ÉLMÉNYEIM A TANYAI ISKOLÁBAN Dédi iskolája Dédi a kilencvenedik évében jár. Kicsi öregasszony, már én vagyok a magasabb. Az arca persze ráncos, de a haja szép fehér. Kedves és jószívű hozzánk, bár azért szigorú is tud lenni. Bottal jár, nem is nagyon szokott az utcára menni. Sajnos már elég rosszul lát és hall, De szívesen mesél a régi dolgokról. A múltkor éppen sóhajtoztunk, hogy mindjárt elkezdődik a suli, mire megkérdezte: - Ennyire nem várjátok? – Háááát… nyaralnánk még. Te szerettél iskolába járni? – Szerettem. – Egyáltalán, hova jártál iskolába? – Gyerekkoromban tanyán laktunk. Elég sok tanya volt a környéken, ezért iskola is volt a közelben. – És jó tanuló is voltál? – Igen, csupa 1-es. Egy-két kettesem volt csak. – Csupa egyes?! De dédi! Az nem jó! De ő csak mosolygott: – Dehogynem. Akkor fordítva voltak a jegyek. – Akkor te kitűnő tanuló voltál?! És nálatok is jutalmazták, mint nálunk? – Igen, a tanév végén jutalomkönyveket adtak. De év közben is lehetett kisebb jutalmakat kapni, például szentképeket. – Hogy-hogy szentképeket? – Mert a mi iskolánk katolikus volt. – A miénk is, de nálunk a matrica a menő. Nekem van egy csomó. Te sok szentképet gyűjtöttél? – Azt nem tudom, volt-e annyi, mint neked matricád, de azért sok volt. Emlékszem egy esetre, amikor jött hozzánk a tanfelügyelő. A tanító bácsi sorra adta föl a kérdéseket. Aki tudta, jelentkezett, ő pedig szólított közülük. A helyes válaszért szentkép járt. Én minden kérdésre jelentkeztem, de egyszer sem szólított föl. Az óra vége felé még mindig nem volt szentképem. Végül elérkezett az utolsó kérdés, ami nehezebb volt a többinél. Erre is jelentkeztem … és engem szólított! És képzeljétek: az utolsó ajándék egy nagyobb, bekeretezett kép volt! – Hű, ez izgalmas volt!! Megvan még ez a kép? – Valahol talán igen. – Úgy látszik, kedvelt téged a tanító bácsi. Hányan tanítottak az iskoládban? – Csak ő meg a felesége. Mária néni tanította az 1-2. osztályt, Péter bácsi pedig a 3-6. osztályokat. Péter bácsi a Vajdaságból származott, a háború után maradt itt. – Háború? Milyen háború? – Az I. világháború. Én persze már utána születtem, de Édesapám részt vett benne tüzérként, és mesélt azokról az időkről. Amikor én elemista voltam – 1929-35 között –, hála Istennek, béke volt. – Az elemi olyan, mint ma az általános iskola? – Igen. – És miért csak 6 osztályt jártál? Nem volt több?
