ELŐSZÓ Az emberiség történetéről írásbeli adatok csak az elmúlt 5000 évben maradtak fent, és ezek is kritikusan értékelendők. Fajunk kialakulása azonban mintegy 150 000 éve történhetett, 145 000 év tehát szinte ismeretlen. Az „őskorszakok” sötét kútjába számos tudomány képviselői próbáltak pislákoló fény mellett betekinteni. A magyar kultúrtörténet kutatásában is több tudományág képviselői működnek közre: történészek, régészek, nyelvészek, akik a régmúlt tárgyi, írásos és nyelvi emlékeit keresik, az embertan (antropológia) művelői pedig őseink csontjait faggatják haszonnal. A genetika forradalmának kezdetét 1953-tól, a genetikai anyag: a DNS szerkezetének és szerepének megértésétől számítjuk és ennek csúcspontját 2004-ben, az emberi DNS makromolekula „megfejtése” jelentette. Ezzel valóra vált az európai kultúra nyitányát jelentő ógörögség álma és tanácsa: „Ember, ismerd meg önmagad”. A DNS-ben foglalt genetikai tervrajz jelenti életünk alapját, amely azután a külső hatásoktól befolyásolva, jól-rosszul megvalósul. A genetika fejlődése az emberiség származását is teljesen új megvilágításba helyezte. A kutatások nemcsak Ádám-Éva jelképes létét, de még életük idejét és helyét (az „Édenkert”-et) is becsülhetővé tették. A magyar kutatók is éltek a genetika új lehetőségeivel, nemzetközi együttműködések keretében és a hazai kutatási bázisokon. E kiállítás alkalmat nyújt ezeknek az eredményeknek a bemutatására is. Dr. Czeizel Endre orvosgenetikus
Illusztráció (háttér): DNS-molekula © Czeizel Balázs
Tudományágak találkozópontja Az őstörténet kutatása során csak több tudományág – elsősorban a régészet, a néprajz, a nyelvtudomány, az antropológia és a genetika – együttműködésével érhető el érdemi eredmény, és természetes, hogy többféle tudományos elképzelés is létezhet egyidejűleg. Dr. Pálóczi Horváth András
Antropológiai kutatás KÁRPÁT-MEDENCE: A HADAK ÚTJA – A NÉPEK OLVASZTÓTÉGELYE A Kárpát-medence benépesedése évezredeken keresztül zajló folyamat volt, amelynek során minden égtáj felől érkeztek népek. A népsűrűség a neolitikumtól folyamatosan nőtt, eltekintve néhány átmeneti visszaeséstôl. Alig volt olyan nép, amely tovább vonult azt követően, hogy hosszabb-rövidebb ideig itt élt. Biológiai-genetikai szempontból az összes ideérkező, asszimilálódó törzs a mai magyarság ősének tekinthető. Ebben az értelemben rendkívül sok rokoni szál köt össze minket Európa más népeivel. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy meghatározó, integráló szerepe van a 895-ös honfoglalással a Kárpát-medencébe érkező magyaroknak a magyar etnogenezisben, a nemzettudatban, a kulturális hagyományban és a nyelvben. Ez az a kiemelkedő történelmi esemény, amely megkülönböztet minket a környező népektől. A magyar honfoglalással azonban nem zárult le a magyar nép etnogenezise, hiszen évszázadokon keresztül jelentős néptömegek érkeztek a Kárpát-medencébe a besenyők, kunok, jászok, romák, a különböző szláv és német nyelvű népek, valamint a zsidók betelepedésével. Dr. Fóthi Erzsébet
Fotó (háttér): © Benkô Mihály
EURÓPA ELSŐ MEGHÓDÍTÁSA A korai őskőkor kezdetén, mintegy 800 ezer évvel ezelőtt az első hominidák Afrikából kiáramolva elérték Európát. Ebben az időszakban a Föld klímája egyre hidegebb lett. A korszak embere, a Homo Erectus (felegyenesedett ember) pattintott kavicseszközöket használt. A 400 ezer éves Homo erectus paleohungaricus maradványát Vértesszőlősön találták meg. A középső őskőkor korszakára, 120 ezer évvel ezelőttre keltezhető az első neandervölgyi ember, a Homo sapiens neanderthalensis megjelenése, aki szilánkokból készített kaparók és hegyeket magába foglaló kőeszközök készítőjeként ismert. Elterjedési területe Nyugat-Európától Közép-Ázsiáig tartott. Ebbe a típusba tartozik a Bükk hegység Suba-lyuk barlangjában talált neandervölgyi ember is. A lelet kora körülbelül 30 ezer éves, egy 5 év körüli gyermek koponyájából, valamint egy nő állkapcsából és néhány csontjából áll.
