkozni, milyen értéke van az Alsóőri Otthonnak a régi magyar igazságszolgáltatás idejéből. Ilyenkor dr. Seper azt szokta a vendégeknek mosolygó arccak mondani: „Látják, Alsóőr, ez a régi ősmagyar határőr falu is érdemes megtekintésre, mert bukkanhatnak itt olyan tárgyakra, melyek máshol nem léteznek!"
Hasonló érdekes mondatot tartalmaz az Otthon tulajdonában lévő „Utazó levél", mely szerint a levél tulajdonosa „a sorsára nézve házas". Sok magyar látogatónak nem ment a fejébe, hogy hogyan lehet egy bácsi „a sorsára nézve házas?" Ez a két példa mutatja legjobban, hogy a legigénytelenebb falusi múzeumban is rejlenek olyan tárgyak, melyekre az egész falu népe büszke lehet.
A MÁSODIK „OTTHON" MEGVÁSÁRLÁSA Az „Alsóőri Otthon" alapítói már kezdetben meg akarták venni Sándor Laci bácsi öreg szomszédházát, de az akkor nem volt eladó. Végre tulajdonosai Seper Anna és Szabó Rozália elhatározták ezen ház eladását. Erre a hírre jöttek Bécsből a Műemlékvédelmi Hivatalból és Kismartonból a Tartományi Kormánytól magasrangú szakértők. Azon a nézeten voltak, hogy ez a több mint 200 éves épület méltó arra, hogy a pusztulástól megmentsék, mert az Otthonnal együtt egy építkezési egységet képez, s megőriz ebben a gyors ütemű életben, ahol az egyik ház a másik után épül, a régi faluképből egy keveset. Az urakat az Otthon két funkcionáriusa fogadta, akik olyan durván és neveletlenük bántak el velük, mint köszörűs a kutyájával. Avval érveltek, hogy az Otthonnak nem kell ez a ház, mert nincs rá szüksége, azonfelül túl drága, és a vételárat nem lehet az adófizetők nyakára sózni. Mielőtt a két úr eltávozott volna, oda toppant az otthon elnöke dr. Seper Károly, akinek lesújtott arccal elmondták, hogyan fogadták őket, s végül hozzátették német nyelven: „Zwei solche Nebochanten habén wir noch nicht gesehen." Vagyis két ilyen hülyét még nem láttunk. Dr. Seper erre azt felelte nekik, hogy a ház megvétele nem a két „Nebochanttól", hanem az uraktól és őtőle függ. Az urak biztatták, hogy a ház vételét üsse nyélbe, s a tatarozásnál segédkezet nyújtanak neki. így az adás-vételt percek alatt megoldották. Dr. Seper Károly megragadta az alkalmat, zsebéből letett 150.000 Schillinget az asztalra, s anélkül, hogy valaki árdrágítás miatt vádolhatta volna, Sándor Laci bácsi régi házának a tulajdonosa lett. Említésre méltó, hogy Laci bácsi ebben a házban összesen 16 gyermeket nevelt fel, s több mint ötvenszer ment ebből a házból a máriacelli búcsúra. A telekkönyvi bejegyzés után megkezdődött ennek a patkánybarlangnak a tatarozása. Először a fedél került sorra, utána az összes külső fal újrafalazása. Ez a tömés ház a sok patkánylyuk miatt egy-két év múlva magától összeroskadt volna. A járókelők, de különösen a szomszédok vagy irigységből vagy tudatlanságból, nem győztek csodálkozni s gúnyolódni a ház megmentésén. Többek között a már meghalt Bábi Jancsi azt mondta az új tulaj donosnak szemébe: „Te Károly, a népek azt mondják, te hibbant eszű vagy, hogy ilyen drága pénzért megvetted ezt az összedűlő házat. A renoválásért kidobsz olyan rettenetes összeget, melyért építhetnél egy új villát." Másik szomszéd úgy fejezte ki véleményét: „Doktor úr, maga rosszul csinál, ezt a házat egy bágerral földgyaluval össze kellett volna dönteni, s a helyébe egy szép parkot létesítem." Minekutána az ajánlata nem lett meghallgatva, két hét múlva még erősebb paprikával lépett fel: Ezen alkalommal az volt a véleménye, hogy a nép zúgolódik, mert a kormány
nem jó. Arra a kérdésre, hogy a kormány miért nem jó, azt felelte: „Erre a házra ád szubvenciót, míg a Benkő Mátyást meg úgy cserben hagyta, hogy annak öngyilkosságot kellett elkövetni." Tudvalevőleg Benkőnek volt Vörösváron egy fűrésztelepe és egy téglagyára. Csődbe jutott és a kötél volt néki az utolsó kiútja. Egy jó asszony még azt is hozzátette, hogy a nép még azt is mondja, hogy azoknak a hivatalnokoknak, akik erre a házra egy Schilling szubvenciót adnak, azoknak el kell metszeni a nyakát. Egy harmadik szomszédnak ellenben az volt a véleménye, ő megmutatja, hogy ebből a házból sohasem lesz múzeum. Hozzátette még azt is, hogy panaszt tesz a felsőbb hatóságnál az ellen a hivatal ellen, aki ezt a házvásárlást és tatarozását engedélyezte. Dr. Seper, mint az otthon elnöke, nem reagált ezekre a kihívásokra, kritikákra és neveletlen megjegyzésekre. A Burgenlandi Kormány és a Bécsi Műemlékvédelmi Hivatal a háta megett állott. Azért a renoválás csendesen tovább folyt és szerencsésen be is fejeződött, anélkül, hogy a munkásoknak egy hajszáluk is meggörbült volna. Azóta csend uralkodik az egész szomszédságban és senkitől sem lehet hallani, hogy dr. Seper hibbant eszű lenne.
A TYÚKÜGY Alsóőr egykor nevezetes iparos község volt. Tímárok, posztósok, könyvkötők, kalapcsinálók, vattagyártók, szabók, cipészek, kovácsok, asztalosok, kőművesek, ácsok dolgoztak itt. Azonkívül volt a Pinka mellett két malom, egy fűrésztelep és egy lovaskaszárnya. A földművesek híresek voltak a ló- és a marhatenyésztésről, valamint a deszkakereskedésről. Közben sok víz folyt le a Pinkán, aztán pedig sok minden megváltozott. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy majdnem minden iparág létezése és fejlődése az útvonalaktól függ. Sajnos Alsóőr nem volt szerencsés helyzetben. Különösen ősszel és tavasszal az utakat tengelyig érő sár borította, még súlyosabb volt az a tény, hogy a Pinkafőtől Szombathelyig vezető országút és vasút a községet jó másfél km-re kikerülték, és ezáltal a forgalmat teljesen megbénították. Hasonló sorsra kerülte a többi községek is, mint Alsóőr, melyeket a két úttest nem érintett. Az említett iparágak közül ma már csak egy malom és fűrésztelep működik. A többi mind megszűnt a szabókkal és a cipészekkel együtt. A két tímárüzem is régen beszüntette működését, azonban a két hatalmas épület a mai napig megőrizte ipari (egykori) jellegét. A Vörösvár melletti ház Petschinger Lajos tulajdona volt. Később kocsma és mészárszék lett belőle, mai tulajdonosa Farkas István, aki Bohner Pista név alatt ismeretes és már évek óta Grazban kocsmároskodik. A kocsma hivatalos német neve: „Schau ma eini", melyet az alsóőriek magyarosan „becsali" csárdának neveztek. Ez a ház jó karban van, de teljesen lakatlan. A második tímárüzem a szombathelyi Stierling Ede nevű ügyvédé volt, aki csak nyári időben tartózkodott itt, ebben e házban. Később megvette ezt a házat Lorenz Erhard szabó mester, a jelenlegi tulajdonosok az ő gyermekei. A Stierling alsó szomszédja Gaál József volt, akit házinevén Tischler Józsinak hívtak, és főleg malackereskedéssel foglalkozott. A két házat egy rozoga léckerítés választotta el egymástól. A Tischler Józsinak sok tyúkja volt. Ezek a hasznos háziállatok igen szeretik a férgeket, különösen a gilisztákat, melyeket a puha földből szenvedélyesen kikaparnak. Ezért a konyhakertben és a virágágyakban némi kárt okoznak. A Stierling urat nagyon bosszantották az említett szomszédos tyúkok, melyek napi vendégei voltak az udvarának
és konyhakertjének. Különösen azért, mert a korhadt léckerítés nem volt akadély számukra. Eleget figyelmeztette az ügyvéd úr Tischler Józsit, hogy a kerítést hozza rendbe, csinálja be a lyukakat, hogy a tyúkjai ne jöjjenek mindig át az udvarába. Ezek a jóindulatú figyelmeztetések azonban nem találtak visszhangra a Józsi bácsinál. Egy szép napon is teli volt udvara tyúkokkal, de ezegyszer nem szólt Stierling úr egy szót sem, hanem fogta fegyverét és a seregből egyet agyonlőtt, s átdobta a Tischler Józsi udvarára. Az agyonlőtt tyúk látására a különben csendes Józsi bácsi dührohamot kapott. Torka szakadtából elkezdett ordítani. Ahogyan csak tudta csúfolta, szidta és átkozta a Stierling szomszédját, hogyan merte tyúkját egyszerűen lepuffantani. Amikor látta, hogy ordítozásának nincsen semmiféle eredménye, fogta a tyúkot, s lábánál fogva az utcán fel és le szaladt vele, ide oda lóbálva. Azért tette, hogy a népek lássák, milyen hitvány szomszédja van. Másnap, amikor már lecsendesült, a Stierling úr odaszólt hozzá: ha a kerítést nem csinálja meg, akkor az összes tyúkot agyonlövi. Tischler belátta, hogy ügyvéddel nem jó kukoricázni. Ezért hamarosan rendbe hozta a kerítést s azóta a két szomszéd között szent volt a békesség.
