Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

Írta: Kerstin Gier A mű eredeti címe: Silber – Das erste Buch der Träume Copyright © 2013 by S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main Fordította: Szakál Gertrúd A szöveget gondozta: Illés Róbert Borítóterv: www.buerosued.de Illusztrációk: Schöffmann-Davidov A művet eredetileg kiadta: S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben

F.-nek. Mindig olyan jó veled álmodni.

What if you slept And what if In your sleep You dreamed And what if In your dream You went to heaven And there plucked a strange and beautifulflower And what if When you awoke You had that flower in your hand Ah, what then?1 SAMUEL TAYLOR COLERIDGE

1

Mi lenne, ha aludnál, / És amíg alszol, / Álmodnál, / És mi lenne, ha / Álmodban a / Mennyországba eljutnál, / S ott tépnél egy szál virágot, / különös, csodás virágot, / És mi lenne, ha / Felébredve, / ott lenne épp a kezedbe’? / Mondd, mi lenne akkor? (Arató Dániel és Katona Ildikó fordítása)

1.

A

kutya a bőröndömet szaglászta. Drogkereső kutya létére döbbenetesen hosszú szőrű példány volt, talán hovawart fajta, és épp meg akartam vakargatni a füle tövét, amikor kinyitotta a száját, és fenyegetően vakkantott. Azután leült, és határozottan odanyomta az orrát a bőrönd oldalához. A vámhivatalnok a jelek szerint éppúgy megdöbbent, mint én. Hol a kutyát nézte, hol engem, majd a bőröndért nyúlt, és így szólt: – Na, akkor lássuk csak, mit szimatolt ki a mi kis Amberünk! Hát, ez szuper! Alig töltöttem fél órát brit földön, és máris azzal gyanúsítanak, hogy kábítószert csempészek. A valódi csempészek mögöttem a sorban most biztosan rettenetesen örülnek, nekem köszönhetően ugyanis háborítatlanul átsétálhattak a kordonon a svájci óráikkal meg a dizájnerdrogjaikkal. Ugyan melyik értelmes vámhivatalnok szólít ki a sorból egy tizenöt éves lányt szőke lófarokkal, ahelyett, hogy például azt az idegesnek tűnő fickót szúrná ki ott hátul, amelyik olyan alattomosan néz ki a fejéből? Vagy azt a gyanúsan sápadt srácot, amelyiknek égnek áll a haja. A repülőn már akkor elaludt, amikor még fel sem szálltunk. Nem csoda, hogy most olyan kárörvendően vigyorog. A táskái tutira dugig vannak illegális altató tablettákkal. De úgy döntöttem, nem hagyom, hogy elrontsák a jó kedvemet, a kordon mögött végtére is egy csodálatos új élet vár ránk, egy olyan otthonnal, amilyenről mindig is álmodtunk.

Megnyugtató pillantást vetettem a húgomra, Miára, aki már ott álldogált a kordon mellett, és türelmetlenül hintázott a sarkán. Minden rendben. Semmi ok az aggodalomra. Ez itt csak az utolsó akadály, amely elválaszt minket a már említett csodálatos új élettől. A repülés tökéletes volt, semmi légörvény, tehát Miának nem kellett hánynia, én pedig kivételesen nem egy kövér pasas mellett ültem, aki elfoglalja a kartámaszomat, és sörszagot áraszt. És bár apa szokása szerint már megint az egyik fapados társaság járatára vett jegyet, akik állítólag mindig túl kevés üzemanyagot tankolnak, a repülőgép nem került bajba, miközben Heathrow fölött körözve a leszállásra várakoztunk. Na, és ott volt még az a jóképű, sötét hajú fiú, aki az előttem lévő sorban ült a túloldalon, és feltűnően gyakran fordult hátra, hogy rám mosolyogjon. Már majdnem megszólítottam, de aztán mégse, mert egy focirajongóknak szóló újságban lapozgatott, és olvasás közben úgy mozgatta a száját, mint egy elsős. Egyébként ugyanez a fiú most meglehetősen kíváncsian méregette a bőröndömet. Sőt, tulajdonképpen mindenki kíváncsian méregette a bőröndömet. Nagy szemeket meresztettem a vámosra, és elővettem legkedvesebb mosolyomat. – Kérem… nincs időnk, a repülő már így is késve érkezett, aztán még egy örökkévalóságig vártunk a poggyászunkra. És odakint vár az anyukánk, hogy hazavigyen minket a húgommal. Ünnepélyesen megesküszöm, hogy a bőröndömben csak egy rakás szennyes van és… – Ekkor egy pillanatra elhallgattam, mert hirtelen eszembe jutott, mi van még a bőröndben. – …mindenesetre nincs benne kábítószer… – tettem hozzá kissé halkabban, és szemrehányó pillantást vetettem a kutyára. Micsoda egy ostoba állat! A vámos szenvtelen arckifejezéssel felrakta a koffert egy asztalra. A kollégája kicipzárazta, és felnyitotta a tetejét. A körülöttünk várakozók számára azonnal világossá vált, mit érzett a kutya. Mert – hogy egészen őszinték legyünk – ehhez tényleg nem volt szükség szuperérzékeny kutyaorra. – Mi az ördög… – kérdezte a vámhivatalnok, a kollégája pedig befogta az orrát, miközben az ujjai hegyével felcsippentett

és odébb pakolt néhány ruhadarabot. A külső szemlélő azt gondolhatta, hogy a ruháim bűzlenek ilyen rettenetesen. – Entlebuchi bioszféra sajt – magyaráztam, miközben az arcom feltehetőleg hasonló színt öltött, mint a borvörös melltartó, amit a férfi épp a kezében tartott. – Két és fél kiló, svájci nyers tejből készült sajt. – Nem emlékeztem, hogy ilyen rettenetes a szaga. – Az íze jobb, mint a szaga, komolyan. Amber, az ostoba kutya megborzongott. Hallottam, hogy az emberek kuncognak körülöttünk, az igazi csempészek pedig garantáltan dörzsölték a tenyerüket. Hogy a jóképű, sötét hajú srác mit csinált, azt inkább nem is akartam tudni. Valószínűleg egyszerűen örült, hogy nem kértem el a telefonszámát. – Zseniális! Ugyan kinek jutna eszébe sajtban drogot csempészni! – szólalt meg valaki mögöttünk, mire Miára néztem, és nagyot sóhajtottam. Mia is sóhajtott. Tényleg sietnünk kellett volna. Pedig szörnyen naiv dolog volt azt hinni, hogy csupán a sajt választ el minket a csodálatos új életünktől – valójában a sajt csak meghosszabbította azt az időt, amíg sziklaszilárdan hittünk a ránk váró csodálatos új életben. Más lányok valószínűleg más dolgokról álmodoznak, de Miának és nekem nem volt hőbb vágyunk, mint végre egy rendes otthon. Egy évnél hosszabb ideig. Úgy, hogy mindkettőnknek külön szobája legyen. Ezúttal épp hatodik alkalommal költöztünk nyolc éven belül, ami a következőt jelentette: hat különböző ország négy különböző kontinensen, hat új iskola, hatszor új barátokat szerezni, és hatszor elbúcsúzni. Profik voltunk a be- és kipakolás terén, személyes holmijaink mennyiségét minimálisra korlátoztuk, és könnyű kitalálni, miért nem zongorázott a családunkban senki. Anya irodalom tudós volt (két doktori címmel), és szinte minden évben más-más egyetem megbízását fogadta el. Júniusig még Pretoriában laktunk, azelőtt Utrechtben, Berkeley-ben, Haidarábádban, Edinburgh-ben és Münchenben. A szüleink hét évvel ezelőtt elváltak. Apa mérnök volt, és anyához hasonlóan nyughatadan természetű, vagyis ő is ugyanolyan gyakran váltogatta a lakhelyét. Mi tehát még a nyári szünidőinket sem

tölthettük egy és ugyanazon a helyen, hanem mindig ott, ahol apa épp dolgozott. Pillanatnyilag épp Zürichben vállalt munkát, ezért az idei szünidő a többihez viszonyítva igazán remek volt (beleértve a hegyi túrákat és egy látogatást az Entlebuch bioszférarezervátumban), de sajnos nem minden hely volt ilyen szép, ahová apa elvetődött. Lottie néha azt mondta, hálásnak kellene lennünk, amiért a szüleinknek köszönhetően ilyen sokat láthatunk a világból, csak hát, most őszintén, ha az ember eltöltött egy egész nyarat egy pozsonyi iparvidék peremén, annyira már nem tud hálás lenni. Ettől az őszi szemesztertől kezdve tehát anya az oxfordi Magdalen College-ben tanított, és ezzel teljesült az egyik leghőbb kívánsága. Évtizedek óta arról álmodozott, hogy egyszer Oxfordban kap állást. A kis 18, századi villával, amelyet a város szélén bérelt, a mi álmunk is valóra vált. Végre-valahára letelepedünk, és igazi otthonunk lesz. Az ingatlanközvetítő által küldött ismertető tanúsága szerint a ház romantikus és hangulatos volt, mintha a pincétől a padlásig színükig lenne csodálatos és hátborzongató titkokkal. Tartozott hozzá egy nagy kert öreg fákkal és egy fészerrel, és az első emeleti szobák ablakából – legalábbis télen – el lehetett látni a Temzéig. Lottie azt tervezte, hogy csinál egy kis veteményeskertet, maga főzi majd a lekvárt, és belép a vidéki nők egyesületébe. Mia kuckót akart építeni az egyik fára, és egy evezős csónakra vágyott, valamint úgy tervezte, hogy megszelídít egy baglyot. Én a magam részéről arról álmodoztam, hogy találok a padláson egy ládát tele régi levelekkel, és megfejtem a ház titkait. Ezenkívül feltétlenül szerettünk volna egy hintát a fák közé, lehetőleg egy rozsdás vaságyat, amelyben fekve az eget fürkészhetjük. És legalább minden másnap valódi angol pikniket akartunk tartani, és úgy képzeltük, hogy a házban Lottie saját készítésű kekszeinek illata száll majd. És talán még a sajtfondüé, mivel a jó kis entlebuchi bioszféra sajtunkat a vámosok a szemünk előtt vágták szét apró darabokra, így másra már nem volt jó. Amikor végre kijutottunk az előcsarnokba – mellesleg nem ütközik törvénybe, ha az ember kilószámra visz be NagyBritanniába sajtot saját fogyasztásra, csak hát így már nem igazán tudtuk átadni Lottie-nak mint ajándékot –, anyának

egyetlen perc sem kellett ahhoz, hogy az angol vidéki életről dédelgetett álmainkat úgy pukkassza ki, mint egy szappanbuborékot. – Kicsit változott a terv, egérkéim – közölte rögtön, miután üdvözölt bennünket, és bár sugárzóan mosolygott, egyértelműen rá volt írva az arcára, hogy rossz a lelkiismerete. Mögötte egy férfi közeledett üres csomagszállító kocsival, és még csak jobban szemügyre sem kellett vennem ahhoz, hogy tudjam, ki ő: a megváltozott terv személyesen. – Utálom, ha változik a terv – morogta Mia. Anya még mindig kényszeredetten mosolygott. – Ez most tetszeni fog nektek – hazudta. – Isten hozott benneteket Londonban, a világ legizgalmasabb városában! – Isten hozott itthon! – tette hozzá Mr. Megváltozott Terv barátságos, mély hangon, és felrakta a bőröndjeinket a kocsira. Én is utáltam, ha változik a terv, méghozzá teljes szívemből.

2.

E

lső Londonban töltött éjszakámon Jancsiról és Juliskáról álmodtam, pontosabban: Mia és én voltunk Jancsi és Juliska, és anya magunkra hagyott bennünket az erdőben. – Ez csak a javatokat szolgálja! – mondta, mielőtt eltűnt volna a fák között. A szegény kis Jancsi és én gyámoltalanul bolyongtunk, míg el nem értünk egy félelmetes mézeskalács házhoz. Szerencsére felébredtem, még mielőtt kijött volna a gonosz boszorkány, de csak egyetlen másodpercre könnyebbültem meg, azután megint eszembe jutott, hogy ez az álom nem is áll olyan messze a valóságtól. Azt, hogy „Ez csak a javatokat szolgálja!”, anya tegnap legalább tizenhétszer mondta el. Még most is olyan dühös voltam rá, hogy legszívesebben folyamatosan csikorgattam volna a fogaimat. Tisztában voltam vele, hogy a negyven év felettieknek is joguk van a boldog szerelmi élethez, de nem várhatott volna vele addig, amíg felnövünk? Azon a néhány éven már igazán nem múlik. És ha már feltétlenül Mr. Megváltozott Tervvel akarta összekötni az életét, nem lett volna elég egy hétvégi kapcsolat? Muszáj volt mindjárt az egész életünket a feje tetejére állítani? Nem kérdezhetett volna meg legalább minket is? Mr. Megváltozott Tervet egyébként valójában Ernest Spencer-nek hívták, előző este fuvarozott ide minket az autójával, és egész úton olyan fesztelenül csevegett, mintha észre sem venné, hogy Mia meg én csalódottságunkban és haragunkban a

könnyeinkkel küszködünk, és egyetlen szót sem szólunk. (Elég hosszú volt az út a repülőtérről a városba.) Mia csak akkor volt képes megszólalni, amikor Ernest kivette a csomagtartóból a poggyászunkat, a legvégére hagyva a sajtot tartalmazó zacskót. – Nem, nem – mondta a legédesebb mosolyával, majd visszaadta Ernestnek a zacskót. – Ez a magáé. Egy kis ajándék Svájcból. Ernest boldogan nézett anyára. – Köszönöm, ez igazán kedves tőletek! Mia és én kárörvendően vigyorogtunk egymásra – de ez maradt az egyetlen szép pillanat aznap este. Ernest hazahajtott a büdös, összedarabolt sajtjával, miután megcsókolta anyát, és búcsúzóul biztosította arról, mennyire örül már most a másnap estének. Ugyanis meghívott minket magukhoz, hogy megismerkedhessünk a gyerekeivel. – Mi is örülünk – mondta anya. Hát persze. Nekünk rögtön gyanús volt Ernest a-jellemem-tökéletesenmegfelel-roppant-konzervatív-keresztnevemnek Spencer, amint először átlépte a küszöbünket. Már az ajándékai arról árulkodtak, mennyire komolyan gondolja ezt a dolgot anyával – normális esetben az anya életében felbukkanó férfiaknak nem szokott érdekükben állni, hogy benyalják magukat nálunk, épp ellenkezőleg, eddig mindig megpróbáltak tudomást sem venni a létezésünkről. De Ernest nem csak anyának hozott virágot, Lottie-nak átnyújtotta kedvenc bonbonját, nekem pedig egy titkos küldetésekről, kódokról és azok megfejtéséről szóló könyvet, amit tényleg nagyon érdekesnek találtam. Csak Mia esetében nyúlt egy kicsit mellé, neki ugyanis a „Maureen, a kis detektívlány” című könyvet választotta ki, amihez a húgom a maga majdnem tizenhárom évével egy kicsit azért idős volt. De már maga a tény, hogy Ernest tájékozódott az érdeklődési körünkről, gyanússá tette. Anya mindenesetre teljesen odavolt érte. Fogalmam sincs, miért. Tutira nem a külseje miatt, Ernest ugyanis tarkopasz volt, hatalmas fülekkel és túlságosan fehér fogakkal rendelkezett. Bár Lottie makacsul állította, hogy Ernest ennek ellenére jól néz ki, ezt a véleményét nem osztottuk. Lehet, hogy szép szeme volt, de

ilyen fülek mellett ki lett volna képes a szemébe nézni? Ettől eltekintve vén volt, mint az országút, már ötvenéves is elmúlt. A felesége több mint tíz évvel ezelőtt meghalt, Ernest pedig két gyerekével Londonban élt. A történet igaz volt, Mia (a kis detektívlány) és én azonnal ellenőriztük a Google-n. A Google ismerte Ernest Spencert, mivel egyike volt azoknak a sztárügyvédeknek, akik folyton a kamerába néznek, mindegy, hogy egy bírósági épület előtt vagy egy jótékonysági gála vörös szőnyegén állnak. Néhai felesége 201-edik (vagy ilyesmi) volt a brit trónöröklési rangsorban, minek következtében Ernest a legelőkelőbb társasági körökben mozgott. Az ő kapcsolatainak köszönhettük azt is, hogy anya Oxfordban taníthat. A valószínűségszámítás szabályai szerint Ernest és anya soha nem találkozhattak volna. Ám a sors fintorának és Ernest szakterületének – nemzetközi gazdasági jog – köszönhetően Ernest fél évvel ezelőtt Pretoriába utazott, ahol megismerkedett anyával egy partin. És mi tökfejek még biztattuk anyát, hogy menjen el arra a partira! Hogy emberek között legyen. Most aztán itt álltunk megfurödve. – Maradj kicsit nyugton, szivecském! – Lottie a szoknyám alját húzgálta lefelé, de mindhiába. Egy tenyérnyivel rövidebb volt a kelleténél. Lottie Wastlhubert tizenkét évvel ezelőtt vette fel anya bébiszitternek, és egyszerűen nálunk maradt. Szerencsénkre. Máskülönben kizárólag szendvicset ettünk volna, mert anya többnyire megfeledkezett az étkezésről, és gyűlölt főzni. Lottie nélkül senki nem font volna nekünk mókás Juliska-frizurát, nem ünnepeltük volna a babák szülinapját, és nem készítettünk volna karácsonyfadíszeket. Sőt, valószínűleg karácsonyfánk sem lett volna, anya ugyanis a hagyományokhoz és a népszokásokhoz sem ragaszkodott igazán. Ezenkívül rettenetesen feledékeny is volt, teljes egészében megfelelt a szórakozott professzor sémának. Egyszerűen mindent elfelejtett: elhozni Miát a furulyaóráról, a kutyánk nevét, vagy éppen azt, hol parkolta le az autóját. Lottie nélkül mindannyian elvesztünk volna. Bár Lottie sem volt tévedhetetlen. Akárcsak a korábbi években, most is egy mérettel kisebb iskolai egyenruhát vett nekem, és mint korábban mindig, most is engem hibáztatott érte.

– Nem értem, hogy nőhet egy ember egyetlen nyár alatt ennyit – siránkozott, és megpróbálta összegombolni a kiskabátot a mellem fölött. – És akkor még… itt fent is! Ezt szándékosan csináltad! – Igen, igen! – Bár elég rossz kedvem volt, nem álltam meg, hogy el ne vigyorodjak. Lottie igazán örülhetett volna egy kicsit. Habár az „itt fent is” még mindig nem volt valami meggyőző egy tizenhat éves lány számára, de most már legalább nem voltam olyan lapos, mint egy deszka. Ezért aztán nem is igazán bántam, hogy nem tudjuk begombolni a kiskabátot. A túl rövid szoknyával együtt elég lezser hatása volt, szinte már olyan, mintha szándékosan akartam volna a lehető legtöbbet mutatni az alakomból. – Livnek sokkal jobban áll – panaszkodott Mia, aki addigra már teljesen elkészült. – Miért nem vettél nekem is egy számmal kisebb egyenruhát, Lottie? És miért csak sötétkék egyenruhák vannak mindenütt? És miért hívják őket Frognal Academynek, ha egy árva béka sincs a címerükön? – Kedvetlenül simított végig a zsebére hímzett emblémán. – Bénán nézek ki. Különben is, itt minden béna. – Azzal lassan megfordult a saját tengelye körül, körbemutatott az idegen bútordarabokon, és jó hangosan folytatta: – Béna. Béna. Béna. Igaz, Liwy? Annyira örültünk az oxfordi villának! És helyette itt kötöttünk ki… Az „itt” az a lakás volt, amelyik előtt Ernest előző este kitett minket, egy előkelő társasház harmadik emelete, valahol London északnyugati részén, négy hálószobával, csillogó márványpadlóval és csupa olyan bútorral meg tárggyal, amelyek nem a mieink voltak. (Legtöbbjük aranyozott volt, még a díszpárnák is.) A csengőnél elhelyezett táblácska tanúsága szerint a „Linchley” család lakott itt, és ők szemlátomást porcelánbalerinákat gyűjtöttek. Egyszerűen minden tele volt velük. Tehát egyetértően bólintottam. – Még a legfontosabb holmijaink sincsenek itt! – kiáltottam én is teli torokból. – Pssszt! – csitított Lottie, és aggodalmas pillantást vetett hátra a válla felett. – Pontosan tudjátok, hogy ez csak átmeneti

állapot. És hogy a villa maga volt a katasztrófa. – Lottie feladta, hogy tovább húzogassa a szoknyámat, úgysem segített semmit. – Igen, ezt állítja Mr. Spencer – mondta Mia. (A keresztnevén kellett volna szólítanunk, de mindig úgy tettünk, mintha ezt elfelejtettük volna.) – Anyukátok a saját szemével látta a patkányt – mondta Lottie. – Tényleg patkányokkal akartok egy fedél alatt lakni? – Igen – feleltük Miával kórusban. Először is, a patkányok jobbak voltak, mint az imázsuk (ezt legalábbis a „L’ecsó” óta mindenki tudta), másodszor pedig, a patkányos dolgot nyilván csak kitalálta, mint ahogy a többit is. Annyira azért nem voltunk ostobák – pontosan tudtuk, merről fuj a szél. Anya tegnap este egy icipicit túlzásba esett, csak hogy meggyőzzön minket. Állítólag a mi álomvillánkban penészszag volt, a fűtés nem működött rendesen, a kéménybe befészkeltek a varjak, a szomszédok lármás fajankók voltak, a környék pedig sivár. Azonkívül a tömegközlekedés kedvezőtlen volt, és az iskolának, amelyikbe anya eredetileg beíratott minket, rettenetes híre volt. Ezért, mondta anya, kénytelen volt felmondani a bérleti szerződést, és kibérelni ezt a lakást itt – természetesen csak átmenetileg. (Mint mindent, ahol eddig laktunk.) Na, jó, ismerte el anya, mindez a mi hátunk mögött történt, de csak azért, mert nem akarta elrontani az apával töltött nyaralásunkat. És egyébként is, mondta, ő csak a legjobbat akarta nekünk – mindennap ingázni fog Oxfordba, hogy mi itt egy kiváló iskolába járhassunk, és – „de most őszintén, egérkéim!” – hát nem sokkal menőbb dolog Londonban lakni, mint valahol vidéken? Magától értetődő, hogy mindennek a legcsekélyebb köze sem volt ahhoz, hogy Mr. Ernest én-tudom-mi-jó-nektek Spencer véletlenül szintén Londonnak ezen a részén lakott, és azt akarta, hogy anya a lehető legközelebb legyen hozzá. És az iskola, amelyikbe beírattak, szintén egészen véletlenül volt ugyanaz, ahová Ernest gyerekei is jártak. Akiket pedig ma úgyszintén teljesen véletlenül meg fogunk ismerni azon a vacsorán Ernest házában. Katasztrófa közelgett, ebben most már teljesen biztos voltam. Egy korszak vége.

– Rosszul vagyok – mondtam. – Csak izgatottak vagytok. – Lottie egyik kezével megpaskolta Mia vállát, közben a másikkal a fülem mögé simította egy hajtincsemet. – Ez teljesen normális az első napon egy új iskolában. De nekem elhihetitek: abszolút semmi okotok nincs kisebbrendűnek érezni magatokat. Mindketten nagyon-nagyon csinosak vagytok, és okosak is, tehát attól is fölösleges tartanotok, hogy nem tudjátok felvenni a tempót a többiekkel a tanulásban. – Lottie kedvesen ránk mosolygott. – Az én egyedülállóan okos, csodaszép, szőke tündéreim! – Igen, egyedülállóan okos, csodaszép, szőke tündérek fogszabályzóval és idióta szemüveggel, és túl hosszú orral – morogta Mia, nem törődve azzal, hogy Lottie nagy barna szemei a meghatottságtól kissé fátyolosak lettek. – És állandó lakcím nélkül. Viszont egy kelekótya anyával, a világ talán leghosszabb ideig alkalmazott bébiszitterével, és egy halom apró darabokra tört álommal a vidéki életről, tettem hozzá gondolatban, de nem álltam meg, hogy ne viszonozzam Lottie mosolyát, egyszerűen túl aranyos volt, ahogy ott állt, és sugárzott róla a büszkeség meg az optimizmus. Azonkívül nem az ő hibája volt. – A fogszabályzót már csak egy fél évig kell hordanod. Annyit még kibírsz, Mia-egér. – Anya a szomszéd szobából lépett be. Mint mindig, most is csak azt a részt hallotta, amelyiket hallani akarta. – Ezek aztán a csinos iskolai egyenruhák! – Derűsen ránk mosolygott, majd nekiállt kotorászni egy kartondobozban, amelyen ez állt: „cipők”. Világos, hogy anya cipői velünk jöttek ebbe a puccos kéglibe, miközben az én könyves ládáim valahol egy szállítmányozó cég konténerében várakoztak a titkos jegyzetfözeteimmel és a gitártokommal együtt. Dühösen bámultam anya karcsú hátát. Teljesen érthető volt, hogy Mr. Spencer bele volt zúgva. Irodalomprofesszor létére ugyanis tényleg jól nézett ki, természetes szőke haj, hosszú combok, kék szem, szabályos fogsor. Negyvenhat éves volt, amit azonban csak kora reggel lehetett látni rajta, ha előző este túl sok vörösbort ivott. Ha jó napja volt, úgy nézett ki, mint Gwyneth Paltrow. Az új frizurája viszont borzalmas volt, azt hihette az

ember, hogy egy és ugyanazon fodrászhoz járnak Camilla hercegnővel. Anya maga mögé dobta a szőnyegre azokat a cipőket, amikre nem volt szüksége. A kutyánk, Butter – teljes nevén Princess Buttercup formerly known as Doctor Watson (a Doctor Watson név abból az időből származik, amikor még nem tudtuk, hogy Butter nőstény kutya) – elkapott egy edzőcipőt, és becipelte a dohányzóasztal alatt berendezett, improvizált alvóhelyére, ahol nagy élvezettel harapdálni kezdte. Egyikünk sem akadályozta meg ebben, hiszen momentán az ő élete sem volt könnyű. Fogadni mernék, hogy épp úgy örült volna a kertes háznak, mint mi. De természetesen őt sem kérdezte senki. A kutyáknak és a gyerekeknek ebben a háztartásban nem voltak jogaik. Egy újabb edzőcipő repült neki a sípcsontomnak. – Anya – mondtam barátságtalanul. – Muszáj ezt? Mintha nem lenne már így is elég kaotikus a helyzet. Anya úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és tovább turkált a cipős dobozban, Lottie pedig szemrehányó pillantást vetett rám. Komoran néztem vissza rá. Már csak az hiányzott, hogy mostantól fogva meg se szólalhassak. – Megvannak! – Anya végre megtalálta a keresett lábbelit – egy pár fekete körömcipőt –, és diadalmasan a magasba emelte. – Na, ez a legfontosabb! – jegyezte meg Mia mérgesen. Anya belebújt a körömcipőbe, és felénk fordult. – Felőlem indulhatunk – mondta jókedvűen. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy Mia és én olyan pillantásokkal illetjük, amitől máshol még a tej is megsavanyodna. Lottie átölelt minket. – Megoldjátok, kicsikéim. Hiszen tényleg nem ez az első első napotok egy iskolában.

3.

F

elszegtem az állam, és kihúztam magam, már amennyire a szűk kabátka engedte. Lottie-nak igaza volt – tényleg nem ez volt az első alkalom, hogy új iskolába mentünk, ennél már sokkal rosszabb dolgokat is kibírtunk. Ezúttal legalább értettük és beszéltük az ország nyelvét, ugyanez Utrechtben nem volt elmondható. Bár anya makacsul állította, hogy aki tud németül, az megérti a hollandot is. (Natuurlijk! Én de aarde is een platté schijf, anya!) És itt bizonyára attól sem kellett rettegni, hogy a vécén találkozom egy óriás százlábúval, mint Haidarábádban. (Még mostanában is álmodtam olykor erről a jószágról – hosszabb volt, mint az alkarom, és ami még rosszabb: rám nézett azokkal a rémisztő százlábú-szemeivel!) Épp ellenkezőleg: itt valószínűleg minden olyan csíramentesen tiszta volt, hogy gondolkodás nélkül rá lehetett ülni a vécéülőkére. A Frognal Academy fiúk és lányok számára egy magániskola volt London egyik előkelő negyedében, Hampsteadben, ami azt jelentette, hogy a gyerekeket itt reggelente nem vizsgálták át fémdetektorokkal, hogy van-e náluk fegyver, mint az előző előtti iskolámban, a kaliforniai Berkeley-ben. És biztosan jártak ide kedvesebb diákok is, mint az a lány, aki eddig egész idő alatt úgy bámult rám, mintha legalábbis bűzlenék. (Természetesen nem bűzlöttem – már csak a sajt miatt is negyed órával tovább tusoltam, mint máskor.) Csak remélni tudtam, hogy Mia kedvesebb „mentort” kapott. – Livnek a Livettát vagy a Carlivoniát becézik?

Mi van? Most szórakozik velem? A világon senkit nem hívnak Livettának vagy Carlivoniának, vagy igen? Másrészt viszont – őt magát Persephonénak hívták. – Az Oliviát – feleltem, és közben máris felidegesítettem magam, mert Persephone kritikus pillantásától kísérve egész idő alatt azt kívántam, bárcsak Lottie mégis megfelelő méretet vásárolt volna az iskolai egyenruhából. És hogy bárcsak a kontaktlencsémet viselném az idióta szemüveg helyett, amely a szoros lófarokba kötött hajammal a túl rövid szoknyát és túl szűk kabátkát volt hivatott ellensúlyozni. Amit meg is tett. Az igazgatónő azért nevezte ki mellém Persephonét mentornak, mert az órarendünk alapján szinte minden kurzusunk egyezett. Korábban, az igazgatói irodában még egészen barátságosan mosolygott rám, sőt, valósággal csillogott a szeme, amikor az igazgatónő tájékoztatta, hogy korábban többek között Dél-Afrikában és Hollandiában éltem. Ám a csillogás azonnal kihunyt, amint nemmel válaszoltam arra a kérdésére, hogy a szüleim vajon diplomaták-e, vagy gyémántbányájuk van. Azóta már nem is mosolygott, helyette inkább fintorgott. Most is azt csinálta. Úgy festett, mint azok a muris majmocskák, akik Haiderábádban elcsenték az ember reggelijét, ha nem figyelt oda. – Olivia? – kérdezte. – Legalább tíz Oliviát ismerek. A barátnőm macskáját is Oliviának hívják. – Te viszont az első Persephone vagy, akivel találkoztam. – Mivel ez egy olyan név, amit még egy macskának sem adna az ember. Persephone menet közben hátradobta a haját. – Nálunk a családban mindenki a görög mitológiából kapott nevet. A nővéremet Pandorának, a bátyámat pedig Priamosnak hívják. Szegények. De még mindig százszor jobb nevük van, mint Persephonénak. Mivel úgy sandított rám, mintha választ várna, gyorsan így szóltam: – És minden név P-vel kezdődik. Milyen öhm… praktikus! – Igen. Illik a vezetéknevünkhöz. Porter-Peregrin. Persephone Porter-Peregrin (te jó ég!) ismét hátradobta a haját, és belökött egy plakátokkal és cédulákkal teleragasztott üvegajtót.

A legfeltűnőbb egy giccses filmplakát volt. Egy „Őszi bál” című filmet hirdetett, és az arany felirat alatt egy pár táncolt át frakkban és rózsaszín tüllruhában a színes falevelek tengerén. Megtudtam, hogy október 5-én kezdik vetíteni, és a titkárságon lehet rá jegyet venni. Imádtam moziba járni – de az efféle idétlen gimis románcokra tényleg sajnáltam kiadni a zsebpénzemet. Az első öt perc után mindig lehetett tudni, hogyan végződik a film. Az üvegajtó mögött nagy volt a nyüzsgés. Hirtelen diákok gyűrűjében találtuk magunkat, akik egyszerre áramlottak minden irányba. A Frognal Academyn egy fedél alatt tanultak az alsóbb, a középső és a felsőbb évfolyamosok, ezért automatikusan keresni kezdtem a szememmel Mia világosszőke üstökét. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy ismét ugyanabba az iskolába jártunk, és Miának a lelkére kötöttem, hogy csak úgy mellékesen említse meg: a nővére tud kungfuzni, ha valaki esetleg kötekedne vele. De Mia nem volt sehol. Alig tudtam követni Persephonét a nagy forgatagban. Úgy tűnt, beszélgetésünk személyes részének vége, nyilván nem volt kedve a feltétlenül szükségesnél tovább csevegni olyasvalakivel, akit úgy hívnak, mint a barátnője macskáját, és akinek a szülei sem nem diplomaták, sem nem gyémántbánya-tulajdonosok. – Az alsóévesek ebédlője. – Akár egy rosszkedvű idegenvezető, úgy mutogatott ide-oda, és gépies hangon odavetett néhány szót a válla fölött anélkül, hogy törődött volna vele, vajon meg is hallom-e őket. – A középső és a felső évfolyamok étkezdéje az első emeleten van. A vécék ott vannak. A számítógépes termek lilák. A természettudomány zöld. Egy újabb teleplakátolt üvegajtó. És itt is az „Őszi bál” ízléstelen plakátja szúrt szemet leginkább. Ezúttal megálltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Igen, úgy tűnt, a legrosszabb filmek közül való. A lány a képen epekedve bámulta a fiút, akivel táncolt, a srác viszont kissé fintorgott, mintha irigykedne, hogy a lány egy diadémet viselhet, ő viszont csak egy közönséges oldalsó választékot. De talán igazságtalan voltam a filmmel szemben, és nem is a szokásos gimis sztori volt a szőke szurkolólánnyal, a sármos, de felszínes csapatkapitánnyal és a szegény, szépséges és aranyszívű, kiközösített lánnyal. Az is lehet, hogy az „Őszi bál” valójában egy

kémtörténet volt, és a rózsaszín tüllruha, az epekedő mosoly és a béna fejdísz csak álca, aminek segítségével a lány elorozhatja az elválasztott hajú sráctól a világmegváltó titkos iratokkal teli széf kulcsát. Vagy a fickó egy sorozatgyilkos, és a gimis csajok az ese… – Felejtsd el! – Persephone nyilván észrevette, hogy lemaradtam, és most visszafordult értem. – A bálon csak a felsősök vehetnek részt. Az alsóbb évfolyamokból csak azok mehetnek, akiket meghívnak. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, mit akar ezzel mondani (hosszú utat kellett megtennem a sorozatgyilkostól visszafelé), és Persephonénak pontosan ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy elővegyen a táskájából egy rúzst, és lecsavarja a tetejét. Istenem, hogy én milyen ostoba voltam! Az „Őszi bál” nem is film volt, hanem a kíméletlen valóság. Kuncognom kellett. Mellettünk néhány diák labdázni kezdett. Egy grépfrúttal. – Ez egy hagyományos bál, amivel az iskola alapítási évéről emlékeznek meg. Mindenkinek viktoriánus kosztümben kell megjelennie. Én természetesen ott leszek. – Persephone kihúzta a száját a rúzzsal. Először ki akartam fejezni csodálatomat, amiért tükör nélkül is meg tudta csinálni, de aztán észrevettem, hogy színtelen rúzsról van szó, amit akár az orráig is felkenhetett volna. – A nővérem egyik barátjával. A nővérem tagja a bálbizottságnak. Hé, idióták, lennétek szívesek abbahagyni? A grépfrút egy hajszálnyira zúgott el a feje fölött. Kár. – De rendeznek egy karácsonyi bulit is az összes osztály számára – tette hozzá Persephone leereszkedően. – Oda eljöhettek a hú… Ezen a ponton elnémult, sőt, a lélegzete is elállt. Egyszerűen csak elbámult mellettem, mint egy kővé vált majmocska kivont szájfénnyel. Megfordultam, hogy utánanézzek, mitől állt le a légzése. Ufó nem landolt a láthatáron. Viszont egy nálunk idősebb diákokból álló csoport igen, akik legalább akkora feltűnést keltettek. Négy fiú volt, és mintha szinte mindenki őket bámulta volna a folyosón. Talán, mert bár lazán, egymással beszélgetve ballagtak, mégis egyszerre léptek, mintha egy olyan zene ritmusára tennék, amit csak ők hallanak. Tulajdonképpen már csak a lassított

felvétel hiányzott, meg egy szélgép, ami kifújja a hajukat az arcukból. Egyenesen felénk tartottak, és azon töprengtem, vajon melyikük változtatta Persephonét sóbálvánnyá. Amennyire hirtelenjében át tudtam tekinteni a helyzetet, bármelyikük alkalmas volt rá, feltéve, ha Persephone a magas, szőke, sportos fickókra bukott. (Ami rám nem volt érvényes – nekem a sötét hajú, töprengésre hajlamos fiúk voltak a gyengéim, akik verseket olvastak, szaxofonon játszottak, és szívesen néztek Sherlock Holmes-filmeket. Sajnos eddig még nem sok ilyennel találkoztam. Na, jó: még eggyel sem. De valahol odakint biztosan léteznek ilyenek!) A legfeltűnőbben jóképű balról a második volt, akinek aranyszőke fürtök keretezték szabályos, angyalszerű arcát. A bőre egészen közelről is olyan volt, mintha porcelánból lenne, egyetlen pórus sem látszott rajta, szinte már természetellenesen tökéletes volt. Mellette a másik három inkább csak normálisan nézett ki. Persephone rekedtesen felhördült: – Szia, Japskrch! Nem kapott választ, a fiúk túlságosan is el voltak mélyedve a beszélgetésben ahhoz, hogy akár csak egy pillantásra is méltassanak bennünket. Feltehetőleg nem is hívták egyiküket se Japskrch-nek. Ekkor megint felénk repült a grépfrút, és egészen biztosan eltalálta volna sóbálvány-Persephone orrát, ha nem ugrom elé, hogy elkapjam a gyümölcsöt. Inkább reflex volt, mint egy átgondolt jótétemény, ha őszinte akarok lenni, és szerencsétlen módon a laza szőke pasik klubjából az egyik tagnak (a bal szélsőnek) ugyanez az ötlete, vagyis reflexe támadt, minek folytán ugrás közben a vállunkkal egymásnak ütköztünk. A grépfrút viszont az én kezemben landolt. A fiú lenézett rám. – Nem rossz – mondta elismerően, miközben lehúzta felcsúszott ingujját. Nem volt elég gyors. Még el tudtam olvasni a csuklója belső oldalára tetovált szavakat: numen noctis. Rám vigyorgott. – Kosarazol vagy kézizel? – Egyik sem. Csak éhes voltam.

– Vagy úgy. – Nevetett, én pedig épp újra át akartam gondolni, milyen pasi is az esetem, hogy azután félresöpörjem, és helyet csináljak a magas, sápadt, kócos, mézszőke hajú és palaszürke szemű, tetovált fiúknak, amikor hozzáfűzte: – De hiszen te a sajtos lány vagy a reptérről! Milyen fajta sajt is volt? Ha nem, hát nem. – Entlebuchi bioszféra sajt – feleltem méltóságteljesen, és kissé távolabb húzódtam tőle. Tulajdonképpen nem is nézett ki olyan jól. Az orra túl hosszú volt, a szeme alatt sötét árnyék húzódott, a haja pedig tutira nem látott még fésűt. Felismertem: ő volt az a fickó, aki a repülőn olyan természetellenes hirtelenséggel elaludt. Most viszont nagyon is ébernek tűnt. És a jelek szerint remekül szórakozott. – Entlebuchi bioszféra sajt, tényleg – ismételte el kárörvendően kuncogva. Szándékosan levegőnek néztem. A porcelánbőrű angyal továbbment, de egyik szőke barátja megállt Persephone mellett. Ismerősnek tűnt, de legalább öt másodpercen keresztül kellett bámulnom, mire rájöttem, miért. És akkor kis híján hangosan felkacagtam. Hihetetlen! Ken állt előttem! Annak a Barbie babának a hús-vér, életnagyságú változata, amelyet Mia kapott karácsonyra Gertrude nagynagynénikénktől. Egészen pontosan maga Borotválkozó Ken. (Gertrude néni ajándékai mindig nagyon mulatságosak voltak. Engem egy vasalható gyöngykészlettel lepett meg.) Persephone mintha magához tért volna dermedt állapotából, legalábbis annyira, hogy ismét képes volt lélegezni és a szemét forgatni. Az arca természetellenesen kipirult, képtelen voltam megállapítani, hogy vajon a dühtől vagy az oxigénhiánytól. A fiúk, akik a grépfrúttal labdáztak, most nagy bölcsen leléptek. – Új barátnőd van, Aphrodité? – érdeklődött Borotválkozó Ken, és rám mutatott. Persephone arca még sötétebb vörös árnyalatot öltött. – Ó, helló Jasper! Csak most vettelek észre – mondta szinte már normális hangon (vagyis kolosszálisan unottan), csak kissé magasabb hangfekvésben, mint ahogy általában beszélni szokott. – És uramisten, dehogy! Cook sózta rám. Új diák. Valami Olive. A szülei misszionáriusok vagy ilyesmik.

Vagy ilyesmik. Misszionáriuslány-szemüvegem mögül hitetlenkedő pillantást vetettem rá. Vajon ez volt az egyedüli alternatíva, ami a gyémántbánya-tulajdonoson és a diplomatán kívül az eszébe jutott? Borotválkozó Ken tetőtől talpig végigmért, közben pedig megsimította borostás állát. Arra gondoltam, feltétlenül meg kell mutatnom majd Miának, a hasonlóság döbbenetes volt. (Kennek randija lesz Barbie-val, de ez a háromnapos borosta nagyon zavarja. Segíts neki megborotválkozni!) – Hogy hívnak? – kérdezte. – Hallhattad: Valami Olive – feleltem. (Barbie-t kissé meglepi Ken viselkedése. Normális esetben ennél jobb a modora, és nem néz ilyen sóvárgón. Ezért Barbie-nak eszében sincs elárulni neki az igazi nevét.) Ken ismét végigsimított az állán. – Ha a szüleid misszionáriusok, akkor te még garantáltan… – Mennünk kell – vágott a szavába a repülőről ismerős fiú, és meglehetősen durván karon ragadta. – Gyere, Jasper! – Kérdezni csak szabad! – Borotválkozó Ken szemmel láthatólag nehezen tudott elszakadni a látványomtól. – Egyébként jók a lábaid. Ahhoz képest, hogy misszionárius-lány vagy. Kinyitottam a számat, hogy feleljek valamit (mintha akár csak egyetlen misszionárius-lányt is ismerne ez a nagymenő!), de mielőtt még bármit mondhattam volna, Persephone megmarkolta a ruhám ujját. Nekünk is mennünk kell. Robertsszel lesz kémiánk, nem szeretnék már az első napon elkésni. Megbotlottam, amikor magával rántott, de egészen hálás voltam, amiért elindultunk, mert egyszerűen nem akart eszembe jutni a tökéletes válasz.

Szeptember 3. Ismét elkezdődött a tanév – szeretettel üdvözlök minden törzsolvasót. Azoknak, akik újak a blogon: ne is próbáljátok kitalálni, ki vagyok, eddig még senkinek sem sikerült. Láttátok Hazel-Debella-Pritchardot? Alig lehet ráismerni, igaz? Tizenhárom és fél kiló hájat sikerült leadnia. Az anyukája elküldte egy hardcore fogyókúrás táborba, Skóciába, ahol mindössze napi 600 fontért kizárólag sovány túrón, zellerleven és vízen élt. Erről mindenesetre senkinek sem szabad tudnia, a hivatalos verzió szerint Hazelnek az allergiája miatt picit változtatnia kellett az étrendjén, és észre sem vette, hogy közben véletlenül egyre soványabb lett… Akár így,

akár úgy, a Debella becenév már nem illik rá. Viszont szerintem ez a Hazel-Véletlenül-Sovány-Pritchard nem igazán bájos – ti mit gondoltok? A Frognal Academyn megint kezdődik a szokásos krimi: ki kivel megy az őszi bálra, és miért? Mivel a bálbizottság eltörölte a bálkirály- és bálkirálynőválasztást (ti értettétek az indoklást? Mi köze egy ilyen választásnak a mobbinghoz és a diszkriminációhoz?), úgy döntöttem, folytatom ezt a szép hagyományt, és rendezek itt egy belső választást. Javaslataitokat a [email protected] e-mail címre várom. A legégetőbb kérdés persze a következő: ki fogja ki magának Arthur Hamiltont? Az újaknak: Arthur az iskola legszebb pasija, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az egész nyugati félteke legszebb pasija. És Colin Davison távozása után most ő a kosárlabdacsapat új kapitánya is. Arthur hivatalosan Anabel Scottal jár, aki tavaly érettségizett, és most Svájcban tanul, Sankt Gallenben, de – fiúk, most ne figyeljetek ide! Ez itt csak a lányoknak szól! – NEM hivatalosan megint nyilvánvalóan facér, és ezt nem csak azért mondom, mert alapvetően nem hiszek a távkapcsolatok fenntarthatóságában. Jó, a Facebookon nem változott a kapcsolati státuszuk, de most őszintén: látta közületek őket bárki a tanévzáró bál óta együtt? És miért néz ki Anabel úgy, mint aki bármelyik pillanatban elbőgheti magát? De ugyan ki csodálkozik ezen? Én biztosan nem. Időközben már nyilván mindenki tudja, hogy Anabel és Arthur Anabel expasijának, Tom Hollandnak a tragikus halála óta már nem az a sugárzóan boldog álompár, akikre rápillantva az embert elönti a sárga irigység. Az újak kedvéért: annyi mindenről lemaradtatok: szegény Tom tavaly júniusban meghalt autóbalesetben. És méghogy ex! Néhányszor már utaltam itt arra, hogy

Anabel és közte még mindig szinte sercegett a levegő, és ezt mindenki észrevette, talán csak Arthur nem. De ezt legkésőbb Anabel színpadias sírógörcse láttán Tom temetésén neki is fel kellett fognia. (És egyébként nem Arthur volt az, aki Anabelt vigasztalta, hanem Henry Harper – csak hogy felfrissítsem az emlékezeteteket, és hogy egy kicsit még jobban összezavarjalak benneteket. ) Szóval, mit gondoltok, ki lesz Arthur új csaja? Nálam lehet fogadni. Üdv.: A ti Secrecytek

4.

A

z én mentoromat Daisy Dawn Stewardnak hívják! – mondta Mia, és minden mássalhangzónál morzsák röppentek ki a szájából. – Taylor Lautner a hobbija. Egész nap róla beszélt. Hohó, ezt simán tudtam überelni! – Az én mentoromat pedig Persephone Porter-Peregrinnek hívják. És egy árva szót sem szólt hozzám attól fogva, hogy becipelt magával az első tanterembe. Ami viszont nem is volt olyan rossz. Azt hiszem, az ő hobbija a fintorgás. – Tényleg elég különös nevek… akárcsak a versenylovaknál – jegyezte meg Lottie. A Taylor Lautner hobbiról nem mondott semmit, tavalyelőtt Lottie is kiragasztott egy őt ábrázoló posztert. A beépített szekrénye belső oldalára. Állítása szerint azért, mert olyan édesnek találja a farkasokat. Az aranyszálakkal átszőtt skótkockás függönyök és a mindenütt jelen lévő porcelánbalerinák ellenére épp egészen otthonosan éreztük magunkat az idegen lakás konyhájában. Késő nyári eső verte az ablakokat, a levegő pedig megtelt a vanília és a csokoládé megnyugtató illatával. Lottie ugyanis épp a kedvenc sütinket sütötte: vaníliás kiflit a nagymamája receptje szerint. Volt hozzá forró kakaó, rajta tejszínhabbal és csokireszelékkel. És persze törülköző az ázott hajunkra. Ez a nagy adag gondoskodás,

zsír és cukor tényleg jobb kedvre derített bennünket átmenetileg. Lottie szemmel láthatólag sokkal jobban együtt érzett velünk, mint amennyire bevallotta volna. Ugyanis normális esetben ellenkezett az elveivel, hogy advent első vasárnapja előtt karácsonyi süteményt tálaljon fel, nagyon szigorú volt a karácsonyi hagyományokat illetően. Jaj volt annak, aki júniusban a „Csendes éj”-t dudorászta – Lottie az ilyesmiben nem ismert tréfát. Ez ugyanis állítólag szerencsétlenséget hoz. Egy darabig megelégedtünk azzal, hogy sütivel tömjük magunkat, és közben egy képzeletbeli lóversenyt kommentáljunk: – Persephone Porter-Peregrin a belső pályán nyomban átveszi a vezetést, az idén szinte minden derbyt meg tudott nyerni itt, Ascotban, vetélytársát, Vaníliás Kiflit is mindjárt megelőzi, de mi ez? Ötös rajtszámmal előretör Daisy Dawn, ez izgalmas lesz, egyszerre fordulnak a célegyenesbe Persephonéval, és… igen! Hát ilyen nincs! Az esélytelennek tartott Daisy Dawn egy orrhosszal megnyeri a versenyt! – A spekuláciusztól és a mézeskalácstól eltérően a vaníliás kifli annyira azért nem karácsonyi sütemény – motyogta Lottie németül, és inkább csak magának, mint nekünk. Apa annak idején azért ragaszkodott a német bébiszitterhez, hogy jobban megtanuljuk az anyanyelvét. Ugyanis ha ő maga beszélt németül, hajlottunk rá, hogy egyáltalán ne válaszoljunk neki, vagy csak angolul (pontosabban én, mert Mia akkoriban még nem is tudott mást mondani, csak hogy „dadada”), és ez egyáltalában nem felelt meg az ő elképzelésének a rendes kétnyelvű nevelésről. Mivel Lottie eleinte alig beszélt angolul, mindig igyekeznünk kellett németül beszélni vele, és apa örvendezett. Amíg fel nem tűnt neki, hogy Lottie dialektusát is átvettük. Vagyis legkésőbb akkor, amikor a kis Mia az ingére köpte a brokkolit, és közölte vele, hogy „Észtet én meg nem eszem”, világossá vált számára, hogy a terve mégsem valósult meg olyan tökéletesen. – Tehát éppenséggel fogyasztható az év bármelyik napján. – Lottie még mindig azon aggódott, hogy a Jézuska rossz néven veheti a kiflijét. – Természetesen csak kivételes esetekben. – Mi igazán komoly kivételes esetek vagyunk – biztosította Mia. – Elvált szülők sajnálatra méltó, otthontalan és

reményvesztett gyermekei, akik egy nagy, idegen városban bolyonganak. Ez sajnos alig volt túlzás: a hazavezető utat csak a barátságos utasok és a kedves buszsofőr segítségével találtuk meg. Mivel nem jegyeztük meg átmeneti otthonunk házszámát, és itt minden ház egyforma volt, valószínűleg még mindig odakint csatangolnánk a szakadó esőben, mint Jancsi és Juliska az erdőben, ha Buttercup nem állt volna odafent az ablakban, és nem ugatott volna úgy, mint aki megvadult. Az okos állat most mellettem feküdt a konyhai sarokpadon, az ölemben nyugtatva a fejét, és abban reménykedett, hogy egy vaníliás kifli csodálatos módon valahogy utat talál a szájába. – Tényleg nincs könnyű dolgotok – mondta Lottie egy mély sóhajtás kíséretében, és átmenetileg rám tört a lelkifurdalás. Hogy egy kicsit könnyítsünk Lottie szívén, elmesélhettük volna neki, hogy nem is volt olyan rossz az iskolában, sőt, épp ellenkezőleg. Itt egyértelműen jobban telt az első nap, mint például Berkeley-ben, ahol az a lánybanda megfenyegetett, hogy belenyomják a fejemet a vécébe. (Az első napon csak fenyegetőztek, de az ötödiken tényleg meg is tették. Egyébként ugyanezen a napon iratkoztam be a kungfu-tanfolyamra is.) Ettől és más emlékezetes első iskolai napoktól ez a mostani tényleg messze volt. Persephonétól és Borotválkozó Kéntől eltekintve a Frognal Academyn egyetlen diák sem tűnt ellenszenvesnek, és a tanárok is normális emberek benyomását keltették. Egyik órán sem volt olyan érzésem, hogy nem tudok lépést tartani a többiekkel, a franciatanárnő megdicsérte a kiejtésemet, a tantermek világosak és hangulatosak voltak, és még a menzakaja is egész jó volt. Persephone helyett végül az a lány karolt fel teljesen önként, aki fraciaórán ült mellettem. Eljött velem ebédelni, és bemutatott a barátainak. Tőlük tudtam meg, hogy érdemes kerülni a borsópürét, és hogy az őszi bál már csak azért is menő dolog, mert a merev hivatalos rész után fellép majd egy együttes, akikről sajnos még életemben nem hallottam. Első napnak nem is volt olyan rossz. Sőt, Miáé még jobban sikerült. Igen, elmesélhettük volna Lottie-nak, de olyan jólesett, hogy együtt érez velünk, és gondoskodik rólunk – főképp, mivel a nap még nem ért véget. A legrosszabb még hátravolt: a vacsora

Ernestéknél, ahol meg kell majd ismerkednünk a lányával és a fiával. Ikrek voltak, tizenhét évesek, és – ha hihettünk Ernest szavainak – a tehetség és erény valódi mintaképei. Már most utáltam őket. Úgy tűnt, Lottie gondolatai is az esti program felé kalandoztak el: – Ma estére kikészítettem neked a piros selyemszoknyát és a fehér blúzt, Mia. Neked pedig, Liv, kivasaltam anyukád kék tearuháját. – Miért nem mindjárt a kis feketét a strassz kövekkel? – gúnyolódtam. – Igen, és glaszé kesztyűvel – tette hozzá Mia. – Cc. Ez csak egy béna vacsora. Egy teljesen szokványos hétfői napon. Én farmert veszek fel. – Arról szó sem lehet – jelentette ki Lottie. – A legjobb oldalatokat fogjátok mutatni. – Anya tearuhájában? És te mit veszel fel, Lottie? Az ünnepi dirndlidet? – Miával kuncogni kezdtünk. Lottie méltóságteljes arckifejezést öltött – népviselet témában még kevésbé értette a tréfát, mint a karácsonyi hagyományok tekintetében. – Minden bizonnyal azt venném fel, mert a népviselet minden alkalomhoz illik. De én itthon maradok Buttercuppal. – Mi? Azt akarod, hogy egyedül menjünk? – kiáltott fel Mia. Lottie nem válaszolt. – Ó, értem már… Mr. Spencer téged nem hívott meg – vontam le a következtetést, és hirtelen kellemetlenül összerándult a gyomrom. Mia felháborodottan meresztette a szemét. – Az a faragatlan… Lottie rögtön védelmébe vette Ernestet: – Felettébb illetlen dolog lenne. Végső soron az efféle… családi eseményekre nem szokás elvinni a dadust. – De hát te a családhoz tartozol! – Mia szétmorzsált egy vaníliás kiflit, mire Buttercup reménykedve emelte fel a fejét. – Micsoda egy arrogáns hólyag! – Nem, semmi esetre sem az – ellenkezett Lottie. – Mr. Spencer mindig abszolút kifogástalanul viselkedik velem. Nagyon

kedves és tisztelettudó férfi, és azt hiszem, az édesanyátok irányában mutatott érzelmei őszinték és tiszták. Tényleg nagyon igyekezett, hogy megfelelő megoldást találjon, amikor kiderült, hogy a villa lakhatatlan. Az ő segítsége nélkül nem kaptuk volna meg ezt a lakást, és soha nem vettek volna fel benneteket a Frognal Academyre… állítólag nagyon hosszú a várólistájuk. Tehát nem ártana, ha lassan megkedvelnétek. – Szigorú pillantást vetett ránk. – És ma este tisztességesen felöltöztök. A probléma csak az volt, hogy Lottie épp oly kevéssé tudott szigorúan nézni, mint Buttercup ijesztően. Ennek az volt az oka, hogy mindkettőjüknek olyan kedves, barna kutyaszemük volt. Ebben a pillanatban annyira szerettem, hogy majd’ megzabáltam őket. – Na, jó – mondtam. – Ha kölcsönadod a dirndlidet. Mia féktelen vihogásban tört ki. – Igen, az minden alkalomhoz illik! – Nem az én népviseletem illik minden alkalomhoz, hanem a népviselet. – Lottie fölényesen nézett végig rajtunk, hátradobta barna tincseit (Buttercupnak is hasonlóak voltak), majd németül folytatta: – Nem akarlak kiábrándítani, szivecském. De az én dirndlimhez neked még nincs elég fa a kunyhód előtt, hallod-e? A „fa a kunyhó előtt” nyilván a „lapos, mint a vasalódeszka” ellentéte volt. Majd meglátjuk, mikor villoghatok németórán ezzel a kifejezéssel. Nevetni akartam, de valahogy csak egy fura horkantás lett belőle. – Szeretlek, Lottie – mondtam sokkal komolyabban, mint szándékoztam.

5.

S

okkal hivalkodóbb, nagyobb épületben képzeltem el Ernest Spencer otthonát, és már-már csalódott voltam, amikor a taxi megállt egy külsőre viszonylag szerény, vörös téglás ház előtt, a Redington Roadon. Hagyományos épület, fehér osztóléces ablakokkal, sok kis kiugró orommal és erkéllyel, magas sövények és falak mögött rejtőzködve, mint a legtöbb ház errefelé. Elállt az eső, és a lenyugvó nap fénye mindent aranyszínbe burkolt. – Egészen csinos – súgta oda Mia meglepetten, miközben virágzó hortenziák és gömb alakúra nyírt buxusok mellett elhaladva követtük anyát a kockaköves járdán a bejárati ajtóhoz. – Ahogyan te is – súgtam vissza. Ez igaz volt: Mia ennivalóan nézett ki bájos hajfonatával, amihez Lottie ragaszkodott, hogy ellensúlyozza a farmernadrágot, amit anya megengedett nekünk (Lottie nagy bánatára). Elsősorban nyilván azért, mert ő maga szerette volna felvenni a frissen vasalt tearuhát. Anya megnyomta a csengőt, mire harmonikus hármashangzat csendült fel odabent. – Legyetek kedvesek! És próbáljatok meg viselkedni! – Ez azt jelenti, hogy az asztalnál nem dobálózhatunk az étellel, nem böföghetünk hangosan, és nem mesélhetünk disznó vicceket, iliogy máskor szoktuk? – Kifújtam az arcomból egy hajtincset. Lottie az én hajamat is befonta volna, de én, nagyon bölcsen, olyan sokáig maradtam a fürdőkádban, hogy már nem

maradt rá idő. – Anya, most komolyan, ha itt valakit figyelmeztetni kellene, hogy viselkedjen, az te vagy! – Pontosan! Nekünk ugyanis tökéletes a modorunk. Jó estét, uram! Mia kacéran pukedlizett az ajtó mellett álló hatalmas kőfigura előtt, ami leginkább egy sas (fejtől mellkasig) és egy oroszlán (a maradék) keverékének tűnt, és meglehetősen kövérre sikeredett. – Ha megengedi, a nevem Mia Silber, ez itt a nővérem, Olivia Silber, és az, aki a homlokát ráncolja, a mi szívtelen anyukánk, Professzor Dr. Dr. Ann Matthews. Megkérdezhetem, kihez van szerencsém? – Ő itt Rettegett Freddy, vagy más néven Kövér Freddy. – A bejárati ajtó hangtalanul kinyílt, és egy magas fiú állt előttünk, nálam valamivel idősebb. Fekete, hosszú ujjú pólót és farmert viselt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Még jó, hogy Szívtelen Anya inkább maga vette fel a tearuhát, szörnyű blama lett volna, ha én viselem. – A szüleim kapták ajándékba a nagyszüleimtől az esküvőjükre – mondta a fiú, és megpaskolta Rettegett Freddy csőrét. – Apa már évek óta a kert legvégébe akarja száműzni, de körülbelül egy tonnát nyom. – Szia, Grayson! – Anya mindkét oldalról megpuszilta a fiút, majd ránk mutatott. – Ezek az én egérkéim, Mia és Liv. Mia és én utáltuk, ha „egérkéknek” neveznek minket, mert ez olyan volt, mintha anya mindenki figyelmét azonnal felhívná a (valószínűleg tényleg kicsit) túl nagyra nőtt metszőfogainkra. Grayson ránk mosolygott. – Sziasztok! Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – Azt lefogadom – motyogtam. – Rúzsos lett az arcod – mondta Mia. Anya felsóhajtott, Grayson pedig kissé meghökkent képet vágott. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire hasonlít az apjára – a haját leszámítva. Ugyanaz a széles váll, ugyanaz a magabiztos testtartás, ugyanaz a legkevésbé sem közvetlen politikusmosoly. Valószínűleg ezért volt olyan ismerős. A füle mindenesetre nem volt olyan hatalmas, mint Ernesté, de még benne volt a pakliban, hogy megnő. Valahol olvastam, hogy a testrészeink közül egyedül a fülünk és az orrunk nő egészen öregkorunkig.

Anya energikus léptekkel kikerülte Graysont, mintha tökéletesen kiismerné magát a házban, és nem maradt más választásunk, mint követni őt. Az előszobában tanácstalanul megálltunk, mert anya eltűnt. Grayson becsukta mögöttünk az ajtót, és kézfejével megtörölte az arcát. Pedig Mia csak ugratta azzal, hogy rúzsos lett. – Mi is majd kicsattanunk az örömtől, hogy itt lehetünk – mondta Mia, miután néhány másodpercig zavartan bámultuk egymást. – Van legalább valami finom ennivaló? – Azt hiszem, igen – felelte Grayson, és megint elmosolyodott. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Én mindenesetre képtelen voltam visszamosolyogni rá. Hülye stréber. – Mrs. Dimbleby fürjpecsenyét készített. Na, itt aztán minden egybevág – gondoltam. – Mrs. Dimbleby? – kérdeztem vissza. – Felteszem, ő a szakácsnő. És akkor biztosan Mr. Dimbleby a kertész. – Szakácsnő és házvezetőnő. – Grayson bár még mindig mosolygott, de abból, ahogy rám nézett közben (egyik szemöldökét finoman felvonta), arra következtettem, hogy nagyon is észrevette a hangomból kiszűrődő gúnyt. Egyébként nem örökölte Ernest kék szemét, az övé világosbarna volt, ami bájos kontrasztban állt szőke hajával. – Mr. Dimbleby biztosítási ügynök, ha jól tudom. Apa maga végzi a kerti munkát, azt mondja, megnyugtatja. – A szemöldök még egy picit feljebb szökött. – Jól hallottam, hogy nektek pedig van egy dadusotok? – Na, igen… – A francba! Szerencsére a beszélgetést félbeszakította Ernest megjelenése, akinek a karján úgy csüngött anya, mintha egy mentőövbe kapaszkodna. Ernest szokása szerint sugárzóan mosolygott ránk, mintha nálunk örvendetesebb dolgot még soha életében nem látott volna. – Remek, Grayson ezek szerint már lesegítette a kabátotokat. Isten hozott benneteket a Casa Spencerben. Gyertek csak beljebb, Florence már vár az előétellel! Grayson, Mia és én letettünk arról, hogy elmagyarázzuk neki, nem is volt rajtunk kabát. (Hogyan is lett volna, amikor az őszi és téli holmijaink még valamelyik kartondobozban pihentek?) Anya vetett még ránk egy utolsó figyelmeztető pillantást, mielőtt

némán követtük volna Ernestet és őt egy kétszárnyú ajtón át az étkező-nappaliba. Kellemes hangulatú, parkettás helyiség volt padlóig érő ablakokkal, nyitott kandallóval, fehér, díszpárnákkal borított kanapékkal, zongorával és egy nagy étkezőasztallal, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a kertre. Nagyvonalú volt, de nem túlméretezett, és közben meglepően… otthonos. Életemben nem gondoltam volna, hogy Ernestnek ilyen stílustalan, régi és kissé megkopott kanapéi vannak, rajtuk színben össze nem illő párnákkal. Volt köztük egy narancssárga, macska alakú szőrös párna is, amelyik épp nyújtózkodott, ahogy elhaladtunk mellette. – Ez Spot, a kandúrunk. – Egy lány lebegett el mellettünk, és letett egy tányért az étkezőasztalra. Biztos voltam benne, hogy csakis Grayson ikertestvére lehet, neki is ugyanolyan világosbarna szeme volt. – Ti pedig biztosan Liv és Mia vagytok. Ann már sokat mesélt rólatok. Milyen édes a frizurád! – Úgy tűnt, a mosolygás neki is épp olyan könnyen megy, mint a bátyjának, az övé viszont még kedvesebb volt, mert gödröcskék jelentek meg az arcán, amelyek jól illettek pisze orrához és finom, szeplős bőréhez. – Én Florence vagyok. Annyira örülök, hogy megismerhetlek benneteket! – Alacsony volt, és kecses, de keblek tekintetében nem volt mit szégyellnie, az arcát fényes, gesztenyebarna fürtök keretezték, melyek egészen a válláig tekergőztek. Mia és én csak bámultunk. Fantasztikusan nézett ki. – Milyen csinos a ruhád, Ann! – mondta anyának mézédes hangon. – Csodálatosan áll neked a kék szín. Egyszerre úgy éreztem, nem elég, hogy esetlen vagyok, sovány, mint egy piszkafa, és hosszú az orrom, de még rettenetesen éretlennek is tűntem a saját szememben. Anyának igaza volt: tényleg nem volt modorunk. Sötét pillantásokkal és pimasz megjegyzésekkel (no meg svájci sajttal) dobálóztunk, csak hogy büntessük őt. Akár azok a dacos kisgyerekek, akik a boltban hisztizve a földre vetik magukat. Florence és Grayson azonban nem blamálták magukat, hanem felnőttek módjára viselkedtek. Arckifejezésük nem árult el semmit, mosolyogtak, bókokat osztogattak és udvariasan társalogtak. Talán tényleg örültek, hogy az apjuk megismerkedett a mi anyukánkkal. De az is lehet, hogy egyszerűen csak úgy tettek. Bárhogy is volt, messze különbül viselkedtek nálunk.

Szégyenkezve elhatároztam, hogy mostantól kezdve jól nevelt és udvarias leszek. Ami azonban nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak. – Az előétel csak egy kis apróság. – Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Florence kedvesen Miára és rám mosolygott az asztal túloldaláról. – Mivel Mrs. Dimbleby túl sok fürjet vásárolt. Remélem, szeretitek zellerpürével. Hát, igen, már itt elkezdődött. Zeller. Pfuj! – Ez… érdekesen hangzik – mondtam olyan udvariasan és felnőttesen, amennyire csak tőlem tellett. Az „érdekes” tulajdonképpen mindig jó válasznak bizonyul. – Én sajnos vegetáriánus vagyok – jelentette ki Mia, aki mint annyiszor, most is sokkal rafináltabb volt nálam. – Azonkívül van ez a buta zellerallergiám. És a fejed búbjáig teletömted magad karácsonyi keksszel, tettem hozzá magamban. – Ó, hát akkor készítek neked egy szendvicset, ha szeretnéd. – Florence olyan sugárzóan mosolygott, hogy szinte bántotta a szemem. – Finchley-ék belvárosi lakásában laktok, nem igaz? Mrs. Finchley még mindig gyűjti azokat a bűbájos porcelánfigurákat? Elgondolkodtam, vajon mondhatom-e még egyszer, hogy „Igen, nagyon érdekes”, anélkül, hogy rossz benyomást keltenék, de Mia addigra már válaszolt helyettem: – Nem! Most borzalmasan giccses darabokat gyűjt. Olyan tök bamba képű táncosnőket. Gyorsan lesütöttem a szemem, és az előételt tartalmazó tányért kezdtem fixírozni, nehogy kuncogni kezdjek. Mi az ördög akart ez lenni? A vékony, piros rongydarabot már sikerült húsként azonosítanom, de mi volt ott mellette az a darabos, ragacsos halom? Grayson, aki mellettem ült, mintha olvasott volna a gondolataimban: – A csatni Mrs. Dimbleby specialitása – mondta halkan. – Ez itt egy zöldparadicsom csatni. – Á, ööö… érdekes. – Egy jól megpakolt villányit a számba vettem, majd kis híján kiköptem az egészet. Egy pillanatra megfeledkeztem a jó szándékomról. – Halán mahola van benne?