EURÓPA ÚJABB MEGHÓDÍTÁSA A legújabb elmélet szerint a mai modern Homo sapiens csak mintegy 40 ezer évvel ezelőtt vándorolt be Európába. Európában a késői őskőkor időszaka (felső paleolitikum) 35–40 ezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak, a Würm idején kezdődött. A kőeszközökön kívül csontból, szarvból is készítettek eszközöket, például szigonyokat, tűket; kagylókból, fogakból nyakláncokat is. Az élelemszerzésben a vadászat és a gyűjtögetés kiegészült a halászattal. A késői őskőkor embere lényegében a mai emberrel azonos megjelenésű. Ők a Homo sapiens fossilis, a Homo sapiens ásatag elődei. Külső megjelenésük kialakulásában a legfontosabb tényező a földrajzi izoláció és a kis populációméret volt. A jégkorszakban Európa területének északi felét állandó jég borította, csak a déli fele volt valamelyest alkalmas az emberi élet számára. Az emberek a legzordabb korszakokat menedékhelyeken, úgynevezett refúgiumokban vészelték át. Ezek egymástól nem túlságosan nagy távolságra lévő barlangból álltak, a bennük élők közeli rokonai voltak egymásnak. A génállomány állandósult, a ritka variációk kiválogatódtak , a csoport tagjai nagyon hasonlítottak egymásra. Így alakultak ki azok az emberfajták vagy típusok, amelyek később a jégkorszak után, a klíma melegebbé válásával szétrajzottak Eurázsiában, benépesítve az egész kontinenst. Dr. Fóthi Erzsébet Suba-lyuk barlang Vértesszôlôs
Fotó: A suba-lyuki gyermek koponyájának arcrekonstrukciója © Kállai Márton Fotó (háttér): Suba-lyuk barlang bejárata © Kállai Márton
Embertani típusok Európában számos lelőhelyről kerültek elő csontmaradványok, amelyek hasonlóságuk alapján az alábbi három fő formakörbe sorolhatók: Brünn-Predmosti típus Két közeli lelőhelyről mintegy 40 egyén csontmaradványai kerültek elő. Hosszú, keskeny koponya, markáns arc, erőteljes koponyarelief, magas termet jellemző erre a típusra. Ez a protonordikus típus elsősorban Európa északi felét népesítette be, ma is az ebből kialakult északi, nordikus típus a leggyakoribb Skandináviában, Németországban, de még a nyugati szláv nyelvű népek, a csehek és a lengyelek között is. A Kárpát-medencében a neolitikum óta ismert. A III–VI. század között számos germán törzs (gepidák, langobardok, gótok stb.), majd az újkorban német és szláv ajkú népességek betelepülésével tovább nőtt az arányuk.
Combe Capelle típus A hasonló nevű lelőhelyről kapta elnevezését. Ez a protomediterrán típus a mediterráneumban terjedt el Portugáliától a Földközi-tenger partvidékén át egészen Indiáig. A hatalmas területen való elterjedés sok formavariáció alakulását eredményezte. A termet és az arc nagy változatosságot mutat, a barna színkomplexió viszont egységesen jellemző. Gracilis formája Magyarországon főleg a Dunántúlon fordult elő. Egészen a római korig az ősi pannon népesség meghatározó elemeként figyelhetjük meg a temetőkben. Még a mai népességben is felismerhető.
