1
ÁLLAMTAN, I.: 4 TAKÁCS P.: A MAGYAR ÁLLAMELMÉLET TÖRTÉNETÉNEK FŐBB KÉPVISELŐI (ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉS)
ELMÉLETI ÁLLAMTUDOMÁNY A XIX. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON RÖPIRATOK ÉS TUDÓS MŰVEK 1848 ELŐTT. Amíg német területen a XIX. századi enciklopédiák, lexikonok és kézikönyvek közvetítették a korábbi ismereteket a modern államtan felé, s ezáltal meg is őrizték azt, addig nálunk nem születtek ilyen összegzések, s hagyományként nem őrződött meg a régi irodalom. „A XVII. századi politikai írásokat jól ismerők ugyan jellegzetes, jelentős vagy egyenesen nagyszerű műveknek tarthatják például a magyar nyelvű fejedelmi tükröket, Laskai János Justus Lipsius-fordítását, Alvinci Péter röpiratát Magyarország panaszairól, Zrínyi Miklós értekezéseit […], ám e szövegek mint önálló művek semmiféle szerepet nem játszottak a XIX. vagy XX. századi magyar politikai gondolkodásban” – fogalmazott a kérdés egyik elemzője, Takács József. Vagyis a reformkorban e területen nálunk – miként az később is megtörtént néhányszor – szinte mindent újra és mindent előröl kezdtek. Abban viszont hazai viszonyaink hasonlítottak a németországihoz, hogy az állam általános elmélete itt is a tudomány és publicisztika kettősségében fejlődött. A reformeszmék elsősorban publicisztikai írásokban és
röpiratokban
jelentek meg. Ezek körében
mindenképpen említésre méltó Széchenyi István három reform-irata, a Hitel (1830), a Világ (1831) és a Stádium (1933), Kossuth Lajosnak, Eötvös Józsefnek és Kemény Zsigmondnak a Pesti Hírlapban közzétett számos cikke (1841-48 között), valamint Szalay László írásai a Themisben (1837-39), a Közhasznú Esmeretek Tárában (1831-34) és az Athenaeumban (1837- 43). Maga Szalay egyébként „tudós műveket” is írt, mint például a Státusférfiak és szónokok könyvét (1847), bár ezeket is inkább népszerűsítő céllal. E korban a szorosabb értelemben vett tudományos, vagy legalább ilyen kérdéseket is tárgyaló művek a filozófus Szontágh Gusztáv, a jogász Benczur János és a bölcsész-teológus Szeremlei Gábor tollából jelentek meg: Propylaeumok [kb. Közelítések] a társasági philosophiához (1843), A szabadság és társadalmi rend elméletei (1848) és Politika (1849) címen. A nyugati eszmék ismertetése és meghonosítása mellett e szerzők főként arra törekedtek, hogy a kor reformtörekvéseit összeegyeztessék a hazai hagyományokkal. EÖTVÖS JÓZSEF „URALKODÓ ESZMÉI”. A reformkorban a magyar tudományt is a haza és haladás eszméi hatották át, melyek a nemzet-teremtés igényére és a polgárosodásra
2
(vagyis a társadalom és az állam reformjára) vonatkoztak. Nálunk is megjelentek a liberalizmus és a konzervativizmus, majd a nacionalizmus, a század végén pedig a szocializmus eszméi, melyek az államról való tudományos igényű gondolkodásban is éreztették hatásukat. Ebben a közegben lépett fel Eötvös József, aki a rendszerint csak Uralkodó eszmék... címen hivatkozott
munkájával
megalkotta
az
egyik
„klasszikusnak”
mondható
magyar
államelméletet. Hazai szakirodalmunkban száz éve viták tárgya, hogy ez az eredetileg német nyelven írt és Bécsben, ill. Lipcsében kiadott munka milyen hatást gyakorolt külföldön: jelentőset-e vagy jelentéktelent. Máshogy látták ezt közvetlen utódai, például Concha Gőző, és mai elemzői, így Deák Ágnes és Gángó Gábor. Itthoni fogadtatása kapcsán mindazonáltal nem lehetett, s ma sem lehet mellébeszélni, ezért az esetleges tévedéseket sem kell kiigazítani: e könyv is úgy hatott, mint amilyen maga az Eötvös-jelenség volt. E jelenség bonyolultságát egy mai elemző, Schlett István a Lánchíd pesti hídfőjéhez közeli Eötvös-szobor felállításának körülményeivel érzékeltette. Amikor ugyanis eldöntötték, hogy szobrot emelnek neki, hosszas és kínos közéleti viták kezdődtek arról: hol legyen,milyen talapzaton álljon, s hogy a művész miként formálja meg: álljon-e vagy üljön, s ha áll, akkor hogyan álljon, miként tartsa a kezét, merre nézzen és így tovább. Annak a jele volt ez, hogy a mindig a maga útját járó, széleskörűen tájékozott, intellektuálisan érzékeny és anyai neveltetése okán kiváló „érzelmi intelligenciával” is megáldott Eötvössel a magyar közélet szinte sosem tudott mit kezdeni. Szerteágazó elméleti munkássága kiterjedt az európai nagyhatalmak egyensúlyi viszonyaira, a központi és a helyi állami szervek kapcsolatára (korabeli kifejezéssel: a centralizáció problémáira), a nemzetiségi kérdésre, a zsidóság jogi emanciációjára, és így tovább. Írt regényeket is – például A karthausi, 1841; A falu jegyzője, 1845 –, ezeket azonban ma már alig olvassa valaki. Személyisége és intellektusa elsősorban valószínűleg nem is ezekben, hanem politikai reformeszméiben és tudományos műveiben tárgyiasult. A politikai rendszer reformját illetően – a „nemesi liberalizmust” képviselő municipialistákkal szemben – centralista volt. E két irányzat vitája akörül forgott, hogy melyek az új korszak igényeinek megfelelő, korszerű polgári államberendezkedés elemei, s hogy a „rendi alkotmány” tiszteletben tartásával, vagyis jelentős alkotmányos reformok nélkül meg lehet-e teremteni a társadalmi átalakulás politikai feltételeit. Az új korszak Eötvös szerint a
3
népképviseleten alapuló parlamenti rendszert, parlamentnek felelős kormányt és független igazságszolgáltatást kíván, s nem (amint azt a municipalisták állították) a nemesi vármegyét. A nemzetiségi kérdésben ő is a nemzet-teremtés programja mellett állt, ám ez szerinte nem a nemzetiségek jogainak korlátozását, hanem épp ellenkezőleg, jogkiterjesztést jelentett. „Alkotmányos
patriotizmusa”
keretében
a
különböző
etnikumok
jogegyenlősége
összeegyeztethető volt a kulturális asszimiláció lehetőségével is. Úgy vélte (az 1840-es években legalábbis, s talán a francia nemzet-eszme hatására), hogy a jogegyenlőség megteremti a különböző etnikumok egyazon politikai közösségét: egy jó alkotmány megszünteti a politikai megosztottságot, a nyelvi-kulturális különbségek pedig egy idő után automatikusan eltűnnek. Eszmei orientációja – mely részben nevelője, Pruzsinszky József, részben barátja, Szalay László hatására alakult ki – mérsékelt liberálisnak volt mondható. Liberalizmusa inkonzisztens volt a Habsburg-birodalommal szembeni – az európai hatalmi egyensúllyal is összefüggő – „barátságos” nézeteivel, melyek talán állami szolgálatban álló apjától hagyományozódtak rá. Eötvös politikai szerepe közismert: kezdettől fogva részt vett a Magyarország megújítását célzó
reformmozgalomban,
majd
a
forradalomban
is.
