Ellie nővérét, Lilát, a matematikazseni diáklányt húsz évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Hogy miért és ki volt a gyilkos,

Ellie nővérét, Lilát, a matematikazseni diáklányt húsz évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Hogy miért és ki volt a gyilkos, igazából sosem derült ki. Ellie a távoli Nicaraguában találkozik Peterrel, Lila egykori matematikaprofesszorával, aki egy jegyzetfüzetet ad oda Ellie-nek. A füzet Liláé volt, benne egy azóta is megoldatlan, százéves matematikai rejtvény és megannyi titok, amelyeket a visszahúzódó Lila senkivel sem osztott meg. Ahogy Ellie próbálja felgöngyölni a gyilkosság hátterét és megérteni a nővérét, saját életével is szembesül. A köd éve szerzőjének új regénye egyfelől lebilincselő bűnügyi történet, másfelől pszichológiai regény, amely szerelemről, családi tragédiáról, veszteségről és árulásról szól, s a lélek legbensőbb és mélyen elásott titkait fürkészi.

Michelle Richmond

ÚGYSEM ISMERED

A mű eredeti címe: NO ONE YOU KNOW A Delacorte Press Book, 2008

Copyright © 2008 by Michelle Richmond

Fordította: Balázs Laura Szerkesztette: Szörnyi Krisztina

Hungarian translation © Balázs Laura, 2009 Hungárián edition © Tericum Kiadó, 2009 Cover design © Tericum Kiadó, 2009

Testvéreimnek, Monicának és Mistynek

Három fő célja lehet annak, aki az igazságot tanulmányozza. Az első, hogy megkeresse és feltárja. A második, hogy miután felfedezte, bebizonyítsa. A harmadik, hogy amikor megvizsgálja, megkülönböztesse a valót a valótlantól.

BLAISE PASCAL: A geometria szelleme és a meggyőzés művészete

ELSŐ FEJEZET Már rég feladtam a keresést, amikor végül rátaláltam. Késő este volt, és én egyedül vacsoráztam a nicaraguai Diriomo falucska egyik kávézójában. Az évente rendszeresen megismétlődő látogatásaim során egyre inkább szívemhez nőtt ez a hely. Az a fajta étkezde volt, ahová az ember a nap bármely órájában betévedhet, és rendelhet magának egy tál babot meg egy csésze kávét. Egész este a sötét, üres utcákon kószáltam. Diriomóban a júliusi nappalok perzselők; az éj leszálltával pedig a falakból csak úgy árad a hőség, és égett, poros illattal tölti meg a levegőt. Végül elértem az ismerős útkereszteződésig. A bal oldali út a szállodámhoz vezetett, amely kemény matracú ágyával és az együttműködést makacsul megtagadó mennyezeti ventilátorával várt. Szemben velem egy baseballalappontot alakítottak ki, itt egyszer végignéztem, hogyan ver agyon egy helyi kiskölyök egy patkányt a régi faütőjével. Jobbra széles út vezetett, amelyből girbegurba sikátor nyílt, legvégén a kávézóval. Valamikor éjfél után megálltam az ajtóban, és megrántottam a kis rézharang zsinórját. Szinte azonnal megjelent Maria, mezítláb, hosszú kék szoknyában és fehér blúzban, arcán olyan kifejezéssel, mintha számított volna rám. – Felébresztettem? – Nem – felelte. – Isten hozta. Ez is a bevett üdvözlési rítusunkhoz tartozott. Igazából nem tudhattam, hogy Maria valójában mélyen aludt-e azokon az éjszakákon, vagy a konyhában üldögélt, türelmesen, vendégekre várva, – Mi a ma esti ajánlat? – érdeklődtem. Ez is a rituálé része volt, hiszen mindketten nagyon jól tudtuk, hogy a menü sohasem változik. – Nacatamal – válaszolta. – Está usted sola? – Sí, senora, egyedül vagyok. – Válaszom, akárcsak a menü, az évek során változatlan maradt. Mégis minden egyes alkalommal feltette a kérdést, valamiféle leplezetlen bizakodással a hangjában, mint aki hisz abban, hogy egy napon talán fordul a szerencsém. A sötét kávézóban egy lélek sem volt. A kinti hőség ellenére a helyiség kellemesen hűvösnek tűnt. Maria az egyik aprócska asztal felé intett, amelyen befőttesüvegbe állított gyertya pislákolt. Megköszöntem és leültem. Hallottam, ahogy a konyhában – amelyet csak egy piros függönnyel eltakart szűk ajtónyílás választott el az étkezőtől – nekiáll kávét készíteni. A gyertya lángja által vetett árnyékokat figyeltem a távolabbi falon. A formák túl szabályosak, túl szimmetrikusak voltak ahhoz, hogy véletlenszerűek legyenek: egy madár, egy vitorlás hajó, egy csillag. A faluban járva gyakran elfogott az érzés – és talán ez volt az egyik oka annak, hogy mindig visszatértém ide, valahányszor a kávéügynöki munkám Nicaraguába szólított hogy itt még a legapróbb természeti jelenségek is valamiképpen elrendeltettetek, mintha valami láthatatlan hatalom uralkodna mind az élők, mind az élettelen dolgok felett. Otthon, San Franciscóban, nagyon ritkán éreztem hasonlót. Nem csoda, hogy a helyiek pueblo brujokéntazaz boszorkányos faluként – emlegették Diriomót. Maria éppen elém rakta a tányérom, amikor odakint megkondult a kis harang. Mindketten az ajtó felé fordultunk, mintha arra számítanánk, hogy valami varázslatos dolog fog testet ölteni a szemünk előtt. A korábbi, porcelánbabák és húsevő növények közt elköltött késő éjszakai vacsoráim során szinte soha nem találkoztam más vendéggel Maria kávézójában. Maria az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta. Az asztalomat egy pillanatra elöntötte a holdfény. – Buenas noches, Maria – üdvözölte egy férfihang. – Buenas noches. Az ajtó becsukódott, és a helyiség ismét sötétségbe borult. A férfi elsétált az asztalom mellett. Az arcát elfordította, de a konyhából kiszűrődő halvány fényben észrevettem, hogy a nagyon magas férfiakra jellemző módon kissé előregörnyedve tartja magát, mintha folyton bocsánatot akarna kérni, amiért olyan sok helyet foglal el. Baseballsapkáját mélyen a szemébe

húzta, hóna alatt egy keményfedeles könyvet szorongatott. A sarokban telepedett le, a tőlem legtávolabb eső asztalnál. Amikor leült, a szék olyan fájdalmasan felnyikordult, hogy azt hittem, azonnal összetörik. Maria előhúzott egy gyufát a köpenye zsebéből, végigsercintette a falon, és a kis lángot a férfi asztalán lévő karmazsinvörös lekvárosüvegbe dugta. Miután Maria eltűnt a konyhában, hogy elkészítse az újonnan érkezett vendége kávéját, a férfi hátrafordult, hogy sapkájának ellenzője alól egy pillantást vessen rám. A vörösen pislákoló gyertyafényben csak az enyhén előreugró állát sikerült kivennem; arcának többi része árnyékban maradt. – Helló – üdvözöltem. – Jó estét. – Maga amerikai – szaladt ki a számon. Meglepődtem. Külföldiek csak elvétve tévedtek Diriomóba. Az, hogy ezen az éjszakai órán összefussak egy honfitársammal ebben a kávézóban, szinte elképzelhetetlennek tűnt. – Igen, az vagyok. Kezével udvariasan felém intett, aztán az asztalra dőlve a könyvébe merült: A gyertyát a lapok fölé tartotta, és bennem felötlött, hogy figyelmeztessem, ez árt a szemének. Olyan férfinak tűnt, akinek szüksége van az ilyesfajta intelmekre; arra, hogy valaki gondját viselje. Maria hamarosan megjelent a kávéjával. Volt valami ismerős abban, ahogy az ajkához emelte a csészét, ahogy belelapozott a könyvébe, ahogy néma köszönetképpen Maria felé bólintott, amikor a vendéglátónk letett elé néhány szalvétát és egy tál kockacukrot. Miközben alaposabban szemügyre vettem, eltűnődtem: vajon csak a hosszú ideje tartó magányos utazásaim miatt érzem úgy, hogy ismerem? Minél tovább bámultam, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy nem csupán holmi ködös érzelgősségről van szó, ami időnként elfogja az embert külföldön egy honfitársa láttán, hanem valami jóval személyesebb dologról. Ahogy látszólag teljesen megfeledkezve rólam, a kávéját kortyolgatva a könyvébe merült, megpróbáltam felidézni, milyen körülmények közt találkozhattam vele. Inkább éreztem, mintsem tudtam, hogy nagyon régen történhetett, és hogy valamiféle bizalmas viszony fűzött össze kettőnket. A meghittség érzése és a tény, hogy képtelen voltam visszaemlékezni rá, borzasztóan nyugtalanított. Átvillant az agyamon, hogy talán lefeküdtem vele egyszer. Volt egy időszak, a nővérem halála után, amikor rengeteg férfival ágyba bújtam. Ez azonban annyira régen történt, mintha nem is az én életem része lett volna. Megvártam, amíg a tányéromon gőzölgő banánlevelek kihűlnek egy kicsit, hogy kibonthassam őket. Otthon több alkalommal is megpróbáltam leutánozni Maria disznóhúsból, rizsből, burgonyából, mentalevelekből, mazsolából és különböző fűszerekből készült nacatamalját, de soha nem sikerült. Valahányszor megkíséreltem kiszedni belőle a receptet, csak nevetett, és úgy tett, mint aki nem érti a kérdésem. – Nem kóstolja meg? – kérdeztem két falat között, a férfi felé fordulva. – Ó, jól ismerem Maria nacatamalját – pillantott felém. – Nagyon finom, de már vacsoráztam. Ha már evett, akkor mit keres itt ilyen késő éjszaka, futott át az agyamon. Diriomóban a férfiak nem ücsörögtek magukban egy kávézóban, egy könyvbe mélyedve, még az amerikai férfiak sem. Néhány perccel később, amikor fizetni készültem, becsukta a könyvét, és néhány pillanatig a borítóját bámulta, mintha szüksége volna egy kis időre, amíg összeszedi a bátorságát. Azután felállt, és az asztalomhoz sétált. Maria a konyhaajtóból leplezetlenül bámult minket, Félrehúzta a vörös függönyt, és az étkezőt lágy fény öntötte el. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán Maria, házasságközvetítőt játszva, maga rendezte meg az egészet. A férfi levette a baseballsapkáját, és a kezébe fogta. Borzas haja a mennyezetet súrolta. – Elnézést – mondta. Láthatóvá vált az egész arca – nagy, sötét szemek, széles száj, elegáns arccsont, enyhén borostás, kiugró áll –, és én azonnal felismertem. Tizennyolc éve nem láttam. A főiskola alatt volt pár hónap, amikor szinte állandóan ő járt az eszemben.

Az újságban az ő neve után kutattam, naponta többször is elhajtottam kocsival a Russian Hill-i földszinti lakása előtt, és abban a North Beach-i olasz étteremben ebédeltem, ahol törzsvendég volt, annak ellenére, hogy az áraik jóval meghaladták a diákköri költségvetésem keretét. Akkoriban azt reméltem, hogy ha állandóan árnyékként követem, talán képes leszek megérteni – ha nem is azt, amit tett, de legalább azt, hogyan volt képes megtenni. Biztos voltam benne, hogy ez nem más, mint valami pszichológiai rendellenesség; egyfajta morális vészjelző, ami másokban működik, de belőle hiányzott. Aztán 1991 egyik augusztusi délutánján eltűnt. Aznap fél egykor, ahogy azt az előző három hónapban minden héten tettem, besétáltam a North Beach-i étterembe. A pillantásom rögtön a sarki asztal felé vándorolt, ami fölött a milánói Duomo katedrálist ábrázoló miniatűr olajfestmény függött. Mindig ott ült, mintha az asztal csakis az ő számára lett volna fenntartva. Hétfőnként negyed egykor érkezett, és miután helyet foglalt, letette a jegyzetfüzetét, a kenyereskosártól jobbra. Nemigen vette a fáradságot arra, hogy körbenézzen; amint leült, egy Rotring ceruzával rögtön őrült iramban jegyzetelni kezdett a füzetébe. Csak annyi szünetet tartott, amíg megrendelte a garnélarákos spagettijét marinara szósszal, amelyet gyorsan befalt, és a kávét, amit lassan szürcsölgetve fogyasztott el. Egész idő alatt dolgozott – jobb kezével rendületlenül írogatott, a bal kezével evett. De azon az augusztusi napon nem volt sehol. Azonnal éreztem, hogy valami megváltozott. Belemártottam a kenyerem az olívaolajba, és vártam. Mire a pincér kihozta a salátámat, már tudtam, hogy hiába várok. Negyed kettőkor felhívtam a San Francisco Egyetem könyvtárát, ahol a suli mellett mellékállásban dolgoztam, hogy aznap nem megyek be, és kibuszoztam Russian Hillre. A lakása előtti gyepen egy kiadó feliratú tábla virított, és a redőnyök tárva-nyitva álltak. A hatalmas ablakokon keresztül jól láttam, hogy a lakást teljesen kiürítették, a bútorokat elszállították. Felötlött bennem, hogy talán soha többé nem fogom látni.

MÁSODIK FEJEZET „Egy történetnek nincs se kezdete, se vége”, hangoztatta mindig a másodéves angolprofesszorom. „Az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz.” Andrew Thorpe-nak valahogy sikerült ezt a mottót minden egyes előadásába beleszőnie, függetlenül attól, melyik könyvet vitattuk meg éppen. Szinte meg lehetett jósolni, mikor fogja bevetni, mert a kinyilatkoztatást mindig hosszú szünet előzte meg, amikor Thorpe felvonta a szemöldökét, és mély lélegzetet vett. Én 1989 decemberének egyik szerdáját választom. Ahogy újra és újra elmerülök a részletekben, mindig ennél a napnál lyukadok ki, amelyből az összes, azt követő esemény kibontakozott. Ez alapján osztottam két részre az életem: a Lilával, illetve a nélküle töltött évekre. Azon a reggelen a konyhában vártam, hogy elkészüljön a kávé, miközben Jimmy Cliff szólt a rádióban. A szüleink már elindultak a munkahelyükre. Lila lesétált a lépcsőn. Zsabós, fekete blúzt viselt, zöld bársonyszoknyát és magas szárú Converse tornacsukát. A szeme ki volt sírva, amin nagyon megdöbbentem. Nem is emlékeztem rá, mikor láttam utoljára Lilát sírni. – Mi a baj? – Semmi.. Zűrös hetem volt. – Kezével legyintett, mintha jelezné, az egész dolog említésre sem érdemes. Az ujján vékony, fekete kővel ékesített aranygyűrűt viselt, amit addig még soha nem láttam rajta. – Gyere, táncoljunk – próbáltam felvidítani. Megragadtam a kezét, hogy megforgassam, de elhúzódott, A kávéfőző gép pittyentett egyet. Lehalkítottam a rádiót, és töltöttem neki egy csészével. – Róla van szó? – tudakoltam. – Kiről? – Róla, ugye? Gyerünk, valld be! Kipillantott a konyhaablakon, arra a kisebb ágra, amelyet az előző heti vihar sodort a tornácunkra. Csak később, amikor újra lejátszottam magamban azoknak a napoknak a történéseit, jutott eszembe, milyen furcsa, hogy egyikünk sem vette a fáradságot, hogy eltakarítsa a tornácról azt az ágat. – Mióta van az ott? – kérdezte Lila. – Egy ideje. – El kéne vinnünk onnan. – Aha. De egyikünk sem mozdult. – Áruld el a nevét – kértem végül. – Ismerek néhány srácot a kosárcsapatból. Elintézhetem, hogy átrendezzék az arcszerkezetét. – Ezt félig-meddig komolyan is gondoltam. Lila nem válaszolt; mintha meg sem hallott volna. Már rég megtanultam, hogy ne sértődjek meg a hallgatása miatt. Egyszer, amikor azzal vádoltam, hogy levegőnek néz, elmagyarázta: „Olyan ez, mintha egy házban bolyonganék, és belépnék egy szobába, amelynek az ajtaja bezáródik mögöttem. A figyelmemet ez az új szoba köti le, minden más egyszerűen eltűnik.” Átnyúltam a pult felett, és megérintettem a kezét, hogy visszahozzam a valóságba. – Szép gyűrű. Opál? Gyorsan a zsebébe süllyesztette a kezét. – Csak egy bizsu. – Honnan van? Megrántotta a vállát. – Nem emlékszem. Lila soha nem vett magának ékszert. A gyűrűt bizonyára ajándékba kapta, tőle, bárki legyen is az, A romantikus viszonynak még a fogalma is idegen volt a nővérem számára. A középiskolát és főiskolát is beleszámítva, összesen ha fél tucat randija lehetett. A fiúk nem tudják értékelni az ilyen kivételes intelligenciájú lányokat, szerette mondogatni anyám azokban az években, de szerintem teljesen másról volt szó. A fiúk igenis érdeklődtek Lila után; a nővérem volt az, akinek nem volt szüksége rájuk. Én épp csak elkezdtem a középiskolát, amikor a nővérem végzős volt, és láttam, hogy néznek rá a srácok. Én voltam

az, akivel leálltak beszélgetni, akit bulikra és randikra hívtak, én voltam a szórakoztató, szabad szellemű hugica, akire mindig lehetett számítani, hogy megszervezi az összejöveteleket vagy gondosan kiterveli a tanárokkal szembeni csínytevéseket, ám Lila közel sem volt láthatatlan. Hosszú, sötét hajával, tartózkodó modorával, fura humorával és a matematika iránti szenvedélyével azt hiszem, olyan félelmetes hatást gyakorolt a fiúkra, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. Ahogy egyedül, a gondolataiba merülve végigsétált a folyosón, anyánk Singer varrógépén készített bizarr ruháiba burkolózva, minden bizonnyal tökéletesen megközelíthetetlennek tűnt. Bár a fiúk nemigen álltak szóba vele, számomra teljesen világos volt, hogy azért észrevették. Engem kedveltek, Lila viszont rejtélyesnek tűnt a szemükben. Még azután is, hogy lediplomázott a Berkeley-n, és belevágott a doktoranduszi programjába elméleti matematikából a Stanfordon, Lila tökéletesen elégedettnek tűnt a megszokott felállással. Ugyanúgy a régi szobájában lakott, legtöbbször a családdal vacsorázott, és hétvégeken kikölcsönzött filmeket nézett apuval és anyuval, míg én a barátaimmal szórakoztam. Az utóbbi időben azonban hetente több este is kimaradt, és csak éjfél után ért haza, hatalmas mosollyal az arcán. Amikor megpróbáltam kihúzni belőle, kivel találkozott, csak annyit árult el: – Egy barátommal. A lehetőség, hogy Lila esetleg randizik, hozzám hasonlóan anyánkat is felcsigázta. – Nem akarom, hogy magányosan élje le az életét – jegyezte meg több alkalommal is, bár én gyanítottam, hogy Lila nem egészen úgy éli meg a magány fogalmát, ahogy a legtöbb ember. Az elméjét annyira lekötötték más dolgok, hogy igazán sosem vágyódott baráti társaság után. Bár néha órákig el tudtunk beszélgetni a sötétben, tisztában voltam vele, hogy legalább ugyanannyira szívesen maradna egyedül, egy ceruzával a kezében, hogy átrágja magát egy bonyolult matematikai problémán. Úgy véltem, más lányok számára egy nővér vagy egy húg olyan, mintha egy furcsa tükörbe néznének, amelyben a saját múltjuk és személyiségük tükröződik vissza, néhány érdekes eltéréssel. De a külsőnkben fellelhető hasonlóságoktól eltekintve, Lila és én annyira különböztünk, hogy ha nem egy családba születünk, kétlem, hogy valaha is barátokká váltunk volna. Lila befejezte a kávéját, kivett egy almát a konyhapulton álló kosárból, és felkapta a hátizsákját. – Mondd meg anyának, hogy ma este későn jövök. – Mennyire későn? – Későn. – Akárki is az illető – figyelmeztettem –, ne bánj kesztyűs kézzel vele! Nehogy már azt higgye, ő itt a főnök! Láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája. – Ez egy szabály? – A legfőbb szabály. Követtem a hallba, és leakasztottam a vastag, sötétkék, kétsoros tengerész gyapjúkabátját a lépcső melletti fogasról. Ahogy felsegítettem rá, még megkérdezte: – Van rá bármi esély, hogy ma elvihetem az autót? – Három éve, mióta megkaptam a jogsim, ketten osztozunk egy kék Toyotán. Lila havonta összeállította a beosztást, és abban a hónapban nekem jutottak a szerdák. – Szívesen odaadnám, de négykor végzek a könyvtárban, és fél ötkor már a fogászaton kell lennem, a város másik végében. Busszal nem érnék oda. – Mindegy, nem fontos – legyintett. Még mielőtt kilépett az ajtón, szokás szerint a homlokomhoz emeltem a kezem, amolyan viccesen, mintha szalutálnék. Néhány másodpercre a kinti világ ismerős zajai behatoltak a csendes házunkba – egy elhaladó autó, egy gördeszkázó srác a meredek járdán, zenefoszlányok az egyik szomszéd nyitott ablakából. Aztán a bejárati ajtó puhán becsukódott mögötte, és Lila eltűnt. A következő hónapokban, amikor felidéztem magamban ezt a pillanatot, kezdtem úgy hinni, hogy az a kattanó hang, amit hallottam, nem az ajtó volt, hanem csak a képzeletem szülte, alig hallható, tudatalatti jelzés. Azzal kínoztam magam, hogy ha odafigyeltem volna rá, talán képes lettem volna megváltoztatni a történteket. Aznap este átadtam a szüleimnek az üzenetet, és mindnyájan a szokásos időben nyugovóra tértünk.

Másnap reggel, amikor lebotorkáltam a földszintre, anyám a konyhapult mellett ácsorogva eszegette a gabonapelyhét, miközben valami jogi iratot tanulmányozott. Apám az asztalnál ült az újságja és egy vajas pirítós társaságában. – Ellie, menj, ébreszd fel a nővéred – szólt rám anyám. – Nem hiszem el, hogy még mindig alszik. Kilenckor órája van. Felmentem az emeletre, és bekopogtam az ajtaján, de nem jött válasz. Kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy az ágya ugyanúgy be van vetve, a fehér párnákhoz és a takaróhoz egy ujjal sem nyúlt senki. Az aprócska fürdőszoba, amelyen ketten osztoztunk, az én szobámból nyílt, és Lila a reggeli készülődés közben mindig a KLIV adót hallgatta a rádión. Nem tudott volna úgy lezuhanyozni és felöltözni, hogy ne hallottam volna. Visszamentem a konyhába. Anyám éppen kiöblítette a tálkáját a mosogatóban. – Nincs itthon – közöltem. – Ügy tűnik, nem jött haza tegnap este. Anyám felém fordult, a kezéről még csöpögött a víz. – Tessék? Apám megütközve felpillantott az újságjából. – Nem is telefonált? – Elmondta neked, hová készült este? – faggatott anyám. – Nem. Reggel elég zaklatottnak tűnt, de nem árulta el az okát. – Ez az alak, akivel randizgat – folytatta anyám. – Tudod, hogy ki az? – Fogalmam sincs. Lila nem hajlandó beszélni róla. Felszaladtam a szobájába, és levettem a napi beosztását az íróasztala feletti falitábláról. Felhívtuk a Stanford Matematikai Szakfolyóirat irodáját, ahol részmunkaidőben dolgozott. Előző nap nem jelent meg a délután ötórai megbeszélésen. – Furcsa – jegyezte meg a szerkesztő. – Két éve ez az első alkalom, hogy kihagyta a gyűlést. – Ezután telefonáltunk egy Steve nevű srácnak, aki a hét órás tanulócsoportot vezette, amelynek Lila is tagja volt, de mint kiderült, azon sem vett részt. Ezen a ponton apám felhívta a rendőrséget, hogy bejelentést tegyen az eltűnéséről. Nemsokára megjelent egy járőr Lila fényképéért, amit egy műanyag tokba csúsztatott. Miután elment, a nappaliban ülve vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon. Ez csütörtökön történt. A következő két napban nem sikerült a nyomára bukkanni. Olyan volt, mintha a nővérem odasétált volna a Greyhound busz megállójához, megvette volna a jegyét valahová, és felszívódott volna a nagy semmibe. Szombaton aztán megtalálták a hátizsákját az egyik healdsburgi szemeteskonténerben. A táskában benne volt a pénztárcája, a lakáskulcsa és a könyvei. Kizárólag a vastag, sima, kék fedelű jegyzetfüzete hiányzott. Tudtam, hogy a füzetnek is a hátizsákjában kellett lennie, amikor elment otthonról, mert soha egy lépést sem tett nélküle. Nem hagyományos napló volt, hiszen szavak helyett számok sorjáztak benne – minden egyes lap zsúfolásig volt tömve matematikai formulákkal. Számomra olyan érzés volt beleolvasni a nővérem kalkulációiba, mintha egy átlagos szót kellett volna szélsebesen egy tucatszor kimondanom egymás után. Külön-külön a betűk és a számok mindegyike ismerősnek tűnt, ám ilyen szoros csoportokba rendezve rejtélyesnek hatottak, akár egy idegen civilizáció által kitalált kód, amelyet csak egy tudós elme bír megfejteni. Míg én belemerültem az alternatív zene és a kelet-európai novellák világába, addig Lila idejét különböző egyenletek, algoritmusok, a kockás papíron hosszúra nyúló szám- és betűsorok töltötték ki. – Mik ezek? – érdeklődtem egyszer az ágyán heverészve, ahogy a jegyzetfüzetét lapozgattam. – Minden kettőnél nagyobb páros szám előállítható két prímszám összegeként – olvastam fel hangosan az egyik szamárfüles oldalról. Lila épp egy új ruhát próbált fel. Anyám mindig meglepte néhány divatos darabbal, hogy feldobja egy kicsit az excentrikus, házilag készített ruhatárát. Lila engedelmesen fel is vette őket, megpördült bennük néhányszor a szüleink előtt, tett néhány dicsérő megjegyzést, aztán beakasztotta a ruhákat a gardróbjába, ahol érintetlenül porosodtak, míg végül ki nem sajátítottam őket magamnak. – Az éppenséggel minden idők egyik leghíresebb matematikai problémája, a Goldbach-sejtés – magyarázta Lila. – A matematikusok 1742 óta próbálják bebizonyítani.

– Hadd találjam ki! Az én briliáns nővérkém lesz az, aki megoldja. – Az ember nem megold egy sejtést, hanem bebizonyítja. – Mi a különbség? – Matek kezdőknek – lábfejét a papucscipőbe préselte, amelyet anyánk választott a ruhához. – A sejtés egy matematikai állítás, ami igaznak tűnik, ám formálisan még nincs bizonyítva. Amint bebizonyítják, tétellé válik. Az ember felhasználhat egy sejtést más matematikai bizonyításokhoz, de bármi, ami csak sejtésre épül, maga sem lehet több egy sejtésnél. Érted? – Lila hátat fordított nekem, hogy felhúzhassam a cipzárját. – Kösz, hogy magadra vállaltad a család zsenijének a szerepét – jegyeztem meg. – Hatalmas tehertől szabadítottál meg. Lila lerúgta magáról a cipőt, és az ágyra huppant. – Ha bebizonyítom, akkor is csak félzseni vagyok, ugyanis van egy partnerem, akivel együtt dolgozom a témán. Egyezséget kötöttünk, hogy együtt fogjuk megoldani, még ha harminc évünkbe telik is. – Egy partner, mi? Ki az? – Csak egy fickó, akit ismerek. – Ha harminc évetek rámegy, akkor akár hozzá is mehetnél feleségül. – Lehet, hogy a felesége nehezményezné ezt. – Tud róla, hogy a férje matematikailag a jegyesed? Lila megigazította a melltartója pántját, és megráncigálta a ruha nyakát. – A felesége művész. Kétlem, hogy valaha is hallott volna a Goldbach-sejtésről. Amikor megtudtuk, hogy megtalálták a hátizsákját, mindnyájan elmentünk misére. Még apám is, pedig ő csakis húsvétvasárnap lépte át a templom küszöbét. Gyertyát gyújtottunk Lilának. Míg anyám hangosan imádkozott, én magamban mormoltam el egy fohászt. Gyerekkorom óta nem imádkoztam. Nem igazán hittem benne, de úgy éreztem, ha bármi esély van rá, hogy Isten meghallgat minket, akkor jobb, ha mindent szabályosan végzek. Hétfőn, két nappal azután, hogy megtalálták Lila hátizsákját, a Russian folyó menti Guerneville városkához közel eső Armstrong erdőben egy túrázó férfi letért a kijelölt ösvényről, és egy levelekkel félig-meddig elfedett holttestre bukkant. Az elhunyt személynél nem volt semmiféle túrafelszerelés vagy igazolvány. Délután négy felé járt, amikor a szüleim elindultak a San Franciscótól körülbelül száz kilométerre északra fekvő városba. A házunk utcára néző, hatalmas ablakában állva figyeltem, ahogy a sötétszürke Volvójuk előfarol a ház alatti garázsból. Csütörtökönként szállították el a szemetet, de a Lila eltűnését követő káoszban egyikünknek sem jutott eszébe, hogy behúzza a kukákat. Az autó megállt a kocsifelhajtó közepén, apám kiszállt, és begörgette az üres szemeteseket a garázsba. Aztán visszaült az autóba, és hallottam, ahogy a garázsajtó halk zümmögéssel becsukódik. A szélvédőn keresztül láttam őket, de csak válltól lefelé. Anyám tengerészkék szoknyája a térde fölé csúszott, retikülje az ölében hevert. A két ülés között megfogták egymás kezét. Ahogy az autó lassan kitolatott az utcára, éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik. Letelepedtem a konyhaasztalhoz, és az óra számlapjára meredve vártam. Délután öt óra negyvenháromkor megcsörrent a telefon. Apám volt az. A hullaházból hívott, és a vonal meglehetősen recsegett. A háttérből elmosódottan a Beach Boys Little Surfer Girl számát hallottam. Erősen kellett fülelnem, hogy ki tudjam venni apám szavait, de még így is kétszer ismételtettem el vele. – Pozitív azonosítás, – Bár a szavakat külön-külön értettem, a jelentésüket már sokkal nehezebben bírtam felfogni. – Hiányzik a nyaklánca – tette hozzá, inkább kérdésként, mint állításként. A vékony aranyláncra gondoltam, a kecses függőbe foglalt aprócska topázzal, ami mindig a nyakában lógott. Háromhavi bébicsőszködésem keresetéből vettem neki a tizennyolcadik születésnapjára. – A halottkém szerint a fejére mért súlyos ütés okozta a halálát. Akkor még nem is akadtam fenn hangjának furcsa nyugodtságán, vagy azon a tényen, hogy képes volt

ilyen szörnyű hírt telefonon keresztül közölni velem. Visszagondolva nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a döbbenet és a fájdalom teljesen elvette az eszét; abban a pillanatban senki sem várhatta el tőle, hogy ésszerű döntéseket hozzon. Ahogy letettem a telefont, eszembe jutott az autó. Ha szerdán odaadtam volna Lilának, ahogy kérte, vajon az események láncolata másképp alakult volna? Ha nem lett volna olyan fontos számomra, hogy elmenjek a fogorvoshoz, Lila még életben lenne? Egyszer, amikor megpróbálta elmagyarázni nekem az imaginárius szám furcsa fogalmát, Lila Leibnizet idézte, aki szerint egy ilyen szám „egy kétéltű a létező és nem létező közt”. A nővérem halála után néha úgy éreztem, mintha magam is beleragadtam volna ebbe az állapotba. Egész életemben Lila húgocskája voltam. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, egykévé váltam. A szüleim, becsületükre legyen mondva, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy fenntartsák a család egységét, hogy újrateremtsék az összhangot, amelyen Lila halála előtt osztoztunk. Egy olyan világban, ahol a legtöbb családot leginkább a „diszfunkcionális” szóval lehetne jellemezni, mi szerencsésnek éreztük magunkat, hogy egy boldog família részesei lehetünk. De bármilyen alkalmazkodó legyen is egy család, bármekkora erőfeszítéssel is próbálnak a tagjai továbblépni, a gyászt nem lehet egyszerűen kezelni. Családunk jellege végérvényesen megváltozott. Szinte rögtön két részre osztottam a világot: a nővérem halála előtti és utáni időre. A Lila halála előtti emlékeimet valamiféle könnyedség jellemezte; élénk színek, a családi élet kényelmes káosza. Utána minden más lett. Súlyos – a bűntudat és a gyász súlyától terhes. A redőnyök lehúzva, a ház némaságba burkolózva. Esténként anyám a kertjében tett-vett: a villanyfáklyák fényénél kapirgálta a földet, gyomlált, ültetgetett. Hallottam, ahogy éjfél után belép a hátsó ajtón, a lapátját és a nyesőollóját beleejti a garázsban álló nagy fémvödörbe. Néhány pillanatig csend, aztán a csöveken átzúduló víz moraja, ahogy a mosógép életre rázkódik. Aztán anyám léptei, a garázsból a ház szintjére vezető belső lépcsősoron, majd a zuhany géppuskaszerű kopogása a porcelánkádban. Apám ezalatt a hálószobájukban a székében ülve olvasgatott, mellette az asztalon egy pohár víz. Nem volt valami kényelmes szék; korábban mindig a nappaliban levő, állítható támlájú karosszékben olvasott, kezében egy borospohárral, míg a háttérben lágyan Bob Dylan vagy Johnny Cash szólt. „Utána” se bor, se zene. Néhány évvel Lila halála után egy collingwoodi garázskiárusításon egy kartondobozba nyúlva a kezembe akadt Graham Greene A szakítás című regényének egyik keményfedeles példánya. A szakadt borítót csak a ragasztó tartotta össze, a hullámos lapok megduzzadtak. Huszonöt cent, hirdette az elejére ragasztott címke. Szeptember volt, egy meleg szombati nap, és a hétvégém üresen tátongott előttem. Nem siettem sehová. A nap kellemesen melegítette csupasz karomat, ahogy felütöttem a könyvet az első oldalon. „Egy történetnek nincs se kezdete, se vége; az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz” . Andrew Thorpe egykori mottója ott virított előttem, fehéren-feketén. A szememmel néhányszor átfutottam a sorokat, csak hogy megbizonyosodjak, nem tévedtem. Aztán letettem egy negyeddollárost az asztalra, és a hónom alá csaptam a könyvet. Korábban is megtörtént már, és bármikor újra megtörténhet: mikor végre úgy érzem, sikerült túllépnem a múlton, sikerült Lila történetét magam mögött hagynom, mindig felbukkan valami váratlan dolog, ami újra visszahozza az egészet. Bárhol, bármi kiválthatja: valaki, aki hasonlít rá, egy jelentős matematikai felfedezésről szóló hír, egy bizonyos dal részlete a rádióban, Andrew Thorpe egyik könyvének kritikája. Persze egyáltalán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy a férfi, aki egész karrierjét Lila történetére építette, eltulajdonította egy regényíró szavait. Ami igazán csalódást okozott, az a saját hiszékenységem volt, hogy első szóra elhittem mindent, anélkül, hogy valaha is alaposan megvizsgáltam vagy megkérdőjeleztem volna a forrását. Minden történet kitaláció, ami ki van szolgáltatva a szerző szeszélyeinek. A másik oldalon lévő közönség számára a szavak valamiféle szigorú elkerülhetetlenséggel masíroznak előre – mintha a történet {1}

csak egyféleképp létezhetne: úgy, ahogy meg van írva. Egy történetet azonban soha nem csak egyféleképpen lehet előadni. Valaki kiválasztotta a kezdetét és a végét. Valaki kiosztotta a hős vagy hősnő, valamint a főgonosz szerepét. Minden egyes választás a többi, végtelen számú lehetőség rovására történik. Ki dönti el, hogy a történet melyik verziója igaz?

HARMADIK FEJEZET A Lila halálát követő években Andrew Thorpe több tucat embert meginterjúvolt, köztük a Stanford Matematikai Szakfolyóirat szerkesztőjét, Lila három professzorát és több osztálytársát. Ha lettek volna barátai, Thorpe minden bizonnyal kifaggatta volna őket, de Lilát mindig is jobban érdekelték a számok, mint az emberek. Több alkalommal még a szüleim is közöltek vele néhány bizalmas információt – de ez még azelőtt történt, hogy bármelyikünk sejthette volna, hogy könyvet szándékozik írni róla. Mielőtt bárki mást kikérdezett volna, Thorpe velem beszélt először. Másodév első félévében ő volt a jelenkori amerikai irodalom elnevezésű órám professzora a San Franciscó-i egyetemen. Lila kora decemberben halt meg, a félév vége előtt. Három héttel a temetése után, mivel még nem adtam le a záró dolgozatom, megbeszéltem Thorpe-pal egy találkozót a kampusszal szemben lévő kávézóban. Ősszel többször is összeültünk a Richard Yatesszel és A szabadság útjaival foglalkozó féléves projektem miatt. A korábbi találkozásaink során mindig elkalandoztunk a témától, és jóval túlléptük a megbeszélésre szánt egyórányi időt. Könnyednek és viccesnek találtam, olyasvalakinek tűnt, aki járatos különböző témákban, és akinek nem okozott gondot beismerni, hogy odavan az akciófilmekért, a Tears for Fearsért és a konzervravioliért. Az alabamai Tuscaloosából származott, és a beszéde még mindig kivehető déli akcentusát elbűvölőnek tartottam. Bár még csak harmincéves volt, vagyis technikailag inkább adjunktusnak lehetett tekinteni, mint professzornak, ő volt az egyik legjobb tanár, akivel valaha összehozott a sors. – Semmi gond – nyugtatott meg, amikor kértem, hogy hadd halasszak. – Annyi időd van rá, amennyit csak szeretnél. – Egy vén, kétszemélyes szófán ücsörögtünk, ami egy falmélyedésbe volt elrejtve. Ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy kávéra és egy szendvicsre, bár ez utóbbihoz szinte hozzá sem nyúltam. – Nem vagy éhes? A számhoz emeltem az ételt, aztán újra letettem, – Az elmúlt hetekben rengeteg finom kaját kaptunk az ismerősöktől, de egyszerűen képtelenek voltunk hozzányúlni. Már maga a gondolat is abszurdnak tűnt. Úgyhogy végül a legnagyobb részét elajándékoztuk a szomszédoknak. – Amikor az apám néhány évvel ezelőtt elhunyt – jegyezte meg Thorpe –, ugyanez történt velünk is. A tuscaloosai barátaink annyi sült csirkét meg banánpudingot hordtak össze nekünk, amennyi elég lett volna egy hadsereg ellátásához. Néhány pillanatig mélyen a szemembe nézett, mielőtt megszólalt volna. – Hogy bírod, Ellie? Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Mit mondhattam volna? Még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy összefüggéseiben át tudjam gondolni a történteket. Az egész annyira döbbenetesnek és felfoghatatlannak tűnt. Azon kaptam magam, hogy beszámolok Thorpe-nak a reggelemről: ébredés után kibújtam a takaró alól, és berohantam a fürdőbe, hogy még Lila előtt le tudjak tusolni, mivel a nővérem szinte mindig elhasználta az összes meleg vizet. Ahogy elfordítottam a vízcsapot, belém villant, hogy Lila nincs itt, és már nem is fog a zuhany alá állni se aznap, se soha többé. A távozása tényével több tucat alkalommal kellett szembesülnöm a halála óta, de a seb mindannyiszor fájdalmasan frissnek bizonyult. Néha, az éjszaka közepén felriadva, egy pillanatra úgy éreztem, minden rendben, míg eszembe nem jutott, hogy Lila már nincs köztünk. Ahogy ott feküdtem nyitott szemmel az ágyon, még csak elképzelni sem bírtam, hogyan leszünk képesek tovább élni nélküle. – Az egyik legfurább dolog, hogy most egyedül élek a házban a szüleimmel – jegyeztem meg. A

mellettünk lévő szellőzőnyílásból ömlött ránk a meleg, de én mégis dideregtem. – Korábban egyensúlyban voltunk – két gyerek, két szülő. Most azonban feleslegesnek érzem magam otthon; inkább a vendégük vagyok, semmint a lányuk. Régebben valahányszor nézeteltérésem támadt a szüleimmel, vagy bajba kerültem, Lila mindig magára vállalta a közvetítő szerepet. Most csak ülünk egymással szemben, és kétségbeesetten színleljük a társalgást. – Megtöröltem a szemem. – Nem is tudom, miért mondom el mindezt neked. Thorpe arckifejezése törődést sugárzott, nem szánalmat. – Nekem bármit elmondhatsz. Lehet, hogy segít, ha beszélsz róla. Az Andrew Thorpe-pal folytatott beszélgetéseim a nővérem halálát követő hetekben, hónapokban, a legjobb tudomásom szerint nem interjúk voltak. Azért fordultam hozzá, mert a rendelkezésemre állt, mert megértő volt, és soha nem éreztem úgy, hogy elítélne engem vagy a családomat. A barátaimmal nem volt könnyű Lila haláláról beszélni. Mindig nagyon ügyeltek rá, hogy a jelenlétemben komolyak maradjanak, mintha a nevetésük valamiképpen jelentéktelennek tüntetné fel a gyászom. A szüleim annyira magukba zárkóztak, hogy lehetetlen volt megközelíteni őket. Nem mintha teljesen megszűntek volna létezni – reggelente mindketten ugyanúgy felkeltek és elindultak munkába, esténként pedig felváltva készítettük el a vacsorát, ahogy azt mindig is szoktuk. Apám minden második pénteken golfozott, anyám pedig az ügyvédi irodában töltött hosszú napja után este a kertben gyomlált, ültetett, öntözött. A különbség nem a cselekedeteikben rejlett, hanem a mögöttük bujkáló érzelmekben. A szüleim mindig is vidám emberek voltak, de Lila halála után mintha elfeledkeztek volna arról, mi is az a nevetés. Azon ritka alkalmakkor, amikor valamelyikük elmosolyodott, a mosoly mindig erőltetettnek tűnt. A családunkra egykor oly jellemző jókedv eltűnt, Hs a köztük lévő romantikus kapcsolat, amelyet olyan magától értetődőnek vettem, teljesen elenyészett. Lila neve szinte csak akkor került szóba, amikor néha, pillanatnyi emlékezetkiesésük során megfeledkeztek róla, hogy halott. Például néhány héttel a halála után, amikor beszálltam az autóba, apám utánam szólt: – Ne felejts el megtankolni Lilának! – Egy másik alkalommal levettem néhány tányért a polcról, hogy megterítsem az asztalt, anyám odavetette: – Kell még egy tányér – és már nyúlt is a szekrénybe a negyedikért, amikor rájött, hogy jól számoltam. Úgy tűnt, mintha a szüleim tudatosan eldöntötték volna, hogy elfelejtik. Visszatekintve furcsának találom, hogy nem beszéltünk a nővéremről, és nem emlegettük fel a legkedvesebb emlékeinket róla. De akkoriban természetesnek tűnt, hogy kerültük a témát, mintha az, hogy kihagyjuk Lilát a társalgásainkból, valamiképpen enyhítené a bánatunkat. Thorpe-pal nem kellett visszafognom magam. Meséltem neki a közös gyerekkori élményeinkről; elárultam a nővérem fura szokásait és neurózisait – ahogy először mindig a bal cipőjét húzta fel, és tett néhány lépést a szobában, mintha le akarná tesztelni a padlót, mielőtt felhúzta volna a másikat is. Bizonyos számokkal olyan kapcsolatot alakított ki, mint amilyet igazi könyvmolyok szoktak a könyvbeli karakterekkel. Az egyik kedvenc száma a 28 volt. – Miért éppen 28? – érdeklődött Thorpe. – Mert a 28 egyike azoknak a ritka tüneményeknek, amelyek a „tökéletes szám” kategóriájába esnek – feleltem. – Az osztói -1, 2, 4, 7 és 14 – együttes összege 28. Az első öt prímszám összege 28. Pontosan 28 konvex uniform méhsejtrács létezik. Az univerzumunk két széle közti távolság 28 milliárd fényév. A huszonnyolc ezenkívül harmonikus osztószám, Keith-szám, és a Kubera Kolam mágikus négyzet kilencedik s egyben utolsó száma. – Érdekes – mormogta Thorpe. Ezt biztatásnak vettem, és tovább ontottam magamból a sztorikat. Bár a nővérem csinos volt, ki nem állhatta a tükröket, és minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje őket. A hálószobájában egy darabot sem tűrt meg, és amikor anyám végre rávette, hogy a középiskola utolsó évében elkezdje rúzsozni magát, a rúzs gyakran túlszaladt a szája vonalán, mert vakon kente fel.

A beszélgetéseink során gyakran felmerült a kérdés, hogy ki ölte meg Lilát. Az igazság az, hogy még csak sejtelmem sem volt róla. Amennyire én tudtam, senki sem gyűlölte. El sem tudtam képzelni róla, hogy kivívja valakinek a haragját. Thorpe-nak bevallottam, amit a szüleimnek nem: bárki is tette, remélem, egy idegen volt. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy esetleg olyasvalaki végzett vele, akit a nővérem ismert, és akiben megbízott. – Mi a helyzet azzal a fickóval, akivel randizott? – vetette fel egyszer Thorpe. – Lehetséges, hogy ő gyilkolta meg? Összerándultam. – Kérlek, ne használd ezt a szót. – A riporterek előszeretettel alkalmazták a gyilkosság kifejezést, de én nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam. Túlságosan plasztikusnak tűnt. Hálás voltam a hivatalos terminológiáért: emberölés. Hz valahogy tompította a dolog élét. – A rendőrség természetesen nagyon is érdeklődik iránta – mondtam. – Csakhogy senki sem tudja, kiről van szó. Mindketten borzasztóan diszkréten jártak el. Lefirkantott valamit a jegyzetfüzetébe, én pedig tovább fecsegtem. Úgy éreztem, Thorpe-nak bármit elmondhatok. Ő meghallgatott, bólogatott, kérdezgetett. így utólag már látom, hogy feltűnhetett volna a toll, ami mindig a keze ügyében volt, vagy ahogy néha a beszélgetésünk kellős közepén nekiállt jegyzetelni, de valahányszor találkoztam vele, a diákjai dolgozatait javítgatta, vagy az előadásához készített jegyzeteket, úgyhogy nem gondoltam semmi rosszra. A Lila halálát követő szemeszterben beiratkoztam Thorpe A kelet-európai irodalom áttekintése elnevezésű órájára. Ez volt az egyetlen előadás, amelyre hűségesen bejártam. Négyszemközti beszélgetéseink mindig a heti aktuális könyv megvitatásával kezdődtek – Milán Kundera A nevetés és felejtés könyve, Václav Havel a Kísértés, Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magány – és Lilával végződtek. Kezdtem úgy érezni, hogy a barátaim nehezen viselik a mogorvaságom; felfogtam ugyan, hogy senki sem kedveli a bánatos emberek társaságát, de egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a nővéremmel történteket. Thorpe volt az egyetlen, aki láthatóan soha nem unt bele a témába. Többször is felmerült bennem a gondolat, hogy talán romantikus érzelmeket táplál irántam. Különben miért törődne velem ennyire? Legtöbbször a kávézóban találkoztunk, de néha óra után ott maradtam a tanteremben. A hatalmas, kerek ablakokon keresztül jól látszott az öböl szája és a Golden Gate híd. A ködből kiemelkedő híd látványa – oly tartózkodó, mégis oly ismerős – megnyugtatóan hatott rám. Mióta csak az eszemet tudtam, Lilával minden évben kétszer átsétáltunk a hídon: a születésnapján és az ősz első napján. Az, hogy róla beszéltem, ebben a környezetben, ezzel a férfival, akit időközben kezdtem a barátomnak tekinteni, valahogy természetesnek tűnt. A tavaszi szemeszter véget ért, de mi továbbra is találkozgattunk – néha a lakásához közel eső Dolores parkban, máskor a Glen parki Creighton cukrászdában. Egy párszor még moziba is elmentünk a Roxie-ba. Thorpe csak júniusban, hat hónappal a beszélgetéseink kezdete után vallotta be, hogy könyvet ír. A Pancho Villában ebédeltünk. Az ablak mellett ültünk, és miközben a burritóinkat majszoltuk, Thorpe folyamatosan megjegyzéseket tett az utcán sétálókra. Mindegyikükről kitalált egy történetet: a babakocsit tologató, ingerültnek látszó nő egy gyanútlan yuppie anyukától csórta el az ötszáz dolláros járgányt, a kéz a kézben sétáló, megnyerő külsejű párocska kitalált üzleti úton van, mindketten félrelépnek. Thorpe szokása volt, hogy tökéletesen idegen emberek számára különböző háttereket és motivációkat kreáljon. Azt gyanítottam, hogy az illetők valódi élete sokkal érdektelenebb annál a történetnél, amelyet felépített számukra. Egyszer csak Thorpe beleszürcsölt a narancslébe, és megszólalt: – Van egy érdekes hírem. – Valóban? Mi az? – Könyvet írok. – Ez csodálatos – mondtam őszintén.

Thorpe már korábban bevallotta nekem, titkos vágya, hogy író legyen. Posztgraduális tanulmányai idején kísérletet tett néhány novella kiadatására, de a sorozatos elutasítások hatására feladta. Azt is tudtam, hogy valahol a fiókja mélyén ott lapul egy félig megírt regény. – Az angol tanszék felének van egy ilyenje – intézte el egy kézlegyintéssel több év munkáját, amikor egyszer szóba került a téma. – Regényt? – érdeklődtem. – Nem, nem regényt. – Miről szól? Beharapta az ajkát, és az evőeszközt babrálta. Hosszú ideig nem szólalt meg. – Liláról – bökte ki végül. Először meg mertem volna esküdni rá, hogy nem jól hallottam. – Tessék? – Az élete méltatásáról és a halála körülményeinek kivizsgálásáról. Jól begyakorolt válasznak hangzott, mintha már többször előadta volna. De maga a gondolat, hogy könyvet írjon Liláról, annyira hihetetlennek tűnt, hogy egy pillanatig azt hittem, tréfál. – Ez egyáltalán nem vicces – közöltem vele. – Miért mondasz ilyet? – Lebilincselő történet. Szerintem az embereket érdekelné. Eltoltam magam elől a tányérom. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Vártam, hogy bevallja, csak viccelt, de nem így történt. Odakinn az utcán egy férfi sétált el az ablak előtt, több kutyát is pórázon vezetve, és Thorpe idétlenül megpróbálta egy poénnal oldani a feszültséget. – Ez a pasi egy jól jövedelmező orvosi állást adott fel azért, hogy valóra váltsa a kutyasétáltatói álmát. – Lila nem egy történet – jegyeztem meg olyan hangosan, hogy a mellettünk lévő asztalnál ülő pár felénk kapta a fejét. – Ő a testvérem. Thorpe bocsánatkérő pillantást vetett a szomszédjaink felé, és halkan folytatta. – Sajnálom. Ezt nem kellett volna mondanom. Az a helyzet, hogy az elmúlt hónapokban, miközben Liláról meséltél, felötlött bennem, hogy rengeteg olyan dolog van az üggyel kapcsolatban, ami még nem került napvilágra. A rendőrség emberhiánnyal küszködik. Számukra egy bűntény megoldása csak munka, egy kellemetlen, zavaró tényező. Nekem talán sikerül új szemszögből kielemezni az ügyet. – A rendőrség minden követ felforgatott, hogy megtalálja Lila gyilkosát. Mi újat tudnál mondani nekik? – Nézd, valaki csak tud valamit. Ha mást nem, legalább azt ki lehet deríteni, kivel randizott a nővéred. – Ha magándetektívet akarsz játszani, csak rajta, de kérlek, ne írj róla könyvet. Lila rühellené. Mialatt beszéltem, Thorpe láthatóan már a válaszát fogalmazta. – A nővéred különleges személyiség volt, hihetetlenül tehetséges. Ez a könyv tisztelgés lenne az emléke előtt. Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. – De hát te nem is ismerted őt! – Mégis olyan, mintha ismertem volna. Nélküled a neve nem jelentett volna többet a számomra, mint egy hír az újságban. De te valódivá varázsoltad. Te elérted, hogy számítson. – Könyörgök, ne tedd! Komolyan, a barátodként kérlek rá. Régebben már meséltem Thorpe-nak Lila kényszeres, magány iránti vágyáról. Ezért is élt inkább otthon, nem pedig egy bérelt lakásban, amelyet meg kellett volna osztania néhány lakótárssal. Ezért vette fel olyan ritkán a telefont, és volt olyan kevés barátja. Valószínűleg ennek köze volt ahhoz is, miért kedvelte annyira a számokat: a számok távolságtartók voltak. A világuk mentes volt mindenféle érzelmi zűrzavartól. A számok olyan velük született rendezettséggel voltak felruházva, amit az emberi kapcsolatok egyike sem nyújthatott. Lila belebetegedne, ha tudná, hogy az arca az újságok címoldalán szerepel, hogy nevét a hírekben emlegetik. Ráadásul egy könyv még ennél is rosszabb. A könyvek kézről kézre járnak, ott sorakoznak a könyvtárak polcain, és bárki leveheti őket. Egy könyvben örökre csak az áldozat szerepe maradna meg számára. Thorpe hátradőlt. – Már túlságosan mélyen benne vagyok ahhoz, hogy visszatáncoljak, de jobban érezném magam, ha áldásod adnád rá. Az első piszkozat majdnem félig kész. Szeretném, ha belenéznél. Már találtam is egy ügynököt, aki foglalkozna vele. – Az eszedbe sem jutott, hogy megkérdezz, mielőtt belevágsz?

Nem szólt semmit. – Megbíztam benned – vágtam az arcába, de közben nagyon ostobának éreztem magam. Felötlött bennem a vég nélküli jegyzetelése, az, milyen készségesen válaszoltam minden kérdésére, anélkül, hogy egyszer is eszembe jutott volna megkérdőjelezni a szándékait. Átnyúlt az asztalon, és kezét a kezemre tette. Elhúztam. – Gondoltam, hogy vonakodni fogsz, és teljesen megértelek. Ezért is akartam belevágni még azelőtt, hogy beavattalak volna. – Benyúlt a táskájába, előhúzott egy irattartót és elém tolta. Kinyitottam. Legalább öt centi vastag papírköteg tornyosult előttem. A szemem végigfutott a címoldalon, és felkavarodott a gyomrom. Gyilkosság az öbölben Egy San Franciscó-i bűnügyi dráma igaz története Irta: Andrew Thorpe, Ph.D. A következő hetekben többször is összefutottam vele, és minden egyes alkalommal könyörögtem neki, hogy ne írja meg a könyvet, de mindig elhárította a kérésemet. – Belenéztél már? – faggatott mohón. – Szerintem miután elolvasod, megváltozik majd a véleményed. – De én nem akartam elolvasni. Nem volt szükségem arra, hogy valaki más szemszögéből nézve újra átéljem Lila halálának borzalmát. Utoljára egy ködös napon beszéltem Thorpe-pal, az Ocean Beachen, miután beszámoltam a szüleimnek a könyvről. Teljesen összetörte őket a dolog, és az általában nyugodt természetű apám képtelen volt leplezni a haragját. – Te hoztad Andrew Thorpe-ot a házunkba. Velünk vacsorázott. Megbíztunk benne, mert a barátod volt – fordult felém vádlón. Thorpe és én végigsétáltunk a parton, arcunk hideg és nedves volt a ködtől. – Utoljára kérlek, a szüleim kedvéért, a magam kedvéért, Lila kedvéért. Ejtsd az ötletet! – Ellie – kérlelt. – Nem tehetem. – Ennyi? – kérdeztem. Az óceán felé pillantott, egy hatalmas hajó úszott lassan az öböl felé. – Sajnálom – közölte. Megfordultam és elsétáltam. Félúton a járda felé még utánam kiáltott valamit, de a hullámok zúgása elnyelte a hangját.

NEGYEDIK FEJEZET Lila halála után jó néhány évig csak sodródtam. Az irodalmi diplomám megszerzése jócskán elhúzódott, és utána egy ideig pincérnőként dolgoztam, meg mindenféle alkalmi adminisztratív munkákat vállaltam, hogy finanszírozni tudjam az államokbeli utazásaimat. Végtelen utakat tettem, viharvert, ütött-kopott kocsikban, pasikkal, akikkel hol szakítottam, hol kibékültem. Végül fogtam magam, és egyedül elutaztam Európába. Azon a nyáron, amikor én befejeztem a középiskolát, Lila pedig lediplomázott a Berkeley-n, a szüleink megleptek minket egy Eurorail kártyával – egy hathetes, hátizsákos európai körúttal. Olyan jól éreztük magunkat, hogy megfogadtuk, öt év múlva újra megismételjük. Lila halálának évfordulója minden különösebb felhajtás nélkül elérkezett, és el is múlt. Valamiféle átmeneti állapotban tengettem a napjaimat – sehogy sem sikerült rátalálnom a saját, kijelölt utamra. Négy évvel a tervezett időpont után vettem magamnak egy jegyet Európába, csak oda. A huszonhetedik nyaramat azzal töltöttem, hogy végigjártam ugyanazt az útvonalat, amelyet korábban együtt tettünk meg – Amszterdamból Párizsba, Párizsból Barcelonába, át Velencébe, fel Németországba, és végül vissza Hollandiába. Végiglátogattam ugyanazokat a múzeumokat, sőt megpróbáltam ugyanazokban a diákszállókban éjszakázni, bár napló híján legtöbbször meg sem találtam őket. Vásároltam egy könyvet a leghíresebb matematikusok rövid önéletrajzával, és többjük sírját fel is kerestem – Blaise Pascalét a párizsi Saint Etienne-du-Mont-ban, Carl Gaussét Németországban, a göttingeni Albanifriedhofban, Leibnizét Hannoverben és Christian Dopplerét Velencében, a San Michele temetőben. A Lila által csodált matematikusok síremlékének felkutatása amolyan posztumusz ajándék volt a nővérem számára, amely ugyan semmiféle gyakorlati célt nem szolgált, mégis, valami megmagyarázhatatlan módon közelebb vitt hozzá. A hazatérésem után továbbra is időszakos munkákat végeztem, egyik irodáról a másikra vándorolva, örömtelenül, céltalanul. Gyakran eltűnődtem azon, vajon mivel foglalkozna most Lila, ha élne. Ennél biztosan többre vitte volna. Még egy évtizeddel a halála után sem bírtam megszabadulni a gondolattól, hogy továbbra is imaginárius számként élem az életem. Aztán, amikor már lassan kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is találok valamit, ami szenvedéllyel tölt el, a kávéban megtaláltam az elhivatottságom. Véletlen felfedezés volt, vannak, akik vak szerencsének neveznék. Nem így Lila. Ő sosem hitt az ilyesmiben. Egyszer, amikor azon lelkendeztem, milyen mázlija volt, hogy nyert egy walkmant a középiskolai tombolán, a nővérem azt felelte: „Amit mi szerencsének hívunk, valójában nem más, mint a természeti törvények kibontakozása, csupán valószínűség kérdése.” Egy kávékóstolónak, akárcsak egy borkóstolónak vagy parfüm-szakértőnek, kivételes szaglással kell rendelkeznie. Én anyámtól örököltem az enyémet, aki lelkes kertészként nem szín, hanem illat szerint rendezte el a növényeit. Gyerekként, anyám kertjén keresztülsétálva elbűvölt, ahogy a jázmin szédítően édes illata átadta a helyét a citromfák kesernyésségének, vagy ahogy a pézsmaillatú lila akácot hangsúlyozta a zsálya fenyőillatú aromája. Imádtam a borsmenta frissességét a cédruskéregből álló talajtakaró felett, és azt, ahogyan a rózsák testes illata a levendula finom parfümjével keveredett. Egyszer, még általános iskolás koromban, anyám kijelentette, hogy született szaglótehetség vagyok. Élvezettel ízlelgettem a bókját, és évekig ebbe kapaszkodtam. Anyám mindig fontosnak tartotta, hogy megdicsérjen, és semmi nem okozott volna neki nagyobb örömet, ha ezt minél többször megtehette volna. Ám míg Lila intellektuális adottságai miatt mágnesként vonzotta a spontán és őszinte bókokat, tisztában voltam vele, hogy anyámnak velem egy kicsit nehezebb dolga van. Még évtizedekkel az elfogyasztása után is tisztán emlékszem az első csésze kávém ízére, amit apám töltött nekem stikában egy vasárnap reggel, míg anyám és a nővérem a templomba mentek. Nyolcéves voltam, és otthon kellett maradnom, mert a családi kempingtúrán szerencsétlenül összetalálkoztam egy mérges szömörcével. Mindig is imádtam a kávé illatát, ahogy reggelente, amikor a szüleim munkába készülődtek, betöltötte a

házat. Aznap azonban valami új dolgon akadt meg a szemem a konyhában. A pulton egy kisméretű fadoboz állt, tetején egy ráerősített fémcsészével, oldalán pedig forgattyúval. A csésze alján néhány sötét kávébab hevert. Apám a konyhaasztalnál ült, és az újságját böngészte. – Ez mi? – kíváncsiskodtam. – Egy kávédaráló. – Honnan van? – Velencében vettük anyáddal. – Mi az a Velence? – Egy olaszországi város. Ott töltöttük a mézesheteinket. – Eddig miért nem láttam soha? – Csak most akadtam rá a garázs takarítása közben. Nem akarod kipróbálni? Megtekertem a fogantyút, és figyeltem, ahogy a csésze aljában lévő fogak egyre apróbb darabkákra marcangolják a kávészemeket. Gazdag, mogyoróra emlékeztető illat töltötte be a konyhát. Meg sem álltam, míg az összes szem el nem tűnt. Akkor kihúztam a kis fiókot, amelyben az őrlemény összegyűlt, az orromhoz emeltem és megszimatoltam. Csodás aroma szállt fel belőle. – Kérek belőle – jelentettem ki. Apám elmosolyodott. – Nem vagy te egy kicsit fiatal még ehhez? Sok évvel később elvállaltam egy alkalmi munkát a South City-i Golden Gate Coffee-nál. Amikor a tulajdonos, Mike Stekopolous, felajánlott egy állandó asszisztensi állást maga mellett, habozás nélkül igent mondtam. Ez volt az első olyan közösség, ahová úgy éreztem, tényleg beleillek. Már egy éve dolgoztam a Golden Gate Coffee-nál, amikor először elkísérhettem Mike-ot az egyik útjára. Harmincegy éves voltam, és valami olyasmi után kutattam, amit még magamnak sem tudtam pontosan megfogalmazni. Arra a lelki békességre és elégedettségre vágytam, amelyben Lila halála óta nem volt részem, Guatemala Quezaltenango régiójának egyik aprócska földdarabján álltam, és egy campesino család három nemzedékével együtt szüreteltem az érett kávébogyókat a csillogó fákról. A nap végére sajgott a hátam, az ujjaim elgémberedtek, és a vászonzsákom még csak félig telt meg. Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy egy font kávé előállításához kétezer darab kézzel szedett kávébogyóra van szükség. Másnap végigjártam a feldolgozóüzemet, ahol vízbe téve elkülönítették a felszínen lebegő rossz minőségű bogyókat a jóktól, amik azután a hántolómasinába kerültek, mielőtt a még mindig vastag héjjal borított kávészemeket nagyság szerint szétválogatták volna. Az erjesztőkádak mellett állva kezemet a ragacsos babszemek közé dugtam, majd leöblítettem róluk a ragacsos nyálkát, felfedve ezzel a sima, zöldes kávébabot. Végül segítettem kiteríteni a babszemeket száradni a gigantikus méretű ponyvákra, ide-oda gereblyézve őket a napon. Csak miután megtapasztaltam a teljes folyamatot, az elejétől a végéig, akkor engedte meg Mike, hogy belépjek a kóstolószobába – az egyik tisztáson álló fehérre meszelt falú, döngölt földpadlójú pajtába. Amikor megtörtem a kávén képződött sötét réteget egy nehéz kanállal, felvillant bennem a kép, ahogy ott ülünk apámmal azon a reggelen, és kávét szürcsölgetünk. Felnőtt életem során akkor először tudtam elképzelni a saját történetemnek egy olyan verzióját, amelyben a különálló részek valahogy összeállnak, amelyben a különböző cselekményszálak végre összefonódnak.