– kérdeztem Graysont hitetlenkedve. Grayson nem válaszolt. Elővette az iPhone-ját a nadrágzsebéből, és az asztal alá tartva a kijelzőt bámulta. Merő kíváncsiságból én is megnéztem volna, de épp eléggé lefoglalt, hogy valahogy lenyeljem azt a nyomorult csatnit. A mazsolán kívül kimutathatók voltak még benne olyan komponensek, mint hagyma, fokhagyma, curry, gyömbér és – igen! Egyértelműen! – fahéj. És még valami, amitől olyan érzésem támadt, mintha korhadt nadrággombokat rágnék. Mrs. Dimbleby valószínűleg válogatás nélkül mindent beletett, amire már nem volt szüksége, és nem akarta tovább kerülgetni. Ha ez volt a specialitása, akkor nem akartam tudni, milyen íze van azoknak a dolgoknak, amiket nem készít el ilyen kiválóan. Mia kárörvendően rám vigyorgott, amikor egy korty narancslével leöblítettem a falatot. – De nem úgy volt, hogy Finchley-ék a jövő hónapban visszajönnek Dél-Afrikából, apa? – kérdezte Florence. – Igen, így van. Október elsejétől Finchley-éknek ismét szükségük lesz a lakásukra. – Ernest futó pillantást vetett anyára, és mély lélegzetet vett. – Épp erről akartunk ma este beszélni veletek. Grayson iPhonjának kijelzője villogni kezdett. Amikor észrevette kíváncsiskodó pillantásaimat, Grayson még mélyebbre dugta a kezét az asztal alá, mintha félne, hogy elolvasom, amit ír. Pedig nem igazán érdekeltek az SMS-ei. Sokkal izgalmasabbnak találtam a csuklója belső oldalán lévő tetoválást. Fekete betűk, amiket félig eltakart a pólója szegélye. – Te is tagja vagy a szőke pasik klubjának, a suliban – súgtam oda neki. – Ezért voltál olyan ismerős. – Tessék? – Már ismerjük egymást. Láttalak ma a barátaiddal az iskolában. – Á, tényleg? Nem is emlékszem. Hát persze hogy nem. Hiszen rám sem nézett. – Semmi baj. Tetszik a tetkód. – Sub um…, a többit sajnos nem tudtam elolvasni. – Mi? – Grayson követte a tekintetemet. – Á, ez. Ez nem tetkó. Csak filctoll. Ööö, puska latinra. Na, persze.

– Érdekes – mondtam. – Mutasd csak! De Graysonnak esze ágában sem volt megmutatni. Ráhúzta a póló ujját a „jegyzetek”-re, és megint az iPhone-jával kezdett babrálni. Ez tényleg érdekes volt. Szórakozottan újabb adag csatnit vettem a számba. Súlyos hiba – a második falat még borzalmasabb volt, mint az első. De most legalább rájöttem, hogy a korhadt nadrággombok valójában diók. – Igen, ugyanis arról van szó… – Ernest ünnepélyes arckifejezést öltött, és megfogta anya kezét. Anya erőltetetten rámosolygott az asztal közepén lévő, kék hortenziákból összeállított csinos virágdíszre. Nem volt kétségem afelől, hogy most valóban komolyra fordul a helyzet. – Ann… vagyis anyukátok… szóval… – Ernest megköszörülte a torkát, és újra belevágott. Ezúttal nem dadogott, viszont úgy hangzott, mintha az Európai Bíróság gazdasági bizottsága előtt tartana beszédet. – Ann és én úgy döntöttünk, hogy a villával kapcsolatos kudarcot Fortuna figyelmeztetésének tekintjük, miszerint konszolidálnunk kell a kapcsolatunkat, és a lakáshelyzet problémáját olyan módon kell diszpenzálnunk, hogy bizonyos értelemben… fuzionálunk. Bejelentését követően öt másodpercen keresztül mindannyian hallgattunk, majd rettenetes köhögőroham tört rám, mert ahogy levegő után kapkodtam, egy mazsola került a légcsövembe. Eltartott egy darabig, amíg sikerült megold… bocsánat, diszpenzálnom a problémát. Könnyezett a szemem, de ennek ellenére észrevettem, hogy a velem szemben ülő Florence már nem mosolyog. Már a nap sem sütött be az ablakon, lebukott a szomszéd ház teteje mögé. Grayson viszont még mindig a mobiljával volt elfoglalva az asztal alatt. Valószínűleg épp a „konszolidálni” szót guglizta. Pedig kézenfekvő volt, mit jelent. – Lottie szerint, ha már az embernek feltétlenül idegen szavakat kell használnia, akkor legalább tegye azt helyesen – közölte Mia. – Igen, egészen pontosan mit akarsz ezzel mondani, apa? – Florence hangja már nem volt olyan mézédes. Inkább úgy hangzott, mint amilyen íze a csatninak volt. – Azt, hogy kerestek

egy közös lakást? Most azonnal? De hiszen még csak fél éve ismeritek egymást… – Bizonyos értelemben… tulajdonképpen nem. – Ernest még mindig mosolygott, de közben aprócska izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. – Miután alaposan megfontoltuk… a mi korunkban az idő értékes… – Megrázta a fejét. Szemmel láthatólag szerfelett bosszantotta saját dadogása. – Ez a ház elég nagy mindannyiunk számára – jelentette ki végül határozottan. – És ti itt nőttetek fel – mondta anya. A szája sarka enyhén megremegett. – Nem kívánjuk tőletek, hogy az utolsó tanévben másik lakásba költözzetek. Nyilván nem, az állandó költözködés ugyanis egyáltalán nem tesz jót a fiatalok lelki egyensúlyának. Elég volt ránk nézni. Mia furcsa hangot hallatott, mint Buttercup, ha valaki rálép a mancsára. – Ebbe a házba kell beköltöznünk? – kérdezte azután halkan. – És mindannyian itt laknánk? Ernest és anya, akik még mindig fogták egymás kezét, gyors pillantást váltottak egymással. – Igen – felelte végül Ernest határozottan. Anya bólintott. Akkor hát mégiscsak jól értettem. – De hát ez képtelenség. – Florence eltolta maga elől a tányérját. – A ház épp hogy elég nekünk. Hol szállásoljunk itt el még három embert? Négyet! – akartam mondani, mert kifelejtette Lottie-t. De csak krákogni tudtam, mert valami még mindig kaparta a torkom. – Ez a ház hatalmas, Florence – mondta Ernest. – Hat hálószoba van benne. Ha egy kicsit átrendezzük, minden csodálatosan el fog férni. Arra gondoltam, Graysoné lesz az elülső padlásszoba, te pedig visszakapod a régi szobádat, akkor Mia és Liv… – Micsoda? – Florence hangja egyre inkább rikácsolásba ment át. – Azok ott a tető alatt az én szobáim… az biztos, hogy nem fogok lemondani róluk és Graysonnal osztozni egy fürdőszobán. Grayson! Mondj már te is valamit!

Grayson zavart képet vágott. Még csak fel sem nézett az iPhone-járól. Elképesztő volt, miközben az asztal fölött épp összedőlt a világ. Kötélből voltak az idegei! – Öhm… igen – mondta. – Miért ne maradhatna Florence a tetőtérben? Az első emeleten is van bőven szoba. – Mondd csak, idefigyeltél te egyáltalán? – Florence elképedve bámult rá. – Ezek a következő hónapban be akarnak ide költözni! Mondd meg nekik, hogy itt nincs számukra hely! A padlásszoba a nagyié, az én régi szobám most apa dolgozószobája, a sarokszoba a vendégszobánk, és a te szobádban lévő beépített szekrényt telepakoltam a téli cuccaimmal… – Flo, szivecském, hallgass meg… – Az izzadságcseppek Ernest homlokán mintha kissé kövérebbek lettek volna. – Megértem, hogy úgy érzed, kicsit össze kell húznod magad, de… – De mi? – fújtatott Florence. Minden izgatottságom ellenére hálás voltam neki, amiért felhagyott a felnőttes és udvarias viselkedéssel. Ezzel a hisztérikus hanggal meg a villámot szóró szemeivel rögtön sokkal szimpatikusabb lett számomra. Miával hol rá, hol Ernestre néztünk, akárcsak egy teniszmérkőzésen, anya megint görcsösen a virágcsokrot fodrozta, Grayson pedig úgy bámulta az iPhone-ját, mint akit megigéztek. Talán épp a „patchworkcsalád” és az „elsősegély” szavakat guglizta. – …nem örökre szólna – mondta Ernest. – Hallgass ide, jövő ilyenkor ti ketten kiköltöztök, egyetemre mentek, akkor legfeljebb a szünidőben lesztek itthon, és… Florence a szavába vágott: – És hogy ne maradj egyedül, hozol a házhoz egy feleséget és két pótgyereket? Nem tudnál várni ezzel, amíg elköltözünk? Igen, vagy még néhány évecskét. Most már Ernest hangja is hűvösebbé vált. – Megértem, hogy hozzá kell szoknod ehhez az új helyzethez, mint ahogy itt mindnyájunknak. De én már döntöttem. – Keze fejével megtörölte a homlokát. – Csak át kell diszponálnunk egy kicsit. Ha Grayson a padlásszobát… – ...ami a nagyié! – Florence olyan hangosan kiabált, hogy a vörös szőrű macska pár méterrel odébb leugrott a kanapéról. Elég hájas volt. – Őt tájékoztattad már a terveidről?

Természetesen nem! Hiszen praktikus módon épp egy hajóúton vesz részt a világ másik végén, és fogalma sincs semmiről. – Florence… – Mégis hol fog aludni, ha látogatóba jön? – Kérlek, ne légy nevetséges! A nagymamátok alig húszpercnyire lakik innen… egyáltalán nincs szüksége itt szobára. Miután meglátogatott minket, egyszerűen hazamehet a saját házába… De ha szeretnéd, választhatod a padlásszobát is, akkor Grayson maradhat a régi szobájában, Miáé lesz a sarokszoba, Liv számára pedig kiürítem a dolgozószobát. – Ernest anyára mosolygott. – Amúgy is túl sokat dolgozom, a jövőben itthon inkább nem teszem. Anya bátortalanul viszonozta a mosolyát. – Egy pillanat… ha Liv és Mia is az első emeleten fognak lakni, akkor ki költözik be az én padlástéri szobáimba? – Florence csaknem keresztüldöfte anyát a szemével. – Talán te? – Nem – mondta anya rémülten. – Nekem nincs szükségem helyre, tényleg, én, ami azt illeti, borzasztóan kis igényű vagyok, csak néhány doboz könyvem van. Nem, apátok arra gondolt, hogy a fenti helyiségek megfelelnének Lottie-nak. Florence-nél itt telt be a pohár végérvényesen. – A dadusnak? – kiáltotta élesen, és olyan vadul hadonászott a mutatóujjával, hogy kis híján homlokon bökte vele Miát. – De hát nekik már rég nincs szükségük dadusra… és ezért mondjak le a padlástérről, és osztozzak három emberrel egy fürdőszobán? Ez már mindennek a teteje! – Lottie sokkal több, mint dadus, ő elvégez szinte minden házimunkát, a bevásárlást és a főzést is – mondta Ernest. – És mint… öhm… rendkívül fontos érzelmi faktort pillanatnyilag nem lehet kihagyni ebből a konstellációból. – Ez meg mit jelentsen? – Ez azt jelenti, hogy szükségünk van Lottie-ra – feleltem halkan. – Természetesen nem örökre – sietett anya hozzátenni. – Teljesen igazad van, Florence, Mia és Liv tulajdonképpen túl idősek már ahhoz, hogy dadusuk legyen. Lottie talán marad még egy évet, vagy egy felet… – Ekkor észrevette, hogy Miának

remegni kezd az ajka, és így folytatta: – Majd meglátjuk, meddig lesz rá szükség. Az asztal alatt megfogtam Mia kezét, és megszorítottam. Nehogy elsírd magad!, könyörögtem neki némán. Ugyanis attól tartottam, ha Mia sírni kezd, én is rázendítek. – És mi a helyzet Mrs. Dimblebyvel? – Mrs. Dimbleby már évek óta azt szeretné, ha rövidebb lenne a munkaideje – mondta Ernest. – Örülni fog, ha hetente már csak egy-két alkalommal lesz rá szükségünk. – Grayson! Hallottad ezt? – kérdezte Florence. Grayson felemelte a fejét. Tényleg még mindig az iPhonejával volt elfoglalva. – Természetesen – felelte. De látszott, hogy Florence nem hisz neki. Harsogva foglalta össze még egyszer az este folyamán elhangzottakat: – Apa nem csak azt akarja, hogy Ann és a gyerekei beköltözzenek ide, és mi mindannyian kipakoljuk a szobáinkat, és négyen osztozzunk egy fürdőszobán – ezen a ponton határozottan úgy tűnt, mintha az ablaküvegek megremegtek volna, olyan hangosan ordított –, de Mrs. Dimblebynek is fel akar mondani, és helyette Ann dadusát akarja alkalmazni! Aki megkapja a padlástéri szobáimat. – Ó! – mondta Grayson. – Ez így elég béna. Akkor át kellene mennünk az ő szobáján, valahányszor billiárdozni akarunk a padláson. Florence felnyögött. – Mondd csak, felfogod egyáltalán, mit mondott apa az előbb? Három hét múlva beköltöznek… – Pontosabban két hét múlva. Külön ezért kivettem egy nap szabadságot – jegyezte meg Ernest. – És előtte még ki is kell festeni. – Beköltöznek ide az összes holmijukkal meg a dadusukkal! – És a kutyájukkal – egészítette ki Mia. – És a kutyájukkal – ismételte el Florence. Úgy tűnt, lassan elhagyja az ereje, már nem is kiabált, a „kutya” szót már szinte suttogva mondta ki. Mintegy végszóra a vörös kandúr megállt az étkezőasztal előtt, és hangosan nyávogni kezdett. Mintha Florence ordítozása inkább odacsalogatta, mint elűzte volna.

Ernest mosolygott. Talán kicsit kimerülten, de egyértelműen mosolygott. – Nos. Akkor ezt tisztáztuk. Most már behozhatjuk a fürjeket a konyhából. Nem igaz, Spot? Segítesz, Ann? Anya olyan gyorsan állt fel, hogy majdnem magával rántotta az asztalterítőt. – Ezer örömmel. A kandúr követte őket a konyhába.

6.

G

rayson, Florence, Mia és én ott maradtunk az étkezőben. Senki nem szólalt meg. Ilyen érzés lehet, amikor az embert betemeti egy lavina. Számoltam azzal, hogy Ernest és anya azt tervezik, hogy összeköltöznek, de hogy ezt ilyen gyorsan meg akarják valósítani, az még engem is meglepett. Ezek szerint tényleg nagyon biztosak lehettek a dolgukban. A csendet Grayson mobiljának rezgése törte meg. – Nyilvánvaló volt – jegyezte meg Florence keserűen. – Ja, igen, és hálásan köszönöm a támogatást, Grayson. – Bocsánat! – Grayson a kijelzőre meredt. – De ezt az egészet már egyébként is eldöntötték, nem? És tegnap még nem azt mondtad, hogy annyira örülsz apa boldogságának? – De igen, örülök is. Viszont senki sem sejthette, hogy rögtön össze is akarnak költözni. Hiszen alig ismerik egymást. A nő amerikai. Az is lehet, hogy házasságszédelgő vagy pszichopata vagy… – ...kényszeres gyűjtögető, kleptomán, republikánus, Jehova tanúja… – folytattam a sort. – Ez nem vicces – morogta Florence. – Van valami kifogásod Jehova tanúi ellen? – kérdezte Mia szenteskedő hangon. Grayson hátratolta a székét, és felállt, le sem véve a szemét a mobiljáról. Nyilván megint nem fogott fel egyetlen szót sem.

– Kimegyek egy kicsit, el kell intéznem valamit. Mondd meg apának, hogy mindjárt jövök. És legalább három furjet kérek. Éhen halok. – Te… – Florence felháborodva nézett utána. – Észreveszel te még egyáltalán valamit? Megköszörültem a torkom. – Ki kell mennem a vécére. Hol… ? – Hát, mivel nemsokára ez lesz az otthonod, biztosan képes vagy megtalálni a vécét – vágta rá Florence csípősen. – Igazad van – feleltem. Csak nem lehet olyan nehéz. Követtem Graysont a folyosóra. – És most mesélj, apukád nemzetközi bűnöző vagy sorozatgyilkos? – érdeklődött Mia mögöttem kedves hangon. Azt már nem hallottam, hogy Florence mit válaszolt erre. Az első ajtó, amit kinyitottam, egy tárolóhelyiségbe vezetett, de a második mögött, közvetlenül a lépcsőfeljáró mellett megtaláltam a vendég vécét. Keresni kezdtem a villanykapcsolót. – Az nem lehet, hogy éppen ma éjjel, a francba! A nyitott ablakon keresztül meghallottam Grayson hangját. A jelek szerint a ház előtt állva telefonált. Nem kapcsoltam fel a lámpát, inkább közelebb osontam az ablakhoz, hogy jobban halljam. – Igen, tudom, hogy ma van újhold, de nem halaszthatnánk el az egészet kivételesen holnapra? Nálunk elszabadult a pokol, és nem tudom, hogy ma este egyáltalán képes leszek-e elaludni… igen, világos, hogy az újholdat nem lehet miattam elhalasztani, de… nem, természetesen nem akarom. Oké, felőlem. Mondd meg Arthurnak, hogy megpróbálom… Remélem, megtalálom… ez biztosan a te agyadból pattant ki, ugye? Mindjárt gondoltam… Nem, majd holnap elmesélem. Ha most nem megyek vissza, a tesóm megöl… igen, kösz az együttérzést! Később találkozunk. Hm. Érdekes. Leültem a sötétben a vécé tetejére, és teljesen megfeledkeztem arról, miért is vagyok ott. Minden észérv ellenére jóleső bizsergés futott végig a testemen. Mi terelhette el Grayson figyelmét ennyire a mi egészen speciális családi tragédiánkról? Miféle vállalkozás az, amit csak újholdkor lehet véghezvinni? És mit jelentettek azok a latin szavak Grayson

csuklóján? Kézenfekvő volt: leendő mostohatestvéremnek van egy titka… és én imádom a titkokat. Illetlenül jókedvűen tértem vissza az étkezőbe, még épp idejében, hogy megelőzzem Graysont. És még mielőtt Jehova tanúja és a sorozatgyilkos meghitt egyetértésben behozták volna a fürjeket. Az est hátralévő része viszonylag drámamentesen zajlott. Legalábbis addig a pillanatig, amikor akkora lendülettel borítottam fel a poharamat, hogy a blúzom a gallérjától a szegélyéig úszott a narancslében. Mivel Ernest nem sokkal korábban töltötte színültig a poharat, és ráadásul még jégkockákat is tett bele, rögtön vacogni kezdett a fogam. – Egész este erre vártam! – mondta anya azon az én-istudok-ám-vicces-lenni hangján. – A pohárfelborítás ugyanis az én kis egérkéim egyik specialitása. – Anya! Amikor utoljára előfordult velem, hétéves voltam! Au, mi ez? – A melltartómban olvadozni kezdett egy jégkocka. (Ha Lottie-ra hallgattam volna, és begombolom a blúzom két legfelső gombját, ez nem történt volna meg.) Sietősen kihalásztam, és a tányérra tettem, nem törődve azzal, vajon illendő-e vagy sem. Florence és Grayson pillantásaiból ítélve nem volt az. – Igen, pontosan! – mondta Mia. – Ha valakié, akkor az én specialitásom. – Amikor végiglocsoltad a kólát a számítógépem billentyűzetén – emlékezett vissza anya. – És a ribizliszörpöt a ragyogó fehér asztalterítőn. Meg a különféle turmixokat, amikből többnyire jutott a szőnyegre is. Nem mertem kicsavarni a blúzomat, mert féltem, hogy a narancslé ráfolyik a perzsaszőnyegre, ami elég drágának tűnt. Ernest együttérző pillantással mért végig. – Florence, légy olyan kedves, és hozz egy felsőt Livnek! Így nem mehet haza. Hiszen fázik. – Értem! – Florence karba tette a kezét. – Először mondjak le a szobámról, most meg még a ruháimról is, igaz? Már így is óriási fegyvertény volt Florence részéről, hogy egyáltalán képes volt mostanáig ott ülni az asztalnál, hiszen a nagy dráma után akár el is hagyhatta volna az étkezőt hangosan

bevágva maga mögött az ajtót, hogy azután bőgve az ágyára vesse magát a szobájában. Én legalábbis ezt tettem volna a helyében. Ő azonban egészen mostanáig békésen rágcsálta a fürjét, és még hozzá is szólt a beszélgetéshez, bár meglehetősen szűkszavúan. Talán csak félt egyedül hagyni az apukáját anyával. Ernest és anya viszont görcsösen próbáltak úgy tenni, mintha az elmúlt egy órában gyűjtött emlékeik teljesen kitörlődtek volna. Minden elképzelhető témát felhoztak, csak ne kelljen többet az előttünk álló változásokról beszélni. Én pedig elsősorban Grayson ingujját figyeltem, hátha megint felcsúszik, és felfedi a titokzatos szavakat. De, bár Grayson nem kevesebb, mint négy szegény minimadárkát lapátolt be, amihez brutális kézmozdulatok társultak (Mia minden egyes csonttörésnél összerezzent – azt hiszem, nem sok választotta el attól, hogy tényleg vegetáriánus legyen), a csuklóját mindvégig ruha fedte. – Florence! – szólalt meg Ernest szemrehányóan. – Apa! – szólt vissza Florence ugyanazzal a hanglejtéssel. – Semmi baj – mondtam. – Majd megszárad. Holnapután vagy valahogy úgy. – Ostobaság. Teljesen átáztál. – Ernest a homlokát ráncolta. – Florence most felmegy, és hoz neked egy pulóvert. – Florence-nek eszében sincs – szögezte le Florence, és farkasszemet nézett az apjával. – Florence Cecília Elizabeth Spencer! – Mit akarsz tenni, apa? Desszert nélkül kell lefeküdnöm? – Jól van már! – Grayson letette a kezéből a fürjcombot, amit addig rágcsált, és felállt. – Megkapja az én egyik pulcsimat. – Hű, milyen lovagias! – mondta Florence. – Erre tényleg semmi szükség – nyögtem ki fogvacogva, de addigra Grayson már eltűnt az ajtó mögött. – Ő annyira igényli a harmóniát és kerüli a konfliktusokat! – mondta Florence csak úgy maga elé. – Klassz keresztneveid vannak! – Mia nagy szemeket meresztett Florence-re. – Igazán szerencsés vagy, tudod? Anya második keresztnévként Liwy-re és rám is a két kedvenc nénikéje nevét aggatta: Gertrude és Virginia. A másodperc törtrészére Florence arca felderült.

– A két nagynéni Gertrude Steinról és Virginia Woolfról kapta a nevét – jegyezte meg anya. – Mindketten nagyszerű írónők voltak. – Béna nevekkel – egészítette ki Mia. Anya felsóhajtott. – Azt hiszem, jobb, ha indulunk. Csodák… – Ekkor félbeszakította saját magát, és megköszörülte a torkát. Ezt még ő is túlzásnak tartotta. – Köszönjük a pompás vacsorát, Ernest! – Igen, nagyon köszönjük! – mondta Mia. – Mostantól sokkal jobban fogjuk értékelni Lottie szakácsművészetét. Meg mertem volna esküdni, hogy Ernestnek megrándult a szája sarka, amikor felállt az asztaltól, és kinyújtotta a kezét anya felé. – Mrs. Dimbleby desszertet is készített, de megértem, ha inkább indulni akartok… Végtére is elszaladt az idő, és a gyerekeknek holnap iskolába kell menniük. Hívok nektek egy taxit. Két percen belül itt van. – Tessék. – Grayson visszatért. – Frissen van mosva. – Azzal átnyújtott nekem egy szürke kapucnis pulcsit, és mialatt Ernest taxit hívott, a vendégek számára fenntartott vécében lecseréltem a blúzomat a pulcsira. Tényleg mosóporillata volt, de egy kicsit ropogósra sült fürj illata is. Ami tulajdonképpen egészen finom. Amikor kijöttem, már mindenki a folyosón állt, és rám várt. Csak Florence-t nem láttam sehol. Valószínűleg máris nekikezdett összepakolni a holmiját. Grayson fáradtan rám vigyorgott. – Szuperül áll neked, legfeljebb hat számmal nagyobb. – Szeretem, ha kicsit lóg rajtam a cucc – mondtam, és a kezembe gyűrtem a blúzomat. – Köszönöm! Akkor majd… valamikor visszaadom. Grayson felsóhajtott. – Úgy tűnik, a jövőben úgyis gyakrabban találkozunk. – Igen, azt aligha kerülhetjük el. – Hoppá, ez remélhetőleg nem hangzott úgy, mintha már alig várnám. Vetettem még egy utolsó pillantást a csuklójára, de sajnos az ing ujja még mindig eltakarta a titokzatos feliratot.

7.

A

nya ezúttal nem az erdőben tette ki Jancsit és Juliskát, azaz Miát és engem, hanem Ernest házának folyosóján, mielőtt az „Ez csak a javatokat szolgálja!” szavak kíséretében eltűnt volna egy ajtó mögött. – Hallod ezt? – kérdezte Mia. – Itt valahol fürjek pitypalattyolnak. Tényleg! – Csikorogva kinyílt a seprűtároló ajtaja, és kilépett rajta… Lottie. Egy bárddal hadonászott. – Valaki igazán segíthetne. Szét kellene húzni a nyakukat, hogy könnyebben levágjam őket. – Ha nem csinálod jól, dadus, akkor apukám kidob, és Mrs. Dimblebyt fogja visszavenni. – Florence korcsolyázott végig a folyosón kecsesen, csillogó tütüben. A gardrób előtt piruettezett, majd szeretetre méltóan ránk mosolygott. – Biztosan a mézeskalács házikót keresitek, ugye? A boszorkány annyira fog örülni, hogy végre megismerhet titeket! Grayson, megmutatnád nekik az utat? Grayson, aki a gardrób mellett a falnak támaszkodva állt, egy pillanatra felnézett az iPhone-járól, és arra az ajtóra mutatott, amely mögött korábban anya eltűnt. A kilincset egy hatalmas vaníliás kifli alkotta. – Arrafelé, egérkék – mondta, és Mia már futott is. – Ez csapda, te buta Jancsi! – akartam utána kiáltani, de valami megakadt a torkomon, és még mielőtt megakadályozhattam volna, Mia már nyúlt is a vaníliás kifliért, a semmiből megjelent egy karom, megragadta a gallérját, és Mia eltűnt.

– És akkor már csak egy kis fúrj maradt, akivel osztoznom kell a fürdőszobámon – mondta Florence nevetve. – Most pedig légy jó kislány, Liv, és kövesd a húgodat! – Ne! Ne tedd! – suttogta Lottie mögöttem. – Hiszen még csak szeptember van, túl korai még az idő a karácsonyi sütikhez. – A bárddal egy zöldre festett ajtóra mutatott a seprűtároló mellett. – Amögött biztonságban vagy. – Ne merészeld! – rikácsolt Florence, és elindult felém a korcsolyáján. Nekirontottam a zöld ajtónak, feltéptem, besurrantam rajta, és bevágtam magam után, egyetlen tizedmásodperccel azelőtt, hogy Florence a túloldalról elkezdett volna rajta dörömbölni. Csak ebben a pillanatban vált világossá számomra, hogy mindez csak egy álom, mégpedig egy meglehetősen ostoba álom. (Ráadásul még megfejteni is elég egyszerű, kivéve talán a korcsolyaügyet. Vajon mit akart közölni velem a tudatalattim egy korcsolya segítségével?) A szívem ennek ellenére még mindig hangosan kalapált izgatottságomban. Vonakodva néztem körül. Egy folyosón találtam magam, egy végtelennek tűnő folyosón, ahonnan számtalan ajtó nyílt jobbra és balra. Az ajtó, amelyen át beléptem, fűzöldre volt festve. Megsötétedett, régimódi fémveretek díszítették, és egy levélnyílás is volt rajta ugyanabból az anyagból. A csinos kis sárgaréz ajtógomb összegömbölyödött gyíkot formázott. Úgy döntöttem, visszafordulok, mert most, hogy tudtam, ez csak egy álom, már nem féltem Florence-től. Kedvem támadt megmutatni neki, milyen jól kungfuzom. Almomban természetesen még jobban, mint a valóságban. De amikor épp el akartam fordítani a gyíkot, a szemem sarkából valami mozgásra lettem figyelmes. Kicsit odébb kinyílt egy másik ajtó, és valaki kilépett rajta a folyosóra. Grayson volt az. Bár csak néhány méterre állt tőlem, úgy tűnt, mintha észre sem vett volna. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és mormogott valamit. Azután mély lélegzetet vett, ismét kinyitotta az ajtót, és eltűnt. Elengedtem az ajtógombot, hogy közelebbről szemügyre vegyem Grayson ajtaját. Hajszálra olyan volt, mint Spencerék házának fehérre festett bejárati ajtaja, beleértve a lépcsőt és a túlsúlyos kőszobrot, amelyik félig sast, félig oroszlánt formázott. Amikor közelebb értem, a figura hunyorogni kezdett,

felemelte egyik oroszlánmancsát, és meglepő, csipogó hangon így szólt: – Itt csak az léphet be, aki háromszor el tudja mondani a nevemet visszafelé. Ó, egy rejtvény! Imádtam a rejtvényeket. De nem bántam, ha ennél azért kicsit igényesebbek. – Te vagy Rettenetes Freddy – mondtam. A kőfigura méltóságteljesen leeresztette a csőrét. – Csak Freddy, ha kérhetem. – Ó, de ez így túl egyszerű! – mondtam csalódottan, sőt, kissé talán még kínosan is éreztem magam, amiért álombéli tudatom ennyire ötlettelen. – Ydderf, Ydderf, Ydderf. – Helyes – csipogta Freddy. – Beléphetsz. – Akkor hát rajta! – Megtaszítottam az ajtót. Amikor átléptem a küszöbön, nem Spencerék házának folyosóján találtam magam, mint ahogy számítottam rá, hanem egy mezőn. Bár éjszaka volt és meglehetősen sötét, ki tudtam venni a fákat és a földből kiálló szikladarabokat. Nem sokkal előttem Grayson zseblámpájának fénye pásztázta végig a terepet. Ez a fordulat kétségtelenül sokkal menőbb volt, mint a korábbi fincsi és Juliska verzió. – Ez egy temető?– kérdeztem. Grayson azonnal hátrafordult, a szemembe világított a zseblámpával, és ijedtében aprócska sikkantást hallatott. Rámosolyogtam. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Szabad kezével megdörzsölte a homlokát. – Kérlek, menj el! – Igen, ez egy temető – válaszoltam meg a saját kérdésemet. Valamivel hátrébb ugyanis különböző kőkeresztek, oszlopok és szobrok körvonalait véltem felfedezni. Szenzációsan jó volt a látásom, és másodpercről másodpercre javult. – A Highgate Cemeteryben vagyunk, nem igaz? Grayson nem vett rólam tudomást. Egy földön fekvő sírkőre irányította a zseblámpa fényét.

– De klassz! Csak fényképekről ismerem a Highgate-et, de feltétlenül el akartam egyszer látogatni ide – csacsogtam tovább. – Még ha nem is éjjel. Grayson bosszúsan felmordult. – Az tuti, hogy én se. Ez már megint egy teljesen idióta találkozóhely – mondta inkább csak magának, mint nekem. – Mintha nem lenne már így is minden elég félelmetes. Azonkívül itt egy méterre sem lát el az ember. – Én igen. – Türtőztetnem kellett magamat, nehogy nagy lelkesedésemben ugrándozni kezdjek. – Úgy látok a sötétben, akár egy macska. Bár csak álmomban, de azért így is tök jó. Normális esetben szemüveg vagy kontaktlencse nélkül olyan vagyok, mint egy vak vakond. Mit is keresünk? – Semmit sem keresünk. – Grayson elég idegesnek tűnt. Zseblámpájával az út menti sírkövek feliratait vizsgálgatta. Ősrégieknek tűntek, több közülük megrepedt, másokat benőtt a borostyán, megint mások fölött mohával borított angyalszobrok őrködtek. Térdmagasságban stílusos kis ködfoszlányok lebegtek, és a szél megzörgette a fák leveleit. Arra gondoltam, biztosan vannak itt patkányok is. Meg pókok. – Én Christina Rossetti sírját keresem. – A barátnőd volt? Grayson fújt egyet, de ezúttal legalább válaszolt. Rezignáltnak tűnt, mintha beletörődött volna a jelenlétembe. – Christina Rossetti egy viktoriánus költőnő volt. Soha egyetlen versét sem kellett elemezned? Where sunless rivers weep their waves into the deep...2 bla, bla, bla, valami csillag, árny és csalogány. – She sleeps a charmed sleep. Awake her not.3 – Egy szomorúfűz árnyékából egy alak vált ki, és szónokolva elindult felénk. Az a fiú volt, aki elől ma az iskolában elkaptam a grépfrútot, a kócos hajú srác a repülőről. Kedves, hogy ebben az álomban is felbukkant, időközben ugyanis már szinte teljesen 2

Hol fénytelen folyók hullám-könnyei / zúdulnak a mélybe…

3

Varázsos álom ott hullott szemére. / Fel ne ébreszd őt!

megfeledkeztem róla. – Led by a single star, she came from very far to seek where shadows are her pleasant lot.4 Hm, nem is olyan rossz – fiúk, akik verseket tudnak idézni. Tehát legalább az álomvilágban léteznek ilyenek. – Henry – üdvözölte Grayson megkönnyebbülten az újonnan érkezettet. – Hol maradtál ennyi ideig, öregem? A Rossetti-sír amott van, hátul.– Henry maga mögé mutatott. – Mondtam, hogy keresd az ijesztő kapucnis angyalt! – Sötétben minden angyal ijesztő. – Grayson és a másik srác egyfajta óvodás üdvözlőjátékot nyomtak le a kezükkel, a High Five, az ujjhúzás és a kézfogás keverékét. Cuki. – Hála istennek, hogy itt vagy, különben örök időkig itt bolyongtam volna! – Igen, sejtettem. Még Jasper sem talált oda, Arthur éppen őt keresi. Kit hoztál magaddal? – Úgy tűnt, Henry szeme nem működik olyan jól a sötétben, mint az enyém, nem ismert fel rögtön. Most azonban hangosan felnyögött. – Te jó ég, most meg miért álmodom a sajtos lánnyal? Az előbb már találkoztam Plummal, a kandúrommal, akit elütöttek, amikor tizenkét éves voltam. Dorombolva bújt oda a lábamhoz. – Ó, milyen édes! – mondtam. – Nem, egy kicsit sem volt édes. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan utoljára láttam: csupa vér, és kilógott a bele… – Henry megrázkódott. – Hozzá képest te igazán örvendetes látvány vagy. Ennek ellenére… most menj, nem is értem, mit keresel itt. Tűnj el! – Tett egy kézmozdulatot, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni. – Azt mondtam, tűnj el, sajtos lány! Kopj le! – Amikor nem mozdultam, idegesnek tűnt. – Miért nem tűnik el? – Talán mert nem hallgatok a Sajtos Lány névre, te idióta! – feleltem. Grayson megköszörülte a torkát. – Attól tartok, hogy ő velem van itt, Henry. – A hanglejtéséből ítélve ezt valahogy kínosnak érezhette. – Te ismered a sajtos lányt? – kérdezte Henry döbbenten. 4

Ki csupán egyetlen csillagot követve érkezett / Messze földről, kutatva a helyet, / hol az árnyak közt végre megpihenhetett.

– Igen, úgy fest. – Grayson megint megdörzsölte a homlokát a keze fejével. – Mint azt ma este megtudtam, ő az én új húgom. – Te jóságos ég! – Henry lesújtott képet vágott. – Úgy érted…? Grayson bólintott. – Mondtam neked, hogy otthon elszabadult a pokol. Szuper kis dinner volt. Florence totál kikészült, amikor apa közölte velünk, hogy a professzornő, a két lánya, a dadusuk és a dakszlijuk beköltözik hozzánk. Két héten belül. – Buttercup nem is dakszli – jegyeztem meg felháborodva. – Legfeljebb tizedrészt. Ám azok ketten ügyet sem vetettek rám. – Hű, tényleg sajnálom, öregem. Még ez is! – Henry együttérzően átölelte Grayson vállát. Aztán egymás mellett haladva elindultak abba az irányba, amerről Henry érkezett, végig egy gyommal benőtt, kavicsos ösvényen. Aprókat lépkedve követtem őket. – Akkor tehát tényleg komolyan gondolja a faterod. Nem csoda, hogy erről a csajról álmodsz. – Henry hátrafordult felém. – Habár valószínűleg rosszabbul is járhattál volna… egész aranyos, nem? Grayson is hátranézett. – És még mindig követ minket. – Igen. Ugyanis egyedül kicsit fél itt – mondtam. – Azonkívül tényleg szeretném tudni, mit terveztek. – El kell küldened – mondta Henry Graysonnak. – Méghozzá nagyon határozottan! Plumnál is bejött az előbb. Tekergőző füstgomolyaggá változott. Természetesen sírkővé vagy fává is változtathatod, de kezdetnek biztosan elég lesz az is, ha elküldöd. – Oké. – Grayson megállt, hogy megvárja, míg utolérem. Közben nagyot sóhajtott. – Egyáltalán mit keresünk itt, Henry? Hiszen ez az egész tiszta őrület. – Igen, szerintem is. Grayson körülnézett. – Te nem félsz? – suttogta végül. – De igen – felelte Henry komoran. – De attól még jobban félek, ami akkor történik, ha nem csináljuk meg… – Ez egy rémálom – mondta Grayson, és Henry bólintott.

– Na, azért ne essetek túlzásba, fiúk! – szóltam közbe. – Ráérősen sétálgattok éjszaka egy híres temetőben, és ráadásul még én is itt vagyok veletek… Másoknak kifejezetten tetszene egy ilyen álom. Grayson felnyögött. – Szóval még mindig itt vagy. – Egyszerűen küldd el! – mondta Henry. – Koncentrálj arra, hogy tűnjön el! – Hát, jó. – Grayson határozottan a szemembe nézett. Mivel mindez csak egy álom volt, én is épp olyan határozottan néztem rá. Korábban, a vacsoránál nem mertem volna ilyen gátlástalanul viselkedni, azonkívül akkor épp a csuklójára figyeltem. De most meg kellett állapítanom, hogy leendő mostohafivérem átkozottul jól néz ki, annak ellenére, hogy hasonlít Ernestre és Florence-re. Minden, ami Florence-nél puha és kerek volt, az nála kemény és szögletes, különösen az álla. A szeme volt a legszebb, a félhomályban mintha karamellás cukorka színű lett volna. Grayson tekintete kissé elkalandozott, és a szememről lassan a számra vándorolt. Hah! Szép álom. Tényleg szép álom. Remélhetőleg ezúttal nem bukkan fel Lottie azzal a bárddal. Henry megköszörülte a torkát. – Grayson? – Öhm, igen? – Talán csak nem egy árnyalatnyi pirulást láttam Grayson arcán? Megrázta a fejét. – Kérlek, most menj el, Liv! – Csak ha elárulod, mi van a csuklódra írva – mondtam, hogy leplezzem a zavarom. – Sub um… hogy is van tovább? – Micsoda? – Sub umbra floreo – felelte Henry Grayson helyett. – Légy eltökéltebb, Grayson! Igazán akarnod kell. – De hiszen akarom! – bizonygatta Grayson. – De valahogy… – Tudom, mire gondolsz – mondta Henry. Aztán elgondolkodott egy pillanatra. – Nem a te pulcsidat viseli? Meglepetten néztem végig magamon. Tényleg Grayson kapucnis pulcsija volt rajtam. Méghozzá a hálóingem fölött. Mielőtt elaludtam, annyira fáztam, hogy kibújtam az ágyból, és felvettem a pulcsit. A hálóingen és a pulóveren kívül csak a

szürke pöttyös, bolyhos zoknimat viseltem. Ez jellemző volt az álmaimra: soha nem voltam az alkalomhoz öltözve. Grayson felnyögött: – Igen, lehetséges, hogy az enyém – ismerte el. – Ó, istenem! Utálom a tudatalattimat. Miért csinálja ezt? – Ugyan már! Lehetne sokkal, de sokkal kínosabb is a helyzet. Gondolj csak szegény Jasperre és Mrs. Beckettre bikiniben! – Henry felnevetett. – És most siess, Jasper és Arthur már biztosan várnak. Úgy értem, ha Jaspernek egyáltalán sikerült eljutnia idáig. – Remélhetőleg nem – motyogta Grayson. – Akkor talán lenne még egy kis időnk a következő újholdig… – Sub umbra floreo… mit jelent ez? A virágföld alatt? – kérdeztem. Henry kuncogni kezdett. – Csak fél évig tanultam latint – mondtam kissé megbántódva. – És annak is már ezer éve, nem túl sok maradt meg. – Igen, azt észrevettem – jegyezte meg Henry. Grayson bosszúsan rázta a fejét. – Most már tényleg elég! Menj el, Liv! – szólított fel nyomatékosan. – Tűnj el innen! Henry kíváncsian bámult rám. Valószínűleg arra számított, hogy füstfelhővé válok, és elgomolygok. – Na, jó – mondtam, miután semmi ilyesmi nem történt, és Grayson arckifejezése kezdett kétségbeesetté válni. – Ha nem akarjátok, hogy itt legyek, akkor elmegyek. További kellemes időtöltést! – Azzal sarkon fordultam, és elcsattogtam a kavicsos úton. A vállam felett hátranézve láttam, hogy Grayson és Henry még néhány másodpercig utánam bámulnak, majd folytatják útjukat az ellenkező irányba. Alighogy elindultak, én máris leléptem az ösvényről, és fedezékbe vonultam egy vastag fatörzs mögött. Talán azt hitték, ilyen könnyen lerázhatnak? Most, hogy az álom végre igazán érdekes, tutira nem.

8.

R

emekül szórakoztam! De még milyen remekül! Miközben Grayson és Henry után lopakodtam, úgy éreztem magam, mint a Macskanő. Vagy mint James Bond. Vagy mint a kettő keresztezése. A legmenőbb a kiélesedett látásom volt. Közel s távol nem volt egyetlen utcai lámpa se, még a hold sem világított az égen, mégis mindent pontosan ki tudtam venni, elhajoltam a lelógó ágak elől, és kikerültem a nagyobb köveket. A bolyhos zoknim talpának köszönhetően olyan halkan tudtam osonni, hogy néhány méterre sikerült megközelítenem őket, fél szemmel már mindig a következő fedezéket nézve. Csak azon csodálkoztam, hogy még nem ébredtem fel. Normális esetben ezek az álomfázisok, amikor pontosan tudtam, hogy álmodom, soha nem tartottak sokáig, főképp akkor nem, ha ilyen szórakoztató álomról volt szó. – Hát itt vagytok! – Grayson zseblámpájának fénycsóvája két további alakot világított meg, feltételeztem, hogy Arthurt és Jaspert. Egy filmbe illő dzsúdógurulással lebuktam egy sírkő mögé, csak arra az esetre, ha időközben ők is a macskákéhoz hasonló éleslátást fejlesztettek volna ki. Óvatosan felemeltem a fejemet, úgy, hogy még épp ki tudjak kémlelni a sírkő széle fölött. Mint már említettem, remekül szórakoztam. – Nem fogjátok elhinni, de Jasper ott állt a kapu előtt, és nem tudott bejönni! – Ezt Arthur mondta, ha nem tévedtem. – Be volt zárva. – A kissé sírós hang Borotválkozó Kenhez tartozott, aki legnagyobb örömömre kockás flanelpizsamát viselt.

Legalább nem én voltam az egyetlen, aki nem az alkalomhoz illően volt öltözve. A másik fiút, Arthurt szintén láttam már egyszer, még reggel az iskolában: ő volt az a szőke, göndör hajú, aki úgy nézett ki, mint egy angyal. Szinte földönkívülien jóképű. – Át akartam mászni a falon, de ott volt egy éjjeliőr egy kutyával… meg a szögesdrót… – Ez csak egy álom, Jasper! – mondta Henry türelmetlenül. – Itt nem muszáj a kapun bejönnöd. És az éjjeliőrtől sem kell félned, mert minden, amit látsz, amíg egyedül vagy, csak a saját képzeleted szüleménye. Hányszor mondjam még el? – Henry körülnézett, mire gyorsan behúztam a fejem. – Remélem, nem fog megzavarni minket az éjjeliőröd. Már így is ohm… ki kellett iktatnunk egyéb zavaró tényezőket. Ezzel nyilván rám célzott. Micsoda szemtelenség! – Ne aggódj! A férfiról meg a kutyájáról már gondoskodtunk – mondta Arthur. – Igen, az klassz volt – tette hozzá Jasper. – Arthur elővarázsolt a semmiből egy tűzgömböt… – Sietnünk kellene – szólt közbe Henry. – Már így is sok időt vesztegettünk el, és a végén még Jasper felébred, mielőtt megkapnánk a kérdésünkre a választ. – Nem, ezúttal nem – jelentette ki Jasper büszkén. – Bekaptam egyet anya fejfájás elleni tablettáiból. Ettől mindig két napig alszik egyfolytában. – Mindegy, akkor is lássunk neki! – mondta Grayson. – Nem vagyok biztos benne, hogy rendesen becsuktam a szobám ajtaját, és három körül Spot mindig őrülten elkezdi karmolászni a szőnyeget, mert ki kell mennie… Láttátok ezt? – kérdezte a köd felé mutatva. – Mi volt az? – Csak a szél – mondta Henry. Egy széllökés valóban megmozdította a fák ágait, de egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha láttam volna valamit a ködfoszlányok között, egy tovalibbenő alakot. – Csak arra gondoltam… – Grayson a sötétséget fürkészte. – Itt elöl van elég hely. – Arthur tett néhány lépést, egy öreg cédrus árnyékába. A többiek követték. Hirtelen mintha elkomorodtak volna. Feszülten beharaptam az alsó ajkamat. Vajon mi fog történni? Nagyon reméltem, hogy ebben az

álomban nem bukkan fel csontváz vagy netalán egy félig oszlásban lévő zombi, mert mindig is iszonyodtam attól, ha egy filmben ilyesmi előfordul. Másrészt viszont egy temetőben voltunk, ahol ez várható volt. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon nem vált-e kissé túlságosan is klisészerűvé az álmom, de mindegy, lényeg, hogy ilyen izgalmas maradjon. (Csak pókok nélkül, ha kérhetném.) – Öten törték fel a pecsétet, öten tették le az esküt, és öten fogják kinyitni a kaput, ahogyan az meg van írva. Mint minden újholdkor, most is eljöttünk, hogy ünnepélyesen megújítsuk eskünket. – Arthur felemelt egy botot, és valamit rajzolt vele a porba, miközben nagyokat lépve körbejárt. Ott, ahol a bot vége megérintette a földet, a sír lángba borult. Le voltam nyűgözve. A többiek körbeállták a tüzet. Arthur kenetteljes hangon kántálni kezdett, amit a sírkövem mögé bújva sajnos csak itt-ott értettem, mivel a lángok olyan hangosan sercegtek. – ...custos opacum… tudjuk, hogy haragra gerjedtél ellenünk… jogosan kételkedsz… esküszünk, hogy Anabel megbánta, ami történt… szenved… mindent megteszünk, hogy teljesítsük, amire felesküdtünk. .. ne kelljen őt még jobban megbüntetni… – És minket se – mondta Jasper. – Mi igazán nem tehetünk róla… Amikor a többiek bosszús pillantásait észrevette, inkább elhallgatott. – Gyere, és beszélj hozzánk… – folytatta Arthur, mire a lángok magasabbra csaptak. – ...foedus sanguinis… interlunium… te, aki ezer nevet viselsz, és akinek az éjszaka az otthona… szükségünk van… – A többi beleveszett a sistergésbe. Mire volt szükségük? Ki volt az az Anabel, és mit bánt meg? És miféle esküt akartak teljesíteni? Majd szétvetett a kíváncsiság, de féltem, hogy észrevesznek, ezért nem merészkedtem közelebb. Főképp, mivel Henry épp felém nézett. A lángok visszatükröződtek a szemében, ami kifejezetten rémisztően hatott. Nem, még közelebb lopózni lehetetlen lett volna. Kivéve, ha tényleg macska lenn… Várjunk csak! Ez itt végül is egy álom volt. Bármi lehettem, ami csak lenni akartam, akár macska is.

Álmomban már többször is átváltoztam valamilyen állattá. (Még ha nem is mindig önként. Borzongva emlékeztem vissza arra az álomra, amelyben egér voltam, és Lottie üldözött egy seprűvel.) – Custos opacum… alázatosan kérünk, mutasd meg, ki lépjen az üres helyre… non est aliquid abseonditum… kérlek… Összehúztam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam, a kis gyöngybagolyra gondoltam, amit kilencéves koromban egy németországi madárparkban kézbe vehettem. A baglyok éjjel még jobban látnak, mint a macskák, és ami a legfontosabb: teljesen hangtalanul tudnak repülni. Amikor ismét kinyitottam a szemem, a magasban találtam magam, több méterrel a föld felett, és karmaimmal egy cédrus ágába kapaszkodtam. Nagyszerű álom volt! Fittyet hányt arra a részre, amikor meg kellett volna tanulnom repülni, és azonnal felültetett a megfelelő helyre, a tökéletes megfigyelőállásba. Lenéztem a csőröm mellett a földre. Pontosan alattam ott állt a négy fiú, és most már azt is láttam, mit rajzolt Arthur a porba: egy nagy, ötágú csillagot, egy boszorkányszöget, körülötte egy körrel. A fia itt-ott még fél méter magasan égett, de a többi helyen már lassan kialudtak a lángok. – Azért gyűltünk össze az újhold ezen éjjelén, ó, Árnyak és Sötétség Ura, hogy megnevezhesd nekünk azt, aki ismét teljessé teheti körünket, hogy betarthassuk az egyezség ránk eső részét – kiáltotta Arthur. Ó, Árnyak és Sötétség Ura – nos, igen. Az előbb még az egész valahogy fenyegetőbben hangzott, kevésbé nevetségesen. De örülhettem, hogy angolul beszélt, és nem latinul, így legalább értettem, mit mond. Kíváncsi voltam, vajon meg is mutatkozik-e az Árnyak és Sötétség Ura. Először csak a lángok csaptak magasabbra, azután megnyílt a föld a boszorkányszög közepén, és tompa morajlás kíséretében valami kiemelkedett a talajból. Oké, ez most már tényleg félelmetes volt. A cédrusfám megremegett. Attól rettegve, hogy esetleg valami zombiszerű lény fog előmászni a földből (az Árnyak és Sötétség Ura biztosan nem volt valami bájos), reflexszerűen behunytam a szemem, és egy ág köré fontam a karomat. Eközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy bagoly vagyok és nincs is karom. Ostoba hiba. Amikor újra kinyitottam a szemem, már nem voltak karmaim és tollaim, hanem

meglehetősen szerencsétlen testhelyzetben kuporogtam emberi alakomat visszanyerve a cédrus tetején, hálóingben, pulcsiban, pöttyös zokniban és abban a biztos tudatban, hogy a vékonyka ágak nem fogják elbírni a súlyomat. Recsegve-ropogva törtek össze alattam, és bár mindenbe igyekeztem belekapaszkodni, ami csak esés közben az utamba került, úgy zuhantam lefelé, akár egy sziklatömb, egyenesen a boszorkányszög közepébe, pontosan arra a valamire, ami a földból kiemelkedett. Ez egyébként nem zombi volt, csupán egy konyhaasztal méretű, négyszögletes, csiszolt kő. A természettudomány minden általam ismert törvénye szerint össze kellett volna törnöm az összes csontomat, amikor becsapódtam, de ebben az álomban szerencsére mintha nem érvényesültek volna ezek a törvények. Néhány tűlevél potyogott a fejemre, egy toboz az ölemben landolt, de egyébként semmi bajom nem esett. Fájdalom nélkül fel tudtam egyenesedni, és körbe tudtam hordozni a tekintetem a körülöttem álló négy döbbent srácon, akik elkerekedett szemmel meredtek rám. Egy kicsit azért kínos volt, valamiképpen méltatlan. Már egyáltalán nem éreztem magam Macskanőnek, és ez nem volt valami szép fordulat az álomban, tényleg nem. Gyorsan behunytam a szemem azt remélve, hogy egyszerűen újra átváltozhatok, és elrepülhetek onnan. Sajnos azonban nem sikerült a bagolyra koncentrálnom – nem csoda, ha az embert ennyire bámulják. Idegesen lesepertem a pulóverről a tűleveleket, és a térdemre húztam a hálóinget. A négy fiú még mindig rémültnek tűnt, Henry és Grayson talán kicsit kevésbé, mint a másik kettő. – Az imént még egy gyöngybagoly voltam, komolyan – bizonygattam. Borotválkozó Jasper kinyújtotta a kezét, és megérintette a karomat. – Ez… ezt nem értem – mondta. – Ez meg mit jelentsen? Azt hittem, mutat egy nevet. Erre egy egész lányt odadob az oltárra… – Ki vagy te? – érdeklődött Arthur, aki közelről és ebben a megvilágításban most még inkább úgy festett, mint egy életre kelt angyal. Egy félelmetes angyal.

Egy hirtelen támadt széllökés megzörgette a fák leveleit, és kifújta a szőke haj tincseket Arthur arcából. – Áruld el a neved, vagy… abeas in malam crucem! Vagy… mi? Tűnj el a rossz keresztbe? Basszus, kész szégyen, hogy csak ilyen rövid ideig tanultam latint. Buta módon azt hittem, soha nem lesz rá szükségem. Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy ugyanolyan kenetteljesen válaszoljak (és közben ügyesen bevessem az egyetlen latin mondást, amit ismerek), valahogy így: „Én, ó Méltatlan, az Árnyak és Sötétség Urának unokahúga vagyok, és in dubio pro reo”, de Grayson és Henry sajnos már tudták, ki vagyok valójában. És úgy tűnt, Jasper is emlékszik rám. A lábamra mutatott. – Ez… de hiszen ez a misszionáriuslány, aki ma Pandora Porter-Peregrin húgával mászkált az iskolában! – mondta izgatottan. – Nem ismered fel, Henry? Képzeld el vastag, fekete keretes szemüveggel és lófarokkal… Henry nem szólt egy szót sem. Grayson felsóhajtott. A szél belekapott a cédrus lombjába, és még több tűlevél meg toboz záporozott rám. Villám hasított végig a horizonton, és egy szempillantásra megint olyan érzésem támadt, mintha egy alak rejtőzne a ködben. – Úgy érted, ez a lány tényleg létezik? – kérdezte Arthur. – És a mi iskolánkba jár? Biztos vagy benne? – Igen – vágta rá Jasper buzgón. – Új diák. Ez azért olyan vicces, mert amikor meghallottam, hogy egy misszionárius lánya, rögtön az jutott eszembe, hogy akkor még biztosan szűz. Igen, Henry, te is beszéltél vele. Nem ismerős? Henry még mindig hallgatott. Összenéztek Graysonnal, mintha némán beszélgetnének egymással. Újabb villám hasított az éjszakába. – Akkor ez egy jel – mondta Arthur. – Lehet, hogy ő a Kiválasztott! Tudja valaki a nevét? A távolból mennydörgés robaja hallatszott. – A Kiválasztott – ismételtem mélységes megvetéssel a hangomban. – Nagyon eredeti, tényleg. Bár el kell ismernem, hogy ezzel a kővel igazán… tulajdonképpen ki tolta ki a földből? – Lecsusszantam a gránitkockáról, mert az volt a benyomásom, hogy Jasper bebámul a hálóingem alá. Egyáltalán, az volt az

érzésem, mintha mindannyian meglehetősen rám lennének kattanva. Az ide-oda cikázó lángok narancsszínű fénybe vonták az arcukat, és árnyakat rajzoltak a bőrükre. Újabb villám. És megint mennydörgés, ezúttal közelebbről. – A nevét holnap könnyen kideríthetjük… Pandora húga végtelenül boldog lesz, ha megkérdezem tőle. – Jasper önelégülten felnevetett. – Valahányszor meglát, örömében kis híján elájul. Grayson motyogott valamit, de olyan halkan, hogy elnyomta jasper nevetése, a levelek susogása és a tűz pattogása. Arthur eközben ünnepélyesen a magasba emelte a botját. – Értettük, Éj Ura. Köszönetét mondunk a válaszodért. És többé nem fogsz csalódni bennünk. – Sajnálom, Arthur, de ő egészen biztosan nem… ööö… – mondta Grayson ezúttal kicsit hangosabban. Megdörzsölte a homlokát, és mostanra már eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam, mindig akkor csinálja ezt, ha zavarban van. – Az, hogy ő itt van, csakis az én hibám. Livnek hívják, és az apám barátnőjének a lánya. És nyilvánvalóan… – Kis szünetet tartott, miközben dühös pillantást vetett rám. – Nyilvánvalóan nem tudom kiverni a fejemből. Sajnálom, hogy elrontottam a rituálénkat. Arthur hallgatott. Leeresztette a botot, kinyújtotta a kezét, megfogta egy hajtincsemet, és lassan végighúzta az ujjai között. Összerezzentem. – Ez most komoly? – kérdezte Jasper. – Az apád barátnője egy misszionáriusnő? Grayson megint sóhajtott. Henry elgondolkodva nézett rám. – Tényleg különös véletlen, hogy éppen ez alatt a szertartás alatt pottyant ide, a kör közepére, Grayson – mondta halkan, miközben újabb villám világította be az eget. – Bocsássatok meg! – mondta Grayson töredelmesen megvonva a vállát. – Talán egyszerűen újra kellene kezdenünk. – Nem kell bocsánatot kérned. – Arthur hüvelykujjával ismét végigsimított a hajtincsemen. Normális esetben a kezére csaptam volna, de valami oknál fogva képtelen voltam megmozdulni. Az

álom egyértelműen kicsúszott a kezemből. Bármelyik pillanatban átcsaphatott rémálomba, ezt pontosan éreztem. És nem tetszett. – Nem hiszek a véletlenekben – mondta Arthur. – Én sem. Azóta nem, hogy… – Jasper önelégült arckifejezéséből semmi nem maradt. Most inkább rém ültnek tűnt. – …amióta tudjátok, mi történt – tette hozzá halkan. – Ha közelebbről ismered, Grayson, annál jobb. Akkor egyszerűbb lesz nekünk… Ismét dörögni kezdett az ég. Elegem lett. Tennem kellett valamit, mielőtt ez a misztikus temetői játszadozás végérvényesen rémálommá válik, és unokafivérem, az Árnyak és Sötétség Ura előlép a ködből, és Lottie bárdjával lemészárol. – Légy oly kedves, és vedd le rólam a mancsod, Gandalf! – mondtam határozottan, és egyetlen rántással kiszabadítottam a hajtincsemet Arthur ujjai közül. – Bár tényleg nagyon érdekes itt, de nekem most mégis mennem kell. Viharban nem szabad kint lennem. – Lazára akartam venni a figurát, de nem sikerült. Sajnos. Még a kissé alulexponált Jasper is könnyedén észrevehette, hogy félek. Csak most tűnt fel, milyen magasak is mind a négyen. Egy méter nyolcvanöt fölött lehettek, és minden egyes másodperccel, amíg néztem őket, mintha tovább nőttek volna. Egy villám nappali fénybe borította a temetőt. Nagyot nyeltem. A boszorkányszög külső lángjai ismét magasabbra csaptak, és a szemem sarkából figyelve úgy tűnt, mintha a lebegő ködfelhőnek a sötétben karjai és lábai nőttek volna… – Figyelmeztetlek benneteket, tudok kungfuzni – mondtam. Szavaimat hatalmas mennydörgés követte, ismét megremegett a föld, elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem. – Aú! – kiáltottam fel, és megdörzsöltem a csípőcsontomat. Macskákat megalázó éleslátásom egy csapásra elmúlt. Kemény márványpadlón értem földet. Valahol tőlem balra a félhomályban egy kis formátlan foltot fedeztem fel. Kitapogattam, és a szemem elé tartottam. Mrs. Finchley egyik hihetetlenül béna táncosnője volt, amit korábban eldugtam az ágyam alá, hogy ne kelljen folyton bámulnom. Most azonban mérhetetlenül örültem, hogy látom. Felébredtem.

Hála istennek!

9.

T

edd le Lottie iPadjét, Liv! – mondta anya. – Pontosan tudod, hogy nem tűröm az ilyesmit az asztalnál. – A házi feladatomhoz kell valaminek utánanéznem. Ha lenne egy okostelefonom, mint minden más embernek, már rég elintéztem volna. – Legnagyobb sajnálatunkra Miának és nekem csak egy-egy ősöreg, otromba kártyás mobilunk volt vészhelyzet esetére, az apukánk selejtezte le őket. Haszontalan darabok, ráadásul halál ciki ilyennel mászkálni. Sub umbra floreo – pötyögtem be a keresőbe. – Latin? – kérdezte anya, aki a jelek szerint sokkal jobban tudott fejjel lefelé olvasni, mint gondoltam. – Melyik órára kell? – Hát… ööö… – A kereső kiköpött egy csomó találatot. Végighúztam rajtuk az ujjamat. Sub umbra floreo – az árnyékban virágzom. Ez a mondás szerepel Belize címerében. Hm. – Földrajzra – mondtam. – Hol is van Belize? – Közép-Amerikában. Guatemala mellett. Korábban Brit Hondurasnak hívták. – Anya olykor gyorsabb volt, mint az iPad, és legalább olyan jó, mint a Wikipédia. – Aha. – Azon töprengtem, vajon honnan ismeri a tudatalattim Belize nemzeti mottóját. Ugyanis meglehetősen biztos voltam benne, hogy életemben most hallottam először erről az országról. Akkor hogyan álmodhattam róla? Különös, mi mindent szed fel és tárol el az ember agya.

Az is meglepő volt, hogy éjszakai álmomnak még mindig szinte minden apró részletére emlékeztem. Már gyerekként is élénken álmodtam (az ágyból is gyakran kiestem, sőt, egy ideig alva jártam. Lottie mindig szívesen mesélte, hogy ötévesen éjszaka megálltam az ágyánál, és rendeltem spanyolul egy narancsfagyit), de általában sokkal gyorsabban szertefoszlott az emlék, mint szerettem volna, néha már másodpercekkel az ébredés után, függetlenül attól, hogy mennyire volt az álom izgalmas, fontos vagy vicces. Ezért egy időben rászoktam, hogy az igazán érdekes álmaimat azonnal leírjam. Erre a célra rendszeresítettem egy füzetet és egy ceruzát, amit az éjjeliszekrényemen tartottam. (A füzetet napközben el kellett rejtenem biztos helyre, nehogy valaki beleolvasson.) De ennél az álomnál nem volt szükség jegyzetelésre. Egyébként éjjel nem igazi viharra ébredtem fel, hanem arra a zajra, amit a kukásautó csapott lent az utcán: az üres kukák és konténerek dübörgésére. A szívem még mindig a torkomban dobogott, amikor végre feltápászkodtam a padlóról és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Az álom, bármilyen őrült volt is, annyira valóságosnak tűnt, hogy először felkapcsoltam az arany éjjeli lámpát, és lopva megnéztem a bolyhos zoknim talpát, nincs-e rátapadva egy kis temetőföld, nem gyantás-e a kezem, és nincsenek-e cédruslevelek a hajamban. Természetesen szó sem volt egyikről sem. Közben vigyorognom kellett. Azt legalább nem lehetett rólam elmondani, hogy túl kevés fantáziával lennék megáldva. – Kaphatnék még egy pirítóst? – kérdezte Mia, míg én beírtam a keresőbe Christina Rosetti nevét, akinek a sírját Grayson kereste álmomban. Bár rosszul írtam a nevet, számtalan találatot kaptam. – Ez már az ötödik pirítósod – mondta anya Miának. Hozzám pedig így szólt: – Nem hallottad? Nincs iPadezés az asztalnál. Tedd el! De erről szó sem lehetett, hiszen a kijelző éppen valami különösen meglepő információval állt elő: Christina Rossetti tényleg költő volt a viktoriánus időkben, 1894-ben halt meg. Londonban temették el, mégpedig a Highgate Cemeteryben. Ez mindenesetre kissé rémisztő volt.

Becsuktam az iPadet, és eltoltam magamtól. – Jobban örülnél, ha kórosan sovány lennék? – kérdezte Mia. – Az én korosztályomhoz tartozó lányok nagyon veszélyeztetettek, különösen, ha bizonytalan családi konjugációval rendelkeznek. – Konstellációval – javította ki anya automatikusan, majd átnyújtotta Miának a kenyérkosarat. Ám jobban meggondolva, annyira azért nem is volt félelmetes a dolog. Figyelmen kívül hagyva lúdbőrzésemet ismét felnyitottam az iPadet. Kell lennie valami logikus magyarázatnak. Az anyukám végül is irodalomtudós, tehát nagyon is valószínű, hogy hallottam már a Christina Rossetti nevet, főleg, mivel Emily Dickinson kortársa volt, akinek a verseit anyával mindketten nagyon szeretjük. Valahol a tudatalattimban nyilván az az információ is eltárolódott, hogy hol van Christina Rossetti eltemetve. És ma éjjel pont ez az információ osont be az álmomba. Ilyen egyszerű. Másrészt viszont… bár nem emlékeztem pontosan a vers soraira, amit álmomban Grayson és Henry idézett, de rímeltek, és eléggé valódinak hangzottak. És jónak. Úgy véltem, ha a tudatalattim ezt önállóan költötte, akkor minden bizonnyal zseni vagyok. – Anya, ismered Christina Rossettit? – kérdeztem. – Igen, természetesen. Van egy gyönyörű szép illusztrált példányom a „Goblin Market”-ből. Ott van valamelyik könyvekkel teli kartondobozban. – Lehetséges, hogy felolvastad nekem a verseit, amikor kicsi voltam? – Lehetséges. – Anya kivette a kezemből az iPadet, és lecsukta a fedelét. – De te igazából csak a happy enddel végződő verseket szeretted. Christina Rossetti költeményei inkább borús hangulatúak. – Akárcsak ez a ház. – Mia a konyhaajtóra nézett, amin Lottie az imént osont ki. A második csésze kávéja után Lottie mindig eltűnt a fürdőszobában egy negyed órára – minden reggel, kivétel nélkül. – Megmondtad már Lottie-nak, hogy te és Mr. Spencer hamarosan kirúgjátok, vagy nekünk kell közölnünk vele?

– Senki nem fogja kirúgni Lottie-t – mondta anya. – Egyszerűen lejár a dadusi megbízatása ennél a családnál… és ezt Lottie már régóta tudja. Nem vagytok már gyerekek, még ha egyelőre nem is mutatjátok jelét, hogy felnőttként viselkednétek. Tegnap este nagyon szégyelltem magam miattatok… – Dettó. – Mia megkente a pirítósát fél kiló lekvárral, és most megpróbálta az egészet a szájához egyensúlyozni anélkül, hogy az középen kettétörne. – De hát hová menjen Lottie, ha majd már nem dolgozhat nálunk? – kérdeztem. Egy pillanatra megfeledkeztem Christina Rossettiről és a tébolyult álmomról. – Hiszen nem is tanult semmilyen szakmát. Ha te és apa nem beszéltétek volna rá egyévnyi bébiszitterkedés után, hogy maradjon nálunk, talán továbbtanul vagy karriert csinál. Miattunk mondott le ezekről, és most, hogy megöregedett, kénytelen szembenézni azzal, hogy már nincs rá szükség. Ez sóherség. Anya felnevetett. – Te jóságos ég, Liv! Ne dramatizáld már túl a dolgot! Először is, Lottie annak idején szabadon döntött, és szerintem ez nem is volt olyan rossz döntés: sokat látott a világból, idegen nyelveket tanult, és isten a tanúm, jól keresett mindvégig – a gyerektartás teljes összege, amit apátok fizetett, ráment az ő bérére. Másodszor pedig épp csak betöltötte a harmincegyet – ha ez öregnek számít, akkor én mi vagyok? – Ősöreg – mondta Mia teli szájjal. Anya felsóhajtott. – Mit szólt Lottie ahhoz, hogy hamarosan felmondtok neki? – Biztosan sírt. – Mia úgy festett, mint aki maga is rögtön sírva fakad. – Szegény öreg Lottie. – Ostobaság – mondta anya. – Természetesen hiányozni fogtok Lottie-nak, de az új kihívásoknak is örül. – Hát persze. – Vajon anya teljesen hülyének nézett minket? – Azonkívül még messze nem tartunk itt – mondta anya. – Húsvétig mindenképpen nálunk marad, de az is lehet, hogy egészen a tanév végéig. Majd meglátjuk. Mindenesetre elég ideje lesz arra, hogy átgondolja, mihez kezd később. – Buttercup biztosan anorexiás lesz, ha Lottie elmegy – mondta Mia. – Emlékeztek még, amikor Lottie-nak el kellett

utaznia Németországba, mert meghalt a nagymamája? Butter akkor hét napig nem evett. Az ajtóra pillantottam, de Lottie negyedórája még nem telt le. – Biztosan megpróbál bátor lenni, szegény Lottie. Össze fog törni a szíve. – Az is lehet, hogy kicsit túl fontosnak gondoljátok magatokat – mondta anya. – Esetleg mérlegelhetnétek azt az eshetőséget is, hogy valaki nélkületek is képes élvezni az életet. – Igen, lefogadom, hogy te erről álmodsz, mióta megismerted Mr. Spencert – mondta Mia. Anya a szemét forgatta. – Komolyan mondom, egérkéim, nem kellene ennyire önzőnek lennetek. Lottie végre megismerkedhetne egy férfival, megállapodhatna, és lehetnének saját gyerekei. Miával egymásra néztünk. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy pontosan ugyanarra gondolunk. – Micsoda pompás ötlet! – mondta Mia csillogó szemmel. – Ha azt akarjuk, hogy Lottie boldog legyen, egyszerűen szereznünk kell neki egy férfit. Most anya nevetett. – Hát akkor… hajrá! – mondta.