Cro-Magnon típus A közép-franciaországi Cro-Magnon-ból és az olaszországi Grimaldi-barlangokból kerültek elő e típus klasszikus képviselői. Agykoponyájuk hosszú, arcuk alacsony és széles. Szemüregük alacsony, szögletes, állkapcsuk széles, az állkapocs-szeglet kiálló, emiatt az arcuk körvonala szögletes. Termetük magas, testalkatuk erőteljes. A cromagnoid típus a két előbb említett típusok közötti sávban, mindkét típus elterjedési területére is behatolva terjedt el Nyugat-Európától az ázsiai sztyeppéig. A haj általában fakószőke, a szem szürke. A keleti szláv népek etnogenezisében a legfontosabb szerepet játszotta, de a skandináv népeknél is jelentős a hatása. A magyarországi temetőkben is felismerhető ez a típus már a neolitikumtól kezdve.
Fotó (háttér): Mások? A suba-lyuki öt év körüli gyermek koponyájának arcrekonstrukciója (kb. 30 000 éves lelet) és egy mai ötéves gyermek © Kállai Márton
Valószínűleg további refúgiumok is léteztek Európában a jégkorban. Több olyan embertani típus létezik a neolitikumtól napjainkig, amelynek felső paleolit előzményei eddig nem kerültek elő.
Alpi típus Az Alpok magasan fekvő falvaiban, Franciaország központi tájain és Csehország hegyvidékén izolátumként működő kis falvakban ma is felismerhető ez a típus, amelyet barna színkomplexió, kisközepes termet, rövid koponya, lekerekített, gyerekes arcforma jellemez. A Kárpát-medencébe a keltákkal érkeztek az alpi típusú emberek.
Dinári (adriai) típus Magas termet, meredek, lapos nyakszirt, rövid agykoponya, keskeny arc, erősen kiálló, hajlott orr, sötét színkomplexió jellemzi. Ez a típus is a magas hegységek lakosságával kapcsolatos, főleg a Dinári-Alpokban fordul elő a montenegróiaknál, szerbeknél és bosnyákoknál, de a Tiroli-Alpokban és az Északi-Kárpátokban is megtalálható. A Kárpát-medencébe a környező magas hegyekből a lakosság beszivárgása folyamatos lehetett, mert kis számban minden korszakban előfordulnak dinaroid emberek.
Elő-ázsiai (armenoid vagy anatóliai) típus Az előzőhöz nagyon hasonló morfológiai jellegegyüttessel írható le, de az orr erősebben kiálló, a homlok is hajlottabb. Főleg az örményekre jellemző, de a velük szomszédos országok lakosságában is gyakran előfordul. Paleolitikus előzménye nem ismert, de a neolitikum nagyon fejlett mezőgazdasági kultúráját már ezzel az embertani típussal jellemezhető lakosság hozta létre Elő-Ázsiában. A Kárpát-medencében nem gyakori, de a neolitikum óta ismert.
Mongolidok a Kárpát-medencében A nagyon kis mértékben ugyan, de még a mai magyarságban is megfigyelhető mongolid vonások döntő részben az avar korban kerültek a Kárpát-medencébe. Az avarok egyik törzse, a zsuan-zsuan belső-ázsiai mongolokból állt. Az avar is összetett nép volt, erről különböző mongolid típusok tanúskodnak: bajkáli, belső-ázsiai, tungid és szinid (kínai) típus a leggyakoribb közöttük.
Dr. Fóthi Erzsébet
Fotó (portrék): © Szûcs Gergely, Szûcs Boglárka Fotó: Tarsolylemez, Bodrogvécs © Magyar Nemzeti Múzeum Fotó (háttér): Bene vitéz koponyája © Magyar Természettudományi Múzeum, Embertani Tár / Kállai Márton
Őstörténeti kutatás A HONFOGLALÁS ELŐZMÉNYEI A 895-ös honfoglalás kulturális értelemben a magyar etnogenezis alapvető jelentőségű eseménye.