Az
első
magyar
felelős
„minisztériumban” [kormányban] a vallás- és közoktatási tárca ügyeinek irányítását vállalta. Amikor azonban a radikalizálódó forradalmi tömeg a budapesti Lánchídon – tehát nem messze attól a helytől, ahová később a szobrát állították – 1848. szeptember 28-án egy lámpavasra felakasztva meglincselte Lamberg grófot, összecsomagoltatott, és Bécsbe, majd Münchenbe utazott. Münchenben visszavonult könyvtárszobájába, s ekkor írta meg az Uralkodó eszméket, teljes címén A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra [Der Einfluß der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat, 2 kötet, 1851-1854] című művet. Ebben abból indult ki, hogy a francia forradalom hármas jelszava (liberté, egalité, fraternité) a kor három „uralkodó eszméjét” – szabadság, egyenlőség, nemzet – fogalmazta meg és „ültette trónra”. Ám – tette hozzá – ezek az eszmék nem tudják biztosítani a polgárosuláshoz szükséges „nyugalmat és megszilárdulást”, mert ellentmondanak egymásnak. Úgy látta, hogy a „teljes szabadság” csak az egyenlőség rovására alakulhat ki, miközben a „teljes egyenlőség” csak az egyéni szabadság megsemmisítése árán lenne megvalósítható. A
4
két eszme tehát ellentmond egymásnak, és a nemzet eszméjének is. Ezért választani kell a szabadság és az egyenlőség között. A „többség” szerinte a szabadságot tekinti fontosabbnak az egyenlőség rovására: „polgárosodásunk egész folyamata alatt – írta (másfél évszázad távlatából talán megkérdőjelezhetően) – mindig az egyéni szabadság volt az, aminek valósítására az emberek törekedtek, míg az egyenlőség elve mindig csak eszközül tekintetett, hogy a szabadság mindenkinek biztosíttassék.” A művel – melyet szellemi problémák mellett a forradalom utáni kétely és a tapogatózó egyensúlykeresés hatott át – az volt a célja, hogy megtalálja uralkodó eszmék alkalmazásának az egyensúlyát, ami anélkül tartja tiszteletben azokat, hogy veszélyeztetné az az államot. Van-e olyan politikai forma – kérdezte Eötvös –, amelynek segítségével az eszmék és a gyakorlat közötti szakadék megszüntethető. E tekintetben igen sok lehetőséget áttekintett, s elmélete
végső
soron
akörül
forgott,
hogy
tudományos
módszerek
segítségével
megteremthető-e a „jelenkor” viszonyainak megfelelő állam. Az államtudománynak szerinte az a feladata, hogy a kor uralkodó eszméinek megfelelő értelmezésével „átrendezze” az államot. Ezek az eszmék ugyanis – mint sugallta – önmagukban véve helyesek, de félreértik azokat. A haladó eszmék nem megfelelő formában jelentek meg, helytelen következtetéseket és nem megfelelő gyakorlati megvalósítást vonva maguk után. Az általa helyesnek tartott rend egyenlő távolságra volt mind a szocialisztikus irányzatoktól, mind az állam mindenhatóságát hirdető nézetektől. Ő olyan államot képzelt el, amelyben az egyéni szabadság az állam keretei között adott mindenki számára. E rendet nemcsak e munkájával, de egész életművével előmozdította, ideértve második miniszterségét is. Ennek keretében nélkülözhetetlen szerepet játszott a XIX. századi magyar politikai fejlődés legfontosabb kérdésének, nevezetesen a nemzetiségi kérdésnek a rendezésében, kidolgozva és elfogadtatva a nemzetiségi törvényt (1868), mely – amint az legalább nálunk közismert – a világ első nemzetiségi törvénye volt. Döntő szerepe volt a magyar politikai fejlődés másik nagyon fontos kérdésének, az állami szerepvállalással járó „népoktatás” kialakításában is: így a kötelező népiskolai oktatásról (1968) és a középiskolák újjászervezéséről (1870) szóló törvények megalkotása nagyban az ő nevéhez kötődik. Volt mondanivalója az egyetemi életről, azon belül pedig elsősorban az egyetemi autonómiáról is, erre azonban itt nem térhetek ki.
5
KEMÉNY ÉS CONCHA. A konzervativizmus a XIX. század második felében főleg két gondolkodó műveiben kapott az elméletek szempontjából is jelentős kifejezést: Kemény Zsigmond alkalmi elemzéseiben, melyek szituatív jellegük miatt mára elerőtlenedtek, valamint Concha Győző államelméletében, melynek vehemens felhangjai – ha korszerűnek már nem is, de – még mindig erőteljesnek mondhatók. Kemény Zsigmond – az erdélyi arisztokrata, aki többnyire Pesten élt, lapot írt (Pesti Hírlap), majd szerkesztett (Pesti Napló) és szeretett mulatozni is – elsősorban regényíró volt. Sejtelmes című romantikus regényei – például Ködképek a kedély láthatárán (1853), A szív örvényei (1854), Zord idő (1862) – mellett regényes életrajtot írt a magyar politikai gondolkodás kezdetén Erdélyben fellépő (abafáji) Gyulai Pálról, a közéletben mégis két röpiratával váltott ki nagy hatást. Ez utóbbiakkal jelentősen befolyásolta a magyar politikai konzervativizmust is. A Forradalom után (1850) című írásában – ő, aki azelőtt ösztönzője és aktív részese volt a folyamatoknak – egyfelől forradalom-ellenes álláspontot fogalmazott meg. Úgy vélte, hogy a magyarságnak fel kell adnia korábbi törekvéseit és alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Másfelől ezen írásokkal – mint a hozzáértők mondják: már-már ügyvédi praktikákra emlékeztető módon – arról akarta meggyőzni az osztrák hatóságokat, hogy a „magyar nemzeti jellem” nem forradalmi, ezért véget kellene vetni az abszolutizmusnak. Természetesen az egyik oldal sem fogadta el érveit, és mindkettő gyanúsnak tartotta megfogalmazóját. A magyarságról adott „célzatos” és jószándékúan torzító jellemkép egyébként később hozzájárult az ún. finitizmus elterjedéséhez, mely szerint a magyar nép békés és megelégedett, nem lázong, szívesen bezárkózik, passzív, sőt keletiesen tunya. Ez több XX. századi magyar írónál a „tragikus magyar sors” elgondolásával egészül majd ki, amely nem Keménytől eredt ugyan, de kapcsolatban állt vele: regényhőseinek sorsa például jellemzően tragikus, s egy-egy bűnükért általában aránytalanul súlyos büntetéseket kell kiállniuk. A Még egy szó a forradalom után (1851) című röpirata komoly külpolitikai elemzés, mely – miután számba vette az orosz terjeszkedés veszélyét és a „német egység” lehetőségét – azt állította, hogy a magyarságot is magában foglaló Monarchia közvetítő szerepet játszhat Kelet és Nyugat között. Ennek az elemzésnek az is része volt, hogy a nagyhatalmak sosem egyeznek majd bele e Monarchia felbomlásába. Ebben, mint tudjuk, tévedett.
