Elmúlt idők levelezése (folytatás) A következő században – a XVII.-ben – leveleink kifejezésmódja cifrábbá, díszesebbé válik. Hogyha ritka volt is az olyan hosszadalmas köszöntő, mint a Zrínyi Katáé, most már korántsem szokatlan. Levélíróink gyakorlatot szereztek a magyar nyelven való szólásban, s mondanivalójuk puszta közlésén túl az illendőségre is nagyobb hangsúlyt tudnak fektetni. Barokkosnak nevezhetjük ezeket a leveleket, bár arról szó sincs, hogy a barokk irodalmi művekből merítettek volna példát. A bibliai dagály a vallásos élet (a prédikációk, az imádságok) tartozéka volt, a díszes külsőségek kedvelése, az illemszabályok elmerevedése az előkelő nemesi életformát jellemezte. Az alábbi levél tartalma például szerfölött csekély: írója arról tudósít, hogy családjával együtt jó egészségnek örvend, és egyúttal érdeklődik a címzett (édesapja) egészsége felől. Ezt azonban az aggódó gondosságnak és a vallásos buzgóságnak olyan cifraságával öltözteti fel, amely a mi szemünkben joggal túlzásnak hatnak. „Alázatos szolgálatomat ajánlom Ngodnak, szerelmes atyámnak. Áldja meg az úr Isten lölki és testi jókkal Ngodat. Akarván ez kis írásom által meglátogatnám Ngodat, és az Ngod jó egészséges állapotjárul értekeznem, magam és szerelmes uram felől tudósítanom. Ngodnak azért azt írhatom – dicsértessék Istennek szent neve – az én szerelmes urammal és leányommal mostansággal jó egészségben vagyok, kit engedjen az úr Isten Ngod felől is gyakorlatossággal hallanom. És kérem is alázatosan Ngodat, én rólam alázatos szolgáló leányáról el ne feledkezzék, sőt tudósítson Ngod is maga egészséges állapotjárúl, kit étrvén örvendezhessek rajta az én szerelemes urammal egyetemben. Nekem Ngod parancsoljon, az míg élek Ngod alázatos szolgáló leánya vagyok. Éltesse Isten Ngodat sok kedves esztendeig egészségben. Datum ex arce Kapu (kapuvár) 18 die septembris anno 1621. Ngod alázatos szolgáló leánya, míg él Révay Judit m. p.” 1
(Az m. p. rövidítés jelentése: manu propria, azaz: saját kezűleg.) Kívül a címzés: Az tekintetes és ngos Révay Péter uramnak aki nekem jóakaró és szerelmes uramnak atyámnak adassék. Milyen szemlélet olvasható ki az ilyen és ehhez hasonló levelekből? A levélíró váltig hangoztatja önmaga kicsinyességét, jelentéktelenségét. (Révay Judit ismételten atyja „alázatos szolgáló leányának” nevezi magát.) A címzett ezzel szemben fölmagasztaltatik. (Ezt fejezi ki itt a szorgos törődés egészségi állapotával, más levelekben annak a nagy megtiszteltetésnek a körülírása, amit a címzett látogatása, levele stb. okoz, továbbá a díszítő és dicsérő halmozása: kedves, szerelmes, méltóságos, jóakaró stb.) Ugyanilyen dicsfény övez azonban minden hozzátartozót is: a hűség és a szeretet hivalkodó jelzéséül Révay Judit minden alkalommal „szerelmes uram”-nak nevezi férjét. S majd minden mondatot átszőnek a hivatkozások Istenre: hálaadások, kérések, hittételek emlegetése. Íródtak persze ekkoriban is őszinte levelek, panaszok és vallomások, s az említett modorosságok is inkább a női levelekben, a nemesi asszonyok és leányok írásaiban mutathatók ki ebben az időszakban. Mégis úgy véljük: ezekből bontakoznak ki a legszemléletesebben egy kor és egy társadalmi osztály jellegzetességei, a XVII. század illemszabályai. A túlzott alázatosságról és a túlzó magasztalásról joggal sejthetjük, hogy egyikük sem szívből jövő, s a buzgó erények fitogtatása is éppen az erős hangsúlyok miatt tűnik hamisnak. A kor kötelező udvariassági formái ezek, de még csak most kezdenek azokká válni, még nem váltak teljesen üressé. Az idő előrehaladtával azonban egyre jobban elmerevülnek. Állandó szokássá válik például a levél elején a jó egészség kívánsága, és annak hangoztatása, hogy a levélíró is jó egészségnek örvend. Kamuti Kata így kezdi levelét: „Adjon Isten minden jót, fiam, Serédy Benedek! Jó egészségedet kívánom Istentül. Ez levelem találjon jó egészségben. Magam felől írhatom, az én időmhöz képest jó egészségben élek, csakhogy gondom sok vagyon.” 2