10.

A

z iskolai szekrényem száma 0013 volt, a legtutibb helyet fogtam ki, a folyosó elején. Viszont gyanítottam, hogy csak azért volt még szabad, mert senki nem akarta a 13-as számot. Még szerencse, hogy én nem voltam babonás. A szerencsétlen számokban éppoly kevéssé hittem, mint a horoszkópban, vagy abban, hogy a négylevelű lóhere és a kéményseprő szerencsét hoznak. Felőlem tizenharmadikán, pénteken tömegével törhettek össze a tükrök, és futkoshattak át fekete macskák az úton, mindegy, hogy balról jobbra vagy fordítva. (Lottie, aki minden ilyen alkalommal háromszor lekopogta valamin, ami fából volt, úgy vélte, a természetfelettivel kapcsolatos bizalmatlanságomnak csakis a csillagjegyem lehet az oka, a Nyilas aszcendenssel bíró Mérlegek ugyanis született szkeptikusok. Folyton mindennek tudni akarják az okát, és ezért kételkedtem már kiskoromban is a Télapó és a Fogtündér létezésében.) A szekrény jó tágas volt, bepakoltam vagy ötven kiló tankönyvet, füzetet és mappát, továbbá a sporttáskámat, és még mindig maradt volna hely egy piknikkosárnak és egy teniszütőnek. Nem mintha szükségem lett volna ez utóbbira: ebben a trimeszterben egyéb lehetőségek híján könnyűatlétikára iratkoztam be. Tulajdonképpen szívesen kipróbáltam volna valami országspecifikus sportot, de a Frognal Academy kínálata sajnos nem volt annyira brit, mint ahogyan azt a tiszteletreméltó címer az iskola kapuja felett remélni engedte. Az én évfolyamom

számára nem volt sem evezős kurzus, sem jégkorong, sem krikett vagy póló – nagyot csalódtam. Amikor becsuktam a szekrényem ajtaját, ijedtemben majdnem elejtettem az angolcuccomat. Ugyanis nem más, mint Borotválkozó Ken állt előttem, aki hófehér fogait kivillantva szélesen rám mosolygott. Azonnal megjelent lelki szemeim előtt őrült álmom minden apró részlete, beleértve Borotválkozó Kent kockás flanelpizsamában. – Hali, Liz! – mondta, és felém nyújtotta a kezét. Annyira meg voltam döbbenve, hogy tényleg kezet ráztam vele. – Tegnap már volt szerencsénk megismerkedni, de akkor nem mutatkoztam be. Jasper vagyok. Jasper Grant. – Amikor nem feleltem semmit, felnevetett. – Igen, úgy van. Az a Jasper Grant. – Felfoghatatlan módon pontosan úgy nevetett, mint álmomban: önelégülten csukladozva. Visszahúztam a kezemet, és próbáltam leplezni zavaromat. – De remélem, nem hiszel el mindent, amit Aphrodite PorterPeregrin mesélt rólam – folytatta. – Ugyanis nem Madison szakított velem, hanem én Madisonnal. He? Végre magamhoz tértem megkövült állapotomból. – Akkor megnyugodtam – mondtam szarkasztikus éllel a hangomban. – Már kezdtem csodálkozni. – Na, igen. Tudod, hogy van ez. A lányoknak valahogy mindig kínos, ha az ember dobja őket. – Jasper pillantása végigsiklott rajtam, majd megállapodott a lábamon. – Bár téged még biztosan nem dobott senki, vagy igen, Liz? – kérdezte behízelgő hangon. – Szemüveg nélkül biztosan szuperül nézel ki… nem igaz, Henry? – Azzal integetni kezdett a vállam fölött. – Nézd csak, ki van itt! – Ez utóbbi kijelentése kifejezetten diadalittasan hangzott. – A kis Liz. Lassan megfordultam. A diákok forgatagában Henry közvetlenül mögöttem állt, sápadtabb volt és kócosabb, mint valaha. Szóval Henry. Álmomban is így hívták. Csak az volt a különös, hogy meg mertem volna esküdni, ez a név el sem hangzott akkor, amikor Persephone és a grépfrút társaságában először találkoztunk. Hogyan keresztelhettem akkor álmomban ilyen találóan „Henry”-nek?

És mitől lettem most libabőrös? – Jasper– mondta Henry elnyújtva. Másrészt viszont… talán Grayson említette a nevét, amikor kihallgattam a telefonbeszélgetését, azonkívül a Henry gyakori név, és valahogy tényleg olyan henrysen nézett ki. – Mi van? – Jasper rávigyorgott Henryre. – Felfrissíteni az ismeretségeket csak szabad. – Egyik karjával átölelte a vállamat. – Liz még nem tért magához döbbenetéből, hogy Jasper Grant megjegyezte a nevét, nem igaz? – De igen, főleg, hogy rosszul jegyezted meg – feleltem, és kiszabadítottam magam a szorításából. – A nevem Olivia. – Az is szép! Nagyon édes név, ami illik egy nagyon édes lányhoz – jelentette ki Jasper megingathatatlan magabiztossággal. Még a valódi Borotválkozó Kennek is nagyobb agya van a műanyag koponyájában. – De szerintem kiengedve kellene hordanod a hajad. Az tényleg sokkal jobban áll, különösen, ha kicsit össze van borzolva… nem igaz, Henry? Henry minden jel szerint jobbnak látta hallgatni. Kinyitotta a 0015-ös szekrényt, de az ajtaja fölött továbbra is ugyanazzal az elgondolkodó arckifejezéssel mustrált, mint álmomban. Megráztam a fejem, és igyekeztem összeszedni magam. Stílustanácsadás Borotválkozó Kentől és ostoba pillantások Kócos Petitől… ennél azért tényleg kezdődhetett volna jobban a nap. Könyveimet magamhoz szorítva eloldalaztam Jasper és Henry mellett. – Várj egy kicsit! – kiáltott utánam Jasper, de úgy tettem, mintha nem hallanám. El kellett tűnnöm onnan, különben képtelen lettem volna kiverni a fejemből azt az átkozott álmot. Könnyű volt mondani. Ezen a napon mintha erőnek erejével az égvilágon minden az álmomra akart volna emlékeztetni. Angolórán a viktoriánus korszak költeményeit vettük, és mindenki kapott egy szerzőt, akinek az életét és munkásságát a rákövetkező hetekben elő kell adnia az osztálynak. Annyira megijedtem, amikor észrevettem, hogy Christina Rossetti is fent van a listán (talán követett engem?), hogy elfelejtettem jelentkezni Sir Arthur Conan Doyle-nál, és hajszál híján Emily Brontët kellett választanom. Szerencsére annak a fiúnak, aki

először Elizabeth Barrett Browning mellett döntött, eszébe jutott, hogy a versek lányoknak valók. Nagyon megkönnyebbültem, hogy cserélhettünk, mert épp az előző tanévben, Pretoriában sikerült egy rossz jegyet szereznem, amiért az „Üvöltő szelek”-et nem a tanárnő elvárásainak megfelelően elemeztem. (Nem voltam hajlandó Heathcliff viselkedését megbocsátani pusztán azért, mert nehéz gyerekkora volt. Dickens David Copperfieldjének is nehéz gyerekkora volt, belőle mégis kedves ember lett.) Harmadik órán, éneken talán sikerült volna elterelni a gondolataimat, de a tanárnőt Mrs. Beckettnek hívták, és biztos voltam benne, hogy ezt a nevet álmomban is hallottam. Azonkívül a „gregorián énekek” témakörnél folyton Arthur éneklő hanghordozása jutott eszembe. Custos opacum… gyere, és beszélj hozzánk! Az álom megragadt bennem, akár egy különösen makacs fülbemászó. A rákövetkező franciaórán meglepő módon Majomorrú Persephone ült le mellém. – Helló, Liv! Remélem, nincs ellene kifogásod, hogy Julie és én helyet cseréltünk. Hiszen én vagyok a mentorod, és vigyáznom kell rád. – Nem vett tudomást döbbent arckifejezésemről, és mézesmázosan rám mosolygott. – Ez ám a komoly teljesítmény, Liv! Alig egy napja jársz a suliba, és máris szerepelsz a TittleTattle Blogban. – A miben? – A szemüveg egyébként szuperül áll neked, már tegnap is mondani akartam. Van benne valami… ööö… retró. Hülye pletykafészek. Én is jól tudtam, hogy az otromba fekete szemüveg rossz választás volt, csak azért vettem meg, mert óriási méretének köszönhetően jelentősen kisebbnek láttatta az orromat. Aminek talán, így utólag meggondolva, nem kellett volna döntő szerepet játszania a vásárlásnál. De most már ezt kellett viselnem, és a legjobbat kellett kihoznom belőle. – Köszönöm! Emma Watson ugyanezt a modellt hordja – mondtam. – Ó, nem is tudtam, hogy Emma Watson szemüveges. Nem is volt az.

Persephone még egy kicsit közelebb hajolt, és odasúgta nekem: – Igaz, hogy az anyukád hozzámegy a Spencer-ikrek apjához? Ó, istenem. Erre még nem is gondoltam. Házasságról eddig még nem esett szó. De ahogy a dolgok álltak, ezt sem lehetett kizárni. – Legalábbis… együtt járnak – mondtam fagyosan. – Őrület. Akkor odaköltöztök hozzájuk? Bólintottam. – Őrület! – mondta Persephone fellelkesülve. – A TittleTattle Blog nagyon jól informált. Hah! Garantáltan megvannak az előnyei, ha valaki hamarosan Grayson Spencer húga lesz. – Azzal megpaskolta a kezem. – Természetesen ő maga nem kísérhet el téged az őszi bálba, de ő és Florence biztosan megpróbálnak majd összehozni valamelyik barátjukkal. A kérdés már csak az, kivel. – Mi az a Tittle-Tattle Blog? – Ez a kifejezés valahogy illetlennek hangzott. És hogyhogy nem kísérhet el Grayson a bálba? Mármint elméletileg, természetesen. – Jasperhez túl fiatal vagy… te is csak tizenöt éves vagy, nem? …és valószínűleg nem is tart elég csinosnak, és Arthurnak… na, igen, ugyan ki elég csinos Arthurnak? – Persephone nagyot sóhajtott, én pedig nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy már nem is hozzám beszél, hanem csak hangosan gondolkodik. Mégpedig anélkül, hogy levegőt venne, vagy zavartatná magát döbbent arckifejezésemet látva. – Akkor már csak Henry Harper marad… de őt vajon rá lehet-e venni, hogy elmenjen egy táncos rendezvényre? A legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni frakkban. Tavaly legalábbis távollétével tüntette ki az egybegyűlteket, és az évzáró bálon sem jelent meg. Természetesen hallottam a pletykát, hogy ő és Anabel Scott… de úgy értem, halihó! Ezt már tényleg senki sem hiszi el, TittleTattle ide vagy oda. Jaj, istenem, mi történt ezzel a lánnyal? És vajon nem ragadós? Ösztönösen kicsit távolabb húzódtam tőle, de Persephone rögtön közelebb csusszant.

– Másrészt viszont Secrecynek eddig mindig jó volt a szimata. Azt is tudta, hogy Madison és Jasper szakítottak… még mielőtt ők maguk tudták volna. Ekkor Mrs. Lawrence, a franciatanárnő lépett be az osztályterembe, és csendet kért, de Persephone sajnos nem zavartatta magát. – Ha Florence a kezébe veszi a dolgot, akkor tutira Emily Clarks pattanásos bátyjával kell menned – szőtte tovább a gondolatait. – De még mindig inkább Pattanásos Sammel menj a bálba, mint senkivel. Én tavaly Ben Ryan párja voltam, de nem bántam. Annyira elegem van már abból, hogy arra várjak, hogy Jasper végre megjegyezze a nevemet, vagy egyáltalán észrevegyen. Az idén Gabriellel megyek a bálba, ő még tartozik valamivel Pandorának, és benne van a kosárlabdacsapatban, és egyet elhihetsz nekem: gondoskodni fogok róla, hogy ez legyen élete legszebb estéje. Az öltözőben ugyanis a fiúknak nincsenek titkaik egymás előtt, és Gabriel olyan lelkesen beszél majd rólam Jaspernek, hogy sárga lesz az irigységtől, és soha többé nem nevez Aphroditének… – Azt mondtam, un petit peu de silence, s’il vous plait, ez magára is vonatkozik, Persephone! – Mrs. Lawrence a homlokát ráncolva kihúzta magát, és tényleg dühösnek tűnt. Ennek ellenére soha életemben nem örültem még ennél jobban egy tanár látványának. – Pardon, Madame! Liv még új, és olyan sok kérdése van – mondta Persephone egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. – Pssszt, most maradj csendben, Liv! – sziszegte oda nekem ezután olyan hangosan, mintha a színpadon állna. – Majd utána még beszélünk. – Azzal a könyvei fölé hajolt, én pedig kimerültén az órámra néztem. Azta! Legalább harminchét nevet sorolt fel és ugyanennyi tényt két perc leforgása alatt. Egyetlen szót sem értettem az egészből. Csak egyvalamit tudtam biztosan: Emily Izébizé pattanásos bátyjával nem megyek sehova.

Szeptember 4. Jó reggelt, drágáim! Csak hogy felébredjetek, íme mindjárt egy fotó, amit az imént készítettem a szekrényeknél. Voilà – a 0013-as szekrény új tulajdonosa. Na, milyennek találjátok a Frognal Academy új tanulóját, a tizenegyedikes Liv Silbert? Az apja híres német atomfizikus, az anyukája pedig irodalomprofesszor Oxfordban, és hamarosan hozzámegy Grayson és Florence Spencer apjához. Az összeköltözést legalábbis októberre tervezik. Liv húga, Mia nyolcadikos, és neki is ugyanolyan izgalmas színű a haja, mint a nővérének. Azt hiszem, ezt nevezik holdfényszőkének, és pontosan megegyezik azzal a színnel, amit Hazel-az-egykori-Debella-Pritchard csináltatott magának a fodrásszal 90 fontért, csak éppen

a Silber lányoké természetes, vagyis teljesen ingyen van – irigylésre méltó, nem igaz, Hazel? Hallottam, hogy néhány diák kritizálta a szemüvegüket, de szerintem igazán stílusosak. Hát, igen, Grayson, ezentúl három húgod lesz, sok szerencsét! És milyen jó, hogy Emily nem az a féltékeny típus… Jövő héten ismét elindul a kosárlabdaszezon is, jó alkalom, hogy közelebbről szemügyre vegyük Arthurt és csapatát. Miután a Frognal Flames az előző szezonban olyan kiemelkedően játszott, és nagy meglepetésre megnyerte az iskolák közötti kupát, az idei szezonban arra számítok, hogy roskadásig megtelnek majd a lelátók, és mindenki szurkolni fog a fiúknak. Ezek a logós trikók mondjuk esztétikai szempontból tényleg borzalmasak (még a pólómezek is szexisebbek) – de én személy szerint ennek ellenére örülök, hogy láthatom leizzadni a mi négy muskétásunkat, Arthur Hamiltont, Henry Harpert, Grayson Spencert és a Hárompontos Király Jasper Grantet. Legyen szép a napotok a suliban! – ah, igen, ha tényleg szép napot akarunk, akkor jobb, ha Mr. Daniels nem jön túl közel hozzánk, tegnap este ugyanis a töröknél fél kiló nyers hagymát töltött a dönerébe. Viszlát A ti Secrecytek

11.

A

Frognal Academy könyvtára tizennégy, internetre csatlakoztatott számítógéppel volt felszerelve, és mind a tizennégy hely üres volt. Feltehetőleg azért, mert rajtam kívül mindenki más el volt látva tablettel meg okostelefonnal, és ötpercenként aktualizálta a Facebook-státuszát. De dél körül egyébként sem történt itt sok minden, a könyvtárosnőn kívül csak egy kisebb fiú ült az egyik sarokban, és olvasott. Kiválasztottam egy számítógépet egészen hátul, ahová az ajtóból nem lehetett ellátni, arra az esetre, ha Persephonénak eszébe jutna itt keresni engem. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy mostantól a barátnőm lesz. Ennek semmi köze nem volt a hirtelen támadt szimpátiához, de kapcsolatom a Spencercsaláddal minden bizonnyal pótolta a gyémántbánya és a diplomataszülők hiányát. Sokkal jobb volt, amikor még nem vett rólam tudomást. És mindenekelőtt nyugisabb. Most még a vécére is követett, és közben szakadatlanul beszélt hozzám. Azzal az ürüggyel, hogy a húgomat keresem, a menzára menet besurrantam ide – inkább lemondtam az ebédről, mint hogy egyetlen további percet eltöltsek Persephone társaságában. Ráadásul így volt háromnegyed órám, amit értékes kutatással tölthettem. Elsőként le akartam ellenőrizni, hogy Persephone vajon tényleg egy blogban olvasta-e a családegyesítésünkkel kapcsolatos információt. És valóban – a Grayson Spencer, Liv Silber és Frognal Academy keresőszavak közvetlenül egy olyan

oldalra vezettek, amit „Frognal Academy Tittle-Tattle Blog”-nak neveztek, és egy bizonyos Secrecy működtetett. A legfrissebb blogbejegyzés ma reggel nyolc óra harminckor készült. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, amikor megláttam a főcímet: egy fotó rólam, amint épp kinyitom a szekrényemet. Ó, a francba! Gyorsan elolvastam, mi áll alatta, mindjárt kétszer is, hogy biztos legyek benne, nem tévedtem. Aztán mély levegőt vettem. Holdfény-szőke, aha. Ez a Secrecy (lehet, hogy egy fiú?) igazán jól informált volt – csak apa esetében tévedett, ő ugyanis se híres nem volt, se atomfizikus, mérnökként dolgozott főképp hibridhajtású járművek fejlesztésén. De a többi stimmelt – és milyen hátborzongató volt! Ez a valaki lesben állt az iskolai szekrények közelében, hogy lefotózzon. Köztetek járok, és ismerem a legféltettebb titkaitokat… Legörgettem a korábbi bejegyzésekhez, és olvasni kezdtem. A stílus és a tartalom egy kicsit azokra a képes újságokra emlékeztetett, amelyeket szívesen lapozgattam a fogorvosi váróban, csak épp itt nem hírességekről volt szó, vagy színészekről, esetleg az európai arisztokráciáról, hanem a Frognal Academy diákjairól és tanárairól, meg az ő családjukról. Secrecy a jelek szerint tényleg minden titkot ismert, minél pikánsabb volt a dolog, annál jobb. Végzetes afférokat leplezett le, elárulta, melyik diák meleg, még mielőtt maguk vallhatták volna színt, és tudta, ki kivel szakított és miért. A cikkei kegyetlenek és rosszindulatúak voltak. És meg kell hagyni: nagyon szórakoztatóak is. A csodával volt határos, hogy állítólag még senkinek sem sikerült kiderítenie, ki is ő valójában – holtbiztos, hogy legalább a fele azoknak, akiket a blogjában nevetségessé tett, legszívesebben megölte volna. A többiek pedig (legalább) minden haja szálát egyenként húzkodták volna ki. Viszont ha hinni lehet a kommenteknek, rengeteg rajongója is volt. „Ne is próbáljátok kitalálni, ki vagyok, eddig még senkinek sem sikerült!” – számomra ez úgy hangzott, mint egy személyes provokáció. A rejtvényeknek és a titkoknak egyszerűen nem tudtam ellenállni. Mindenesetre a „Secrecy” név mögött olyasvalaki rejtőzött, aki közel állt Florence-hez és Graysonhoz,

mert csak így tudhatott anya és Ernest terveiről. Ráadásul ezt is csak tegnap este óta tudhatta. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak véletlenül kihallgatott egy beszélgetést? Titkos informátorai voltak? Értett a modern lehallgatási technikához? Hozzá tudott férni a privát e-mailekhez? Valaki a vállamra tette a kezét, mire összerezzentem. Annyira el voltam mélyülve, hogy nem vettem tudomást a szemem sarkából érzékelt mozgásokról. Nagy megkönnyebbülésemre azonban nem Persephone volt az, aki a nyomomra bukkant, hanem Grayson. Akiről most már – hála Secrecynek – tudtam, hogy kiválóan kosarazik, a „reflexx” nevű iskolaújság helyettes főszerkesztője, és tavaly egy Maisie Brown nevű lány szívét törte össze, mert helyette Florence legjobb barátnőjével, Emily Clarkkal ment el az őszi bálra. (Ah! Ez biztosan az az Emily volt, akinek pattanásos a bátyja – lassan kezdtem átlátni a dolgokat.) – Helló! – súgta oda. – Helló! – súgtam vissza. Aztán észrevettem, hogy nem egyedül érkezett. Valamivel hátrébb épp az alulexponált Jasper ült le egy asztal szélére, mellette pedig Henry támaszkodott karba tett kézzel az egyik könyvespolcnak. Egy másodpercre mintha visszatértem volna az álmomba, és már láttam is magamat, amint lepottyanok a cédrusfáról, közvetlenül a lábuk elé. Az imént még egy gyöngybagoly voltam, komolyan. A karom szerencsére a jegyzetfüzetemen pihent, így Grayson nem tudta elolvasni, amit felírtam, viszont a monitor nem kerülte el a figyelmét. – Talán nem tetszik a lesifotód? – kérdezte még mindig suttogva. – Neked még szerencséd volt… engem egyszer egy jégcsappal az orromon kapott le a csaj. Nem bírtam ki kuncogás nélkül. Azt a képet még feltétlenül meg kell keresnem. Jasper és Henry leplezetlenül bámultak minket, de amíg suttogtunk, legalább nem hallották, mit beszélünk. Becsuktam a jegyzetfüzetet, és rákönyököltem. – Honnan tudod, hogy Secrecy csaj? – kérdeztem. Grayson megvonta a vállát.

– Hát, mert egy fiú aligha tárgyalná ki ilyen részletesen a báli ruhák csipkéit meg fodrait. – Kivéve, ha direkt azért csinálja, hogy megtévesszen. – Erre még nem is gondoltam. – Megvakarta az orrát, és észrevettem, hogy eltűntek a csuklójára írt szavak. Nyilván tényleg csak filctoll volt. – Amúgy mit csinálsz itt? – Elbújok Persephone Porter-Peregrin, az új legjobb barátnőm elől. És te? – Mi ohm… Ezek itt egyébként az én legjobb barátaim. Jasperrel és Henryvel, azt hiszem, már megismerkedtél. – Itt felsóhajtott. – Ő pedig Arthur. Valóban. Henry és Jasper mögött felbukkant Arthur. – Nyugodtan beszélhetsz hangosan is – mondta. – A jóságos Miss Cooper épp ebédszünetet tart, és ránk bízta a könyvtárat. – Arthur mosolyogva elindult felénk. Henry és Jasper elhagyták megfigyelőállásukat, és szintén közelebb jöttek. – Szia! Te biztosan Grayson új húga vagy. Liv, ugye? Bólintottam. Istenem, tényleg ő volt a félteke legszebb pasija, Secrecynek igaza volt. Azok az aranyszínű angyali fürtök! Ezzel a frizurával mindenki más úgy nézett volna ki, mint egy lány, de hozzá tökéletesen illett. Így, nappali fényben egy cseppet sem tűnt ijesztőnek, épp ellenkezőleg. Rövid távú memóriám személyleírássá formálta a Tittle-Tattle Blogon olvasott információt, ami mindjárt meg is jelent lelki szemeim előtt közvetlenül Arthur feje mellett: Arthur Hamilton, tizennyolc éves. A kosárlabdacsapat kapitánya. (Táv-)kapcsolatban Anabel Scottal. Kedvenc tantárgyai a sport és a matematika. Kedvenc színe: kék. Figyelmeztetés verekedés miatt előző télen. Apja egy nagy brit reklámcég ügyvezető igazgatója. Saját mozija van otthon.

– És… hogy tetszik a Frognal? – Elég… érdekes itt – mondtam. – Épp most fedezte fel a Tittle-Tattle Blogot – jegyezte meg Grayson. Arthur felnevetett.

– Igen, valóban az érdekes a legjobb szó rá. – Váltott egy gyors pillantást Henryvel, aki ismét karba tette a kezét, és nekidőlt az egyik polcnak. Úgy tűnt, kedveli ezt a testtartást. Mostanra róla is eltároltam egy rakás információt: Henry Harper, 17 éves. Bedobó a Frognal Flamesnél. Egy prominens londoni üzletember harmadik házasságából született fia. Örökségén egy seregnyi testvérrel és féltestvérrel kell osztoznia, ha egyáltalán megmarad valami, mivel az apa tavaly télen megint szerelmes lett, mégpedig egy bolgár fehérneműmodellbe/call-girlbe, akit szeretne a négyes számú feleség szerepkörében látni. Kitűnő jegyek. Egy St. Andrews-i ösztöndíj várományosa. Jelenleg szingli. Szép, szürke szeme van. Már megint olyan furcsán néz.

Gyorsan elkaptam a pillantásomat, és úgy tettem, mintha ki kellene keresnem valamit a mappámból. Valahányszor Henry rám nézett, mindig az volt az érzésem, hogy olvas a gondolataimban. – Szereted a kosárlabdát, Liv? – érdeklődött Arthur. – Rendezünk egy kis szezonnyitó bulit szombat este nálunk, odahaza… Jó lenne, ha Grayson magával hozna. Akkor máris megismerkedhetnél néhány emberrel. És van egy kis medencénk is, szóval hozd el a bikinidet, ha szeretsz úszni! Bizalmatlanul hunyorogtam. Vajon komolyan gondolta? Hiszen még csak most ismert meg. – Na, mit gondolsz…? Eljössz? Másrészt viszont… miért ne lehetne valaki egyszerűen csak kedves? Azonkívül sürgősen meg kellett néznem a saját moziját. – Ha Grayson magával visz, szívesen – feleltem tehát. – Először természetesen meg kell kérdeznünk az anyukádat – szólt közbe Grayson. Majd a barátaihoz fordulva így folytatta: – Eléggé szigorú, ami a kimenőt illeti. Mi van? Anya egy cseppet sem volt szigorú, épp ellenkezőleg. Folyton arról mesélt, mi mindent csinált már az én koromban. Még Pretoriában is, ami pedig nem veszélytelen terep, addig maradhattam ki hétvégén, ameddig csak akartam. Szerencséjére soha nem akartam sokáig maradni.

– Öhm, igen – mondtam, és kérdő pillantást vetettem Graysonra. Miért állított ilyesmit? – Az anyukám különösen… szigorú. – Szerintem az jó dolog – jegyezte meg Jasper. – Lányoknál. Mielőtt bárki megfejthette volna, mit ért ez alatt, becsengettek a következő órára. – Ez csak egy ártatlan buli – mondta Arthur, mialatt én összeszedtem a holmimat, és felálltam. – Anyukádnak biztosan nem lesz kifogása ellene. Nem, épp ellenkezőleg, tök lelkes lesz, hogy ilyen gyorsan be tudtam illeszkedni. És ráadásul az iskola legnépszerűbb bandájába. Ez végre valami más volt – és annyival jobb, mint amikor a fejemet belenyomták a vécébe! – Azonkívül a vadonatúj, felelősségteljes bátyád kísérne el, aki vigyáz rád – mondta Henry. – Elég jól tudok vigyázni magamra – feleltem. – Úgy van! – bökte ki Jasper kuncogva. – Hiszen tudsz kungfuzni. Már éppen indulni készültem, most azonban földbe gyökerezett a lábam. Tessék? Jasper most még hangosabban kuncogott. – Miért néztek olyan furán? Hiszen ő maga mondta a temetőben, már nem emlékeztek? Vagy ez most megint olyan, mint az éjjeliőr? A többiek tényleg furán néztek rá, kivéve Henryt, aki viszont engem bámult. Sokkal figyelmesebben, mint szerettem volna. Próbáltam semleges arcot vágni, de attól tartok, nem sikerült valami jól. Az egész testem lúdbőrzött. Ez lehetetlen… ez nem lehet. – Milyen temetőben? – kérdeztem jócskán megkésve. – Á, ne hallgass rám! – mondta Jasper vidáman. – Folyton csak butaságokat beszélek. – Bizony – fűzte hozzá Grayson féloldalas vigyor kíséretében, Arthur pedig a szemét forgatta, és nevetett. Csak Henrynek nem rándult egy arcizma sem. Oké. Semmi pánik. Később is ráérek gondolkodni. Először is el kell tűnnöm innen.

– Mennem kell. – Nem vettem tudomást Henry átható pillantásáról. A hónom alá kaptam a holmimat, és már rohantam is az ajtó felé. – Dupla spanyolórám lesz. – Que te diviertas – hangzott fel Arthur hangja a hátam mögött. – Később találkozunk – motyogta Grayson, és az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt a könyvtár ajtaja becsapódott mögöttem, és hisztérikusan levegő után kezdtem kapkodni, Henry hangja volt, aki ezt mondta: – Jas, tényleg nem kéne többször kiszolgálnod magad anyád gyógyszeres szekrényéből.

12.

J

ól van, gondoltam, ideje még egyszer, teljes nyugalomban megvizsgálni a tényeket. Volt egy zavaros álmom, ami a Highgate temetőben játszódott és egyfajta szellemidézést foglalt magában, melynek során szerencsétlen módon egy lángoló boszorkányszög közepén lévő oltáron landoltam. Eddig is elég bolond történet. De semmi esetre sem szokatlan. Csak az volt szokatlan, hogy Jasper emlékezett valamire, amit én ebben az álomban mondtam. Nem, inkább azt mondanám rá, hogy ez lehetetlen. Jasper nem álmodhatta ugyanazt, mint én. De akkor honnan tudta, mit mondtam álmomban a temetőben? Mit is mondogatott mindig Sherlock Holmes? Ha sikerült kizárni a lehetetlent, akkor ami megmaradt, az az igazság, bármilyen valószínűtlenül is hangzik. Csakhogy mi marad meg, ha a lehetetlent nem lehet kizárni? De nem csak ez a megjegyzés lepett meg. Már reggel volt egy olyan fura érzésem, amikor Jasper a hajamról fecsegett, aztán meg az a dolog Henry nevével. És mi volt Christina Rossettivel és Grayson „tetoválás”-ával – vajon minden csak a különös véletlen és az én zseniális tudatalattim műve? Aligha. Nem, ez teljesen kézenfekvő volt: ezzel az álommal valami nem stimmelt. Nemcsak hogy szokatlanul világosan emlékeztem

mindenre, hanem olyan dolgokról is álmodtam, amikről nem is tudhattam, olyan helyekről, ahol még sose jártam – és ami a legrosszabb: nem egyedül álmodtam mindezt. És pontosan itt volt a gyöngybagoly elásva: Grayson barátainak érdeklődése és Arthur meghívása jólesett ugyan, de már nem hittem abban, hogy puszta kedvességből tették. Akartak valamit tőlem – és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy bájos vagyok. Az álomhoz annál inkább. De, mint mondtam, ez lehetetlen volt. Így is gondoltam – minden egyes gondolatmenet végén ott állt a „lehetetlen” szó, mint valami áthatolhatatlan fal. Így aztán tizenkét órával később még mindig nem találtam kielégítő magyarázatot a történtekre, viszont rettenetesen megfájdult a fejem. Már órák óta ültem az ágyamban, és féltem elaludni. Elcsakliztam Lottie iPadjét, de még a mindentudó internet sem tudta megválaszolni a kérdéseimet. Az álmok épp olyan egyediek voltak, mint a gondolatok. Vagy, ahogy Cári Gustav Jung, az internet szerint az álmok és álomfejtés szakértője megfogalmazta: az álmok a tudattalan lélek pártatlan, a tudat akarata alól kivont, spontán termékei. Jungnál voltak úgynevezett archetipikus álmok is, amelyek egy kollektív tudatalattiból származtak, és ősrégi törzsfejlődésünk és történelmünk kinyilatkoztatásait ábrázolták. A „kollektív” szó láttán már kezdtem reménykedni, de ahogy továbbolvastam, sajnos meg kellett állapítanom, hogy az én temetőálmom csak nagy jóindulattal sorolható be az archetipikus álmok közé – már csak azért is, mert hiányoztak az archetípusok. Nem találkoztam idős férfival, nem ereszkedtem le a földbe fúrt lyukba, nem szerepelt benne folyóvíz… És ami az emberiség ősi tudásából származó üzeneteket illeti – ebben az álomban ilyesmi sem igazán fordult elő. Minél több idő telt el, annál céltalanabbul ugráltam egyik weboldalról a másikra. A kereső kidobott egy Rilke-verset. „És azt mondják, az élet álom: nem az; nem álom csupán. Az álom az élet része. Egy zavaros rész, melyben az arc és a lét összeakaszkodó, sűrű fonadék (…) ”

Igen, teljesen egyetértek, Rilke a szívemből szólt, különösen, ami a „zavaros rész”-t illeti. Ásítottam. Egyszerűen lemerültem, mint ahogy az iPad aksija is. Épp akkor lehelte ki a lelkét, amikor az „ajtó” és az „álmok” címszavakat beírva egy asztalosműhely honlapján találtam magam. „Ha Ön nem elégszik meg a barkácsáruházak kínálatával – mi elkészítjük álmai ajtaját.” Felhúztam a térdemet az államig, és átöleltem a karommal. Lehet, hogy egyszerűen csak elment az eszem? Ez legalább logikus magyarázat lett volna… márpedig én nagyon vágytam egy logikus magyarázatra. És alvásra. Amikor még egy kicsit elgondolkodtam… Nyilván még ültömben elaludtam, mert másnap reggel, amikor Miával a buszmegállóba igyekeztünk, sajnos nem emlékeztem rá, hogy éjjel lett volna még akár egyetlen épkézláb gondolatom is. Az álmaimra is alig emlékeztem, csak arra, hogy csupa összefüggéstelen zagyvaság volt, és hogy szerepelt bennük egy villamos meg medvék. Közvetlenül az előtt, hogy felébredtem volna, álmomban meglátogattam Gertrude nénikémet Bostonban, halászlevet kellett ennünk, Emma Watson is ott volt, és az én szemüvegemet viselte. Mintha mindez még nem lett volna önmagában is elég különös, Gertrude néni étkezőjének kék és arany színű tapétával borított falán megjelent az előző álmomban szereplő zöld ajtó a gyíkos ajtógombbal. Úgy tűnt, ez nagyon bosszantja Gertrude nénit. Többször is elmondta, hogy az ajtó sehogy sem illik az ő színkompozíciójához, és hogy legyek szíves megenni a tintahalakat is, máskülönben hiába pusztultak el. És ekkor felébredtem. – Ez tényleg különleges eset. – Mia a járdalapok közti fugákat ugrálta át. Kimondottan jó kedve volt. És velem ellentétben nagyon is ébren volt. – De ez a Secrecy már nem sokáig marad névtelen, mert Mia Silber nyomozó most a kezébe veszi a dolgot. A Tittle-Tattle Blog felfedezése tegnap Miát még nagyobb izgalomba hozta, mint engem. Ő legalább annyira odavolt a titkokért, mint én, és Secrecy valóban nagy kihívás volt a velünk született kíváncsiságunk számára. Néhány méterre előttünk egy piros emeletes busz fékezett le, és Mia már futott is, miközben én még a busz számát ellenőriztem.

– Nem kellene megvárnunk a 603-ast? – Nem, a 210-es ugyanabba az irányba megy – jelentette ki Mia, aki addigra már fél lábbal fent volt a buszon. – Mennyire vagy biztos benne? – Hetven százalék – mondta Mia könnyedén. – Gyere már! Most odafent szeretnék ülni. Nagyot sóhajtva követtem a busz belsejébe, majd fel a lépcsőn, ahol a húgom angolna módjára elsiklott egy kalapos férfi mellett, hogy lefoglaljon nekünk két ülőhelyet legelöl. – Megöllek, ha rossz buszra szálltunk! – fenyegettem meg. – Kicsit jobban meg kellene bíznod Mia Silber nyomozóban. – Mia elégedetten kinyújtotta a lábát. – Karácsonyig megoldom az ügyet – jelentette ki ünnepélyesen. – Lehetsz az asszisztensem. És a csalimadaram, természetesen. – Nem is tudom, Mia Silber nyomozó… szerintem Secrecy nem ma jött le a falvédőről. – Én sem. – A busz elindult, és a kilátás innen elölről tényleg nagyszerű volt. Olyan érzésem támadt, mintha magasan az aszfalt felett lebegnénk. – Eddig legalábbis senkinek sem sikerült elcsípnie. – Na, igen, de Secrecy sem tévedhetetlen – felelte Mia. – Apa foglalkozását illetően például rendesen melléfogott. – Igen, azon én is csodálkoztam. Lehet, hogy él egy olyan híres atomfizikus, akinek a vezetékneve megegyezik a miénkkel? – Nem! – Mia ravaszkásan elvigyorodott, és gyorsan körbenézett a buszon. Azután odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Az atomfizikus az én ötletem volt. Azt meséltem Daisynek, hogy a kínai titkosszolgálat érdeklődik apa munkája iránt. Ez valahogy érdekesebbnek tűnt, mint a valóság. Nevetnem kellett. – Aha… akkor talán Daisy Dawn lenne Secrecy? – Nem, te butus, hiszen ő még csak tavaly óta jár a Frognalra, a blog viszont már három éve működik. De tutira továbbadta. Valakinek, aki pedig elmesélte Secrecynek. Jaj, alig várom, hogy kipakolhassam a detektívkészletemet tartalmazó kartondobozt! Gondolj csak bele, milyen hasznos lesz majd a golyóstoll a kis beépített kamerával…

A húgom tényleg elemében volt. Na, a lényeg, hogy legalább egyikünk boldog volt. Én a magam részéről továbbra is össze voltam zavarodva. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy éjszaka nem történt semmi különös, másrészt – legnagyobb csodálkozásomra – kissé csalódott is voltam. Mert bár pirkadatkor sem találtam az ügyet kevésbé rejtélyesnek, de bármilyen félelmetes volt is az egész – álmomban igazán választ kaphattam volna a kérdéseimre.

13.

I

skola után Miát vártam a kapuban, és a diákokat figyeltem, akik sötétkék egyenruhájukban kitódultak az utcára. Vajon Secrecy is köztük volt, és titokban fényképeket készített? A biztonság kedvéért a lehető legelőnyösebb pózban nekidőltem az egyik kerítésoszlopnak, és finom mosolyt erőltettem az arcomra. Semmi sem lehet rosszabb, mint ha az embernek épp nyitva van a szája vagy durcás arcot vág, amikor lefotózzák, kivéve talán, ha még a nyála is folyik. Megigazítottam a szemüvegemet. Kellemesen eseménytelenül telt a nap, nem értek felkavaró élmények, nem kellett találkoznom olyanokkal, akikről álmodtam, nem tett rólam említést a Tittle-Tattle Blog, és nem volt időm olyan dolgokon tépelődni, amelyek lehetetlenek voltak. Még Persephone sem tudott sokáig idegesíteni, szerdánként ugyanis csak két közös óránk volt. Úgy döntöttem, a szerdát most azonnal a kedvenc hétköznapommá fogom kinevezni. Megfigyelőhelyemről láttam, amint Arthur és Jasper elhagyják az iskola épületét, szorosan mögöttük Henry, aki Florence-szel és egy másik lánnyal szemmel láthatólag izgalmas beszélgetést folytatott. Henry ugyan egy pillanatra felém nézett, de a nagy tömegben mintha nem igazán vett volna észre. Fél perccel később, amikor lassan elapadt az áradat, és már csak itt-

ott sétált ki egy-egy diák a kapun, megjelent Grayson. Lesütött szemmel tolta el a biciklijét közvetlenül mellettem, és összerezzent, amikor odaköszöntem neki. – Ó… te vagy az – felelte nem túl lelkesen. Kicsit megsértődtem a reakcióján. – Igen, én. Biztosan szuper lesz, hogy mostantól közös fürdőszobát használunk. – Egyik lábamról áthelyeztem a testsúlyomat a másikra. Milyen jó, hogy ezt a bájos, mégis laza testtartást vettem fel! Grayson megállt, és alaposan körülnézett. Nagyon alaposan. Túlzottan is alaposan. – Tiszta a levegő, a kínai titkosszolgálat mára befejezte – mondtam körülbelül húsz másodperc elteltével, mire Grayson végre felhagyott a terep pásztázásával. – Öhm, Liv, nincs nálad véletlenül az a kapucnis pulcsi, amit kölcsönadtam? Szeretném visszakapni. – Persze, természetesen. – Kissé ideges lettem. Talán nem volt neki másik, amit felvegyen? – És nem, nincs nálam véletlenül. De úgyis találkozunk szombaton Arthur buliján, akkor majd visszaadom, frissen mosva és vasalva. Grayson megint körülnézett. – Szóval, ami a szombat estét illeti – mondta azután. – Nekem jobb lenne… tudod… Mondhatod egyszerűen azt is, hogy anyukád megtiltotta, hogy elgyere Arthur bulijára. Erre még jobban megsértődtem. – De miért tenném? – Mert… mert én… – Grayson zavarában a számomra időközben megszokottá vált mozdulattal végighúzta a kezét a homlokán, és úgy nézett rám, mintha azt remélné, hogy majd én befejezem helyette a mondatot. De ennyire azért nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Szomorú arcot vágtam. – Nem akarod, hogy elmenjek? Bólintott. Micsoda egy bunkó! – Hát, akkor nincs mit tenni – mondtam, és megvontam a vállam.

Csak az a helyzet, hogy anya rettenetesen örült, hogy te és a barátaid olyan kedvesek vagytok hozzám. – Anya tényleg pontosan azt mondta, amire számítottam. „Ó, milyen bájos ötlet Graysontól és a barátaitól! És természetesen el kell fogadnod a meghívást. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült beilleszkedned!” Grayson furcsa horkantást hallatott. – Annyira nem is vagyunk kedvesek, tudod? Jobban teszed, ha távol tartod magad tőlünk. – Azzal felszállt a biciklijére. – Rendben, átadom anyának – mondtam, és kissé alattomosan még hozzátettem: – De talán jobb lenne, ha te magad magyaráznád meg neki. Úgy tűnt, ez a gondolat egyáltalán nem volt ínyére Graysonnak. Minden volt, csak boldog nem. – Ne feledkezz meg a pulcsimról! – szólt még hátra, miközben elhajtott. – Jó lenne, ha holnap visszakaphatnám. Nem muszáj kimosni. – Okéééé – mondtam elnyújtva. – Ez meg mi volt? – Mia úgy bukkant fel a fal mögül, mint valami keljfeljancsi. Most már ketten bámultunk Grayson után. – Először olyan kedvesen viselkedik, aztán meg nem akar magával vinni téged a buliba? A helyedben most már csak azért is elmennék. – Igen, teljesen igazad van – értettem egyet. – Micsoda egy… – A megfelelő szót kerestem. – …idióta! – vágta rá Mia, és belém karolt. Így ballagtunk el a buszmegállóig. – Hogy telt a napod? – érdeklődtem. – Tulajdonképpen egész jól. Bár ezek a csajok kezdenek az idegeimre menni. Most komolyan, ha valaha egyszer ilyen cicababa leszek, aki egy pasas miatt megszabadul az agyától, és az iskolai füzeteibe már csak szívecskéket firkál, akkor inkább lőjenek le! – Emlékeztetni foglak rá. – Komolyan mondom! Annyira örülök, Liwy, hogy mi immunisak vagyunk a fiúkra. – Talán nem egészen immunisak, de legalábbis nehezen kapunk lángra – ismertem el. Kénytelen-kelletlen. Ha valaki,

hozzánk hasonlóan, minden évben máshová költözik, óvatosnak kell lennie a szerelemmel, különben búcsúzáskor összetörik a szíve. Kinek volt arra szüksége? – De anyának talán igaza van, és majd egyszer, ha eljön az igazi… – Akkor majd szépen megvárja, amíg leérettségizem! Oldalba bokszoltam Miát. – Biztosan Gertrude néni is mindig ezt mondta – próbáltam ráijeszteni. – És nézd meg, mi lett belőle! – Na és? Én tutira nem fogok négy macskával lakni egy borzalmas házban és térítőkét horgolni! Ehelyett híres magándetektív leszek, és a világ legérdekesebb ügyeit fogom megoldani. – Talán kezdhetnéd azzal, hogy elmagyarázod nekem, miért akarja Grayson feltétlenül visszakapni a pulóverét. Még mindig vérig voltam sértve. – Talán az a szerencsepulcsija – gondolkodott hangosan Mia. – Vagy elrejtett benne egy szerelmes levelet. Vagy egyszerűen csak idióta. – Igen. Attól tartok, tényleg az. – És ezért legszívesebben magamnál tartottam volna a kapucnis pulcsit, merő aljasságból. Csak este jutott eszembe, amikor belebújtam a hálóingembe, és megláttam Grayson pulcsiját az aranyszínű kárpittal bevont padon az ágyam előtt, hogy valami másról lehet szó. Hogy Graysonnak egészen különleges indoka volt arra, hogy ilyen sürgősen visszakövetelje a ruhadarabot. A kezembe vettem, és beletemettem az arcomat. Minden megvolt benne, ami egy kedvenc pulcsihoz kell: vastag, puha pamut, belülről bolyhos. És még mindig Grayson-illata volt egy kicsit, pontosabban Grayson mosóporának az illatát lehetett rajta érezni. A zsebei üresek voltak, és a biztonság kedvéért a szegélyét is végigtapogattam. Semmi. Talán… őrült gondolat volt, de két nappal korábban rajtam volt éjjel a pulcsi az ágyban, és aztán álmomban találkoztam a jog szerinti tulajdonosával. Lehetséges, hogy Grayson ezért akarta hirtelen annyira visszakapni? Vajon volt összefüggés a pulcsi és az álom között? Mindegy, bármilyen furcsán is hangzott, aznap éjjel feltétlenül újra viselni akartam a pulcsit. Csak hogy kiderítsem, mi történik.

És azt, hogy történik-e egyáltalán valami.

14.

A

zöld ajtó egy szürke, lepukkant sorházakkal teli sivár utcán fénylett fel előttem. Fogalmam sem volt, addig mit álmodtam, de abban a pillanatban, amikor megláttam az ajtót, épp egy biciklin ültem, és egy súlyosan megrakott utánfutót kellett magam után vonszolnom. Hegynek fel. Az ajtó! Legutóbb a temetői álomba vezetett. Anya megelőzött. Ő is egy utánfutós kerékpáron pedálozott. – A fáradtság nem mentség – kiáltott oda nekem. – Mit keresünk itt? – kérdeztem. – Költözünk – szólt át anya a válla fölött. – Mint mindig. – Értem. – Lefékeztem, aztán leszálltam a bicikliről, hogy közelebbről szemügyre vegyem a zöld ajtót. Igen, kétségkívül ugyanaz az ajtó volt, mint legutóbb, az, amelyik Gertrude néni étkezőjében is felbukkant. Hirtelen a napnál is világosabb volt: ha a végére akarok járni ezeknek a titokzatos álmoknak, ki kell nyitnom. És be kell mennem rajta. Ha lenne hozzá bátorságom. – Csak semmi lazsálás, egérkém! – kiáltotta anya. – Tovább kell mennünk! Mindig tovább és tovább.

– Ma nélkülem – jelentettem ki. A gyíkot formázó ajtógomb meleg volt, amikor elfordítottam. Mély lélegzetet vettem, és beléptem. – Olivia Gertrude Silber! Azonnal visszajössz! – hallottam még anya hangját, mielőtt egyszerűen becsaptam az orra előtt az ajtót. Mint legutóbb, most is egy folyosón találtam magam, amely mintha a végtelenbe nyúlt volna. Izgatottan vettem szemügyre a megszámlálhatatlanul sok ajtót. Olyanok voltak, mint egy adventi naptár ablakocskái, és épp olyan egyediek is a méretük, a formájuk és a színük tekintetében. Voltak egyszerű, fehérre mázolt szobaajtók, modern bejárati ajtók, és volt néhány olyan is, amelyik leginkább liftajtóra emlékeztetett mindenféle ciráda nélkül. Egyik-másik ajtó akár egy bolt bejárata is lehetett volna, vagy éppen valamelyik vár vagy kastély pompás díszkapuja. A szemközti, rikítóan piros ajtó mintha új lett volna, legalábbis nem emlékeztem rá, hogy legutóbbi látogatásomkor itt láttam. Nagyon feltűnő, jellegzetes ajtó volt, hivalkodó, aranyból készült, korona alakú ajtógombbal. Grayson ajtaját, ami közvetlenül az enyém mellett volt, csak akkor fedeztem fel, amikor elindultam a folyosón. Ezek az ajtók tehát nyilvánvalóan változtatták a helyüket, egyfajta „Komámasszony, hol az olló”-t játszva. Grayson ajtaja mellett megpillantottam egy világosszürkére lakkozott, üvegbetétes ajtót. Az üvegen cikornyás betűkkel ez állt: „Matthews Holdfény Antikváriuma – könyvek az élethez. Nyitva tartás: Éjféltől pirkadatig.” Csábítóan hangzott. Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy lenyomjam a kilincset, és belülről is megnézzem magamnak az antikváriumot, de akkor eszembe jutott, miért is vagyok itt, és továbbmentem Grayson ajtajához. Most is épp úgy nézett ki, mint a legutóbbi álmomban, Spencerék bejárati ajtajának pontos mása volt. Rettegett Freddy kiterjesztette a szárnyát, és csipogni kezdett: – Itt csak az léphet be, aki háromszor elmondja a nevemet visszafelé. – Ydderf, Ydderf, Ydderf – mondtam, mire Freddy ismét összecsukta a szárnyát, és oroszlánfarkát a lábai köré kanyarította. – Ezennel bebocsátalak – csipogta ünnepélyesen.

Haboztam. Valahogy az volt az érzésem, hogy jobban fel kellene vérteznem magam az ellen, ami rám vár. Talán magam elé kellene képzelnem Lottie bárdját az előző álomból. Vagy legalább bele kellene álmodnom egy éles kést a zsebembe. Vagy fokhagymafüzért akasztani a nyakamba, vagy… – Mire vársz? – érdeklődött Rettegett Freddy. – Megyek már. – Arra gondoltam, hogy ha túl veszélyessé válik a helyzet, még mindig bármikor felébredhetek. Ez a múltkor is sikerült. (És ezúttal a biztonság kedvéért párnákat tettem a padlóra, az ágyam mellé.) Nagy levegőt vettem, és beléptem. Sötétség és a temető kísérteties csendje helyett reflektorfény, zsivaj és fémes csörömpölés fogadott. Ahogy léptem, a lábam alatt egyszer csak nem volt szilárd talaj, elveszítettem az egyensúlyomat, és belekapaszkodtam az első emberbe, aki a kezem ügyébe került. Egy vörös hajú lány vállát fogtam meg. – Vigyázz! – mondta, de azután nem méltatott figyelemre, hanem előrehajolt, és teli torokból ordítani kezdett: – Ez szabálytalan volt, spori! Nem látsz a szemedtől? Sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és kíváncsian körülnéztem. Aha… egy sportcsarnok. Egy zsúfolásig megtelt lelátó lépcsőjén álltam. Előtte, a pályán épp egy kosárlabdameccs zajlott, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a fekete-vörös trikós fiúk csapata a Frognal Flames. Arthur épp elkapta Grayson passzát, továbbadta Henrynek, ő ügyesen kicselezte ellenfelét, majd odadobta a labdát Jaspernek, aki közvetlenül a palánk alatt felugrott, és fölényesen a kosárba pottyantotta azt. A nézők ujjongtak. Az eredményjelző tábla szerint a Frognal Flames vezetett tizennyolc ponttal. Úgy festett, elsöprő győzelmet fognak aratni. Két néző készségesen oldalra húzódott, amikor leültem az első sorba, közvetlenül a cserejátékosok padja mögé. Amikor hátrafordultam, a lépcső tetején még mindig láttam Grayson ajtaját. Rajtam kívül viszont senkit nem zavart, hogy a tornacsarnok falának közepén ott virít egy ház bejárati ajtaja. Rólam sem vett tudomást senki, mintha teljesen normális dolog lenne mezítláb és hálóingben megjelenni egy kosármeccsen. Bár nem tudtam pontosan, mire számítottam, de éreztem, ahogy szétárad bennem a megkönnyebbülés. Ez itt mindenképpen kellemesebb hely volt, mint egy temetői éjszaka hátborzongató

szellemidézéssel fűszerezve. Szinte már fesztelenül figyeltem a játékot. Eleinte nem úgy nézett ki, hogy az ellenfélnek egy hajszálnyi esélye is lenne a nagyszerűen szereplő Frognal Flamesszel szemben, de azután Grayson sorozatosan rossz passzokat adott, és elveszítették a labdát, az ellenfél pedig felzárkózott. Nem sokat értettem a kosárlabdához, de amennyire meg tudtam ítélni, Grayson hirtelen rettenetesen rosszul kezdett játszani. Nem találta el a kosarat, eladta a labdákat, és egyik amatőr hibát követte el a másik után. A nézők kifütyülték. Valaki ezt kiabálta: „Spencer, te kétbalkezes! Menj haza!”, és bedobott egy kólásdobozt a pályára. Grayson halálosan boldogtalannak tűnt, de ennek ellenére továbbra is rendre elbénázott minden mozdulatot. Az ellenfél szurkolói kurjongattak, és ezt kiabálták: „Az ötös játékos velünk van!” Tényleg rémes volt nézni. De csak amikor már 63:61-re vezetett az ellenfél, akkor kért időt a Frognal Flames edzője, és cserélte le Graysont egy másik játékosra. Hűvös arckifejezéssel fogadta, amikor Grayson csüggedten lebaktatott a pályáról. A nagy lárma közepette nem hallottam, mit mondott Graysonnak, de az arcára volt írva a megvetés. Graysont a sírás kerülgette, és szemmel láthatólag bocsánatot akart kérni, de az edző már elfordult tőle, hogy taktikai utasításokat kiabáljon be a pályára. Graysont attól fogva levegőnek nézte. Úgy tűnt, Grayson nélkül a Flames megint jobban játszik, de a vezetést nem sikerült átvenniük. Grayson megszégyenülten huppant le a kispadra, mire a többi, ott ülő játékos elhúzódott tőle, mintha fertőző betegsége lenne. Egy törülközőbe temette az arcát. Bár csak álom volt, őszintén megsajnáltam. Előrehajoltam, és hátulról megkopogtattam a vállát. – Hé! Hiszen ez csak egy játék! – próbáltam vigasztalni. Nagyon lassan emelte fel a fejét, és felém fordult. – Ez nem csak egy játék – mondta. – Ez a játék. És én elrontottam. – Hát, igen… – Ez sajnos igaz volt. Tényleg totál elrontotta. – De ez akkor is csak egy játék, két gimis csapat játéka.

– Ahol én kudarcot vallottam. – Pillantása végigvándorolt a lelátón. – Naná, hogy még neked is végig kellett nézned. És Emily… ő még csak rám se néz, annyira szégyell. – Micsoda egy buta liba! – szaladt ki a számon, miközben követtem Grayson pillantását. – Melyik lány az? A sötét hajú a kék pulcsiban, Florence mellett? – Hirtelen elhallgattam. – És az ott csak nem Henry, aki épp lefelé jön a lépcsőn? Egy pillanat! – Ismét a pálya felé fordultam. Ott Henry épp Jaspernek passzolta a labdát. Visszanéztem a lépcsőre. Nem, nem tévedés, egyértelműen Henry volt az, aki nekem integetett. – Grayson? Lehetséges, hogy Henrynek van egy ikertestvére? De Grayson megint a törülközőbe temette az arcát, és nem hallott engem. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallana. Még egyszer ránéztem a kosárlabdamezt viselő Henryre, majd a farmerben és pólóban határozott léptekkel felém közeledő Henryre, majd megint vissza, végül megvontam a vállam. Ez végül is egy álom volt, ahol bármi előfordulhat. – Bocsánat… odébb tudnátok egy kicsit húzódni? Köszönöm! – Henry befurakodott a második sorba, és leült közvetlenül mögém. – Csá, sajtos lány! Tetszik a meccs? – Ahogy vesszük. Kikaptok – mondtam, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy Henryből két példány létezik. – És ne hívj többet sajtos lánynak! Henry végignézte, amint alteregója egy hárompontos dobást helyez a kosárba, majd elismerően füttyentett. – Nem is játszom rosszul! – Annyira előrehajolt, hogy a feje szinte egy magasságban volt az enyémmel. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Remek edzés volt a valóságra. – Oké, sajtos lány. Akkor mostantól inkább Livnek szólítalak. – Henry hangja egészen halk és mély volt, közvetlenül a fülem mellett búgott. – Felteszem, Grayson tolta el. Igaz? Grayson feje előbukkant a törülköző takarásából. Olyan jó füle lehetett, mint egy hiúznak. – Totálisan eltoltam – erősítette meg. Úgy tűnt, nem igazán zavarja, hogy Henryből kettő van. – Csalódást okoztam az edzőnek, a csapatnak és neked… és Emilynek és Florence-nek és az apámnak és… hallgasd csak, mit kiabálnak! Az ellenfél szurkolói még mindig az ő nevét skandálták.

– Spencer a lúzer tag, a Frognal Frames részvéttáviratokat kap! És: – A Flames tüze kialszik, ha lúzer Spencer bénázik. Grayson egészen elsápadt. – Ez aztán tényleg siralmasan rímel! – mondtam. Henry bólintott. – A versmérték sehol sem stimmel. Idióták. Graysont ez nem vigasztalta, megint elbújt a törülközője alá. Az volt a gyanúm, hogy titokban az egereket itatja. – Sajnos gyakran álmodja ezt – mondta Henry együttérzően. – Mit? Hogy egy törülközőbe fújja az orrát? – Hogy totál csődöt mond a kosárpályán, miatta veszítünk, és mindenki elfordul tőle. – Talán történt már ilyen? Úgy értem, a valóságban. Henry megrázta a fejét. – Soha! Grayson minden meccsen a lehető legjobb formáját hozza. Az előző szezonban megsérült a válla, de ő még úgy is tovább játszott, és szerzett nyolc pontot. De tulajdonképpen mit keresel te itt? A kérdés olyan váratlanul ért, hogy át sem tudtam rendesen gondolni, mit válaszolok. – Meg akartam nézni a meccset. Vizsgálódó pillantása kissé kellemetlenül ért. Szélesen elmosolyodott. – Mezítláb és hálóingben? És ez nem már megint Grayson pulcsija, amit viselsz? Megmondtam neki, hogy vegye vissza tőled. Szerintem egy kicsit nagy rád. – Te meg kétszer vagy itt… szerintem ez meg kicsit sok – feleltem leutánozva gúnyos hanghordozását. De titokban mérgelődtem. Tényleg valami mást kellett volna felvennem. A hálóing régi volt és csúnya, és fölötte Grayson kapucnis pulcsijával valószínűleg úgy néztem ki, mintha a diliházból szöktem volna. Mindenesetre ezen még lehetett változtatni, hiszen csak egy álom volt. Kicsit összehúztam a szemem, és amikor kinyitottam, már a kedvenc farmerom, tornacsukám és egy piros póló volt rajtam I am protected by three invisible

Ninjas felirattal. Ezenkívül felvittem egy kis szempillafestéket és némi szájfényt. Nem is volt olyan nehéz. – Tényleg jó vagy – mondta Henry, és felállt. – Vagy én. Attól függ. – Félrebiccentett fejjel bámult rám. – Sétálunk egyet? – De hát nem hagyhatjuk cserben szegény Graysont. – Különösen most nem, amikor már a Frognal Flames szurkolói is bekapcsolódtak a gúnyolódó dalok éneklésébe. „Ki az, aki nem kell? Spencer!”, kiáltozták, meg hogy: „Aki Grayson Spencerben bízik, az veszélyes vizeken hajózik.” Egészen fent, az utolsó sorban egy ősz, dauerolt hajú, idős dáma állt Chanelkosztümben, aki azt kiáltotta, hogy „Grayson Ernest Theodor Spencer, mélységesen csalódtam benned!”, és közben dühödten a magasba emelt egy esernyőt. Henry felmászott mellettem a padra, és megrázta Grayson vállát. – Hé, Grayson! Térj már magadhoz! Ez csak egy átkozott rémálom. Grayson levette az arcáról a törülközőt. – Azt meghiszem – motyogta. – Nem, most komolyan. Ezt csak álmodod. Vagy tényleg azt hiszed, hogy Tyler Smith a Hampstead Hornets béna csapatából be tudna mutatni egy ilyen látványos zsákolást? Nézd csak meg jobban! – Na, igen – mondta Grayson kétkedően. – Meccs közben az ember olykor felülmúlja saját magát… – De Tyler Smith? Ha száz évig él, akkor sem. – Henry ismét felegyenesedett. – Tégy meg nekem egy szívességet, és álmodj valami mást! Valami szépet! De várj, amíg kimegyünk az ajtón! Rendben? Grayson tétova pillantást vetett ránk. – Ez egy álom? – Hát persze hogy az – mondtam. – Szerinted máskülönben előfordulhatna, hogy Henryből kettő van? – Igazad van – ismerte el Grayson. – Ez különös. – Gyere! – Henry a kezem után nyúlt. – Indulnunk kell, Liv. – Grayson is velünk jöhet. – A szívem kicsit gyorsabban vert, és nem tudtam, miért.

– Az ki van zárva. – Grayson a fejét rázta. – Nem fogok épp most meglógni! Soha nem hagynám cserben a csapatot! Az gyáva és becstelen lépés lenne. – De Grayson, ez itt nem is történik meg valójában. – Ezt már csak a vállam fölött tudtam hátrakiáltani neki, mert Henry már húzott magával felfelé a lépcsőn, és borzasztóan nagy volt a lárma a csarnokban. – Grayson egyedül is boldogul – nyugtatott Henry. – De… úgy hangzik, mintha épp meg akarnák lincselni! – Közben megérkeztünk Grayson ajtaja elé, és én még egyszer hátrafordultam. – Hallgasd csak! – Nem vagyok süket. – Most rögtön máglyára vele, ott van az áruló helye! – skandálta a tömeg, miközben Henry kitárta az ajtót, és áttuszakolt rajta a folyosóra. Azután határozottan bevágta mögöttünk az ajtót, mire egy csapásra elnémult az üvöltözés és a zaj. – Te aztán remek barát vagy! – mondtam szemrehányóan. – Te meg még mindig itt vagy. – Nem tudtam, hogy nekem mondja, vagy Rettegett Freddynek, aki most kiterjesztette a szárnyait, és kicsit felborzolta a tolláit. – Itt csak az mehet át, aki háromszor elmondja a nevemet visszafelé. – Jó, jó, talán majd legközelebb, dagi – mondta Henry. Nyilván elfelejtette elengedni a kezemet, én pedig úgy döntöttem, nem emlékeztetem rá. Még nem. Ugyanis egész jó érzés volt. Lopva Henryre sandítottam. A fényviszonyok ezen a folyosón leginkább egy nyári estére emlékeztettek, amikor a nap épp eltűnik a horizonton, és már nincs igazán világos, de még nem is sötétedett be. Sehol nem láttam sem ablakot, sem lámpát, ezért az sem látszott, egyáltalán honnan jön a fény. Mindenesetre Henry elég jól nézett ki ebben a megvilágításban. Remélhetőleg én is, mert ő is behatóan tanulmányozott engem. – Még mindig itt vagy – mondta megint. – Ez most jó vagy rossz? És nem kellene visszamennünk, hogy segítsünk szegény Graysonnak? – Ne aggódj Grayson miatt! Semmi baja. Holnap reggel már azt sem fogja tudni, mit álmodott.

– És mi? – Épp ezt próbálom kideríteni – felelte, és rám mosolygott. – Sétálunk egy kicsit? – De hát már azt tesszük. Tényleg azt tettük. Egymás mellett ballagtunk a folyosón. Kéz a kézben. Számomra ez egészen új tapasztalat volt, mind az álomban, mind a valóságban. Nem volt kifogásom ellene, hogy még egy ideig folytassuk. – Remélhetőleg nem bukkan fel Lottie a sarkon, kezében a bárddal – mormoltam magam elé. – Micsoda? – Á, semmi. – Csak most vettem észre, hogy erről a folyosóról több járat is leágazik, megannyi folyosó sok-sok ajtóval, és mind végtelenül hosszú. Már rég el kellett volna haladnunk az én ajtóm előtt, de nyilván megint megváltoztatta a helyét. – Ha az előbb még Grayson álmában voltunk, akkor most kinek az álmában vagyunk? – Érdekes kérdés – felelte Henry, és először azt gondoltam, hogy nem is fogja igazán megválaszolni a kérdésemet. De azután hozzátette: – Csak két lehetőség van: ez most az én álmom… ebben az esetben éppen rólad álmodom. Vagy… – De ekkor elhallgatott. – Vagy az én álmom, és akkor én álmodom rólad. – Mégpedig egy nagyon kedves álmot. Felmosolyogtam rá. – Tudod, mit? Még sosem fogtam a kezét egyetlen fiúnak sem. Henry megállt, és hitetlenkedve felvonta az egyik szemöldökét. – Tényleg nem? – Tényleg. – De mivel a hangja olyan kétségbeesettnek tűnt, gyorsan hozzátettem: – Viszont már smároltam. Tök sokszor. – Legalábbis álmomban. Egyszer, és ezért még ma is szégyelltem magam, még Justin Bieberrel is. A való életben szerzett tapasztalataimat viszont egy kezemen meg tudtam számolni. Pontosabban két ujjamon. – Ó, ez megnyugtató – mondta Henry gúnyosan, de az volt a benyomásom, mintha kissé szorosabban fogta volna a kezem, miközben továbbsétáltunk.

– Ez valahogy másmilyen érzés, mint egy normális álom – mondtam. – Olyan, mint a múltkor a temetőben. Egész idő alatt tudom, hogy csak álmodom. Ezért is merek olyan dolgokat mondani, amit máskülönben nem mondanék. – Ezt nevezik tudatos álmodásnak. Amikor az ember tudatában van annak, hogy álmodik… – Tudom, olvastam a neten. De arról nem írtak semmit, hogy más emberek is álmodhatják pontosan ugyanazt az álmot ugyanabban az időben. – Nem, a neten semmit sem fogsz találni erről. – Akkor hol tudhatok meg róla többet? És hogy függ össze ez az egész Grayson pulóverével meg ezekkel az ajtókkal? Neked is van ajtód? – Hát persze. – Aljas módon csak az utolsó kérdésemre adott választ. Némán lépkedtünk egy darabig. – Megmutatom az ajtómat, ha te is megmutatod a tiédet – mondta azután. – Lehet, hogy az ott az anyukámé. – A világosszürke boltajtóra mutattam, ami már korábban is feltűnt nekem. – Matthews Holdfény Antikváriuma? Ezt ma látom először. Csinos. – Ez tutira anyáé. Még a neve is rá van írva. Mióta elvált, visszavette a Matthews nevet. És egy ilyen könyvesbolt tök jól illik hozzá, de ha most bemennék ezen az ajtón, nem egy antikváriumba jutnék, igaz? Hanem abba az álomba, amelyet anya épp most álmodik. – Ha egyáltalán be tudnál jutni… Megborzongtam. – Biztosan egész éjjel Ernestről álmodik… pfujjj! Emlékeztess rá, hogy még véletlenül se menjek be! Miközben beszéltem, rádöbbentem, milyen abszurd, amit mondok, de Henry csak nevetett. – Hát, igen, bizonyos álmokban tényleg nem szívesen osztozunk másokkal. Jasper álmaiban például általában meztelenek az emberek... – Ekkor hirtelen megállt. – Ez itt egyébként az én ajtóm.