6
Concha Győző – Keménnyel szemben – tudatosan és szervezetten építette fel szakmai pályáját: alapeszméit egy roppant gazdag, meglehetős állandóságot mutató életműben szisztematikusan fejtette ki. Főműve a Politika (1895, 21907), melynek első kötete a (mívesen megírt, bár ma már kissé dagályosnak tűnő stílusban megírt) Alkotmánytan, második kötete pedig (az egyetemi hallgatók által lejegyzett előadásait tartalmazó) Közigazgatástan alcímmel jelent meg. Ezen kívül írt tanulmányokat a közigazgatási bíráskodásról, a „kilenczvenes évek reformeszméiről”, a „magyar faj hegemóniájáról”, az angol parlamentarizmusról és megannyi másról. Concha elsősorban „egyetemi ember” volt (rendkívüli, majd rendes tanárként működött Kolozsvárott és Budapesten, csaknem 60 éven át), másodsorban pedig olyan tudós, aki később „állami politikus” lett: volt az MTA alelnöke, valamint a főrendi ház (1913-1918) és a felsőház (1927-1933) tagja. Szívesen vett részt kora közéleti vitáiban; mindig a konzervatívnemzeti oldalon, néha elfogultan és túlzón (egy alkalommal Ignotus a Nyugatban közölt nyílt levélben utasította rendre). Nagy tanítványi kört alakított ki maga körül, javarészt fantáziátlan epigonokból, akik aztán az 1920-as években – vélhetőleg segítségével – „megszállták” a tudományos életet, bár nem igen vitték előre azt, sőt még mesterük szellemi hagyatékával sem tudtak mit kezdeni. A hegeli filozófia hatása alatt álló és a „jelenségeket” vizsgáló pozitivizmust elutasító elméletében – ahogy fogalmazott – a „dolgok lényegét” kutatta. Az államot lényegénél fogva eszmei jelenségnek tekintette: „az állam – írta – eszmei valami, eszmei céljánál, eszmei léténél fogva”. Ugyanakkor azonban – mivel a nemzetet tartotta „a legmagasabb rendű eszmei valóságnak” – a nemzettel kötötte össze. Így fogalmazott: „a nemzet ama öntudatos ethikai lét, mely évezredeken át milliárd elme gondolatát, milliárd szív érzelmét személyes egységbe, a földi halhatatlanságba foglalja. E földi halhatatlanság az állam”. Államelméletét egy sajátos (nem szociológiai) társadalomelmélettel alapozta meg, melynek három központi fogalma volt: a „közület”, a társadalom és az állam. A közület az emberek legáltalánosabb,
nem
strukturált,
de
sok
fontos
jellemzőt
felmutató
közösségi
kapcsolatrendszere, a társadalom pedig a „közület” azon formája, amelyben az emberek egyéni érdekeik érvényesítésére törekszenek, s evégett rendekbe és osztályokba tömörülnek. Az állam – olvashatjuk a Politikában – „az ember egyetemes eszméjének megvalósulása [az] öntudatos személyiséget alkotó nemzetek irányzó, országló [egy ország politikai irányát meghatározó] tevékenysége által”. Concha szerint az állam „önálló személyiség”, az egyén
7
szempontjából „külső hatalom”, a nép szempontjából a tökéletes szabadság állapota, „erkölcsi valóság”, és öncél. Ez utóbbin azt értette, hogy nem valamilyen egyéni vagy közös cél elérésének eszköze, hanem cél önmagban, hiszen – mint vallotta – az ember csak az államban képes lényegének megvalósítására. Ám ez az egyén államnak való olyan alárendelésével is járhat, melyet önfeláldozásnak, néha önfeladásnak szoktunk mondani. Akit ez esetleg riasztana, azt Concha a következőkkel nyugtatta meg: „Amit az állam öncélúsága s az egyénnek ebből folyó alárendelése utóbbiban megsemmisít, az nem a lényeg, hanem csak az, ami múló, véges, közömbös”. Száz év távlatából úgy tűnik, hogy ez nagy tévedés. Az állam ezen általános jellemzőinek háttere előtt szinte minden közjogi megoldást részletesen elemzett. Így az alkotmányt és a történeti alkotmányt, a hatalmi ágak megosztását vagy egységét, az általános vs. cenzusos választójogot, az állam és egyház viszonyát, a kétkamarás parlament lehetőségét és így tovább. Ezekben elmélete a hagyományos (régi) konzervativizmus iskolapéldáját jelenti, a nyugateurópai tudományosság színvonalán. Közép-európaisága csak itt-ott lógott ki alóla, mint a pokróc alól az a bizonyos lóláb, amire a szólás utal. Ilyen eset például az, amikor a polietnikus politikát folytató állam lehetetlenségét ecsetelte: „A nemzetiségi egyenjogúság, mint az egy államban élő, s külön szellemű nemzetiségi egészeknek egyenlő érvényesülése az állam szellemének, intézményeinek meghatározásában, belső lehetetlenség, mert azt akarja jelenteni, hogy a gazdasági, művelődési, jogi, s hatalmi intézmények, amennyiben az állam élete körébe tartoznak, egyszerre valamennyi nemzetiség szellemét kifejezhetik, továbbá, hogy minden nemzetiség szelleme egyformán érvényesülhet az államban”. Ebből úgy tűnik, hogy az állami „eszmei jellegét” nagyon sajátosan érthette. KAUTZ ÉS KUNCZ, SCHVARCZ ÉS JÁSZI. Kautz Gyuláról – aki a pozsonyi és nagyváradi jogakadémián, majd a budai műegyetemen, végül a pesti tudományegyetemen tanított politikai tudományokat – már szóltam. Itt csak azt teszem hozzá, hogy az állam és jog viszonyát eredeti módon gondolta el: azt állította, hogy az állam elsődleges célja a jogállapot fenntartása, amely ideális keretet biztosít az állampolgárok erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapodásához. Az állam azzal járul hozzá az egyén és a közösség tökéletesedéséhez, hogy fenntartja a jogszerűséget.