És ezután a levél a gondok és panaszok fölsorolásából áll. Ugyancsak kirívó az ellentét némelyik jobbágylevélben, amikor az elkeseredett jobbágyok szökéssel, elbujdosással vagy a címzett jobbágyainak megszöktetésével fenyegetőznek, s mégis így kezdik írásukat: „Minden kívánta szerint való üdvösséges jókkal áldja meg az Isten ő szent felsége Nagyságtokat és Uraságtokat, szívből kívánjuk” – s a záradékok is jó egészségért meg áldásáért könyörögnek. Jobbágyleveleket is említettünk, bár a jobbágyság természetesen írástudatlan volt, s „levelek közvetlen megírói, az írás technikai végrehajtói kevés kivétellel nem maguk a jobbágyok, hanem helyi írástudók –, deákok, papok, a későbbiekben uradalmi tisztek, fiskálisok”. (H. Balázs Éva: Jobbágylevelek. Budapest, 1951. Előszó.) Ők azonban a falu, a közösség megbízásából emelnek szót, csupán formába öntik a panaszt, a kérést. Természetes hát, hogy ugyanazokat a középkori latinból átvett s a magyar nyelven is lassanként hagyományossá váló formulákat alkalmazzák, mint a főúri levélírók. Csak kissé még alázatosabbra hangolják a szólást, még jobban kicirkalmazzák a keretet. Mindezt a jóakarat biztosabb elnyerése végett. A XVI. és XVII. században kialakult levélszerkesztés mód és az ehhez igazodó formulák (üdvözlések, köszöntések, beszámoló az egészségről, a kapott levélről, búcsúzás) a népi levelezésben máig nyúló hagyománnyá váltak, ahogy azt Hanák Péter mutatja ki az I. világháború alatt írott népi levelekben. (Népi levelek az I. világháborúból. Valóság, 1973. 3. sz.) Tanítók, papok, hazalátogató diákok és más falusi értelmiségek, továbbá helyi levelező „specialisták” (írástudó parasztok, népi verselők) őrizték a hagyományt, ők adták meg a kívánt tartalom „illő” formáját. S „az alacsony sorsú parasztok erősen ragaszkodtak a hagyományos levélstílushoz… vagyis a ritka és ünnepélyes aktusnak: a levélírásnak meg kellett adni a módját”. (Hanák Péter: i. h.) A XVII. század végétől a magyar nyelven történő írásbeli érintkezés már megszokottá és általánossá vált. Még a budai basák is magyarul leveleztek mind a magyar urakkal, mind a „bécsi” királlyal, s magyar íródeákot is tartottak. Igen gazdag e mozgalmas idők levélirodalma. 3
Az erdélyi fejedelmek közül Bocskai István, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György s a szerencsétlen sorsú Kemény János levelezésében magánélet és politika összefonódik. S mennyi veszett el ezekből a hiteles tanúkból! Bár voltak olyanok is, akik – mint Teleki Mihály, Apafi fejedelem kancellárja – leveleskönyvbe gyűjtötték a hozzájuk írt leveleket, Erdély egész diplomáciai levéltárából csak egy csekély töredék maradt ránk. A magánlevelek is hosszú ideig lappangtak különböző családi levéltárakban, káptalanok, konventek, megyék, városok levéltárában, s egy részüket a múlt században adták ki nyomtatásban. (Többek között: Magyar leveles tár 1–2. Összeállította Szalay Ágoston, illetve Deák Farkas: Régi magyar nyelvemlékek. Kiadta: Döbrentey Gábor stb.) A levelezés egyre gyakoribbá válik, a levelezési alkalmak sűrűsödnek, természetes hát, hogy a tartalom változatosabbá színeződik. A levelek formakészlete is csiszolódik a