Elo ttünk járnak. és imádkoznak velünk, értünk. követőimnek, nem vesznek el soha, nem ragadhatja ki őket a kezemből senki

” t t ü n k já r na k El o

K e d v e s hal ot taink, akik m á r a m e nnyo rsz ágban gon d oln ak ránk é s im á d kozn ak v elünk, é r tünk.

Jézu s m on dja: „ Én ö r ök é l e te t a d ok kö v e tőim ne k, n e m v e szn e k el so ha, ne m raga d ha tja ki ő ke t a keze m b ől se nki.” ( Jn 10, 28)

„Közel va n a men nyek or szá ga” ( Mt 10,7) A Jói sten át tet te ő ket eg yi k tenyeréb ő l a má si kba. Ez szá mu n k ra , it t ma ra dók szá má ra na g yon fájda l ma s, de a Jói sten ü zenete mégi s a z , hog y na g yon-na g yon közel va n hoz zá n k.

Jéz u s mondja: „Én örök életet a dok követői m nek , nem vesznek el soha , nem ra ga d hatja k i ő ket a kezemb ő l sen k i.” ( Jn 10,28)

Kristóf János 19 3 6 –19 8 0

„ Él etünket a Szűz anya l á bai el é helyezni! ”

K ristóf Já nos

K

ristóf János 1936. 12. 26-án Füzéren született. Már gyerekként pap szeretett volna lenni, de az akkori kommunista Magyarországon ez nem volt lehetséges, és így vasipari szakmunkás iskolát végzett. Az 1956-os forradalom idején elhagyta hazáját, 20. születésnapját egy bécsi menekülttáborban töltötte. 1958-ban az ún. iselsbergi magyar gimnáziumban érettségizett, utána jelentkezett a Pázmány Péter alapította papi szemináriumba, a Pázmáneumba. A szeminárium igazgatója Aquila nővér édesanyjának a nagybátyja volt, így a Bécsben lelkipásztori kisegítőként dolgozó schönstatti Mária-nővér a Pázmáneumban lakott. A nővér a kilenc menekült kispapnak a nyári szünetre nyaralási lehetőséget szervezett. Első útjuk Schönstattba vezetett, ahol néhány napot tölthettek el. János számára ez a látogatás élete fordulópontját jelentette. Még ugyanazon a nyáron egyik társával Bécsből még egyszer Schönstattba utazott – autóstoppal. Itt szellemileg otthonra lelt és megtalálta életfeladatát. Ettől kezdve élete célja lett: Schönstattot teljes gazdagságában megismertetni másokkal, különösen a Duna-menti népekkel. Emberi erősségeit – nagy szívét, ötletgazdagságát, spontaneitását, sportosságát, barátkozó természetét, kiegyensúlyozottságát, gondtalan, szabad magatartását – szüntelen, apró munkába fekteti, hogy ezt a célt elérje. Bárhol megfordul, hamar megkedvelik az emberek, és ő azokat, akik megbíznak benne, elvezeti ahhoz a forráshoz, amelyből ő táplálkozik: a Szűzanyával való szeretetszövetségből merített élethez. A bécsi karitász egy nagy kertjében a város délnyugati szélén felállították a Schönstatti Háromszor Csodálatos Anya és Királynő képét, és néhány Schönstatthoz kötődő személlyel rendszeresen megünnepelték a szövetség napját, imádkoztak, szentmisét ünnepeltek. Kristóf János hamarosan csatlakozott a német schönstatti kispapok közösségéhez és rendszeresen részt vett a nyári lelkigyakorlataikon. Folyamatosan dolgozik saját magán és másokat is erre buzdít: »„Mindig az önnevelés” – ez volt a jelszava. Emlékszem egy beszélgetésre az ifjúsági vezetők között, akik a plébánián segítették: „Már megint az önnevelésről beszélt. Mást nem is tud mondani?” Nem szokták meg, hogy valakit ennyire megfogjon egyetlen egy gondolat.« 1961. május 11-én így írt nővérének, Júliának: „Higgyétek el, nagyon boldog vagyok, és minél többet tudok teljesíteni Isten akaratából, annál nagyobb lesz a boldogságom. A legfontosabb, hogy az ember a neki megfelelő eszményt keresse, amelyet Isten öröktől fogva neki kigondolt. És hogyha ezt megtaláljuk, akkor életünket erre állítjuk be, hogy ezt az eszményt megtaláljuk.“ 1964. február 23-án szentelték pappá, és káplánként elkezdhette lelkipásztori munkáját. Közel 17 évig volt a bécsi egyházmegyében káplán, majd plébános. Lelkipásztori munkájának magától értetődő része volt Schönstatt, másfelől a szabadidejében a bécsi Schönstatt családban és családért végzett munka. Megszületett a szívekben a vágy egy schönstatti szentély után. 1963. március 9-én kelt levelében ezt írta: „Ez a kápolna az otthonom lett, a világom. Ott valóban jó lenni és sátrat építeni akarni, az életünket a Szűzanya lábai elé helyezni.” Kristóf atyának szívbeli

K ristóf Já nos

kívánsága, hogy Kahlenbergen, Bécs mellett egy Schönstatt-szentélyt építsenek, egy kegyszentélyt, ahonnan a Szűzanya csodákat tehet. Összeállított egy diasorozatot magyar motívumokkal, azt bemutatta német plébániákon és pénzt gyűjtött a kápolna építéséhez. A tervezett kápolnát az akkori kis közösség: „A dunai népek szentélyé”-nek nevezte. Készen áll mindent megtenni ennek érdekében. Utolsó hónapjaiban kívülállók vették észre, hogy megváltozott. Arról tanúskodnak, hogy utolsó életszakaszában teljes odaadással Isten akarata szerint élt – január 20. értelmében. 1980. novemberében autóbaleset vétlen áldozata lett. „Az utolsó plébániai levélben azt kérte, hogy minden pénteken imádkozzunk rózsafüzért az oltáriszentség előtt a plébánia vallási megújulásáért, újabb papi hivatásokért és hogy a Szűzanya leereszkedéséért Kahlenbergen. Halála napján kezdődött volna az ima. Arra kért, mielőtt elutazott volna, ha esetleg túl későn érne vissza az imára, nyissam már ki a tabernákulumot és kezdjünk el imádkozni.“ A Szűzanya elfogadja felajánlását. Halála után megoldódnak a problémák a birtok vásárlásával kapcsolatban, és 1982.október 31.-én Kahlenbergen felszentelik a kápolnát. Teste szülőfalujában nyugszik a temetőben. Óbudaváron történt 1982. november 14-én. Először beszélgettek itt házaspárok – intenzíven, éjszakába nyúlóan – Schönstattról. Közben az egyikük kezében levő könyvből kiesett egy lap Kristóf János képével. Úgy éreztük, hogy ő üzent halálának második évfordulóján. „A jó pásztor életét adja juhaiért. – Ez a teljes lemondás, ami a kirobbanó szeretetből tör elő az isteni Üdvözítő számára, a nyáj számára. A legnagyobb viharban és zivatarban, sárban és esőben, a világ dzsungelében, az élet élvezettől és tövisekkel átszőtt bozótjában az egyetlen elveszett bárányt keresve, hogy őt a tövisek közül gondosan megszabadítsa. Ezután a bárányt simogatva a melléhez szorítja, és így haza viszi, vissza a többiekhez. Mennyire hálás lesz nekem ez a szegény kis bárányka. Ah, mennyire megéri, hogy felkutassam. Mennyire megéri, hogy a ruhámat miatta bepiszkoljam és felsértsem magamat. Megéri, hogy érte az életemet odaadjam. Ti pedig imádkozzatok értem, hogy megtaláljam az utat hozzá.” (Kristóf János))

Gamper Traude 19 4 2 –19 9 0

Gamper Sonja 19 6 8 –19 9 0

Gamper Anna 19 8 4 –19 9 0

„ Ha élünk, az Úr n ak élünk, ha m eghalunk, az Úr n ak halunk m eg.” (Ró m 14,7)

Gamper Traude, Sonja, Anna

G

amper Ferdinand és Traude Bécs 22. kerületének Kaisermühlen-nek nevezett részén laktak. 1968-ban költözött ebbe a városrészbe a Gódány család is. Gamperék első gyermeke: Sonja az év áprilisában született, Gódányék Máriája júniusban. Mindkét család templomba járó lévén, hamarosan összeismerkedtek és barátságba, kölcsönös keresztszülőségi kapcsolatba kerültek egymással. Ők aztán még három gyermeket kaptak; Stefan, Kathi és Anna személyében. Gamperék a házasságkötésük előtt aktívak voltak a bécsi egyházmegyei ifjúsági közösségben. Miután hallottak Schönstattról, egyik évben elhatározták, hogy elmennek Gódányékkal Németországba családnapokra az Ergenzingen község mellett létesült Schönstatt-központba: Liebfrauenhöhe-be. Hamarosan létrejött még három másik házaspár csatlakozásával az első bécsi schönstatti családcsoport. Aktívan részt vettek a kahlenbergi szentély előkészítő és építő munkálataiban. Traude életvidám, aktív teremtés volt: határozott, a nagyváros közegében jól feltalálta magát. Szívesen úszott, kitűnően síelt, szerettek campingben nyaralni. Intenzíven, érdeklődéssel tudott odafigyelni a másik személyre, elgondolkodott, jól lehetett vele beszélgetni. Nyitott volt a kor mozgásaira, szellemileg, személyiségében erős volt, de vissza is tudta magát fogni, ha az élethelyzet megkívánta, nem uralkodott. Ápolt, csinos külsővel láthattuk őt mindig. Mint anya, mint háziasszony gondosan, jól oldotta meg a feladatokat. Jó gyakorlati érzéke volt. Gamperék ott voltak Gódányék 1980. július 11-i Magyarországra költözésénél. Ferry ígyemlékszik: „Délelőtt 11 órakor mély meghatódottsággal és imádkozva mentünk át a határon. Traude azt írta egy a költözést megörökítő fénykép alá: »Vajon mi lesz (lehet?) még ebből?«” 1980. szeptember 26-án Traude és Ferry elkísérte Tick atyát Óbudavárra, később Beller atyát, majd egy másik alkalommal Elmengard nővért. Gódányék hazaköltözése után rendszeresen látogatták őket Óbudaváron. Ők kaptak felkérést arra, hogy vásároljanak Szűzanya-képet a majdani magyar Schönstatt-kápolnába. Ezt meg is tették, majd 1986. március 15-én, nemzeti ünnepünkön szerencsésen át is hozták a soproni határon, miközben az exorcizmus imáját imádkozták. A Gamper házaspár a növekedő ausztriai Schönstatt Családmozgalom vezető házaspára volt 1984–90 között. 1990. november 1-én, mielőtt baráti látogatásra indultak Gódányékhoz, még otthon elmentek az esti szentmisére, majd onnan egyenesen felkerekedtek Óbudavárra: a szülők, Sonja, Kathi és a 6 éves Annácska. A 22 éves Sonja vezetett. A 8-as úton Devecser felé haladtak, nem sokkal a 106-os kilométerkő után a fehér Opel Passat nekirohant az egyik útszéli fának. A balesetben lezárult Traude, Sonja és Anna földi élete… A képzőház előadótermében látható egy bádog kereszt, melyet az autóroncsból vágtak ki.

Anker Irma 19 5 8 –2 0 01

„G ye r m ekké nt, n ag y biz alo m m al bel e simulni az At ya te nye r é be.”

Anker Irma

I

rmi nagyon melegszívű, érzelem gazdag, nyitott, közvetlen ember volt. Az egész család versenyszerűen sportolt, Irmi felnőtt válogatottban röplabdázott. Teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül érte a súlyos betegség. Hite, az Atyába vetett bizalma azonban végig támasza volt. Nagy életkedvvel és mégis teljes belenyugvással fogadott mindent, amit el kellett viselnie. Tömegesen jártak hozzá barátok, ismerősök, soha nem látott méretűre duzzadt levelezése. Ő nem értette, mi az, amiben egy beteg segítségére lehet az „egészséges”-nek. Lehet, hogy mások sem tudták, csak érezték. Jól érezték! „Nincs annyi időd és energiád, hogy kicsinyes légy...” Ennek az igazságát Ő értette igazán! Nagy ajándékot kaptunk a sorstól, hogy a közelében lehettünk! Irmi 2001. augusztus 27-én boldogan tért haza mennyei Atyjához. Betegségéről naplót írt, amelyet Szívinfo címen jelentettünk meg, Oázis újságunk 2001. novemberi számába is írt egy cikket ’Az élet tisztelete’ címmel, ebből idézünk néhány részletet: „Az isteni Gondviselés mindenki életében kicsit más formát ölt. De hogy mindnyájunkéban jelen volt és van, az nem szorul bizonyításra. Az évezred utolsó éveiben a Gondviselésnek egy olyan sorozatába ágyazva érezhettem magam, amely alig-alig felfogható csekélyke emberi értelmem számára. Kicsiségem tudata újra és újra elborít, s ez mély, szűnni nem akaró alázattal és áhítattal tölt el. Valamivel több, mint két éve derült fény arra, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok: a szívizmaim már csupán 20%-os, vagy annál is kevesebb teljesítményre képesek. Orvosaim elmagyarázták, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat, s egy bizonyos ideig tartó stagnáló időszak után rohamos hanyatlás következik be, s ez ellen nincs földi orvosság. Egyedüli megoldásként a szívátültetés kínálkozott, ha elérkezik az ideje, de az is mindössze esély egy kicsit továbbélni. S hogy meddig? Csak a Mindenható tudja... Nincs bennem ágálás. Mert nagyon is jól van ez így! Imígyen értesülvén földi életkilátástalanságomról, mélyen belekotortam lelki ládafiámba, hogy szemébe nézzek a rám váró, kikerülhetetlen történéseknek. Számomra is meglepő módon nem is annyira a magam életéről volt nehéz lemondanom, mint inkább arról, hogy gyermekeimet nem kísérhetem tovább. Nem láthatom fejlődésüket, s nem vonhatom magamhoz őket bánatukban, örömükben. 1999 márciusát írtuk, amikor felfigyeltem rá, hogy egy icipici fénynyaláb próbál átszüremkedni lelkem sötétségén. Gyanítom, szüremkedett volna ő addig is, csak én úgy el voltam foglalva a szembenézősdivel, hogy sokáig ki sem láttam a rámzuttyant sátorponyva alól. Mikor azonban végre észrevettem, hogy egyre itt himbálózik mellettem az égi kötélhágcsó, akkor egyszerre el tudtam fogadni, hogy az Atya már születésem előtt tudta, eltervezte, mi legyen velem. Ekkor már nem volt más dolgom, mint kicsi gyermekként, nagy bizalommal teljesen belesimulni az Ő tenyerébe. Ez a kegyelmi állapot pedig megadja az embernek a békességet, s már nincs helye többé az aggodalomnak, az ugyanis nem Istentől való. Kár volna erre fecsérelni az ajándék időt. Életem az Atyáé, hiszen Tőle kaptam. Ha Tőle kaptam, akkor Hozzá hazatérnem is jó. Így hát nekem az Ő kezét fogva már mindenképpen jó. Ajándékba kapott napjaim egyszer elfogynak, akkor is, ha sírok, akkor is, ha örülök. Amikor ilyenformán megélhettem a teljes ráhagyatkozás kegyelmét és örömét, nyugalom és derű költözött a lelkembe, így a bánat, az elmúlástól való félelem égi se-

Anker Irma

gítséggel a második hét végére végérvényesen a kiseprűzés sorsára jutott. Kisebb-nagyobb hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel telt el így mintegy másfél év, olykor még az elmúlás szele is meglegyintgetett, de mindezzel együtt még viszonylag szép, könnyű kis megpróbáltatásban volt részem. Aztán 2000-ben, a Szentévben felgyorsultak életem eseményei, amelyek számomra azért helyenként kissé túlságosan is heves sodrásúak voltak. Április elején orvosaim megállapították, hogy alapbetegségemhez egy olyan fokú szívritmuszavar is odaillegette magát, amely bármikor képes megállítani a szívemet, s amelynek e harmatos állapotában nem igazán lesz ereje újraindulni. Ezért május 29-én a vállgödrömbe beültettek egy Pacemaker- Defibrillátor készüléket, amely újraéleszteni is tud, ha bekövetkezne egy újabb szívmegállás. Aztán augusztus elején, Virágh Orsi meghívására ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy leutazzam Óbudavárra, a jól ismert miliőt utoljára magamba szívni, de legfőképpen Tilmann atyát látni, ha csak egy percre is. Akkorra testi gyengeségemnek már olyan fokára jutottam, hogy napjában tízszer-tizenötször is képes voltam tetőtől talpig elázni, de mégis bizonyosságként éreztem, hogy egyszer még mindenképpen meg kell tennem ezt az utat Budapestről. Bár itt is sikerült hoznom ázott ürge-formámat, de ha én nem is, a pillanat, a megérintettség azon az augusztus 5-i napon szép volt. Így utóbb pedig, ismerve a későbbi eseményeket, különösen nagy jelentőségét érzem, hogy milyen nélkülözhetetlen volt számomra az a látogatás. Hiszen csak pár nappal később, augusztus 14-én, egy forró augusztusi délutánon már meg is állt a szívem, s nem csak egy pillanatra... Jókora „detonáció” térített magamhoz, mondhatom! Ezt pár pillanatnyi agonizálás követte, amíg a testem s a vérkeringésem képessé vált ismét visszatalálni a rendes kerékvágásba. Nagyon hálás vagyok érte, hogy egyedül lehettem otthon, mert látványom valószínűleg hosszú időre kiheverhetetlen traumát okozott volna gyerkőceim s férjem lelkében. Ha az Atya nem óvott volna meg ezzel az Általa alkotott defibrillátorral, ez a nap az utolsó lett volna számomra. Amikor erre gondolok és az azután következőkre, képtelen vagyok mást tenni, mint hogy egy pillanatra megálljak, kezembe temessem arcomat, s azt suttogjam megrendülten: Uram, nem vagyok méltó...! Ettől kezdve „másállapotba” kerültem. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a zuhanás, a hanyatlás idejét élem, megállíthatatlanul. Számtalan végsőnek tűnő rosszullét, nagyon erős szédülések és ájulás közeli állapotok törtek rám, amelyeknek soha nem lehetett tudni a végső kimenetelét. Szeptember 12-én, Mária napján reggel fél nyolc és déli tizenkettő között összesen 58-szor állt meg a szívem, azaz percenként körülbelül háromszor. Elájultam, ütés, magamhoz tértem, jött a rosszullét, ütés, ájulás, magamhoz tértem, és így tovább, órákon át... Felkerültem a szívátültetésre várók riadólistájára, s sürgősségi alapon ott is a legelső helyre. A nagy szétziláló mindenáron be akart fészkelődni minden gondolatomba, ezért szinte folyamatos, már-már elviselhetetlenül nagy küzdelmet kellett folytatnom, hogy távol tudjam tartani magamtól. Éreztem, ha teret engednék magamban a sötétségnek, akkor az maga a lelki s végül a testi halál lenne, melynek már amúgy is a mezsgyéjén botladoztam a nap minden órájában. Jézushoz és a Szűzanyához fohászkodva sohasem az életemért esedeztem, hanem a békességet kértem, s kaptam. „ November 13-án délelőtt jött a hívás: volna egy szív mára. Vállalja a műtétet? Igen! Amikor déltájban átszállítottak a szívsebészetre, Isten békéje burkolt be. Nem kaptam „kábító koktélt,