– Hát, ez mókás. Épp az enyémmel szemközt van – mondtam. – Az előbb még egy piros ajtó állt itt. – Igen, folyton változtatják a helyüket. Én sem egészen értem, mi az oka. Az ő ajtaja az enyémhez hasonlóan inkább antik hatású volt, de magasabb és szélesebb, mint az enyém, és fekete hajólakkal volt befestve. Klasszikus, oroszlánfejet mintázó kopogtató volt rajta, és a szemöldökfába a dream on szavakat vésték, ami kissé megmosolyogtatott. Csak az volt a különös, hogy egy kulcslyuk helyett mindjárt három is volt rajta, egymás fölött. Henry eközben az én ajtómat tanulmányozta. – Úgy néz ki, mint egy nyaraló bejárata Cotswoldsban – mondta. – Kivéve a gyíkot. Van valami mélyebb jelentése? – Honnan tudjam? – vontam meg a vállam. – Neked miért van annyi zárad? Nem válaszolt rögtön. – Nem szeretem a váratlan vendégeket – mondta aztán. Gondolkodni próbáltam, de nehéz volt logikus következtetéseket levonni. Talán, mert Henry még mindig fogta a kezem. – Ha ezek a bejáratok az álmainkhoz, akkor miért vagyunk mi idekint? – kérdeztem. – És mi történik épp most odabent nélkülünk? – Fogalmam sincs. Feltételezem, hogy nélkülünk semmi sem történik odabent. De ebben nem lehetünk biztosak. Ez valami olyasmi, mint a lámpa a hűtőszekrényben… Hirtelen mindketten összerezzentünk egy becsapódó ajtó hangjára. Vagy inkább szét. De senkit nem láttunk. A folyosó üres volt. – Legjobb lesz, ha most hazamegyünk és… ööö… alszunk még egy kicsit. – Henry féloldalasan vigyorgott. Elengedte a kezemet, és előkotort három kulcsot a nadrágzsebéből. – Miért suttogsz? Nincs itt senki. – Megint abba az irányba bámultam, ahonnan korábban a zajt hallottuk. – Azt sohasem lehet tudni. – Henry egymás után elforgatta a kulcsokat a zárakban, és minden alkalommal, valahányszor a retesz elmozdult, hangos, fémes kattanás hallatszott. – Aludj jól, Liv! Klassz volt veled álmodni.

– Igen. Nekem is tetszett. – Sóhajtva fordultam a gyíkos ajtógombom felé. Kár, hogy máris vége, gondoltam. Még annyi kérdésem lett volna. És egyáltalán… – Köszönöm, hogy fogtad a kezem! Henry már félig odabent volt, amikor még egyszer felém fordult. – Szívesen. Ja, és igen, Liv? – Hm? – A te helyedben én nem mennék el Arthur bulijába. – Ó! – Próbáltam nem kimutatni, hogy megbántódtam. Először Grayson, és most Henry is. – Kivéve, ha szereted a kétes kimenetelű, veszélyes dolgokat – tette hozzá, és rám kacsintott. Kicsit úgy éreztem, most rajtakapott. – De most komolyan: ha okos vagy, távol tartod magad tőlünk. Akkor legfeljebb majd keresünk valaki mást Anabel helyére. – De mihez? – kérdeztem, ám addigra már bezárult mögötte a fekete ajtó, és hallottam, ahogy belülről bezárja. Háromszor. Ha okos vagy… Hát, buta semmi esetre sem voltam. Ezért tudtam azt is, hogy azoknak az embereknek, akik olyasmiket mondanak, mint „Jobb, ha távol tartod magad tőlünk”, van valami rejtegetnivalójuk. De ezt már korábban is tudtam. Itt több titok is megfejtésre várt. És a titkok természetéhez egyébként is hozzátartozik, hogy egy kicsit veszélyesek. Talán ezért is tűnt úgy, mintha egyszerre lehűlt volna a levegő. A fény mintha elhalványult volna, az árnyak a folyosón elmélyültek, és az a kellemetlen érzésem támadt, mintha nem lennék egyedül. Gyorsan besurrantam a zöld ajtómon, és becsaptam magam mögött. Egy másodperc sem telt bele, már kopogtattak is a túloldalról, egészen halkan és finoman, alig hallatszott többnek kaparászásnál. Valami azt súgta, hogy jobb, ha nem nézek utána, mi lehet az. – Hát itt vagy végre, Livvy! – mondta valaki a hátam mögött, és amikor megfordultam, Miát, Lottie-t és anyát pillantottam meg Finchley-ék fényárban úszó konyhájában, amint az asztalnál ülve kártyáztak. – Hallottátok ezt? – kérdeztem.

– Mit? – Hát ezt a furcsa kaparászást a… – Ekkor azonban elakadt a szavam, mert amikor ismét hátrafordultam, az ajtó eltűnt. A helyét a konyhaablak foglalta el, körülötte a világ legrondább skót kockás függönyével. Valahol megcsörrent a vekker.

15.

E

z az iskolába kell? – érdeklődött Lottie, és a spirálfüzetemre mutatott. – Igen – hazudtam, és abban reménykedtem, hogy Lottie nem olvassa el, amit leírtam. IDŐ: 2 óra GRAYSON PULÓVERE: rajtam EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: Árvíz. Lottie, Mia, anya és én egy tutajon haladunk egy ismeretlen városon keresztül, Buttercup mellettünk úszik. Megpillantom a zöld ajtót az egyik elárasztott házon. Tudom, hogy valamiképpen fontos, de nincs kedvem odaúszni hozzá. A víz hidegnek tűnik. Biztosan vannak benne krokodilok is. – Szombaton, reggeli előtt? Nem túlzód el egy kicsit? Aggódom a szemed alatti sötét karikák miatt. – Lottie megsimogatta a fejem. – Ha nem győződtem volna meg az ellenkezőjéről, azt hinném, hogy túl keveset alszol. De az nem lehet, hiszen esténként már tízkor ágyban vagy. – Így igaz. – Az elmúlt két napban alig vártam, hogy végre beesteledjen, és lefekhessek. Elhatároztam ugyanis, hogy

önmagamon fogok kísérletezni, és így járok a dolgok végére. Mert hogy is mondta Sherlock Holmes? „Kapitális hiba felállítani egy elméletet megfelelő kiindulási pont nélkül. Az ember akaratlanul is elferdíti a tényeket, hogy igazodjanak az elméletekhez, ahelyett, hogy az elméletek igazodnának a tényékhez.” Tehát egyfajta tesztsorozatot indítottam útjára, megvizsgálva az álmaimat Grayson pulóverével és anélkül. Ehhez beállítottam a vekkert, hogy óránként csörögjön, és gondosan lejegyeztem mindent. A tudományos kiértékeléshez most még egyszer végigolvastam a jegyzeteimet. IDŐ: 3 óra GRAYSON PULÓVERE: nincs rajtam EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: A kungfutanárom, Mr. Wu és én sok turistával együtt a kabinos liftben utazunk Adliswilben, és Mr. Wu azt akarja, hogy mutassam be a nyakfeszítő emelést egy kövér amerikai nőn, aki lila pólót visel. Amikor megkérdezem tőle, hogy teljesen megőrült-e, azt mondja: Konfuciusz szerint a bölcs elfelejti a sértéseket, mint ahogy a hálátlan is a jótéteményeket. A zöld ajtó is a kötélpályához tartozik, tehát a levegőben lebeg. Ennek ellenére átmegyek rajta, és a folyosóra jutok. Minden nyugodtnak és ártalmatlannak tűnik. Semmi nyoma félelmetes, kaparászó lényeknek. Megkeresem Grayson ajtaját, és háromszor elmondom Freddy nevét visszafelé. De az ajtó be van zárva. Erősen megrázom. Rettegett Freddy azt mondja, nem tudok viselkedni. Én meg azt mondom, hogy a bölcs elfelejti a sértéseket, mint ahogy a hálátlan is a jótéteményeket. Aztán megrángatok még két másik ajtót, csak úgy poénból. Mindkettő be van zárva. Egy csörgőóra szólal meg elképesztően hangosan. Az én csörgőórám. Elátkozom. Elnyomtam egy sóhajtást. Inkább hasonlított a szöveg egy őrült feljegyzéseire, mint olyasmire, amit tudományosan ki lehet értékelni.

– Én vashiányra tippelek, de lehet, hogy valami más oka van. – Lottie anya felé fordult, aki épp félmeztelenül rohant át a nappalin. Mára tervezték el a kettes számú családegyesítést, ezúttal fürjek nélkül, viszont Lottie és Butter jelenlétében, lakásátrendezési akcióval és a falak színének kiválasztásával (és feltehetően Florence további idegösszeomlásaival). Még volt egy bő óránk az indulásig, de anya már most szörnyen ideges volt. Buttercup ott loholt mögötte, szájában a pórázával. – Kérnünk kellene Livnek egy időpontot az orvostól – javasolta Lottie. – Hm? – Anya szokás szerint csak az utolsó mondatot fogta fel. Szemmel láthatólag keresett valamit. – Nem érzed jól magad, egérkém? Éppen ma, amikor el akartál volna menni abba a buliba? – De igen, jól vagyok. Lottie csak a szemem alatti karikák miatt aggódik. – Ó, kölcsönadom a korrektoromat, akkor senki sem veszi észre. Látta valaki a pórázt? – Vau! – mondta Butter, de anya nem figyelt rá. Ehelyett Lottie-hoz fordult. – Ne aggódj! Amikor annyi idős voltam, mint Liv, nekem sokkal rémesebb karikák voltak a szemem alatt. – Igen, mert narkóztál, anya. – Szamárság! Csak a főiskolán narkóztam. – Anya hektikusan körbefordult a saját tengelye körül. – Mia, tedd már le azt, és öltözz fel végre! Nem akarom, hogy elkéssünk, Ernest legfiatalabb öccse is ott lesz, meg a festők, és hol van az az átkozott… Lottie kivette Buttercup szájából a pórázt, és odanyújtotta anyának. – Mindenesetre tizenöt éves koromban más okból volt karikás a szemem – vette fel anya ismét a fonalat, és elképedve nézett a pórázra. – Nem, nem az, amire gondoltok. Éjjelente verseket írtam. Szerelmi bánat gyötört. – Te szegény. Mi volt a neve? – kérdezte Mia. Hálóingben kuporgott a kanapén, és Lottie iPadjének kijelzőjét bámulta. – Kinek? – Hát, a srácnak, akinek tizenöt évesen szerelmes verseket írtál.

– Ó, hát olyan sokan voltak! – Anya úgy tett, mint aki eldob valamit, mire Butter kihasználta a lehetőséget, és visszahozta a pórázát. – Ebben az életkorban az ember háromhetente másik fiúba szeret bele. – Talán te igen – mondta Mia. – Liv és én nem annyira vagyunk oda az ilyesmiért. Igaz, Liwy? Nem vagyunk hormonvezérelt libák, akiknek rózsaszín vattacukor van az agyuk helyén. Én ebben már nem voltam olyan biztos. Sajnos aránytalanul sokat gondoltam Henryre, és arra, ahogy nézett vagy mosolygott… De oké, még messze voltam attól, hogy vattacukor agyú, hormonvezérelt liba legyek. Nem is volt rá okom. Amikor Henry tegnap reggel az iskolában elment mellettem, csak ennyit mondott kedvesen: „Helló, sajtos lány!”, és az arckifejezését illetően semmi, de tényleg semmi nem utalt arra, hogy álmunkban fogtuk egymás kezét. A józan eszem is ugyanezt súgta, de ott volt az a furcsa érzés a gyomromban, amit egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ezért is fogtam bele egyébként az éjszakai kísérletsorozatomba: ezek az álmok így vagy úgy, de az őrületbe kergettek. IDŐ: 4 óra GRAYSON PULÓVERE: rajtam EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: nem. Istenem, annyira fáradt vagyok! Hülye kísérlet! EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: nem AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: IDŐ: 5 óra GRAYSON PULÓVERE: rajtam EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: Egy függőágyban fekszem egy csodálatos kertben, virágzó cseresznyefák alatt, magas téglafallal körülvéve. A falban meglátom a zöld ajtót, és tudom, hogy át kellene mennem rajta, hogy folytassam az empirikus vizsgálatomat. De a szemhéjam olyan nehéz, és a függőágy olyan kényelmes, és a

méhek zümmögése egészen elálmosít… mesés… Krrr!!! Csörög az az átkozott vekker. IDŐ: 6 óra GRAYSON PULÓVERE: rajtam EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: Bár hullafáradt voltam, csak kábé az óra csörgése előtt egy perccel aludtam el, ezért ez csak egy rövid álom. Besurrantam a zöld ajtón át a folyosóra, és odarohantam Grayson ajtajához, váltottam néhány szót Freddyvel, bementem Grayson ajtaján, és egy osztályteremben találtam magam. Grayson angolóráján, épp olyan unalmas volt, mint a valóságban, hátborzongatóan realisztikus. Felébresztett az óracsörgés, még mielőtt bármi érdekes történhetett volna. És ez most mit jelent? Mármint azon kívül, hogy két éjszakát átvirrasztottam annak érdekében, hogy pontosan jegyzőkönyvbe foglaljam, álmomban mikor melyik ajtón mentem be? A hajamat kezdtem tépkedni. – Vau! – Buttercup állt előttem, szájában a pórázzal, fejét oldalra hajtva. Okos kutya. Épp friss levegőre volt szükségem. Becsuktam a spirálfüzetemet, és felálltam. – Én gyorsan kimegyek Butterrel – ajánlottam fel. – Addig nyugodtan felöltözhetsz. – De nehogy megint eltévedj! – aggodalmaskodott Lottie, anya meg rátett még egy lapáttal: – Jaj neked, ha nem érsz vissza idejében! Az eltévedésre vonatkozó figyelmeztetés sajnos nem is volt olyan alaptalan, itt Londonban ugyanis már többször is teljességgel cserbenhagyott az egyébként megbízható belső navigációs rendszerem. Nem elég, hogy ebben a városrészben a régimódi, vöröstéglás sorházakkal teli utcák az én szememben mind eléggé egyformának tűntek (különösen esőben), de hajlottam arra, hogy rossz irányba induljak el, amikor leszálltam a buszról, és magabiztosan mutattam déli irányba, amikor

tulajdonképpen északra akartam mutatni – az agyamnak nyilván problémája akadt a déli féltekéről az északira való átállással. De Buttercuppal az oldalamon biztosan visszatalálok, gondoltam, az ő génállományában szerepelt egy labrador retriever is, márpedig azok remek nyomkereső kutyák. Buttercup tehát boldogan eredt útnak a Kenwood Park irányába (legalábbis reméltem). Derűs szeptemberi reggel volt, friss szél fújta ki a hajamat az arcomból, és kócolta össze Butter bundáját. Befordultunk egy utcába, amit Weil Walknak hívtak, és ami meg is érdemelte ezt a nevet. Az út közepén egy széles, magas fákkal beültetett zöld sétány húzódott, rajta padokkal, sőt, két festői piros telefonfülkével, amelyek úgy néztek ki, mintha direkt a turisták számára tették volna oda őket. Az út jobb és bal oldalán sorakozó házaknak mind-mind gyönyörű szép ajtói voltak, melyek akár az én titokzatos folyosómon is felbukkanhattak volna. Lassan mintha kicsit ritkult volna a káosz a fejemben. Az elmúlt két éjszaka feljegyzéseinek kiértékelése alapján azért le tudtam vonni néhány következtetést. Először is: a zöld ajtó előbb vagy utóbb minden álomban megjelent. Néha eltartott egy darabig, amíg tényleg észrevettem, de amikor megtörtént, azt is rögtön felfogtam, hogy álmodom, és képes voltam minden további álombéli lépést magam irányítani, és például belépni az ajtón keresztül a folyosóra. Másodszor: amikor Grayson pulóverét viseltem, be tudtam lépni az ajtaján, amikor nem, akkor az ajtó be volt zárva. Harmadszor: úgy tűnt, ezen a folyosón egyébként is be van zárva minden ajtó. Negyedszer: minden jel szerint nagyon is részletesen tudtam olyan személyekről álmodni, akikkel a való életben még soha nem találkoztam. Azt a lányt, aki Grayson kosárlabdás rémálmában Florence mellett ült a tribünön, a rákövetkező reggelen felismertem egy fényképen a Tittle-Tattle Blogon, és egy fél órával később őt magát is megpillantottam az iskolaudvaron. Graysonnal. Emily Clark volt az, a „reflexx” című iskolaújság főszerkesztője. Tehát Grayson barátnője és felettese egy személyben, ha hinni lehetett Secrecynek. Közvetlenül ez után a felfedezés után Mia a gyanúsítottakról írt listájának egészen az elejére írta fel Emilyt, mint lehetséges Secrecyt. Ennek

mindenképpen volt értelme, mert először is: Emily a diáklap főszerkesztőjeként sok információval rendelkezett, és hozzá tudott férni különböző forrásokhoz, másodszor: jól tudott írni, harmadszor pedig: nagyon közel állt Florence-hez és Graysonhoz, így az elsők közé tartozott, akik megtudhatták az újdonságokat a Spencer-házból. És Anabel Scottot, Arthur barátnőjét (vagy exét, annyira azért nem lehetett megbízni Secrecyben) is megismertem péntekről szombatra virradó éjjel álmomban, az álomjegyzőkönyv szerint három és négy óra között, és mind közül ez volt a legérdekesebb találkozás. Már csak ezért is megérte a fáradság. Álmomban megint a filozofáló Mr. Wuval utaztam a kabinban, és készségesen beléptem a zöld ajtón át a folyosóra. Miután kötelességemnek maximálisan eleget téve – nem viseltem a pulóvert – elcsevegtem Rettegett Freddyvel, és megráztam Grayson ajtaját, céltalan bolyongásba kezdtem a folyosón, alaposan szemügyre véve az ajtókat, és elgondolkodva azon, vajon melyik kihez tartozhat. Matthews Holdfény Antikváriuma (zárva) természetesen anya álmainak bejárata volt, és el tudtam képzelni, hogy a borostyánnal benőtt, égszínkékre festett ajtó a párkány felett faragott baglyokkal Miáé, főleg mivel egy cserép nefelejcs is oda volt állítva elé, és a nefelejcs volt Mia kedvenc virága. Henry ajtaja előtt is elhaladtam, és amikor – végtére is ez itt egy kísérletsorozat volt – lenyomtam a kilincset, valaki megszólalt a hátam mögött. – Soha nem felejti el bezárni – mondta egy szelíd lányhang. Kezemet a szívemhez kapva megpenderültem. – Ne haragudj! Nem akartam rád ijeszteni – mondta a lány. Alacsony volt és kecses. Aranyszőke, hullámos haja keretbe foglalta szabályos arcát, és keskeny vállán át leomlott majdnem a derekáig. – Úgy nézel ki, mint Boticelli Vénusza – szaladt ki a számon. – Igen, de csak olyankor, amikor meztelenül álldogálok egy kagylóhéjon. – A lány mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. – Szia! Anabel Scott vagyok. Te Henry egyik barátnője vagy? – Ööö… nem egészen. – Össze kellett szednem magam, hogy ne bámuljam olyan feltűnően. Anabel Scott Secrecy egyik kedvenc pletykatémája volt, és olyasvalaki, aki már, bevallom, az

én kíváncsiságomat is felkeltette. Makulátlanul nézett ki tetőtől talpig, nem csoda, hogy Arthur beleszeretett. Legalábbis ránézésre tökéletes párt alkottak. Viszonoztam a mosolyát, elfogadtam a még mindig felém nyújtott kezét, és megráztam, amitől felettébb furcsán éreztem magam. De hát ez már csak egy ilyen udvarias álom volt. Gondolkodtam egy kicsit, mit is mondjak most. Örülök, hogy megismerhettelek, még ha csak álmomban is. Nem Svájcban tanulsz? Most épp ott fekszel az ágyadban, és alszol? És igazak a pletykák, hogy szakítani fogtok Arthurral? Ehelyett ezt mondtam: – Liv Silber. Én… ööö… új vagyok… ööö… itt. – Ezen a folyosón. Anabel zöld szeme tágra nyílt. – Akkor te vagy az a lány, akiről Arthur mesélt… Aki segíthet nekünk… – Miben segíthetek? Óvatosan körülnézett, én pedig azon töprengtem, vajon mire számított. Hogy Rettegett Freddy titokban odaoson hozzánk, hogy hátulról belecsípjen a popónkba? – Tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom neked – suttogta végül, és tökéletes ívű alsóajkába harapott. – De végül is az én hibám, hogy a fiúk ebbe a helyzetbe kerültek. Vannak olyan mondatok, amelyek ellenállhatatlan hatást gyakorolnak rám, mindegy, hogy álmomban-e vagy a valóságban. A „Tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom neked” mindenképpen ezek közé tartozott, közvetlenül a „Jobb, ha távol tartod magad tőlünk” után következett. – Igazad van – súgtam vissza neki. – Biztosan jobb, ha nem beszélsz róla. Anabel habozott, makulátlan homlokán apró ráncocska jelent meg. – Akkor talán jobb, ha megyek is – mondtam könnyedén. – Örülök, hogy megismerhettelek. Még meg se fordultam, már megeredt a nyelve. Te jó ég, ez tényleg egyszerűen ment! – Én beszéltem rá a fiúkat, tavaly halloweenkor, érted? – bökte ki.

– Eredetileg csak játéknak indult. Nem sejthettem, hogy… – Ekkor ismét félénken körülnézett. – Nem szabad neki hazudni. Mélyen belelát a lelkedbe, és kegyetlen, ha az ember nem követi a szabályait. Kicsoda? Micsoda? Kiről beszélsz egyáltalán? Ez és még néhány további kérdés máris ott volt a nyelvem hegyén. Az elsővel kezdtem. – Ki? – A nagyobb hatás kedvéért előrehajoltam, és épp olyan titokzatosan suttogtam, mint ő. – Ki kegyetlen? Ő azonban megrázta a fejét, és kitért a válaszadás elől. – Én szeretem Arthurt, hidd el! Mindig azt hittem, hogy a nagy szerelem csak mese… amíg nem találkoztam Arthurral… Egy cunami volt, ami letepert mindkettőnket. Tudtam, hogy egymásnak vagyunk teremtve, ez az a férfi, akire egész életemben vártam. – Ekkor elhallgatott, és az ajkába harapott. Jézusom! Ennél teátrálisabb nem is lehetett volna. Amellett, hogy mindig bizalmatlanná váltam, valahányszor valaki ilyen nyíltan beszélt egy vadidegennek az ő nagyszerű kapcsolatáról, még az is eszembe jutott, hogy a Tittle-Tattle Blogban valami mást olvastam a nagy szerelemre való várakozást illetően: ott volt még ez az expasi is, valami Tom. Aki, ugye, meghalt? Anabel felsóhajtott. – Mindenesetre tudnom kellett volna, hogy nem lehet neki hazudni. – Mármint Arthurnak? Anabel csodálkozva nézett rám. – Nem! Róla beszélek. Csak most tűnt fel, hogy hatalmasak a pupillái. Szavai végigsiklottak a folyosón, a falak suttogó visszhangként verték őket vissza. – Róla, akit a játék miatt megidéztünk. Csak bámultam. – Megidéztétek? Kit? – És miért? Anabel néhány másodpercig hallgatott, aztán halkan így felelt: – Sok neve van. Ő a Szélember. Az Árnyak Őrzője. Az Éjszaka Démona.

A folyosó észrevehetően elsötétült. Hideg légáram érintette meg a karomat, és éreztem, amint a nyakamon égnek merednek a szőrszálak. Nem annyira amiatt, amit Anabel előadott, hanem azért, mert egyértelműen félt. Láttam a szemén. – Ő uralkodik az álmok felett. Az akkádok Lilunak nevezték. Sumér nyelven Lulila, a perzsa mitológiában pedig… – Lulila, a Szélember? – A szőrszálaim visszaereszkedtek eredeti helyzetükbe, és kitört belőlem a kuncogás, nem tehettem ellene semmit. Anabel elkerekedő szemmel bámult rám. – Nem kellene… az ember nem viccel az Éjszaka Démonával. – Sajnálom… – hápogtam, igyekezve összeszedni magam. – De akkor már érdemes lenne valami félelemkeltőbb nevet felvennie. – Nem, minden hiába. Újabb egetverő hahotázás tört ki belőlem. – Úgy értem, Lulila! Ez úgy hangzik, mintha egy Teletubbie-knak szánt altatódalból vették volna. Anabel arcán a félelem hitetlenkedő csodálkozásnak adta át a helyét. És még valaminek, amit nem tudtam értelmezni, mert a nevetés könnyei elhomályosították a látásomat. Lulila, a Szélember… Röhögőgörcsöt kaptam, olyan volt, mintha soha életemben nem hallottam volna ennél viccesebbet. Anabel mintha rémületében kővé vált volna. Magam is tudtam, hogy a reakcióm teljességgel illetlen. Főleg, mivel a fény a folyosón olyan hangulatosan elsötétült, és a hőmérséklet is egyértelműen lecsökkent. De még mielőtt összeszedhettem volna magam, és bocsánatot kérhettem volna Anabeltől, megcsörrent a vekker. És még mindig nevetve felébredtem. Most is olyan hangosan kellett vihognom, hogy Buttercup felém fordította a fejét, és kérdőn rám nézett. – Minden rendben, Butter. Intézd el a dolgod, aztán visszamegyünk, és még egy kicsit megfésülöm a bundádat. – Az órára néztem. – Végtére is ma megismerheted a leendő otthonodat. És az új patchwork-családodat, beleértve a patchwork-család macskáját is. Szóval szépnek kell lenned. Hiszen fontos, hogy mindenki szeressen. Buttercup megállt, félrebillentette a fejét, és közben olyan cukin nézett ki, hogy még a világ legkonzervatívabb kandúrja is

patchwork-szívébe zárta volna, sőt, még a pápa kandúrja is, már ha volt neki. Aztán hirtelen megugatott egy biciklist, aki ijedtében kis híján nekiment egy villanyoszlopnak. Megint vihognom kellett. Ez a kutya egy kis ördög volt. Apropó kis ördög: Lulilát egyébként nem kis fáradságomba telt felkutatni az interneten (viszont minden mennyiségben találtam ilyen nevű gyermekruhaüzleteket), de végül valóban egy sumér istenségeket és démonokat tartalmazó listán találtam meg. Lulila – sumér éjszakai démon. Sajnos ez volt minden. Így viszont bátran hozzátehettem egy további pontot a tudományos álomjegyzőkönyv-kiértékelésemhez. Ötödször: a jelek szerint képes vagyok olyan dolgokról álmodni, amelyekről nem is tudhatok.

16.

A

hangulat különféle okokból kicsit feszült volt, amikor megérkeztünk Ernesthez. Egyrészt tényleg késtünk húsz percet (ez viszont nem rajtam múlt, hanem azon, hogy Miss „hetvenszázalékosan-biztos” Mia vezetésével rossz buszra szálltunk), másrészt pedig Miának és nekem a lehető legrosszabb előérzetünk volt Lottie és Florence találkozásával kapcsolatban. – Ha csak egyetlen megjegyzést tesz… – mormolta Mia maga elé fenyegetően. Nem árultuk el Lottie-nak, milyen hevesen tiltakozott Florence az ellen, hogy lemondjon a szobáiról, még anya száját sem hagyta el a legcsekélyebb utalás sem erre vonatkozóan. Mindannyian tudtuk, hogy különben Lottie vagy egyáltalán nem jönne el, vagy, ami lényegesen valószínűbb, ragaszkodna ahhoz, hogy a seprűtárolóba költözzön be. – Vagy ha csak idiótán néz… – folytatta Mia. Én viszont Rettegett Freddyt bámultam Spencerék bejárati ajtaja mellett, és éppen csak sikerült megállnom, hogy ne mondjam: „Ydderf, Ydderf, Ydderf”, ahelyett, hogy becsöngetnék. Különös, milyen ismerőssé vált számomra a túlsúlyos kőfigura az elmúlt néhány éjszaka során. Szinte már arra számítottam, hogy rám kacsint.

A buszmegállótól egészen idáig rohantunk, és lehagytuk anyát meg Lottie-t, akik most lihegve kanyarodtak be a sarkon, közvetlenül a kocsibejáróra. Sajnálatos módon egyidejűleg egy magas, kordnadrágot és magas nyakú pulcsit viselő férfival, aki az ellenkező irányból érkezett, és hozzánk hasonlóan sietős volt a dolga. Megbotlott a pórázban, amit Mutter egyáltalán nem talált viccesnek, ugatni kezdett és tombolni, és a kordnadrág után kapkodott. Kisebb tumultus kerekedett. Miával igyekeztünk megragadni Butter nyakörvét, de ez nem is volt olyan egyszerű, mivel Butter úgy tekergett, akár egy angolna. Az extrahosszú póráz rátekeredett Lottie lábára és a férfi combjára, amitől mindketten elestek, miközben anya ott állt mellettük, és minden eredmény nélkül körülbelül tízszer mondta el egymás után, hogy „Rossz kutya!” Végül sikerült odébb húznom Buttercupot a nyakörvénél fogva, és Lottie meg a férfi végre felállhattak. Közben összekoccant a fejük, és amikor Lottie azt mondta, „Aú!”, Buttercup legszívesebben újra belevetette volna magát a dulakodásba. Szemrehányóan vakkantott. – Rossz kutya! – mondta anya alig hallhatóan. A férfi megdörzsölte a homlokát. – Minden rendben? – kérdezte Lottie-tól, és ezt igazán a javára kell írni. Az ő helyében mindenki más ügyvéddel fenyegetőzött volna. – Elnézést! – mondta Lottie kissé kifulladva, és félresimított egy barna tincset az arcából. – Normális esetben egészen kedves kutya vagyok. Mia a szája elé kapta a kezét, hogy ne kezdjen el vihogni. – Öhm, úgy értem, ő – dadogta Lottie, és elvörösödött. A férfi látványa minden jel szerint borzasztóan zavarba hozta. – Ő kedves kutya. Én… ööö… vagyis ő éppen csak a postásokat nem kedveli. – Ó, én nem vagyok postás – jelentette ki a férfi. – Én a Spencer család fekete báránya vagyok, Ernest öccse, Charles. Ti pedig bizonyára az új családi szaporulat vagytok. Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Most, hogy volt időnk közelebbről is szemügyre venni, nem igazán csodálkoztunk ezen a kijelentésen, hiszen Charles szinte a

megszólalásig hasonlított Ernestre: ugyanazok a széles vállak, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a hajlam a kopaszodásra, ugyanazok a hatalmas elefántfülek. Még a hangja is egészen hasonló volt. Sorra kezet rázott mindegyikünkkel, mi pedig bemutatkoztunk, és biztosítottuk róla, hogy mi is örülünk. Amikor Lottie volt soron, még jobban elvörösödött, és közölte, hogy őt Tollie Hastlwubernek hívják, és ő a szébibitter. – Vagy valami olyasmi – tette hozzá anya. Mia és én riadt pillantást váltottunk. Mi a fene ütött Lottieba? Alig hittünk a fülünknek, amikor a szébibitterünk ráadásul betekintést engedett az eddig rejtve maradt családi titkokba is. – Egyébként én is voltam a család fekete báránya – magyarázta buzgón. – De aztán az unokahúgom, Franziska beleszeretett a takarítónőjébe, úgyhogy attól fogva ő volt a fekete bárány. Amíg le nem váltotta az unokaöcsém, Basti, aki swingerklubot csinált a hoteljé… – Mi lenne, ha a részleteket későbbre halasztanánk? – vágott anya gyorsan a szavába, és erőteljesen megnyomta a csengőt. – Végtére is egy rakás bútort kell átpakolnunk… Ó, szia, Ernest, szívem! Ne haragudj a késésért! Nem rajtam múlott. – Bossz ruszra szálltunk – mondta Lottie átszellemült mosoly kíséretében, amit nem egészen Ernestnek szánt. Lassan kezdett derengeni, mi is folyik itt. – Azt hiszem, találtunk egy lehetséges jelöltet a Keressünk párt Lottie-nak akcióhoz – súgtam oda Miának, miközben beléptünk a házba. – Mintha ez a kopasz fekete bárány az esete lenne. – Igen, egyértelműen – súgta vissza Mia. – Amint lehet, lecsekkolom a gyenge pontjait. És valóban így tett: legédesebb mosolyát elővéve egyik indiszkrét kérdést tette fel a másik után, hol közvetlenül Charlesnak, hol valamelyik rokonának. A nap végére egész szép munkát végeztünk: Először elintéztük Spot és Butter családegyesítését, ami Butter dicstelen első szereplése után meglepően egyszerű dolognak bizonyult: először egy ideig csak egymásra meredtek. Spot méltóságteljesen a kanapé tetejéről, Butter inkább félénken szimatolva, Lottie lábához simulva.

Azután úgy döntöttek, a nap hátralévő részében egyszerűen nem vesznek egymásról tudomást, ami Spotnak egyértelműen jobban sikerült, mint Butternek, aki újra meg újra bizalmatlan pillantásokat vetett a kanapé felé, és egyébként lépten-nyomon követett minket minden emeletre. Márpedig nem kevés lépést kellett megtennie, ugyanis vagy negyven tonna bútort és kartondobozt kellett átpakolnunk jobbról balra, fentről le, és végül keresztbe-kasul. Időközben a fehér színnek több mint negyven árnyalatát ismertük meg, és kiválasztottuk a legjobban hangzó nevűeket (a „régi csipkét” Lottie-nak, a „hófehéret” Miának és a „tengeri kagylót” nekem), minek során Florence meglepően jó stílusérzékkel bíró tanácsadónak, Grayson viszont színvaknak bizonyult. („Most szórakoztok velem? De hisz ez mind ugyanolyan fehér!”) És összeállítottunk egy részletes dossziét Ernest öccséről, Charlesról: harminckilenc éves volt, gyermektelen, és két éve elvált. Az elválás „Eleanortól, a kapzsi házisárkánytól” egy nyaralójába került Dél-Franciaországban, egy Jaguárba és egy csomó idegeskedésbe. A két szemöldöke között húzódó ránc is kizárólag Eleanor számlájára volt írható, legalábbis Florence állítása szerint. Teniszezett, rendszeresen adakozott a World Wildlife Foundnak, kedvelte a klasszikus szabadtéri koncerteket a parkban, valamint egy Lambchop nevű együttes zenéjét: nem kis csalódásunkra nem azért nevezték a család fekete bárányának, mert éjjelente graffitit fújt volna az aluljárók falára, vagy saját marihuánaültetvénye lett volna, sem más olyan dologért, amit a fekete bárányok tenni szoktak, hanem mert három bátyjával ellentétben nem jogot végzett, és politikus sem vált belőle. Ehelyett fogorvosi praxisa volt Islingtonban. (És ezzel a „gyenge pontok lecsekkolása” újabb értelmet nyert.) Miával kicsit csalódottak voltunk. Egy állatorvos szuper lett volna, de egy fogorvos… nem, ezért levonás járt a szimpátiapontokból. A fogorvosoknak ráadásul nincs is valami jó illatuk… De nem csak Charles volt kénytelen alávetni magát a kíváncsi faggatózásnak, Lottie-nak is el kellett viselnie egy sor furcsa kérdést, mert Florence-nek nyilvánvalóan problémája volt Lottie nemzetiségével, és feltétlenül ki akarta deríteni, hogy voltak-e

nácik Lottie felmenői között. És ha igen, akkor bűnösnek érzi-e magát, és mit tesz ez ellen? Mia szerette volna felpofozni Florence-t ezekért a kérdésekért, de Lottie azt mondta, tudomása szerint a család összes náci tagja elesett a második világháborúban, és ezzel Florence egyelőre beérte. Úgy tűnt, a családegyesítéssel és a lakáshelyzet megváltozásával végül megbékélt. Legalábbis már nem panaszkodott, és hisztérikus roham sem volt a láthatáron. Már-már csalódott voltam. Nekem jobban tetszett Florence olyankor, amikor kijött a sodrából. Természetesen szokása szerint anya sem takarékoskodott a kínos megjegyzésekkel. Praktikus módon egészen ebédig tartogatta őket, hogy garantáltan mindenkinek jusson belőlük. – Olyan kedves tőled, hogy ma este magaddal viszed Livet abba a buliba! – Anya sugárzó arccal nézett Graysonra. Már csak az hiányzott, hogy megpaskolja az arcát. – Én mindig azt mondom, a ti korotokban szombat este csak akkor szabad otthon maradni, ha az embernek negyvenfokos láza van… Nagyon örülök, hogy Liv nem árul többé petrezselymet. – Öhm… – Grayson nyilván nem talált szavakat. Rám pillantott, én pedig képtelen voltam visszafojtani egy kárörvendő vigyort. – Anya, azt hiszem, még nem értesültél a legújabb fejleményekről. Ne hozd zavarba Graysont! Ő ugyanis jobban örülne, ha nem mennék el a ma esti partira. Ernest letette a kezéből a kanalát. – Tessék? Grayson a szájába tett egy falat kenyeret, és érthetetlenül mormolt valamit maga elé. Kicsit sajnáltam, de ő akarta így. – Butaság, egérkém – mondta anya. – Hiszen Graysonnak köszönheted, hogy egyáltalán meghívtak erre a partira. Nem igaz, Grayson? Grayson nagyot nyelt. – Hát, igen, de… én… öhm. – Vetett rám még egy futó pillantást, aztán mintha sikerült volna összeszednie magát, és dadogás nélkül folytatta: – Ezek a bulik elég vadak, bőven mérik az alkoholt, és mivel Liv még csak tizenöt éves, arra gondoltam, jobb lenne, ha itthon maradna…

Ó! Hát ez már… – Három héten belül betöltőm a tizenhatot – fortyantam fel. – Tényleg? Pedig nem nézel ki annyinak. – Grayson! – Ernest szemrehányó pillantással jutalmazta a fiát. Én is. Mit akart azzal mondani, hogy nem nézek ki annyinak? – Én értem, mire gondol – mondta anya. – Ő egy felelősségteljes fiú, és csak meg akarja védeni Livet – azzal jövendőbeli mostohafiához fordult. – De erre semmi szükség, Grayson, kincsem. Érezd csak jól magad a partin… Liv tényleg tud vigyázni magára. – Azzal odahajolt Ernesthez, és olyan hangosan suttogott, hogy az asztalnál mindenki tökéletesen hallotta: – Túlságosan is vigyáz magára, én néha úgy gondolom. Az ő korában én már mindenen túl voltam: az első berúgáson, az első jointon, az első szexen. Liv ebből a szempontból későn érő típus. Lassan tényleg kezdek aggódni, hogy az apjára fog hasonlítani. Ő egész életében nem követett el semmi könnyelműséget. Na, jó, mégis, amikor feleségül vett engem. – Anya felnevetett. Ernest is vele nevetett, de kissé mintha össze lett volna zavarodva, akárcsak az öccse, Charles, aki viszont úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy kivételesen nem róla van szó. – Hallod? – fordultam Grayson felé. – Az én anyukámnak a te barátaid nem tudnak elég veszélyesek lenni. Még akkor sem, ha éjjel a temetőben fekete misét tartanak. Talán csak képzeltem, de mintha Grayson kicsit elsápadt volna. Összeszorította a száját, hátratolta a székét, és felállt. – Megyek, folytatom a bútortologatást. – Ha Grayson nem akar vigyázni Livre, majd én átveszem – ajánlotta fel Florence, amikor Grayson egy utolsó, nekem címzett sötét pillantás kíséretében elhagyta az étkezőt. – Én is elmegyek Arthur partijára, amint végeztem a bálbizottsági ülésen. Alkalmam sem nyílt dühbe gurulni, mert a „bál” szó hallatán anya ismét felkapta a fejét. Florence örült az érdeklődésnek, és nekiállt részletekbe menően ecsetelni az őszi bált a ragyogó, színpompás estélyi ruhákkal, mint az év legromantikusabb napját. A Frognal Academy minden végzőse számára ez az addigi életük abszolút tetőpontja, de – és ezen a ponton Florence arcán

átsuhant egy futó, ámde annál kárörvendőbb mosoly – sajnossajnos kizárólag a felsősök vehetnek részt rajta. Anya úgy nézett ki, mint aki csalódottságában mindjárt sírva fakad. – Fiatalabb diákok csak idősebb táncpartner kíséretében jöhetnek el a bálba. – Florence hangja valósággal csöpögött a sajnálattól. – És szerencsétlen módon Grayson már elhívta Emilyt. Anya felsóhajtott. – De egy kis szerencsével talán tudnék szerezni Livnek egy táncpartnert... – tette hozzá Florence. Igen, pontosan ezt jósolta meg Persephone. És anya természetesen egyenesen belesétált Florence csapdájába. – Tényleg? – kérdezte izgatottan, és láttam rajta, hogy lélekben már a báli ruhámat választja ki. – Liv, egérkém, de hiszen az csodálatos lenne! – Hm, nem egyszerű… Emily bátyja, Sam még szabad… – Florence a homlokát ráncolta, mintha tényleg megerőltető lenne számára végiggondolni a dolgot. – Őt talán rá tudnám beszélni, hogy elvigye Livet a bálba. Ez az! Sam. Vagy más néven Pattanásos Sam, ahogy Persephone nevezte. – De természetesen semmit sem tudok megígérni. Ó, egyre jobban alakultak a dolgok. Még a végén kiderül, hogy térden csúszva kell könyörögnünk Pattanásos Samnek, hogy vigyen el a bálba. Sőt, talán meg is kell vesztegetnünk. – A hallottakból ítélve ez egy borzalmas rendezvény – jelentettem ki nyomatékosan. – Egy dolgot szeretnék tisztázni: inkább vetném magam alá egy gyökérkezelésnek érzéstelenítés nélkül, mint hogy oda elmenjek. – Liv! – szólt rám anya, Florence pedig sértődötten felvonta a szemöldökét, és arról motyogott valamit, hogy savanyú a szőlő. – Nekem volt már egyszer érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésem – mondta Lottie. – És hidd el, nem akarod megtudni, milyen az! – Gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül? – ismételte el Charles hitetlenkedve, mire Lottie bólintott. – A bácsikám, Kurt fogorvos. Rossz fogorvos, fösvény, és ráadásul szadista is. – Miután vetett

egy oldalpillantást Florence-re, még gyorsan hozzátette: – De ennek ellenére nem náci. – Akkor ön nem igazán kedvelheti a fogorvosokat – Charles hanglejtése egyértelműen sajnálkozó volt. – Úgy értem, ha ilyen rossz tapasztalatai vannak. Lottie kissé elpirult. Épp egy szóferdítésekkel teli mondatba vágott bele, amelyben előfordultak többek között a „fukrász”, a „cogorvos” és a „zamochista” kifejezések, de ekkor Buttercup finoman megbökte az orrával, megakadályozva ezzel a legrosszabbat. Míg ettünk, Butter elbújt az asztal alá, és ijedt pillantásokkal fixírozta az alvó kandúrt, de most nyilván ki akarta húzni Lottie-t a csávából azzal, hogy emlékeztetni próbálta a már régóta esedékes déli sétára. Lottie kihasználta a lehetőséget, becsukta a száját, és felkapta a rópázt. Biztos voltam benne, hogy friss levegőre van szüksége. Egy kis hideg víz az arcára szintén nem tenne rosszat, gondoltam. Florence elgondolkodva nézett utána. – Szerintem elég furcsa akcentusa van, még német létére is – jegyezte meg olyan halkan, hogy Lottie (remélhetőleg) már nem hallotta meg. – És a kutyátok tulajdonképpen milyen fajta? Szóra nyitottam a számat, hogy megvédjem Lottie angol akcentusát (ugyanis amikor épp nem ferdítette el a szavakat, egyáltalán nem volt neki), és hogy felsoroljam az összes kutyafajt, amelyek (feltehetően) megtalálhatók Buttercup felmenői között (márpedig ez egy hosszú lista volt), amikor Mia a szavamba vágott. – Buttercup egy Entlebuchi Bioszférakutya – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Egy nagyon ritka és értékes svájci pásztorkutyafajta. Buttercup, aki Lottie mögött lépkedett, most még egyszer hátrált fordult, és olyan ritkának, értékesnek és aranyosnak nézett ki, amennyire ez csak lehetséges. Lottie, aki az ajtóban várta, úgyszintén. – Csuda klassz kutyák! – mondta Charles lelkesen. Mia a tányérja fölé hajolt, és – szerencsére nem olyan hangosan, mint anya – ezt mormolta maga elé: – Akkor is jobban kedveljük az állatorvosokat.

17.

A

rthur apjának villája pontosan megfelelt annak, ahogy eredetileg Ernest házát elképzeltem – a kamerával megfigyelt rolós kapu az utcafronton, a parknak is beillő kert, a díszes portál az oszlopokkal, ami akár az „Elfújta a szél”-ben is főszerepet játszhatott volna, és – nem túlzok! – egy szökőkút az előcsarnokban. Nehezen tudtam elképzelni, hogy itt csak úgy, egyszerűen lakni is lehet. – Úgy fest, mint egy magánklinika drogfüggő milliomosgyerekeknek – súgtam oda Graysonnak. – Olyasmi is – felelte Grayson. – Azzal a különbséggel, hogy itt bőven hozzájuthatsz drogokhoz és alkoholhoz. – Anyukámnak nagyon tetszene – mondtam. – Igen, bizonyára. – Grayson megdörzsölte a homlokát. – Ő egy kicsit más, mint a többi anyuka, nem? – Neked is feltűnt? Egyébként klassz, hogy megint szóba állsz velem. – Idefelé úton ugyanis csak durcásan bámult maga elé. Amikor beszálltam mellé az autóba, sikerült kipréselnie magából egy „Helló”-t, de különben egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Most megvonta a vállát. – Így vagy úgy, már nem változtathatok rajta. Itt vagy, pedig én figyelmeztettelek. – Igen – feleltem elégedetten. Valamivel korábban, az autóban olyan fáradt voltam, hogy attól féltem, egyszerűen

elalszom a hallgatag Grayson mellett. Ezek az éjszakai empirikus tanulmányok, no meg a bútortologatás rendesen kifárasztottak. De most valamelyest megint éber voltam, és készen álltam fényt deríteni néhány titokra. Egy felettébb feszültnek tűnő fiatalember nyitott ajtót, majd a következő szavak kíséretében beküldött minket az egyik oldalsó folyosóra: „A fiatalok partija az uszodaházban kerül megrendezésre.” Grayson azt mondta, a férfi Arthur apjának személyi titkára, aki ma este szintén rendez egy kis bulit. (Mármint Arthur apja, nem a titkár.) Habár a „kis” szó említésekor Hamiltonéknál feltehetőleg más arányokat kellett alapul venni. A „kis” medence például legalább tizenöt méter hosszú volt, és az épülete minden háznál nagyobb, ahol valaha laktam. A sok üvegfelület kicsit ijesztően hatott. Idebent semmi esetre sem lett volna jó ötlet kővel dobálózni. A terem túlsó végében volt egy bár, olyan bőségesen felszerelve, hogy ennyi erővel egy pubban is lehettünk volna. A medence gyönyörűen ki volt világítva, ennek ellenére – bár a víz tényleg hívogatóan nézett ki – senki sem úszott benne. Na, mindegy, talán majd később. Elég sok ember gyűlt már össze, és többen is olyan közel táncoltak a medence széléhez, hogy előbb-utóbb úgyis beleesnek, és akkor muszáj lesz úszniuk. A hangulat mindenesetre nem is lehetett volna jobb. Amikor megláttam néhány lányt szűk ruhában és magas sarkú cipőben, elgondolkodtam, vajon nem kellene-e alulöltözöttnek éreznem magam, és emiatt enyhe kisebbségi komplexusom támadt, de aztán felfedeztem, hogy hál’ istennek néhány másik lány meg farmert és pólót visel, és fellélegeztem. Saját magamhoz viszonyítva ugyanis már így is eléggé kicsíptem magam: a sötétkék póló mélyen ki volt vágva, és az új farmer, amit apa egyik nagyvonalú napján vásároltam Zürichben, tökéletesen simult a testemre. Azonkívül volt rajtam ajakfény, szempillafesték, anya korrektora és egy kis hajcsat, rajta ezüst pillangóval, amit Miától kaptam ajándékba, mert ő túl giccsesnek találta. – Ott van Arthur és Jasper – mondtam. Szinte kiabálnom kellett. A zene és a hangzavar keveréke egy olyan épületben, ahol

ennyi az üvegfelület, maga volt az akusztikai katasztrófa. – Miért tartja Jasper a magasba az ujját, és miért vigyorog olyan furcsán? – Mert azt hiszi, csodát tettem azzal, hogy anyukád akarata ellenére idehoztalak – felelte Grayson, miközben Arthur és Jasper utat törtek maguknak a táncolok között, és elindultak felénk. – Nyugodtan mondhatsz nemet. – Megragadta a karomat, és nyomatékosan a szemembe nézett. – Hallod, Liv? Mondj egyszerűen nemet! – De mire? – kérdeztem, ám addigra Arthur és Jasper odaértek. – A kis Liz! Leengedett hajjal és szemüveg nélkül. Wow! – Jasper sugárzó mosollyal üdvözölt. – Szuperül csináltad, Grayson! – mondta aztán, és felemelte a kezét, nyilván azért, hogy Grayson belecsaphasson. De Grayson csak kissé feszülten elvigyorodott. És a kezével még mindig szorosan markolta az alkaromat. – Milyen jó, hogy mégis sikerült, Liv! – mondta Arthur. Iskolai egyenruha nélkül még jobban nézett ki, mint máskor, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Egy klasszikus Michelangeloszobor, csak éppen nem meztelen, hanem farmert és testhez simuló fekete pólót visel. – De hát én meg… – kezdtem, de Grayson a szavamba vágott. – Nem volt egyszerű meggyőzni az anyukáját – mondta, és még egy kicsit erősebben szorította a karomat. – Meg kellett ígérnem, hogy tizenegyre hazaviszem. – Ööö… – Megpróbáltam nem döbbenten nézni Graysonra. – Hát, igen, azért ez is jobb, mint a semmi – jegyezte meg Arthur könnyedén. – Éhesek vagytok? Apám is tart ma este egy partit, valami üzletkötést ünnepelnek. Szereztem magunknak ezt-azt a büféasztalról. Szusi, töltött tészta és málnás tortácska. – Hajszál híján szereztünk egy dögös, vörös hajú pincérnőt is – vette át a szót Jasper. – De őt Arthur papája sajnos meg akarta tartani magának… Hé, itt van Henry is! Mély lélegzetet vettem. Már Henry nevének a puszta említésére megállt egy pillanatra a szívem. Még az sem segített, hogy úgy nézett ki, mintha egy tizenkettes szélerősségű trópusi viharral száríttatta volna be a haját. A tény, hogy álmunkban egymás kezét fogtuk, zavarba hozott, pedig ő semmi jelét nem

adta, hogy esetleg csak megközelítőleg is ugyanazt álmodta volna, mint én. Az iskolában szándékosan nem vettük észre egymást, pontosabban ő nem vett észre, én pedig csak úgy tettem. – Ember! Már két órája itt kellene lenned – mondta Jasper. – Igen, tudom. – Henry Grayson kezére pillantott, amivel még mindig az én alkaromat markolta. Grayson összerezzent, és elengedett, mintha csak most venné észre, hogy egész idő alatt elszorította az ereimet. – Sajnálom – mondta Henry. A szeme alatt sötét karikák húzódtak. – Nem tudtam eljönni otthonról… csak a szokásos kis hétvégi családi krízis. – Ő és Grayson megismételték a furcsa ovis üdvözlő szertartásukat, amely az ujjaik összeakasztásából, a tenyereik összeütéséből és bütykeik összekoccantásából állt, és Grayson arca egy pillanatra mintha megenyhült volna. – És most már minden oké? – kérdezte Arthur együttérzően. Henry bólintott, de úgy tűnt, nem akar belemenni a részletekbe. – Szia, sajtos lány! – mondta ehelyett, és rám mosolygott. – Mégis eljöttél? – Igen, a szörnyen szigorú anyukám kivételesen megengedte, hogy buliba menjek – mondtam, lopva Graysonra sandítva. – De csak tizenegyig – egészítette ki Grayson szenvtelenül. – Ó, a francba! – Jasper egy vörös hajú lányra mutatott, aki kék, váll nélküli ruhát viselt, olyan rövidet, hogy simán elment volna fürdőruhának is. – Ki a fene hívta meg Madisont? Ez volt tehát Jasper exbarátnője. Szorosan odabújt egy fiúhoz a türkizkéken ragyogó medence hosszanti oldalánál, és éppen feltűnően hangosan nevetett. – Madison Nathannal jött – mondta Arthur. – Légy nagyon erős, Jasper! Odamegyek üdvözölni őket, oké? De mindjárt itt vagyok. – Pah! – fortyant fel Jasper, miközben nézte, ahogy Arthur csatlakozik hozzájuk. – Nekem ugyan mindegy. Csak az bosszant, hogy úgy tesz, mintha ő lett volna az, aki dobott engem. Közben meg pont fordítva volt. – Hát persze – motyogta Grayson.

– Úgy értem… Nathan! Mi van? Mi ütött Madisonba, hogy épp ezzel a kerti törpével próbál féltékennyé tenni? Engem, Jasper Grantet! Talán nem tudja, hogy láttam a fickót a zuhanyzóban? Még hogy a férfi orra… nézzétek csak meg ezt a hatalmas orrot, és hasonlítsátok össze az icipici… – Jól van, Jasper, tudod, hogy a te oldaladon állunk – vágott a szavába Henry. Jasper hanglejtése hirtelen sértettből mézédessé vált: – Madison tényleg sajnálatra méltó. Nem igaz, Lizzy? – Anélkül, hogy levette volna a szemét exbarátnőjéről, karjával átkarolta a váltamat. – Először hónapokig utánam koslat, és csöpögős szerelmes leveleket írogat, de alighogy szakítunk, már oda is dobja magát a következőnek. Merő kétségbeesésből. – Minden szóval egy kicsit közelebb húzódott hozzám, és most már szinte hozzáértek az ajkai a fülemhez. – Egyébként jó illatod van. – Hagyd őt békén, Jasper! – figyelmeztette Grayson, de Jasper nem vett róla tudomást. – Milyen parfümöt használsz? – suttogta a fülembe. – Teljesen megőrjít. – Igen, azt látom. Főleg, hogy semmilyen parfümöt nem használok. – Kiszabadítottam magam a szorításából, bár, mivel Madison még mindig minket nézett, sokkal finomabban, mint ahogy azt normális esetben tettem volna. – Szeretnél inni valamit? – kérdezte Jasper, és sugárzott az örömtől, amikor bólintottam. – A tiszteletedre alkotok ma egy új italt. Sweet Liznek fogom nevezni, a legédesebb szőke lány után ebben a teremben. Henry vidáman felhorkant. – Livnek hívják. L.I.V. És még csak tizenöt éves, Jas – mondta Grayson feszülten. – Tehát sem alkoholt nem töltesz belé, sem nem használod fel arra, hogy féltékennyé tedd Madisont. És egyáltalán… – Te csak menj inkább a te Emilydhez, te ünneprontó! – vágott a szavába Jasper. Azzal két lányra mutatott, akik épp akkor léptek be a medenceház végében lévő tolóajtón: Florence és egy karcsú lány Iclhosszú barna hajjal, Emily Clark, a suliújság főszerkesztője.

Kíváncsian lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak. Florence nagyszerűen nézett ki. Csillogó hajfürtjei lezser bőrdzsekijére omlottak, amihez rövid szoknyát és csizmát viselt. Emily legalább egy fejjel magasabb volt, és a komoly hatású frizurával, a fekete blézerrel és a fekete nadrággal úgy festett, mintha Florence nővére lenne. Mint egy diáklány, aki nagyon komolyan veszi a tanulmányait. Vagy mint valaki, aki egy biztosítást akar eladni az embernek. A gyanúnk Miával, miszerint Secrecy és a Tittle-Tattle Blog mögött Emily állhat, egyébként alapvetően azon a tényen alapult, hogy a blogon az elmúlt három évben soha semmi aljasság nem volt olvasható Emilyről. Eltekintve egy passzusról a lovaglósisakok előnytelen külsejéről és néhány piszkálódó megjegyzéstől Emily jó jegyeiről. De az ezzel kapcsolatban használt „stréber” szó ügyesen álcázott bóknak, illetve öntömjénezésnek is elment, és a fénykép, amely lovaglóruhában ábrázolta Emilyt egy lovon, cseppet sem volt előnytelen. Sőt, valószínűleg ő volt az egyetlen ember a földön, aki nem nézett ki tök bénán lovaglósisakkal a fején. – Csak nem fodrásznál volt Emanci-Emily? – kérdezte Jasper. – És az ott rúzs?– Halkan füttyentett. – Jól beléd lehet esve, Grayson! Mintha csak erre várt volna, Emily elmosolyodott, és odaintett nekünk, miközben Florence egy lógó vállú, sötét hajú fiúhoz fordult oda, akinek pattanásos bőre még az alkonyi fényben is jól látszott. Ó, istenem! Ez tutira Pattanásos Sam! Tekintete kutatón vándorolt körbe. Florence valószínűleg épp most ajánlott fel neki száz fontot, hogy kísérjen el a bálba, és most meg akart győződni róla, hogy elég lesze a pénz. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy anya még többet is hajlandó lenne fizetni azért, hogy a lányát viktoriánus báli ruhában láthassa. Fedezékbe vonultam Grayson háta mögé. – Az ember azt gondolná, Emily a Buckingham Palace erkélyén áll, amilyen kegyesen mosolyog és integet – mondta Henry. – Azt hiszem, arra vágyik, hogy a hercege odamenjen hozzá. Grayson mérhetetlenül nagyot sóhajtott, mire Jasper oldalba bökte:

– Menj már! Majd mi vigyázunk Lizre. – Liv! – Azt mondtam. – Na, jó. Mindjárt jövök – mondta Grayson, azzal megfordult, és átsétált Emilyhez. Jasper, Henry és én figyeltük, ahogy üdvözli a lányt. – Barátságtalan arcpuszi kategória – állapította meg Henry. – Pont ilyet szoktam adni Gertrude nénikémnek üdvözlésképpen mondtam. (És közben visszatartom a levegőt, mert Gertrude néninek sajnos ázottkutya- és hajlakkszaga szokott lenni.) Emily azonban, úgy tűnt, nem elégszik meg egy Gertrude néni puszival. Felénk pillantott, aztán mindkét karját Grayson nyaka köré fonta, és lehúzta a fiút magához, hogy egy hollywoodi filmbe illő nyelves csókot utaljon ki neki. – Úúúh – mondta Jasper, Henry pedig hozzátette: – Hát, ennyit a rúzsról. – Emily biztosan csak nem szeretné, ha bárki azt gondolná, neki is ázottkutya-szaga van – mondtam én. – Magunk között szólva: szerintem mindig érződik rajta egy kis istállószag – suttogta Arthur, aki észrevétlenül ismét mögénk lépett. – Tudjátok, széna, bőr és lócitrom… De el ne mondjátok Graysonnak! Főleg, mivel úgy néz ki, Emily végre lassacskán mégis több szenvedélyt mutat iránta, mint a gebéje iránt. – Akit mindazonáltal Conquest of Paradise-nak hívnak – egészítette ki Henry, és anélkül, hogy odanéztem volna, pontosan tudtam, milyen arcot vág. Próbáltam nem vihogni. Emily és Grayson még mindig csókolóztak, és valahogy egy idő után kellemetlenné vált nézni őket. – Talán keresniük kellene inkább egy szobát – motyogta Jasper. Henry és Arthur gyors pillantást váltottak. – Öhm, Liv, szeretnéd esetleg megnézni a mozit és a filmarchívumot? – kérdezte Arthur könnyedén. Egy csapásra magamhoz tértem, és minden idegszálam megfeszült. Talán már kezdődik is? Most majd megtudom, miért igyekezett Grayson annyira távol tartani engem ettől a partitól? Jasper, Arthur és Henry mintha épp olyan izgatottak lettek volna, mint én. Várakozón néztek rám, sőt, mintha lesben álltak volna.

Mondj egyszerűen nemet! – dehogyis felejtettem el Grayson szavait. – Igen – vágtam rá nyomatékosan. – Örömmel!

18.

A

főépületbe vezető folyosón vettem csak észre, milyen hangos volt a zene. Zúgott a fülem, miközben a dübörgő basszus elmaradt a hátunk mögött, és végül már csak a lépteink visszhangoztak természetellenesen a gránitpadlón. Hátrafordultam. – Hol van Jasper? – Mixel nekünk néhány italt, aztán utánunk jön. Erre gyere! Elértük a folyosó végét, és bekanyarodtunk a szökőkutas előcsarnokba. A víz békésen csörgedezett. Senkit nem láttam, de valahonnan beszélgetés tompa hangja és zongorajáték hallatszott ki. – A mozi és az archívum az alagsorban van – mondta Arthur, és kinyitott egy ajtót. Egy lépcső jelent meg előttünk, ami a mélybe vezetett. A lábaim maguktól megálltak. – Talán nem a legjobb ötlet két ismeretlen alakkal lemenni egy sötét pincébe, vagy igen, Liv? – Henry lépett oda mellém, és oldalról rám pillantott, szemöldökét szokása szerint gúnyosan felvonva. Furcsamód én is pont ugyanezt gondoltam (és minden bizonnyal a lábaim is). Az anyukám nem azt az aggodalmát

fejezte ki épp csak néhány órával ezelőtt, hogy soha életemben nem fogok semmilyen könnyelműséget elkövetni, akárcsak az apám? Hah! Majd meglátjuk! De ahogy Mr. Wu szokta volt mondani: „Aki minden lépésen sokáig gondolkodik, az egész életében egy lábon áll.” Továbbindultam. – Mitől kellene félnem? – érdeklődtem felöltve legédesebb ártatlan mosolyomat. (A szemöldökfelvonást egyébként én is meg tudtam csinálni, mégpedig egészen jól, de későbbre tartogattam. Az efféle hatásos mimikai trükkökkel takarékosan kell bánni, különben gyorsan veszítenek a hatásukból.) – A pince nem sötét, és mi nem vagyunk idegenek. – Arthur kissé sértődöttnek tűnt, és a „pince” szó tényleg nem igazán illett a háznak arra a részére, ahová megérkeztünk. Egy sor díszes csillárnak és falikarnak köszönhetően nappali világosság áradt szét a hallban, a padlót pedig süppedős szőnyegek borították. Ez a hall egyébként a sok ajtóval kicsit emlékeztetett arra a folyosóra, amit álmaimban láttam. – Na, igen, a falak itt tényleg nagyon vastagok. Senki nem hallaná a kiáltozásodat. – Henry, úgy tűnt, képtelen leszállni a témáról. Tüntető hanyagsággal megvontam a vállam, és ezúttal fennhangon idéztem Mr. Wu gazdag közmondásgyűjteményéből: – De ha a sárkány fel akar emelkedni, a széllel szemben kell repülnie. –Azonkívül tudok kungfuzni. Henry nevetett, Arthur pedig kinyitott egy nehéz ajtót a folyosó végén. – Csak utánad! – intett felém hívogatón, és előreengedett. Lenyűgözve bámultam a vörös bársony borítású moziszékek emelkedő sorait. Soronként legalább tíz ember foglalhatott helyet, és a nézőteret mindkét oldalról lépcső szegélyezte, amelyet fekete, bolyhos szőnyeg fedett. Őrület: ezeknek az embereknek tényleg volt egy igazi mozijuk a pincében! Amikor Arthur elfordított egy kapcsolót az ajtó mellett, számtalan apró fényforrás világította be egészen finoman a termet, melyek úgy fénylettek a fekete anyaggal borított mennyezeten, mint megannyi csillag.

Éles sikoltás visszhangzott a teremben. Önkéntelenül is a hangszórókra néztem, mert a sikoltás akár a „Horrorra akadva” című filmből is származhatott volna, ehelyett két fej bukkant fel az utolsó sorok egyikében. Egy férfi, disztingvált, ősz hajú; és egy nő, drága Bond-Street frizurával, mely azonban pillanatnyilag eléggé zilált volt. – Á, Mrs. Kelly. És Sir Braxton. Kérem, ne zavartassák magukat! – mondta Arthur udvariasan, és szenvtelenül tovább tekerte a kapcsolót, amíg a csillagos ég át nem változott szupernóvák gyűjteményévé, és a mozit be nem töltötte a kápráztató fény. – A barátaim és én egy fél óra múlva már itt sem vagyunk. Legalábbis úgy saccolom. – A rohadt életbe! – motyogta a férfi, és kapkodva próbálta rendbe hozni az öltözékét. Csak néhány másodpercbe telt, és már rohant is lefelé a lépcsőn, az ingét be sem gombolta végig. Nem álltam el az útjából idejében, ő pedig az állomásra befutó vonat lendületével elsodort a vállamnak ütközve. Ha Henry nem kapott volna el, elesem. – Pimasz alak! – Még ha meg is tudtam érteni sietségének okát, akkor sem kellett volna mindjárt ütközőbaknak használnia. – Mármint én? – Henry halkan nevetett, és kisimította a hajamat a homlokomból, mielőtt elengedett volna. Próbáltam teljesen normálisan továbblélegezni. Semmi esetre sem veheti észre, mennyire felkavart a közelsége. Szegény asszonynak valamivel tovább tartott, amíg tökéletesen felöltözött. Miközben végül vörös fejjel lejött a lépcsőn, tekintetét mindvégig a padlóra szegezte. – Annyira örülök, hogy ismét viszontláthatom, Mrs. Kelly! mondta Arthur, és finoman meghajolt, amikor a nő elhúzott mellettünk. Magas sarkú cipője ellenére ezzel a tempóval esélyes lett volna az olimpián. – És adja át üdvözletemet a kedves férjének, ha esetleg ő is jelen lenne a partin! Mrs. Kelly úgy kopogott végig a folyosón, mintha semmit sem hallott volna. – Ez durva volt – mondta Henry. – Sir Braxton igazán megvárhatta volna – mondtam együttérzőn.

– Hát, igen. – Arthur becsukta a folyosóra vezető ajtót, és ismét tompított egy kicsit a világításon. – Az úriember sajnos egy kihalófélben lévő faj, ahogyan a nagymamám szokta mondani. Hol is hagytuk abba? Á, igen. – Rám mosolygott. – És… mit szólsz a mozinkhoz? Rögtön fogtam az adást. – Klassz – feleltem óvatosan, és végigsimítottam az egyik szék támlájának puha bársonyborításán. És vajon mi célból jöttünk ide? – Hozhatnék a szomszéd helyiségből egy ötvenes évekbeli horrorfilmet – vetette fel Arthur. Még mindig az ajtó mellett állt, kezét a nadrágzsebébe dugta. – Bár egy cseppet sem hátborzongatóak, de ha hihetünk apámnak, filmtörténeti szempontból hihetetlenül értékesek. Mi a kedvenced, Liv? A zombik, a szellemek, a vámpírok… ? – Vagy talán a démonok? – egészítette ki Henry. Ez lett volna a jelszó? Vajon most tényleg fény derül a titkokra? Ismét elővettem az ártatlan birka mosolyomat. – De hát most nem nézhetünk filmet… odafent vár ötven vendég. – Úgy saccolom, időközben már vannak vagy hetvenen – mondta Arthur, és vállat vont. – De azok nélkülem is meglesznek. Ez itt most fontosabb. Kívülről valami az ajtónak ütődött. – Á, az italaink. – Arthur kinyitotta az ajtót, és Jasper botorkált be megpakolva poharakkal, üvegekkel, egy vödör jégkockával és két naranccsal, utóbbiakat félredöntött fejjel a válla és a füle között egyensúlyozva. Arcát félig eltakarta egy csokor menta, amit a szájában tartott. Amikor beszélni kezdett, a menta kiesett a szájából, és Henry épp csak el tudta kapni, mielőtt a földre hullott volna. – Nem találtam tálcát, ezért úgy döntöttem, idelent mixelem össze a cuccot – magyarázta Jasper, miközben megpróbált minden egyebet óvatosan az egyik székre helyezni. – És? Megkérdeztétek már? – Nem – felelte Arthur. – Valójában egészen lassan és óvatosan akartunk hozzákezdeni.