– Utána is jártam még iskolába, de az már csak hetenként egyszer volt szombaton, és ismétlőiskolának hívták. – És hogyhogy ketten tanítottak hat osztályt? – Kettő tanterem volt: egy régi és egy új. Az újban volt a kicsikkel Mária néni, a régiben Péter bácsi a nagyobbakkal. Egy időben tanultunk, de minden osztály más-más feladatot kapott. – Hűha! Mekkora termek lehettek! Hányan jártatok az iskolába? – Hát azt pontosan nem tudom, úgy 120 körül. Sokan hozták oda a gyerekeiket messzebbről is, mert kedvelték a tanító bácsinkat. Ő ugyanis úgy tartotta, hogy az iskola tanulásra való. – Szerintem is arra való! Miért, van aki szerint nem? – Igen, volt olyan tanító, aki addig hagyta a gyerekeket játszani, ameddig akartak. Édesapám viszont nem szerette a túl sok iskolai játékot. Tanév elején például ezért nem is akart engedni iskolába, merthogy az ismerkedő játékok helyett inkább otthon segítsünk. – Az iskolában milyen padjaitok voltak? – Hosszú fapadok: 6-7 gyerek ült egy padban, de volt, hogy 8-an is. Reggel igyekeztünk beérni az iskolába, mert aki utolsónak jött, annak a táskája már nem fért be a padba, hátra kellett tennie. De olyan is volt, hogy valaki iskolatáska nélkül jött. Egyszer ugyanis Jenőke anélkül érkezett; be is ült a padba, meg is kezdődött a tanítás, de még mindig nem hiányzott neki. Aztán egyszer csak jött az édesanyja, és hozta a táskáját. Kuncogtunk egy sort rajta. – Bezzeg, ha mi mennénk így! Te milyen táskában vitted a holmidat? – Először egy gyékény füles táskával jártam, aztán a Mikulástól kaptam egy hátitáskát, ami ugyancsak kartonból készült, de beborították vízhatlan anyaggal. – Mennyi minden fért abba a táskába? Sok cuccot kellett vinni? – Nem nagyon. Volt palatáblánk, palavesszőnk, számtan- és vonalas füzeteink, tankönyvek. – Mi az a palavessző és palatábla? – A palavessző egy ceruzaszerű vékony szürke rúd, ami hogyha leesett, széttöredezett, ezért nagyon kellett rá vigyázni. A palatábla olyan írótábla, mint az akkori iskolai tábla, csak kicsiben. – Te hol ültél abban a hosszú padban és ki ült melletted? Mellettem mindig más ül. – Többnyire a lánypadsor belső szélén ültem, de arra már nem emlékszem, ki mellett. Illetve egyre igen: amikor Lajoskát a fiúktól mellém ültette a tanító bácsi. Szegény nagyon buta volt, és azért került mellém, hogy nézhesse az én feladataimat. Aztán mikor a tanító bácsi megtudta, hogy ez engem zavar, elültette. – Mik voltak a kedvenc óráid? – Az olvasás és a torna. – A tesit én is szeretem! Olvasni is… de itthon. Messze laktatok az iskolától? – Gyalog 15-20 percre. A tanyánk közelében egy dűlőút egyenesen odavezetett. Télen szánkóval mentünk – a szomszédból 2-3 felnőtt összefogott és a gyerekeket együtt húzták az iskoláig. Persze amikor túl hideg volt, nem mentünk iskolába. – Akkor jó sok szünetetek lehetett! Bárcsak nálunk is így lenne! És amikor volt tanítás, hány óráig voltatok az iskolában? – 8-tól 3-4-ig. Délben volt 1 óra ebédszünet. – Alsóban nálunk is így van! Csak felsőben egy kicsit másképp lesz. – Sokszor volt, hogy mikor délután mentünk hazafelé, édesapám kint dolgozott a földön, és odaszólt valamelyikünknek, hogy menjen és nézzen az állatok után. Szünetekben is többnyire pásztorként tudtunk segíteni a gazdaságban. Még az iskolai fogalmazásainkat is