VÁMVIZSGÁLAT Kaszás Irén egy téli napon a mopedjával Szombathelyre karikázott. Az út céljáról hallgat a krónika. Minekutána igen hideg volt, felkészült akár egy sarkkutató a téli hideg ellen. A csajtai vámháznál az osztrák vámőrök nem sokat törődtek vele, hogy mit, vagy mit se visz magával, csak megnézték az útlevelét, s tovább engedték. A magyar vámőrök azonban nem voltak olyan udvariasak, mint az osztrákok, mert szeget ütött a fejükbe Irén kitömött szalmazsákhoz hasonló alakja. Nem tudták elképzelni, hogy miféle csempészanyagot rejtett el ruhája alatt. Azért nem is igen sokat okoskodtak vele, hanem kereken kijelentették, hogy kövesse őket az irodába, motozás miatt. Ott újból felszólították, hogy van-e valami elvámolni valója. Igazsághűen azt felelte nekik: „Kérem nekem nincs semmi elvámolni valóm. Tessék keressenek ki!" Ezt az őröknek kétszer se kellett mondani, azok rövid válasza az volt, tessék levetkőzni. Irén követte a parancsot, de a levetkőzésnek se vége, se hossza nem volt. Amikor az ötödik nadrágját levette, elment az őrök türelme, azért az egyik ráförmedt: „Szedje össze rongyait, és takarodjon különben úgy kirúgom, hogy elrepül Szombathelyre!"
KUTYA VERÉS CIGÁNYUTCÁBAN A Cigányutcában lakott valamikor Seper István bíró úr, aki Báró Istók házi név alatt volt Alsóőrben ismeretes. Nem messze a házától állott Horváth Ferenc újpolgár putrija, akit a sok Horváth nevű cigány között az egyszerűség kedvéért Cigány Ferkónak neveztek. Ennek a cigánynak volt egy „Hivatal" nevű bozontos farkú, élénk kutyája, aki mindig a gazdája nyomát követte.
Mind a Ferkó, mind a Hivatal is majdnem napos vendégek voltak a bíró úrnál. Ilyen alkalomkor a Hivatalnak mindig jutott valami harapnivaló a foga közé. Egy ködös őszi nap délutánján bekuncsorgott ez a kutya a bíró udvarába. Ezen alkalommal sajnos vesztére. Egy darab kenyérrel becsalta a bíró úr a kutyát pajtájába és rögtön rázárta az ajtót. Már jól kezdett sötétedni, mikor a Ferkó hazafelé ballagott. A bíró úr, aki erre a pillanatra várt, behívta, hogy segítsen neki egy kutyát megverni, amit a Ferkónak nem kellett kétszer mondani. Gyorsan fogtak mindketten egy botot, és kezdték az ártatlan kutyát ütni-verni, hogy kínjában már alig tudott ordítani. Egyszer csak megszólalt a Ferkó: „Istók, most adjunk a kutyának egy kis rosztot." Azután ismét nekikezdtek újult erővel az ütés-verésnek. Mikor már a kutyát félig agyonverték, akkor kiengedték a pajtából. Ferkónak ragyogtak a szemei az örömtől, hogy a kutyát ilyen jól elnáspángolták. Mosolygó arccal hazament. Másnap már kora reggel a Ferkó bekopogott a bíró úrhoz, a következő szavakat mondta: „Jó regveit Istók! Fekőted magadat?" A bíró úr is viszonozta a reggeli üdvözletet, és megkérdezte a cigánytól, hogy mi járatban van ilyen kora reggel. Erre a kérdésre azt a feleletet kapta: „Tudod Istók mit? Mennykő csak vágjon meg tégedet, de meg aztán engemet is!" A bíró úr játszotta az ártatlant, és csodálkozva kérdezte: „Osztán Ferkó miért csapjon meg a mennykő bennünket, mit vétettünk?" Erre a Ferkó lehangolva azt felelte: „Mert a kutya, amit este megvertünk, az enyém volt!" Kaján mosollyal az arcán Istók csak azt felelte: „Hidd el Ferkó, én ezt valóban nem tudtam."
KIS MEDVE, NAGY MEDVE Tudvalevőleg a legtöbb alsóőri cigánynak Horváth a vezetékneve, ezért a megkülönböztetés céljából mindegyiknek van mellék- vagy csúfneve. A Horváth János bénán jött a világra, lábai nem voltak rendesen kifejlődve, csak két mankó segítségével tudott továbbvánszorogni. Azért az anyja, amikor a nyomorék újszülöttet legelőször megpillantotta, kétségbeesve felkiáltott: „Ez a gyerek egészen Lázár." így az anyjától kapta a Lázár melléknevet, melyet egész életén keresztül viselt. Maga Lázár a nyomorúsága mellett kedélyes és víg fiú volt, aki másokat megtréfált, másokból bolondot csinált és sokat meg is bosszantott. Ha valaki mérgelődött a csínjain, annak örült legjobban. Történt egyszer, egy tavaszi napon: Loipersbeck Mihály vegyeskereskedő boltja előtt a cementfolyosón a Paki cigánnyal együtt üldögélt és minden járókelőnek valami bolondságot mondott. Némelyik bácsi nevetett a vicceken, persze néha mérgelődött a szemtelenségeken és szintén valami gorombaságot mondott néki, de a jó Lázárt senki sem tudta nagy szája miatt legyőzni. Közben a Jus János bácsi megrakta a szekerét trágyával, a két tehenét befogta, kaput felnyitotta, kiállt az utcára és lassan elballagott a Loipersbeck Mihály boltja előtt. Egy hosszú ostorral noszogatta a teheneket gyorsabb lépésre. Lázárnak nem kellett több, mert jó hangulatban volt, és a Jus János bácsi éppen kapóra jött neki. Amikor a tehenek elmentek előtte, egyszer csak Lázár elkezdett kiabálni: „Kis medve, nagy medve, ohá!" Az ohó szóra a tehenek megállottak, mert ez a szó azt jelentette nekik, hogy meg kell állniok. János bácsi, aki már nem volt valami fiatal és azért egy kicsit nagyot hallott, Lázár szavait ugyan nem hallotta, de minekutána a szekere nem kotyogott, megfordult, és az ostor segítségével ismét indulásra kényszerítette a teheneket. Lázárnak ez mind nem volt elég, és ezért háromszor is megismételte ezt a komédiát. Harmadszor azonban a Lázár ráfizetett, mert János bácsi megismerte hangját és a hosszú ostorával elkezdte Lázárt ütni-verni, hogy merte teheneit megállítani és medvének nevezni. Lázár azonban ügyesebb volt, mint János bácsi azt gondolta. Gyorsan meghúzta magát a Paki széles háta mögött, úgy hogy az összes ostorcsapásokat ő kapta meg.
Lázár továbbra is legénykedett az alsóőriek örömére, míg a Hitler uralma alatt a Pakival együtt gyűjtőtáborba hurcolták őket, ahonnét nem volt nekik többet visszatérés. Akik ismerték őket, azok még most is beszélgetnek róluk.
A KÁRTYÁZÁS Fassl Ferenc gyermekkora óta mindig a cigányházak közelében lakott, így a cigányokkal, illetve az új polgárokkal, csak elszórakozott. Ha a cigányoknak valami bajuk vagy elintéznivalójuk volt, mindig a Ferihez fordultak. Mindig alázatosan megkérték: „No aztán, Feri bácsi, mit szól ehhez az ügyhözen, és hogyan kell rajta segíteni?" Ahogyan csak lehetett, a Feri mindig útba igazította őket, s egyes ügyeiket a legtöbb esetben diplomatikus ügyességgel elintézte, a cigányok igen nagy megelégedésére. Mondhatni, hogy Ferinek majdnem mindennapos vendége volt Horváth József, aki a Boczi nevet viselte. Egy szép reggel a Boczi korán bekapogott a Ferihez. Szokása szerint illedelmesen köszöntötte: „Jó reggelt, Feri bácsi, fekőte magát, és mi újság van a faluban?" Feri, hogy a cigányt egy kicsit megtréfálja, csak azt mondta neki: „Boczi, a faluban igen nagy újság van, alig merem neked elmondani." Bocziban felébredt a kíváncsiság és megkérte Ferit, hogy közölje vele végre-valahára a nagy hírt. Feri annál titokzatosabb lett, végre mégis kinyögte Boczi nagy meglepetésére a nagy hírt. „Tudod Boczi, mit? Az a nagy hír a faluban, hogy minden este, amikor a vörösvári toronyóra 12-t üt, a temetőben felnyílnak a sírok és apád, öregapád, a Pista és Róka cigányok egyenesen bemennek a templomba. Ott bekapcsolják a villanyvilágítást, leülnek a kisoltár körül, s elkezdenek nagyban kártyázni. Néha bort, sört és pálinkát is hoznak magukkal, elkezdenek inni, s néha olyan hangosan csárdás énekekbe kezdenek, hogy a templom csak úgy hangzik. Reggel, ha imádságra harangoznak, akkor a halottak abbahagyják a kártyázást, s lassan kiballagnak sírjukba. Útközben apád mindig nagyban kiabál, hogy a Boczi fia mikor jön utána." Erre a hírre Boczi úgy megijedt, s arca olyan sápadt lett, mintha valamilyen sárga festékkel festették volna be. Végre magához tért, s csak annyit tudott hebegni: „Feri bácsi, ezt a hírt nem hiszem el, mert aki kint van a temetőben, az többet nem jön haza!" Feri annál inkább kötötte az ebet a karóhoz, hogy amit mondott, az teljesen megfelel a valóságnak. Azt is hozzáfűzte, ha Boczi azt nem hiszi el, akkor menjen el a Koczor Józsi bácsihoz, a Pali Józsihoz és a Smodics Ferkóhoz, akik a templom közelében laknak, s azok is megmondhatják, hogy neki van igaza, mert ők is látták, hogy a halottak hogyan kártyáznak, s hallották milyen hangosan énekelnek. Feri azt is hozzátette: „Tudod mit, Boczi, ha nem hiszed el, amit mondtam neked, akkor menj ki éjfélkor a temetőbe, s a saját szemeddel megláthatod, hogy a sírok felnyílnak." Ezt a javaslatot Boczi nem fogadta el, mert attól félt, hogy az apja elviszi magával a másvilágra. Feri akármit is mondott, nem tudta Boczival elhitetni, hogy a halottak sírjukból kiszállanak. A cigányok azonban igen babonásak. Történt hogy a Boczi egypár nap múlva úgy éjféltájban őrállásról való hazatérésekor a templom mellett ment el. Ezen éjjel a templom ki volt világítva, mert a céhmesternek valami elintézni való dolga volt. Hogy az idő gyorsabban elmenjen, elkezdett énekelni. A jó Boczi tényleg azt hitte, hogy a halottak énekelnek, és ahogyan csak tudott, futott haza. Másnap reggel felkereste ismét Ferit; és csak annyit mondott neki: „Tudod Feri mit, én az éjjel elmentem a templom mellett, és tényleg hallottam a halottakat énekelni, most tudom, hogy neked volt igazad." Ferinek a
hírre kaján mosoly ült az arcára, hogy sikerült mégis Boczival elhitetni a halottak sírból való kiszállását.