8
A győri és pozsonyi jogakadémián, majd a kolozsvári egyetemen tanító Kuncz Ignác szerint az államtudományt nem a módszerek, hanem – a közösségi alapokat tükröző – új fogalmak révén kell megújítani. Ennek legfontosabb lépése az, hogy a nemzetállamot az államtudomány alapfogalmává kell tenni. Úgy vélte: az állam hagyományos, a társadalom eszméjével kapcsolatban álló fogalma (ti. a „társasági” vagy „társulati” állam) mellett, melyet a korábbi elméletek vizsgáltak, megkülönböztethető egy – úgymond – etikai államfogalom is. Ez az emberi természet társas jellegéből vezethető le, és legfontosabb megnyilvánulása a nemzetállam. Amíg a „társasági állam” a hasznosságon és az okozatosságon alapul, a népszuverenitásra épül, s tagjai saját érdekeiket követik (ezért nem képesek önfeláldozásra), addig a nemzetállam a nemzet szuverenitására épül, melynek lényege a nemzet erkölcsi egységen alapuló önrendelkezése. A nemzetállam így – fejtegette A nemzetállam tankönyve (1888) című munkájában – az emberi önfeláldozások során letisztult közösségi eszme. Ez az állam egy külön személyiséggel rendelkező organikus egység, mely az egyének fölött áll, s akár azokétól elkülönülő érdekkel is rendelkezhet. Amikor Kuncz meg akarta jelentetni művét, először az MTA kiadójához fordult. Az Akadémia „kiküldött bírálója”, Schvarcz Gyula azonban egy „véleményes jelentésben” – a szöveg „homályossága és kidolgozatlansága”, a szerző kisebb tárgyi tévedései, valamint a mű „bevégzett egységének hiánya” okán – nem javasolta kiadását. Ennek ellenére a kötet – mivel a könyvkiadók már akkor is tudták, hogy üzletileg „merről fúj a szél” – Pozsonyban (később Kolozsvárott is) megjelent, hogy tankönyvként szolgáljon a mások tanainak közvetítésére nem igen vállalkozó Kuncz diákjai számára. Schvarcz Gyula – a XIX. század legsokoldalúbb és egyik legtermékenyebb magyar társadalomtudósa – három területen alkotott maradandót: az ókori görög-római hagyomány feldolgozása terén; a magyar alkotmány reformja kapcsán kifejtett – szerves egésszé nem összeálló, de részleteiben gondolatgazdag – javaslatainak (államtanács, „állambíróság”, második kamara) elméleti megalapozásával; valamint az államok rendszerezésével s az azzal együtt járó államformatannal. Szerteágazó szakirodalmi munkásságából elég itt csupán az Államintézményeink és a kor igényei (1871-78, 1879), valamint a Politika elemei (1881, majd átdolgozva: Elemente der Politik, 1895) című műveire utalni, melyek még a mai olvasónak is tudnak újat mondani.
9
Németül, angolul, franciául és magyarul publikált, s igen jól ismerte kora külföldi szakirodalmát. Tudományos értelemben „hiperaktív” volt, mint egy örökmozgó gyerek: állandóan írt, mindenhez hozzászólt, mindenkivel vitázott. Ennek ellenére, bár ismerték és – többnyire – elismerték munkásságát, külföldön mégsem aratott átütő sikert. Emberi habitusát dicséri, hogy – miközben másoknál a dolog pont fordítva szokott történni (ti. a képviselővé váló professzorok elhanyagolják tanári kötelezettségeiket) – egyetemi tanárrá történt kinevezésekor (1894), lemondott parlamenti képviselőségéről, hogy teljes egészében oktatói működésére fordíthassa figyelmét. E szép gesztust azóta, ha jól tudom, senki sem követte. Jászi Oszkár, aki már a XX. századhoz tartozott, ugyancsak a nemzetállam elemzésével írta be magát az állam- és politikaelmélet hazai történetének könyvébe. „Tudós és politikus” volt egyszerre, akinek ez a sokszor egyébként is kétes kombináció nem mindenben vált a javára. Ady Endre jóslata („micsoda nagy érzés kezet szorítani egy olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni”) mindenesetre nem teljesült: Jászinak – aki életének egyik részét Magyarországon, másikat az Egyesült Államokban élte le – soha sehol nem emeltek szobrot. Ebben persze, hisz megérdemelte volna, szerepe volt politikai ellenfeleinek is. Politikusként – a liberális és szocialista nézetek egy sajátos közép-európai kombinációja, a „polgári radikalizmus” alapján – a korabeli magyar valóságot ostorozta. Látva az OsztrákMagyar Monarchia felbomlását 1918-ban, az (Ady kifejezésével) „sok népű, sok kínú, sok urú és sok bűnű, ínséges kis Magyarország” föderalizálását, vagyis „keleti Svájccá” való átalakítását vetette fel az elszakadásra készülő nemzetiségek számára. Ők azonban erre – mint ma már tudjuk – „nem voltak vevők”. Tudósként Jászi elsősorban a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott. Egyfelől a nemzettudat történeti gyökereit kereste, másfelől történeti-statisztikai eszközökkel vizsgálta a nemzetek fejlődését, tehát ebbéli minőségében is megpróbált összevegyíteni tüzet és vizet. Ugyanez mondható el arról az elgondolásáról is, hogy a nemzetek törekvéseit a korabeli marxizmus fogalmi rendszerében, így a társadalmi konfliktusok és a történeti folyamatok osztályszempontú szemlélete alapján elemezze. Az elsők egyikeként vette észre a nemzetek állami aspirációinak konfliktusos természetét, ideértve a kis népek nemzeti törekvéseinek nagyhatalmi beágyazottságát is. A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés (1912) című művében a nemzetállamot mint modern polgári államot írta le.