sokszor a ház körüli állatokról írtuk. – Arra emlékszel, milyen volt az iskolád színe? – Kívülről? Drapp. – A miénk sárga. És volt neve? – Csak Ágasegyházi Iskolaként emlegették. – Miket szerettetek játszani? Mert mi versenyezni szeretünk a legjobban. – Ha jó volt az idő, az udvaron játszottunk. Külön játszottunk mi lányok és külön a fiúk. Leggyakrabban labdáztunk, játszottunk cicásat, komámasszony kéreti a lányát, elvesztettem zsebkendőmet, csiga ide páromat. – Hihihi, ez viccesen hangzik! Miért pont csiga, és hogyan kell játszani? – Azt nem tudom, miért az. Van egy fogó, a többiek párba állnak. A fogó elkiáltja magát, hogy „Csiga ide párom!”, s ekkor a párok szétszaladnak. Ha valakit a fogó elkap mielőtt újra a párjára találna, az lesz az ő párja, és aki pár nélkül maradt, az lesz az új fogó. – Áháá, értem már! Azért csiga, mert akit elkapott, az lassú! Már jó sok mindent tudtunk dédi iskolájáról, amikor a szünet utolsó napjaiban eljutottunk oda, ahol dédi régen lakott. Ott van egy Tájház, amiben berendeztek egy régi iskolaszobát is. Amikor hazajöttünk, beszámoltunk dédinek róla. – Képzeld, dédi! Láttunk az iskoládról egy fényképet! Volt ott gyékénytáska is, bár elég kicsi. Be is ülhettünk régi padokba, igaz, ezek nem voltak olyan hosszúak, mint a tieitek. Palatábla és palavessző ugyan nem volt, de helyette írtunk lúdtollal. … És most már várom az iskolakezdést is! 2011. augusztus 31. Kravz Mikolt Mirjam, 5. osztály
Riport Édesanyámmal Az én anyukám még nem túl öreg, 47 éves,de járt tanyasi iskolába. Sokat mesélt már róla,de most interjú formában kértem hogy meséljen róla. Élményeiről, tapasztalatairól. Péter: Hol jártál iskolába, és mikor kezdted azt? Anyu: 1970-ben voltam első osztályos. Tanyán éltünk, egy gazda házaspár házában, kívülem hét testvéremmel és szüleimmel. Szegény család voltunk. Tanyasi gyerekként nem lehetett a városi iskolába járnunk, ötödikes korunkig. Péter: Nem volt, vagy túl messze volt az iskola? Anyu: A városba nem vettek fel, mint mondtam, míg ötödikes nem lettem, nem tudom, mért. Talán azért, mert akkoriban csak oda járhatott a gyerek iskolába, ahová területileg és kerületileg tartozott. Akkor még ezt törvények szabályozták. Ez a tanyasi iskola is elég messze volt, nem hogy a városba kellett volna bejárni otthonról. Viszont nagyon is jó volt, mert a testvérem is oda járt, s így egyfajta védelmet éreztem, nem voltam egyedül, hisz minden újtól tart egy kicsit az ember! Főképpen egy kisgyerek számára! Péter: A testvéreddel együtt jártatok? Anyu: Igen! Nyolcan voltunk összesen testvérek, de ezt tudod is. A nagyok már bekerültek az ötödik után a városba, mert ugye akkortól már bejárhattak az úgynevezett „nagyiskolába”. Ekkor már átvették őket a tanyasi suliból. Tudod mekkora dolognak számított? Aj-jaj! Természetesen a tesóm, aki oda járt, ahova én, már magasabb osztályba, mert idősebb volt nálam. Péter: Hogyan vártad? Készültél az iskolába? Anyu : Nagyon vártam! Azt éreztem már apró gyerekként, hogy az, aki tanul, sokkal többre viheti! No, meg ki akartam szakadni a nagy szegénységből. Mindazért, hogy szüleim nyolc gyereket vállaltak, bárhogyan is éltünk, nagyon tiszteltem és tisztelem Őket bátorságukért! Vágytam a közösségre is, az új dolgokra. Azt is tudtam, messze kell gyalogolni, sárban, esőben, és tűző napban is naponta, de nem féltem annyira, mert a kíváncsiság segített! Péter: Azt kaptad az iskolától elsőre, amit vártál? Anyu: Még sokkal többet! Mikor első nap megláttam az osztálytermet, valami fura örömöt éreztem! Megtelt a szívem boldogsággal! Azóta már tudom, hogy az volt az az érzés! Úgy éreztem, én is fontos vagyok a világnak! A tanterembe léptem, beszívtam az olajozott padló kissé fojtó, de mégis kellemes szagát. Az osztályterem sarkában, magas vaskályha álldogált, vasporral szépen fényesre kenve. A terem másik sarkában, egy alumínium