A KALAPOS KISASSZONY Az első világháborúban a cigányoknak éppen úgy be kellett rukkolni, mint a többi polgároknak vagy civileknek. Sok alsóőri bácsi is kapott behívót a frontszolgálatra, akik közül sajnos sokan nem tértek haza, a háború áldozatai lettek. Többek között ilyen behívót kapott Dreschler Pál asztalosmester is, és a Horváth János nevű cigány is, aki a nép szájától, mert a Gyula cigány rezesbandájának dobosa volt, a Dobos nevet kapta. Amikor Felsőőrbe besorozták, olyan rossz kedve volt, hogy majdnem sírni kezdett. Amikor a többi bajtársai megkérdezték tőle, miért olyan levert, mintha az akasztófára vinnék, szomorúan csak azt felelte nekik: „Be kell rukkolnom a háborúba, mert alkalmatos vagyok." Rövid kiképzés után máris vitték a Kárpátokba, ahol Kirlibaba és Kimpolung környékén lett a kiságyúsoknál bevetve. Kapott egy öszvért és avval szállította az állásba a lőszert, az élelmiszert és a postát. Egy alkalommal a szokásos holmin kívül ráakasztották az öszvérre a legénység számára telirakott kávékonzerv tartalmú zsákot. Amikor az állásba ért, megkötötte az öszvért egy dúchoz, maga pedig bejárta a fedezéket és tudatta a legénységgel, hogy már megérkezett a kávéval. Közben az egyik őrmester kapott az alkalmon, s ellopta az egész kávékonzervet. Amikor a legénység kérdezte tőle, hogy hol van a kávé, azt felelte könnyedén: „Hát nem lássátok, ott lóg a zsákban az öszvér hátán." Sajnos a kávénak se híre, se hamva nem volt, ezért a Dobost ártatlanul kikötötték. Hogy az őrmester volt a tettes, arra úgy jöttek rá, hogy ő jóval több kávét főzött, mint a legénység. Egy másik alkalommal ment a Dobos öszvérével lóhert kaszálni, vitt egy zsákot, hogy teletömje azt a lekaszált lóherrel. Amikor az orosz észrevette a kaszást, odalőtt egy tőle messzeeső gránátot. Ennek a gránátnak a Dobos oda sem füllentett és kaszált nyugodtan tovább. Amikor a második gránát a közelében felrobbant, ledobta Dobos a kaszáját, és elkiáltotta magát. ,,Ennek már a fele sem tréfa." — Beszaladt, ahogy csak tudott a fedezékbe. így mentette meg az életét az esedékes hősi haláltól. Egy szép napon kapott a század Dobos nagy örömére legénységi utánpótlást, köztük földijét, Dreschler Pált is. Pali is megörült, hogy Dobossal találkozott, mert ketten könnyebben tudták a frontélet nehézségeit elviselni. A század általában szerette Dobost, mert a dolgát mindig hűen teljesítette, és cigány létére csak elszórakoztak vele. Általában ő is meg volt mindenkivel elégedve, csak az egyetlen Werner Oszkár nevű nyúlánk zsidó legényt nem állhatta ki, mert az minden kínálkozó alkalommal, a többi katona nagy röhejére mindenféle ostobasággal kínozta. Különösen, ha Dreschler és Dobos egymással beszélgettek, odanyújtotta Dreschlernek a következő szavakkal a kezét: „Szervusz földi, mondd Dreschler, nem szégyenled magadat, hogy ilyen földid van?" Ilyenkor Dobosnak a dühtől majdnem habzott a szája, és legszívesebben megfojtotta volna a jó Wernert. Egy másik alkalommal, amikor Werner bosszantotta, a következő szavakat vágta a fejéhez: „Te csak hallgass, te rothadt zsidó! Te nem tudod, hogy én milyen nagy úr voltam a civil életben." „Szeretném tudni, felelte Werner, micsoda nagy úr lehettél civilben, hiszen még a nevedet sem tudod leírni." Erre Dobos nagy bölcsen csak azt felelte: „Vörösváron én voltam a gróf Erdődy Gyula inasa, és csak azt eresztettem be hozzá, akit én akartam. Azonfelül tudd meg, te rothadt zsidó, az én feleségem a legszebb asszony az egész környéken, mert még a lánykorában kalapos kisasszony volt. Azért tudd meg, hogy kivel beszélsz." Erre fel megkérdezte Werner Dreschlertől, hogy igaz-e amit a Dobos mondott?
Igazságszerűen Dreschler csak azt tudta bizonyítani, hogy a Dobos a gróf Erdődynél szolgált, de a felesége sohasem volt kalapos kisasszony, mert az a mai napig is egy ripacsos, csúnya cigányasszony. Ez a vélemény Dobosnak persze nem tetszett, ezért lekicsinylően csak azt felelte: „Mit tud ez a Dreschler, ez a tátottszáju Dreschler, hiszen ez a feleségemet nem is ismeri. így aztán teltek a napok, a hónapok, és egyszer a háborúnak is vége lett. Mindhárman szerencsésen hazaérkeztek, a Dreschler megházasodott, felcsapott asztalosmesternek és a 80. évében halt meg. Dobos cigány elvált cigány módon Lizitől, az egykori kalapos kisasszonytól, mert a házassági hűséget nem vette komolyan és összeállott egy másik cigány asszonnyal. Hitler ideje alatt Dobost két asszonyával együtt a gyűjtőtáborokba hurcolták, ahol mindhárman elpusztultak. Dobost és kalapos kisasszonyát még most is emlegetik, de különösen az egykori cigányutcai gyerekek, akik Werner Oszkár méltó követői voltak. Többek között elnevezték „Halapacsu"-nak. Ha Dobos ezt a szót hallotta, akár egy bőszült bika, a gyerekek után szaladt. A Pinka partjáig futott utánuk, de egyet sem tudott megfogni, mert azoknak gyorsabb lábuk volt mint az egykori frontharcos Dobosnak.
MÉRETVÉTEL KOPORSÓHOZ Horváth Ferencnek a házineve Bájki Ferkó volt. Hogy kitől és miért kapta ezt a nevet, arról hallgat a krónika, a név jelentését szintén homály fedi. Ferkó bácsi fiatal korában ácsnak tanult s jó mesterember lett belőle. Sok éven át Magyarországon és Szlavóniában dolgozott. Tavasszal elment, késő ősszel jött haza, de sajnos mindig igen kevés pénzzel. Szerette a pálinkát és bort, nem csoda, ha a keresetének java részét elitta. Ezt a szenvedélyt feleségének, Lizi néninek kellett megszenvednie, mert a családfenntartási terhek túlnyomó része az ő vállaira nehezedtek. Szerencsére ő ügyes, okos asszony volt, szorgalmas is, meg tudott birkózni ezekkel a nehézségekkel. Történt, hogy egy meleg nyári napon Ferkó bácsi a Főszegben járt. A napsugaraktól igen szomjas lett, ezért bement a Markó féle kocsmába szomját csillapítani. A bor annyira ízlett neki, hogy egyre többet ivott. Végül is úgy berúgott mint egy csacsi, alig találta meg az ajtót. Az utcán végképp elveszítette egyensúlyát, akarata ellenére az árokba fordult, hogy kialudja részegségét. Abban a pillanatban véletlenül Dreschler Pál asztalosmester kerékpározott arra. Amikor meghálotta Ferkó bácsit az árokban horkolni, (őriesen hortyogni), gondolta magában, ezt az embert egy kicsit megtréfálja. Rögtön leszállt kerékpárjáról, zsebéből elővette mércéjét (őriesen colstokot), s kezdte az alvót nagyban méricskélni. Egy eldöcögő szekér zajára Ferkó bácsi felnyitotta szemeit és csodálkozva kérdezte az asztalosmestertől, hogy mit csinál itt és mit méricskél? Erre a kérdésre a mestertői a következő feleletet kapta: „Tudja, Ferkó bácsi, én azt hittem, hogy magát a szél csapta meg, s azért fekszik itt az árokban, mert már meghalt. Ezért gondoltam, megmérem, hogy megfelelő koporsót tudjak készíteni számára." Ferkó bácsinak nem kellett több, ezekre a szavakra feleszmélt, ahogy csak tudta szidta és csúfolta Dreschler urat, akin egy csepp becsületet nem hagyott. Többek között azt mondta neki: „Te rongy, te hitvány, te vacak, te lump, csinálj bolondot az öregapádból, de ne belőlem. Beverem a mafla fejedet és csinálhatsz koporsót magadnak, de nem nekem. Tudd meg, hogy énrajtam nem keresel egy garast sem, te falu bolondja." Amikor már a mesternek is elég volt a „becézésből", felült a kerékpárjára és
hagyta Ferkó bácsit tovább mérgelődni és ordítozni. Majd ő is feltápászkodott lassan az árokból és rogyadozó lépésekkel hazabotorkált. Otthon az udvaron leült egy székre, tovább akart aludni, de terve nem sikerült, mert jött a felesége. Amikor részeg urát megpillantotta olyan dühbejött, akár egy darázs csípte volna meg. Igazi asszonyi módra olyan véget nem érő lármát csapott, hogy az összes szomszédok összecsődültek. Ferkó bácsi annál nyugodtabban ült a széken, s végre azt tanácsolta asszonyának: „Lizi, te csak hallgass és ne szólj egy szót se, mert ha én nem vettelek volna el téged, te máma koldulhatnál." Lizi néni se tartozott éppen a rest asszonyok közé, fogott gyorsan egy vödör vizet és úgy nyakon öntötte férjét, hogy csak úgy csurgott róla. Úgy látszik Ferkó bácsinak használt ez a vízi gyógymód, mert hamarosan kijózanodott, de olyan bágyadt volt, hogy le kellett neki feküdnie, azon a napon nem lehetett vele többet boldogulni.