Anker Irma

mégis olyan csendesség és nyugalom volt bennem, amire ember ilyen helyzetben önmaga képtelen, ami az isteni Gondviselés volt, tudom. A félelem szikrája sem ért el hozzám. A műtét egyébként rekordidő alatt fejeződött be, s ebből maga a beültetés mindössze 40 percet vett igénybe. „”Új szívet adok nektek...”” Ezek a transzplantációk egyébként 5-6, néha 10-12 órás, heroikus küzdelmek az emberi életért. Ezt a minden szempontból hozzám illő, frissen beültetett szívet, amelyet mint anya a gyermekét, egész lelkemmel befogadtam testembe –nem kellett a szokásos módon áramütéssel újraindítani, mert ez az édes, Istentől kapott szívecske spontán megindult bennem! Mint utóbb megtudhattam, a műtét előtti napokban már leállt a veseműködésem, a májam pangott, s minden szervem összes sejtje tele volt vízzel. És mégis, az Atya számára semmi sem lehetetlen a benne bízók számára! Ó, olyan nagyon köszönöm! S nem csak azt, hogy élhetek, hanem már a szenvedések idejét is, mert annyi ajándékkal, Tőle jövő, átölelő szeretettel vett körül, amelyek nélkül, valamint az értem egységben imádkozók nélkül ki sem bírhattam volna a szívátültetésig. Hát lehet ezt eléggé megköszönni?! Csakis Őt szolgálva, csakis Rá figyelve, s életemet – tart ameddig tart – a családomra, a rászorulókra és egészen Neki szentelve.” Kedveseim! Schönstatti Testvéreim! Köszönöm, hogy életem e sorsfordulóján mellém álltatok, s imáitokkal fogtátok a kezemet! Áldjon meg Mindnyájatokat a Mindenható! Budapest, 2001. március 8.”

Kozma András 19 6 6 –2 0 0 4

„ Elfoga djuk, bár mit m é r ránk sze r ető kezé vel a mi I ste nünk.”

kozma andrás

E

gy szilveszteri hálaadás alkalmával végiggondoltuk férjemmel, mi mindenért lehetünk hálásak a Jóistennek. Négy gyermek boldog szüleiként, a vágyott vidéki házba költözve, egy öreg, családi méretű Ford tulajdonosaként úgy éreztük, hogy mindenünk megvan, amire szükségünk lehet. Felmerült bennünk a kérdés: jó-jó, de hol a mi keresztünk? Kisebb-nagyobb véleménykülönbségek a nagymamákkal, esetenként gyermekbetegségek, az átmeneti munkanélküliség, a szűkre szabott családi kassza, és mindezek zúgolódás nélküli elviselése nem tűnt kellő mértékű viszonzásnak a sok kegyelemért. Kértük, hogy Atyánk mutassa meg nekünk, mit adhatunk cserébe. Biankó csekket töltöttünk ki: elfogadjuk, bármit mér ránk szerető kezével a mi Istenünk. Alig néhány hét múlva, mondhatni postafordultával kaptuk a választ: előrehaladott, áttétes hasnyálmirigyrák! Természetesen bíztunk a csodában, Kentenich atya és Batthyány-Strattmann László közbenjárását kérve imádkoztuk a kilencedeket. Gondosan gyűjtögettük a leleteket, vizsgálatok papírjait, hisz a közbenjárónk szentté avatásához szükség lesz egy gyógyult beteg kórdokumentációjára! Esténként a családi asztal körül ülve, a gyerekekkel együtt imádkoztuk az esedékes imákat. Különösen megérintett az a könyörgés: „Add, hogy szeretteink elvesztésében is mindig a Te bölcs rendelkezésedet lássuk, és Benned vigasztalódjunk.” Ettől kezdve tudatosan ajánlottuk fel az aktuális és a várható nehézségeket a kegyelmi tőkébe. Megfogalmaztuk azt is, hogyha el tudtuk fogadni a sok-sok jót, örömet, ajándékot, akkor el kell fogadnunk a bajokat is. Úgy éreztem, semmiképp sem szabad csüggedni, igyekeztünk minél teljesebb életet élni a kórházi tartózkodások között, a kemoterápia alatt is. Elutaztunk a távoli rokonokhoz a tanév folyamán, hogy még együtt lehessünk velük. Férjem még befejezte a szakdolgozatát a hittanárképzőn, hogy semmit se hagyjon félbe. Schönstattos barátaink lelki és anyagi segítsége tette lehetővé, hogy minden szükséges meglegyen számunkra. A betegség negyedik hónapjában az egyre aggasztóbb tünetek mellett, számoltuk a napokat és a heteket, hogy még a következő hónapban eljussunk Óbudavárra. Közben újabb műtét, mely a vártnál kisebb mértékű volt mennyei pártfogóink jóvoltából, és eljött a várva várt utazás napja. Bandi ekkor már csak tápszert, és két-három adagra elosztott bébiételt tudott enni, de a házunktól Óbudavárra vezető százhúsz kilométeres utat egyedül vezette végig! Ismét a kegyelem megnyilvánulása, hogy csonttá fogyva, legyengülve erre képes volt, és sem gyermekeinkben, sem bennem nem merült fel, hogy bármi bajunk eshet mellette, hisz minket a tenyerén hord Istenünk! Az első atya-szeminárium hetén vettünk részt, ahol Bandi és Tilmann atya megbeszélték a legfontosabb tenni- és kérnivalókat, néhány előadáson bent is tudott lenni. A tábortűznél néger családnak festve-öltözve egy dalt adtunk elő, ez az utolsó mosolyok egyikét csalta arcára.

kozma andrás

A családnapok végén barátainkhoz utaztunk pár napra, onnan pedig haza, a kórházba. A bő kétórás út végén már nem tudott kiszállni az autóból, végül mentővel hoztuk haza otthonunkba. Az utolsó négy napunk kitörölhetetlen emlék. Mintha egy burokban éltünk volna: békesség, megnyugvás, szeretet, összetartozás, egység, teljesség érzése töltött el mindnyájunkat. Bár beszélni már nem tudott, reagált a beszédünkre, a nagycsalád és a barátok összegyűltek elbúcsúzni, majd augusztus 9-én, este 11 órakor, öthavi betegség után hazatért Teremtőjéhez. Áldozatát felajánlotta a Schönstatt-családokért, és értünk, családjáért. Közbenjárását azóta is érezzük, és hálásak vagyunk, hogy ő lehetett gyermekeim apja és az én társam.

Papp Sándor 192 3 –2 0 0 6

„ Soha ne ve szítsé tek el a báto rságotokat, min d e nbe n hag yatkozz atok az iste ni gon d visel é sr e! ”

Papp sándor

S

chönstattal ill. Tilmann atyával 1985 nyarán ismerkedett meg Óbudaváron. Lányáékat mentek el meglátogatni, akik részt vettek az első családnapokon. Sándor bácsi jó érzékkel azonnal felfedezte és ki is mondta, hogy itt valami egészen nagy dolog kezdődik. Tilmann atya hívta meg őket Schönstattba. Az elsők között szenteltek háziszentélyt 1986. április 2-án. 1995-ben tagjai lettek az első családszövetségi évfolyamnak. Nagy öröm volt számára, hogy mindkét lánya családjával együtt külön schönstatti család-csoportot hozott létre. Az újonnan felszentelt óbudavári Schönstattkápolnában 2005. április 30-án „Hűségünnep” keretében a Schönstatt-családdal együtt ünnepelték feleségével aranylakodalmukat. Részletek az első családszövetségi évfolyam visszaemlékezéséből: „Amikor 1985-ben megismertem Máriát és Sándort, már kb. 60 évesek voltak. Ilyen korban az ember általában már nem változik, nem tud új eszméket befogadni. Az ő vonzódásuk és beilleszkedésük Schönstattba azt mutatta, hogy a Szűzanya már korábban is a schönstatti úton vezette őket. Örültem, hogy van egy ilyen korú házaspárom, akiken meg tudtam mutatni a fiataloknak a jövőt; hogy ma is lehetséges, hogy egy házaspár harmonikus egységgé fejlődjön.” (Tilmann atya.) „Mindig azt éreztem, amikor beszélgettünk, hogy rám koncentrált; és láttam, hogy másokkal is így van. Jelen volt annak számára, akivel beszélgetett. Jót tett nekem, hogy ennyire figyelt rám. Még ha a legjelentéktelenebb téma került is szóba, teljes lényével odafordult az emberhez. És nagyon-nagyon szerettem, ahogy nevetett. Amikor rájött valamire, olyan önfeledten kacagott. Példaértékű, ahogy Mária nénivel közöttünk volt, az egységük és a köztük levő harmónia. Ez mindig erőt adott nekünk, kettőnk számára is, amikor nehézségeink voltak egymással. Csodálatos volt, ahogy a családját maga köré gyűjtötte: az unokák, dédunokák, gyerekek. Én mindebből nagyon sok erőt kaptam. Számomra is nagy érték, hogy 10 éven át együtt lehettünk a csoportban.” (O. T.) „Betegsége idején szépen, türelmesen feküdt 8 hónapon keresztül. Kérdeztem tőle: Hogy tetszik lenni? Azt válaszolta: Jól, mikor egy ilyen tüneményes feleségem van! Ez olyan szép volt! Mikor odamentünk az ágyához, mindjárt mosolygott és beszélgetett, mintha nem is volna beteg, csak éppen pihenne. A nagy türelme nagy példa a számomra.” (M. Á.) „Nagyon tetszett Sándor bácsi egyszerűsége; hogy olyan nyíltan és őszintén beszélt mindig. Sosem voltak hátsó gondolatai, körülírt megfogalmazásai, hanem mindig egyenes volt és úgy is fogalmazott. Erről eszembe jutott az a levél, amit a műtétje után vagy inkább előtt írt nekünk szövetségeseknek. Ez egy olyan megdöbbentő levél volt a számomra, egy igazi apostoli levél. A szenvedő, elesett állapotában is bátorító levelet írt nekünk. Mintha minket bíztatott volna, hogy ’föl a fejjel!’ – ezt éreztem belőle. Visszaemlékezem még az egyszerű, gyermeki mivoltára a szó jó értelmében. Számon tartotta az embereket, nemcsak azokat, akikkel kapcsolatban volt, hanem a régebbi dolgokat is, amiről beszélgettünk. Ott tudta folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Látszott rajta, hogy amikor beszélgettünk, teljes figyelemmel fordult felénk.

Papp sándor

Én is megemlítem a jókedvét és derűjét. Jó értelemben véve társasági ember volt, jól tudott beszélgetni. Könnyen tudott kapcsolatot teremteni és tartani is bárkivel. Csodáltam hűségét is, és én is csodálattal állok az előtt a nyitottság előtt, hogy ilyen idős korban ennyire befogadó volt Mária nénivel együtt… Aztán a mélység. Milyen mély és beleérző volt Sándor bácsi.” (M. P.) „Az örökifjú jó szíve, eleganciája, stílusossága. Összeszedett volt. Úgy tudott megöregedni, hogy átmentette fiatalosságát. Mária nénivel együtt csináltak mindent, szép példa volt.” (P. A.) „A sok mindenből két dolgot emelnék ki: Az egyik a nyitottság, a másik a gondoskodó jószívűség vagy jószívű gondoskodás.” (G. R.) „A beszélgetés mestere volt. Nagyon nagy dolog, hogy a mai rohanó korban valaki beszélgetni tud és akar. Nagyon szép volt megélni! Amikor a csoport összejövetel végén úgy éreztem, hogy ez az együttlét nem hozta meg azt, amit kellett volna, akkor ő a lelkesedésével kibányászta, hogy mi volt jó, minek örülhetünk. Így boldogabban mentünk hazafelé. Többször is fölfelé húzott, átbillentett.” (G. R.) „Sándor bácsi a személyt fogadta be. Odafordult hozzá és rajta keresztül az ügyeihez, és nem fordítva… Mária nénivel együtt a magyar családmozgalom nagyszülei voltak, mert például a kápolna megépítése is összefüggött az életükkel; az volt a vágyuk, hogy az aranylakodalmuk a kápolnában legyen. Róbert egy zsinaton csak úgy kimondta vágyukat, és ez elkezdett élni, mozogni. És valóban a frissen felszentelt szentélyben tartották az aranylakodalmukat.” (E. I.) „István azt mondta, hogy a Schönstatt mozgalom nagyszülei voltak, én meg úgy érzem, hogy kifejezetten az én nagypapám volt. Én nem ismertem a nagypapáimat, de nagyon vágytam egy nagypapára. És így is szólítottam sokszor. Felfigyelt rá, és éreztem, hogy elfogadja. Külön-külön nem is tudtam rájuk nézni, csak együtt láttam őket. Szinte nem is lehetett különválasztani őket két személyre. Mindig nagyon fellelkesített a tudományra és a minden újra való szomjúsága. Annyira csodáltam, hogy valaki 70-80 évesen is ennyire nyitott.” (V. A.) „Nagyon tetszett, hogy egyenes derékkal és egyenes jellemmel kísért végig bennünket. Tetszett, ahogy Tilmann atya egy-egy jó előadása után élvezni tudta ezt a szellemi örömet, az újat, érdekeset. Megragadott ez a nyitottság, amiről már sokan beszéltek, hogy be tudta fogadni, ízlelgetni az új ajándékot, amiben részesült, ami örömet okozott neki. Élvezni tudta, örülni tudott az élet apró örömeinek: eszembe jut csettintése, ahogy egy jó bort gusztált.” (V. P.) „Nagy ajándék, hogy én már gimis korom óta ismerem Sándor bácsit. Egy Szent Györgyhegyi kiránduláson találkoztam először természetszeretetével, és azzal, hogy egy gimnazista korú fiatalhoz is úgy fordult oda, mint egy felnőtthöz, olyan nyitottsággal, befogadással. Ez engem akkor nagyon megdöbbentett.” (M. A.) Sándor bácsi mondta: „Az elmúlt 10 évben a legnagyobb dolog és élmény, hogy megalakult a magyar schönstatti családszövetség, hogy mi is benne lehettünk az első évfolyamban. Itt értettem meg, hogy az igazi vallásosság: életmód, melynek alapja a szeretet.” „Soha ne veszítsétek el a bátorságotokat, mindenben hagyatkozzatok az isteni gondviselésre.” (2006)

Hajdu Tibor 19 57–2 0 0 7

Igazi at ya a c sal á djá ban, a munkahelyé n, a közösségé be n.