vizeskanna volt, a vasvázon kapaszkodó mosdótál mellett. Olyan zöldes színűre volt festve mindkettő, falon egy szögre akasztott vászontörölköző mellett. Számomra ez nagyon rendezettnek tűnt. A nehéz diófa asztal gyönyörű volt, és mellette ott ült az én Tanító Nénim! Péter: Mi volt, ami még megtetszett? Anyu: Hát… Úgy összességében minden! A csodálatos rolós tábla! Mikor a tanító néni, kit áhítattal néztünk, a krétával betűket és számokat írt a vonalas, majd a kockás felületre, aztán egy mozdulattal megcserélte a két táblát! Akkor azt hittem, tud varázsolni! Az asztalán pedig egy nyélre rögzített csengő volt, amivel a szünetekhez adta a jelet. A padok szélesek, és egymáshoz fogatottak voltak. Szépen, hátra tett kézzel ültünk, és ittuk a tanító néni szavait! Ahogy teltek a napok az iskolában, és már megtanultunk néhány betűt, számot is, az igazi csoda is beköszöntött. A szép írásért gyönyörű „rókalenyomatot” kaptam a munkámra! Péter: Nagyon örültél? Anyu : Nagyon-nagyon! Hiszen addig nem láttam ilyet, mint a nyomda, soha életemben. Édesanyám boldog volt mikor hazavittem és megmutattam. „Te még sokra viheted!”mondta dicsérően. Péter: Mindig megvolt mindened az iskolához? Anyu: Sajnos nem! Néha úgy tudtunk iskolába menni, hogy az egyikünk hiányzott, mert egy pár jó cipő volt, így kettő nem tudott egyszerre ott lenni. Szerencsére, a tanító néni jól ismerte a helyzetet, és úgy segített, hogy elküldte a másiknak a leckét! Péter: Hogyan lehetett ezt kibírni? Anyu: Úgy, hogy tudtuk, nem mi vagyunk az egyetlen ilyen család, és nagyon szerettük az apró kockaüveges ablakú, nyitott folyosós tantermünket. Boldog voltam, ha ott lehettem! Szerencsére nem tartott sokáig, hogy váltva kellett iskolába menni. Édesapámat felvették az akkori városi tanácshoz utcaseprőnek, és lett cipőnk, ruhánk is évente egyszer. Édesapám ugyanis, attól kezdve évente egyszer kapott „ szegénycsomagot”, ezt manapság „nagycsaládos segélynek” nevezik. Péter: Volt e még különleges ebben a tanyasi iskolában? Anyu : Volt bizony! A nyugalom, és a béke hangulata. A szép muskátlik az ablakpárkányon! Nagy dolog volt, amolyan jutalom, akire rábízták, hogy locsolja meg őket! A szenes kupa a lapáttal, mely furcsa biztonságot árasztott magából. Nem is beszélve a tanító néni szeretetéről, türelméről! Sajnos, Ő már nem él… Péter: Megvan még ez az iskola? Anyu : Igen, de már többször átépítették. Most valami humánsegítő székhelye. Néha, ha arra járok, mert ugye azóta ki épült a város is, eszembe jutnak emlékek. Egyszer például, az
egyik iskolatársammal kisgyerekként, széna babát készítettünk az iskola kerítése tövében, és elfelejtettünk hazamenni! Már nagyon késő volt ,mikor anyukám reszketve, ijedten keresett! Játszottunk, megfeledkezve a világról! Akkor még nagyon boldog voltam… „Ejnye, fiam, jól megijesztettél!” – korholt édesanyám. Kézen fogott, és sétáltunk haza a tanyánk felé a hosszú szilvafasor és búzatáblák között, a „motorúton”, ami az egyetlen járható út volt azután, mikor kiértünk a tanyaközpontból, ahol állt az iskola. Péter: Mit üzennél a mai gyerekeknek?