A FEHÉR GYALOGOS Hajdanán az alsóőri cigányok nem jártak iskolába. írni és olvasni nem tudtak, azért, akár az őseik, igen babonásak voltak, és a mai napig is azok maradtak. Ez a tény nem csodálatraméltó, mert senki sem foglalkozott velük, aki egy kicsit is felvilágosította volna őket. Az estétől igen féltek, s azon igyekeztek, hogy még alkonyatkor hazaérjenek s a négy fal között nyugodtan és békésen meghúzhassák magukat. Igen féltek a halottaktól, még jobban a halottak állítólagos visszatérő szellemétől. Ha valaki meghalt közülük, a koporsót paraszt emberek vitték a temetőbe, mert a cigányok féltek, hogy a halott szelleme értük fog jönni. A virrasztásra meghívtak egy-két énekest, de azok nem halotti búcsúztatót, hanem karácsonyi énekeket szoktak énekelni. A cigányok nem győztek eleget gyönyörködni az énekekben, s egyre csak azt mondták: „Sukare", ami annyit jelent, hogy igen szép. Ilyenkor az énekeseket bőven ellátták sörrel, borral, pálinkával, cigarettával, kenyérrel, szalonnával és hurkával. Előfordult az is, hogy az énekesek úgy berúgtak, hogy haza kellett vezetni őket. A temetés után a meghalt tiszteletére az egyik vagy a másik kocsmában tort tartottak. Azután rögtön hazatértek, bezárták az ablakot, ajtót, nehogy a halott szelleme visszatérjen és elvigye őket a másvilágra. Fegyverként szolgált nekik az elmaradhatlan nagyfejsze, melyet az ágy mellett mindig készenlétben tartottak. A cigányok félelmét a temetés után leginkább a Lőrincz János nevű gazdaember használta ki, aki direkt sportot űzött belőle. Ilyen esetben fehér lepedőbe burkolta magát, s rendszerint megkopogatta az elhalt háza ablakát és túlvüági hangon bekiáltott, hogy ő a meghal tnak szelleme és azért jött vissza a másvilágról, hogy a család egyik tagját elvigye magával. Bent a házban a cigányok remegtek, vacogott a foguk a nagy félelemtől. Kijönni senki sem mert, nehogy a szellem elvigye őket a másvilágra. Az is előfordult, hogy a jó Lőrincz János bácsi éjnek idején a hazatérő cigányokat a hangjukról észrevette. A cigányoknak az volt a szokásuk, ha este hazamentek, hogy ne féljenek a sötétségtől, igen hangosan beszéltek egymással. Ilyenkor, hogy ne árulja el magát, letette a lepedőt magáról és meghúzta magát vagy egy bokorban, vagy egy fánál. Amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt. Ezt a fehér alakot a cigányok fehér gyalogosnak nevezték el. Annyira féltek tőle, hogy alig mertek lefeküdni. Egyszer az öreg Róka cigánytól megkérdezték, nem fél-e a fehér gyalogostól esténként, ő erre búsan csak azt felelte: „Nagy fejszével lefeküdni, nagy fejszével felkelni, az ördög bírja ezt további." Horváth Ferenc cigánynak, akit az egyszerűség kedvéért csak Francinak hívtak, két fia volt. Az egyik a Paki, másik meg a Rudi. A Paki egy kicsit együgyű volt, de annál életrevalóbb volt a Rudi, akivel a falu népe szeretett szórakozni. Ezen szórakozók közé
tartozott Seper Anna is. Egy szép napon találkozott vele az utcán. Az első kérdése az volt: „Rudi, hogyan érzed magad, és mi újság van a Cigánysoron?" Rudi erre igen savanyú arcot vágott, mintha ecetet ivott volna, s lesújtva csak annyit tudott mondani „Tudod mit, Anna, a Cigánysoron nagy újság van, de én csak akkor mondom meg neked, ha megígéred, hogy nem mondod meg senkinek, mert az nem mindenkinek a fülébe való. Nem szeretném, ha énbelőlem bolondot csinálnának." Anna ezekre a szavakra figyelmes lett. Megígérte, hogy hallgatni fog, s a Rudit nyájasan tovább faggatta, hogy mi is a nagy újság. Erre Rudi arca egy árnyalattal még savanyúbb lett, s elmondta neki a következő esti kalandját: „Tudod Anna, az este igen sötét volt, s én már le akartam feküdni, mert igen álmos voltam. Egyszer csak valaki megzörgette az ablakot. Én kikiáltottam, hogy ki van ott kint, és mit akar ilyen késő este. Nem felelt, tovább zörgetett. Kitekintettem az ablakon és kit láttam előttem, mint a meghalt Péter Andor Károly szellemét. Egészen fehér ruhába volt öltözve, de azt még jól hallottam, amikor azt mondta: ,Rudi most érted jöttem, készülj, hamar fel, mert most elviszlek velem a másvilágra, mert te igen rossz ember vagy, te csak lopni tudsz, te nem tudsz muzsikálni.' Én úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem megáll. Ügy dideregtem, mint egy megvert kutya. Egy szót sem tudtam szólni. Nagy ijedtségemben nem voltam másra képes, mint az asztalt az ajtó elé tolni, hogy a szellem ne tudjon értem jönni. Én olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, befeküdtem a sporhértbe. Onnan egy nagyot kiáltottam apámnak:, Édesapám, te vén dög, kelj fel a Péter Andor Károly szelleme van itt az ablaknál és el akar vinni a másvilágra, mert nem tudok muzsikálni.' Édesapám nem szólt, akkor a nagy félelmemben még jobban kiáltottam, hogy ne hagyjon a szellemmel elvinni. Erre a vén dög azt mondta: ,fogjam a nagy fejszét, és üssem vele agyon a szellemet. Ő nem jön ki, mert ő is fél a szellemtől. Engemet nyugodtan elvihet, mert trombitálni se tudok." Erre még jobban belebújtam a sporhértbe. Még jobban reszkettem, de a szellem nem tudott értem jönni, mert az ajtó jól be volt támasztva. Az Anna, aki a Rudit meghallgatta, csak annyit mondott neki, hogy a szellem nem a Péter Andor Károlyé volt, hanem Rudi öregapjáé, mert a koporsót az asztalosnak még nem fizették meg. Rudi lehangoltan csak azt tudta válaszolni, „a szellem, akkor impág az öregapámé volt." Az Anna szavaival mégis annyit elért, hogy a koporsót gyorsan megfizették, és a szellem a Rudit többé nem háborgatta. Közben a Pinkán is sok víz lefolyt, a cigányok viszonyaiban is sok változás történt. Hitler korszaka alatt elvitték őket a gyűjtőtáborba. Akik élve meg tudtak onnan menekülni, azok az államtól támogatást kapnak. Most nem putrikban, hanem rendes téglaházakban laknak, és úri módon, gépkocsival járnak. A problémák csak akkor jelentkeznek, ha az állam szűkmarkúbb lesz velük szemben. Hogy milyen öntudatosak lettek, minek előbb híre-hamva se volt, azt a következő kis esemény illusztrálja a legjobban: említettem, hogy a Cigányutcában lakik a Fassl Ferenc, akitől a cigányok minden féle bajaikban tanácsot kérdeznek. Feri mindegyiknek ad tanácsot és ezért a cigányok nagy tiszteletben tartják. Egy reggel találkozott Horváth Károllyal aki, a „Luluc" házinevet viseli, messziről köszöntötte: „Jó regveit Feri bácsi!" Feri is viszonozta a köszöntést: „Jó reggelt Luluc." Közben odaérkezett hozzájuk Dreschler Ferenc szabómester is, aki Lulucot cigány módon úgy üdvözölte: ,Jó regveit Luluc." A Lulucnak nem kellett több. A szabómesterre ráordított: „Te taknyos kecske!" Azért kecske, mert a szabók is rendszerint olyan soványak, mint a kecskék. „Cinálj bolondot az öreganyádból, de ne énbelőlem. Mondd rendesen, hogy Fassl Feri. Jó reggelt, de nem jó regveit. Különben olyan pofont kapsz tőlem, hogy a fejed Felsőőrbe repül!" Ilyen hangot azelőtt a cigányoktól nem lehetett hallani.