hajdu tibor

H

ajdu Tibi barátunk 2007. november 21-én, szerdán hajnalban egy budapesti kórházban fejezte be földi életét. Súlyos betegségéből sajnos nem gyógyult meg, felkészülten, derűs lélekkel fogadta a Mennyei Atya hazahívó szavát. Barátai így emlékeznek rá: „A Hajdu családot először csak futólag ismertük, később a kapcsolat némileg „hivatalos” lett, mivel Tibi félig-meddig a kollégám lett. Egy nagy munkahelyi összejövetelen a sok unalmas, száraz, papírszagú beszéd után Tibi a hivatásáról, a munkahelyéről mesélt – elragadóan, humorosan. Abban az évben az a szerencse ért minket, hogy Óbudaváron házigazdáink lettetek – innen datálódik a mélyebb, a nemhivatalos ismeretség. Később, vezetőként nagyon sokszor feltettem magamnak a kérdést: Mit tenne Hajdu Tibi?” „Ha a Hajdu házaspárra néztünk, Tibi volt a megtestesült életöröm, vidámság, ...” „Házigazdáink Hajdu Ági és Tibi voltak. Tibi természetes derűje a személyes problémák ellenére ill. mellette is megnyugtató, vidám hátteret adott számunkra. Amit még magammal vittem erről a nyaralásról, és azóta többször is lepörgetek magamban mint kedves, felejthetetlen filmet, az az utolsó fél óra volt. A búcsúzkodások, a kulcsleadás, az utolsó simítások az autóban, az elválások – mi el voltunk kényeztetve: Tibi humora átölelt minket ezekben a szívnehéz percekben. S megadatott számunkra egy soha vissza nem térő, megismételhetetlen pillanatként, hogy az ősi Gódány-ház kikoptatott kőútja, fakapuja elől Ő integetett el minket. Útnak indultunk. Tört fehéren, aranysárgán.” „Óbudaváron arattunk. Tulajdonképpen az első, amire emlékszem. Örültem a betakarításnak. A nap melege, az eső csillogó cseppjei, a szellő simogatása segített, hogy az elvetett mag szárba szökkenjen. Szép és jó volt a termés. Épp az érett kalászokat téptem – egy lélegzetvételnyi szünetet tartottam a beszámolóban, amikor megszólalt a harang. Tibi felkapta a fejét, ránk tekintett. Szemében cinkos ragyogás fénylett. Szakálla felhőként fedte szája szögletében bujkáló bátorító mosolyát. Egész lénye olyan volt, mint egy baráti ölelés. Isten kacsintása?! Sűrű volt a pillanat. Emlékezetes aratás. Néhány magot még most is őrzök. Köszönöm!” Gódány Róbert így búcsúztatta Tibit a temetésén: „Az ember megfogan, megszületik és meghal. Közben van az életünk, a hihetetlen gazdagságra meghívott életünk. Aki ezt kitalálta, földi emberi életünk számára felfoghatatlan – Ő maga és a kitalálása is. Felfoghatatlan, titok, sok minden belőle az emberi lélek mélyén rejlő titok. A Nyolc Boldogság titka? A Teremtő által elgondolt gazdagságot – a szegénységet?, az egyszerűséget? – meg kell szereznünk, és ebben segítségére lehetünk egymásnak. Állunk, ácsorgunk a piacon (Mt 20,3), és a Gazda valaki által, akár az utolsó órában is, megszólíthat bennünket. Vagy fordítva: megszólíthat általunk valakit. Vannak tehát megszólítók és megszólítottak! Hajdu Tibor1, Barátunk, Munkatársunk megtette az utolsó lépéseket az úton haza az Atyához: november 21-én megtért Teremtőjének szerető ölelésébe. Megszólíttatott és megszólított. Útjának egy szép hosszú szakasza a közösségünkön át vezetett. Személyes életére, a családja számára és a közösség számára is erősítően hatott ez a körülmény. Van egy német, adventi Mária-ének: „Mária, méhében a Gyermekkel, ment a tüskés erdőn át, melyben hét éve nem fakadt lomb… S ahogy vitte a gyermeket az erdőn át, a töviseken rózsa nyílt.”

hajdu tibor

Tibi és Ági 2006. július 16–22-ig házigazdák voltak az óbudavári családnapokon – most már tudom, hogy utoljára. Most is látom, ahogy a nagyház előterében barátságos recepciót alakítottak ki, így várták a családokat. Amikor az érkezők lassan szállingózni kezdtek, Tibor, mint egy igazi atya, szaladt segíteni a csomagok behordásában, az elhelyezkedésben, a matrac- és ágynemű-vadászatban. Közben Ági itt maradt és a folyamatos jelenlétet biztosította. Tökéletes volt az együttműködésük, a szeretetük és a jókedvük már az első percekben meghatározta a családnapok légkörét. Kedves Igazgató Úr2, szeretnénk a nyomdokaidon járni, szeretnénk viszontlátni – és feltétlenül számítunk Rád továbbra is.” -----------------------------------1 Feleségével, Ágival, és három leányukkal Zala megyében, Egerváron élt. 2 Tibor a Zalaegerszegi Erdészeti Igazgatóság vezetője volt.

Csányiné Bárány Ágnes 19 61–2 0 0 8

Hosszú, súlyos betegsége al att is sze r etetet é s d e r űt sugár zott.

csányiné bárány ágnes

Á

gi háromgyermekes schönstatti anyuka, férjével, Zsolttal mozgalmunk egyik csoportvezető házaspárja volt. 1997 májusában (az erdei szentélyünk felszentelésének hetén) agyembólia miatt kómába esett. Attól kezdve fekvő beteg volt, nem tudott beszélni, felkelni, önállóan enni. A kérdésekre igent/nemet tudott jelezni a szemével vagy a nyelvével. Példamutató türelemmel, szelídséggel viselte hosszú, súlyos betegségét. Személyesen talán kevesen ismerték, de imáiban közösségünk majd’ minden tagja hordozta őt. Éveken át könyörögtünk gyógyulásáért. Az óbudavári kápolnában látható imakérőlap német változatát 2007 végén Gertrud-Mária nővér Kentenich atya szarkofágjához vitte az közbenjárását és az egész közösség imáit kérve, hogy szenvedései véget érjenek. A csoda, hogy Ágit egészségesen visszakapja a család, sajnos, nem történt meg, nem tudjuk miért, de hisszük, hogy minden kihullott könnynek, minden fájdalomnak értelme van. 2008 januárjában csendben és váratlanul elment közülünk. Kentenich atyával együtt most már Ő jár közben szűkebb és tágabb családjáért. Apró csodák történtek a lelkünkben. Akik náluk jártunk, láttuk tehetetlenségét, teljes kiszolgáltatottságát, de a szenvedések ellenére szinte sugárzott belőle az öröm, a hála minden apróságért, jó szóért, figyelmességért. Tilmann atya többször tartott az otthonukban szentmisét, amelyen a közösség több tagja is részt vett. 2001. szeptember 16-án elhangzott prédikációból idézünk: „Együtt ünnepeljük a szentmisét és hisszük, hogy ez a ház áldott. Szeretjük ezt a házat. Ez a ház megérint minket. Más emberként megyünk el innen, mint ahogy idejöttünk. Más lesz a viszonyunk a szenvedésünkhöz, és másként viszonyulunk a munkánkhoz is. Általában nagyon fontosnak tartjuk magunkat. És nagyon fontosnak tartjuk a szenvedésünket is. Ha valami fáj, könnyen színházat játszunk. Miután itt voltunk, megváltozik a szenvedésünkhöz való viszonyunk. Elképzeljük, hogy ágyban fekszünk, mint Ági, és nem tudunk semmit sem tenni, és mindig várnunk kell arra, hogy valaki tegyen velünk, értünk valamit. Ezek után saját szenvedésünk nagyon csekélynek és kevésnek tűnik. Ági gyakran nevet. Érezni lehet, hogy örül. Nagy titok, hogy öröm lehet ott, ahol nagy szenvedés van. Éppen ezért megnyugodva megyünk el innen. És valahogy bizakodóbban. Zsolt dolgozik, és mindig van valami tennivalója. Így él egy ember, aki szeret. Így él egy ember, aki valaki másra gondol, nem önmagára. Zsolt nem arra vár, hogy valaki megdicsérje (ez nem jelenti azt, hogy nem mondhatunk neki egy-két jó szót). Emberi tartás az, amit megfigyelhetünk itt. A szív nagylelkűsége. Egyszerűen ott lenni a másik számára. Egyszerűen dolgozni. Nem azt kérdezni, hogy én hogy vagyok, hanem hogy hogy van a másik. Szeretném, ha ez a kép a szemünk előtt lenne. A kép, ahogy Zsolt Ágihoz odafordul. Íme, egy ember, aki szeret. Egy ember, aki a másikkal törődik. Krisztus is hasonló helyzetben volt. Jézus természetesen magányos volt. Gyakran senki sem volt, aki megértette volna. De mindig valaki másért élt. Talán most megkérdezzük magunkat: kiért élek én? Kinek van szüksége rám? Azt mondom a másiknak: itt vagyok a számodra. Akkor a saját szenvedésünk valamivel kisebbnek tűnik. Természetesen ennek van egy feltétele. Saját szívünk tapasztalata, hogy szeretnek minket. Aki ezt sosem tapasztalta meg, az nem tudja szeretetben a másiknak ajándékozni magát. Ettől megbetegszik. Akit azonban szeretnek, akinek megvan az a tapasztalata, hogy mások szeretik őt, az önmagát önzetlenül tudja a másiknak ajándékozni.

csányiné bárány ágnes

Jusson ez eszünkbe, amikor a gyerekeinkhez fordulunk. Amikor a gyerekeink megtapasztalják, hogy szeretjük őket, hogy az apa játszik velük, odamehetnek hozzá, feléjük fordul. Amikor a gyerekek érzik, anyának van ideje számukra. Így olyan emberré válnak, akik tudnak szeretni. Másfelől a szenvedésre való készséget akkor tanulja meg a gyerek, ha a szülei készek a szenvedésre. Ha a szülők nem panaszkodnak folyton, ha valaki bosszantja őket, ha valami zavarja őket. Ezért nagyon fontos a számunkra, hogy Ági kész a szenvedésre. De mi is szenvedünk, ezt elfogadjuk és a Szűzanyának ajándékozzuk a kegyelmi tőkébe. És újra és újra előfordul, hogy a Szűzanyának szüksége van ránk. Ha Zsolt hazajön, mindig van valaki, akinek szüksége van rá. Nem ülhet le a székbe, nem olvashatja el először az újságot. Érezzük, hogy ez egy különleges helyzet: hazajövök és szüksége van valakinek rám. Kentenich atya egyszer azt mondta, ha az apa hazajön, megkezdődik a tulajdonképpeni munkája. Igen ám, barátaim, de amikor az apa hazajön, fáradt. És az igazi munka a gyermekekkel és a feleségével, hát... hm... minden jót kívánok. Ez nem olyan egyszerű. De Zsoltnál nincs kivétel: hazajön, szereti Ágit, a gyermekeit, és tesz értük valamit. Most azt fogják Önök mondani, hogy Zsoltot és Ágit szentté avattuk. Valóban azok is egy kicsit. Mindnyájan imádkozunk azért, hogy ebben a házban megmaradjon a szeretet és megmaradjon a szenvedésre való készség is. De ennek a háznak a háziszentélyét saját magunk számára is használni akarjuk: kérjük a Szűzanyától a kegyelmet, hogy készek legyünk szenvedni és készek legyünk szeretni. Többet beszéltem most Önöknek, mint Áginak, de neki nem olyan fontos ez a prédikáció, mint nekünk, szegény bűnösöknek. És természetesen ez a prédikáció nekem is szól. Amikor sajnálom magam, azt fogom mondani: »Hát, Tilmann atya, szenvedni kell, nem panaszkodni, ne legyél olyan nyafka, emlékezz, az Áginál voltál!« Vagy ha másokért kell tennem, eszembe jut, hogy ott voltam a Zsoltnál. Reméljük, hogy egy kicsit tanulunk tőlük.” Egy édesanya meséli: „Sok-sok évvel ezelőtt gyerekfoglalkoztatóként volt alkalmam Ági és Zsolt két nagyobb gyermekére vigyázni az óbudavári családnapokon. A szünetekben és délután óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy velem, a kis gyerekfoglalkoztatóval egy szépséges felnőtt anyuka beszélget. Derű sugárzott belőle, szépség és finomság volt minden mozdulata. Óriási elismeréssel beszélt gyermekeiről, nagyon szerette őket, felnézett rájuk. Olyan volt, mint a megszállott kincsgyűjtő, aki még a nyaralásra is elviszi a legértékesebb darabokat. Aztán jött a betegsége. Sokat imádkoztam érte és a családjáért. Szörnyű nehéz lehetett nekik, mindannyiuknak. Évekig vártuk a gyógyulást. Aztán jött a hír, hogy szép csendesen visszaadta lelkét a Teremtőjének. Ekkor már magam is többgyermekes édesanya voltam. Nagyon fájt, hogy nem gyógyult meg. Egyszer csak azt vettem észre, hogy amikor valamelyik gyerekem nyaggat, hogy játsszam vagy meséljek, vagy építsek vele, én pedig rutinból mondom a választ: „Most még befejezem a mosogatást, előbb kiteregetek, még ki kell vasalnom ezt az inget, most játsszál a húgoddal!”, akkor újra és újra Ágit látom a szemem előtt. De boldog lett volna, ha őt nyaggatták volna a gyermekei és játszhatott volna, mesélhetett volna, építhetett volna velük! Ekkor tényleg a gyermekeimhez fordulok, megölelem őket, beszélgetünk, együtt nevetünk, építünk, játszunk.

csányiné bárány ágnes

Mert minden együtt megélt történet csoda, a legnagyobb ajándék! Nem tudhatjuk, hogy lesz-e majd holnap… Ági a Mennyei Atyánál újra mosolyog – és hálára indít: ma még ölelhetek, dicsérhetek, szerethetek. Ez a csoda.” Legidősebb lánya, Ancsa írja: „Óriási dolog, ha az ember valami maradandót alkot életében – lehet festő vagy építész, lehet költő vagy orvos, vagy tanár és … sok minden. De talán nincs annál nagyobb dolog, mint amikor az ember a mindennapi életével, cselekedeteivel és szeretetével mutat utat oly sok embernek. Az MI Édesanyánk élete és a szüleink házassága nagyon-nagyon sok mindenkinek volt példa, és nem csak azután, hogy Ági beteg lett! Olyan boldogság írni Édesanyáról, nektek, mindenkinek. Legszívesebben világgá kürtölném, hogy: lányok, anyák, asszonyok, szeressetek úgy, mint a mi Anyukánk! Bizonyára azt gondoljátok, milyen nagy szenvedés lehetett Áginak az ágyban töltött 11 év. Igen, az volt... De hogyan lehet, hogy mégis Ő volt a fény a családban, hogy Ő vidított fel bennünket, Ő nyugtatott meg bennünket, ha szavak nélkül is? Anyu egy szeretetbomba volt betegsége előtt és után is, értette a világmindenséget, a mindent mozgató energiát. Hogyan is írhatnék ezek után a szenvedésről? Hiszen Édesanya is ezt mondaná: kislányom, hiszen annyi szép és jó dolog van körülötted, koncentrálj a kis csodákra, nyisd ki kicsit a szemed, hiszen lépten-nyomon kincseket találsz, csak figyelj: ha szeretsz arra az emberek is csak szeretettel tudnak felelni. Ági simogatta a világot, minket. Köszönjük neked Édesanya, hogy türelmeddel, szereteteddel, alázatosságoddal, jóságoddal és vidámságoddal megmutattad az utat a teljes élet felé! Bárcsak olyan jó anyuka lehetnék egyszer, mint Te voltál...( huh de magas a mérce)! Köszönjük neked Marcit és Kingust, hogy ilyen nagyszerű emberkéket faragtál belőlük, és köszönjük, hogy Édesapával fantasztikusan boldog és teljes családot teremtettetek nekünk! Mi vagyunk a világon a legszerencsésebb gyerekek, hogy Te voltál és vagy nekünk, és Apa a legszerencsésebb fickó, hogy ilyen gyönyörű, sugárzó és mosolygós szerelmet és társat kapott! Mióta elmentél közülünk, azóta is a szeretetedből töltekezünk, és nagy mázlink van, mert az soha, de soha nem fogy el!!!”

Ozsvári Csaba 19 6 3 –2 0 0 9

Sze r ette az eg yház at.

ozsvári csaba

O

zsvári Csaba ötvösművész 2009. július 9-én Óbudaváron az esti harangszó kondításakor hunyt el váratlanul, 46 éves korában. Ezen a délutánon volt a Schönstatt Családmozgalom 3. szövetségi évfolyamának első szentelése. Élete egyik legszebb pillanatában feleségétől és barátaitól körülvéve egy pillanat alatt léphetett át a Mennyországba. Azzal, hogy az Isten azon az ünnepen, melyre az egész Családszövetség hivatalos volt, a kegyelem állapotában, a kápolna mellől szólította magához, talán arra akarja irányítani a figyelmünket, hogy Csabát a Szövetség és a Schönstatt közösség számára pártfogóul választotta ki. Csaba valóban igaz, jó ember volt. Szerető, hűséges férj és öt gyermekét nevelő családapa. Budapesten született, egy nem hitetlen, de vallását nem gyakorló családban. Diplomamunkája az Iparművészeti Főiskolán a csempeszkopácsi templomhoz készült bronzkapu volt. Ezen a kapun belépve indult el az Istenhez vezető úton, szenvedélyesen keresve a vele való találkozást. Hivatása a szépség volt, mely feloldhatatlan kapcsolatban áll a hittel, a szeretettel. Munkáin keresztül elsősorban nem a személyes hitet, vallásos érzelmeit fejezte ki, hanem azt mondta: „Az én hitem, az Anyaszentegyház hite.” Keze az Isten által volt vezetve. Azt vallja: „A Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor sokszor megrendítő az Ő közelsége. … Ennek a munkának vannak olyan áldott, különleges pillanatai, amit csak kevesek élhetnek át. Egy liturgikus tárgy, kehely, feszület vagy a feltámadt Krisztus dombormű elkészítésének vannak olyan pillanatai, ami vallásos élményhez hasonló, amikor Isten megmutatja Arcát, egy pillanatra felsejlik, milyen közel van hozzánk.” Számára a művészetnek egyértelműen vallásos rendeltetése van: „Minden művészet egyedüli oka és végső célja csak az lehet, hogy a Mindenható Örök Istent dicsőítse, és ezt az eltorzított arcú emberiséget újra felemelje Istenhez. ” Munkái egyedülálló tudásról, hagyománytiszteletről, kifejező erőről tesznek tanúbizonyságot. Művészete alapvetően keresztény és magyar. Munkásságával számos elismerést szerzett a magyar katolikus kultúrának, művészetnek, határainkon innen és túl. Ozsvári Csabát és feleségét a Szűzanya a Schönstatt lelkiség szolgálatába adta. Az évek során a közösség megerősítette hitét, a házasság szentségének megélését. Éveken át hűséggel vállalták és szervezték a budapesti régió családjainak találkozóit. Nekik köszönhetjük a ’Házaspárok útjának’ csodálatos megformálását. Az utolsó napon feleségével ezt imádkozta: „Öröktől fogva szeretett az Isten, felemelte arcomat a földről és szívéhez vonzott.” 46 évesen, a születésnapján helyezték örök nyugalomra a Zugligeti Szent Család Plébániatemplom urnatemetőjében. Sírfelirata: „Dilexit ecclesiam – Szerette az egyházat”. A Magyar Schönstatti Családmozgalom és a Családszövetség közössége nevében Török Péter és Orsolya így búcsúzott Csabától (részletek): „Mit akar mondani nekünk a Jóisten Csaba halálával? Azt, hogy nem élhetünk tovább úgy, ahogyan eddig. Jelmondatunk a III. szövetségi évfolyamban a kánai menyegzőcsodáját és Mária szavait idézi. Csaba volt, aki megtalálta nekünk: »Tegyetek meg mindent, amit mond!« Ez az életeszmény a hirtelen halál drámaiságával és csodájával új megfogalmazást is kapott:

ozsvári csaba

»Tegyetek meg – késlekedés nélkül – mindent, amit mond!« Azt üzeni, hogy ne mulasszuk el megtenni a legkisebb jót sem. A Jóisten gondviselő szeretete gyakorlati módon jelen van az életünkben. Újra és újra jelet és alkalmat ad, hogy felismerjük az emberekben, az eseményekben, meghív arra, hogy megszeressük Őt ezekben, és lehetőséget ad, hogy áldozatot hozzunk érte és neki. Közösségünk kapott egy »nemesi« címert tőle és általa (ez látható a III. Szövetség zászlóján). A nagyszívű, hódító keresztény címerét. A címer jelképei: a kard, a szív, a liliom és Mária. A címer a nemességünk jelképe. Nemességé, amely a Krisztushoz tartozásunkat jelenti. A Krisztushoz tartozó nemesség kötelez. Csaba halála előtt az életünket a Szűzanyának szenteltük Krisztusért. »A nemesség kötelez!« Kötelez lovagias, hősies módon és kötelez a szolgáló szeretetben. Csaba igaz, nemes ember volt. Védte, szerette, erővel és buzgón hirdette Krisztus egyházát. Krisztust lovagi erényekkel szerette, de a méltatlanságát érezve és megélve szolgálta is Krisztust. Csaba kérte, hogy a közös imánkat így kezdjük: »gyengeségünk és méltatlanságunk tudatában állunk most eléd. Köszönjük, hogy felemeltél és meghívtál minket.« Megtapasztaltuk, hogy minél közelebb vagyunk a Jóistenhez, annál gyengébbnek érezzük magunkat. Mit köszönhetünk a Jóistennek Csabában? Bensőséges, gyermeki, mély kapcsolat fűzte a Szűzanyához. Tőle kaptuk ezt a gondolatot: »Jézus születésével megmutattad, hogy Mária a mi utunk, aki által Hozzád közelebb kerülhetünk.« Igaz magyar ember volt. Szerette a magyarságát és a magyarokat. Aggódva, imádkozva szemlélte a mai nemzetpusztító eseményeket és jeleket. Magyar volt a szónak abban az értelmében is, hogy az ősi hagyományainkat beépítette munkáiba: az óbudavári szentély egységkeresztjének hátterét az ősmagyar életfa-motívum díszíti, mély értelmű összecsengésben a kereszttel. Az élete is azt hirdette, amit a sírfelirata: »Dilexit Ecclesiam!« (Szerette az Egyházat!) Hű volt Krisztus titokzatos testéhez; következetesen, szeretettel, alázattal hű volt. Az egyház kincseit szerette volna megmutatni mindenben: igényességben, a hagyományaiban, a szépségben, a szolgálatban. Kentenich József atya sírján ugyanezek a szavak állnak. Kentenich atya előre imádkozott minden munkatársáért. Ozsvári Csaba méltó volt arra, hogy munkatársa legyen a földi közösség építésében, és méltó arra is, hogy az Egyház megújításában munkatársa legyen a mennyben.”

Dormánné Nemesházy Tünde 19 5 6 –2 010

Őszinte tö r ő d é ssel fo rdult sze r ettei fel é, kitar tá sá val, állhatatosságá val apostolkod ott.

dormánné nemesházy tünde

S

úlyos betegségét tizenhárom éve hordozta, s a közösség igyekezett kilencedekkel támogatni heroikus küzdelmüket a betegséggel szemben. Férjének küzdőképessége és Tünde iránti szeretete lehetővé tette, hogy Tünde a kemoterápia és a sugárkezelések idején is tudott délutánonként dolgozni járni. Mikor már áttétek gyötörték, már csak egy kívánsága volt, hogy Lourdes-ba eljuthassanak, férje ezt is lehetővé tette, míg mi a háttérben imádkoztunk. „Egy test, egy lélekként”, Gyuri Tünde helyett merítkezett meg a barlang hideg vizében, mert Tünde állapota ezt nem tette lehetővé. Kettőjük egysége, szeretete újra és újra életet adott neki. 2010. november 13-án találkoztunk vele utoljára a csoport-összejövetelen, ahol még elbúcsúzhattunk tőle, s imádkozhattunk közösen. Itt már nagyon gyenge volt. A szentségeket – látván erejének gyöngülését – szombaton plébánosuktól megkapta, s bő egy hétre rá, advent első vasárnapján tért haza. „Tünde a mennyben van! Mind vele voltunk, imádkoztunk. Szép volt!” – írta sms-ben Gyuri. Hisszük, hogy a mennyben van ő, aki mindenkit tudott nagynak látni, még betegsége idején is érdeklődni mások iránt, s szenvedéseit tudatosan felajánlotta. Férje, Dormán György így emlékezik: „Másfél éve hiányzik a földi életemből, de nagyon…. Tisztasága, megalkuvást nem tűrő jelleme, hite meghatározó és kötelező értékmérő lesz hátralévő életemben. Huszonnyolc éven át ismertük egymást és ebből huszonhatot házaspárként éltünk le. Megismerkedésünket sokszor és mindig visszatérő örömmel meséltük el családnapokon, mivel számos látszólag véletlennek tűnő esemény sorozatán keresztül történt. Debrecenben egy szakmai konferencián egy közös ismerősünk mutatott be egymásnak minket. Hamarosan az is kiderült, hogy ugyanabban a nyelviskolában és egy időben fogunk angolt tanulni. Tünde mérnöki munkája mellett vállalati közönségszervező volt, így egy éven át sűrűn jártunk színházba, és volt időnk felfedezni az egymáshoz közelálló értékrendünket. Korán megfogott végtelen tisztasága, hite, finom, tartózkodó viselkedése, ugyanakkor vidám természete és önfeledtsége a társaságban. Közben megismerkedtem a családjával, ami újabb megerősítést adott, hogy ő legyen életem választottja. A családot mély vallásos hit és szeretet hatotta át, ami „hazalátogatásainkat” Kaposvárra nekem mindig nagy élménnyé tette. Tünde nevezetes ősöket tudhatott magáénak, ami visszafogott, de komoly tartást jelentett számára, és elkötelezettséget az értékek védelmében és átadásában. Anyai ágon a Perczel család közeli leszármazottja volt, és családjának mély vallásossága talán arra is visszavezethető, hogy Scitovszky János (1785– 1866) bíboros, esztergomi érsek testvérének, Pálnak egyenes-ági leszármazottja volt. Számos dologban kérlelhetetlen volt: becsületesség (sokszor a józanész határain túl is), vagy küzdelme a csúnya beszéd ellen és a nyelvtani helyesség érdekében. Vallásos hitét sohasem rejtegette, finoman, de mindig igyekezett az ezzel kapcsolatos értékekre felhívni a figyelmet. Az erkölcsi lazulás, a médiából áradó szenny nagyon elkeserítette, gyakran emlegette, hogy szívesebben élt volna egy megelőző korban. 1985-ben egy szerencsés lakáscsere eredményeként kerültünk Albertfalvára, és hamarosan megismerkedtünk a helyi plébánián Varga Karcsiékkal. Karcsi 1991-ben egy náluk Zánkán tett látogatás délutánján egy titokzatos kiruccanásra invitált minket, így ismerkedtünk meg Ri-

dormánné nemesházy tünde

tával, Róberttel és a schönstatti családmozgalommal, ami közös életünkben meghatározó lett. Az első családnapokon való részvételünk is különleges volt: Nagykapornakon Mikulás napja körül decemberben hallgathattuk először Tillman atyát. A rákövetkező nyáron voltunk Óbudaváron először, amit még több mint 10 követett 2009-ig. Eközben normális mederben zajlott az életünk. Tünde esti egyetemen mérnök- közgazdászi másoddiplomát szerzett kitüntetéssel. Ez megint nagyon jellemző volt rá: bármibe belefogott, azt csak maximális akarattal, következetességgel és teljesítménnyel tudta végrehajtani. (Erre törekedett a gyermeknevelésben is, és később már betegsége során is a fegyelmezett diétatartásban, ill. az orvosi utasítások betartásában). Az újonnan szerzett másoddiplomát követően munkahelyén előléptették, és így akkoriban ő tartott el engem, amíg kezdő kutatóként dolgoztam. Ez a helyzet akkor változott meg, amikor megszülettek gyermekeink, Julcsi és Miklós, ill. amikor kutatói ösztöndíjam révén több évet töltöttünk külföldön. Ragaszkodott hozzá, hogy hazaköltözzünk, hiszen látta, hogy a nyugati világban a gyerekek hamar leválnak, és a magyarságukat is rövid úton elveszíthetik. A kint elvégzett posztgraduális tanfolyam visszatérésünk és a több éves otthonlét után itthon jó lehetőséget nyújtott neki az újrakezdésre, és vezető informatikai cégeknél kapott fontos beosztást. Visszailleszkedtünk az albertfalvi családközösségbe és a schönstatti családmozgalomba. Úgy éreztük, révbe értünk, mikor is egy albertfalvi családos lelkigyakorlatot követően, 1997-ben, éppen a visegrádi vár ormáról letekintve (sosem felejtem el), csendesen megjegyezte, hogy visszahívták a mammográfiára, mert találtak valamit. Alig töltötte be a 41. évét, semmi komolyra nem gondoltunk, és mégis… Az első műtétet és sugárkezelést 4 év szünet követte, tele reménységgel. A betegség elmélyítette schönstatti elkötelezettségünket, 1999-ben házi szentélyt állítottunk, amit Tillman atya megszentelt, majd ugyanebben az évben megkötöttük a Szeretetszövetséget Közhely Schönstattban, hogy gyakran, ha „mélyebbre evezünk” újabb nehézséget kapunk, és persze ehhez erőt és különleges kegyelmeket, amit folyamatosan megtapasztaltunk. 2002-ben (először ugyan közeli) áttétet diagnosztizáltak, ami folyamatosan visszatért. 2002 és 2010 között Tünde 7 műtéten esett át, és 5 alkalommal kapott kemoterápiát, amit többször is ún. célzott terápiával kombináltak. Az egyik agresszív daganattípust azonosították nála, így a prognózisok elég szerények voltak. Hihetetlen akaraterővel és fegyelmezettséggel viselte a betegséget, amíg lehetett, dolgozott (gyakran a kemoterápiás kezelés napjain is), és bár 2004-ben 90 %-os leszázalékolt nyugdíjas lett, két év kihagyás után 2006-tól egészen 2010 júliusáig részmunkaidőben foglalkoztatták. Munkájáról, alaposságáról mindig nagy elismeréssel szóltak. Ismerőseit és kollégáit nem terhelte a betegségével, csak a szorosabb baráti ill. közösségi kör tudott róla. A munka mellett sokat foglalkozott két gyermekünkkel, jelentős érdeme, hogy mindketten bejutottak a vágyott egyetemi szakra. A kezelések és a szigorú bio- és vegetariánus étrend mellett nagyon bíztunk az ima erejében, az albertfalvi és schönstatti családok minden egyes műtét vagy időszaki kontroll idején buzgón imádkoztak érte. Nagy lelki élményekben volt részünk a 2000-es római zarándoklaton a medjugorjei, czestochowai, schönstatti utazásaink során, ahol a gyerekekkel mindig a Tündéért való ima volt a fókuszban. A sok-sok kegyelem, amiben részesültünk, elaltatta az aggodalmainkat a jövőt illetően, és 2009-ben bensőséges körülmények között megünnepelhettük a 25. éves házassági évfordulónkat. Már-már elhittük, hogy túl vagyunk rajta, amikor 2010 júliusában a kontrollvizsgálat során két helyen is távoli áttétet diagnosztizáltak, méghozzá szétszóródva, ami az operációt lehetetlenné tette. A kemoterápia lehetőségei a korábbi változatos kezelések miatt beszűkültek, és elhúzódó tü-

dormánné nemesházy tünde

dőgyulladás késleltette a kezdését. Tünde kifejezett kérése volt, hogy szeretne elmenni Lourdes-ba, amit végül is október elején tudtunk megvalósítani. Bár fizikailag megerőltető volt számára az út, nagyon mély közös élményben volt részünk. Hazatérve egy rövid javulást követően rohamosan gyengült, beszélni már nehezen tudott, így számítógépen írta utolsó e-mailes üzeneteit, amelyek szép tanúságtételek. Ezek egyike, hogy a schönstatti családcsoportunk tagjai számára tett felajánlások: »Kedves, érettségi korba jutott Schönstatti Csoportunk Tagjai! Köszönöm az értem mondott buzgó imáitokat, sok lelki erőt merítek belőle. Azzal szeretném meghálálni, hogy a gyakori erős hátfájást és a kezelések okozta szenvedéseket a Ti gondjaitok, problémáitok megoldásáért is szeretném felajánlani. Tulajdonképpen nekem is könnyebb elviselni a fájdalmat, ha annak árán segíthetek valakinek. Kérem ezért, hogy e-mailben vagy telefonon (ahogy inkább megfelel a számotokra) jelezzétek, milyen nehézségetek megoldása érdekében végezhetem a felajánlást! (Többet is meg lehet említeni.) Szeretettel várom a válaszokat: Tünde« A sok-sok ima valamiképpen azért meghallgatásra talált. 2010 advent első vasárnapján a kórház csendjében betegágyát szerettei által körülvéve ment el. Fogtuk a kezét, imádkoztunk, majd gyertyát gyújtottunk. Temetésén nagyon sokan voltak, olyanok is, akiket még nem érintett meg a hit, keresők, ingadozók. Hollai Antal plébános atya és Vértesaljai János emlékező gyászbeszéde olyan szép és hatásos volt, hogy nem hívő ismerőseim számára is hosszantartó, mély élmény maradt. Földi életből való elmenetelével is evangelizált így, azt tette, amire egész életével és életében törekedett. Élete adjon erőt minden szenvedőnek, különösen, akik betegséggel küzdenek és nekünk itt maradóknak a feladata, hogy őrizzük emlékét.”

Vértesaljai János búcsúbeszéde „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8)

K

edves Tünde, kedves Gyuri, rokonok, jó Barátok! Máté evangélista azt állítja, hogy a tiszta szívű emberek látják az Istent, és aki az Istent látja, aki Istent megtapasztalja, az az élet teljességével telik el, töltődik be, ezért boldog. Mi, akik Tündét ismertük, megtapasztaltuk Tünde tisztaszívűségét, az ő szívének tisztaságát, melyet tisztára mosott a hitvesi szeretetet, a hosszú és nehéz szenvedés és a sok-sok imádság. Aki látja az Istent, az azért látja, mert benső kapcsolatban van Vele, érzékeli, felfedezi az önmagában lakást vevő irgalmas, szerető Atyát. És aki az ilyen Isten látó tiszta szívű emberrel találkozik, az benne és általa megláthatja az Atyát, mert a tiszta szívű ember egyre inkább átformálódik, átalakul és Szent Pállal mondhatjuk, hogy egyre inkább Krisztust ölti magára. Krisztust ölti magára.

dormánné nemesházy tünde

Mi Schönstattiak és Tünde is, aki Kentenich atya tanítványának vallotta magát, úgy tekintünk a házaspárunkra, mint egy mobil szentélyre, mint a Szentháromság élő tabernákulumára. Tudjuk, hogy az a főhivatásunk, hogy egymás számára nyilvánvalóvá tegyük a köztünk és bennünk lakó Istent, hogy egymás számára kézzel foghatóan közvetítsük az Isten szándékát és jelenlétét. Tudjuk, hogy Gyuri így tekintett Tündére, az elmúlt 27 évben, és az elmúlt 27 év az Isten köztünk megnyilvánuló szeretetéről tanúskodott. Az Isten mutatkozott meg a szerelmükben, a gyermekek elfogadásában és nevelésében, örömeikben és küzdelmeikben, a hosszantartó, nehéz betegségben. Aki erre a házasságra tekint, a tisztaszívűek egységét nézi, az megláthatja maga is, a köztük és bennük lévő Istent. Most egy kicsit szomorúak vagyunk, mert szemeinkkel nem láthatjuk többé Tündét, másrészt ez feladat is számunkra, feladat, hogy túllépjünk a földi kötöttségeinken és valóban a lényeget lássuk meg benne, és egy másfajta kapcsolatot ápoljunk vele. Ez a kapcsolat gazdagabb és tisztább lehet mint eddig bármikor, ez mi örömünk oka. Tudjuk, hogy ezen a földön minden elmúlik, minden elenyészik, csak egy marad meg, a szeretet. Akik itt a földön szerették egymást, azok a mennyben is szeretni fogják egymást. Ez mi biztos reményünk, ebben hiszünk, ez a tudat és valóság vigasztal minket, tölt el csendes örömmel.