A magyar őstörténet kutatásában a legutóbbi időkig a nyelvtudományé volt a vezető szerep, mivel a régmúlt történetének legtöbb adatát maga a nyelv őrizte meg. Az összehasonlító nyelvészeti vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a magyar nyelv a finnugor és szamojéd nyelveket magába foglaló uráli nyelvcsaládba tartozik. A nyelvek rokonsága azonban nem feltétlenül jelenti a népek embertani és genetikai, tehát biológiai rokonságát. Ugyanis az egy nyelvet beszélő emberi közösségek embertani arculata, kultúrája átalakul a más népekkel való kapcsolatok, keveredések hatására. Korai történetünk megismerésénél a hagyományos történetírói módszerekre kevésbé támaszkodhatunk, mivel a legkorábbi írott források csak a 9. századból valók, ugyanakkor a magyar nyelv és nép legalább 2500 éves önálló múltra tekinthet vissza. A régészet a tárgyi emlékanyag segítségével ugyan viszonylag hiteles képet tud alkotni egy-egy terület műveltségi állapotáról, a régészeti leletanyag nem mindig köthető valamely régi népcsoporthoz. Dr. Pálóczi Horváth András
Fotó: Bécsi szablya © Magyar Nemzeti Múzeum Festmény (háttér): Rege a csodaszarvasról sorozat, részlet © László Gyula
A MAGYAR NÉP ETNOGENEZISE Az önálló magyar etnikum kialakulását jelző magyar népnév (jelentése: „beszélő ember”) még az ugor közösség keretei közt alakult ki, önálló népet attól az időtől jelöl, amióta az obi-ugor és a magyar nyelv elváltak egymástól. Ez i. e. 1000 és 500 között, a bronzkor utolsó és a vaskor első századaiban mehetett végbe. Az önelnevezésen kívül ekkor alakult ki a magyar eredetmonda is (az úgynevezett csodaszarvas-monda), melynek késői változatát Kézai Simon jegyezte le Gesta Hungarorum néven emlegetett krónikájában 1282–85-ben. Mi a nép? A nép (etnikum) fogalmat olyan embercsoportra alkalmazzuk, amelynek tagjai tudatosan vallják összetartozásukat és a többi hasonló csoporttól való különbözőségüket (etnikai vagy mi-tudat), és sajátságos kulturális jegyekkel rendelkeznek (nyelv, szellemi és anyagi műveltség).
A néppé válás Az etnikumok nem öröktől fogva valók: az emberi társadalom bizonyos fokán jönnek létre, általában igen hosszú idő alatt. Ez a folyamat az etnogenezis, mely során az etnikai öntudat megszilárdulásának természetes velejárójaként kialakul a pozitív jelentéstartalommal bíró népnév (például úr, „előkelő”, „beszélő ember”), s megszületnek a szomszédos idegen csoportokat jelölő – rendszerint negatív – elnevezések (például barbaros=habogó, nyemec=néma). Az etnikumok rendszerint egy közös őstől származtatják magukat, melyek többnyire mitikus lények, sokszor csodás állatalakok. A származástudat a népek eredetmondájában jut kifejezésre.
Néptörténet Az etnogenezis lezáródása nem jelenti azt, hogy a megszületett nép a későbbiekben változatlan formában él tovább. A népek - kivéve néhány földrajzilag elzárt csoportot - a későbbi történetük folyamán is folyamatosan változnak, néprészek válnak le róluk, újabbak csatlakoznak hozzájuk. Ez a népalakulás azonban már nem része az etnogenezisnek (néppé válásnak), hanem már az etnikai történet (néptörténet) időszakába tartozik. A két fogalom tehát nem egymás szinonimája.
Dr. Fodor István
Festmény (háttér és alsó kép): Rege a csodaszarvasról sorozat, részlet © László Gyula
Hosszú vándorlás nyugat felé Nyugat-Szibéria A magyar etnogenezis színtere a Nyugat-szibériai-alföld, az Irtis–Isim–Tobol folyók vidéke lehetett, mely az eurázsiai füves pusztaság, a sztyepp északi peremén és a ligetes sztyepp övezetében fekszik. Ez az életföldrajzi környezet tökéletesen megfelelt az ekkoriban kialakuló lovas nomadizmus igényeinek, mely gazdálkodási mód önmagában is elősegítette a térségben az etnikai konszolidációt. Az új életformára a magyarság is áttért, ami kihatott további etnikai történetére.