ÖTÖDIK FEJEZET A Gyilkosság az öbölben egy júniusi kedden jelent meg a könyvesboltok polcain, tizennyolc hónappal Lila halála után. A következő vasárnap egy Semi Chellas nevű kritikus a San Francisco Chronicle címlapján dicsérő szavakkal méltatta a könyvet, amely véleménye szerint hamarosan elnyeri méltó helyét az „igazi klasszikus bűnügyi történetek” sorában. Néhány nappal később belebotlottam egy másik cikkbe, amelyet maga Thorpe írt a San Francisco magazin számára, „Lila története” címmel. Ebben részletesen kielemezte a velem való barátságát, és kijelentette, hogy bár művének főszereplője Lila, engem tart igazi múzsájának. Elfogott a rosszullét. Csak remélni mertem, hogy a szüleim figyelmét elkerülte a cikk; ám ha olvasták is, soha nem hozták szóba. Figyelemmel kísértem az újság könyveladási sikerlistáját, és rémülten láttam, hogy Thorpe könyve hetedikként debütált a tényirodalom kategóriában. Minden héten egy kicsit feljebb tornászta magát – a hetedikről az ötödik helyre lépett, aztán a másodikra, végül az első helyre kúszott, és huszonhárom héten keresztül ott is maradt. Nem tudtam úgy elsétálni egy könyvesbolt előtt, hogy ne pillantottam volna meg egy feltűnő, helyen a kirakatban, gyakorta egy nagyméretű poszter társaságában. A képen Lila szellemszerű arca látszott a Golden Gate híd felett, valamint Thorpe portréja: áldozat és szerző, egymás mellett. Gyűlöltem rágondolni, hogy mennyien olvasnak a nővéremről; gyűlöltem a tényt, hogy személyes tragédiája nyilvános szórakozássá vált. Három héttel a könyv megjelenése után be kellett vinnem a kocsim a Geary sugárúti szervizbe, olajcserére. A várakozó ügyfelek közül az egyik nő a Gyilkosság az öbölbent tartotta a kezében. Észrevette, hogy a borítót bámulom, és megkérdezte: – Olvasta már? – Nem. – Olvassa el! Lenyűgöző! Kicsit ugyan nehézkes, amikor a szerző túlságosan belemerül a matek témába, de egyébként nagyon ajánlom. Rémisztő belegondolni, hogy mindez itt történt, San Franciscóban. Ismerem az utcákat, amelyeket az író említ, ettem a könyvben szereplő éttermekben, sőt, a fiam ugyanabba a középiskolába járt, ahova Lila – a Lowellbe. A fiam emlékszik is rá, nagyon csendes, csinos, kicsit fura lány volt. A könyv háromnegyedénél tartok. A szerző most nevezte meg a gyilkost. – Valóban? – Úgy bizony. De nem árulom el, nehogy elrontsam a meglepetést. Tekintete a borítóra vándorolt, aztán újra rám. – Meg kell hogy mondjam, maga nagyon hasonlít rá. Miután kifizettem az olajcserét, a Clement utcai Zöld Alma könyvesbolthoz hajtottam. Egészen addig szilárd elhatározásom volt, hogy nem fogom elolvasni Thorpe könyvét. De a nő szavai felkészületlenül értek. Lehetséges volna, hogy Thorpe-nek sikerült véghezvinnie, amit ígért, és végül rábukkant valamire, ami elkerülte a rendőrség figyelmét? A könyv az újdonságok közt volt, legelöl, középen. „Dedikált könyv”, hirdette a borítóra – kicsivel Lila bal szeme fölé – ragasztott aranyszínű matrica. Az egyik bolti dolgozó ajánlását olvashattam mellette. A kézzel írott cédulán valami Pete nevű személy azt ecsetelte, hogy a könyv „Capote Hidegvérrel című művére emlékeztet; hátborzongató beszámoló egy rettenetes gyilkosságról, ami garantáltan a székéhez szegezi az olvasót”. Ha az eladó nem egyenesen rám bámult volna, letéptem volna azt a cetlit a polcról, és az egész halom könyvet hátravittem volna a naptárak közé. Ehelyett csak leemeltem egy példányt, a pultra tettem, és némi készpénz ellenében megvásároltam a nővérem életének és halálának történetét. Aznap este a szobámban nekiálltam olvasni. Az első fejezet részletesen leírta, hogyan találták meg Lila holttestét. Thorpe szó szerint idézte a túrázó férfi szavait, aki rábukkant az erdőben. „Ott álltam, éppen lehúztam a cipzáram, hogy dobjak egy sárgát, amikor a lábam beleakadt valamibe, és megbotlottam. Amikor visszanyertem az egyensúlyom, és rájöttem, hogy egy holttest az, totál kibuktam. Nekitámaszkodtam a legközelebbi fának, és kidobtam a taccsot.” Utána hetekig nem bírtam kiverni a fejemből ezt a képet: egy idegen férfi, lehúzott sliccel, a nővérem teste mellett rókázik. Bármit megadtam volna érte, hogy én lehessek az, aki rábukkant – ujjaimmal

elsimítottam volna a haját, és letöröltem volna a sarat az arcáról. Mindent megtettem volna azért, hogy jobban hasonlítson önmagára, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatva, amikor a detektívek megérkeznek a jegyzetfüzeteikkel és a polaroid fényképezőgépeikkel. Thorpe semmit sem hallgatott el – nem volt egyetlen olyan részlet sem, amelyet túl intimnek vagy túl hátborzongatónak talált volna. A helyszínen készített fényképeket úgy írta le, mintha csak egy festménysorozatot ecsetelne. Külön megemlítette a nővérem sápadt, kékes színű bőrét, sötét, ívelt szemöldökét, és azt, ahogy a véres haja szétterült az arca körül. Kínos módon még azt is felelevenítette, hogyan fogták be az orrukat a rendőrök, amikor a közelébe értek, hiszen a holttest már napok óta ott hevert. A hátán feküdt, egyenesen, karjai a teste mellett, feje alatt egy halom levél, akár egy párna. A holttest elhelyezése azt sugallta, hogy az illető, aki végzett vele, ismerte a nővéremet. Úgy tűnt, a gyilkos némi szánalommal viseltetett az áldozata iránt, írta Thorpe. Mintha csak betakargatta volna az esti lefekvéshez készülődve. A túrázó ruhában találta meg Lilát, ám a gyapjúkabátja és az ingje nyitva állt, az ing felső négy gombja leszakítva. Thorpe több mondatot is szentelt Lila fakó sárga melltartójának, és egy egész bekezdést a bal melle feletti apró tetoválásra. Lila néhány héttel a halála előtt szerezte be a tetoválást, és büszkén mutatta meg egyik este lefekvés előtt. – Mi ez? – érdeklődtem, ahogy végigfuttattam az ujjam a sötétlila tintán. – Egy kettős tórusz, vagy legalábbis az akart lenni. A Haight utcai tetoválóknak nem sok érzékük van a matekhoz. – Mi az a kettős tórusz? – Egy kör két füllel és két lyukkal – két összekapcsolt tórusz. Képzelj el két, az oldalánál összeragasztott lyukas fánkot. – Mi ütött beléd, hogy két fánkot tetováltattál magadra? – kérdeztem megrökönyödve. – A kettős tórusz egy nagyon elegáns topológiai szerkezet. Az egyenlet görbéje leírható – az asztalhoz lépett, lefirkantott valamit egy papírfecnire, majd átnyújtotta nekem – így: z = 0,04 – X + 2 x -x +2x y 2x y -y . Néhány nappal a holtteste felfedezése után ráakadtam erre a papírdarabkára a falitábláján. Rájöttem, hogy ez volt a legutolsó dolog, amit kifejezetten a számomra írt le. Soha nem dobtam el ezt a cetlit. Éveken át ott utazott velem a pénztárcámban, mint valami titkos kód. Lila begombolta a pizsamafelsőjét, hogy elrejtse a tetoválást. – Valaki fogadott velem, hogy úgyse merem megtenni. – Kicsoda? Elmosolyodott – csak úgy magában, mintha én ott sem lennék. – Úgysem ismered őt. Lila teste mellett állva, egymás kezébe kapaszkodva, a szüleim a guerneville-i hullaházban pillantották meg először a tetoválást. Thorpe ezt a jelenetet is részletezte, nem mintha ott lett volna, de mint azt a könyv előszavában elmagyarázta, „az ilyen és az ehhez hasonló jelenetek dramatizálása, bár kitaláción alapszik, mégis szükséges a történet hiteles tálalásához”. Néhány dologban nem is tévedett – hogy a szüleim megdöbbentek a tetoválás láttán, hogy a halottkém irodájából kínai kaja illata szivárgott elő, hogy apám monoton hangon felhívott engem. Mindezeket onnan tudta, hogy elmeséltem neki. Számára ez csak egy történet volt, semmi több. A könyv megjelenése előtt évekig tanított részmunkaidőben különböző környékbeli egyetemeken. Nekem bevallotta, hogy csakis azért kötött ki a San Franciscó-i Egyetemen, mert annak volt a legrövidebb tanéve és onnan nyílt a legjobb kilátás az öbölre. – Valaha azt hittem, hogy a tanítás a világ legtökéletesebb karrierje – jegyezte meg egyszer, még a barátságunk hajnalán. – Úgy gondoltam, mindenki az irodalom iránti szeretete miatt lép erre a pályára. De aztán ráébredtem, mennyi féltékenység és hatalmi játszma kapcsolódik hozzá. Imádom a diákokat, de gyűlölöm a rendszert. Találnom kell egy kiutat. Thorpe számára a könyv jelentette a megoldást. Harminckét éves volt, amikor a Gyilkosság az öbölben kisebbfajta hírességgé varázsolta. Valahányszor belepillantottam a Chronicle irodalmi események 2

4

2

4

4

ö

8

2

2

szekciójába, a neve mindig szerepelt a felsorolásban. Egyik reggel, amikor a tévé előtt reggeliztem, éppen Bryant Gumbel interjúvolta meg a Today show-ban. A képernyőn feltűnt férfi teljesen különbözött az általam ismert Andrew Thorpe-tól – egy választékos, sima modorú, kiöltözött pasit láttam, elegánsan szabott ruhában és drága cipőben. A következő héten a Gyilkosság az öbölben felkerült a New York Times bestsellerlistájára. Cikkei kezdtek felbukkanni az olyan menő magazinokban, mint a Harper's és a GQ, majd végül az Esquire-ben saját rovathoz jutott. Még további három könyvet írt megtörtént bűnügyek alapján, minden egyes gyilkossággal egyre magasabb gázsira téve szert. Néha a CNN-en is feltűnt, és úgy beszélt egy-egy megoldatlan ügyről, mintha valami bűnügyi szakértő lenne. Addigra talán már azzá is vált. Bár mélységesen megvetettem a Gyilkosság az öbölben kiszipolyozó természetét, egyvalamit nem tagadhattam: Thorpe alapos kutatómunkát végzett. Végtére is az ügyben alig akadt bizonyíték, és a rendőrség nem mutatott túl nagy érdeklődést a vizsgálat során. Lila esete háttérbe szorult a San Franciscó-i rendőrkapitány fiával kapcsolatos botrány mögött, ami teljesen lekötötte a kapitányságot. A guerneville-i rendőrségnek nem volt túl nagy költségvetése, és emberei is csak korlátozott számban. Bár Lilát egy emberölés áldozataként tartották számon, soha senki ellen nem emeltek vádat. Thorpe-nak azonban megvolt a saját elmélete, amelyet jelek bonyolult sorozatának és látszólag alaposan átgondolt feltételezések felhasználásával fűzött egybe, és ezt aprólékos gonddal, meggyőzően vázolta fel a könyv kétszázkilencvenhat oldalán. Az ügy részletein kívül hosszú szakaszok foglalkoztak Lilával, a szüleimmel és velem. Ez nem csak a meggyilkolt lány története – írta Thorpe az előszóban. Ez a húga története is, azé, aki hátramaradt. Őt személyesen ismertem. Sőt, mondhatjuk azt, hogy nagyon jól ismertem. A könyv néhány részlete azokon a beszélgetéseken alapul, amelyeket Ellie Enderlinnel folytattam, aki a nővére halálát követő hetekben és hónapokban minden tőle telhetőt megtett, hogy csodálatos módon megpróbáljon azzá válni, akire a szüleinek szükségük volt – a jó kislánnyá. A dolog iróniája, hogy ha valaha is lett volna rá esélyem, hogy a „jó kislánnyá’’ váljak, Thorpe könyve ennek a maradék lehetőségét is elfújta. Míg anyám hősiesen megpróbált ugyanúgy kezelni, mint addig, apám nem tudta elrejteni csalódottságát. Éreztem a hangjában, amikor hozzám szólt, és láttam az arcán, amikor rám nézett. A családom ambiciózus volt – ott volt apám sikeres pénzügyi tanácsadó cége, anyám jó hírű ügyvédi irodája, Lila bimbózó tehetsége. Csak egyikünk volt átlagos – egy törés a genetikai kódban, az Enderlin família fekete báránya. Középszerűségem felett apám jórészt szemet hunyt, míg Lila élt. Egy olyan csodagyerek mellett, mint a nővérem, megengedhette magának, hogy én átlagos legyek. Még a nővérem halála után is türelmes maradt, és érezhetően megpróbálta a legjobbat feltételezni rólam. Életemben először érdeklődést tanúsított a tanulmányaim iránt, rendszeresen kérdezgetett az óráimról, a céljaimról. Megpróbáltam méltó válaszokat adni a kérdéseire, és eltitkolni, hogy a legtöbb óráról ellógtam, és hogy az ígéretem, miszerint ügyvédként az anyám nyomdokaiba kívánok lépni, puszta szó volt csupán. Egy rövid ideig mintha őszintén hitt volna bennem. De a könyv megjelenése után minden megváltozott. A beszélgetéseink megrövidültek, a köztünk lévő csendek egyre feszültebbé váltak. Gyanítottam, hogy erővel kell visszafognia magát, nehogy kimondja, amit gondol: a könyv az én hibám, az én meggondolatlan viselkedésem családunk magánjellegű tragédiáját az olcsó szenzációk szintjére süllyesztette.

HATODIK FEJEZET A Gyilkosság az öbölben hatodik fejezete az otthoni életünket állította reflektorfénybe. „Két testvér meséje” címmel főként a Lila és a köztem lévő kapcsolatot boncolgatta. Ahogy aznap este, három héttel a megjelenése után, olvasni kezdtem a könyvet, a Thorpe által festett kép – maga az ötlet, hogy ilyen könnyedén, néhány szóban össze lehet foglalni minket – felháborodással töltött el. Az egyikük magas volt és sötét hajú – kezdődött a fejezet a másik filigrán és szőke. Az egyik ígéretes matektehetség volt, míg a másik folyton a könyveket bújta. Alapvetően mindkét mondat igaz volt, bár a megfogalmazás olyasfajta tündérmesébe illő ellentétpárt sejtetett, ami a valós életben nem létezett. Lila valóban majdnem tíz centivel magasabb volt nálam, és apám sárgásbarna bőrét és barna haját örökölte, míg nekem anyám skót-ír famíliájának sápadt bőre, vörös hajszíne és alacsony termete jutott. Ezektől a szembetűnő külsőségektől eltekintve azonban nagyon is hasonlítottunk egymásra – amit sokan meg is jegyeztek, amikor együtt láttak bennünket. A szemünk sötétbarna volt, arcunk kerek, kis gödröcskékkel. Mindketten osztoztunk anyánk elegáns ívű arccsontján és apám egyenes, komoly orrán. Ami pedig a szánkat illeti, mázlink volt – a genetika egy szerencsés véletlen folytán anyánk szép ívű szájvonalát apánk telt ajkával párosította. A hatodik fejezet nyitó bekezdésével szembeni oldalon egy fénykép Lilát és engem ábrázolt, a Berkeley diplomaosztó ünnepségén. A nővérem igazi egyetemistának, sőt igen tekintélyesnek tűnt a palástjában és négyszögletes, bojtos fejfedőjében. Hosszú haját a tarkójánál szoros lófarokba fogta. Mélyen kivágott nyári ruhámban, szandálban és vállig érő, kibontott hajammal tökéletesen beleillettem a gondtalan hugica szerepébe. Ráadásul, hogy tovább fokozzuk az ellentéteket, Lila soha nem festette magát, legfeljebb egy icipici szemfestéket vagy egy leheletnyi szájfényt kent magára, míg én a mélyvörös rúzsokat kedveltem. Az eredetileg színes fényképet fekete-fehérré alakították át, és az olcsó papíron a rúzsom még sötétebbnek tűnt. A fotóra pillantó olvasók bizonyára meg voltak győződve arról, hogy pontosan olyanok voltunk, amilyeneknek Thorpe lefestett minket. Thorpe szerint Lila fájdalmasan befelé forduló, én pedig a végletekig társasági lény voltam. De azok számára, akik tényleg ismertek minket, nyilvánvaló volt, hogy Thorpe a drámai hatás kedvéért erősen eltúlozta a köztünk lévő különbségeket. Ami nem illett bele az általa festett képbe, azt egyszerűen kihagyta. Említést sem tett arról, hogy Lila halála előtt nagyon is szorgalmas voltam a suliban, főleg amikor a kedvenc tantárgyaimról volt szó, vagy arról, hogy bár a nővérem alapvetően magányos farkas volt, nagyon is kedves tudott lenni idegenekkel. Persze értettem az okait. – A legfontosabb a karakter – jegyezte meg az egyik előadásán, amely a történetmesélés technikájával foglalkozott. Bár az előadás-sorozatnak jelenkori amerikai irodalom volt a címe, Thorpe önkényesen módosította a tantervet, és gyakorta megkövetelte tőlünk, hogy magunk is írjunk egy-egy novellát. – Cselekmény, helyszín, stílus – mindez semmit sem számít, ha a történetben nem szerepel néhány érdekes személyiség, akik lehetőleg konfliktusban állnak egymással. – Az ő szempontjából nézve érthető, hogy úgy gondolta, a szégyenlős, intellektuális nővér szembeállítása a vadóc, művészi hajlamokat tápláló húgocskájával érdekesebbé teszi a könyvet. Valószínűleg pontosan ez volt a szándéka. A könyv megírása során nem annyira a precizitást, mint inkább az összhatást tartotta szem előtt. A legelső, oldaltól kezdve, a Gyilkosság az öbölbent áthatotta egy bizonyos „hajolj közelebb, hadd súgjak a füledbe egy hátborzongató történetet” érzés. Bár kedveltem Csehov, Flaubert, O’Henry és Pavese műveit, mindig szívesen vetettem bele magam egy jól megírt detektívregénybe vagy egy lebilincselő, igaz bűnügyi történetbe. A Hidegvérrel volt az egyik kedvencem. A tény, hogy Truman Capote állítólag elég tágan értelmezte az igazság fogalmát, soha nem zavart igazán. Évekkel azután, hogy a középiskolában először olvastam a könyvet, még mindig élénken élt bennem a kép, ahogy a tizenhat éves Nancy Clutter, a „város üdvöskéje”, az életéért könyörög az emeleti hálószobában. Magam előtt láttam a farmot, ahogy azt Capote lefestette, és a Clutter család minden egyes tagját, amint egyedül, kiszolgáltatottan néznek szembe

a halálukkal. A bűncselekmény elképzelhetetlen perverzitása nem akadályozott meg abban, hogy olvasás közben átéljem a passzív szemlélőket eltöltő izgalmat. A könyvben van két karakter, akikről Capote csak futólag tesz említést, úgyhogy az ember könnyen elfeledkezik róluk. A legidősebb lány, Eveanna, férjhez ment, és volt egy tíz hónapos kisfia. Illinois állam északi részén élt, de gyakran ellátogatott Holcombba... Beverly, aki korban Eveanna után következett, szintén nem lakott már a River Valley farmon. Kansas állam Kansas városában ápolónőnek tanult. A gyilkosságok valószínűleg mélyebben megrázták Eveannát és Beverlyt, mint bárki mást. Eltűnődtem, vajon elolvasták-e valaha a könyvet, és ha igen, mit gondoltak róla. Amikor Capote megírta a történetet, amelynek később a hírnevét köszönhette, eszébe jutott egyszer is, hogy figyelembe vegye, mekkora fájdalmat fog okozni a túlélő nővéreknek? Aznap este egyszer csak meghallottam, hogy anyám a hallban pakolászik. Megkocogtatta az ajtómat, mire gyorsan elrejtettem a könyvet a takaróm alá. – Bújj be! Besétált és leült az ágyam szélére. – Égett a villanyod – szólt mosolyogva. Észrevettem, hogy mostanában mindig mosolyog, vagy legalábbis igyekszik mosolyogni, csakhogy az arckifejezése elég természetellenesnek tűnt. Átnyúltam az ágyon, és megfogtam a kezét. Puha volt és még nedves az éjszakai krémtől. Anyám az a fajta nő volt, aki hitt a kisebbfajta fényűzésekben. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig ugyanazt a drága krémet használta a kezeire, amit az arcára is kent. Azt állította, hogy az ember nagyon egyszerűen meg tudja ítélni, mennyire ad magára egy nő – elég egy pillantást vetni a kezére. A módszere bevált; a kertészkedéssel töltött végtelen órák ellenére a keze gyönyörű maradt. – Ne fáraszd magad, anya – jegyeztem meg, – Tessék? – A mosolygással. Nem kell mosolyognod miattam. Szeme a takaróra siklott, és a szabad kezével megdörgölt egy vörös körömlakkfoltot, ami már hónapok óta ott díszelgett. – Ablaktisztító folyadékkal ki lehet szedni. – Anya? Végül felnézett. – Nem miattad csinálom, csillagom. Olvastam valahol, hogy ha kényszeríted magad a mosolygásra, az tényleg javít a hangulatodon. – És? Bevált? – Egyelőre még nem. Támadt egy ötletem. – El kéne mennetek nyaralni apával. Úgy bámult rám, mintha azt javasoltam volna, mondjon fel és csatlakozzon egy kommunához. – Mégis miért? – Talán segítene. Nem voltam biztos benne, hogy teljesen megértette, mire céloztam. Az elmúlt másfél évben a szüleim annyira eltávolodtak egymástól, hogy már azon aggódtam, tönkremegy a házasságuk. Lila halála előtt soha még csak fel sem merült bennem ez a gondolat – egyetlen olyan házaspárt sem ismertem, akik ennyire elkötelezettek lettek volna egymás iránt, ennyire biztosak a szerelmükben, mint ők. De újabban kezdték úgy kerülgetni egymást a házban, mintha pusztán lakótársak lennének, akik attól félnek, hogy esetleg betolakszanak a másik térfelére. Már nem is emlékeztem, mikor láttam őket utoljára megérinteni egymást. Anyám kinyújtotta a kezét és félresimította a hajam. – Akár Timbuktuig is elzarándokolhatnék, nem számítana. Lila ott is annyira hiányozna, hogy majd belehalnék. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak helyet cserélhetnék Lilával. Elképzeltem azt a forgatókönyvet, amelyben anyám bánata kisebb, kezelhetőbb, amelyben nem vesztette el a briliáns,

idősebb lányát. Biztos voltam benne, ha csak az én hiányommal kellene megbirkóznia, kevésbé tört volna össze. A családomat talán jobban összehozta volna a tragédia, ahelyett, hogy szétszakította volna. Jó éjszakát kívánva átölelt, aztán felállt, és becsukta maga mögött az ajtót. Hajnali négy órára befejeztem a könyvet. Bedugtam az ágy alá, és leoltottam a villanyt. Az Andrew Thorpe iránti érzelmeimet leginkább undorként lehetne jellemezni. Ahogy végigrágtam magam a Liláról szóló hosszú szakaszokon – amelyekben a nővéremet rendkívüli matektehetségnek, magányos farkasnak, különcnek, későn érő szépségnek állította be – nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Thorpe kihasznált. Ostoba módon, vakon, szinte tálcán kínáltam fel neki Lilát. Mindemellett a gyilkosságot illetően nagyon meggyőzően érvelt. Mire befejeztem a könyvet, kénytelen voltam elhinni az általa felkínált verziót. A következtetése nem volt bombabiztos – először is nem volt törvényszéki bizonyíték, és néhány kérdés még megválaszolatlan maradt. Lila szigorú tesztjét – az abszolút igazság kívánalmait – alkalmazva Thorpe teóriája semmiképp sem állná meg a helyét. A nővérem valószínűleg fitymálóan annak nevezné, ami: egyszerű felvetés. Ennek ellenére Thorpe első számú gyanúsítottja – Peter McConnell – tökéletesen beleillett a képbe.

HETEDIK FEJEZET – Az életünket történetek alapján éljük – jelentette ki Thorpe az egyik órán, Lila halála után néhány hónappal – Idővel több ezer kis narratívát dolgozunk ki, amelyek alapján feldolgozzuk és felidézzük a napjainkat. Ezek a mini elbeszélések összeállnak egy nagyobb történetté, ami meghatározza, hogyan látjuk magunkat és a világban elfoglalt helyünket. – Az osztály egészéhez intézte a szavait, Kundera A nevetés és felejtés című könyvét feldolgozó előadásában, de tudtam, hogy igazából nekem szánja Őket. Visszatekintve abszolút nyilvánvaló, hogy az én életem fő történetét a nővérem halála jelentette. Andrew Thorpe könyve mély hatással volt arra, hogyan építettem fel ezt a történetet. Húszéves voltam, amikor elolvastam a Gyilkosság az öbölbent – elég fiatal ahhoz, hogy elhiggyem, mindaz, amit Lila gyilkosságáról, illetve rólam írt, igaz. A matematika világában, írta Thorpe, Lila megtalálta a helyét. Amikor Lilát meggyilkolták, Elkérnék még meg kellett találnia a saját-ját. A valamihez való tartozás érzése és a tisztán kirajzolódó útirány, amely leegyszerűsítette Lila rövid életét, Ellie számára továbbra is megfoghatatlan maradt. Voltak idők, amikor eltűnődtem, vajon azáltal, hogy ilyen könyörtelen részletességgel beszámolt a hibáimról, hogy olyan karakterré formált, amely tökéletesen illett az általa kigondolt történetbe, vajon Thorpe megváltoztatta valamiképpen az életem irányát? Az az Ellie, aki a könyvből kirajzolódott, egy bizonytalan, céltalanul sodródó teremtmény volt, képtelen arra, hogy megtalálja a saját útját. Lehetséges, hogy túlságosan a szívemre vettem a szavait? De volt a történetnek egy olyan része, amelyet még a szerző sem láthatott előre. Majdnem két évtizeddel az ügy után, egy dél-amerikai kávézóban, Thorpe könyvének gonosztevője ott állt előttem. Egy magas, halk szavú férfi, aki úgy viselkedett, mint egy zavart iskolásfiú: – Tudja, ki vagyok? Peter McConnell sötét szemébe pillantva ugyanazt éreztem, amit legelőször, amikor megpillantottam a stanfordi irodája előtt – hogy az arca tökéletesen átlagos vonásokból áll, amelyek mégis valami emlékezeteset hoznak létre. – Igen – nyögtem ki végül. – Leülhetek? Ez nem volt része a történetemnek, nem tartozott bele az életemen végigfutó cselekményszálba ~ legalábbis ahogy azt én gondoltam. A nővérem gyilkosa nem sétálhat oda egyszerűen az asztalomhoz, hogy megkérdezze, leülhet-e. Valószínűleg megint bólintottam, vagy talán újra igent mondtam, mert Peter McConnell fogta magát, és leült velem szemben. Az asztalra tette a könyvét, rá a kalapját, majd méretes kezeit melléjük helyezte, mintha nem tudná, mihez is kezdjen velük. – Hogyan talált rám? Csalódottan vettem tudomásul, hogy a hangom erőtlen és remegő. Az éveken át felgyülemlett düh és megvetés, amit a férfi iránt éreztem, elfojtva maradt, olyan mélyen bennem, hogy a döntő pillanatban nem tudtam felidézni. Csak meglepetést éreztem, és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van. – Sehogy. Maga talált rám. – Én csak a munkám miatt vagyok itt – tiltakoztam. Képtelen voltam felfogni a jelenléte tényét, hogy szinte a semmiből csak úgy felbukkant, méghozzá pont itt. – Évek óta járok ebbe a faluba – tettem hozzá. Már rég feladtam a Peter McConnell utáni kutatást. A világ kávérégióiba – Huatuscóba, Yirgacheffébe, Poasba, Szumátrára – vezető útjaim többek között azt a célt is szolgálták, hogy magam mögött hagyjam múltam eme darabkáját, hogy kitöröljem életem földrajzából. Bár San Franciscót tartottam otthonomnak, az időm jelentős részét máshol töltöttem – olyan emberek között, akik nem beszélték a nyelvemet, olyan tájakon, amelyek egy cseppet sem emlékeztettek a szülővárosomra, olyan helyeken, amelyek nem juttatták eszembe Lilát, Jól éreztem magam a kávécserjék közt barangolva, az idegen klíma permetjében, az ismeretlen föld szagát magamba szívva. Otthon mindig nyugtalan voltam, állandóan hátratekintgettem a

vállam felett, mintha attól félnék, hogy valaki hátulról rám veti magát. Külföldön valamiféle lelki békére leltem. – Tudom – jegyezte meg. – Láttam már régebben is. – Tessék? – Ez egy kis város. Itt kitűnik az emberek közül. Először körülbelül öt éve pillantottam meg. A szabadtéri piacon. Szerettem volna odamenni és megszólítani, de aztán eleredt az eső, és maga elsietett. Nem tudtam, mit tegyek. Felötlött bennem, hogy talán követett idáig, hogy ugyanazt tervezi velem, mint a nővéremmel. Az egész olyan képtelenségnek tűnt, mintha McConnell valami látomás lenne. Mariára néztem – talán hogy megerősítést nyerjek, a férfi tényleg jelen van, vagy abszurd módon valamiféle védelmet reméltem, nem tudom. De Maria csak mosolygott. – Azt mondta, először. Többször is látott? – Igen. – Hány alkalommal? Egy pillanatnyi szünet. – Háromszor. – Maga itt él? – Az elmúlt tizenhét évben igen. Azon kaptam magam, hogy Peter McConnell kezeit és hosszú karjait bámulom, Thorpe szerint ezek a kezek végeztek a nővéremmel, ezek a karok cipelték be az erdőbe, és hagyták ott a földön. – A könyv miatt jöttem Nicaraguába – kezdte. – A feleségem, Margaret, természetesen nem hitte el, amit Thorpe írt, de ez az egész történet így is túl sok volt neki. Nem számított, hogy tudta, nem vagyok gyilkos, amikor mindenki más azt gondolta, hogy az vagyok. De hát az is, szerettem volna hozzátenni, de McConnell folytatta, egyenletes, kérlelhetetlen tempóban, mint akinek fontos mondandója van, és eltökélt szándéka, hogy azt el is mondja. – Margaret és én még egy ideig kitartottunk egymás mellett – folytatta. – Nem magunk miatt – köztünk már rég vége volt mindennek. Csak a fiunk, Thomas kedvéért próbáltunk meg együtt maradni. Ő hároméves volt a könyv megjelenésekor. A nyári szemeszter után felpakoltunk, és elköltöztünk középnyugatra, ahol Margaret szülei éltek. Azt reméltük, sikerül magunk mögött hagyni az egész médiacirkuszt, a gyanúsítgatásokat. Addigra már kétszer kihallgatott a rendőrség, és bár nem volt semmiféle bizonyítékuk, ami alapján vádat emelhettek volna ellenem, mindez nem számított. A legtöbb ember meg volt győződve a bűnösségemről. Még Ohióban sem tudtunk elmenekülni a könyv elől. Úgy tűnt, mintha a város minden egyes lakosa olvasta volna. Tulajdonképpen nem is hibáztatom Margaretet, amiért kitett az életéből. Thomasra is gondolnia kellett – nem akarta, hogy ilyesfajta nagyító alatt nőjön fel, hogy ezzel a stigmával élje le az életét. És persze Lila miatt is. Margaret tudta, hogy soha nem fogom túltenni magam Lilán. McConnell hadarva beszélt, mint azok az emberek, akik nagyon hosszú ideig nem szóltak senkihez. Furcsának találtam, hogy előttem mentegeti a feleségét. Vajon mi köze ennek az egészhez? A felesége, a fia, gondoltam magamban, csupán egy aprócska széljegyzet az igazi történet mellett, amellett, amit a nővéremmel tett. – Volt idő, amikor követtem magát – szólaltam meg. – Miután elolvastam a könyvet, elmentem Stanfordba, és megkerestem az irodáját. Az ajtajára ki voltak írva a fogadóórái. Nem mertem volna egyedül maradni magával, de látnom kellett; szerettem volna egy arcot kapcsolni a névhez. – Az újságban szerepelt a fényképem. – Akkor talán többet, mint egy arcot. Szerettem volna közelről megnézni magamnak. Úgyhogy az egyik hétfőn megvártam az előcsarnokban. Hatalmas kalapot viseltem, meg napszemüveget. Röhejesnek éreztem magam. Be volt zárva az ajtaja. Egy csapat diák várt magára. Lila neve többször is kihallatszott a mormogásukból. Nyilvánvaló volt, hogy nem az órája miatt akartak beszélni magával, inkább úgy tűnt, ők is részesei akarnak lenni a balhénak. Emlékszem, az egyik srác meg akarta kérni, hogy dedikálja Thorpe

könyvét. Iszonyú pipa voltam. Lila meghalt, ezek az alakok meg úgy kezelik magát, mint valami hírességet. Próbáltam ügyelni arra, nehogy megremegjen a hangom – nem akartam elárulni a félelmem. – Néhány óra múlva végre megjelent. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy mennyire más, mint amire számítottam. A kinézetét, a külsejének alapvető vonásait – igen, azokat Thorpe eltalálta. De minden másban – a mozgásában, a beszédstílusában – tévedett. – Hát persze. Végül is soha nem találkozott velem. – Tessék? – Bizony – bólogatott McConnell. – A könyvben azt a benyomást keltette, mintha rengeteg időt töltött volna azzal, hogy kikérdezzen, pedig valójában csak egyszer beszélt velem, telefonon, és akkor is csak öt percet. – Ujjúval megdörzsölte a sapkája sildjét! Az anyag azon a részen már halványlilára fakult. – Miért? Mit várt? – Nem is tudom. Talán, hogy valahogy veszélyesebbnek nézzen ki. Azt hittem, lesz valami, ami...- Itt elhallgattam. Magam is meglepődtem, milyen nyíltan beszélek vele. Tisztán emlékszem, akkoriban azt gondoltam, kell hogy legyen valami nyilvánvaló dolog, talán a tekintetében, talán a tartásában, ami elárulja, hogy gyilkos, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. – Vonattal utazott vissza a városba – folytattam. – Otthagytam a kocsim, és követtem. North Beachre ment, az Enrico étterembe. Leültem egy asztalnál, és figyeltem, ahogy eszik. Többé már nem mentem ki Stanfordba, viszont minden hétfőn betértem az Enricóba. És maga mindig ott volt, és mindig ugyanazt rendelte – spagettit garnélarákkal, marinara szósszal, jeges vizet és végül egy eszpresszót. Mindig egyedül volt és dolgozott: állandóan a jegyzetfüzetébe firkált, mintha a világ megszűnt volna létezni maga körül. Mindig kalapot és napszemüveget viseltem, de gondoltam, egy nap majdcsak felismer. McConnell fészkelődött egy kicsit a székén. A gyertyafényben megnyerőnek tűnt az arca. Megértettem, mit látott benne Lila – az érdekes vonások, az a mély pillantás, a hatalmas pupillák, a széles, őszinte száj. – Igen, felismertem – közölte. – Tényleg? – Természetesen. Lila mutatott pár gyerekkori képet – néhányuk Európában készült kettejükről, egy másikon a tengerparton voltak. És Thorpe könyvében is szerepeltek fényképek. De még ha nem láttam volna egy képet sem, akkor is felismertem volna. – A hangja elhalkult, és tekintete a szememről a számra, majd a nyakamra vándorolt. Mariát keresve kétségbeesetten a konyha felé pillantottam, de nem láttam sehol. – Miért nem szólt? – kérdeztem. – Feltételeztem, hogy egy nap úgyis odalép majd hozzám. Szerettem volna beszélni magával. Mielőtt Lila meghalt, hónapokon keresztül szinte állandóan együtt voltunk. A fiammal töltött időtől eltekintve, ő jelentette a napom fénypontját. Imádtam mesélni neki. De még jobban szerettem hallgatni őt. Aztán elment. És maga annyira hasonlított hozzá... Gyakran eltűnődtem, vajon a hangjuk is hasonlít-e. Szerettem volna hallani a hangját. De maga csak ült a sarokban, és figyelt. – Folyton arra készültem, hogy felelősségre vonom – vallottam be –, de valahogy soha nem tudtam összeszedni a bátorságom. Még ott, az étteremben, annyi ember között sem voltam biztos benne, hogyan reagálna. Aztán egy szép napon eltűnt. A következő időszakban, néhány évig mindenütt McConnellt kerestem, és mivel olyan elszántan kutattam utána, néhány alkalommal látni véltem őt. Az utcán hirtelen megpillantottam egy férfi arcát, és elindultam felé, de szinte rögtön kiderült, hogy tévedtem. Megesett, hogy egy múzeumban felfigyeltem egy mozdulatra – egy félrebillentett fejre vagy egy bizonyos gesztusra, de mire az illető mellé sodródtam, csalódottan konstatáltam, mégsem ő az. A Lila halálát követő furcsa, zavaros, szexbe és alkoholba fojtott év után a húszas éveim nagy részét rövid, futó kalandok sorozata töltötte ki – valójában soha nem voltam hajlandó igazán elkötelezni magam. Akkoriban azzal hitegettem magam, hogy túlságosan elfoglal a munkám, de később rájöttem, hogy az igazi

problémát Peter McConnell jelentette. Egyfajta személyes mítoszt építettem köré. Oly elképzelhetetlen fájdalmat okozott a családomnak, hogy senki sem tudott kiváltani belőlem olyan mély érzelmet, mint ő. Gyűlöltem – és amikor a gyűlölet elég mélyre hatol, nincs olyan érzelem, amely versenyre kelhetne vele. Ahhoz, hogy a szerelem gyökeret verhessen az ember szívében és elméjében, kell hogy legyen egy kis hely számára. Engem annyira felemésztett az iránta érzett düh, hogy semmi másnak nem maradt hely. – Miért tette? – kérdeztem csendesen. Ez volt a kérdés, amely szinte az életem felét kitöltötte. Már rég feladtam a reményt, hogy valaha is választ kapok rá. Akkor, abban a pillanatban, eszembe sem jutott, hogy higgyek az ártatlanságában. Túl sokáig hittem a bűnösségében ahhoz, hogy ezt a meggyőződésemet most ilyen egyszerűen feladjam. Vártam. McConnell csak ült, hol a kezére, hol rám meredt. Maria előbukkant a konyhából, egy rovarokkal teli befőttesüveggel a kezében. Az ablakpárkányhoz lépett, ahol a cserepes vénusz-légycsapók ültek, kinyitotta az üveget, és gyengéden megrázta a növények fölött. Végül McConnell megszólalt: – Nem én tettem. Éppen ezt próbálom elmagyarázni.

NYOLCADIK FEJEZET Diriomóról azt suttogják, hogy állandóan furcsa dolgok történnek itt – táncoló szellemek a templom udvarán, maguktól meggyulladó gyertyák, ismeretlen helyről szálló muzsika az elhagyatott utcákon –, de aznap estig én ebből semmit sem tapasztaltam. – Nem tagadom, én voltam a legvalószínűbb gyanúsított – ismerte el McConnell a szemembe nézve. – De ez még nem tesz bűnössé. – Szeme se rebbent, állta a tekintetemet. – Viszonya volt a nővéremmel. – Igen, ezt a rendőrségnek is bevallottam. – De csak miután tudomást szereztek róla. Miután megjelent a könyv. Az elején semmit sem árult el nekik. – Margaret kérésére határoztam úgy, hogy nem mondok semmit. Nagyon dühös volt a viszonyunk miatt, de még jobban meg volt rémülve attól, mi történne, ha véletlenül rám terelődne a gyanú, így visszatekintve természetesen már nyilvánvaló, milyen ostoba döntés volt a részemről. De az akkori körülmények között úgy éreztem, nincs jogom bármit is megtagadni tőle. – Aznap este, amikor Lila eltűnt, maga vele vacsorázott – mondtam. – A könyv megjelenése után jelentkezett egy alkalmazott, azt állította, hogy látta Lilát a Sam’s Grillben magával. – Nem tagadom. – Együtt hagyták el az éttermet. – Igen, így volt. – És maga este tízkor elkísérte a Muni megállóhoz, legalábbis a rendőrségnek ezt mondta. Bólintott. – Vagyis maga látta utoljára. És az alkalmazott szerint a nővérem feldúltnak tűnt, amikor elhagyta az éttermet. Aznap reggel, mielőtt elment otthonról, sírt. McConnell ismét bólintott. – Nos, akkor? – vontam kérdőre, és éreztem, ahogy a régi düh ismét fortyogni kezd bennem. – Minden nagyszerűen ment az életében. A Columbián tartott előadása nagy érdeklődést keltett. Szinte biztosra lehetett venni, hogy ő kapja meg a stanfordi Hilbert-díjat. Mindenki tudta, hogy felfelé ível a karrierje. A zaklatottságának csakis maga lehetett az oka. – Emlékszik még rá, mi volt Thorpe szerint az indítékom? – kérdezte McConnell. – Azt állította, hogy maga aznap este az étteremben szakított Lilával, és a nővérem megfenyegette, hogy kitálal mindent a feleségének. McConnell szótlanul bámult rám, – Mi az? – értetlenkedtem. – Maga szerint ez a tett jellemző lett volna Lilára? Igaza volt. Bár nem állt szándékomban bevallani neki, de Thorpe ezen érvelése soha nem hagyott nyugodni. Egész egyszerűen nem vallott Lilára. Soha nem árulta volna el McConnell feleségének, és soha nem is fenyegetőzött volna ilyesmivel. Az évek során megpróbáltam elhessegetni ezt a kényelmetlen érzést azzal, hogy talán nem ismertem olyan jól a nővéremet, mint gondoltam. – Valóban szakított vele ? – Ellenkezőleg. Néhány nappal korábban mindent bevallottam a feleségemnek. Maria felbukkant a konyhából, és a falon lévő órára mutatott. Hajnali kettőre járt. – Cerrado – jelentette ki. – Csak néhány perc! – könyörögtem. Még nem álltam készen arra, hogy befejezzem a beszélgetést. Annyi mindent szerettem volna még kérdezni. – Cerrado – ismételte meg ellentmondást nem tűrően, és a kezével jelezte, hogy itt az ideje lefeküdni. – Por favor! – próbálkoztam, de hiába. Ahogy McConnell és én felálltunk, Maria mosolyogva rám

kacsintott. Bizonyára azt hitte, szívességet tesz nekem azzal, hogy kiküld az éjszakába ezzel a jóképű amerikaival. Néhány pillanattal később ott álltam McConnell-lel a kávézó előtti földúton. Újra feltette a baseballsapkáját, és mélyen a szemébe húzta, amitől fiatalabbnak tűnt. Hét évvel volt idősebb Lilánál, vagyis most úgy ötven körül járhatott. A könyv, amit a kávézóban olvasott, kikandikált a hóna alól. Még amikor az induláshoz készülődtünk, sikerült egy pillantást vetnem a címére – Faraday: A gyertya természetrajza. A falu csendes volt és kihalt. A fehér épületek csak úgy ragyogtak a holdfényben. – Nem kéne ilyen későn egyedül mászkálnia – jegyezte meg. – Visszakísérem a szállodához. Ha nem lettem volna annyira megrémülve, valószínűleg elnevettem volna magam a helyzet abszurditásán. – Ezt nem mondhatja komolyan – szólaltam meg, és visszapillantottam a kávézó zárt ajtajára. – Egyébként meg gyakran járkálok ilyenkor egyedül. – Pedig nem ajánlatos. Benyúltam a táskámba, és az ujjaimmal megkerestem a mintázótőrömet. Ez a kávészakma egyik alapeszköze, egy hosszú, kivájt testű fémszerszám, az egyik végén éles heggyel, a másikon egy kis hengerrel, amely fogantyúban végződik. Ha az ember véletlenszerű mintát akar venni, a hegyes végét beleszúrja a zsákba, a babszemek pedig végigcsúsznak a száron, egyenesen bele a hengerbe. Óvatosan kihúztam a tőrt a bőr tartójából. A kezem remegett, a szívverésem felgyorsult. Oly sok évet töltöttem abban a tudatban, hogy McConnell egy szörnyeteg, aki mindenféle aljasságra képes. Ugyanakkor a hosszú évek során végig ott lobogott bennem a vágy, hogy bárcsak alkalmam nyílna szembesítenem a tettével, hogy kideríthessem az igazságot – bármilyen fájdalmas legyen is az. Nem akartam életem végéig kétségek közt vergődni, hogyan végződött Lila élete. Abban a pillanatban azonban csak egyet akartam: folytatni a beszélgetést, hogy végül McConnell mindent kitálaljon. A vágy, hogy kiderítsem, mi történt a nővéremmel, erősebbnek bizonyult a félelmemnél. Lépteink nyomában porfelhő emelkedett, ahogy végigsétáltunk a szűk sikátoron a főutca felé. Valahányszor egy kicsit is közelebb került hozzám, gyorsan elhúzódtam. – Ha igaz, hogy nem szakított vele, akkor Lila miért volt annyira feldúlt? – Ismerte Lilát. Az egész kapcsolatunk alatt gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Nem akarta, hogy elmondjam Margaretnek, nem akart felelős lenni a házasságunk tönkretételéért. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem az ő hibája, hanem az enyém, és a házasságom már jóval azelőtt véget ért, hogy találkoztam volna vele. Elérkeztünk az útkereszteződéshez, ahol egy aprócska fehér templom állt őrségben. Az útszéli oltárról egy életnagyságú Szűz Mária nézett ránk a törött üvegszemével. A templomkerti temető sírjai óriási fehér szappandarabkáknak tűntek a holdfényben. McConnell hirtelen megragadta a könyököm, és maga felé húzott. Kirántottam magam a szorításából, és hátraléptem. A táskámból előhúztam a mintázótőrt, és magam elé tartottam. Már azon tűnődtem, vajon meghallja-e bárki is, ha sikítok, de akkor McConnell a cipője orrától néhány centire heverő hosszú kígyóra mutatott. – Lándzsakígyó – jegyezte meg csendesen, és felém nyújtotta a kezét. – Adja ide! Nem maradt más választásom, meg kellett bíznom benne. Átnyújtottam a tőrömet. Jobb kezével megmarkolta a fogantyúját, és az éles végével egyetlen gyors, határozott mozdulattal lesújtott a kígyó testére, lenyisszantva a fejét. A hosszú, zöld test tekergőzni és remegni kezdett, majd egy pillanattal később mozdulatlanná dermedt. A sárga szája kitátva meredt felénk. McConnellt láthatóan megrázta az eset, de azután megtörölte a tőrt a nadrágjában, és visszaadta nekem. – A marása belső vérzést okoz, amibe gyorsan belehal az ember. – Sajnálom, én...

– Nincs semmi baj. – Átlépett a döglött kígyó felett, és visszanézett rám. – Ha akarja, itt visszafordulok. Innen talán már nem lesz gond. Néhány pillanatig haboztam, aztán követtem. Még egy utolsó pillantást vetettem a kígyóra, aztán McConnellre néztem. Lassan elindultunk. A szívem majd kiugrott a helyéről. – Miért pont Lila? – faggattam. – Tudhatta, milyen tapasztalatlan a nővérem. Ha már mindenáron meg akarta csalni a feleségét, miért nem választott valaki mást? – Egyáltalán nem erről volt szó. Margarettel egész kellemes kis életet alakítottunk ki magunknak, és a fiam a világot jelentette a számomra. De a feleségem nem értette meg a munkám, számára a matematika semmit sem jelentett. Neki csak az számított, hogy egyre feljebb kerüljek a ranglétrán. Amikor megismertem, ezt még vonzónak is találtam. Őt a művészetek érdekelték, és a tánc, olyan dolgok, amiket én soha nem értettem. Tökéletesen kiegészítettük egymást, és azt hittem, ő az a fajta nő, aki majd gondját viseli az otthonunknak, és boldog életet biztosít a gyermekeinknek, míg én a munkámra koncentrálok. De aztán találkoztam a nővéreddel, és rádöbbentem, hogy ennél többre vágyom. – Hogyan ismerkedtek össze? – tudakoltam. Oly sok évvel ezelőtt már megpróbáltam Lilából kiszedni ezt az információt. Én mindig részletesen beszámoltam neki minden egyes fiúmról. Úgy tűnt, örömét lelte a kalandjaimban, és többször is kijelentette, hogy ő így, rajtam keresztül éli ki magát. Úgyhogy rendesen meg voltam bántódva, amikor végre felbukkant valaki az életében, és ő semmit nem volt hajlandó elárulni róla. – A doktorátusi programom negyedik évében jártam – mesélte McConnell. – Imádtam apa lenni, de a szülői lét megkövetelte az áldozatát; a disszertációm sokkal lassabban haladt, mint ahogyan terveztem, és egy ideig egy olyan tanulmány társszerzőjeként dolgoztam, ami sehova sem vezetett. A csendes éjszakában McConnell mély hangja bársonyosan megnyugtatónak hangzott. Elképzeltem, ahogy Lila ott ül mellette az egyik privát boxban a Sam's Grillben, életének utolsó estéjén. Vajon McConnell hangja volt az utolsó, amit hallott, vagy volt valaki más, akit soha még csak elképzelni sem engedtem magamnak – egy taxisofőr, egy ismeretlen az utcán? Thorpe könyvének egyik adata szinte beleégett a memóriámba: 23 370. Ennyi ember esett gyilkosság áldozatául Amerikában 1989-ben, Lila halálának évében. Az áldozatok csupán 13,5 százaléka nem ismeri a támadóját – írta Thorpe. A gyilkosságok ritkán véletlenszerűek. Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy a szóválasztása elég pontatlan. A 13,5 százalék egyáltalán nem ritka. 23 370-nek a tizenhárom és fél százaléka valójában még mindig nagyon magas szám. Nem emlékszem pontosan, hogy szólt az a bekezdés, de egy dolog nagyon is megragadt az emlékezetemben: Thorpe azzal vádolta Lilát, hogy tragikusan rossz emberismerő volt. Feldühödtem a szavak ilyen szintű kiforgatásán, mintha Lila valamiképpen felelős lett volna a saját haláláért, mintha csupán a véletlen erőszakos cselekmények áldozatai lennének igazán ártatlanok. – Aztán megjelent Lila – folytatta McConnell. – Soha nem felejtem el azt a napot, amikor besétált a Stanford Matematikai Szakfolyóirat irodájába. Narancssárga ruhát viselt, hozzá lila edzőcipőt, és a haja kócos volt, mintha csak akkor kelt volna ki az ágyból. – Emlékszem arra a ruhára – és magam is meglepődtem azon, hogy cinkosan a saját emlékemet az övéhez fűzöm. – Saját kezűleg készítette. Minden ruháját ő varrta, méghozzá szabásminta nélkül. Csak levette a méreteit, felvázolta a ruhát egy lapra, és menet közben készítette el a számításokat. – Az az öltözék kifejezetten meghökkentő volt. – Egyenesen előrenéztem, de így is észrevettem McConnell hangjában az aprócska változást, és éreztem, hogy mosolyog. Fura érzés volt, hogy a mellettem sétáló férfi intim viszonyban állt a nővéremmel, sőt, a nővérem szerelmes volt belé. Tagadhatatlanul volt valami delejes kisugárzása – valami a hangszínében, az egyenes, határozott tekintetében. Félreérthetetlenül érzéki kisugárzással bírt, ami korábban, amikor az Enricóban kémkedtem utána, elkerülte a figyelmem. – Gyönyörűen nézett ki – folytatta. – A szerkesztő, egy idősebb, köpcös, Bruce nevű fazon megkérdezte

tőle, miben segíthet. Nyilván azt hitte, hogy a nővéred véletlenül tévedt be az irodába. Lila erre a kezébe nyomott egy dossziét. Egy speciális függvények numerikus kiértékeléséről szóló tanulmányt. Szerette volna beajánlani a laphoz. – Bruce olyan tekintettel meredt rá, mintha Lilának elment volna az esze. Tudniillik a folyóiratban csakis nagy tiszteletnek örvendő matematikusok publikáltak. Erre besétál a szerkesztőségbe egy ilyen zilált külsejű, mégis gyönyörű fiatal lány, totál magabiztosan, és megkér minket, hogy közöljük le az értekezését. Hallatlan! Ott helyben belezúgtam. Hazavittem magammal a tanulmányát és elolvastam. Teljesen lenyűgözött. Még aznap este felhívtam, és megkértem, hogy másnap ebédeljen velem. Egy újabb kereszteződéshez értünk. McConnell, anélkül, hogy rám pillantott volna, jobbra indult, a pensiónom felé vezető úton. – Mit csináljak, ha egyenesen a hotelemig vezet? – kérdeztem magamtól. Az talán kijózanítana? Egy perccel később megérkeztünk a kicsi, sárga épület elé, amelyet hatalmas, összecsavarodott, göcsörtös törzsű fák szegélyeztek. Az ágakról villódzó, fehér karácsonyi égők lógtak, amelyeket egy vastag, narancssárga színű hosszabbító kapcsolt össze a szállodával. – Itt is vagyunk – jelentette ki. Megint csak hátrahőköltem. – Honnan...? – Ez egy kis város. Még mindig nem álltam készen arra, hogy elköszönjek tőle. Annyi mindent szerettem volna még megtudni. Eszembe jutott valami, amit bizalmasan közöltem Thorpe-pal, és amit persze idézett a könyvében: „Remélem, nem olyasvalaki volt, akit ismert és akiben megbízott.” Most, ennyi évvel később, McConnell egy olyan verzióval állt elő, amelyben Lila gyilkosa nem a szeretője volt. Bármi is legyen az igazság, muszáj kiderítenem. Egy meleg vízcsepp hullott a kezemre, aztán még egy. McConnell felpillantott az égre. – Beszélhetnénk holnap ismét? – kérdeztem. Cipője orrával a földet rugdosta. – Nem fog újra látni. Csak azért akartam találkozni magával, hogy elmondhassam mindezt. Olyan rég történt már. Nem tudom, mit gondol a történtekről, rólam vagy arról a szörnyű könyvről. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán néhanapján eszébe jut-e mindez. De számomra fontos volt, hogy elmondhassam, Ellie – nem én tettem. Soha nem lettem volná képes ilyesmire. Szerettem a nővérét. Jobban, mint azt el tudná – vagy akár ő el tudta volna – képzelni. Számomra ma már alig számít, mit gondolnak az emberek. De a maga véleménye igenis érdekel, mert Lila állandóan magáról beszélt. Maga volt az, aki a világon a legközelebb állt hozzá. Ebben tévedett. Nagyon szerettem a nővéremet, de a kapcsolatunk közel sem volt olyan szoros, mint azt szerettem volna. Lila semmit sem mesélt nekem McConnellről. Még azon az utolsó reggelen sem volt hajlandó elárulni, miért sírt. Gyanítottam, hogy egyedül ez a férfi volt az, akinek őszintén kitárta a szívét, aki előtt nem voltak titkai. Az eső komolyan nekieredt, vadul csapkodta a faleveleket, és apró mélyedéseket vájt a földútba. Hirtelen ötlettől vezérelve megkértem: – Maradjon még! – Beléptem a hotel vászonernyője alá; McConnell követett. – Behív? – Igen. José, a pensión tulajdonosa, éjfélkor mindig kulcsra zárta az ajtót. Hozzászokott már a késő esti flangálásaimhoz, és adott egy kulcsot, hogy ilyenkor éjszaka be tudjak jutni. Csaptam némi felesleges zajt, csak hogy tudassam vele az érkezésem. Átvágtunk a szálló kihalt előcsarnokán. A recepciós pult mögötti falmélyedésben egy kis Szűz Mária-szentély foglalt helyet. Az elé helyezett gyertyák már mind csonkig égtek. McConnell mögöttem lépdelt, hosszú árnyéka megelőzött a szűk lépcsősoron. Kicsit felemeltem a hangom, ahogy elhaladtunk Jósé szobája előtt. Ha bármi történne velem, azt akartam, hogy tudják, nem voltam egyedül aznap éjjel. Hallottam, ahogy a szobában megcsikordulnak az ágyrugók, valaki az ajtó felé csoszog, majd a kémlelőnyílást takaró kis fedél félretolódik.

A folyosó végén becsúsztattam a kulcsom a zárba, kinyitottam az ajtót, és hagytam, hogy McConnell belépjen mögöttem a szobámba. A mennyezeten nem volt csillárba szobát csak egy ósdi lámpaernyővel fedett asztali lámpa fakósárga fénye világította meg.

KILENCEDIK FEJEZET A szobám egyszerűen volt berendezve, csupán egy ágy, egy kemény támlás szék, egy szekrény és egy picike asztal állt benne. Egy szűk ajtó vezetett a csöppnyi fürdőszobába. Forróság honolt odabenn. Bekapcsoltam a mennyezeti ventilátort, ami halk kattogással és surrogással életre kelt. – Van egy kis rumom – szólaltam meg. – Kér? – Csak egy egészen keveset. Köszönöm. Elővettem az üveget meg két poharat, és töltöttem egy keveset mindkettőnknek. A táskám még mindig a vállamon lógott, a mintázótőr könnyen elérhető közelségben. – Foglaljon helyet – intettem a szék felé. A bútorok egészen aprócskák voltak, és amikor McConnell leült, a térdei nevetségesen magasra ugrottak. A kalapját és a könyvét maga mellé fektette a padlóra. Én az ágy szélére kuporodtam, átellenben vele, a táskámat pedig magam mellé raktam. Behunyt szemmel kortyolt egyet az italból. – Nagyon finom. Anyám folyton az ügyvédi praxisa során szerzett tapasztalataival traktált. Az egyik dolog, amire gyakorta felhívta a figyelmemet: ha valakiből ki akarsz húzni valami fontosat, először meg kell nyerned a bizalmát. Ezt a legkönnyebben úgy érheted el, ha elsőként önként elárulsz valami személyes dolgot magadról – Ajándékba kaptam – meséltem. – Egy helyi kávétermelőtől. Miatta vagyok most itt. Holnap lesz a kóstolás, másnap már repülök is vissza San Franciscóba. Mindig itt szállok meg, amikor meglátogatom a farmot, és érkezéskor mindig vár rám egy üveg rum. – Belekortyoltam az italomba, és éreztem, ahogy a melegség végigszalad a torkomon. – A matematikus olyan gépezet, amely a kávét tételekké alakítja – jegyezte meg McConnell. Észrevéve érteden tekintetemet, még hozzáfűzte: – Ezt Erdős Pál mondta. Van benne némi igazság. Én kilenc-tíz csésze feketét is magamba döntök naponta. – A könyv – pillantottam a földön fekvő kis kötetre. – A gyertya természetrajza. Miről szól? – Az 1860-as, londoni Royal Institutionben tartott, karácsonyi előadás-sorozat anyaga. Faraday azt írja, „aligha találunk kényelmesebb módot a természet műhelyébe való betekintésre, mint a gyertya fizikai jelenségeinek vizsgálatát” . Az előadások iskolás gyerekek számára készültek, de ennél jóval mélyrehatóbbak. Egy jó értekezést ugyanaz jellemez, mint egy matematikai bizonyítást: elegáns érvelés, univerzális igazság. – Még egyet kortyolt a rumból. – Maga sokat olvas? – érdeklődtem. – Azzal is telik az idő. Mint ahogy azt már valószínűleg észrevette, ez a város nem a világ legmozgalmasabb helye. – Mintha azt kezdte volna mesélni, mit is keres itt Diriomóban. – Miután a feleségem kitette a szűrömet, nem tudtam, mihez kezdjek magammal. San Franciscóba nem mehettem vissza, ott már bűnösnek nyilvánítottak – két lábon járó páriának számítottam. Stanfordba nem volt erőm visszatérni. Néhány hónapig Ohióban bolyongtam, szobafestőként dolgoztam. Arra számítottam, hogy ha azon a környéken maradok, talán hébe-hóba találkozhatok a fiammal. Csakhogy Margaret meggyőzte a bírót, hogy kizárólagos felügyeletet ítéljen neki a fiunk felett. Én még csak láthatási jogot sem kaptam. Persze mindennek a könyv volt az oka. Padlóra kerültem. Először Lilát vesztettem el, aztán a fiamat. A munkám elakadt, a karrieremnek lőttek. Akkoriban úgy éreztem, nincs értelme tovább folytatnom az életem. – Mégis tovább folytatta. Miért? – Hallott már Alan Turingról? – Rémlik valami. – 1950-ben ő tervezte meg a Turing-tesztet, hogy megállapítsa, képes-e egy gépezet intelligens döntéseket hozni. A bíráló ember egyidejűleg folytat természetes beszélgetést két tesztalannyal – egy géppel és egy másik emberi lénnyel. {2}

Bizonyára észrevette a zavarodott kifejezést az arcomon, mert elmosolyodott. – Elnézést kérek. Ezért nem lennék jó tanár. Beszéd közben ide-oda ugrálok, de közben elfelejtem megjelölni a szükséges összekötő pontokat a beszélgetőpartnerem számára. Amikor Lilával társalogtam, és hirtelen más tárgyra tértem, mindig az volt az érzésem, követni tudja a gondolatmenetem. Soha nem kellett leírnom egy-egy bizonyítás lépéseit; képes volt arra, hogy egyedül is összekösse a pontokat, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. És tessék, most megint ezt csinálom. Öntöttem neki még egy pohárkával. Habozás nélkül felhajtotta. – Turing egy cianiddal mérgezett almába harapva követett el öngyilkosságot – folytatta McConnell – néhány nappal a negyvenkettedik születésnapja előtt. Azért dobta el az életét, mert a brit kormány perbe fogta homoszexualitás vádjával. És ami elvezet ahhoz a ponthoz, ahová ki akartam lyukadni: soha nem hittem, hogy az öngyilkosság egy megfontolandó megoldás lehet, kivéve a legextrémebb eseteket – mint például amikor valakit épp foglyul ejt az ellenség, vagy szörnyű fájdalmakkal járó halálos betegségben szenved. Bár akkor úgy éreztem, nincs semmi értelme az életemnek, az elhajítását mégsem tartottam tudományosan megalapozott opciónak. Az igaz, hogy Lila örökre elment, de még mindig megmarad az esélye annak, hogy újra Thomasszal lehessek, vagy a szakmai közösségtől való eltávolodásom ellenére előálljak valami lényeges matematikai felfedezéssel. A folyosóról, közvetlenül az ajtóm elől, valami zaj hallatszott. McConnell is felfigyelt rá. Egy pillanatra elhallgatott, és mindketten az ajtó felé néztünk. – José az – nyugtattam meg. – Valószínűleg csak meg akart bizonyosodni róla, hogy minden rendben van. Ahogy a léptek elhalkultak, ráébredtem, hogy egy kicsit megnyugodtam. De azért valahol még ott motoszkált bennem a gondolat – Mi van, ha ez is hozzátartozik a tehetségéhez, a varázsához? Lehet, hogy Lila ugyanilyen nyugodt volt néhány órával a halála előtt. – A feleségem már vagy hét hónapja elválasztotta tőlem a fiam, amikor a stanfordi tanácsadóm szóba hozta a nicaraguai házikóját – folytatta McConnell. – Pár évvel korábban jutott a birtokába, de alig néhányszor használta. Nekem amúgy sem volt hova mennem, úgyhogy nem veszíthettem semmit. Ideutaztam, és azonnal megkedveltem a helyet. Itt úgy tűnt, az ember újrakezdheti az életét. Azóta itt ragadtam. – Mi a helyzet a munkájával? – Egy San Marcos-i céghez szerződtem – különböző számításokat végzek nekik, például hidak teherbíró képességével kapcsolatban. Papíron, ceruzával. Nagyon megnyugtató módszer. El sem tudja képzelni, milyen sok időt vesz igénybe egyetlen hosszú kalkuláció. Napok, éjszakák telnek el anélkül, hogy elhagynám a házat – bár talán túlzás háznak nevezni azt a kis vityillót. Lila halálával annyi minden kiveszett az életemből, hogy már azt hittem, soha nem találok semmit, ami egy kicsit is feldobna vagy kárpótolhatna a veszteségeimért, és ez így is van. De az elmúlt években megpróbáltam úgy tekinteni Nicaraguára, mint egy ajándékra. Mielőtt idejöttem volna, szinte kizárólag számítógépeken végeztem a munkám. Nélkülük egyfajta rokonságot érzek Ramanujannal, Gausszal, sőt Arkhimédésszel is. Természetesen nem akarom magam hozzájuk hasonlítani, ezzel csak azt akarom kifejezni, hogy van valami tiszta szépség abban, ahogy az ember csupán a legegyszerűbb eszközök – a saját intellektusa, egy üres papír és egy ceruza – segítségével közelít a matematikához. Vetett egy pillantást a rumosüveg felé, úgyhogy töltöttem neki még egyet. Néhány pillanatig a pohárba meredt, és lassan meglötyögtette. A barna folyadék örvényleni kezdett. A keze mozdulata kiszámított volt és finom, a lámpa gyér, sárga fényében a rum kavargása hipnotikusnak tűnt. Végig McConnell volt a legnyilvánvalóbb választás, a legvalószínűbbnek tűnő elkövető, ám most már kezdtem kételkedni abban, hogy képes lett volna lesújtani egy kővel Lila fejére, ahogy azt Thorpe feltételezte. A nővérem fején lévő seb túlságosan nagy volt, a tett elkövetésének módja, majd a holttest elhelyezése – a hajára száradt vér, a

testét csak félig takarták el a levelek – túlságosan rendetlen ahhoz, hogy egy ilyen nyilvánvalóan precíz férfi műve legyen. Úgy véltem, hogy McConnell még a legextrémebb körülmények között is elvarrná az összes szálat. Először is, a hiányzó gombok – ha ő lett volna a tettes, csak nem hagyja tárva-nyitva a nővérem blúzát. És még valami: Lila filléres topáz nyaklánca, amelyet tőlem kapott ajándékba, eltűnt, de az opálgyűrű, amellyel bizonyára McConnell lepte meg, ott volt az ujján, amikor rátaláltak. Ha ő tette, miért vitte el a nyakláncot, és miért hagyta ott a gyűrűt? Ez a részlet, akárcsak Thorpe elmélete, miszerint Lila azzal fenyegetőzött, hogy kitálal McConnell feleségének, soha nem hagyott nyugodni. De Thorpe narratívája olyan erőteljesnek és olyan széles körben elfogadott igazságnak bizonyult, hogy figyelmen kívül hagytam a saját balsejtelmeimet. – A vicces az – szólalt meg McConnell –, hogy ha részletesen leírják nekem a hidat, amit fel akarnak húzni – hová szeretnék építeni, miféle anyagokat használnak fel hozzá, milyen mély a folyó alatta – pontosan, a legutolsó tizedes jegyig meg tudom mondani, mennyi súlyt fog elbírni. A saját életemben azonban soha nem tudtam ugyanezt a szigorú pontosságot alkalmazni. Képtelen voltam felbecsülni, mennyit visel el Margaret, mielőtt elszakítaná tőlem a fiam. Arra alapoztam mindent, hogy fenn akarja tartani – ha nem is a szerelmünket, de legalábbis azt a fajta életstílust. Azt hittem, bármit elnézne ennek érdekében. Ahogy hallgattam, próbáltam felfedezni a hangjában valami hamis mellékzöngét; figyeltem, mikor rándul meg az arca vagy a keze, mikor tesz valami öntudatlan mozdulatot, ami elárulná, hogy hazudik. Ráébredtem, hogy lényemnek egy része szeretné elhinni mindazt, amit mond. Ha Lila tényleg szerette – és most már megértettem, miért érezhetett szerelmet iránta, mert felismertem a vonzerejét akkor nem akartam, hogy ő legyen az, aki elvette az életét. Vajon a falu mágikus természete tette ezt velem? Soha nem voltam babonás, de kezdtem úgy érezni, mintha valami furcsa varázslat hatása alatt állnék. – Kétszer is elolvastam Thorpe könyvét – mondtam. – Az utolsó szóig. – Valóban? – McConnell zavarba ejtő figyelemmel bámult rám. – Akkor tudja, hogy Thorpe nem bizonyított semmit. Az ellenem felállított vádjai csupán feltevések voltak. Egyetlenegy kézzelfogható bizonyítékot sem talált, ami kapcsolatba hozott volna engem a bűnténnyel. Nem volt egyetlen szemtanú sem. Amikor elolvastam, iszonyúan bedühödtem. Csak arra tudtam gondolni, Lila milyen felháborítónak találta volna – a pontatlanságot, a logikai bukfenceket, amelyeket egyetlen mondattal félresöpört. – Maga volt a legvalószínűbb gyanúsított. – Fura dolog a valószínűség – jegyezte meg McConnell. – Evolúciós szempontból nézve egyfajta valószínűség-számítási ösztönnek eleve be kellene lennie építve az agyunkba, a veszélyek elkerülése végett, de a valóságban az emberek többsége borzasztóan alkalmatlan ennek a kiszámítására. Vegyük példának okáért a mi találkozásunkat. Első pillantásra teljességgel valószínűtlennek tűnik, ám ha jobban belegondolunk – maga rengeteget utazik, én száműzetésben élek, és Diriomo valójában nem is egy annyira eldugott falu. Általában véve az emberek szeretnék azt hinni, hogy a világ egy biztonságos hely. A véletlenszerű erőszakos cselekedetek félelemmel töltik el őket. Tehát amikor valaki gyilkosság áldozatául esik, az emberek legelső ösztönös gondolata az, hogy olyasvalakit vádoljanak, aki közel állt az áldozathoz, annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel mindnyájan rendszeresen kerülünk kapcsolatba veszélyes egyénekkel. – És mi a helyzet azzal a matematikai problémával? – tudakoltam. – A Goldbach-sejtéssel. Thorpe ugye azzal állt elő, hogy maga és Lila kezdett közel kerülni a megoldáshoz, és maga nem akart osztozni a dicsőségen* – Közel a bizonyításhoz – javított ki. – De ez nevetséges. A megoldásnak még csak a nyomára sem jutottunk. Thorpe-nak gőze sem volt róla, miket beszél. Bár én nem adtam fel. Miután ideköltöztem, a szabadidőm nagy részét a bizonyításnak szenteltem. Megnyugtató hatással van rám, és így gyorsabban telik az idő is. De beismerem, ami még ennél is fontosabb, a Goldbach-sejtés Lilára emlékeztet. Megállapodást kötöttünk, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítjuk. A halála után szörnyű bűntudatot éreztem. Bármi is

történt vele, nem voltam mellette. El kellett volna vinnem aznap este vacsora után. De nem tettem, mert sokáig elbeszélgettünk, és nekem haza kellett sietnem a fiamhoz. Addig nem volt hajlandó elaludni, míg én be nem takargattam. Úgyhogy csak a buszmegállóig kísértem. Életem hátralevő részének minden egyes napját azzal a tudattal kell leélnem, hogy cserbenhagytam. Az eső komolyan rázendített, és keményen csapdosta a kinti fák leveleit. Mindent betöltött a föld és a zöld növények illata. Mivel a szobában nem volt légkondi, korábban nyitva hagytam az ablakot. A szúnyogháló felfogta az eső nagy részét, de néhány csepp így is a padlón kötött ki. McConnell előrehajolt. A széke vele mozdult, és a térde az enyémet súrolta. Ösztönösen a táskámba nyúltam, a mintázótőrért. Pillantása követte a kezem mozdulatát. Fájdalmas arckifejezéssel meredt rám. – Ne féljen tőlem – kérte. – Nincs oka félelemre. Nagyon szerettem a nővérét, Ellie. Soha, de soha nem tettem volna semmi olyasmit, amivel fájdalmat okozhattam volna neki. Szerettem volna hinni neki. Lila kedvéért szerettem volna, hogy az igazat mondja. Felállt, és indulni készült. Az arcán vereség tükröződött. Bizonyára úgy érezte, soha nem fog meggyőzni. – Várjon – szóltam. – Lenne még egy kérdésem. – Hm? – A fia, Thomas. – Idén lesz huszonhárom éves. Néhány hónappal azután, hogy Nicaraguába költöztem, felhívtam Margaret szüleit. Az apósom közölte velem, hogy Margaret újra férjhez ment, és másik államba költözött. Nem árulta el az új családnevét, sem a címét. A születésnapi és karácsonyi képeslapokat az apósomék címére küldtem, egészen három évvel ezelőttig, amikor „címzett ismeretlen” bélyegzővel visszajöttek. – Gondolt rá, hogy felkutassa? – kérdeztem. – Minden áldott nap. De azt hiszem, ha meg akart volna keresni, már megtehette volna. Magához vette a könyvét és a sapkáját. – Későre jár. Kedves, hogy meghallgatott. – Várjon – szólaltam meg ismét, de nem jutott eszembe semmi, amivel visszatarthattam volna. Ráeszméltem, hogy szerettem volna még többet hallani a nővéremről, szerettem volna végigsétálni az emlékek ösvényén ezzel a férfival, aki teljesen más oldaláról ismerte őt. Milyen gyorsan, csupán egyetlen nap leforgása alatt, az elképzelhetetlen valósággá vált. Elindult az ajtó felé, kezét a kilincsgombra tette, de aztán úgy tűnt, hirtelen még eszébe jutott valami. Leengedte a kezét, és felém fordult. – Mesélt magának Lila valaha Maria Agnesiről? – Igen, és a többiekről is – Sophie Germainról, Olive Hazlettről, Charlotte Angas Scottról, Hüpathiáról. – Akkor talán emlékszik még arra, hogyan oldotta meg Agnesi a problémákat? Megráztam a fejem. – Az életrajzírók szerint Agnesi alvajáró volt. Néha, miután egész nap egy megoldhatatlannak tűnő problémán rágódott, kudarcot vallva ágyba bújt. A legenda szerint reggel, amikor felébredt, a megoldást ott találta az íróasztalán. Én mindig csak kedves mítosznak tartottam az egészet. Véleményem szerint egyszerűen arról volt szó, hogy másnap egy új napra ébredt, és képes volt teljesen új szemszögből látni a dolgokat. Kinyitotta az ajtót, és beleveszett a folyosó félhomályába. Néhány percig mozdulatlanul álltam. Lényem egy része úgy érezte, mintha az egész este csupán a képzeletem játéka lett volna. Végül odaléptem az ablakhoz, és félrehúztam a függönyt. A távolban még ki tudtam venni a sötét sziluettjét, ahogy a zuhogó esőben lassan végigsétált az utcán.