Kedves Tünde! Most az apostoli csoport nevében is búcsúzok tőled, és tudom, hogy a mennyországban segítesz minket és dolgozol értünk, hogy jobban tudjunk Szűz Anyánk küldetésében részt venni, hogy az emberek szívében megszülessék Krisztus, hogy egyre inkább megvalósuljon az apostoli program, hogy egyre inkább Isten legyen mindenben és mindenkiben. Arra kérünk, hogy járj közbe értünk, hogy tiszta szívűekké válhassunk, és minél teljesebben megláthassuk az Istent, az élet teljességét. Ámen.

dormánné nemesházy tünde

Radnai Dávid 19 8 8 -2 010

„ Nag yo bb sze r etete se nkinek sinc s ann ál, mint aki él eté t a dja barátaié r t.” ( Jn 15,13)

radnai dávid

D

ávid 1988 január 22-én született és 2010 július 13-án halt meg. Egy barátja fürödni hívta a Tölgyes közeli duzzasztóhoz. Dávid már befejezte a fürdést, amikor a barátját elragadta zsilip felé gyorsuló ár és levitte a mélybe miközben segítségért kiáltott. Dávid beugrott a sodrásba, ahonnan ő is a mélybe zuhant. Lent iszonyú, vízszintes tengelyű örvénylés van amiből szinte lehetetlen kikeveredni. A barát – aki a mentő helikopterben tért eszméletre – úgy mesélte, hogy Dávid egy rúgással taszította ki az örvényből, de ő maga csak másfél óra múlva bukkant fel... Az édesapja írja: Éjszakánként aludni kellene... Gyengeség, mi több, gyávaság lenne alkohollal vagy altatóval kitérni a tények elől... Egészen a temetésig kerültem a szembenézést. Határok. Többek között sebességkorlátozás, záróvonal meg „fürödni tilos” táblák adnak világos határokat az utunknak. Tudjuk, de aztán körbenézünk, és villámgyorsan előzünk, sietünk, vagy fürdünk ott, ahol a legjobb... A pillanat törtrésze alatt nem lehet mérlegelni, csak a fejünket elfordítani a veszélytől. Dávid sokadik áldozata az Ipolynak, sőt a zsilipnek sem az első. „Gyerek, ha belefulladsz, haza ne gyere!” – Ezzel a tehetetlenül tragikomikus fenyegetéssel nyugtatják magukat az édesanyák, ha gyermekük nyáron az Ipolyra indul. Aztán jön egy nap, amikor rosszabbak az út és a látási viszonyok, a folyóban több víz van, mint szokott lenni a forróság idején... Ezen a napon benyújtják a számlát a záróvonalért. Váratlanul, könyörtelenül. És fizetni kell. Nincs alku, nincs részletfizetés, nincs idő a történteket újragondolni. Fizetni kell, azonnal. Mindent oda kell adni, mindent. Vannak helyzetek, amikor bekövetkezik a legrosszabb, és a baj elhárítására csak hajszálnyi remény marad. Dönteni kell. Utána ugrom, vagy még gondolkozom egy-két pillanatig. A második pillanat után már belátható, hogy az esély kicsi, a veszély nagy. Kellene még legalább egy harmadik pillanat az átgondoláshoz. A negyedik pillanat után meg már nincs miről dönteni. Csak a gyáván megóvott életen át tűnődni, hogy mi lett volna ha… Dávid azonnal döntött és ugrott. Ő nem valami miatt halt meg, hanem valakiért – vígasztalt a legkisebb lányom. Aki fizet, az elvárhat. Fizetett ő, fizet az édesanyja, fizetek én, a testvérei, a kedvese és mindazok, akik szerették. Dávid az életét adta, mi meg őt. Elvárhatjuk, hogy még sokáig ő legyen az Ipoly utolsó áldozata.

radnai dávid

Telnek a napok, a tragédia tragédia marad, a fájdalom is csak lassan enyhül. Július tizenharmadika óta hömpölygött felénk barátaink és ismerőseink szeretete. Ennyiből már lesz erőnk a nappalokhoz és a nehézléptű sötét éjszakákhoz, meg a folytatáshoz. A fájdalom elviselhetőbb, ha osztoznak benne. A szeretet nem lesz kevesebb, ha osztják. „Istennel nem lehet hajba menni” – szokták mondani a tölgyesi öregek. Beletörődünk végtelenül bölcs és szerető Teremtőnk akaratába, és előre nézünk. Kedves barátaink, ezúton is köszönjük a részvétet, a szeretet mindenféle megnyilvánulását, amit ezekben a nehéz napokban kaptunk. Isten óvjon benneteket az életutatokon! Egy évvel később szintén az édesapa írja: Egy éve nincs közöttünk. Ahogy egy távozó után nézünk az utcán, úgy erednek tétova gondolataink Dávid után a kézzelfogható világunkon túlra. Megpróbáljuk újra értelmezni mindazt, aminek eddig nem volt jelentősége. Érzékenyebbekké válunk a legapróbb, „talán”-jelekre is. Reménykedünk, hátha érthetőbb és elfogadhatóbb kép áll össze bennünk. Egy ilyen apró „talán”-jel érintett meg a télen, és ez nyugtat meg most az évfordulón. Nincsenek véletlenek – mondjuk –, de amikor belegondolunk, akkor összerezzenünk. Így voltam az alábbi, jelentéktelennek tűnő véletlennel én is: A koszorúk és csokrok szalagjait sokáig őriztük a fejfára kötve, de aztán az őszi sárba lógva, a hó alatt lejárt az idejük. Hazavittem, mindegyiket lejegyeztem, és aztán irány a kazán. Sok lett volna egyszerre begyömöszölni a hatvannyolc szalagot, ezért csak beléjük markoltam, és tettem a tűzre. Kis idő múlva újra egy adag. Három vagy négy markolással üres lett a doboz. – Azaz mégse! Egy szalag valahogy egyedül maradt a doboz alján. Ez a szalag a pannonhalmi osztálytársaim koszorújáról származott, és a közismert, János 15,13 mondat volt ráírva: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” Jé, milyen érdekes – gondoltam –, hogy pont ez maradt utoljára! Nem hagyott nyugodni a véletlen. Felmentem, és a gépemen megnéztem a listát: ez a szalag a negyvenhatodik volt a sorban. Hogy került ez alulra? Miért pont ez maradt utolsónak a dobozban? Hm, nem kerestem tovább a választ, hanem jól eltettem. (Olyan jól, hogy azóta sem találom.)  Az egyéves évfordulóhoz közeledve Dávid tölgyesi barátai egy emlékkövet terveztek a zsiliphez a végzetes ugrás közelébe. A megvalósítás nem egyszerű, mert a duzzasztó vízi műtárgy, és ráadásul újabban itt szlovák területként jelölik a bal partot is. A tervezett emlékkő végül a sírnál kapott helyet. Az emlékezés kifejezésére tőlem kértek javaslatot a fiatalok. Így aztán újra előkerült annak a titokzatosan elbújt szalagnak az üzenete, és a Dávid tettéhez illő, jézusi mondat került a „Barátok kövére” – nem véletlenül. Az első évforduló hetében, Radnai Bertalan

radnai dávid

Virágh Domonkos 19 9 0 –2 010

„Új él etet kezd e ni.”

virágh domokos

V

irágh Domonkos húszévesen autóbalesetben halt meg 2010. szeptember 4-én.

Édesanyja, Anna így ír: „1993. 04. 13. A nagy ma három éves, a kisebb másfél, a hasam már szépen gömbölyödik... – szép, de nagyon húzós pár év áll mögöttünk. Nagyon akartam ezeket a gyerekeket, de már érzem, olyan nehéz is – picit egyedül vagyunk. Sokszor fohászkodtunk társakért, barátokért, akikkel együtt élhetjük meg a gondokat, örömöket, akikkel támogathatjuk egymást. És most megyünk. Hová is? Nem tudom pontosan, egy picit faluba. Miért is? Nem tudom pontosan – de jó, jó, jó, jó kimozdulni!!! Olyan gyönyörű vidéken megyünk keresztül: ott egy hatalmas sziklatömb, mellette birkák legelésznek, távolabb lovak. Valami szép, jó van készülőben, érzem. Aztán még pár kanyar az úton és megérkezünk Óbudavárra. Órák múlva úgy érezzük: Haza. Köszönöm Istenem, hogy pont a kisfiunk, Domika harmadik születésnapján ide vezettél, otthont, barátokat adtál. Úgy örültünk, hálásak voltunk, hogy a kisfiunk, a fiaink majd sokszor jöhetnek ide, ebben az újonnan megtalált, csodálatos szellemben, légkörben nőhetnek fel. Majd innen lesznek az ő barátaik is, és minden, minden szépen rendben lesz. A Szűzanya magához vonzza az ifjú szíveket... Meghallgattál minket. 2010. 06. Elszaladt tizenhét év... Hát, sok minden nem egészen pontosan úgy alakult, ahogy szépen, okosan kigondoltuk. De itt vagyunk, öt gyerekünkkel, újra Óbudaváron. Domi, a legnagyobb – már húszéves – nem jött velünk. Természetesen örül, hogy tiszta a levegő otthon, szabadon lehet... Óbudavárt meg, unja, nagyon. Jaj, hányszor jöttünk ide-talán elege lett, talán sok volt neki. De pár nap múlva, szerdán csikorgatva beáll egy autó az udvarba: kipattan Domonkos az újonnan vett használt autójából, amit büszkén mutogat. Jó volt otthon egyedül (no nem egészen), buli is volt, de aztán unatkozott, eljött ide. Mégiscsak..., azért sok az ismerős, a régi barát... Szűzanya, tényleg magadhoz vonzod az ifjú szíveket? De jó, hogy itt van, velünk van! Téblábolt a héten... keresgélt, mi legyen? Hogy legyen? Hogy?? Valami, valamit máshogy kéne... De hogy? Hogyan? Egyetlen biztos pont és öröm az autó... De valahogy új élet, új élet kellene... 2010. 09. 04. Egy szempillantás, egy aprócska tévedés... Domi meghalt, autóbalesetben. Azon a héten, azokban a napokban, amikor intenzíven keresgélte élete célját, értelmét. Az autójában, amit úgy szeretett. Ez az új élet? Ezt kerested, drága Domi? Szűzanya, így vonzottad magadhoz ifjú szívét? Istenem, meghallgattál minket?”

virágh domokos

Soproni családok mesélték, hogy mindenszentek környékén különböző időpontokban jártak a temetőben, és mindannyian találkoztak fiatalokkal Domi sírjánál. Mintha a sírja zarándokhely lett volna a fiataloknak. Olyan jó arra gondolni, hogy ő nem szűnt meg élni, sőt most él és tud tenni igazán. Ezt mesélték: „Domi halálával közelebb kerültem a Jóistenhez, többet imádkozom, már nem érzem magam olyan sérthetetlenek, jobban vigyázok magamra, óvatosabb vagyok.” „Eddig is tudtam, de nem igazán ébredtem tudatára annak, hogy vannak döntések, hibák, amiknek brutális következményei vannak, amiket nem lehet delete-t nyomva törölni: baleset, elszalasztott nagy lehetőség, „balesetből” fogant gyerek....” „Domi hibázott, no de ki az, aki soha nem hibázik?! Hiszem, hogy nem Isten büntetése, hogy meghalt, de úgy érzem, talán ez volt a legjobb pillanat, amikor a szerető Isten magához ölelhette őt. A mennyben az Öreggel szurkol nekünk, és csapunk egy jó bulit, mikor újra találkozunk vele, majd ha eljön a mi időnk.”

VÉrtesaljai János 19 57–2 01 2

„Úg y vag yok köztetek, mint aki szolgál” (L k 22, 27)

vértesaljai János

2

012. július 25-én elhunyt Vértesaljai János. Társa munka közben életveszélybe került, ő azonnal a segítségére sietett, így a fiatal kolléga életét megmentette, de az ő életét nem tudták megmenteni. Előző héten családnapokon voltak, de nem mint előadók, vagy házigazdák, csak mint megújulásra váró házaspár. Vasárnap volt a házassági évfordulójuk, melyet szépen megünnepeltek. Halála napján még az asztalon virított a gyönyörű, hatalmas virágcsokor, amit a feleségének ajándékozott. Kentenich atya aznapi e-mailes üzenete a következő volt: "Veled megyek sötétségen és éjszakán át, mert szereteted őrködik felettem."  

E

mberi sírás – isteni mosolygás – tudjuk Kentenich atyától (Tilmann atya közvetítésével). Kiválóságaink halálát siratjuk. Most Vértesaljai János elvesztését. A Jóisten pedig ránk mosolyog, és azt mondja, hogy dehogy veszítettétek el. Rajtatok is múlik, hogy kapcsolatot ápoljatok vele. Látjátok, hagytam, hogy Jézus meghaljon a kereszten. Szeretettel, befogadókészséggel tudtok odafordulni Hozzá, amikor felidézitek a tanítását, a példáját és megvalósítjátok a szándékát: veletek maradt az Oltáriszentségben, hogy az élet kenyere legyen számotokra. János a Mennyei Atya szeretett és szerető gyermeke, hosszú évek óta sokunk társa Kentenich atya nyomdokában, előttünk adta oda földi életét, mely bőséges termést hoz majd úgy a természetes családjában, mint Schönstatt-Családjában.  Szeretettel: Csermák hp., Endrédy hp., Gódány hp. és Ther hp.

Szilánkok Jánosról!

E

gy-két évvel az ezredforduló előtt találkoztunk először. Óvodai szülőtársaink, Vissiék kitartó és szeretetteljes hívogatásának már nem tudván ellenállni, elmentünk egy családakadémiai előadásra, amelyet egy magas, bajuszos, szálfaegyenes, huncutul vidám tekintetű, kicsit kamaszos megjelenésű férfi, és hosszú, fekete hajú, igen kedves felesége tartott, az egerszegi Szent Család óvodában. János és Vali. Akkor találkoztunk először Schönstattal. Előadásuk mély benyomással volt ránk, és új dimenziókat nyitott meg az életünkben. Más színben kezdtük látni a családi élet mindennapjait. Az apró dolgok értelmet kaptak, a munka, a hivatás, a szeretet, a megszentelődés, a lemondás más viszonyrendszerbe kerültek. Saját utunkat kezdtük világosabban látni. Elhatároztuk: ha így is lehet élni, megpróbáljuk. Néhány évvel később hétéves Gergő fiunk az első fiútáborba készült, Sümeg mellé (ha jól emlékszem), a rengeteg erdő közepébe. Mint e téren tapasztalatlan szülők, igencsak izgultunk, mi lesz vele (és a többiekkel) a világtól és a civilizáció „áldásaitól” elzárva. Nincs megvetett ágy, sem meleg víz, sem angol WC, de még szépen terített asztal sem. Nem lesz ott az Anyu, minden probléma leghathatósabb orvoslója sem,

vértesaljai János

vértesaljai János

sőt, elérni sem lehet. A regisztrációnál János fogadott minket, aki azon a héten (is) a fiúk lelkigondozója volt, és akinek a magatartásából teljesen egyértelművé vált, hogy ez a hely a világ közepe. Minden természetessé vált, aggodalmunk gyorsan a normális szintre csökkent. Éreztük, hogy János olyan profi, akinek közelében nem történhet baj. Nem is történt persze, csupán annyi, hogy Gergő „megfertőződött” a táborral, amely a következő években újra és újra a legfontosabb eseménynek számított. A „ne legyünk puncsok!” felszólítás hosszú éveken keresztül visszhangzott a családban. A harmadik emlék-szilánk Óbudavárhoz kapcsolódik. Négy éve házasságunk huszonöt éves jubileumát ünnepeltük. A Jóisten különös ajándékaként éppen azon a héten sikerült eljutnunk a családnapokra. A nagy nap augusztus 20-ra esett, amikor – ilyen a muzeológus élete ­­– vissza kellett jönnöm a munkahelyemre. Estére tudtam csak újra a családomhoz csatlakozni. Ezen a héten, újabb „véletlenként”, Vértesaljaiék is velünk voltak. Egy szintén kerek évfordulót ünneplő házaspárral, Tallerékkel együtt kértük meg Jánost, hogy este egy kis „magánünnepség” keretében, a szentélyben áldja meg újra a házasságunkat. Az ünnepségre természetesen minden ott lévő család eljött, bensőségessége felejthetetlen marad számunkra. János egyszerűen, de felemelően beszélt, s nem is annyira a szavai, hanem beszédének ereje és hangulata ragadott meg. Az a magától értetődő természetesség, ami egész lényét áthatotta, és ami ott és akkor újra felemelt bennünket. Nem nekrológot akarok írni, de ide kívánkozik: János nem volt puncs. Pontosan úgy ment el közülünk, ahogyan élt. Magától értetődő természetességgel sietett segíteni veszélybe került munkatársának, nem törődve saját magával és a következményekkel. Példa volt életében és halálában egyaránt. Köszönöm Istennek, hogy ismerhettem őt. Kostyál László

Gyakorlati gondolkodása, határozott elképzelései mindig jól jöttek az ifjú vezetőknek. Mindig az okokat firtatta. Miért így csináljátok? A másik véleményét elfogadta, de arra késztette a fiúkat, hogy gondolják végig a dolgok lényegét, miértjét. A kirándulásokon is szívesen részt vett. Legtöbbször hátul, a lemaradók mellett lehetett látni. Biztatta őket (nem noszogatta, hanem biztatta), valami magasabb célt felelevenítve nekik. Jellegzetes kép volt a táborban, hogy pipázva sakkozik valakivel, vagy könyvet olvas, vagy beszélget egy-két fiúval. Életvidám, két lábon járó ember volt. Itt egy kedves történetet mesélnék el. Az egyik Sarvaly-forrásnál tartott táborban (talán 2009-ben) történt. Hozott egy üveg pálinkát a felnőtt vezetőség vidámítására, amit minden reggel végigkínált az arra érdemeseknek, és maga is meghúzott. A kajás sátorban felfedeztem egy ugyanolyan palackot, mint amilyenben a pálinka volt. Feltöltöttem ugyanarra a szintre, melyen a pálinka állt vízzel, és este, takarodó környékén kicseréltem a két palackot. Reggel alig vártuk a nagy eseményt. Tóni bácsi, ki legkorábban ébredt, még sikeresen eltüntette a víz páracseppjeit a palack oldaláról, ami a pálinka esetében nem keletkezett volna, úgyhogy az álca tökéletes volt. Minden beavatott kint várta az eseményt. Végre jött János, és vette a palackot. Szokása szerint végigkínálta a körben állókat, és valami reggeli vidám eseményt mesélt. Tóni bácsi meghúzta az üveget, és eljátszotta a pálinka hatását, akik még ittak, mind így tettek. Végre visszakerült a palack Jánoshoz, aki gyanútlanul jót húzott belőle. És a következő pillanatban előrehajolva ki is köpte a kortyot. Mindenki nevetésbe tört ki. János felordított: „Gazemberek!” Ekkor hoztuk elő a valódi pálinkát, és engeszteltük ki Jánost. Végül Ő nevetett a legjobban. Nem mindenkivel lehet ilyen tréfát eljátszani. Halála a fiúmozgalom számára is nagy veszteség. Emlékét ők is őrizni fogják. Gábor Miklós

K A

zt hiszem nagyon szeretett fiútáborba járni. Különös feladatának is érezte a fiai miatt. Lelki vezető szerepkörbe hívták rendszeresen. Mindig egyszerűen, világosan beszélt a fiúknak. Sokszor kérdezett az előadásai közben, gondolkodtatni akarta a gyerekeket. Később, miután felszentelték, a záró igeliturgiák rendszeres vezetője, még úgy is, ha csak erre az egy napra kellett eljönnie a táborba.