PUREL CIGÁNY A Főszegben meghalt Jakab Jancsi, egy jómódú, köztiszteletben álló gazdaember. Az összes főszegi, de különösen a szomszédjai sajnálták legjobban, mert mindenkinek segített, és soha sem viszálykodott velük. Másnap reggel egypár főszegi bor- és pálinkaivó bácsi szokás szerint betért a Markó féle kocsmába, hogy decizés közben letárgyalják a falu újdonságait. Ezen alkalommal Jakab Jancsi hirtelen halála volt a téma. Egyhangúan megállapították, hogy az Isten mégis jót tett vele, mert nem hagyta sokáig betegeskedni és szenvedni. Amikor a vita a legjobban folyt, egyszer csak megnyílott az ajtó, és betoppant a Purel cigány. Amikor meghallotta, miről van szó, azt gondolta, neki is véleményt kell nyilvánítania az esetről, ezért bölcsen kijelentette: „Kár volt Jancsiért, hogy meghóta magát, de azért nem baj, mert jól járt az Isten vele!" A monarchia idején Alsóőrt is felkeresték a drótos tótok, akik az utcán hangosan kiáltották: „Ablakut, lábust!" A nép tudta mit jelentenek ezek a szavak. Itt vannak a tót mesteremberek, akik a törött ablakokat, a lyukas, repedt fazekakat, lábasokat és egyéb edényeket megreperálják, illetve rendbe hozzák. A Purel cigány is ilyen mesterséget űzött. Egy alkalommal befordult a Heiner Pistánéhoz, a Rejzi nénihez, hogy volna-e valami javítanivalója? Amikor azt a feleletet kapta, hogy nincs a számára való, elővett a krakszlijából egy fényes pléht, melyet a következő szavakkal Heinémé elé tartott: „Tudod Rejzi mit, te csak nézz bele ebbe a tikorba, hogy megláthasd micsoda hamis asszony te vagy!"
MEDVETÁNC Az 1935. év nyarán ütötte fel egy medvetáncoltató Felsőőrben a sátorfáját. A Főtéren mulattatta a közönséget a medve idomtalan táncával. Mikor a felsőőriek a medvetáncból már eleget láttak, a medvés jónak látta továbblépni, és egy szép meleg napon lecammogott a medvével együtt Alsóőrbe. Az első medvetánc bemutatás Főszegben Pál Pista háza előtt történt. A medvetánc híre elterjedt nemcsak az egész Főszegben, de még a cigányoknál is. Seregszám tódult a nép a Pál Pista háza elé, hogy lássák, mit produkál a megszelídített medve. A cigányok élén a Szeló nevű cigány ballagott. Maga a medve jó nagy, de igen sovány volt, mert a gazdája nem tudta kellőképpen élelemmel ellátni. Az orrában hatalmas vaskarika volt behúzva, melyen vékony lánc lógott. Evvel a lánccal és egy bőrostor segítségével vezényelte a medvés az idomtalan állatot. Gömbölyű kis kézi dobbal adta meg neki a tánchoz való ütemet. Közben dél már elmúlt, és a medve kezdett gazdájával együtt éhezni. A boldogtalan állat úgy adott ennek a ténynek kifejezést, hogy morogni kezdett és nem volt hajlandó tovább táncolni. A Pál Mari, a házigazda asszonya, megsajnálta mind a kettőt és ezért beszaladt a konyhába, hozott a medvének, valamint gazdájának egy jó darab mákos rétest. A medvésnek odanyújtotta a rétest, az megköszönte neki és jó étvággyal elfogyasztotta, a medvének azonban nem merte a jó falatot odanyújtani, mert attól félt, hogy az a kezébe harap. Ebben a pillanatban Szeló cigány büszkén és fennhangon azt mondta neki: „Mari, én jól ismerem a medvét, ez nem bánt senkit, mert szelíd, mint egy bárány. Azért csak add ide a rétest, én majd megetetem vele!" Úgy is történt. A medve jó étvággyal el is fogyasztotta, de az adagot kevésnek vélte, s mikor látta, hogy többet nem kap, elkezdett dörmögni. Ez a medve nyelvén azt jelentette, hogy még éhes. Szeló is megsajnálta az éhes állatot és elkezdte a pofáját simogatni. Úgy látszik a medve ezt a jószándékú simogatást félreértette, teljes erővel bömbölni kezdett. Éhségét
ez sem csillapította s olyan méregbe jött, hogy a Szelónak beleharapott az ülleptébe, és egy jó darab húst szakított ki belőle. Szeló eldűlt, akár a villám sújtotta volna, és úgy csurgott a vére, mint egy megszúrt disznóé. Nagy fájdalmában és ijedtségében torkaszakadtából ordítani kezdett: „Segítsetnek rajtam, mert a medve engemet tönkreteszi." Talán ez a félig megvadult állat mégegyszer megharapta volna, de gazdája közbelépett és továbbhajtotta. Hogy a Szelónak segítsenek és ne hagyják egészen elvérezni, a körülállók hozták az egyik szomszédtól a szénásszekér oldalát. Arra ráfektették a sebesültet és gyors lépésben akarták a felsőőri kórházba vinni. Az út ellenben igen göröngyös volt és a vivők akár hányat léptek, annyiszor felkiáltott a jó Szeló nagy fájdalmában. A vivők letették az oldalt a földre és úgy határoztak, hogy fogattal folytatják az útjukat a kórházba. Rövidesen az egyik főszegi bácsi be is fogott, és vágtába igyekezett a kórházba. Nem is kell külön megemlíteni, mit szenvedett Szeló ezen az aránylag rövid úton. Akárhogyan is kiabált és ordítozott, a szekér még sem lassúdott. Végre elérték a kórházat, ahol az orvosok a Szeló sebét szakszerűen bekötötték. Jó két hétig kellett neki az ágyat nyomni, és azután hazaengedték. Van egy közmondás: „Ha valakit valami kár ér, annak a gúny is rögtön a sarkában van." így volt Szelónál is. Mikor a cigányok megtudták, hogy mikor jöhet haza, egy csomó cigánygyermek a falu végén a Flórián kápolnánál már várta. Amikor megpillantották, egyhangúlag elkezdtek irtózatosan kiabálni: „Pikula, tocper." A pikula egy hangszer, tocper pedig mancsos medvét jelent. Közben félkörben felállottak, elkezdtek zümmögni, és medve módra táncolni. Szelónak nem kellett több. Elkezdte a gyerekeket kergetni, de egyet sem ért el, mert azoknak sokkal gyorsabb lábuk volt. A hajsza ment az egész Főszegben és tovább a Cigány utcában. Azon nap Szelónak nem volt békessége és már jó későn, holtfáradtan tért kunyhójában nyugovóra. Ebben a medve ügyben az volt érdekes, hogy ettől a naptól fogva nemcsak a cigány-, hanem még a parasztgyerekek se hagytak békét Szelónak. Ha meglátták, mást nem mondtak, csak „zümm-zümm" és elkezdték a medvét utánozni. Ilyen esetben a Szeló mást nem tett, csak szaladt a gúnyolódó lurkók után. Az idő sem állt meg, és közben Ausztria Németországhoz lett csatolva. Szelót is elérte a többi cigány sorsa, táborba szállították, aztán nyoma veszett. Nem tudjuk holtteste hol porladozik, de neve még most is él a nép száján és a nevezetes medvetáncot az alsóőri honfitársak még most is mosollyal emlegetik.
SZIVAROZÁS Az alsóőri származású Benkő Mátyás, vörösvári fűrésztelepén javarészt alsóőri munkásokat foglalkoztatott. Többek között a Bála nevű cigányt is. Egy nyári napon a Benkő Miska, a Benkő Matyi édesapja is ellátogatott a fűrésztelepre, gyönyörködött a munkások szorgalmas munkájában. Jókedvvel rágyújtott egy zamatos havanna szivarra és nagyban füstölt. Ebben a pillanatban a Bála cigány háta mögé lépett, és kísérte lépésről, lépésre. Élvezte a szivarfüstöt és néha köpött is egy nagyot. Ilyen köpésnél Miska bácsi hátrafordult és megkérdezte a cigánytól: „Bála, mit kísérsz, és mit köpsz ilyen nagyot?" Bála erre csak azt felelte: „Miska bácsi, maga csak szivarozzon, eressze a füstöt, én meg köpök hozzá."