TIZEDIK FEJEZET Aznap éjjel, miután McConnell távozott, eszembe jutott a Lilával folytatott egyik beszélgetésem. Néhány héttel a halála előtt, amikor felpróbálta azt a testhezálló kék ruhát, beszámolt a Goldbach-sejtés bizonyításával kapcsolatos terveiről. Minden kettőnél nagyobb páros szám kifejezhető két prímszám összegeként. Lila egész érthetően el tudta magyarázni a sejtést. Kitartó erőfeszítéseket tett arra, hogy kiokítson egy olyan tárgyban, ami reménytelenül távol állt tőlem. Azt hiszem, hitt abban, hogy ha elég sokáig nyúz vele, talán képes lesz meggyőzni a számok eredendő szépségéről. Elviseltem ezt a mániáját, főként mert különös mágikus módon sikerült érdekessé varázsolnia a témát – és ezt addig egyetlen tanárom sem érte el. Imádott a számok mögött rejtőző emberekről mesélni – Poincaréról, Agnesiről, Fermatról, Ramanujanról, Eulerről, Leibnizről és Pascalról. Míg a matematikát magát szilárdnak és áthatolhatatlannak éreztem, az emberi oldalát és az ehhez kapcsolódó történeteket lenyűgözőnek találtam. Az egyik dolog, ami olyan kivételessé teszi a Goldbach-sejtést, hogy bár hírhedten nehéznek tűnik a bizonyítása, az alapfeltevései valójában egészen egyszerűek. A prímszám egy pozitív egész szám, amelynek önmagán és az egyen kívül nincs más osztója. Ha bármely más számmal elosztjuk, eredményként törtet kapunk. Míg a Goldbach-sejtést általában véve igaznak tételezik fel, két és fél évszázadon át még senkinek sem sikerült bizonyítania. Azt tudjuk, hogy 4 a 2 meg 2 prímek összege, és 6 a 3 meg 3 prímszámok összege, vagy hogy a 8 az 5 és a 3 prímszámok összege. Az összeadásokat folytathatnánk hónapokig, évekig vagy akár évtizedekig is, de mindvégig úgy találnánk, hogy minden pozitív páros egész szám beleillik ebbe a sejtésbe. Ám még senkinek sem sikerült bebizonyítani, nincs olyan pozitív páros egész szám, amely nem két prímszám összege. Mivel végtelen sok páros szám létezik, az eseti bizonyítás lehetetlen. Egy általános bizonyításra lenne szükség, ami az összes lehetséges páros számot lefedi, egészen a végtelenig. Vagyis ez az egyszerű, elegáns és látszólag igaz állítás – minden kettőnél nagyobb páros szám kifejezhető két prímszám összegeként – továbbra is csak sejtés maradt, nem lett belőle szilárd tétel, amelyre más tételeket lehetne építeni. Ez a matematika különös bizonyítási terhe, legalábbis Lila így magyarázta nekem. A tudományos bizonyítások jórészt megfigyeléseken alapulnak, amelyek összességükben túlnyomórészt alátámasztanak egy adott hipotézist. A tudományos tételek ezért nem abszolút érvényűek – folyamatosan ki vannak téve a változásnak. Amikor új bizonyíték lát napvilágot, ami ellentmond egy korábban elfogadott teóriának, az a tétel érvénytelenné válik. A tudományos életet mindig egy bizonyos mértékű kételkedés jellemzi. Nem így a matematikát. Ahhoz, hogy egy sejtés matematikai tétellé válhasson, abszolút bizonyításra van szükség. És amint egy tétel bizonyítást nyer, örökké igaz marad, és a matematikai tudás fejlődése sem képes arra, hogy megváltoztassa. Ez azt jelenti, hogy a matematikusoknak sokkal szigorúbb követelményeknek kell megfelelniük, mint bárki másnak. Vegyük például a Pitagorasz-tételt, ami az általános iskola felső tagozatos matematikaóráinak az alapját képezi. A kínaiak és az egyiptomiak már egy évezreddel Püthagorasz előtt is használták, de ő volt az első, aki időszámításunk előtt 500-ban végre bebizonyította. Több mint két és fél ezer évvel később a tétel még mindig igaz, és az is marad az idők végeztéig. Az emberiség bizton számíthat arra, hogy amíg világ a világ, egy derékszögű háromszögben az átfogó négyzete mindig a másik két oldal négyzetének az összege lesz. Az elmúlt években egyetlen dologban voltam abszolút biztos: Lila gyilkosának személyében. A találkozásom McConnell-lel megingatott ebben a hitemben. Egy megoldásra váró problémát hagyott itt nekem. Hihetek neki, de akkor az életem története, ahogy azt eddig ismertem, darabjaira hullik. – Mi más lenne az élet, mint történetek tömör kivonata? – jegyezte meg egyszer Thorpe. Az általa kreált történet Lila haláláról a sajátommá vált – azzá az ablaküveggé, amelyen keresztül egész felnőtt életemben a világot szemléltem. Ha úgy döntök, hogy hiszek McConnellnek, szembe kell néznem a lehetőséggel, miszerint a nővérem gyilkosának kilétét talán örökre homály fedi; hogy a valódi elkövetőnek sikerült mindenkit

átvernie, és soha nem fizetett meg a tettéért. Vagy továbbra is kitartok Thorpe verziója mellett, amikor is szintén nincs igazságtétel a nővérem számára, de legalább van egy nagyjából logikusnak tűnő válasz – egy történet, amelynek volt eleje, közepe és vége.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A következő napon újra lejátszottam magamban az este eseményeit – a találkozást a kávézóban, a sétát a pensiónba, a hosszú beszélgetést a szobámban. A reggel vakító fényében az előző este körvonalai álomszerűvé fakultak. Kinyitottam az ágyam mellett álló szekrényt, amelyben a rumosüveget tartottam. Lényemnek egy része meg volt győződve róla, hogy az üveg tele lesz, a poharak érintetlenek; ám az üvegből hiányzott az ital fele, a poharak alját pedig borostyánszínű vékony filmréteg fedte. A fehér padlócsempén ott virított McConnell méretes cipőjének kísérteties lenyomata. Lent reggeliztem Joséval és a feleségével – erős kávét, sült babot és sima, meleg tortillát. José egyetlen kérdést sem tett fel a szobámban járt idegennel kapcsolatban, de ő és a felesége is más szemmel nézett rám. A megszokott barátságos csevegésüket csend váltotta fel. Az a kényelmetlen érzés töltött el, hogy valamiképpen csalódást és kellemetlen meglepetést okoztam nekik azzal, hogy a jellememtől oly eltérő módon felinvitáltam egy férfit a szobámba. Fél tízkor megérkezett a kocsi, ami elvitt Jesus farmjára. Huszonöt kilométert zötykölődtünk egy hepehupás földúton. A reggeli napfény betűzött az ablakon. A sofőr zsinórban szívta a cigiket, halkan dúdolgatott magában, és néha-néha vetett rám egy pillantást a visszapillantó tükörben. A táskám a mellettem levő ülésen feküdt, amelyben csak a pénztárcám, néhány kisebb ajándék és a kávékóstoló naplóm rejtőzött. Ez utóbbi egy vaskos, kirongyosodott, hússzor huszonöt centis pamutbársony jegyzetfüzet volt, amelybe a különböző kávébabokról szerzett benyomásaimat rögzítettem. Kávékóstolói karrierem során ez a füzet bejárta velem a világot – elkísért Etiópiába, Jemenbe, Ugandába, Brazíliába, Kolumbiába, Costa Ricába, Jamaicába, Új-Guineába, Jávára. Egyfajta naplóként szolgált, de emberek és arcok helyett a kávék aromájáról, testességéről, savasságáról, harmóniájáról tartalmazott részletes beszámolókat. A kávékóstolással kapcsolatos szavak legalább annyira változatosak voltak, mint maguk a kávék, és egyszerű, pontos költőiségük megnyugtató módon hatott rám. Az édesnek jellemzett ízt tovább lehetett bontani pikánsra, erősre, enyhére vagy halványra, míg a fanyar ízű kávé lehetett kesernyés, karcos, savanykás vagy csípős. Az aroma lehet száraz, cukros vagy enzimatikus, amely kategória még tovább osztható virág-, gyümölcs- és gyógyfűillatúra. A virágillat lehet növényi vagy parfümös, a gyümölcsös déligyümölcsös vagy bogyószerű, a gyógyfüves pedig fokhagymára vagy hüvelyesre emlékeztető. A legtöbb ember a reggeli jáva kávéját kortyolgatva nem lenne képes beazonosítani a hagyma, fokhagyma, uborka vagy zöldborsó illatát, amelyek a gyógyfüves kávékat jellemzik, vagy a cédrus és bors aromáját a fűszeres, melegítő hatású kávékban – de számomra egy csésze fekete legnagyobb varázsa ezeknek a finom különbségeknek a felismerésében rejlik. A kávékóstolói jegyzeteim mellett a füzet margója tömve volt a kóstolóházakról, helyi szokásokról, a farmerek gyerekeinek neveiről és születési dátumairól szóló bejegyzésekkel, és a velük töltött idő anekdotáival. Ha véletlenül elütne egy busz, ez a füzet lenne a legfontosabb dolog, amit hátrahagynék, és ami alapján egy vadidegen is nyomon követhetné a személyes élettörténetem. Amikor a sofőr a meredek hegyi út háromnegyedénél megállt, köszönetet mondtam, és átnyújtottam a viteldíjat. Innen gyalog folytattam az utam. A gyaloglás – a szilárd talaj a lábam alatt, a karjaim és a lábaim ritmikus mozgása – mindig megnyugtatott. Egyetértettem Henry David Thoreau-val, aki a jó sétáról azt írta: „Sétálj úgy, mint a teve. Ez az egyetlen olyan teremtmény, amelyről az a hír járja, hogy járás közben is kérődzik.” Hallottam, ahogy mögöttem a sofőr a kocsiját bütyköli – a fémes csörrenéseket, mintha valaki éppen darabokra szedné az autót, hol zaftos káromkodások, hol a Szűz Máriához intézett szenvedélyes imák szakították félbe. Hamarosan azonban nem hallatszott más, csak az állatok motoszkálása az erdő növényzete közt, énekes madarak trillázása az ágakon, harkályok kopácsolása. Ebben a magasságban a levegő ritkás volt; szaporán lihegtem, a tüdőm mintha satuba szorult volna. Sokat segített, hogy árnyékban gyalogoltam – a fák lombkoronája védelmet nyújtott a tűző nap ellen. Már az ültetvény földjén jártam, alig

fél kilométerre Jesus házától. A kávébogyók gazdag aromája a citromfák keserédes és a banánfák enyhe illatával keveredett. Felhangzott egy ismerős, reszelős rikkantás, néhány éles, egybefolyó füttyentés, és a hangot követve hamarosan megpillantottam egy narancstrupiál élénksárga hasát a fejem feletti ágon. Egy kislány tűnt fel a tisztáson. – Ellie! – kiabálta, ahogy karját kitárva felém rohant. A majdnem hatéves Rosa volt az. Szinte születése óta ismertem, és minden egyes alkalommal, amikor visszatértem, megdöbbentem, milyen sokat változott – a haja egyre rövidebb lett, arcvonásai évről évre határozottabbá váltak. Úgy képzeltem, tizenhat éves korára már igazi, elegáns nőszemély lesz belőle, divatos bubifrizurával és frufruval. Táskámat a földre engedtem, és felkaptam Rosát a karomba. – Hoztam neked valamit – üdvözöltem. Ragyogó arccal nézett rá. – Mit? – kíváncsiskodott a táskát vizslatva. – Egy ajándékot? Kinyithatom? – Ide nézzenek már! Hát te mikor tanultál meg ilyen jól angolul? – Hétvégeken tanít minket egy hölgy – felelte, – Angel is tanul! Benyúltam a táskámba, és előhalásztam az élénkpiros papírba csomagolt ajándékot. Egy bőrkötésű napló volt, hozzá illő vörös ceruzával – mindkettőre aranyszínnel rá volt nyomva Rosa neve. Rosa nekiállt kibogozni a masnit. – A születésnapodra hoztam – állítottam le gyengéden. – Ígérd meg, hogy csak a jövő héten nyitod ki. – Megígérem! – Kézen fogott. – Gyere! A papa már vár! Mire odaértünk a kicsi házhoz, Jesus már a tornácon állt. Lesétált a lépcsőkön, és átölelt. Öt éve találkoztam vele először, amikor Mike-kal Nicaraguába jöttünk, hogy felmérjük a többéves polgárháború után lassan kialakuló új szövetkezeteket. Akkoriban Jesus összeállt három másik kávétermelővel, hogy megalakítsák a Rosa Szövetkezetet. Bennünket a kezdetektől fogva lenyűgözött az elhivatottságuk az árnyékban termesztett fajták iránt, és a lelkesedésük, amellyel a speciális kávét vásárlók igényeit kielégítették. Azóta beszerveztek még öt újabb termelőt, és a kávéjuk időközben komoly hírnévre tett szert. Jesus beinvitált a házba, ahol egy tányér sült banán felett üzleti dolgokról beszélgettünk. Néha megbicsaklott a spanyoltudásom, ilyenkor Rosa sietett a segítségemre. Kintről élénk társalgás zaja szűrődött be, Jesus felesége, Esperanza lépett be az ajtón, sarkában Rosa kisöccse, Angel. Egy darabig Esperanzával csevegtem, aztán kimentem játszani egy kicsit a gyerekekkel. Amikor Esperanza elment, hogy lefektesse Angelt, Jesusszal kiléptem a hátsó ajtón, és a földúton elsétáltam a kávékóstoló házként szolgáló, fából készült pajtáig. Mögülem hallottam Rosa mezítlábas, puha lépteit. Még soha nem láttam cipőben. Eszembe jutott a vékony kis lábfeje, az egyenes lábujjai, amikor még csecsemő volt. Egyszer láttam, amint Esperanza a magasba emeli – Rosa csak egy textilpelenkát viselt –, és bekapja a bébi aprócska lábfejét. Rosa felkacagott, és ficánkolni kezdett az anyja karjában. Akkor hasított belém életemben először az anyai ösztön, amelyről már annyit hallottam másoktól. Akkor először éreztem késztetést arra, hogy elképzeljem a saját gyermekemet. Néhány nappal később, otthon, San Franciscóban beszámoltam Henrynek, a barátomnak Rosa aprócska lábfejéről, hogy milyen tökéletesen illett az anyja szájába, és hogy Jesus milyen büszkén mutogatta nekem a fából készült bölcsőt, amit elsőszülöttjének készített. – Hamarosan mi is ilyenek leszünk – mosolygott Henry. Meglepődve tapasztaltam, hogy az ötlet egyáltalán nem tűnt rémisztőnek. Szinte láttam magunkat, ahogy egy bölcső fölé hajolva egy alvó kisbabát bámulunk, aki mindkettőnknek a legszebb vonásait örökölte – Henry orrát és állát, az én számat és gödröcskéimet. A kávékóstoló házban Jesus kirakott három mintát a frissen pörkölt kávébabból. Amíg megőrölte a kávét, én meggyújtottam a Bunsen-égőt és felforraltam a vizet. Közben Rosa kilenc kis poharat tett az asztalra – három csészét mintánként. Jesus mindegyikbe mert egy kis kávét, én pedig felöntöttem forró vízzel. Az őrlemény a felszínre emelkedett, és gőz szállt fel a sötét folyadékból Jesusszal az asztal két végére, egy-egy hokedlira telepedtünk. Rosa az apja mellett állt, és mindketten feszülten figyelték, ahogy

egy súlyos ezüstkanállal megtöröm a kávé felszínén képződött kérget. Imádtam a kóstolási folyamatnak ezt a részét, ahogy a kávé aromája fellebbent, amikor a kanál áttörte a nedves törmeléket. Becsuktam a szemem, és mélyen belélegeztem az illatát. Aztán lekanalaztam az őrléket a felszínről, és még mielőtt nekiálltam volna a kóstolásnak, a kanalat hideg vízben leöblítettem. A következő néhány percben, ahogy a kávé végigcsúszott a nyelvemen, majd le a torkomon, sikerült minden mást félretennem és megfeledkeznem az előző nap eseményeiről. Kóstolás közben csak nagyon ritkán köptem ki kávét. Nemcsak az íze és az aromája töltött el nyugalommal és éleslátással, hanem a melegsége is, ahogy végigcsusszant a torkomon, és az édes energialöket, amelyet lassú megnyugvás követett. Amikor aznap este visszatértem a diriomói hotelszobámba, rájöttem, hogy a távollétemben járt ott valaki. Már belépéskor meglepett valami ködös megérzés, hogy valami nincs rendben. Rögtön a szekrény alján lapuló széfhez léptem, de zárva találtam. Beütöttem a kódot, és kinyitottam az ajtaját. Az útlevelem és a készpénzem ugyanott hevert, ahol hagytam. De amikor a mosdóhoz mentem, hogy lemossam az arcom, észrevettem, hogy a kagyló vizes, és az aprócska szappan ki van csomagolva a papírjából Nekem szokásom, hogy minden egyes használat után letörlöm a mosdókagylót, és az utazásaim során mindig a saját szappanomat használom. Próbáltam elhitetni magammal, hogy aznap reggel bizonyára eltértem a rutinomtól, bár nem emlékeztem rá. Felkapcsoltam a mennyezeti ventilátort, levettem a pólómat és a szoknyámat, és hanyatt vágtam magam a tiszta, fehér lepedőn. Az enyhe légmozgás kellemesen hűsítette a bőröm, és ahogy félmeztelenül feküdtem a kemény matracon, abban az egyszerű szobában, felettem a halkan kattogó ventilátorral, felidéződött bennem egy három évvel korábbi, hasonló délután emléke. A szóban forgó napon Guatemalában voltam, méghozzá nem egyedül, hanem Henry-vel. Éppen visszaértünk az egyik kis étteremből, és félig levetkőzve az ágyra heveredtünk, azzal a feltett szándékkal, hogy egy jót szeretkezünk. Valamiért azonban hirtelen vitatkozni kezdtünk. A diriomói ágyamon fekve nem bírtam felidézni, miről is folyt a vita, és azt sem, mi váltotta ki. Csak arra emlékeztem, hogy egy bizonyos ponton, talán néhány perccel a vita kirobbanása után, Henry megpróbált elsütni egy viccet, mire én azzal vádoltam, hogy semmit sem vesz komolyan. Nemsokára a veszekedés aránytalanul elfajult – mindketten kiabáltunk, és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiről később az ember már maga sem hiszi, hogy képes volt olyat mondani annak, akit szeret. Végül, könnyek között, megkértem, hogy forduljon el, míg felöltözök. Már több száz alkalommal láttuk egymást mezítelenül, és Henry értetlenül fogadta a kérésem. Végül persze elfordult, én pedig felöltöztem, és elhagytam a szobát. Keresztülsétáltam a szállodával szomszédos parkon, és megittam egy kávét ugyanabban az étteremben, ahol nem sokkal korábban megvacsoráztunk. Mire végeztem a kávémmal, újra lejátszottam magamban a vitát, és rájöttem, milyen nevetséges, hogy egy jelentéktelen perpatvar ilyen szenvedélyes kirohanással végződjön. Visszaindultam a szállodába, hogy bocsánatot kérjek tőle. Útközben megálltam egy útszéli árusnál, hogy ajándékot vegyek neki. Egy kézzel készített, ezüst öngyújtóra esett a választásom, amelyet Henry előző nap megcsodált. Ő volt az egyetlen pasim, aki dohányzott. – Csak szivart szívok – mentegette magát mindig azt is csak hétvégeken. Tudtam, hogy az ajándék öngyújtónak különös jelentősége lesz a számára, hiszen részemről ez a teljes megadás jele, az őszinte szeretet kifejezése. Ezzel ugyanis a tudomására hozom, hogy nem várom el tőle, hogy bármit is megváltoztasson. Adtam egy kis borravalót a lánynak, hogy csomagolja be az öngyújtót nyomtatott sárga papírba, és kössön rá egy rafinált masnit, amit lassan és láthatóan aggodalmas gondossággal tett meg. Olyan sietve hagytam el a szállodát, hogy elfelejtettem magammal vinni a kulcsom, úgyhogy visszatérve kopogtatnom kellett. Vártam, hogy az ajtó túloldalán felhangozzanak Henry léptei, de nem jött válasz. Odabent csend honolt. Újra kopogtam, a nevét kiáltottam, és jó öt percig álltam ott, egyre aggodalmasabban dörömbölve és kiabálva, míg végül leszaladtam a földszintre, és elkértem egy

pótkulcsot a recepcióstól. Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy az ágyhoz nem nyúlt senki. Henry nem volt a szobában. A bőröndje és az útlevele is eltűnt. Lemondtam a találkozóimat, és a következő két napot a szállóban töltöttem Henryre várva, csak egy kávé vagy ebéd erejéig hagytam el a szobát. A harmadik napon munka után a hotel recepciósa üzenettel várt. Henry hívott San Franciscóból. Ha hazaérek, beszélhetünk, mondta. A következő néhány napban többször is megpróbáltam elérni, sikertelenül. Még végig kellett látogatnom néhány farmot, és újabb három nap telt el, míg végre hazautazhattam Kaliforniába. Addigra azonban már túl késő volt. Henry elkezdte összepakolni a cuccait. Azt mondta, átgondolta a dolgot, és a keleti partra költözik, hogy újrakezdhesse az életét. Hiába kérleltem, hiába könyörögtem neki, semmi sem tántoríthatta el a szándékától. Próbáltam odaadni neki az öngyújtót – nem tudtam, mi egyebet kezdhetnék vele, de nem fogadta el. Végül az öltözőasztalkámon álló fadobozkába tettem, ahol a fülbevalóim és nyakláncaim gyér kollekcióját tároltam. Valahányszor kinyitottam a dobozt, hogy elővegyek egy ékszert, szembesülnöm kellett az ezüst öngyújtóval – emlékezve arra az ostoba, szörnyű veszekedésünkre és a távozására. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy kidobjam vagy elajándékozzam, de még csak jobb helyet sem bírtam találni a számára abban a lakásban, amelyen majdnem két évig osztoztunk. Végül az ékszereimet áttettem egy kisebb porcelántartóba, de a fadoboz továbbra is ott maradt az öltözőasztalkámon – nyughelyét adott egy olyan tárgy számára, amelytől az ember annak ellenére képtelen megválni, hogy semmire sem tudja használni. Ahogy a diriomói ágyamon felidéztem azt a különös és fájdalmas időszakot, amikor a felnőtt életem legjelentősebb kapcsolata minden figyelmeztetés nélkül hirtelen véget ért, a szemem az asztalkára tévedt, és feltűnt, hogy a rajta heverő könyvkupac mintha megnőtt volna. Egyesével felemeltem a köteteket – a nicaraguai őslakosok újonnan kiadott történelmét; egyik barátom barátjának regényét, akivel még San Franciscóban találkoztam; a Friss Csésze magazin legfrissebb számát. Ám az ismerős darabok alatt volt még valami más is – egy könyv nagyságú, sima, barna papírba csomagolt tárgy, amiről határozottan tudtam, hogy nem én hoztam magammal. Odaléptem az ajtóhoz, hogy megbizonyosodjak róla, zárva van, majd behúztam a függönyöket. Ügy tartottam a kezemben azt a csomagot, mintha bombát rejtene. Aztán az asztalra helyeztem, és néhány percig csak néztem. Végül újra felvettem, és a körmömmel felszakítottam, a két ragasztócsíkot. Ahogy lefejtettem róla a papírt, és megpillantottam a kifakult kék kockás borítót, először nem hittem a szememnek. De amikor fellapoztam az első oldalnál, már kétség sem férhetett hozzá, mi feküdt azon a rozoga szállodai asztalon – Lila jegyzetfüzete, az, amelyik húsz évvel korábban vele együtt eltűnt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Hogyan is jellemezhetném azt a jegyzetfüzetet? Számomra, akinek a matematikai formulák legalább annyira átláthatatlannak és áthatolhatatlannak tűntek, mint a hieroglifák, olyan volt, akár a misztériumok könyve. A hosszú évek során ez az elveszett jegyzetfüzet, amelyről azt képzeltem, hogy a nővérem legmélyebb titkait rejti, végig ott lapult az emlékezetemben. Félelemmel vegyes tisztelettel nyitottam ki, és pont, ahogy emlékeztem rájuk, ott sorakoztak a méltóságteljes számok, betűk, szimbólumok, csordultig töltve az oldalakat. Lila kézírása gyönyörűen szabályos volt. Megcsodáltam a tinta sötétebb foltját minden egyes szám végpontján, mintha a nővérem egy pillanatig elidőzött volna rajtuk, mielőtt továbblépett volna a következőre. Mintha minden egyes szám egy saját, külön kis világot jelentett volna számára, nem csupán egy kalkuláció parányi részét. A füzet első oldalán, csinos, apró, dőlt betűs írásával a következő idézet állt: „Egy matematikai bizonyítás olyan legyen, mint egy egyszerű, áttekinthető csillagkép, nem pedig a Tejút egy rendszertelen csillaghalmaza. G. H. Hardy Az idézet alá fekete filctollal felrajzolta a Lant csillagkép hat csillagát. Ceruzával összekötötte őket, és melléjük írta a nevüket: Vega, Sheilak, Sulafat, Epsilon, Aladfar, Alathfar, – Ugyan ki hallott valaha is a Lantról? – kérdeztem tőle, amikor bevallotta, hogy ez a kedvenc csillagképe. Hanyatt feküdtünk a hátsó kertünk hűvös, nedves gyepén, és a csillagokat bámultuk. A Lila középiskolás éveit megelőző nyár volt, és éppen áramkimaradás sújtotta a városrészünket. Miután a szüleink lefeküdtek, az éjszaka kellős közepén kilopóztunk a kertbe, csokis sütit majszolni és a jövőnket tervezgetni. Lenyaltam az ajkamra ragadt csokoládémázat, és elropogtattam a fogam közé ragadt cukorreszeléket. Körülöttünk mindenfelé rovarok ciripeltek és döngicséltek. Ezeket a hangokat csak a Russian folyónál lévő házikónkban hallottam, a városban soha, és az éjszakai zajokkal, a fű és anyám frissen ültetett jázminjának illatával keveredve azt az érzést keltették bennem, hogy egy teljesen más világba léptünk át. – A lantot Apolló ajándékozta Orpheusznak – magyarázta Lila. – Amikor Orpheusz a kezébe vette, olyan csodálatos hangokat csalt elő belőle, amelyekkel még az állatokat is révületbe ejtette. Egy nap a feleségét, Eurüdikét, halálra marta egy kígyó. Orpheusz teljesen összeomlott. Nem bírt se enni, se aludni – semmi másra nem tudott gondolni, csak a gyönyörű, halott feleségére. Végül felkerekedett, és elindult az Alvilágba, ahol lantjának muzsikájával annyira elbűvölte Plútót és Perszephonét, hogy az alvilág királya és királynője megengedte, hogy visszavigye magával Eurüdikét az élők világába – egy feltétellel. Visszafojtottam a lélegzetem. Csodálatos érzés volt Lilával feküdni a hátsó kertben a csillagok alatt, egy olyan éjszakán, amikor teljes sötétség borult a környékre, úgyhogy minden olyan másnak, olyan újnak tűnt. Valószínűleg Lila is ugyanígy érzett, mert átnyúlt a fű felett, és kezemet a kezébe vette. – Mi volt a feltétel? – suttogtam. – Nem nézhet vissza addig, amíg el nem hagyja az Alvilágot, különben elveszti Eurüdikét. – Mi történt? – Hosszú ideig sikerült betartania az ígéretét – folytatta Lila. – Kézen fogta a feleségét, és lépésről lépésre egyre feljebb vezette a föld felszíne felé. Már majdnem elérték a felszínt, amikor úgy érezte, egyetlen másodpercet sem bír tovább várni, muszáj hátrapillantania, hogy láthassa a szépséges nőt – és hátra is nézett. – És? Mi történt akkor? – kérdeztem izgatottan. – Az istenek bizonyára megértők voltak. Végül is már majdnem felért. És annyira szerette a feleségét. – Amikor Orpheusz kinyújtotta a karját, hogy átkarolja – mesélte tovább Lila –, Eurüdiké kisiklott a keze közül, és eltűnt a sötétségben. Orpheusznak egyedül kellett visszatérnie a földre. Annyira lesújtotta,

hogy másodszor is elvesztette a feleségét, hogy azután visszautasította minden nő közeledését. Szülőföldje, Trákia bacchánsnői annyira bedühödtek rá, hogy halálra kövezték, majd darabokra szaggatták, és a fejét meg a lantját a folyóba vetették. A kerítés túloldaláról zajt hallottam, és erősebben megmarkoltam Lila kezét. – Zeusz volt az, aki kihalászta a lantot a folyóból, és felhajította az égre – fejezte be a történetet Lila, – Gyere ide! Közelebb húzódtam hozzá, ö pedig, anélkül, hogy elengedte volna a kezem, felemelte a sajátját, és felmutatott az égre: – Az ujjam hegyénél van a Vega. Látod? Hunyorogva próbáltam kivenni a csillagot, de olyan sok volt belőlük, és olyan messze voltak, hogy nem tudhattam, valójában melyikre mutat. – A nyári háromszög jobb felső pontja, a legfényesebb csillag, amely az északi féltekéről szabad szemmel látható. Ha megtaláltad a Vegát, akkor megtaláltad a Lantot is. Sokáig feküdtünk odakinn, én el is bóbiskoltam. Amikor felébredtem, Lila ott állt felettem, hosszú haja nedves volt a fűtől. – Kelj fel! – suttogta, és lehajolt, hogy felsegítsen. Az eltűnése után, az egyik este kiléptem a hátsó kertbe, és megpróbáltam megtalálni a Vegát. Feküdtem a füvön, pont úgy, ahogy gyerekkorunkban, de a város ragyogó fényei mellett csupán néhány csillagot lehetett kivenni az égen. Épp, amikor már kezdtem örülni, hogy végre rábukkantam, és a szememmel meghúztam a vonalat Orpheusz lantjának bal felső pontjáig, rájöttem, hogy a csillagom mozog. Nem a Vega volt az, hanem egy műhold. Olyan sok idő telt el azóta, hogy Lila megemlítette a Lant csillagképet, sőt, igazából azóta is, hogy bármi fontos dologról beszéltünk volna. Akkor már éreztem, hogy valami szörnyű dolog történt, de arra gondolni sem mertem, hogy tényleg elment. A következő nap aztán befutott az a telefonhívás Guernevilleből. Számomra Orpheusz történetében nem az volt a legkegyetlenebb dolog, hogy kétszer is elvesztette Eurüdikét, hanem az, amikor másodszor kisiklott a keze közül, és már nem tudta megérinteni őt. Gyerekkoromban állandó fizikai kapcsolatban álltam a nővéremmel – hol befontuk egymás haját, hol a padlón hemperegtünk, hol meg anyánk régi lemezeire táncoltunk. De ahogy idősödtünk, már egyre kevesebbet értünk egymáshoz. Mire Lila beiratkozott a doktoranduszi programra, szinte már csak akkor érintkeztünk egymással, amikor véletlenül egymáshoz súrlódtunk, vagy amikor átléptem a láthatatlan határvonalát, és a kezem a karjára tettem, hogy visszahozzam elmélyült koncentrációjából. Velem ellentétben Lila sosem fejezte ki fizikai érintéssel a szeretetét, és azon ritka alkalmakkor – a születésnapján, vagy ha épp egy matematikai konferenciára utazott, és kivittem a reptérre, amikor megpróbáltam átölelni, éreztem a vonakodását, abban a pillanatban, ahogy karom a nyaka köré fonódott. Aznap este, ahogy a Lant csillagkép után kutattam, eszembe jutott, milyen régóta nem öleltem meg a nővéremet. Elhatároztam, ha újra találkozunk, szorosan, hosszasan magamhoz fogom ölelni, akár tetszik neki, akár nem. Az egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy esetleg soha többé nem jön már haza.

TIZENHARMADIK FEJEZET – Minden történet az olvasóval kötött szerződésen alapul – mondogatta mindig Thorpe. – A szerződés már az első lapon, sőt, már az első sorban le van fektetve: a helyszín, a főbb szereplők, a nyelv ritmusa, és ami a legfontosabb, a nézőpont – ki az, aki a történetet meséli, és milyen távolságból. Ha a történetmesélés bármely pontján ez a nézőpont meginog, az olvasóval kötött szerződés érvényét veszti. Az alapok szétesnek, és az olvasóban felötlik, hogy az egész csak kitaláció. Én úgy éltem, hogy elhittem egy bizonyos történetet a saját történetemmel kapcsolatban – egy sztorit, amely történetesen Thorpe szemszögéből íródott. Arra a személyre, akivé felnőttként váltam, hatalmas befolyást gyakorolt ez a történet. Ha Lilát meggyilkolhatta az a férfi, akit a legjobban szeretett, akit beengedett az életébe, akkor hogyan lehetne megbízni bárkiben is? Lila halála óta csak egy esetben, Henry-vel kapcsolatban engedtem meg magamnak a tökéletes bizalom fényűzését; igazából csak vele szemben nyíltam meg teljesen. Amikor a kapcsolatunk tönkrement, belevetettem magam a munkámba. Meggyőztem magam, hogy a boldogsághoz vezető út azt jelenti, hogy abban jeleskedem, amiben a legjobb vagyok. Amikor elöntött a magány, fogtam magam, és elutaztam egy kávéfarmra, vagy elmerültem a kávékóstolói jegyzeteimben. Belenyugodtam, hogy ilyenformán alakult az életem. Nem mintha ezt képzeltem volna el magamnak, és a szüleim is inkább egy vőt szerettek volna, meg néhány unokát – de azért megtette. Bármennyire is gyűlöltem Thorpe-ot azért, amit művelt, rá kellett ébrednem, hogy a könyve, a válaszai valamiféle enyhülést nyújtottak a számomra. Most azonban, akárcsak egy téves tételre épülő matematikai konstrukció, minden, amit az életben biztosnak véltem, hirtelen hatalmas robajjal összeomlott. A San Franciscóba való visszatérésem utáni reggelen kipakoltam a bőröndömből. Mindennek olyan utazásszaga volt – a repülőgép vegyszerillata a szállodám zöld, nedves aromájával keveredett. A bőrönd oldalsó zsebébe belegyömöszöltem egy kiló kávébabot, úgyhogy mindenem kávétól illatozott. A ruháimat bedobtam a mosógépbe, lezuhanyoztam, majd tiszta farmert, pólót és pulóvert húztam magamra. A környékünk napfényben fürdött, de nyugaton jól látszott a ködréteg – egy briliáns, fehér fal –, és tudtam, hogy a nyirkos sugárutakon valószínűleg tíz fokkal hidegebb van. Elsétáltam a Huszonnegyedik utcáig, és a Tully’s-nál vettem egy kis pohár kávét. Ez volt az én „mentő” kávém. Már az első korty után éreztem, hogy az elmém kitisztul. Találtam egy üres asztalt a sarokban, és kinyitottam Lila jegyzetfüzetét. A harmadik oldalon a nővérem készített egy listát, amelynek azt a címet adta: Megoldatlan. Megoldhatatlan? Az első, a Goldbach-sejtés, több mint a füzet felét kitöltötte, a maradék lapokat pedig más, hasonlóan bonyolult problémáknak szentelte. A listán a második tétel a Poincaré-sejtés volt: Minden egyszeresen összefüggő zárt háromdimenziós sokaság homeomorf a háromdimenziós gömbbel. Hosszú ideig meredtem a mondatra. Halványlila gőzöm sem volt róla, mit jelenthet. Elképesztett, hogy Lila – akivel ugyanazon a genetikai állományon, szerető szülőkön, kiváló iskolákon, Russian folyó parti nyári hétvégeken osztoztunk – képes volt felfogni ennek a mondatnak a jelentését. Bár a Poincaré-sejtés továbbra is kínaiul hangzott számomra, magára az emberre jól emlékeztem. Az európai kőrútunk alkalmával, a párizsi Montparnasse temetőben felkerestük Poincaré sírját, és Lila elmesélte a férfi élettörténetét. Poincarét az Utolsó Univerzalistának is nevezték, mivel a saját korában mind az elméleti, mind az alkalmazott matematikában kiváló eredményeket ért el. De igazán az Alfréd Dreyfus melletti tanúskodása ragadta meg a figyelmemet. Dreyfust, a zsidó katonatisztet antiszemita fegyvertársai árulással vádolták. 1895-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amelyet az Ördögszigeten kellett letöltenie. Poincaré támadása a vádlók kétségbe vonható tudományos állításai ellen nagymértékben hozzájárult Dreyfus felmentéséhez. Lila egy papírlapot helyezett Poincaré sírkövére, és egy ceruzával átsatírozta. Aztán a kedvemért meglátogattunk egy másik sírt is, Simoné de Beauvoirét. De Beauvoirt csupán egy évvel korábban

helyezték örök nyugalomra ugyanabban a sírban, ahová Sartre-t is temették. Az elefántcsontszínű, egyszerű felirattal – csak nevek és dátumok – ellátott sírkövet teljesen beborították a friss virágok és ajándékok. – El tudod képzelni, hogy annyira szerelmes legyél valakibe, hogy azt kívánd, a tested temessék a szeretőd csontjai fölé? – kérdeztem. – Nem – felelte Lila egy pillanatnyi habozás nélkül. Nem volt szükség rá, hogy bővebben kifejtse az álláspontját. Jól ismertem a romantikával, házassággal kapcsolatos nézeteit – úgy vélte, csak akadályoznák a munkájában. Persze mondhatjuk azt, hogy napjainkban szinte már lehetetlen igazi univerzalistának lenni. Még Poincaré sem lenne képes lépést tartani szakterületének mindenféle újabban született, ezoterikus ágával. De én szerettem azt képzelni, hogy Lilában talán megvolt mindaz, ami legalább megközelíti ezt az eszményt. Hittem abban, hogy ő lehetett volna, ha nem is korának legjobb matematikusa, de minden bizonnyal egyike a legnagyobbaknak. És a kozmikus egyenlet itt csúszott igazán félre; ez az, amit az évek során a szüleim valószínűleg több ezer alkalommal végigrágtak, ám hangosan soha nem vallottak volna be: két lányuk volt. Ha engem vontak volna ki az egyenletből, mit veszített volna a világ? Egy pár alapos kávékóstolói jegyzetet, néhány különösen érzékeny ízlelőbimbót, meg néhány szakcikket a világ legfinomabb kávéinak kevésbé megfogható tulajdonságairól. Csakhogy nem így történt. A kivonás ennél jóval kegyetlenebbre sikerült. Ki tudja, miket fedezhetett volna fel Lila, milyen problémákra találta volna meg a választ, milyen elegáns bizonyításokkal rukkolt volna elő, ha elég időt kapott volna? Velem ellentétben ő fontos munkát szándékozott végezni, olyat, amelynek jelentős hatásai lettek volna a világra. Visszatekintve már világosan látom, mit is műveltem a Lila halálát követő évben, amikor újra meg újra részegen végeztem valami pasi ágyában, akit vagy a suliból ismertem, vagy épp csak akkor ismerkedtem meg vele egy bulin. Nem csupán a Lilával történtekről akartam megfeledkezni, hanem arról is, hogy egy gonosz egyenlet eredménye vagyok, amely hagyta, hogy vége szakadjon egy zseni életének, ugyanakkor engedte, hogy a minden szempontból átlagos húga tovább éljen. „Olyan ez, mintha egy házban bóklásznék” magyarázta Lila a gyakori némaságát. „Belépek egy szobába, és az ajtó bezárul mögöttem, mire minden más eltűnik.” Néha úgy éreztem, mintha húsz évvel korábban a rossz szobába tévedtem volna, és az ajtó bezárult mögöttem. A túloldalán rekedt párhuzamos életem, az, amelyik elvileg járt volna nekem. A szobában pedig, ahol csapdába estem, a Lila halála utáni élet várt rám. Szerettem volna visszatérni oda, arra a pontra, amikor még nem léptem át a küszöböt, de az ajtó olyan szorosan bezárult mögöttem, hogy lehetetlennek tűnt kijutni. Mint oly sok halálraítéltet, Dreyfust is azért ítélték el, mert a bírók elhittek róla egy bizonyos történetet. Poincaré a történet egy másik verziójával állt elő, és ezzel megváltoztatta Dreyfus életének menetét. Lehetséges volna, hogy létezik egy másik történet Lila számára is, amely megváltoztathatja McConnell, sőt, akár a saját sorsomat is? Életem harmincnyolc éve alatt soha nem vittem véghez semmi rendkívülit. Gyakran azzal ámítottam magam, hogy ezért csupán a körülmények hibáztathatok – nincs se tehetségem, se alkalmam arra, hogy bárki életét is lényegesen megváltoztassam. De talán most jött el az én lehetőségem. A szűkebb családunkat leszámítva McConnell volt az egyetlen ember, akit Lila beengedett az életébe, akit a bizalmába fogadott. Akárcsak Dreyfust, a közvélemény szemében McConnellt is egy olyan történet alapján ítélték el, amely minden valószínűség szerint téves volt. Talán végül mégiscsak sikerül egyetlen helyes dolgot véghezvinnem; talán vissza tudok adni McConnellnek valamit abból, amit elvesztett. Mindemellett talán a szüléimért is tehetek valamit. Ők egy évtizeddel korábban elváltak. Azt hiszem, végül feladták a reményt, hogy valaha is boldogok lehetnek együtt. A hasadék, amely Lila halála után támadt közöttük, évről évre egyre nőtt. Egy idő után már külön jártak nyaralni is – anyám annyi időt töltött egyedül a Russian folyó menti házikónkban, amennyit csak tudott. Végül kölcsönösen megállapodtak abban, hogy a házasságuk menthetetlen. Aznap este, amikor kimondták a válást, anyám átjött hozzám

vacsorára. – Azt hiszem, ha lett volna valami hivatalos végzés, egy letartóztatás vagy egy jogerős ítélet, akkor talán sikerült volna átvészelnünk az egészet – jegyezte meg. – Ez az egész Peter McConnell-ügy nem más, csak egy könyvbéli történet. Lehet, hogy igaz történet, de az igazságszolgáltatástól messze áll. Soha, senki nem fizetett meg a kislányunk haláláért. Amikor Lila megakadt egy problémán, a papírt, amelyen dolgozott, fejjel lefelé fordította. – Segít, hogy új nézőpontból lássam – magyarázta, – így minden egyes számjegyre, szimbólumra külön-külön kell koncentrálnom. Olyan, mintha valaki másnak a szemével látnám a problémát. Néha pontosan erre van szükség az áttöréshez – egy teljesen új perspektívára. Az évek alatt annyira hozzászoktam a nővérem halálának Thorpe által leírt változatához, hogy kezdtem igaz történetként tekinteni rá. Most azonban be kellett ismernem magamnak, túl kényelmes voltam, amikor kapásból elfogadtam a sztoriját. A fájdalomtól nem bírtam ésszerűen gondolkodni. Ha Thorpe bűnös abban, hogy egy alapjában téves, elhibázott könyvet írt, én ugyanolyan mértékben vétkes voltam, hiszen minden szavát elhittem, anélkül, hogy bármiféle komolyabb tesztnek alávetettem volna. A McConnell-lel való találkozásom óta minden olyan másnak tűnt, mintha valaki fejjel lefelé fordította volna a lapot.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A Zöld Alma könyvesbolt előtt egy fából faragott gnóm őrködött. Odabent fellépdeltem a nyikorgó lépcsőkön az emeletre. Andrew Thorpe-ra Frank Thisthlethwaite: A nagyszabású kísérlet – Bevezetés az amerikai nép történetébe és Grant Uden: Hősi mondák a lovagrend korából című művei között bukkantam rá. A borítón a nővérem szellemszerű arca lebegett a Golden Gate híd felett. A Gyilkosság az öbölben hátsó borítóján, a különböző íróktól származó méltatások alatt ott díszelgett egykori tanárom fényképe. Sötét pulóverjében és szemüvegében komolynak, de megnyerőnek tűnt. A fénykép a szabadban készült; a szél hátrafújta hullámos fürtjeit. Kezét a csípőjén pihentetve, magabiztosan nézett a kamerába, olyan ember látszatát keltve, akiben meg lehet bízni, hogy egy történet elmesélése során ragaszkodni fog a tényékhez. Egy dolgot furcsálltam a fotóval kapcsolatban: mire én megismerkedtem Thorpe-pal, a hajvonala már visszahúzódóban volt. Ez a kép bizonyára még évekkel a könyv megjelenése előtt készült, valószínűleg a húszas évei hajnalán. A hátsó borítóról rám meredő ismerős volt, mégis teljesen más. A képen szereplő férfi optimistának tűnt, míg az általam ismert Thorpe-ot, azt, aki megírta a könyvet, az ideges ambícióval vegyes csalódottság félreismerhetetlen légköre lengte körül. A Gyilkosság az öbölben mellett Thorpe második könyve, az Egy szadista nyomában puhafedeles példánya állt, amely egy prominens sacramentói üzletember feleségének elrablásáról és megkínzásáról szólt. A hátsó borítón ugyanaz a fiatalkori kép szerepelt. A második helyezett végzete című harmadik könyvéből – egy újságíró történetét írta le, aki fényes nappal, egy Dubaiban megrendezett maraton során vált merénylet áldozatává – két példány is sorakozott a polcon. Megint csak ugyanaz a fénykép – mintha nem múlna felette az idő. Egy negyedik, számomra ismeretlen könyvet is találtam a neve alatt. Második esély a boldogságra. Az első kiadás egyik megmaradt példánya volt, négy dollár kilencvenöt centre leárazva. A fülszöveg szerint egy házasság, egy szerelmi történet emlékirata, egy reménysugár a magányos férfiak számára. Attól félnek, soka nem fognak rábukkanni a szerelemre? Andrew Thorpe is ettől tartott. Aztán találkozott Jane-nel, aki megadta néki a második esélyt a boldogságra. Ez a kép már frissebbnek tűnt – Thorpe arca kicsit kikerekedett, és nem tett semmiféle kísérletet arra, hogy elrejtse kopaszodását. A fénykép vélhetően az otthoni irodájában készült. Thorpe az íróasztala mögött ült, keze egy öreg elektromos írógép felett lebegett. Az írógép színpadi kellék hatását keltette; valószínűleg romantikus figurának akarták beállítani. Amikor én ismertem, mindent számítógépen írt. Az asztalon, az írógéptől jobbra, két fából faragott könyvtámasz állt, amelyek egy hajó orrát és tatját formázták. – Ez egy utalás – közöltem vele, amikor a tavaszi szemeszter végén, öt hónappal Lila halála után átadtam neki a könyvtámaszokat. – Az Odüsszeiára. – Ez volt az egyik kedvenc könyve. – Igazán nem kellett volna... – Tudom. Csak szerettem volna megköszönni. Meglepetten nézett rám. – Mit? – Hogy olyan kedves voltál hozzám. Mindig végighallgattál. – Nem kedvességből tettem – szabadkozott. – Egyszerűen élvezem a veled való beszélgetést. A Zöld Almában ácsorogva, egy idősebb, boldogabb Andrew Thorpe fényképét bámulva, meglepődve tapasztaltam, hogy megtartotta az ajándékot. Lesétáltam az utcán, és beültem a Kék Duna kávézóba olvasni. Nem vitt rá a lélek, hogy az elején kezdjem, Thorpe részletes beszámolójánál, arról, hogyan találtak rá a nővérem testére. Ehelyett a negyedik fejezethez lapoztam. Címe: Első szerelem. Lila tizenegy éves volt – írta Thorpe –, amikor felfedezte a lovakat. Ez így is történt. Jól emlékeztem rá, és a könyvbéli történet is – némi eltéréssel – az én beszámolómon alapult. Lila tízéves volt, amikor először töltött egy hétvégét távol az otthonától, Sonoma megyében, az

ártalmatlan csengésű Lányok Kalandtáborában. Zokogott, mikor áthajtottunk a kapun. A klubház elé érve belecsimpaszkodott a biztonsági övébe, és megesküdött, hogy addig ki nem száll az autóból, amíg biztonságban vissza nem viszik a városba. A nyúlánk Sara Beth-re, a Mókus őrs vezetőjére hárult a feladat, hogy kicsalogassa Lilát a furgonunkból. Sara odavezetett egy öreg, Spice névre hallgató kancát Lila ablakához, a nővérem kezébe nyomott egy almát, a ló pedig szépen kiette a kezéből. Ennyi kellett csak hozzá. Amikor hétfő reggel érte mentünk, Lila másról sem bírt beszélni, csak Spice-ról. Ezután Lila hetente egyszer lovaglóleckéket vett a Golden Gate parkban. A tizenharmadik születésnapjára, mikorra már nyilvánvalóvá vált, hogy nem valami futó szeszélyről van szó, a szüleim vettek neki egy lovat. Dorothy gesztenyebarna kanca volt, patája felett fehér, zokninak tűnő foltokkal, pofáján egy fehér csíkkal. Egy montarai istállóban béreltünk számára helyet, körülbelül félórányira San Franciscótól. Montara aprócska város az óceán partján – a hosszan elnyúló, aranyszínű homokkal borított parttól űj építésű házak masíroztak fel szépen sorjában a domboldalon. A házak mögött, a vörösfenyők árnyékában több száz négyszögöl használaton kívüli terület feküdt, meg néhány kisméretű farm. Az istálló, ahol Lila Dorothyt tartotta, egy tisztáson állt, körülbelül két kilométerre az 1-es számú főúttól. Tiszta időben, ha felálltam a lovaglóring kerítésének tetejére, ki tudtam venni a kanyargós, rozoga főúton, araszoló autókat és a híres montarai állami strand hullámait, – Gondolkodtam – szólalt meg Lila egyszer, nem sokkal azután, hogy megkapta Dorothyt. A kerítésen ücsörögve vártuk az oktatóját. A ló nagyokat horkantott, és a földet tapodta, hatalmas porfelhőket kavarva fel, amelyek tüsszentésre ingereltek. – Úgy döntöttem, osztozhatunk rajta – jelentette ki a nővérem, ütemesen lóbálva a lábát. – Persze nem örökre. Csak amíg anyuék vesznek neked is egy saját lovat. – Nem akarok saját lovat – jelentettem ki. Nem árultam el neki, hogy rühelltem a körmöm alá befurakodó piszkot, és bár messziről kedveltem Dorothyt, a szőre durva tapintásától kirázott a hideg. Lila úgy bámult rám, mintha akkor fedezte volna fel, hogy a húgát adoptálták. A középiskola évei alatt végig lovagolt. Amikor végzős korában a montarai istálló bezárt, Dorothyt átvitte egy másik, Petalumától északra eső istállóba, körülbelül másfél órányira a várostól. Az új hely egy hatalmas legelőn állt, egy almafákkal beültetett gyümölcsös mellett. A tulajdonosok tartottak még vagy fél tucat fejőstehenet, néhány struccot és egy disznót is. Lovaglóringjük ugyan nem volt, de Lila ezt egy cseppet sem bánta. Ha lovagolni támadt kedve, a nyerget betette egy golfkocsiba, és nekivágott a földeknek. Amikor megpillantotta Dorothyt a távolban, füttyentett neki, és magához hívta. Ott helyben felnyergelte, és csak jóval vacsoraidő után tért haza, napbarnítottan, kimerülten és lószagúan. Harmadéves volt a Berkley-n, amikor a nyári szünetben a család legnagyobb megrökönyödésére bejelentette, hogy végleg feladja a lovaglást. – A matekra kell koncentrálnom – indokolta a döntését. – De hát miért ne folytathatnád mindkettőt? – kérdezte anyám. – Imádsz lovagolni. Jó, ha mindig van valami az életedben, amit pusztán a cselekvés öröméért teszel. – Anyám tudta, miről beszél. Bár az ügyvédi karrierje addigra már szinte minden idejét felemésztette, a kertészkedésre azért minden héten szakított néhány órát. – Már döntöttem – zárta le a vitát Lila. – Összpontosítanom kell. A matematika történelmének összes kiemelkedő alakja meghozta a saját életében a szükséges áldozatot. Néhány nappal később két újságban is meghirdette a lovát, A következő hetekben többször is kiautózott Petalumáig, hogy találkozzon a leendő vevőkkel. Az egyik délután én is kiugrottam vele. Áthajtottunk a Golden Gate hídon, el a Marin földnyelv mellett. Az országúton egyre gyérebb lett a forgalom, az épületeket pedig felváltották a tehenekkel és majomkenyérfákkal tarkított lankás domboldalak. Lila ráfordult egy földútra, és lassan végigzötykölődtünk a hepehupás, kátyúkkal szabdalt ösvényen, míg elértünk egy hosszú, kaviccsal felszórt kocsifeljáróhoz. A feljáró végén egy hatalmas, fehér farmház állt, az a fajta, amire mindig is vágyakoztam – széles tornácú, manzárdablakos, és néhány utólag hozzátoldott szobával bővített épület. A bal oldalán egy krumplival bevetett parcella terült el – kiszáradt, barna

földkupacok hosszú sora, helyenként egy-egy előtüremkedő zöld csomóval. Követtem Lilát a körbekerített legelőhöz. Dorothy a távolban, egy sivatagi jukka alatt legelészett. Amikor Lila füttyentett, a ló felkapta a fejét, és odaügetett hozzánk. A nővérem megpaskolta a pofáját, és halkan sutyorogni kezdett a fülébe. Dorothy nyugodtan állt és pislogott. Eltűnődtem, hogy vajon Lila bizalmasabb viszonyban áll-e Dorothyval, mint velem, hogy megosztja-e a legtitkosabb vágyait ezzel a hallgatag teremtménnyel. Néhány perccel később begördült egy autó a kocsifelhajtóra. Egy apa a tízéves lányával a városból. Lila felsegítette a kislányt Dorothy nyereg nélküli hátára. – Tüzes kis jószág – közölte a nővérem a lánnyal. – Bánj vele határozottan, azzal kivívod a tiszteletét. Nem szereti a sárgarépát, viszont majd megőrül az almáért és a feketeszederért. A Cheeriost is szereti. És kedveli, ha énekelnek neki. Ha kicsit rakoncátlan, általában megnyugtatja, ha az ember egy Simon és Garfunkel-nótát dúdol a fülébe. A kislány szemében felvillanó fény ismerős volt – ugyanez a láng gyűlt ki Lila tekintetében is, amikor évekkel korábban megpillantotta Spice-ot. A férfi közölte, hogy a következő héten beugrik hozzánk a csekkel. Miután elhajtottak, a farmházból kilépett egy férfi, és elindult felénk. Magas volt, jóképű és kicsit jampecos; a húszas éveinek végén vagy a harmincas éveinek elején járhatott. Fáradtnak és mosdatlannak tűnt, mint aki egész éjszaka bulizott. – Szia, William – köszönt oda neki Lila. – Szia, Lila. – Ez itt a húgom, Ellie. William kinyújtotta a kezét, és olyan erősen megszorította az enyémet, hogy majdnem feljajdultam. – Már találkoztunk – emlékeztettem. Zavarodottnak tűnt. – Amikor egyszer lerobbant a kocsink. Segítettél bebikázni. – Tényleg! – mosolyodott el Lila. – Elfelejtettem. – Örülök, hogy látlak – motyogta William, de láttam rajta, hogy nem emlékszik rám. Egy mentalevelet rágcsált. Lilához fordult: – Na, eladtad? – Azt hiszem. A kislány, aki itt járt, teljesen belezúgott. Amikor William eléggé eltávolodott tőlünk, megjegyeztem: – Aranyos. – Gondolod? – Lila William háta felé pillantott, mint akinek ez még soha nem jutott az eszébe. – Nem is tudom. Egy biztos, nagyon jól bánik Dorothyval. Bárcsak ő venné meg! Akkor tudnám, hogy jó kezekben van. Aznap délután Lila utoljára pattant fel Dorothy hátára. Aztán lecsutakolta, körkörös mozdulatokkal simogatva szappanos, sűrű szőrét. Száját Dorothy füléhez tette, és gyengéden suttogta: – Jó kislány. – Végül adott neki egy almát, és átölelte a nyakát. Eltűnődtem, vajon Dorothy tudja-e, hogy Lila most örökre búcsút vesz tőle. Amennyire én tudom, a nővérem soha többé nem látta Dorothyt. Emlegetni se nagyon emlegette. Felmerült bennem, hogy vajon velem is ugyanígy tenne-e? Ha meghalnék egy autóbalesetben, vagy a medencébe ugorva kitörném a nyakam, és életem hátralévő részét kómában tölteném, az én hiányomhoz is ugyanolyan könnyen hozzászokna, mint Dorothyéhoz? Attól kezdve, zárta le a fejezetet Thorpe, már semmi sem vonta el Lila figyelmét. Egyetlen igazi szenvedélye maradt, amelynek az egész életét szentelte: a matematika. Este otthon visszalapoztam a könyv elejére. Furcsa volt ennyi év után újraolvasni. Lila ismét megelevenedett előttem a lapokon – lovagolt, varrt, vagy a konyhaasztalnál ülve, ceruzával a kezében egy matematikai formulán dolgozott – ahogy én ismertem, ahogy én leírtam. A nővérem életével kapcsolatos jó néhány önkényes módosítás ellenére Thorpe-nak kétségtelenül sikerült megragadnia Lila alapvető természetét: a járását, ahogy beszéd közben a fejét tartotta, a kedvenc kifejezéseit. McConnell-lel kapcsolatban azonban tévedett. McConneü szemébe nézve, írta Thorpe, az embernek az

az érzése támadt, hogy olyasvalakivel találkozott, akinek nincs általános értelemben vett lelkiismerete; valakivel, aki bármire képes. Pillantása egyfajta kegyetlenségről tanúskodott, hangjában keménység bujkált. Most már tudtam, hogy ez nem igaz. Jól emlékeztem gyengéd pillantására, szelíd hangjára. Képtelen voltam azonosítani azt a férfit, akivel Diriomóban találkoztam, a könyvbéli karakterrel, és nem bírtam elfogadni a Thorpe által lefestett szívtelen, számító gyilkos képét. Sajnos a könyv befejezése után semmivel sem lettem okosabb. Nem adott választ a kérdéseimre, semmiféle jellel nem szolgált arra nézve, ki más lehetett volna érintett az ügyben. Úgy tűnt, mintha Thorpe minden energiáját abba fektette volna, hogy vádat emeljen McConnell ellen, miközben mindenki mást gyorsan és kategorikusan kiiktatott. De vajon mi oka lehetett rá? Mit nyerhetett ezzel?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Andrew Thorpe weboldala igazi multimédiás kavalkád volt, tele flash animációval, podcastokkal, videoklipekkel és háttérzenével – egy helyi banda, a Sugar dePalma egyik száma ismétlődött. Több játékot is meghirdetett, többek között az „Adj nevet a gonosztevőnek” vetélkedőt, amelynek szerencsés nyertese elnevezhette Thorpe készülő regényének egyik karakterét, valamint egy „Első vázlat” néven futó versenyt, amelynek jutalma Thorpe egyik könyvének eredeti, kézzel írott vázlata volt. Mivel az általam ismert Thorpe soha még csak egy rövid feljegyzést sem készített kézzel, kénytelen voltam azt gondolni, bizonyára felbérelt valami szerencsétlen ürgét, aki kézzel lemásolja az egész word fájlt, A legnépszerűbb vetélkedő győztese Thorpe-pal kettesben ellátogathat a pelikán-öbölbeli Állami Fegyintézetbe. „Szemtől szemben találkozhat Johnny Grimesszal, a két Yahoo!-alkalmazott hátborzongató gyilkosságának lebilincselő történetét megörökítő, Vér a völgyben című könyv főszereplőjével” – ígérte a weboldal. A könyv csak két hónappal korábban jelent meg, és az oldalon fellelhető kritikák és olvasói levelek számából ítélve nagyon sok figyelmet kapott. Rákattintottam az Események oldalra, és láttam, hogy a San Franciscó-i Hölgyklub épp csütörtökre ebédet szervezett Thorpe tiszteletére. A jegy nyolcvanöt dollárba került, ami tartalmazta az ebéd árát, egy pohár chardonnay-t, és a Vér a völgyben dedikált példányát. Felhívtam őket, és helyet foglaltam magamnak. A nő, aki felvette a telefont, nagyon lelkesnek tűnt. – Pont jókor hívott – jegyezte meg. – Már csak néhány hely maradt. Olvasta a könyvet? Még nem, vallottam be. – Igazán fantasztikus. Élvezni fogja! Ahogy a naptáramban piros tollal megjelöltem a rendezvény dátumát, eszembe jutott egy furcsa éjszaka, amelyet Thorpe-pal töltöttem, még néhány hónappal azelőtt, hogy bevallotta volna, könyvet ír a nővéremről. Akkorra már magasabb szintű angol irodalom órákra jártam, de még mindig gyakran összefutottunk egy kávéra vagy ebédre. Az egyik délutáni telefonbeszélgetésünk során lazán megkérdezte, hogy van-e kedvem este nála vacsorázni. Abból, ahogy megfogalmazta, azt vettem ki, hogy kisebb vacsorapartit rendez. Az apartmanja a Dolores Park tetején álló egyik tizenkét lakásos épület harmadik emeletén helyezkedett el. Amikor kinyitotta az ajtót, észrevettem, hogy a szokásos farmer és edzőcipő helyett fekete inget, bő szárú flanelpantallót és papucscipőt visel. Roppant furán festett, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát ebben az öltözékben. – Valaminek nagyon jó illata van – szimatoltam bele a levegőbe. – Lasagna. Anyám receptje. Még fél óra, és elkészül. Mit szólnál indításképpen egy kis borhoz? Követtem a pici, makulátlanul tiszta lakásba. Rajtunk kívül nem volt ott senki más. Meglepődve vettem tudomásul, hogy csak mi ketten leszünk. Mire elkészült a lasagna, már a második üveg bornál tartottunk. Idegességemben gyorsabban töltöttem magamba az italt, mint szoktam, Thorpe pedig még nálam is többet ivott. Nem volt külön étkezője, úgyhogy a szófára telepedtünk, a tányérokat pedig a kávézóasztalkára helyeztük – egy fekete keretes, üvegtetejű bútordarabra, amelyről ordított, hogy „egy legénylakás része vagyok!”. Az idő előrehaladtával a bor végül is feloldotta a zavarunkat, és Thorpe hol a karomra tette a kezét, hol megveregette a lábam, néha pedig nekem súrlódott. Mire végeztünk a desszerttel – epres sajttortával kínált, amelyet a mélyhűtőből bányászott elő, és a közepe még mindig fagyos volt megértettem, hogy nem fogom tudni kivonni magam ebből az estéből. Karjával átölelt, közelebb húzott magához, és megszólalt: – Ígérd meg, hogy soha nem iratkozol fel többé az óráimra. – Miért? – Mert ha a diákom lennél, akkor nem tehetném meg ezt. – Aztán megcsókolt.

Hálás voltam neki a barátságáért, azért, hogy átsegített a Lila halálát követő hosszú hónapokon. Ha vettem volna a fáradságot, és jobban végiggondolom, mit is jelent, hogy tizenegy évvel idősebb nálam, talán jobban vonakodtam volna. De elég részeg voltam ahhoz, hogy félresöpörjem az aggodalmaimat. Azért bújtam ágyba vele, mert nem jutott eszembe semmi nyomós indok, ami eltántoríthatott volna, de már amikor a szobája félhomályában levetkőztünk, tudtam, hogy részemről egyszeri alkalomról van szó. Az este folyamán mintha egy kissé másképp kezdtem volna látni Thorpe-ot. Az öltözék, a kávézóasztal, a füstölő, amit az ágy melletti asztalon gyújtott, mind valahogy szánalmas fényben tüntették fel. Azelőtt csak egy bizonyos helyzetben ismertem. Amikor bepillantást nyertem a magánéletébe, akaratomon kívül egy kis sajnálatot éreztem iránta. Ezután még néhányszor megpróbált áthívni magához, de mindig udvariasan elhárítottam. Hálás voltam, amiért nem erősködött, és – akárcsak én – úgy tett, mintha az a bizonyos este meg sem történt volna. Olyan aprócska kisiklás volt ez a kapcsolatunkban, a hosszú hónapokig tartó barátságunk olyan jelentéktelen mozzanata, hogy gyakorlatilag meg is feledkeztem róla. Végül is, abban az évben elég sok olyan pasival lefeküdtem, akiket alig ismertem. Hozzájuk képest Thorpe jó ismerősnek számított, bizalmas barátnak, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy az ágyban kötöttünk ki. De ahogy idősebb fejjel jobban belegondoltam, émelyítő érzés töltött el. Abban az időben én még csak tizenkilenc éves voltam. Úgy tűnt, Thorpe-nak nem volt elég, hogy megszerezte a sztorim. Ha, nem is többre, de egy éjszakára engem is meg kellett kapnia.

TIZENHATODIK FEJEZET Ahogy a városból kifelé autózva South City felé vettem az irányt, San Francisco festői látképét a félsziget lapos, ipari jellegű tájának látványa váltotta fel. A nicaraguai utam után kivettem néhány nap szabadságot, és most örömmel tértem vissza a munkahelyemre. Már vagy fél kilométerre a Golden Gate Coffee-tól éreztem a pörkölődő kávé gazdag, karamelles illatát. Az épület mögött parkoltam le. Meleg nap volt, a napsugarak csillogva verődtek vissza az öböl vizéről. Odabent Dora épp a telefonon lógott – egy brókertől vásárolt kávét a határidős piacon. Nemsokára a kávé szülőhazájában, Etiópiában, hatalmas zsákok kerülnek fel egy hajóra, hogy elinduljanak nyugatra, és néhány hét múlva megérkezzenek az oaklandi kikötőbe. Mielőtt a kávét kirakodnák, mintát hoznak belőle az irodába, ahol Mike-kal megpörköljük és megkóstoljuk. – Várjon, amíg a Yirgacheffe el nem éri a 114 dollárt – mondta Dora a telefonba, majd a kezével eltakarta a kagylót, és odaintett nekem: – Helló, idegen! – Én csak egyszer jártam a New York-i kávétőzsdén, 2001 nyarán, amikor a nyugati félteke legnagyobb kávékereskedelmi fellegvára még a Világkereskedelmi Központban kapott helyet. Néhány hónappal később az üzletkötő-helyiségeket több tonna törmelék temette maga alá, és a kávékereskedők áthelyezték székhelyüket az East River másik oldalán található, lehangoló, alacsony mennyezetű szobákba. Szeptember 11-e után alig néhány nappal az ideiglenes tőzsde máris hatalmas forgalmat bonyolított le. Mindegy, mi történt a világban, az emberek továbbra is igényt tartottak a kávéjukra. Az iroda alatti kóstolószobában tálcákon sorakoztak a különböző, pörkölésre és kóstolásra váró minták. Kezemet a tanzániai peaberry halomba süllyesztettem, és mélyen beszívtam a nyirkos illatát. A peaberry mellett etiópiai Harrar babok feküdtek. Nicaraguából én is hoztam magammal egy kis kávébabot, amit kiöntöttem és felcímkéztem. Tudtam, hogy nagy mennyiséget fogunk rendelni Jesus kávéjából, de Mike, maximalista lévén, szeretett megkóstolni minden egyes mintát. A dédapja, Milos alapította az üzletet, még az aranyláz idején, és az ő arcképe díszítette a Stekopolous védjeggyel ellátott kávészacskókat. A peaberryt beleöntöttem a pörkölő egyik fém forgódobjába. A Jabez Burnz márkájú pörkölőmasina generációról generációra szállt Mike családjában. A második dobba beletöltöttem az etiópiai Harrart, meggyújtottam a gázlángot, és vártam. Néhány perc múlva a babszemek sercegni és pattogni kezdtek. A szobát gazdag virágillat, töltötte be. Először a peaberryszemeket mertem ki egy lyukacsos fémtálcára, hogy hűljenek. A Harrart kissé sötétebbre akartam pörkölni, úgyhogy megvártam, míg a pattogás befejeződik. Amikor a szemek kellőképpen megbámulták, és a papírvékony hártya is lemállott róluk, durvára őröltem őket, majd a tiszta üvegcsészékbe szedtem egy kanálkával az őrleményből. – Örülök, hogy itt vagy – köszöntött az irodájából előbukkanó Mike. – Örülök, hogy itt lehetek. Kóstolás közben Mike tájékoztatott a legújabb irodai pletykákról. A távollétemben Jennifer Wilson, az egyik üzletkötőnk, bejelentette, hogy terhes, míg Gabrielle, a versenytárs cég tulajdonosának lánya, randizni kezdett az egyik raktárosunkkal. Debbie Dybsky a számfejtésről nyugdíjba vonul, és Muir Beachre költözik. A munkatársaimról szóló hírek hallatán egyből otthon éreztem magam. Anyámat leszámítva, ezek az emberek álltak a legközelebb hozzám a világon. Minden asztalka mellett állt egy nagyméretű, réz köpőcsésze, de egyikünk sem használta őket. Mindketten inkább lenyeltük a kávét, és a különböző minták közt vizet kortyolgattunk. Mike józan kóstolási stílusát követtem, aki nem csinált nagy ügyet az egészből. – Néhány hivatásos kóstoló számára az egész csak a prezentálásról szól – árulta el Mike az elején. – Számomra viszont kizárólag a kávéról. Ezért is kedvellek téged. Te egy mérföldről is képes vagy kiszagolni a különleges kávébabot. Már a kezdetektől nagyra értékeltem Mike tanácsait, és örökké hálás leszek neki azért a lehetőségért, hogy kipróbálhattam magam a szakmában. Amikor a kilencvenes évek végén belevágtam, még akadtak

férfiak, akik nem voltak hajlandók egy kóstolóasztalhoz ülni egy nővel. Akárcsak az előkelő éttermek konyhái, a bányák mélye és a legtekintélyesebb matematikai fakultások, a kávéipar is a férfiak világa volt. Ez meglehetősen furcsa, ha figyelembe vesszük, hogy kezdettől fogva elsősorban a nők voltak azok, akik megvásárolták és elkészítették a kávét. A harmincnegyedik születésnapomra Henrytől William Harrison Ukers 1922-ben megjelent, Mindent a kávéról című könyvét kaptam ajándékba, amelyet szakmai berkekben bibliaként tiszteltek. Mind a nyolcszáz oldalát apró betűs szöveg és minden részletre kiterjedő illusztrációk töltötték meg. Az egyik kedvencem egy 1872-ből származó Arbuckle Brothers-hirdetés volt, amely egy megrökönyödöttnek tűnő, kötényes nőt ábrázol, aki füstölgő tűzhelye fölé hajolva panaszolja: „Jaj, már megint odaégettem a kávémat!” Egy másik hirdetésük, „A hiba, amelyet oly sok nő elkövet” című, arra buzdítja a háziasszonyokat, hogy otthoni pörkölés helyett vegyenek inkább előpörkölt Arbuckle Brothers kávét, azzal indokolva ezt (tévesen), hogy „két kiló kávé otthoni pörkölésekor egy fél kilót elveszít az ember”. A hirdetés nemcsak sértő volt, de hibás is. Mint minden narratíva, a kávé története is hemzseg a féligazságoktól. Szakértőre van szükség ahhoz, hogy szét lehessen választani a tényeket a kitalációktól. Miután a Henry-vel való kapcsolatom véget ért, a Mindent a kávéról továbbra is előkelő helyet foglalt el az étkezőmben álló büféasztalon. Akárcsak az ezüst öngyújtó, a könyv is arra szolgált, hogy emlékeztessen közös életünkre. Ugyanez volt a helyzet a Golden Gate Coffee-val, ahol mindenki ismerte Henryt. Még mindig ott mosolygott a munkatársakat bemutató óriási fényképen, amely az előcsarnokban lógott. A fotón egymás mellett állunk; karját a vállam köré fonja, én meg átkarolom a derekát. Néhanapján, amikor későig maradok az irodában, és már mindenki más hazament, néha ott találom magam a fénykép előtt, ahogy azon elmélkedek, pontosan hol is rontottuk el.