öszönjük János, hogy ismerhettünk! Köszönjük az óbudavári és a fiútábori diakónusi szolgálatodat, a közvetlenségedet, az együtt töltött fiútábori jó hangulatú estéket, az esti imáidat,  fiútábori lelkivezetésed,  pipázásodat minden gyerek szerette, a bölcsességedet, alázatodat amivel gazdagabbá tettél mindent, amivel foglalkoztál, türelmedet, odafigyelésedet, vendéglátó szeretetedet. Köszönjük a Gyenesdiáson töltött heteinket és közös estéket, beszélgetéseinket. A házassági évfordulónkon, amit Gyenesdiáson a ti társaságotokban ünnepeltünk, a közös beszélgetésünkből továbbra is megmaradt az a gondolatod, hogy a csoportunkban mindig alázattal és szerényen legyünk schönstattiak. Veled nem lehetett felszínesen beszélgetni, mert mindenben a Jóistent láttad, és így mindig volt egy-egy komoly gondolat, amivel gazdagabbak lettünk. Isten áldjon! Bartal Gergő, Orsi, Kinga, Máté 

vértesaljai János

U

toljára Jánossal Nyitrai Tamás temetésén találkoztunk. A temetés után barátainkkal beszélgettünk, milyen nehéz Tamás gyerekeinek apa nélkül. János is jött, s ahogy észrevett minket, odajött hozzánk. Bekapcsolódott a beszélgetésbe. Jellegzetes öblös mély hangján elmesélte, hogy ő is gyerekkorában veszítette el édesapját és szinte szorosabb kapcsolatba került vele miután meghalt, mint életében. Minden fontos döntésénél kiment édesapja sírjához tanácsot kikérni. Mikor Valival már komolyan járt akkor is kikérte a véleményét és akkor azt üzente neki igyekezzen mielőbb feleségül venni, mert úgysem talál másik lányt aki elviselné a rigolyáit és még ráadásul szereti is. Nagy biztossággal mondta, hogy a mennyből még talán többet tehetnek az édesapák, mint a földön. A Tamást temető atyával a könyörgésben imádkoztunk azért az emberért, aki közülünk leghamarabb meghal és jut Isten színe elé. Jánosékkal egyszerre kerültünk Schönstattba. Különbözőségük és erős egységük felkeltette a figyelmünket. János karaktere mellett nem lehetett elmenni, néhányszor éjszakába menően beszélgettünk Óbudaváron. A gyerekek is szerették. Egyszerűen csak "bika bácsinak" nevezték egy kis játék miatt, amiben az ujjait a homlokához tartva bikát játszott velük. 17 éves fiunk a fiútáborokból ismerte leginkább. Azt mondta, amikor meglátja, mindig arra gondol: " ez egy kemény ember, igazi férfi." Nekem először nehéz volt elfogadni, amikor diakónus lett. Nem miatta, miattam. Mást sem tudtam volna elfogadni. Aztán többször találkoztunk így és már tudtam egyszerűen örülni neki, hogy ő ezt is csinálja és milyen jól! Köszönet érte. Szeretettel: Fleischer Zoli és Andi

T

ilmann Beller német schönstatti atya 25 évig volt a magyar Schönstattcsaládmozgalom vezetője. Vértesaljai János és Vali számára a tőle kapott szellemi és lelki útmutatás meghatározó lett a házasságukra és az apostoli munkájukra. Mély, személyes kapcsolatuk több mint húszéves. A gyászhír hallatán Tilmann atya sajátos magyarságával levelet diktált Vali számára. Azt kérte, hogy a levél – miután Vali megkapta –, a magyar Schönstatt-család számára is legyen szétküldve.

vértesaljai János

„Kedves Vali! Rita mondta nekem a hírt. És most vagyunk kapcsolatban a mennyel. Azt jelenti, a családunknak egy tagja most a mennyben van. Ez másik öntudat, a Vértesaljaiék már nem csak itt a Földön, hanem a mennyben vannak. Mi a feladatunk? Az első: szenvedni. Pont. Ez az emberek között mindig így van: kapcsolat szenvedés nélkül nincs. Második: Beszélni vele. Látja, vannak nagy szentek. És az egész egyház imádkozik hozzájuk, és ez jó. De vannak szentek, akiknek az életköre kisebb, és mi hisszük, hogy János a mennyben van és neki van munkája. Sok munka. És ez a mi feladatunk, most keresni a beszélgetést vele. Pont. Tehát mi szenvedünk és ajándékozzuk, ami volt, azt, ami fáj, a kegyelmi tőkébe, a korsóba1. És a második: mi sokat beszélünk a Jánossal és kérjük őt itt vagy ott, vagy ebben, vagy abban, hogy segítsen. Most, konkrétan a mai életünkben, mert ő a mi családunk tagja a mennyben. Tilmann atya” A kegyelmi tőke és a korsó schönstatti kifejezés, ami a Szűzanyához fűződő kapcsolatunkra utal. Kegyelmi tőkét gyűjtünk, azaz odaajándékozzuk a Szűzanyának napi áldozatainkat, imádságainkat, sikeres és sikertelen erőfeszítéseinket. A korsó a kánai menyegző korsója. Ebbe tesszük jelképesen adományainkat, mint vizet, hogy azokat az Úr Mária kérésére borrá változtassa. Vagyis természetfeletti kegyelmekkel megáldja gyenge erőfeszítéseinket mások javára. 1

M

a  ( augusztus 1-én) érkeztünk haza a nyaralásból és megdöbbenve olvastuk a hírt hogy a mai napon temették el Jánost. A családdal  – most nyáron – azon a  héten voltunk Óbudaváron a családnapokon amikor János és Vali. Sokat beszélgettük velük, ,mintha már évek óta ismernénk egymást ,pedig akkor találkoztunk velük először. Balatonátúszásos pólómat látva János szerényen megjegyezte, hogy ő is átúszta a Balatont idén, életében először, de ezt nem akarja nagydobra verni. Nagyon jó időeredménnyel ( 2:50 alatt) teljesítette a távot, és azt mondta, hogy bármikor, bárhol át tudná úszni a tavat, de nem akart dicsekedni ezzel. A Kápolna előtt  lelkesen mesélte, hogy fiútáborokban vezetőként  hogyan irányítgatta  a gyerekeket  és a szülőket, nagyon jó pedagógiai érzékkel. Nem ismert megoldhatatlan feladatot  a gyerekközösségekben, a legfélősebb gyerekeket is fel tudta bátorítani. A családnapon amikor végigjártuk a  Házaspárok útját közösen a csoporttal, minden pár húzott egy állomást amiről beszélt. Valószínűleg  nem véletlenül, ők a „Megöregszünk, aratunk, Maradj velünk Uram, mert esteledik ( Lk. 24,29)” állomást húzták. Megdöbbentő visszagondolnunk most erre. 2009-ben szintén  családnapokon voltunk Óbudaváron,  és előttünk 5 nappal halt meg Ozsvári Csaba, következő részvételünkkor pedig 5 nappal a családnapok után Vértesaljai János.  A Jóisten előtt történik minden.   Simon Zoltán és Gab

vértesaljai János

Vigyázunk rá, de rendeltetésszerűen használjuk!

T

öbbször is mentünk együtt Óbudavárra dolgozni pl.: a munka-szombatokon. A férfiak így élik meg és építik a közösségüket, barátságukat. Közben Jánossal még jókat is lehetett beszélgetni. Ő mindig felkészülten jött: tudta, mit és hogyan kell csinálni, és még hozott tartalék szerszámokat is. De többnyire a háttérben maradt, nem „főnökösködött”. Csak akkor vette kézbe az irányítást, ha szükség volt rá, ha nyilvánvaló lett tájékozatlanságunk.

Egy alkalommal a már majdnem kész kápolna körletét tettük rendbe. János odahozta új kisplatós terepjáróját, és erre dobáltuk fel és szállítottuk el a sittet, a felesleges maradék tégla- és kőtörmeléket. Én bizony sajnáltam az új kocsit, és ezt szóvá is tettem. Mire János ezt válaszolta: „Nem kell sajnálni! Vigyázunk rá, de rendeltetésszerűen használjuk.” Más dolgaival is így volt. Nem féltette, amije volt, szívesen felajánlotta a közösségnek.

vértesaljai János

Kis delfin-lányunk vágya

A

Sümegprága közelében levő Sarvaly-forrásnál volt az idén a schönstatti fiútábor, melyen 7 éves fiunk első alkalommal vett részt. Nagy várakozással és izgalommal mentünk érte a táborzárásra július 21-én, melyre 9 éves kislányunk is elkísért. A bensőséges záró ünnepen, melyet Vértesaljai János vezetett, több fiú is szeretetszövetséget kötött a Szűzanyával. János is főleg erről beszélt a fiúknak. A szövött öv hasonlattal példázta, hogy együtt szövetségben erősek vagyunk. Lányunk is  figyelmesen hallgatta. A táborzárás után a nyári hőségben, a Balatonban találtunk felüdülést. Lányunk mint egy kis delfin fickándozott a hullámokban. Lebukott és feljött, lebukott és feljött, megállás nélkül. Aztán az egyik feljövetelkor odaszólt: „Milyen kár, hogy a lányok nem lehetnek papok!” És már folytatta is a lebukást.  János ilyen hatást tudott gyakorolni a gyerekekre.

Azért jöttem, hogy lánya jobban megismerje a Jóistent 

A Jóisten tenyerén élünk

J

ánossal a plébániai ifjúsági közösségben találkoztam először. Az első benyomásaim jellemzőnek bizonyultak egész további barátságunkra. Sugárzó vidámsággal fogott kezet velem, és teljes, fenntartás nélküli elfogadással fordult felém. Jó érzés volt, erőt adott, beburkolt baráti szeretete.

Benne éreztem meg igazán a mélyen megélt ökumenét, mely nekem mint a közösség egyetlen protestáns tagjának fontos volt. Megfogott továbbá őszinte kitartó igazság-keresése. Kérdezett, vitatkozott, de mindig tisztelettel. Fiatal életereje később sem fogyatkozott meg. Bátor, kiegyensúlyozott életörömet sugárzott maga körül. Aggodalmaskodásainkra nem egyszer mondta: „Nem kell an�nyit aggódni! Minden megoldódik majd a maga idejében. A Jóisten tenyerén élünk.”

A fiúk atyja

M

ég általános iskolába jártak fiaink, amikor a Bakonyban a nyári fiútábort szinte elmosta az eső. Siralmas kép fogadott bennünket, a táborzárásra érkező szülőket. Mindenütt sár, beázott sátrak, átázott gyerekek. Egyedül János, a tábor lelki vezetője volt nyugodt és nyugalmat sugárzó. Minden fiúval apaként törődött, lelket öntött beléjük, és követelményt állított eléjük.

E

gy nyári délután jött először el hozzánk János a piros robogóján. Pontosan emlékszem még most is rá. 26 évvel ezelőtt történt. Barátnőm beszélt már róla, meg a szerveződő ifjúsági csoportról. Ő szólt Jánosnak, ő küldte el hozzánk. Apám nyitott ajtót.  Hitetlen családban nőttem fel. Apám, anyám teljesen  a munkájuknak éltek.  Így aztán el tudjátok képzelni apám elképedését, amikor a köszönés után a magas, hosszú hajú fiú így szólt: „Azért jöttem, hogy beszéljek a lányával, hogy jobban megismerje a Jóistent!” A megrökönyödéstől apám nem is tudta hirtelen, hogy mit szóljon. Csak értem kiáltott, és befordult a konyhába. Egyébként a későbbiekben jó barátságba került Jánossal, aki sokszor eljött őhozzá is, és az éjszakába nyúlóan nagy sakk-csatákat folytattak. Én meg attól a naptól kezdve eljártam a hétfői csoportba. János készített fel az elsőáldozásra, gyónásra, amire Székesfehérváron került sor a kerek templomban Szakos püspök úrnál. János figyelmeztetett, hogy jobb, ha egy cédulára összeírom a bűneimet, nehogy izgalmamban elfelejtsem. Így is tettem, de aztán izgalmamban a cédulát  a padban felejtettem, anélkül mentem a gyóntatószékbe. János észrevette az ottfelejtett cédulát, és utánam hozta. Résnyire benyitott, bedugta a cédulát és becsukta az ajtót. Véletlenül azonban odacsukta a szoknyámat is, úgyhogy végig meg se bírtam mozdulni.  Miután férjhez mentem, amikor építkeztünk, amikor férjem beszakadt a Balaton jegébe, és más alkalmakkor is, amikor segítségre volt szükségünk, Jánosra  mindig számíthattunk. Nagyon tudott dolgozni, nagy szíve volt! Köszönöm!

vértesaljai János

P. Vértesaljai László SJ, János testvérének búcsúbeszéde

D

rága mennyei Atyánk! Köszönetet szeretnék mondani Jánosért, a hűséges Férjért, a jó Édesapáért, Jancsiért, a Fiúért és a Testvérért. Talán csak az Édesanya és az ikertestvér Jutka tudna szólni az indulásról, a Születésről, 1957. május 23-áról. Milyet titkosak a te utaid, Uram! Mielőtt 1956 októberében Pesten ropogni kezdtek volna a fegyverek, előtte egy hónappal, szeptember 23-án indítottál el két életet, Édesanyánk méhében. Öt gyermek után ez a kettő Élet, mely az Ikrek havában fogant, lám, 55 évet járt együtt itt a Földön! Köszönet Néked, hogy adtad őket, és így születésük után a forradalom lázában itthon maradtunk Magyarországon. Rájuk mutatott Anyánk, hogy „szíve alatt új élettel nem indulhat neki az útnak.” Erre Apánk engedett, és maradtunk itthon. Odakinn minden más lehetett volna, talán szabadok és gazdagok lettünk volna, de maradtunk itt nagycsaládnak, szegényen de tisztességesen. Köszönöm Neked, mennyei Atyánk azokat a szegény és nagyon tisztességes éveket, amelyekben együtt nőhettünk fel egy meleg családi fészekben a ’60-ban hozzánk érkező Józsival együtt. Köszönet az újabb Ikrekért, a legkisebbekért, Ádámért – Éváért, akiket egy napos élet után hamar magadhoz hívtál, hogy a családunk földi ágához az Ég is hozzá tartozzon e két kis Csillaggal! Ahogy a te Fiad, a mi Urunk számára a betlehemi indulás, majd a názáreti évek döntőek és meghatározóak lettek az ő földi életében, úgy nekünk, főként a család kisebbjeinek, a zalavári évek adták az együtt cseperedés világát. Hálát adunk neked, Uram, Jancsiért, ezért a szelíd fiúért. Ahogy udvariasan, már a Születés Kapujában maga elé engedte ikertestvérét, és ez a gesztus, az udvariasság – hozzá kezének jellegzetes mozdulatával – élete végéig elkísérte őt. Ebből élt és ezzel élt ott a györöki strandon, lent az akna mélyén, hogy „udvariasan” utat engedjen maga előtt egy másik Életnek. Te pedig elfogadtad, Urunk ezt a gesztust, az Apa és a Jó Pásztor gesztusát, aki egyetlen mozdulattal életét adja embertársáért. Áldalak téged Uram, hogy Jancsi életét összekötötted a Vízzel, ami Szent Ferenc szavaival „drága, alázatos, minden dicsérettel ékes”. Ezt a Vizet nyújtotta-biztosította Jancsi egész életében, hogy tiszta pohárral kerüljön belőle minden asztalra, és ha egyszer beszennyeződött, akkor tisztuljon meg. Urunk-Istenünk, jó szemmel nézted ezt a munkát, megáldottad és termett Jancsi családjának asztalára olyannyira bőséges Kenyér, hogy tudott adni másoknak is. Nekem is, egykor szegény szeminarista koromban, aztán a kápláni éveim alatt is, mindig adott, kérés nélkül, bőven, túlcsorduló mértékben.

vértesaljai János

Áldalak Téged Istenem, hogy testvéremet, Jánost megszólítottad és ő kereste lázasan, hogy merre menjen. Kész volt elfogadni a hívó szót a papságra, de Te végül Jelet adtál neki, mely Őt a Házasság szentsége felé vitte. Hálát adok mindenható és gondviselő Atyánk, hogy kezdettől fogva kiválasztottad számára élete Párját, Valit, és akiknek szerelmét megszentelted, éppen 23 éve. Sokat bíztál rájuk, hiszen kegyelmeddel gazdagon megáldottad őket, hat Gyermekkel. „Dúsan termő szőlőtő, bő gyümölcsű olajfa” lettek ők ketten, akiket Jellé tettél az emberek előtt, de előttünk a családban is. Hivatásuk a házasság volt, Férjnek-Feleségnek lenni, s ebből nőtt ki Anyaságuk-Apaságuk. Köszönöm Uram otthonukat, mely a te Házad is, ahol a Te Nevedet együtt dicsérte a Család. Köszönöm, hogy Tanítóvá tetted őket, éppen a legfontosabban, a családi életre nevelésben. Meghívtad őket a SzépVárosba, a Schönstattba, hogy ott tovább épüljenek, majd építsenek. Jó volt látni, ahogy bibliásan, evangéliumi szellemben élték a gyerekeikkel együtt a mindennapokat is, és ha kellett, akkor megküzdöttek egymásért. De te még tartogattál valamit…, annak a Víznek egy másfajta szolgálatát is rábíztad, amikor Jancsit Diákónusoddá, a te szolgáddá tette, hogy tiszta Vizet öntsön kisgyermekek homlokára a Keresztség szentségében. És még mindig tartogattál valamit, valamit a legvégén, minek utána – így ötvenötévesen, deres hajjal, teli energiával, széles és harsogó jókedvvel – felkészítetted őt egy másfajta Szolgálatra. Atyám, a te Fiad is alászállott a sötétségbe, a halál vermébe, hogy az ott sínylődőket kiszabadítsa. Ekkorra Jancsi „pályáját már megfutotta, a hitét megtartotta…” és miután hirdette a Jó Pásztor életét adó példázatát, Szaván fogtad és… egy hete a búzaszem, Uram, a mélybe hullott…, de lám, máris terem, hiszen itt vagyunk érett kalászként és hálásan köszönjük mindazt, amit tettél Általa. Hiszem, ha most szólhatna, ránk mosolyogva szólna: Igen, így, ugyanezt tenném. Ámen.