Magna Hungaria Őseink a türk birodalom kialakulásának időszakában kezdődött sztyeppei népvándorlások miatt a VI. sz. közepe táján az Ural nyugati oldalára, a mai Baskíria területére költöztek, melynek földrajzi-növényzeti viszonyai hasonlóak voltak korábbi környezetükhöz. Julianus 1236-ban itt talált rá keleten maradt rokonainkra, s ő nevezte e területet Magna Hungariának (Régi Magyarországnak).
Levédia 750 körül a magyarság nagyobbik része Magna Hungariából a Don-vidéki Levédiába költözött, ahol életük a kazár birodalom keretei között zajlott. Kazár hatásra és mintára itt alakult ki az első, nomád típusú magyar állam (az úgynevezett kettős fejedelemség), itt szilárdult meg a „pogány államvallás”, az egyisten hiten alapuló táltoshit, tengrizmus, és a magyarság itt vált részesévé a mindenütt megfigyelhető nagy megtelepedési folyamatnak, melynek során erős földművelő közössége alakult ki.
Etelköz Őseink 850 után a Dnyepertől nyugatra fekvő Etelközbe költöztek, ahol már szinte semmi nem választotta el őket a Kárpát-medencétől és a honfoglalástól. Írott forrásaink tanúsága szerint 862-től kezdve gyakran indultak nyugat-európai hadjáratokra. A magyar őstörténet korszaka a 895-ös honfoglalással zárult le, ami döntő változást hozott életformájukban. A Kárpát-medencében ugyanis nem volt mód a keleti típusú, folyó menti nomadizálásra, ezért az Alföldre érkező nomád népekhez (szarmaták, avarok) hasonlóan viszonylag gyorsan megtelepültek. A X. században létrejött a magyar faluhálózat, a nomadizáló közösségek száma erősen megcsappant, és a század végére a nomád típusú társadalmi és katonai elit is elvesztette hatalmi súlyát.
Dr. Fodor István
Térkép: © Nemerkényi Zsombor Fotó (háttér): © Benkô Mihály
MÁS NÉPEK GYŰRŰJÉBEN Vándorlása során az ősmagyarságról több néprész levált – például a Kaukázuson túlra szorult szavárd-magyarok, a Magna Hungariában maradottak –, s több idegen eredetű népcsoport csatlakozott hozzá például a székelyek bolgár–török ősei, a heterogén népi összetételű kabarok. Ez tovább tarkította a magyarság etnikai (biológiai) arculatát, mely már a néppé válás időszakában sem volt egységes. A sztyeppén élő ősmagyarság kezdetben zömmel iráni nyelvű népek szomszédságában élt, majd ez utóbbiak helyét az V. századtól a török nyelvű népek vették át. A törökség erős nyelvi és műveltségi hatását tükrözik nyelvünk bolgár–török jövevényszavai és a régészeti emlékanyag. A magyarság kialakulásától kezdve elveszítette szinte minden kapcsolatát finnugor nyelvű rokonaival, idegen nyelvi környezetben élt, mégis közel kétezer éven át (i. e. 1000 – i. sz. 895) megőrizte finnugor eredetű nyelvét és etnikai öntudatát. Meglehet, ebben szerepe volt a sztyeppén teljesen rokontalan és elütő nyelvének is, ami megnehezítette a szomszédokkal való kapcsolatteremtést.