TIZENHETEDIK FEJEZET A San Franciscó-i Hölgyklub ebédjét az egyik belvárosi hotel éttermében rendezték meg. A kerek asztalokon fehér tányérokkal és rózsaszín szalvétákkal terítettek meg. Fődíszként minden egyes asztal közepére A vér a völgyben című könyv takaros kis kupacát helyezték. Kerestem egy széket hátul, és leültem. A jobbomon feltűnt egy csinos, a negyvenes évei elején járó nő, aki hozzám fordult: – Ön pedig... – Ellie. – Isten hozta – nyújtotta felém a kezét. – Én Maggie vagyok. Ők pedig Dwight, Barbara, Stella és a lányom, Claire. – Interjút fogok készíteni Mr. Thorpe-pal az újság számára – közölte Claire. Kicsi volt, törékeny, szőke hajú, kék szemű, a bőre pedig olyan, amilyet csak a Cover Girl-reklámokban lát az ember. – Melyik újság számára? – A Mercy középiskola lapjának. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Lila halála után apám teljesen visszahúzódott, így anyám kénytelen volt hozzám fordulni társaságért. Ennek eredményeképpen egy jó ideig én kísértem el a különböző ebédekre, az ügyvédi iroda partijaira, borkóstolókra. Olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy kezdtem úgy érezni, többet beszélgetek anyám korosztályával, mint a sajátommal. A barátnői láthatóan örültek a jelenlétemnek, és mindig őszinte érdeklődéssel kérdezgettek az iskoláról és a fiúkról. Kristálytisztán emlékeztem arra, milyen volt annyi idősnek lenni, mint most Claire – hálás voltam anyám barátainak figyelméért, ugyanakkor önelégült módon büszke voltam a fiatalságomra. Abban a korban lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni a fiatalsággal járó hatalmat. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Claireben ugyanez a büszkeség és önbizalom dolgozik. Amikor a pincér az asztalunkhoz lépett, hogy teletöltse a vizeskancsókat, alig bírta levenni a szemét Claire-ről, aki úgy fogadta az érdeklődést, mint valami neki kijáró kegyet. Lilában ezzel szemben nyoma sem volt a fiatalság arroganciájának – talán mert matematikai években számolva már elég idősnek számított. – Ha nevet akarok szerezni ezen a területen, akkor igyekeznem kell – árulta el nekem, amikor végzett a Berkeley-n. – Niels Henrik Abel tizenkilenc éves volt csupán, amikor bebizonyította az ötödfokú egyenlet megoldhatatlanságát. Gauss huszonnégy évesen publikálta a Disquisitiones Arithmeticae-t. Galois felfedezte a csoportelmélet és a polinom egyenletek közti kapcsolatot, mielőtt húszévesen életét vesztette volna egy tűzpárbajbán. Ahogy Hardy mondta: „A matematika a fiatal emberek játéka.” Vagy az én esetemben a fiatal lányoké. Stella két mobiltelefont és egy csipogót húzott elő a táskájából, és sorba rakta őket a tányérja mellett, mint aki arra vár, hogy bármelyik pillanatban valami fontos dolog miatt hívják. Egy ronda, de drágának látszó zöld kosztümöt viselt. – Thorpe minden egyes könyvét olvastam, még a Második esély a boldogságra címűt is – közölte velünk büszkén. – Én ezt olvastam először – fontoskodott Claire és imádtam. Azután kölcsönvettem anyámtól A második helyezett végzete példányát, és most időrendben visszafelé haladok a többivel, – Csak várd ki, amíg eljutsz a Gyilkosság az öbölbenig – szólt közbe Barbara. – Kétségtelenül az a legjobb könyve. – Egyszer találkoztam az anyával – jegyezte meg Dwight. Az asztalnál ülők mind felé fordultak. – A San Franciscó-i balett-társulat egyik adománygyűjtő vacsoráján. Borzasztóan kedves hölgy. Megosztottunk néhány tippet egymással a muskátli-neveléssel kapcsolatban. Erősen kételkedtem benne, hogy anyám valaha is járt volna a San Franciscó-i balett-társulat adománygyűjtő rendezvényén, azt pedig konkrétan tudtam, hogy soha nem érdekelték a muskátlik. A pasas valószínűleg Thorpe könyvében olvasott anyám kertészkedési szenvedélyéről. Thorpe két oldalon keresztül ecsetelte a kert bonyolult elrendezését, amit akkor mutatott meg neki, amikor egyszer meghívtam

hozzánk vacsorára. Vajon Dwight tényleg úgy hiszi, hogy találkoztak, tűnődtem magamban, vagy csak megjátssza, hogy érdekesebbnek tüntesse fel magát? Az évek során rájöttem, hogy egy tragédia olyan, mint egy komoly földrengés vagy terroristatámadás – senki sem szeretné közvetlenül, a saját bőrén, megtapasztalni, ám mindenki szeretne a katasztrófa közelében lenni. Maggie megérintette a karomat: – Ön olvasta már? – Igen, de nagyon régen. – És? Mi a véleménye róla? Kortyoltam egyet a vizemből. Egy citromdarabka a fogamhoz tapadt. – Jól megírt könyv. – Nem bírtam rászánni magam, hogy abban a pillanatban, azok előtt az emberek előtt kimondjam: az egész könyv a családunk monumentális mértékű elárulása. – Én személy szerint úgy vélem – vágta rá Maggie – hogy Thorpe későbbi művei meg sem közelítik az elsőt. – Claire-hez fordult. – Az egy igazi klasszikus. Ezt mindenképpen említsd meg az iskolai újságban. – De hát annyi valós történeten alapuló bűnügyi regény létezik – vetettem közbe. – Mi volt az, ami miatt a Gyilkosság az öbölben ilyen mély benyomást tett önre? Ezt a kérdést még soha senkinek nem tettem fel. Miután először elolvastam a könyvet, még a létezéséről is meg akartam feledkezni. Jó néhány évvel később is el tudta rontani a napom, ha a buszon véletlenül megláttam valaki kezében, vagy belebotlottam egy könyvesboltban egy régi példányba. Valahányszor megpillantottam, újra elöntöttek annak a napnak az emlékei, amikor a szüleim szürke Volvójukban kigördültek a kocsifelhajtónkról, és elindultak a guerneville-i hullaház felé. – Olvasás közben – hadarta Stella – úgy éreztem, mintha én is ott lennék az erdőben, ahol annak a szerencsétlen lánynak a testét kidobták. A kislányom tízéves volt akkoriban, és a történet a csontom velejéig elborzasztott. Hosszú ideig nem tudtam úgy kiengedni a házból, hogy ne tartottam volna attól, valami szörnyűséges dolog fog történni vele. – Nem csak erről van szó – vágott közbe Maggie. – Természetesen ez is része a dolognak – a félelem, hogy ugyanez megtörténhet valamelyik szerettünkkel. Számomra azonban ennél sokkal fontosabb volt, hogy úgy éreztem, mintha ismerném Lilát. Milyen édes, okos lány volt, és milyen ígéretes jövő állt előtte. Az a fajta gyerek volt, akire bármilyen szülő büszke lenne. Az ember mindenét a gyermekeibe fekteti – az idejét, a pénzét, és persze az érzelmeit, a reményeit is. Olyan sok mindenből tevődik össze egy élet, olyan nagy erőfeszítést igényel egy gyermek felnevelése. Anyaként még belegondolni is borzasztó, hogy egyetlen ember egy szempillantás alatt véget vethet az egésznek. – De legalább nem véletlenszerű erőszak történt – sóhajtott fel Stella. – Nincs rémisztőbb a gondolatnál, hogy olyasvalaki támadja meg az embert, akit nem is ismer. Az asztalnál ülők mind bólogattak. Úgy véltem, Stella ügyesen rátapintott a könyv sikerének kulcsára. Azáltal, hogy Thorpe Peter McConnellt nevezte meg gyilkosként, biztosította az olvasókat arról, hogy velük ez nem történhet meg. Thorpe verziója azt a benyomást keltette, hogy az erőszak nem véletlenszerű, nem olyasmi, ami az átlagos, rendes emberekkel, akik átlagos, rendes életet folytatnak, megtörténhet. Az esetek túlnyomó többségében, írta az előszóban, a gyilkosságok áldozatai ismerik az elkövetőt. A terem egy kissé megbolydult, és ahogy megfordultam, Andrew Thorpe-ot láttam besétálni az ajtón. Lefogyott. Soha nem volt túlsúlyos, de mindig is egyfajta pufiság jellemezte – a bármiféle testmozgás iránt érzett ellenszenve kétségtelenül közrejátszott ebben, akárcsak a főtt tészták és a sör iránti imádata. Most viszont jó formában volt – le volt barnulva, és a fejét kopaszra borotválta. Fekete, hajszálcsíkos nadrágot viselt, hozzá feszülő, fekete inget és oldalt cipzáras csizmát. Az összhatás amolyan Bruce Willisesre sikeredett, de láthatóan feszengett az öltözékében, mintha valaki más választotta volna számára a ruhákat. Ötvenévesen egészségesebbnek tűnt, mint harmincévesen, amikor megismertem. Egy sárga nadrágkosztümbe öltözött nő az állványhoz vezette, és bemutatta. – Igazán nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek önökkel – kezdte Thorpe, széles mosollyal az arcán. – Az ember olyan sokáig dolgozik magányosan egy könyvön, hogy amikor végre kilép a világba, hogy

beszéljen róla, úgy érzi, mintha börtönből szabadult volna ki. – A déli akcentusa, amit ismeretségünk idején már csak halványan lehetett érezni, most sokkal erőteljesebbnek hatott. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy ezzel is csak a közönségnél igyekszik bevágódni. – És ha már börtönről beszélünk – folytatta –, nemrég tértem vissza a pelikán-öbölbeli Állami Fegyintézetből. Elmentem meglátogatni Johnny Grimesot, aki, mint arra bizonyára emlékeznek, életfogytiglani börtönbüntetést kapott Stacy Everett és Greg Simmons meggyilkolásáért. Bólintások, mormogások, A pincérek kihozták a salátákat – jégsaláta-levelek rokfortöntettel. Az idejét sem tudtam, mikor ettem utoljára jégsalátát étteremben. Egy menőbb helyen talán azt gondoltam volna, hogy a jégsaláta újra trendivé vált, de itt valószínűleg már évtizedek óta szerepelt az étlapon. A pincér megpróbált feltűnés nélkül bepillantani Claire dekoltázsába, ahogy letette elé a salátát; Claire előrehajolt, hogy megkönnyítse a dolgát. Thorpe az első néhány percben elmesélte, hogyan keltették fel a figyelmét a szilícium-völgyi gyilkosságok. Említést tett az áldozatok családjához fűződő baráti kapcsolatáról, és bennem óhatatlanul felmerült a kérdés: vajon a családok hogyan jellemeznék a kapcsolatukat? Ők is beengedték Thorpe-ot az életükbe? Ők is meghívták magukhoz vacsorázni, mint ahogy azt mi tettük annak idején? Ők is megmutatták neki a családi fényképalbumokat, lejátszották neki a gyerekükről készült házi videókat? Úgy véltem, ha lett volna bármiféle beleszólásuk, nem engedték volna, hogy könyv íródjon a tragédiájukból. A pincérek összeszedték előlünk a salátástányérokat, és kihozták a fő fogást: grillezett csirkét rizzsel és brokkolirózsákkal. Thorpe közben végzett a bevezetéssel és nekifogott a felolvasásnak. Eltűnődtem, vajon más nem találja furcsának, hogy teljes lelki nyugalommal eszegetünk, miközben Thorpe egy különösen véres jelenetet olvas fel lelkesen a könyvéből? Az első fejezettel kezdte, és akárcsak a Liláról szóló mű, ez is a megtalált holttestek részletes leírásával indított. Ez a kezdés szinte már a védjegyének számított, erről vált ismertté – amit az egyik kritikusa a „bűnügyi helyszín kíméletlen ábrázolásának” nevezett. Felolvasás közben Thorpe többször is felpillantott a könyvből, hogy szemkontaktust teremtsen a közönséggel. Vártam, hogy észrevegyen. Vajon kizökken az egyensúlyából? Dadogni kezd, eltéveszti a mondatot? De aztán rájöttem, hogy valójában senkinek sem néz a szemébe. Ehelyett mindig kissé az emberek szeme fölé nézett, hogy úgy tűnjön, mintha a tekintetüket keresné, anélkül, hogy valóban rájuk nézne. Eszembe jutott, hogy az óráin is ugyanezt tette. Egyszer, fagyizás közben be is vallotta nekem: – Ha a diákok szemébe nézek, elfog az idegesség. Úgyhogy csak megjátszom az egészet. Megérkezett a desszert. Épp amikor a hölgyek beleszúrták a villájukat a lisztmentes csokoládés süteménybe, Thorpe leeresztette a könyvet: – Van valakinek kérdése? A mellettünk lévő asztalnál egy törékeny nő felemelte a kezét, és Thorpe biztatóan bólintott, – Mi okozta a legnagyobb nehézséget a könyv megírásakor? – tudakolta. – A szálak kibogozása – válaszolta Thorpe. – Amikor az ember regényt ír, teljhatalommal rendelkezik az események, a karakterek, a történet egésze felett. Egy üres vászon fekszik előtte. De tényirodalomról lévén szó, nyilvánvalóan a tények uralják a terepet. A mű elkészítése során több tucat személyt meginterjúvoltam. Mindenkinek megvolt a saját változata a történtekkel kapcsolatban, és mindegyik verzió különbözött az összes többitől. Valaki az iránt érdeklődött, hogyan fogadta a felesége a Második esély a boldogságát. – Utálta – mosolyodott el Thorpe. – Amíg meg nem pillantotta a tiszteletdíjam első csekkjét. Nevetés, Villák koccantak a tányérokhoz. A pincérek kihozták a kávét. – Hogyan talál rá azokra a sztorikra, amelyekről ír? – Igazából nem én találok rá a történetekre – ők találnak rám. Ebben az esetben például volt egy barátom, aki a Yahoo!-nál dolgozott a gyilkosságok idején. Egyik nap együtt golfoztunk, és bevallotta, hogy a történtek fenekestül felfordították a céget. Mesélt arról, hogy a dolgozókat mennyire a hatalmába kerítette a félelem, és milyen bizalmatlan légkör alakult ki a cégnél a gyilkosságok után. Úgy éreztem, a történet szinte könyörög azért, hogy elmeséljék. Nem is annyira maguk a gyilkosságok érdekeltek, mint

inkább az, ami utána következett. Az érdeklődésemet nem annyira az áldozatok csigázták fel, mint inkább a hátramaradottak, és az, miként változtak meg a kapcsolataik. Ahogy figyeltem, milyen módszerekkel dolgozza meg Thorpe a tömeget, megpróbáltam felidézni magamban, mit is láttam benne, amitől olyan mélyen személyes dolgokat is elmeséltem neki, amit soha senki másnak nem. Meggyőző ereje mostanra még inkább megerősödött, mintha az elmúlt húsz évben mással sem foglalkozott volna, mint ennek a tökéletesítésével. Gyerekkorának vasárnapjait az egyik tuscaloosai dél-baptista templomban töltötte, és tagadhatatlanul körbelengte egyfajta evangélista hév – valami színpadias, közvetlen jelenlét, ami az embereket arra késztette, hogy előrehajolva figyeljék. Néhány kéz még mindig a magasba nyújtózkodott, amikor Thorpe mosolyogva megjegyezte: – Nos, ha nincs több kérdés... – és lelépett az emelvényről. A sárga nadrágkosztümös nő felszólította az autogramra vágyókat, hogy álljanak sorba a dedikálóasztal előtt. Thorpe gyorsan osztogatta az aláírásokat, és mindenkivel váltott néhány barátságos szót, mielőtt mosolyogva visszacsúsztatta volna nekik a könyvet. Ahogy a sor egyre előrébb araszolt, a gyomrom görcsbe rándult. Az évek során oly sokszor szerettem volna felelősségre vonni, de valami mindig visszatartott. Először is nem voltam biztos benne, hogy képes lennék szembenézni vele, másodszor pedig a felelősségre vonás amúgy is hiábavalónak tűnt. A könyv megíródott, a tragédia megtörtént. Miféle hasznunk származott volna – nekem vagy a szüleimnek vagy éppen Lilának – abból, hogy újra feltépjük a sebet? De most egyszerre minden megváltozott. Ha a könyv hazugságokra épült, ahogy azt McConnell állította, akkor Thorpe árulása még elképesztőbbnek tűnt. Hallanom kellett, magától Thorpe-tól, hogy mennyi igazság szorult azokra a lapokra. Amikor én következtem, anélkül vette el tőlem a könyvet, hogy rám nézett volna. – Szóval kinek ajánlhatom? – kérdezte. Nem feleltem. – Írjam bele az ön nevét is, vagy csak a sajátomat? – kérdezte újra, egyre növekvő türelmetlenséggel a hangjában. Aztán felpillantott. A kezében lévő toll megállt a levegőben. Szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. Leejtette a tollát, és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de aztán meggondolta magát, és visszaült. – Ellie, én.., Életemben először fordult elő, hogy Thorpe nem bírt megszólalni. – Helló. – Helló – nyögte ki végül. Hangja lágyan szólt, és a szemében mintha könny csillogott volna, ám az a Thorpe, akit én ismertem, soha nem engedte volna meg magának, hogy ennyire meghatódjon. Végül hátratolta a széket, és felállt. Az asztalon áthajolva kinyújtotta a karját. Csak nem akar megölelni? Hátraléptem. Erre leejtette a karját, vetett egy pillantást a mögöttem sorakozó rajongóira, és visszaült. – El sem hiszem, hogy itt vagy. Nem is tudod, mekkora öröm, hogy láthatlak. – Egy pillanatra újra elhallgatott. – Istenem, Ellie, te semmit sem változtál. – A déli akcentus szinte nyomtalanul eltűnt a beszédéből. Egy másodpercig újra a régi Thorpe volt – a barátom, akit az egész borzalmas könyves hercehurca előtt ismertem. A sárga nadrágkosztümös nő megráncigálta az ingujját. – Mr. Thorpe, csak délután egy óráig kaptuk meg a termet. – Igen, persze – mondta, visszanyerve az önuralmát. Felém hajolt, mintha bizalmasan szeretne velem közölni valamit, bár nyilvánvaló volt, hogy a sárga ruhás nő és a mögöttem állók mind hegyezik a fülüket. – Figyelj, most vár egy taxi, hogy kivigyen a reptérre. New Yorkba kell mennem, de pár nap múlva újra itthon vagyok. Hívj fel! – Beírta a telefonszámát a könyvbe. – Vagy nem is, inkább gyere, látogass meg! Kérlek! Annyi mindenről kéne beszélnünk!

Gyorsan lefirkantotta a címét. – Úgy értem, jöhetsz bármikor. Mire kinyögtem volna valami választ, a sárga rucis nő a könyökömnél fogva elráncigált. – Várj! – lépett ki Thorpe az asztal mögül. – Gyere ki velem a reptérre! Kifizetem a visszautad. Épp elég felkavaró volt látnom őt ebben az emberekkel teli szobában. Magam elé képzeltem, ahogy egy taxi hátsó ülésén egymás mellett szorongunk. – Vissza kell mennem dolgozni – hárítottam el. – Meglátogatsz majd? – Nem tudom. – El fogsz jönni – jelentette ki. Hangja határozottan csengett, tele bizonyossággal. – Kedden már itthon vagyok. Néhány perccel később az étterem előtt álltam, a Market utcai forgalom fülsüketítő lármájában. Ahogy magamhoz szorítottam Thorpe legújabb bestsellerét, ugyanaz az érzés töltött el, mint oly sok évvel korábban, amikor utánam kiáltott az Ocean Beach ködében. Akkor is, akárcsak most, ő mondta ki az utolsó szót. Ebben rejlett Thorpe tehetsége, ehhez értett a legjobban. Minden történet, amit előadott, minden beszélgetés, amiben részt vett, az ő feltételei szerint zárult le.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Minden egyes eseményhez – hajtogatta folyton Thorpe – tartozik egy történet. Minden érzelemhez, minden rejtélyhez, minden történelmi eseményhez tartozik egy mese, amely magyarázatul akar szolgálni rá. Logikus, hogy a kávéhoz is jár egy történet. Henry mesélte el nekem, a második randinkön. Csak néhány napja ismerkedtünk meg a Golden Gate Coffee irodájában, ahol. elfogadott egy üzletkötői állást. A karrierjét még a középiskolai évei alatt kezdte a San Mateó-i Welsh’s Coffee Roasternél mint raktáros. Amikor megismertem, szabadidejének nagy részét már jó ideje azzal töltötte, hogy a kávétermelők szószólójaként tevékenykedett. Akkoriban San Franciscót már undorító mértékben ellepték a fiatal pénzes fickók, és izgató volt olyasvalakivel találkozni, akit őszintén nem érdekelt a pénzügyi haszon – legalábbis a sajátja nem. Nem egy csésze kávé, hanem egy pohár sor fölött mesélte el a sztorit, az 500 Clubban, Missionben. Bár nagyra értékelte a finom, drága dolgokat is, és évente egyszer még a Chez Panisse méregdrága kajáját is megengedte magának, elfogult volt a lebujszerű bárokkal szemben. Kapcsolatunk korai szakaszában bevallotta, hogy nem véletlenül választotta a helyszínt – engem akart letesztelni. – Ha rosszul reagáltál volna a vörös műbőr bokszokra és a biliárd-asztalokra – magyarázta egyből tudtam volna, hogy nem vagy hozzám való. De Henry engem addigra már túlságosan is kíváncsivá tett ahhoz, hogy a kocsma dekorációjával foglalkozzak. Egy méter nyolcvanöt centijével teljes magabiztossággal uralta a teret. Világosbarna haja volt, és olyan világoskék szeme, ami az egyik Velvet Underground-számot – a Pale Blue Eyest – juttatta eszembe. Tejfehér bőre szinte azonnal rózsaszínre pirult a napon. Enyhén féloldalas mosolya jóindulatot sugárzott, és szégyenlősebbnek tüntette fel, mint amilyen valójában volt. Szinte mindig farmert és sötét pulóvert viselt, bár a cipőket illetően az ízlése jóval vakmerőbb volt. Aznap, amikor megismertem, fényes, fekete, hajhoz hasonló anyagból készült bakancsot viselt, amelyre tréfásan lószőr bakancsként utalt, de később biztosított róla, hogy egyetlen lovat sem kellett feláldozni a gyártásához. Mások társaságában kellemesen zengő hangon beszélt, amellyel gyakran magára vonta a figyelmet, de kettesben olyan halkan szólalt meg, hogy sokszor meg kellett kérnem, ismételje meg a mondandóját. – A történet a kilencedik században kezdődik, Abesszínában – vágott bele. Két pohár sör állt a köztünk lévő parányi asztalkán. Közelebb hajoltam hozzá, – Egy Kaldi nevezetű fiatal kecskepásztorral indul, és a kecskéivel, akik egy este megmakacsolják magukat, és nem hajlandók hazaindulni. A figyelmüket teljesen leköti az újonnan felfedezett, sötét, fényes levelű, piros bogyós cserje, amelyhez hasonlatosat Kaldi addig sose látott. A kecskék egyre csak falatoznak, és hosszú időbe telik, míg Kaldinak végre sikerül őket leterelnie a hegyről. Henry beszéd közben élénken gesztikulált. Bár irodában dolgozott, a keze fizikai munkáról árulkodott. Később megtudtam, hogy mellékállásban költöztetőként dolgozott, hogy összeszedjen egy kis pénzt a saját vállalkozásának beindításához. – Aznap éjjel – folytatta – a kecskék egy szemernyit sem alszanak. Másnap reggel, amikor Kaldi visszatereli őket a szokott legelőjükre, egyből rávetik magukat a cserjére. Akárcsak Éva, Kaldi is kíváncsi teremtmény; muszáj megkóstolnia. A furcsa növény bogyói felélénkítik, kellemes érzéssel töltik el. Energikusabbnak érzi magát, és az esze is jobban vág. Hazatérve elmeséli a családjának és a barátainak, mit tapasztalt. Két hét sem telik bele, és a közeli monostor dervisei felfedezik, hogy a rejtélyes növény leveleit rágva kevesebb időt kell fordítaniuk alvásra, így több idejük marad arra, hogy kifejezzék Isten iránt érzett szenvedélyes szeretetüket. Eltűnődtem, hogyan lehetséges, hogy a Golden Gate Coffee-nál töltött éveim alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy utánanézzek ennek. Idővel rájöttem, hogy Henryben még megvan az a tulajdonság, ami belőlem már régen kiveszett – a szenvedélyes érdeklődés a részletek iránt, és a kifinomult, fejlett emlékezőtehetség, nemcsak a dátumok és helynevek iránt, hanem azon apró különlegességek iránt is,

amelyek egyedivé varázsolnak egy történetet. Könnyen az agyába véste a részleteket, mert odafigyelt és kérdezett, és a szerzett információkat megosztotta másokkal, addig-addig ismételve a történeteket, míg azok a lénye részévé nem váltak. Számomra az élet egy házra hasonlított, amelyen csendesen osontam végig, vigyázva, nehogy véletlenül felkavarjam a port, vagy nekiütközzek egy bútordarabnak. Henry pont ellenkezőképpen viselkedett – kinyújtott kézzel vonult végig az életen, minden egyes dolgot felkapott, kezében a súlyukat méregetve, falakon dörömbölt, hogy megtapasztalja az ellenálló képességüket. – Bárcsak jobban hasonlítanék rád – jegyeztem meg egyszer, kapcsolatunk hatodik hónapja táján. – Úgy szeretném én is belevetni magam az életbe, ahelyett, hogy mindig a végletekig kielemzek mindent, – Mi tart vissza? – érdeklődött. Arccal egymás felé fordulva feküdtünk az ágyon, a hideg miatt teljesen felöltözve, és Henry várakozóan nézett rám azzal az átható, kék pillantásával. – Nem is tudom. Az volt az érzésem, állandóan arra vár, hogy elmondjak neki valamit, de soha nem bírtam annyira elengedni magam, hogy kimondhassam, amit igazán gondolok. Őszintén próbáltam megnyílni előtte, de legtöbb esetben az utolsó pillanatban valami visszatartott attól, hogy előrukkoljak a teljes igazsággal. Néhány percig egyikünk sem szólt semmit, csak feküdtünk egymás mellett, anélkül, hogy egymáshoz értünk volna. Lehunytam a szemem, és már majdnem a hatalmába kerített az álom, amikor a hangja visszahúzott: – Tudod, te egyáltalán nem hasonlítasz rá. – Tessék? Kire? – A könyvbeli lányra. Lehet, hogy ugyanaz a neve, a története, az arca, de ő csak egy kitaláció. Andrew Thorpe alkotása. Te nem ő vagy. Szerettem volna hinni neki, de nem voltam meggyőzve. Hogy is képzelheti Henry, hogy ő jobban ismer Thorpe-nál? Thorpe-nak mindent bevallottam magamról. – Akkor ki vagyok? – kérdeztem, bár ezt amolyan költői kérdésnek szántam, nem vártam választ. – Te te vagy – felelte pillanatnyi habozás nélkül. – Te Ellie Enderlin vagy, és én szeretlek. – Tényleg? Ezt addig még soha nem mondta. Én is ugyanígy éreztem, de még nem állt szándékomban közölni vele az érzéseimet. Egy kissé korainak tartottam egy ilyen horderejű kijelentést, amit ha az ember egyszer kimond, már nem vonhat vissza. – Igen – erősítette meg, és várt. Próbáltam összeszedni a bátorságom, de nem jöttek szavak a számra. Mindig is hálásan gondolok rá, hogy akkor nem fordult el tőlem. Aznap éjjel, annak ellenére, hogy képtelen voltam kimondani, szeretem, szorosan magához húzott. A testem elernyedt, és ráébredtem, hogy felnőtt életemben először kezdtem teljes biztonságban érezni magam.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET „Végül is a kilátásért vettük meg a helyet.” Aldous Huxley, A fiatal Arkhimédész

A Market Streetről a kanyargós útra fordulva felautóztam Diamond Heightsra. Hatvanas és hetvenes évekbeli condók sora mellett haladtam el. Mindig is kedveltem ezt a környéket – olyannak tűnt, mintha a város közepén levő hegyoldalra pottyantottak volna egy kertvárost. Néhány perccel múlt éjfél, és a meredek, sötét utcákon csend honolt. Tudtam, hogy Thorpe meglepődik majd, ha ilyen kései órában bukkanok fel a küszöbén, de reméltem, hogy ez az előnyömre szolgál. Az esti órákban voltam a legéberebb, ilyenkor éreztem magam legjobban a bőrömben. Ha a Diamond Heights Thorpe territóriuma, akkor az éjszaka meg az enyém. Thorpe háza a Red Rock Hill tetején trónolt. Kétszintes, Eichler-stílusú épület volt, fehér gerendateteje túllógott a szürke homlokzaton. A háromszög alakú, apró kertecske japán juhara és néhány levendulabokra kis takarást nyújtott az utca felől. Leparkoltam a járdaszegélynél, aztán néhány percig a kocsiban ülve próbáltam összeszedni a bátorságom. Végül felsétáltam a bejárati ajtóhoz, és megnyomtam a csengőt. Hamarosan léptek zaja hallatszott. Az ajtó kitárult, és ott állt előttem Thorpe, csíkos pamut fürdőköpenybe burkolózva. Fejét rövidre nyírt, ősz haj borította, kivéve a feje tetején lévő nagy kopasz foltot. Szeme alatt sötét táskák díszelegtek, és enyhe gyógyszerillat lengte körül. – Ellie? – hitetlenkedett a szemét dörgölve. – Mit keresel itt? – Azt mondtad, bármikor beugorhatok. Elmosolyodott. – Ez igaz – mondta rekedt hangon. – Gyere be! Készítek kávét. Követtem a nyitott udvaron keresztül, aminek a közepén kő szökőkút gurgulázott. Egy hatalmas nappaliba vezetett, amelynek hátsó falát padlótól plafonig érő ablakok alkották. A magas mennyezetet fehér gerendák szelték át. Minthogy én egy kedves, de ugyancsak picike Viktória korabeli házban nőttem fel a Noé Valley-ben, a domboldalon álló Eichler számomra maga volt az álomház. Sajnos Thorpe teljesen elfuserálta a helyet. A keményfa padlót csiricsáré, mélyvörös és piszkos barna színekben pompázó török szőnyegekkel borította, és a kandalló két oldalán álló, mennyezetig érő polcokat ellepték a magazinok és a nippek. A síkképernyős tévé egy hatalmas mahagóni szekrénybe volt süllyesztve, amelynek nyitott ajtaja különböző, összevissza dobált technikai eszközök kupacát engedte láttatni. A szobában állt még két szófa, egy bőrfotel, egy dohányzóasztal, és néhány, egymáshoz nem illő szék. Még az üvegablakot is elcsúfította egy óriási bambuszszekrény, ami gátolta a kilátást. Mindenhol újság- és magazinhalmok hevertek. Joseph Eichler valószínűleg forog a sírjában, gondoltam., A ház bűzlött az állott cigarettafüsttől, és több üres hamutartó is hevert szanaszét, – Csak nem kezdtél el dohányozni? – firtattam. – Már leszoktam. Majdnem két hónapja egy szálat sem szívtam. Hadd kopogjam le. A hamutartók a vizuális terápia részei, és az életvezetési tanácsadóm szerint segít legyőznöm a függőséget. – Életvezetési tanácsadó? Mindig is kíváncsi voltam rá, kik az ügyfeleik az ilyeneknek. – Azért alkalmaztam, mert komoly írói válságba kerültem. – És? Sikerült kigyógyítania belőle? – Kérdezz meg a jövő hónapban! Jelenleg a kilencedik hétben járunk – a lakótér rendbetételénél. – Lemondó kézmozdulatot tett a szoba irányába. – Ennél a pontnál egy kicsit megfeneklettünk. A tizedik és tizenegyedik hét a spirituális ébredésről szól. Azután jöhet az írói görcs feloldása. A nő szerint fokozatosan haladunk felfelé. Laurie Giordanónak hívják – emlékeztess rá, hogy adjam oda a névjegykártyáját.

A nappaliban várakoztam, amíg a konyhában elkészítette a kávét. A két helyiséget csak egy alacsony pult választotta el. A mosogatóban halomban álltak a koszos edények, a hűtő ajtaját számtalan újságkivágás, naptár, számla, képeslap és fénykép borította. Thorpe kotorászni kezdett egy fiókban, majd egy másikban, végül megszólalt: – Nem találom a kávészűrőt. Azt hiszem, maradnunk kell a teánál. A piros teáskannát megtöltötte vízzel és feltette a tűzhelyre. – Remélem, a feleséged nem bánja, hogy ilyen késői órán ugrottam be – jegyeztem meg –, de épp a környéken jártam. – A feleségem? – A könyvesboltban belebotlottam a Második esély a boldogságra című könyvedbe. – Ó, vagy úgy. Nos, a második esély mégsem bizonyult nyerőnek. A könyv megjelenése után egy hónappal Jane beadta a válókeresetet. – Sajnálattal hallom. – Oprah is sajnálta. – Elnevette magát. – Ilyen közel voltam hozzá – mutatta az ujjával. – Ki tudja, talán én lehettem volna az új Deepak Chopra vagy Dr. Phil. Á, mindegy, majd a következő könyvemmel, nem igaz? – A kaotikus nappali általános káosza felé intett. – Foglalj helyet! Zavar, hogy ott álldogálsz. Odébb tettem néhány dolgot a díványról. A párnák besüppedtek alattam, amikor leültem, úgyhogy a térdeim a magasba emelkedtek. Fura illat terjengett. Időbe telt, míg rájöttem, hogy az émelyítő vaníliaillat a dohányzóasztalon álló hatalmas, hússzínű gyertyától ered. – Sajnálom, nem találtam a csészealjakat – szabadkozott Thorpe, ahogy a kezembe nyomott egy gőzölgő csészét, melyen egy clevelandi szálloda lógója díszelgett. A velem szemben lévő fotelben foglalt helyet, és lejjebb húzkodta a fürdőköpenyét, hogy eltakarja a térdét. A köpeny felül szétnyílt, és felfedte az egyik sápadt, széles, göndör fekete szőrzettel körülvett mellbimbóját. Feje mögött egy műpálma magasodott. A fa melletti falon különféle hátborzongató és fájdalmas arckifejezést viselő famaszkok lógtak. Kurtz ezredesre gondoltam, az őserdőben. Aztán a majdnem húsz évvel azelőtti részeg éjszakára, amikor egy ágyban találtam magam ezzel a férfival Thorpe őszinte és ügyetlen szerető volt; az este elég rosszul végződött. Akkor is, akárcsak most, minden olyan valószerűtlennek tűnt. Már régen megtanultam, hogy a világ tele van groteszk és nyugtalanító, véletlen találkozásokkal, amelyek attól függően, milyen szemszögből nézzük őket, lehetnek nagyon mulatságosak vagy egész egyszerűen hervasztóak. Hogy ez a mostani melyik kategóriába tartozik, egyelőre nem tudtam eldönteni, – Bárcsak szóltál volna, hogy jössz – jegyezte meg, végigfuttatva a kezét a rövidre nyírt, ősz haján. – Kitakarítottam volna. Mint azt láthatod, nem sok vendéget fogadok. – A déli akcentusnak nyoma sem volt, tehát a sejtelmem beigazolódott: csupán a prezentáció részét képezte. Mivel a fotel aránylag magas volt, én pedig a szófa párnáiba süppedtem, a szemem szinte a talpával került egy vonalba. Hiba volt idejönnöm. Az éjszakai időpont-végül is nem semlegesítette annyira a területi fölényét, mint ahogy azt reméltem. Megköszörültem a torkom, hogy mondjak valamit, de fogalmam sem volt, hol kezdjem. – Mikor is láttalak utoljára? – Régen. – Szerettem volna találkozni veled, Ellie. Nagyon is. A dolgok nem úgy alakultak köztünk, ahogy szerettem volna. A barátságod elvesztése jobban megviselt, mint azt el tudod képzelni. – Te döntöttél így – feleltem. – Nem igazán. – Könyörögtem, hogy ne írd meg azt a könyvet. Thorpe ellökte magától a lábtámaszt, letette a lábát a földre, és előrehajolt. – Ez igaz, de esküszöm, hogy soha nem akartam fájdalmat okozni neked vagy a családodnak. Akkoriban úgy éreztem, nem bírom tovább, és a könyv jelentette számomra a kiutat. Meséltem már arról a napról, amikor elhatároztam, hogy

megírom? Megráztam a fejem. – Nem.. – Egy vasárnap este volt, és aznap délután három órát töltöttem a tanszéki ülésen, a kollegáimat hallgatva, akik azon vitatkoztak, hogy melyik novellát használjuk fel egy elemző esszéhez – Alice Walker Mindennapos használatát vagy Hemingwaytől A fehér elefánt formájú hegyeket. Nem viccelek. Három órát. Körülbelül a gyűlés felénél kezdtek elkalandozni a gondolataim, és eszembe jutott, ami Lilával és a családoddal történt. Hihetetlen volt számomra, hogy még mindig nem tartóztattak le senkit. Szóval ott ülök, és valami ókonzervatív, fehér garbós fickó csak nyomja a dumát arról, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül az irodalmi kánont, míg a nőtudományok fakultásra nemrégiben felvett nőci tovább kárál az elhanyagolt feminista írókról. Akkor hirtelen tudatosult bennem, hogy ha öt év múlva is ezt kell hallgatnom, biztosan végzek magammal. Úgyhogy kikapcsoltam az agyam, és nekiálltam írni. Mire a gyűlés befejeződött, már hat oldallal elkészültem. Amint hazaértem, újraolvastam a szöveget, és egyből éreztem, hogy még lehet belőle valami. Ha akkor nem ragadom meg a lehetőséget, még mindig egy aprócska lakásban kucorognék, az elsősök dolgozatait javítgatva, ráadásul egy olyan Hemingwaysztorival bajlódva, amit amúgy sem kedveltem. – Újra megtennéd? Nem felelt. A hallgatása magáért beszélt. Kiitta a maradék teáját, majd a csészét az asztalra helyezte. – Sokat gondoltam rád az évek során, Ellie. – Nem olyan nehéz engem megtalálni. – Úgy tűnik, mégis az. – Biztos vagyok benne, hogy lett volna rá módod. Arról nem is beszélve, hogy egy évvel ezelőttig anyám itt lakott tőled egy fél kilométerre. – Mi? Hogy én becsöngessek az anyádhoz? Reménykedtem, hogy te keresel fel engem. Tudtam, hogy ha én tenném meg az első lépést, egyből elutasítanál. Világosan értésemre adtad, nem akarod, hogy bármi közöm legyen hozzád. Ezzel nem tudtam vitába szállni. – Figyelj – mondta – nem bánnád, ha most elmennék átöltözni? – Tessék? – Olyan furán érzem magam, hogy ebben a fürdőköpenyben ücsörögve beszélgetek veled. Hogy őszinte legyek, az elmúlt néhány nap elég kemény volt. Itt van ez az új könyv, amin dolgozom, és szinte fel sem keltem az íróasztalomtól. Most is, amikor csöngettél, fenn írtam az irodámban – vagy legalábbis megpróbáltam írni. Felállt. – Érezd magad otthon! Sétálj körbe! Ki tudja, talán belebotlasz valami érdekes dologba. – Komolyan mondod? Elmosolyodott. – Nyugodtan megeheted a kajámat, megihatod a piámat, elolvashatod a leveleimet, végigkutathatod a fiókjaimat. Csak ne menj el! Tudtam, hogy komolyan gondolja. Végül is ez volt az oka annak, hogy annyi évvel azelőtt olyan jól kijöttünk egymással. Könnyen el lehetett vele beszélgetni. Bőkezűen bánt az idejével. Kedvelt. Amikor hozzá indultam, soha nem kellett különösebb figyelmet fordítanom a kinézetemre, soha nem kellett azon aggódnom, hogy valami hülyeséget mondok. A beszélgetéseink alatt mindig nyilvánvaló volt számomra, hogy valóban figyel rám. Ez a köztünk lévő bajtársiasság, az őszinte fesztelenség, amit a társaságában éreztem, csak még súlyosabbá tette az árulását. Amikor meghallottam, hogy odafenn bezáródik az ajtó, átmentem a konyhába, és megvizsgáltam a hűtőjére ragasztott fotógyűjteményt. Pillanatképek Thorpe-ról, különböző helyi hírességekkel – Barry Bondssal, Bill Gatesszel, Jim Mitchell-lel, Armistead Maupinnal –, valamint néhány országos hírű tévés sztárral, mint amilyen Barbara Walters, Ted Turner és az a vékony, ősz hajú pasas a 60 Percből. Találtam egy

naptárat is, ami a Simpson családot ábrázolta. A június hónapnál volt nyitva, bár június már rég elmúlt. Lapoztam egyet – júliusban szinte minden kockában volt valami megjegyzés. Rádiós beszélgetések, felolvasások, könyvklubok, egy általános iskolai adománygyűjtő ebéd. Eltűnődtem, vajon miféle általános iskola hívna meg egy olyan vendéget, aki igaz bűnügyi történetekkel keresi a kenyerét, hogy pénzt gyűjtsön színes krétákra és mászókákra. A pult felett a falon egy parafa tábla lógott, amelyre szkizofréniás összevisszaságban több tucat mozijegy – A mások élete, Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik, A tintahal és a hálna, Shrek – és koncertjegy – Sugár dePlama a Rockit Roomban, Walty a Hotel Utahban, Steve Forbert a Great American Music Hallban, a Polyphonic Spree és Pilar Dana a Slimsben – volt felgombostűzve. Láttam még egy kétnapos belépőt is a 2003-as New Orleans-i Jazz Fesztiválra. Lenyűgözött a zenei ízlése, és meglepődve konstatáltam, hogy ezen a téren még mindig milyen sok a közös bennünk – míg meg nem pillantottam egy 115 dolláros jegyet az újra összeálló Journey egyik koncertjére. Találtam egy számlát egy nyolcszáz dolláros kabátról a Neiman Marcusból, egy évvel korábbi dátummal – talán vissza akarta vinni, csak soha nem volt rá ideje –, és egy képeslapot Hawaiiról, öt évvel korábbi bélyegzővel, Mr. és Mrs. Thorpe-nak címezve. Kézzel írott szövege így szólt: Emlékeztető önmagunknak: ne feledkezz meg a nászútról. Aláírás: Jane és Andy. Láthatóan nem fogadták meg a saját tanácsukat. Felsétáltam a lépcsőn az emeletre. Elhaladtam a csukott ajtó mellett – hallottam, ahogy odabent teszvesz. Tetszett, hogy szabadon járkálhatok a lakásában. Azért jöttem ide, hogy válaszokat kapjak tőle, de néhány perc a társaságában megértette velem, amit mindig is tudnom kellett volna – ez nem egy egyszerű kérdés-felelek játék lesz, ahol felteszek egy egyszerű kérdést és arra konkrét, Őszinte választ kapok. A rendetlen és zilált felszín alatt Thorpe mindig is nagyon ravasz és agyafúrt alak volt. Jobbra fordulva egy négyzet alakú szobába érkeztem, amelyben óriási fémasztal állt, mellette pedig egy ipari méretű kartotékszekrény. Az asztalt közvetlenül a méretes ablak elé tolta. Mindenhol könyvek és papírok hevertek, a széket maguk alá temették az irattartók. Az asztalon, egy papírhalom tetején távcső hevert nehezékként. A keményfa padlón kör alakú foltok jelezték az egykori cserepes virágok helyét. Felkattintottam a villanykapcsolót, de nem történt semmi. Hallottam, ahogy Thorpe a másik szobában mászkál, fiókokat huzigál, majd elkáromkodja magát. A kertből behallatszott a szökőkút gurgulázása. Meglepett a házban uralkodó csend. Mivel én évekig apartmanokban éltem, hozzászoktam a szomszédok állandó zajongásához – a kinyíló garázsajtók nyikorgásához, a leöblített vécé zubogásához, az ordítozó tévékészülékekhez. Az ember még a legnívósabb épületekben, a legszemtelenebb bérleti díjak mellett sem kerülhette el a szomszédjai zaját. Kezdtem azt hinni, hogy ha valaha is egy rendes, különálló házba költözök, kicsit hátborzongatónak találom majd a csendet. A szomszédjaim közelsége, még a számomra ismeretleneké is, nyugalommal töltött el. Úgy éreztem, ha a szükség úgy hozná, bármikor segítségért kiálthatnék. Soha nem tudtam teljesen kiverni a fejemből a képet – Lila, egyedül a gyilkosával az erdőben. Ha sikoltott is, senki sem hallotta a segélykiáltását. A városi környezet, ha nem is a teljes biztonságot, de legalább annak illúzióját nyújtotta. Nehéz volt elhinni, hogy San Francisco kellős közepén még akadnak ilyen magányos házak, ahol hiába sikoltozna az ember, senki sem hallaná meg. Talán éppen ezért maradt ez az utolsó, fejlesztésre váró környék a városban. A fantasztikus kilátás és központi elhelyezkedésének ellenére a Diamond Heightsot valami kísérteties, kietlen hangulat lengte be. Áthajoltam az asztalon, és kikukucskáltam az ablakon. Míg a nappali ablakai északra néztek, az iroda keleti fekvésű volt. A ház mellett meredek, fás domboldal emelkedett, mögötte Noé Valley utcáinak elmosódott fényei ragyogtak. Furcsán elbizonytalanodtam, de nem bírtam rájönni, mitől. Valami homályos érzés lepett meg, hogy valami nincs egészen rendben. Odébb raktam az irattartókat a székről, leültem az asztalhoz és kinéztem a dombra. Félúton valaki felállított egy hevenyészett táborhelyet. Felizzott egy

parázsló cigarettavég. Nem volt ebben semmi különös – San Francisco megszokott abszurditásához tartozott, hogy a multimilliomosok házainak árnyékában hajléktalanok éltek. A domb aljában kerítés húzódott, mögötte egy picike játszótér, amögött pedig egy sor viktoriánus házzal szegélyezett szűk utca. Persze rengeteg ilyen utca létezik Noé Valley-ben, de a hátamon végigfutott a hideg, ahogy ráébredtem, nem akármilyen utcáról van szó. A sarki háztól kiindulva számolni kezdtem az épületeket, A jobb oldali hatodik házhoz érve megálltam. Az egyik emeleti szobában égett a villany. Az ablakban feltűnt egy alak – mozdulatlanul állt, akár egy fényképen. Szememhez emeltem a messzelátót. Néhány másodpercre összezavarodott előttem a világ, ahogy a látcsőben feltűnt az asztalon álló tárgyak groteszk módon felnagyított képe. Némi keresgélés után sikerült rátalálnom annak a háznak az ablakára. Kívülről az ablakkerethez erősítve egy fából készült madáretető lógott, egy viktoriánus ház kicsinyített mása. Azonnal felismertem az apró, cakkos tetőt, a pici, piros ajtót. Elsőéves főiskolás koromban magam állítottam össze egy hobbikészletből, és én is festettem le. Volt egy türkizkék torkú kolibri, amelyik minden reggel tíz órakor megjelent a házikónál. Lila tartotta tisztán az etetőt, és mindig feltöltötte nektárral. A halála után elfelejtettem foglalkozni vele, és a kolibri egy idő után elmaradt. A régi hálószobám volt az, amit bámultam. Thorpe-nak tökéletes rálátása nyílt rá. Az ablak mögött egy nő állt, nem sokkal idősebb nálam. Halványzöld fürdőköpenyt viselt, karját keresztbe fonta a mellén. Aztán megmozdult, és intésre emelte a kezét. Egy pillanatig azt hittem, nekem integet, de aztán észrevettem az ablaka alatt ácsorgó férfit, aki visszaintett neki. Nem voltam benne biztos, de mintha az egyik régi szomszédom lett volna.

HUSZADIK FEJEZET A jelenlétét már azelőtt megéreztem, hogy őt magát meghallottam volna. Másodpercek teltek el. Vártam, hogy felhívja magára a figyelmem, de nem szólt semmit. Végül megfordultam, és láttam, ahogy az ajtóban állva engem figyel. Csavart mintás, kötött fehér pulóvert viselt, vászonnadrágot és bőrszandált. Fejét leborotválta, és arcszesz illata lengte körül – narancsvirág, pézsma és cserzett bor keveréke, egy árnyalatnyi pacsulival és tonkababbal fűszerezve. Az illat ismerősnek tűnt, bár nem tudtam konkrét személyhez vagy időhöz kötni. Három nap alatt most harmadszor láttam átváltozni Thorpe-ot. Cseppet sem hasonlított arra a fickóra, aki fél órával korábban kinyitotta nekem az ajtót. A modora is megváltozott. Kicsit fellengzősebbnek tűnt. Az öltözéke, az arcszesz, a sima, csillogó koponya – összességében olyan hatást keltett, mintha épp egy vasárnapi villásreggelire készülne meghívni a Marinba. Besétált a szobába, és kinézett az ablakon, egyenesen a házam felé. Egy pillanatig ott álltunk egymás mellett a sötétben. Karja az enyémhez súrlódott, mire elhúzódtam. – Kiégett a lámpa – jegyezte meg. – Várj egy kicsit! Néhány perc múlva visszatért. Felállt egy székre, hogy kicsavarja a régi villanykörtét, majd odanyújtotta nekem. Bedobtam a papírkosárba, amelyben magasra púpozódott a szemét, az ujjaimra ragadt zsíros piszkot beletöröltem a farmeromba. – Hány marxistára van szükség egy villanykörte kicseréléséhez? – tette fel a kérdést, ahogy a villany felgyulladt. – Nem tudom. – Egyre sem. A villanykörtében már ott rejlenek saját átalakulásának magvai. – Nem rossz. Kezét csípőre téve állt előttem, és az erőkifejtéstől egy kicsit gyorsabban szedte a levegőt, – Mióta élsz itt? – szegeztem neki a kérdést. – Majdnem tíz éve. – Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a fogkrémje illatát. Mentaillatú biofogkrém – felismertem a márkát: a Tom’s of Maine régi fajta változata. – Fantasztikus befektetésnek bizonyult. Négyszázezer dollárt csengettem ki érte, és a múlt hónapban az utca túloldalán egy felújításra szoruló ház egymillió-hétért kelt el. – Ha eladnád, elköltözhetnél a trópusokra, és soha többé nem kéne dolgoznod. Gondtalanul élhetnél. – Peter McConnell jutott az eszembe, ahogy szerény körülmények között, víz és áram nélkül tengeti az életét Nicaraguában. Eltűnődtem, vajon mit csinál ma este, és mit gondolna arról, hogy elvándoroltam ide, Diamond Heigthsra, hogy számon kérjem azt az embert, aki tönkretette az életét. – Ah, igen. De mi történne a rajongóimmal? – Írni bárhol tudnál. – Igazad van, de valójában nem csak az írásról van szó, nem igaz? Előrukkolhatsz a világ legjobb könyvével, ha nem vagy itt, hogy meginterjúvolhassanak az újságok és lefényképezhessenek a magazinok számára, ha nem jelensz meg a könyvfesztiválokon, akkor a műved eltűnik a süllyesztőben, az olvasóid felszívódnak, és ott állsz egyedül a teleírt oldalakkal. – Ezért csinálod? Hogy ne legyél egyedül? – Végső soron nem ezért csinál mindenki mindent? – Kipillantott az ablakon, majd újra felém fordult. – Jársz valakivel? – Nem igazán. Nem volt ínyemre a téma, de nem tudtam, hogyan tereljem a beszélgetésünket a megfelelő irányba. Azért jöttem ide, hogy Peter McConnellről beszéljek, de az ablak elvonta a figyelmemet. Magam elé képzeltem Thorpe-ot, ahogy az asztalánál ülve lesi a gyerekkori otthonom körüli jövés-menést. Egy évvel ezelőttig még anyámat figyelhette, ahogy hétköznap reggelente kitolat a garázsból, vagy ahogy szombat

délutánonként a jógaórájára igyekezve végigbaktat az utcán, jógamatracával a vállán. És persze csütörtök esténként engem is megfigyelhetett, ugyanis minden csütörtök este átjöttem anyámhoz vacsorára. Általában hat körül érkeztem. Legtöbbször egy pohár borral indítottunk, amit az időjárástól függően vagy a nappaliban, vagy a hátsó verandán fogyasztottunk el. Fél hétkor átsétáltunk az Alice’s-ba, a Huszonkilencedik és a Sanchez sarkán, ahol kínai húsos táskát, narancsos csirkét, fokhagymás garnélarákot és bok choyt rendeltünk. Fél nyolc után felsétáltunk az anyám házához vezető meredek domboldalon, és mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, a járdán ácsorogva még beszélgettünk néhány percet. Ez a válás és apám elköltözése után bevett szokásunkká vált, és hacsak nem kellett elutaznom vagy nem akadt valami halaszthatatlan dolgom, mindig tiszteletben tartottam ezt az elkötelezettségem. Mindkettőnknek sokat számított ez a találkozás. Amikor eladta a házat, és Santa Cruzba költözött, csütörtökönként teljesen elveszettnek éreztem magam. A találkozóink oly régóta rendszeres részét képezték az életemnek, hogy hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek nélkülük. Végül aztán megpróbáltam kitölteni a megüresedett időt mindenféle órákkal – Bikram jógával, orosz nyelvleckékkel, olasz főzőtanfolyammal, sőt még hip-hop táncórákkal is –, ám valahogy mindig úgy éreztem, mintha kiestem volna a ritmusból. Az egyedüli hely, ahová vágytam, a régi környékünk volt, hogy anyámmal megvitathassuk az elmúlt hetet. Azokon a vacsorákon úgy éreztem, végre önmagam lehetek, elengedhetem magam, nem kell felöltenem a páncélom. Az, hogy kiderült, Thorpe valószínűleg minden lépésünket figyelte, teljesen más megvilágításba helyezte az egészet. Bár a legkézenfekvőbb téma a jól kivehető régi házam lett volna, Thorpe egyszerűen átsiklott felette, mintha nem is létezne. Újra a szokásos módszeréhez folyamodott, hogy a társalgás menetét az általa szabott keretek között tartsa. – Volt egy nő, akivel randizgattam egy ideig, még régen, azelőtt, hogy megismerkedtem volna a volt feleségemmel, Jane-nel – mesélte Thorpe. Közben letelepedett az asztal szélére, keresztbevetette a lábát, és a kezére támaszkodott – jól emlékeztem erre a pózra az óráiról. Leültem a székre. – Florence-nek hívták, de én csak Flónak becéztem. Már néhány hónapja együtt jártunk, amikor elvittem magammal egy vacsorapartira, az egyik volt kollégám, Pio Schunker lakására. Emlékszel rá? Egy pillanatra elgondolkodtam. – Igen, az a jóképű fickó azzal a beazonosíthatatlan akcentussal, aki rajongott az akciófilmekért. Tanított engem is, huszadik századi brit irodalomra. Mi van most vele? – Otthagyta az egyetemet, és jelenleg menő reklámfőnökként dolgozik, de ez lényegtelen. Szóval elmentünk hozzá, és a vacsora után a nappaliban iszogatjuk a kávét, amikor Pio Flóhoz fordul: „Fura, de attól a pillanattól kezdve, hogy besétált az ajtón, nagyon ismerősnek tűnt, és egész este azon törtem a fejem, hogy vajon honnan, és most hirtelen beugrott." Ennél a pontnál rám nézett, és megkérdezte, tudome, kire céloz. – Természetesen tisztában voltam vele – folytatta Thorpe –, de mivel soha nem említettem Flónak, úgy tettem, mintha gőzöm se lenne a dologról. „Az egyik közös tanítványunkra emlékeztet, Ellie Enderlinre” – közölte Pio. Míg beszélt, végig kifelé bámultam az ablakon. Gyerekkori otthonom emeletén kialudt a villany. Thorpe talpra ugrott, és fel-alá járkált. A szoba mérete és zsúfoltsága miatt csupán három-négy lépést tudott egy irányba tenni, aztán vissza kellett fordulnia. – Azt hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy szükségem volt rád. Túl soknak és túl gyorsnak éreztem ezt a bensőséges hangnemet. A gurulós székkel ösztönösen hátrébb húzódtam tőle néhány centit. Közelebb lépett. – Nem, nem olyan értelemben – tiltakozott, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. – Nem mintha ellenemre lett volna – az együtt töltött éjszaka fantasztikus volt, még mindig gyakran eszembe jut. Megint hátrébb húzódtam, de ő követett. A székem már a könyvespolcnak ütközött, úgyhogy fel kellett néznem rá. Az új villanykörte kíméletlen fényében az arca nyúzottnak, fakónak tűnt. – Olyan csodálatos, olyan nyílt voltál velem szemben.

Én teljesen másképp emlékeztem vissza a Dolores parki apartmanjában töltött estére. Eszembe jutott az a vacak lasagna, amit készített, az epres sajttorta, aminek még fagyott volt a közepe, amikor felszolgálta. Emlékszem, ahogy ott ültem mellette a szófán, a második üveg bort kortyolgatva, és azon agyaltam, hogyan tudnék lelépni. – Nekem az is megfelelt volna, ha soha többé nem érhetek hozzád, csak megmaradtál volna az életemben – folytatta Thorpe. – Nem szeretőként, hanem annál valamivel több – barátként, inspirációként. És mivel téged nem kaphattalak meg, kerestem valakit, aki hasonlít rád. – Megállt. – Vicces, nem? Kicsit szánalmas is. Várj, van néhány fényképem róla. Gyere, megmutatom. Mire tiltakozhattam volna, már el is tűnt. Lementem utána a hallba, onnan pedig a hálószobába. Meglepődve tapasztaltam, milyen tiszta. Az ágyon látszott, hogy nemrég keltek fel belőle, de csak az egyik oldala volt feltúrva, a másik szépen be volt ágyazva. A melletti álló asztalkán csak egy gondosan elrendezett könyvkupac feküdt, és a szőnyegen tisztán kivehetők voltak a porszívózás nyomai. Az ablaknál, a sarokban egy fekete bőrfotel állt, háttámláján egy szépen összehajtott gyapjútakaróval. Egy magas, modern állólámpa puha fénnyel vonta be a szobát. Mindez összhangban állt azzal a férfival, akit oly sok éve ismertem. Épp, amikor már kezdtem azt hinni, sikerült kiismernem, mindig felbukkant a személyiségének egy olyan vonása, amely arra késztetett, hogy átértékeljem a róla alkotott véleményem. – Ne légy ilyen meglepett – szólalt meg. – Arra még képes vagyok, hogy legalább a ház egyik szobáját rendben tartsam. Jobban alszom, ha semmi nem vonja el a figyelmem. Levett egy bőrdobozt a fiókos szekrényről, az ágyra helyezte, és levette a fedelét. A doboz tele volt fotókkal. Elkezdte egyesével végignyálazni őket. – Biztos vagyok benne, hogy van itt róla egy kép valahol – motyogta. – Annyira hasonlít rád, akár testvérek is lehetnétek. Futó bepillantást nyertem kisgyerekkori és kamaszkori világába. Legtöbbször a családja társaságában szerepelt a fotókon – vakációs pillanatképek a Disney Worldből és a Six Flags Magic Mountainból, karácsony reggel a feldíszített fa előtt, egy polaroid kép róla meg egy fiatal lányról talárban és bojtos sapkában, valószínűleg egy középiskolai ballagáson. Túl gyorsan lapozott, úgyhogy nem sikerült igazán alaposan megnéznem őket. Az egész úgy hatott, mintha a magánéletének felgyorsított filmváltozatát látnám. A hosszú órák során, amikor kiöntöttem neki a szívem, és beszámoltam életem legszemélyesebb mozzanatairól, ő szinte semmit sem árult el a magáról. Volt egy sorozat kép, ami őt ábrázolta egy gondolában, mindegyiken—volt legalább húsz kép – egy másik lány társaságában. – Ez hol készült? – kérdeztem, és kivettem az egyiket a kezéből. A lány szőke volt, kicsit dundi, de csinos, és piros, egyrészes ruhát viselt. Pont úgy nézett ki, mint egy tipikus parasztlány. – Ó, a Marina del Rey-i kikötő gondolatúrája – mosolyodott el. – Amikor a UCLA-re jártam posztgraduális képzésre, néhány éven keresztül mindig ide hoztam a csajokat az első randink alkalmával. Úgy tűnt, a lányoknak tetszik a dolog, én meg élveztem a következetességet. Gondoltam, ha egyenlő feltételeket biztosítok mindnyájuknak – ugyanaz a helyszín, ugyanaz az étterem, ugyanaz a gondolatúra azzal jobb összehasonlítási alapot nyerek. – Bevált? – Nem hiszem, hogy bármelyikükkel eljutottam volna a második randiig. Egyikük sem villanyozott fel. Átlapozott még néhány képet, majd végre rábukkant arra, amit keresett. – Tessék – nyomta a kezembe a fotót. – Ez Flo. A fénykép a Candlestick parkban készült. Flo a lelátón üldögélt, egyik kezében hot dogot, a másikban műanyag söröspoharat tartott. Egyenesen a kamerába nézett, és mosolygott. A kabátjából és a sáljából ítélve tipikus candlesticki nap lehetett, az öböl felől érkező hideg, csípős széllel. Gyerekkorunkban a szüleim néhányszor elvittek minket egy-egy mérkőzésre, de soha nem voltam akkora Giants-rajongó, hogy önszántamból kitegyem magam a fagyos időjárásnak. Amikor a csapat 2000-ben átköltözött a jóval kellemesebb China Basinbe, én is rendszeresebben kezdtem kijárni a meccsekre.

De ez a kép nem a China Basinben készült, hanem Candlestick-ben. Az is lehet, hogy a 49-esek játszottak aznap. A képen látható csaj filigrán volt, vörösesszőke hajjal, az arcán két kis gödröcskével, de a hasonlóság itt véget is ért. Szerintem egyáltalán nem hasonlított rám. Thorpe a saját, külön kis világában élt. Leült az ágyra, és lehúzott maga mellé. – Te fordulópontot jelentettél az életemben, Ellie. Egy frusztrált írópalánta voltam, aki halálosan unta a munkáját, és céltalanul sodródott az árral. Aztán besétáltál az életembe, és minden megváltozott. Ha nem találkozom veled, Lila története csak egy lett volna a hírekben szereplő sztorik közül, olyan, amire másnap talán már nem is emlékeztem volna. De a te hatásodra végre abbahagytam az állandó fecsegést arról, hogy egyszer majd írok egy könyvet – fogtam magam, leültem, és megírtam. Te voltál a múzsám. Nélküled csak tévelyegtem. – De hát még négy könyvet írtál utána. – Igen, de azok már nem voltak ugyanazok. Nem véletlen, hogy mindenki az első könyvemet tartja a legjobbnak. A többi valahogy olyan erőltetett – persze szakmailag hibátlan, hiszen addigra már tudtam, mit csinálok –, de akkor is erőltetett. Minden egyes mondat külön erőfeszítést igényelt. A Gyilkosság az öbölben megírásakor a szavak csak úgy áradtak belőlem. Napközben általában találkoztam veled, vagy legalábbis beszéltünk telefonon. Mindig felvillanyoztak azok a társalgások, és esténként könnyen ment az írás. – Egy dologról megfeledkeztél – vetettem közbe. – Hm? – Egész idő alatt, amíg Liláról meg a családomról meséltem neked, te kihasználtál. Én barátként tekintettem rád, te pedig információforrásként kezeltél engem. – Ez egyáltalán nem igaz – tiltakozott Thorpe, és egész testével felém fordult. – Az emberek ismerik Lila nevét. Húsz év telt el, és még mindig beszélnek róla. Szeretik. A könyv nélkül Lila nem lett volna több, csak egy újabb halott lány. – Nem szeretik – ráztam meg a fejem. – Csak megigézte őket. Az emberek számára ő csak egy holttest, akire valaki véletlenül rábukkant az erdőben. Egy tragédia. Bárki, aki elolvassa a könyvet, megkönnyebbülést érez, hogy nem az ő lánya, barátnője vagy húga volt az. Valaki más tragédiája. Az olvasóid élvezhetik az előadást, de nem kell megfizetniük az árát. – Tévedsz – ingatta a fejét. – Egyáltalán nem így van. Éreztem, hogy hisz abban, amit mond. Tényleg elhitte, hogy valamiféle kultikus hősnővé varázsolta Lilát. A saját verziója szerint ő nem tett semmi rosszat.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hajnali kettőkor egymással szemben ültünk Thorpe-pal, a hatalmas üvegtetejű asztalnál, egy félig elfogyasztott pizza és egy majdnem kiürült borosüveg romjai felett. Ragaszkodott hozzá, hogy egyek valamit, de csak egy Trader Joe’s-ból származó, spenótos-articsókás fagyasztott pizzát tudott előbányászní a mélyhűtőből. Meglepett, milyen finom, és hogy mennyire éhes voltam. A bor is kitűnő volt, egy 2003-as pinot, málna- és füstízű. Töltöttem magamnak még egy pohárral. Thorpe már a harmadiknál tartott. Addigra már rongyosra beszéltem a számat, mégsem kaptam egyetlen választ sem. Valahányszor megpróbáltam Peter McConnell felé terelni a társalgást, Thorpe mindig valami más témával hozakodott elő. Mesélt a nemrégiben tett lisszaboni útjáról, egy dühös hangú levélről, amelyet a volt feleségétől kapott, akit a Második esély a boldogságra tett halhatatlanná, és Munkácsi Márton magyar fotóművész egyik korai alkotásáról, amelyet nem sokkal korábban szerzett be, meglehetősen borsos áron. Néhány évvel korábban láttam Munkácsi gyönyörű, letisztult, fekete-fehér képeit a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeumában. A kiállításon amerikai hírességek neves portréi szerepeltek, valamint légi felvételek női pilótákról, és a jól ismert „Néger fiúk a Tanganyika-tó partján". Az a fotó azonban, amit Thorpe megvett, az 1920-as évek elejéről származott, amikor Munkácsi még csak bontogatta a szárnyait. – Ismered Munkácsi történetét? – kérdezte Thorpe, magasba emelve a poharát. – Nem ő volt az, aki azokat az ikonikus képeket készítette Fred Astaire-ről? – Igen, ő volt, de az igazán érdekes dolog még azelőtt történt, hogy Hitler elől New Yorkba menekült volna, amikor még senki sem ismerte a nevét. Egy nap az utcán sétálva egy verekedésbe botlott. Nála volt a fényképezőgépe, és nekiállt képeket készíteni. A verekedés során valaki az életét vesztette. Munkácsi képeit a bíróságon felhasználták arra, hogy tisztázzák a vádlottat – ez indította el a karrierjét. Sikerült megszereznem a verekedésről készült képek egyikét. Jövő hónapban küldik el egy budapesti galériából. Oda fogom akasztani a kandalló fölé. Magam elé képzeltem a véres utcai verekedés képét, amint a kandalló fölött uralja a szobát. Miféle ember akarja nap mint nap egy éppen zajló gyilkosság képét bámulni? – Mázlista. – Tudom. Hallanod kellett volna, ahogyan megpróbáltam meggyőzni a tulajt a galériában, hogy váljon meg tőle. Csak magyar származású vevőnek akarta eladni. Egy tolmács segítségével tárgyaltunk, akinek busás jutalékot ígértem, és aki, mint kiderült, a fordításnál többet is tett. Kitalált valami szövevényes történetet arról, hogy az őseim rokonságban álltak a Habsburgokkal. – Nem rád gondoltam. – Tessék? – Amikor azt mondtam, mázlista, arra a férfira céloztam, akit felmentettek a vád alól. – Ó. Hát persze. Későre járt, de nem akartam dolgomvégezetlenül távozni. Éjszakai bagoly lévén mindig is tudatában voltam a közelgő napkeltének – szinte éreztem a percek múlását. A Henryvel folytatott legjobb beszélgetéseim is mindig az éjszaka közepére estek. A napfelkelte valahogy véget vet a bizalmasságnak; a sebezhetőség, amit az emberek az éjszaka közepén tanúsítanak, a csillagokkal és holddal együtt elenyészik. Thorpe a kezébe vette a kését, és nekiállt apró falatkákra vagdosni a pizzáját. Erről az idegesítő szokásáról már meg is feledkeztem – mintha nem is felszelné, hanem felboncolná az ételt. – Van valami, amit szerettem volna megkérdezni. – Hogy tud bárki is Trader’s Joe nélkül élni? – tette fel a költői kérdést Thorpe. – A gyorsfagyasztott ételeik nélkül nekem felkopna az állam. Meséltem, hogy egyszer összefutottam Joe Coulombe-bal? A Los Angeles-i Opera adománygyűjtő estélyén. Nagy operarajongó. – Peter McConnell – mondtam ellentmondást nem tűrően.