10
JOGFILOZÓFUSOK AZ ÁLLAMRÓL .Mivel a jog jellemzőivel kapcsolatos tanok hátterében vagy alapjainál igen gyakran az állam valamilyen felfogása áll, a modern jogfilozófiák és jogelméletek megalkotói több esetben Magyarországon is önálló elméleteket dolgoztak ki az államról. Ezek olykor – tartalmuk vagy hatásuk miatt – államtani szempontból is jelentőséggel bírtak. Gyakran idézik például Pikler Gyula ún. „belátásos elméletét”, ám az – szerintem – inkább érdekes, semmint lényeges. Az államra vonatozóan tartalmában vagy hatásában is jelentős elméletet fejtett viszont ki a magyar jogfilozófusok közül Pikler tanára, Pulszky Ágost és tanítványa, Somló Bódog. Az előbbi a szociológiai, az utóbbi – legalábbis az érett alkotói korszakában – a jogi-normatív megközelítés híve volt. PULSZKY ÁGOST A TÁRSADALOMRÓL. Pulszky Ágost – mivel apja, Pulszky Ferenc Kossuth Lajos „titkára”, londoni követe, majd emigrációbeli társa volt – külföldön, nevezetesen Itáliában és Angliában nőtt fel, s bár Pesten szerzett diplomát, tudása kora nyugati tudományosságának színvonalán állt. Érzékenyen és kritikailag közvetítette a magyar kultúra felé a Nyugaton eleven irányzatokat (például az angol jogtörténeti iskola tanait, egyebek mellett Sir Henry Maine főművének lefordításával és máig figyelemre méltó kommentálásával), s alkotó módon követte azt, ami saját felfogásának megfelelt. Ennek keretében a társadalom és az állam szociológiai elméletét fejtette ki. Pályája kezdetén egy ideig a helyi, később a központi közigazgatásban dolgozott, majd parlamenti képviselő lett (1871). Az angol jogbölcselet történetéhez (1872) című munkájával a pesti egyetemen magántanári kinevezést nyert (1874), az oktatás mellett azonban továbbra is politizált mint képviselő, majd – Eötvös Loránd minisztersége idején – államtitkár. Közéleti pályájának szép lezárása, hogy nem sokkal halála előtt (1901) őt választották meg az első hazai szociológiai egyesület, a Társadalomtudományi Társaság első elnökének. Jogász-körökben már-már dogmává merevedett axióma, hogy a modern magyar polgári jogelmélet Pulszky Ágost A jog- és állambölcsészet alaptanai (1885, angolul: 1888) című terjedelmes munkájának megjelenésével vette kezdetét. E könyv valóban korszakos jelentőségű és nagy hatású volt, s bár van jog- és államelméleti része is, elsősorban társadalomelméletként számottevő. A vaskos – kifejezetten „ódon hangulatú” (és régies stílusa okán ma már szinte alig olvasható) – műben Pulszky négy kérdéskört tárgyalt: elemezett tudomány-módszertani kérdéseket (igényesen és józan mértéktartással; ti. a tudomány iránti elkötelezett hitet és az annak abszolutizálásával kapcsolatos kételyt vegyítve), kifejtette saját társadalomelméletét, s ehhez kapcsolva, mintegy alárendelten és kissé
11
mellékesen azt, amit ennek alapján az államról és a jogról gondolt. A társadalomról alkotott elméletét a szociológiai és a társadalmi-filozófiai (de nem jogászi) pozitivizmus módszertana alapján dolgozta ki, néhány ponton Herbert Spencer hatását tükrözve, de semmiképpen sem annak epigonjaként. Elméletének alapja a társadalmiság és a szükségletek, illetőleg az érdekek összekapcsolása. A „társadalom” megkülönböztető jegye szerinte az, hogy létének alapja bizonyos szükségletek, ill. érdekek „létfontosságú jellege”. Az ezek kielégítésére irányuló közös emberi tevékenységet szükségszerűnek gondolta, de úgy vélte, hogy – afféle szubjektív elemként – ugyanilyen szükségszerű dolog az ún. életérdekek felismertsége és a kielégítésükre irányuló tudatos célkitűzés is. Társadalom akkor keletkezik, ha az egyének és csoportok felismerik az alapját képező életérdeket. E fogalmi háttér előtt a társadalmak, felfogásában, nemcsak változnak, hanem fejlődnek is. E fejlődés során (α) a vérségi köteléken alapuló nemzetségi társadalmat (β) a helyi szomszédsági érdekeken alapuló községi társadalom, ezt pedig (γ) a „fogyasztási vagyon gyűjtésének” az érdekén nyugvó hódító-kizsákmányoló társadalom követi. Ezután (δ) a „vallási érdeken nyugvó társadalom” következik, amit a (ε) a nemzeti társadalom követ. A fejlődés utolsó stádiuma (ζ) az „emberiségi társadalom”, mely – mint írta – majd csak a jövőben fog megvalósulni. Ha valaki veszi fáradtságot, hogy ezt az „emberiségi társadalmat” kapcsolatba hozza, mondjuk, a nemzetköziséggel vagy a globális világtársadalommal, még ma is elmeditálgathat Pulszky ötletén. A társadalom általános fogalma Pulszkynál különböző „társadalmakat” (közelebbről meg nem határozott egységeket, osztályokat, rendeket, stb.) foglal magában, s az állam egyik feladata szerinte az, hogy – az emberek egymás alá- és fölérendelésével (miként Spencernél a „katonai társadalomban”) vagy mellérendelésével (amit Spencer az „iparos társadalmak” koordinációs mechanizmusának nevezett) – feloldja, illetőleg rendezze e belső konfliktusokat. Végső soron Pulszky oda jut, hogy azt mondja: az állam ezért „uralkodó, jogot alkotó és jogot fenntartó” társadalom. Olyan társadalom, mely saját létfeltételeit kényszerrel állapítja meg, de hogy melyek ezek a létfeltételek, azt nem teljesen szabadon választja meg. Ezt az alapgondolatot variálgatja aztán bonyolultan, kissé nehézkesen, de vehemensen és fáradhatatlanul minden fontosabb területen, az államkeletkezés elméletétől kezdve az állami feladatok tanán át a jogelméletig.
12
Aki a XXI. században nyitja ki Pulszky könyvét, az úgy érezheti, mintha látna valamit, de azt petróleum lámpával világítják meg. A mécsesek és fáklyák után persze a petróleumlámpa tagadhatatlanul előrelépés volt; az elektromosság és a halogén lámpák korában azonban ne vessünk magunkra követ, ha úgy érezzük: az a baj vele, hogy kormol egy kicsit. Vagyis Pulszky saját korában vitathatatlanul up-to-date tudományossága úgy volt korszerű, hogy ma már hiányzik belőle az időtlenég érzése, ami az emberileg nagyszerű dolgokkal (a tudomány terén például a mély bölcsességgel és emberismerttel) rendszerint együtt jár. SOMLÓ BÓDOG A JOGI HATALOMRÓL. Ezzel szemben épp az időtlenség adta és adja ma is Somló Bódog késői államelméletének intellektuális erejét. Főműve csaknem száz év múltán, egy halogén lámpa fényénél olvasva is inspiratív, ha korszerűnek ma már ez sem mondható. Somló Bódog [eredeileg: Fleischer Félix] életének adatai – mint az „adatok” általában – szikárak és pattogósak, de önmagukban semmitmondók: Pozsonyban született, Budapesten, Kolozsváron, Lipcsében és Heidelbergben tanult jog- és államtudományokat, majd hosszú ideig Kolozsváron, rövid ideig Nagyváradon és két éven át Budapesten tanított jogbölcselet, „politikát” és nemzetközi jogot. Sok tudományos tanulmányt és néhány könyvet írt. Negyvenhét éves korában saját kezével vetett véget életének: a Házsongárdi temetőben édesanyja sírjánál felakasztotta magát. Az e szikár adatok mögötti élet ugyanakkor különös volt, tele ellentmondásokkal, melyek az utókort néha paradoxonok megfogalmazására, néha történetek mesélgetésre ösztönzik. Visszahúzódó természete miatt például kerülte a sajtónyilvánosságot, szakmai pályája kezdetén azonban egy véletlen folytán, akarata ellenére mégis politikai botrányba keveredett, s mindenki róla beszélt. Az történt ugyanis, hogy a Társadalomtudományi Társaság ülésén felolvasott, majd nyomtatásban közzétett egy olyan írást, amiben elismerőleg nyilatkozott a marxizmus egyes tételeiről (A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról; 1903). A korabeli újságok hírt adtak a dologról, a konzervatív klerikális körök pedig megrökönyödtek és a „monarchia elleni izgatásnak” minősítették tanait. Nagyváradi kollégái feljelentették a miniszternél radikális nézetei miatt. Különböző viták után – amint azt Ady Somló Bódog esete a nagyváradi jogakadémiával című cikkéből tudhatjuk – még a parlament is a Somló-üggyel foglalkozott. Ezek után még inkább visszahúzódó ember lett.