LÉTEZIK-E MAGYAR EMBERTANI ALKAT? Obi-ugor rokonság A honfoglaló magyarság embertani értelemben szinte nem is hasonlítható a nyelvileg hozzájuk legközelebb álló késői obi-ugorokhoz, mert ezek bonyolult népi fejlődése egészen más úton haladt. Az obi-ugorokkal szemben a magyarság vándorlása során iráni és török nyelvű népcsoportokkal érintkezett – s biológiai értelemben keveredett –, minek eredményeként már a honfoglaláskor sem létezett úgynevezett magyar embertani alkat, hanem az számos összetevőből állott. E biológiai változatosság a Kárpát-medencében töltött 1100 év alatt csak tovább nőtt. A honfoglalással új korszak kezdődött e területen, a fejlődés irányát az egységes műveltségű jövevény magyarság határozta meg. A helyi népesség töretlen továbbélését főként a Dunántúl nyugati peremén igazolják a régészeti leletek. A korai Árpád-kor köznépi műveltsége már alig mutat etnikai különbséget, ez tehát a Magyar Királyság népességének műveltsége. (A késői Árpád-korban ez alól kivételt képeznek a frissen betelepült kunok, de ott is csupán a nemzetségi előkelők különíthetők el élesen.)
Dr. Fodor István
Festmény (háttér): Feszty Árpád: A magyarok bejövetele, részlet © Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark
HOL VOLT A MAGYARSÁG ŐSHAZÁJA? A sok nyitott kérdés közül talán az egyik legvitatottabb az őshaza földrajzi helyének meghatározása.
Az őshaza történelmi megközelítése Megannyi figyelemreméltó elgondolás közül a kutatók nagy része kitart az általánosan elterjedt felfogás mellett, hogy a finnugor népek őshazája az Ural-hegység mindkét oldalán lehetett az Kr.e. 6000 és 4000 közötti időben. Erre elsősorban a nyelvészeti paleontológiai vizsgálatokból következtethetünk. Létezik azonban olyan nézet is, amely szerint az őshaza területe a Baltikumtól az Urálig húzódó széles sávban határozható meg. Hasznos támpontot szolgáltatnak a jégkorszak utáni növényföldrajzi adatok is. „fa” Bizonyos fafajok neve megegyezik az uráli–finnugor nyelvekben. Ez azt bizonyítja, hogy e közösség olyan területen élt felbomlása előtt, ahol ezek a fafajták együtt fordulnak elő. Az óholocén és középholocén időszak pollen-vizsgálati adatai jelölték ki ezt a területet Nyugat-Szibériában, a Közép-Urál és az Ob alsó és középső folyásának vidékére (Kr.e. VI–IV. évezred).
Dr. Pálóczi Horváth András
Festmény: Keveházi ütközet (Arany János: Buda halála) © Fáy Aladár Fotó (háttér): © Benkô Gyula
Őshaza elképzelések az antropológiában Az ásatásokon feltárt emberi koponyák alakja és mérete alapján számos hazai kutató kísérelte meg a magyarok vándorlási útvonalának feltérképezését.
Volga–Káma–Bjelaja vidéke Csupán irodalmi adatokra támaszkodva Bartucz Lajos, Nemeskéri János és Lipták Pál – nem szakítva a régészet és a nyelvészet elképzeléseivel – a magyarok őshazáját, a Magna Hungariát a Volga–Káma–Bjelaja vidékére helyezte.
Az Ural és a Kaszpi-tenger közötti terület Tóth Tibor volt az első, akinek alkalma volt személyesen is megvizsgálni mind a magyarországi honfoglalás kori, mind az eurázsiai sztyeppei leleteket. Több évtizedes kutatómunkája eredményeként elvetette a Volga–Káma–Bjelaja vidéki eredetet, a magyarok őshazájának az Ural és a Kaszpi-tenger közötti területet jelölte meg. Nézete szerint az ősmagyarság az Európa és Ázsia határán lévő sztyeppe vaskori szauromata-szarmata népességéből alakult ki.
Az Ural és a Kaszpi-tenger közötti terület – vezető réteg A Fekete-tenger északi partvidéke – köznép Éry Kinga ismerte fel, hogy a X. századi népesség nem egységes eredetű. Lényegében az egész népességet a keletről érkezett honfoglalókkal azonosította, a kárpát-medencei regionális különbségeket az eltérő származással magyarázta. Míg a zömében dunántúli, hosszú, keskeny agykoponyájú, europid vonású köznép őseit a Fekete-tenger északi partvidékének vaskori népességében vélte megtalálni, addig a Felső-Tiszavidék és a Nagyalföld rövid, széles agykoponyájú, nem ritkán europo-mongoloid vonású vezető rétegének őseit lényegében a Tóth Tibor által körvonalazott helyen és időben jelölte meg.