A „GYENTÁS" FA A „Vágás" dűlőben Fáni Pista nevű gazdaember levágta az erdejét s a hatalmas fenyőfák törzseit a fűrészen deszkának metszette meg. A vékonyabb fákat és a faágakat feldolgozta hasábnak. Egy szép napon kiment az erdőre, hogy megnézze nem dézsmálták-e meg a kitermelt hasábot? A gyentás hasábok közül bizony sok hiányzott. Ezért megkérte Palánk Istvánt (házinevén Heiner Pista), az akkori erdőkerülőt, hogy nézzen utána, kik is lehetnek a dézsmálok. A szorgalmas erdőkerülő tisztességgel és becsülettel töltötte be hivatását. Egész napját az erdőn töltötte, többször a „Vágás"-ban is járt, de sohasem vett észre gyanús dolgot. Amikor Fáni Pista megkérte, hogy nézzen utána a dézsmálóknak, a szokásosnál korábban kiment, s jelent meg a színhelyen. Ezen alkalommal siker koronázta fáradozását. Messziről hangokat és fejszecsapásokat hallott. Óvatosan közeledett, s kit látott maga előtt mint a fiatal Géza cigányt és a már korosabb Gyulánét. Mikor Géza meglátta az erdőkerülőt, eldobta a fejszét és gyors futásba kezdett, Gyuláné azonban nem tudott szaladni öregsége miatt, az erdőkerülő könnyen megfogta. Elvette tőle a gyentás fát a fejszével együtt és végül lehúzott neki - amit nem szabadott volna — jó pár nyaklevest. Az asszony ordítozva és a leggyorsabb lépésekkel hagyta el a színhelyet, mert attól félt, hogy az erdőkerülő még jobban megveri. Otthon sírva elpanaszkodta az urának, hogy a „Vágásban" mi történt vele. Másnap reggel az erdőkerülőnek korai vendégei voltak a Gyula és a Gyulané személyében. Ez a látogatás minden volt számára, csak kellemes nem. Amikor az ajtón kilépett, Gyula cigány alázatosan köszöntötte: „Jó regveit Pista, már felkőted magadat?" Pista is viszonozta a reggeli üdvözletet, s megkérdezte Gyulától, hogy mi járatban van feleségével ilyen korán reggel? Ő sem teketóriázott sokat, egyenesen megkérdezte tőle: „Mondd csak Pista, mi volt tegnap a Vágásban, miért verted meg a feleségemet?" Az erdőkerülőt még sohasem hozta senki zavarba, mert mindig talált valami kiutat és a következő hazugsággal mentette ki magát: „Én a feleségedhez nem nyúltam hozzá, meg se érintettem. Amikor a „Vágás"-ban jártam, egy bokorból hangokat és nevetést hallottam. Amikor közelebb értem, hát kit láttam, mint a Gézát az asszonyoddal szerelmeskedni." A Gyulát elfogta a méreg, a feleségét összeszidta mindennek, és végül a következő szavakkal jópár pofont adott neki: ,,Te büdös vén kurva, jegyezd meg magadnak, ha szerelem kell, itt vagyok én, nem ez a taknyos Géza kölök." Az erdőkerülő jól a markába nevetett, hogy ilyen könnyen megúszta ezt a kellemetlen kalandot, különösen annak örült legjobban, hogy Gyula megköszönte neki ezt a felvilágosítást, amivel az adiencia véget ért.
CIGÁNYLAKODALOM A II. világháború után boldognak nevezhette magát az az ember, akinek motorkerékpárja, vagy autója volt. Ezen boldog emberek közé tartozott Alsóőrben Posch Elek is. Neki nemcsak motorkerékpárja, hanem teherautója is volt. Abban az időben ez aranyat ért. Egy vasárnapon, közvetlen az ebéd után megjelent nála a Kajtár Ernő barátja, akinek jó szabású öltönyét fehér porköpeny, fekete kobak alakú kalap és egy
rikító nyakkendő egészítette ki, ezért az egész ember úgy nézett ki, akár egy ficsúr. Rövid csevegés után Eleknek azt az ajánlatot tette, hogy vigye el őt a saját költségére Pinkafőre egy kávéra. Elek elfogadta ezt az ajánlatot, rövidesen már a falu végén száguldottak. Amikor a Flórián kápolnához értek, egy sereg alsóőri cigány, többek között a Bála és a Boczi, állták el az utat. Már messziről integettek, hogy álljon meg az autó. Elek a kérésnek eleget tett, s a cigányok máris körülvették járművét. Az első kérdésük az volt: „Hová megy?" Amikor hallották, hogy Pinkafőre egy kávéra, rögtön megkérték, hogy vigye el őket, megfizetik a benzint és külön adnak neki száz schillinget. Az Elek nem igen tudott német mondani, mert a kocsmáros és mészáros édesapjának, Posch Józsefnek, jó vevői és majdnem mindannapi vendégei voltak. Kajtár Ernő is odasúgta fülébe: „Hagyja a zsadekat (cigányokat) felülni."Eleknek se kellett mást mondani: „Avenorde". Ami annyit jelent cigányul, hogy előre. Pillantok múlva a jókedvű és nevető cigánytársaság majomszerű gyorsasággal a teherautón foglalt helyet. Amikor Pinkafőn a Schindler nevű cukrász üzletéhez értek, a cigányok jelt adtak Eleknek, hogy álljon meg. Gyors tempóval leugrottak a teherautóról, seregesen meglepték a cukrászdát. A tortákat, süteményeket és más egyéb édességeket, amit csak elértek és jónak láttak, összevásárolták és jól felpakolva hagyták el az üzletet. Elek elcsodálkozott a sok csomagon, de lassan kibújt a szög a zsákból, hogy a társaság lakodalomra megy Lapincsújtelekre. Könyörögni kezdtek Eleknek, hogy 200 schilling ellenében vigye el oda őket, különben megkésnek az esküvőről. Isten neki, fakereszt,-gondolta magában Elek, felültette a társaságot ismét az autóra és robogott velük Lapincsújtelekre. Amikor a lakodalmasház elé értek, a vőlegény és a menyasszony már díszben várták őket. Nagy volt a viszontlátás öröme. Kézszorítás, ölelkezés és csókolózás után a szobában a vendégekre már terített asztal várt. Többek között kaptak teát is, de az nem tea rummal, hanem rum volt teával. Rengeteg nép csődült a lakodalmasházhoz, hogy a vendégeket, de főleg a menyasszonyt megcsodálják. Az emberek igen kíváncsiak, de különösen a parasztemberek. Azért nem is volt csoda, hogy egy odavalósi gazdaember az Elekhez furakodott és nyájasan megkérdezte tőle, ki a főnök közülük, hová valósiak és mivel foglalkoznak. Elek rámutatott az Ernőre, hogy ő a főnök, alsóőriek és tollkereskedők. Közben odaadta Ernőnek titokban a nagy kereskedő bugyellárisát, mely teli volt kisebb bankókkal. Egy alkalmas pillanatban odasúgta neki, hogy mutassa meg a kíváncsiskodóknak a nagy bugyellárist, akik nem győztek a sok pénzen csodálkozni, ilyen sok ezrest még életükben sem láttak — mindenkettőt cigánynak nézték. Azért csak hajtogatták az atyafiak fejüket a sok pénz miatt és nem ment fejükbe, hogy a tollkereskedés ilyen jövödelmező lehet. A forró tea gyorsan felmelegítette őket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, s ki toppant be, mint Eleknek egy jó ismerőse, a komjáti jómódú Emmerich cigány, aki tényleg a tollkereskedésben gazdagodott meg. Az idő ugrott, akár egy béka, és az esküvő ideje is mindjobban közeledett. A cigányok megkérték Eleket, hogy vigye el őket autójával Árokszállásra, az esküvőre, de süket fülekre találtak. Sokallta a terhet és attól félt, hogy az autó tengelytörést szenved. Most beavatkozott a vitába Emmerich cigány is, és ígért a vezetőnek háromszáz schillinget, ha az egész társaságot elviszi. Azonfelül megígérte Eleknek, ha az autónak esetleg valami baja történne, a javítási költségeket fedezni fogja. Ilyen körülmények között, akarata ellenére is beleegyezett a vendégek szállításába, s jelt adott nekik, hogy szálljanak fel. Autója sohasem volt úgy megterhelve, mint ez alkalommal. Végül a menyasszonnyal volt egy kis probléma, aki egészen hátul kapott helyet. Elek azt mondta a vőlegénynek, hogy a menyasszonynak régi szokás szerint elől, a sofőr mellett kell ülni. Ez az indítvány nem tetszett a vőlegénynek, és azzal fenyegette Elek a társaságot, ha a vőlegény nem egyezik ebbe bele, akkor szálljon le a társaság és menjen gyalog. Ez a fenyegetés használt, a vőlegény megadta magát, a menyasszony előjöhetett és helyet foglalhatott Ernő ölében.
Lassan és óvatosan vezette Elek a túlterhelt autót, úgy hogy minden incidens nélkül végre-valahára a templomhoz ért, ahol az ünnepélyes esküvő megtörtént. Ahogyan oda, úgy vissza is lettek szállítva a cigányok, csak az volt a különbség, hogy a menyasszony ezen alkalommal már hátul a vőlegény mellett foglalt helyet. A kocsmában már nagyban húzták a zenészek, Eleket és Ernőt az új házaspár mellé ültették. Ernőt a vőlegényhez, Eleket a menyasszony mellé. Ami kevésbé volt örvendetes, az az volt, hogy Elek mellé egy ripacsos vénasszony került. Elek odaszólt Bálónak, hogy távolítsa el mellőle a vénasszonyt, és ültesse mellé a szép cigányleányt. Rá is mutatott, hogy melyiket. Báló avval védekezett, hogy a vénasszony az ő rokona, de Elek kérlelhetetlen volt, és így két szép mákvirág közé került. Szeretett volna táncolni is, de a parasztlányok nem mentek vele táncba, mert cigánynak tartották, a cigánylányok amúgy sem érdekelték. Közben betoppant két pinkafői ismerőse megfelelő női társaságban, így hamarabb lettek táncpartnernőik, mint ahogyan azt gondolták. Csak ekkor jöttek az odavalósi parasztlányok rá, hogy sem az Elek, sem az Ernő nem cigány. A tánc tartott egészen reggelig. Akkor az Elek összeszedte az alsóőri cigányokat és hazaszállította őket. A többi vendég még délig ottmaradt. Eleknek és Ernőnek a cigányok előtt mindig nagyobb lett tekintélye, s ha találkoztak egyikkel vagy másikkal, azok már mesziről köszöntek:, Jó reggelt, jó napot, vagy jó estét!"