13
Az is érdekes, hogy halála után mi lett szerény vagyonával. Az talán nem csoda, hogy a trianoni határokon kívül született és örökös nélkül meghalt asszimilált magyar zsidóként vagyonát 1920-ban egy olyan egyesületre hagyta, amely az ország területi veszteségeinek orvoslását tűzte ki célul. Az viszont legalábbis elgondolkodtató, hogy ez az egyesület, a Területvédő Liga, kicsit később része lett annak a radikális (például az ún. Magyar Hiszekegyet közismert módon elterjesztő) jobboldali „ideológiai üzemnek”, amely aztán másfél-két évtized múltán kibogozhatatlanul összekeveredett az antiszemitizmussal. Végül, különös volt magánélete is: sikertelen házassága miatt elvált az egykor a hőn szeretett nőtől; majd újra megnősült, ám másodszorra is korábbi feleségét vette el. Aztán, hogy teljes legyen a sor, másodszorra is elvált tőle. Mindeközben komoly tudományos műveket írt. Munkásságát a jog elmélete szempontjából két korszakra szokás osztani: az elsőben a szociológiai szemléletet híve volt, a másodikban pedig az újkantianizmusé. Ez éreztette hatását az államról alkotott elméletén is. Államtani szempontból első korszakának főműve az Állami beavatkozás és individualizmus (1903, 21907), melyben utilitarista felhangok mellett a liberális ideológiával, elsősorban a Herbert Spencer elméletéből nyert tételekkel szemben is védelmébe vette az intervenciót. Spencer szerint a beavatkozás az egyéni szabadság korlátozása és a természetes fejlődés korlátja, hiszen megzavarja a „természetes kiválogatódást”. Somló ezzel szemben – nem zavartatva magát ideológiai axiómáktól – úgy látta, hogy a természetes fejlődés nem áll szükségszerű fogalmi kapcsolatban a természetes kiválogatódással, sőt az ilyen fejlődéssel olykor a (természetes átmeneteket „egyengető” és megkönnyítő) állami beavatkozás is összefér. Ráadásul az intervenció nemhogy csökkenti, de bizonyos esetekben egyenesen növeli az egyéni szabadságot, hiszen eszközöket ad a gyengék kezébe az erősekkel szemben. Tisztán látta e jelenség történelmi helyét is: az állami beavatkozás funkciója – mint írta – a „termelés anarchiájának” megszüntetése, s ezért az a laissez-faire és az ún. manchesterizmus korszakának végét jelenti. Tett persze néhány túlzó megállapítást is; például azt állította, hogy az intervenció előrehaladtával „az állami kényszer elviselése egyre önkéntesebb” lesz, az „emberek szabadsága” pedig, ideális esetben, „ennek a mindenkori beavatkozásnak megváltoztatására egyre nagyobb”. A fejlődés „iránya” mindazonáltal „a növekvő állami szabályozás”, vagyis az, hogy „az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed ki”. Ebben
14
igaza volt. Azt a mércét ugyanakkor, aminek alapján a beavatkozás helyessége megítélhető, egy „evolucionista természetjogban” próbálta megtalálni. Ebben alighanem tévedett, hiszen ilyen természetjog – bár később is sokan szerették volna látni – nem létezik. Módszertani fordulata (1910) után, hosszú hallgatást és csendes munkálkodást követően született meg főműve, a Juristische Grundlehre [Jogi alaptan, 1917, magyarul rövid kivonata: Jogbölcsészet, 1920]. Mindmáig ez a magyar jogelmélet legnagyobb külföldi hatást és legpozitívabb visszhangot kiváltó alkotása; s szomorú tény, hogy még ma is csak németül olvasható. Somló elgondolásának lényege a jog fogalmának tartalom-független, vagyis formai elemzése. Ehhez meg kellett vizsgálnia azokat az ún. a priori jogi alapfogalmakat, amelyek minden jogszabály jogi mivoltának szükségszerű formális előfeltételei. Ilyen alapfogalom szerinte a jogi hatalom [Rechtsmacht]. Jog alatt – állította – egy rendszerint engedelmességgel találkozó, széles körben kiterjedő és állandó jellegű legmagasabb rendű hatalom szabályait értjük. Ez a hatalom a jogi hatalom. Egy helyütt azt írta: ez a hatalom „egy meghatározott állapot” a jogi norma „alkotója és azok között, akikre a norma irányul.” Ezt azért gondolta így, mert a jogi norma fogalmához hozzátartozik, hogy többnyire megvalósuljon. Elvont és több tekintetben csak hozzávetőleges pontossággal meghatározott fogalmi rendszerében a jogi hatalom ugyanolyan szerepet látott el, mint az angol Austinnál a szuverén: jogot alkot és érvényesít. A két gondolkodónak voltak továbbá más közös fogalmai is (például az „engedelmesség szokása”), amíg azonban Austin imperatív elmélete a jog szankcionáltságára helyezte a hangsúlyt, addig az újkantiánus Somló elméletében az akarat hangsúlyozódott: a jogi hatalom az emberek egy meghatározott körében rendszerint, vagyis más hatalmaknál eredményesebben tudja érvényre tudja juttatni akaratát. Somló tehát azok közé tartozott, akik úgy vélték: az állam és a jog fogalmilag összefügg. A jogi hatalom esetében nem számít, hogy milyen intézményi vagy szervezeti keretben jelenik meg (az „állam” estében ez már számítana), a lényeg csak az, hogy nélküle a jog nem elgondolható. A másik oldalt, ti. hogy jog nélkül az állami közhatalom sem elgondolható, Somló nem hangsúlyozta túl, de több megjegyzéséből arra következtethetünk, hogy nem is tévesztette szem elől. AZ ÁTMENET ÉVEI (1945-1948).