Részletek Gál Lajos, Gyenesdiás polgármesterének búcsúbeszédéből

...

Az elmúlás mindenkit utol ér, és ezért mindenkit foglalkoztat. Talán ezért is olyan torokszorítóak Wass Albert gondolatai: „Tudom, hogy durva és illetlen a szó, mely bármily céllal is azok után kullog, akik mögött az élet kapuja bezárult…(…) De úgy érzem, hogy néhány szóval adósod vagyok…” Valóban, szerettünk, barátunk elvesztésével, hiányának megtapasztalásával együtt a szívünkbe költözik egy érzés: adósai maradtunk valamivel. Ki egy szóval, ki egy simogatással, ki egy bíztató, bátorító szempillantással. Valamivel, ami bennünk volt,

vértesaljai János

bennünk maradt, mert csak az övé volt, neki tartogattuk, és most – a búcsú perceiben tudjuk – mindörökre hiába vártuk az újabb találkozást, hogy átadhassuk neki. Az emlékezés ettől is olyan fájdalmas, mert a fejünkben visszhangzó kérdések között ott van a miért is, amely szemrehányón vádol: Miért nem tettük meg? Miért mulasztottuk el? A válasz, pedig sohasem kielégítő. Mert azt szeretnénk, ha tudná, hogy mennyire közel állt a szívünkhöz, hogy hűséges barátként mindig mellette álltunk, hogy nagyra becsültük emberségéért, szorgalmáért, tisztességéért. ... Egyszerre hitetlenkedve, fájdalommal és félelemmel fogadtuk a hírt, hogy nincs többé. Hitetlenkedve, mert megdöbbentett mindannyiunkat hirtelen és tragikus halála. Fájdalommal, mert szerettük, magunkénak tudtuk, büszkék voltunk rá. Félelemmel, hogy hogyan tovább a családcentrikus, közösségszervező feladatokkal, vállalásokkal, kihívásokkal. János egész életében szolgált, szolgálta a családot, a közösségeket, az egyházi és világi jó és helyes kezdeményezéseket. Tisztes neveltetést adott családjának, 6 gyermekének és közösségeket, családokat, életeket karolt fel, támogatott és segített egy-egy jó szóval és odaadó bíztatással. Utolsó pillanatig életet mentett és szolgált. Nem gondolkozott azon, hogy lehet-e könnyebb utat választani vagy sem. Ő megtette azt, amit sok ember nem tett volna meg közülünk! De egész életében a tanúságtétel, a szeretet és az önzetlen közösségépítés volt a fő mozgatóelem. A hit embere volt Ő. Vértesaljai János feleségével, Valériával 1990-ben lakóházat épített Gyenesdiáson és szinte azonnal bekapcsolódtak a helyi közösségi életbe. János – főállása mellett – főleg a helyi keresztény közösséget fogta össze, különösen a gyermek- és serdülő korosztályt. Vallási és egyházi ünnepekhez kötődő rendezvényeket szervezett, részt vett népszokások felelevenítésében betlehemezés, szálláskeresés, pünkösdi családi napok –, de gyermekkorúak számára és kedvére szilveszteri programokat is szervezett, általában együttműködött a szülőkkel, az ifjúság erkölcsös nevelésében. A helyi művelődési intézményben előadás-sorozatot tartott „A gyermekek keresztény életre neveléséről”. Az 1994-ben megalakult Iskolaszék elnökeként a szervezet kezdeti működésével mintát, iránymutatást adott az iskolai nevelésben. Az „Egészséges életmódra és családi életre nevelés” program elindításában főszerepet vállalt feleségével – aki minden tevékenységében segítője volt –, az iskolai és települési vezetés meggyőzésében és a programok lefolytatásában. A 2007/8-as tanévtől kezdődően tantervben szereplő tárgy lett a Családi életre nevelés az iskolánkban. A programban országszerte oktatást végző pedagógusok, védőnők számára a Sapientia Főiskolával közösen, Gyenesdiáson képzést szerveztek. A Nagycsaládosok Országos Egyesületében is dolgoztak e cél érdekében. Jánost katolikus keresztény elhivatottsága, tanulmányai, közösségi, hitéleti munkája fontos állomásaként: 2007. június 16-án a Veszprémi Szent Margit templomban, ál-

vértesaljai János

landó diakónussá szentelték. A családja mellett 3 közösségnek volt ez nagy ünnepe, az egyházközségnek, a településnek és a Schönstatti közösségnek. Önként vállalt feladataként „házi beszélgetéseket” kezdeményezett és folytatott házaspárokkal. Ebből indíttatva hitéleti, közösségi csoportot szervezett, a gyenesdiási „Család csoportot”, amely kezdeményezésére történt meg a helyi plébániahivatal felújítása, közösségi térré alakítása. Ebben is nélkülözhetetlen munkát vállalt, társadalmi munka- és támogatás felajánlásokat gyűjtött. Ugyancsak jelentős közösségi szervező munkájának köszönhetően 2010-ben sikerült felújítani a diási Havas Boldogasszony templomot, jelentős forrással, társadalmi munka felajánlással megtoldva a pályázati támogatási keretet. Nélküle a diási harangok most nem szólnának! … és nem ismernénk a diási búcsú igazi titkát sem! A II. János Pál pápa által megáldott Kézfogás Harangja is eljött hozzánk, az Ő és családja jóvoltából! Hitte, hogy a feladatok egyedül is megoldhatók, vállalhatók, de minden esetben bevonta a partner családokat, közösségeket. Mondhatni: „Jó passzokat adott és igazi csapatjátékos tudott maradni!” Feladatait saját vállalkozási tevékenysége mellett, díjazás nélkül, családja, felesége, gyermekei és „közösségei” segítségével, szinte küldetéstudattal végezte. Köztiszteletben állt egész családjával együtt. Tilmann atya levele, mely az interneten lett tovaküldve, nagyon szépen fogalmaz és mindannyiunkhoz is szól. Azt, hogy a Vértesaljai család egyik tagja, János már a mennyben van, ezt nemcsak a Schönstatti közösség érzi így, hanem mi gyenesdiásiak is így érezzük! Egy Széchenyi-gondolat jut eszembe: „Akkor élsz, ha másokért élsz.” Vértesaljai János diákonus egész életében ezt tette. Kérem Önöket/Benneteket gyertyafényként vigyük tovább az Ő sokszorozható és el nem fogyó szellemi kincseit, őrizzük és éljünk Vele! … és ha egy imádságra megállunk a gyenesi történelmi kőkeresztek alatt kialakított díszsírkert első sírjánál, az Ő sírjánál, gondoljuk át az Ő szép és meggyőző prédikációinak súlyát, tartalmát, erejét és jövőbemutatását!

Kedves János! Köszönünk Mindent! Velünk maradsz, emlékezetünkben tovább élsz! Egy idézettel búcsúzom Tőled: Gyenesdiás lakói, képviselő-társaim és minden kedves barátod, tisztelőd nevében. „Csillagok közt él már, angyalok közt jár, ott, hol csendből épül vár, s igaz lelkére az Isten vigyáz már.” Terveidet, elképzeléseidet megvalósítjuk! Emlékedet megőrizzük! Nyugodj Békében! Amen

vértesaljai János

vértesaljai János

Gódány Róbert és Rita búcsúbeszéde

János írta 2009 januárjában Oázis újságunkba:

D

rága Vali, János, Józsi, Laci, Gyuri, Vali és Ágoston! Közösségünk nevében, és a közösség jogi képviselőjének a Családok a Családért Egyesületnek nevében is, melynek János egyik tisztségviselője volt, mondjuk e búcsúszavakat. „Emberi sírás – isteni mosolygás” – tanultuk, tanuljuk Kentenich atyától, Schönstatt Alapítójától. Sírunk, Férjed, Édesapátok, Barátunk halálát siratjuk. A Jóisten pedig mosolyog ránk, és azt mondja, hogy sírjatok, a szeretet fájhat. Ne gondoljátok azonban, hogy Őt elveszítettétek volna. Ő itt van az örök otthonban nálam. Kapcsolatot ápolhattok vele. Látjátok, hagytam, hogy Jézus meghaljon a kereszten. Szeretettel, befogadó készséggel tudtok odafordulni Hozzá, amikor felidézitek a tanítását, a példáját és megvalósítjátok a szándékát: kapcsolatot tartotok Vele az Oltáriszentségben, hogy az élet kenyere legyen számotokra. János az Ő követője volt. Kedves János! Emlékezünk Rád, • mint a fiútáborok lelki vezetőjére • emlékszünk, ahogy diákonussá szentelésed után első utatok az óbudavári szentélybe vezetett, és ahogy azóta ünnepeinken diákónusként az oltárnál állsz • ahogy családnapi előadást tartasz Valival, és ahogy az Apostolok közösségét vezetitek • ahogy az óbudavári központ működése Valival együtt szívügyetek • és ahogy a Szűzanyáról, mint hatalmas asszonyról és mindennapjaid segítőtársáról derűsen szólsz. Köszönjük Mennyei Atyánknak, hogy együtt lehettünk Veled itt a földön! Köszönjük, hogy közel lehetünk Hozzád ezután is, kapcsolatban lehetünk Veled! Kedves gyászoló közösség, Jánost a Mennyei Atya szeretett és szerető gyermekének ismertük meg, hosszú évek óta sokunk társa Kentenich atya nyomdokában, előttünk adta oda földi életét. Hisszük és valljuk, hogy élete bőséges termést hoz majd úgy a természetes családjában, mint Schönstatt-Családjában és az Egyház és társadalom nagy családjában. Kedves Testvérek! Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát – igyekezzünk minél gyakrabban feléleszteni magunkban az egymás iránti szeretetet! Dicsértessék a Megváltó Jézus Krisztus 

A Nő, akinek szüksége van a pénzre

P

ironkodva írtam le a címet. Olyan félreérthető és tiszteletlen. Pedig, remélhetően kiderül, ez távol áll tőlem. Sőt, be kell vallanom, nincs rajta kívül nő, akit jobban tisztelek. És mégis félek a félreértéstől. Pedig bizonyos értelemben még az is helytálló, hogy a Nő szereti a pénzt. Érdekes, a pénz Őt nem húzza le. Tudja, hogy minden, ami van, jó, legalábbis kezdetben jó volt. Igaz a cím állítása akkor is, ha kissé egyoldalú és szokatlan a megközelítés. Igen, szeretném megközelíteni, közelebb jutni Hozzá, jobban látni és ismerni Őt. Sokszor egész közel voltam már Hozzá, de ennek legtöbbször nem voltam tudatában, így az amúgy is csekély értelmemmel mindig lekéstem róla. Mint éjszaka a kereső reflektor a vadászgépről. Valami „zúgást” hallottam, de mire ráfigyeltem volna, már nem láttam semmit. Pedig nem rejtőzködő típus. Egyáltalán nem. Ezt többször is bebizonyította. Az én történetem több mint tízéves. Először fel sem fogtam. Nem is látszott történetnek, és hogy Vele kapcsolatos, azt nem is gondoltam. Lehet, hogy nem is történet, legalábbis másnak nem. De nekem az. Különös, egyoldalú és nagyon szokatlan, de Vele kapcsolatos. De kezdem az elején… Egy nagy állami cégnél dolgoztam több mint húsz évig, mielőtt váltottam volna. Ennyi idő alatt rengeteg minden felgyűlik a leltárpapíron. Komplett telephely, kerítésoszloppal, épületekkel, azok tartozékaival, berendezésekkel, gépekkel, székek, szerszámok, rengeteg holmi, több mint százmillió forint értékben. Féltem is az elszámoláskor: Vajon mennyi hiányom lesz? Hát nem volt. Sőt. Némi pozitívummal zártam a leltárt. Így adódott, hogy utódomnak jó csomó tartalék gépet is átadtam, mondván: jó lesz az még, ha te is odébb állsz. Átadtam hát mindent a naiv és tapasztalatlan emberek tiszta lelkiismeretével. Azaz mégsem. Nem is tudom, hogy került hozzám egy ósdi szerkezet, egy teljesen piacképtelen holmi, legfeljebb a súlya miatt adtak volna érte valamit a MÉH-ben. Évekig foglalta az egyébként szűk helyet nálam. Csak azért nem feledkeztem meg róla, mert mindig útban volt, de valahogy – mint valami kegyeleti tárgyhoz – ragaszkodtam hozzá. Nem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak tőle. Aztán mégis megpróbáltam. Szóltam egy jó ismerősnek, aki ilyen gépek forgalmazásával és javításával foglalkozik. Kértem, vegye meg tőlem, mert szükségem van pénzre. Mondta, hogy ezt nem lehet elsütni. Igaz, hogy jó állapotban van, de öreg, és csak nagy települések használnak ilyet. Azok pedig, ha beruháznak, újat vesznek. Azt mondta, reménytelen, adjam el ócskavasnak. Így hát kerülgettem még egy-két évig. Megszoktam, olyan volt már ez gép nekem, mint a rossz szokásaim vagy a hibáim. Szépen kerülgettem és őrizgettem. Olyanná vált, mintha nem is lenne.

vértesaljai János

És akkor jött a Nő. Na, nem úgy, ahogy manapság a magazinok lapjain olvasható. Nem. Ő nem olyan. Pedig feltartóztathatatlanul jött. Azaz nem is jött, mert – mint később észrevettem – mindig is ott volt, csak én kezdtem mostanában észrevenni. Tetszett ez a hallatlan tapintat. Egy picit sem tolakodott, de olyannyira nem, hogy kezdetben észre sem vettem a jelenlétét. Pedig már akkor ott volt. Ez mindenesetre szokatlan. Azt gondoltam, talán nem is lehet mai modern nő, mert a mai lányoktól ilyet nem tapasztaltam. Ahogy kezdtem megismerni, kiderült, hogy csak Ő az igazi modern nő, és a modern nők – legalábbis a frissességet, az üdeséget, a tisztaságot és a kreativitást illetően – több lóhosszal elmaradnak tőle. Egyszer nagyapám mondta, csak egy igazi nő képes fiúból férfit csinálni. Aztán hozzátette, ma nagyon kevés az igazi férfi. Gyerek voltam akkor még, hogy is érthettem volna meg nagyapámat. És amikor kor szerint férfi lettem, még akkor sem fogtam föl, hogy mit is mondott. De most már tudom, mert találkoztam Vele. És mellette nem lehet másként létezni, csak férfiként. Persze még csak azt mondhatom el, hogy kinőttem a fiúcska korszakból így ötven fele. Nem túl nagy teljesítmény, de érdekes, hogy a Nőt ez nem zavarja. De mindig ösztönöz, hogy a folyékony tápláléktól a szilárd felé kellene szoktatnom magamat. A történetemhez muszáj volt ennyit Róla elmondani. Szívesebben is beszélnék inkább Róla, de beígértem ezt a történetet. Ez is elmond valamit erről a titokzatos Nőről. Szóval a Nő jött, pontosabban észrevetette magát, még pontosabban észrevettem. És azt mondta, próbáld meg újra. Persze nem így mondta, de én így értettem. És megpróbáltam. Azt mondtam magamban, ha el tudom adni ezt a gépet, az összes pénzt mind Neki adom. Túl nagyot nem kockáztattam, gyakorlatilag semmit. Csoda kell, hogy valaki pénzt adjon ezért, és ha mégis kell valakinek, hát vigye, egy kerülgetnivalóval kevesebb. Szóltam tehát megint a kollégának, kell-e a holmi. Ő ingerült lett és mondta, hagyjam békén a szemetemmel. Erre én egy hét múlva leszállítottam a műhelyébe. Szerencsém volt, ő nem volt ott, csak az emberei. Ők lerakták. Este jött a telefon, hogy jól kitoltam vele, mert most már ő kerülgeti a gépet. Sűrűn bocsánatot kértem, és meg kellett ígérnem, ha legközelebb arra járok, visszahozom. Csak így tudtam megnyugtatni. Elfelejtettem az ügyet, de három hét múlva csörgött a telefon. A kolléga volt. Mondja, hogy csoda történt, mert elpasszolta a masinát. Én kételkedtem. Gondoltam, kivitette a MÉH-be, de ő azt mondta: hihetetlen, de jó pénzt kapott érte. Mondta, menjek el. Odaadja. Másnap elmentem. Sok pénzt adott. Csak azt nem értette, hogy miért vagyok olyan zavart. Mondtam neki, nem érzem jól magam, majd később jövök, és kocsival elviharoztam. Két utcával odébb megálltam. Néztem a pénzt. Úgy éreztem, a Nő a kocsiban ül. Nem mertem arra fordulni. Halkan kérdeztem, kinek kell adni. Ő még halkabban egy bankszámlaszámot mondott. Azonnal a bankhoz mentem és feladtam. Ettől egészen kivirultam. Körbenéztem a kocsiban. Nem láttam a Nőt. És akkor kitört belőlem: ezt nem gondoltam volna, szereti a pénzt. Hangosan mondtam, talán kiáltottam, mert a járdán