Altaj, Dél-Szibéria, Irtis völgye – vezető réteg Kárpát-medencei helyi lakosság – köznép Fóthi Erzsébet szerint a hosszú-keskeny koponyájú, kizárólag europid vonású köznép, és az ennél lényegesen kisebb lélekszámú, rövid-széles koponyájú, kisebb-nagyobb mértékben europo-mongoloid vezető réteg nem azonos alapnépességből ered. Genetikai szempontból a köznépet is összetettnek tartja. Nem zárja ki, hogy az európai sztyeppéről is érkezhetett egy részük, azonban a népesség zömét a Kárpát-medencét korábban elfoglaló népek leszármazottainak véli. Kutatásai szerint a vezető réteg az Altaj hegységből, a Dél-Szibéria és a kazak sztyeppe határán húzódó sávból és az Irtis folyó völgyének népességéből származik.
Dr. Fóthi Erzsébet
Térkép: © Nemerkényi Zsombor Fotó (háttér): © Benkô Mihály
A honfoglaló magyarok típusai Három olyan embertani típus van, melyek a környező népekben nem szerepelnek, s ezért megkülönböztetnek minket a szomszédainktól: ezek a turanid, az uráli és a pamíri típusok. Mindhárom típusra rövid és széles agykoponya jellemző. Habár mindhárom kialakulása Európán kívül történt, döntő mértékben az europid formakörbe tartozó jellegegyüttessel írhatjuk le. Mindhárom típus a X. századi honfoglalás kori népesség legfelső társadalmi rétegében fordul elő. A típusok kialakulásának története nem követhető vissza olyan messze az időben, mint az európaiaké. Ennek a leglényegesebb oka, hogy kialakulásuk Közép-Ázsiában, régészetileg kevéssé kutatott területen történt. Közép-Ázsia népessége az időszámításunk kezdetéig europid volt, csak az első évezredben jelentek meg közöttük a mongolid népek. Turanid típus Térben és időben Dél-Szibéria bronzkoráig vezethető vissza. Nagyobb lélekszámú cro-magnoni típusú (Andronovo, paleoszibirid) europid népesség élt hatalmas kiterjedésű területen Dél-Szibéria és a mai Észak-Kazahsztán pusztáin. Az ezt követő évszázadokban szétterjedtek az egész ázsiai sztyeppén nagy létszámú népességet létrehozva a Kaszpi-tengertől az Altaj hegységig. Az időszámítás utáni első évezredben fokozatosan, a különböző területeken eltérő mértékben mongolid népességekkel keveredve jött létre az a típus, amely nem tűnt el az idők folyamán, ma is jól felismerhető Közép-Ázsia török nyelvet beszélő népei, elsősorban a kazahok között. Magyarországon a honfoglalók vezető rétegében, majd a kunok és a besenyők között gyakori.
Uráli típus Europid és mongolid népességek folyamatos együttélése révén alakult ki, valahol az Ural és a Szaján hegység között. Az ugor nyelvet beszélő nyugat-szibériai voguloknak és osztyákoknak ez az uralkodó típusa. A magyar honfoglaló vezető rétegben is előfordult, a köznépből hiányzott.
Pamíri típus Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüregek jellemzők. Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetén europid típusú, Iráni eredetű lovas nomád népek, a szakák éltek. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Ez a típus kis számban megtalálható a X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben.
Dr. Fóthi Erzsébet
Illusztráció: Idős nő viseletének rekonstrukciója a Harta-Freifelt-i honfoglalás kori temetõ sírleletei alapján © Boldog Zoltán Illusztráció (háttér): Fiatal nő temetkezésének rekonstrukciója a hartai temető 22-es számú sírja alapján © Boldog Zoltán