Thorpe lehántotta az articsókát a pizzáról, és elszántan a tányérjába meredve lassan elmajszolta. Ha nem ismertem volna olyan jól, azt hihettem volna, hogy nem hallotta a kérdést. – A Trader’s Joe igazán csak akkor vált sikeressé, amikor 1979-ben felvásárolta egy német fickó – egyike az Aldi tulajdonosainak. Az emberek még mindig azt képzelik, hogy létezik egy Joe nevű kaliforniai pasas, virágos ingben meg panamakalapban, aki az egész kócerájt vezeti. Elhatároztam, hogy nem hátrálok meg. – Peter McConnell tette? Thorpe egy szalvétával megtörölgette a száját. – Olvastad a könyvet. Ismered az elméletemet. – Nem az elméletedre vagyok kíváncsi. Azt kérdezem, hogy ő tettese. – Nem hivatalosan? – Persze. Kinek mondanám el? – Megvolt rá a lehetősége. Megvolt rá az indítéka. A legtöbb közvetett bizonyíték rá terelte a gyanút. – A legtöbb? – Mint a legtöbb ilyen esetben, itt is felmerültek kétségek. Kitöltöttem a poharába a maradék bort. – A könyv írása közben – folytattam óvatosan – téged is elfogtak a kétségek? – Ilyen körülmények között minden racionális emberben merülnének fel kétségek. Ez elkerülhetetlen. – De a könyvben mégis úgy tüntetted fel, hogy csakis ő lehetett az elkövető. Thorpe kézbe vette a poharát. – Igen, így van. – Miért? – Mert ha bárki más követte volna el, akkor az egész nem más, mint egy újabb átlagos, mocskos gyilkosság, amely nem érdemel több figyelmet egy újságcikknél. De ha McConnell tette, akkor máris érdekfeszítő történet kerekedik belőle. Egy fiatal, csodaszép matekzseni, akit meggyilkol a nős szeretője, mert tudja, hogy belőle soha nem lesz olyan briliáns matematikus, mint a lányból. – Thorpe hangja enyhén bizonytalanná vált az elfogyasztott bor hatására, és a fején kezdett kiütközni a borosta. – Alapvetően mindenki egy lebilincselő történetre vágyik. Olyan emberekről akarnak olvasni, akikkel a valós életben valószínűleg soha nem találkoznának. Az első pillanattól kezdve, hogy rábukkantam McConnellre, tudtam, hogy ő az a karakter, akit kerestem, akire a korábbi próbálkozásaim során soha nem sikerült ráakadnom. – De ez a könyv nem regény volt. – Ennek ellenére regényíróként kellett gondolkodnom. Ha pusztán újságírói szemmel néztem volna, soha nem sikerült volna megragadnom a lényegét. – Mi van, ha a könyvbéli karakter semmiben sem hasonlít a valós személyre? Mi van, ha nem McConnell tette? – Nem zárhatjuk ki a lehetőségét. – Téged egyáltalán nem zavar, hogy esetleg tönkretetted egy ártatlan ember életét? – Azért túlzás ártatlannak nevezni – horkant fel Thorpe. – Tegyük fel egy pillanatra, hogy nem ő ölte meg Lilát. Akkor is bűnös – házasságtörést követett el, és a nővéredet a Goldbach-sejtés bebizonyítására irányuló, ambiciózus terve szolgálatába állította. – Amikor egy könyvet tényirodalomként tüntetnek fel, az emberek feltételezik, hogy az igazságot olvassák. – Emlékszel, mint mondott Oscar Wilde a Dorian Gray arcképének előszavában? „Nincs olyan, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen könyv. Egy könyv vagy jól van megírva, vagy rosszul.” Remélem, az enyém jól lett megírva, és nyújtott némi szórakozást. Én csupán megpróbáltam elmesélni egy érdekfeszítő történetet. És minél mélyebbre ástam, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy csak egyféleképpen végződhet. Amikor erre ráébredtem, a történet megírása ahhoz vált hasonlóvá, mint amikor térképet követ az ember. Hátradőlt. – Nézd, arra gondoltam, újra összefuthatnánk valamikor. Szombaton az Opera plázabeli könyvesházban dedikálok. Utána együtt ebédelhetnénk valahol a környéken.

Az ég alja világosodni kezdett. Nemsokára hajnali öt, és a világ hatalmasat nyújtózkodva felébred. Rájöttem, hogy csak úgy tudom megszerezni Thorpe-tól a kívánt információt, ha a saját taktikáját fordítom ellene. Anyám egyszer bevallotta, hogy a védőügyvédként elért sikereinek nagy részét annak a módszerének köszönheti, ahogy a tanúkhoz közeledik. Nagyon sok ügyész, mesélte, elköveti azt a hibát, hogy a keresztkérdéseket az agresszor álláspontjából teszi fel. Abbéli igyekezetükben, hogy bebizonyítsák a saját állításukat, erőszakosan bánnak a tanúval. Anyám azt mondta, hogy ő közvetítőként viselkedik. A tárgyalás előtt igyekszik mindent kideríteni a tanúról, amit csak lehet, hogy a kérdéseit személyre szabottan tehesse fel. Ily módon olyan irányba terelheti a beszélgetést, amerre szeretné. Azzal, hogy újabb találkozóra invitált, Thorpe kinyitott számomra egy ajtót. – Tegyük fel, a vita kedvéért, hogy nem McConnell volt az – vetettem fel. – Ki más követhette el? Thorpe felállt, és nekifogott eltakarítani a tányérokat. – Elsétálhatnánk a Mangosteenbe, abba a klassz kis vietnami étterembe. Ok készítik a legjobb fokhagymás marhát az egész városban. A meghívást figyelmen kívül hagyva tovább unszoltam: – Több tucat embert meginterjúvoltál a könyvhöz. Biztos voltak még néhányan, akik lehetséges jelöltnek tűntek. – Kóstoltad már a mangosztán dzsúszt? Valami isteni. Kivitte a tányérokat a konyhába. Felkaptam a poharakat meg a maradék pizzát, és követtem. – Nem várom el, hogy kapásból emlékezz rájuk. Biztosan vannak valahol jegyzeteid. A tányérokat a már amúgy is csordultig teli mosogatóba helyezte, rájuk spriccelt egy kis mosogatószert, és megengedte a forró vizet. – Hagyom ázni egy kicsit. – Szeretem a vietnami kaját – jegyeztem meg egy kis szünet után. – Rég jártam már vietnami étteremben. Thorpe megfordult, és a pultnak támaszkodott. Eltelt néhány másodperc. – John Wheeler – bökte ki végül, – A Stanfordon volt takarító. Egy diák azt állította, hogy látta Lilával beszélni a matek tanszék épületében, a halála előtti estén. – Nem rémlik a neve a könyvből. Thorpe megrántotta a vállát. – Egyszer beszéltem vele. Szerepelt az első piszkozatban, de aztán a vágóasztalon végezte – nem volt elég érdekes figura. – Tudsz valami támpontot adni, hol találhatnám meg? Megrázta a fejét. – Iszonyú régen volt. De talán még megvan a régi címe. Gyere velem! Ha Thorpe házában a hálószoba volt az egyetlen hely, ahol rend uralkodott, akkor a garázs volt az, ahol teljesen átvette a hatalmat a rendetlenség. A garázs két autó számára készült, de annyira tömve volt mindenféle dobozokkal, kerti szerszámokkal, sporteszközökkel és régi bútorokkal, hogy még egy motort sem lehetett volna besuvasztani. A neoncsövek túlságosan erős fényében Thorpe még elgyötörtebbnek tűnt a gyűrött nadrágjában, borpecsétes pulóverjében, a frissen kiütközött borostájával. Az arcszesze mellett enyhén, de összetéveszthetetlenül érződött a testszaga. Volt a könyvében egy rész, ahol McConnellt modern kori Jekyll és Hyde-ként jellemezte, de véleményem szerint a hasonlat sokkal inkább illett Thorpe-ra magára. Az az érzésem támadt, hogy a garázs – jobban, mint bármelyik másik szoba a házban – személyesítette meg a valódi Thorpe-ot. Nem azt az elegáns, összeszedett szerzői egyéniséget, akit a külvilág felé mutatott, hanem azt a férfit, aki a legszemélyesebb pillanataiban volt, aki büdösen és bizonytalanul üldögélt magányos életének romjai közt. — Isten hozott a borospincében – viccelődött. Elbotlottam egy összegöngyölt, régi szőnyegben, de Thorpe megragadta a karom, és segített visszanyerni az egyensúlyom. Átvergődtünk néhány ingatag szekrényen, egy fekvenyomópadon és néhány teli szelektív hulladékgyűjtő kukán, míg elértük a sarokba tuszkolt fém irattartó szekrényt. – Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta terület – jegyezte meg Thorpe de akár hiszed, akár nem, minden rendszerezve van. Az összes régi könyvemhez készített jegyzet itt lapul ebben a szekrényben – felülről

lefelé rendezve, a legrégebbi könyvvel kezdve. Kihúzta a legfelső fiókot, és nekiállt végiglapozni a zöld irattartókat, amelyekből dohos illat áradt. A szag felidézte bennem azt a nyári munkát, amit főiskola után vállaltam egy kiropraktőr rendelőjében, és ami szinte kibírhatatlanul hosszú ideig – három teljes hétig – tartott. Csupán néhány nappal a távozásom után, egy elégedetlen volt páciens besétált az irodába, és tüzet nyitott az alkalmazottakra. Az orvos meghalt, a recepciós pedig, akit a mézeshetei alatt én helyettesítettem, életveszélyes állapotban kórházba került. Ez a történet csak megerősített abban a hitemben, hogy a világ egy veszedelmes hely, és a veszély ott ólálkodik még a legártalmatlanabb helyeken is. Lila halála tanított meg erre a leckére, és az évek során újra meg újra elismételtem magamban, akár egy mantrát. Átkukucskáltam Thorpe válla felett, hátha el tudom olvasni az iratgyűjtők címkéit, de nevek helyett csupán dátumok szerepeltek rajtuk. Végül előhúzott egy paksamétát, és belelapozott, míg rá nem bukkant egy zöld jegyzetfüzetre, amelynek elején arany betűkkel az állt, Memorandum. – Pofás kis jegyzetfüzet, nem igaz? – mondta Thorpe. – Még az FBI hozta forgalomba. Az egyik ügynök barátomtól, Lucy Ranahantól kaptam, vagy ezer éve. Olyan hooveri, nem gondolod? Sajnos már nem gyártják őket. – Benyálazott mutatóujjal végiglapozta, – Ó, valójában James. – Tessék? – James Wheeler, nem John Wheeler. Rosszul emlékeztem. Itt van a régi címe és telefonszáma. Akkoriban az ötvenes éveiben járhatott, és nem örvendett a legjobb egészségnek. Nem lennék meglepve, ha már nem lenne az élők sorában. Bár, ha jól emlékszem, a felesége jóval fiatalabb volt nála. – Thorpe kitépte a lapot a füzetből, és a kezembe nyomta. Egy név állt rajta, címmel, telefonszámmal. – Ez mi? – kérdeztem, a telefonszám alatti vázlatos arcképre mutatva. – Ó, szokásom, hogy lerajzolom az interjúalanyaim. Az áldozatokról is készítek vázlatokat, fényképekről. Segít abban, hogy jobban azonosuljak a karakterekkel Próbáltam rávenni a szerkesztőmet, hogy tegye bele a rajzokat a könyvbe, de azt mondta, hogy rossz üzenetet sugallna az olvasóknak. Kíváncsi voltam, vajon Liláról vagy rólam szintén készített-e rajzokat. A füzet felé nyúltam, de eltartotta előlem. – Egy nevet ígértem. – Van több is? Nem válaszolt. Visszasétáltunk a házba. A bejárati ajtó felé menet megálltam a szökőkútnál. Húztam az időt. Még mindig ott motoszkált bennem a kérdés a szobájából nyíló kilátással kapcsolatban. A szökőkút állott, zöld vizének felszínén döglött bogarak úszkáltak. – Kéred? – Tessék? – A szökőkutak Flo ötlete volt. Már régóta meg akarok szabadulni tőle. Tiéd lehet, ha gondolod. – Köszönöm. Még meggondolom. – Mindketten tudtuk, hogy nem fogom elvinni. A nyitott ajtóban állva már tudtam, hogy késő lenne rákérdezni a kilátásra. A kertje reggel még csúnyábbnak tűnt, mint előző este. A levendula szikkadtan kókadozott, és a kis parcellára bőven ráfért volna egy gyomlálás. – Akkor jövő szombaton? – kérdezte. Bólintottam. Figyelte, ahogy kikotrom a slusszkulcsom a retikülömből, és beszállok a kocsiba. Már majdnem elindultam, amikor odaszaladt, és megkocogtatta az ablakom. – Ne feledkezz meg a kényelmes cipőről! – figyelmeztetett. – A kényelmes cipőről? – Egy pillanatra azt hittem, valami rejtvényről van szó, valami titokzatos fejtörő játékról, ami Lila gyilkosának nyomára vezethet. – Szombaton – magyarázta. – A Mangosteen elég messze van gyalog. – Ja! Persze. A Diamond Heightsról lefelé kanyarogva eszembe jutott egy történet, amelyet egy piknik alkalmával meséltem el Thorpe-nak. Borisról, a német juhászról szólt, aki már gyerekkorunk óta a családhoz tartozott. 1986-ban nagyon lebetegedett. Borzasztó volt olyan leromlott állapotban látni, és minden tőlünk telhetőt

megtettünk, hogy enyhítsük a fájdalmait. Boris egész élete során minden egyes este kiválasztotta, hogy melyikünket tüntet ki a jelenlétével – vagy a szüleim szobájába vonult vissza, vagy Liláéba, vagy az enyémbe. Mindig nagy feneket kerített a dolognak: lehuppant a hátsó felére, és beleszaglászott a levegőbe, aztán odacsalinkázott az ágyhoz, és felugrott rá. Bármennyire is imádtuk, mindannyian számtalan fortélyos trükköt vetettünk be, csak hogy Borist valaki más hálószobájába csalogassuk, mert irtó hangosan horkolt, és olyan sok helyet elfoglalt az ágyon, hogy nehezen lehetett mellette kényelmesen aludni. De miután lebetegedett, felhagytunk ezekkel a játékokkal. Ráébredtünk, hogy hamarosan eljön a nap, amikor majd hiányozni fog a harsány, nedves horkolása, és a lábunknál összegömbölyödő, ormótlan teste. Néhány héttel Boris halála előtt, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy bármelyik pillanatban itt hagyhat bennünket, úgy alakítottuk a napirendünket, hogy mindig legyen vele valaki otthon. Egyikünk sem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy Borisnak esetleg egyedül kelljen meghalnia. Ha sem apám, sem anyám nem tudott szabadnapot kivenni, akkor megengedték, hogy Lila vagy én lógjunk a suliból. Az egyik kedden én voltam a soros. Általában az egész napunkat Boris mellett töltöttük a nappaliban, ahonnan már ki sem nagyon mozdult. Én is ezt tettem, és a bundáját simogatva hangosan felolvastam neki, amikor felberregett az ajtócsengő. Roxanne volt, az egyik szomszéd kislány, aki kétháznyira lakott tőlünk. Korábban sokat bébicsőszködtem náluk, de néhány hónapja, mióta Roxanne betöltötte a tízet, a szülei megpróbálták egyedül hagyni otthon a kisöccsével, Robbie-val. Amint kinyitottam az ajtót, tudtam, hogy valami nagyon nagy baj történt. Tekintetében kétségbeesett pánik tükröződött, és csak annyit kiáltott: – Robbie fuldoklik! Senki sincs otthon! – Gyors pillantást vetettem Borisra, aki felnézett rám a nappali padlóján fekvő ágyából. – Sietek vissza – ígértem, Boris felnyögött, felemelte a fejét, és megpróbált feltápászkodni. Tudtam, hogy utánam akar jönni, bár az elmúlt napokban jó, ha pár centivel odébb tudta vonszolni magát. – Maradj – szóltam rá, aztán kiszáguldottam az ajtón, és lerohantam Roxanne-ék házához. A hatéves Robbie, akit igazából sohasem kedveltem túlságosan, elkékült arccal vonaglott a konyhapadlón. A térdemre emeltem, és bevetettem a Heimlich-manővert, mire valami nagydarab tárgy kirepült a szájából. Roxanne, aki reszketve zokogott mellettünk, felismerte. – A fagyasztott banán! Mondtam neki, hogy ne egye meg! – Miután megbizonyosodtam róla, hogy Robbie-val minden rendben, utasítottam Roxanne-t, hogy hívja fel az anyját, és hazasprinteltem. Mire hazaértem, Boris már az ajtóban hevert, tökéletesen mozdulatlanul. A szeme nyitva volt, de üresen fénylett. Nem lélegzett. Nem volt pulzusa. Miközben én egy elkényeztetett kiskölyök életét mentettem meg, addig Boris belehalt abba, hogy megpróbált utánam jönni. Bár a szüleim megdicsértek, amiért Robbie segítségére siettem, én soha nem bocsátottam meg magamnak, hogy akkor nem voltam Boris mellett, hogy hagytam egyedül meghalni. Thorpe figyelmesen hallgatta a sztorit. Amikor befejeztem, hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Arra számítottam, tesz majd valami megjegyzést, hogy milyen szomorú történet, vagy ilyesmi. Megdöbbentem, amikor végül kibökte: – Nahát! Micsoda tökéletes befejezés! Van egy iroda a standfordi Síoan Csarnok harmadik emeletén, írta Thorpe a Gyilkosság az öbölben utolsó fejezetében. Az irodában ül egy férfi magas, impozáns alak, az a fajta, aki, ha belép egy szobába, megváltoztatja annak légkörét. Koncentrációs képessége az ambíciójával vetekszik. Ebben a pillanatban lehet, hogy épp a Goldbach-sejtésen dolgozik, bízva abban, hogy egy nap megtalálja rá a bizonyítást. Még ha így is történik, nem lesz kivel megosztania a dicsőséget. Így visszatekintve, tudom, hogy már rég rá kellett volna jönnöm. Thorpe nem a könyv írása közben találta ki, hogyan végződik a sztori. Úgy írta meg a könyvet, hogy már megvolt a tökéletes befejezése.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Amikor fél hétkor hazaértem, azonnal bedobtam a ruháimat a mosógépbe, majd beálltam a zuhany alá, hogy lesikáljam magamról Thorpe házának szagát. Bár már két hónapja nem gyújtott rá, mégis mindenem bűzlött a cigitől. Túl korán volt ahhoz, hogy felhívjam azt a számot. Bármennyire is fáradtnak éreztem magam, tudtam, hogy nem fogok elaludni, úgyhogy előhúztam Lila jegyzetfüzetét az ágyam alatti rejtekéből, és Hayes Valley-be hajtottam. Az Octavián parkoltam le, és lesétáltam az egyik szűk sikátoron, a graffitivel borított szerelőműhelyek és a Dark Garden kirakatában ékeskedő fekete bőrfűzők mellett. A Bluebottle kávézóból egész kis sor kígyózott az utcába. Többször is szemtanúja voltam, amint gyanútlan vevők a pulthoz lépve egy „csökkentett koffeintartalmú dupla lattét” vagy „szójás mogyorós kávét” rendeltek, hogy aztán a barista alig leplezett rosszallásába ütközzenek. Viselkedése világosan értésükre adta, hogy ha valami hiper-szuper, extra-firnyákos löttyöt óhajtanak fogyasztani egy jó öreg fekete helyett, akkor nyugodtan továbbsétálhatnak a Starbucks felé. Magam sem rajongtam a különféle adalékokért, és eszembe sem jutott volna a Coffea arabicámat szójatejjel vagy ízesített szirupokkal felhígítani. A Bluebottle-ben nem voltak székek, csak egy kis kinti pult, de valahogy ez is hozzájárult a hely vonzerejéhez. Mélyet lélegeztem, és élvezettel magamba szívtam a jemeni Sana’ani illatát, mielőtt belekortyoltam volna. Sárgabarack, dohány, bor és fűszerek íze keveredett benne. A legjobb mindig a reggeli kávé első kortya – szinte érzem, ahogy a pókhálók kitisztulnak a fejemből, és a vér az agyamba áramlik. A világot kirekesztve kinyitottam Lila jegyzetfüzetét, hogy újra megpróbáljak némi értelmet találni benne. Azon az oldalon, ahol a múltkor abbahagytam, Lila a kontinuumhipotézist fogalmazta meg: Nincs olyan halmaz, amelynek számossága a valós számok számossága (kontinuum számosság) és a természetes számok számossága (megszámlálhatatlan végtelen) közé esne. A következő néhány oldalon a probléma történeti vonatkozásait taglalta. Eszembe jutott az egyik késő esti beszélgetésünk, a hálószobájában, miután a szüléink lefeküdtek. Nem emlékszem pontosan az idejére – talán hetekkel vagy hónapokkal a halála előtt történt –, de a lényegét nem felejtettem el. A kontinuumhipotézis volt az első számú probléma David Hilbert 1900-ban közzétett híres listáján, amelyen huszonhárom megoldatlan feltevés szerepelt. A hatvanas évek elején valaki bebizonyította, hogy a kontinuumhipotézisről soha nem lehet megállapítani, hogy igaz-e vagy sem. De a neves matematikus, Erdős Pál más véleményen volt. Szerinte, ha létezne valami olyasmi, mint végtelen intelligencia, akkor talán létezne az a tudás is, amely az emberekből hiányzik, s amely képes lenne eldönteni, hogy a hipotézis igaz vagy hamis. – Vagyis ha az emberi faj nem képes arra, hogy végtelenül okossá váljon – jegyezte meg Lila –, a bolygónk anélkül fog elpusztulni, hogy a végtelen alapvető problémájára megoldást találtunk volna. – Mi van, ha a Goldbach-sejtés is ehhez hasonló probléma? – vetettem fel. – Mi van, ha a következő harminc évet egy olyan bizonyítás hajkurászásával töltőd el, ami nem is létezik? – Akkor legalább tudom, hogy megpróbáltam; hogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy nem adtam fel idő előtt. A McConnell-lel való találkozásom óta mindennap beleütköztem a saját tudásom korlátaiba, a képzelőtehetségem gyengeségébe. Tudtam, hogy fordított helyzetben – ha az én testemet találták volna meg az erdőben – Lila nem vett volna mindjárt készpénznek valamilyen könyvben megjelent sztorit. Eltökélten és aprólékosan megvizsgálta volna a tényeket, és módszeresen egymáshoz illesztette volna a kirakójáték darabjait. Meggyőződésem, hogy addig nem nyugodott volna, amíg rá nem jön az igazságra. És abban is biztos vagyok, hogy nem várt volna húsz évet a kutatás elkezdésével. Reggel nyolckor előhúztam a papírfecnit a pénztárcámból, és bepötyögtem a számot. A második csengetésre egy no vette fel. Jó reggelt – szóltam bele. – Ez Mr. James Wheeler száma? – Delia Wheeler vagyok. A számla miatt hív?

– Nem. A háttérben kutyaugatás hallatszott. – Tényleg nem? Az egyetlen ember, aki valaha Jamesnek hívta, az anyja volt. Isten nyugosztalja. – Esküszöm, hogy nem vagyok behajtó. – Akkor ez Jimmy száma. Kivel beszélek? – Ön nem ismer engem, de az útjaink keresztezték egymást sok évvel ezelőtt. Lila Enderlin a nővérem volt. – Kicsoda? – Lila Enderlin. Hallgatás. Hallottam, hogy a kutya most már a kagyló közelében liheg. – Mi nem tudunk arról az ügyről semmit – közölte Delia. – Csak szeretnék beugrani, és beszélni Mr. Wheelerrel néhány percet, ha lehetséges. – A rendőrség már kifaggatta harminc évvel ezelőtt. Nekik mindent elmondott, – Húsz – javítottam ki. – Tessék? – Lila húsz évvel ezelőtt halt meg. Újabb szünet. – Megesküdtem volna rá, hogy 1979-ben történt. Istenem, ha már az emlékezetem is csődöt mond, akkor aztán tényleg benne leszünk a pácban. – Még mindig a Moultrie-n laknak? – tudakoltam. – Igen. – Bármikor be tudok ugrani. Őszintén szólva azt vártam, hogy elutasít, és könyörögnöm kell majd, de meglepetésemre azt válaszolta: – Nos, azt hiszem, mi egész nap itthon leszünk. Jimmy ugyanis nem képes elhagyni a házat, én pedig nem szeretem egyedül hagyni. – Egy óra múlva ott vagyok. Nagyon köszönöm. A Moultrie-n álló sötétsárga házikó tetejét barna zsindelyek borították, a bejárati ajtó pedig csak néhány lépésnyire volt a járdától. Az utcát megtöltötték a parkoló autók, úgyhogy néhány percig köröznöm kellett, míg végre találtam egy szabad helyet. Már épp megnyomtam volna a csengőt, amikor kitárult az ajtó. Egy aprócska, másfél méternél alacsonyabb, maximum negyvenkilós, sápadt nő állt előttem. Egy Google feliratú pólót és fekete nadrágot viselt, hosszú, barna haját felcopfozta a feje búbjára. Arcán rózsaszín pirosító és hozzá illő rózsaszín rúzs. Fiatalabb volt, mint amire számítottam – talán a hatvanas éveinek elején járhatott. – Ellie Enderlin – mondta, az arcomat tanulmányozva. – Istenem! – Láthatóan még akart mondani valamit, de aztán meggondolta magát, és egyszerűen félreállt, hogy beengedjen. – Köszönöm, hogy ilyen rövid időn belül fogadott. – Nos, nem hiszem, hogy sokat segíthetnék, de mindig örülünk a vendégeknek. A bejárattól jobbra kék függöny lógott, félig eltakarva egy kis beugrót, amelyben épp csak elfért egy ágy. Az ágy lábánál lévő keskeny asztalon egy kis tévékészülék állt, fényei a sárgás folttakarón villództak. A készülék le volt némítva. Az ágyban feküdt valaki – valószínűleg Mr. Wheeler –, de a függöny miatt csak a fehér, csontos lábfeje látszott. Mellette egy kisméretű, fekete kutya szunyókált. Beléptünk az aprócska, makulátlanul tiszta nappaliba. A ház szűk volt, és hiányoztak belőle a folyosók, a konyha hátul helyezkedett el, és onnan nyílt a fürdő is. A tűzhelyen fütyülni kezdett a teáskanna. – Elnézést a rendetlenségért – szabadkozott Delia. – Nem volt időm kitakarítani. – Kérem, ne aggódjon, csodásan néz ki itt minden. – Beleszimatoltam a levegőbe. – Minek van ilyen jó illata? – Ó, ez csak kávétorta. Ha később jött volna, készítettem volna egy kis ebédet. – Igazán nem kellett volna.

– Mississippi államban nőttem fel – magyarázta, miközben kinyitotta a sütő ajtaját, hogy egy pillantást vessen a tortára. – Az anyám forogna a sírjában, ha megtudná, hogy a vendégemet nem kínálom meg semmivel. A múlt héten Matthew, az idősebbik fiam, elvitt egy hölgyhöz, Pinoléba, hogy elhozzunk egy tolószéket, amit az interneten talált. A nő még csak egy pohár vizet sem ajánlott fel. Csak miután letelepedtünk az asztalhoz, előttünk a csinos porcelántányérokon elrendezett tortaszeletekkel, tért rá Delia Wheeler a látogatásom céljára. – Az a Peter McConnell nevű alak tette – jelentette ki mély meggyőződéssel a hangjában. – Olvastam a könyvet, és teljesen nyilvánvaló, hogy ő volt az. Szörnyű csapás. Borzasztóan sajnálom a szüleit, édesem. Magát is, persze, de legfőképp a szüleit. Elképzelni sem tudom, mit tennék, ha valaki ilyesmit művelne az egyik fiammal. Még most is meghasad a szívem, ha eszembe jut. Bólintottam. – Igen, rég volt, de nem múlik el egyetlen nap sem, hogy ne gondolnék a nővéremre. – Ha jól emlékszem, az a McConnell fickó egyszerűen felszívódott. Végül azért letartóztatták? – Nem. – Szégyen és gyalázat. Tudom, hogy a nővérét már semmi nem hozhatja vissza, de ha az én gyerekemről lenne szó, szeretném, ha valakit legalább felelősségre vonnának. Kortyolt egyet a teájából, és elgondolkodva beleharapott a tortába. – Őszintén szólva, nem tudom, miért jött ide. Fogalmam sincs, miben segíthetnénk önnek, – Úgy tudom, hogy a férje váltott néhány szót a nővéremmel a halála előtti estén. Arra gondoltam, talán rávilágíthatna néhány homályos pontra. – Bárcsak úgy lenne! Sajnos Jimmy három éve agyvérzést kapott. Azóta nem tud beszélni. Régebben írásban kommunikált, de ma már arra sem képes. – Kinyújtotta az ujjait, és megforgatta néhányszor a jegygyűrűjét. – Jimmy nem szerepelt a könyvben. Erre emlékszem. Amint megjelent, kivettem a könyvtárból, és végigolvastam, az elejétől a végéig. Borzasztóan aggódtam, hátha név szerint is megemlítik. Féltem, hogy nem fog tudni megbirkózni vele azok után, ami történt. Tényleg, kedvesem, honnan hallott Jimmyről? – Beszéltem az egyik nyomozóval, aki az ügyön dolgozott – feleltem. Az igazság túl komplikált lett volna. Delia elkomorult. – Akkor bizonyára tudja, mi történt Jimmy-vel azután. Megráztam a fejem. – A rendőrség bevitte kihallgatásra. Borzalmas volt. Egyik este felbukkantak, épp, amikor lefektetni készültünk a gyerekeket, és elhurcolták, mint egy bűnözőt. Egész éjszaka virrasztottam – imádkoztam és sírtam. A kölykök halálra rémültek. Amikor másnap reggel hazatért, szörnyen nézett ki. Egy szemhunyásnyit sem alhatott, és enni sem kapott. Próbálták rávenni, hogy vallja be a dolgot. Állandóan azt ismételgették: „Maga csak egy takarító. Miért állna le magával beszélgetni egy gyönyörű, fiatal főiskolás lány?” – De tudja, Jimmy pontosan ilyen volt. Bárkivel leállt beszélgetni, aki csak egy kicsi hajlandóságot is mutatott rá. És én vagyok az első, aki elismeri, hogy túl sokat karattyolt. Ha egyszer rákezdte, akkor aztán nem volt megállás. Valamikor a falra másztam tőle, de most, hogy már nem tud megszólalni, hiányzik. A maga nővére olyan édes teremtmény volt, mindig köszönt neki, ha meglátta a folyosón. Jimmy nagyon kedvelte, de persze nem olyan értelemben, ahogy azt a rendőrök képzelték. Minket két fiúgyermekkel áldott meg az isten, és Jimmy mindig is szeretett volna egy lányt is melléjük. Egyszer még azt is mondta, jóval a tragédia előtt, hogy ha lenne egy lányunk, hát ő olyat szeretne, mint Lila. Jó kislány, mondta, mindig szerényen viselkedik, soha nem feltűnősködik. Csendben hallgattam. Egyáltalán nem volt nehéz elképzelni, hogy Lila barátságos viszonyban állt a takarítóval. Mindig is az olyan emberek körében érezte a legkényelmesebben magát, akik nem illettek bele a korcsoportjába, akik nem követeltek többet pár percnél az idejéből, akik nem kérték el a telefonszámát, vagy nem hívták el moziba.

– A rendőrség nem akarta később újra kihallgatni Jimmyt? Megrázta a fejét. – Ó, arra nem volt szükség. Aznap éjjel azért tartották benn olyan sokáig, mert nem volt hajlandó igazolni az alibijét. Nem akarta elárulni nekik, hol volt azon az éjjelen, amikor Lila meghalt. De egy idő után kezdtek nagyon durván bánni vele, mocskos dolgokat vágtak a fejéhez, és Jimmy ráébredt, hogy tényleg őt gyanúsítják. Akkor bevallotta nekik, hogy van egy második állása is – a South Hill-i acélművekben. Akkoriban elég rosszul ment a sorunk, olyan szegények voltunk, mint a templom egere, ráadásul a harmadik babát vártam. Jimmynek két egész állást kellett vállalnia ahhoz, hogy el tudjon tartani minket. De a Stanford szigorú szabályzatban rögzítette, hogy a dolgozói nem vállalhatnak máshol teljes munkaidős állást. Az a takarítói munka biztosította a megélhetésünk nagy részét, és Jimmy nem engedhette meg magának, hogy elveszítse. Tudta, hogy ha beszámol a zsaruknak az acélgyárról, az visszajut a stanfordi főnökei fülébe, és kirúgják, – Mi történt? – Végül beadta a derekát, és bevallotta, a zsaruk meg kimentek, és beszéltek az ottani főnökével. Kiderült, hogy tényleg úgy volt, ahogy mondta, a takarítás végeztével azonnal az acélgyárba sietett. A blokkolóóra világosan mutatta, hogy hétkor kijelentkezett a stanfordi munkahelyéről, fél kilenckor pedig már bejelentkezett a South Hill-i acélgyárba, ahol végigdolgozta az éjszakát. Azután már békén hagyták. Átnyúlt az asztalon, és megragadta a kezem. – Tudom, miért van itt, és nem hibáztatom azért, mert megpróbál fényt deríteni néhány dologra. De szeretném, ha tudná, nem Jimmy volt az. Hisz nekem, ugye? Hittem. – Borzasztóan megviselte, ami Lilával történt, és hogy azt feltételezték, esetleg ő tette. Azután minden szétesett. Néhány héten belül elvesztette a stanfordi állását, én elvetéltem, és majdnem elvesztettük a házat. Jimmyt nagyon megváltoztatta az ügy. Előtte olyan erős volt, olyan lelkes. Szörnyű szegénységben nőtt fel, nagy hátránnyal indult az életben, de hitt abban, hogy ha elég keményen dolgozik, akkor sikerül majd feljebb jutnia. A vicces az, hogy mostanra már egy vagyont ér ez a kis ház, de soha nem fogjuk eladni. Jimmy nemigen tud kikelni az ágyból, és gond van a tüdejével, meg minden mással. Egész életében olyasmiért dolgozott, amit soha nem fog már élvezni. Az elülső szobából néhány tompa puffanás hallatszott. – Ó, ez Jimmy – mondta Mrs, Wheeler. – Két koppantás, azt jelenti, hogy szomjas. – Felállt, és vizet töltött egy pohárba. – Nagyon köszönöm – emelkedtem fel én is. Éreztem, hogy illene még mondanom valamit, még ha el is késtem vele. – Nagyon sajnálom, hogy a családja belekeveredett ebbe az ügybe. Elmosolyodott. – Nos, mit lehet tenni? Az ember megpróbálja a tőle telhető legjobbat nyújtani. Szerencsére Jimmy-vel mindig is nagyon odavoltunk egymásért – ez azért segít. Követtem a bejárati ajtóig. Elhúzta a függönyt, és ott feküdt James Wheeler, alig több mint egy emberi csontváz, ősz haja vad fürtökben lógott. A kutyus már a párnájára telepedett, a feje mellé. – Itt vagyok, szívem – mosolygott rá Mrs. Wheeler. Jimmy rám emelte a szemét, és egy másodpercre valami fény villant át a tekintetén. Felemelte a kezét, mintha integetni próbálna, majd visszaejtette az ágyra. – Tudom – jegyezte meg Mrs. Wheeler, és a férje ajkához emelte a poharat. – Pont úgy néz ki, mint a nővére, nem igaz?

HUSZONHARMADIK FEJEZET Szombaton, ígéretemhez híven, elmentem az Opera Plázába, hogy találkozzam Thorpe-pal. Érkezésemkor még mindig dedikált – várakozók sora kígyózott végig az üzleten. Ahogy felpillantva észrevett, hangtalanul azt tátogta: „tíz perc”. Egy jóképű pasas sétált be az üzletbe egy csúnyácska kisbabát cipelve a Maclaren hátizsákjában. Drága bőrdzsekit és barna Ske-cherst viselt, és olyan feszes csípőfarmert, amiben csoda, hogy lépni tudott. A kisbaba rózsaszín sapkáján Nader 2008-as kampányfelirata virított. A pasas tépett frizurája és pofaszakálla túlságosan tökéletesnek látszott ahhoz, hogy valódi legyen. Ahhoz a fiatal, elidegenedett San Franciscó-i hipster réteghez tartozott, akiknek érthetetlen módon valahogy mindig korlátlan mennyiségű szabad idő és pénz állt a rendelkezésükre, amelyet láthatólag nem kajálásra fordítottak. Féloldalas mosollyal felém fordulva megkérdezte: – Ki az író? – Andrew Thorpe. – És? Milyen a könyv? – Nem olvastam. Kimentettem magam, és a kávézóhoz sétáltam, ahol vettem egy doboz csokoládéval borított kávébabot. Visszatérve a könyvesboltba, egyesével a számba dobáltam őket, és hagytam, hogy a csokoládé elolvadjon a nyelvemen. Mire Thorpe végzett, már vagy egy tucatot befaltam, és kezdtem érezni a bizsergető hatását. – Készen állsz a sétára? – érdeklődött Thorpe. Fél órával később már a Mangosteen egyik kis asztalánál ültünk, lármás vendégseregtől körülvéve. Fenyérfű illata töltötte be a helyiséget. – Próbáld ki a tízes számút – ajánlotta Thorpe. – Steak krumplival és rizzsel. Vagy a huszonkettest, ami ugyanez, csak tésztával. A huszonkettest választottam. A kiszolgálás lassú volt, de a kaja ízlett. Thorpe az életvezetési tanácsadójával tartott üléséről mesélt, aztán a magánéletemről kezdett kérdezősködni. Fogalmam sincs, hogy történt, de azon kaptam magam, hogy éppen beszámolok neki Henryről és a három évvel korábbi, guatemalai szakításunkról. – Ő volt az igazi? – tudakolta Thorpe. Először csak megvontam a vállam, de nem tágított. Vonakodva annyit feleltem, hogy akkoriban még azt hittem. – Még mindig eszedbe jut? – faggatott. – Néha. – Valójában mostanában nagyon sokat gondoltam rá, de ezt nem akartam az orrára kötni. – Akkor nem ő volt az igazi – közölte Thorpe. – Ha ő lett volna, akkor minden reggel ébredéskor ő járna a fejedben, esténként lefekvéskor csak őrá gondolnál, sőt még akkor is, amikor beadod a tisztítóba a ruhádat, vagy épp moziban ülsz. – Meglátogattam James Wheelert. – Szóval tényleg komolyan gondoltad – Meglepettnek látszott. – Miért nem említetted, hogy volt alibije arra az éjszakára? – Volt alibije? Már nem emlékszem. Ahogy mondtam, nem tartottam igazán érdekes figurának. Belemártotta az utolsó falat húst a szószba, majd bekapta. A pincér kihozta a számlát, és Thorpe átnyújtotta a hitelkártyáját, még mielőtt tiltakozhattam volna. – Dugig vagyok – paskolta meg a pocakját. – Mit szólnál ahhoz, ha lesétálnánk az ebédet? A nap forró katlanná változtatta a járdát, sugarai bántóan tükröződtek vissza az utcát szegélyező autókról. Lehámoztam magamról a pulóverem, a hajam pedig laza kontyba csavartam, hogy ne melegítse a nyakam. A Tenderloin szörnyen bűzlött a hőségben, a levegőt megtöltötte a kutyaszar, benzin és vizelet szaga. Az utcán vizelő férfiak látványa a környék egyik legjellegzetesebb vonásának számított, ráadásul a

nap minden órájában ott lődörögtek a magukat kínálgató drogos prostik. A városnak ezt a részét soha nem sikerült megkedvelnem. A Larkinon délre fordultunk, és hallgatásba merülve ballagtunk tovább. Mire a Markethoz értünk, a cipőm már kezdte feltörni a lábam, és eltűnődtem, mégis hová tart Thorpe. Minden egyes vele töltött perc kényelmetlen érzést váltott ki belőlem, de eltökéltem, hogy kitartok, amíg ki nem csikarok néhány további nevet belőle. – Szeretsz lóversenyre járni? – kérdezte Thorpe. – Én néha kinézek a Bay Meadowsra. Jó kis hely. Úgy terveztem, jövő szombaton is kiugrók. Eljöhetnél velem. Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert abban a pillanatban belebotlottunk egy tucat, láncokkal összefűzött, bőrmellényt, skót szoknyát és terepjáró bakancsot viselő férfi csoportjába. – Ó, ki is ment a fejemből, ez a Folsom utcai karnevál hétvégéje – vetette oda nekem lazán Thorpe. Volt egy sanda gyanúm, hogy egyáltalán nem felejtette el, és igazából végig ide tartottunk. Dél felé vettük az irányt, és néhány utcasarokkal később már bele is gabalyodtunk a tömeg sűrűjébe. Bőrnadrágot viselő pasik, fájdalmasan szoros fűzőben feszítő nők, tizenöt centis magassarkúkban tipegő transzvesztiták örvénylettek körülöttünk. Úgy éreztem, a térdig érő szoknyámban és a pólómban szörnyen kirívok közülük, mintha csak az Erkölcsösség Múzeumának egyes számú mintapéldánya lennék – egy Kertvárosi Kétgyermekes Anya. – Ha tudtam volna, hogy ide jövünk, valami drámaibb szerkót vettem volna fel – jegyeztem meg csípősen. – Remekül nézel ki! Szerintem mindenki azt hiszi, hogy ironikusra vetted a figurát. Végül elértük az utca közepén felállított barikádot. – A belépő három dolcsi – közölte velünk egy rendkívül magas férfi, aki zablát és hámot viselt. Felnyerített, hatalmas lábával megtapodta a földet, és megrázta a sörényt imitáló parókáját! Annyira jól adta a lovat, hogy felmerült bennem, talán mindennap így öltözködik. – Nos, ha már úgyis itt vagyunk... – rántotta meg a vállát Thorpe, és kihalászott egy ötöst meg egy egydollárost a tárcájából. Az egyik dolog, amit annyira szerettem San Franciscóban, hogy a közmegmozdulásokat határozottan laissez-faire hangulat jellemezte. Az ember bármelyik pillanatban belebotolhatott valamibe, ami leginkább egy filmbéli jelenetre emlékeztetett. Évekkel azelőtt épp a törölközőimet hajtogattam az egyik Laundromatban, amikor a rádión felhangzott a Grease főcímzenéje, és a mosodában tartózkodó mind az öt vendég spontán rázendített a dalra. Ha az embernek van ideje és hajlandósága, igazi kalandokba keveredhet itt, anélkül hogy valaha is elhagyná a várost. Thorpe a korbácsolok bemutatója felé fordult, ami néhány lépésnyire tőlünk, egy sátorban zajlott. A hőség fullasztó volt, a bőr és a titokzatos kenőanyagok szaga pedig nyomasztóan nehezedett rám. Valaki hátba vágott egy falapáttal, de amikor megfordultam, hogy ráripakodjak az illetőre, csupa jámbor arc bámult vissza rám. Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaország egy eszelős, San Franciscó-i változatában, ahol Bolondos Kalap és az összes dilinyós barátja a szadomazochisták táborát erősíti. Hirtelen megpillantottam egy ismerős arcot. – Jack? Magához ölelt. – Ellie. Istenem, ezer éve nem láttalak! Sűrű, fekete haja a válláig ért. Mickey Mouse-os pólót és barna bőrnadrágot viselt. – Jól nézel ki! – mondtam, és komolyan is gondoltam. Thorpe felvillantotta a legmagabiztosabb mosolyát. – Hadd mutassam be Andrew Thorpe-ot. Ő pedig Jack. Együtt jártunk főiskolára. – Jackson – javított ki. Eszembe jutott, mennyire ragaszkodott hozzá mindig, hogy Jacksonnak szólítsák, annak ellenére, hogy az igazi neve szimplán Jack volt. Az utolsó év elején ismertem meg, és jó néhány hétig reggeltől estig együtt lógtunk, mígnem a Békehadtesttel Szenegálba utazott. Jó volt újra találkozni vele. A város tele volt olyan pasikkal, akikhez a

nővérem halála utáni évben futó viszony fűzött. Néhanapján össze-összeakadtam valamelyikükkel. Mindig érdekes volt látni – még ha kicsit nyugtalanító is hogy kivé váltak, mi lett belőlük. Egy magas, szőke, vörös bőrszerkót viselő nő lépett oda hozzá, és karját Jack dereka köré fonta. – A feleségem, Stacy – mondta Jack. Legnagyobb meglepetésemre engem úgy mutatott be, mint „egy régi barátnőjét”. Kényelmetlen csönd telepedett ránk. – A gyerekek otthon vannak, Athertonban, egy bébicsősz vigyáz rájuk – törte meg a csendet Stacy. – Gyerekek? – Igen, kettő. A nagyobbik elsős, a kisebbik óvodás. Azt hiszik, vállalati piknikre utaztunk Stacy barátságosnak és éles eszűnek tűnt, és volt egy olyan érzésem, hogy ha épp nem kurvának öltözik egy karneválon, akkor komoly kiskosztümöt visel, és komoly pénzeket visz haza – talán ügyvédként vagy ingatlanügynökként. Aztán bevillant Jack-Jackson képe, vézna srácként, egyik kezében füves cigivel, másikban egy könyvvel, ahogy meztelenül heverészik a szakadt matracán a szeretkezés után. Fura volt nős, gyerekes apaként viszontlátni. Jack átnyújtotta a névjegykártyáját. – Hívj fel! Átjöhetnél egyszer vacsorára. Megismerkedhetnél a kis szörnyetegekkel. – Nagyszerű lenne – feleltem, de tudtam, hogy nem fogom felhívni. Thorpe-pal elhaladtunk néhány sátor mellett, ahol óriási dildókat és aranyozott farokgyűrűket kínáltak, árusok mellett, akik anatómiailag pontos, fánkszerű édességeket árultak, és néhány különböző fétisfesztivált hirdető poszter mellett. Egy ápolónői uniformisba bújtatott nő a kezembe nyomott egy szórólapot. Ismerkedj meg az engedelmes feleddel! Az első konzultáció ingyenes. Végül elértük az utca végét, és magunk mögött hagytuk a vásárt. Azon tűnődtem, milyen formában adjam elő a kérésem, amikor Thorpe megszólalt: – Van még egy a számodra. – Még egy micsoda? – Még egy nevem. Még valaki, akit nem tettem bele a könyvbe. Állt egy autó az Armstrong erdő mellett, körülbelül abban az időben, amikor Lila eltűnt. Valaki felfigyelt rá, felírta a rendszámát, és jelentette a rendőrségnek. A zsebéből előhúzott egy papírt, és átadta. Egy név állt rajta: William Boudreaux. – Valami zenészféle volt, Billy néven futott. Eredetileg úgy terveztem, hogy jobban utánanézek, de aztán lefoglaltak más dolgok. És különben is, mire tudomást szereztem róla, addigra már nagyjából összeállt a fejemben a könyv, és meg voltam elégedve az irányvonalával. Gondosan összehajtogattam a papírlapot, és a pénztárcámba csúsztattam. – Köszönöm. – Néhány percig szótlanul mentünk egymás mellett, aztán kiböktem: – Muszáj feltennem a kérdést: miért csinálod ezt? Thorpe elmosolyodott. – Azt hiszem, azért, mert egy őrült gondolat befészkelte magát az agyamba. Titkon arra számítok, ha most segítelek, azzal talán sikerül visszaszereznem a jóindulatod. Ahogy továbbsétáltunk, egyre kevesebb ember jött velünk szembe. A köd benyomult az óceán felől, és beborította az utcákat. Amikor visszaértünk az Opera Plázához, ahol az autómat hagytam, még megkockáztattam: – Figyelj, van még valami, amit tisztázni szeretnék! – Igen? – A házad. A kilátás a dolgozószobádból. – ]a, az. – Nos? – Elhinnéd, ha azt mondanám, csupán a véletlen műve? – Nem. Elfordította a tekintetét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha tényleg elpirult volna. – Már két éve nem voltam képes egyetlen sort sem írni. Néha leültem a géphez, és órákon át meredten

bámultam az üres oldalt. Ez olyan sokáig ment így, hogy végül úgy döntöttem, feladom az írást, és visszamegyek tanítani. Aztán egy vasárnap beugrottam az egyik barátomhoz, aki itt lakik a környéken, és a kocsiból észrevettük az eladó táblát. A barátom szeretett volna körbenézni, úgyhogy csatlakoztam hozzá. Nem mintha házat akartam volna venni, ráadásul ez nem is az én stílusom – túl modern, túl rideg –, de amikor rájöttem, hogy a fenti ablakból ráláthatok a házadra, már tudtam, hogy kell nekem ez a ház, és hogy az emeleti szoba lesz a dolgozószobám. – Ez azért elég furán hangzik. – Lehet, de bevált. Két hónappal a beköltözésem után már három fejezettel kész voltam az új könyvemből. Esténként írtam, de csakis azokon az estéken, amikor a szobádban égett a villany. – De hát akkorra én már nem is laktam ott – vetettem közbe. – Anyám dolgozószobává alakította át. Kezét a kocsim tetejére tette. – Ó, igen, ezzel tisztában voltam. De, mégis, amikor égett a villany, eljátszhattam, hogy ott vagy. Elképzeltem, ahogy ülsz a régi íróasztalodnál olvasgatva, zenét hallgatva. Legalább a közelséged illúzióját megkaptam. És néha tényleg ott voltál. Amíg anyád tavaly el nem költözött, ritkán hagytam el a házat csütörtök esténként. Ez volt a hét egyetlen napja, amikor majdnem biztos lehettem benne, hogy láthatlak. Bár nem beszélhettem veled, mégis olyan volt, mintha egy képzeletbeli vonal összekötne minket. Figyeltem, ahogy lenn álltatok a ház előtt. Megpróbáltam kitalálni, miről beszélgettek. Ez kicsit ciki, de be kell vallanom, néha abban reménykedtem, talán éppen rólam társalogtok. – Remélem, tudod, hogy ez bizarr – szólaltam meg. – Méghozzá iszonyúan bizarr. Azt már nem árultam el neki, hogy még Henry – az egyetlen férfi az életemben, aki igazán szeretett – sem volt ennyire oda értem. Thorpe-pal összevetve, Henry egész könnyen feladott engem. Vajon a megszállottság mélyebb hűségre ösztönöz, mint a szerelem? Thorpe megdörzsölt egy láthatatlan foltot az autómon. – Mit mondhatnék erre? Te voltál az én Zeldám, a George Sandom, a Stellám. A könyveim, a házam, a kisebbfajta celeb státusom – mind neked köszönhetem. Világos volt, hogy piedesztálra állított. Más körülmények között – ha a könyve bármi másról szólt volna, nem pedig Liláról – ezt talán még hízelgőnek is találtam volna. Meg tudtam érteni, milyen jóleső érzés lehet, ha az ember valakinek a múzsája. Végre kinyitottam a vezetőülés felőli ajtót, és beszálltam. – De tényleg – jegyezte meg Thorpe, miután elhelyezkedtem a kormány mögött –, szerintem nem ártana, ha utánanéznél ennek a Billy Boudreaux-nak.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Mi a helyzet Thorpe-pal? – érdeklődött egyszer Henry. 2004. december nyolcadika volt, Lila halálának tizenötödik évfordulója, és nemrég hagytuk el a temetőt, ahol a szüleimmel közösen felkerestük a sírját. Hűvös volt aznap Palo Altóban – egész éjszaka esett, és a nap csak nem sokkal korábban bújt elő. Mivel San Franciscóban nincsenek polgári temetők, először nem is tudtuk, hová temessük Lilát. Végül az Alta Mesa Memorial parkot választottuk, mert az esett a legközelebb Stanfordhoz. Bár magától a várostól kicsit messzebb feküdt, mint Colma vagy Daly City nagy temetői, mégis valahogy illőbbnek véltük. Tetszettek a régi sírkövek körül álló hatalmas fák, és a pázsit, bár szépen gondozott volt, nem tűnt túlságosan hivalkodónak A nap nagy részére csak homályosan emlékszem. Azt tudom, hogy Henry Cheerokee-jában hajtottunk a temetőbe, mert az én autóm szervizben volt. Arra is emlékszem, hogy készített egy válogatás CD-t, ami Lila kedvenc dalával, Elvis Costello Peace, Love & Understanding-ével kezdődött, és Gram Parson She Once Lived Here számával ért véget. Henry az úton végig fogta a kezem, és Burlingame-ben meg kellett állnunk tankolni, mert a kijelző már pirosat mutatott. Emlékszem, hogy amikor megérkeztünk, nehezen találtunk rá Lila sírjára, pedig már rengetegszer jártam a temetőben, és hogy mennyire égtem emiatt. Lefogadom, hogy fordított helyzetben Lila tökéletesen tisztában lett volna a temető elrendezésével, és nemcsak a sírhely számára, de az odavezető útra is pontosan emlékezett volna. Néhány percnyi bolyongás után végre megpillantottuk a távolban a szüleimet, és odamentünk hozzájuk. Anyám tengerészkék kosztümöt viselt, hozzá illő, térdig érő csizmával. Levágatta a haját, és az új, frufrus frizurájától sokkal fiatalabbnak látszott. Apám öltönyben volt és beletelt pár pillanatba, míg leesett, hogy még vissza szándékozik menni dolgozni. Feldühített, hogy átlagos napként kezeli ezt a fontos évfordulót, és magára hagyja az anyámat ezen a napon. Bár a válásuk óta eltelt öt évben elég ritkán találkoztak, úgy éreztem, ezt a napot együtt kellene tölteniük. Amikor félrehúztam, és mérgesen a fülébe suttogtam, hogy véleményem szerint anyám örülne neki, ha vele maradna, azt felelte: – Szívecském, ez a legutolsó dolog, amire anyád most vágyik. – Egy röpke pillanatra megszorította a vállam, aztán elsétált. Én pedig képtelen voltam tovább haragudni rá, mert azt a gyerekkori becenevemet használta, amelyet Lila halála óta egyszer sem ejtett ki. Aznap kora délután történt, amikor anyámmal a Maven Lane Caféban, Lila kedvenc éttermében ebédeltünk, hogy Henry előhozakodott azzal a bizonyos kérdéssel: – No, és mi a helyzet Thorpe-pal? Szemben ültem velük, és egy figyelmeztető pillantást vetettem Henryre, de nem kapcsolt. – Mi lenne vele? – kérdezte anyám fáradtan. – Csak eltűnődtem az indítékain – magyarázta Henry. – Kíváncsi lennék, miért vetett be mindent, hogy Peter McConnellre terelje a gyanút. – Ez igazán nem volt olyan nehéz, Henry – közölte anyám. Felismertem a bírósági tárgyalásokon használt hanghordozását. Azt jelentette, hogy az ellenfele veszélyes területre tévedt. Próbáltam szuggerálni Henryt, hogy ejtse a témát, de továbbra sem vette a lapot. – Én csak annyit mondok, hogy őt is számításba kéne venni. – Számításba venni? – értetlenkedett anyám. – Ön rengeteg bűnüggyel foglalkozott – mondta Henry. – Biztosan egyetért azzal, hogy az első pillantásra bűnösnek látszó személy nem mindig az. – Valójában – vetette közbe anyám –, tíz esetből kilencben a bűnösnek tűnő személy bűnös is. Henry arcát elöntötte a pír. – Ideadnátok a sót? – Próbáltam elterelni a figyelmüket. De addigra már túl késő volt. Anyám letette a villáját, és Henry felé fordult. – Folytasd! Henry kortyolt egyet a vizéből, majd rám pillantott, mintha tőlem várna segítséget. Én azonban jól

ismertem anyámat. Most, hogy Henry belerángatta ebbe a beszélgetésbe, addig nem menekülhet, amíg tényekkel alá nem támasztja a feltevését, bármi legyen is az. – Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy Thorpe érdeklődése az egész ügy iránt enyhén szólva bizarr. A könyvben megpróbálta úgy beállítani, mintha McConnell nyert volna valamit Lila halálával, pedig valójában csak veszíthetett vele. A karrierje és a házassága forgott kockán. Minden jel arra mutatott, hogy McConnell racionális férfi, az a fajta, aki először mindig felméri a cselekedetei következményeit. Nekem valahogy nem áll össze a kép. Gyakorlatilag az egyedüli ember, aki végül is nyert az ügyön, nem más, mint Thorpe. – Hogy a fenébe jutott ez most eszedbe? – förmedtem rá dühösen. – Mi az ördögért hozakodsz elő ilyesmivel pont most? – A múlt héten láttam egy cikket az Esquire-ben. Arról a három gyilkosságról, ami tavaly történt a Golden Gate parkban. – Azokról a hajléktalanokról, akiket álmukban gyilkoltak meg? – kérdezte anyám. Én is jól emlékeztem az ügyre. Néhány hónapig sokat cikkeztek róla a helyi újságok. Az Outer Sunset környékiek, akik a park közelében laktak, már kezdtek aggódni. – Igen – vágta rá Henry. – A cikket Thorpe írta. – Nagy cucc! – csattantam fel. – Ezzel keresi a kenyerét. Mások tragédiáján élősködik. – Csakhogy volt valami furcsa a cikk hangvételében – jegyezte meg Henry. – Mintha a szerzője szabályosan ujjongott volna. Olyan érzésem támadt, mintha Thorpe valójában gyönyörűségét lelné a zaftos részletekben. A rendőrség soha nem kapcsolta össze a három gyilkosságot – az egyik esetben leszúrták az áldozatot, a másikban lelőtték, a harmadikban megfojtották –, de Thorpe folyamatosan úgy utalt az elkövetőre, hogy a „Golden Gate parki sorozatgyilkos”. Mintha magától értetődő lett volna, hogy a gyilkosságok összefüggnek. Mintha tudott volna valamit, amit más nem. Ez a fajta tapintatlanság és rossz időzítés egyáltalán nem vallott Henryre. Már bántam, hogy magammal hoztam. Anyámnak épp elég szomorúságot okozott Lila halálának évfordulója. Nem volt szüksége semmi ilyesmire. – Badarságokat beszélsz – jegyeztem meg. – Hagyd már ezt a témát! Anyám kezébe vette a villáját, és nekiállt vele ide-oda tologatni a salátát a tányérján. – Semmi baj, Ellie – mondta. – Nem mintha ez nekem már nem jutott volna eszembe. – Tényleg? Pillantása ellágyult, ahogy felém fordult. – Persze, nem hiszem, hogy lenne bármi alapja. De mindent számításba vettem, még a legképtelenebb ötleteket is. Az agyamban több száz különféle változatot vázoltam fel. A szívem mélyén azonban meg vagyok győződve róla, hogy minden valószínűség szerint Peter McConnell tette. Ám ha tárgyilagosan, mondjuk ügyészként nézném az esetet, akkor be kell ismernem, hogy az ellene felhozott vád meglehetősen ingatag alapokon áll. Csupán egyetlen dolog biztos, – Az asztal felett megszorította a kezem. – Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy ne gondolnék a nővéredre. Tizenöt év, és nincs az a nap.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A „Billy Boudreaux” névre a Google-on több mint száz találat jött fel, de amint a keresést leszűkítettem San Franciscóra, a szám hatra csökkent. Az egyik link egy meglehetősen hézagos Wikipédia-oldalra vezetett, amely a Potrero Sound Station nevű zenekarról szólt. A történetük csupán két rövid bekezdésnyit tett ki: 1975-ben alakultak San Franciscóban, és 1979-re már meg is szűntek. Az általam keresett személyre csupán egyetlenegy utalást találtam: Billy Boudreaux – basszusgitár. Tovább kutattam. Rákerestem a „Potrero Sound Stationre”, és eljutottam egy rajongói oldalra, amit utoljára öt évvel korábban frissítettek, és leginkább csak a frontemberrel, egy Sound néven elhíresült fickóval foglalkozott. A banda feloszlása után Sound megpróbálkozott a szólókarrierrel, majd szerelőműhelyt nyitott a coloradói Aurorában. Az igazi neve Kevin Walsh volt. Első szólóalbuma tizenhat év után, 2003-ban jelent meg, és egészen kedvező kritikát kapott az egyik denveri alternatív hetilapban, valamint a skóciai Time Outban. A cikk szerzője keserűen megjegyezte, hogy sajnos az albumot az összes nagy magazin figyelmen kívül hagyta, kivéve a Paste-ben szereplő egysoros pop-kvízkérdést. A weboldal szerint a másik eredeti bandatag, Drew Letheid, Greenwichben él a feleségével és két gyerekével, és senkinek sem ad interjút. Ami Billy Boudreaux-ot illeti: „tartózkodási helye ismeretlen”. Nem tartott sokáig megtalálni a Walsh autószerelő műhelyt a coloradói Aurorában. Ottani idő szerint délután fél ötkor felhívtam a számot. – Itt Walsh – szólt bele egy hang. – Miben segíthetek? – Kevin Walsh? – Igen, én vagyok az. – A zenekar miatt hívom. – Milyen zenekar? – Potrero Sound Station. Elnevette magát. – Nahát, ez aztán a mennykőcsapás a múltból! Csak nem a VHl-nak dolgozik? Ne vegye sértésnek, de nem áll szándékomban szerepelni az Újra Összeállt Bandákban. Ezer éve történt az egész, egy teljesen másik életben. – Billy Boudreaux egyik régi ismerőse vagyok – magyaráztam. – Ismerőse? Ez úgy hangzik, mintha lógna magának egy kis zsével. Húzzon sorszámot! – Egyáltalán nem erről van szó. Csak szeretném megtudni, mi történt vele. – Walsh egyelőre nem tette le a telefont, amit jó jelnek véltem. – Nem tudja véletlenül, hol lehet? – Sajnálom, cica, de nem a megfelelő embert hívta. Évtizedek óta nem hallottam felőle. Tudja, belekeveredett néhány zűrös dologba. – Miféle zűrös dologba? – Kokain, speed, ilyesmi. – Azt nem tudja esetleg, hogy a banda feloszlása után Billy San Franciscóban maradt-e? – Néhány évig még ott élt, de nem tudom pontosan, meddig. Mindnyájunkat elüldözött magától. Irtó nagy seggfej lett belőle, totál bunkó módon viselkedett. Ami szomorú, mert mielőtt rákapott volna a drogokra, ő volt az egyik legkedvesebb fickó a világon, és zseniálisan bánt a gitárral. – Egy pillanatra elhallgatott, – Tudja, valamikor ’84 körül megemlítettek minket a Rolling Stone egyik cikkében. Ben Fong-Torres volt a szerzője. Én akkoriban már itt éltem, és elég rossz szájízzel gondoltam vissza a bandával töltött évekre, Drew pedig elkötelezte magát a vállalati világban, úgyhogy Fong-Torres végül Billyt kérdezte ki. – Újabb szünet. – Azt hiszem, ez minden, amivel szolgálhatok. – Köszönöm – feleltem. – Igazán sokat segített. – Szóra sem érdemes. És ha egyszer lerobbanna a kocsija Coloradóban, tudja, kihez forduljon. Ben Fong-Torres neve nem volt ismeretlen előttem. Láttam a Majdnem híres című filmet, és az évek során több híres zenészről szóló életrajzát is elolvastam. Még mindig San Franciscóban élt, és egy heti

rádióműsort vezetett. Négy nappal később ott találtam magam a Castro negyed egyik dombtetején álló, magasra nyújtózkodó, háromemeletes háza előtt. A KRFC-n keresztül vettem fel vele a kapcsolatot, és azonnal válaszolt az e-mailemre. Megnyomtam a csengőt. A kaputelefon felrecsegett: – Miss Enderlin? – Ben hangja mélyen zengett, akárcsak a rádióban. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a hanggal soha nem okozott gondot neki, hogy bárkit is felcsípjen. – Igen, én vagyok. – Egy órával korábban érkezett. Jöjjön vissza később! – Elnézést – motyogtam, de aztán leesett, hogy csak poénkodik. – A lifthez menjen egyenesen előre, majd forduljon balra. Harmadik emelet. – Azt hittem, ez is vicc, de amikor beengedett a kapun, láttam, hogy tényleg van ott egy aprócska, leopárdmintás szőnyeggel bélelt, aranyozott falú lift. Megnyomtam a hármas számú gombot, majd a tükörben gyorsan leellenőriztem, nem ragadt-e rúzs a fogaimra. Nagyon utáltam San Franciscóban liftezni, mindig azon paráztam, mi van, ha akkor üt be az igazán nagy földrengés, amitől mindenki félt. Akkor ott reszketnék egymagámban, a szirénák jajgatása és az utórengések közepette, csapdába esve egy felvonóban, míg körülöttem összeomlik az épület. Lila néha csipkelődött is a túlfűtött fantáziám miatt. Próbált megnyugtatni azzal, hogy kiszámolta, mennyire minimális az esélye annak, hogy egy nagyobb földrengés esetén én pont egy felvonóban tartózkodjak, de a félelmeimet logikával nem lehetett eloszlatni. A lift nagyot rándulva megállt, és kinyílt az ajtaja. Ben ott állt előttem. Fekete nadrágot és szürke inget viselt. Nagyon elegánsnak tűnt, és egyetlen nappal sem nézett ki többnek negyvenötnél. Gyors fejszámolást végeztem. 1967-ben kezdett cikkeket írni az akkoriban még csak szárnyait bontogató Rolling Stone magazinnak, ami azt jelentette, hogy most legalább hatvanéves. Talán a rock and roll segített megőrizni a fiatalságát. – Isten hozta a paplakban – köszöntött vigyorogva. A kezébe nyomtam egy dobozt. – Hoztam önnek valamit. A Chow-ból. Egy fél csirke krumplipürével. Olvastam egy önnel készült interjúban, hogy ez a kedvence. – Köszönöm. Igazán nem kellett volna. Hirtelen tök hülyén éreztem magam, hogy főtt kajával állítottam be hozzá, de nem akartam üres kézzel jönni, és fogalmam sem volt, mi lenne a megfelelő ajándék egy olyan férfi számára, akinek bizonyára az égadta világon mindene megvan. Normális esetben, ha egy laza, szívből jövő ajándékot szeretnék adni valakinek, akkor készítek neki egy saját válogatású CD-t, de úgy gondoltam, válogatás CD-t készíteni Ben Fong-Torresnek olyan lenne, mint boeuf bourguignon-t főzni Anthony Bourdainnek. – Helyezze magát kényelembe – szólt rám Ben. – Megyek, ezt kirakom egy tányérra. A nappalit, akárcsak a liftet, leopárdmintás szőnyeg borította. Az első dolog, amit észrevettem, a kilátás volt, az északra néző üvegfalak. A domb aljában a Castro Filmszínház neonfényű betűi pislákoltak; a hiányzó S betű kellemesen kopottas külsőt kölcsönzött San Francisco legpatinásabb mozijának. A feliratból ítélve az ember soha nem gondolná, hogy a mozi belseje barokkos pompával díszített, vagy hogy minden este a hét órás vetítés előtt egy orgona emelkedik ki a zenekari árokból. Tiszta, felhőtlen éjszaka volt, és a Golden Gate híd jól látszott a város vibráló fényein túl. Az ablakhoz sétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem a kilátást. A lenti utcák összetoldozott mintázatában ismerős házakat fedeztem fel, azoknak az apartman épületeknek a tetejét, amelyeket oly jól ismertem. Furcsa volt ilyen hihetetlen magasságból letekinteni a városomra. Úgy ismertem ezeket az utcákat, mint a tenyeremet. Ezer meg ezer alkalommal sétáltam végig rajtuk úgy, hogy közben bebepillantottam egy ablakon, megpróbálva kilesni az ott élők életét. Gyerekkoromban a nappalink ablakait soha nem fedte függöny. Anyám örömét lelte a természetes fényben, szívesen nézegette a kocsibejárónk melletti kefevirágfát és az arra sétáló ismerős vagy ismeretlen arcokat. Lila halála után redőnyt szereltetett az ablakokra, amelyek a következő néhány évben szinte végig lehúzva álltak. Az egykor vidám

otthonunk félhomályos, napfény nélküli odúvá változott. Elképzeltem a lenti házakban élőket, ahogy felnéznek a dombra, és mindenféle sztorikat fabrikálnak az ott lakók életéről. Vajon Bennek eszébe jutott valaha, miközben az ablakából a tündöklő várost figyelte, hogy valaki esetleg őt figyeli? A legtöbben a jól elkülönült, zárt világuk biztos tudatában élik az életüket. Magam is így tettem jó néhány évig. Aztán egyszerre csak ott találtam magam Thorpe dolgozószobájában, a régi hálószobám ablakára szegeződő távcsővel. És csupán néhány héttel korábban egy diriomói kávézóban összefutottam egy férfival, aki jóval azelőtt tudott a jelenlétemről, mint én az övéről. Két évtizeddel korábban pedig, a North Beach-i étteremben én voltam a leskelődő, én figyeltem árgus szemekkel Peter McConnellt a hétfői ebédjei közben. Mégis milyen messzire lát el a fürkésző szemek kíváncsi hálózata? Les-kelődünk és leskelődnek utánunk. A magánélet fogalma csupán egy jótékony illúzió. Hirtelen felnéztem a gondolataimból, és az üvegben megpillantottam Ben tükörképét. Tökéletesen mozdulatlanul, zsebre tett kézzel ácsorgott mögöttem. Az életben van néhány pillanat, ami szinte túlságosan is tökéletes, túlzottan szimmetrikus. Úgy éreztem, ez egyike azoknak a pillanatoknak: én San Franciscoi bámultam, Ben pedig engem. Pillantásunk találkozott az ablaküveg tükrében. – Vicces – jegyezte meg. – Azok, akik először járnak nálam, öt másodpercen belül mindig ugyanazon a helyen kötnek ki, ahol most maga áll. – Fantasztikus a kilátás. – Egyetértek. Már csak az hiányzik, hogy a város beszerezzen egy gigantikus méretű ködelfúvót, hogy mindig ilyen tisztán látszódjon. Ben ragaszkodott hozzá, hogy töltsön nekem egy pohárral az egyik barátja patagóniai borászatából származó 2002-es Malbecből. A konyhai asztalnál ültünk, csirkét és krumplipürét majszolva, és a borunkat kortyolgatva. Még csak pár perce ismertem, de máris kedveltem. Tetszett a laza vendégszeretete, és azonnal bensőséges hangulatot bírt teremteni azzal, hogy régi haverként viccelődött velem. Világosan látszott, hogy az a fajta ember, aki jól érzi magát a bőrében, és könnyedén veszi az életet – ezt a tehetséget mindig is irigyeltem másokban. Szerettem volna én is így élni, és gyakran zavarba jöttem a saját merevségemtől, ami a társas érintkezések során oly gyakran elfogott, és amitől soha nem bírtam megszabadulni. Belekortyoltam a borba. – Milyen? – érdeklődött. – Kitűnő. – Az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan gyümölcsös, de nem rossz. A csirke viszont mennyei. Maga főz? – Néha. És ön? – Van néhány trükk a tarsolyomban. Megcsörrent a telefon, és Ben kiment a nappaliba, hogy felvegye. A reggelizősarok egy kis dolgozószobára nyílt, amelyben egy tévékészülék, néhány kényelmes ülőalkalmatosság és egy karaokemasina állt. A tévé tetején pár Emmy-szobrocska csücsült. A készülék be volt kapcsolva, és elnémított állapotban a TiVo menün állt. Megragadtam az alkalmat, és Ben távollétében gyorsan megnéztem, miket vett fel: Top chef, Leendő divatdiktátorok, Storytellers Elvis Costellóval, Waterland és Az utolsó valcer, Martin Scorsese klasszikus dokumentumfilmje a The Band nevű zenekarról. A nyakamat nyújtogatva még mindig a képernyőt lestem, amikor Ben visszatért. – Most lebukott! – ijesztett rám mosolyogva. Felkapta a távirányítót a hevemről, és kikapcsoltba tévét. – Szóval Billy Boudreaux miatt van itt? Beszámoltam neki Liláról és Boudreaux fehér Chevyjéről, amely az Armstrong erdőnél parkolt. A táskámból előhalásztam egy fénymásolatot a RollingStone magazinban megjelent cikkről, amelyet a könyvtárból ástam elő.