– Mit akartatok kérdezni? – érdeklődtem, és közben összeszedtem a fekete padlószőnyegről a szétgurult narancsokat. – Hát, hogy beugranál-e Anabel helyére a mi kis… játékunkban – felelte Jasper. – Ami természetesen csak akkor működik, ha még szűz vagy. Ezért is lenne fontos először is ezt tisztázni: szűz vagy még? Ehhez meg mi köze? Megőrült? – Jaj, fogd már be, Jas! – horkant fel Henry, miközben az én arcomról elpárolgott az ártatlanbárány-mosoly. – Miért? – Jasper értetlenkedve ráncolta a homlokát. – Mi értelme annak, hogy órák hosszat próbáljuk elmagyarázni neki, miről is van szó, ha aztán kiderül, hogy ő amúgy se jöhet szóba? Nemrég olvastam, hogy a lányok átlagosan tizenöt évesen csinálják először, márpedig ő tizenöt éves, és elég jó bige, legalábbis amikor nem viseli azt a furcsa szemüvegét, tehát a kérdés teljesen jogos. Szűz vagy még, Liv? Igen vagy nem? Dermedten bámultam rá. – Egy olyan játékot játszotok, amiben csak szüzek vehetnek részt? – Na, ezt jól megcsináltad, Jasper! Most tutira azt hiszi, hogy nem vagyunk normálisak – mondta Henry. – Nem ez volt a célom. – Jasper bűnbánóan elfintorodott. – Csak nem akartam az időt vesztegetni… Ti mégis hogyan kezdtétek volna? Henry háttal a falnak támaszkodott, és karba tette a kezét. – Mi feltehetőleg először a játék előnyeire utaltunk volna, mielőtt áttérünk a dolog őrült részére. – Lassan és óvatosan. – Arthur láthatóan kevésbé szórakozott jól, mint Henry. – És mégis miféle játék ez? – kérdeztem gyorsan. Arthur már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Jasper megelőzte. – Annyi biztos, hogy dobókocka nem kell hozzá. És nem az a lényeg, hogy ki nyer. Ez inkább egyfajta szerepjáték… habár valójában nem is játszunk szerepet. Alapjában véve nem is játék. Ha most össze vagy zavarodva, akkor pont úgy érzed magad, mint én. Ugyanis én is elég zavarosnak találom az egészet.

Nagyon zavarosnak. Olyan zavarosnak, hogy most előbb készítek is valami innivalót. Jasper felsorakoztatta a poharakat a szék karfáján, és lecsavarta egy gines üveg kupakját. Arthur úgy festett, mint aki legszívesebben megragadná Jaspert, és befogná a száját, de miután Henryre pillantott, megelégedett azzal, hogy dühösen szikrázó szemmel bámult Jasperre. Jasper figyelmét viszont tökéletesen elkerülte barátai igyekezete, hogy szavak nélkül kommunikáljanak vele. – Őszintén bevallom, hogy én a mai napig nem fogtam fel igazán – fecsegett tovább. – Főleg ez az álomügy magas nekem. De egy kis gyakorlással nekem is sikerült, és, basszus, az a dolog a kívánságokkal tökre feldobott, és igen, nagyon menő, legalábbis addig az volt, amíg…Óh, a francba! Elfelejtettem a mérőpoharat. Ez nem lehet igaz! – gondoltam. Most meg azzal az idióta mérőpohárral van elfoglalva. – Amíg mi történt? – kérdeztem türelmetlenebbül, mint szándékoztam. – Amíg meg nem szegtük a játékszabályokat. Na, igen, végül is csak Anabel, de ezzel Ő nem törődik. – Jasper úgy döntőn, nem bosszankodik tovább a mérőpohár miatt. Nagyvonalúan meglocsolta a poharakban lévő jégkockákat ginnel. – Ugyanis arról van szó, hogy a játékosok közül legalább egynek szűz vér kell, hogy csörgedezzen az ereiben, mert az utolsó pecsétet csak szűz vér segítségével lehet feltörni, és tavaly halloweenkor, amikor elkezdtük játszani ezt a játékot, még azt hittem, hogy ez a szűz vér dolog gyakorlatilag mindenkire igaz, kivéve engem és Anabelt… bocs, Arthur… – Semmi gond. – Arthur ledobta magát az egyik székbe, és a tenyerébe temette az arcát. Szemmel láthatólag feladta, hogy elhallgattassa Jaspert. Feltűnés nélkül megdörzsöltem a karomat, mivel kirázott a hideg, amikor rájöttem, hogy az, amit Jasper mondott, eléggé beleillik abba a történetbe, amit Anabeltől hallottam. Előző éjjel, álmomban. Egy játékról, amit halloweenkor kezdtek el játszani, és ami felett elveszítették az irányítást… és hogy ez az ő hibája volt.

Futó pillantást vetettem Henryre, aki továbbra is a falnak dőlve állt. Arthurhoz hasonlóan már ő sem próbálta elhallgattatni Jaspert. Talán azért, mert mindeddig nem rohantam el sikoltozva, de az is lehet, hogy csak azért, mert Jaspert egyszerűen nem lehetett elhallgattatni. Letette a gines üveget, és most martinit öntött a poharakba, szintén bőségesen. Már az illattól is be lehetett csípni. – Mindenesetre aztán kiderült, hogy Graysonnak meglepő módon mégiscsak volt dolga Maisie-vel, és Fienry egy titkolózó idióta, aki egyébként sem árul el nekünk soha semmit, és hogy Arthur szüzességét tizenöt éves korában elvette az az iszonyúan édes francia gyakornoklány, csakhogy ezt sajnos elfelejtette megemlíteni a legjobb barátainak... – Jasper szemrehányó pillantást vetett Arthurra. – És hogy a játék kezdetén, ki gondolta volna?, valójában tényleg Anabel volt az egyetlen, aki még nem feküdt le senkivel. Ami alapjában véve tökéletesen elég lett volna. Csakhogy aztán Anabel, hogy kivel és hogyan, ohm… mindegy is, megszegte a játékszabályokat, ami egy nagyon bonyolult és drámai történet, és minden dugába dőlt, és most szükségünk van egy új Anabelre, mégpedig egy olyanra, aki garantáltan szűz, és az is marad egészen a játék végéig. Szóval, mi a helyzet veled, Liv? Szűz vagy még? Igen vagy nem? – Mivel az utolsó mondatokat szünet nélkül ontotta magából, most hörögve kapkodott levegőért. Arthur halkan felnyögött. – Szóval, Liv, most már mindent tudsz – mondta Henry maró gúnnyal a hangjában. – És? Sikerült Jaspernek elijesztenie? Sajnos nem. Inkább ellenkezőleg. Égtem a vágytól, hogy feltegyek néhány konkrét kérdést, de egyelőre nem akartam elárulni, mennyit tudok. Főleg, mivel e tudás javarészt kétes eredetű álmokból származott. – Azt hiszem, most szívesen hallanék valamit a játék előnyeiről – böktem ki. – Ó, az van minden mennyiségben! Lássuk csak… – Jasper homloka ráncba szaladt a feszült gondolkodástól. – Ha beszállsz, akkor például mindjárt négy lehetséges partnert is szereznél az őszi bálra, akik miatt minden lány irigykedne rád az iskolában. Henry felnevetett.

– Az őszi bált használod csalinak? – Miért ne? Mások ölni tudnának érte… talán jobb lett volna, ha ezt említem először, nem? – Jaj, Jasper, reménytelen eset vagy! – Arthur kinyújtotta a kezét. – Adj egy poharat! – Még nem fejeztem be – mondta Jasper, és Arthur ujjaira csapott. – Még hiányzik a Campari és egy szelet narancs. És egy mentalevél. Stílusosan akartunk berúgni, már nem emlékszel? Ebben a pillanatban valaki feltépte az ajtót. A folyosóról éles fény zúdult a terembe. – Helló, Grayson. – Arthur elcsente a gines üveget Jasper székéből. – Helló, Grayson? – ismételte meg Grayson dühösen. – Elment az eszetek? Csak úgy eltűntök Livvel, amint egy percig nem figyelek oda… – Ez egyértelműen több volt, mint egy perc – motyogta Henry. – Mindjárt elkészülnek az italok – jelentette be Jasper. – Ti tényleg nem vagytok magatoknál! Arthur nagyot sóhajtott. – Gyere be, és csukd be magad után az ajtót, Grayson! De Grayson csak a fejét rázta. – Késő van. Haza kell vinnem Liv… Ó, a francba, Arthur! Csak nem egyenesen az üvegből iszod a gint? – Nyugodj már meg, Grayson! Livnek nem esett semmi baja – mondta Henry. – Így van. – Arthur a szomszédos szék karfájára tette a lábát, és odanyújtotta az üveget Graysonnak. – Igyál egy kortyot, és ne nézz ránk úgy, mintha épp most raboltunk volna ki egy bankot! Csak megpróbáltuk beavatni Livet a titkunkba. – Ó, igazán? Remélem, semmit sem hagytatok ki… például azt a sztorit Anabel kutyájával, és a rémálmokat, és ami… á, a francba! – Grayson úgy festett, mint akit szétvet a düh. – Gyere, Liv! Mennünk kell – sziszegte. Nem mozdultam a helyemről. Grayson kissé kétségbeesettnek tűnt, de hát nem mehettem el, éppen most, amikor olyan kevés választott el attól, hogy rájöjjek a titok nyitjára.

– Még csak negyed tizenegy van, ember! Lazíts! – mondta Arthur a karórájára pillantva. – Kérlek! – tette aztán hozzá mármár könyörögve. Grayson becsukta az ajtót. – Már százszor elmondtam nektek, hogy más megoldást kell találnunk... de ti természetesen nem törődtök ezzel. Miért nem hallgattok legalább egyszer… á, mindegy! Bármit is meséltek neked, Liv… egyszerűen csak felejtsd el! – Előbb szeretném felfogni – szögeztem le. – Épp ez a probléma – mondta Arthur. – Tényleg nehéz megérteni, ha az ember nem élte át. – De hát én tök jól elmagyaráztam! – mondta Jasper sértődötten. – Különösen, ha belegondolunk, hogy én magam sem értem. Grayson válaszolni akart valamit, de én megelőztem. – Tehát tavaly halloween óta játszotok egy játékot, ami igazából nem is játék, és amiben legalább az egyik résztvevőnek szűznek kell lennie – daráltam gyorsan. – Így van? – Így van! – Jasper diadalmasan nézett körbe. – Látjátok? Mégis felfogta. A többiek nem reagáltak. Grayson a homlokát dörzsölte, Arthur ismét belekortyolt a ginbe, Henry pedig a mentacsokor leveleit tépkedte, majd szétmorzsolta őket az ujjai között. – És miért? – kérdeztem. Henry felemelte a fejét. – Miért játsszuk a játékot, vagy miért mondja ki a játékszabály, hogy legalább egy résztvevőnek szűznek kell lennie? – Mindkettő – feleltem. Hosszas csend következett. Még Jasper sem felelt, inkább elővett a farmerje zsebéből egy zsebkést, és megpróbált felszeletelni vele egy narancsot, de nem nagyon sikerült neki. Végül Arthur hangja törte meg a csendet, kissé fémesen és tompán hangzott: – Hát, mondjuk úgy… halloween volt, és London egész északi részén elment az áram, ezért a halloween partinak korábban lett vége. Mi teljesen fel voltunk pörögve, szerelmesek voltunk, és készen állóink arra, hogy valami őrültséget csináljunk.

– Te voltál szerelmes – helyesbített Henry. – Mi többiek egyszerűen csak be voltunk rúgva… – Ez igaz. – Grayson rezignáltan az ajtónak dőlt. – A hangulat mindenesetre fantasztikus volt – folytatta Arthur. – Késő éjszaka magunk voltunk Anabelék házában, és Anabel apjának francia vörösbora tényleg… – Ne felejtsd el hozzátenni, hogy odakint amolyan igazi, kísérteties halloweeni időjárás volt, köd meg minden. – Jasper ismét magához ragadta a szót, miközben tovább mészárolta a narancsot. – Anabel meggyújtott egy csomó gyertyát, és amikor elővette azt a félelmetes könyvet, és azt javasolta, hogy próbáljunk ki valami egészen mást, valahogy olyan… jó ötletnek tűnt. Megidézni egy démont halloweenkor… úgy értem, ez tutira alkalomhoz illő, nem? Eleinte tényleg jó poén is volt, és olyan ártalmatlannak tűnt, mint… mint ólmot önteni szilveszterkor. Olyankor sem számol az ember azzal, hogy az ólom egyszer csak önálló életre kel, és éjjel meglátogatja álmában. Vagy kutyákat öl… Na, végre. – Ez tehát a ti játékotok? Démonidézés? – De mi köze volt ennek a kutyához? Jasper bólintott. – Tudom, tök idiótán hangzik. – Mert tök idióta is – mondta Grayson. – Csak poénból csináltuk. Egyikünk sem hitt benne, hogy tényleg működik. – Jasper felsóhajtott. – Egyszerűen csak elismételtük Anabel után a varázsigéket, csepegtettünk egy kis vért a vörösborunkba, rajzoltunk egy vicces boszorkányszemet a padlóra, és kívántunk valamit… – Ezredszer mondom, Jas: boszorkányszögnek hívják – javította ki Henry. – Mindegy. – Jasper a szemét forgatta. – Senki sem sejthette, hogy ez az egész ilyen… ilyen valóságossá válhat. Mindez úgy hangzott, mintha a fiúknak nagyobb szükségük lett volna egy ördögűzőre, mint egy szűzre. – Tehát ez a démonidézés tényleg működött? – Annyira iparkodtam, hogy szemernyi kételkedés vagy gúny se csendüljön ki a hangomból, hogy a kérdésem végül úgy hangzott, mintha

pszichoterapeuta lennék egy borzalmas tévéfilmben, és épp próbálnék megértően viselkedni a páciensemmel. Egy olyan, akiről lerí, mennyire őrültnek tartja a páciensét. – Mégis hogyan? Senki sem válaszolt. Henry látszólag gondolataiba mélyedve potyogtatta a földre a mentalevelek darabkáit, Arthur összeráncolt homlokkal figyelte, amint Jasper poharaiban lassan elolvadnak a jégkockák, Grayson az ajkát harapdálta, Jasper pedig megint a narancsot vette célba. Lassan kezdett elegem lenni abból, hogy harapófogóval húzzam ki belőlük a titkaikat, főleg, mivel egyetlen válasz mindig tíz további kérdést vetett fel. – Szóval tavaly halloweenkor poénból megidéztetek egy démont – foglaltam össze még egyszer. – Egy játékszabály alapján, amit egy régi könyvben találtatok, és ami kimondja, hogy a résztvevők közül valakinek szűznek kell lennie. De mivel a ti szüzetek már nem szűz, most szükségetek van egy tartalék játékosra. És erre a célra valami okból engem szemeltetek ki. Persze tudtam, mi az oka: az, hogy abban a hétfő éjszakai álomban odapottyantam közvetlenül az orruk elé. – Feltéve, ha még szűz vagy – erősítette meg Jasper. – Igen, ezt megértettem. Amit viszont nem értettem meg, eltekintve a játék működésétől, hogy miért nem hagyjátok egyszerűen abba? – Ó, hidd el nekem, ez nem megy olyan egyszerűen! – Jasper előrehajolt, és fojtott hangon folytatta: – Megpróbáltuk, de tudod, ha az ember egyszer egyezséget kötött egy démonnal, nem szállhat ki csak úgy. – Vagy úgy. Persze hogy nem – mondtam a terapeutahangomon, és fürkésző pillantást vetettem Henryre. Egy pillanatra mintha visszatértem volna a Highgate temetőbe. Henry tudta, hogy ők négyen nem rólam, hanem velem álmodtak, ebben eléggé biztos voltam – de úgy festett, ezt a gyanúját nem osztotta meg a többiekkel. Eltekintve talán Graysontól, aki, ugye, visszakövetelte a pulóverét. A következő kérdésemmel igyekeztem rákényszeríteni őket, hogy több információval szolgáljanak. – De pontosan mit tett veletek ez a démon, akiben a jelek szerint tényleg hisztek, vagy nem?

Ismét csak hallgatás volt a válasz. Buta hiba, a második kérdést nem lett volna szabad feltennem. Sóhajtottam. Így nem jutunk előrébb. – Oké – mondtam, hogy lerövidítsem az egész ügyet. – Oké? – Nem csak Jasper kapta fel a fejét. Mély lélegzetet vettem, és végignéztem rajtuk. – Megcsinálom. Helyettesíteni fogom Anabelt ebben a játékban. De csak akkor, ha minden kérdésemre válaszoltok, és higgyétek el, igazán sok kérdésem van. Alig fejeztem be, a hangulat az ellenkezőjébe csapott át a teremben – legalábbis mindenki egyszerre kezdett el beszélni. – Ez azt jelenti, hogy még szűz vagy? – kiáltott fel Jasper. – Tudtam! Egy ilyen rémes szemüveg mindig jó valamire! Arthur letette a gines üveget, felállt, és ünnepélyesen így szólt: – Liv Silber, meg fogod menteni az életünket! És megígérem, hogy minden kérdésedet megválaszolom, amennyire tőlem telik. – Ekkor felnevetett. – Ó, most olyan szívesen megölelnélek, de ha megteszem, Grayson tutira behúz nekem egyet. Grayson tényleg úgy nézett ki, mint aki szívesen leütné Arthurt. – Fogalmad sincs, mit csinálsz! – mondta, és még hozzátett valamit, de nem hallottam, mert a barátai akkora zajt csaptak. Egyedül Henry hallgatott. Ő csak rám nézett, és szinte észrevétlenül megrázta a fejét. Aztán elmosolyodott.

19.

M

ég felkísérlek – mondta Grayson, miután csodával határos módon sikerült Ernest méretes Mercedesét bemanővereznie egy aprócska parkolóhelyre. – Nehogy leszidjanak, amiért ilyen későn jöttél haza. – Viccelsz? – Sokkal erősebben vágtam be a kocsiajtót, mint szükséges lett volna. – Tíz perccel múlt tizenegy, és csak azért vagyunk máris itt, mert kitaláltad azt a mesét a szigorú anyáról, én pedig nem akartalak hazugnak nevezni a barátaid előtt… – Pedig olyan szívesen maradtam volna még. A maradék időben a fejemben kavargó kérdéseknek a töredékét sem tudtam feltenni. Hazafelé jövet pedig Grayson az égegyadta világon semmivel sem járult hozzá a helyzet tisztázásához, csak szemrehányásokat tett nekem, és közben feltűnően gyakran használta a „francba” és a „buta” szavakat. Mindenesetre azért elég sok mindenre választ kaptam, és ezeket az információkat alaposan át kellett gondolnom. Őszintén szólva már alig vártam, hogy kezembe vehessem a spirálfüzetemet, és mindent leljegyezhessek – ezúttal talán még a szemléltetés kedvéért ábrákat is rajzolok, gondoltam. Grayson is kiszállt az autóból.

– Londonban vagyunk. Tudod, milyen magas a bűncselekmények aránya ebben a városban? – Igen, világos, különösen ez a lepukkant környék számít veszedelmes helynek. – A nosztalgikus kandeláberek fényében békésen szunnyadó utcára mutattam, amely úgy festett, mintha egy idilli, urbánus lakónegyedet reklámozó prospektusból vágták volna ki. – Mindennaposak az utcai lövöldözések, szexuális bűnözők leselkednek az előkertekben, és ott, a sarkon túl épp Hasfelmetsző Jack közeleg... ó, a francba! Bár a sarkon nem éppen Hasfelmetsző Jack fordult be, hanem anya, aki épp az esti sétából tért vissza Butterrel, de ez majdnem ugyanolyan rémes volt. – Én a te helyedben nagyon gyorsan visszaszállnék ebbe az autóba, és elhajtanék, Grayson! – sziszegtem. – Ugyan, ne csinálj már jelenetet! Csak azért akarlak elkísérni addig az átkozott ajtóig, mert a francba is, így illik! – Grayson elmulasztotta utolsó esélyét a menekülésre, miközben dühösen meredt rám karamelláscukorka-színű szemeivel. És anya már észre is vett minket. – Huhu! – kiáltotta, és lekapcsolta Butterről a pórázt, hogy a kutya előrefúthasson, és ránk ugorhasson. Kerek két másodpercen át legeltethettem a szemem Grayson meglepett arckifejezésén. – Hát, csak annyit mondhatok, hogy magadra vess – fuvoláztam. – Most megmagyarázhatod neki, miért jöttünk vissza nem sokkal tizenegy után. – Mert a lánya mindig igent mond, amikor nemet kellene mondania? – Grayson lehajolt, hogy megsimogassa Buttert, és a hangomat utánozva így folytatta: – Hogy micsoda? Valami tiltott és veszélyes dolgot csináltok, amit én nem értek, és amire nyomatékosan figyelmeztettetek, hogy ne tegyem? Világos, emberek: benne vagyok! – Olyan egy… – Míg én a megfelelő szót kerestem, anya már ott is termett mellettünk. – Sziasztok! Már vissza is jöttetek? Talán nem volt jó a buli? – Ó, dehogynem. – Próbáltam a lehető legkajánabbul mosolyogni. – De Grayson feltétlenül meg akart tőlem szabadulni.

– Én csak meg akartam akadályozni, hogy az első londoni partid alkalmából beszállítsanak a kórházba alkoholmérgezéssel – vágott vissza Grayson. – Ehhez ugyanis elegendő lett volna Jasper egyetlen itala. Most már nem mosolyogtam, főleg nem kajánul. – Tessék? Hiszen bele sem kóstoltam! – Igen, mert idejében hazahoztalak. Ha megkérdeztek volna, nem tudtál volna nemet mondani! Hiszen az számodra egy borzasztóan nehéz szó. – Ó, kedveseim! – Anya őszintén meghatottnak tűnt. – Máris igazi testvérek módjára viselkedtek. Azonnal fel kell hívnom Ernestet, és el kell mesélnem neki. A szememet forgattam. Ez jellemző volt anyára. Csak azt látta, amit látni akart. A fejemet ingatva mentem fel a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Butter követett. – Viszlát! – köszöntem el olyan méltóságteljesen, ahogy csak tudtam. De Grayson még nem végzett. – Én is bejönnék – szólalt meg mögöttem. – Ha szabad. – Hát persze hogy szabad, kincsem! – kiáltotta anya, még mielőtt megperdülhettem volna, és pillantásommal megölhettem volna Graysont. Anya előhalászta a kulcsot a nadrágzsebéből, és kinyitotta az ajtót. – Lottie áfonyás muffint sütött. A sütés megnyugtatja az idegeit, ezért ma este három tepsivel is kellett készítenie… Attól tartok, kicsit kibillentette az egyensúlyából a megismerkedés Charlesszal. Kicsit én is kibillentem az egyensúlyomból. – Mit nézel úgy? – Grayson eloldalazott mellettem, be a házba, és felrohant előttem a lépcsőn. Butter a boldogságtól repesve, lobogó fülekkel követte. Már majdnem felértek a lakás ajtajához, amikor utolértem őket. – Ez meg mit jelentsen? – sziszegtem oda Graysonnak. A hajam az arcomba lógott, és amikor hátrasimítottam, észrevettem, hogy hiányzik belőle a pillangós hajcsat. Valahol biztosan elveszítettem. – Mármint mi? – Grayson leguggolt, és megvakargatta Butter hasát. Az az áruló meg hanyatt vetette magát. – Csak ehetek már néhány áfonyás muffint az új családommal!

– Hát persze hogy ehetsz – mondta anya, akinek sikerült feljutnia a harmadik emeletre anélkül, hogy tönkrement volna a frizurája, és szinte anélkül, hogy kifulladt volna. – Nagyon örülnénk neki. Ez nem egészen felelt meg a valóságnak, csak anya örült, Lottie és Mia kevésbé tűntek lelkesnek, inkább kissé feszengtek, amikor megpillantották Graysont. Ugyanis fürdőköpeny volt rajtuk, és zöldesszürke arcmaszk, amivel kissé zombisan néztek ki. – Szép lakás – mondta Grayson udvariasan, miközben Lottie és Mia bemenekültek a fürdőszobába. Felnevettem. – Hogy te mekkora egy nyalizó vagy! Anya szigorú pillantást vetett rám. – Fogalmam sincs, min vesztetek össze, de ideje lenne kibékülnötök. – Fejét oldalra biccenve megkérdezte: – Muffint? – Igen, kérek szépen – mondta Grayson. – Nem ehetnénk meg Livvel esetleg a szobájában? Hogy nyugodtan kibékülhessünk? Tessék? – De, természetesen. – Anya meghatottan a mellkasához kapta a kezét. – Tudod, Liv mindig is szerette volna, ha lenne egy bátyja… ah, ez olyan… tényleg fel kell hívnom Ernestet. – Azzal egy utolsó patetikus sóhaj kíséretében eltűnt a hálószobájában. Ámuldozva bámultam utána. Grayson elindult a folyosón. – Melyik a te szobád? – érdeklődött. – Ez itt? – Igen, de… elárulnád, kérlek, mit tervezel? Emily nem vár rád a buliban? – De, feltehetőleg igen. – Egyik kezével kihalászta a farmerzsebéből az iPhone-ját, a másikkal máris lenyomta a kilincset. – Akkor hozol abból a muffinból? Annyira meg voltam döbbenve, hogy majdnem túl későn kapcsoltam. De aztán hirtelen eszembe jutottak az álomjegyzeteim. A szobámban voltak egy komódon, és semmi esetre sem akartam, hogy Grayson meglássa őket. Így hát félretoltam Graysont, és felmarkoltam a spirálfüzetet meg az összes körülötte heverő cédulát, mielőtt még egyetlen pillantást

vethetett volna rájuk. De nem is ez volt a szándéka. Ehelyett céltudatosan az ágyam felé vette az irányt, pontosabban annak láb felőli végéhez lépett. Ott hevert a kapucnis pulcsija, szépen összehajtva, hogy Lottie-nak eszébe ne jusson kimosni, amíg le nem zártam az empirikus vizsgálataimat. Grayson elégedetten felnevetett, és magához vette. Egy csapásra minden világossá vált. – Á, szóval ezért volt az egész felhajtás! – mondtam. – Vissza akarod kapni azt a béna pulóveredet. Basszus, a francba! Valóban alábecsültem őt. Nem is gondoltam, hogy ennyi ravaszság szorult belé. Grayson ellenőrizte az iPhone-ját. – Úgy van – mondta lazán, tekintetét le sem véve a kijelzőről. – Valami azt súgta, hogy önszántadból nem fogod visszaadni… Ó, úgy látom, a bulin elszabadultak az indulatok. Jasper a jelek szerint éppen próbálja belefojtani szegény Nathant a medencébe. Hát, akkor már itt sem vagyok. Erről semmi esetre sem szeretnék lemaradni. Álmodj valami szépet, Liv! Az arcára kiülő öntelt vigyort alig tudtam elviselni. Mint ahogy azt az érzést sem, hogy lépre csaltak. – Lassan a testtel! – Hátammal az ajtónak támaszkodtam, elzárva előle a kijáratot. – Hiszen még ki sem békültünk! Ezzel nyilvánvalóan nem számolt. Meghökkent arcot vágott, az álca mögül ismét előbukkant a megszokott Grayson. Mézesmázosan rámosolyogtam. – Hívjam ide anyát, hogy segítsen? Ő hihetetlenül tehetséges az ilyesmiben. – Nagyon vicces. Most már tényleg vissza kell mennem – mondta Grayson, és nagy megelégedésemre már egyáltalán nem viselkedett lazán. Nem mozdultam. – Nos, ezt hamarabb át kellett volna gondolnod. Úgy értem, még mielőtt előrukkoltál volna a londoni bűnözési statisztikával. Emily vajon tud arról, hogy éjjelente temetőkben találkozol a barátaiddal, hogy démonokat idézzetek meg? – Nem találkozunk… nem. Nem tudja. – Idegesen járkálni kezdett a szobában. Szemmel láthatólag felfogta, hogy csak erőszakkal juthat ki. – És nem is szabad megtudnia. Soha. Emily

a legracionálisabb ember, akit valaha megismertem. Nem értené, hogy lehet egyáltalán egy ilyen ügybe belekeveredni. Simán őrültnek tartana… Hiszen ő még a horoszkópban sem hisz. – Én sem, hogy őszinte legyek. Éppoly kevéssé, mint a démonokban. – Talán azt gondolod, én hittem bennük? – kérdezte felháborodva. – Tulajdonképpen még most sem hiszek. Csak éppen… történt néhány igazán kellemetlen és különös dolog, és egyszerűen nem találok rájuk logikus magyarázatot. Bár még mindig mérges voltam rá, sajnos pontosan értettem, mire gondol. – Ha az ember egy probléma minden logikus megoldását kizárja, abból szükségszerűen az következik, hogy, bár lehetetlen, a nem logikus megoldás a helyes – mondtam, mire ő elmosolyodott. – Sherlock Holmes, igaz? Meglepetten bólintottam. Egy darabig hallgattunk. Grayson leült az ágyam szélére, és úgy nézett rám, mintha várna valamire. Egy pillanatig haboztam. – Mesélsz róla? – kérdeztem végül. – Úgy értem, olyan formában, hogy legyen esélyem megérteni? – Nem is tudom… – Grayson vonakodva simította félre a haját a homlokából. – Még mindig dühös vagyok rád, mert nem hallgattál rám. – De szerinted nem lenne jobb, ha felvilágosítanál, ahelyett, hogy továbbra is elhalmozol szemrehányásokkal? Végtére is megígértem, hogy segítek nektek. – Még meggondolhatod magad. – Grayson arcán halvány reménysugár, jelent meg. Én azonban csak a fejemet ráztam, és lehuppantam mellé az ágy szélére. – Kezdd el egyszerűen az álmoknál! – javasoltam. Nem az álmokkal kezdte, hanem a legelejéről. De legalább elkezdte. Jasperről, Arthurról, Henryről és róla, és a barátságukról általános iskolás koruktól kezdve, a sikereikről és a kudarcaikról, és az ostobaságokról, amiket az évek során együtt éltek át és követtek el. És végül arról a különös éjszakáról is

tavaly halloweenkor. Most, hogy ő mesélt róla, nem hangzott kevésbé nevetségesen, mint Jasper szájából, én pedig próbáltam a lehető legsemlegesebb arcot vágni, nehogy felugorjon és elrohanjon. De meg kell mondanom, ez nem kis kihívás volt (úgy értem, a semleges arckifejezés), különösen, amikor Grayson végül vonakodva beszámolt a részletekről is. Anabel mutatott nekik egy poros könyvet, amelynek oldalai pecséttel voltak lezárva. Ez a könyv állítólag már generációk óta a család tulajdonában volt. Anabel azt állította, hogy ha követik a könyvben leírt szertartásokat, akkor sikerülni fog megidézni egy ősöreg démont az alvilágból, aki mérhetetlen hatalommal ruházza fel az embert, és teljesíti leghőbb kívánságait. – Igen. És gondolom, a hallhatatlanság is benne volt az ajánlatban, nem? – De az utolsó pillanatban még sikerült visszanyelnem ezt a kérdést. Felfoghatatlan! Ennyire nem lehet berúgni! De a jelek szerint mégis. Ugyanis a hátborzongató beavatási szertartás eljátszása során mindent beleadtak, ha hihettem Grayson szavainak: miután feltörték az első pecsétet, krétával mágikus szimbólumokat rajzoltak a padlóra, titokzatos szavakat festettek a bőrükre, és varázsigéket meg fogadalmakat mormoltak, amiket Anabel olvasott fel nekik… a felét latinul. Ünnepélyesen megfogadták, hogy végig követni fogják a könyv utasításait, és kiszabadítják a démont az alvilágból, ha cserébe teljesíti titkos vágyaikat, melyeket cédulákra írtak, és a végén rituálisan elégettek. Az egészet a vérükkel pecsételték meg, amit egy kehelybe csepegtettek és – vörösborral felöntve – sorban megittak. Röviden: úgy viselkedtek, mint az óvodások. Na, jó, mint az óvodás vámpírok. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor Grayson a történetnek ezen a pontján szégyenkező hangot hallatott, ami a nyögés és a nyöszörgés valamiféle keveréke volt. – És? Megjelent nektek? A démonotok? – A semleges arckifejezést most már végleg elfelejthettem. – Vagy a következő napon egyszerűen csak szörnyen másnaposak voltatok? Grayson rám villantotta a tekintetét. – Én is pontosan tudom, milyen nevetségesen hangzik. És én is azonnal elfelejtettem volna az egészet, mint ahogy a többiek is. De már másnap éjjel elkezdődtek ezek az álmok… –

Megborzongott. – Álmomban a démon emlékeztetett az ígéretünkre, amit a kívánságaink teljesítéséért cserébe tettünk neki. – Logikus. A tudatalattidnak valahogy fel kellett dolgoznia ezt a marhaságot – mondtam. – Meglehet. – Grayson megdörzsölte a homlokát. Hirtelen pontosan olyanná vált az arckifejezése, mint anyáé, amikor kétségbeesetten keres valamit, amit valahova elhányt. – De akkor azt mivel magyarázod, hogy azon az éjszakán mindannyian pontosan ugyanazt álmodlak? Kivétel nélkül. A démon mindenkitől ugyanazt követelte: törjük lel a második pecsétet, és folytassuk a sort a következő rituáléval… Grayson zsebéből pittyegő hang hallatszott, nyilván a mobilja jelzett, hogy SMS-e érkezett. Elő sem vette, de én azért örültem, hogy valami egy rövid időre elterelte a figyelmét, mert egy pillanatra tényleg kellemetlen érzésem támadt a gyomrom környékén. – Szóval mindannyian egy démonról álmodtatok? – Ennek pontosabban a végére akartam járni. – Hogy nézett ki? Grayson bizonytalan kézmozdulatot tett. – Azt hiszem, hogy csak Jasper álmaiban öltött valódi alakot… ő a mai napig megesküszik, hogy a démon pont úgy nézett ki, mint Fehér Szarumán, azzal a különbséggel, hogy szarvai voltak és fekete köpönyege… Nálunk, többieknél csak egy árnyék volt, egy suttogó hang, egy test nélküli lény, amely azonban nem is volt olyan félelmet keltő, mint amilyennek hangzik, inkább… nem is tudom… olyan csábító. – Nagyot sóhajtott. – Vajon csak különös egybeesés? Nem voltunk biztosak benne. Úgyhogy feltörtük a második pecsétet is Anabel könyvében. Feltehetőleg én is ugyanezt tettem volna. – Ezúttal józan voltam, ezért az egész szertartást egy kicsit még nevetségesebbnek éreztem, mint előzőleg, de végigcsináltuk. – És azután? – Észrevettem, hogy feszülten figyelem Grayson minden szavát. Talán már egy kicsit túlzottan is feszülten. – Először nem sok minden történt. Csak az álmaink váltak egyre élénkebbé és valóságosabbá. A démonról és egymásról álmodtunk, ajtókról és folyosókról, és másnap pontosan

emlékeztünk arra, amiről álmunkban beszéltünk egymással. – Grayson az ajkába harapott, majd így folytatta: – Mintha tényleg találkoztunk volna. Ez… félelmetes volt. Na, igen, legalábbis számomra és Anabel számára, Henry érdekesnek találta, Arthur megrészegült tőle, és Jasper… nos, azt hiszem, Jasper egyszerűen csak remekül szórakozott. Éreztem, hogy lassan elérkezünk a történet magjához, és megint szétáradt bennem az a kellemetlen érzés. – Tehát képesek voltatok egymással álmodni – foglaltam össze. – És mivel erre nem találtatok logikus magyarázatot, elkezdtetek hinni ennek a démonnak a létezésében. Graysonnak sikerült egyszerre ráznia a fejét és bólogatnia. – Mondjuk inkább úgy, hogy egyre inkább számításba vettük, hogy nem csak a képzeletünkben létezik. És ezért folytattuk, és egyik pecsétet törtük fel a másik után. A könyvben szereplő egyik-másik szertartást most már álmunkban végeztük el, mindig újhold éjjelén, és az volt a legizgalmasabb, hogy ezt bármely tetszőleges helyszínen megtehettük. Olyan helyeken, ahová különben nem jár az ember éjszaka. Mint például a Highgate Cemetery, csúszott ki kis híján a számon. De még mindig nem voltam egészen biztos abban, hogy Grayson vajon tényleg tudja-e, hogy én is jelen voltam a temetői álomban, vagy esetleg csak – a pulóvere miatt – számolt a lehetőséggel. – Arthur, Henry és Anabel el voltak ragadtatva az álmoktól és a taj tűk keresztül elérhető lehetőségektől… szinte már függővé vállalt, mindent ki akartak próbálni, más emberek álmaiban akartak sétálgatni. Érthető. – És Jasper meg te? Grayson vállat vont. – Jasper számára mindez túlzottan zavaros és megerőltető volt, azt hiszem, én pedig az idő előrehaladtával valahogy… nem tartottam helyesnek. Nem beszélve arról, hogy engem nem is igazán érdekel, mit álmodnak mások. – Tényleg nem? Senki álma nem érdekel? – Ez csak úgy kicsúszott a számon, nem tudtam megakadályozni.

– A kivétel erősíti a szabályt. – Halvány mosoly futott át Grayson arcán. – Akárhogy is, szerintem nem fair dolog mások álmaiban kémkedni – mondta, és ettől kicsit elszégyelltem magam. Grayson hangja ismét komollyá vált. – De a démon ezzel már teljesítette is az egyezségünk egyik részét. Mert az, hogy be tudunk hatolni más emberek álmaiba, ismerjük titkos félelmeiket és vágyaikat, nem jelent mást, mint… – ...mérhetetlen hatalmat – suttogtam, és igyekeztem nem venni tudomást a karomon felkúszó borzongásról. Hogy eltereljem róla a figyelmem, az ablakhoz léptem, és a hátsó udvaron álló juharfa sziluettjét kezdtem bámulni. Koncentrálnom kellett. – Jó, ezekre az álmokra eddig nem sikerült logikus magyarázatot találnunk – jelentettem ki határozott hangon. – De ha egészen objektíven gondolkodunk, arra sincs kézzelfogható bizonyítékunk, hogy ez a démon, bármi legyen is a szándéka, ténylegesen létezik. Hiszen, ha egyáltalán megjelent, akkor is csak álmotokban. – Úgy van – ismerte el Grayson. – Én is ebbe a gondolatba kapaszkodtam. Amíg… – itt rövid szünetet tartott. – Amíg el nem kezdtek teljesülni a kívánságaink. Először Jasperé, aztán az enyém, aztán Arthuré… Hátrafordultam, és hitetlenkedve néztem rá. – A titkos vágyaitok? Grayson bólintott. – Igen, amit halloweenkor felírtunk azokra a cédulákra, tényleg teljesült. – Ezeket a kívánságokat egyszerűen csak úgy elmondtátok egymásnak? Úgy értem, ezek titkosak voltak, nem? – De igen. Viszont akik olyan jól és olyan régóta ismerik egymást, mint mi, azt is tudják, mi a másik kívánsága, hogy mi után vágyakozik... – Egy pillanatig képtelen volt tovább folytatni, de aztán mintha összeszedte volna magát. – Na, igen, és Jaspert most már te is ismered egy kicsit, ő nem az a fajta, aki sokáig képes titkot tartani. Pontosan egy napig bírta, utána elmesélte nekünk, mi volt a kívánsága. És valóban, a Frognal Flames megnyerte az iskolák közötti bajnokságot, mégpedig úgy, hogy

halloweenkor még valahol a tabella alján kullogtunk, olyannyira, hogy a győzelmünk maga volt a csoda. Éreztem, amint feltör belőlem a felszabadító nevetés, egyszerűen nem tudtam visszatartani. Elismerem, hogy kicsit túlzottan is magával ragadott a történet, különösen az a dolog az álmokkal, de most ismét teljesen kitisztult az elmém. Ami sok, az sok. Az iskolák közötti kosárlabda-bajnokság? Mi van? – Ennél démonibb nem is lehetne! – mondtam még mindig nevetve. – Nem lehet, hogy egyszerűen csak jól játszottatok? Grayson nem nevetett. – Nem állt meg a dolog ennél az egy kívánságnál – mondta halkan, amikor végre sikerült összeszednem magam. Egy csapásra elmúlt a jókedvem, amikor meghallottam a hangját. – Miért, te mit kívántál? – kérdeztem, és visszaültem mellé. Grayson végighúzta a kezét a kapucnis pulcsin. – Nem olyan fontos. Az a fontos, hogy teljesült. Kopogtatás hallatszott, majd anya dugta be a fejét az ajtón. Amikor meglátta, ahogy ott ülünk egymás mellett az ágyon, sugárzott a boldogságtól. – Ah, milyen jó, hogy kibékültetek! – mondta. – De Grayson, nem akartál visszamenni a buliba? A barátnőd már biztosan hiányol! – Öhm, igen, ez igaz – mondta Grayson, és felállt. – Már rég vissza kellett volna mennem. Elgondolkodtam rajta, hogy kitépem a kezéből a kapucnis pulcsit, és bezárkózom vele a fürdőszobába, vagy felkiáltok, hogy „Állj, stop! Még nem végeztünk!”, de anya éber tekintetétől kísérve ez valahogy nem ment. Ezért nem maradt más választásom, mint követni Graysont a folyosóra. A pulóver elvesztése bosszantott ugyan, de néhány napon belül egy fedél alatt fogunk lakni, és ma egyébként is túl fáradt voltam ahhoz, hogy folytassam az empirikus vizsgálódásaimat. Még gyorsan megmosom a fogam, aztán egyszerűen lefekszem aludni. És ezúttal végigalszom az éjszakát. Minden más várhat holnapig. Anya búcsúzóul még adott két puszit Graysonnak, és a kezébe nyomott egy teli doboz áfonyás muffint. – Vidd el a buliba, mindig éjfél után a legjobb a hangulat!

– Még lekísérlek a bejárati ajtóig – szóltam oda Graysonnak, és eloldalaztam anya mellett. – Tíz után mindig be kell zárni belülről, ez különösen fontos Londonnak ezen a részén, ahol csak úgy hemzsegnek a bűnözők… Grayson elvigyorodott, de nem tiltakozott. Együtt mentünk le a lépcsőn, közben néhányszor lopva ránéztem. Annyira sajnáltam, hogy máris mennie kell, pedig már kezdett egészen közlékennyé válni. – Volt valami köze a kívánságodnak Emilyhez? – böktem ki. – Nem, miért? Átgondoltam, majd újból nekifutottam, ezúttal másképp. – Mekkora volt a valószínűsége annak, hogy teljesül a kívánságod? – Kevesebb, mint harminc százalék – vágta rá azonnal. Harminc százalék. A fehér karácsony esélye ezen a szélességi körön még alacsonyabb volt. De mindjárt egy démonra gyanakodnánk, ha december 24-én esne a hó? Azon töprengtem, vajon megosszam-e Graysonnal szemléletes hasonlatomat, de addigra már meg is érkeztünk az ajtóhoz. Ahogy a hűvös éjszakai levegő megsimogatta fedetlen alkaromat, megborzongtam. Grayson elővette a slusszkulcsot a nadrágzsebéből. – Nem gondoltam volna, hogy így lesz, de valahogy jót tett, hogy beszélhettem veled erről az egészről. – Előrehajolt, és adott egy puszit az arcomra. – Köszönöm, hogy nem nevettél rajtam egész idő alatt. Zavartan megköszörültem a torkom. – Ez egy bonyolult eset, dr. Watson – mondtam végül legjobb Sherlock Holmes-hangomon. – Egy rendkívül titokzatos komponenssel. De biztos vagyok benne, hogy a végén mindenre találunk logikus magyarázatot. – Legszívesebben kihagytalak volna ebből. – Grayson halványan elmosolyodott. – De most már mindketten nyakig benne vagyunk. Hát, igen. De ha őszinte akartam lenni, én annyira nem bántam. – Majd találkozunk. – Grayson elindult, én pedig elgondolkodva néztem utána. Nem is volt olyan rettenetes alak. Nem, tényleg nem.

Félúton Ernest Mercedese felé megállt, és visszafordult felém. – A Huntington-kór – szólalt meg hirtelen. – Mi? – A kívánságom. – Ujjaival idegesen babrálta a slusszkulcsot. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. – Anyukám Huntington-kórban halt meg. Őelőtte a nagyapám és a nagybátyám is. – Grayson hangja megváltozott, egészen elhalkult, és nem nézett rám, lehajtotta a fejét. – Több mint hetven százalékos volt a valószínűsége, hogy Florence-nél és nálam is fennáll a Huntington-mutáció. Csak egy riadt pillantásra tellett tőlem. – Apa évekig vonakodott elvégeztetni rajtunk ezt a géntesztet – hadarta. – De Florence és én képtelenek voltunk együtt élni ezzel a bizonytalansággal, és végül jelentkeztünk a vizsgálatra. – Itt kis szünetet tartott. – Ez volt a kívánságom. Hogy Florence és én ne essünk áldozatul ennek a betegségnek. – Tehát egészségesek vagytok, Florence és te? – Amikor bólintott, hosszan kifújtam a levegőt. Szívesen mondtam volna valami kedveset és vigasztalót, de szörnyen tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy az anyukája meghalt, amikor ő és Florence még kicsik voltak, de az okát nem ismertem. – És most azt kérdezed magadtól, hogy ;i vizsgálat vajon ugyanazt az eredményt mutatta volna-e, ha nem kötöttél volna egyezséget egy démonnal? – Igen – felelte kurtán. – Gyenge pillanataimban arra gondolok, hogy az egészségünk a démon műve lehet… beteges, nem? – Grayson végre felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – És aztán meg azt kérdezem, mit fog elvenni tőlem, ha megszegem a szabályait.

Szeptember 9., hajnali 3 óra Arthur Hamilton szezonindító bulija ismét tovább öregbítette a vad partijairól ismert Hamilton-ház rossz hírét. A fotón Nathan Woodsot láthatjátok a Frognal Flames csapatából, amint néhány koktél elfogyasztása után a medencében hűsöl. Sajnos elfelejtette előtte levenni a cipőjét és a ruháit, és kivenni a nadrágzsebéből a mobiltelefonját. Hát igen, előfordul az ilyesmi… Közszájon forog a történetnek egy olyan változata is, miszerint Nathan nem ugrott bele a vízbe, hanem belelökték, mégpedig nem más, mint Madison expasija, Jasper, mivel szörnyen féltékeny, és rettenetesen bánja már, hogy szakított Madisonnal. De, emberek, a történetnek ez a változata magától Madisontól származik, márpedig ő azt is állítja, hogy a haja természetes vörös. Mintha már senki nem

emlékezne arra, hogy négy évvel ezelőttig olyan szőke volt, mint egy kóbor korcs. Hogy vajon Nathan mindennek ellenére elmegy-e Madisonnal az őszi bálba? Majd beszámolok róla. Mindenesetre egy bálkirálynői jelölése már befutott hozzám. A hugicája e-mail címéről. Hoppá! A partin részt vevő néhány alsóbb évfolyamos lány egyike egyébként Liv Silber volt, leendő mostohabátyja társaságában. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Livvel az őszi bálon is találkozni fogunk… a kérdés csak az, kivel jelenik meg? Itt elsőként fogjátok megtudni, az tuti – mégpedig hamarosan, ha nem tévedek. Viszlát! A Ti Secrecytek P.S.: A báli készülődéshez mellékelek egy linket Johann Strauß „Hommage an Königin Victoria" című keringőjéről. Emlékeztek még arra, amikor Hazel-azeller-megváltoztatta-az-életemet-Pritchard tavaly tánc közben megbotlott, és magával rántotta a fél sort a földre? Én azonban nagyon bizakodom, hogy az idén ennek ellenére ismét akad egy bátor jelentkező, aki elviszi őt a bálba. Most komolyan, fiúk, ne féljetek: tizenhárom és fél kilóval kevesebbet kell megtámasztani.

20.

M

ihez kezdjünk most veled, te ronda kis béka? – Lindsay összekoccantotta hosszú műkörmeit. – Szerinted nem érdemled meg, hogy megleckéztessünk? Mivel ez csak költői kérdés volt, hallgattam. Pontosan tudtam, mi következik, már láttam Lindsay babakék szemében a kárörömöt. És bármit mondtam volna, semmi sem tartotta volna vissza, sem könyörgés, sem siránkozás. – Már régen nem játszottuk el a „Csukjuk oda a kezét az ajtóhoz!” című mutatványt – mondta Samantha, aki hátratekerte a karomat, és úgy tartott, mintha egy satuba lennék szorítva. A magas és elég testes Samantha számított a legveszélyesebbnek a bandában, mert általában ő volt az, aki ütött. Aubrey segédkezett neki a verésnél, mégpedig úgy, hogy lefogta az áldozatot, és Lindsay általában csak végignézte a jelenetet, de ő volt az, aki megszabta, melyik kínzást válasszák, ezért tőle féltem a legjobban. A legártalmatlanabb talán még Abigail volt, aki mindig csak falazott. Most is. – Ó, igen, a kézlapítás. – Aubrey lelkesen tapsolt. Samantha egy kicsit még magasabbra csavarta a karomat, én pedig alig bírtam ki, hogy fájdalmamban fel ne kiáltsak. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen tehetetlennek.

– Na, jó – mondta Lindsay. – De előbb még meg kellene keresztelnünk, mit gondoltok? – Ó, igen – ujjongott Aubrey ismét. – Először belemártjuk a fejét a vécébe, aztán összelapítjuk a kezét… Bal- vagy jobbkezes vagy? Samantha hangosan felnevetett. – Mindegy, mindkettő egyformán fáj. Előretuszkolt, Aubrey pedig megragadta a lófarkamat, és a hajamnál fogva berángatott a vécéfülkébe. A tükör előtt elbukdácsolva megláttam tágra nyílt szememet, krétafehér arcomat, Aubrey túl vastagon kisminkelt arcát és Lindsay kárörvendő vigyorát. És egy zöld ajtót a csempével borított falon, mögöttünk. Samantha belerúgott a vádlimba, amitől térdre estem, közvetlenül a vécécsésze előtt. Aubrey a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet, és felvihogott. – Szerencséje van, épp az imént járt itt a takarítónő. – A kérdés csak az, melyik az egészségtelenebb: az ürülék vagy a fertőtlenítőszer. Akarsz még mondani valamit, mielőtt ezt megiszod? – kérdezte Lindsay. Samantha bátorításképp a hátamba taposott. De én hallgattam. Kár lett volna bármilyen szarkasztikus megjegyzést tenni, mivel Lindsay és a bandája nem értették a szarkazmust. Azt sem tudták, hogyan kell leírni ezt a szót. És hogy őszinte legyek, nem is jutott eszembe semmi szarkasztikus. Csak az anyukámat akartam hívni. És sírni. De ezt a szívességet nem teszem meg nekik. Még egyszer utoljára megpróbáltam felemelkedni, minden erőmet beleadva, mire Samantha újra rám taposott, ezúttal olyan erősen, hogy akaratom ellenére felordítottam. Nem volt esélyem. Kövér keze a nyakamra kulcsolódott, és könyörtelenül belekényszerítette a fejemet a vécécsészébe, a másik kezével pedig továbbra is kicsavarva tartotta a karomat. Ekkor Lindsay hirtelen abbahagyta a nevetést, és ijedten levegő után kapott. Dühös, kíméleden hang szólalt meg: – Azonnal engedd el, te hájas ribanc! – És Samantha furcsa módon tényleg elengedett, majd hátratántorodott. A vér

fájdalmasan áramlott vissza a karomba, amikor megpróbáltam lábra állni. Egy magas, kócos hajú fiú sietett a segítségemre. Henry. Félrelökte Lindsayt, aztán durván kiráncigálta Samanthát a fülkéből. Aubrey önként menekült ki a mosdókhoz, és épp olyan zavartan bámult Henryre, mint ahogy én is éreztem magam. Itt valami nem stimmelt. – Ez meg honnan pottyant ide? – kérdezte Aubrey. – Ez egy lányvécé, te féleszű! – kiáltott fel Lindsay, de közben mindannyian nyugtalannak, sőt szinte rémültnek tűntek. Még Samantha is, akit egyébként senki nem nevezhetett büntetlenül hájas ribancnak. Henry mellett egyszerre már nem is tűnt olyan nagynak és erősnek. A karját dörzsölgette ott, ahol a fiú megragadta, és valami trágárságot mormogott maga elé. – Ennél lejjebb már nem is süllyedhettetek volna! – Henry szürke szeme csak úgy szikrázott dühében. – Négyen egy ellen. Ráadásul ő sokkal kisebb nálatok. Most pedig tünés, mielőtt még belemártom azt a ronda fejeteket a klotyóba! Nem kellett kétszer mondania, a lányok sarkon fordultak, és már futottak is. Még hallottuk, ahogy az ajtó előtt leszidják Abigailt, hogy miért nem vigyázott, hogy senki se jöhessen be, de Abigail a jelek szerint semmit sem értett, mert legalább hétszer visszakérdezett: „He? Milyen pasas?”, aztán eltávolodtak a hangok, és csend lett. A fülke falának támaszkodtam, és még mindig túl gyorsan kapkodtam a levegőt. Henry kisimította a hajamat az arcomból, ami nem igazán járult hozzá, hogy megnyugodjak. Aggódó pillantást vetett rám. – Hé, semmi baj, Liv. – Ezen a ponton mindig belenyomják a fejemet a vécébe – próbáltam elmagyarázni neki. – És te nem tartozol ide. – Igen, tudom. De nem bírtam végignézni, ahogy… – Ujjai hegyét óvatosan végighúzta az arcomon. – Te jó ég, miféle hátborzongató szörnyetegek voltak ezek? – A Junior gimi szörnyetegei – mondtam. – Junior gimi? Ezek? De hiszen hatalmasak voltak. – A túltápláltság miatt. Mivel valószínűleg már az általános iskolában is elkobozták minden gyerek uzsonnás dobozát.

Azonkívül arra tippelek, hogy többször is megbuktak. – Lassanként megértettem, hogyan kerülhetett Henry oda. – Ez most egy álom, igaz? Mert ez itt Berkeley, és Berkeley-ben még nem is ismertelek. – A nagy megkönnyebbüléstől egészen elgyengült a térdem. Csak egy álom. Hála istennek! – Hát persze… a zöld ajtó! Láttam is egy pillanatra a tükörben, és csodálkoztam… – Mi az ördögért álmodsz te ilyeneket, Liv? – Henry még mindig az arcomat simogatta. – Mert pontosan így történt. Három évvel ezelőtt, Berkeleyben. Csak éppen akkor senki sem mentett meg. – Ehelyett negyedórán át kihánytam a belem. De így legalább nem kerülhetett sor a „kézlapítás”-ra. Azt néhány héttel később egy Erin nevű lányon próbálták ki. Még ma is elfogott a rosszullét, ha Erin kezére gondoltam. – Akkor ezért… nézel ki olyan fiatalnak. – Henry elmosolyodott. – Aranyos. És ez a fogszabályzó! Végighúztam a nyelvemet a fogaimon. Ó, igen, nagyon is jól emlékeztem erre a sok fémre a számban. Mégis… Henry jelenlétében semmiképp sem akartam úgy kinézni, mint egy tizenhárom éves. Halkan füttyentett, amikor a testem átváltozott mai formájába. Védelmező ösztöne mintha elszállt volna, arcáról eltűnt az aggodalom, és már nem simogatott. Széles vigyorral az arcán nekidőlt a szemközti fülke falának, és karba tette a kezét. – Egészen megnőttél az elmúlt három évben. – Igen, sajnos az orrom is. – Elnéztem mellette, bele a tükörbe, végigsimítottam az orrnyergemen, és ellenőriztem, hogy jól sikerült-e az átalakulásom. Az egyszerűség kedvéért megint a legutóbbi szerelést viseltem: farmert, tornacipőt és a nindzsás pólót. Elgondolkodtam, vajon nem férne-e rá a frizurámra némi volumennövelés, de az már túlzásnak tűnt. – Nekem tetszik az orrod – mondta Henry. – Igen, talán azért, mert a tied is túl hosszú. – Felnéztem rá, és elnevettem magam. Igaz, hogy nőttem, de még így is sokkal kisebb voltam nála. Aranyos volt, ahogy az imént megvédett. Almomban mindig olyan kedves volt velem, sokkal kedvesebb, mint a valóságban. Másrészt viszont… – Tulajdonképpen mit

keresel itt? Ez az én személyes rémálmom, és a lányvécé! Semmi keresnivalód itt. Nem törődött a kérdésemmel, ehelyett ő is szemügyre vette magát a tükörben. – Egyáltalán nem túl hosszú az orrom. Pont megfelelő. Egy ilyen orrnak végül is illenie kell az arc többi részéhez. – Tükörképe rám kacsintott. – Menjünk talán máshová? Ez a hely valahogy nem igazán romantikus. – Igen, és ráadásul rettenetes emlékek fűződnek hozzá. – Felsóhajtottam. – Őszintén szólva nem is tudtam, hogy még mindig erről szoktam álmodni. És hogy még ilyen pontosan emlékszem az arcukra és a hangjukra. Henry egy csapásra elkomorodott. – Legalább eltanácsolták őket az iskolából? Megráztam a fejem. Soha nem szóltam erről egyetlen tanárnak sem. És anyának sem mondtam el, mert szörnyen felidegesítette volna magát rajta. Csak Lottie vette észre, hogy valami nincs rendben velem, és végül addig faggatott, hogy neki elmeséltem. Hullasápadt volt, és elrángatott Mr. Wuhoz, hogy megtanuljam, hogyan védhetem meg magam. Másnap reggel elvitt az iskolába, és meg kellett mutatnom neki Aubreyt, Samanthát, Lindsayt és Abigailt. Nem tudom, hogy azután mit csinált, de attól fogva soha többé nem zaklattak. Pedig néhány hét kungfuedzés után Mr. Wunál olyan jó voltam, hogy szinte már azt kívántam, próbálják csak meg újra. – Még utánuk szaladhatnánk, és jól megverhetnénk őket – javasolta Henry. – Most, hogy tudod, hogy csak álmodsz. Legyintettem. – Á, nem. Fogadok, ha ma találkoznék velük, csak szánalmat ébresztenének bennem… Gyerünk, mondd már meg, mit keresel itt, Henry! – Egyszerűen csak meg akartalak látogatni. Nem sejthettem, hogy egy lányvécében landolok, életed legborzalmasabb pillanatában. – Felém nyújtotta a kezét. – Gyere, elmegyünk egy kellemesebb helyre. – Egyáltalán nem ez volt életem legborzalmasabb pillanata. – Megfogtam a kezét, mintha ez lenne a világon a legnormálisabb és legtermészetesebb dolog, és hagytam, hogy magával húzzon a

fülkéből a zöld ajtóhoz, ami egyáltalán nem illett az összefirkált csempéhez. Ha őszinte akartam lenni, egyáltalán nem találtam magától értetődőnek, hogy Henry kezét fogom. Nyilván a szívem sem, mert ismét gyorsabban kezdett verni. Henry a gyíkra helyezte szabad kezét, és épp ki akarta nyitni az ajtót. – Ó, ne! – mondtam, mert támadt egy ötletem. Elvonszoltam az ajtótól. – Ne arra! – De… Nem hagytam, hogy végigmondja. – Ha már egyszer itt vagy, maradhatnánk még egy kicsit. Vannak ám szép helyek is Berkeley-ben. Erre gyere! – Azzal kinyitottam a lányvécé ajtaját, és örültem, amikor mögötte nem a széles, kopár iskolai folyosó várt ránk, hanem napfény és friss szellő. Igen! Ez a fajta álmodozás igazán örömmel töltött el. És tényleg jól csináltam, minden pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Odafent álltunk a Berkeley-dombok egyikén. Innen rá lehetett látni a fél városra és az öbölre. A lenyugvó nap mindent finom, arany fénnyel vont be. Odavezettem Henryt egy padhoz, egy hatalmas fa alá. Ez volt régen a kedvenc helyem. Órákig üldögéltem itt, gitároztam és bámultam a tengert. Nem tudtam visszafojtani a diadalmas mosolyt. Ha ez nem romantikus hely! – Annak idején nem messzire laktunk innen, csak tovább kell menni felfelé azon az úton. – Nem rossz – mondta Henry elismerően, és nem tudtam, vajon arra érti-e, hogy elegánsan tudom váltogatni a helyszíneket, a koszos lányvécéből közvetlenül egy ilyen lélegzetelállítóan gyönyörű helyre, vagy arra, hogy valaha itt laktunk. A ház tényleg nem lett volna rossz, még medence is volt hozzá. De osztoznunk kellett rajta egy zsémbes filozófiadocenssel és az ő tisztaságmániás anyjával, ezért ott soha nem éreztük otthon magunkat. Inkább olyan volt, mintha egy panzióban laknánk. – Ez az Indián-Rock Park – magyaráztam, és reménykedtem benne, hogy Henry nem vette észre a táblát tőlünk néhány méterre, ami csak az imént frissítette fel emlékeimet a park nevét illetően. – Butter egyszer fogott itt egy mókust…

– Ki az a Butter? – Henry leült a padra, én pedig mellé ültem, már csak azért is, hogy ne kelljen elengednem a kezét. – A kutyánk. Buttercup hercegnő. Apámtól kaptuk ajándékba, amikor anya és ő elváltak. Fájdalomdíj gyanánt, azt hiszem. – Ó, ezt ismerem. Az új háziállatainknak az egyszerűség kedvéért mi mindig apa aktuális szeretőjének nevét szoktuk adni. – Henry féloldalasan rám vigyorgott. – Többnyire a művésznevet választjuk, az rendszerint jobban hangzik. A nyulainkat Candy Love-nak, Tyra Sprinkle-nek, Daisy Dolinák és Bambi Lamournak nevezzük, aztán van még két pónink is, Moira Mystery és Nikki Baby. Hitetlenkedve bámultam rá. Hiszen ez borzalmas! Soha többé nem fogok panaszkodni a családomra. – Egész sok… háziállat. Óvatosan megszorítottam a kezét, amitől ő még szélesebben elmosolyodott. Istenem, olyan gyönyörű a szeme! És ami az orrát illeti: igaza volt, épp megfelelő hosszúságú. És a haja… Henry megköszörülte a torkát. – Tulajdonképpen úgy gondoltam, viccesnek találod majd – mondta. – De azt sem bánom, ha továbbra is ilyen együttérzőn bámulsz rám. Együttérzőn? – Öhm, igen. Zavartan oldalra néztem. A francba. Álmomban sokkal nehezebb volt megbecsülni, mennyi idő telik el, miközben az ember valakinek mélyen a szemébe néz. Ez esetben… túl mélyen. Ekkor észrevettem valamit, ami a pad mellett a fának volt támasztva. – A gitárom – állapítottam meg, és kissé kínosan éreztem magam. A tudatalattim most már tényleg túlzásba vitte a romantikát. – Ó, milyen szép! – jegyezte meg Henry ironikusan. – Akarsz nekem játszani valamit? – Csak a holttestemen keresztül – feleltem, és éreztem, amint elvörösödöm. A gondolataim valóban irányíthatatlanul galoppíroztak előre, és már hallottam is, amint egy Taylor Swift dalt dúdolgatok Henrynek, miközben a nap lassan lemegy,

vörösre festi az eget a tenger fölött, és egy bálnacsorda köröz odalent az öbölben… ó, istenem! És tényleg arra gondoltam az előbb, hogy a haja ebben a fényben pont olyan, mintha színaranyból fonták volna? De hiszen ez… hányingerkeltő. Nyilván teljesen elment az eszem! Már nem sok hiányzott hozzá, hogy én is olyan hormonvezérelt liba legyek, mint akiket Mia annyira lenézett. Hirtelen elengedtem Henry kezét. Kérdőn nézett rám, én pedig alig voltam képes állni a pillantását. Vajon mit gondolhatott rólam? Először meg kellett mentenie engem egy erőszakos lánybandától, most meg idecipelem naplementekor a dombok közé, a gitár már készenlétben… Igyekeztem tárgyilagos hangot megütni. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: mit keresel az álmomban? Henry hátradőlt, és keresztbe fonta a karját. – És hogy jöttél be az ajtómon? Azt hittem, az csak akkor lehetséges, ha… – Elnémultam. – Ha mi? Ha az ember Grayson pulóverét viseli? – Henry kajánul felnevetett, elővett a nadrágzsebéből egy csillogó tárgyat, és felmutatta. A pillangós haj csatom volt. Nagyot nyeltem. Á, szóval így működött. – Pontosabban elég, ha van nálunk bármi, ami a másiké – folytatta Henry, és hosszú ujjai között forgatni kezdte a hajcsatot. – És azután természetesen meg kell találni a megfelelő ajtót, és át kell jutni az akadályokon. – Ekkor nyugtalanul körülnézett. – Honnan került ¡de hirtelen ez a köd? – Hát, itt sem süt mindig a nap – mondtam gúnyosan. – Pontosabban ez a kis zug itt híres a változékony időjárásáról. – Ami persze hazugság volt. Csak egy kicsit vissza akartam venni a naplemente romantikus-rózsás hangulatából. És a köd volt az első, ami spontán az eszembe jutott. Sajnos még az is romantikus volt, ahogy a ködfoszlányok méltóságteljesen fellebegtek a tenger felől a dombokra. De legalább már nem uralkodott az a giccses lágy fény, ami nem hagyott világosan gondolkodni.

– Miféle akadályokra gondolsz? – körülnéztem az ajtómat keresve. Vajon hol van? Á, ott, egészen hátul, beágyazódva az egyik hatalmas sziklába, melyeknek a park a nevét köszönhette. Henry vállat vont. – Hát, igen, a legtöbb ember tudat alatt védelem alá helyezi az ajtaját. Ez a védelem lehet erősebb vagy gyengébb. Úgy, mint Grayson teszi Rettegett Freddyvel. De hozzád egyszerűen be lehetett sétálni. Nem volt semmiféle akadály, a legkisebb sem. – Értem – mondtam lassan, és próbáltam úgy tenni, mintha tényleg érteném. – Hozzám csak úgy be lehet sétálni, ha valaki például ellopja a hajcsatomat? – Igen. Úgy néz ki. A jelek szerint te nagyon könnyen megbízol másokban. – Igyekeztem nem hagyni, hogy a mosolya elterelje a figyelmemet. – Te annál kevésbé. A te tudatalattid mindjárt három zárat is felszerelt az ajtódra. Henry megrázta a fejét. – Nem, Liv. Az nem a tudatalattim volt. Hanem én. – Henry fázósan megdörzsölte meztelen karját. – Nem tudnád elintézni, hogy megint süssön a nap? Az tényleg sokkal szebb volt. Úgy értem, az ember ritkán jut el Kaliforniába. Elgondolkodva rágcsáltam az alsó ajkamat. – Tehát én is biztosíthatnám az ajtómat hívatlan látogatók ellen? – Igen, sőt, célszerű lenne. – Henry hanglejtése megváltozott. Már nem vidám volt, hanem halálosan komoly. – Könnyen előfordulhat, hogy mások is érdeklődnek az álmaid iránt. Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban. – Értem… – még mindig nem egészen. Ismét az ajtómra néztem. Félelmetes volt arra gondolni, hogy bárki, aki birtokában van egy személyes tárgyamnak, egyszerűen csak úgy betoppanhat valamelyik álmomba. Ez még annál is rosszabb volt, mint ha valaki beleolvasna az álomnaplómba. Hirtelen sürgős késztetést éreztem arra, hogy deszkákkal beszögezzem az ajtót, lakatokat tegyek rá, és odaállítsak elé egy óriási házőrző kutyát.