Anyu: Ha idejük engedi, és van lehetőség rá, látogassanak meg egy tanyasi, vagy falusi iskolát! Az igazi béke és nyugalom ott van! Csend, tudás, és szeretet! Nagyon sajnálom, hogy a mai rohanó világban, a sok új dolog ellopja a szeretetet és valódi tudást! Üzenném, amit neked szoktam mondani: Mindent elvehetnek tőled, akár az életet is, de amit megtanulsz, azt soha senki el nem veheti Tőled! Péter: Köszönöm, Anyukám! Békés, 2011. 07. 29. Prorok Péter Richard (15 éves)
Apponyi-földi Tanyai Iskola Nagy örömmel jöttem haza az idei évnyitóról. Hurrá! A nyáron interaktív táblát szereltek fel az osztálytermünkben! Amikor a nagymamámnak meséltem róla, először el sem tudta képzelni, mi lehet az, de mivel ő egy internethasználó „modern” nagymami, gyorsan megértette. Azután elkezdett mesélni arról, milyen volt, amikor ő járt iskolába. Akkor nemhogy internet, de még áram sem volt. Micsoda világ lehetett az, felfogni sem tudtam, ezért gyorsan kifaggattam róla : - Mami, mesélj, milyen volt az élet, amikor te jártál iskolába? - Teljesen más élet volt az, mint most a tietek. Mi egy tanyán laktunk, Kondoros határában szüleimmel, akik mezőgazdasággal foglalkoztak. Ötödikként szüleim legkisebb gyermeke voltam, és testvéreimmel együtt egy kis tanyasi iskolában végeztük el az általános iskolát. Úgy hívták: az Apponyi-földi Tanyasi Iskola. Úgy tudom az Apponyi iskola valamikor az 1900-as évek elején épült. Akkoriban grófok és gazdag emberek építtettek iskolákat az itt letelepült embereknek. - A tanyák közelében? - Nem egészen a közelében, de úgy, hogy a főút mellett legyen, és elérhető távolságban. Ez bizony egy kis elsősnek is napi 4-5 km gyaloglás volt esőben, hóban, fagyban, vagy napsütésben. - Mami, te mikor kezdted az első osztályt? - 1946-ban születtem, 1952-ben kerültem iskolába, épphogy 6 éves lehettem. A legidősebb bátyám - aki később pedagógus is lett - segített át az első éven. Én elsős, a nővérem és a bátyám nyolcadikosok voltak abban az évben, a másik két fiútestvérem pedig ötödik és hatodik osztályosok. A nővérem a bátyámmal azért járt egy osztályba, mert a második világháború alatt nem volt tanítás az iskolában. A háború alatt az iskola úgy tudom - kórház volt, vagy talán a katonák szálláshelye. - Milyen első osztályos élményeidre emlékszel? - Körülbelül hetven gyermek koptatta ott akkoriban az iskola padjait, nap mint nap. Furcsa volt a tanyai kis közösségből bekerülni a sok idegen gyerek közé. Egy tanító néni és egy tanító bácsi tanította az egész csapatot. Rucz Lajos bácsi és felesége Kati néni, nekünk ők voltak MINDEN, úgy értve, hogy a rádió, a TV, az internet, sőt a család fő barátai is. Délelőtt és délután jártak a gyerekek az iskolába. Délelőtt a nagyok, vagyis a felsősök, délután pedig az alsósok. - Az első osztály akadályait nehezen vettem! Nagyon rossz érzések maradtak meg bennem róla. Balkezes voltam, de akkoriban nem volt szabad bal kézzel még enni sem, nemhogy írni. Mind a két mamám balkezes volt, tőlük kaptam ezt az örökséget, ők sem, én sem tehettünk róla. Mivel nem ment a jobbkezes írás ott kellett maradnom, hogy gyakoroltassák velem. A bal kezemmel szépen ment, de a jobbal nem. Ez maradt meg bennem első osztályból és az, hogy a bátyám mindig eljött értem, én meg szégyelltem magam, hogy „be maradtam zárva” – így nevezték akkoriban a korrepetálást. - Biztos voltak jobb élményeid is…
- Voltak. Tíz-tizenketten voltunk elsősök, nagy zöld padokban ültünk, négyen egy padban. Én középen ültem. Az órák úgy zajlottak, hogy óra előtt a nagyobbak elkezdték mondani az 1x1-et. Ezért a hetes volt a felelős, merthogy ugyanúgy voltak akkor is hetesek, mint most. A nagyobbak olyan dallamosan mondták az 1x1-et, hogy könnyen megtanultuk. Az órák úgy zajlottak, hogy egyszerre csak egy osztálynak volt hangos órája, a másik háromnak feladatokat kellet megoldani. Természetesen mi is beszélgettünk óra alatt, ahogy ti is szoktatok néha. Nálunk a büntetés ezért az volt, hogy kiállították, vagy a sarokba küldték a nebulót, de arra nem