– Á, igen, emlékszem! – bólogatott Ben. Billy akkoriban a Lower Haight negyedben lakott, ott futottam össze vele, az egyik környékbeli bárban. Ez valamikor 83-ban vagy 84-ben lehetett, de ő még mindig úgy élt, mint a régi szép időidben – Ben egy rövid dalrészlettel fejezte be a mondatát: – „herointól kiütve a város peremén”. – Tiszta, mély énekhangja volt. Talán az a rengeteg karaoke mégiscsak megérte. – Ismeri? – kérdezte. Úgy éreztem, le akar tesztelni. Örültem, hogy tudtam a választ. – A Carmelita, Warren Zevontól. – Nem rossz. – A cikket az asztalra ejtette. – Megkérdeztem Billyt, csak úgy mellékesen, mégis mi a fenét művel. Fantasztikus basszusgitáros volt, de elkótyavetyélte a tehetségét. Azt felelte, hogy le fog szokni, és pontosan emlékszem, mit válaszoltam erre: „Őszintén remélem, bár nem sok esélyt adok neki.” Akkorra már tudósítottam Jim Morrison, Janis Joplin és Elvis haláláról is a magazinnak. Világosan láttam, merrefelé tart Billy. – Az interjú végén maguk ketten megállapodtak, hogy pontosan egy év múlva találkoznak a Top of the Markon. Billy megesküdött, hogy addigra teljesen megváltozik. Azt is megígérte, hogy meghívja magát egy italra. Létrejött valaha ez a találkozó? Ben megrázta a fejét. – Háromnegyed órát vártam rá, de nem jött el. Ott csücsültem egy szerdai napon, délután négykor, skót whiskyt iszogatva egyedül a bárban. Rajtam kívül nem volt ott más, csak néhány hangoskodó alak egy legénybúcsúról. Arra gondoltam, hogy Billy már vagy alulról szagolja az ibolyát, vagy totál kiütve fekszik a Tenderloin egyik motelszobájában. – Ennyi? Többé nem is találkozott vele? Ben egy pillanatra elgondolkozott. A beszélgetésünk során felfigyeltem rá, hogy soha nem használt töltelékszavakat, soha nem kezdett úgy egy mondatot, hogy „ööö” vagy „hmmm”. Precíz mondatokban beszélt, mintha előre megtervezte volna őket – valószínűleg a rádiós gyakorlatának köszönhetően. – Egyszer összefutottam vele az Amoeaba Records blues-szekciójánál. Fura szerelést viselt – overallt és csizmát. Kezet ráztunk, és hosszan szabadkozott, amiért a megbeszélt időpontban felültetett, és felajánlotta, hogy meghív egy italra. Átsétáltunk a Zam Zambe, és a hátsó szobában leültünk martinizni. – Ez még azokban az időkben történt, amikor a bárpultosok martinin kívül nem voltak hajlandóak mást felszolgálni. Billy elkövette azt a hibát, hogy whiskyt rendelt kólával, aztán összeszólalkozott a pultossal, mire majdnem kirúgtak minket. Végül Billy belement a martiniba, és nekifogott, hogy beszámoljon az elmúlt néhány évéről. A nyolcvanas évek végére teljesen padlóra került, és miután „meglegyintette a halál szele”, ahogy ő fogalmazott, végre elhatározta, hogy kijózanodik és összeszedi magát. Visszaköltözött Petalumába, hogy a bátyja tehenészfarmján dolgozzon – mint kiderült, az évek során gyakran töltött ott egy kis időt. Amikor összefutottam vele, már ott élt. Csak azért ugrott be a városba, hogy találkozzon néhány régi cimborájával, de a találka nem sült el valami jól, és már aznap délután visszaindult a farmra. Bármennyire is szerette, a várost veszélyes helynek tartotta önmaga számára; gondolom, úgy érezte, túl sok régi dolog ólálkodik körülötte. – Örültem, hogy józannak láttam, de az volt az érzésem, hogy továbbra is törékeny állapotban van, hogy az elméje bármelyik percben elborulhat és visszazuhanhat a mélységbe. A beszélgetés során többször is utalt a démonaira. Kicsit rám is hozta a frászt vele. – Zenésznek milyen volt? Ben egy pillanatra elgondolkodott. – Soha nem jutott fel a csúcsra, pedig igazán megvolt hozzá a tehetsége. Amikor találkoztam vele, még nem adta fel teljesen a zenét. Nem volt túl sok időm, mert sietnem kellett a KSAN-be, egy Sheryl Crow-interjúra, de Billy ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el a néhány saroknyira parkoló autójához, hogy odaadhasson egy kazettát. Négy új dal volt rajta, amiket ő írt, és még a bátyja házának alagsorában vett fel. Meg nem tudnám mondani, hogy az évek során hány embertől kaptam ilyen kazettákat – San Franciscóban az utcán szaladgáló fickók fele valamilyen zenekar tagja, és egyből előkapja a kaziját. De ezt kivételesen tényleg szerettem volna meghallgatni, mert tudtam, hogy Boudreaux mire képes.

– És? Hogy tetszett? – Egész jó volt. Persze meg sem közelítette a Potrero Sound Station dalainak szintjét, de tagadhatatlanul volt benne valami. Talán még mindig megvan valahol. Lementünk a földszintre. A folyosó fala tele volt aggatva fekete-fehér esküvői fotókkal – Ben bajusszal és kusza, hetvenes évekbeli frizurával; felesége, Dianne, a korszak jelképe is lehetett volna a koboldfrizurájával és libbenős, fehér ruhájával. – Klassz képek. – Annie Leibovitz készítette őket. Ott van, ni! – Egy fényképre mutatott, amely őt és Dianne-t ábrázolta egy ágyon fekve. Ben pléhpofával meredt a feleségére, aki teli szájjal nevetett, mintha Ben épp most sütött volna el egy jó poént. A kamera a tükörre irányult, és Leibovitz maga is feltűnt a sarkában, bár a fényképezőgép eltakarta az arca egy részét. – Ez itt Jann Wenner – folytatta Ben egy másik képre mutatva –, ez pedig Cameron Crowe. A folyosó végén fekvő dolgozószoba hatalmas ablakokkal, egy hosszú, beépített asztallal és padlótól mennyezetig érő könyvespolcokkal dicsekedhetett. A falakon további fényképek sorakoztak: Ben Ray Charlesszal, Johnny Cashsel, Bob Dylannel, Jim Morrisonnal, George Harrisonnal, Janis Joplinnal, Grace Slickkel, Bill Clintonnal. – Tyűha! – füttyentettem. – Maga olyan, mint Zelig. – Csak a megfelelő időben voltam a megfelelő helyen. Valamikor San Franciscóban az ember nem tudott úgy végigsétálni az utcán, hogy ne botlott volna bele egy feltörekvő rocksztárba. – Múlt héten Damon Goughot láttam a Street Lightban lemezeket vásárolni – jegyeztem meg. – Néhány évvel ezelőtt pedig Nick Cave-vel találkoztam az Ocean Beach-en. Fura, ködös nap volt, amikor a szörfösökön kívül egy lélek sem megy le a partra. Ahogy ott ülök egy farönkön, és bámulom a hullámokat, egyszer csak feltűnik ez a feketébe öltözött, langaléta, szikár alak, és egyenesen felém tart. Emlékszem, kicsit meg is rémültem, míg rá nem jöttem, kicsoda. Odavetett egy hellót, én meg azt motyogtam, hogy „szép napunk van”, vagy valami hasonló marhaságot. Amikor hazaértem, leellenőriztem a neten, és kiderült, hogy aznap este a Fillmore-ban lépett fel. – Ja, igen – mondta Ben. – Én is ott voltam, a színfalak mögött. A show után készítettem vele egy interjút. Rendes fazon. – Az, kedves. – Kedves? – Ben elvigyorodott. A társaságában kezdtem úgy érezni, hogy az életem meglehetősen unalmas mederben csörgedezik. Ez a San Franciscó-i lét másik veszélye – összevetve az előttünk járó nemzedékkel, a saját generációm tagjai majdhogynem lúzernek érezhetik magukat Ben dolgozószobájának polcain több tucat magazinokkal teli mappa feküdt, amelyek dátum és kiadó szerint voltak felcímkézve. Amíg én nézelődtem, ő a fiókokban kotorászott a kazettaz után kutatva. – Maga ezekben mind szerepel? – hitetlenkedtem. – Aha. – Tök király érzés lehet, hogy az élete ilyen mély nyomot hagyott a világban. Ben felpillantott. – Kedvesem, ez nem az én életem nyoma. Én csupán a megfigyelő voltam. Odaléptem hozzá, és a válla felett bekukucskáltam a fiókba. Több száz kazetta hevert benne, látszólag mindenfajta rendező elv nélkül. Körülbelül tízpercnyi keresgélés után feladta. – Sajnálom. Lehet, hogy kölcsönadtam valakinek. Lekapcsolta a villanyt, és felvezetett a harmadik emeletre. Amikor felértünk, egy pillanatra megállt. – Csak úgy kíváncsiságból: ennyi idő elteltével mi késztette arra, hogy újra kutatni kezdjen? Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Tisztában voltam vele, hogy egy idegen szemszögéből nézve a kutakodásom esetleg értelmetlennek tűnhet. – Mutathatok valamit? – kérdeztem. – Persze. A díványon fekvő táskámból előhúztam Lila jegyzetfüzetét. Elmeséltem Bennek a történetét, és azt is,

hogyan került a birtokomba. – Tudom, hogy furán hangzik, de azáltal, hogy az elmúlt hetekben nálam volt a füzet, közelebb éreztem magam Lilához, mint bármikor a halála óta. Majdnem olyan, mintha beszélne hozzám. – Értem. – Hallott valaha a Kepler-sejtésről? – Soha. Letettem a füzetet az asztalra, és belelapoztam. – Kepler állt elő vele, 1611-ben. Egy Thomas Harris nevű angol úriemberrel folytatott levelezése során kezdett el érdeklődni a dolog iránt. Harris megpróbált segíteni egy barátjának, Sir Walter Raleigh-nek kiszámolni, hogy mi lenne a legjobb módja az ágyúgolyók hajófedélzeten történő felhalmozásának. Azt akarták megfejteni, hogyan lehet a gömböket a legsűrűbben elrendezni ahhoz, hogy a lehető legtöbb ágyúgolyót tudják felpakolni a hajóra. – Értem – bólintott Ben. Bizonyára eltűnődött azon, mégis mit akarok ezzel az egésszel, de türelmesen hallgatott, mintha teljesen természetes lenne számára, hogy a nappalijában egy fura csajszi kioktatja matematikából. – A Kepler-sejtés szerint ezt így lehet elérni – kinyújtottam felé a jegyzetfüzetet, hogy megnézhesse Lila jegyzetét, ahol a képlet állt: Pi per gyök alatt tizennyolc megközelítőleg egyenlő 0,74048-cal. – Ahhoz, hogy elérjük ezt a sűrűséget, a gömbök legalsó rétegét hatszögű rácsozatban kell elrendeznünk, és a következő réteget ennek a legalacsonyabb pontjaira kell helyeznünk. Ezt az elvet követve építjük fel a piramist – vagyis lapcentrált, köbös elrendezésben – ugyanúgy, ahogy a gyümölcsárusok gúlába rakják a narancsokat. – Értem – bólintott ismét. – A Kepler-sejtés tökéletesen logikusnak tűnik. – Így igaz. – Csakhogy a mai napig senkinek nem sikerült bizonyítania. Utánanéztem, és azt találtam, hogy 1998ban egy amerikai matematikus, bizonyos Thomas Hales végre előállt egy bizonyítással. 2003-ban a bizottság, amelyet Hales munkájának vizsgálatára hoztak létre, megerősítette, hogy kilencvenkilenc százalékban biztosak a helyességéről. De a fennmaradó egy százalék miatt a matematikai világnak még mindig várnia kell arra, hogy valaki végérvényesen bebizonyítsa a Kepler-sejtést. – Hát ez elég nagy szívás – mármint Thomas Halesnek – jegyezte meg Ben. – Egyetértek. De valójában logikus, hogy totál bizonyosnak kell lenniük, nem igaz? A helyzet az, hogy én kilencvenkilenc százalékban meg vagyok győződve arról, hogy nem Peter McConnell gyilkolta meg Lilát, de amíg meg nem találom a perdöntő, végső bizonyítékot, addig hiába rendezgetem szépen sorba a többit, az egész csak egy sejtés marad. Muszáj megbizonyosodnom róla. Érti? – Tökéletesen. – Ben a vállamra tette a kezét. – Sok szerencsét, barátom.

HUSZONHATODIK FEJEZET Fél évvel Lila halála után, egy pénteki napon besétáltam a hálószobájába, mert anyám megkért, hogy nézzem meg, mihez kezdhetnék a holmijával. Rögtön éreztem, hogy képtelen leszek bármit is kiszórni. A tény, hogy Lila soha életében nem gyűjtötte a kacatokat, elvileg meg kellett volna, hogy könnyítse a dolgom, de tudtam, a szobájában levő minden egyes tárgyhoz bensőséges viszony fűzte. Különösebb rendszerezés nem igazán kellett, mivel Lila mániákusan rendszerető volt. A legtöbb tulajdona elfért a dolgozóasztala mellett álló, padlótól mennyezetig érő polcrendszeren felhalmozott vörös irattartókban, amelyek mindegyikén fehér cédulára gépelt felirat hirdette a tartalmát: emlékek, pénzügyi iratok, levelezések. A matematikai jegyzetfüzetei szépen sorakoztak az íróasztala feletti polcon, dátum szerint, balról jobbra rendezve. Varrógépe az öbölre néző ablak előtti faasztalkán trónolt, alatta egy kosárban orsók, cérnagurigák, ollók hevertek, tetejükön egy tűpárnával és egy vékony fém szabászvonalzóval. Az eltűnése előtti napokban egy foltszoknyán dolgozott és a varrógép mellett takaros kis halmokban álltak a különböző színű és mintájú selyem négyszögek. Magamhoz vettem a szövetdarabkákat, és szétterítettem őket az ágyon. Látszólag egyikük sem illett a másikhoz, de tudtam, ha Lila befejezte volna a szoknyát, mégis valahogy összepasszoltak volna. A nővérem harmadikos kora óta foglalkozott varrással, amikor a városi főiskolán beiratkozott egy gyerekeknek indított varrótanfolyamra. Az elvégzése után autodidakta módon elsajátított néhány új technikát, és minden egyes elkészült ruhadarabbal egyre ügyesebbé vált. Többször is megpróbált oktatgatni, de nekem soha nem volt hozzá türelmem. A szegélyeim rendetlenek voltak, a cipzárjaim és gombjaim félrecsúsztak, az arányokat szinte soha nem sikerült eltalálnom. – Miért pazarolod ilyesmire az idődet? – kérdeztem tőle egyszer, az egyik ilyen reménytelen varrásoktatás alatt. – Tudod, hogy anya bármit megvenne neked. Lila egy tűt szorongatott a foga közt, és éppen egy bevarrást bontott ki, amelyet sikerült elfuserálnom egy egyszerű, A-vonalú szoknyán. – Megnyugtat – magyarázta. A szájában lévő tű miatt kicsit pöszén beszélt. – A varrás sok tekintetben hasonlít a matematikához. Az ember a legelegánsabb eredményt próbálja elérni, azáltal, hogy az elemeket precíz, váratlan és végső soron gyönyörű módon illeszti össze, – A fény felé tartotta az anyagot. – Tessék! Kezdjük újra az elejéről. Azon a pénteken, ahogy ott álltam egyedül Lila szobájában, még mindig olyan tisztán hallottam a hangját, mintha csak ott lett volna mellettem, de eltűnődtem, vajon meddig lesz ez így. A szüleim csupán néhány éve vettek videokamerát, úgyhogy elég kevés olyan felvételünk volt, amelyen Lila hangja is hallatszott. Tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor a vele kapcsolatos meghatározó benyomásaim kezdenek elhomályosulni az emlékezetemben. Rettegve vártam azt a napot, amikor a Liláról szóló emlékeim ködössé válnak. Selyempapírba csomagoltam a ruhaanyagot, és a szekrényem legfelső fiókjába dugtam. Igazából nem tudtam, mihez kezdjek vele. Valószínűleg nem fogok szoknyát készíteni, ahogy azt Lila tervezte – csak elügyetlenkedném. De arra gondoltam, talán elviszem valakihez, hogy varrjon belőlük folttakarót. Tetszett a gondolat, hogy ezzel a közelemben tarthatom – lesz valami kézzel fogható emléktárgyam, amit megérinthetek, ami valahogy közvetíti a szellemét. A következő hónapokban rengetegszer elővettem a csomagot, kibontottam a papírból, szétterítettem a szövetdarabokat az ágyamon, és újabbnál újabb mintába rendezgettem őket, órákon keresztül, mintha a nővérem nyomát keresném a bonyolult mintázatokban. Amikor elsőéves főiskolás koromban kiköltöztem a szüleim házából, magammal vittem a csomagot, amikor pedig néhány évvel a halála után Európába utaztam, néhány selyemdarabot belevarrtam a hátizsákom belső bélésébe. Egy-egy darabka később is mindig elkísért az útjaim során. Visszamentem Lila szobájába, és kinyitottam a gardrób ajtaját. Az összes ruhafogas fehér színű volt, és mindegyik ruha ugyanabba az irányba nézett. Legelöl az ingek lógtak, mögöttük a szoknyák, majd a nadrágok és ruhák következtek. – Tartsd meg magadnak, ami jó rád, a többit meg ajándékozd el Lila barátnőinek – utasított anyám aznap reggel, mielőtt elindult volna apámmal a Napa völgybe egy ismerősük

esküvőjére. így utólag, felnőttként már furának találom, hogy hagytak egyedül megbirkózni a Lila szobájában lakozó szellemekkel, de akkor egyszerűen csak a szórakozottságuknak és zavart viselkedésüknek tudtam be az egészet, amely Lila halála óta jellemezte őket. Lila aprócska, belépős gardróbjában ácsorogva visszagondoltam anyám reggeli mondókájára. Mégis hol élt? Tényleg azt hitte, hogy a kulisszák mögött valahol ott rejtőzik egy csapat fantom barátnő, akik örömmel elfogadják Lila régi gönceit? Bármennyire is igyekeztek szerető, felelősségteljes szülők lenni, soha nem értették meg igazán, mennyire magányos személyiség volt a nővérem. Az is felmerült bennem, hogy talán én is mindvégig rosszul ítéltem meg a helyzetet. Végig azt feltételeztem, hogy saját jószántából töltötte a középiskolás és főiskolás évek hétvégéit otthon a családdal, azért, mert velünk akart lenni. De az is lehet, hogy igazából szeretett volna barátnőket és fiúbarátokat, csak épp nem tudta, hogy tegyen szert rájuk. Végül elsétáltam a néhány saroknyira lévő vaskereskedésbe, és vettem néhány nagyméretű, műanyag tárolóedényt, amikbe belepakoltam a vörös irattartó dobozokat, a varrókosarát, a könyveket, a jegyzetfüzeteket és az ágyneműjét. Az egyetlen dolog, amit magamnál tartottam, G. H. Hardy Egy matematikus védőbeszéde című könyvének nyúzott példánya volt. A vékonyka kötetet az elkövetkező évek során többször végignyálaztam – Hardy egyszerű nyelvezete, amellyel az elméleti matematika szépségéről áradozott, mindig lenyűgözött. A műanyag dobozokat bevonszoltam a szüleim szobájába, majd átszuszakoltam őket a kúszótérbe vezető szűk ajtón. Aztán fogtam egy zseblámpát, és magam is bemerészkedtem az állott levegőjű, dögmeleg helyiségbe. Pókhálók és porcicák mindenütt. A dobozokat beállítottam a legtávolabbi sarokba. Soha, senki nem lépett be ide. Elfogott a lelkiismeret-furdalás, hogy Lila holmijait ezen a magányos helyen hagyom. Tudtam, hogy anyám nem fogja megkérdezni, mihez kezdtem velük. Reggeli távozásukban ott rejlett a ki nem mondott parancs: tüntessem el Lila cuccait, és őket hagyjam ki belőle. Később megbántam ugyan, de aznap délután felhívtam az egyetlen embert, akinek kiönthettem a szívem – Andrew Thorpe-ot. Még mindig zaklatott lelkiállapotban voltam, amikor bevezettem a házba, és mindent elmeséltem neki. – Megnézhetem? – kérdezte. Felvezettem a szüleim szobájába, és kinyitottam a kúszótér ajtaját. Figyeltem, ahogy meggörnyedve belép, és a zseblámpát a dobozokra villantja. El nem bírtam képzelni, miért akarna bemenni egy poros padlásszobába, vagy hogy miért érdeklik Lila régi cuccai. Csak később jöttem rá, hogy a hitelesség kedvéért tette, amit tett – hogy élethűen le tudja írni a kúszópadlás szűkös méreteit; a dohos szagot, az olcsó műanyag dobozok kék csillogását. Évekkel később, amikor anyám eladni készült a házat, hogy Santa Cruzba költözhessen, felhívott. – Bementem a kúszótérbe – közölte elbicsakló hangon. – Én azt hittem, hogy elajándékoztad azokat a dolgokat. Rájöttem, hogy fogalma sem volt arról, hogy Lila holmijai csak néhány lépésnyire voltak az ágyától. Aznap korán leléptem a munkahelyemről, és elautóztam a házhoz, amelyben felnőttem. Anyámmal egyesével végignéztük az összes dobozt. Az egyikben rábukkantunk egy Cat Stevens-albumra, a Numbersre, amelyet 1975-ben adtak ki. Bár egy háromlemezes boxset része volt, az hátsóval és a Back to Earth-szel egyetemben, de Lilának csak a Numbers volt meg. Egy időben, néhány hónapig, a suliból hazaérve mindig az volt az első dolga, hogy feltegye ezt a lemezt. Olyan gyakran hallottam, hogy a dalok teljesen beleivódtak az agyamba. Aztán persze leállt vele, én pedig teljesen megfeledkeztem róla. Leporoltam a lemezt, és a borító hátulján végigböngésztem a számok címét. Néhány idegvégződés mintha felizzott volna az agyamban, és felvillant egy kusza melódiasorozat a hozzá tartozó dalszöveggel. Az első gondolatom az volt, hogy le kéne játszani, de aztán rájöttem, hogy nincs mivel. A szüleim már rég kidobták a lemezjátszót, és senki sem jutott eszembe, akinek lett volna. – Ha tényleg szeretnéd meghallgatni, biztos találsz hozzá egy lemezjátszót az eBay-en – jegyezte meg

anyám. – Talán veszek is egyet – feleltem, de soha nem tettem.



HUSZONHETEDIK FEJEZET – A keresztneve Steve – közölte Thorpe a vezetékneve pedig S-t-r-a-c-h-m-a-n. A Simple Pleasures-ben üldögéltünk egy hétfő este. Korábban megbeszélésem volt a tulajjal, Ahmeddel, aki már a nyolcvanas évek óta a Golden Gate Coffee-tól vásárolta a kávéját. Bár a kávébabot még mindig mi adtuk neki, nemrégiben maga kezdte el pörkölni egy üzlet kirakatában, kétháznyira a népszerű kávézótól. A gyönyörű bronzmasina pont az ablak előtt állt, és minden délután négy óra körül a járdán csoportokba verődött környékbeli kölykök tátott szájjal bámulták, amint dübörögve életre kel. Hétfő esténként élő zenekar játszott, aznap egy Patrick Wolf nevű folk-énekes pakolgatta a felszerelését a konyha feletti apró benyílóban. Steve Strachman nevét gyorsan lekörmöltem a jegyzetfüzetembe, majd visszaolvastam Thorpe-nak, csak hogy megbizonyosodjak, nem vétettem hibát. – Ismerősen hangzik – jegyeztem meg. – A stanfordi matek tanszék doktoranduszi programjára járt – világosított fel Thorpe. – Ő is versenyben volt a Hilbert-díjért. – Aminek Lila volt a várományosa. Thorpe bólintott. A Hilbert-díjat minden páros év februárjában ítélték oda annak az ígéretes, posztgraduális képzésben részt vevő diáknak, aki David Hilbert híres megoldatlan problémáinak bármelyikével kapcsolatban kutatott. 1990-ben azt rebesgették, hogy Liláé lesz. A díj valamiféle reménysugarat jelentett számára a halála előtti hónapokban. A győzelem lehetőségétől szinte megmámorosodott. – Miközben Lila a Goldbach-sejtésen dolgozott – magyarázta Thorpe –, Strachman a Hodge-sejtésre próbált megoldást találni. Ez ugyan nem tartozik Hilbert problémái közé, ám Strachman meg volt győződve róla, hogy a Hodge-sejtés megfejtése fényt vet majd a Riemann-hipotézisre. Lilához hasonlóan Strachman is egyfajta csodagyereknek számított. Már középiskolában nevet szerzett magának az 1982-es Nemzetközi Matematikaolimpián elért eredményével. Az interjúk során szerzett benyomások alapján azt kell mondanom, nem igazán kedvelték a Stanfordon. Arrogáns volt, mindenkivel rivalizált, és a többi diákot a plafonra kergette azzal, hogy állandóan megpróbálta kihallgatni a beszélgetésüket, anélkül, hogy ő maga részt vett volna bennük. A matematikusok csoportja általában egy szorosan összetartó egység, amelyet a folyamatos információcsere jellemez. Strachman azonban hírhedten gyanakvó volt. Valahányszor eszébe jutott egy érdekesnek vagy értékesnek ígérkező ötlet, lejegyezte, betette egy borítékba, és elpostázta saját magának, hogy legyen róla bizonyítéka, pontosan mikor ötlött fel benne. Annyira félt attól, hogy valaki ellopja az ötleteit, hogy az összes jegyzetfüzetét és az összes leragasztott borítékot még otthon is egy lakattal zárt fiókban tartotta. Tiszta paranoiás volt. Egyszer a zsaruk kivonultak hozzá, mert családi perpatvarról érkezett bejelentés. Mint kiderült, az anyja takarítás közben le akarta szedni a lakatot az asztaláról, és amikor Strachman rajtakapta, totál eldurrant az agya. – Az anyjával élt? – Úgy bizony. – Az első rossz pont. Persze Lila is otthon élt a szüleimmel, és soha nem akadtam fenn rajta. – Igaz, de Strachman egy pasi, az ő esete más. És ő idősebb is volt. Wolf énekelni kezdett. Egész jó hangja volt. – Menjünk ki – javasolta Thorpe. – Már a saját hangom is alig hallom itt benn. Kifelé menet odaköszöntem Wolf barátnőjének, Marynek, valamint Peggynek és Mattnek, az utca túloldalán lévő Pilates stúdió tulajdonosainak. Azt nagyon szerettem a San Franciscó-i kávézókban, hogy ha az ember elég sok időt tölt el bármelyikben, egy idő után ismerőssé válnak számára az arcok és a hozzájuk kapcsolódó élettörténetek. A levegő majdnem tíz fokot hűlt az elmúlt órában. A köd, amely érkezésemkor még az óceán felett tornyosult, mostanra betüremkedett a sugárutak fölé. Amikor ilyen alacsonyan lógott az utcák felett, mindig

a Costa Rica-i vagy perui őserdőkre emlékeztetett. Felhúztam a kabátomat, és leültem Thorpe-pal szemben egy aprócska faasztalhoz. Thorpe előrehajolt, és megpaskolt egy bozontos, fehér kutyust, amelyik az egyik parkolóórához volt kikötve. – Nem fázol, kisöreg? – kérdezte tőle. Meglepett a hangjában bujkáló gyengédség. Aztán felpillantott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy figyelem. Felötlött bennem, hogy a kutyával szembeni kedvessége, akárcsak oly sok más dolog, talán nem több, mint az imázsa fenntartását szolgáló kiszámított lépés. Végül is, ha annyira kedvelné a kutyákat, akkor lenne neki egy, nem igaz? – Strachman – tértem vissza az eredeti témánkra – furcsa volt, és mindenkivel rivalizált. Ez a leírás elég sok általam ismert emberre ráillik. – Elhiszem. De ezt hallgasd meg. Néhány nappal Lila halála után Strachman rákérdezett a díjra az egyik professzoránál. – Ebben még nincs semmi bűn. Thorpe előrehajolt: – A kérdése, a forrásom szerint, egész pontosan így hangzott: „Ki a következő a sorban a Hilbert-díjat illetően, most, hogy Enderlin kiesett a képből?” – Hogyhogy ezt kihagytad a könyvből? Nem találtad elég fontosnak? – Én beletettem. A szerkesztőm vágta ki. Úgy vélte, túlságosan bonyolítaná a dolgokat, ha belekevernénk még egy stanfordi matematikust. Végül is igaz; az olvasó csak egy bizonyos számú szereplővel tud megbirkózni, mielőtt végleg elveszítené a fonalat. – Ki volt a forrásod? – Az a professzor, akihez Strachman a kérdést intézte. Thorpe szerint mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a díjat vagy Lila, vagy Strachman fogja megkapni. Fej fej mellett haladtak. De a Columbia egyetemen tartott novemberi előadása után a nővérem győzelme szinte biztosnak látszott. Bár ezt soha nem ismerte volna be, tudtam, hogy Lila nagyon odavan azért a díjért. – Szóval Strachman végül megkapta a díjat? – Igen. – Most hol találhatnám meg? Lélekben felkészítettem magam a hírre, miszerint világhírű matematikus vált belőle, hogy a Hilbert-díj kikövezte számára az utat a még jelentősebb sikerek felé, hogy bebizonyította a Hodge-sejtést, és egyfajta sztárnimbusz veszi körül. Mostanra már bőven a negyvenes éveiben jár, és a korábbi sikereiből él. De tévedtem. – Rég feladta a matematikát. Mérnökként próbálkozott, és amikor az nem jött be, építési fővállalkozó lett belőle. Néhány éve szerepelt az újságokban is, ő javította meg a Treasure Island Bay híd felé tartó feljáróját az üzemanyagot szállító teherautó katasztrófája után. – Nem mondod komolyan! Az a Strachman? – Aha. A sztori hatalmas publicitást kapott. Az egyik éjszaka egy háromszáz gallon üzemanyagot szállító teherkocsi átszakította a szalagkorlátot, és lángokba borult. A sofőr életét vesztette, de ami igazán felkeltette a nagyközönség érdeklődését, az az volt, hogy a baleset során a mindenki által használt feljáró romba dőlt. Egyetlen rossz mozdulat, és a teherautó balesete a húszperces, munkába vezető utat háromórás rémálommá változtatta. Strachman vállalata nyerte el a feljáró újraépítésére kiírt megbízást. Elvileg fél évig tartott volna a munka, de Strachmannak sikerült harminc nap alatt befejeznie. A munka ünnepén az egész Bay hidat lezárták, hogy idő előtt befejezzék a projektet, és a hírekben szüntelen arról folytak a spekulációk, vajon képesek lesznek-e tartani a keddi határidőt. De a hétfő este munkából hazafelé tartók meglepetésére a híd valójában már a kitűzött határidő előtt tizenegy órával nyitva állt. Ez a nagyszerű mérnöki húzás egyfajta helyi celebritássá varázsolta Strachmant. A fényképe ott díszelgett a Chronicle címlapján, alatta a felirat: San Francisco Leghatékonyabb Embere.

Vajon mi az Öbölben az, ami annyira magához láncolja az embereket? Az egész hely egy olvasztótégely, egy feje tetejére állított kéjpalota a jéghideg Csendes-óceán partján. A kirívóan magas megélhetési költségek, a barátságtalan köd, a szinte biztosan küszöbönálló hatalmas földrengés és a hajléktalanság mételye ellenére a környék úgy működött, mint egy óriási légyfogó papír. Össze se tudom számolni, hány embertől hallottam, hogy eredetileg csak néhány évig szándékoztak maradni, aztán évtizedek múlva azon kapták magukat, hogy még mindig itt lébecolnak. Leendő rocksztárok, matematikus zsenik, nyomorgó írók, korosodó hippik – úgy tűnt, senki sem képes elhagyni a várost. Lehet, hogy a Hetch Hetchyből származó víz az oka. Vagy az éghajlat. Esetleg az itteni kaják, vagy a zenei élet. Mindegy – teljesen át tudtam érezni a helyzetüket. Miután elváltam Thorpe-tól, hazamentem, és megkerestem Strachman problémáját Lila füzetében. Hodgesejtés, olvastam az oldal legtetején, alatta pedig: Legyen X egy komplex projektív varietás. Akkor az Xben minden Hodge-osztály az X komplex szub-varietásai kohomológia-osztályainak racionális együtthatókkal képzett lineáris kombinációja. Lehetetlen úgy megérteni egy problémát, hogy még a legalapvetőbb részeit sem vagyok képes felfogni. Olyan volt, mintha egy kivételesen komplikált szöveget olvasnék valami idegen nyelven. Aznap este végigbogarásztam minden oldalt Lila jegyzetfüzetében, amely a Hodge-sejtéssel foglalkozott. Kimásoltam az idevágó szövegeket, és még egyszer végigböngésztem. Rákerestem az interneten, és gondosan kielemeztem minden egyes tagmondatát. A sejtés továbbra is megoldatlan maradt, és olyan nehéznek és fontosnak számított, hogy egymillió dolláros jutalom várt arra, aki képes bebizonyítani. Több matematikai oldalt is találtam, amelyek különböző mélységben közelítették meg a problémát, és addig tanulmányoztam őket, míg a szemem égni nem kezdett. Egész éjjel fenn maradtam, de reggelre egy szemernyivel sem kerültem közelebb a megértéshez. Ugyanígy éreztem Lila gyilkosságának problémájával kapcsolatban is. Vizsgálhattam bármilyen szemszögből, figyelembe vehettem bármely lehetőséget, kiötölhettem akárhány különböző sztorit, még akár a lapot is fejjel lefelé fordíthattam egy tökéletesen új perspektíva reményében, mint azt Lila tette, amikor megakadt, mégsem jutottam sehová. „A képzelőerő fontosabb, mint a tudás” – mondta Einstein. A hangyányi betűkkel feljegyzett idézetre, néhány másikkal együtt, Lila jegyzetfüzetének rejtett margóján bukkantam rá. Mintha a nővérem összegyűjtögette volna ezeket a bölcsességmorzsákat, és eldugta volna őket egy biztos helyre – talán bátorításként azokra a napokra, amikor egy leküzdhetetlennek tűnő problémába ütközött. Gyanítottam, hogy Lila zsenialitása a szenvedélyes képzelőerejében rejlett. Olyan dolgokat is el tudott képzelni, amelyekre soha nem tanították, és látszólag összefüggéstelen fogalmakat képes volt úgy összefűzni, hogy végeredményként valami értelmes dolgot kapott. Attól féltem, a saját képzelőtehetségem nem elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon annak kiderítésével, mi történt Lilával. Lehet, hogy a probléma egyszerűen meghaladja a képességeimet. Mégis, meg kell próbálnom. Addig kell keresgélnem, amíg rá nem bukkanok a válaszra, vagy amíg végleg zsákutcába nem jutok. A mutatóujjamat végigfuttattam a lapon, majd az orromhoz emeltem a füzetet, és mélyen beszívtam a papír dohos illatát, a nagyon enyhe grafitszagot. A McConnell-lel való találkozásom fenekestül felforgatta az életem. Bizonyos tekintetben azonban visszahozta Lilát. Ez a tárgy – napjai feljegyzései – egyfajta ablakként szolgált, amelyen keresztül a fénykorában, életének legboldogabb időszakában pillanthattam meg a nővéremet. Oly sokáig rágódtam azon, vajon mi történhetett az elveszett jegyzetfüzettel. Elborzasztott a gondolat, hogy a könyv, amibe a legnagyszerűbb ötleteit jegyezte fel, esetleg egy szeméttelepen, vagy ami még rosszabb, a gyilkosának kezében végezte. A visszaszerzése hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra. És ami még fontosabb, általa közelebb éreztem magam a nővéremhez, mint évek óta bármikor.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Másnap reggel a munkahelyemen Dora nem ült a megszokott helyén a recepciós pultnál. A kóstolószoba szintén üresen tátongott. Feltettem a kötelező papírsapkát, és benyitottam a raktárba, ahol Reggie épp egy adag kávébabot töltött a pörkölőbe. Kiabálnom kellett, hogy túlharsogjam a gép zaját. – Hol vannak a többiek? Reggie szó nélkül a válla mögé intett. – Mi folyik ott? Elvigyorodott, és megvonta a vállát. A tárolószobában Jennifer Wilson és a raktár vezetője, Bobby Love, Mike-kal és Dorával együtt élénken beszélgetett valakivel, aki nekem háttal állt. – Ellie, nézd csak, ki van itt! – kiáltott oda nekem Dora. Az illető megfordult, és rám mosolygott. Jól nézett ki, mint mindig. Farmer, fekete pulcsi, szokatlan bakancs, zilált hajzat. – Szia, csajszi – üdvözölt Henry. – Rég nem láttalak. – Szia – nyögtem ki, és mivel először a köszönésem alig hallhatóra sikeredett, másodszor is megismételtem, ezúttal egy kicsit túl hangosan és lelkesen: – Szia! Odaléptem hozzájuk. Henry mackósan magához ölelt. Viszonoztam a szorítását. Az óta az éjszaka óta, amikor három évvel ezelőtt eltűnt a guatemalai hotelszobánkból, számtalan alkalommal magam elé képzeltem, milyen lesz, amikor újra viszontlátom. Az általam megálmodott szituációban soha nem szerepelt egy kisebbfajta közönség, és magamat sem farmerben meg egy formátlan pulóverben képzeltem el, nem is beszélve arról a hülye papírsapkáról. Dora elkapta a pillantásom, és a fogai felé intett, jelezve, hogy az enyémre rúzs ragadt. Ujjammal gyorsan megdörzsöltem a fogaimat. – Egy kis déjá vu? – mosolygott Mike. Mindenki ismerte a Henryvel való első találkozásom történetét. Hét évvel ezelőtt történt, ugyanebben a raktárban. Állásinterjún járt nálunk aznap, és Mike körbevezette, hogy bemutassa mindenkinek. Akkor is, akárcsak most, egy papírsityak csücsült a fejemen. Nem egészen az a fajta első benyomás, amit kelteni szerettem volna. Pillanatokkal az után, hogy bemutatott Henrynek, Mike-ot behívták az irodájába. Amint kettesben maradtunk, Henry rögtön hozzám fordult: – Jól áll magának ez a sapka. Kihangsúlyozza a gödröcskéit. – Ha ezt most csak azért mondja, hogy szóljak néhány jó szót az érdekében, figyelmeztetnem kell, hogy semmi befolyásom nincs a főnökömre. – Nem érdekel. Nincs kedve eljönni velem ezen a hétvégén megnézni Graham Parkert a Great American Music Hallban? A hétvégére már volt programom, de abban a pillanatban tudtam, hogy le fogom mondani. Körbevezí Henryt a raktárban, de mivel Mike még mindig nem ért vissza,, kisétáltunk a napfénybe. Lekaptam a fejemről a sapkát. – így még jobban fest – jegyezte meg mosolyogva Henry. Aznap délután közöltem Mike-kal, hogy ostobaság lenne nem felvenni Henryt. A Great American Music Hallban, a szünetben Henry elmesélte Francisco de Melho Palheta portugálbrazil tiszt történetét, aki 1727-ben közvetítői szerepet töltött be a Francia és Holland Guyana közti határvitában. Semleges félnek hitték, valójában azonban elkeseredetten próbálta rátenni a kezét Guyana értékes kávémagvaira, amelynek exportját törvény tiltotta. – És? Hogyan sikerült megszereznie? – A kezem az asztalon feküdt, kettőnk között. – Elcsábította a francia kormányzó nejét – felelte Henry, és ujjhegyeit gyengéden az enyémhez érintette. – Amikor kihajózott, a nő átadott neki egy csokor virágot, amelybe néhány kávébogyót rejtett, amik végül Brazíliában kötöttek ki. – Kezét feljebb csúsztatta, úgy, hogy teljesen elfedte az enyémet. – Hallottad már valaha Rumi kávéról szóló költeményét?

– Csak nem fogsz nekiállni verset szavalni? – „Mikor a fekete szellem belénk ömlik” – kezdte Henry olyan puhán, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, ha ki akartam venni a szavait – „Isten és a levegő szelleme És mindaz mi oly csodálatos belül Átvezet minket a végtelen éjszakán,” Ha valaki másról lett volna szó, valószínűleg az arcába nevetek, de Henry született előadóművész volt. Most tehát visszatért, és fogalmam sem volt, hogy viselkedjek vele. Végül is ő az a férfi, akivel valaha az egész életemet terveztem leélni, akinek gyereket akartam szülni. Ahogy ott álltam mellette a raktárban, hallgattam a hangját, és magamba szívtam bőrének homok és fenyőgyanta illatát, újra elkapott a vágyakozás. Zavaromban csak annyit sikerült kiszűrnöm a társalgásból, hogy nemrégiben költözött vissza San Franciscóba a keleti partról, és hogy saját vállalkozásként egy kávézót szándékozik nyitni. A kávét tőlünk szerezné be. Mike kimentette magát, és búcsúzóul erőteljesen megragadta Henry vállát. – Örülök, hogy visszajöttél – jegyezte meg. – Mondjuk soha nem hittem, hogy túl sokáig húznád New Yorkban. Hóviharok, bolti szendvicsek – kinek kell ez? – Még meglátjuk, mi lesz. – Ellie gondjaira bízlak – folytatta Mike. – Nemsokára megérkezik a nicaraguai áru. Csodás kávé, de Ellie majd részletesen beszámol róla. – A többiek is elköszöntek, és kettesben maradtunk. – Semmit sem változtál – szólalt meg. – Te sem – feleltem kiszáradt torokkal. Újra elfogott az a régi érzés, ami mindig is a hatalmába kerített a társaságában – szerettem volna közelebb húzódni hozzá. Még a kapcsolatunk utolsó hónapjaiban, amikor szinte folyamatosan veszekedtünk, a vágy, hogy megérintsem vagy hogy ő hozzám érjen, soha nem vesztett az erősségéből. – Valójában én is indulni készültem – mondta. – Alá kell írnom az új üzlet bérleti szerződését. Nincs kedved pénteken velem vacsorázni? Alig hittem a fülemnek. Hogy képes ilyen lazán feltenni ezt a kérdést? Mintha el sem ment volna; mintha az elmúlt három év nem is számítana. – Szívesen, de sajnos már van programom – feleltem. Ez igaz is volt. Ben Fong-Torres hívott, hogy megtalálta a kazettát, amit ’99-ben Billy Boudreaux-tól kapott, és úgy vélte, érdemes lenne meghallgatnom. Kisétáltunk az utcára. Az épületek tetején ülő köd hűvös, csendes takaró alá vonta a világot. A bejárat mellett egy ezüst Prius parkolt. – Ez vagyok én – közölte Henry, kezével megpaskolva a kocsi tetejét. – Kizöldültél. – Klassz kis városi autó, lendületes. Arra mondjuk még nem bírtam rászánni magam, hogy eladjam a dzsipet. Most is a lakásom előtt parkol. Néhány naponta kicsit arrébb állok vele, nehogy megbüntessenek. – Nagyon szerettem azt a dzsipet. – Egy éve balesetet szenvedtünk New York állam északi részén. A dzsip álomszerűen viselkedett. Néhány hetet mondjuk így is kórházban kellett töltenem. Ha akkor ebben a pici járgányban ülök, valószínűleg már alulról szagolom az ibolyát. Az első gondolatom az volt,.hogy „Istenem, vajon mi lett volna, ha valaki felhív azzal, hogy Henry meghalt?’*, a második pedig: „Miért használt többes szám első személyt?” Három évig rágódtam azon, vajon mi van vele, és pontosan hol szúrtuk el. Az agyamban több tucatszor végigpörgettem az utolsó veszekedésünket, és mindig szemrehányást tettem magamnak, amiért úgy elrobogtam, ahelyett, hogy ott maradtam volna vele a hotelszobában, hogy megbeszélhessük a dolgokat.

Szerettem volna megkérdezni tőle, mi történt, miért hagyott el. Egyszerűen megszűnt szeretni? És ha igen, akkor pontosan mikor? De képtelen voltam rá. Ehelyett kocsikról dumáltam vele. Vetettem egy óvatos pillantást a bal kezére. Nem viselt gyűrűt. És mielőtt visszafoghattam volna magam, már ki is csúszott a számon: – Ki az a mi? – Hogyan? – Azt mondtad, balesetet szenvedtetek. – Már bántam, hogy rákérdeztem, de nem volt visszaút. – A dzsip – felelte vigyorogva. – Úgy értettem, én és a dzsip.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Otthon tovább folytattam a kutatást Strachmannal kapcsolatban. A Chronicle cikkével kezdtem, a „San Francisco Leghatékonyabb Emberével”. Aztán végigböngésztem a Marine-ban megjelent interjút, amelyben említést tett a két gyerekéről, a mélytengeri halászat iránti szenvedélyéről, a Frank Sinatra iránt érzett csodálatáról és a munkahelyéhez közel eső Crossroads nevű kávézóról, ahol reggelente „fel szokott tankolni”. Az interjúban teljesen átlagos, normális pasi benyomását keltette. Húsz év telt el azóta, hogy hazavitte a Hilbert-díjat. Vajon az emberek képesek arra, hogy megváltozzanak? Ha elegendő időt és megfelelő körülményeket biztosítunk a számára, vajon egy erőszakos bűntevő át tud alakulni a társadalom hasznos, sőt kedvelhető tagjává? Másnap reggel elmentem a South Beach-i Crossroadshoz. Háromnegyed hétkor értem oda, de az ablakban lógó tábla szerint a kávézó csak reggel hétkor nyitott, úgyhogy sétáltam egyet, hogy elüssem az időt. Előző este Giants-meccs lehetett, mert a járdákat ellepték a zászlók és a csapat nevével ellátott műanyag poharak. Elhaladtam egy fürdőköpenyes, tornacipős pasi mellett, aki slaggal épp a több millió dolláros háza előtti járdát beborító hányást mosta le. A buszmegállóban egy skót kockás szoknyát és kétszínű betétes férfi félcipőt viselő lány úgy meredt az ujjai közt tartott cigarettára, mintha az valamivel alaposan felhúzta volna. Mire visszaértem a Crossroadshoz, a kávézó már nyitva állt. Rendeltem egy Sumatrát, és végigböngésztem a könyvespolcokat. Regények és önéletrajzok izgalmasan eklektikus választéka fogadott. Az egyik polcon egy kézzel írott felirat arról tájékoztatott, hogy a hónap témája a köd. A kiállított könyvek közt ott volt a Lábnyomok a ködben – Alfréd Hitchcock San Franciscója, Paul Auster Holdpalotája, és az Álom a sarkkőri ködben Yuri Rytkheu-től. Az alsó polcon kiszúrtam egy regényt, amelyet nemrégiben fejeztem be – irodalmi rejtély, egy San Franciscóban elkövetett emberrablásról. Érdekes volt, bár egy kicsit túl hosszúra nyúlt. A könyv felénél kezdtem átugrani a hosszabb, emlékezet és bűn témáját boncolgató szakaszokat, csak hogy végre eljussak a lényeghez. Az olvasása közben arra gondoltam, néha elég, ha egy történetnek van eleje, közepe és vége. Talán Thorpe könyvei emiatt váltak olyan népszerűvé. Soha nem szöszmötölt ezoterikus badarságokkal. Már a könyv elején felrajzolta a karaktereket, és gyors ütemben, szinte módszeresen haladt a cselekménnyel. Ha tárgyilagosan tudnám szemlélni a munkáját – ami az adott körülmények között szinte lehetetlen volt –, akkor el kéne ismernem, hogy volt tehetsége a történet bonyolításához, tudta, hogyan vonja bele az olvasót, és hogyan vezesse az egészet egy kielégítő végkifejlethez néhány oldallal azelőtt, hogy az ember készen állna befejezni a történetet. Az olvasó azzal az érzéssel tette le a könyvet, hogy bárcsak ne ért volna még véget. – Sok író azon a véleményen van, hogy a népszerűség szó szerint a halál csókja – közölte velem egyszer, még hónapokkal azelőtt, hogy bármit is tudtam volna a tervéről – Attól félnek, hogy ha túl sokan élvezik a könyveiket, az azt jelenti, hogy eladták magukat. De ha valaha, valamikor megjelenik egy könyvem – hadd kopogjam le – én azt szeretném, hogy minél többen olvassák. Thorpe leplezetlen ambíciója megdöbbentett. Eltűnődtem, vajon engem mikor önt el az érvényesülési vágy hulláma. Az a fajta irodalom szakos voltam, aki minden írói ambíció híján inkább böngészni szereti a könyveket. Halványlila elképzelésem se volt arról, mit kezdhetnék a diplomámmal a fősuli elvégzése után. Lilával ellentétben, akinek az életútja abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, amikor elemista korában kinyitotta az első matematikakönyvét, én totál tanácstalanul néztem a jövőbe. A végén nem a becsvágyamnak, hanem a véletlennek köszönhetően kötöttem ki a kávés karriernél. A véletlen pedig pontosan az a dolog volt, aminek Lila semmi hasznát nem vette. A kávézó lassan megtelt emberekkel. Steve Strachman után kutatva figyelmesen tanulmányoztam az arcokat. A cikk szerint minden hétköznap reggel beugrott ide egy dupla lattéért és egy újságért. A lapot itt szokta elolvasni, kávézgatás közben, mielőtt elindult volna a néhány saroknyira lévő irodájába. Biztosra vettem, hogy a Marin magazinban megjelent képe alapján fel fogom ismerni.

Háromnegyed nyolc. Strachmannak se híre, se hamva. Közben végeztem a második csésze kávémmal is, végignéztem az összes könyvet a polcokon, és még a New York Timesot is átfutottam. Kezdtem nyugtalanná válni. Nyolc óra. Strachman még mindig sehol. Már azt terveztem, hogy egyszerűen átsétálok az irodájába, de úgy éreztem, hogy az valahogy sokkal fenyegetőbben hatna rá, mintha csak véletlenül összefutnék vele egy kávézóban. Vajon mit tenne most egy magándetektív? Vagy Thorpe? Hogy a fenébe vette rá azokat az embereket, hogy szóba álljanak vele? Strachman nyolc óra tíz perckor sétált be a kávézóba. Először fel sem ismertem, annyira lefogyott, és az arca sokkal beesettebbnek tűnt, mint azon a fényképen. Drapp színű nadrágot viselt, acélorrú bakancsot és farmeringet. A látszólagos lezserség ellenére lerítt róla, hogy felveti a pénz. Látszott rajta, hogy a ruháit valami szemérmetlenül drága üzletben szerezte be – abban a fajtában, ahol a vásárlók több száz dollárt is kicsengetnek egy ingért, amit kifejezetten arra terveztek, hogy egyfajta markáns megjelenést kölcsönözzön a viselőjének. Divatosan kócos hajában már megjelentek az első ősz hajszálak, és a gödröcskéi tartós ráncokká változtak. Jóképű volt, amolyan észak-kaliforniai módon, ami annyit tesz, hogy jó kinézetét inkább a drága biokajáknak és a Tahoe-tónál töltött hétvégéknek köszönhette, nem pedig genetikai adománynak. Magához vett egy újságot. A kávéfőző masina surrogásán keresztül hallottam, ahogy megszólítja a pultos lányt. – 'Reggelt, Isabelle. Hogy van? Kérek egy sima bagelt, üresen, és egy dupla lattét. A bagelt, az újságot és a kávéját egyensúlyozva ellépett a pulttól, és szabad helyet keresve tekintetét körbehordozta a helyiségen. Amikor felém pillantott, rámosolyogtam, és odaszóltam neki: – Ez a szék szabad. – Mázlim van. Most már biztos, hogy jó napom lesz. Egy elbűvölő fiatal hölgy megkér, hogy üljek le az asztalához... – Kinyitotta az újságját. – Huh, ezt tényleg kimondtam? Elnézést, csak hangosan gondolkodtam. A vicces az volt, hogy őszintének tűnt, mintha tényleg véletlenül szaladtak volna ki a száján a szavak. Vártam, hogy az arcomra pillantson, és felfedezze rajta Lila vonásait. – Maga Steve Strachman – jegyeztem meg. Felvonta a szemöldökét. – Honnan tudja? – A Yerba Buena feljárót használom. Igazán lenyűgöző, amit ott véghezvitt. – Ez a munkám – vonta meg a vállát. – Az egyedüli ok, amiért az embereket annyira lázba hozta a dolog, az, hogy itt általában minden olyan lassan készül el. – Lerázta a morzsákat az újságjáról. Ügy tűnt, fogalma sincs róla, ki vagyok. – Önt hogy hívják? – kérdezte. – Ellie – feleltem. – Ellie Enderlin. Kezét átnyújtotta az asztalon, hogy megrázza az enyémet. Amint a bőrünk összeért, láttam, hogy valami átvillan az arcán. Sietve visszahúzta a kezét és kortyolt egyet a kávéjából. – Valami baj van? – Ismertem valakit, akit szintén Enderlinnek hívtak. De az már rég volt. – Elhallgatott, és lepillantott az újságjára, de látszott rajta, hogy nem olvas. Néhány pillanat múlva újra felnézett, és az arcomat tanulmányozta. – Lilának hívták. Volt egy húga. – Továbbra is engem bámult. Láthatóan megpróbálta összeilleszteni a darabkákat. – Tudom – szólaltam meg végül. – Micsoda véletlen! Mert véletlenről van szó, ugye? Az öltözéke, a gödröcskék az arcán, amikor mosolygott, a kedves pillantása mind mellette szólnak. Látszott rajta, hogy az a fajta pasas, akinek a tárcájában ott lapulnak a gyerekei fényképei, és aki néha minden különösebb ok nélkül virágokkal lepi meg a feleségét. A pultos lányt névről ismerte, és érdeklődött a hogyléte felől. Semmiben sem hasonlított a Thorpe által lefestett arrogáns, titkolózó férfihez. Másrészről viszont szemlátomást megrökönyödött, és lerítt róla, hogy kényelmetlenül érzi magát

a társaságomban. – Még mindig dolgozik azon a híres problémán? – érdeklődtem. – Tessék? – A Hodge-sejtésen. Legyintett egyet a kezével, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Az egy másik élet volt. Már rég feladtam a matematikát. – Miért? Olyan mozdulatot tett, mint aki fel akar állni, de aztán meggondolta magát. Reménykedtem, hogy nem megy el. Nem volt B tervem. – Egyszerűen nem voltam olyan tehetséges. – Pedig annak kellett lennie – vetettem ellen. – Hiszen a Hilbert-díjat is elnyerte. A homlokát ráncolta. – Jobb híján nekem ítélték. De mindenki tudta, hogy igazából Lilának járt volna. – Mégis. – Fogalmam sem volt, hogyan folytassam, csak húztam az időt. Ez a társalgás annyira más volt, mint a Delia Wheelerrel folytatott beszélgetésem. Ott egyfajta logika, egyfajta módszeresség vezetett a téma megközelítésében. Strachman esetében semmi ilyesmivel nem mutatott utat. – Az igazat megvallva, valószínűleg őmiatta adtam fel az egészet – jegyezte meg Strachman. – Tudtam, hogy soha nem leszek annyira jó, mint a nővére. Vagy mások. Voltak néhányan, akiknek a puszta jelenléte azt az érzést keltette bennem, hogy csaló vagyok. Például Lila barátja, McConnell. Nem elég, hogy az a gyönyörű, hihetetlenül okos lány szerelmes volt belé – a pasi ráadásul még zseniális is volt. A torkom kiszáradt. – Maga tudott róluk? Már a történtek előtt is? – Igen. – De hát hogyan? Azt hittem, mindenki előtt titkolták. – Majdnem mindenki előtt. Egyszer véletlenül rájuk nyitottam a matematikai folyóirat szerkesztőségének irodájában. Beléptem, és ők éppen....- elfordította a fejét. – Ők éppen? – Egymásba voltak gabalyodva. – Kortyolt egyet a kávéjából. – Gabalyodva? – Mélyen. – Az lehetetlen – nyögtem. – Csak nem... – Számomra is megdöbbentő volt. A maga nővére mindig annyira félénknek tűnt. Végül McConnell vonzerejének tudtam be a dolgot. Nagyon sármos pasi volt. Jóképű, karizmatikus. Valamilyen oknál fogva a lányok buknak az ilyen alakokra. Csak képzelődtem, vagy tényleg bujkált a hangjában némi féltékenység? – Gyorsan visszavonulót fújtam. Soha, senkinek nem említettem. – Szünetet tartott, és úgy nézett rám, mint akinél végre leesett a tantusz. – Maga még most is ebben az ügyben nyomoz, igaz? Ennyi év után. – Egy pillanatig tétovázott, mint aki gyors fejszámolást végez, hogy megpróbálja kiszámítani, vajon fordított esetben ő ugyanezt tenné-e. – Rendben – engedett végül. – Tisztelettel adózom az erőfeszítése előtt. – Szóval, mint azt említettem, rengeteg zseniális elme dolgozott a matekszakon. Az ön nővére volt az egyik legkiemelkedőbb, de persze akadtak mások is. Huszonhat évesen én már kezdtem lecsúszni az élvonalról. Gyanítottam, hogy a Hilbert-díj jelentette számomra a csúcsot, annál tovább már nem juthatok, és odáig is csak azért sikerült eljutnom, mert Lila... – hirtelen elhallgatott, és elfordította a tekintetét – szóval, ami vele történt – fejezte be végül. – Persze, az is közrejátszott, hogy nem igazán kedveltek a karon. Akkoriban meglehetősen arrogáns alak voltam. A díj nem okozott számomra semmiféle örömet. Szégyelltem magam. Biztosra vettem, hogy mindenki gyűlöl, amiért elvettem azt, ami jogosan Lilát illette volna. Ha folytatom, lehet, hogy jó lettem volna, de soha nem kimagasló. – Megvonta a vállát. – Úgyhogy hagytam az egészet. Soha nem bántam meg. – Olvasta Andrew Thorpe könyvét? – tudakoltam.

– Átlapoztam. – Újabb szünet. – Rühellem bevallani, de igazából csak az érdekelt, hogy szerepelek-e benne. Mint már mondtam, kiállhatatlanul viselkedtem akkoriban. – Miért lett volna benne? – Nem voltam. – De miért gondolta, hogy benne lesz? – Nem is tudom. Talán csak azért, mert én is oda jártam. Néhány hétig a karon mindenki a gyanú árnyékában élt. A rendőrség mindegyikünket kihallgatott. Bár véleményem szerint nem túl módszeresen, de azért kikérdeztek minket. A folyosókon, az ebédlőben, még a tanulócsoportokban is csak erről beszéltek. Emlékszem, úgy éreztem, mintha egy valós detektívjáték szereplője lennék. Vajon Mr. Broody követte dl a táncteremben egy kötéllel? Vagy Plum professzor a zeneiskolában egy gyertyatartóval? Elfintorodtam. – Sajnálom – sietett mentegetőzni. – Nem akartam tréfát űzni ebből. De meg kell értenie, akkoriban mi a matematikával keltünk és feküdtünk. Borzasztó nyomás alatt éltünk, irtózatosan nagy versengés folyt köztünk, az egész, egy rögeszmés személyiségektől nyüzsgő Petri-csészére emlékeztetett. És akkor történt ez a szörnyű, vagy hogy úgy mondjam, érdekfeszítő dolog. El voltunk borzadva, ugyanakkor le voltunk nyűgözve. A lányok pedig – tudja, nem voltak sokan a matek tanszéken – rettegtek. Mind jól tudtuk, hogy Lilának a matematikán kívül nem igazán volt más élete, ami csak növelte annak az esélyét, hogy a gyilkos esetleg közülünk való. – És maga mit gondol? – faggattam, miközben feszülten figyeltem az arcát, hátha találok valami árulkodó jelet – egy ideges rándulást az arcán, egy legördülő verítékcseppet a homlokán, egy elfordított tekintetet. De egyenesen a szemembe nézett, ahogy kijelentette: – Fogalmam sincs. – Mi a helyzet McConnell-lel? Strachman a fejét rázta. – Őszintén szólva szerintem túl könnyű célpont volt. Talán a legnyilvánvalóbb gyanúsított, de nem hiszem, hogy ő tette volna. – Miért? – Egyszerűen nem vágott egybe a jellemével. Elismerem, nem voltunk közeli barátok vagy ilyesmi, de tartottunk néhány órát közösen, és elsőéves koromban együtt dolgoztam vele egy projekten. Nem igazán rajongtam érte, de persze akkoriban senkit sem kedveltem túlságosan. Irigyeltem a magabiztosságát, a nőkkel szembeni könnyedségét. Tudja, a nők imádták. Magas volt, jóképű, vicces, ha végigsétált a folyosón, bárki láthatta, mekkora hatást gyakorol az emberekre. A nők a mondat közepén abbahagyták a beszélgetést, csak hogy egy pillantást vethessenek rá. Én egy átlagos külsejű srác voltam, és már attól összeszorult a torkom, ha köszönnöm kellett egy lánynak, míg neki minden olyan magától értetődően ment. Eddig még soha nem jutott eszembe, de Strachman jellemzését hallgatva akaratom ellenére is felmerült bennem a kérdés. – McConnellnek voltak más női is Lilán kívül? Strachman elgondolkozott egy pillanatig. – Egyre emlékszem – kezdte tűnődve. – A filozófia tanszékről. Karcsú, nagyon csinos, barna hajú lány volt. Többször is láttam őket együtt ebédelni, és a csajról messziről lerítt, hogy mennyire odavan McConnellért. Peter azonban nem sokkal azután, talán néhány hónapra rá, hogy járni kezdtek, véget is vetett a kapcsolatnak. Csúnya szakítás volt. A lány néha felbukkant az irodájában késő este, és hangosan követelte, hogy McConnell négyszemközt beszéljen vele. A kiabálásuk kihallatszott a folyosóra, és McConnellnek szinte ki kellett tuszkolnia az irodájából. A csaj azzal fenyegetőzött, hogy mindent elmond a feleségének, de nem tudom, hogy megtette-e. A másik srác, aki szintén velünk dolgozott a projekten, a falra mászott az egésztől, de hogy őszinte legyek, én legszívesebben megkértem volna McConnellt, hogy tanítson meg a trükkjére. Nem tudtam elképzelni, hogy egy nő valaha is ilyen szenvedélyes érzelmeket tápláljon irántam. – Emlékszik a nevére? – Melissa? Melanie? – Megrázta a fejét. – A vezetéknevét már akkor sem tudtam. Fogalmam sincs, Peter végül is hogyan szabadult meg tőle, de mire a maga nővére feltűnt a színen, a csaj már felhagyott a

nyaggatásával. – Van valami, amit nem értek – vetettem fel. – Miért nem árulta el McConnell titkát? Miért nem vallotta be a rendőrségnek, amit róla és Liláról tudott? Strachman az órájára pillantott. – Tizenöt perc múlva megbeszélésem van. – Aztán, mintha csak bizonyítani akarná nekem, hogy nem légből kapott dologról van szó, részletes magyarázkodásba fogott. – Árajánlatot teszünk a Montarába vezető alagút elkészítésére. Ha jó befektetést keres, vegyen egy telket a tengerparton még most, mielőtt megépül az alagút. A legtöbben úgy gondolják, hogy túl messze van a várostól, és hogy a Devil’s Slide veszélyes. De amint az alagút elkészül, az ingatlanárak az egekbe fognak szökni. Nekem elhiheti. Felállt, hogy elinduljon. – Gondolom, beszélt már Carroll-lal. – Carroll-lal? – ismételtem, és megpróbáltam felidézni, hol is hallottam ezt a nevet. – Don Carroll McConnell mentora volt a Stanfordon. Jobban ismerte McConnell-t, mint bárki más. Biztosra veszem, hogy még mindig tanít. Munkába menet megpróbáltam kiverni a fejemből a képet – Lila és Peter McConnell, meztelenül a Stanford Matematikai Szakfolyóirat szerkesztőségében. Amikor Diriomóban találkoztam McConnell-lel, valahogy sikerült neki olyan fényben feltüntetni a viszonyukat, mint valami elkerülhetetlen, ihletett, mély intellektuális és érzelmi kapcsolaton alapuló lelki köteléket, amely erősebb volt az ő vagy akár a Lila akaratánál. Az elmondása alapján inkább egy tragikus szerelmi történetnek tűnt az egész, nem pedig egy közönséges afférnak. De a kép, hogy késő éjszaka az irodában szeretkeznek – miközben McConnell felesége valószínűleg otthon várta a férjét, miután a gyerekét már ágyba dugta – arra kényszerített, hogy olyasmivel szembesüljek Lilával kapcsolatban, amire legszívesebben soha nem gondoltam volna. Lila tudatosan viszonyt folytatott egy nős emberrel, egy apával. A kapcsolatuk nem kizárólag intellektuális vonzerőn alapult, hanem valami jóval köznapibb, evilági dolgon, amelynek én is jóval többször megadtam magam, mint azt szívem szerint beváltanám – a testi vágyon. Az évek során mindig inkább kislányként, semmint nőként gondoltam rá. Bár három évvel idősebb volt nálam, a világi ügyekben én voltam a jártasabb. Valószínűleg a naivitása és a romantikus vagy szexuális tapasztalatainak hiánya miatt alakult ki bennem ez a kép. Soha, egyetlen alkalommal sem fordultam hozzá pasiügyben, sőt, arra számítottam, hogy ha eljön az ideje, ő lesz majd az, aki kikéri a véleményem. De a valóságban huszonkét éves volt, amikor meghalt, vagyis elég idős ahhoz, hogy tudja, mit csinál, és hogy megértse, milyen hatása lehet egy ilyen afférnak egy házasságra. Próbáltam kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat. Már maga a feltételezés, hogy a nővérem valamiképpen vétkes lett volna a történtekben, abszurdnak tűnt. Az én verziómban Lila mindig feddhetetlen maradt.