– Grayson miért nem védi jobban az ajtaját? – kérdeztem. – Úgy értem, minden idióta képes elmondani visszafelé Freddy nevét. – Grayson a legbecsületesebb és legnyíltszívűbb ember, akit ismerek – felelte Henry. – Nem hiszem, hogy túl sok rejtegetnivalója lenne az álmaiban. Azonkívül túl szerény, és nem gondol arra, hogy bárkit érdekelnének az álmai. – Henry megvonta a vállát. – És nem is igazán akar ezzel foglalkozni, számára ez az egész egyszerűen csak félelmetes. – Te nem tartod annak? Henry felsóhajtott, előrehajolt, és a gitáromért nyúlt. – Dehogynem. Nagyon is félelmetesnek tartom. De épp ez teszi olyan érdekessé. Bólintottam. – Igen, pontosan. Mindig az érdekes dolgok a legveszélyesebbek – mondtam halkan. – Mégis muszáj a végükre járni. – Vagy éppen azért. – Henry hirtelen elkapta a tekintetét, és elkezdte hangolni a gitárt. – Kérlek, mondd, hogy nem tudsz gitározni! – csúszott ki a számon. Henry felvonta a szemöldökét. – Mert…? – Mert… – Mert, a pokolba is, ez már túl sok a jóból! Én megelégedtem volna azzal is, hogy szép szeme van, és viktoriánus verseket tud idézni fejből, és hogy mindig melegséget érzek a gyomrom tájékán, valahányszor elmosolyodik… De talán rettenetesen rosszul játszik, gondoltam, akkor legalább lenne valami, amit bénának találnék benne. Kihívóan néztem rá. – Akkor most tudsz játszani, vagy csak úgy teszel? Megpengette a húrokat, és fölényes mosolyt villantott rám. – Ez itt egy álom, Liv, és ha akarnám, úgy gitározhatnék, mint Carlos Santana. Vagy mint Paul Galbraith, attól függ, melyik tetszik neked jobban. – Ó! – Ki az a Paul Galbraith? Úgy döntöttem, másnap megnézem a Google-n. Henry játszani kezdett, nagyon halkan. Bachot. És jól játszott. Az ujjaira meredtem. Ezt a technikát nem lehet csak úgy

álmodni. Vagy mégis? Elvégre álmában repülni is képes az ember, anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan működik a dolog. De akkor is… hah! – Most teljesen oda vagy meg vissza, igaz? – kérdezte Henry gúnyosan, mire végre összekaptam magam. Még mindig ott volt az arcán az a fölényes mosoly. – Álmodj csak tovább! – mondtam a lehető legtöbb megvetést csempészve a hangomba. – Ez a preludium olyan bébikönnyű, hogy én már nyolcéves koromban el tudtam játszani. – Hát persze. – Henry letette a gitárt, és felállt. – Akkor én megyek is. Még mielőtt megszólal a vekker, és véget vet ennek a szép álomnak. – A mosolyába most mintha egy kis pimaszság költözött volna. – Köszönöm az érdekes betekintést a pszichédbe. – Igazán nincs mit. – Elfojtottam a késztetést, hogy a fogamat csikorgassam. – A hajcsatot megtarthatod. De vissza is adhatod, mert még egyszer egészen biztosan nem fogsz tudni belépni ezen az ajtón. – Hát, remélem is – felelte, hirtelen ismét egészen komoly hangon. Azzal kivette a hajcsatot a zsebéből, a tenyerére helyezte, és nézni kezdte. Az ezüst pillangó megremegett, verdesni kezdett a szárnyaival, és a levegőbe emelkedett. Tátott szájjal bámultam utána. – Gondolj arra, hogy hatékony akadályokat kell kitalálnod! – mondta Henry. – És fontos, hogy ne csak embereket tudjanak távol tartani. – Hanem? – Kelletlenül fordultam el a repdeső pillangó látványától. – Az Árnyak és a Sötétség Urát is? A félelmetes Szélembert? Előbb el kellene lopnia tőlem egy személyes tárgyat, vagy nincs szüksége efféle olcsó trükkökre? Henry felsóhajtott. – Talán kicsit komolyabban kellene venned ezt az egészet. – Sajnálom, de képtelen vagyok rá. Nyomós bizonyítékok nélkül nem hiszek olyan démonok létezésében, akik álmokban kísértenek, és kívánságokat teljesítenek. – Henry szemébe néztem. – Te talán igen? Állta a pillantásomat, anélkül, hogy pislogott volna.

– Talán mindaz, ami történt, tényleg csak véletlen. De az is lehet, hogy nem. Ezt itt például mivel magyarázod? – kérdezte, és széles kézmozdulatot tett. – Mivel magyarázod az álmainkat? Én idáig még el sem jutottam a gondolkodásban. Hiszen nemrég elaludtam, miután elbúcsúztunk egymástól Graysonnal, mert nagyon fáradt voltam. – Én… öhm… pszichológia? – feleltem kissé dacosan. – Pszichológia? – Henry vidáman horkantott. – A pszichológia egy még feltáratlan területe. Úgy gondolom, egy kis gyakorlás után bárki álmodhat így… anélkül is, hogy egyezséget kötne az ör… ohm… egy démonnal. Hiszen én is megtaláltam az utat a zöld ajtómon keresztül, mégpedig teljesen egyedül, démoni segítség nélkül. – És ebben teljesen biztos vagy? Hát… – Igen – jelentettem ki határozott hangon. – Mégpedig azért, mert démonok nincsenek. Na, jó, megnyertétek a kosárlabdabajnokságot, és Grayson meg Florence nem örökölték azt a génmutációt… de kérdem én: hol van itt az összefüggés? Nagyon egyszerű: amíg nem áll itt előttem ez a démon teljes életnagyságban, addig nem hiszek a létezésében. Egy álombéli jelenés nem számít… az megint nem lenne más, csak pszichológia. – És ha a te leghőbb vágyad teljesülne? – Henry a földet bámulta, és apró kavicsokat tologatott a cipője orrával ide-oda. – Az a kívánságtól függ – feleltem. – Csak ha valami abszolút lehetetlent kívántam volna, mint például… hogy képes legyek állatokkal beszélgetni, utazni az időben vagy Lottie-t összeadni Harry herceggel, akkor talán meginognék. Habár… végül is Lottie és Harry herceg. .. az nem is lenne annyira valószerűtlen, hogy emiatt mindjárt hinni kelljen a démonokban. Tényleg, te mit kívántál? Henry nem válaszolt. A pillantása nagyon lassan a kavicsokról a lábamra vándorolt, aztán végig a combomon, majd a nindzsás pólómon keresztül az arcomra, és éreztem, hogy elvörösödöm. Már megint. Amikor megérkezett a szememhez, így szólt:

– Ahogy mondtam, most mennem kell. De megint nagyon klassz dolog volt veled álmodni, Liv. Na, ez jellemző volt. Mindig akkor kellett elmennie, ha túl személyessé váltak a dolgok. – Teljesült? – szóltam még utána. Hallgatás. Már odaért a sziklához, ahol a zöld ajtó volt, amikor visszafordult felém, kezét már a sárgaréz gyíkocskán tartva. – Pontosan tudtam, hogy elvállalod. Túlságosan is kíváncsi vagy ahhoz, hogy nemet mondj. Valahogy csalódtam volna, ha nem így történik. – Nem csak kíváncsi voltam… én… én… – dadogva kerestem a megfelelő szavakat. – Csak azt ne mondd, hogy Jasper meggyőzött az őszi bállal! – Haha. – Akkor mi? – faggatózott tovább Henry. – Azt hittem, szükségetek van a segítségemre – mondtam határozott hangon. – Az ellen a veszélyes démon ellen, akitől annyira féltek. – És én még azt hittem, nem hiszel a démonokban. – Hát éppen ez az! Ezért vagyok én a megfelelő jelölt. Most őszintén, Henry, te hiszel ebben a démonban? Úgy értem, igazából? – Igazából? – Kinyitotta az ajtót, és mögötte felismertem a folyosó szórt fényét. De ekkor elengedte a gyíkot, és néhány lépéssel ismét mellettem termett. Még mielőtt bármit reagálhattam volna, lehajolt hozzám, és szájon csókolt. Nem volt különösebben hosszú csók, valójában nem volt sokkal több, mint ajkainak egészen finom érintése, én mégis lehunytam a szemem, ez amolyan reflex volt, nem tehettem ellene semmit. Amikor egy pillangó-szárnycsapásnyival később ismét kinyitottam, Henry már megint a küszöbön állt. Végtelenül messze tőlem. – Hogy mi az igazi és mi nem, azt ebben az esetben nehéz eldönteni – mondta. – És igen… azt hiszem, itt valami nincs rendjén. De ez nem feltétlenül rossz. – Azzal finoman behúzta maga mögött az ajtót, és eltűnt.

21.

A

büfé a korabeli gyarmatok minden specialitásából kínál majd ízelítőt, és őszi lombra emlékeztető konfettit fognak szórni a mennyezetről a táncparkettre. – Persephone belekortyolt az ásványvizébe, hogy megnedvesítse a torkát. Nagy szüksége is volt rá, mivel már negyedórája megszakítás nélkül lelkendezett a szigorúan titkos meglepetésekről, amelyeket az őszi bál tartogatott a vendégei számára. Eddig mindenesetre még semmi igazán meglepőt nem mondott. A két lány, akik egy asztalnál ültek velünk az ebédlőben, ennek ellenére úgy csüngtek Persephone ajkain, mintha megigézték volna őket. Elfelejtettem a nevüket, persze könnyen meglehet, hogy még be sem mutatkoztak, gondolatban ezért az egyszerűség kedvéért Himpelchennek és Pimpelchennek neveztem el őket, mint a két törpét. – Felfoghatatlan, hogy te már másodszor mehetsz – mondta Himpelchen. – Mekkora szerencséd van! – Ennek semmi köze a szerencséhez. – Persephone cinkosan rám mosolygott. – Igaz, Liv? – Pillantása két asztallal odébb vándorolt, ahol Florence és Emily ültek. És az a pattanásos arcú fiú, akit Emilyvel való hasonlósága miatt sikeresen beazonosítottam, mint Emily bátyját, Samet, aki Persephone

szerint nem más, mint a menetjegyem a paradicsomba. Ezért egész idő alatt igyekeztem elbújni Pimpelchen széles háta mögé, nehogy észrevegyenek, és nehogy Florence-nek eszébe jusson bemutatni minket egymásnak. És nagyon reméltem, hogy hamarabb végeznek az evéssel, mint mi, mert nekünk muszáj volt elmennünk az asztaluk mellett, ha vissza akartuk vinni a tálcáinkat. – Nem szabad a fehér lovon érkező hercegre várni, hanem ki kell használni a kapcsolatainkat – folytatta Persephone. – És semmi esetre sem szabad túl igényesnek lenni, ami a táncpartnert illeti. Én tavaly például Ben Ryannal voltam… – Ő nem meleg? – De igen. De ha középső évfolyamosként el akarsz menni a bálba, az ilyesmivel nem szabad törődnöd. Az idei partnerem sem az ideálom, tudjátok, Gabriel rágja a körmét, és akkora mancsa van, mint egy vécétető, de még ő is jobb, mintha egyáltalán nem lenne partnerem. Ezt ugyanis pragmatikusan kell kezelni, nem romantikusan. Értitek? Ami persze nem jelenti azt, hogy tilos többre törekedni… álmodozni szabad. Himpelchen és Pimpelchen tiszteletteljesen bólogattak. – De hát nem mindenkinek van benne a nővére a bálbizottságban – mondta Himpelchen. – És minket senki sem kérdez meg. – Pimpelchen szomorúan piszkálta a tiramisuját. – Nos, valószínűleg nem – értett egyet Persephone. – De én majd mindenről beszámolok nektek. És fotókat is mutatok. A párfotózás egyébként az idén egy stílusában teljesen eredeti viktoriánus helyszínen lesz megtartva, és a képeket szépiaszínben fogják kinyomtatni, így mindenki úgy fest majd a fényképeken, mint egy teljesen autentikus figura valamelyik Oscar Wilderegényből, mint a Jane Eyre meg ilyenek. – Ó, milyen hihetetlenül romantikus! – lehelte Himpelchen. – Természetesen úgy értem, teljességgel pragmatikusan szemlélve a dolgot. – A „Jane Eyre” nem Oscar Wilde regénye. Viszont „A canterville-i kísértet” igen – mormoltam. – Az is nagyon romantikus.

Persephone válaszolni akart valamit, nagy levegőt vett, és rám mutatott a kanállal, de azután kővé dermedt a mozdulat kellős közepén, és elkerekedett a szeme, ami biztos jele volt annak, hogy Jasper megjelent a színen. Szívesen megtréfáltam volna Persephonét, de világos volt számomra, hogy én vagyok az utolsó, aki ezt megteheti. Mert ahol Jasper felbukkant, ott általában Henry sem maradt el, és már a puszta gondolatra, hogy láthatom, gyorsabban kezdett verni a szívem. Megfordultam. És igen: Jasper, Arthur, Henry és Grayson épp akkor léptek be az ebédlőbe, és szokásuk szerint minden lány tekintetét magukra vonzották. Rémes érzés lehetett nekik, hogy így megbámulják őket. De miért kellett mindig együtt mutatkozniuk, és ezt az egyszerre lépős számot előadniuk? Vagy, mint most is, épp a terem legvilágosabb pontján megállniuk és körbenézniük, amitől a hajuk a szőke összes árnyalatában felragyogott? Hogy még a legbambábbak is észrevegyék, milyen jól néznek ki? Pillantásaik felettem is épp úgy elsiklottak, mint mindenki más felett a teremben, még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán észrevették az iskolai egyenruhák és fejek eme tengerében. Mintha semmi nem kötne össze minket. Mintha az a beszélgetés a moziteremben soha nem történt volna meg. Mintha csak álmodtam volna. Anya, Mia, Lottie, Ernest és én az egész vasárnapot városnézéssel töltöttük, akárcsak az egészen hétköznapi londoni turisták. Big Ben, Tower, Szent Pál-székesegyház, Hyde Park, Buckingham-palota, Millenniumi híd és az az átkozott óriáskerék – Ernest mindenhová elcipelt bennünket, és vagy kétmillió fényképet készített rólunk. Grayson és Florence kimaradtak a buliból, ami érthető, hiszen egész életükben Londonban laktak. Florence este azért eljött a „Hamlet” előadásra a Globe Színházba, amit a turistanap lezárásának szántunk, és elrontotta az egész előadást, mivel mellettem ült, és félhangosan együtt mondta a szereplőkkel a szöveget, valahányszor egy-egy izgalmasabb rész következett. Mint kiderült, a legutóbbi iskolai előadáson ő játszotta Oféliát. Természetesen minden idők legszebb Oféliáját. De már nem tudtam gyűlölni, mióta tudtam, hogy az anyukája Huntington-

kórban halt meg. És milyen rettenetes lehetett nem tudni biztosan, hogy ő vagy Grayson hordozzák-e a gént. Amikor Hamlet azt mondta: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”5, hevesen bólogatnom kellett. Milyen igaz, milyen igaz! Mindent egybevéve szép nap volt, bár én szívesebben néztem volna meg Highgate-et vagy sétáltam volna Notting Hillben, de ezt még be lehet pótolni – Ernest nélkül. Az órák gyorsan elrepültek, alig volt időm démonokról, kívánságokról, álmokról és csókokról gondolkozni, szemléltető ábrákat rajzolni meg pláne nem. A „Hamlet” után hullafáradtan zuhantam az ágyba („A többi néma csend”), és nagyon jól aludtam, bár nem teljesen álommentesen, de mélyen, és abban a biztos tudatban, hogy ha nem akarom, akkor többé senki nem léphet be a zöld ajtón. Még Henry sem, akinek a haja odaát úgy csillogott a napfényben, mint a folyékony erdei méz. Jaj, ne! Ez tényleg az én gondolatom volt? Folyékony erdei méz… mi van? Szégyenkezve haraptam be az alsó ajkamat, és örültem, hogy senki nem képes olvasni a gondolataimban. De én legalább többé-kevésbé normálisan lélegeztem, ami Persephonéról nem volt elmondható. Dermedt arckifejezése csak akkor enyhült kissé, amikor az én démonidézőim leültek Florence és Emily asztalához. Persephone mélyen beszívta a levegőt. – Tehát ahogy mondtam: álmodozni szabad – ismételte meg végül, mintha mi sem történt volna. – De fontos, hogy realisták maradjunk. Himpelchen vágyakozva sóhajtott fel. – Ez az Arthur Hamilton olyan hihetetlenül szép! Valahányszor ránézek, mindig libabőrös leszek. De Henry Harper is tök cuki. És szexi. – Még cukibb lenne, ha kezdene valamit a hajával – mondta Persephone. – Mint Jasper… az ő frizurája mindig tökéletes.

5

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi 1. felvonás, 5. szín. Arany János fordítása.

Egyébként is úgy gondolom, négyük közül Jasper néz ki a legférfiasabban. Valahogy olyan felnőttes. – Igen, és úgy is viselkedik – motyogtam magam elé. – Szerintem Grayson a legcsinosabb – mondta Pimpelchen. – Úgy értem, csak Arthur után. Mindig olyan kedvesen néz, és tök szép barna szeme van. – Igen, ez igaz. Mint a sötét karamella – jegyeztem meg, de még ugyanabban a pillanatban összerezzentem. Te jó ég, el kell tűnnöm innen! Ez a csacsogás ragadós! Hirtelen hátratoltam a székemet, és felálltam. – Egészen megfeledkeztem róla, hogy a húgomnak még valami fontosat… ohm… lennétek olyan kedvesek, és visszavinnétek a tálcámat? Koszi! – Válaszra sem várva menekülőre fogtam, mégpedig hatalmas ívben elkerülve Henryék asztalát. Mia rendesen elcsodálkozott, amikor felbukkantam az alsó évfolyamosok ebédlőjében, és ledobtam magam az asztalához. Hangjában nem kis büszkeséggel bemutatott a padtársának, Daisy Dawnnak. Daisy borzasztóan örült, hogy megismerhet. Főleg, mivel Mia nővére voltam, és olyan sokszor szerepeltem már a Tittle-Tattle Blog-ban. – Éppen az őszi bálról beszélgetünk – világosított fel csillogó szemmel. – Lacey azt mondja, Hannah-tól hallotta, hogy Anabel Scott külön a bál miatt hazajön Svájcból. Hogy Arthurnak ne kelljen másik lánnyal mennie. Annyira izgatott vagyok, hogy vajon az idén milyen ruhát fog viselni… a legutóbbi sötétvörös volt, bársonnyal, szuperül nézett ki. Felnyögtem. Ez nem lehet igaz. A járvány már mindenkit utolért. – Oké, azt hiszem, most már mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, Daisy Dawn. Még az ebédlőben, Mia döbbent tekintetétől kísérve futólépésre váltottam, a folyosón pedig már rohantam. Végül kissé kifulladva érkeztem meg a szekrényemhez, és beütöttem a négyjegyű kódot, ami a zár kinyitásához kellett. Ez a kis sprintelés jót tett, a vattacukor végre eltűnt az agyamból.

– Négy, három, kettő, egy? Szerintem ez a kombináció nem igazán biztonságos. – Megperdültem. Henry! Az előbb még nem az ebédlőben volt? – Csak tessék! Rabolj ki! – mondtam gyorsan, mielőtt még elpirulhattam volna, vagy valami nyálas gondolatom támadhatott volna a szürke szemekről vagy az erdeiméz-színű hajról. – Lenne itt egy hihetetlenül értékes matekkönyv függvényekről és egyenletekről, egy pár 38-as tornacipő és egy muzeális értékű mobiltelefon, utóbbival kapcsolatban már évek óta azt kívánom, bárcsak ellopná valaki. Amikor Henry felnevetett, a gyomrom környéke gombóccá ugrott össze. Olyan aranyos gödröcskék keletkeztek a szája sarkában, amikor nevetett, és egyébként a fogai is szépek voltak, és rejtély volt számomra, hogyan is gondolhattam valaha, hogy túl hosszú az orra. És ezek az elképesztően elbűvölő szemek… – Jól vagy? – érdeklődött. – A lehető legjobban – feleltem, és gondolatban adtam magamnak egy jókora pofont. – És mi az, ami nem biztos? Ha! – Szeretnéd tudni, mi? Előző éjjel Henry minden bizonnyal megpróbált bejutni a zöld ajtón át az álmaimba. Ez megmagyarázná a szeme alatti sötét karikákat is. Kárörvendően vigyorogtam. Mi nem biztos? Ez a kérdés része volt az akadályoknak, amelyekkel az ajtómat védelmeztem. Mégpedig sokkal fantáziadúsabban, mint Henry az ő unalmas kulcsaival, és egyértelműen magasabb nehézségi fokon, mint Grayson. Csak az mehetett át, aki tudta a helyes választ. Henry mosolygott. – Igen, borzasztóan kíváncsi vagyok rá. De örülök, hogy megfogadtad a tanácsomat. Nagyon hatékony akadály. Legalábbis velem szemben. – Nem csak veled szemben – mondtam magabiztosan. – Egy versből származik? Talán Shakespeare? – Nem – feleltem. – Annál sokkal nehezebb. Shakespeare-re minden jöttment démon rá tud guglizni.

– Hm. – Henry összeráncolta a homlokát. – Imádom a rejtvényeket. Akárcsak én. Egy pillanatra elhallgattunk. – Apropó! – szólalt meg végül Henry. – Egyébként át kell adnom neked az üzenetet, miszerint szombaton Jasperéknél találkozunk, hogy hivatalosan felvegyünk téged a mi kis Körünkbe. A szülei elutaznak a hétvégére. Már szombaton? – Azt hittem, csak újholdkor lehet. A többi kérdést, amelyek már épp ki akartak csúszni a számon, inkább visszanyeltem. (Fájni fog? Baj, ha nem bírom a vér látványát? VAJON TELJESEN MEGŐRÜLTEM?) – Nem, a szombat épp megfelelő. Kivéve, ha mégis meggondolod magad. Lassan megráztam a fejem. – A hajókat nem azért készítik, hogy aztán a kikötőben rostokoljanak – idéztem Mr. Wu szavait. – Remek – mondta Henry. – Akkor szombaton találkozunk. – Igen, ez biztos – feleltem, csak hogy bosszantsam. – Jaj, de gonosz vagy! Nem tudnál legalább egy aprócska tippet adni? Ebben a pillanatban csengettek. Vége az ebédszünetnek. Diákok tódultak be a folyosóra, egyre nagyobb lett a hangzavar, szekrényajtók nyíltak és csukódtak. – Tippet? Hát jó. – El kellett ismernem, élveztem a dolgot. – Lássuk csak… a válasznak németül kell elhangoznia. Ez segít? – Nem, nem igazán. – Henry töprengve harapdálta a száját. – Szóval németül. Akkor ezért volt a dirndli is… Ó, helló, Florence! Emily. És Sam. Már megint. Jaj, ne! El kell tűnnöm. Még ha Sam közelről nem is nézett ki olyan pattanásosnak, mint képzeltem. Florence mosolyt varázsolt az arcára. Elcsodálkoztam, milyen profi módon csinálja. – Helló, Liv! Milyen jó, hogy itt talállak! Ez itt Sam és Emily. – Sam húga vagyok – egészítette ki Emily. – És Grayson barátnője. Örülök, hogy találkoztunk. Szombaton, a buliban valahogy nem került rá sor.

Úgy van, először olyan hosszan csókolóztál, mintha másnap eljönne a világvége, aztán pedig megígértem a barátodnak meg az ő barátainak, hogy segítek nekik kiszabadítani egy démont az alvilágból. Sam egy szót sem szólt. Csak feszélyezetten bámult. Henry ellenben úgy tűnt, kifejezetten jól érzi magát. – Sam tizenhat éves. És szörnyen okos – mondta Florence. – Igen, az IQ-ja tizenöttel több, mint az enyém. Pedig már engem is rendkívül tehetségesnek tartanak – mondta Emily. Te jó ég! – Két osztályt ugrott, és nyáron már érettségizik. – Egy anya sem beszélhetett volna büszkébben, mint Florence. – És aztán… hol is fogsz továbbtanulni, Sam? – A Harvardon – felelte Sam, és még feszélyezettebben bámult maga elé. – Ó, micsoda véletlen! – fuvolázta Florence. – Liv ugyanis félig amerikai, és amennyire tudom, a családja Boston környékéről származik. Igazam van? – Öhm, igen. A nagyszüleiül és Gertrude nénikém ott élnek. – Becsuktam a szekrényem ajtaját. – Sajnos sietnem kell, a harmadik emeleten lesz órám. – Milyen praktikus! Mi is oda tartunk – mondta Emily. A francba! Úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Futó pillantást vetettem Henryre, aki hátával a szekrényeknek támaszkodva feszülten hallgatta a beszélgetést. Na, szuper. Vajon érdemes megpróbálkoznom a klasszikus vécés kifogással? Oda csak nem követnének. Legalábbis nem mindannyian. Florence belém karolt. – Felfelé menet Sam mindjárt kérdezhetne is valamit tőled. Gyerünk, Sam, kérdezd meg! Jaj, ne! Ez már túl gyors volt. Talán ki kellene szabadítanom magam Florence karmai közül és elfutni? Pattanásos Sam lehet, hogy okos, de nem tűnik különösebben sportos testalkatúnak. Soha az életben nem érne utol. Másrészt viszont kicsit meg is sajnáltam, rettenetes érzés lehetett számára, hogy a húga és annak barátnője így irányítja, és

rákényszeríti, hogy menjen el egy vadidegen lánnyal egy hülye bálba. A lányok az ő évfolyamán mind idősebbek voltak nála, ezért feltehetőleg nem voltak odáig azért, hogy a táncpartnerei lehessenek. És akkor még ez a bőrprobléma is… Szegény Sam. Megkockáztattam egy aprócska mosolyt. Talán csak valami egészen ártalmatlan kérdést akart feltenni, például, hogy szerintem jó volt-e az ebéd, vagy, hogy kedvelem-e a helyesírási versenyeket, vagy, hogy mi a kedvenc… – Szeretnél eljönni velem a bálba? – kérdezte Sam. Nem! Nem, nem, nem, nem, nem. Próbaképpen egy pillanatra lehunytam a szemem, de ez sem segített. Szegény fickó még mindig ott állt előttem, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsüllyed. Mit fog tenni, ha nemet mondok? Sírni kezd? Elfut? Felakasztja magát? Egyáltalán mit szokás mondani ilyen helyzetben? – Öhm. Ez tényleg nagyon… kedves tőled… – dadogtam, és kétségbeesetten kerestem a szavakat, miközben Florence és Emily várakozással telve néztek rám. Hogy Henry épp mit csinált, azt nem tudtam, feltételeztem, hogy kárörvendően vigyorog. Gyűlöltem Florence-t. Ez itt egyedül az ő hibája volt. Elvégre én elég világosan fejeztem ki magam, ami a bált illeti. Inkább egy gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül. Ezt mondtam, nem? – Tudom – mondta Sam. Tudom? Tessék? – Mit tudsz? – Hogy kedves vagyok – mondta Sam. – Te középső évfolyamos vagy… bármelyik lányt megkérdezhetném a középső évfolyamokról, de Florence úgy gondolta, hogy ez a dolog kettőnkkel jó ötlet lenne, afféle családi ügy. Szóval… eljössz velem a bálba? Kinyitottam a számat (vagyis tulajdonképpen ki sem kellett nyitnom, mert már nyitva volt), de még mielőtt bármit mondhattam volna, Henry magához ragadta a szót. – Bár ez egy valóban őrülten romantikus és totálisan ellenállhatatlan ajánlat, Liv most sajnos kénytelen lesz nemet mondani – jelentette ki.

Ez mindenesetre sokkal elegánsabban hangzott, mint a kategorikus „Nem!”, ami már a nyelvem hegyén volt. – Henry! – Florence elengedett, és felháborodva meredt Henryre. – Ne avatkozz bele! Liv természetesen elmegy Sammel a bálba. Mi ezt már pontosan… – …elterveztétek, igen, ebben biztos vagyok. – Henry odalépett mellém. – De Liv nem tud elmenni Sammel a bálba, mert velem jön. – Azzal rám kacsintott. – Ugye, Liv? Ismét minden tekintet rám irányult. – Igen – mondtam. – Így van. – Ezt nem hiszem el – fakadt ki Florence. – Hiszen nem is ismeritek egymást! – Hát, mostanáig Samet sem ismerte – jegyezte meg Henry. – Te utálod az ilyen rendezvényeket, Henry. Tavaly sem mentél el. – Akkor éppen itt az ideje – mondta Henry. – Végtére is ez az utolsó évem a Frognal Academyn. Az utolsó esélyem, hogy felvegyek egy olyan csodálatos frakkot, és keringőt táncoljak, meg emelgessem a partneremet… – De… – Florence odafordult hozzám. – Erről hogyhogy nem mondtál semmit tegnap este, Liv? Próbáltam állni a pillantását, amivel szinte keresztüldöfött. – Nem tudhattam, hogy ilyen terveid vannak… igazán sajnálom. – Hm. – Florence még mindig bizalmatlannak tűnt, Emily viszont úgy nézett ki, mint aki szívesen megfojtana valakit. A puszta kezével. Sam ellenben nyugodtnak, sőt kissé talán közömbösnek tűnt. Azon tűnődtem, ne ajánljak-e neki két igazán kedves lányt, akik biztosan nem mondanának nemet, de a Himpelchen és Pimpelchen nevekkel nem sokra ment volna. – Megyünk – jelentette ki Emily, és az ingujjánál fogva elrángatta Samet. – Előre megmondtam, hogy ez nem jó ötlet. Florence követte őket, miután még egyszer végigmért minket. – Nem is mondtad! – hallottuk még, ahogy odaszól Emilynek. Fellélegeztem. – Ez necces volt – mondtam, és Henry nevető szürke szemébe néztem. – Köszönöm!

– Nincs mit, sajtos lány. Most már elárulod nekem, mi az, ami nem biztos? – Nem! De mivel az előbb olyan kedves voltál, adok még egy apró tippet – fűztem hozzá, és titokzatoskodó suttogássá halkítottám a hangomat. – Egy Hans nevű illetőről van szó. De aztán megint sietnem kellett, hogy még idejében odaérjek a földrajzórára.

22.

A

rákövetkező szombaton kiköltöztünk Finchley-ék lakásából, és beköltöztünk Spencerékhez. Nem nagy ügy, hogy őszinte legyek. Ernest eredetileg három napot tervezett be a költözésre. Vásárolt egy új akkus csavarhúzót meg egy új fúrót, elhívta Mss Dimbleby-t, hogy segítsen főzni, és az öccsét, Charlest, hogy segítsen „cipekedni”, bérelt egy teherautót, és mindent aprólékosan megszervezett. Csak amikor anya megmutatta neki a leraktározott holminkat, akkor vált világossá számára, hogy ahhoz a néhány kartondobozhoz elegendő lesz két forduló Charles kombijával. És az is, hogy nincsenek sem festményeink, sem bútoraink, amelyek összeszereléséhez akkus csavarhúzóra vagy fúróra lenne szükség, és más olyan holmink sincs, amihez aprólékos tervezés kellene. Azon tűnődtem, vajon mire számított: mi mindig bútorozott lakást béreltünk, és megtanultunk nem ragaszkodni olyan tárgyakhoz, amelyek nagyobbak egy könyvnél. (Eltekintve a gitáromtól és egy Mr. Twinkle nevű játékmackótól.) Azonkívül kimondottan tapasztalt és rutinos költözők voltunk, ami a ládák kipakolását illeti. Még ebéd előtt sikerült minden cókmókunknak megtalálni a helyét, feltakarítani, és anya azt mondta, amit mindig mondani szokott, amikor elkészül a

könyvespolc bepakolásával: „Az otthon ott van, ahol a könyveid vannak.” Ernest meglehetősen zavarodottan bámult maga elé. Aprólékosan kidolgozott terve alapján a beköltözésnek csak Mrs. Dimbleby pásztorpitéjének elfogyasztása után kellett volna igazán beindulnia. Ehelyett addigra mindenki letette a lantot. Kivéve Graysont, neki az iskolába kellett mennie, mert a Frognal Fiamesnek aznap volt a szezonnyitó mérkőzése. Anya azt javasolta, használjuk ki a szabad délutánt, és menjünk el a sportcsarnokba szurkolni Graysonnak. Anya fiatalkorában pomponlány volt, és most tetszett volna neki, ha Mia és én a nyomdokaiba lépünk. Amikor meghallotta, hogy a Frognal Academyn egyáltalán nincsenek pomponlányok, megrémült, majd motyogott valamit magában az „érzelemszegény britek”-ről, végül feladta a tervét. Inkább csatlakozott Mrs. Dimblebyhez a konyhában, hogy kifaggassa a pásztorpite receptjéről. Nem mintha anya valóban tudott volna főzni, de szívesen keltette ezt a benyomást. És a pásztorpite tényleg jó volt, olyan jó, hogy Mia rövid úton lezártnak tekintette vegetáriánus időszakát. Mrs. Dimbleby hatvan év körüli kövérkés asszony volt, halvány rózsaszínűre festett hajjal (biztosított róla, hogy ez csak egy fodrászbaleset). Szívből jövő nevetése miatt, és mert főtt húsdarabkákkal etette Buttercupot a konyhában, rögtön a szívembe zártam. Az új szobámmal úgyszintén nagyon elégedett voltam. Bár ez volt az első emeleten lévő öt hálószoba közül a legkisebb, de tizenhat négyzetméterével még így is nagyobb volt, mint egyikmásik szoba, amin az elmúlt években Miával kellett osztoznunk, és az első pillanattól kezdve jól éreztem magam benne. Tetszett a fapadló, a beépített polcok és a világos árnyalatú falak, de a legjobb mégis a széles, párnázott ablakpárkány volt, ahonnan ki lehetett nézni a kertbe. A szoba egyetlen hátránya az volt, hogy közvetlenül Ernest és anya hatalmas hálószobája mellett helyezkedett el. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elég vastagok a falak ahhoz, hogy erről éjjelente megfeledkezhessek. Egyébként is nagyon reméltem, hogy Ernestnek nem szokása alsónadrágban szaladgálni a házban, ugyanis nem tudtam, vajon az idegeim elég erősek-e ehhez. A hatalmas hálószobához

természetesen saját fürdőszoba tartozott, Florence, Grayson, Mia és én azon a fürdőszobán osztoztunk, amelyik közvetlenül a lépcsőfeljáró mellett nyílt. Bár két mosdó, valamint tusoló és fürdőkád is volt benne, Florence amellett érvelt, hogy készítsünk fürdőszobai időbeosztást, hogy reggelente ne legyen forgalmi dugó, az ő szavaival élve. Mivel vécéből volt a házban elegendő, és Lottie a tetőtérben saját fürdőszobával rendelkezett, én a magam részéről nem aggódtam a forgalmi dugók miatt. Volt nekem már amúgy is elég aggódnivalóm. Úgy értem, attól eltekintve, hogy aznap este életemben először készültem megidézni egy démont. Anyának azt mondtam, hogy Grayson és néhány barátja játékestet rendeznek, és meghívtak rá. Ez nem is állt olyan távol a valóságtól, és amíg anya nem kérdez rá, hogy milyen játékról is van szó („Á, tudod, olyan démonos, véres meg ilyesmi.”), addig hazudnom sem kell. Anya természetesen egy másodpercig sem habozott megadni rá az engedélyt. Folyton csak azt ismételgette, milyen csodálatos dolog, hogy már nem árulok petrezselymet. Ez a hét hihetetlenül gyorsan eltelt. A Tittle-Tattle Blog már kedden részletesen tárgyalta, hogy Henryvel megyek a bálba. „Mije van neki, ami másnak nincs? Vajon tényleg sikerült elbűvölnie Henry Harpert, vagy Grayson keze van a dologban?” Arról, hogy korábban Sam is elhívott, nem esett szó. Még egy ok arra, hogy Emilyre gyanakodjunk Secrecyvel kapcsolatban. Mert olyasmit természetesen nem írna meg, ami rossz fényben tünteti fel a bátyját. Egy dolog volt, hogy ezt az újdonságot nagydobra verték, de ennél súlyosabb problémának éreztem azt, hogy Florence az egészet elmesélte anyának. Aki persze, ahogy arra számítani lehetett, majd’ kibújt a bőréből örömében, és azonnal el is kérte Florence-től két olyan üzlet címét, ahol állítólag elragadó báli ruhákat árulnak. Most már két problémám is volt: csütörtök délután ugyanis anyának sikerült berángatnia engem az egyik ilyen üzletbe, és igen, a báli ruhák tényleg elragadóak voltak. Különösen, ha az ember az árcédulákra pillantott. De anya mindjárt potyogtatni kezdte a meghatottság könnyeit, amint ott álltam előtte egy fíistkék tüllmonstrumban, és egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy elmagyarázzam neki, hogy az a dolog a bállal

egy álhír volt, mert Henry csak meg akart menteni Pattanásos Samtől. Hát, igen, és most nem tudtam, hogyan magyarázzam el Henrynek, hogy anyukám vett nekem egy háromszáz fontot érő báli ruhát… Magam sem tudtam, hogyan történhetett mindez. Mint ahogy az is rejtély volt számomra, hogyan is lehetnének titkaim, amíg Graysonnal és azzal az áruló Florence-szel élek egy fedél alatt, és az információ megállíthatatlanul áramlik mindkét irányba. De azért jó dolgok is történtek ezen a héten: beiratkoztam a West-Hampstead-White-Crane-Kung-Fu-Clubba, a haladó csoportba. Az első edzés tegnap nagyon tetszett. A tanár, Mr. Arden nem volt olyan jó, mint Mr. Wu, viszont bőkezűbben osztogatta a dicséretet, és nem idegesített kínai közmondásokkal. És nagyobb hangsúlyt fektetett az önvédelemre, mint a Mr. Wu által folyton emlegetett test és lélek egységére, márpedig nekem éppen erre volt szükségem. Ám minden figyelemelterelés ellenére napról napra jobban féltem – elsősorban, mert nem tudtam pontosan, mi vár rám este. A temetői álomra visszaemlékezve a legnagyobb félelmem az volt, hogy képtelen leszek komoly maradni, ha dagályos mondatokat kell elismételnem vagy boszorkányszögeket kell a padlóra rajzolnom. Már nem voltam benne biztos, hogy vajon tényleg olyan jó ötlet volt-e beleegyezni ebbe a dologba. Nem azért, mert időközben félni kezdtem a démontól, ami nem is létezett, hanem mert azok az emberek, akik ilyesfajta szertartásokat végeztek, egyszerűen nem voltak jó társaság. Alvás közben tudatosan távol tartottam magam a folyosótól. Bár a „Hamlet” előadás óta minden éjjel idétlen színházas álmokat álmodtam, amelyekben Florence játszotta Oféliát, de abban a biztos tudatban, hogy senki nem tud áttörni az álmaim védelmére szolgáló akadályon, vagyis senki nem látogathat meg rajtaütésszerűen, mindennek ellenére mindig egész jól aludtam. Amikor Grayson estefelé remek hangulatban visszatért a meccsről, Florence épp úton volt a bálbizottsági ülésre, anya és Ernest pedig lementek Butterrel a parkba. Lottie, Mia és én kihasználtuk Butter távollétét arra, hogy összebarátkozzunk Spottal, a vörös kandúrral. Mrs. Dimbleby példáját követve húsdarabkákkal vesztegettük meg a macskát, és nagyon

elégedettek voltunk, amikor hagyta, hogy megsimogassuk, és közben olyan hangosan dorombolt, hogy az egész kanapé berezonált tőle. Mia boldogan nézett Graysonra. – Spot kedvel minket – mondta büszkén. – Ő mindenkit kedvel, még a nagymamámat is – felelte Grayson a konyhába menet. Utána mentem és megkérdeztem: – És? Nyertetek? – Igen. Természetesen. – Grayson letekerte egy ásványvizes üveg kupakját, és egyetlen húzásra kiitta a tartalmát. – Száznégy hatvankettőre megsemmisítettük őket. – Á, igaz is, egészen megfeledkeztem róla, hogy minden játékot megnyertek, mivel lepaktáltatok egy démonnal. Milyen praktikus! – mondtam, miközben figyeltem, ahogy csobog a víz Graysonba. Mi ez a srác? Teve? – Öhm, a ma estével kapcsolatban… Grayson letette az üveget. – Meggondoltad magad – mondta megkönnyebbülten. – Nem, nem gondoltam meg. Csak tudni akartam, mit vegyek fel. – Mi? – Grayson a szemét forgatta. – Hagyd egyszerűen magadon azt, amit most viselsz! Ez tökéletesen megfelel. – Ezt nem gondolhatod komolyan, vagy igen? – végignéztem a tök koszos költözős szerelésemen. Ráadásul a Freak out and call Mom feliratú pólóm legalább egy számmal kisebb volt a méretemnél. – De hát teljesen mindegy, mi van rajtad – mondta Grayson. – Mégis mióta vagy ennyire lányos? Most tényleg a ruhának kellene lennie a legkisebb problémának. Ebben természetesen igaza volt. Ennek ellenére rengeteg időt töltöttem el a készülődéssel. Ha már randira megyek egy démonnal, akkor legalább jól akartam kinézni. Nem is beszélve más jelenlévőkről, akik kedvéért szívesen csináltam egy kis felhajtást. A trükk abban állt, hogy senki nem jöhetett rá: ezúttal különösen sok energiát fordítottam a külsőmre. Legalábbis ma kontaktlencsét viseltem, nem szemüveget. Ezért is töröltem le inkább a szájfényt. Nehogy Henry azt képzelje, csak miatta van.

Minél közelebb volt az este, annál izgatottabb lettem, és úgy istenigazából nem tudtam megállapítani, mi az oka. Henry? Vagy inkább az a tény, hogy végre-valahára minden kérdésemre választ kapok? Amikor Grayson fél kilenckor leparkolta Ernest Mercedesét Jasper szüleinek szép kis sorháza előtt a Pilgrim’s Lane-en, rémülten állapítottam meg, hogy egy nem is olyan kicsi részem elkezdett örülni ennek az estének. Feltehetően az őrült részem.

23.

A

könyv messze nem nézett ki olyan réginek, mint amilyennek én elképzeltem, és olyan vastag sem volt. Nem volt sokkal több egy kemény fedelű vázlatfüzetnél, melynek megkoptak az élei és megsárgultak a lapjai. Bárki is írta bele az utasításokat a démon alvilágból történő kiszabadítására vonatkozóan, annyi bizonyos, hogy nem a sötét középkorban tette egy kihegyezett varjútollal, hanem sokkal később. Még az is lehet, hogy golyóstollal… de ezt gyertyafényben nem tudtam biztosan megállapítani. Az utolsó oldalakat egybefogó pecsét azonban nagyon réginek és értékesnek tűnt. És vérvörös volt, ahogy illik, éppúgy, mint a már feltört pecsétek maradványai a többi oldalon. – Ez egy másolat a hetvenes évekből – mondta Arthur, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Aha – feleltem. – És csak úgy ott állt Anabeléknél a könyvespolcon? – Természetesen nem – mondta Arthur. – Egy régi íróasztalban találta, amit úgy örököltek. – Természetesen – mondtam. Egy régi íróasztalban, világos. Feltehetőleg egy titkos fiókban, egy mágikus gyűrűvel egyetemben, no meg egy levéllel a Télapótól. – És… gondolkodtál már azon, mit fogsz kívánni, Liv?

Á, igen, a leghőbb kívánság. Meg kell hagyni, ez egy olyan részlete volt ennek a démonidézősdinek, amit tényleg ravasz ötletnek találtam. Az elmúlt napokban következetesen igyekeztem elűzni a gondolataim közül Grayson kívánságát és a Huntington-kórt. De valahányszor megpillantottam Graysont, újra eszembe jutott, amit mesélt, és mindig kirázott a hideg. Még ha volt is rá egy abszolút bombabiztos és logikus magyarázat, mégpedig a valószínűségszámítás, valahogy nem tudtam… – Liv? Izgatottan bólintottam. – Igen, tudom, mit fogok kívánni. Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!” Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek. Granték nappalija (eltekintve a könyvektől) egyébként igazán ízlésesen volt berendezve, legalábbis ha az ember a bútorokat és szőnyegeket a megfelelő helyen képzelte el – ugyanis a falhoz voltak tolva, hogy valaki – Arthur? – egy hatalmas boszorkányszöget rajzolhasson krétával a sötét parkettára. A titokzatos, szögletes jelek, amelyek a boszorkányszöget körülvették, tökéletesen ismeretlenek voltak számomra. A helyiséget gyertyák világították be, amelyek két komódon, a tálalószekrényen és az ablakpárkányokon álltak, némelyik az én véleményem szerint túl közel a függönyökhöz. Jasper és Grayson azzal foglalatoskodtak, hogy további gyertyákat gyújtsanak meg, melyeket aztán az asztalokra tettek. De ettől még nem lett félelmetes a hangulat. Ehhez az a sok bekeretezett fénykép is hozzájárulhatott, amelyekről Jasper kisbabaként, a bátyja pedig kisgyerekként mosolygott le ránk. Istenem, milyen ennivalóak voltak… – Gondold át nagyon pontosan, hogyan fogalmazod meg a kívánságodat! – mondta Arthur, tekintetét a könyvre szegezve. – Mert pontosan úgy is fog teljesülni… És minél bonyolultabb, annál tovább fog tartani, ezt talán még érdemes tudnod.

– Mennyi időbe telt, amíg a te kívánságod teljesült? – Habár én csak úgy mellékesen tettem fel a kérdést, az volt a benyomásom, hogy egy pillanatra mindenki visszatartotta a levegőt, és Arthurra nézett. De ő mintha ezt egyáltalán nem vette volna észre. – Titoktartást fogadtunk a kívánságainkat illetően – mondta anélkül, hogy felpillantott volna a könyvből. Ah, már át is kapcsolt dagályos üzemmódba. Talán egyszer valaki megmondhatná neki: tényleg nagyszerűen néz ki a gyertyafényben, de ez a beszédmodor egyáltalán nem szexi. – Ez egyedül rád és az Árnyhercegre tartozik. – Értem. – Pillantásom Henryre vándorolt, de azonnal el kellett kapnom róla, mivel kicsit félrebiccentette a fejét, így közvetlenül a füle fölött láthatóvá váltak a rózsaszín betűk: „Vad vágy”. Ó, istenem! Gyűlöltem Mrs. Grant könyveit. Miért nem gyűjtött inkább krimiket? – Azok a formulák, amelyeket utánam kell mondanod, többségükben latin nyelven íródtak – folytatta Arthur. – Tehát röviden át kellene vennünk a jelentésüket, hogy ne kelljen a szertartás alatt rákérdezned. – Finoman végighúzta a kezét a könyv borítóján. – Nem sok. Lényegében hűséget fogadsz az Árnyak Urának, amíg az utolsó pecsétet fel nem törjük, és ezt a véreddel pecsételed meg. – Lényegében – ismételtem el. – A szűzi véreddel – fejtette ki Arthur. – Megerősíted, hogy szűz vagy, és az is maradsz, amíg fel nem törjük az utolsó pecsétet. – És arra pontosan mikor kerül sor? Úgy értem, az utolsó pecsét feltörésére? – Azt az Éjszaka Ura idejében tudatni fogja velünk. Felvontam a szemöldökömet. – Nem lehetne egy kicsit pontosabban megmondani? Nem szeretném úgy végezni, mint Gertrude nénikém. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Henryt hallottam kuncogni, de amikor ránéztem, épp a kezét tanulmányozta igen mélyrehatóan. – Úgy értem, nem mintha sürgős lenne – mondtam gyorsan. – Csak a biztonság kedvéért.

– Úgy gondoljuk, az utolsó pecsétet halloweenkor kell feltörni – felelte Grayson Arthur helyett. – Azon a napon, amikor minden elkezdődött... – Na, csodálatos! Most már kezd ő is dagályosan beszélni. – Halgass ide, Liv! – ragadta meg a karomat. – Ha leteszed ezt az esküt, azzal megígéred, hogy tartod magad a játékszabályokhoz, és végigcsinálod ezt az egészet. Hát persze, akartam mondani, de komoly hangja és arckifejezése visszatartottak. – Szeretném, ha tényleg megértenéd. – Arthurra pillantott. – Arthur elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska részletet, de cserébe a kívánságaid teljesítéséért és a rád ruházott hatalomért zálogot adsz a dé… akarom mondani az Árnyak Urának. Odaígéred neki a legkedvesebb és legértékesebb dolgot, amid van, azt, amihez a szíved vére kapcsolódik. – Grayson úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy azonnal mindent otthagyok, és kirohanok az ajtón. – Nem felejtettem el – védekezett Arthur, és mióta ismertem, most először kissé idegesnek tűnt. – Épp most akartam rátérni. Hirtelen megsajnáltam őket. Ezért voltak hát itt még mindig mindannyian. Mert tényleg és őszintén féltek attól, hogy a démon kiválthatja a zálogát, ha nem folytatják a szertartásokat. – A legkedvesebbet és legértékesebbet – ismételte el Grayson. – Ha tehát mégis meggondolnád magad… Megráztam a fejem. Értettem, hogy Grayson rám akar ijeszteni, és merő jó szándékból teszi, de ha most kiszállok, azzal senkin sem segítek. Nem beszélve arról, hogy akkor soha nem tudom meg, mi a titok nyitja. És ami a zálogot illeti: ez sem volt azért olyan meglepő és aljas dolog. Másképpen hogyan is tudná a démon rákényszeríteni az emberekre az akaratát? Hiszen cserébe leghőbb vágyakat teljesített, és mérhetetlen hatalmat adott a kezükbe, és hát istenem, ő mégiscsak démon volt, nem pedig angyal – mégis mire számítottak? Legszívesebben hangosan ki is mondtam volna, amit gondolok, de ezzel talán egy kicsit túl messzire mentem volna. Csak nem kezdek el védeni egy olyan démont, aki nem is létezik! – Van még valami, amit tudnom kellene? – kérdeztem inkább. Démonok nem léteznek. Ez volt az a gondolat, amibe bele

kellett kapaszkodnom: mivel démonok nem léteznek, nem is vehetnek el az embertől semmit, bármit is ígérjen neki. Basta. Grayson rezignáltan megrázta a fejét. Elengedte a karomat. – Akkor kezdjünk hozzá! Minden készen áll – mondta Arthur kenetteljesen, és a boszorkányszög közepén álló kis asztalra mutatott. Az asztalkára egy kehely, papír, ceruza és egy kés volt odakészítve. Egy meglehetősen nagy kés, legalábbis én úgy találtam. Grayson, aki követte a pillantásomat, így szólt: – Arthur apjának a vadászkése. Kézzel kovácsolták. – Ötvenhárom réteg vaddamaszt – egészítette ki Jasper, aki eddig meglepően csendes volt. Még italokat sem kevert. – Éles, mint egy szike. Nagyot nyeltem. – Minél élesebb a kés, annál kisebb a fájdalom – mondta Henry. Ezt nyilván bátorításnak szánta. – Mondtam már, hogy nem bírom a vér látványát? – kérdeztem. – Én sem. – Jasper elfújta a gyufát, amivel előzőleg meggyújtotta az utolsó gyertyát. – Én egyszerűen mindig becsukom a szemem, neked is ezt kellene tenned. – Alkossatok kört, fivérek és nővérek! – szólított fel minket Arthur. Az ajkamba haraptam. Utoljára az óvodában kellett körbeállnunk. Körben áll egy kislányka… De ekkor pillantásom a késre esett, és a nevetés, ami épp kirobbanni készült belőlem, rögtön visszavonulót fújt. – Öten törték fel a pecsétet, öten tették le az esküt, és öten fogják kinyitni a kaput, ahogyan az meg van írva – mondta Arthur. – Azért gyűltünk ma össze, hogy ismét teljessé tegyük a kört, és megújítsuk az eskünket. És akkor valami különös dolog történt. Ha valaki előre elmeséli nekem az egészet, esküdni mernék, hogy a földön fetrengtem volna a nevetéstől. De nem így történt. Nem tudom, hogy a sok gyertya okozta-e, vagy az ünnepélyesen komoly hangulat, vagy esedeg mégis Grayson figyelmeztetése, de valamiért gombóc nőtt a torkomba, amikor elismételtem, amit

Arthur felolvasott. Meg sem próbáltam lefordítani, amit mondtam, csak annyit tudtam, hogy a sanguis szó vért jelent, és ez a szó fordult elő messze a leggyakrabban, az összes ragozott formájában. Időnként a többieknek is el kellett ismételniük valamit, ilyenkor szinte hangtalanul mormolták maguk elé a szöveget, egészen máshogy, mint Arthur, aki a saját részét hangosan és érthetően intonálta, olyan átéléssel, mintha színpadon állna. Végül oda kellett lépnem az asztalhoz, és fel kellett írnom a kívánságomat a papírra. Bár elég sokáig tartott – biztosra akartam menni –, a többiek türelmesen megvárták, amíg elkészülök. Azt kívánom, hogy ne létezzenek démonok, és így senkinek ne is árthassanak. Jó, ez talán nem a legbriliánsabb kívánság, de jelen körülmények között mégis elég ravasz ötletnek gondoltam. Mivel egy paradoxon volt, legalábbis arra a valószínűtlen esetre, ha mégis léteznének démonok. És paradoxonok segítségével mindig ki lehet fogni a rosszindulatú, természetfölötti hatalmakon, ezt tudtam a vonatkozó szakirodalomból. Arthur egy gyertya lángjába tartotta az összehajtogatott papírlapot, és felolvasott egy latin mondatot a könyvből, miközben a papír égett és a hamufoszlányok a földre szállingóztak. És ezzel vége is volt. Sokkal gyorsabban áttértünk az este kellemetlen részére, mint gondoltam. – Hűséget fogadunk neked, akinek ezer neve van, és akinek az éjszaka az otthona – mondta Arthur, és ünnepélyesen átnyújtotta nekem a tőrt. – És eskünket vérünkkel pecsételjük meg. Tétován a magasba tartottam a tőrt. Miért épp most jutott eszembe ez a versike? Ha az anyád meggyötör, legyen a kezedben tőr… – Pontosan hol? – kérdeztem. – Legjobb, ha a tenyeredet vágod meg – mondta Henry. – Az gyorsabban gyógyul, mint az ujjhegyed. De ne túl erősen! Ez a holmi tényleg pokoli éles. Ha akarod, segítek.

– Nem, semmi gond. Megoldom. – Mély lélegzetet vettem, és rányomtam a kés hegyét a tenyeremre a hüvelykujjam alatt. Azonnal kicsordult a vérem. Aú. – És most? – Ebbe. – Grayson odatartotta a kelyhet, ami addigra már meg volt töltve valami vörös folyadékkal. Pfujjj! Kavargó gyomorral figyeltem, amint a vágásból kis patakban vér folyik végig a kezemen, és belecsöpög a kehelybe, kettő, három… – Ennyi elég lesz – mondta Grayson, Henry pedig odatartott nekem egy zsebkendőt, hogy rányomhassam a sebre. Csípett kissé, de annyira nem volt vészes. Nem minden büszkeség nélkül adtam tovább a kést Graysonnak. Amikor sorban mindenki belecsöpögtette a vérét a kehelybe – Jasper tényleg behunyt szemmel –, elérkezett a legrosszabb rész: Arthur egy darabig körbeforgatta a folyadékot a kehelyben, hogy minden szépen összekeveredjen, aztán mindenkinek innia kellett belőle egy kortyot, és azt kellett mondani, hogy sed omnes una manet nox, bármit is jelentsen ez. (De mindenkinek van egy éjjeli keze? De éjjel minden kéz egy? Tényleg nagyon gyenge voltam latinból.) Erősen koncentráltam, hogy le tudjam nyelni a kotyvalékot anélkül, hogy érezném az ízét, de ez egyáltalán nem volt egyszerű. Kis híján megborzongtam. Ha ez vörösbor volt, akkor ezennel örök időkre meggyűlöltem, még akkor is, ha nincsen véríze. De legalább nem kezdtem el öklendezni. A többiek egyértelműen lazábbak voltak nálam, látszott, hogy már van rutinjuk. Sőt, Jasper két kortyot is ivott, feltehetőleg a bor fertőtlenítő hatásában bízva. – A kör immár ismét teljes, ó, Árnyak és Sötétség ura! – mondta Arthur, és elégedett arcot vágott. – Várjuk az utasításaidat, hogy feltörhessük az utolsó pecsétet, és beválthassuk az ígéretünket. – De nyugodtan hagyhatsz magadnak még egy kis időt. – Ezt természetesen Jasper mondta, akinek feltétlenül el kellett rontania az ünnepélyes zárszót. Neki is állt sorban elfújni a gyertyákat. – Most mi van? Nincs igazam? Még nyugodtan várhat, amíg megnyerjük az odavágót.

24.

S

zép vagy?6 – kérdezte Hamlet, mire Florence – egy törékeny jelenség egyszerű ruhában, barna fürtjei szalagokkal feltűzve – zavartan visszakérdezett: – Hogyan, fenséges úr? – Klassz, nem? Ő a tökéletes Ofélia – suttogta Lottie mellettem anélkül, hogy tekintetét levette volna a színpadról. De Florence egyáltalán nem volt olyan tökéletes. Hamlet legnagyobb bosszúságára ugyanis mindjárt elmondta az ő szövegét is: – Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel. – Öhm, igen, pontosan, Ofélia – mondta Hamlet. – Én is épp ezt akartam mondani! Florence finoman elmosolyodott. – Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel? Hamlet a homlokát ráncolta. – Igen, természetesen…

6

.

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi 3. felvonás, 1. szín, Arany János fordítása

Többet azonban nem mondhatott, mert Florence ismét a szavába vágott. – Mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerítővé! – A számból veszed ki a szót! – mondta Hamlet. – Én egykor szerettelek, de immár nem vagy más, mint egy buta liba, aki ellopja a szövegemet. – Egy nagyon… modern feldolgozás – suttogta Lottie lelkesen. – A díszlet is avantgárd, a Steam Punk, a folklór és a minimalizmus keveréke… hihetetlenül extravagáns. – Nem mondod komolyan – súgtam neki vissza. A díszlet rettenetes volt. Semmi nem illett össze, és legfőképpen semmi nem illett Hamlethez. Aki most baromi mérges volt Florence-re, amiért az egyik kezét a mellkasára téve kárörvendően felkiáltott: – Lenni vagy nem lenni! – Most már elég! Nem azt a szegény Polóniuszt kellene leszúrnom, hanem téged! – ordította Hamlet, majd nyakon ragadta Florence-et, és háttal egy a díszlet részét képező élénkzöldre festett ajtónak nyomta. – Á, minek is nekem tőr, a puszta kezemmel foglak megfojtani. – Most kissé mintha Othellóra hasonlítana – mondta Lottie lenyűgözve. – Hé, hová mész, Liv? És mióta tudsz repülni? – Csak álmomban tudok – tájékoztattam, és céltudatosan elindultam a levegőben a zöld ajtóm felé anélkül, hogy egyet is csaptam volna a szárnyaimmal, ugyanis nem voltak szárnyaim. Amikor megérkeztem a színpadra, Lottie hangosan tapsolni kezdett, Florence pedig, akinek a feldühödött Hamlet még mindig a torkát szorította, krákogva így szólt: – Nem én vagyok a legszegényebb és legnyomorultabb nő, te seggfej, nem nekem jaj, hanem neked! – Azzal beletérdelt Hamlet gyomrába. Tulajdonképpen meg mertem volna esküdni, hogy ma éjjel véres damasztpengékkel fogok álmodni, vagy esetleg szarvakat viselő lényekkel, amelyek különös krétarajzokból emelkednek ki, hogy elvegyék tőlem a legkedvesebb dolgot, amim van, de nem, ehelyett ezekben a béna, végtelenített Hamlet-álmokban találtam magam, amelyek egész héten kínoztak. Hogy ez mit árul el a lelkiállapotomról, azt inkább nem is akartam tudni.

Csak jussak ki végre innen! Félrelöktem Florence-t és Hamletet, hogy elfordítsam a gyík formájú ajtógombot, és kilépjek a folyosóra. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, jótékony csend borult rám. Óvatosan körülnéztem. Úgy tűnt, rajtam kívül senki sincs itt, legalábbis ameddig el tudtam látni. Henry fekete ajtaja megint az enyémmel szemben helyezkedett el, Grayson ajtajának közvetlen szomszédságában. Rettegett Freddy méltóságteljes mozdulattal lehajtotta a csőrét, amikor odaintettem neki. Álmomban bármikor meglátogathattam volna Graysont, mert ismét a birtokomban volt egy személyes tárgya. Délután kihalásztam a szennyesből az egyik sötétkék iskolai egyenpólóját a sok közül, amelyekből legalább egytucatnyi lehetett neki, így ennek az egynek a hiányát biztosan nem fogja észrevenni. De nem feltételeztem, hogy Grayson álmai ma este a segítségemre lesznek. Tétován fel-alá sétálgattam egy darabig, anélkül, hogy úgy igazán tudtam volna, tulajdonképpen mire is várok. Vagy kire. Fogalmam sem volt, mennyi ideje alszom már. Grayson és én röviddel éjfél előtt értünk haza, és azonnal le is feküdtünk aludni. Haza – különös érzés. Még nem igazán volt rám semmilyen hatással. Egyelőre olyan volt, mintha Spenceréknél lennék vendégségben. Az álombéli folyosón semmi nem mozdult. A faragott baglyokkal díszített, égszínkék ajtó mellett, amiről úgy hittem, Mia álmainak bejárata, felfedeztem egy karácsonyi díszbe öltöztetett boltajtót erdei fenyőből. Piros bársonyszalagokkal átkötött fenyőgirland futott körbe az ajtókereten. Mielőtt még kibetűztem volna, mi van a táblácskára írva, már tudtam, kié ez az ajtó. „Lottie szerelmes sütisütödéje – kérem, a szállítók a hátsó bejáratot használják!” Meghatottan felsóhajtottam. Lottie olyan édes volt! Épp le akartam ülni a küszöbére, közvetlenül egy fagyöngyág alá – nagyon praktikus, ha Henrynek újabb alkalomra lett volna szüksége, hogy megcsókoljon (nagyszerűek ezek az angolszász karácsonyi szokások!), amikor közeledő léptekre lettem figyelmes. De nem Henry volt az, ahogy pedig titokban reméltem, hanem Anabel.

– Kerestelek – mondta bájos hangján. Én is kerestem volna őt, ha tudtam volna, hol keressem, mert legutóbbi találkozásunk óta nagyon szerettem volna még többet megtudni tőle. Akárcsak előző alkalommal, most is elképesztően jól nézett ki. Farmert viselt és lapos sarkú balerinacipőt, hozzá mélyen kivágott pulóvert, ami ugyanolyan színű volt, mint a szeme: intenzív türkizkék. – Sajnálom, hogy legutóbbi találkozásunkkor nem voltam elég komoly – mondtam. Ez mondjuk nem egészen volt igaz, de be akartam vágódni nála. Csak azt reméltem, hogy nem mondja ki még egyszer a Lulila szót, különben nem kezeskedem magamért. – Semmi baj. – Anabel halványan elmosolyodott, de feszültnek tűnt. – Figyelj, lehet, hogy nincs sok időnk. Tudom, hogy ma este letetted az esküt. – Gyorsan körülnézett. – Ezért is akartam találkozni veled. Szerintem ez… tényleg bátor tett volt. – Hát, igen… – Valahogy én is így gondoltam. – Bátor és önzetlen! Neked köszönhetően talán mégis minden jó véget ér! Már ha nem követed el ugyanazokat a hibákat, amiket én. Gyere! Mutatok valamit. Lopva Henry ajtajára pillantottam. – Hová megyünk? – kérdeztem bizalmatlanul. – Nem messzire. – Anabel elindult előttem. Követtem egy darabon a folyosón, majd befordultunk egy másik folyosóra, és egészen egy kétszárnyú ajtóig mentünk, ami hatalmas arany vasalataival és gótikus csúcsívével leginkább egy templomkapura hasonlított. Így külsőre egyáltalán nem illett Anabelhez, akitől valami finomabbra számítottam. De ő teljesen magától értetődő módon nyitotta ki az egyik ajtószárnyat, majd felém fordult. – Hol vagy már? – Ez a te álmaid bejárata? De én azt hittem… hiszen nincs is nálam egyetlen tárgyad se. – Arra nincs is szükséged, ha személyesen hívlak meg, és kísérlek át a küszöbön – mondta Anabel. – Ó! Mint a vámpíroknál?

Anabel értetlenkedve ráncolta a homlokát. A jelek szerint nem igazán ismerte a vámpírok szokásait. Na, jó, az ő szakterülete a démonok világa volt. – Gyere! Ez érdekelni fog. És segít megérteni néhány összefüggést. Ha ez így van, semmire sem vágytam jobban, mint hogy megértsek néhány összefüggést. Átléptem a küszöbön, be egy napsütötte kertbe: fák, bokrok és tarka virágágyások egy nagy füves terület körül, ami smaragdzöld volt, gyommentes, és tökéletesen volt lenyírva, vagyis tipikus angol gyep. Valamivel hátrébb egy házat pillantottam meg. A bokrok közül egy kis fehér kutya futott elő, és felénk iramodott. Egy labda volt a szájában, amit várakozással telve tett le Anabel elé a fűre, mielőtt a farkát csóválva felugrott volna gazdájára. – Jól van, Lancelot, te kis betyár! – Anabel összeborzolta a kutya bundáját, és felnevetett. Csak most tűnt fel, hogy eddig mindig feszültnek, hajszoltnak és rémültnek láttam. Jól állt neki a nevetés. Kivette a kutya szájából a labdát, és belehajította egy virágágyásba. A kis állat majdnem felbukott nagy igyekezetében, hogy elkapja a játékát. Örvénylő kis szőrcsomóvá változott a zöld gyepen. Körbenéztem a kertben. – Mit akartál nekem mutatni? Anabel arcáról lehervadt a mosoly. – Őt. Lancelotra mutatott, aki felkapta a labdát, és most felénk sprintelt. – Ő volt a legjobb barátom. De most… nézd meg! Ebben a pillanatban Lancelot felvonított, és hirtelen összerogyott. Rángatózva feküdt a füvön. – Ó, istenem, mi baja? – Oda akartam menni a kutyához, de Anabel megragadta a karomat, és visszatartott. – Elpusztul. – Micsoda? – kérdeztem rémülten. – Az én hibám. Ő vette el tőlem, érted? Amiért megszegtem a játékszabályokat. Azért mutatom meg, hogy ne kövesd el ugyanezt a hibát.