emlékszem, hogy valaha is bántottak volna minket. A védő nénik is ugyanúgy kijártak az iskolába, mint most, nekünk is megnézték a fejünket, nincs-e benne tetű sőt, nekünk a védőoltásokat is ők adták be. - Milyen volt a táskád? - Látod, erre nem emlékszem, de biztosan örököltem a nagyobbaktól, vagy nagyon egyszerű kis hátitáska lehetett. A fiúk bakót hordtak, amit otthon kézzel varrtak meg, azzal aztán jót tudtak verekedni. - Füzetek, könyvek? - Sokszor kaptunk használt könyveket, a füzeteket pedig a tanító nénitől vették meg a szüleim, úgy tudom. Nagyon sajnálom, hogy nem maradt meg sem egy könyvem, sem egy füzetem abból az időből. Szívesen megnéznék most egy 1952-es elsős könyvet. - Szerettél tanulni? - Nagyon igyekeztem, mert a testvéreim ellőttem mind a négyen jó tanulók voltak. De hogy valójában szerettem-e magát a tanulást, hát nem is tudom. Így utólag azt mondom „nem tudtam elkapni a fonalat” se számtanból, se kémiából, se fizikából. Ezek a tantárgyak számomra nehezek voltak. Olvasni viszont nagyon szerettem. Apukám néha biciklivel elment Békéscsabára, ami 20 kilométerre volt tőlünk. Ilyenkor mindig hozott nekünk való sorozatokat és ez nagyon nagy élmény volt mindnyájunknak. - Versenyeken voltatok? - Igen, én például egyszer olvasás versenyen voltam Kétsopronyban. Ez a kis falu körülbelül hat-hét kilométerre lehetett az iskolánktól. Szépen kettesével, gyalog mentünk el odáig a 44-es főúton. Nem kocsival, mint manapság. Annak idején minket a két lábunk vitt el mindenhová. Sajnos, nem értem el helyezést, mert épp nagyon meg voltam fázva, így esélytelen voltam. - Milyen volt az iskolátok? - Szép tágas épület volt, nagy ablakokkal. Először csak egy terem volt benne, de mire én nyolcadikos lettem, már külön teremben tanultak az alsósok, az ötödik-hatodik osztály és a hetedik-nyolcadik osztály is. Ezen a fényképen éppen mi vagyunk a hetedik-nyolcadik osztály. Vajon megtalálsz rajta?
- Igen Mami, látlak, itt térdelsz az első sorban, pont középen, most már értem, miért mondja Anya, hogy rád hasonlítok… Mesélj még, milyen volt az iskola! - A termekben telente szenes kályhával fűtöttek. A falon nagy zöld tábla volt, előtte pedig ott állt a tanító néni asztala. Az udvaron szép fák voltak. Az egyik fa alatt pedig ott volt az úttörőkert, amit úgy kell elképzelni, mint a mi füves udvarunkat. Kicsi volt ez a kert, csak jelképes. Fák és padok voltak benne, úgy emlékszem festett téglákkal volt körberakva egy-egy kis alakzat, bennük virágok. Rendes téglákkal, amit a nagyobb gyerekek, vagy a szülők minden évben falfestékkel újra festettek piros, fehér és zöld színűre. Itt volt a zászló is kitéve nemzeti ünnepeken. - Láttam, hogy megtartottad a kisdobos és az úttörő nyakkendődet is. - Az enyémek már sajnos nincsenek meg, azok a gyerekeimé voltak, de eltettem emlékbe. Gyermekkorunkban nagyon sokat jelentett nekünk, hogy kisdobosok, majd úttörők lehettünk. Büszkék voltunk az avatásokon és komolyan is vettük. Köszönéskor a balkezünket a fejünkhöz tettük és azt mondtuk: ELŐRE! Ezt persze csak ünnepélyes alkalmakkor gyakoroltuk. Viszont, ha egy felnőtt elment mellettünk hangosan mondtuk a napszaknak megfelelő köszönést. Talán ezért is maradt meg bennem annyira, hogy még idegen embereknek is köszönök a mai napig. (nevet) - Kaptatok tízórait vagy uzsonnát? - Amit otthon készített édesanyám az vagy zsíros kenyér, vagy lekváros kenyér volt. Hazafele ott kínálták magukat a fák termései. Ősszel a szilva, tavasszal a meggy vagy a cseresznye. Az iskolához vezető út tele volt ültetve szilvafával. Ez volt az egyszerű ember gyümölcse. Talán azért is ültették oda a tulajdonosok. - Volt vallásoktatás is? - Igen volt úgy hívták, hittan. - Iskolai kirándulások voltak? - Csak egyre emlékszem, de az nagyon nagy élmény volt. Hetedikes vagy nyolcadikos koromban Aggtelekre vittek el minket sátorozni, és akkor láttam életemben először cseppkövet is. - Idegen nyelveket tanultatok? - Igen, szlovákot, de mivel én nem tudtam tótul, nekem csak olvasni kellett.