HARMINCADIK FEJEZET Péntek este beugrottam Ben Fong-Torreshez. – Vöröset vagy fehéret? – szegezte nekem a kérdést rögtön, amikor kiszálltam a liftből. – Vöröset. – Tökéletes. Van egy Syrah-om, amit már régóta szerettem volna megkóstolni. A poharunkkal a kezünkben kiléptünk a tornácra, ahonnan meredek, fából készült lépcsősor vezetett le a páfrányokkal, virágzó rózsabokrokkal és banánfákkal teleültetett, árnyas kertbe. Totál el tudtam képzelni, hogy reggelente kiülök ide egy könyvvel a kezemben, és kávét kortyolgatok. Megkérdeztem Bent, hogy ők vajon a feleségével, Dianne-nel, szoktak-e kint kávézgatni. – Ó, mi nem vagyunk azok a nagy kávérajongók – mentegetőzött. – Csak teát iszunk. Bár néha nekem is kifejezetten jólesett egy csésze tea, nehezen tudtam azonosulni azokkal, akik egyáltalán nem isznak kávét. Elismerem, valószínűleg sokkal nyugisabb, kedvesebb emberek, akik kevésbé hajlamosak a szorongásra, de el sem bírtam képzelni, hogyan lehet egyetlen napot is, pláne egy hónapot vagy évet, kibírni kávé nélkül. – Tudta, hogy Törökországban, a tizenötödik században létezett egy törvény, amely engedélyezte a nők számára, hogy elváljanak a férjüktől, ha az nem látta el őket megfelelő mennyiségű kávéval? Egy évszázaddal később azonban a Török Birodalomban nyilvános vesszőzéssel büntették azt, akit kávéház üzemeltetésén értek. Ha másodszor is rajtakapták, akkor bőrzsákba varrva bedobták a Boszporusz folyóba. Ben udvariasan bólintott. Mindig ezt csináltam – valahányszor szünet állt be egy beszélgetésben, ösztönösen a kávéról kezdtem fecsegni. Attól féltem, én is olyan leszek, mint a fogorvos, aki ismeretlen embereket gyökérkezelések gyomorforgató részleteivel untat, vagy az ingatlanos, aki állandóan a harmincéves futamidejű lakáshitelek kamatainak változásairól papol. – Köszönöm, hogy megkeresne a kazettát – tereltem más témára a beszélgetést. – Igazán nincs mit. Miután szóba került, valahogy a rögeszmémmé vált. – Végül is honnan került elő? – Mint kiderült, néhány éve kölcsönadtam egy barátomnak. Pár telefonhívásomba került, hogy kiderítsem, a barátom továbbadta az unokaöccsének, aki továbbadta a fiának, aki pedig tavaly feltette az eBayre. Szerencsére nem sikerült eladnia. Képzelheti a kölyök meglepetését, amikor megkapta az e-mailem, hogy kérem vissza a kazettát. A tévészobában ültünk, egymás mellett a plüss-szófán. A felvétel elég gyenge minőségűnek tűnt, a hang recsegett. Nyilvánvaló volt, hogy valakinek a pincéjében vették fel. Az első dal egész jó volt, bár nem túl figyelemre méltó – egy Bob Dylan-stílusú ballada, a Haight utcai reggelekről, amikor a bárok még zárva vannak. Másodikként egy akusztikus gitárszóló következett, az a fajta zene, amitől az ember egyszerre érzi magát magányosnak és ihletettnek. Olyan érzésem támadt, mintha Boudreaux ott ült volna közöttünk a szobában, whiskyt szopogatva, könnyes szemmel a húrokat pengetve. Még mielőtt a harmadik dal elkezdődhetett volna, Ben leállította a kazettát. – Bámulatos, nem? – Aha, az. – A következő szám egy kicsit felkészületlenül ért. Először hallottam Boudreaux-ot billentyűs hangszeren játszani, de nem ez a lényeg. Igazából arra gondoltam, talán fel sem kéne hívnom magát. Nem voltam benne biztos, hogy bele akarok nyúlni ebbe a darázsfészekbe. De aztán beszéltem Dianne-nel, aki úgy vélte, hogy magának mindenképpen hallania kell. Nagyot nyeltem. – Rendben. Lenyomta a play gombot. Az első néhány percben csak a key-board hangjai szóltak. Boudreaux kicsit bizonytalanabbul kezelte a billentyűket, mint a húrokat, de még így is volt valami a zenében, ami az agyat megkerülve egyenesen az ember szívébe hatolt – mintha a zenész minden egyes hangot mélyen átérezne.

Volt benne valami nagyon intim is, mintha Boudreaux nem számított volna rá, hogy rajta kívül egy teremtett lélek is hallani fogja ezt a zenét. Úgy éreztem magam, mintha valaki másnak az álmába hallgatnék bele. Aztán énekelni kezdett. A hangja elbicsaklott az első néhány sor alatt, és bár később felerősödött, igazából soha nem vált tökéletesen magabiztossá. Később, miután a saját lakásomban már vagy több tucatszor végighallgattam, rájöttem, hogy a hangjában lévő bizonytalanság és érzékenység az, ami olyan gyönyörűvé varázsolja a dalt. A hangja egy kicsit Townes Van Zandtra emlékeztetett, és felidézte bennem egy harminc évvel korábbi este emlékét, amikor a szüleink elvittek minket, hogy megnézzük a Fillmoreban, A hideg, februári estén a Geary utcai épület előtt várakoztunk. A Fillmore melletti impozáns háromemeletes épület a Népek Temploma székhelyéül szolgált. A Van Zandt-koncertre várók közé bekeveredtek a szekta tagjai és azok a nélkülözők, akik a templom ingyenkonyhája miatt gyűltek oda. Egyszer csak egy feketére festett hajú férfi szállt ki egy limuzinból. A tömeg szinte azon nyomban körbevette, és láthatóan mindenki azon igyekezett, hogy megérintse a haját vagy a ruháját. A férfi mosolyogva megölelte őket, több nőt pedig szájon csókolt, köztük néhány Lilánál alig idősebb kislányt is. – Az ott Townes Van Zandt? – kérdeztem izgatottan. Anyám magához húzott minket a nővéremmel. – Nem – válaszólta. – Ő Jim Jones. Nem sokkal később a feketére festett hajú férfi, több száz követőjével együtt, öngyilkos lett Guyanában. Néhány nappal azt követően pedig Dan White merényletet követ el Harvey Milk és George Moscone polgármester ellen, ám végül felmentették, mert tettét állítólag a Twinkies csokoládé tudatmódosító hatása alatt követte el. Gyerekkoromban fel sem merült bennem, hogy San Francisco esetleg más, mint a többi hely. Csak idősebb koromban döbbentem rá, hogy az ország más részében élők számára milyen furcsának tűnhet a városom. Számomra egyszerűen az otthont jelentette, azt a helyet, ahol egy reggel esetleg arra ébred az ember, hogy egyik ismerőse csatlakozott egy szektához Guyanában, egy másik barátját elvitte az AIDS, vagy a polgármestere merénylet áldozatául esett. A meghökkentő események szinte mindennaposnak számítottak – némelyik csodálatos volt, némelyik borzalmas, de mind az öbölbeli város életéhez tartozott.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET A kazettán szereplő harmadik dalnak az volt a címe: Az erdő. Boudreaux érzelemtől elfojtott hangon énekelte a refrént: Az erdő mélyén térdepelek, Téged nézlek, és nem tudom elhinni, Hogy mit tettem, én gyönyörűségem, Hogy mit tettem. A daltól kirázott a hideg. Próbáltam tárgyilagosan szemlélni. Az egyik dolog, amire anyám az ügyészségi évei alatt megtanított, az, hogy ha az ember erősen keres valamit, szinte biztosan rá fog találni. Ha mélyen hiszünk valaminek az igazában, olyan jelek után kutatunk, amelyek megerősítenek minket a meggyőződésünkben, és figyelmen kívül hagyjuk azokat, amelyek esetleg megcáfolnák azt. Anyám gyakran tapasztalta ezt az esküdteknél. Sőt, még apámmal kapcsolatban is. Egyik este, körülbelül egy évvel Lila halála után, bekopogtam a szüleim hálószobájába. Egy övét akartam kölcsönkérni anyámtól. – Bújj be! – kiáltotta anyám színlelt vidámsággal a hangjában. Apám nem volt otthon aznap este, és amikor beléptem a szobába, anyámat az ágy szélén ülve találtam, ahogy a könnyeit törölgette. Letelepedtem mellé. – Mi a baj? Elmosolyodott, és karját a vállam köré fonta. – Semmi különös, csak valami, amit apádnak és nekem kell megoldanunk. – Mondd el! – kérleltem. Elvett egy papír zsebkendőt az ágy melletti asztalkáról, és kifújta az orrát. – Apád a fejébe vette, hogy viszonyom van valakivel. – Micsoda? Most viccelsz? – Azt állítja, hogy olyan tartózkodó vagyok mostanában. Lehet, hogy igaza van. De ha így is van, annak semmi köze apádhoz. Én csak...- megállt, mintha a megfelelő szót keresné – szomorú vagyok. Már egy ideje meglehetősen magam alatt vagyok. Apád pedig hozzá van szokva egy bizonyos szintű...- itt ismét elhallgatott, majd egyenesen rám nézett. – Figyelemhez. Már ha érted, mire gondolok. – Anya! Fúj! – Nos, te akartad tudni. Mindegy, a lényeg, hogy a fejébe vette, hogy megcsalom, és makacsul ragaszkodik ehhez a gondolathoz. Valahányszor egy kicsivel tovább kell maradnom az irodában, máris gyanakodni kezd. Tegnap felhívtam, hogy nincs időm vele ebédelni, mert délben van egy értekezletem, ami akár órákig is elhúzódhat. Ez így is volt, csakhogy a megbeszélést az utolsó pillanatban áttették fél kettőre. Akkor már túl késő lett volna visszahívni apádat, hogy autózzon át az egész városon, úgyhogy Liammel átugrottam az utca túloldalán lévő étterembe. Liam anyám egyik fiatalabb munkatársa volt. Néhányszor találkoztam vele az irodában. Nagyon jól nézett ki, és egyszer csak egy hajszál választotta el attól, hogy bekerüljön az olimpiai sí-csapatba, de amikor megpróbáltam beszélgetni vele, kisült, hogy fájdalmasan unalmas alak. – És? – És apád, valamilyen őrült ötlettől vezérelve, ott várt az épület előtt, és látta, amint Liammel bemegyünk az étterembe. Szóval ott ülünk a spagettink felett, és az egyik ügyünkről diskurálunk, amikor apád, mint egy dühös bika beront, és követeli, hogy azonnal menjek ki az étterem elé, mert beszélni akar velem. – Hogy mi? – Elnézést kértem – folytatta anyám –, és kimentem apád kocsijához. Közölte velem, hogy sejtette,

miszerint valami nincs rendben, és most, hogy látott Liammel ebédelni, amikor elvileg vele kellett volna lennem, végre meg is kapta a bizonyítékot. Úgyhogy most, azt hiszi, viszonyom van Liammel! El tudod ezt képzelni? –Nevetett, de közben folytak a könnyei. Miután elköszöntem Bentől, egyenesen hazavezettem, és betettem a lejátszóba a kazettát. Újra és újra végighallgattam, órákon keresztül, megszakítás nélkül. Nem vethettem el a gondolatot, hogy talán apámhoz hasonlóan én is az őrületbe kergetem magam, és olyan helyen keresgélek, ahol esetleg nincs semmi. Végül is a szöveg elég homályos volt, bárkitől származhatott volna, és millió meg egy jelentése lehetett. Ám a benne bujkáló önvád – „hogy mit tettem” – és az erdőre tett utalás felzaklatott. A dalszöveg önmagában tökéletesen ártalmatlan is lehetett volna, ám nem szabadott megfeledkeznem a kontextusról: Boudreaux kocsija ott állt az Armstrong erdőnél. Az első találkozásunk alkalmával megkérdeztem Bentől, tud-e valami okot arra, mit kereshetett Boudreaux az erdő közelében. Talán szeretett túrázni? Esetleg éltek rokonai a Russian folyónál? Ben nem tudott rokonokról, de ami a túrázást illeti, szerinte Boudreaux nem igazán volt az a természetjáró típus. – Szívesebben ücsörgött egy bárban vagy egy stúdióban – mondta, – Amikor először összefutottam vele, úgy festett, mintha hónapok óta nem látott volna napfényt. Ezért is lepődtem meg annyira, hogy néhány évvel később bejelentette, egy tehénfarmon dolgozik. Valahogy nem illett az egyéniségéhez. A hálószobám ablakán keresztül jól látszottak a város tompa fényei. A vékonyka holdsarló – amelyet gyerekkorában Lila „koromhegy-holdnak” becézett – magasan ült fent az égen, a csücskén lógó ködpamacs úgy festett, mint – valami óriási fehér felöltő. Aznap este immár vagy harmincadszor újra lenyomtam a hordozható magnóm visszatekerő gombját, hallgattam a kazetta surrogását, majd leállítottam, és végighallgattam Az erdőt. „Az erdő mélyén térdepelek”, énekelte Boudreaux, és reszelős hangja majdnem – megbicsaklott az utolsó szónál. „Téged nézlek, és nem tudom elhinni” – ahogy a keyboard elhalkult, és a dal a végéhez közeledett, együtt énekeltem vele a refrént: „Hogy mit tettem, én gyönyörűségem, hogy mit tettem” Másnap reggel felhívtam a Boudreaux Családi Tehenészetet. A telefon háromszor kicsengett, majd egy rekedtes, álmosnak tűnő férfihang szólt bele, – Mr. Boudreaux? – kérdeztem. – Igen, én vagyok. A szívem bukfencezett egyet, de aztán rájöttem, hogy idegességemben nem a keresztneve szerint kerestem. Ugyanaz a hang lenne, mint amit a felvételen hallottam, vagy Billy bátyjával beszélek? – Szeretném meglátogatni az önök farmját, ha ez lehetséges – vágtam a közepébe. – Az évnek ebben az időszakában meglehetősen elfoglaltak vagyunk. Különben is, egy nagyobb farmnál több mindent látna. A Stornetta például folyamatosan fogad látogatókat. – Igazából egy kisebb üzem működését szerettem volna, megfigyelni – magyarázkodtam. – Megmondom, mi legyen. A hónap végén megrendezik a Farmséták hétvégét. Augusztus 29-én. Azon a szombaton az összes helyi farm nyitva van – a tökfarm, a kecsketelep, a méhfarm, amit csak akar. Mi is részt veszünk benne. Nyugodtan ugorjon be hozzánk! Miután elköszöntünk egymástól, fogtam a naptáram, és a megadott időpontra hatalmas vörös betűkkel beírtam, hogy FARMLÁTOGATÁS.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET – Éjszakai bagoly vagyok – közölte velem Don Carroll, amikor megkérdeztem, hogy tudna-e esetleg egy kis időt szánni rám. – Ha lehet, késő este jöjjön. Amikor este tíz után odaértem a stanfordi egyetem matematikakarának épülete elé, elöntött a dejá vu érzése. Eszembe jutott, húszéves koromban hogyan szegődtem McConnell nyomába ugyanebben az épületben, hogyan ültem az irodája előtt, hallgatva a diákjait, akik úgy beszélnek róla, mint valami hírességről. Az épület most kihalt volt, csak a saját lépteim zaja visszhangzott a folyosón. Megborzongtam a vékonyka kardigánomban – mégiscsak kabátot kellett volna vennem. Az egész helyet valami fakó iskolaszag lengte be – fertőtlenítőszer, kartonpapír és valami vegyi anyag, talán az alkoholos filcek enyhe illata. A világ szaga észrevehetően változik, erre napról napra rá kellett döbbennem. Amikor én jártam egyetemre, az épületek még kréta, régi könyvek és stenciles sokszorosítógépek tintájának szagát árasztották magukból. Néhányszor rossz irányba kanyarodtam el a folyosókon, de végül sikerült rábukkannom a megadott irodára. Az ajtó nyitva állt. Carroll háttal ült nekem, az ablaknál álló számítógépe előtt. Egy kávéscsésze vészesen közel sodródott az asztal széléhez. Carroll tökéletesen mozdulatlan volt, mint aki szunyókál. Megkocogtattam az ajtót, de úgy tűnt, nem hallotta meg, így hát megköszörültem a torkom, és még egyszer, immár hangosabban bekopogtam. Megfordult. Szemüveges, ősz hajú pasas volt, barátságos arcából világosbarna szemek mosolyogtak rám. – Ellie Enderlin? – Igen. Köszönöm, hogy szakított rám időt. – Elnézést kérek a késői óráért. Az a helyzet, hogy minél öregebb leszek, annál kevesebbet alszom. Tudta, hogy Thomas Edisonnak a saját bevallása szerint éjszakánként csupán három óra alvásra volt szüksége? Azért találta fel a villanykörtét, hogy az emberiségnek ne kelljen az idejét ágyban pazarolnia. Az alvást a haladás ellenségének tartotta, Carroll lepillantott a kezében tartott hatalmas borítékra, mintha most vette volna csak észre. – Elnézést, de ezt még feltétlenül be kell csúsztatnom a titkárnő ajtaja alá. A távollétében szemügyre vettem az irodát. A falakat dísztáblák borították, olcsó keretekben különböző díjak, és fényképek – Don Carroll Jimmy Carterrel, egy félig kész ház előtt, kezükben kalapáccsal, Stephen Hawking társaságában, Paul Allennel, Baron Davisszel. Az íróasztalát néhány személyesebb fotó díszítette: egy vonzó, hatvanas kinézetű nő, valószínűleg a felesége; egy fekete angol spániel; egy kék biciklin feszítő kislány. Az egyik fénykép különösen szemet szúrt – Carroll a fiatal Peter McConnell mellett, zuhogó esőben. Egyforma, fehér csuklyás vízhatlan kabátot viseltek. A háttérben felsejlő Golden Gate híd szögéből kikövetkeztettem, hogy a fényképet a Erissé Fielden készítették. Az asztalon heverő papírhalom tetején egy keménykötésű könyv feküdt. Mikor megláttam a borítóját, nem hittem a szememnek. A könyv német nyelven íródott, így nem tudtam elolvasni a címét. Még mindig a kezemben tartottam, és a borítóját bámultam, amikor Carroll visszatért. – Á! Érdekli a topológia? – Nem igazán. Csak – ez a szimbólum az elején. Ismerősnek tűnt. – Aha, a kettős tórusz. – Carroll kivette a kezemből a könyvet, és rátette egy rakás iratgyűjtőre. – Ma kaptam postán, azért küldték, hogy nézzem át. Állítólag húsz évvel ezelőtt társszerzőként együtt dolgoztam ezzel az ürgével, de hiába törtem a fejem egész nap, egyszerűen nem jut eszembe, kiről is van szó. Totál homály. De hát ez történik az emberrel így hetven után. Azt tudta, hogy a lávafolyás alsó része kettős tórusz alakzatban folyik? Megráztam a fejem. – Tökéletesen logikus, ám valahogy mégis megfeledkeztem róla. Azt hiszem, nemsokára a saját nevemre sem fogok emlékezni. A lányom, Genna, nemrégiben szigorú ginszengkúrára fogott, bár eddig

még semmi eredményét sem tapasztaltam. – Elmosolyodott és leült, lábát keresztbe vetette, kezét az ölében nyugtatta. A keze sima volt, ránctalan, mintha egy sokkal fiatalabb férfihez tartozna. – Kérem, foglaljon helyet. A telefonba azt mondta, hogy Peter McConnellről szeretne beszélni velem. Mint azt már említettem, kétlem, hogy tudnék segíteni. Már legalább tíz éve nem láttam. – Igazából jobban érdekelne, hogy akkoriban milyen volt. – Hogy milyen volt? – Lehet, hogy ez egy kényelmetlen téma, de azt hallottam, hogy McConnell… A közös képükre pillantottam. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg tapintatosan a kérdést. – Igen? – Carroll előrehajolt. – Azt hallottam, hogy voltak női. Carroll hátradőlt a székében, és a homlokát ráncolta. – Ki mondta ezt magának? – Egy egykori matekszakos diák. Steve Strachman. – Strachman – visszhangozta Carroll, hangjában jól hallható megvetéssel. Vártam. – Á, igen. Nos, Peter nagyon jóképű fiatalember volt. Igazán elbűvölő. A nők odáig voltak érte, ez kétségtelen. De a nővérén kívül nem emlékszem más nőre. Hogy őszinte legyek, örültem, amikor összeakadt Lilával. Számomra Peter felesége mindig egy törtető nőszemélynek tűnt, akit jobban érdekelt az, hogy mi válhat a férjéből, mint az, hogy ki is valójában. – Hogy mi válhat belőle? – Pontosan. Szerintem egyáltalán nem számított neki, hogy Peter milyen területen dolgozik – felőle pont ugyanannyira lehetett volna természettudós vagy irodalmár is. Peter soha egy rossz szót sem szólt Margaretre, egy alkalommal azonban bevallotta nekem, hogy a felesége mindig is önbizalomhiánnyal küszködött az alacsony iskolázottsága miatt. Beiratkozott ugyan egy főiskolára, de hamarosan ott is hagyta, és gondolom, úgy érezte, hogy a szülei szemében azzal nyerheti leginkább a becsületét, ha feleségül megy egy egyetemi tanárhoz. Azt hiszem, Petert feszélyezte a gondolat, hogy esetleg nem tud megfelelni felesége elvárásainak. – Természetesen, amikor Margaret rájött, hogy Peternek viszonya van Lilával, iszonyú dühös lett. Mindenfélével fenyegetőzött, bár Peter nem vette komolyan. Amikor figyelmeztettem, hogy talán aggódnia kéne, azt felelte, a felesége csak a levegőbe beszél. Most én voltam az, aki az izgalomtól előrehajolt a székében. – Miféle fenyegetések? – Azzal riogatta Petert, hogy óriási botrányt fog csapni a tanszéken. Hogy személyesen fogja kérdőre vonni Lilát. Hogy elhagyja, és magával viszi a fiukat, Thomast. Csakhogy Peter tisztában volt vele, hogy Margaret számára minden a látszatról szólt. Nem vállalta volna azt a szégyent, hogy vereséget szenvedve térjen haza a szüleihez. Bár nyilván nagyon boldogtalannak érezte magát, amikor az affér kitudódott, voltak bizonyos dolgok az életben, amiket nem akart feladni – a presztízst, legfőképpen. Úgy érezte, Peter ezt biztosítani tudja a számára. – Ez alátámasztja mindazt, amit McConnell mesélt róla. – Maga beszélt vele? – Igen. Az addig keresztbe vetett lábait most egymás mellé helyezte. A jobb lábán kék zoknit viselt, a balon sárgát. – Mikor? – Egy hónapja Nicaraguában. – Nem említette – mormogta inkább magának, mint nekem. – Maga szokott vele beszélni? – Természetesen nem telefonon. Levélben. – De hát azt mondta, hogy... – Á, igen. Való igaz, több mint tíz éve nem láttam, de azt nem állítottam, hogy egyáltalán nem is tartom

vele a kapcsolatot. Bizonyára megérti, hogy megpróbálom védelmezni. Valahogy felelősnek érzem magam mindazért, ami történt. – Felelősnek? Milyen értelemben? – Nem állna messze az igazságtól, ha azt mondanám, hogy bátorítottam a kapcsolatot. A tökéletes összhang két ember közt legalább olyan ritka, mint egy tökéletes szám. Én mindig nagyon szerencsésnek tartottam magam, hogy már fiatalon rátaláltam a páromra, és volt annyi eszem, hogy feleségül is vegyem. Bárki, aki ismerte Margaretet és Petert, tisztán láthatta, hogy nincs bennük semmi közös, hogy nyoma sincs köztük a gyengédségnek. Lilával viszont – nos, amint megismertem, azon nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy tökéletesen illenek egymáshoz. – Ön ismerte a nővéremet? – kérdeztem meglepetten. – Igen. Peter bemutatott neki, nem sokkal a megismerkedésük után. Azt akarta, hogy Lila ott álljon mellette, amikor előadja a hírt, miszerint belevágnak a Goldbach-sejtésbe. Szerintem tudta, hogy meg fogok rémülni. Nem vagyok biztos benne, mennyit tud a sejtésről... – Csak amennyit Lilától hallottam – hogy 1742-ben fogalmazták meg, és hogy rengeteg kiváló elmének beletörött a bicskája. Minden kettőnél nagyobb páros szám előállítható két prímszám összegeként. – Pontosan. Egy matematikus nagyon könnyen tönkreteheti az egész karrierjét azzal, hogy egyetlen, elérhetetlen célra koncentrál. Vegyük például Louis de Brangest és a Riemann-hipotézist. A Goldbachsejtéshez és Fermat utolsó tételéhez hasonlóan majdnem mostanáig a Riemann-hipotézis volt az egyik legnehezebb megoldatlan kérdés a világon. De Branges huszonöt évet töltött a fejtegetésével, és 2004-ben az interneten közzétette a bizonyítását, ami azonban nem sok figyelmet kapott és egyelőre nincs is szakértői vélemény róla. Ami furcsa, hiszen De Branges nem egy kezdő a szakmában, a nyolcvanas években bebizonyította a Bieberbach-sejtést, ami mindenféleképpen számottevő eredménynek számít. Amikor publikálta a bizonyítást, jelentős szkepticizmus fogadta – akárcsak a Riemann-bizonyítás esetében. Mintha mindenki azért szurkolt volna, hogy ne legyen igaza. Ám végül a műve győzedelmeskedett. A Riemann-hipotézis esetében az jelenti a problémát, hogy olyan matematikai eszközöket használt fel a bizonyítás során, amelyeknek csak néhány szakértője létezik a világon, és közülük ő az egyik. Vagyis egy olyan csapat összeállítása, amely elég képzett ahhoz, hogy véleményt alkothasson a bizonyításról, borzasztóan nehéz lesz. Az sem lendít az ügyön, hogy De Branges egyszer már elhibázta. 1964-ben azt állította, hogy talált bizonyítékot az invariáns alterek létezésére a Hilbert-terek folyamatos átalakulásában. De a teóriája nem állta meg a helyét, és ez a hiba nagyon sokba került neki a szavahihetőségét illetően. A matematikusoknak, akárhogy is nézzük, nagyon kiváló az emlékezetük. De Branges mostanra már a hetvenes éveiben jár, és be kell vallanom, szorítok neki, ha másért nem is, de legalább mutassa meg a világnak, hogy az öregfiúkban is maradt még annyi hév, hogy valami szenzációs dologgal tudnak hozzájárulni a matematika világához. Carroll elmosolyodott. – Kérem, nézze el nekem. Nehezen tudom levetkőzni a matematikaprofesszor szerepem. A véremben van. Ahogy azt Poincaré bölcsen megállapította: „Matematikusnak születni kell.” – Szóval maga bátorította a nővéremet és McConnellt? – tértem vissza az eredeti témához. – Igen. Peter, még az elején, hozzám fordult tanácsért. Nem találtam logikus okot arra, miért kellene tovább élnie egy boldogtalan és terméketlen házasságban. Amikor a boldogságra való lehetőség ilyen világos formában jelentkezik, mondtam, akkor az embernek meg kell ragadnia. Nem hiszek a tragikus sorsú zseni mítoszában. Véleményem szerint egy férfi akkor a legproduktívabb, akkor végzi a legjobb munkát, amikor a családi élete boldog. Vegyük például Ramanujant, a csodás eredményeit, az elképesztő felfedezéseit – a pi-t kifejező végtelen számsorozatot, a Ramanujan-sejtést – csakhogy harminckét éves korában végez vele a tuberkulózis egy indiai nyomornegyedben. Huszonegy évesen elrendezett házasságot kötött egy kilencéves kislánnyal. Valószínűleg, ha sikerült volna harmonikus családi életet kialakítania magának, egy hozzá illő partnerrel, még sokkal több mindennel járulhatott volna hozzá a matematikához, – Vagyis, amint látja, a Peternek adott tanácsom nem volt egészen önzetlen. Meg voltam győződve róla,

ha ő és Lila összefognak, egészen rendkívüli dolgokra lesznek képesek. Természetesen nem vártam el tőlük, hogy bebizonyítsák a Goldbach-sejtést, de tudtam, hogy miközben megpróbálják elérni ezt a majdnem lehetetlen célt, kétségtelenül tesznek jó néhány más fontos felfedezést. Vegyük csak a nagy Fermat-sejtést. A bizonyításához vezető úton rengeteg fontos előrelépés történt: a Taniyama-Shimura sejtés bizonyítása elválaszthatatlanul kapcsolódik a Fermat-bizonyításhoz. Carroll a széke karfájára helyezte a kezét. Vastag arany karikagyűrűt viselt, körmei tökéletesre voltak manikűrözve. – De elkalandoztam a tárgytól. A tanácson kívül jóval praktikusabb módon is elősegítettem a kapcsolatukat, Peter egyszer bevallotta, hogy munka közben Lilával kényelmetlenül érzik magukat a mateképületben – a nővére attól tartott, hogy az emberek pletykálni fognak. Úgyhogy felajánlottam nekik, hogy dolgozzanak nálam. A feleségem falfestménykészítő, és gyakran marad távol különböző megbízások miatt, Genna pedig addigra már a Columbián tanult. Elhallgatott, és az arcomat tanulmányozta. – Ne nézzen olyan meglepetten. Csak mert matematikus vagyok, még nem jelenti azt, hogy nincs érzékem a romantikához. Tudja, mit mondott Voltaire? – Hmm? – „Arkhimédész fejében több képzelőerő volt, mint Homéroszéban” Mi, matematikusok gyakran rossz hírbe keveredünk, hogy a racionalitás és a józan ész hideg szívű kufárjai vagyunk, de az igazság az, hogy az ember csak a képzelőerejét alkalmazva képes fontos matematikai felfedezésekre. Lila képzelete pedig vadul szárnyalt. Néha, amikor késő este hazaértem a munkából, ott találtam kettőjüket az asztal fölé görnyedve, mélyen belemerülve valami problémába. Rendeltünk valamit a Good Harth-ből, és a konyhában ücsörögve, dobozokból kanalazgattuk a kaját, miközben számelméletről diskuráltunk. Akkor töltöttem be az ötvenet, és el sem tudom mondani, mekkora gyönyörűséget jelentett, hogy bebocsátást nyertem a szellemi játszóterük intim szférájába. Jó kis csapatot alkottunk így hárman. Én már több évtizednyi tapasztalattal és tudással bírtam, ők viszont – különösen Lila – képesek voltak arra, hogy teljesen új szemszögből közelítsék meg a dolgokat, hogy váratlanul előálljanak valami meglepő összefüggéssel, esetleg egy érdekes kérdéssel. Előfordult, hogy már annyit matekoztunk, hogy majd szétrobbant a fejünk – olyankor átvonultunk a nappaliba, és valami régi, Atari-korabeli videojátékkal szórakoztunk, amiben sebesen forgó háromszögekkel kellett elbánni. – Az emlék felidézése mosolyt csalt az arcára. – Nem lennék meglepve, ha még meglenne valahol a pincében, egy dobozba suvasztva. – Ez megmagyarázza, hol volt Lila azokon az estéken, amikor olyan későig kimaradt. Soha nem tudtunk rájönni, hogy találkozgattak McConnell-lel. – Haboztam. – Nem tudom, hogy is fogalmazzam meg, de használták valaha arra az ön házát...? Carroll riadtan rám nézett. – Te jó ég, dehogy! Volt egy kis hotel a Half Moon öbölben, oda jártak. Én jobban örültem volna, ha nem is tudok a dologról, de Peter egy nap váratlanul feltárta előttem a titkot. Azt hiszem, egyszerűen csak muszáj volt elmondania valakinek. Kétségbeesetten szerelmes volt a maga nővérébe. Tapasztalatból tudom, hogy ezt a fajta érzést az ember nem akarja eltitkolni, sőt, legszívesebben szétkürtölné az egész világnak. Bölcsen tette, hogy csupán nekem beszélt róla. – Carroll a homlokát ráncolta. – Természetesen eltöprengtem azon, mi történt volna, ha akkor azt tanácsolom Peternek, menjen Vissza a feleségéhez, és felejtse el Lilát. Gondolom, most már semmi baj nem származhat abból, ha elárulom, a nyomozás során történt meg életemben először, hogy szándékosan félrevezettem valakit. Nem szóltam a rendőröknek Liláról és McConnellről, mert úgy éreztem, kötelességem megvédeni. Lehet, hogy nem ez volt a helyes lépés, de soha nem bántam meg. Persze a végén, amikor az a szörnyűséges könyv megjelent, már nem tudtam segíteni rajta. – Nem tudom, Peter mennyit mesélt el magának, de az elmúlt néhány évtizedben igencsak jelentős munkát végzett mind a számelmélet, mind a topológia területén, annak ellenére, hogy egy kis kalyibában él az őserdő mélyén. Úgy tűnik, feltett szándéka, hogy folytassa ezt a primitív életmódot. Számítógép nélkül – megáll az ész! Mint ahogy már korábban említettem, levélben tartja velem a kapcsolatot, bár ezeket az

irományokat enyhén szólva túlzás leveleknek nevezni. Általában tesz néhány ködös utalást az időjárásra, vagy a házzal kapcsolatos javításokra, amelyet aztán több oldal kézzel írott kalkuláció követ. Éveken keresztül magam olvastam el őket, de aztán annyira megromlott a látásom, hogy meg kellett kérnem a titkárnőmet, gépelje le a számomra. Peter kézírása igazi macskakaparás. Carroll a földön heverő kartondoboz felé intett, amely teli volt iratgyűjtőkkel. – Mind itt van, évszám szerint rendezve. Először csak behajigáltam őket egy fiókba, mivel azt hittem, hamarosan úgyis visszatér. Aztán eltelt egy év, majd kettő, három, és rájöttem, hogy nem áll szándékában visszajönni. Tudom, hogy valami alkalmasabb helyet kéne keresnem számukra – a világon én vagyok az egyetlen, aki feljegyzésekkel rendelkezik Peter munkájáról de már megszoktam, hogy mindig itt vannak kéznél, és bármikor kihúzhatok egyet közülük. Igazán szenzációs irományok. Ez a doboz tele van olyan felfedezésekkel, amelyek mindegyike hatalmas visszhangot keltene a matematika világában. Megpróbáltam rávenni Petert, hogy engedje meg, hadd nyújtsam be őket publikálásra, de azt hiszem, hozzászokott a névtelenséghez. – Amikor találkoztam vele, nagyon szerény ember benyomását keltette – jegyeztem meg. – Semmi jelét nem adta annak, hogy valami érdemlegesen dolgozna. – Ritka szerzet, az biztos – mosolyodott el Carroll. – Már jóval a történtek előtt is nyilvánvaló volt, hogy számára a munka nem a dicsőségről vagy az elismerésről szól. Egyszerűen imádta! – Akárcsak Lila – tettem hozzá. Carroll felvonta a szemöldökét. Rövid tétovázás után megszólalt: – Természetesen Lila is élvezte a munkát. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a maga nővérét meglehetősen fűtötte az ambíció. Engem azonban inkább egy korábban elhangzott kijelentés foglalkoztatott. – Azt állította, hogy McConnell felesége, Margaret, fenyegetőzni kezdett, miután rájött a kapcsolatukra. Ez mikor is történt? Carroll egy pillanatra elgondolkozott. – Ha az emlékezetem nem csal, talán egy hónappal azelőtt... – itt ismét szünetet tartott, mintha a legtapintatosabb kifejezést keresné – azelőtt, hogy Lila elhunyt. – McConnell nekem azt mondta, hogy csak Lila eltűnése előtt néhány nappal vallotta be a feleségének. – Valóban? – Miért hazudott volna? Carroll fészkelődül kezdett a székében, és megigazította a karórája szíját. – Nem beszélhetek Peter nevében, de annyit mondhatok, hogy nagyon védelmezte a családját. Bármi hibája is legyen Margaretnek, nagyon jó anya volt. Peter számára a fia jelentette a legfontosabb dolgot a világon, és bármit megtett volna, hogy Thomas az anyja mellett maradhasson. Önként átvállalt volna minden Margaretre irányuló gyanút. – Nem tudom követni. Carroll habozott. – Meg kell értenie, ha vonakodok ennél többet mondani, hiszen nincs semmi, ami alátámasztaná a teóriámat. – A teóriáját? – Margaret ismert néhány kétes, alakot. Lila pedig tüske volt a szemében. Persze nincs rá bizonyítékom, csupán a megérzéseim. És attól félek, a megérzések nem sokat érnek. – Elnézést, de meg kell kérnem, hogy fejezze ki magát világosabban. Carroll ismét keresztbe vetette a lábát. Amikor odébb csusszant a széken, láthatóvá vált a zakója belső gallérja. Valaki vörös, dőlt betűkkel belehímezte a nevét. – Meggondolatlanság lenne a részemről, ha ennél részletesebb magyarázatba bocsátkoznék. Talán már így is túl sokat mondtam. A lényeg, hogy Peter szerint a gyanúm megalapozatlan volt. – Mi a helyzet Strachmannel? – kérdezgettem tovább. – Miért nem árulta el senkinek, amit Liláról és McConnellről tudott? – Á, igen, Strachman. Nos, ő is elég érdekes figura. Strachman arra használta fel a hallgatását, hogy az alkupozícióját növelje.

– Mit akart elérni? – Peter és én együtt dolgoztunk egy értekezésen. A saját erejéből Strachman soha nem érte volna el, hogy szabad bejárása legyen hozzám. Hogy őszinte legyek, kifejezetten nem kedveltem. Minden szempontból Peter ellentéte volt; egy gyanakvó, humortalan, mogorva alak. És féltékeny – nemcsak szakmailag, de személyes kérdésekben is. Biztosíthatom róla, bármit megtett volna, hogy Peter helyében lehessen – hogy birtokolhassa Peter természet adta tehetségét, Lila vonzalmáról nem is beszélve, – Bele volt zúgva Lilába? – Ó, nagyon is. Ám annak ellenére, hogy a fél karját odaadta volna egy randiért vele, legalább annyira féltékeny volt a matematikai adottságaira, mint Peterére, ha nem jobban. – Mégis elnyerte a Hilbert-díjat. – Na igen. – Carroll a homlokát ráncolta. – Igazából esélye sem lett volna rá, ha korábban nem dolgozik együtt Peterrel egy kutatáson. Az a munka alapozta meg a Hodge-sejtéssel kapcsolatos tanulmányát. Minden egyes eredeti ötlet, ami abból az együttműködésből származott, Peter fejéből pattant ki. Csakhogy Peter nem az a fajta ember, aki ebből nagy ügyet csinálna. Mindenesetre, amikor Lila halála után a rendőrség nyomozásba kezdett, Strachman megígérte, hogy hallgatni fog, ha cserébe társszerzőként bevesszük az egyik tanulmányunkba. – És maga beleegyezett? – Meg kell értenie, Peter nagyon közel állt a szívemhez. Sőt még most is közel áll. Nem tudom, miért, de mindig is atyai érzéseket ébresztett bennem. Carroll hirtelen elmosolyodott, és kezét felém nyújtva felállt. – Csodás volt önnel beszélgetni, Ellie, de most már ideje indulnom. A feleségem bizonyára el sem tudja képzelni, hol maradok. – Köszönöm – ráztam meg a kezét. – Szeretné, ha felhívnám a biztonságiakat? Ideküldenek valakit, aki elkíséri a kocsijáig. Az ember nem lehet túl óvatos... – Nem lesz semmi gond. Ahogy megfordultam, hogy kisétáljak az ajtón, a kezét könnyedén a derekamra helyezte. Ez egyike volt azoknak a férfigesztusoknak, amelyektől mindig kényelmetlenül éreztem magam. Egyszerre lovagias és leereszkedő – ugyanannak az érmének a két oldala. – Azon tűnődtem...– kezdte, és kezét továbbra is a derekamon tartotta. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, mire a keze lesiklott a derekamról. – Igen? – Lila... említett engem valaha is? – Igen, néhányszor szóba hozta az ön nevét. A válla ellazult, az arca mosolyra húzódott. Nem feszegettem a témát. Nem árultam el neki, hogy Lila csak futólag tett említést róla, mint egy briliáns professzorról, akivel szívesen dolgozott volna együtt. Akárcsak McConnellt, a Carroll-lal való barátságát és a házában töltött estéket is titokban tartotta előttem. A lépteim hangosan visszhangoztak a hosszú folyosón. Elhaladtam egy ajtó mellett, amin egy kis tábla függött: Stanford Matematikai Szakfolyóirat. Egy fénycsík szűrődött ki az ajtó alatt. Vajon ez volt az a szoba, ahol oly sok évvel ezelőtt Strachman rajtakapta Lilát és McConnellt? Kezemben a kocsikulccsal gyors léptekkel az autómhoz siettem, amelyet szabálytalanul, az épület közelében, a tanárok számára kijelölt helyen parkoltam le. Valaki egy fehér borítékot csúsztatott az ablaktörlőm alá. Kibontottam – egy büntetőcédula. Ügy látszik, a parkolóőrök soha nem alszanak.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Néhány nappal később, a Golden Gate Coffee mögé parkolva, észrevettem, hogy Henry ezüstszínű Priusa már ott áll Amikor besétáltam, Dora elfüttyentette magát. – Hát te meg hová készülsz? – Az összes cuccom a szennyesben van – magyarázkodtam. A fekete, szűk szoknya és a térdig érő csizma talán tényleg túlzás volt. Felidézni sem bírtam, mikor viseltem ilyesmit utoljára a munkahelyemen. Dora rám kacsintott. – Henrynek le fog esni az álla. A kóstolóhelyiségben nekiálltam előkészíteni a legújabb mintákat – egy sárga bourbon cultivárt El Salvadorból, egy caturrát Panama Boquete régiójából és egy peaberryt Costa Ricából. Éppen a csészéket öntöttem fel vízzel, amikor Henry a hőségtől kipirosodott arccal besétált a pörkölőszobából. Valahogy megváltozott, de beletelt egy pillanatba, míg rájöttem, mitől. – Levágattad a hajad – kiáltottam fel meglepetten. Kezével zavartan végigsimította a fejét. – A régi helyemre mentem, a Castróba, de Dottie már nem dolgozik ott. Az új csajt meg egy kicsit elragadta a lendület. – Jól áll. – Soha nem szeretted röviden. Elmosolyodtam. – Majd megnő. Henry előhúzott egy széket, megfordította, majd lovagló ülésben letelepedett rá. Ezt a szokását mindig furcsán megkapónak láttam. – Emlékszel, amikor levágtad a hajam? – Igen. Akkor azt hittem, azzal vége is a kapcsolatunknak. Pedig épp csak elkezdődött... – Elismerem, nem az volt életem legjobb frizurája – mosolygott. – A lényeg, hogy te voltál az első nő, akiben megbíztam annyira, hogy engedtem belevágni a hajamba. Éreztem, hogy elvörösödök. Furcsa. Ha két ember olyan sokáig állt intim viszonyban egymással, mint mi, igazából már semmitől nem kéne zavarba jönniük. Felkaptam az ezüstkanalat, és megtörtem a kávén képződött kérget. Örültem, hogy valami eltereli a figyelmem. – Túl hideg – szólaltam meg. – Újra kell kezdenem az egészet. Erre tett valami megjegyzést, de mivel azt hittem, hogy nem jól hallottam, rákérdeztem: – Ne haragudj, mit mondtál? – Talán nekünk is ezt kéne tennünk. Neked és nekem. Újrakezdenünk. Letettem a kanalat. – Komolyan beszélsz? – Mi olyan meglepő ebben? – Három év telt el, Henry. – Azóta sem tudtalak elfelejteni. – Miután elmentél, hosszú ideig abban reménykedtem, hogy majdcsak észhez térsz. Egyszerűen nem hittem el, hogy olyan váratlanul vége legyen köztünk mindennek. De aztán nem jöttél vissza, és én rájöttem, hogy valószínűleg sokkal jobban szerettelek, mint te engem. Egyedül ez a magyarázat tűnt logikusnak. Most pedig újra itt vagy. Dühösnek kéne lennem rád, – Nem szerettél jobban – jegyezte meg Henry. – Sót, inkább a fordítottja az igaz. Megráztam a fejem. – Ha úgy lett volna, akkor megpróbáltad volna helyrehozni. – De hát megpróbáltam. Hányszor mondtam neked, hogy képtelen vagyok elviselni még egy veszekedést? Bólogattál, megígérted, hogy nem fogod felhúzni magad minden piszlicsáré dolgon, néhány hétig minden rendben is ment, aztán váratlanul előráncigáltad valamelyik kis sérelmedet, és nekem támadtál olyasmiért, amiről fogalmam sem volt, hogy elkövettem. – Tényleg ilyen voltam? Nagyot sóhajtott. – Igen, ilyen voltál. – Ne haragudj!

– Nem a bocsánatkérésedre utazom. Ha valakinek mentegetőznie kéne, az én vagyok. Ne hidd azt, hogy nem tudom, milyen bunkó módon viselkedtem a végén. Őszintén szólva megérteném, ha nem akarnál szóba állni velem. Csak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy igenis mindent megtettem azért, hogy működjön. De valahányszor civakodni kezdtünk, mindig úgy éreztem, te nem veszed igazán komolyan a kapcsolatunkat. Az egyetlen lehetséges magyarázat, amit el tudtam képzelni, az volt, hogy el akarsz üldözni magadtól. – Egyáltalán nem akartalak elüldözni. Egy percig mindketten hallgattunk. A kanalat belemártottam színén képződött réteget, és szép sorjában végigmentem mind a kilenc poháron. A kanalat belemártottam egy pohár langyos vízbe, majd leszedtem vele az első pohár felszínén képződött réteget, és szép sorjában végigmentem mind a kilenc poháron. – Mindig ezt csináltad – jegyezte meg lágyan. – Mit? – Valahányszor komolyra fordult a beszélgetés, és te kezdted kényelmetlenül érezni magad, rögtön nekiálltál valami mással foglalatoskodni. Mosogatni, takarítani, kávét készíteni... Felnéztem rá. Tudtam, hogy igaza van. Valamiért a legjobb szándékom ellenére sem voltam képes túllépni az intimitás egy bizonyos szintjén, még Henry esetében sem. – Egyszer mondtál nekem valamit – idéztem fel. – Még a legelején. Azt mondtad, hogy egy kapcsolat kimúlásának a csírája mindig nyilvánvaló, már az első pillanattól kezdve. Azt mondtad, ha az ember alaposan szemügyre veszi a kezdetet, akkor látni fogja a véget is. Akkoriban ez nevetségesnek tűnt, de az utolsó hónapokban, amikor annyit marakodtunk, komolyan elgondolkodtam rajta. Úgyhogy visszavezettem a kapcsolatunkat a kezdetekhez, egészen az első randinkig. Meg akartam találni azt a magot, rá akartam bukkanni arra a jelre, ami megjósolta a végzetünket. — És megtaláltad? – érdeklődött kedvesen. – Nem. Nem volt semmi jel. Legalábbis a számomra nem. Talán valami jelzés, úgy értem, észrevettél-e valamit velem kapcsolatban már az első randinkon, vagy amikor először lefeküdtünk, vagy talán már az első találkozásunk alkalmával, ami elárulta neked, hogyan fog végződni a kapcsolatunk. Henry az asztalon lévő kanalat piszkálta. – Ha most mondok valamit, megígéred, hogy nem érted félre? – kérdezte. Vajon tényleg akartam hallani? Míg ezen vacilláltam, Mike belépett a szobába. – Szeretném, ha októberben megint leugranál Nicaraguába – vetette oda nekem. – Rendben – feleltem. Mike Henryre pillantott, mintha csak akkor vette volna észre. – Te mikor jártál utoljára DélAmerikában? – Elég régen. – Te is lemehetnél. Tekints rá úgy, mint egy istenhozott-ajándékra. A kijelentés ott lógott a levegőben. Mike sohasem köntörfalazott. Amikor szakítottunk, közölte Henryvel, hogy élete legnagyobb baklövését követi el, amit örökké bánni fog. A Henry távozása utáni első hónapokban Mike gyakran átkarolta a vállam, és gyengéden a fülembe súgta: – Vissza fog jönni, hidd el! – Talán lemegyek – felelte végül Henry. Bár úgy tettem, mintha az előttem álló csészékkel lennék elfoglalva, éreztem, hogy engem bámul, mintha valamiféle jelre várna.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET A táblán a felirat egy farmházat formázott – vörös, dőlt betűk fehér háttérrel: Boudreaux Családi Tehenészet. Mellette fakaróra tűzve egy másik, ideiglenes, kézzel írt hirdetmény: Isten hozta a Farmséták hétvégén! Friss tök, krumpli! Szedd magad akció! Ismerkedj meg Tabíthával! Fejj tehenet! Hideg italok, friss sajt kapható! Befordultam a kocsiútra, amelynek két oldalát világoszöld legelők szegélyezték. Egy régimódi eke hevert elhagyatva a fűben, a tetején varjú tollászkodott a napsütésben. A kerítés mellett egy ősöreg lovacska ácsorgott, és lustán felpillantott, ahogy elhaladtam mellette. Eszembe jutott az a nyári délután, amikor kiautóztunk az istállóhoz, és Lila felnyergelte nekem a lovat. – Csak rúgd keményen oldalba – utasított Lila a tőle megszokott gyakorlatiassággal. – Tudasd vele, ki a főnök. – Így is tettem, mire Dorothy eszeveszett vágtába kezdett, én pedig halálra váltan próbáltam megkapaszkodni a hátán. Lila lovaglókorszaka olyan távolinak tűnt, mintha csak álmodtam volna az egészet. De ahogy végigdöcögtem a poros földúton, a háttérben Cat Stevensszel a rádióban és a gomolygó ködfelhőkkel a domboldalakon, lehetetlenség lett volna nem Lilára emlékeznem, a lovaglónadrágjában, fekete pulóverében és csizmájában, a mögötte lengedező hosszú copfjával, önkéntelenül is eltöprengtem azon, vajon hogyan alakult volna az élete, ha nem adja fel a lovaglást. Ha nem fektette volna minden energiáját a matematikába, hanem anyánk tanácsát megfogadva megtartotta volna ezt a hobbiját, amelynek semmi köze sem volt az akadémiai életéhez. Többször is felmerült bennem már, hogy talán az ambíciója okozta a vesztét. Ha nem lett volna annyira jó abban, amit csinált, ha nem csak a matekra koncentrált volna, bizonyára teljesen másképp teltek volna a napjai. Végül is, ami életünk legfontosabb eseményeit illeti, egyedül az időzítés számít. Talán ha Lila napirendje egy parányival is eltérőbb lett volna, soha nem került volna a gyilkosa kezei közé. És ahelyett, hogy a szombatomat egy tehenészetben tölteném, valami nehezen megfogható igazság után kutatva, már úton lennék Princetonba vagy a Columbia egyetemre, hogy meglátogassam a nővérem. Lehet, hogy már lenne egy unokahúgom vagy unokaöcsém, vagy mindkettő, akiket elhalmoznék ajándékokkal. És ki tudja, talán nekem is lenne saját gyerekem, férjem, meg minden, ami az élettel jár. Próbáltam elképzelni, vajon hogyan festene most Lila, így negyvenkét évesen, de csak azokra az öregített arcképvázlatokra tudtam gondolni, amelyeken a száj és szem körüli sötét ceruzavonások jelzik az idő múlását. Soha nem értettem, vajon mi alapján választják ki a rajzolók a frizurát, hogyan döntik el, hogy rövidebb vagy hosszabb hajat rajzoljanak az illetőnek, illetve kreáljanak-e neki frufrut vagy sem. A visszapillantó tükörbe nézve megpróbáltam leutánozni Lila féloldalas mosolyát, amelytől gödröcske támadt a jobb arcán, és a jobb szeme kicsit összeszűkült. Ez volt a legtöbb, amit megtehettem, hogy legalább megközelítőleg magam elé tudjam varázsolni, bár az volt az érzésem, hogy még így is elég messze járok az igazságtól. Vajon felnőttként jobban vagy kevésbé hasonlítanánk egymásra, mint gyerekkorunkban? Valószínűleg kevésbé. Annál, hogy nem tudtam magam elé képzelni a külsejét, még rosszabb volt, hogy nem ismertem a mostani énjét. Lila világos terveket szőtt az életének alakulását illetően, de azért bizonyára szembe kellett volna néznie néhány váratlan fordulattal. Hogyan reagált volna ezekre, és az évek során milyen következményei lettek volna a reakcióinak – nos, ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni! Lila olyan volt, mint egy befejezetlen regény – a kétszázadik oldalnál, épp, mikor igazán magával ragadna a

sztori, rájössz, hogy vége, nincs tovább. Soha nem fogod megtudni, hogyan végződik a történet. Ehelyett ott maradsz egy váratlan és korántsem kielégítő, végnek egyáltalán nem nevezhető befejezéssel, miközben a szálak elvarratlanul lógnak a levegőben. Nagyjából fél kilométer után elhaladtam egy méretes pajta mellett. Bent néhány tucat tehén a kocsibejáró felé fordulva, egy hosszú etetővályú fölé hajolt. Az út végén, jobb oldalon egy aprócska tökültetvény virított, vörös talicskákkal és kis gyerekkocsikkal körülvéve. Vagy fél tucat autó parkolt a legelőn. Beálltam egy ezüstszínű minifurgon mellé. Egy fiatal szőke anyuka épp azon vesződött, hogy két óvodáskorú gyerekét előcsalogassa az ülésükből. – Ez egy farm! – magyarázta nekik erőltetett vidámsággal. – Meglátjátok, jó móka lesz! Kiszálltam a kocsiból, és elsétáltam a talicskák sora mellett, vigyázva, nehogy belelépjek egy tehénlepénybe. Egy kistermetű fehér kutyus ugrott elő a kukoricabálák mögül – Tengeri Útvesztő, hirdette a tábla –, mögötte egy kisfiú szaladt, kezében bottal. A kutyus elrohant mellettem, a fiúcska pedig lihegve megállt, és megszólított. – Hölgyem, segítene elkapni Huligánt? – Persze – feleltem készséggel, de megkönnyebbültem, amikor egy alacsony, köpcös alak előbukkant a labirintusból, és megfenyegette a kisfiút, hogy nem engedi neki megfejni a tehenet, ha nem hagyja abba a kutya üldözését. A világ szinte bármely pontján otthon tudom érezni magam, de tegyenek ki egy farmon néhány talicska és tök társaságában, és rögtön olyan érzésem támadt, mintha Óz birodalmába léptem volna. A levegőt betöltötte a tehénlepények könnyű, furcsán kellemes szaga. A pár száz méterre lévő kisebb csűr tetejéből füstcsóva gomolygott elő. A tökültetvény mögött, egy sátor alatt asztalt állítottak fel. Egy unottnak tűnő nő ücsörgött mellette, nyakában zöld kendővel. – Sajnálom – szabadkozott –, de az embereim még nem értek ide. Csak kettő után lehet felülni a traktorokra. – Semmi gond – nyugtattam meg, és közben eltűnődtem, vajon mégis miből gondolta, hogy a traktorozás miatt jöttem ide. – Megkóstolja? – kérdezte, és levágott egy apró kockát a fehér sajttömbből. – Ez a Sonoma Jack fajtánk. Olvassza rá héjában sült krumplira, szórja meg egy kis friss fokhagymával, és máris a mennyországban fogja érezni magát. Vettem belőle egy szeletet, és néhány percig a sajtokról cseverésztünk, mielőtt rátértem volna az engem érdeklő kérdésre. – Nem tudja véletlenül, merre találom Billy Boudreaux-t? – Nem ismerek senkit errefelé, akit így hívnának. Nem lehet, hogy Frankre gondol? – Frank? – A tulajdonos. Valahol errefelé láttam. – Az út túloldalára mutatott, ahol egy nagydarab, barna tehén ácsorgóit, néhány szalmabálával körülvéve. – Kábé negyedóra múlva ott fog bemutatót tartani a fejésről. – Köszönöm – búcsúztam. Ahogy átvágtam az úton, észrevettem, hogy előttem a mezőt hosszan elnyúló, száraz földkupacok sora tarkítja. Eszembe jutott az a burgonyaültetvény, amelyet Lila mutatott nekem aznap, fényévekkel ezelőtt, amikor utoljára meglátogattuk Dorothyt. A gyomrom hirtelen összeszűkült, és végigfutott rajtam a borzongás, ahogy lassan körbefordulva végighordoztam a tekintetem a kocsibejáró végén álló házon. Amikor megérkeztem, igazából észre sem vettem, eltakarták az óriási fenyőfák, de a törzsek közt átnézve tisztán ki tudtam venni az egész épület hosszában végigfutó tornácot, a manzárdablakokat, és a nyugati oldalon az utólag hozzátoldott szobát. Már jártam itt. Inkább ösztönösen, semmint tudatosan, elindultam az öreg lovacska felé. Amikor már csak pár méternyire voltam tőle, felemelte a fejét, és szemügyre vett. Oldalról környékeztem meg – ezt még Lilától tanultam. – A lovaknak periferikus a látásuk. Ha elölről közelítesz hozzájuk, megriadnak. És ne nézz egyenesen a szemükbe – mert a ragadozók tesznek így.

– Szia, öreglány – szólítottam meg, nagyon lassan araszolva felé. A ló a földet tapodta, és suhintott egyet a farkával. Ahogy közelebb értem, hátralépett. Megtorpantam, és egy percig mozdulatlanul vártam. Végül kinyújtottam felé a kezem, azt kívánva, bárcsak lenne nálam alma vagy sárgarépa. A ló öreg volt és csapott hátú, őszülő, kiálló fogakkal, hurutos szemekkel. Pofáján egy fehér csík futott végig. Közelebb léptem, és ezúttal nem húzódott el. Hamarosan elég közel álltam ahhoz, hogy érezzem a meleg, nedves leheletét a karomon. Gyengéden megveregettem a pofáját; felhorkantott és pislantott egyet. – Hát, szia – suttogtam a fülébe. Gyengén toppantott, és újra meglibbentette a farkát. Egy légy telepedett a bal szemére; pislogott egyet, de a légy nem mozdult. Elhessegettem, és megveregettem a ló tomporát. Közelebb lépett hozzám. Szőre sűrű volt és fényes, és amikor hozzáértem, meglepődve tapasztaltam, hogy nem tölt el ugyanaz az undor, amit gyerekkoromban mindig éreztem, valahányszor megérintettem egy lovát. Jellegzetes lószag vette körül – por, zab és napfény keveréke. Ez csak egy egyszerű ló, nyugtattam magam. Egy laikus számára nem mindegyik ugyanúgy néz ki? – Hány éves vagy? – kérdeztem tőle. Lépéseket hallottam magam mögött, és megfordulva egy farmeres, kockás inges férfit pillantottam meg, aki a csűr irányából sétált felém, kezében egy pici vödörrel. – Harmincegy – felelte a kérdésemre. – Öreg, de szívós. – A ló másik oldalára lépett, és kezét végigfuttatta a hátán. – Pont, mint én, nem igaz, öreglány? – mormogta, átölelve a ló nyakát. – Egy időben ér el minkét az öregség minden nyavalyája – reuma, gyengülő látás, merev izmok, meg az összes többi. A feleségem azt mondja, lassan engem is ki kell hajtani majd a legelőre. – Benyúlt a vödörbe, és előhúzott egy tarlórépát. A zsebkésével apró darabkákra vágta, majd a tenyerében odanyújtotta a lónak, aki szép komótosan elrágcsálta. – Bizonyára a Farmséták hétvégére jött – jegyezte meg a férfi. – Az idei év a szokásosnál jóval forgalmasabbnak bizonyult. Biztos épp nincs semmi rendezvény a városban. – Ez az ön farmja? – tudakoltam. – Az enyém és a feleségemé. 1983 óta. Amikor megvettük, csak néhány tehén legelészett itt – tudja, ez egykor almaültetvény volt. Az évek során aztán folyamatosan, kibővítettük és fejlesztettük, és '98-ban az egészet átalakítottuk biogazdasággá. Mostanra már kilencszáz szarvasmarha van a birtokunkban. Ami tehenészetnek még mindig elég kicsi, minket viszont bőven ellát munkával. Frank Boudreaux vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Ellie. A kézfogása határozott volt, de nem fájdalmas, és érezni lehetett a tenyere vastag bőrkeményedéseit. – Csodálatos hely – jegyeztem meg. – Mi is így gondoljuk – mosolygott. Megveregette a ló nyakát, aki erre a fejét a férfi vállához dörgölte, Frank kivett néhány szedret a vödörből, és a tenyerén kínálta a lónak. Amikor a feleségemmel megvettük ezt a farmot, igazából azt terveztük, hogy önellátók leszünk. Csak annyit termelünk, amennyi a Megélhetéshez kell, amennyivel kifizetjük a számlákat, és amennyi elég arra, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Erről még csak nem is álmodtunk. Miközben beszélt, ellátta a lovat, megvizsgálta a fülét, egy nedves ruhával megtörölgette a szemét. Végül elé szórta a maradék tarlórépát, és megszólalt: – Épp arra készültem, hogy megfejjem Tabithát. Nagyjából ez lesz a nap fénypontja, ha van kedve, csatlakozzon hozzánk. Fogalmam sem volt róla, miképp valljam be jövetelem valódi célját. Ehelyett csak elmosolyodtam. – A világért sem hagynám ki. – Megveregettem a ló horpaszát, és megkockáztattam a kérdést, bár nem voltam biztos benne, hogy készen állok a válaszra. – Mi a neve? – Dorothy. Csodálkozom, hogy nem futott el magától. Általában nem kedveli az idegeneket. – Frank aggodalmas pillantást vetett rám. – Hé, jól van? – Nem vagyunk idegenek – ennyit tudtam csak kinyögni. – Hogyan?

– Dorothyval már régről ismerjük egymást. Még azelőttről, hogy idekerült volna – amikor még Montarában volt beistállózva. Láthatóan döbbenten az arcomat fürkészte. – Mit is mondott, hogy hívják? – Ellie. – Enderlin? Bólintottam. A földre szegezte a tekintetét. Néhány másodpercig egyikünk sem szólt egy szót sem. Végül aztán felnézett. – Maga nem tehenet fejni jött ide, ugye? – Nem. A következő megjegyzése teljesen váratlanul ért. – Azt hiszem, valahol mindig is sejtettem, hogy egy szép napon fel fog bukkanni. Azt hiszem, bizonyos értelemben vártam magát. – Tényleg? – Aha. Örülök, hogy itt van. Szeretnék beszélni magával. – Nyugtalanul felpillantott a dombra. – Sajnos itt van ez a sok kölyök, akik a bemutatóra várnak. Miért nem marad egy kicsit? Délután, miután már mindenki elment, leülhetnénk beszélgetni. – Rendben – feleltem. Kezdtem elszédülni, mintha túl gyorsan történne minden. Nem tudtam, mit gondoljak erről a férfiről, erről a helyről. Lényem egyik része tudni akarta a választ mindenre, de a másik része, mint arra rá kellett jönnöm, nem volt felkészülve rá. A következő néhány órában az idő elmosódottá, valószerűtlenné vált. Letelepedtem egy szalmabálára a körben ülő gyerekek közé, és figyeltem, hogyan mutatja be Frank Tabithán a fejés technikáját. Aztán a gyerekek következtek, szépen sorjában, majd a vonakodó szüleik, végül én kerültem sorra. Leültem az alacsony fémhokedlira. Még soha életemben nem fejtem tehenet, és teljesen más volt, mint amire számítottam. A tőgye úgy nézett ki, mint egy emberi ujj, vagy mint egy petyhüdt pénisz. Amikor megszorítottam és meghúztam, a tej belelövellt a műanyag pohárba, Tabitha pedig felemelte a farkát, és egy hatalmas, nedves tehénlepényt pottyantott a földre, a gyerekek legnagyobb gyönyörűségére, akik közül az egyik rögvest kijelentette, hogy ez „az undorítónál is undorítóbb”. A tejből köszöntem, de nem kértem, annak ellenére, hogy mindenki más megkóstolta a magáét. – Idd ki! – süvöltötte valaki. Az a kissrác volt, aki a kutyát üldözte. A többi kiskölyök is csatlakozott hozzá, úgyhogy hamarosan együtt kántálták: – Idd ki! Idd ki! – Kénytelen voltam a számhoz emelni a poharat. A tej meleg volt, és meglepően édes. Alig bírtam leküzdeni. – A vidéki életet nem nekem találták ki – közöltem Lilával egyszer. Egy kőhajításnyira ültünk ettől a helytől, a fehér farmház tornácán, két hintaszékben, limonádét kortyolgatva. Az ital savanyú volt, tele citrom- és cukordarabkákkal. – Ezt a részét csípem – jegyeztem meg, ahogy a jégkockák csilingelve összekoccantak a műanyag pohárban. – A limonádét, a tornácot, a hintaszéket. Mint a Waltonék show-ban. De a többi... felásni a krumplit, moslékot adni a disznóknak, kihordani a ganéjt a lovak alól, hajnalok hajnalán, kakaskukorékoláskor ébredni... – Megszoknád – mosolygott Lila. – Kötve hiszem. Arcát a nap felé fordította, és szemét lehunyva előre-hátra hintázott a székben. – Van egy elgondolásod arról, hogy milyen az életed, illetve, hogy milyennek kéne lennie, és nem mersz ettől az elképzeléstől túlságosan elrugaszkodni. De ha muszáj lenne – úgy értem, a vita kedvéért tegyük fel, hogy San Franciscót elpusztítja egy hatalmas földrengés, a város porig ég, és te valahogy vidékre keveredsz, és csak úgy tudsz életben maradni, ha saját magad termeled meg a kajádat –, akkor képes lennél rá. Talán még tetszene is. Lehet, hogy ráébrednél, hogy sokkal jobban illik hozzád, mint a mostani életed. – Lenne MTV-m? – kérdeztem, és töltöttem magamnak még egy pohár limonádét a hideg fémkancsóból. – Felejtsd el! – Be tudnék menni autóval a városba vásárolni és könyvekért a könyvtárba?

– Nem, minden üzlet leégett. A könyvtár is. Nem maradt semmi. Neked kell megvarrni a saját ruháidat régi függönydarabokból, mint Scarlett O’Harának. Szórakozásképpen esténként sztorikat kell mesélned a tűz mellett. – Képtelen lennék rá – nevettem. – Éheznék, meztelenül szaladgálnék, és a végén belepusztulnék az unalomba. – De igenis képes lennél rá! – makacskodott Lila. – Csak hozzá kéne szoktatnod az agyad a megváltozott valóság gondolatához, egy új szabályrendszerhez. – És te? Mi a helyzet veled? – vágtam vissza. – Te mit tennél, ha nem matekozhatnál többet? – Ennek nincs semmi értelme – jelentette ki. – Matematika mindig is lesz a világon. Ez az univerzum legalapvetőbb építőköve. Az emberiség simán fennmaradna MTV vagy Banana Republic nélkül – sőt, ha minden kötél szakad, akár irodalom nélkül is – de nem létezhetne matematika nélkül. – A vita kedvéért tételezzük fel – erősködtem –, hogy ez is része az alkunak. Nincs több matek a számodra. Soha többé. – Ez más – felelte. – A te életedben jelenleg minden csak egy hobbi, valami, amit könnyedén feláldozhatsz. De a matek számomra elhivatottság: Az ember semmilyen körülmények között nem adja fel az elhivatottságát. Felálltam, és a maradék limonádémat kilöttyintettem a földre. Gyorsan felszívódott, csak egy sötét folt maradt utána. – Megvárlak a kocsiban. – Ne légy már olyan érzékeny – nógatott Lila. – Ez a te elhivatottságod. Mire mentél vele? Nincs egy barátnőd se, fiúbarátokról már nem is beszélve. Lehet, hogy én nem tudom, mihez kezdjek az életemmel, de legalább nem fogok szűzként meghalni. – Ez volt a legaljasabb megjegyzés, ami hirtelen eszembe jutott. Később persze, megbántam, de akkor bántani akartam, legalább annyira, amennyire ő megsértett azzal, hogy rámutatott a legnagyobb hiányosságomra. Egy zseninek nem kell sokat töprengenie, hogy megtalálja az élete célját – az jóformán adott. Nekünk, többieknek azonban ez korántsem olyan könnyű feladat. Beültem a kocsibejárón parkoló autóba, kinyitottam az ajtókat, és teljes hangerőn bömböltettem a Billy Idol kazettámat. A napszemüvegem takarásából figyeltem, ahogy Lila Dorothy hátán fel-alá nyargalászik a mezőn. Természetesen festett lóháton, mintha hozzá lenne nőve. Majdnem két óra is beletelt, mire végzett. Elbóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy a kazetta lejárt, Lila pedig a vezetőülésen ülve próbálja beindítani a kocsit. – Azt hiszem, lemerítetted az aksit – állapította meg. – Sajnálom. – Nem, én sajnálom. Nagyszerű leszel, bármilyen szakmát választasz is. – Kösz – mormogtam. Még nem álltam teljesen készen arra, hogy megbocsássak neki, de értékeltem a bocsánatkérését. Lilában az volt a fura, hogy képes volt egy ilyen dolgokat mondani – hogy nincs semmi elhivatottságom – mindenféle rosszindulat nélkül; ő úgy érezte, ezzel egyszerűen csak egy tényt közöl. Az fel sem ötlött benne, hogy az őszintesége esetleg bántó lehet. – Komolyan gondolom, tényleg nagyszerű leszel. – Megszorította a karom. – Megyek, megkeresem Williamet, és megkérem, hogy bikázza be a kocsit. Néhány perccel később egy nagydarab, overallt és Giants feliratú baseballsapkát viselő srác társaságában lépett elő a házból. Nem tudtam eldönteni, vajon viccnek szánta az overallt, vagy komolyan gondolta. – William, hadd mutassam be a húgomat, Ellie-t – szólalt meg Lila. – Ellie, ez itt William. Willie megpöccintette a sapkája peremét, azt motyogta, örven-dek, majd elindult a teherautójáért és az indítókábelekért. Összekötötte a két autót, és Lilát beparancsolta a kormány mögé, hogy indítsa be a kocsit, amikor szól. Néhány percen belül már duruzsolt is a motor. Amikor végzett, bekönyökölt Lila nyitott ablakán: – Ne állítsd le a motort, és minden rendben lesz. – Izzadság- és almáspite-illata van – közöltem Lilával, amikor kikanyarodtunk a főútra. – Úgy mondod, mintha ez valami jó dolog lenne.