Az „ő” nyilván a démont jelentette. Ebben a pillanatban még akkor sem nevettem volna, ha Anabel azon a vicces nevén nevezi. – De mi… hogy tehette… miért? – dadogtam tehetetlenül, miközben a kiskutya görcsök között fetrengett a földön. Még néhányszor összerándult, azután kinyújtotta a lábait, és többé nem mozdult. – A valóságban sokkal tovább tartott – mondta Anabel tompán. – Reszketve állt a szobám ajtaja előtt, amikor felébredtem, szörnyű fájdalmai voltak, és egész idő alatt a karomban feküdt, és engem nézett, mintha azt akarná… – Anabel hangja megbicsaklott. – Az állatorvos azt mondja, belső vérzése volt. – Ez… annyira sajnálom – suttogtam. – De nem értem… Azt hiszed, a démon ölte meg a kutyádat? – Lancelot volt a zálogom. – Anabel letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Őt ajánlottam fel a leghőbb vágyamért cserébe. Amikor megszegtem a szabályokat, elvette tőlem. Képtelen voltam levenni a szemem a fűben heverő petyhüdt kis testről. A kutya volt Anabel számára a legkedvesebb és legértékesebb? Úgy értem, én végtelenül szerettem Buttercupot, de Miát, anyát és Lottie-t még jobban szerettem (még ha nem is feltétlenül ebben a sorrendben). És apát is, ha jobban meggondolom. De még ha Anabelnek nem is volt olyan jó a kapcsolata a családjával, mi volt a helyzet Arthurral? Legutóbbi találkozásunkkor nem azt mondta, hogy Arthur az ő nagy-nagy szerelme? Igyekeztem összpontosítani. – Pontosan mi történt? – kérdeztem, és titokban megfogadtam, hogy hangosan és sokáig fogok ordítani, ha Anabel válasza ismét a szokásos célozgatásokban és félmondatokban merül ki, amelyeket soha nem mondott végig. De Anabel ezúttal meglepett. – Szexeltünk – mondta, és közben egyenesen a szemembe nézett. – Megfogadtam, hogy egészen a játék végéig megőrzöm a szüzességemet, de… nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos. És arról is meg voltam győződve, hogy soha senki nem szerez róla

tudomást. De őelőtte semmit nem lehet titokban tartani. Annyira dühös volt, elkergetett… – …és megölte a kutyádat – fejeztem be helyette a mondatot. És mindezt csak azért, mert Anabel már nem volt szűz? Ez tényleg elég durva reakciónak tűnt. Mióta katolikusok a démonok? És ez már csak azért is igazságtalan volt, mert mindig kettőn áll a vásár. – A dé… ööö… mármint ő miért nem Arthurra volt dühös? – Arthur – lehelte Anabel, és ismét könnyek gyűltek a szemébe. – Ez volt a legrosszabb… hogy fájdalmat okoztam Arthurnak. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy rám nézett. – Hogyhogy Arthurnak… ? – Zavartan bámultam Anabelre. Aztán hirtelen felfogtam. – Nem is Arthurral feküdtél le! – mondtam. – Valaki mással! – Most végre értelmet nyert a sok hebegés-habogás, és minden roppant egyszerűnek tűnt: Anabel titokban lefeküdt valakivel, a démon észrevette, és beárulta. A kérdés már csak az volt, kivel feküdt le. És miért, ha egyszer Arthur volt… hogyan is fogalmazott? …az élete cunamija? Akkor tehát mégiscsak volt valami azokban a pletykákban, amiket a Tittle-Tattle Blog terjesztett a közte és az azóta elhunyt expasija között szikrázó levegőről. Anabel átható pillantással mért végig. – Mint mondtam, csak azt akartam, hogy tudd. Tartoztam neked ezzel. Mert végül is én vagyok az, aki belerángattam ebbe a fiúkat, és aztán téged is. Hát persze! Ezt időközben már tényleg alaposan megértettem. A „Minden az én hibám” Anabel kedvenc mondatai közé tartozott. De nyilván jót tett neki, hogy beszélhetett erről. Furcsamód mintha felfrissült volna tőle. Egyetlen kézmozdulattal eltüntette a fűről az élettelen kutyát, és a semmiből egy piknikpokrócot varázsolt elő, amit leterített a gyepre. Egy piknikkosár és néhány párna tette teljessé a képet. – Mi… ? – motyogtam. – Hidd el, ha valahogy visszacsinálhatnám, megtenném – mondta Anabel, miközben egy vázát helyezett el a pokrócon, benne virággal. – Arthur és én olyanok vagyunk, mint azok a

szerelmespárok a könyvekben, örökre egymásnak teremtve, a halálon is túl. Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda… Bizonyára ő is kiválóan alakította volna Oféliát, megvolt a hangjában a kellő adag tragikum. Mivel úgy tűnt, mintha elkalandozott volna, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy feltegyek neki egy fogós kérdést. Azt tettem fel neki, amelyik először eszembe jutott. – Ez a könyv, amit otthon, a pincében találtál, tulajdonképpen honnan van? Anabel felemelte a fejét. – Ó, a könyv! Arthur rögtön tudta, hogy valódi kincsre bukkantunk. Hogy ez a könyv meg fogja változtatni az életünket. Oké. Erre később még feltétlenül vissza kell térnem. De előbb még tisztáznom kellett egy apró részletet. – Az exbarátod, ez a Tom… – kezdtem. – Ó, Tom?– Anabel mintha megdöbbent volna. Azután bólintott. – Értem, biztosan a Tittle-Tattle Blogban olvastál róla, és most azt gondolod… – Kis szünetet tartott. – Persze, világos, mindenki ezt gondolja. Arthur is. Akkor most mi van? Ez azt jelenti, hogy nem is Tommal feküdt le? Akkor kivel? És különben is… – Arthur mindig is rettenetesen féltékeny volt Tomra, gyűlölte őt – mondta Anabel. – Mert ő volt az első fiú, aki megcsókolt. – És Tom most halott? – Ahogy ezt kimondtam, lúdbőrözni kezdett a karom. – Igen – ismerte el Anabel halkan. – Júniusban halt meg autóbalesetben. Nem az ő hibája volt, egy részeg teherautósofőr ütötte el. A lúdbőrzés kiterjedt az egész testemre. A többi eseményt is hozzászámítva ez azért már tényleg kicsit sok volt a különös véletlenekből. Anabel eligazgatta a piknikpárnákat. – Ahogy mondtam, mélyen megbántam, amit tettem – mondta. – És azóta mindent megteszek, hogy a kapcsolatunk Arthurral ismét olyan legyen, mint korábban. Bár ő azt állítja, megbocsátott, de néha, amikor a szemébe nézek… – Anabel maga

köré fonta a karját. – Még mindig felismerem benne a fájdalmat, amit okoztam neki. És az a fagyos pillantás, mintha kést döfne a szívembe. – Minden jel szerint épp úgy kedvelte a patetikus kifejezéseket, mint Arthur. Mégis megsajnáltam. Igazán mélységesen boldogtalannak tűnt. – És attól félek, soha többé nem néz már rám úgy, mint régebben – suttogta. – Én… Ó, már jön is! Hátrafordultam. Tényleg Arthur volt az, aki épp akkor lépett be a kapun, egy üveg borral a kezében. A haja úgy csillogott a napfényben, mintha színaranyból lenne. És ekkor hirtelen késztetésem támadt, hogy elfussak. – Kérlek, ne mondd el neki, miről beszélgettünk! – Anabel idegesen elmosolyodott, és kifésült egy hajtincset az arcából. – Ez most az igazi Arthur, vagy csak álmodsz róla? Anabel nevetett. – Az igazi Arthur az ágyában fekszik Hampsteadben, legalábbis remélem. – Mégpedig egyedül! – erősítette meg Arthur. Anabel három lépéssel előtte termett, és a nyakába ugrott. – Nézd csak, ki van itt! – mondta, és rám mutatott. – Meg akartam köszönni neki. – Helló, Liv. – Csak képzeltem, vagy tényleg mintha diadalittas pillantást láttam volna felvillanni a szemében? – Milyen érzés az óra hősnőjének lenni? – Arthur letette a borosüveget, és mindkét kezével átölelte Anabelt hátulról. Gyengéden félresöpörte a lány haját a tarkójáról, és csókokkal halmozta el a nyakcsigolyáját. – Annyira hiányoztál, édesem. Kínosan feszengve néztem oldalra. – Bocsáss meg, Liv! – mondta Anabel. – De… három hete Svájcban lakom, több mint ezer kilométerre innen. Csak álmunkban találkozhatunk. – Igen, de ez annyival jobb, mint szkájpolni! – Arthur nevetve húzta magához közelebb Anabelt. – Szeretnél velünk piknikezni? – Öhm, nem, inkább nem zavarnék. – Bár volt még egy csomó megválaszolatlan kérdésem, de egyelőre elég információt gyűjtöttem ahhoz, hogy továbbgondoljam a dolgokat. Arthur lehúzta Anabelt a pokrócra.

– Nagyon okos magatartás – mondta, Anabel pedig még hozzátette: – Viszlát, Liv! Abból, ahogy kinyitottam az ajtót, és Anabel kapuján át ismét kiléptem a folyosóra, már semmit nem vettek észre.

25.

M

ár messziről láttam, hogy Henry ott áll a zöld ajtó előtt, és hallottam, hogy Lottie-val vitatkozik, aki az ajtóban állt, és szemmel láthatólag nem akarta őt beengedni. Csípőre tette a kezét, és az ünnepi dirndlijét viselte a fekete taftkötényével. – Az istenek létezése? – kérdezte Henry. Lottie a fejét rázta. – Nagyon jó gondolat, de nem. Nem ilyen elégikus. Próbáld meg még egyszer! Tehát, mi nem biztos? Henry felsóhajtott. – Goethe valamelyik verséből van? – Nem. – Lottie oldalra biccentette a fejét, és kacéran meghúzkodta a csípőjén az éktelen nagy taftszalagot. – Se nem Goethe, se nem Schiller. – Elég, ha felteszed a kérdést, Lottie, ne adj tippeket! – utasítottam rendre, miközben Henry odaperdült hozzám, és így szólt: – Hát itt vagy végre! – Ah, szívesen beszélgetek vele. Olyan udvarias fiú… – Lottie szélesen rám mosolygott. – És minden éjjel eljön. Ez az alattomos gyík-ajtógomb megharapta az ujját, ezért el kellett látnom a sérülését, és közben összebarátkoztunk.

– Igen, ez tényleg alattomos része az ajtózáradnak – fordult hozzám Henry. – Mióta vannak a gyíkoknak fogaik? – Amióta meg kell akadályozniuk, hogy illetéktelenek behatoljanak az álmaimba – feleltem. – Ez itt egy vámpírgyík. Egy gyilkos vámpírgyík. És szemmel láthatólag megbízhatóbb őr, mint a dadusom. – Tudtad, hogy Henry szeret sütni? – Lottie anyai büszkeséggel teli mosollyal ajándékozta meg Henryt. – Rendkívüli módon érdekelték az egész évben fogyasztható vaníliás kiflijeim, cserébe elárulta nekem a diós süteménye receptjét. Azonkívül megkérdezte, hogy tudok-e keringőzni, és hogy meg tudnám-e tanítani neki. Hát nem édes? Egy másodpercig szóhoz sem tudtam jutni. Nyilván most érkezett el a pillanat, amikor fel kell vonnom a szemöldökömet, és gúnyosan kell néznem Henryre. Ő zavartan vakargatta az orrát. – Mit meg nem tesz az ember, hogy megoldjon egy rejtélyt – motyogta maga elé. – Ne add fel, kicsikém! Egy csöppet robusztusabban kellene gondolkodnod, vagy még inkább: népiesebben – mondta Lottie bátorítóan. – Tehát próbáld meg még egyszer: Mi nem biztos? Felháborodva kaptam levegő után. – Te nem az igazi Lottie vagy, te csak egy álombéli Lottie vagy, akit őrként alkalmazok. Ha nem végzed rendesen a feladatodat, akkor kirúglak, és felveszem Mr. Wu-t. Ő nem csak a tigrismancstechnikához ért kiválóan, de behálózni is sokkal nehezebb. Még hogy diós sütemény! Pah! Lottie vérig volt sértve. – Azt hittem, több udvariasságra és tiszteletre neveltelek – mondta. – Be akarsz jönni? Ugyanis nagy a huzat. – Nem, még maradok egy kicsit. Csukd be az ajtót! – parancsoltam szigorúan. – És ne engedj be senkit! Hallod? – A németek hálája? – kérdezte Henry gyorsan, mielőtt Lottie bemehetett és becsukhatta volna az ajtót. Lottie sajnálkozva rázta a fejét. – Azt mondtam, népiesebben. – Lottie!

– Jól van, na! Viszlát, Henry! – Lottie végre rendkívül lassan és tiltakozó sóhajtások kíséretében becsukta az ajtót. – A németek hálája? – ismételtem el, amikor végre kettesben maradtunk. Henry legyintett. – A neten találtam, valami Churchill-kiáltványban. Ott volt szó a németek hálátlanságáról, mint biztos dologról. – Tehát úgy gondoltad, hogy fordítva a németek hálája nem biztos? – Felnevettem. – Ez aztán a kacifántos megoldás! De mi köze ennek Hanshoz? – Ó, a francba! Ez tényleg nehéz rejtvény. Százszor rákerestem az interneten úgy, hogy beírtam a Hansot és a nem biztost, de… ó! – Úgy tűnt, eszébe jutott valami, mert felragyogott a szeme. – Mi van? – De nem németül! – Kezével a homlokára csapott. – Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – És? Most mit fogsz tenni? Felébredsz, és bekapcsolod a számítógépet? Vagy előveszed a nadrágzsebedből az álommobilodat, és utánanézel itt és most? – Nevettem, mire Henry is elnevette magát. – Egész jó kedved van ahhoz képest, hogy épp most léptél be az elveszett lelkek klubjába – mondta azután. – Te pedig egészen pesszimista vagy, ha már most hagyod elveszni a lelked – vágtam vissza. – Habár… – Hirtelen eszembe jutott az, amit csak nemrég tudtam meg Anabeltől, és rögtön abbahagytam a nevetést. – Te ismerted Anabel exbarátját, azt a Tomot? – Tom Hollandot? Hát persze, egy osztállyal fölöttem járt. Miért? – Hát, mert… – Mert Arthur gyűlölte őt, és most halott. Nem, ezt nem mondhattam. Tétovázva harapdáltam az alsó ajkamat. – Nem kellene elmennünk egy kellemesebb helyre? – Henry kérdőn nézett rám. – Például átmehetnénk ezen a zöld ajtón? – Ügyes próbálkozás – mondtam. – Akkor legalább sétáljunk egy kicsit! – Henry mosolyogva felém nyújtotta a kezét. Egy másodpercig haboztam, aztán megfogtam. Egyszerűen túl jó érzés volt.

Lassan bandukoltunk végig a folyosón. Amikor ahhoz a sarokhoz értünk, ahol korábban elkanyarodtunk Anabellel, megkérdeztem: – Szerinted mi fog történni, ha feltörjük az utolsó pecsétet? Henry megvonta a vállát. – Hiszen magad is hallhattad ma: az Árnyak Ura összetöri a láncait, felemelkedik a kiontott vérből, és köszönetét fogja kifejezni azok irányába, akik hűségesek maradtak hozzá. Mégis mikor hallottam volna ezt? – Ez elkerülhette a figyelmemet – mondtam. – Á, igaz, te nem beszélsz latinul. Mindenesetre a cruorvért jelent – de a sanguis-szal ellentétben ez erőszakkal kiontott vért jelent… – Nem gondolod, hogy ez csak metaforikusan értendő? Úgy, mint a lánc összetörése… úgy értem… mi volt ez? – Zajt hallottam, olyan volt, mint egy ajtópánt halk nyikordulása. – Fogalmam sincs – mondta Henry, majd elengedte a kezemet, és átkémlelt a vállam fölött. – De talán jobb lenne, ha egy olyan helyet keresnénk, ahol zavartalanul beszélgethetünk. Például nálad. Hátrafordultam. Ajtók, ameddig a szem ellát. De sehol nem láttam mozgást. Akkor vajon miért éreztem úgy, mintha valaki figyelne? – Gyere! – Henry karon ragadott, szerintem egy picit túl durván, és ismét a saját ajtóink irányába húzott. Normális esetben ellenkeztem volna, de most szívesen követtem. – De ugye nincs itt senki? – Ezt soha nem lehet tudni – felelte, és most első alkalommal, mióta ismertem, kissé mintha elkeseredett lett volna a hangja. – Ha valakinek elegendő képzelőereje van, és elég jól tud koncentrálni, akkor álmában bármilyen alakot magára ölthet. – Tudom. – Végtére én is voltam már gyöngybagoly. A képzelőerőm kiváló volt, csak a koncentrációval akadtak gondjaim. Ám a folyosó tökéletesen üres volt. A kérdés már csak az volt, vajon miért szaporázta meg Henry a lépteit? És miért suttogott? Ez nem igazán segített megnyugodnom. Aztán még egyszer átnézett a válla felett.

– Ha elég ügyes vagy, akár egy másik emberré is átváltozhatsz vagy egy tigrissé, egy szúnyoggá, egy csillárrá, egy fává, egy fuvallattá… Például én is nézhetnék ki úgy, mintha Henry lennék, és lehetnék valójában valaki más. Ó, istenem! Ez már tényleg a lehető legrosszabb dolog volt, amit megnyugtatásképpen mondhatott. Menet közben fürkészően bámultam rá, pillantásomat végigfuttatva arca körvonalain, a sűrű szempillával keretezett szürke szemeken, az egyenes orron, a finoman ívelt szájon és a kis gödröcskéken a szája sarkában. Nem, ez Henry volt. Egészen biztosan. – Psszt! – Henry megtorpant. Én is hallottam. Valami suhogást. Mintha egy függönyt húztak volna félre. Henry karjába kapaszkodtam. Aztán újra hallottam. Igen, mintha valamilyen textília lett volna. Vagy, mint amikor valaki összeszorított fogakkal vesz levegőt. Nehéz volt megmondani, honnan jön. De mindegy, honnan… már túl közel volt. Henry ismét elindult előre, és magával húzott, én pedig nagyon örültem, hogy ezt tette, mert a térdeim azzal fenyegettek, hogy felmondják a szolgálatot. Ez jellemző volt: valahányszor álmomban üldözött valaki, a térdeim hajlamosak voltak kocsonyává változni. És a padló ilyenkor hirtelen homokká vagy mély hóvá változott, és csak lassított felvételen tudtam előrehaladni. Utáltam az ilyen álmokat. Már megint ez a különös suhogás. Hogy is volt ez azzal a fuvallattal? Tényleg lehetséges, hogy az embert egy fuvallat üldözze? Egy suhogó fuvallat… amelyiknek fogai is vannak? – Neked nem tűnik úgy, mintha valahogy sötétebb lenne, Henry? Henry nem felelt. Visszaértünk az ajtóinkhoz, de nem állt meg, hanem néhány méterre tovább húzott egy pink színű faajtóhoz, ami tele volt festve virágokkal. Még a kilincsgombnak is virág formája volt. – És egyre hidegebb is van. – Én magam is észrevettem, hogy lassan kezdett hisztérikussá válni a hangom. – Vagy csak képzelem? Kérlek, mondd, hogy ezt az egészet csak képzelem!

– Sokkal jobbat mondok: ezt az egészet csak álmodod. – Henry megérintett az ujjaival egy sárga virágot. Olyan volt, mintha megcsiklandozná, legalábbis kuncogást hallottam. A retesz hátrahúzódott, és Henry elfordította a kilincsgombot. Egy pillanatig haboztam. – Gyere bátran! Tetszeni fog. – Henry behúzott magával. Az ajtó bevágódott mögöttünk, kizárva a folyosót és azt, ami talán ott ólálkodott valahol. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. De csak egy másodpercre. Valami nedves dolog ütközött az arcomnak, és ijedtemben felsikkantottam. Aztán megláttam a szappanbuborékokat. Száz meg száz szappanbuborékot! Egy fűvel benőtt, dombos táj fölött lebegtek, ahol a legkékebb ég pompázott, amit valaha láttam. A színek itt egyébként is olyan intenzívek voltak, mintha valaki ütközésig tekerte volna egy televízió színerősség-szabályzóját. Mindenfelé virágok nyíltak, a fák levelei nem csak zöldek voltak, hanem ittott sárgák és rózsaszínek, és a távolban láthatóvá váltak egy kastély tornyai. Aranyszínű tornyok. Mindössze néhány méterre tőlünk egy körhinta forgott az It’s a small world című Disney-dal finom kis zenélődoboz-hangjaira. A körhinta egyik tarka lován önfeledten mosolyogva ott ült egy kis szőke lány, és élvezte, ahogy körbe-körbe jár. Úgy tűnt, a sikoltásom ellenére sem vett észre minket. – Hol vagyunk, az Óz, a nagy varázslóban? – kérdeztem, és letöröltem a nedvességet az arcomról, amit a szappanbuborék hagyott maga után. – De akkor miért legel amott elöl Shaun, a bárány? Ó, és odanézz! Egy lufifa. – Mondtam, hogy tetszeni fog. – Henry nevetett. – Üdvözöllek Amy rózsaszín álomvilágában. Hát nem csodálatos itt? – Elvonszolt a körhintától egy hatalmas almafa árnyékába, amely egyidejűleg virágzott, és pirospozsgás almákat termett. És néhány narancsot is, ha jól láttam. – Ki az az Amy? – A kishúgom. – Henry büszkén mutatott a körhinta felé. – Négyéves, és a világon neki vannak a legnyugodtabb álmai, amint láthatod. Néha eljövök ide, amikor besokallok, vagy amikor az az

érzésem, hogy a világ egyszerűen csak rossz. Itt mindig minden rendben van. Itt nem történik semmi. Kérsz almát? Megráztam a fejem. – Álmunkban nem is érezzük az ízét. – Ez csakis a képzelőerődön múlik. – Henry vigyorgott. – De én sem vagyok jó ízlelés és szaglás terén – vallotta be. Majd hirtelen előrehajolt, és megszagolta a hajamat. – Nagy kár. Éreztem, ahogy a pír az arcomba szökik, és felsóhajtottam. – Mi volt az odakint? – Feltehetőleg semmi jó. – Megvonta a vállát, és leereszkedett a fa tövébe egy mohapárnára. – És hogyhogy be tudtam jönni ezen az ajtón? Nem is ismerem a húgodat, és nincs nálam egyetlen személyes tárgya sem. – Milyen praktikus, hogy velem voltál! – Egy nagy szappanbuborék landolt Henry hajában anélkül, hogy kipukkadt volna. – Máskülönben talán még most is odakint tévelyegnél, kétségbeesetten rázogatnád a kilincseket, és félnél. – Ne szórakozz! Tényleg félelmetes volt. – Leültem Henry mellé, és a térdem köré fontam a karomat. – Gondolod, hogy ott vár ránk az ajtó előtt? Ha igen, hogyan kerülünk ismét haza? – Ki mondta, hogy innen ki kell mennünk? Itt is maradhatunk, amíg fel nem ébredünk. A szappanbuborék még mindig ott volt. – There is one moon and one golden sun7 – énekelte Amy a körhintán. – And a smile means friendship to everyone8. – Igazán nagyon aranyos – mondtam. – Te is nagyon aranyos vagy – mondta Henry az arcomat fürkészve. – Néha fel sem tudom fogni, milyen aranyos. A szívem gyorsabban kezdett verni. És nem igazán egyenletesen. – Már amikor először megláttalak, a repülőtéren a sajtoddal, akkor is aranyosnak találtalak. 7

Egy hold van és egy aranyló nap…

8

És egy mosoly, mit minden barát megkap.

Na, remek, most még lélegezni is nehezemre esett. És amikor odahajolt hozzám, teljesen elakadt a lélegzetem. A gondolat, ami az imént még átvillant az agyamon, atomjaira hullott. Valami a repülőtérrel… Zürich… Sankt Gallen nem egészen közel volt Zürich-hez? És… istenem, milyen gyönyörű szeme van Henrynek! Ha most meg akarna csókolni… lehet, hogy előtte… jobb lenne… Gyorsan kinyújtottam a kezemet, és a mutatóujjammal beleböktem a hajában lévő szappanbuborékba. Henry szeme csodálkozva tágra nyílt. – Bocsáss meg, de furán nézett ki. Mintha egy kifordított desszertes tál lenne a fejeden – motyogtam, és csalódottan sóhajtottam, amikor ismét felegyenesedett ültében. Mintha soha nem tervezte volna, hogy megcsókol. Talán tényleg nem is tervezte. És min is gondolkodtam éppen? Valami fontos dolog volt. Mögöttünk paták dobogását hallottam, és a következő pillanatban két póni vágtázott el előttünk, egy barna-fehér foltos, és egy egészen fehér. Amikor Amy meglátta lobogó sörényüket, gyöngyöző kacagásban tört ki, olyan őszintén nevetett, ahogy csak a kisgyerekek tudnak. A légzésem kicsit megnyugodott, de a fejemben továbbra is vadul kavarogtak a gondolatfoszlányok. Hirtelen túl sok volt számomra ez az egész. Ezek a titkok, amelyek napról napra mintha egyre csak szaporodtak volna. Az álmok, amelyek minden logikát nélkülöztek. Henry, aki rózsaszín vattacukorrá változtatta az agyamat, amint a közelembe került. Anabel és az ő különös vallomása. Arthur, aki úgy nézett ki, mint egy angyal, bennem azonban valami oknál fogva félelmet keltett. És ez a… valami ott a folyosón. Megdörzsöltem a szemem. Egyszerre borzasztóan fáradtnak éreztem magam, annak ellenére, hogy épp aludtam. – Minden rendben? – érdeklődött Henry. Mély lélegzetet vettem. Azután szántszándékkal az egyik gondolatfoszlány után nyúltam, amelyik ott körözött a fejemben, és odahúztam a fényhez. – Tom Holland – mondtam. – Igaz, hogy Arthur gyűlölte őt? Henry felvonta az egyik szemöldökét.

– Ezt nevezem elegáns témaváltásnak! – mondta. – Hogy gyűlölte-e? Nem tudom, ilyen messzire azért nem mennék. De nem kedvelte, annyi biztos. Őszintén szólva, Tom nem is volt igazán népszerű, mondjuk inkább úgy, hogy egy arrogáns seggfej volt. Arthur eléggé féltékeny volt rá, mert korábban Anabellel járt. Tom kihasználta ezt, és amikor csak tudta, provokálta Arthurt. Egyszer úgy összeverekedtek, hogy amikor közbeavatkoztunk, Grayson kapott egyet a szeme alá. Ha Anabelről van szó, Arthur mintha nem lenne egészen beszámítható. Tényleg bálványozza azt a csajt. – Hm – töprengtem el. – Még most is? Anabel mesélt nekem a… öhm… szabályszegéséről. Gondolod, hogy Arthur meg tudta bocsátani neki? Úgy értem azt, hogy megcsalta? Henry a homlokát ráncolva nézett rám. – Liv… Arthur az egyik legjobb barátom. Tutira nem fogok veled róla beszélgetni, főleg nem az intim dolgairól. És mégis hol találkoztál te Anabellel? Nem, nem, nem – csak semmi viszontkérdés! Én kérdeztem először. És nagyon örültem, hogy a változatosság kedvéért ismét képes voltam világosan gondolkodni. – De… szerinted nem különös, hogy Tom Holland halott? – firtattam tovább a dolgot. Henry oldalra pillantott. – A teherautósofór állítólag ittas volt. Ez rettenetes, de előfordul az ilyesmi. – Tudom. De az nem lehetséges, hogy ezzel az autóbalesettel Arthur leghőbb vágya teljesült? Vonakodásából arra következtettem, hogy ez a gondolat már az ő fejében is megfordult. Azután lassan megrázta a fejét. – Arthur nem kedvelte Tomot, igen, ez igaz, de ezért a halálát kívánni… nem. Arthur nem ilyen. Ebben a pillanatban hangos csattanás hallatszott, és egy éles női hang harsogta túl a körhinta zenélődoboz-muzsikáját. – Melyik neveletlen kölyök hagyta szét ezeket az átkozott legókockákat? A hang tulajdonosát kerestem, azt, aki ezt mondta, vagy sokkal inkább ordította. De senkit nem láttam.

– Azt akarjátok, hogy kitörjem a nyakam? Apátok örülne neki! – tombolt a hang. Mintha minden irányból egyszerre érkezett volna. – Akkor örökre megszabadulna tőlem, és boldog lehetne azzal a nőcskével. A körhinta megállt, és Amy már nem látszott önfeledtnek, inkább kissé nyugtalan volt. – Mi van… ? – akartam kérdezni, de amikor Henry felé fordultam, észrevettem, hogy eltűnt. Felpattantam. Hová az ördögbe lett? Sehol sem láttam. – Henry? Henry?– kiáltottam, miközben eluralkodott rajtam a pánik. – Kérlek, gyere vissza! Ez nem vicces! De Henry eltűnt, és nem is került elő. – Tűnj el! Hagyj itt meghalni! – kiáltotta a női hang, és Amy odaát, a körhintán összerezzent. – Úgysem fogok senkinek se hiányozni, senkinek! És azután, mintha valaki egyszerűen kihúzta volna a csatlakozót, sötét lett körülöttem. A talaj kicsusszant a lábam alól, és a mélybe zuhantam.

Szeptember 18. Florence Spencer Callum Caspersszel megy az őszi bálra. Ha most azt kérdeztétek magatoktól, hogy „Callum KICSODÁVAL?", akkor pontosan úgy jártatok, ahogy én. Először utána kellett néznem, hogy Callum egyáltalán a mi iskolánkba jár-e. De oda jár. Már hat éve. Hoppá! Előbányásztam nektek egy fényképet az évkönyvből, amelyen a tavalyi matekszakkör tagjai láthatók – Callum balról a második. Tehát, kedves népszerűtlen hobbit űző, fura csikófrizurával rendelkező, jelentéktelen fiúk: ne búsuljatok, számotokra is van még remény. Egy napon megkérdezheti tőletek az iskola legcsinosabb és

legnépszerűbb csaja, hogy el akartok-e menni vele a bálba. És akkor egyszerűen lazán kisimítjátok a homlokotokból azt a béna sörényeteket, és igent mondotok. Ezt tette ugyanis Callum Caspers is (nevezhetnénk C. C.-nek is, az jobb lenne?) – és a sörény máig nem csúszott vissza. Sőt, Callum így, Florence oldalán egyszerre már nem is tűnik olyan jelentéktelennek és népszerűtlennek. De valahogy mégse értem. Florence tényleg BÁRKIT megkaphatott volna. Na, jó, egy kivételével… És talán épp itt van a kutya elásva: Florence vajon bele van zúgva Arthur Hamiltonba? Talán kiszámolta, mennyi esélye lehet leváltani Arthur oldalán Anabelt, a tavalyi bálkirálynőt? És hogy rövidre zárja a dolgot, egyszerűen megkérdezte az első arra járót, hogy elmegy-e vele a bálba, amikor megtudta, hogy Anabel külön ezért hazautazik Svájcból? Nos, ha így történt, akkor a mi kis C. C.-nknek egyszerűen mázlija volt. Egyébként a távkapcsolatok tekintetében általában véve és ebben a konkrét esetben is maradok a korábbi álláspontomnál: elképzelhető ugyan, hogy Arthur és Anabel a bál kedvéért még egyszer hancúroznak egyet, de előbb-utóbb akkor is szakítani fognak. Gondoljatok arra, amit mondtam: még bőven karácsony előtt meg fogják változtatni a kapcsolati státuszukat a Facebookon „egyedülálló"-ra – és akkor ismét minden lehetségessé válik. Addig is: élvezd, C. C.! És fel a fejjel, Florence! Viszlát A ti Secrecytek P.S. A tűzvédelmi megbízottal folytatott kitartó küzdelemnek hála a bálbizottság zöld utat engedett a

színpadi tűzijátéknak és a ködgépeknek – jó előérzetem van, emberek! Amint túléltétek a bál hivatalos részét, és Cook igazgatónő meg Mrs. Beckett elhúzzák a csíkot a keringőjükkel együtt, végre jöhet a rock! Ez lesz a legszédületesebb báléjszaka, amit a Frognal valaha látott. P.P.S. Alább csatolok egy listát azokról a felsős fiúkról, akik eddig még egyszer sem választottak maguknak partnert a bálra. Többek között Tejszínes Szeletke Jasper Grant. Én csak azt mondom: csapjatok le rá, csajok! (Bár katasztrofálisan táncol. De ugyan kit zavar ez?)

26.

V

adul kalapáló szívvel és izzadságban úszva riadtam fel. Hála istennek felébredtem. A levegőben még ott lógott egy kiáltás visszhangja. A hold fénye bevilágította az új szobámat, és hálával telve állapítottam meg, hogy ott van alattam a puha matrac, ami sokkal jobb volt, mint a feneketlen mélységbe zuhanni, miközben semmi más nem vesz körül, csak fekete üresség. Ám csak kábé egy szempillantás erejéig élvezhettem a megkönnyebbülést, azután dörömbölést hallottam a folyosóról, a szobám ajtaját feltépték, és anya rohant oda az ágyamhoz. – Mi történt, egérkém? Megütötted magad? – Tessék? – Zavartan pislogtam a lámpafényben. Mindössze néhány másodpercen belül megjelent Mia, Butter, Grayson, Florence és végül még Ernest is. – Egy betörő? – kiáltott fel Mia. – Szellemet láttál? – kérdezte Florence ugyanabban a pillanatban. – Spot felugrott az ágyadra? – Egy denevér volt, ugye? – Ernest összekötötte a hasán a fürdőköpeny övét. (Nagyon jó, tehát éjjelente nem közlekedett félpucéran a házban.) – Csak semmi pánik. Ebben az évszakban gyakran betévednek a házba… Ó, de hát zárva van az ablak!

Az egyedüli személy, aki semmit sem kérdezett (eltekintve Buttertől), az Grayson volt. Csak nézett, mintha pontosan tudná, mi történt. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, és abbahagyjam a zihálást. Az a tény, hogy közben tágra nyílt szemmel bámultak rám, és kérdésekkel halmoztak el, nem volt igazán a segítségemre. Mit kerestek itt mindannyian? – Kiabáltál – magyarázta Mia. Rettenetesen hangos kiáltás lehetett, ha még két szobával odébb is meghallották. A jelek szerint egyedül Lottie nem ébredt fel rá, aki két szinttel feljebb lakott. – Csak valami butaságot álmodtam – motyogtam magam elé, kerülve Grayson tekintetét. Butter vigasztalón nyalogatta a kezemet. – De mit? Hogy elevenen megnyúztak? – Florence úgy nézett rám, mintha még soha nem látott volna nálam szánalmasabbat – joggal: zilált, szétizzadt hajammal, kinyúlt alvós pólómban egészen biztosan nem nyújtottam valami szemet gyönyörködtető látványt. – Ó, ó, nem azt szokták mondani, hogy amit az ember az első éjszakán álmodik az új otthonában, az valóra válik? Ezt szokták mondani? Hát, akkor remek kilátásaim vannak, gondoltam. – Az nem lenne jó. – Mia megsemmisítő pillantást vetett FIorence-re. – Különösen, ha Liv egy baltás gyilkosról álmodott, aki le akart téged mészárolni. – Szegény kis egérkém! Kérlek, mostantól álmodj valami szépet, jó? – Anya ásított, és megsimogatta a hajamat. – És ha nem, akkor legalább maradj csendben! – tette hozzá Florence morogva. – Kis híján megállt a szívem. – Még csak fél négy van. Azt javaslom, mindenki menjen vissza az ágyába, és próbáljon meg még egy kicsit aludni – mondta Ernest. – De te talán inkább hagyd égve az éjjeli lámpádat! Jó, Liv? Ezt biztosra vehette. Egészen az államig felhúztam a takarót, mert hirtelen borzasztóan fázni kezdtem. – Ne haragudjatok! – mondtam fáradtan. – Tényleg nem akartalak felébreszteni benneteket. Jó éjt!

Szép sorjában kioldalogtak a szobámból. Csak Grayson fordult vissza az ajtóból, és rám nézett. – Mi van? – förmedtem rá, amikor kábé tíz másodperc elteltével még mindig hallgatott. Pizsamanadrágot viselt, és bár szörnyen össze voltam zavarodva (vagy talán éppen azért), nem tudtam nem észrevenni kisportolt felsőtestét. – Sajnálom – mondta. – Nem kellett volna belerángatnom téged. – Mielőtt még ellentmondhattam volna neki, becsukta maga mögött az ajtót. Fáradtan zuhantam vissza a párnák közé. Nem az ő hibája volt, csakis az enyém. Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek. De nem voltam. És már a legkevésbé sem élveztem a dolgot. Gyors egymásutánban felvillantak emlékezetemben a képek: a félelem Anabel hangjában, a haldokló kutya a fűben, Arthur diadalittas pillantása, és az a láthatatlan valami, ami követett minket Henryvel a folyosón. Akkor ez most már minden éjjel így fog menni? Tom Holland története tényleg elgondolkodtatott, és egészen megingatta abbéli meggyőződésemet, hogy démonok márpedig nem léteznek. Tegyük fel, hogy Henry tévedett, és Arthur tavaly halloweenkor tényleg Tom halálát kívánta – mekkora volt annak a valószínűsége, hogy ez a fiatal és életerős srác a rákövetkező kilenc hónapon belül meghal? Szerintem kevesebb mint egy százalék, sőt bőven egy százalék alatt. Ez megmagyarázná, Arthur miért vette olyan komolyan a dolgot, sőt, miért ragaszkodott hozzá olyan konokul: meg volt győződve arról, hogy Tom balesete a démon műve volt. És ezt meg is tudtam érteni. Átfordultam a másik oldalamra, és kimerültén lehunytam a szemem. A következő napokban nem szabad törődnöm az ajtóval, különben még megőrülök, gondoltam. Inkább minden éjjel Hamlettel álmodok, mint még egyszer holmi láthatatlan üldözőkről vagy éppen egy zuhanásról a semmibe. És szürke szemű fiúkról, akik csak úgy eltűnnek, ha romantikusra fordulnak a dolgok. Ideje volt ismét átengedni az irányítást a józan eszemnek. Mindenesetre úgy tűnt, Henry nem csak álmomban tűnt el, hétfőn az iskolában sem jelent meg, bárhogy is kerestem. Eleinte

csak nyugtalan voltam, de amikor kedden sem bukkant fel, ez a nyugtalanság enyhe hisztériába csapott át. Mit tudtam én ezekről az álmokról és a törvényszerűségeikről? Talán elkapta az a susogós rémség, és… Vagy Henry egyszerűen csak megbetegedett, én meg kezdtem megbolondulni. Mivel komolyan elgondolkodtam azon, vajon a huzatos álombéli folyosókon meg lehet-e fázni. Ennyit a józan észről. Amikor szerda reggel még mindig semmi nyoma nem volt, Henrynek, pedig extra sokáig bogarásztam a szekrényeknél, villámként csapott belém a felismerés, mennyire hiányzik. És hogy képtelen vagyok tovább bírni ezt a bizonytalanságot. Le kell győznöm a büszkeségemet, és meg kell kérdeznem Graysont. Ha Grayson nem tud segíteni, akkor ma éjjel átmegyek a zöld ajtón, dacolva korábbi elhatározásommal. Ott talán megtalálom Henryt. Ebben a pillanatban meghallottam a hangját. – Hipnotizál a szekrényed, sajtos lány? Már egy perce ugyanazt a pontot bámulod. Henry láttán annyira megkönnyebbültem, hogy kis híján megadták magukat a lábaim. Természetesen egyetlen ütős válasz sem jutott eszembe. – Henry! – Még éppen csak vissza tudtam fojtani egy sóhajtást. Henry mosolygott. – Te is hiányoztál – mondta. A szeme csillogott, de nem kerülték el a figyelmemet az alatta húzódó sötét karikák. – Hol voltál? – tört ki belőlem. Kinyitotta a szekrényét, és kivett belőle néhány könyvet. – El kellett intéznem valamit otthon. – Kissé habozva még hozzátette: – Anyukám nehéz időszakon ment át. De most már minden rendben van. Vajon az anyukája hangja hallatszott át Amy tarkabarka kislányálmán? Neveletlen kölykök – ez nem éppen olyasmi, amit az ember szívesen hall az anyja szájából. – Hirtelen csak úgy eltűntél, és minden elsötétült – motyogtam, és elnyomtam a késztetést, hogy megérintsem, hogy meggyőződjek róla, tényleg Henry az. A biztonság kedvéért karba tettem a kezem.

Becsengettek. – Sajnálom… felébredtem… És aztán Amy is. – A szükségesnél kissé hevesebben csapta be a szekrénye ajtaját. – Szívesen elmagyaráztam volna, de az elmúlt éjjeleken nem mutatkoztál a folyosón. – Egyszerűen fel is hívhattál volna – mondtam. – Úgy értem, napközben. Elgondolkodva nézett rám. – Igen, felhívhattalak volna – mondta végül. – Mennem kell… bioszból dogát írunk. Aktív és passzív transzport a biomembránban. Szoríts, hogy jól sikerüljön! A következő pillanatban eltűnt a tömegben, és máris kezdett hiányozni. Ha Persephone nem bukkant volna fel, hogy az orrom alá tartsa a mobilját egy őt ábrázoló fotóval, amint gyékényzöld báli ruhában pózol, talán még utána is futottam volna. Most először voltam hálás Persephone jelenlétéért. Éjjelente azonban senki nem mentett meg attól, hogy kettőnkről töprengjek. Egy örökkévalóságba telt, amíg el tudtam aludni, és amikor végre sikerült, nem voltak ugyan rémálmaim (és már csak egyszer kellett elviselnem a „Hamlet”-et úgy, hogy Florence játszotta mindkét főszerepet), de mindenhol felbukkant a zöld ajtó. Újra meg újra ott tartottam, hogy most már kinyitom, de aztán végül visszariadtam. Nem, nem fogom ennyire megkönnyíteni a dolgát! Ha Henry akar velem beszélni, akkor azt megteheti napközben is. Hiszen tudja, hol érhet el… Ettől eltekintve az ember sohasem tudhatja, kivel vagy mivel találkozhat azon a folyosón. De úgy tűnt, Henry kerül engem. Néhányszor találkoztam Arthurral és Jasperrel, de mivel ilyenkor mindig Persephone társaságában voltam, csak mosolyogtak, és jelentőségteljes pillantásokkal bombáztak. Ez ugyan minden alkalommal a szívinfarktus szélére sodorta Persephonét, de engem legalább kicsit felvidított. Az álmok még hagyján, de valahányszor a Jasperék hálószobájában megtartott szertartásra gondoltam, nevetnem kellett. Az éjszakák a végtelenbe nyúltak, a nappalok viszont meglepően gyorsan teltek el, nem utolsósorban azért, mert annyira sajátságos és új dolog volt Spenceréknél lakni. De jobban

működött, mint gondoltam. Talán azért, mert anya és Ernest olyan nyilvánvalóan boldogok voltak egymással. Hogy őszinte legyek, még soha nem láttam anyát ilyen boldognak. Így Miának és nekem egyre nehezebb volt úgy tennünk, mintha még mindig utálnánk Ernestet. Bár továbbra is kerültük a közvetlen megszólítást, de néha, ha nem ügyeltünk eléggé, csak kicsúszott a szánkon egy „Ernest” a „Mr. Spencer” helyett. És egy mosoly. Graysonhoz is gyorsan hozzá lehetett szokni. Bár volt neki két-három kellemetlen tulajdonsága, mint például az, hogy nem tette vissza a tejet a hűtőbe, vagy hogy jókora fogkrémpacákat hagyott a mosdókagylóban, egyébként jó lakótársnak bizonyult. Főleg Butter imádta, mert mindennap tombolt vele a kertben, és még akkor is lelkesen beszélt a kutya képességeiről, amikor az szétharapta a kosárlabdáját. Hétköznap, úgy tűnt, nem túl sok időt tölt Emilyvel, de azt rögtön lehetett tudni, mikor van Emily a telefonnál, mert olyankor Grayson hangja egészen megváltozott, és amint tudott, elvonult a szobájába. (Amiért mindenki nagyon hálás volt, nekünk tökéletesen elég volt anya és Ernest szerelmes csacsogása is.) Minden reggel munkába menet Ernest először Florence-et, Miát és engem tett le az iskolánál, aztán ugyanezt megcsinálta anyával a vasútállomáson. Grayson biciklivel ment suliba, ami jó volt, mert az autóban már nem jutott volna neki hely. Lottie élvezte, hogy három emberrel (és egy kandúrral) több családtag fölött kell anyáskodnia, mint eddig; bevásárolt minden élelmiszert, gondoskodott a vacsoráról, a rendről és a süteményillatról az egész házban, és mint mindig, most is kizárólag jó hangulatot árasztott. A hét végére még Spot és Buttercup is békésen hevertek egymás mellett a kanapén. Ha Florence nem idegesített volna néha borzasztóan, akkor már szinte gyanúsan teljes lett volna a harmónia. De szerencsére ez ügyben megbízhattam benne. Azzal a kifogással, hogy ő „csak segíteni” szeretne, mindenbe beleszólt: a házi feladatokba, a kutyanevelésbe, a ruhaválasztásba, az alvásidőbe – és a 16. születésnapom megtervezésébe. Pedig abban nem is volt semmi terveznivaló. A szülinapok körül nálunk soha nem volt különösebb felhajtás. Volt néhány

ajándék, egy torta, apa kötelező telefonhívása, és esténként mindig elmentünk moziba – a tökéletes nap! Úgy voltam vele, hogy szívesen megkínálom Florence-t, Graysont és Ernestet tortával, de ezen kívül nem láttam rá okot, hogy az idén bármit változtassunk. Csakhogy nem számoltam Florence-szel. Péntek délután dühtől tajtékozva rohantam haza a suliból, hogy saját kezűleg fojtsam meg. Florence épp anyával, Miával és Lottie-val üldögélt a konyhában, és bridzsezni tanította őket. Ez az idilli látvány volt a hab a tortán. Félresöpörtem a kártyalapokat, és mindkét kezemmel megtámaszkodtam az asztalon. – Hogy lehet az, hogy Persephone Porter-Peregrin azt állítja, meg van hívva a születésnapomra? – Ordítva akartam mondani, de alig jött ki több a számon sziszegésnél. Mióta ismertem, Florence most először tűnt ijedtnek. Kábé egy másodpercig. – De egérkém! – mondta anya. – Megkértem Florence-t, hogy hívja meg néhány barátodat. – És egyértelműen Persephonéval töltőd a legtöbb időt az iskolában – mondta Florence. – Tehát úgy gondoltam… – Elment az eszed? – Most már közelebb voltam az ordításhoz. – Persephone az őrületbe kerget! Mindenhová követ, és szakadatlanul beszél hozzám! Ha legalább valami érdekeset mondana! De nem – részletesen leírja nekem az összes báli ruhát, amit nem vett meg! Nincs ember, aki ezt kibírná. Legalább a születésnapomon szeretném, ha megkímélnétek tőle! – Egérkém – mondta anya ismét. – Florence azt mondta, az ember életében csak egyszer tizenhat éves. És igaza van. Ezért úgy gondoltuk, hogy kicsit jobban megünnepeljük ezt a napot, nem csak egy tortával. – Ami természetesen szintén lesz – vetette közbe Lottie. – És léggömbök is lesznek! – Ugyanis pikniket rendezünk – mondta anya büszkén. – Egy eredeti angol pikniket a parkban, a családdal és az összes új barátoddal! Csupa klassz dolgot meg játékot találtunk ki. Emily magával hozza a krokettjét… – …Emily?– kaptam levegőért.

– Igen, mint Grayson barátnőjét természetesen őt is meghívtuk. Hiszen ő gyakorlatilag a családhoz tartozik. – Nekem pedig el kell cipelnem Daisy Dawnt – mondta Mia, és rám kacsintott. – Öhm, úgy értem, elcipelhetem. – Nagyszerű lesz! – Anya arcán sugárzó mosoly terült szét. – Már Henry is igent mondott, és Charlesnak talán sikerül grill… – Henry? – Igen, egérkém, az a fiú, akivel a bálba mész. Már annyira örülök, hogy megismerhetem. – Anya a homlokát ráncolta. – Kérlek, ne mondd, hogy ő is az őrületbe kerget! – Nem! – De igen. Nem. Csak egy kicsit. Alig kaptam levegőt. Vajon ki mindenkit hívott még meg Florence? A táncpartnerét, akit a matekszakkör anonim mélységeiből rángatott elő? Emily zavart bátyját, Samet? Himpelchent és Pimpelchent? Jaspert és Arthurt? A londoni szimfonikusokat? És talán Secrecyt, hogy készítsen fotókat emlékbe? – De hát csak jó szándékból tesszük – mondta anya. Érezte, hogy a dühöm kezd elpárologni, és a kezemre tette a kezét. – És most áruld el nekem: mi az, ami ennyire felizgat? Gyönyörű nap lesz, amit meg is érdemeltél! – De… de… nem tehetitek ezt csak úgy… ez… – dadogtam. – Tudom. A te helyedben én is meg lennék lepve. – Florence szerényen elmosolyodott. – De nem kell megköszönnöd, tényleg szívesen tettem. – Végül is az ember életében csak egyszer tizenhat éves – ismételte el anya. És Lottie még hozzátette: – Már mindannyian annyira várjuk! Feladtam. Ők nyertek. Ha egy kis szerencsém van, a születésnapomon esni fog az eső, és kútba esik a piknik. Végtére is Londonban voltunk, és ősz volt. – Megyek, összepakolom a holmimat a kungfuedzésre – mondtam rezignáltan.

27.

M

inden reményem dacára a születésnapomon, szeptember 30-án derült őszi nap pirkadt ránk ragyogó kék éggel, akárcsak egy képeskönyvben. A napfény a déli órákra huszonöt fok fölé melegítette fel a levegőt, és tényleg nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek eszébe jutott piknikezni. Mivel Lottie, Florence, Ernest és anya Charles segítségével már a kora reggeli óráktól kezdve azon fáradozott, hogy a fél háztartást kicipelje a parkba, sikerült lefoglalnunk az egyik legszebb helyet egy dombon, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Én csak akkor jöhettem, amikor már minden készen állt, és miután kiszabadítottam magam Persephone forró öleléséből (a szülinapi ajándéka egy karkötő volt, amibe belevésette, hogy Bestfriendsforever, és magának is csináltatott egy ugyanilyet), el kellett ismernem, hogy tényleg megérte a fáradság. A forgatókönyvet bármelyik puccos életstílus-magazin megirigyelhette volna, az ízlésesen elhelyezett plédekkel és párnákkal, a gázzal töltött léggömbökkel és a finomságokkal, amelyeket Lottie művészien elrendezett egy fehér étkészlettel megterített kerti asztalon. Még egy színben a többi tárgyhoz illő partiszalagot is kifeszítettek két fa közé Sweet Sixteen felirattal. Na, jó, talán itt-ott kicsit túlzásba estek.

– Jaj, istenkém! – mondta Emily Graysonnak. – Ezek csak nem az ezüst gyertyatartóitok? Bizony azok voltak, és a hatalmas virágcsokor egy valódi kristályvázában foglalt helyet. Az ételt szép Wedgwoodporcelánból vettük magunkhoz, és egy ezüst pezsgőhűtőben francia pezsgő várta, hogy természetesen igazi pezsgőspoharakból megigyuk. Grayson megdörzsölte a homlokát. – Az ember csak egyszer tizenhat éves – jelentette ki aztán. A jelek szerint már ő is megtanulta Florence mantráját. Emily rosszallóan horkantott. – Nem kedvelem ezt a csajt – súgta oda nekem Mia, és elcsent egy lazackrémes-uborkás szendvicset. – De mindjárt ellátom néhány célzottan hamis információval. Ha valami megjelenik közülük a Tittle-Tattle Blogon a következő napokban, akkor tudni fogjuk, hogy ő Secrecy. Épp egyetértésemet akartam kifejezni, de ekkor megpillantottam Charlest, amint egy napernyővel a hóna alatt felfelé kaptat a domboldalon. Mögötte Henry nyúlánk alakját fedeztem fel, és a gyomrom bukfencet vetett. Nagyot nyeltem. – Nagyon rossz néven vennéd, ha már nem lennék immúnis a fiúkra, Mia? – Értelmetlen volt tovább tagadni a dolgot. Mia oldalról rám sandított, és felsóhajtott. – Legalább jó érzés? Nehéz megmondani. Pillanatnyilag igen. Egyszerűen csak azért, mert Henry ott elöl a mezőn, a napfényben közvetlenül felém igyekezett, és mert a világon senki nem tudott úgy mosolyogni, mint ő. És mert… – Liv, hagyd már abba! – sziszegte Mia. – Úgy bámulsz, mint egy szerelmes birka! Összerezzentem. – Ennyire látszik? Ez borzasztó. – Aztán pedig olyasmit mondtam, amit aznap még nagyon megbántam: – Ha ma még egyszer így bámulok, azonnal meg kell böknöd, vagy hozzám kell vágnod valamit, megígéred? – Ezer örömmel – mondta Mia, és mivel ő mindig betartotta, amit ígért, három órával később a bordáim környéke kék és zöld

volt, ráadásul különféle hajítólövedékek, úgymint több gesztenye, egy teamécses és egy áfonyás muffin áldozatává váltam. Vagy inkább „máfonyás áffin”, ahogy Lottie mondta Charles társaságában. Valahányszor Lottie-ra pillantottam, azonnal tudtam, mit ért Mia szerelmes birka alatt. Máskülönben azon kaptam magam, hogy lassan, de biztosan kezdem élvezni a pikniket. Az étel fantasztikus volt, különösen a scone, és az indiai currys falatok, amiket Lottie varázsolt elő. Az ülésrend ügyes átszervezésének hála (végtére is én voltam az ünnepelt) még az is sikerült, hogy Persephonét védőbástya gyanánt beékeljem anya és Henry közé. Így anya nem tudott kínos kérdéseket feltenni Henrynek – vagy ami még rosszabb, véres részleteket mesélni neki a születésemről. Jut eszembe, Henry teljesen oda volt meg vissza Lottie-tól, valószínűleg azért, mert annyira hasonlított az álombéli Lottie-ra. A „Találd ki!” játékban nagyon jót mulattunk Ernesten, aki Winston Churchillnek tartotta magát, miközben a valóságban Britney Spears volt, Grayson pedig Frodo szerepében meglepően ügyes pantomim-előadást produkált. A földön fetrengtünk a nevetéstől, kivéve Emilyt. Mint kiderült, ő egyáltalán nem ismerte „A gyűrűk urát”, mert merő időpocsékolásnak tartotta a fantasy-regényeket. Mia Silber nyomozó időközben arra a véleményre jutott, hogy Emilyből hiányzik a báj és a könnyedség ahhoz, hogy alkalmas legyen Secrecy szerepére. De talán ez a kissé merev, rideg magatartás csak ügyes álca volt. Amikor a végén mindenki elénekelte nekem a „Happy Birthday”-t, még azok az emberek is, akik mellettünk piknikeztek, el kellett ismernem, hogy mindent együttvéve igazán jól sikerült a születésnapom. Később majd nem szabad elfelejtenem megköszönni Florence-nek. Bár most ismét túlzásba esett, amikor mindenkit felszólított, hogy vegyen részt a krokettezésben. Én nem vállalkoztam rá, inkább segítettem Charlesnak és Lottie-nak összeszedni a koszos edényeket és bepakolni a ládába, miközben anya és Ernest elment sétálni Buttercuppal a parkban, Mia és Daisy pedig almával etette a tolakodó mókusokat.

Charles merengve nézegetett egy félig megevett áfonyás muffint. – Bár még soha nem hallottam a máfonyáról, de imádom. – A máfonyát? – Lottie zavartan bámult rá. – Én sem ismerem. De az unokafivérem, Golfwang egy Nagymáfony nevű faluban lakik. Úgy döntöttem, kettesben hagyom őket, és inkább összeszedem az üres poharakat. – Segíthetek? – érdeklődött egy hang a hátam mögül, és ijedtemben majdnem elejtettem egy pezsgőspoharat. Hol az ördögben tanult meg Henry így lopakodni? Rám mosolygott. – Odaát a krokett kibírhatatlan. Florence bénázik, Emily Grayson ütőtartását kritizálja, Persephone pedig épp részletesen ismertette, milyen a báli ruhád. A lehető legrészletesebben. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Azóta sem beszéltem vele a bálról… – Hihetetlen, mennyi kacat kell egy ilyen ruhához, taft, tüll, gyöngyök, fodor, rózsák, a füstkék négy különböző árnyalata… – Henry kérdőn nézett rám. – És mi a fene az a kupola vonalú ruha? – A tény, hogy van báli ruhám, még nem jelenti azt, hogy tényleg el is kell mennem ebbe a bálba – mondtam gyorsan, és amikor ő erre felhúzta az egyik szemöldökét, még sietősebben hozzátettem: – Csak azért van… mert… Florence elmesélte anyának, hogy elhívtál… és akkor egyszer csak ott volt ez a ruha… és én sem tudom, mi az a kupola vonalú ruha. – Mély lélegzetet vettem. Nem, ez így nem lesz jó. – Akárhogy is – próbáltam valamelyest méltóságteljesen lezárni a témát –, tudnod kell, hogy ez nem jelent semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy elmegyek-e a bálba. – Ez igazán nagy kár – mondta Henry. – Mivel már kiválasztottam azt az érdemrendet, amit az ükapám kapott a harctéri bátorságáért. Grayson borzasztóan irigyli ezt az eredeti stílusú kiegészítőt a frakkomon. Én és az eladó az ünneplőruhakölcsönzőben megpróbáltuk rábeszélni egy cilinderre, hogy kicsit ő is kilógjon a tömegből, de nem sikerült meggyőznünk.

Leesett az állam. Abban a pillanatban egy almaszelet repült a fejemnek. – Bocsika! – kiáltotta Mia. – Sétálunk egyet? – Henry a kezét nyújtotta, én pedig megfogtam, mielőtt még Mia célba vehetett volna egy újabb almaszelettel. Henry keze egyszerre volt furcsán ismerős és szokatlan. Almomban fele ennyire sem zaklatott fel a fizikai közelsége. Egy darabig némán haladtunk egymás mellett. Igyekeztem az irányításom alatt tartani a légzésemet. Rákanyarodtunk egy homokos útra, amelyet fák szegélyeztek. A nap fénye átszűrődött az őszi lombokon, és aranyszínű karikákat vetített a földre. – Ez hiányzott nekem – mondta Henry hirtelen, és megköszörülte a torkát. – Te hiányoztál nekem. Ha ebben a pillanatban eltalált volna Mia egyik hajítólövedéke, meg sem éreztem volna. Megálltam az út közepén. Henry hátrafordult felém, és kisimított egy hajtincset az arcomból. – Nélküled valahogy nem volt szórakoztató álmodni – mondta. Azután lehajolt, és óvatosan szájon csókolt. Néhány másodpercre elfelejtettem levegőt venni, aztán éreztem, amint a karjaim maguktól felemelkednek, és a nyaka köré fonódnak, hogy közelebb húzzam magamhoz. Most már nem annyira óvatosan csókoltuk egymást, hanem sokkal intenzívebben. Henry egyik kezét a derekamra tette, a másikat a tarkómra, és gyengéden beletúrt a hajamba. Lehunytam a szemem. Egy csóknak pontosan ilyen érzésnek kell lennie, ebben biztos voltam. Az egész testem bizseregni kezdett, amikor hirtelen elengedett, és kicsit eltolt magától. – Szóval ahogy mondtam: hiányoztál – mondta halkan, és ismét a kezemért nyúlt, jelezve, hogy tovább akar indulni. Képtelen voltam felfogni, hogyan tudott egyszerűen csak úgy továbbmenni, mintha semmi se történt volna, miközben nekem az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán állva maradjak. Olyan érzés volt, mintha a csók medvecukorrá változtatta volna a lábamban a csontokat. Nagyon puha medvecukorrá. Szerencsére Henry csak a legközelebbi padig akart eljutni, ami néhány

méterre volt tőlünk, és addig még valahogy kitartottam. Megkönnyebbülten dobtam le magam. Henry a pad háttámlájára fektette a karját mögöttem. – Majdnem olyan szép a kilátás, mint Berkeley-ben, ugye? – kérdezte, és a völgy irányába mutatott. – Ühüm – értettem egyet. – Mi már annyifelé laktunk… ez itt tényleg nem a legrosszabb. – Jobb, mint Oberammergau? – kérdezte. – Micsoda? – Ijedten húzódtam el tőle. Henry nevetett. – Ob er aber über Oberammergau, oder aber über Unterammergau oder ob er überhaupt nicht kommt, ist nicht gewiss9 – mondta németül, és nevetett. – A német népdalok szövege mindig ilyen nyelvtörő? Az álombéli Lottie azt akarta, hogy énekeljem el, de aztán mégis elfogadta így is. Hé! Ne nézz már rám ilyen rémülten, Liv! Tényleg azt hitted, hogy nem jövök rá? Miután annyit segítettél? Heut’ kommt der Hans zu mir, freut sich die Lies’10… Láttad azt a vicces videót a Youtube-on, a bőrnadrágos, mandolinos fickóval? Majd’ megszakadtam… – Szóval egész idő alatt tudtad a választ? – kérdeztem felháborodva. – Nem egész idő alatt. Csak amióta beírtam a keresőbe, hogy Hans meg hogy nem biztos németül. – Henry a homlokát ráncolta. – Miért van hirtelen olyan érzésem, mintha én lennék az a haidarábádi százlábú? Bárcsak látnád, milyen sokkos képet vágsz! Szükségtelen volt megnéznem. Ugyanis tényleg sokkos állapotban voltam. És csalódott is. És dühös. – Mit képzelsz te? – kiáltottam. – Úgy teszel, mintha… aztán egyszerűen a hátam mögött… 9

Ez egy német népdal szövege. Magyarul: „Hogy Oberammergaun keresztül jön-e, vagy Unterammergaun keresztül, vagy egyáltalán nem jön, azt nem lehet biztosan tudni.”

10

Ez a népdal kezdősora. Magyarul: „Ma jön hozzám Hans, örül Lizi”

Henry hátradőlt. – Mitől vagy ilyen ideges? Csak megfejtettem a rejtvényedet. Azt hittem, ezt akartad. – Hogy ezt akartam?– Szikrázó szemmel néztem rá. – Elment az eszed? Mit lestél ki álmomban? Mit tettél velem? – Semmit sem tettem – felelte Henry megbántódva. – Még csak be sem mentem azon az ajtón. – Máskülönben honnan tudnád azt a dolgot a százlábúval? – Lottie mesélte. Szeret rólad beszélni. Tudom, hogy halálosan utálod a banánt, hároméves korodban már nem hittél a Télapóban, és a „Némó nyomában” filmnek mindig ugyanannál a részénél kezdesz el bőgni. – Lottie? – Az álombéli Lottie. – Henry felsóhajtott. – Aki egyébként pocsék tánctanár. Attól tartok, ki kell hagynunk ezt a formációs keringőt, ha nem akarunk rettenetesen beégni. – Szóval nem jártál titokban az álmaimban? – A dühöm olyan gyorsan párolgott el, ahogy jött. Henry újból felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Nem, nem jártam. Kérdezd meg az álombéli Lottie-t! Szépen megálltam az ajtó előtt, és vártalak. De sohasem jöttél. – Szürke szeméből őszinteség sugárzott. – Bocsáss meg! – mondtam megtörten. – És azt is sajnálom, hogy vártál rám. Nekem valahogy kicsit elegem lett ebből az egészből. Ezek az álmok csak összezavarják az embert. Aztán elkezd kételkedni a saját józan eszében. És én utálom, ha mindig egyre több és több kérdés vetődik fel, és soha nem kapok rájuk választ. – Á, igen? És mi van a pszichológiával meg a tudománnyal? – kérdezte gúnyosan. – Nem azt mondtad, hogy az álmokat teljesen racionálisan meg lehet magyarázni? Megvontam a vállam. – Azt mondtam, hogy a pszichológia eddig még feltáratlan területeiről van szó. És hogy őszinte legyek, nem is az álmok okozzák nekem a legtöbb fejfájást, sőt, még csak nem is a folyosón susogó félelmetes lények. – Hanem?

– Hanem az, ami ténylegesen történt. És az, ami még történni fog. – Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. – Azok az emberek okoznak nekem fejfájást, akik komolyan hisznek a démonokban. – Arthurra célzol? Bólintottam. – Te talán nem hiszed, hogy Tom Holland halálát kívánta, de én meg vagyok győződve arról, hogy így volt. Ő azt hiszi, hogy a démon sietett a segítségére, és tette el Tomot láb alól. És Arthur nem azért folytatja ezt az egész démonidézős izét, mert bizonytalan és fél, hanem azért, mert tényleg ki akarja szabadítani a démont az alvilágból. Valódi szenvedély munkál benne, ezt neked is észre kellett venned. Henry szemében megvillant valami. – Elismerem, hogy megváltozott, mióta ezt a játékot játsszuk. És az a dolog Anabellel tényleg megviselte. De nem rossz ember. Nem, tényleg nem rossz, de lehet, hogy épp készül megőrülni. – Anabel utalt rá, hogy nem is Tom Holland volt az, akivel megcsalta Arthurt. – Először haboztam, de aztán mégis kimondtam. Egyszerűen biztosra kellett mennem. – A TittleTattle Blogban az állt, hogy te és Anabel jól megértettétek egymást, és ha nem Tom volt… Henry szemöldöke felemelkedett. – Most éppen azzal vádolsz, hogy volt köztünk valami Anabellel? –A hangjából döbbenet csendült ki. – Te tényleg olyasvalakinek tartasz engem, aki megkörnyékezi a barátja barátnőjét? Ilyennek tartottam? Nem, nem igazán. Másrészt viszont Anabel hihetetlenül vonzó volt, ugyan melyik fiú ne esne kísértésbe? – Jól van, jól van – enyhültem meg. – Hiszek neked. De ugyanazon a gépen ültél, mint mi, és arra gondoltam… – Oké, talán nem kellene mindig annyit gondolkodnom. – Segítettem Anabelnek a költözködésben. – Henry megrázta a fejét. – Aggódtam miatta. Eléggé össze volt zavarodva Tom halála óta, és az után, hogy az a dolog történt a kutyájával…

Valahonnan gyermekek kiabálása hallatszott, két kisfiú rohant el mellettünk egy focilabdával, majd eltűntek egy facsoport mögött. Utánuk bámultam. – Arthur a barátod – mondtam. – És azt hiszed, jól ismered őt. De tényleg tudod, mi megy végbe benne? Olyan magától értetődően nevezte ki magát fő-fő démonidézőnek… mit gondol, mi fog történni, ha feltöritek az utolsó pecsétet? Beszél erről veletek? – Én… Arthur is csak azt akarja, hogy végre vége legyen ennek az egésznek – mondta Henry, de észrevettem, hogy bizonytalanság költözött a hangjába. Töprengve nézett le a városra. Hirtelen megbántam, hogy felhoztam ezt a témát. Egyszerűen csak tovább kellett volna folytatnunk a csókolózást. Félénken kinyújtottam felé a kezem, és megcirógattam a haját. Ezt már olyan régóta meg akartam tenni. Ahhoz képest, hogy olyan vadul égnek állt a haja, egészen puha volt a tapintása. Azonnal visszafordult felém. – Elég szép a szemed – mondtam halkan. Arcán mosoly terült szét. – Rajtad meg eléggé szép minden – felelte, és egészen biztosan megcsókolt volna, ha ebben a pillanatban nem termett volna ott előttünk Mia és Daisy Dawn, mintha csak akkor nőnek volna ki a földből. – Szeretnénk felengedni a lufikat – mondta Daisy Dawn, Mia pedig csak ennyit mondott: – Beeee! Visszafelé menet Henry és én hallgattunk, de körülbelül félúton határozottan megfogta a kezemet, mire heves és teljességgel irracionális boldogságérzés hatalmasodott el rajtam. Tényleg ez volt minden idők legszebb születésnapja. És ezek nélkül a sötét gondolatok nélkül a fejemben még sokkalta szebb lett volna. A nap már meglehetősen alacsonyan járt, mindent bevont meleg, őszies-aranyos fényével, és megint a Berkeley-álom jutott eszembe. És az is, amit Henry azon az éjszakán mondott:

„Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban.” Hirtelen a napnál is világosabb volt, mit kell tennem. Hát persze hogy megvolt a módja, hogy kiderítsem, mi megy végbe Arthurban. Ehhez pedig először is el kellett lopnom tőle valamit. És befejezettnek kell tekintenem az álomabsztinenciámat.

28.

A

francba! Ez zsákutca volt. Arthur egy négyjegyű számkombinációval zárta le az ajtaját, olyannal, amilyennel az iskolai szekrényeket is zárjuk. Egészen eddig minden olajozottan ment. Beletelt néhány napba, míg végre alkalmam nyílt ellopni Arthurtól egy személyes tárgyat, de aztán meglepően egyszerű dolgom volt: kölcsönkértem tőle egy ceruzát a könyvtárban, aztán egyszerűen „elfelejtettem” visszaadni. Nem sokkal előtte még rágcsálta is a ceruza végét, szóval ennél személyesebb már nem is lehetett volna. Szinte már ünnepélyes volt a pillanat, amikor annyi nap elteltével újra beléptem a zöld ajtómon át a folyosóra, amely csendes volt, és békés. De én elhatároztam, hogy a susogó, láthatatlan lények sem fognak zavarni. Ez csak egy álom volt, nekem pedig volt egy küldetésem. És bár nem ismertem Arthur ajtaját, volt egy sejtésem, hogy hol fogom megtalálni. Végtére Henry ajtaja is épp az enyémmel szemközt foglalt helyet. A többi ajtó megint az ajtócska-csere-bere játékot játszotta, de ennek ellenére elég gyorsan megtaláltam Anabel ajtaját egy mellékfolyosón. Az ő pompás gótikus kapuja mellett egy egyszerű, sima fémajtót pillantottam meg. Semmi díszítés nem

volt rajta, kivéve az ajtó közepébe kalapált betűket: CARPE NOCTEM. Furcsamód még valahogy az ajtóik is illettek egymáshoz. Mindkettőben volt valami abszolút humortalan. Megborzongtam, amikor visszaemlékeztem Anabel és Arthur álombéli találkozására, és eltöprengtem, vajon helyesen cselekszem-e. Úgy értem, ezek ketten tényleg furák voltak… én meg még azt is tudni akarom, mit álmodik egy olyan pasi, mint Arthur? Nos, talán soha nem tudom meg. Mert így se, úgy se tudtam továbblépni, a helyzet kétségbeejtő volt. Négy béna szám! És ráadásul milyen fantáziátlan megoldás! Dagályosan megfogalmazott rejtvényekre számítottam, talán még egy őrre is szablyával vagy valami olyasmivel, de nem egy ilyen egyszerű zárra. Legszívesebben belerúgtam volna a falba mérgemben. Lehetséges, hogy a fémajtón kifogott volna egy lángvágó, de őszintén szólva azt sem tudtam, hogy néz ki egy lángvágó, tehát nem is álmodhattam oda egyet. Találomra bepötyögtem néhány számkombinációt, amikor valaki közvetlenül a hátam mögött megszólalt: – Próbáld meg a nulla-négy-tizenhetet! – Henry! – Megperdültem. – Megőrültél, hogy így rám ijesztesz? – Én is örülök, hogy látlak. – Henry rám vigyorgott. – Nullanégy-tizenhét – ismételte meg. – Anabel születésnapja. Siess egy kicsit! – Jelentőségteljes pillantást vetett Anabel ajtajára mögöttünk, és rájöttem, hogy ez itt most nem a legalkalmasabb időpont a romantikára, és visszafordultam a számzár felé. – Egyébként tök menő a cuccod – mondta Henry. – Macskanő és egy nindzsa-harcos elegáns keveréke. Feketemacska-álarcom alatt elmosolyodtam. Hogy őszinte legyek, először fuvallattá próbáltam változni, ez a mostani csak a második legjobb alternatíva volt. A fuvallathoz még egyértelműen nem voltam elég rutinos. De ebben az álruhában Arthur tutira nem ismer fel azonnal, ha felbukkanok álmában. Kattant a zár. A nulla-négy-tizenhét tényleg a helyes kombinációnak bizonyult.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, de nem mertem átlépni a küszöböt. – Mit loptál el Arthurtól? – kérdeztem, majd levettem a maszkomat, és a földre dobtam. Hirtelen végtelenül bénának tűnt. Ráadásul most már volt társaságom. – Semmit – mondta Henry. – Ittunk egymás véréből, már elfelejtetted? Ez sokkal személyesebb, mint egy tárgy. – Ó! – Akkor tehát fölöslegesen loptam. Én meg már azon gondolkoztam, vajon mi történne, ha álmomban elengedném a ceruzát, amit elalváskor alaposan megmarkoltam. A biztonság kedvéért majdnem odaragasztottam a kezemhez ragasztószalaggal. Még mindig tétováztam. – Gyere már! – Henry odalépett mellém, és szélesebbre tárta az ajtót. – Most akkor végigcsináljuk. – Kézen fogott, és együtt átléptük a küszöböt. A következő pillanatban messze nyúló, sivataghoz hasonlatos tájon találtuk magunkat, egy széles árokban, ami leginkább egy réges-rég kiszáradt folyómederhez hasonlított. A föld vöröses színű volt, poros és száraz, mindenfelé kőzettörmelék és kavics, a folyómeder peremén néhány száraz bokor meg fa, és hatalmas kaktuszok. A távolban hegyek körvonala rajzolódott ki. – Arthur most épp egy westernfilmet álmodik? – kérdeztem, és felmásztam egy sziklatömbre, hogy kijussak a meder partjára. Habár közel s távol senkit nem láttam, suttogva beszéltem. – Fogalmam sincs – súgta vissza Henry, miközben körbekémlelt. – Itt egészen biztosan vannak csörgőkígyók. – Azon töprengtem, vajon nem kellene-e masszív csizmát képzelnem a lábamra. Arról ugyanis megfeledkeztem a Macskanő-szerkó összeállításakor. Ebben a pillanatban furcsa dübörgést hallottunk, hangos morajlást, ami betöltötte a levegőt, és egyre közeledett. A francba! Arthur biztos egy átkozott földrengésről álmodik, vagy egy föld alatti atomkísérletről, vagy… – Elárasztják a folyómedret! – ordította Henry. A dübörgés most már egészen közel volt, és egyszer csak megláttam: hatalmas árhullám hömpölygött felénk, legalább kétméteres vízfal, amely elől képtelenség volt elmenekülni. A víztömeg

mindent magával sodort, ami az útjába került, ágakat, köveket, és fél másodperc múlva Henryt és engem is. Meg fogunk fulladni, épp csak erre a felismerésre volt elegendő a fél másodperc. Ám ahelyett, hogy felkapott volna a hömpölygő áradat, a szikla megemelkedett a lábunk alatt, és villámgyorsan több méternyit nőtt, mint valami kőből lévő gomba. Alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Henry kezébe kapaszkodtam. A víz elvágtatott mellettünk, és továbbörvénylett lefelé a folyómederben, miközben nekünk még csak a lábunk sem lett vizes. – Mi a…? – A szívem őrült tempóban kalapált. A szikla, amin álltunk, ismét alakot váltott, most széliében nőtt meg, és hidat képezett a part felé. Henry végigvonszolt rajta, miközben a víz zúgása lassanként elhalkult alattunk. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Amikor átértünk a partra, valaki tapsolt. Arthur volt az. – Nem rossz – mondta. Mozdulatlanul állt egy kiszáradt fa mellett, és még soha nem nézett ki ennél jobban. – Egyre jobb vagy, Henry. Henry nem válaszolt, én pedig próbáltam lenyugtatni a pulzusomat meg a légzésemet, és világosan gondolkodni. – Bocsásd meg a durva köszöntést, Liv! – Arthur mosolyra húzta a száját, de a mosoly nem ért el a szeméig. – Normális esetben nem szoktam vízbe fojtani a látogatóimat. Csak a hívatlan vendégeket. Oké. A tervünk, miszerint meglepjük őt, nyilvánvalóan kútba esett. – Azon töprengek, vajon miért próbál a legjobb barátom titokban belopakodni az álmomba. – Arthur tett felénk egy lépést, és átható tekintettel nézett Henryre. – Megmagyaráznád, Henry? – Én csak választ szerettem volna kapni néhány kérdésre – felelte Henry higgadtan. Arthur a fejét rázta. – Mit reméltél megtudni itt, amit nem kérdezhettél volna meg tőlem egyszerűen? – Sértődöttnek tűnt a hangja. – Á, ugyan már, Arthur! Mikor beszéltél velem utoljára nyíltan?