gyakorlat által. Személyes sors és történelmi szerep összefonódását a legszebben talán II. Rákóczi Ferencnek és a kuruc bujdosók hosszú sorának levelei szemléltetik. Bár a fejedelem maga jó részt latin, német vagy francia nyelven levelezett, a legmagasabb szinten sajátította el a kor levélíró tudományát „s tanulmányaiból az is kiderül, hogy komoly jelentőséget tulajdonít a kifejezési formuláknak, a levelek nyelvének és stílusának. Éppen ezért bátran állíthatjuk, hogy Rákóczi levelei nemcsak a történetírás szempontjából érdekesek, hanem beletartoznak a magyar irodalom történetébe is. Nem irodalmi levelek, de irodalmi értékű missilisek.” (Köpeczi Béla bevezető tanulmányából II. Rákóczi Ferenc leveleihez. Budapest, 1958.) A Rákóczi-szabadságharc hadi eseményei föllendítik a hazai levelezést, sőt II. Rákóczi Ferenc idején kezdték el szervezni az első önálló magyarországi és erdélyi postarendszert. A missilis (tehát elküldésre szánt, elküldött) levél is rokonságot tarthat a szépirodalommal. A fejlődés utolsó nagy lépését: a magyar levélnek igazi irodalmi rangra emelését Mikes Kelemen tette meg, aki Rákóczi hűséges kísérőjeként a törökországi (1720-tól rodostói) száműzetésben önmaga szórakoztatására írogatta a Törökországi leve4
leket. Ez már nem missilis (nem valóban elküldött) levelek, Mikes egy képzeletbeli nénjének számol be bennük a magyar kolónia életének apró eseményeiről, reményeikről és csalódásaikról. Bár a francia levélirodalom példája serkentette, mégis eredeti, friss és ízes magyar szépprózát teremtett, olyat, amely tükrévé válhatott Mikes egyéniségének is. Érzékeltesse a következő levélrészlet szerzőjének élénk képzeletét, játékos humorát, ötletes stílusát. A legelső levél ez, amely akkor íródott, amikor a bujdosók megérkeztek a tengeren át Törökországba. Állítólagos nagynénjét, P. E. grófnőt Mikes Konstantinápolyba helyezi, ezért írja, hogy „már ezután… egy áerrel élünk”, vagyis „egy levegőt szívunk.” „Gallipoliból anno 1717. 10 Octibris. Édes néném, hála légyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15 Septembris indultunk meg. A fejedelmünknek, Istennek hála, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőle venni: de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni. Látja kéd, még Sz. Péter is megijedt volt, mikor a vízen sipadoztak a lábai: hát mi bűnösök hogy ne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikra, mint az erdélyi nagy hegyek – némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a, hogy itt vagyunk egészségben; mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott, ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az életre, de a hajóban az a szüntelen való rengetés, hánykódás s főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, aki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kellett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak. A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hán (kán), aki itt exiliumban (számkivetésben) vagyon, holmi ajándékot külde, és a többi között egy szép lovat nyergelve. Itt a fejedelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva, de mégis jobban szeretek itt lenni, mintsem a hajóban. 5
Édes néném, a kéd kedves levelit, vagyon már két esztendeje, hogy vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelit. De minthogy egynéhány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet szeretni: én pedig, ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok; mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.”
Liezen-Mayer Sándor: Rákóczi Rodostóban
6