1944/45-ben a szovjet csapatok – miután saját
országuk területén legyőzték a magyar hadsereget – kiűzték a németeket Magyarországról, s
15
hazánk – mondjon bárki-bármit! – felszabadult. Hamar kiderült persze, hogy a „felszabadulást” valójában nem felszabadítók hozták: mivel ők maguk sem ismerték, nem engedték meghonosodni szabadságot és a demokráciát. Ráadásul hosszú időre berendezkedtek és sokáig itt maradtak. Így aztán volt ugyan tavasz (újrakezdés), de nem borult virágba semmi. Az állam elmélete terén e rövid korszak egyetlen komoly tudományos eseménye az a vita volt, amely A magyar demokrácia válsága (1945) című írás megjelenését követte. A cikket az 1945 utáni első választásokra reagálva egy akkor 34 éves fiatalember, Bibó István írta. A magyar demokrácia szerinte azért volt válságban, mert „félelemben él[t]”: félt a baloldaliaktól, ti. a kommunistáktól, és félt a jobboldaliaktól, vagy ahogy akkor mondták: a reakciótól is. A cikk megjelenését a kommunista Révai József be akarta tiltani; a megjelent példányokat később állítólag el is koboztatta. Az írásról 1946-ban hivatalos vitát rendeztek, amelyen számos résztvevő – Lukács György, Karácsony Sándor, Horváth Zoltán, Révai József – kifejtette saját álláspontját és „jobboldaliként” megbélyegezve bírálta a tanulmány íróját. (Érdekes, de 1990 után Bibót éppen állítólagos „baloldalisága” miatt felejtették el egy időre.) Az adott korszakban egyébként mások, így a jogelmélet képviselői például Moór Gyula és Horváth Barna is írtak átfogó elemzéseket a demokráciáról. BIBÓ ISTVÁN. A magyar politikai gondolkodás egyik legjelentősebb képviselője Bibó István volt. Sokat mond, hogy a magyar szellemi életnek ez az emblematikus alakja mindenekelőtt politikusnak (ebben a minőségében őszinte, következetes és elkötelezett demokratának), illetőleg társadalomelméleti és politikai gondolkodónak tekinthető. Az utóbbi minőségében – már ha be lehet skatulyázni valamilyen diszciplínába – komoly jogtudományi, filozófiai és társadalom-pszichológiai ismeretekkel rendelkező történésznek nevezném, aki eleinte jog-, később államés politikaelméleti műveket is írt. A tudományágnál jellemzőbb rá műfaja: kiváló esszéista volt – s mint ilyen, a nálunk is jellegzetes két hagyomány, a fegyelmezett akadémiai tudományosság és a fecsegő publicisztika között kereste és találta meg a helyét. Végzettsége szerint jogásznak és közigazgatási szakembernek mondható (pályájának több szakaszában e mesterségeket művelte is), ám politikai okokból, ti. büntetésből többször is könyvtáros lett (1951-1956/57, 1963-1971).
16
1956-ban néhány napig államminiszter volt, majd pedig évekig (1957-1963) politikai fogoly. Élete már önmagában is tanulságos, erkölcsi tartása és életének sorsszerű alakulása okán pedig még inkább az. „S mit vésnek fel majd az én fejfámra? – vetette fel egyszer egy beszélgetés során, majd az emberi élet történelmi és a biológiai idejének lehetséges aszinkronitását jelezve így válaszolta meg saját kérdését: „Bibó István. Élt: 1945–1948.” Nos, alighanem igaza volt, mert ekkor élt igazán. De talán azt is hozzátehette volna: politikailag élt még 1956-ban egy kicsit, tudományosan pedig – hangozzék bármily furcsán is – halála után sokat. Miután a szegedi egyetemen államtudományi (1933) és jogtudományi (1934) diplomát szerzett – egy külföldi ösztöndíjas tanulmányút és némi joggyakorlat után – bírósági jegyzőként, majd igazságügyi minisztériumi tisztviselőként dolgozott (1938). Magyarország német megszállása (1944) után menleveleket állított ki üldözött zsidóknak; 1945 után pedig nyíltan
ellenezte
a
magyarországi
németek
kitelepítését.
Három
évig
a
Belügyminisztériumban dolgozott, ahol egyebek mellett a megye-rendszer reformjának tervét, ti. egy ún. város-megye koncepciót alakított ki, melyhez később is visszatért. Mint említettem, 1945-ben egy cikkével a korabeli szellemi élet komoly vitáját indította el. 1946-tól 1950-ig egyetemi tanár volt Szegeden. 1946-től az MTA tagja; székfoglalóját az államhatalmi ágak elválasztásáról tartotta (1947). 1950-ben minden tisztségéből eltávolították. 1956-ban részt vett a Nemzeti Parasztpárt újjászervezésében, s e párt jelölése alapján a Nagy Imre-kormány államminisztere volt (november 3-12.). A szovjet katonai támadás (november 4.) után a parlament épületében – ahogy írta: „az egyedüli törvényes magyar kormány képviselőjeként” – felhívást fogalmazott meg honfitársaihoz és a világhoz. Az előbbiben felszólította a magyar népet, hogy ne tekintse törvényes felsőségnek „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt”, s „vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”; az utóbbiban a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését kérte. 1956 novemberében a kiegyezéses kibontakozást ösztönző írását eljuttatta több külföldi nagykövetségre, többek között India követségére is. 1957- ben perbe fogták s 1958-ban (állítólag az indiai elnök közbenjárására nem halálbüntetésre, hanem) életfogytiglani börtönre ítélték. Amnesztiával szabadult (1963), majd nyugdíjazásáig könyvtárosként tevékenykedett.
17
A hatalommal szembeni csendes távolságtartása okán (mely az adott korban az erkölcsi tartás jele volt) az ellenzéki értelmiség példaképévé vált. Temetésén (1979) kb. ezren vettek részt; ez volt a demokratikus ellenzék első nyílt fellépése. Petri György híres verse, a Bibó temetése sok mindent kifejez a kor légköréből: „kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el” – írta, s megelőlegez valamit a jövőből is: „szinte nem is tudom, kik voltak ott” – fogalmazott. Politikai nézeteit és tudományos kiindulópontjait a liberalizmus, a szocializmus és a kereszténység eszmei szintézisére való törekvés határozta meg. A társadalmi rendet illetően a viszonylagos egyenlőség, az intézményi rendet illetően a parlamentáris demokrácia híve volt. Fontosnak tartotta az emberi méltóságot biztosító társadalmi kereteket; a demokratikus politikai szocializációt például az emberi méltóság forradalmaként jellemezte. A demokrácia szerinte a félelem-nélküliség világa. Egy sokszor, már-már az unalomig idézett – a politikusok szerint „szállóigévé” vált, valójában persze csak lerágott csonttá tett – gondolata szerint „demokratának lenni annyi, mint nem félni”. Ezt a maga szenvedélyes stílusában valójában így fogalmazta meg A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) című írásában: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Tudományos pályáját nemzetközi jogi (A szankciók kérdése a nemzetközi jogban; 1934) jogelméleti-jogbölcseleti (Kényszer, jog, szabadság; 1935) és közigazgatási (Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom; 1944) témájú írásokkal kezdte. Expresszív című s tartalmilag mély összefüggéseket felszínre hozó írásai – Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948) – mellett sok kifejezetten szakmai munkát is írt (például Az államhatalmak elválasztása egykor és most, 1947; Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, 1948; Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció,1975). Néhány írása először külföldön jelent meg (A nemzetközi államközösség bénultsága,1965-1974, The Paralysis of International Institutions and the Remedies, 1976), utolsó nagyobb munkáját (Az európai társadalomfejlődés értelme, 1971–1972) betegsége miatt magnóra mondta. Bibó életműve imponálóan szerteágazó, bár kissé eklektikus. Művei – tartalmuk mellett valószínűleg erkölcsi üzenetük okán is – minden fejlődő fiatal szellemet inspirálnak;
18
munkáinak hatása szinte máig tart. (Abban is, hogy a sanda politikusokat még ma is megosztja az életéhez és elméletéhez való eszmei viszony: ha az egyik oldal zászlajára tűzi a nevét, a másik tudatosan elfelejti, és megfordítva.) Sajnálatos, hogy pont államelméleti területen volt néhány kisebb, de koncepcionális tévedése. Szerintem ilyen volt például az, hogy (az adott korban egyébként korszerű és friss szellemiségű) székfoglalójában a hatalom-megosztás tanának alapjait Szt. Ágoston elméletében kereste. Ezt és az ilyesmiket azonban bőven ellensúlyozták elméletének olyan erősségei, mint az állam etikai elemeinek, így a hatalom-koncentráció erkölcsileg romboló jellegének meggyőző hangsúlyozása és számos rendhagyó történelemi elemzés. E rendhagyó elemzéseket, például az 1867-es Kiegyezés zsákutcás jellegének, az „eltorzult magyar alkathoz” hozzájáruló voltának és tragikus következményeket hordozó jelentőségének megítélését azok is nagyra tartják, akik tartalmilag vitatják megállapításait. AZ
IDEOLÓGIA
VONZÁSÁBAN
(1948-1990).