– Henry kis ideig hallgatott, majd halkan hozzátette: – Aggódom miattad. Arthur megvetően felhorkantott. – Ne légy már olyan átkozottul öntelt, Henry! Épp te! Ó, igen! Tudom, mit csinálsz éjjelente, ne hidd, hogy elkerülte a figyelmemet! Épp most bizonyítottad be újfent, időközben milyen magas szintre fejlesztetted. De vállaltál egy kötelességet, mindannyian ezt tettük. – Széles kézmozdulatot tett, körbemutatva az egész álomvölgyön. – Ezért itt. A mérhetetlen hatalomért. A leghőbb vágyaink teljesülése érdekében. – Arthur arcára árnyék borult. – Anabel az egyetlen, aki képes felfogni ezt. Hát persze! A mi kis mintapárocskánk. Ok ültek legelöl az iskolában, amikor a démonidézést tanították. – Mert neked és a démonnak lelkiismeret-furdalása van, amiért Anabel expasija meghalt. És Anabel kutyája miatt – mondtam. – Még szép, hogy ezek után Anabel hisz benne. – Kicsit túl későn vettem észre Henry figyelmeztető pillantását. Oké, nem éppen ez volt a legóvatosabb módja egy gyanúsított kihallgatásának. Sherlock Holmes nem lett volna rám büszke. Arthur összehúzta a szemét. – Kicsi Liv! – mondta elbizakodottan. – Te még túlságosan rövid ideje vagy itt ahhoz, hogy akár csak fogalmad legyen arról, mi is forog kockán valójában. Karba fontam a kezem. Ha valaki „kicsi Liv”-nek szólított, dacossá váltam. – De az is lehet, hogy épp fordítva van, és veled ellentétben nekem még nem ment el a józan eszem, és nem őrültem bele teljesen a boszorkányszögek rajzolásába meg az érthetetlen szövegek zsolozsmázásába. – Szikrázó szemmel néztem rá. – Mi fog történni az utolsó szertartáson? Mit akarsz tenni halloweenkor? Meggyújtasz még néhány fekete gyertyát? Oltárt építesz, és leölsz egy bárányt? Vagy hé, ha már itt tartunk, nem gondolod, hogy egy emberáldozat mégiscsak hatásosabb lenne? – Már majdnem elnevettem magam, annyira lendületbe jöttem, de Arthur arcának egy rezdülése megállított. Szavaim hallatán valami felvillant a szemében, valami sötét, vad…

Hirtelen elfogott a rosszullét. Nem! Lehet, hogy ezzel fején találtam a szöget? Hülyeség, az nem lehet. Nem szabad, hogy igaz legyen. – Pugio emeritus… a véres tőr – mormolta Henry. Arthur bólintott. – Akkor megkaptad a választ a kérdéseidre, Henry. És a szíved mélyén egész idő alatt tudtad. Csak nem akartál szembenézni az igazsággal. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan – suttogtam. Arthur nem vett rólam tudomást többé. Mintha már csak Henry számított volna neki. – Anabel készen áll – mondta. – Jóvá akarja tenni, amit kis híján okozott. És le akarja zárni az ügyet. Mindannyiunk számára! Miközben beszélt, a táj megváltozott, először észrevétlenül, majd egyre gyorsabban, amíg teljesen át nem alakult körülöttünk a díszlet. A táj zöldebbé és sötétebbé vált, a folyómeder, a sziklák, a vörös föld elhalványultak, helyettük fűből, páfrányból és borostyánból álló bozót nőtt körénk. Az ég színe ragyogó kékből borús szürkévé vált. Arthur hangja alig észrevehetően megremegett, amikor odafordult egy monumentális sírbolt felé, melyet két angyal őrzött. – Halloweenkor feláldozza magát, hogy megváltsa a Sötétség Hercegét árnybörtönéből. – Arthur ekkor felemelte a karját. – Mégpedig pontosan itt. Az angyalokra meredtem anélkül, hogy valóban láttam volna őket. – De hát… te szereted Anabelt – dadogtam. – És ő is téged. Nem akarhatod igazán… nem érzed, milyen beteg dolog ez? Henry felé fordultam. Miért áll ott olyan nyugodtan? Arthur épp az imént közölte velünk, hogy gondoskodni fog arról, hogy a barátnője – aki egyébként Henry barátnője is – megölesse magát egy nem létező démon kedvéért! Henry szürke szemével mereven bámulta Arthurt. – Azt hiszed, mivel ez az álmodban megtörténik, képes leszel véghezvinni, igaz? Azt hiszed, mivel ez csak egy álom, tényleg meg tudnád csinálni.

Arthur ismét bólintott. Szinte ziháltam a megkönnyebbüléstől. Egy álom, hát persze. Anabelnek csak az álomban kell meghalnia. De… ettől vajon kevésbé rettenetes az egész? Henry közelebb lépett Arthurhoz, így most közvetlenül előtte állt. Arthur mellett egy angyalszobor támaszkodott egy mohával borított sírkőnek, mögötte, a bozótban további sírköveket fedeztem fel, melyek úgy emelkedtek ki a borostyán közül, mint a letört fogak. Megint a Highgate Cemeteryben voltunk. – Úgy gondoljátok, ez a módja az ügy lezárásának anélkül, hogy bárkit veszteség érne? – Henry nagyon lassan beszélt, mintha egy gyerekhez intézné szavait. – Ez az egyetlen módja – bökte ki Arthur, majd egy darabig hallgatott. – Számíthatok rád, Henry? – kérdezte azután. Henry nem válaszolt azonnal. Farkasszemet néztek egymással. Olyan volt, mintha a pillantásaikkal párbajoznának. Nagyot nyeltem. Ha Arthur és Anabel azt tervezték, hogy a szertartást álmukban bonyolítják le, akkor arra számítottak, hogy lehetőségük van a saját maguk által megrendezett rémálomból sértetlenül felébredni. De mi van, ha tévednek? Kitapogattam egy sírkövet magam mellett. Ezek az álmok mások voltak. Egészen pontosan éreztem Henry érintését a bőrömön, minden fuvallatot, azt, ahogy a kezemet szorította, a csókját, és most is éreztem a sírkő durva felületét a kezem alatt. Milyen érzés lenne akkor egy tőrt érezni a bőrömön, egy vágást, vért… – Ezt nem tehetitek – mondtam, és észrevettem, hogy lassan kifogyok a béketűrésből. – Fogalmatok sincs, mi fog utána történni Anabellel. – Livnek igaza van, Arthur. Ez túl kockázatos – mondta Henry. – Még mindig nem érted, Henry. Nincs választásunk! – Arthur egyszerre tűnt dühösnek és kétségbeesettnek. – Ő nem hagy más lehetőséget, mi pedig megesküdtünk. – Mindig van választás – mondta Henry nyomatékosan. Egyik kezét Arthur vállára helyezte. – Nem muszáj megtennünk. Neked nem muszáj megtenned. Arthur az ajkába harapott.

– Ne hagyj most cserben! – Nem teszem – felelte Henry szelíden. – Találunk más megoldást. Halloweenig még majdnem egy hónapunk van. – Más megoldás – ismételte el Arthur, és a szemében a remény szikrája csillant. Egy másodpercig az volt az érzésem, minden rendben lesz. Henry kézben tartotta a dolgokat. Vagy sokkal inkább Arthurt tartotta kézben. De aztán meghallottam a morgást. Közvetlenül mögöttem. Sarkon fordultam, és egy szobor üres szemeibe bámultam. Hatalmas kőkutya volt, egy mohával benőtt síremlék talapzatán állt, egy borostyánnal benőtt tölgyfa árnyékában. Újabb morgás, majd megrándult az egyik kőmancs. És az állat lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. – Henry? – Oké, csak semmi pánik. – Hagyd abba, Arthur! – mondta Henry, de Arthur megrázta a fejét. – Nem csinálok semmit. – A hangjából rettegés csendült ki, ugyanaz a rettegés, ami rajtam is erőt vett. – Nem én csinálom. Ebben a pillanatban az állat felágaskodott. Amikor felmordult, kilátszottak a tépőfogai. Feltételeztem, hamarosan megtudjuk, milyen érzés, ha az embert széttépik ezek a fogak. Ó, a pokolba! Ki kell jutnunk innen, amilyen gyorsan csak tudunk! Arthur ajtaja! Hol az ördögben van? Pillantásom végigszáguldott a viharvert kereszteken és sírköveken. Ott – a fémajtó! A monumentális síremlék falában, mellette a két angyalszoborral. – Henry, gyorsan! Oda! – kiáltottam, mire Henry megragadta a karomat. – Vissza, Liv! – Henry felpillantott a tölgyfa koronájára. A kutya ugrásra készen állt, de mielőtt még odaért volna hozzánk, a fa rázuhant. Nem vártam meg, hogy Henry tényleg eltalálta-e az állatot, hanem magammal rángattam a kőangyalokhoz. Feltéptem a fémajtót, és kitántorogtam a folyosóra. De Henry még visszafordult. – Ébredj már fel, Arthur! – kiáltott oda a barátjának, aki még mindig ugyanott állt, és elkerekedett szemmel meredt a hatalmas fa koronájára. – Ébredj fel!

Abban a pillanatban, amikor az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk, valami meleg, nedves dolgot éreztem az arcomon. A következő, amit megpillantottam, Buttercup pofája volt és érdes nyelve, amivel szeretetteljesen nyalogatta az arcomat. Az ablakon át már beszűrődött a pirkadat fénye. – Köszönöm, hogy felébresztettél, Butter – suttogtam, és próbáltam lélegzethez jutni, miközben meleg, puha bundájához bújtam. – Épp egy igazán gonosz kutyáról álmodtam. És néhány más, igazán nyugtalanító dologról.

29.

H

elló! – Henrynek még sikerült kimondania, hogy „sajtos”, de a „lány”-ig már nem jutott el. Ott állt frakkban és ünneplő cipőben Spencerék kocsifelhajtóján, és mióta ismertem, most először nem találta a szavakat. Legalábbis úgy tűnt. Mögötte ott világítottak az utcai lámpák, meleg fényüket a kaviccsal leszórt bejáróra vetve, és ha most a sarkon bekanyarodott volna egy hintó két fehér lóval, hogy elvigyen a bálba, akkor sem csodálkoztam volna. Ha! Hamupipőke ehhez képest semmi nem volt. Mindenki biztosított arról, hogy nagyszerűen áll a ruhám, és amikor még utoljára belenéztem a tükörbe, az volt az érzésem, le sem tudom többé törölni az arcomról a széles mosolyt. Bármilyen idiótán is nézett ki ez a tülltömeg a vállfán, el kellett ismernem, hogy más emberré tett. Szebb emberré. És a kéknek ez az árnyalata tényleg tökéletesen illett a szemem színéhez, épp, ahogy anya is megmondta. Két óra alatt hozzávetőleg négyszáz fotót készített rólam („Hogy én ezt a napot megértem!”), Lottie sírt („Az én csodaszép tündérgyermekem!”), Florence elégedetten bólintott („Vera Wang mindig jó választás!”), és Mia csodálkozva tapsolt („Te leszel a legszebb birka a bálban”). Egyedül Ernest reakciója tompította némileg emelkedett hangulatomat, mert azt állította, hogy hajszálra ugyanúgy nézek ki, mint az anyukám. De nyilván bóknak szánta.

Lottie délután becsavarta a hajamat, és feltűzte, és magam is meglepődtem, milyen jól áll nekem ez a frizura. Volt egy kis pánik, amikor nem találtam a kontaktlencsetartómat, és megijedtem, hogy a béna szemüvegemben kell elmennem a bálba, de aztán kiderült, hogy Florence pakolás közben véletlenül betette a tisztítószerek közé a fürdőszobaszekrénybe. Mindenesetre egy dolog volt tudni, hogy jól nézek ki, és egészen más látni, hogy ragyog Henry szeme. Ő maga is elég jól festett frakkban, még ha a frizuráját nem is igazította hozzá az ünnepi öltözethez: a haja szokás szerint most is szerteszét állt. Ennek ellenére háborítatlanul haladtunk el Mrs. Lawrence és Pandora Porter-Peregrin mellett, akik a Frognal Academy tiszteletet érdemlő bejáratát őrizték, ami a tűztálakkal és fáklyákkal ma a „Downton Abbey”-re emlékeztetett. Pandora és Mrs. Lawrence csak azokat engedték be, akik tartották magukat a dresszkódhoz. – Földig érő ruha és frakk – közölte Mrs. Lawrence könyörtelenül egy párocskával, akik koktélruhában és szmokingban jelentek meg. – Próbálkozzatok újra a bál hivatalos része után, vagy menjetek haza, és öltözzetek át! – London legáthatolhatatlanabb ajtaja – kommentálta az eseményeket Henry, aki a bálba menet újra megtalálta a szokásos laza stílusát, én meg nem bírtam ki vihogás nélkül. Ki gondolta volna az első napomon a Frognalon, hogy tényleg el fogok menni erre a béna őszi bálra, alig öt héttel az után, hogy ott álltam egy plakát előtt, és megvetően közöltem Persephonéval, hogy felejtse el? És mindenekelőtt ki gondolta volna, hogy még örömöm is telik benne? A bálbizottság tényleg elismerésre méltó munkát végzett. Bár a tökéletes viktoriánus hangulat biztosítása nem volt nagy művészet, mert a Frognal Academy bálterme még az iskola alapításának idején épült. A hosszanti oldalon sorakozó nagy, boltíves ablakok előkelő jelleget kölcsönöztek a teremnek, mint ahogy a falfestmények és a mennyezeti stukkók is. A parkettát fényesre polírozták, és a hatalmas csillárok fénye megvilágította a tarka virágdíszeket és a kisebb csoportokban álldogáló vendégek csillogó ruháit. Hogy az egyik sarokban csak egy kis vonósnégyes játszott, szinte már csalódást okozott nekem, hiszen Florence

szervezői tehetségétől legalább a Londoni Filharmonikusokat vártam volna el. De ők talán éppen külföldön turnéztak. Florence, mint a bálbizottság elnöke, minden párt személyesen fogadott. Amikor mi kerültünk sorra, energikusan a fényképezkedő-sarokba vezetett bennünket, amit egy emelvényen rendeztek be. Igyekeztünk lehetőleg korhű stílusban a kamerába nézni, és nekem legalább egyszer sikerült anélkül, hogy kitört volna belőlem a nevetés. Jaspernek, aki rögtön utánunk következett, nem voltak ilyen problémái. Borotválkozó Kenhez méltón mindjárt két lányba is belekarolt, és feltehetőleg minimum még egy lányt elraktározott a lányvécében tartaléknak. Egyébként is elég vidám benyomást keltett, különösen, amikor megpillantotta az exbarátnőjét, Madisont. – Hát, igen – mondta, miközben odalépett hozzám az emelvény szélére. – Bizonyára ez élete legszomorúbb napja. Egész idő alatt Nathant fogja bámulni, és arra gondol majd, hogy helyette velem is eljöhetett volna, ha nem lett volna olyan buta liba. – Igen, egészen biztosan – mondtam, és otthagytam Henryt Jasperrel, hogy megoldjam azt a nehéz feladatot, hogy a szoknyáimmal együtt sértetlenül lejussak az emelvényről, amit csak úgy lehetett kivitelezni, ha az ember közben meredten nézte a lépcsőt. Már majdnem sikerült is, amikor a lépcső alján összeütköztem egy lánnyal. – Anabel! Tényleg ő volt az, kecses és csodaszép a fekete és krémszínű fűzős ruhájában, melynek szoknyarészéből éppúgy nem spóroltak ki a tüllrétegeket, mint az enyémből. Akárcsak álmaimban, most is idegesnek és feszültnek tűnt, és egy kicsit szomorúnak is. Nem csoda. Arthur birtoklóan Anabel vállára tette a kezét. Mindenesetre úgy tűnt, sikerült sértetlenül felébrednie előző éjszakai álmából. – Liv Silber – mondta Anabel, és csillogó, türkizkék szemével végigmért. – Csinos ruha. Te és Henry, remekül néztek ki együtt. – Ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten Florence, aki csiptetős mappájával a lépcső mellett állt.

– Izé, nem – mondta Anabel, és mosolygott. – Csak a TittleTattle Blogból. Úgy tűnik, Secrecy igazán nagy érdeklődést mutat irántunk, nem igaz, Liv? Bólintottam. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva. Anabel lehajtotta a fejét. – Nem is lehetne jobban – felelte helyette Arthur, és felkísérte Anabelt az emelvényre. Henry és én csak néztünk utánuk. – Beszéltél vele azóta? Valahogy olyan megviseltnek látszik – súgtam oda Henrynek. – Anabel pedig hullasápadt. A hulla szónál Henry egyértelműen összerezzent. – Nem volt időm beszélni Arthurral, el kellett intéznem otthon pár dolgot, és szereznem kellett lakkcipőt, és… – Henry felsóhajtott. – Figyelj, halloweenig még van három és fél hét, addig csak eszünkbe jut valami. De ma egyszerűen gondoljunk valami másra! A mai este különleges. Mert, istenemre mondom, ma este nem lesz démonvadászat. .. – Ekkor megdöngette a mellkasát, nekem pedig nevetnem kellett, mert csak most vettem észre, hogy tényleg feltűzte a frakkra az érdemrendet. – Istenemre, ma táncolunk! – Ezt egy filmből loptad! – mondtam szemrehányóan, pedig épp nem is jutott eszembe, melyikből. Henry vigyorogva megrázta a fejét. – Nem tudok róla. Akár így, akár úgy, igaza volt. Mert, istenemre, tényleg táncoltunk. És ez a táncolás nem volt egyszerű. Az első órában ugyanis csak klasszikus zene szólt, bár nem a vonósnégyes játszott, ők a fényképezkedés után visszavonultak, hanem a hangszórókból csendült fel a Londoni Szimfonikusok muzsikája. A hagyományos keringőt, amit Cook igazgatónő nyitott meg egy fehér szakállú tanárral, akinek tele volt a szakálla és a haja pomádéval, csak a keményvonalas bálrajongók és a Bécsi Operabál csodálói tudták igazán értékelni. Henry és én egyetértettünk abban, hogy sokkal viccesebb a többi párt nézni, amint felsorakoznak, és Johann Strauß Hódolat Viktória királynőnek című keringőjére végiglejtenek a táncparketten, beleértve néhány meghajlást és – az est

fénypontját, legalábbis Henrynek és nekem: az emeléseket. Grayson félelemmel teli pillantása láttán, mielőtt a magasba emelte Emilyt, nagyon kellett nevetnünk, de közben az is világossá vált számunkra, miért éppen Callum Casperst szemelte ki magának Florence, akinek megvolt a tehetsége ahhoz, hogy megtalálja a tökéletes döntést a megfelelő alkalomhoz. Az a fiú tényleg olyan jelentéktelenül nézett ki, ahogy Secrecy leírta, de egészen kiválóan táncolt, talán mindenki közül a legjobban. Szöges ellentétben Persephonéval. Ahogy ellibegett előttem, kedvesen odaintegetett nekem, azután viszont teljesen összezavarta az egész alakzatot, mivel Jaspert megpillantva szokása szerint sóbálvánnyá dermedt. Arthur és Anabel nem táncoltak. Fent álltak az emelvényen, egymás kezét fogták, és valahogy mintha ott sem lettek volna. – Nem kellene…? – kérdeztem Henrytől, de ő csak a fejét rázta. Később mi is kimerészkedtünk a táncparkettre, és egy kicsit bántam, hogy nem hallgattam anyára, és nem végeztem el már rég egy tánctanfolyamot. Henryvel ellentétben, aki alaposan meglepett azzal, hogy ismerte a bécsi keringő lépéseit. Nem mintha ez az én esetemben nagy segítségére lett volna. A tánctudásom sajnos arra korlátozódott, amit anya, Lottie és a Youtube tanított meg nekem, ráadásul egész idő alatt mondogatnom kellett magamban, hogy „egy, két, há”, nehogy eltévesszem az ütemet, ami viszont nem igazán használt a kommunikációnak. Meg kell hagyni, Hamupipőke ebben a műsorszámban több pontot ért volna el, ő ugyanis természeténél fogva tudott táncolni. Egészen megörültem, amikor Henry azt javasolta, amíg el nem kezdődik az „igazi zene”, vegyünk magunkhoz valamit az előtérben felállított, állítólag kiváló büféből. Ott találkoztunk ismét Jasperrel, akinek valahogy sikerült becsípnie, pedig nem is voltak alkoholtartalmú italok. Épp egy sós rudat tartottam a kezemben, amikor Henry hirtelen odalépett mellém, kivette a kezemből a sós rudat, és karon ragadott. – Hé! – panaszkodtam. – A táncolástól mindig megéhezem.

– Én is – dörmögte, aztán berángatott az egyik oszlop mögé, ami az előteret választotta el a bejárat előtti résztől. Kezeit a vállamra tette, magához húzott, és a szemembe nézett. – Tudod te egyáltalán, milyen átkozottul szép vagy, Liv Silber? – kérdezte, és elkezdte apró csókokkal beborítani először a számat, aztán a nyakamat. Az evés iránti étvágyam egy csapásra elmúlt. Ki sejthette volna, hogy a csókoknak ilyen meglepő hatása van… Szó szerint beleolvadtam a karjaiba. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de amikor megcsókolt, minden más megszűnt létezni számomra. A kezem a nyakára siklott. Éreztem bőre melegségét. – Lehet, hogy ma végleg félre kellene tennünk a démont és az ő idióta szűzi vérét – suttogtam. – Úgy érted, nehogy úgy végezd, mint Gertrude nénikéd? – Henry egy pillanatra elhúzódott tőlem, majd még szorosabban magához vont, és ismét megcsókolt, ezúttal hevesebben. – Itt és most? – kérdezte ezután. Már nem volt alkalmam válaszolni, mert ebben a pillanatban Grayson jelent meg az oszlop mellett. – Á, itt vagytok! – mondta, és a homlokát ráncolva mustrált minket, miközben én gyorsan hátrébb léptem, és reméltem, hogy az én hajam nem áll annyira égnek, mint a Henryé. – Már mindenütt kerestelek benneteket. Henry, Jasper odabent mindjárt összebalhézik Nathannal. Épp az imént nevezte kis kolbásznak. Segítened kell kicsit kijózanítani. – Ez a hülye kolbász! – Henry vonakodva engedett el. – Nem baj, ha egy kicsit egyedül hagylak, Liv? – Amúgy is épp… öhm… el akartam menni a mosdóba – mondtam zavartan. – Igen – jegyezte meg Grayson, és nem tudtam nem észrevenni a rosszallást a hangjában. – Egy kis hideg víz biztosan nem árthat. Ezzel meg mi történt? Legutóbb, Arthur partiján nem éppen ő volt az, aki még ennél is sokkal szenvedélyesebben csókolózott? Én sem mondtam akkor semmit. Hűvös pillantást vetettem rá, összefogtam a szoknyáimat, és a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen elsuhogtam. A lányvécében a mosdó feletti tükörbe pillantva azonban meg kellett állapítanom, hogy Graysonnak igaza volt: tényleg úgy

néztem ki, mint akinek jól jönne egy adag hideg víz az arcába. A szájfényemnek már nyoma sem volt, az orcáim viszont természetellenesen ki voltak pirulva. Szívesen bepúdereztem volna magam egy kicsit, de a púder már nem fért bele a táskámba. Tényleg csak egy egészen aprócska alkalmi táska volt: a szájfény, a zsebkendő, a borsmentacukorka, két tízfontos bankjegy és a lakáskulcs épp csak belefértek. Az otromba mobilomat már meg sem próbáltam beleszuszakolni. Mögöttem becsapódott egy vécéajtó, és a vállam fölött, a tükörben megláttam Emily arcát. – Szia! – mondtam, és az arcomra erőltettem egy mosolyt. Nem igazán kedveltem, és talán ő volt Secrecy, a leggonoszabb lény a nap alatt, de mégiscsak a leendő mostohabátyám barátnője, tehát legalább igyekeznem kellett. – Á, hát itt vagy, Liv! – mondta, de nem úgy tűnt, mintha különösebben örülne. Egyszerű fekete báli ruhát viselt, minden bizonnyal a legsötétebb és legzártabb modellt ezen az estén, ami nagyon is passzolt egy viktoriánus özvegyhez. – Grayson már mindenütt keresett téged. Valami oknál fogva azt hiszi, vigyáznia kell rád. Na, igen, nem lehet rossz néven venni tőle, végtére is Henry Harperrel lógsz… – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Nem, egy kicsit sem kedveltem ezt a lányt. – Tudom, ti lányok buktok az ilyen pasikra. – Emily kinyitotta a retiküljét, és kivett belőle egy rúzst. – Az olyanokra, mint Arthur, Jasper és Henry, akik magabiztosak, lazák, könnyelműek, egoisták, felszínesek és abszolút felelőtlenek. A klasszikus szívtiprók. Én ezt soha nem fogom megérteni. – Én meg azt hittem, te is lány vagy – jegyeztem meg. Viccesnek találtam, hogy egy kalap alá vette Jaspert, Henryt és Arthurt: emberek ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól. – Igen, de nekem megvan a magamhoz való eszem – mondta Emily. – És jó ízlésem van. Grayson az egyetlen értelmes srác az egész klikkben. Tényleg azt kívánom, bárcsak más barátokat keresne magának. Vegyük például Jaspert – ma becsempészett több liter alkoholt az iskolába, hogy leigya magát, és a kísérőit is leitassa. Arthur és Anabel is ott voltak. Valószínűleg szépre kell

inniuk az éppen halódó kapcsolatukat. Tavaly még bálkirály és bálkirálynő voltak, ma viszont már csak szánalomra méltók. – Megvetően elhúzta a száját. – Legalábbis Anabel részegen tántorgott el mellettem, és valami olyasmit zagyváit, hogy üdvözletét küldi neked. Úgy értem, hogy lehet valaki ennyire berúgva? Hiszen végül is az egész hétvégét Londonban akarja tölteni, akkor meg személyesen is átadhatja az üdvözletét. Emilyre meredtem. Az összes vészharang, ami a „halódó kapcsolat” kifejezés hallatán halkan csilingelni kezdett a fejemben, most teljes hangerőre kapcsolt. – Hová mentek? Emily csodálkozva nézett rám, feltehetőleg, mert ijedtemben karon ragadtam. – Arthur és Anabel? – Megvonta a vállát. – El. – El? – Előbb még elbúcsúztak, Anabel már alig tudott állni a lábán, Arthurnak támogatnia kellett, annyira be volt rúgva. Úgy nézett ki, mint egy birka, amit épp a vágóhídra visznek. – Micsoda? – A „birka” és a „vágóhíd” szavak vad gondolatok láncolatát indították el bennem. – Anabel és Arthur távoztak a bálról – ismételte el Emily türelmesen, mintha tök idióta lennék. – Minden kétséget kizáróan azért, hogy részegen azt csinálják egymással, amihez a legjobban értenek. Csak remélni tudom, hogy legalább lesz annyi eszük, hogy taxiba szállnak. A rémület egyenesen a gyomromba nyilallt, azzal a felismeréssel együtt, hogy valószínűleg hatalmasat tévedtünk. És hogy már nincs időnk halloweenig. A francba. A francba, a francba, a francba. Mi van, ha Arthur tegnap éjjel nagyon is tudatosan vezetett minket tévútra? Ha nem is azt tervezte, hogy álmukban végzi el a szertartást? Ha… – Nem lehet, hogy ma telihold van? – kiáltottam rá Emilyre. – Ööö… – nyögte ki elképedve. – Pontosan mikor történt? Mikor indult el Arthur és Anabel? Emily megkövültén bámult rám. – Hát, épp az imént.

Ó, ne! Ne! Megragadtam Emily mindkét vállát, és megráztam. – Mondd meg Henrynek, hogy megpróbálom feltartóztatni őket! Mondd meg neki, hogy felejtse el halloweent, ma éjjel fog megtörténni! Mégpedig a valóságban! Meg tudod jegyezni? Tényleg fontos! Henry pedig… – Ekkor elengedtem Emilyt, felkaptam a kistáskámat a mosdó széléről, és az ajtóhoz rohantam. – Ő pedig találjon ki valamit! Hogy gyorsabban haladjak, levettem a cipőmet, és mezítláb futottam tovább. Talán tévedtem, talán most én voltam az, aki megbolondult, de ha igazam volt, ha a felismerés, ami az imént teljes erejével hasított belém, nem virágzó, túlfeszített fantáziám szüleménye, akkor ma éjjel valami rettenetes dolog fog történni. És ezt meg kellett akadályoznom. A többrétegnyi szoknyát marokra fogva feljebb húztam a lábamon, és szédítő sebességgel végigszáguldottam a folyosókon, nem törődve azzal, mit gondolnak a többiek. Könyörgöm, add, hogy még ott legyenek! – imádkoztam gondolatban. De Anabel és Arthur addigra már elhagyták az iskolát. Amikor kirontottam a kapun, megpillantottam őket lent az utcán. Éppen egy taxiba készültek beszállni. – Hé! – kiáltottam. – Anabel! Arthur! Várjatok! Anabel felém fordult, de aztán beszállt Arthur után a kocsiba, és becsukta az ajtót. A francba! Lerohantam a lépcsőn, és átvágtam az iskolaudvaron. A taxi lassan elindult. Közvetlenül mögötte egy második taxi várt, nyilván arra az idősebb férfira, aki az imént az igazgatónővel megnyitotta a táncot. Láttam, hogy határozottan a kocsi felé veszi az irányt. De most nem lehettem rá tekintettel. Félretoltam a férfit, és feltéptem a taxi ajtaját. – De hát, hölgyem! – szólalt meg a fehér szakállú felháborodottan. – Tudom, hogy ez nem illendő, Télapó, de ez most vészhelyzet – feleltem, és meg sem várva a válaszát bevágódtam a hátsó ülésre, majd olyasmit mondtam, ami soha nem hagyta volna el a számat, ha nem lettem volna annyira magamon kívül. – Kövesse, kérem, azt az autót! Gyorsan!

30.

T

ényleg mindent megadtam volna azért, hogy egyszerűen csak felébredjek. De ezúttal nem álmomban lopakodtam az éjszaka közepén báli ruhában és mezítláb a Highgate temetőben. Ez sajnos a valóság volt. A selyemharisnya már biztosan rég elszakadt, de hogy őszinte legyek, alig éreztem a lábaimat. Biztosan az adrenalin okozta. Arthurnak és Anabelnek volt zseblámpája, azzal világították be a gazzal benőtt ösvényeket, így könnyebb volt őket követnem. Egymás kezét fogták, és olyan céltudatosan haladtak, mintha már százszor megtették volna ezt az utat. Vajon Henry elindult már? És vajon Emily megfelelően át tudta adni neki az üzenetemet? Annyira reméltem, hogy tévedek, és hogy Arthur egyszerűen csak hazaviszi Anabelt, hogy kialudja a részegségét. De a taxim egészen a temető bejáratáig követte Anabel és Arthur taxiját, és amikor megláttam, amint azok ketten eltűnnek a templomajtóra emlékeztető kapun át, nem tudtam tovább bebeszélni magamnak, hogy csupán túl élénk a fantáziám, és nem sokkal később követtem őket. És most itt loholtam a sötétben, teljesen céltalanul. Csak azt tudtam, hogy meg kell akadályoznom, hogy Arthur ártson Anabelnek. Anabelnek vajon tényleg az volt a terve, hogy szabad akaratából feláldozza magát, vagy Arthur hazudott? Még mindig

képtelen voltam elképzelni, hogy valaki, hogy Anabel odáig menjen, hogy megöleti magát ezért a démonügyért… bűntudat ide, szerelmi cunami oda. A sötétben viharvert sírkövek és összetört keresztek körvonalai rajzolódtak ki, és mintha mindenfelől susogás hallatszott volna. Patkányok, baglyok, vérfarkasok. Akadozva szedtem a levegőt. A hideg éjszakai szél végigsepert a fák között, és tudatosult bennem, hogy a halk kopogás nem más, mint a fogaim vacogása. Most nem szabad pánikba esnem. Henry biztosan mindjárt itt lesz. Ő szót tud érteni Arthurral. Előző éjjel álmomban észrevettem, milyen nagy hatással van rá. Biztosan le tudjak beszélni erről, és együtt megmentjük Anabelt, és… hová tűntek? Ott vannak! A zseblámpa fénye egy kriptára villant, és megvilágított egy ajtót. A két előtte őrködő kőangyal valahogy ismerősnek tűnt. Ijedtemben megbotlottam egy gyökérben a földön. Ha nem teszem le még idejében a kezemet, akkor fejjel nekiestem volna egy szobornak, ami ott állt előttem egy talapzaton. Felkászálódtam, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol vagyok: ez volt az a sír a félelmetes kőkutyával, ami tegnap este álmunkban megtámadott minket. Most sem nézett ki kevésbé fenyegetően üres kőszemeivel, de a mancsai legalább a helyükön maradtak. Végtére volt nekem így is elég bajom. Arthur és Anabel mindenesetre úgy tűnt, nem hallottak meg. Bementek a mauzóleumba, és amikor bezárult mögöttük az ajtó, egyedül maradtam a sötétben. Csend. És közel s távol semmi nyoma Henrynek. Ó, istenem! Hogy én milyen ostoba vagyok! Még útközben meg kellett volna támadnom Arthurt, mégpedig hátulról! Semmi esélye nem lett volna. Most, ennek a kriptának a belsejében sokkal nehezebb dolgom lesz. Egy pillanatra behunytam a szemem. Lehet, hogy totálisan túlreagáltam a dolgot, és pániktól vezérelve követtem egy szerelmespárt, akik csak kettesben akartak lenni. Igen, pontosan. Éjjel a temetőben. Egy kriptában. Mert itt olyan kellemes.

Semmi sem segített, nem várhattam tovább. Arthurt vészhelyzet esetén egyedül is le tudom győzni. Lehet, hogy magas és izmos, de én meg tudok kungfuzni, és a meglepetés ereje az én oldalamon áll. Oké, lehet, hogy könnyelmű és nem kifejezetten okos lépés egyedül útját állni valakinek, akinek komoly szándéka kiszabadítani egy démont az alvilágból – és ennek érdekében még az emberáldozattól sem riad vissza –, de volt más választásom? A mellettem alvó kőkutya körvonalaira meredtem. Mi van, ha Henry egyáltalán nem jön? Ha Emily végül semmit sem mondott neki? Kitelik tőle, ahogy korábban Grayson barátait pocskondiázta. És még az is lehet, hogy egyszerűen egy szót sem értett abból, amit összehordtam. Döntenem kellett. Visszarohanni az utcára és valakitől segítséget kérni nem volt járható út. Mire megérkezik a segítség – ha egyáltalán megérkezik –, már túl késő lesz. Nem, nem várhattam tovább. Ki tudja, mi játszódik le éppen ebben a kriptában? Hogy Arthurnak van-e egyáltalán idegzete ahhoz, hogy boszorkányszöget rajzoljon és kenetteljes hangon latin szövegeket szónokoljon? Talán inkább gyorsan a tárgyra tér, hogy rövid idő alatt, fájdalommentesen letudja a dolgot. Gyorsan felhúztam a cipőmet. Futáshoz talán nem volt a legkényelmesebb, de a harcban még hasznomra lehet. Remegett a kezem, amikor kinyitottam a kripta ajtaját, óvatosan beléptem, és körülnéztem. A sírbolt egy körülbelül háromszor négy méteres helyiséget rejtett magában, néhány gyertya gyér fénye világította be, amelyeket a fal mélyedéseiben helyeztek el. Anabel épp egy fáklyát készült meggyújtani, Arthur a helyiség hosszanti falánál állt, és felém nézett. Nem ijedt meg, még csak nem is csodálkozott, inkább úgy viselkedett, mint aki számított a megjelenésemre. A gyertyák vibráló fénye megvilágította arca tökéletes körvonalait. – Liv – mondta, és tett felém egy lépést. Nem vártam meg, amíg közelebb jön, hanem felé ugrottam. A keze üres volt, nem volt nála fegyver, tehát a magasba lendítettem a jobb lábam, és pontosan az álla alatt találtam el, majd 180 fokos fordulatot vettem a levegőben, és a bal alkarommal gyomorszájon ütöttem, még mielőtt földet értem. A sípcsonton rúgásra már nem is lett

volna szükség – Arthur úgy zuhant a földre, mint egy kivágott fa. A csúnya roppanás, ami az első rúgásomat követte, törött állkapocsra engedett következtetni. Oké, ezt nem egészen így terveztem. De hatásos mozdulat volt. A meglepetés ereje valóban működött, gondoltam elégedetten, amikor valami (a vas fáklyatartó, mint később kiderült) lecsapott a tarkómra. Csak amikor a fejem Arthuré mellett a kőpadlónak csapódott, és elsötétült előttem a világ, fogtam fel, hogy hibáztam, nem követtem Mr. Wu egyes számú harci alapelvét: mindig a legveszélyesebb ellenfelet kell először kiiktatni. – Imádom, mikor egy terv működik – mondta Anabel, amikor ismét magamhoz tértem. Ez is valamelyik filmből volt, de ezúttal sem ugrott be, melyikből. Úgy fájt a fejem, mintha egy kis buldózer mászkálna benne, az egész testem fájt, most még a lehorzsolt talpamat is éreztem. A kemény kőpadlón feküdtem, és valaki – feltételeztem, hogy Anabel – ragasztószalaggal összekötötte a bokáimat és a csuklóimat, de enélkül sem voltam biztos abban, hogy akár csak egyetlen tagomat is meg tudtam volna mozdítani. Még az is fájt, amikor kinyitottam a szemem. – Ó, milyen jó! – örvendezett Anabel. – Már féltem, hogy nem éred meg a saját kivégzésedet. Szegény Arthur valószínűleg lemarad róla, amiért hálával tartozom neked. Amúgy sem voltam benne biztos, hogy végig bírná csinálni. A torkom teljesen kiszáradt, ezért csak krákogni tudtam. – Te? De miért… ? – Ennyi tellett tőlem. Anabel keresztbe tette a kezeimet a mellkasomon, alig kaptam levegőt. Fölém hajolt, és ellenőrizte a béklyóimat. – Miért… mi? – Bár a kriptát csak a gyertyák fénye világította be, a pupillái természetellenesen kicsinek tűntek, és egy pillanatra, a másodperc töredék részére eszembe jutott, hogy talán ő maga lehet a démon. – Hogy miért kell ma éjjel meghalnod? – Anabel felkacagott. – Ezt én a te helyedben nem venném ennyire magamra. Másrészt viszont a kíváncsiskodásoddal magad kerested a bajt. Nekem legalábbis volt még a tarsolyomban néhány szűz jelölt. Ugyanis nem mennek olyan ritkaságszámba, ahogyan azt Jasper gondolja. –

Úgy tűnt, tényleg remekül mulat. – De aztán beosontál Grayson álmába. Én nem hiszek a véletlenekben. Azt hiszem, Ő személyesen mutatta meg neked a Grayson álmába vezető utat. És ma éjjel a te véred által ismét életre kel. Nem, Anabel nem démon volt, hanem csak egy őrült, aki hisz a démonokban. Ez azonban az én szemszögemből nézve éppolyan rossz volt. Különösen, mert hátrébb, a kőpadlón ott hevert a könyv, amiből Arthur a beavatási szertartáson felolvasott, és közvetlenül mellette a vadászkés, melynek pengéje vészjóslóan csillogott a gyertyafényben. Kétségbeesetten pillantottam Arthurra, aki még mindig mozdulatlanul feküdt ugyanott, ahol korábban. De legalább életben volt, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Hogy én milyen ostoba voltam! Miközben Anabel hidegvérrel becsalogatott egy átkozott csapdába, én még ki is ütöttem az egyetlen embert, aki esetleg segíthetett volna nekem. – A temető nyitott kapuja… milyen idióta tud lenni az ember! – motyogtam. – Egész idő alatt tudtad, hogy követni foglak benneteket. Anabel kuncogott. – Hát, igen. Nem volt igazán intelligens lépés. De ha azt kérdezed magadtól, hogyan oldottam meg a kapuproblémát: az éjjeliőrök is álmodnak. És ha az ember elveszi egy személyes tárgyukat, mindent megtudhat gond nélkül, amire csak szüksége van: például hogy hol tartják a tartalék kulcsot. Egyáltalán, ezek az álmok annyi lehetőséget kínálnak számunkra! – Anabel ábrándozva felsóhajtott, miközben lehajolt, hogy felemelje a könyvet. – Ez itt egyébként Arthur őseinek mauzóleuma. Minden Hamiltont, aki 1970 előtt halt meg, ide temettek el. Mindjárt tudtam, hogy ez a tökéletes hely arra, hogy elvégezzük ezt a szertartást. – Csak most láttam, hogy azok a gömbölyded tárgyak a falmélyedésekben, amiket korábban köveknek véltem, valójában koponyák. – A te szertartásodat! Érezd megtiszteltetésnek! Mert a te véred lesz az, ami megváltoztatja ezt a világot. Új korszak veszi kezdetét. Az Árnyak Ura felemelkedik, és behajtja, ami jár neki.

Legalább beszélt. Az ilyesmi ismerős volt az idevágó tévésorozatokból. Amíg beszéltek, addig nem öltek. Gondoskodnom kellett tehát arról, hogy ne hagyja abba. – Mindannyiukat manipuláltad – próbálkoztam. A tarkómon valami nedveset éreztem. Vér? – Ez a dolog a szűzi vérrel… Anabel nevetett. – Az egyszerű volt! A fiúk egyáltalán nem értették a különbséget az ártatlan vér – innocens – és a szűzi vér – virginalis – között. Sehol nincs leírva, hogy szűzi vérre van szükség az első pecsét feltöréséhez. Ez gondot is okozott volna, mert közülünk senki nem volt már szűz, én a legkevésbé. És hidd el, ha valaki tudott erről, az Arthur volt. – Anabel elindult felém. – De… ő féltékeny volt Tómra… – Igen, tényleg az volt. És nem kicsit rémült meg, amikor Tom búcsút mondott az árnyékvilágnak. A sok szerencsés véletlen egyike. .. Habár, egyetértettünk abban, hogy véletlenek nincsenek, nem igaz? – Derűsen mosolyogva letérdelt mellém a földre. – A fiúk kezdték elveszíteni a bizalmukat egymás iránt. Amikor Henry meglátogatott Svájcban, a lehető legkomolyabban érdeklődött afelől, hogy Arthur vajon jól bánik-e velem… Mondok neked valamit: hihetetlenül sok előnye van annak, ha az ember törékeny és szőke. Mindig mindenkit arra késztet, hogy megvédelmezzenek. A béklyómat rángattam, de bármilyen őrült volt is Anabel, legalább olyan alapos is. Beszélni! Feltétlenül tovább kell beszéltetnem. – És hogy volt az a dolog a kutyáddal… ? – Lancelot? A világ legaranyosabb kiskutyája? Mi baja? – utánozta Anabel a hangomat. Majd sajnálkozva megrázta a fejét. – A patkányméreg tényleg borzalmas volt. Szegény kutya igazán sokat szenvedett. De meg kellett tennem, hogy a fiúkat sakkban tartsam. Hogy megértsék, ez tényleg komoly dolog. És hogy mindent megtegyenek annak érdekében, hogy téged, a bájos kis szűzlányt, felvegyenek a körünkbe. – Anabel szeme csillogott. – Szinte már sajnálom, hogy a mai nappal vége. Pedig nagyon élveztem – mondta merengve. – Milyen szépek és okosak ezek a fiúk! Kivéve természetesen Jaspert, ő csak szép. – Anabel

felsóhajtott. – Nem is találhattam volna náluk tökéletesebb játszótársakat. A francba! Kellett valami ötlet, hogy a magam javára fordíthassam a helyzetet. Csak sajnos nem jutott eszembe semmi. Több időre volt szükségem. És szupererőre. – De nincs szükséged Henryre, Arthurra, Graysonra és Jasperre ahhoz, hogy végigcsináld a szertartást? – Nincs… tulajdonképpen csak ahhoz volt szükségem rájuk, hogy feltörjem az első pecsétet. – Anabel a könyvben lapozgatott. – Várj csak, itt is van: Az ötök köre, egy vérkör, vad, ártatlan, őszinte, bátor, szabad, biztosítja az Árnyak Őrzője számára a hozzáférést az első dimenzióhoz… Minden mást nélkülük is meg tudtam volna csinálni, de egyedül nem élveztem volna ennyire. Az utolsó pecséthez már csak a te véredre van szükség, a szűz vérére. Abból viszont sokra. Vagy jobban mondva: mindre. – Ismét előrehajolt, és ujjait a nyakamra tapasztotta. Összeszorult a torkom félelmemben. – Itt van valahol, az Arteria carotis externa – suttogta Anabel. – Ha elmetszem, akkor egészen gyorsan fog menni. Ez most nem történhet meg, vagy igen? Szeretek élni. Tizenhat év elég rövid idő. Még nem akarok meghalni. Lefelé sandítottam. Bár nem tudtam mozgatni a kezeimet, de úgy gondoltam, ha sikerülne oldalra fordulnom, a lábaimmal elérhetnék egy fáklyát. És egy kis szerencsével akkor ráhajíthatnám Anabelre. Ez a tüll egészen biztosan úgy égne, mint a szalma… – Még egyetlen dolog – mondtam sietve, anélkül, hogy tudtam volna, mit is akarok kérdezni. – Megértem, hogy nem szeretnél tudatlanul meghalni – mondta Anabel. Azon a helyen nyitotta ki a könyvet, ahol az utolsó pecsét két lapot tartott össze, és vészjóslóan csillogott. – De lassan végeznünk kell. – Kecses mozdulattal felállt. Ó, istenem, ne! Most idehozza a kést. Ez nem történhet meg. – Anabel – mondtam könyörögve, és egyidejűleg minden izmomat megfeszítettem. Most. Most kell megtennem, amikor nem figyel rám. Amint lehajolt a késért, nagy lendületet vettem, oldalra vetettem magam, és teljes erőmből lefelé rúgtam. De a rúgás nem

volt elegendő ahhoz, hogy messzire sodorjam a fáklyát, épp csak arra volt jó, hogy finoman meglökjem. A fáklya egészen lassan, mint valami lassított felvételen, eldőlt. Jó egy méterre Anabel tüllszoknyáitól. Ennyit erről. Rémülten csuktam be a szemem, miközben Anabel nevetni kezdett sikertelen próbálkozásomon. És akkor meghallottam, amint, valaki a nevét kiáltja, és ahogy Anabel rikácsolni kezd. Kinyitottam a szemem. Henry! Megérkezett! Végre. De nem tudott volna egy perccel hamarabb ideérni? Mielőtt még Anabel a kezébe vette volna a kést, és megszállottként üvölteni nem kezd? Csak ekkor vettem észre, miért is üvöltött annyira: semmi köze nem volt a dolognak Henryhez. A fáklya lángra lobbantotta a könyvet, az ő szent démonkönyvét! Anabel eldobta a kést, és levetette magát mellém, a földre, hogy magához szorítsa a könyvet. Puszta kezével próbálta eloltani a lángokat. És közben szakadatlanul ordított. Ekkor berontott Henry, kiütötte a kezéből a könyvet, és valaki – Grayson volt az – lefogta Anabelt hátulról, majd elvonszolta onnan. Anabel még mindig úgy ordított, mint akit felnyársaltak. Szinte már semmi emberi nem volt a hangjában. A szemei úgy kifordultak, hogy már csak a szeme fehérjét lehetett látni. Minden erejével védekezett, de Grayson szorosan tartotta. Henry a lábával eloltotta a tüzet, azután letérdelt mellém, és így szólt: – Téged egyetlen pillanatra sem lehet egyedül hagyni?

Október 13. Oké, emberek, felejtsük el a demokratikus szavazást (különben is manipuláltátok: mégis hogyan jöhetett össze 924 diáktól 2341 szavazat Arthur Hamiltonra? Arra tippelek, hogy néhány fülig szerelmes alsóbb osztályos lány akár százszor is élt szavazási jogával…) – és ezúttal kihirdetem, hogy SZERINTEM ki az, aki vitathatatlanul megérdemli a bálkirálynői címet. Egyébként is egyedül az én véleményem a mérvadó.  És én azt mondom, ha valaki megérdemli a koronát, akkor az Hazel Pritchard. Nem elég, hogy szédületesen nézett ki halványsárga, fűzős ruhájában, de kiválóságát azzal is bizonyította, hogy a késő esti órákban a ruhája hátán ékeskedő foltot (lásd fotó) egy vállrándítással

lerendezte azt állítva, hogy véletlenül beleült a csokoládétortába. Nos, kedveseim, így cselekszik egy igazi bálkirálynő. Hogy valójában a hashajtó túlzott mértékű fogyasztásából fakadó balesetről volt szó, az senkire sem tartozik. Hazelnek ugyanis valamiképpen meg kellett szabadulnia a Bake-a-boo isteni muffinjaitól, amelyeket premenstruálisfalási rohamai alatt magába tömött. Hogy Arthur Hamilton ismét egyértelműen facér, arról már tegnapelőtt beszámoltam, de ma végre azt is megmondom, miért: Anabel Scott megváltoztatta kapcsolati státuszát a Facebookon „kapcsolatban"-ról „diliházban"-ra. Nem, most komolyan, az ilyesmin nem illik viccelődni: szegény Anabelnél „akut polimorf pszichotikus zavar"-t állapítottak meg „skizofrén tünetekkel", és a bennfentesek szerint az elkövetkező néhány évben biztosan nem jön ki a zárt osztályról. És azt is mondják, hogy összetörte Arthur szívét. Komolyan összetörte – Arthur egész héten nem volt iskolában, és senki nem hallott róla semmit. De a Frognal Flames a kapitánya nélkül is megalapozta vezető helyét a tabellán – a Hampstead Hornets fölött aratott szenzációs győzelemmel. Szívből gratulálok, fiúk! És fel a fejjel, Arthur! Majd akad másik jelölt. Más anyáknak is vannak szép lányaik. Végtére is nekem sem árt, ha van miről tudósítani. Viszlát! A ti Secrecytek PS. Liv Silber, akinek a bálon volt szerencséje elesni a lépcsőn és agyrázkódást szenvedni, már ismét

egészséges. Ma ott volt a meccsen, és emberek, mármár kezdem azt hinni, hogy az a dolog közte és Henry Harper között komoly! Ma legalábbis szenzációs tizennyolc pontot dobott a srác.

31.

A

my rikító tarka álomvilágában nem sok minden változott. Az ég ibolyakék volt, a nap mosolygó arccal nézett le ránk, és még mindig szappanbuborékok és színes pillangók lebegtek a levegőben. A körhinta ma a London bridge is falling down dallamára forgott, és Amy egy hatalmas gesztenyefa ágáról lelógó hintán ült, ami magától lengett ide-oda. – A valóságban még nem jött rá a trükkre – mondta Henry. – Órákig kell löknünk a hintáját. Viszont tegnapelőtt óta tud biciklizni – tette hozzá büszkén. Rámosolyogtam, majd elégedetten hunyorogtam bele a napba. Londonba időközben beköltözött a sokat emlegetett rossz idő, már hetek óta látszólag szünet nélkül esett az eső, ilyenkor jólesett legalább álmunkban napozni egy kicsit. November eleje volt. Semmiféle démon nem jelent meg, senkitől nem vették el azt, ami számára a legkedvesebb és legértékesebb volt, minden jól végződött. Henry behúzott egy lufifa árnyékába, hogy két szivárványszínű póni elügethessen mellettünk. – Hogy van Arthur? – érdeklődtem. Néhány napja megint járt iskolába, de még nem beszéltem vele. És mivel miattam kellett három hétig összedrótozott és sínbe tett állkapoccsal

szaladgálnia, nem is számítottam rá, hogy valami kedves dolgot akar mondani nekem. Olyasmit például, hogy „Bocsánat, hogy kiszolgáltattalak az őrült barátnőmnek.” Henry nézte, ahogy a pónik távolodnak, és megvonta a vállát. – Felteszem, a körülményeknek megfelelő állapotban. Nem sok mondanivalónk van egymás számára. Bár ő esküdözik, hogy soha nem engedte volna meg, hogy Anabel bántson téged, de én… én egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani neki. Nem ő volt az egyetlen. Grayson is megszakította a kapcsolatot Arthurral. Nem akart erről beszélni. De a bál utáni első éjszakán, amikor féltem egy percnél hosszabb időre lehunyni a szemem, mert olyankor mindig Anabelt láttam magam előtt késsel a kezében, a legnagyobb természetességgel bejött a szobámba. Odahúzott egy fotelt az ágyamhoz, és a maga komoly stílusában így szólt: – Elaludhatsz, Liv. Vigyázok rád. Mint egy igazi báty. Grayson abban is segített, hogy a családunknak (és Emilynek) hihető magyarázattal szolgáljunk arra nézve, hogy miért kellett a bál éjszakáján a Royal Free kórház ügyeletéről hazavinniük. Anya szerencsére rögtön elhitte, hogy megbotlottam a lépcsőn a hosszú ruhámban, és elestem. Secrecy pedig úgy tudósított az eseményről a blogján, mintha a saját szemével látta volna. A felrepedt sebet a tarkómon négy öltéssel varrták össze, és enyhe agyrázkódás miatt néhány napig ágyban kellett maradnom. Odaát a hintán Amy énekelni kezdett. Úgy tűnt, nem zavarja a jelenlétünk, sőt, épp ellenkezőleg. Időnként odapillantott ránk, és boldogan integetett. – Honnan került elő egyáltalán az a könyv… úgy értem, hogy jutott Anabel családjának a birtokába? – kérdeztem. – Feltételezem, hogy Anabel anyjának hagyatékából származik. Ő egy kétes hírű sátánista szekta karmai közé került, és elhagyta Anabel apját, amikor Anabel még egészen kicsi volt. Hónapokba tellett, míg Anabel apjának és ügyvédeinek sikerült megkapni a szülői felügyeleti jogot és kihozni Anabelt a szektából. Az anya nem sokkal később bekerült egy pszichiátriai klinikára, hármat találhatsz, milyen diagnózissal. És ezen a

klinikán halt meg néhány évvel ezelőtt. Anabel már nem tartotta vele a kapcsolatot, de valami ezek szerint mégis megmaradt benne azokból az időkből… – És honnan tudod mindezt? Henry nem felelt. Kinyúlt egy ág felé, hogy letépjen nekem róla egy zöld léggömböt. – Köszönöm! – A magasba emeltem a lufit, és elengedtem. Néhány másodperccel később már csak egy kis zöld pötty volt a kék égen. Henry nem változott. Csak azokra a kérdésekre felelt, amelyek tetszettek neki. De ez nem igazán zavart engem. Minden embernek szüksége van titkokra, és Henrynek minden jel szerint több titokra volt szüksége, mint másoknak. Örültem, hogy vége az egésznek, és senkinek nem kell többé a démonban hinnie. – Van itt még valami a számodra. – Henry elővett a nadrágzsebéből egy kis fekete dobozkát, és odanyújtotta nekem. – Várj! – Egy piros szalag jelent meg a dobozka tetején. – Így jobb? Vagy inkább kéket? – Nem, a piros nagyszerű lesz – mondtam, és letéptem a szalagot. – Az álombéli ajándékok olyan praktikusak! És olcsók is. Megajándékozhatsz egy nyolckarátossal vagy a Koh-i-Noor gyémánttal anélkül, hogy egyetlen pennyt kiadtál volna érte, vagy behatoltál volna a királyi kincstárba. Azon gondolkodom, hogy a születésnapodra kapsz tőlem egy csinos vitorlás jachtot. Azzal a kis Karib-szigettel együtt… Henry vigyorgott. – Nyisd már ki! Egy sóhajtás kíséretében felnyitottam a dobozka tetejét. – Ó! – mondtam, és átfutott a fejemen, nem kellene-e most csalódottnak lennem. Egy kis ezüst kulcs volt vékony, fekete bőrszíjacskán. – Take a key and lock her up, lock her up, lock her up 11 – énekelte Amy pontosan ugyanebben a pillanatban. – Ez az én ajtóm kulcsa – mondta Henry. – Hogy te is meg tudj látogatni engem.

11

Végy egy kulcsot és zárd be őt, zárd be őt, zárd be őt

– De hát ez… – makogtam meghatóttan. – És ez beleillik mind a három zárba? – Nem – mondta Henry tétován. – Csak a középsőbe. De a másik kettőt egyszerűen nem fogom bezárni… Kitört belőlem a nevetés. – És ha mégis be vannak zárva, akkor tudni fogom, hogy épp olyasmit álmodsz, ahol nem szeretnéd, ha ott lennék, így van? – Hát nem őrülten romantikus? – vigyorgott rám féloldalasan. – De, tulajdonképpen az – mondtam, és mindkét karomat Henry nyaka köré fontam. – Köszönöm szépen! Henry behunyta a szemét, még mielőtt az ajkaink egymáshoz értek volna. Most megcsókolni egy cseppet sem volt kevésbé csábító, mint korábban, épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, soha nem fogok betelni vele. Henry a csípőmre tette a kezét, és háttal a lufifának nyomott, majd zihálva hátralépett, és megrázta a fejét. – Nem, ez így nem megy. Ez itt most tényleg nem fiatalkorúaknak való… – mondta, és kishúgára pillantott. – Gyere, menjünk ki innen! Határozott mozdulattal magával húzott a pink ajtón át, ki a csendes folyosóra. Amikor végül elengedett, most először fedeztem fel színt máskor oly sápadt arcán. – Én arra szavazok, hogy azonnal ébredjünk fel – mondta kissé kifulladva. – Húsz percen belül odaérnék hozzád. Úgy értem, a valóságban. Rámosolyogtam. – De hát éjszaka van. – Kavicsokat dobálhatnék az ablakodhoz… – Vagy néhány óra múlva egyszerűen átjöhetnél reggelizni. – Igen, az is jó. – Henry megsimogatta a hajamat, és közben úgy bámult, hogy enyhén végigfutott a hideg a hátamon. – Tudod, miért kezdtem el hinni ebben a démonban? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem. – Mert a kívánságom pontosan abban a pillanatban teljesült, amikor megismertelek téged. – Te azt kívántad, hogy megismerkedj valakivel, akinek büdös sajt van a bőröndjében?

Nem nevetett kissé gyenge poénomon, hanem egyik ujját végighúzta ajkaim vonalán. – Olyan vagy, mint én – mondta komoly hangon. – Imádod a rejtvényeket. Szeretsz játszani. Szívesen kockáztatsz. Amikor veszély fenyeget, számodra akkor kezd izgalmassá válni a dolog. – Még egy kicsit közelebb hajolt, és éreztem meleg leheletét. – Ezt kívántam. Hogy találkozzak valakivel, akibe beleszerethetek. Te vagy az én leghőbb kívánságom, Liv Silber. – Milyen megható! – szólalt meg egy csengő hang mögöttünk, amikor ajkaink már csak fél centire voltak egymástól. Rémülten rebbentünk szét és fordultunk hátra. Anabel a falnak támaszkodva állt Henry ajtaja mellett. Arany haja csillogó hullámokban omlott a vállára, nagy, kék szeme fénylett. Csodálatosan szép volt, de amint megjelent, azonnal elmúlt a kellemes bizsergés a gyomromból, és rossz előérzetem támadt. Utoljára akkor láttam Anabelt, amikor egy késsel el akarta metszeni a torkomat. A valóságban. Előtte pedig megsérültem miatta és még agyrázkódást is kaptam. Szintén a valóságban. Ezt még határozottan nem bocsátottam meg neki. A leborotvált rész a tarkómon nap mint nap emlékeztetett rá. – Zavarsz, Anabel. – Henry egyik karjával átölelt. Pontosan. Most pedig húzd el a csíkot! Anabel megvetően elhúzta a száját. – Azt hiszitek, hogy ti nyertetek, igaz? Azt gondoljátok, hogy a könyv elégetésével és azzal, hogy szétválasztottatok minket Arthurral, az ügy lezárult. Úgy van. – Pedig a tény, hogy épp ezen a folyosón beszélgetünk egymással, az ellenkezőjét bizonyítja – Anabel kihívóan meredt ránk. – Nem – mondta Henry nyugodt hangon. – Az ügy azért zárult le, mert te ebben a pillanatban Surrey-ben fekszel, a klinikán, telenyomva antipszichotikummal, és a saját biztonságod érdekében az ágyhoz vagy szíjazva. – Henry itt együttérzőn elmosolyodott. – Vége van, Anabel. Anabel ajkai megremegtek, és egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt könnyekben tör ki. De aztán hátravetette a fejét, és nevetni kezdett.

– Tévedsz, Henry – mondta. – Mert valójában még csak most kezdődött el.

FÜGGELÉK A KÖNYVBEN SZEREPLŐ SZEMÉLYEK Liv Silber, akinek mindig is élénk álmai voltak Mia Silber, Liv húga, mindenféle nyomozás szakértője Ann Matthews, Liv anyukája Lottie Wastlhuber, Liv és Mia dadusa Ernest Spencer, Ann új szerelme Grayson Spencer, Ernest fia és Florence ikertestvére Florence Spencer, Ernest lánya és Grayson ikertestvére Charles Spencer, Ernest öccse, fogorvos Mrs. Dimbleby, Spencerék házvezetőnője és szakácsnője Henry Harper, aki végtelenül szeret álmodni Arthur Hamilton, a nyugati félteke legszebb pasija Jasper Grant, a nyugati félteke legbutább pasija Persephone Porter-Peregrin, Liv valóra vált rémálma Anabel Scott, Arthur barátnője, akinek tragikus gyermekkora volt Emily Clark, Grayson barátnője, az iskolai újság főszerkesztője Sam Clark, Emily pattanásos bátyja Tom Holland, Anabel expasija, aki már meghalt Secrecy, nos… ez a rejtvény egyelőre még megoldatlan Princess Buttercup, keverék kutya, teljes nevén Princess Buttercup, formerly known as Doctor Watson, és újabban az endebuchi bioszférakutya ritka fajtájához tartozó egyed Spot, Spencerék kandúrja, úgy néz ki, mint egy díszpárna Callum Caspers, matekzseni és Florence táncpartnere a bálon Rövid vendégszerepléssel tiszteltek meg bennünket: különféle tanárok (ugyan ki akarja megjegyezni a nevüket?); Amy Harper, Henry négyéves kishúga; Lancelot, Anabel elpusztult West Highland terrierje; szegény Hazel Pritchard, aki azonban mindig csak a blogban szerepel; Mr. Wu, Liv egykori kungfutanára; a négy utálatos lány a berkeley-i Junior High-ból… és egy csomó névtelen árnyék.

AZ ANGOL ISKOLARENDSZER RÖVID ISMERTETÉSE AZ ÉRTHETŐSÉG KEDVÉÉRT A Frognal Academy, ahová Liv és Mia járnak, egy úgynevezett secondary school, ahol a diákok a 7. évfolyamtól kezdve tanulnak. Az első záróvizsgát (GCSE – General Certificate of Secondary Education) a brit diákok all. osztály végén teszik le. Ehhez kapcsolódóan elvégezhetnek még két további évet, ez az úgynevezett sixth form, ami ketté van osztva lower 6th-re és upper 6th-re. Az ezt lezáró vizsga, az A-Level az érettséginek felel meg. Ebben a könyvben az egyszerűség kedvéért a sixth form-ot „felsőbb évfolyamok”-nak neveztük, a 9-11-ik osztályt „középső évfolyamok”-nak, a 7. és 8. osztályt pedig „alsóbb évfolyamok”nak.

HELLÓ, KEDVES ÁLMODOZÓK ODAKINT! Ha tetszett nektek Liv Silber története, akkor mindenképpen örülhettek, mert… valójában még csak most kezdődött el, ahogyan azt Anabel nagyon helyesen megjegyezte. (Hát nem hátborzongató a csaj???) A következő könyvben – Az álmok második könyvében – megint lesz egy titok, amit Liv meg akar fejteni. Valakit megátkoztak… Milyen jó, hogy Liv nem hisz ebben a természetfeletti butaságban! Na, igen, kivéve az álmokat, de azok olyan praktikusak! Hogy az ember éjjelente mi mindennek nyomára nem bukkan… És talán szeretnétek tudni, hogy Lottie és Charles összejönnek-e, és hogy Miának vajon sikerül-e Lottie-t összeboronálnia a Pilgrim’s Lane-en lakó jóképű állatorvossal. És hogy mit fog szólni Grayson és Florence nagymamája a családban történt változásokhoz, amikor visszatér a világ körüli útjáról. És hogy Liv és Henry vajon továbbra is ilyen szerelmesek maradnak-e, vagy Henry ebben a könyvben talán egy kicsit több dolgot titkol el a kelleténél… Apropó, titok: van már közületek valakinek ötlete, hogy vajon ki állhat a Secrecy név mögött? Viszlát! A Ti Kerstin Gieretek PS. Hogy is néz ki tulajdonképpen egy álomajtó? Az enyém pillanatnyilag fekete és ezüst, piros baglyokkal és egy igazán veszélyes vámpírgyík-ajtógombbal. 