KATONA FERKÓ KUTYÁJA A Katona Ferkó bácsi polgárineve Seper Ferenc volt. Azért kapta a Katona házinevet, mert egyik elődje sokáig katonáskodott. Az élete javarészét azonban Bécsben, a városi villamossági műveknél töltötte és csak nyugdíjas korában tért Alsóőrbe vissza, hol birtoka és háza volt. Minden jel arra mutatott, hogy a szép magyar anyanyelvét alig használhatta, mert a magyar szakkifejezésekkel mindig hadilábon állott. Ezeket a nyelvi problémákat a maga szerint úgy oldotta meg, hogy a német kifejezéseket egyszerűen szó szerint magyarra fordította át. Néha sikerült, a legtöbb esetben azonban nem, mert a lefordított új szó egyszerűen érthetetlen és távol se fedezi a német kifejezés tartalmát. Ferkó bácsi szerette a kocsmát, a társaságot, a dalt és a zenét. Ezeket a vígságokat a német nyelv „Unterhaltung" szóval foglalja össze, ami magyarul mulatságot, szórakozást és örömet jelent. Minekutána a Ferkó bácsi nem tudta, mi a német Unterhaltungnak a magyar neve, a szószerinti fordításhoz fordult és elnevezte „alátartásnak". Farkas Istvánnak, aki a Bohner Istók házinevet viselte, volt Vörösvár mellett egy közkedvelt kocsmája, melynek a kapuja felett a német felírás, „Schau ma eini" ragyogott, ami magyarul annyit jelent: „Nézzünk be, tekintsünk be". Ezt az egykori tímárházat a Ferkó bácsi „Becsali csárdának" nevezte el. A kocsmárosnak volt két szép leánya, a Mici és a Jolán, akik a Ferkó bácsi szemeiről le tudták a kívánságát olvasni. Ezért aztán nem volt csoda, hogy ennek a vendéglőnek lett a törzsvendége. Néha magával vitte a húzómuzsikáját is, a zenére jöttek a vörösvári vendégek is és akkor a szórakozás rendszerint éjfélig tartott. Ilyen esetben a kedvenc nótáit, köztük a „Sárga rececét" és a ,,Kis egeret" mindig elénekelte a vendegek örömére. A Ferkó bácsinak volt egy „Flokki" nevű házőrző kutyája, melynek az volt a tulajdonsága, hogy a kolduló cigányokat nem állhatta. Egyszer egy cigány betimpolodott az udvarba. A kutya a szokásához hűen nagyban csaholni kezdett és mikor látta, hogy a cigány se teszi se veszi, olyan méregbejött, mintha valaki egy hegyes vasvillával szúrta
volna meg. Ilyenkor képes lett voina a kiállhatatlan cigányt csontostól és bőröstől felfalni. A háziasszony, a jószívű Méci néni, nem volt otthon, aki a cigányoknak mindig adott valamit, Ferkó bácsinak meg esze ágába se volt az ajtót kinyitni. A cigány s állhatta az ugatást, azért fogta a furkós botját és olyan csapást mért a kutya hátára, hogy szegény állat kínjában velőtrázóan elriantotta magát. A nagy riasztásra a Ferkó bácsi is kijött a szobából, hogy ki bántotta a kutyáját. De mielőtt a tornácra tette a lábát, a cigány máris az utcaajtóhoz menekült. A tettes láttára elfogta a méreg és azért a következő szavakkal fenyegette meg: „Megállj cigány elrosszabítotad a helyzetedet. Ha még egyszer az udvaromba mersz lépni, fogok én is egy lécet és úgy leütlek vele, mint ahogyan te a kutyámat leütötted! " A cigány kerülte jó sokáig a Ferkó bácsi házát, de egyszer, mikor a gazda nem volt otthon, mégis bement az udvarába. A Méci néni adott neki valami kicsiséget, de a kutya nem feledte el a hátbaütését és olyan csaholásba kezdett, hogy meddig a cigányt látta, nem lehetett lecsillapítani.
VEREKEDÉS Seper Jánosnak házineve Tamás Jancsi volt. Ezt a nevet az öregapjától örökölte, mert azt Tamásra keresztelték. A fiatal Jancsi a felsőőri Schrantz kocsmárosnál pincérnek tanult, és amikor kitanult, elköltözött Budapestre, ahol az évek során egy előkelő étteremben főpincér lett. Itt sajátította el a városi viselkedést, nyelvet és az életmódot. Ha néha hazalátogatott, az alsóőri atyafiak pesti urat láttak benne. Ezért egyszerre elnevezték Seper úrnak. Ez a név megmaradt neki egészen élete végéig. Egyik alsóőri látogatása alkalmával megismerkedett a csinos Zsuzsi Rózával, akit később el is vett feleségül. Úgy látszik a Róza kisasszonynak sem volt kedve Alsóőrről Budapestre költözni, így Seper úrnak kellett engedni, aki Rózája kedvéért búcsút mondott Budapestnek és visszatért kedves szülőfalujába. Itthon felvette a községkocsmát és felcsapott kocsmárosnak. A jó konyha és pince miatt a kocsmának sok vendége volt, különösen muzsika alkalmával. Egyszer az alsóőri önkéntes tűzoltóság nyári mulatságot rendezett a Seper úrnál. Az alsóőri Gyula környéken nem volt visszatért a lélek. Ha vendégek miatt, mert volt néppel.
cigány rezesbandája gondoskodott a tánczenéről, melynek a párja. Amikor azok rázendítettek, akkor még a haldoklókba is a Gyula banda játszott, akkor a kocsmárosnak nem kellett félni a ilyen alkalommal a kocsma összes helyisége az udvarral együtt teli
Ezeken a mulatságokon sok cigány is részt vett, akiknek a jó bor úgy a fejükbe szállott, hogy az udvaron elkezdtek maguk között verekedni. Aki a legjobban ütött, vert és ordított, az a részeg Szeló cigány volt. Seper úr nem szerette a lármát és a verekedést, rendet akart a verekedő cigányok között teremteni. Szándéka meghiúsult, mert a cigányok mind őrá támadtak és el akarták verni. Az akkori időben a Marcin Jóska volt a kisbíró. Őt az egyességéért Seper úr nagyszerűen tudta pincérként kasználni. Amikor Jóska látta, hogy a kocsmáros úr mind nagyobb veszélybe kerül, nem húzta magát egy percig se, rögtön a segítségére sietett. Szerencséjére a kocsmaszínben megpillantott egy ekecsúsztatót, azt szétszabta és az egyik szárnya ütlegül szolgált neki. Mint régi katona nem teketóriázott sokat, egyenesen a Szeló felé ment és olyan hatalmas ütést adott a mellére, hogy az szótlanul össze roskadó tt. Mindenki azt hitte, hogy meghalt, mert egészen mozdulatlanul feküdt a földön, de Szeló szívós volt, akár egy macska. Vízzel locsolták, és végre egy jó óra múlva magához tért, feltápászkodott és lassan hazacsoszogott. Másnap a Zsófi Istóknak elpanaszkodta, hogy a kocsmában mi történt vele.
Többek között szó szerint azt mondta: „Istók bácsi! Én is adtam, meg kaptam is, de olyan ütést, mint a taknyas kisbírótól kaptam, olyan ütést nem kaptam senkitől. Az még egy ökörnek is elég lett volna, nem egy embernek. De azért nem baj, majd még visszafizetem neki. Majd még gyün arra kinek. Akkor majd én is leütöm az orrát!" Zsófi Istók rögtön tudósította Jóskát Szeló szándékáról. Azért Jóska egy jó darabig kerülte a cigánytelepet, mert nem akart Szelóval találkozni. Mikor egyszer tehénszekerével a cigányházak mellett elszekerezett az igaszeget szükség esetére a kezében tartotta, de nem kellett neki igénybe venni. A cigányok tudták, hogy a Jóskával nem lehet kukoricázni, azért tartottak is tőle. Ha a Jóska Szelóval később találkozott, farkasszemet néztek egymással. Tettlegességre azonban többé nem került sor.