- És még most is el tudnád olvasni? - Persze, természetesen. A szlovákot más tanította, így hetediktől már három pedagógus oktatott minket. - Hogyan jártatok iskolába? Otthon nektek is kellett tanulni és leckét írni? - Nekünk az iskolához vezető út és az iskola egy fogalommá vált. Amikor vége lett az óráknak, kis csapatokba verődtünk attól függően, hogy ki merre, melyik tanyasorra ment haza, és elindultunk. Nekünk a búzatarló volt a napközink, kivittük a könyvet, ott készültünk az iskolára libalegeltetés, vagy disznóőrzés közben. Az írásbeli estére maradt, a petróleumlámpa fénye mellett. Mert bizony abban az időben nem volt se áram, se vezetékes víz. Az iskolában egy lavórban mostuk meg a kezünket mindannyian. Kerékpár, ha már egy volt a családban, az jó volt. Gyalog mentem az iskolába, nem tudom, miért nem jártam bicajjal, talán azért nem, mert mások sem. Otthon általában fával tüzeltünk, az iskolában pedig szénnel fűtöttek. Télen, a nagy hidegben nekünk nem sí, hanem szénszünet volt. - Rendezvények is voltak a ti iskolátokban? - Anyák napja, évzáró, évnyitó, szülői értekezlet ugyanúgy volt, mint most. A különbség az, hogy nem volt ekkora felhajtás. A szüleink nagy tiszteletben tartották a tanító bácsit és a tanító nénit. Segítették őket, hiszen kikerülni egy tanyasi iskolába, az az élet nekik sem volt könnyű. Elhívtuk őket a disznóvágásra, vagy vittünk nekik kóstolót. Nekünk sokat segíttetek a továbbtanuláshoz. Nővérem óvónőképzőbe, a legidősebb bátyám a szarvasi gimnáziumba, a két középső bátyám ipari tanulónak ment, ugyancsak Szarvasra. Nyolcadikban nehéz szívvel váltunk el a szeretett kis közösségtől. Sírva ballagtunk végig a termeken, gyönyörű fehér blúzban és sötét rakott szoknyában, kezünkben az útravalóval. Nézd csak, itt egy régi fénykép a ballagásomról, én vagyok az ott, a sorban a legkisebb, a sor elején pedig ott áll Rucz tanár bácsi is :
Még most is itt cseng a fülemben Rucz tanár bácsi hangja, mikor kezembe adta a bizonyítványt: „Erzsike bátran engedlek a gimnáziumba. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod állni a helyed.” Az én tanár bácsim már meghalt, de jellegzetes mosolya és kedves szavai, míg élek elkísérnek. A felesége akit Katicának hívott még most is köztünk él. Valahol nekik köszönhetem, hogy biztattak a továbbtanulásra. Az iskolánkat, ha jól tudom a 80-as években bontották le. A mellette lévő szolgálati lakás még áll és emlékeztet, hogy valaha ott állt egy iskola, ahonnan sok kis ember indult el a „nagybetűs életbe”. Nem volt könnyű… Battonya, 2011 Ötvös Réka Szilvia (8. osztály) Battonyai Két Tanítási Nyelvű Szerb Általános Iskola és Óvoda