vértesaljai János

a gyalogosok jól megnéztek, mint afféle félnótást. De engem ez nem érdekelt. Szereti a pénzt, ismételtem, most már kulturáltan. És javítottam is magamat: szüksége van a pénzre. És újból javítottam: nem Neki, hanem azoknak, akiknek küldtem, van szükségük a pénzre. Aztán rájöttem, nekem is szükségem volt arra, hogy odaadjam. Ennyi a történet. Gyakorlatilag semmi. Mégis valamit megértettem. Talán az első szilárd falat az üzleti életben. Szent Pál is beszélt ilyesmiről. Azóta is üzletelünk. Én meg Ő. Bocsánat: Ő meg én. És ugyan belém zsidó vér nem szorult, csak sváb felmenőkkel dicsekedhetek, ezért 50%-os volt az első megállapodás. Először kicsiben próbáltam ki. Azt mondtam Neki: ez eddig egy halott ötlet volt. Ha bejön, Tiéd a haszon fele. Pár hónap múlva utalnom kellett. Aztán nagyban is kipróbáltam. Milliós volt a tét. A végén itt is utalni kényszerültem. Fantasztikus ez a Nő. Valamit mindig akar. És működnek a dolgai. Egyszer azt mondta néhány kamasznak: mutassátok meg, hogy komolyan vesztek, akkor én is komolyan veszlek titeket. Az elmúlt 100 év bizonyította, hogy nem beszélt mellé. Tényleg működnek a dolgai. Persze, nem a pénz a lényeg. Az csak eszköz. Még csak a méretek sem számítanak. Hiszen a legnagyobb birodalom kincstára áll rendelkezésére, nincs szüksége a mi pénzünkre. Hát akkor miért kell neki a pénz? Lassan kezdem érteni. Az fontos Neki, hogy én valamit adjak. Valamit, ami nem bóvli, amiben van egy kicsi lemondás. Ebből alkot Ő tőkét. Olyan kegyelmi tőkeformát. Képes arra, hogy a kapott tőkét megtöbbszörözze. Ez példátlan az üzleti életben. De ki ez a Nő? Bernadett Hölgynek nevezte ismerkedésük kezdetén, de nekem egy jelzős meghatározás tetszik legjobban: Mater ter admirabilis!

F

elesége, Vali azt kérte, hogy a koszorúra és a család támogatására szánt adományokat a Családok a Családért Egyesület számlájára (73200134-10000434-00000000) utalják a gyászolók, hogy János utolsó óbudavári projektje, a csatornázás, megvalósulhasson. 2012. szeptemberéig 1.000.000 Ft adomány érkezett. Köszönjük szépen Valinak és az adakozóknak is.

nyitrai tamás 19 6 4 –2 01 2

„Tu djuk, hog y az I ste nt sze r etőkne k, min d e n a ja vukra válik.” (Ró m 8 , 28)

nyitrai tamás

N

yitrai Tamással és Katival 1996-ban a liga-csoportban ismerkedtünk meg. Tamás akkor kezdett bele a vállalkozásába, amit szorgalmasan, lépésről lépésre épített fel. Tehetsége, szorgalma és munkabírása az Isten áldásával hamar meghozta eredményét. Örömmel hallottunk a folyamatos fejlődésről. Közben családja is gyarapodott, Katival boldogan nevelték gyermekeiket. Azonban a Jóisten más feladatokat is bízott a Nyitrai családra. Legnagyobb gyermekük betegsége komoly próbatétel elé állította őket. Hatalmas hitük és kitartó bizalmuk csodákra volt képes. Közben Tamás is nagy műtéten esett át. Betegségét hősiesen viselte, miközben családjáról gondoskodott, vállalkozását pedig magas színvonalon vitte tovább. Emellett  még a Családakadémia szervezésében is aktívan részt vettek.  Rá emlékezünk Óbudavárra érkezvén, amikor felvillan a sebességmérő tábla kijelzője.  Tamás megvalósította az új embertípust,  aki független, erős,  szabad személyiség. Bár imáinkkal kísértük betegségében,  állapotának súlyosra fordulása és hirtelen halálának híre mély fájdalommal és szomorúsággal töltött el bennünket. Temetése megmutatta, hogy nem csak  családjában és az egyházban végzett nagy munkát, hanem a vállalkozási szférában is komoly elismerést szerzett. Büszkék vagyunk arra, hogy ilyenek a schönstatti édesapák! Biztosak vagyunk abban, hogy a többi schönstattival együtt, akik előttünk járnak, kiimádkozza családjaink növekedését. A Jóisten kegyelmébe ajánljuk őt és egész családját!

T

izennégy éve már annak, hogy a schönstatti csoportunk megalakult. Ez idő alatt szinte minden találkozón ott voltatok Katival. Számunkra a hűség és elkötelezettség mintaképei vagytok. Embert próbáló nehézségeitekben hősies erőről és szolgálatkészségről tettetek bizonyságot. Sohasem panaszkodtál, pedig ez alatt a tizennégy év alatt annyi szenvedés jutott osztályrészedül, amennyi tíz embernek is sok lett volna! Emlékszem, amikor mesélted, hogy azt, hogy „miért?”, már régóta nem kérdezed a Jóistentől, csak azt, hogy „hogyan tovább?”. Amikor hogylétedről kérdeztünk, mindig azt mondtad: „jól vagyok”. Csak feleséged pillantásából sejthettük, hogy mit is éltetek át. Betegségedről olyan tárgyilagosan meséltél, mintha egy orvos beszélt volna a betegéről, mintha nem is veled történt volna mindez. Egyik szilveszterkor, amikor társasoztunk Veled, láttuk, hogy halálosan komolyan veszed a játékot, amit természetesen megnyertél. Az életet - a nehézségek közepette is - ugyanígy játszottad. Játék közben láthattuk, hogy minden tulajdonsággal rendelkezel, melyekre egy vállalkozónak szüksége van. Úgy építettél fel egy sikeres vállalkozást, hogy az ezzel járó küzdelem nem tett tönkre téged és a körülötted élőket sem, sőt – úgy láttuk - örömödet lelted benne. Mindig gyors voltál, ha tenni kellett valamit, amikor nem beszédre, hanem cselekvésre volt szükség. Katival együtt mindig találtatok célt és feladatot magatoknak,

nyitrai tamás

nyitrai tamás

ez utóbbiból oly bőséggel, hogy aki nem ismerte a helyzeteteket, az nem is gondolta, hogy ez az erős, sportos férfi betegséggel küzd. Amikor legutoljára találkoztunk, mesélted, hogy éjszakánként már nem tudsz aludni, de milyen jó, hogy most van a VB, mert így nézheted a meccseket. Minden rosszban megtaláltad a jót is. A búcsúzásnál még fel is keltél és kikísértél minket. Sosem felejtem el a mosolyod, a kezed szorítását, és ahogy mondtad: „örülök, hogy eljöttetek, gyertek máskor is!”. Köszönjük, hogy megismerhettünk, és továbbra is kapcsolatban maradhatunk Veled. Kérünk, hogy használd ki az új lehetőségeidet és továbbra is segíts minket! Közösségben maradunk veled:

K

K

edves Tamás! Ma a keresztény embernek – szerintem –a Szentlélek adományai közül leginkább az erő adományára van szüksége. Mindenki, aki ismert Téged, erőt kapott Tőled. Erőt a szenvedés nagylelkű, vidám elviseléséhez. Egyszer részletesen elmondtad, hogy betegségeid milyen mellékhatásokkal járnak, ami után még inkább csodáltam állandó jókedvedet, vidámságodat. Adj a Te Erődből - ami sok kellemetlenséget, szenvedést legyőzött – nekünk is, hogy ne nyafogó keresztények, hanem a nehézségeken mindig úrrá levő, vidám emberek lehessünk, akik másokat bátorítanak akkor is, ha azoknak tized- vagy századannyi nehézségük van!

Csoporttársaid

edves Tamás! Személyesen tudlak csak megszólítani, mert mindig érzem és tudom, hogy itt vagy köztünk. Mikor először megismerkedtünk, feltűnt, hogy van köztünk egy fiú, aki inkább megteszi szinte észrevétlenül azt, amire szükség van, és nem sokat beszél. Mielőtt felmerülne egy nehézség, ő már felfedezi azt, ami hiányzik, és pillanatok alatt megoldja. Egyszer egy szakmai – az iskolai felújításnál felmerült tereléssel kapcsolatos – kérdéssel fordultam hozzá. Mivel nem a szakterületem, alig tudtam elmondani, hogy miről van szó. Délutánra ott volt a tökéletes kivitelezési terv, engedélyekkel együtt minden. Köszönöm Neked, kedves Tamás, hogy Katiról úgy beszéltél mindig, mintha egészen friss házasok lennétek. Mint ahogy azok is voltatok. Az izzó Szeretet, a Jóisten jelenléte a házasság szentsége által napnál világosabban érzékelhető volt Nálatok. Biztos volt Nálatok is nehézség, de Te erős voltál, és nem az számított, nem az kerekedett felül, hanem a szeretet. Erőt adsz nekem is ezzel minden nehézségben. Köszönöm azt, ahogy a gyerekeidet szeretted. Itt is egy-egy esemény, villanás által pillanthattam bele önátadásodba. Jó volt a Péterért hozott végtelen sok áldozathozatalból kicsit részesülni az ima által. A Te nagy hited és Katié, s talán kicsit a mi hitünk gyógyította meg. A Te erős szereteted segít legyőzni lustaságomat, amikor az éjszaka közepén kell valamelyik gyerekemet elhozni valahonnan Budapest másik végéből. Oly sokszor találkoztunk, amikor a hajnal óta tartó intenzív munkád után lelkesen, örömmel hoztad-vitted gyermekeidet (pedig Érd még messzebb van Pesttől). Köszönöm a nagyon vidám együttléteket a Bakelit összejöveteleken, ami egyszer Nálad volt, a sportcsarnokban. Fociztunk, imádkoztunk, és arról beszélgettünk, hogyan lehetnénk jobb, szeretőbb férjek.

K

edves Tamás! Köszönöm azt a kegyelmi órát, amikor az utolsó napokban együtt lehettünk. Köszönöm, hogy akkor is a reményt, az erőt, a hitet sugároztad. Köszönöm, hogy oly nagyon jó volt Veled együtt imádkozni a szentélyetekben. Hiszem, és érzem is, hogy köztünk vagy. Erőd most is erőt ad nekem – és sokaknak. Kedves Tamás! Imádkozz értünk, hogy „Hozzád hasonlóvá váljunk”! Barátsággal Karcsi

T

amással és családjával a 90-es évek közepén ismerkedtünk meg családnapokon.  Sokat beszélgettünk, és szerénysége, közvetlen egyszerűsége rögtön nagyon szimpatikus volt.  Hite, családja és a gyermekei iránti elkötelezettsége ugyancsak sokak számára tette rokonszenvessé.  Később kisfia betegsége komoly próbatételt jelentett számára, számukra. Biztosan a sok áldozat és a közösség imái is hozzájárultak ahhoz, hogy Péter meggyógyult.  A Bakelit összejövetelein a közvetlen beszélgetések lehetőséget nyújtottak hitének mélyebb megismerésére, és további részleteket tudtunk meg arról a céltudatos munkáról, ahogy vállalkozását kiépítette.  Egy alkalommal vendégül látta a Bakelit férfikört az érdi sporttelepen, amit hosszú évek szorgalmas és sikeres tevékenységével hozott létre. Szerény büszkeséggel mutatta meg nekünk a termeket, a sportcsarnokot és környező létesítményeket, valamint beszélt az általa alapított sportegyesületről.  Tele volt mindig új tervekkel, fáradtságot nem ismerő aktivitással dolgozott a közösségért, a sport utánpótlás-neveléssel a fiatalok értelmes időtöltését kívánta elősegíteni. Csodáltam energiáját és azt, ahogy a vállalkozásaiban nem ismert lehetetlent, az újra meg újra felmerülő nehézségek ellenére nem a saját, hanem a közösség hasznát tartotta mindig szem előtt.  Sokaknak meséltem róla, mindig példaként említettem, ha a keresztény vállalkozókról került szó.

nyitrai tamás

Betegségéről csak néhányan tudtak, háttérben kívánt maradni vele, csak a közeli ismerősök küldték körbe a híreket, s azt is, hogy állapota komolyra fordult.  Személyében egy mélyen hívő családapát, és Jóisten tervén buzgón dolgozó alkotótársat veszítettük el.  Őrizzük meg emlékét, és példáját bátran állítsuk a mai fiatal családapák és vállalkozók elé.  DGy

N

yitrai Tamás keze nyoma két helyen is fellelhető Óbudaváron. A kápolna mögötti, nagy póznára erősített tábla, amelyen a házastársi szövetség jelképe, a két karikagyűrű látható. A másik, Mencshely felől érkezve a falu elején álló napelemes „LASSÍTS!” kijelzős figyelmeztető tábla. Vajon hány életet mentett meg eddig?... Ettől a nyártól kezdve, ha ezt a táblát meglátom, Tamás is eszembe jut, és az üzenete: Óbudavárra érkezve lassítsd le rohanó életritmusodat, gondjaid között ugráló gondolataidat, és figyelj a lényegre, a Lényegre!

nyitrai tamás

tóth csanád 2 0 02 –2 010

Akinek az öl el é sé be n m eg pihe nhe t tünk.

Tóth csanád

K

atolikus ifjúsági farsangon voltunk, mikor egy ismerősünk odaült hozzánk és megkérdezte: Nem gondolkodtunk-e még örökbefogadáson? A hirtelen jött kérdésre, hirtelen azt válaszoltam: esetleg fogyatékos gyermeket, hiszen ők nem kellenek senkinek. A kérdés azért is volt meglepő, hiszen az ismerősünk is tudta, hogy akkor már 5 gyermekünk volt. Két hét múlva jött a telefon: Egy Down-szindrómás kisfiú leukémiával fekszik egy budapesti kórházban, egy éve senki sem látogatja. Az édesanyja lemondana róla, ha egy család befogadná. Így került hozzánk Csanika 6 évesen. Itthon a gyerekek nagy örömmel fogadták. Az eddigi életünk teljesen megváltozott. Csanika küzdelmes élete tovább folytatódott, azt gondoltuk, hogyha a betegségén nem is tudunk változtatni, a jelenlétünk biztonságot, nyugalmat ad neki. Csanika jelenléte a hétköznapjainkat bearanyozta. A súlyos fogyatékosságából adódóan csak kúszni tudott, beszélni és önállóan enni nem tudott. Érzelmeit minimálisan tudta kimutatni. A teljes kiszolgáltatottsága nagyon mélyen érintett minket. Gyakran előfordult, hogy egyszer csak azt láttuk, hogy valamelyik gyermekünk ölében ül, és semmit nem csinálnak, csak egy helyben ülve ölelik egymást. Ő volt az, akinél a családunk minden tagja megpihenhetett. A rohanó világunkban mi is és az izgága gyermekeink is nyugalmat találtak nála. A leukémiából adódó kezelései itthon is tovább folytatódtak. A rengeteg orvosi vizsgálattal még további veleszületett betegségre derült fény. A betegsége, szívproblémája, leukémiája tovább rosszabbodott. A kórházba való járásunk mindennapossá vált. A gyógyszereket marokszámra kapta. Feltettük a kérdést magunknak, hogy meddig szabad ezt így csinálni? Hol a határ a kórházi kezelés és a „hazavitel” között?! „Aznap este nyugtalan voltam, úgy éreztem, hogy most Csanika miatt ébren kell maradnom, virrasztanom kell. Férjemnek mondtam, hogy nyugodtan feküdjön le, másnap majd cserélünk. A nappalinkban a kanapéra fektettem le, egyéb betegségek idején mindig ez volt a gyerekek ideiglenes fekhelye. Ott ültem mellette és azt mondtam neki: Csanika, mi elengedünk téged, hogy ne kelljen szenvedned tovább. Éjfél-tájban a Jóistenhez költözött. A gyerekeinket felébresztettük, hogy búcsúzzanak el tőle. Rezi lányunk félálomban még mellé is feküdt, odakuporodott Csanika mozdulatlan testéhez.” (édesanya) „Halála óta már több mint két év telt el. Gyakran felteszem magamnak, és a Jóistennek is a kérdést, miért van az, hogy valakinek egy életen át kell szenvednie, keveset (alig) játszhat, sosem futkározhat a többi gyerekkel. Érezzük hiányát, olyan mintha a szívünkből egy darabot szakítottak volna ki. A gyerekeink azóta Csanikának egy-egy ruháját, játékát mindenhová viszik magukkal, hogy a közelsége megmaradjon. Hétköznapjainkban sokszor emlegetjük, beszélünk róla, Azt érezzük, hogy általa a mennyország is közelebb került hozzánk.” (édesapa) Szombathely, 2012. október Tóth Zoli és Viki