Képek
Alsóőr térképe 1858-ból. Községháza
UTÓSZÓ HELYETT SEPER KÁROLY (1911-1987), az őrvidéki Alsóőr szülötte, középkori határőrök késői leszármazottja volt. A név, amelyet ő gyepűőrnek értelmezett, 1549-ben fordul elő először Alsóőrben két személlyel (családdal?). A Seperek a legnépesebb kisnemesi nemzetségek közé tartoztak, 1845-ben, az utolsó nemesi összeíráskor Alsóőrben 59, a szomszédos Fel sőőrött 22 tagját tartották nyilván. Seper — apja foglalkozása révén Koacs — Károly dr., aki Felsőlövőn végezte el a középiskolát, a berlini és a bécsi egyetemen jogot hallgatott, a nagynémet gondolattal szembeni hódolata kihatásaként csak élete második felében kezdte igazán értékelni magyar mivoltát. Nem mintha megtagadta volna magyarságát, de a kisebbségi sors, a német nyelvű iskolázottság, majd a II. világháború német katonaként átélt eseményei folytán, mind ehhez német nyelvű környezetben, háttérbe szorult nála származása. Munkaköre Bécshez kötötte (a Bécs Városi Biztosítónál dolgozott), ahol az ottani magyarok körében fokozatosan fedezte fel azokat a mély gyökereket, amiktől végképp sohasem szakadt el, de amelyekhez már öntudattal és mint nyugdíjas földrajzilag is visszatért. Jelképesen is felfogható tetté vált makacs elhatározása: telkén ismét meghonosította a már a múlt század első felében kipusztult szőlőt és hetven felé közeledve építtetett új házat az örökölt régi helyén. Már bécsi évei alatt, a hatvanas évek második felétől növekvő rajongással vetette magát az Őrvidék, elsősorban szülőfaluja történetének feltárásába. Sehogyan sem hagyta nyugtát, hogy nem tudott felfedezni semmi világraszólót, pedig az volt a célja, hogy híres, nagy eseményekkel felkeltheti és erősítheti az őriek népi tudatát. Aztán elég lett büszkeségnek a határőrző kisnemesi múlt, amely kiemelte, megkülönböztette a magyar településeket a környező volt úrbéres falvaktól. Ilyen indítékkal újította fel tüntetőleg a kiveszett őri viseletet is, vendégeit ünnepi alkalmakkor „kék posztóban", csizmásan fogadta. 1968-tól vállalta az 1966-ban alakult Alsóőri Otthon egyesület elnöki tisztségét, de már ezt megelőzően ő dolgozta ki mind ennek, mind a szintén 1968-ban létesült Burgenlandi Magyar Kultúregyesületnek alapszabályait. Seper Károly érdeme volt az alsóőri falumúzeum létrehozása (hivatalos megnyitása 1973. október 6-án volt) és Alsóőr történetének megírása német nyelven Unterwarter Heimatbuch (1976). Címmel Őrségi daloskönyvében (1971) összegyűjtötte és sokszorosított füzetben kiadta a szülőfalujában ismert magyar nép- és műdalokat. Ugyancsak neki volt köszönhető a faluja iránti érdeklődés felkeltése a burgenlandi tartományi kormányzóságnál, a falumúzeum által egyre több látogatója lett az addig alig számontartott falunak. Jelen kötet Alsóőr története német nyelvű feldolgozása kivonatos magyar változatának és egyben más szintű folytatásának tekinthető már csak azért is, mivel itt aránytalanul nagy teret kap a Seper Károly által feljegyzett szájhagyomány. Mindamellett forrásértékű szövegek és regék ötvöződnek történeti valósággá, amely az őrök letelepülésétől a közelmúltig tart időbelileg be nem tájolt szokásokkal. Megfelelő források híján nem egy vonatkozásban találgatásokra kényszerül a szerző. Seper Károly faluképének történeti hátteret varázsol: történeti eseményeket fűszerez rejtelmes, tanulságos és mulatságos történetekkel oly módon, hogy a hétköznapok jobbára a kópéságok által nyernek színt, kapnak ízt. Nyelvezete azé a kisebbségi magyaré, aki — mint ismételten fájlalta — akadémikus létére magyar iskola híján nem tanulhatott meg irodalmi szinten fogalmazni. Pótlásul már ötven fölött járva kezdett magyar órát hallgatni a bécsi egyetem tolmácsképző intézetében. Ezen tények figyelembevételével kell fogadni Seper Károly feldolgozását, nyelvezetét, — olyan emberét, aki végül is ősei földjén ismét meglelte hazáját. Szólni kell ehelyütt Seper Károlyról, az emberről is. Jelleme egyes vonásai kirajzolódtak már a fentebbi utalásokból. Ő mindazonáltal igazi konok magyar volt: szerette és megbecsülte barátait, ennek főként nemes vendégszeretetével adott kifejezést. Felesége, Mariska ehhez konyhájává1 teremtett vendégmarasztaló légkört. Seper Károly felvidult, hacsak egyí vásúnak vélt látogatót üdvözölhetett házában. A világ folyásáról szóló eszmecsere mellett feloldódott a kölönböző helybéli történetek
elbeszélésével, nem egy vonatkozásban gunyoros bölcselkedésével. Viszont meg kell vallani, mennyire elkeserítette, megharagította a megnemértés. Atyjafiai bár elismerték benne a tanult embert, mégis különcöt is látták benne, akit, jelesen a múzeumlétesítés miatt idegenkedve fogadtak, az őriek alapvonásaként bizalmatlansággal övezték mindaddig, amíg őt igazolta a siker. Ma már tudják Alsóőr lakói, mit tett a faluért Seper Károly, akit a hivatalos osztrák szervek ismételten elismerésben részesítettek, kitüntettek. Népszerűtlenségének egyik oka volt persze egyenes beszéde, határozott, feszült helyzetekben éles fogalmazása, vagyis nem volt behízelgő, alkudozó alkat. * A kiadáshoz bizonyos sorrendbe kellett szedni a keletkezésük sorrendjében összegyűlt írásokat. Ezáltal négy csoport különböztethető meg: 1. történeti feljegyzések, 2. a templomra, plébániára és az iskolára vonatkozó adatok, 3. a népszokások körébe eső, illetőleg, 4. az anekdota, adoma fogalmát kimerítő történetek, ezen belül külön a helybéli cigányokkal megesett dolgok. A kézirat eredeti lazaságának megfelelően a könyv nem tagozódik címekkel ellátott fejezetekre, hanem az egyes képmellékletek érzékeltetik az átmenetet az egyik tárgykörből a másikba. Mindazonáltal a tartalomjegyzékben a helyenkénti nagyobb sortávolság jelzi, hogy új fejezet következik. Az egyes szavak írásmódja a jelenlegi magyar helyesírás szabályait követi, ellenben megmaradt a tájszavak Seper Károly általi írásmódja. Úgyszintén lehetőség szerint nem történt változtatás a kifejezéseken, stíluson, ezzel is ügyelve a szöveghűségre. A kötetnek eredeti megállapodás szerint a szerző 75. születésnapjára kellett volna elkészülnie. Nyomdatechnikai okokból ez nem volt lehetséges. Annál súlyosabb kötelezettséggel jártak a kiadási gondok Seper Károly 1987. március 28-án bekövetkezett halálával. Ha posztumusz is, de remélhetőleg érdemben állít ez a könyv is Alsóőr hű fiának emléket. DEÁK Ernő
Tartalom Alsóőriekhez -----------------------------------------------------------Előszó ------------------------------------------------------------------------------
Hogyan éltek az Árpád-kori alsóőri határőrök? --------------------------A „Tilamos" erdő titka ------------------------------------------------------------A gyepűrendszer nyomai Alsóőrben -------------------------------------------Alsóőr őslakossága --------------------------------------------------------------Az alsóőri Seper családról -------------------------------------------------------Hogyan történt az adásvétel 1803-ban ---------------------------------------ítélet birtokügyben ---------------------------------------------------------------Lajtabánság -----------------------------------------------------------------------A Direktórium ----------------------------------------------------------------------Megszálló csapatok Alsóőrben --------------------------------------------------Különös álom -----------------------------------------------------------------------
Alsóőr a reformáció és ellenreformáció idején --------------------------Kazó István egyházvizsgálata 1697-ben -------------------------------------Batthyány féle vizitációja 1757. október 20. Alsó Eőri leányegyház -----Szily féle kanonoki vizitáció 1779. augusztus 12-13 ------------------------A helybeli káptalan ---------------------------------------------------------------Az alsóőri plébánia ----------------------------------------------------------------
Keresztelési szokások ---------------------------------------------------------Bérmálás ---------------------------------------------------------------------------Régi alsóőri lakodalmas szokások ----------------------------------------------Majális ------------------------------------------------------------------------------Felravatalozás --------------------------------------------------------------------Pulay József esperes úr ----------------------------------------------------------
Horváth János plébános úr ------------------------------------------------------Farkas János esperes aranymiséje --------------------------------------------Borbeli irigység --------------------------------------------------------------------„Bulf" plébános úr ----------------------------------------------------------------Az előimádkozók ------------------------------------------------------------------Az utolsó lékai búcsú ------------------------------------------------------------A brutális ember vagy a felsőpulyai körmenet -------------------------------Az alsóőri strázsák ---------------------------------------------------------------Az alsóőri tűzoltóság életéből --------------------------------------------------A keresztfiú -------------------------------------------------------------------------
Három rege ---------------------------------------------------------------------Három ördögtoll -------------------------------------------------------------------Az arany ----------------------------------------------------------------------------Az orvvadász ----------------------------------------------------------------------A Szent János szobor ------------------------------------------------------------Nyestvadászat --------------------------------------------------------------------A szőlőlopók -----------------------------------------------------------------------A Názáreti Jézus ------------------------------------------------------------------A nemes ember -------------------------------------------------------------------Szebaszt meggyilkolása ---------------------------------------------------------Ebugatás ---------------------------------------------------------------------------A Mária Lanzendorf-i feszület ---------------------------------------------------Hintéshordás ----------------------------------------------------------------------Apa és fia --------------------------------------------------------------------------Az útonálló Maksz ----------------------------------------------------------------
-Bedenek Józsi ---------------------------------------------------------------------Seper István a püspök huszárja -----------------------------------------------A béka ------------------------------------------------------------------------------A bukli -------------------------------------------------------------------------------A gánica ----------------------------------------------------------------------------A krumpli ---------------------------------------------------------------------------A hadiszobor ----------------------------------------------------------------------A papszolgáló ---------------------------------------------------------------------Madarászok ------------------------------------------------------------------------A vörösvári kastély égése -------------------------------------------------------Cilinder Pista ----------------------------------------------------------------------Ferber Károlytól származó becenevek ----------------------------------------A szőlő ------------------------------------------------------------------------------A hátbadobás ---------------------------------------------------------------------Erős János -------------------------------------------------------------------------A faragatlan lány -----------------------------------------------------------------Leánykérő --------------------------------------------------------------------------A tüskebokor ----------------------------------------------------------------------Asszonycsere ----------------------------------------------------------------------Állj! ki vagy? -----------------------------------------------------------------------A tiszteletdíj -----------------------------------------------------------------------A koszorú --------------------------------------------------------------------------A tor ---------------------------------------------------------------------------------A fehér kép ledöntése ------------------------------------------------------------
Tudnak még magyarul az alsóőriek? -------------------------------------------A rövidebb húzás -----------------------------------------------------------------A második „otthon" megvásárlása ---------------------------------------------A tyúkügy --------------------------------------------------------------------------Vámvizsgálat -----------------------------------------------------------------------
Kutyaverés a Cigányutcában -------------------------------------------------Kis medve, nagy medve ---------------------------------------------------------A kártyázás ------------------------------------------------------------------------A kalapos kisasszony ------------------------------------------------------------Méretvétel koporsóhoz ----------------------------------------------------------A fehér gyalogos ------------------------------------------------------------------Purel cigány ------------------------------------------------------------------------Medvetánc -------------------------------------------------------------------------Szivarozás -------------------------------------------------------------------------A „gyentás" fa ---------------------------------------------------------------------Cigánylakodalom -----------------------------------------------------------------Katona Ferkó kutyája ------------------------------------------------------------Verekedés --------------------------------------------------------------------------
Utószó helyett ---------------------------------------------------------------------