1948-ban
szovjet
segítséggel
Magyarországon is a kommunisták vették át a hatalmat, akik saját embereiket ültették a tudományos élet különböző pozícióiba, jelentősen átalakítva a tudomány infrastruktúráját. A kutatóintézeteket például az MTA ernyője alá szervezték, és ezeknek rendelték alá az egyetemi tudományos életet. Új folyóiratokat indítottak, átalakították a könyvkiadást és így tovább. Az államtudomány szovjet mintára itt is a marxista-leninista ideológia „szolgáló leánya” lett, s – bár pro forma „könyvekben” és „tanulmányokban” jelent meg, „egyetemi előadótermekben” hangzott el, s olykor még tematikájában is a német államtan hagyományait követte – a tudományosság kritériumainak nem felelt meg. A „szocialistának” nevezett (mert leninizmusa okán még Marx gondolati hagyatékát is háttérbe szorító) államelmélet megteremtésében és művelésében nálunk az elsősorban a jog elméletével foglalkozó értelmiségi pártkatona, Szabó Imre járt az élen. Szabó Imrének nagy szerepe volt a sztálini alkotmány (az 1949. évi XX. tv.) „magyarosításában”, a hatalomátvétel után pedig egyik első elméleti feladatát abban látta, hogy leszámoljon a hazai hagyományokkal. Ezt egy pökhendi és téves értékítéletei okán hírhedté vált könyvben tette meg (A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon, 1955, 21980), amelyben ügyészeket is megszégyenítő vádló és számonkérő hangnemben azt vizsgálta, hogy az 1945 előtti szerzők mennyiben mozdították elő a kommunista eszmék érvényre jutását. Aztán egy mások közreműködésével írt Állam- és jogelmélet (1961, 1971)
19
című tankönyvben, melyet az oktatási hatóságok a jogi egyetemeken valamennyi joghallgató számára kötelezően elsajátítandó tananyagként jelöltek meg, magyar nyelven is beleöntötte a szovjet ideológiát a németes államtan tartalmilag kiüresített fogalmi rendszerébe. Ebben a korszak más egyetemi stallumot kapott ideológus-tudósai – eleinte Halász Pál és Vas Tibor, később a „három tenor”: Antalffy György, Samu Mihály és Szotáczky Mihály – is segítetek neki. Az utóbbiak aztán – különböző társszerzői kombinációkban – önállóan is írtak ugyanilyen című tankönyveket. Ezekben a régi tanokat a lassan változó viszonyokhoz igazították. Szabó munkásságának értékelése máig viták tárgya. Az 1990 utáni hazai szerecsenmosdatók szerint ún. „kétfrontos harcot” folyatott az elmélet terén: egyfelől a szélsőbaloldali sztálinistákat, másfelől a szocializmus úm. jobboldali ellenzőit kritizálta. Ezt mondhatjuk úgy is: jellegzetes kádárista alak volt, aki persze a baloldali hibákkal szemben mindig elnézőbb volt egy kicsit. Egy másik, megalapozottabbnak tűnő mai vélemény szerint a pártideológia „üressé laposított tételeit” ismételgette „imamalom szerűen”, tudományos
szempontból
értéket nem teremtve. Hogy melyik álláspont helyes, mindenki eldöntheti maga, ha felüti könyveit. Ilyesmiket írt: „A szocialista társadalom és állam lényegéből folyik, hogy a szocialista rendszernek megfelelő magatartást mindenkitől megköveteli... A szocialista alkotmányok egyaránt biztosítják mindenkinek az egyesülési jogot olyan egyesülésre, amely megfelel a szocialista társadalom és állam célkitűzéseinek, a dolgozók érdekeinek, de ugyanúgy egyaránt tiltanak minden olyan egyesülést, amely e célkitűzésekkel, illetőleg érdekekkel ellentétben áll ...” Talán már ebből is látható, hogy egyesek a munkáinak értékeléséről szóló viták során mást mondanak, mint amiről valójában beszélnek. Antalffy György ugyancsak ideológus, s ebben a minőségében a kommunista hatalom feltétlen híve és kiszolgálója volt, de viszonylag intenzíven foglalkozott állam- és államelmélet- történettel is. Írt marxista elemzést az athéni demokráciáról (1962), Machiavelliről (1986), sőt a reformkori Szalay Lászlóról is (1983). Sok új, egyetemesen érvényes felfedezést nem tett, de legalább mutatta, hogy létezik egy ilyen hagyomány. Samu Mihály első munkáiban a pártkongresszusi határozatokban testet öltő ideológia változását vitte át az állam elméletére. Az állam és a jog a szocializmus és a kommunizmus építésének időszakában (1963) című írásában például azt fejtegette a közéleti változásokra érzékeny, fiatalos vehemenciával, hogy a szocialista állam eleinte „proletárdiktatúra” volt ugyan, de
20
annak helyébe – miként azt a szovjet ideológusok is mondták – az „egyetemes össznépi állam” lép. Később A hatalom és az állam (1977; kissé átdolgozva: Hatalom és állam, 1982) című könyvében az állam hatalmi jellegét írta le a korra jellemző intellektuális erőtlenséggel ismételgetve marxista-leninista, vagyis szocialista tételeket. A hatalmi jelleget természetesen a jog rovására értelmezte, ez utóbbi jelentőségét ugyanis – hogy-hogy nem! – majd csak az 1990-es rendszerváltás után vette észre és hangsúlyozta. A harmadik „tenor”, Szotáczky Mihály elsősorban ezoterius (csakis a marxista ideológia ismerői számára, vagy talán még számukra sem teljesen érthető) módon az „osztályakarat” szocialista jogra alkalmazható felfogását kívánta kidolgozni. Talán mondani sem kell, hogy ez nem nagyon sikerült neki. A kórusnak volt néhány erőtlenebb hangja is, de ők is ilyesmiket mondtak, csak más hangsúlyokkal, vagy ha mást is mondtak, ugyanez volt az értelme: annak a hatalomnak a szolgálata, amelynek – hogy egy asszociatív kifejezéssel utaljak itt a történelmi folyamatosságra – a „kenyerét ették”. ÚJ? KEZDET: 1990. A rendszerváltás Magyarországon is az állam általános elméletének egyfajta reneszánszát hozta el. Az elmúlt két évtizedben e területen igen gazdag szakirodalom született; az egyes szerzők és művek értékelését azonban egy későbbi időpontra, e kötetnek a tervezett teljes műben való új kiadására hagyom.