– Miért, nem az? Nem válaszolt. – Szerintem kedvel téged – szólaltam meg ismét. – William? – Felnevetett. – Az égvilágon semmi közös nincs bennünk. Szerintem, jobban illene hozzád, mint hozzám. – Miből gondolod? – Tökre oda van a zenéért. Valami fura együttesben is játszott. Ártalmatlan kis megjegyzés volt, szinte azonnal meg is feledkeztem róla. Ritkán jutottam ki a farmra, és Williammel csak egyszer találkoztam újra, azon a napon, egy vagy két évvel később, amikor Lila el akarta adni Dorothyt. Most, ahogy ott ültem a kis hokedlin, egy műanyag csészében a meleg tejet lötyögtetve, eszembe jutott i az a régmúlt délután, az a jó vágású srác, aki mintha kicsit bele lett volna zúgva a nővérembe. Akkor olyan jelentéktelennek tűnt az egész. Most azonban.. William, Billy – kezdett összeállni a kép. „Hogy mit tettem, én gyönyörűségem. Hogy mit tettem.” A fejés után Frank elvitte a kölyköket egy körre a takarmányszállítón. – Mi a helyzet a biztonsági övekkel? – aggodalmaskodott az a szőke anyuka, aki olyan nehezen bírta előimádkozni a gyerekeit az autóból. – Ez egy szénásszekér, kedvesem – mosolygott Frank. – Nincs beszerelve biztonsági öv. – Nem is tudom – habozott az anyuka, de a gyerekei olyan sivításba kezdtek, hogy kénytelen volt engedni nekik. Később Frank mindenkinek megmutatta a húsfüstölőt, ahol egy egész disznó lógott felakasztva, a négy lábánál fogva. A torka el volt vágva, a feje lecsüngött, de még így is nagyon hasonlított egy malacra. Az a kisfiú, aki a fejes után nekiállt kiabálni nekem, most zokogva rohant ki a helyiségből. Már csak a tökfaragó verseny volt hátra, aztán pontosan fél ötkor Frank megköszönte a vendégeknek, hogy eljöttek, és útravalóul mindenkinek a kezébe nyomott egy szelet cukros pitét. A ház előtt álltam, és figyeltem, ahogy az utolsó autó is kigördül a kocsifeljáróról.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET A farmház előtere hatalmas, négyzet alakú helyiség volt, széles deszkákból rakott padlóval és kifakult virágmintás tapétával. A közepén kovácsoltvas varrógépállvány állt, tetején napraforgókkal teli vázával. Ahogy beléptem, határozottan déjá vu érzésem támadt. Bizonyára már jártam a házban Lilával, valamelyik látogatásom alkalmával, bár nem emlékeztem rá. A házat betöltötte a padlóviasz és a potpourri illata, és az a dohos, égett szag, ami egy régi porszívóval való takarítás után lengi be a szobát. A tőlünk jobbra fekvő szoba tömve volt ósdi kanapékkal és magas támlájú székekkel. A halványzöld szőnyegen jól látszottak a porszívózás hagyta csíkok. A bejárati ajtóval szembeni lépcső vezetett fel az emeletre. Felkaptam a fejem, ahogy fenn megnyikordult a padlódeszka. Csak annyit láttam, hogy valaki behúzódik az egyik emeleti szobába, egy megvillanó könyököt, egy cipő árnyékát. A lépcső tetején beömlő napsugarakban táncot járt a por. – Erre – mutatta Frank, és átvezetett a zöld szőnyeges szobán, ahol a nagyméretű síkképernyős tévé melletti polc szinte roskadozott a videokazettáktól és DVD-ktől. A tágas konyha csak úgy úszott a napfényben. Az antik Wedgwood tűzhely mellett csillogó, rozsdamentes acélból készült hűtőszekrény tornyosult. Az öbölre néző ablak elé egy éttermi bokszot állítottak be, vörös műbőr ülésekkel. Elbűvölő, de kissé zavarba ejtő látványt nyújtott. Elképzeltem, hogyan bontakozik ki egy házasság és egy család élete ezek között a falak között – valószínűleg a lakberendezéshez hasonlóan határozatlan, ötletszerű módon. Gyanítottam, hogy a legtöbb ház több hasonlóságot mutat ezzel a hellyel, mint az én gyerekkori otthonommal, ahol minden egyes bútordarabot úgy választottak ki, hogy passzoljon a többihez, és minden tárgynak megvolt a maga kijelölt helye. – Foglaljon helyet – intett Frank. A műbor huzat megnyikordult alattam, ahogy becsusszantam a bokszba. Az ülésnek olyan szaga volt, mintha Lysollal súrolták volna, a ragyogóan tiszta ablakok pedig Windextől bűzlöttek. – Sima vagy koffeinmentes? – kérdezte Frank. – Simát kérek. A szekrényből kivett egy doboz cikóriakávét, és kimérte egy ősrégi kávéfőző gépbe. Épp csak feltette a tűzhelyre, amikor megcsörrent a telefon. Elnézést kért, és kilépett a konyhából. Néhány percre egyedül maradtam. Amikor a kávéfőző elkezdett zötyögni, elzártam alatta a gázt, és a kávét csészékbe öntöttem. Örültem, hogy van mivel elfoglalnom magam! Kicsit körbenéztem a konyhában, remélve, hogy találok valami utalást a megfoghatatlan Billy Boudreaux-ra. De a hűtőszekrényre kitűzött fényképek többsége egy kislányt ábrázolt – általános iskolai fényképek, cserkésztáborban készült pillanatfelvételek, középiskolai ballagás, egy hawaii vakáció képei. A konyhaszekrény felső polcát egy sor Disney-figurát formázó kerámia sütisbödön díszítette, a főzősziget feletti fémtartóról pedig egy réz edénykészlet lábasai és serpenyői lógtak. – Elnézést kérek – lépett be Frank. – A lányom volt az. – Ő van a képeken? – Ühüm. Ezt a szemesztert lenn tölti Florida Keysen; a globális felmelegedés szivacsokra és korallzátonyokra gyakorolt hatását tanulmányozza. Van egy víz alatti laboratóriumuk, húsz méter mélyen, amit Aquariusnak hívnak, és az interneten élő adásban közvetítik a munkálatokat. Tisztára függő lettem. Felkelés után az első dolgom, hogy letelepedjek a számítógép elé, hátha megpillantom Tallyt, amint oxigénpalackkal a hátán ott szorgoskodik a vízben. Letett az asztalra egy tál csokis sütit. – Soha nem gondoltam volna, hogy a tengerbiológiát választja majd a hivatásául – vallotta be. – Az anyja is meg én is kifejezetten szárazföldi lények vagyunk. Szégyellem bevallani, de én még úszni sem tudok. De hát ilyenek a gyerekek – mindig meglepik az embert valamivel. Magának van gyereke? – A bal kezemre pillantott. – Még nincs.

A következő néhány percet semmitmondó, könnyed csevejjel töltöttük ki, mintha egyikünk sem tudná igazán, hogyan vágjon bele a nyilvánvaló témába. Tallyról beszélgettünk, meg a farmról. Megemlítette, hogy mielőtt kiköltöztek volna ide, a felesége a városban egy kis művészeti galéria kurátoraként dolgozott. Rákérdeztem a másik szobában látott DVD- és videógyűjteményre, mire bevallotta, hogy nagy filmrajongó. – Valójában az öcsém, Will hagyta rám őket – magyarázta. – A kollekció több mint fele az övé volt. Az évek során kibővítettem egy kicsit. – Önre hagyta? – Hát ugye neki már nincs rá szüksége. Vártam, hogy ezt egy kicsit bővebben kifejtse, de nem tette. Néhány pillanatig mindketten hallgattunk. Frank, látható ideges zavarában, a sütiket majszolta. Legalább négyet bevágott, mire végre eljutottunk ahhoz a témához, melyet egész nap kerülgettünk. – Azt mondta, hogy várt rám – vágtam bele végül. – Miért? – Van egy dolog, amit megtanultam ebben az életben: az embert mindig utoléri a múltja. Logikusnak tűnt, hogy egy szép napon felbukkan majd. Járt már itt korábban, és az egész egy nagy körforgás, nem igaz? – Nem vagyok benne biztos, hogy értem. Rám emelte a pillantását. Sötétbarna szemét hatalmas pupillái szinte feketévé varázsolták. Anyám egyszer beavatott, a szivárványhártya kitágul a sötétben, és mivel az esküdtszék tagjai általában a szemeket figyelik, hogy megállapítsák, igazat mond-e az illető, egy félhomályos helyiség előnyösebb, amikor az ember a saját tanúját állítja a tanúk padjára. – Az ember ösztönösen bizalmat érez az iránt, akinek hatalmasak a pupillái – jelentette ki. – Ha nem adod tovább senkinek, elárulok egy kis trükköt, amit alkalmazni szoktam. Mielőtt a záró megjegyzéseimre kerülne sor, szándékosan elhomályosítom a látásom azzal, hogy lefelé nézek, az irataimra, és kancsalítok. Ez kitágítja a pupillákat, úgyhogy amikor az esküdtszék elé lépek, olyan tágra nyílt szeműnek és ártatlannak látszom, mint egy ma született bárány. Ez a kis vallomás érdekes bepillantást nyújtott anyám természetébe, és megmutatta, mi mindenre képes a munkája során, bár nem voltam biztos benne, hogy akarom ismerni azt az oldalát. Miután ezt megosztotta velem, gyakran eltűnődtem azon, vajon mennyire hihetek a kimutatott érzéseinek. Amikor a szemembe nézve kijelentette, hogy büszke rám, igazat mondott, vagy ez is valami kiszámított szöveg volt, hogy növelje az önbecsülésemet, és ezáltal jobb embert faragjon belőlem? – Szereti a történeteket? – Mindenki szereti a jó sztorikat. – Van egy sztorim a maga számára. Mély lélegzetet vettem. – Hallgatom. – 1989 decemberében, egy kora reggelen Will, az öcsém, megjelent a küszöbünkön. Egy hónappal azelőtt kitettük a szűrét. Akkor már elég régóta velünk élt, és megpróbált tiszta maradni. Egész jól is ment neki, annyira, hogy kezdtem hinni benne, ez alkalommal talán tényleg sikerül végleg leszoknia, és egyenesbe hoznia az életét. Csakhogy megint visszaesett. Annyi esélyt adtunk már neki, és csak nemrég született meg a kislányunk, ezért a feleségem, Nancy, érthető módon, nem akarta, hogy egy drogos lakjon nálunk. Amikor Will tiszta maradt, óriási segítséget jelentett a farm körül – nem rettent vissza a nehéz melóktól, rendesen bánt az állatokkal, és mindenkivel jól kijött. Amikor Nancy terhes volt, olyan figyelmesen bánt vele, hogy az ember azt hihette, az ő gyerekével várandós. Napközben többször is benézett hozzá, és amikor végzett a saját feladatával, elvégezte a ház körüli teendőket is, hogy Nancynek ne kelljen ilyesmivel bajlódnia. Az éjszaka közepén kiment megfejni egy tehenet – valahogyan a fejébe vette, hogy Nancynek csak a legfrissebb tejet szabad innia. Az a tej, amelyik néhány órát állt a hűtőben, már nem is volt jó. – Egyenesen a tőgyiből – mondogatta. – Erősebbé teszi a babát. – És a mai napig állítom, hogy volt abban valami, amit mondott. Valahányszor Nancy megitta a friss tejet, a baba olyan rugdalózásba kezdett, hogy csak na. Mindegy, a lényeg, hogy Will hónapokon keresztül másról sem beszélt, csak a babáról.

– Aztán megérkezett Tally, és Will csodásan viselkedett. Tally hasfájós volt, és az első hat hónapban szinte egyfolytában visított, de ez egyáltalán nem zavarta az öcsémet. Amikor kint dolgozott a földeken, Tally órákon át üvöltött, és Nancy csinálhatott bármit, nem tudta lecsillapítani. De amint Will végzett kint, gyorsan bejött a házba, lemosakodott, aztán kivette Nancy karjából a picit, és elkezdett fütyörészni meg dudorászni a fülébe. Gyönyörű hangja volt, hallania kellett volna. Én mindig úgy gondoltam, neki kellett volna az énekesnek lennie a bandájukban. Szóval, amikor felkapta a kislányt, Tally sivalkodása szinte egyből alábbhagyott, aztán néhány percen belül tökéletesen elcsendesedett, és elégedetten pislogott. – Őszintén szólva fogalmam sincs, mihez kezdtünk volna Will nélkül az első hónapokban. Mindenesetre egy évvel Tally születése után Will épp Petalumában intézett pár dolgot, amikor összefutott néhány fickóval, akiket még a zenészkorából ismert. Az egyik srác stúdiójából felhívott minket, hogy közölje, nem jön haza vacsorára. Nem ért vissza a következő este sem, és még a rákövetkezőn sem. Egy hét múlva esett csak be, tiszta roncsként – mosdatlanul, borotválatlanul, szemében azzal az ismerős, paranoiás kifejezéssel. Tallyhez lépett, hogy kivegye a járókájából, de Nancy közölte vele, hogy a babának még csak a közelébe sem mehet. Will tagadta ugyan, hogy visszaesett, de hát csak rá kellett nézni... Nancy ragaszkodott hozzá, hogy kezdje újra az elvonókúrát, és én egyetértettem vele, ám Will hallani sem akart róla. A vita hevében még a falat is átütötte, itt ni. – A falra néztem, ahová Frank mutatott. Jól látszott a glettelés és az átfestés nyoma. – Akkor pöccent be ennyire, mikor Nancy rászólt, hogy pakolja össze a holmiját, és tűnjön el innen – folytatta Frank. – Próbáltam rábeszélni, hogy adjon neki még egy esélyt, mert attól féltem, Will nélkülünk esetleg teljesen összeomlik. Az életéért aggódtam. Végül is a kisöcsémről volt szó. Emlékeztem rá, amikor megszületett. A gyerekkori közös focizásainkra, vagy amikor segítettem neki kiválasztani az első gitárját, meg amikor először tettem le érte az óvadékot, mert ittas vezetés miatt lesittelték. Nancy kerek perec kijelentette, hogy választanom kell: Will vagy ő, és bár borzasztóan szerettem az öcsémet, nem akartam miatta elveszíteni a feleségem vagy a kislányom. Will könyörgött, és megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, de erre csak azt tudtam felelni, hogy már lemondtam róla. Akkor így is éreztem. A mai napig bánom, hogy ezt mondtam, de ez volt az igazság. – Végül aztán nekem kellett összeszednem a holmijait, mert ő nem volt hajlandó megtenni. Magam sem tudom, hogyan sikerült betuszkolnom a kocsijába, de valahogy összehoztam, aztán bevágódtam a vezetőülésre, és bevittem a városba. Egy tengerparti szállóban előre kifizettem neki néhány hetet, és a kezébe nyomtam pár száz dollárt. Aznap este ott maradtam vele a hotelben, hogy alaposan kitárgyaljuk a dolgokat. Felváltva mutatott bűnbánatot és haragot, hol sírt, hol kiabált, de megígérte, hogy kerülni fogja a bajt, és keres magának valami munkát. Aztán három hónap múlva majd eljön hoznánk, és látni fogom, hogy tiszta és józan és jól kereső állásban dolgozik. „Talán még néhány dalt is írok”, tette hozzá. Olyan reménykedve mondta, hogy szerettem volna hinni neki. – Másnap Nancy bejött értem a városba, hogy hazavigyen. Szégyellem bevallani, de úgy éreztem, mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a vállamról. Megmagyaráztam magamnak, hogy Will már nem az én felelősségem, hogy egyedül kell boldogulnia. Persze ma már tudom, hogy ez hiba volt. Ha sikerült volna valahogy itt tartanom magam mellett a farmon, akkor az összes szörnyűség, ami azután következett, nem történt volna meg, és Will talán még mindig életben lenne. De akkoriban annyira tele volt már vele a hócipőm, hogy nem maradt más vágyam, mint végre megszabadulni tőle. Az ember nem látja a döntéseinek a káros következményeit, csak amikor már túl késő, nem igaz? Többnek tűnt költői kérdésnél – mintha valóban várna rá választ –, de én leragadtam annál az egy kijelentésnél: – Will halott? – Hat évvel ezelőtt halt meg – közölte Frank. – Tally talált rá, kinn a kocsijában. Rákötött egy csövet a kipufogóra, és bevezette az ablakon. – De azt hittem...

– Hm? – Amikor bejöttem, láttam valakit az emeleten. Azt gondoltam... – Ó, Royra céloz? Ő Tally vőlegénye. Lejárt a bérleti szerződése a városi lakásában, úgyhogy néhány hétig nálunk marad, amíg talál magának egy másik helyet. – Ó. Frank egy pillanatra elhallgatott. – Azt remélte, hogy találkozhat vele, igaz? Bólintottam. – Ha nem haragszik a kérdésemért, mégis hogyan bukkant a nyomára? Sokáig elég szerényen élt, kerülte a feltűnést. Beszámoltam Franknek Ben Fong-Torresről, az általa írt cikkről, arról, hogyan futott össze Billyvel a Haight negyedben, és a kazettáról. – Egy kazetta? Nekem soha nem említette, hogy új dalokon dolgozik. Hallottam ugyan néha, ahogy a szobájában a gitárján pütykörészik, néha még énekelgetett is hozzá, de azt hittem, a régi számait gyakorolgatja. Próbáltam rávenni, hogy játsszon nekünk is, de nem állt kötélnek. Azt mondta, mindaz egy másik élet része volt. Néhanapján Tallynak zenélt egy kicsit, de csak akkor, ha senki más nem volt körülöttük. – Előrehajolt. – Elhozta magával? – kérdezte. ~ A kazettát? – Igen. – El sem tudom mondani, milyen sokat jelentene számomra, ha meghallgathatnám. Átmentünk a halványzöld szőnyeges szobába, és Frank becsúsztatta a kazettát egy ősrégi lejátszóba. – Várjon – kértem. – Mielőtt lejátszaná, szeretném hallani a történet befejező részét.

HARMINCHATODIK FEJEZET – Az öccsének Billy volt a művészneve, nem igaz? Frank a kandallónál állt, mellette rézvödörben egy halom tűzifa. – Igen, a zenekar úgy döntött, hogy a Billy Boudreaux sokkal menőbben hangzik, mint a William. Számomra mondjuk mindig Will maradt. – Emlékszem egyszer, még mielőtt a gondok elkezdődtek volna, Petaluma belvárosában, egy kis olasz étteremben vacsoráztunk, amikor egy kölyök odalépett hozzá, és megszólította: „Hé, maga Billy Boudreaux!” Will dedikálta a tankönyvét, és akkor döbbentem rá, hogy az öcsém kettős életet él. A szememben ő mindig az én hátulgombolós kisöcsém maradt, ugyanaz, aki végigbukdácsolta az általános iskolát, és aki később sem bírt ötven dollárnál többet összegyűjteni a számláján, néhány ember mégis úgy tekintett rá, mint egy jövendőbeli rocksztárra. Úgy éreztem, csak valami különleges ember képes ezt sikeresen véghezvinni, hogy teljesen különválassza a két identitását. Az egyik este ott áll a rajongók százainak üvöltöző tömege előtt, a következő este meg konzervlevest kanalazgat a Tenderloin egyik nyomorúságos kis garzonlakásában. – Említette, hogy Billy egy reggel felbukkant maguknál, kábé egy hónappal azután, hogy kirúgták. Mi történt? Frank odalépett hozzám. Bár a szobában több szék is volt, letelepedett mellém a pamlagra, úgy, hogy a teste felém fordult. Nagydarab, szomorú ember volt. Kinn a mezőn, Dorothyval, vidámnak és könnyednek tűnt, de most, hogy ilyen közel volt hozzám, a térdünk szinte összeért, rájöttem, hogy az a fajta szomorúság árad belőle, ami kiszippantja a levegőt a szobából. Eltűnődtem, vajon milyen lehet egy ilyen ember feleségének lenni, milyen lehet minden reggel egy ilyen szomorúság mellett ébredni, megcsókolni ezt a szomorú szájat, hallani, amint a szomorú hangja megszólítja. – Azt hiszem, igazából soha nem gondoltam bele, hogy mit is fogok mondani magának, ha egyszer tényleg felbukkan – szólalt meg Frank. – Úgy értem, rengetegszer elképzeltem, ahogy itt ülünk a szobában, vagy a konyhában, vagy kinn a tornácon, és próbáltam kitalálni, hogy mondjam el azt, amit tudok, de valahogy sosem sikerült. Még mindig nem bírtam rájönni, hogyan áll össze ez az egész. Nem értettem, hogyan vezethetett az, hogy az öccsét egyedül hagyta egy tengerparti hotelben, ahhoz a történethez, amelyre – most már biztosan tudtam – így vagy úgy, de húsz éve várok. – Zaklatottnak tűnt – vágott bele Frank. – Zokogott. Az első gondolatom az volt, hogy megint bepiált vagy be van tépve. Jó néhányszor láttam már kirúgni a hámból, többször, mint azt össze tudnám számolni, de ilyen állapotban még soha nem találkoztam vele. Nancy és Tally épp Arizonában voltak, az apósoméknál, úgyhogy miattuk nem kellett aggódnom, de még így is féltem beengedni. Azt hiszem, abban a pillanatban megijedtem tőle, pedig addig soha, még a legrosszabb napjain sem éreztem így. – Felkapcsoltam a világítást a tornácon, és kiléptem. Az autója a kocsibejárón parkolt, még járt a motorja. Mondtam neki, hogy állítsa le. Akkor vettem észre, hogy tisztára össze van karcolva, a kereke csupa sár, a szélvédő tele döglött bogarakkal. Pedig ha akadt valami a világon, amire mindig nagy gondot fordított, az a kocsija volt. Isten tudja, miért. Nem ért egy vasat sem az az ósdi fehér Chevrolet, nem is igen lehetett autónak nevezni, de Will imádta. Talán mert soha nem bírt hosszabb ideig megmaradni egy lakásban, úgyhogy leginkább azt az autót tekintette az otthonának. Még ha totál be is volt tépve, annyira mindig összeszedte magát, hogy lemossa az autót meg a szélvédőt. Aznap este nem. – Amikor visszajött a tornácra, megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, de nem akarta elárulni. Csak annyit mondott, hogy valami zűrbe keveredett, és szüksége van egy helyre, ahol lefürödhet és alhat egyet, „Tiszta vagyok”, jelentette ki. „Nem nyúltam semmihez, mióta kirúgtál.” Nem tudom, miért – talán volt valami a tekintetében vagy a hangjában, de hittem neki. Igazából attól ijedtem meg, hogy éreztem, akármibe is keveredett ez alkalommal, az még a drogoknál is sokkal rosszabb. De a végén, azt hiszem, a vér szava az, ami eldönt mindent. Az öcsém volt. Nem küldhettem el.

– Miután lezuhanyozott, adtam neki néhány tiszta ruhát, és készítettem magunknak egy kis szalonnás rántottat. Úgy tömte magába, mintha napok óta nem evett volna, és lehúzott legalább öt vagy hat pohár tejet. Próbáltam kiszedni belőle, mi történt, de hallgatott, mint a csuka. Csak annyit motyogott, hogy valami borzalmas dolgot követett el, és hogy baleset volt, és hogy nem tudta, mit tegyen vagy hová menjen. Azt hiszem, ha bárki másról lett volna szó, azonnal hívom a rendőrséget. De nem bírtam rászánni magam. Valamiért eszembe jutott egy epizód, még a gyerekkorunkból – ő hétéves, én tizenhat. Hazafelé mentem a suliból egy fákkal szegélyezett úton, amikor meghallottam valamit a bokrok közt, mintha néhány kölyök nevetgélne. Odamentem, hogy megnézzem. Pár negyedikes kölyök odaszorította Willt egy fához, és lepisilték a cipőjét, azt a vadiúj, fehér edzőcipőt, amire olyan büszke volt. Bár Will meglehetősen erős testalkatú volt a korához képest, azok három évvel idősebbek voltak nála, és az öcsém olyan elveszettnek és rémültnek tűnt, ahogy megpróbálta visszatartani a könnyeit. Soha nem felejtem el azt a pillantást a szemében, amikor észrevett, azt a tiszta, feltétel nélküli bizalmat. Totál elborult az agyam, és rávetettem magam a srácokra. Néhány perccel később vérző ajkakkal és hatalmas monoklikkal, sírva tántorogtak el, és többet soha senki nem kötött bele Willbe. Hát erre gondoltam, amikor az öcsém ott ült velem szemben aznap éjjel, és tömte magába a szalonnás rántottát. Hogy felelősséggel tartozom iránta. – Mire Nancy néhány nap múlva hazajött, Will már szépen megborotválkozott, kijózanodott és olyan udvariasan viselkedett, amennyire csak tellett tőle. A feleségem beleegyezett, hogy maradjon. Ezután már soha nem volt vele problémánk. Keményen dolgozott a farmon, és gondját viselte Tallynek. Addigra már az a kislány, aki megvette Dorothyt a maga nővérétől, feladta a lovaglást, és Dorothyt itthagyta nekünk. Will olyan odaadással gondozta, mintha csikó kora óta maga nevelte volna. Soha nem ült fel a hátára, de mindennap kitakarította a bokszát, megetette, letisztogatta, és lesétált vele a patakhoz, amiből Dorothy szeretett inni. Életemben még nem láttam senkit ennyire ragaszkodni egy lóhoz. Néhány héttel azután, hogy visszaköltözött hozzánk, mindnyájan együtt ültünk a vacsoraasztalnál, és Nancy fennhangon eltűnődött, vajon mi lehet most azzal a kedves lánnyal, aki idehozta Dorothyt. Se Nancynek, se nekem nem jutott eszembe a neve, pedig már ott volt a nyelvünk hegyén, amikor Will csendesen megszólalt: „Lila”. Még neki se álltunk az ételnek, de Will bejelentette, hogy rosszul érzi magát, és felment a szobájába. – Később, még aznap este, Nancy felment, hogy megnézze, hogy van, de Will nem volt hajlandó kinyitni az ajtót, és a következő néhány napon sem jött ki a szobájából. Így visszatekintve persze már furcsának találom, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy Lilát meggyilkolták. Úgy értem, később, amikor végiglapoztam az újságokat abból az időből, rájöttem, hogy szinte másról sem szóltak a hírek. Talán csak annyit tudok felhozni mentségünkre, hogy annyira el voltunk foglalva a farm körüli munkákkal, annyit gürcöltünk, hogy fenntartsuk, és annyira próbáltunk megfelelni a szülői szerepnek, hogy közben teljesen megfeledkeztünk a külvilágról. – Mindenesetre a nővére neve nem került elő újra, egészen hat évvel ezelőttig. Azon az estén Nancy és Tally már aludtak, míg én egymagámban ücsörögtem ebben a szobában a kandalló mellett, és hallgattam a tűz ropogását, amikor a lépcső megnyikordult. Will valószínűleg nem vett észre, mert ha látott volna, akkor biztos nem tette volna azt, amit tett. Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem. Ha lett volna egy szünet gomb, biztosan megnyomtam volna, csak hogy felkészítsem magam. Ráébredtem, hogy amit hallani fogok, az végérvényesen megváltoztatja a nővérem történetét. Még néhány pillanat, és Thorpe irománya, a könyv, amely az egyedüli útmutatót jelentette Lila utolsó napját illetően, elavulttá válik. Tizennyolc év után Thorpe könyvének többé nem lesz hatalma felettem. Furcsa, Thorpe története annyival elevenebbnek, meggyőzőbbnek tűnt. Minden egyes tényt és feltételezést még több tény támasztott alá, minden egyes mondat olyan erősen küzdött azért, hogy meggyőzze az olvasót, mindez valóságos, mindez tényleg így történt. Mégis, valahogy tudtam, hogy ez az új történet, amelyik annyira más, olyan egyszerű és mesterkéletlen, ez a tényleges igazság. Előrehajoltam. Vágytam a bizonyosságot, ugyanakkor nem akartam tudni. Ugyanígy éreztem

kiskoromban, amikor vacsora után Lilával bemásztunk apánk ölébe, aki előadta az aranykéz meséjét. „Adjátok vissza az aranykezemet!” – mennydörögte mély, reszelős hangon, mi pedig borzongó gyönyörűséggel sikítoztunk, és vártuk az elkerülhetetlen pillanatot, amikor magasba emeli karomként meggörbített ujjait, hogy lecsapjon a karunkra. „Megvagytok!” – kiáltotta. Valaha azt hittem, hogy ez apánk kedvenc kísértet-története, de később bevallotta, hogy csak ezt az egyet ismerte. – Odalépett ahhoz az asztalhoz – Frank egy antik tölgy szekreterre mutatott –, elővett egy kulcskarikát a zsebéből, és kinyitott néhány, egyre kisebb fiókot, mígnem elért ahhoz, amit keresett. Az autóján kívül ez a fiókos szekrény volt az egyetlen jelentős vagyontárgya, A nagynéninktől örökölte még kissrác korában, és miután elköltöztünk otthonról; és a szüléink eladták a házat, nem volt hová tennie, így hát felajánlottam neki, hogy tartsa nálunk. A kulcsokat azonban nem bízta rám. Az évek alatt, míg ő valahol a nagyvilágban kóborolt, jóleső tudattal töltött el, hogy lényének egy kis darabkáját a közelemben tudhatom. Igazából soha nem tudtam, pontosan mit is tart benne, bár néha láttam, hogy kinyitja, és beletesz valamit az egyik fiókba – egy újságkivágást a zenekaráról, egy régi koncertjegyet, egy fényképet. – Nem tudom, miért maradtam csendben aznap este, amikor bejött a szobába. Már épp mondani akartam valamit, amikor észrevettem, hogy előhúzza a kulcsát. Nem is tudom, talán szerettem volna végre részese lenni a titkának, bármi is volt az. Előhúzott valamit a szekreterből, majd visszatolta a fiókot, és valószínűleg valami kis zajt csaphattam, mert riadtan hátrafordult. – Felkapcsoltam a villanyt, és már majdnem elsütöttem valami poént arról, hogy mégis hová settenkedik az éjszaka kellős közepén, amikor megláttam, hogy egy nyakláncot tart a kezében, – Milyen nyakláncot? – kérdeztem, holott már tudtam a választ. Frank felállt, és a kandallópárkányhoz lépett. Felnyitott egy apró, tyúk alakú, jádekő ékszertartót, kivett belőle egy pici tolvajkulcsot, és a szekreterhez lépett. Valószínűleg ugyanazt tette, amit Will azon a hat évvel azelőtti éjszakán. Hátratolta a redőnytetőt, és elkezdte egyesével kinyitogatni a fiókok bonyolult rendszerét. Végül elérkezett egy picurka rekeszhez, amely olyan mélyre volt süllyesztve az asztalban, hogy csodálattal kellett adóznom az asztalos kézügyessége előtt. Két ujját becsúsztatta a fiókba, és kihúzott belőle valamit. A keze eltakarta, így nem láttam, mi az. Odalépett hozzám. Kinyújtottam a tenyerem, és amikor kinyitotta a markát, belecsusszant – hűvös volt, mintha a föld mélyéből került volna elő. Lila arany nyaklánca volt, a topázfüggővel – az, amit a tizennyolcadik születésnapjára kapott tőlem. Nem jött ki hang a torkomon. Megállt bennem a levegő. „Eltűnt a nyaklánca” – közölte apám, amikor felhívott a guerneville-i halottasházból a nővérem holttestének azonosítása után. Frank nappalijában ülve, Lila nyakláncát a fény felé tartva, újra felidéződött bennem annak a napnak az emléke, ahogy a telefonkagylót a fülemre szorítva hallgatom apám tompa beszámolóját. Egyvalamire tisztán emlékszem: bár a rövid telefonhívás alatt még nem voltam képes megemészteni a nővérem halálhírét, a gondolat, hogy valaki ellopta a nyakláncát, erős felháborodással és felindulással töltött el, Csak egy olcsó kis bizsu volt, mégis Lila annyira szerette, hogy le nem vette volna a nyakából Számára a nyaklánc értékének semmi köze nem volt magához a tárgyhoz, csakis az irántam érzett szeretetéhez. Életem húsz évét az a tény határozta meg, hogy elvesztettem a nővérem – azt a személyt, akit a világon a legjobban szerettem. Most végre eszembe jutott, hogy ő is szeretett engem, méghozzá feltétlenül és fenntartások nélkül Az utolsó hónapok titkolózása, a vonakodása, hogy bevallja az igazat Peter McConnell-lel kapcsolatban, semmit sem változtat ezen a tényen. Megértettem, hogy idővel elmondta volna, beszámolt volna az egész kapcsolatáról – tudom, hogy végül megtette volna csak egyszerűen nem maradt rá ideje. A pillanat foglyaként nem bírtam se megszólalni, se sírni. A sokk letaglózott, ugyanakkor a nyaklánc visszaszerzése miatt hatalmas megkönnyebbülést is éreztem. Ez a lánc nemcsak a nővérem történetének, de a sajátomnak is a része volt.

HARMINCHETEDIK FEJEZET A tények, amelyekre húsz évet vártam, ezután már szinte egyetlen, lélegzetvétel nélküli áradatban ömlöttek elő belőle. – Nem is kellett faggatnom – magyarázta Frank. – Willből mindenféle noszogatás nélkül buktak elő a szavak. „Baleset volt” – ismételgette, nekem pedig fogalmam sem volt, mire céloz. – Miféle baleset? – kérdeztem, mire azt felelte: „Én kedveltem, soha nem bántottam volna.” – Kicsodát? – faggattam. Akkor mondta ki először és utoljára a teljes nevét: – Lila Enderlint. Hát ide lyukadtunk ki. A fickó, aki annyi évvel ezelőtt segített nekem és a nővéremnek elindítani az autót, akire úgy gondoltam, mint a farm egy üde színfoltjára, és akit Thorpe még csak egy futó említésre sem méltatott a könyvében – végül valahogy minden hozzá vezetett vissza. – Emlékszik, mondtam, hogy elvittem egy tengerparti hotelbe, miután Nancy kitette a szűrét? Bólintottam. A nyakláncot még mindig a markomban szorongattam; éreztem, ahogy a függője beleváj a tenyerembe. – Nos, nem szerzett magának állást. Próbált ugyan elhelyezkedni, de senki sem akarta alkalmazni. Közben felélte a tőlem kapott pénzt, és már nem volt hová mennie, úgyhogy a kocsijában lakott. Hogy előteremtsen egy kis lóvét kajára meg benzinre, az utcán gitározott és énekelt. Rájött, hogy az esti időszak a legjövedelmezőbb, amikor az emberek hazafelé tartanak a bárokból. Lement a Muni állomásra, átugrott a forgókereszten, át a nyugati peronra, letette a gitártokját a földre, és belecsapott a húrokba. A szerelvényre várók legtöbbje már be volt állítva, és általában mélyen a zsebükbe nyúltak, amikor meghallották játszani. Úgy értem, nagyon jól csinálta. Tudta, hogyan teremtsen kontaktust másokkal. Egyegy jobb estén akár húsz vagy harminc dollárt is bezsebelt, amiből futotta kajára meg benzinre, talán néha még egy matiné előadásra is a moziban, arra viszont már nem, hogy ki tudjon venni magának egy rendes hotelszobát. Megpróbált távol maradni a Tenderloin lebujaitól, mert tisztában volt vele, milyen könnyen vissza lehet csúszni a drog világába, és minden erejével igyekezett elkerülni ezt. Közben szeretett volna némi pénzmagot is félretenni, hogy kibérelhessen egy stúdiót, és felvegyen néhány új számot. – Közölte velem, hogy Tally miatt csinálja. Legalább három hónapig tiszta akart maradni, mert úgy érezte, ha ennyi ideig meg tud állni a saját lábán, drogok anélkül, akkor végleg búcsút tud mondani a kábszereknek. Úgy tervezte, azután visszajön hozzánk, hogy bebizonyítsa, megváltozott, és képes rendes nagybácsiként viselkedni. – Szóval egyik este lenn játszik a Muni állomáson, már pont az utolsó dalt énekli, Tim Hardintól a Reason to Believe-et, amikor észrevesz egy csinos csajt, aki a vágányok mellett éppen felé tart. Ahogy közelebb ér, Will felismeri. Mindig is imádtam a Reason to Believe-et. Manapság azonban, valahányszor meghallom, mindig Will története jut eszembe róla. – Először leszegi a fejét, abban a reményben, hogy a lány talán nem ismeri fel – szégyelli magát, nem akarja, hogy ilyen állapotban lássák. De a lány közelebb lép, ránéz, pár pillanatig figyeli a játékát, aztán megszólal: – William, te vagy az? Frank a lehető legegyszerűbben adta elő a történetet – mindenféle cikornyázás, drámai szünetek vagy gesztusok nélkül, mégis, ahogy mesélt, magam elé tudtam képzelni Lilát, ahogy a zöld kordbársony szoknyájában, a fekete, magas szárú Converse tornacsukájában, a vastag, sötétkék kétsoros tengerész gyapjúkabátjában, ahogy odasétál egy régi ismerőséhez, enyhén oldalra billenti a fejét, majd vizsgálódva közelebb lép. Még a hangját is hallottam a fülemben: „William, te vagy az?" – a hangját, tele kedvességgel és aggodalommal, amelyben nyoma sem volt semmiféle bírálatnak. – Természetesen a maga nővére az – folytatta Frank. – És amint Will túlteszi magát a zavarán, rájön, örül, hogy újra láthatja. Lila épp egy vacsoráról igyekszik hazafelé. Kicsit feldúltnak tűnik, de Will nem akar kíváncsiskodni, így hát nem kérdezi meg, mi bántja. Néhány percig könnyed csevegésbe merülnek,

aztán Lila afelől érdeklődik, hogy megy a sora. A kérdésében benne rejlik, hogy tisztában van vele, miszerint nem túl jól, de Will megpróbálja lazára venni a figurát. Csak egy rövid pechszéria, feleli. – Pár perc múlva Lila felnéz a kijelzőre. A Montgomery utcai állomásnál valami baleset történt, és még legalább fél órát kell várnia a szerelvényre. Will felajánlja neki, hogy megvárja vele, mert az állomás elég ijesztő tud lenni éjszakánként, de Lila elhárítja. Will ekkor megemlíti, hogy az autója kinn parkol, csak néhány háznyira az állomástól, és felajánlja, hogy hazaviszi. Lila továbbra is szabadkozik, ám Will nem tágít. Frank sztoriját hallgatva úgy éreztem magam, mint amikor az ember egy horrorfilmet néz, és a hősnő éppen besétál a sötét házba. A forgatókönyv már rég megíródott, a filmet leforgatták, az ember mégis feszülten szuggerálja a szereplőt a vásznon: – Ne szállj be! – gondoltam magamban. Ne szállj be. De persze tudtam, hogy beszállt a kocsiba. Nem állt módomban átírni a forgatókönyvet, nem tudtam visszatekerni a filmet. – A Market utcán jártak, amikor Willnek eszébe jutott az önök családi víkendháza a Russian folyónál. Lila mesélt neki róla, még amikor Dorothyt látogatta a farmon. Egyszer még képet is mutatott a házról. Will kétségbeesetten vágyott egy csendes, nyugodt helyre, ahol megpihenhet, és ahol átgondolhatja a dolgokat. Úgyhogy egyenesen Lilának szegezte a kérdést: odamehetne-e egy időre? Lila elgondolkozott egy percre, látszott rajta, hogy meghányja-veti magában a kérdést, de aztán azt felelte, hogy sajnos ő nem adhat erre engedélyt, mivel az a szülei háza, nem az övé, és tudta, hogy a szülei nem örülnének. Itt kezd kicsit rázóssá válni. Úgy értem, egész eddig azt bizonygattam magának, hogy micsoda rendes srác volt ez a Will, és a szívem mélyén továbbra is meg vagyok győződve róla, ugyanakkor volt benne valami, hogy is fogalmazzak, durva rámenősség. Ha egyszer valamit a fejébe vett, az istennek sem tágított tőle, és az útjába kerülő akadályok csak még inkább fokozták a harci kedvét. Ez néha kifejezetten előnyös jellemvonásnak számít – kétségtelenül ez is hozzájárult a bandájuk rövid ideig tartó sikeréhez –, máskor viszont ijesztő tud lenni. Ha elszánta magát. valamire, ami az ő szemében tökéletesen ésszerűnek tűnt, és valaki megtorpedózta az ötletét, képes volt totál bepörögni. Biztos vagyok benne, hogy ez történt aznap éjjel is. Az agya egyszerűen kikapcsolt. – De hát miért fogadta el Lila az ajánlatát? – kérdeztem. – Évek óta nem látta a maga öccsét. Miért nem hívott fel engem? Elugrottam volna érte. Szerda volt, és szerdán nálam volt az autó. Ha reggel engedtem volna, hogy ő vigye el... Frank kinyújtotta a kezét, mintha a vállamra akarná tenni, de aztán visszahúzta. – Sajnálom – mondta. – Biztos benne, hogy végig akarja hallgatni? Várhatunk egy kicsit, amíg összeszedi magát, – Minden rendben. Kérem, folytassa! – Will nem volt hajlandó elfogadni a nemleges választ. Egy idő után Lilának feltűnt, hogy rossz irányba haladnak, ám amikor szóvá tette, Will a füle botját sem mozgatta, csak vezetett tovább. Mire odaértek a Golden Gate hídhoz, Lila már tisztán látta, hová tartanak. Követelte, hogy Will forduljon vissza, de hiába. Az öcsém elnézést kért és megígérte, hogy nem fogja bántani. Szüksége van a víkendházra, közölte vele. Addigra már teljesen beleélte magát, hogy ez a megoldás minden problémájára. Amikor pedig odaérnek, Lila lesz az, aki kinyitja az ajtót. Ezt valamiért nagyon fontosnak tartotta – meghívott vendégként akart belépni a házba. – Több százszor végigjátszottam már magamban az egészet, de akkor sem értem. Meg is kérdeztem tőle, kertelés nélkül, mégis mi volt a terve azután, hogy megérkeznek a házhoz? Talán foglyul ejtette volna azt a szegény lányt? Azt felelte, hogy annyira előre nem gondolkozott. Dühös volt rám, amiért egyáltalán eszembe jutott ilyesmi. „Nem vagyok emberrabló” – méltatlankodott. Erre én rávágtam, hogy de igen, pontosan az, mire ő nekiállt sírni, és azt nyöszörögte, hogy semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna; hogy minden elcsesződött. – Will őszintén hitte, hogy az út során képes lesz megnyerni Lila könyörületét, és meggyőzni arról, hogy engedje ott maradni a házban, csak egy vagy két hétre. Tutira vette, hogy Guerneville-ben talál majd

valami kétkezi munkát magának, és az első fizetéséből már ki tud venni egy lakást, hiszen ott sokkal olcsóbb az albérlet, mint a városban. És rendbe tenné a víkendház környékét is, úgyhogy nem ingyen lakna ott. Ezt így mind előadta, de Lila továbbra is azt hajtogatta, hogy nem, és könyörgött, hogy vigye haza. De Will csak hajtott tovább. Eszembe jutottak a Russian folyó menti házhoz tett utazásaink, ahogy az éjszaka közepén keresztülhajtottunk a Golden Gate hídon. A hátsó ülésen összegömbölyödve Lilával tágra nyílt szemekkel bámultuk a híd fényében kísértetszerűen gomolygó ködöt. Általában péntek este indultunk útnak, és az utolsó fél óra sötét, kanyargós útszakasza mindig megrémített. Olyan érzésem támadt, hogy a vörösfenyők közül bármelyik pillanatban az autónk elé vetheti magát valami – egy őz vagy egy mumus –, de Lila mindig próbált megnyugtatni, hogy az őzek kerülik az autók fényszóróját, a mumusok pedig csak a rémfilmeken léteznek. – Miközben Will vezetett, Lila egyre nyugtalanabbá vált – folytatta Frank. – Kiabálni kezdett, követelte, hogy azonnal álljanak meg, mert ki akar szállni. Kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét, Will meg csak azt ismételgette, hogy nyugodjon meg. Végül aztán Korbel után, a kétsávos út egy fákkal övezett szakaszán Lila kiugrott az autóból. – Will szerint olyan gyorsan történt, hogy nem akadályozhatta meg. Azonnal lehúzódott az út szélére, és visszarohant hozzá. Lila mozdulatlanul feküdt. Will végre ráébredt, milyen ostobaságot tervezett és mekkora hibát követett el „Nem volt rá oka, hogy féljen tőlem” – hajtogatta nekem, és ez is csak azt mutatja, hogy addigra már milyen zavarossá vált a gondolkodása, talán a drogok miatt, nem tudom. Úgy értem, ő tudta, hogy nem fogja bántani Lilát, és elvárta, hogy ezzel Lila is tisztában legyen. A nővéremre gondoltam, az én logikus, racionális nővéremre. Ahogy a kocsiban, a foglyul ejtője mellett, a lehetőségeket mérlegeli. Ahogy kiszámolja, mekkora az esélye annak, hogy túléli az ugrást, és elszalad, illetve milyen következményekkel jár az, ha nem ugrik. Néhány órával korábban még Peter McConnell-lel – vacsorázott, belemerülve a kapcsolatuk drámájába. Talán az járt a fejében, hogy nem bírja elviselni tovább így az életét, talán nem tudta túltenni magát azon, hogy beleszeretett egy nős férfiba. Aztán hirtelen mindent át kellett értékelnie. Talán, ahogy fogolyként ott ült William mellett, azt kívánta, bárcsak visszatérhetne az afférjuk hétköznapi drámájához. Vagy eldöntötte magában, hogy mit fog tenni, ha biztonságban hazaér – talán elhatározta, hogy szakít McConnell-lel, és tiszta lappal újrakezdi az életét. Az is lehetséges, hogy a Goldbach-sejtésen járt az agya, a problémán, amit még meg kellett oldania, a bizonyításon, ami után oly eltökélten kutatott. És aztán ugrott. Bizonyos szempontból teljesen érthető.. Lila végül is a tettek embere volt. Számára a passzív várakozás, az, hogy hátradőlve hagyja, valaki más rendelkezzék a sorsa felett, elképzelhetetlennek tűnt. – Rosszul érzi magát? – kérdezte Frank. Összegörnyedve reszkettem. A szőnyegen felfedeztem egy negyeddolláros nagyságú fehér foltot; megpróbáltam arra koncentrálni. – Folytassa! – Lila egy nagy, éles peremű kőnek dőlve feküdt. A szikla csupa vér volt, és William rádöbbent, hogy Lila valószínűleg beütötte a fejét. Úgy látta, hogy nem lélegzik, ezért a fülét a mellkasára szorította. Nem hallott semmit, hát feltépte az ingét, és újra odatapasztotta á fülét, de továbbra sem észlelt semmit. Megpróbált szájból szájba lélegeztetni. Persze fogalma sem volt róla, hogyan kell, csak leutánozta, amit a tévében látott. A csuklójára szorította az ujjait, hogy kitapintsa pulzusát, de semmi. Vagy tíz, tizenöt percig próbálta újraéleszteni. „Semmit sem tehettem már érte” – mesélte nekem zokogva, a kezében szorongatva azt a nyakláncot. Végül aztán felkapta Lilát, és a kocsihoz cipelte. Thorpe leírása jutott eszembe arról, hogyan találtak rá a nővéremre. Fel volt öltözve, de az ingje szétszakítva, és a felső négy gomb hiányzott. A tény, hogy a gombokra soha nem bukkantak rá, azt sugallta, hogy a bűntényt esetleg máshol követték el, de arra senki sem jött rá, hol. Thorpe egy kézlegyintéssel elintézte a gombok témáját. Az ő forgatókönyve szerint Lila ott halt meg, ahol eltemették. – Mielőtt beemelte volna a kocsiba – folytatta Frank –egy pokrócot terített az ülésre. Ezt igazából soha

nem bocsátottam meg neki. Minden mást megemésztettem valahogy, de erre képtelen voltam. Mert ez azt jelentette, hogy nem akarta összevérezni az autóját. Lila ott feküdt holtan, de benne már volt annyi gyakorlatiasság, hogy a nyomai eltüntetésével törődjön. – Az úton nem járt egy lélek sem. William bepánikolt, nem tudta, mit tegyen. Először azt gondolta, hogy beviszi Lilát a kórházba. De aztán észrevette, hogy a keze és a ruhája is csupa vér. Belegondolt, mi történne, ha így érkezne meg a kórházba, hogy miféle szörnyűségekkel vádolnák, miközben neki esze ágában sem volt bántani Lilát. Ehelyett elindult az Armstrong erdő felé, ahol Lila testét becipelte a fák közé, majd lefektette a földre, és amennyire tellett tőle, szépen elrendezte, mintha csak aludna. Ahogy ott ült és bámulta, észrevette a nyakláncot, és úgy érezte, vinnie kell magával valamit, ami igazolja, hogy a történet, valóság. Lényének egy része ugyanis meg volt győződve róla, hogy az egész csak egy rossz álom, valami kisiklott kábszeres utazás borzalmas haltad-nációja. Miután Lilát otthagyta az erdőben, a Johnson Beachre hajtott, és a ruháit néhány nejlonzacskóba csomagolva bedobta a kukába. A folyóban lemosakodott, majd elvitte Lila hátitáskáját Healdsburgba, és belegyömöszölte egy étterem mögötti kukába. Nem akarta, hogy a ruháit Lila közelében találják meg. Aztán ide menekült, mert ez volt az egyetlen hely, ami eszébe jutott, és így találtam rá másnap hajnalban a küszöbön. Szó nélkül, döbbenten ültem. Ez a sztori minden szempontból annyira más volt, mint amelyikben oly sokáig hittem. Ebben a verzióban nem szerepelt semmiféle rosszindulat, ez nem egy előre kitervelt gyilkosság volt. Csak egy véletlen találkozás a megállóban egy narkóssal, aztán egy félresikerült emberrablási kísérlet és egy szörnyű baleset. A Lila által elkövetett tévedésnek végül is semmi köze nem volt McConnellhez. Ott vétett hibát, hogy megbízott valakiben, akiben nem kellett volna, hogy hitt az emberek általános jóindulatában. Végül csak annyit sikerült kinyögnöm: – Honnan tudja, hogy Will az igazat mondta? – Tudom – felelte Frank. – Az öcsémnek elég sok problémája volt, de szándékosan soha nem bántotta volna a maga nővérét. Képtelen lett volna rá. – Miért nem szólt senkinek? – faggattam. – Tudta, mit követett el az öccse. Be kellett volna számolnia a rendőrségnek. Frank lesütötte a pillantását. – Igen, tudom, a szándékomban állt megtenni. Közöltem Will-lel, hogy fel kell adnia magát. Mondtam neki, hogy elmegyek vele a rendőrségre. Figyelmeztettem, hogy előbb vagy utóbb le fog bukni. Még azt is felajánlottam, hogy ha ő nem hajlandó rá, akkor majd én megteszem. Úgy gondoltam, hogy ilyesmit az ember nem rejtegethet örök életében. Sok mindentől megoltalmaztam már, de ettől én sem tudom megóvni. Visszautasított. Azt mondta, sok szar helyen élt már az életében, de azt biztosan tudja, hogy a sittet nem élné túl. Két nappal a vallomása után Tally holtan találta az autójában. Akkor meg már nem bírtam rászánni magam, hogy előálljak mindezzel. Utánanéztem az ügynek – addigra már tizennégy év telt el, és senkit sem tartóztattak le gyilkosság vádjával. Úgyhogy nem arról volt szó, hogy valaki ártatlanul sínylődött a sitten Will bűne miatt. Felelősnek éreztem magam Will haláláért. Ha nem erőszakoskodtam volna vele, hogy adja fel magát, valószínűleg nem végzett volna magával. – Ezt nem tudhatja – vetettem közbe. – Igaz, de ez a gondolat örökre ott fog motoszkálni az agyamban. És úgy gondoltam, ha már semmit sem tehetek érte, legalább azt megakadályozom, hogy a neve az újságokba kerüljön. Pontosan ez az, amit én nem tudtam megtenni Liláért. Lényem egy része dühös volt Frankre, amiért éveken keresztül magában tartotta ezt a titkot. Ha rögtön előállt volna vele, miután Will bevallotta neki, a családomnak hat évvel kevesebb bizonytalansággal, McConnellnek pedig valószínűleg ugyanannyival kevesebb száműzetéssel kellett volna megbirkóznia. Mégis, együtt tudtam érezni vele, megértettem az indítóokait. Ő az öccsét vesztette el, én a nővéremet. Úgy gondoltam, ha valaki, hát ő megérti, hogy min mentem keresztül. Frank közelebb lépett, átölelt, és azt ismételgette: – Igazán nagyon sajnálom. – Szürreálisnak éreztem, hogy ez a férfi ölel át, ezen a helyen, ahol Lila halálának titka napvilágra került. Észrevettem, hogy az inge

nedves, és akkor végre rájöttem, miért tart a karjában. Annyira zokogtam, hogy nem bírtam abbahagyni. Lilára gondoltam, azon az utolsó reggelen, ahogy észrevette a letört ágat a verandán, és hogy végül a kisujjunkat sem mozdítottuk, hogy odébb tegyük. Arra az éjszakára gondoltam, amikor a hátsó kertben a füvön fekve a Lant csillagképet kerestük, miközben elmesélte nekem Orpheusz történetét, aki mégsem tudta visszahozni a feleségét a halálból. Arra gondoltam, hogy ki volt ő – az én gyönyörű, briliáns, titokzatos nővérem és arra, hogy ki lehetett volna, ha tovább él. És a szüléimre gondoltam, akiknek be kellett érniük egy lánygyerekkel kettő helyett. Az évek során olyan keveset adhattam nekik. Most legalább felajánlhatom ezt a történetet. Nem tudom biztosan, mennyi idő telt el, mire újra szabadon tudtam lélegezni. Annyi bizonyos, hogy közben világosabb lett a szobában, az emeleten valaki megnyitott egy csapot, és a ház régi vízvezetékei kattogni kezdtek. Végül Frank eleresztett. Furcsa, suta pillanat volt, ahogy mindketten hátrahúzódtunk, megszakítva ezzel azt a váratlan közelséget. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő, Egy-két percig csak ültünk, kerülve egymás pillantását. Végül ő volt az, aki megtörte a csendet. – Will halála óta mindig abban reménykedtem, hogy egy napon újra felbukkan majd a zenéje. Valamelyik rádióállomáson egy DJ lejátssza a számait, vagy egy újságíró megemlíti egy magazinban, és az embereknek újra eszébe jut majd. Csak azt szerettem volna, hogy úgy emlékezzenek rá, mint Billy Boudreaux-ra, a fantasztikus zenészre. – Meg kéne hallgatnia ezt a kazettát – jegyeztem meg. – Csodálatos dal. Odalépett a magnóhoz, és lenyomta a lejátszás gombot. Billy Boudreaux nyers és rekedtes hangja betöltötte a szobát, és a dal előrehaladtával egyre erősebbé vált: Az erdő mélyén térdepelek, Téged nézlek, és nem tudom elhinni, Hogy mit tettem, én gyönyörűségem, Hogy mit tettem. Ahogy a szám véget ért, Frankre pillantottam. Nem vesződött azzal, hogy elfordítsa tőlem az arcát. Csak állt a magnó mellett, egyik karja a kandallópárkányon. A fal egy pontjára meredt, és a szemeiből hangtalanul csorogtak a könnyek.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Thorpe előbb vette észre a tükörképem az ablakban, mint engem. Riadtan felugrott és felém fordult. A szobában az egyedüli fényforrást a számítógép monitorja jelentette, melynek fényében sápadtnak és betegesnek tűnt, – Hogyan jutottál be? – Kopogtam, de nem jött válasz. A bejárati ajtó nyitva volt, úgyhogy... Az arcán a meglepődést felváltotta a reménykedés kifejezése. – Készíttetek neked egy külön kulcsot. Akkor jössz és mész, amikor csak akarsz. Már maga a tudat, hogy bármelyik percben felbukkanhatsz, ösztönzőleg hat rám. Itt ülnék az asztalomnál az éjszaka közepén... – Már akartam kérdezni: miért az éjszaka közepén dolgozol? – Olyankor tisztább az agyam. – Értem. – Szóval, mint mondtam, itt ülnék az irodámban, a következő mondaton gyötrődve, aztán meghallom, ahogy a kulcsod elfordul a zárban. Nem kelek fel, és neked sem kell beköszönnöd. De hallom, ahogy lent motoszkálsz, talán készítesz magadnak valami kis harapnivalót a konyhában, vagy leveszel egy könyvet a polcról. Talán még azt is hallom, ahogy végiglapozod. És írás közben magam elé képzellek, mint az ideális olvasómat. Minden egyes papírra vetett szó neked szól. Hosszú évekkel ezelőtt egy kreatívírástanárom azt mondta, hogy az embernek mindig az olvasóközönségre kell gondolnia. Soha nem bírtam rájönni, mit is értett ezen. Honnan tudhatná az ember, ki lesz a közönsége? – Én valószínűleg nem vagyok az. – Tessék? – Nem vagyok a közönséged. – De lehetnél. – Én jobb szeretem a kitalált sztorikat, emlékszel? – Mázlid van. A regényem egész jól alakul. Ki tudja, talán még neked is tetszeni fog. – Thorpe egy szék felé intett. – Foglalj helyet. – Ő maga valamiféle ergonomikus zsámolyra telepedett le. Egy régi, viseltes flanelpizsama volt rajta. – Nem tűnik valami kényelmesnek – jegyeztem meg az ülőalkalmatosságra célozva. – Az életvezetési tanácsadóm javasolta. Hozzuk egyenesbe a testet, hogy aztán egyenesbe hozhassuk az elmét, vagy valami ilyesmi. Nem ültem le. A szemem végigfuttattam az íróasztalon, amelyet beborítottak a papírok és a post-it cetlik. A klaviatúra mellett egy fehér papírlap hevert, rajta ceruzával rajzolt vázlat. Felvettem, és közelebbről is megvizsgáltam. A régi házamat ábrázolta. A második emeleti ablakban ott lógott a kis viktoriánus madáretető. – Áruld el – szólalt meg Thorpe. – Mit kell tennem ahhoz, hogy kiengeszteljelek? Mit mondhatnék, amitől újra barátok lennénk? Áradt belőle a cigiszag. Majdnem megsajnáltam. Tudtam, mekkora erőfeszítéssel próbál leszokni. Mi lenne, ha a dokim közölné velem, hogy nem ihatok többé kávét? Nem hiszem, hogy képes lennék feladni. – Tévedtél Billy Boudreaux-val kapcsolatban – közöltem. Thorpe kérdően felhúzta a szemöldökét. Ma valahogy minden bozontosabbnak tűnt rajta, A haja, a szakálla, a szemöldöke... Kicsit meghízott, mióta utoljára találkoztunk. Mosolyra húzta a száját. – Milyen értelemben? – Érdekes karakter lett volna. – Ismerted? – Thorpe enyhén meglepettnek tűnt. – Igen. – Azt nem árultam el neki, hogy több mint húsz éve találkoztam vele utoljára, sem azt, hogy azóta végzett magával. Valójában nem akartam neki elárulni semmit. Szinte már láttam magam előtt a

következő könyve címét: Zene és őrület – Billy Boudreaux nem hivatalos életrajza. Amikor először elindultam hozzá, hogy szembesítsem a hazugságaival, nem igazán tudtam, hogy mit fogok mondani neki. Mostanra azonban már megértettem valamit a saját indítékaimmal kapcsolatban, ami korábban nem volt világos számomra. Azért látogattam meg, hogy bizonyítsam magamnak, ez egyszer én vagyok a nyeregben. Nem állt szándékomban elárulni neki semmit – se azt, ki ölte meg Lilát, se azt, hogy miért. Nem érdemelte meg, hogy csak így tálcán átnyújtsam neki ezt az információt. Majd elolvassa ő is az újságban, mint mindenki más. Már tudtam is, ki lesz az, akit felkérek a cikk megírására. – Komolyan, be kellett volna venned – folytattam. – És Steve Strachmant is. Meg a takarítót, James Wheelert. És Don Carrollt. Mindegyiküket. – Hamis nyomok – mosolyodott el újra Thorpe, mintha arra várna, hogy mondjak valamit. – Hamis nyomok, nem igaz? – Lehet, de ha közelebbről megnézted volna, bármelyikükre lehetett volna alapozni egy egész fejezetet. Ma eszembe jutott valami, amit az egyik órán mondtál, amikor a Brightoni sziklát olvastuk. – Hmmm? – Pinkie-ről beszélgettünk, meg az arany koronákról a vörös kárpitozású székeken a hoteljében. Egy srác jelentkezett, és megkérdezte, miért vesztegetett Graham Greene olyan sok időt Pinkie-re, amikor ő csak egy mellékszereplő volt. Erre azt válaszoltad, hogy egy igazán jó könyvhöz nem elég csupán a főbb szereplőket kidolgozni. A mellékszereplőknek is megkülönböztethetőknek kell lenniük, hogy amikor az olvasó becsukja a könyvet, ne csak a főhősre és a főgonoszra emlékezzen, hanem minden egyes figurára, aki csak átsétált a színen. Thorpe a homlokához emelte a kezét, mintha emlékezni próbálna. – Ezt mondtam volna? – Merthogy erről szól az élet, magyaráztad. Nem csak a fő karakterekről meg az igazán nagy eseményekről. Hanem mindazokról és mindarról, ami ezen kívül van. – Igen, így már ismerős. – Még mindig hiszel ebben? – Nem tudom, hogy valaha is hittem-e benne. Lehet, hogy ez is csak olyasmi, amivel pusztán kitöltöttem az időt az órán. – Nos, én eltűnődtem rajta. És bár lehet, hogy mindez a könyvekre nézve igaz, a valós életre nem hiszem, hogy alkalmazható. Itt vagyok én, lassan a negyven felé közeledve, és egy kezemen meg tudnám számolni, hány igazán fontos ember játszott szerepet az életemben. – Kik voltak azok? – érdeklődött élénken Thorpe. – Természetesen Lila, a szüleim. Peter McConnell. Henry. – Egy pillanatra elhallgattam. – És te. – Én? – Alig voltam húszéves, amikor elolvastam a könyved – mondtam. – És minden szavát elhittem. Te megalkottad az életem történetét még azelőtt, hogy megélhettem volna. Azt írtad, nincsenek céljaim. Honnan vetted ezt? Még olyan fiatal voltam. De azt hittem, te olyan okos vagy, hogy mindenre tudod a választ. Soha senki nem vizsgált meg olyan alaposan, mint te, soha senki nem fordított rám akkora figyelmet. Úgy hittem, te a lényem legmélyére látsz, és mindenki másnál jobban tudod, ki is vagyok valójában. Ez persze ostobaság volt a részemről. Tudom, hogy én is legalább annyira hibás vagyok, mint te – ha nem jobban, de azzá a karakterré váltam, akit a könyvedben lefestettél. – Azt is írtam, hogy eszes vagy – vágott közbe Thorpe –, és gyönyörű. Meg szenvedélyes. – Erre nem emlékszem. – Pedig benne van. – Úgy utaltál Lilára, mint a „jó lányra”. – Ez igaz, de azt nem állítottam, hogy te rossz lennél. – Nem kellett kimondanod. Thorpe a falon lévő órára pillantott, aztán elfordult tőlem és kibámult az ablakon. Követtem a

pillantását. Néhány másodperccel később valaki a régi hálószobám ablaka elé lépett, leeresztette a redőnyt, majd lekapcsolta a villanyt. Thorpe felállt, és felkattintotta a villanykapcsolót. Az irodáját elárasztotta a fény. – Elnézést – szólt újra felém fordulva. – Mi volt ez? – Mindig pontosan ugyanebben az időpontban ereszti le a redőnyt és kapcsolja le a villanyt. Éjjel tizenkettő negyvenötkor. Órát lehetne hozzá igazítani. Rögtön utána felkapcsolom a lámpát. Ez amolyan játék számomra. Szeretem azt hinni, hogy észreveszi, amikor villanyt gyújtok – mintha összehangoltuk volna a dolgot, mintha létezne egyfajta néma kommunikáció közöttünk. Minden reggel öt perccel hét után felhúzza a redőnyt. Kivéve vasárnap. Vasárnaponként már fél hétkor fenn van, negyed nyolckor kilép az ajtaján, és lesétál a dombon a St. Paul-hoz. Hét közben mindig nagyon divatosan öltözködik – testre simuló fekete ruhákat, fekete csizmát, elegáns sálakat visel –, ám vasárnap, amikor misére megy, mindig egy ormótlan sárga kabátot visel. – Lehet, hogy hideg van a templomban. – Hideg is van. – Bementél utána? – Egy templomról van szó. Minden lelket szívesen fogadnak, nem igaz? Csak kíváncsi voltam. A nő egyedül él, és azt hittem, hogy a misén is egyedül lesz. De nem. Találkozik ott egy fickóval, aki sántítva jár. Egymás mellett ülnek a hátsó sorban. – Ml mást ástál elő róla? A születése dátumát? A kedvenc színét? Az első szerelmi csalódását? – Ez a lényeg az egészben. Nem kell előásnom semmit. Ő az új regényem főszereplője. Minden a fantáziámra van bízva. – Tegyük fel, hogy egy nap elolvassa a könyvet – vetettem fel. – Azért ennyire ne ugorjunk előre. Még az sem biztos, hogy ki tudom adatni. Lehet, hogy senki sem kíváncsi a valós bűnügyi sztorik szerzőjének regényére, főleg ha egy szerelmi történetről van szó. – Szerelmes regényt írsz? – Igen. Belefáradtam a véres sztorikba. Valami gyönyörűről akartam írni. Valamiről, amit magam is megtapasztaltam. A gyilkosságokról szóló könyveim mindegyikében kívülálló vagyok, nem résztvevő. – Mi a helyzet a Második esély a boldogságra című könyveddel? Az a szerelemről szólt. – Az a könyv legalább olyan nevetséges komédia volt, mint a házasságom. Nem, ez a regény az igaz szerelemről szól. Nem a szexuális vonzalmon alapulóról, hanem arról, ami annál jóval mélyebb. Ami akkor is tovább lobog, ha nem talál viszonzásra. Az a fajta szerelem, amely életed végéig kitart. Hívhatod tragikus szerelemnek is, ha úgy tetszik. – Van, aki ezt inkább megszállottságnak nevezné. Bal szeme megrándult. Aprócska, alig észrevehető mozdulat volt, de tudtam, hogy az elevenébe találtam. Most az egyszer az én szavaim voltak azok, amelyek égető fájdalmat okoztak. Meglepődve észleltem, hogy semmi kielégülést nem érzek. Szerettem volna visszaszívni, amit mondtam. Talán ebben áll a könyvek veszélyessége: amit egyszer leírtak, az maradandó, kitörölhetetlen. – Az a nő, aki a régi házadban él – szólalt meg. – Láttam már zongorázni, vacsorapartik háziasszonyaként, templomba menni, de még soha nem láttam könyvvel a kezében. Még ha sikerül is kiadnom ezt a kéziratot, lehet, hogy a kutya sem fog felfigyelni rá. De ha csodával határos módon mégis jól vesz minden akadályt, és az eladási listák élére kerül, akkor is úgy vélem, nagyon kicsi az esélye, hogy a kezébe kerüljön. – A vita kedvéért tegyük fel, hogy mégis. Magára fog ismerni? Thorpe zsebre tett kézzel rám nézett, majd újra leült a kis zsámolyra. – Van valami, amit egy ideje el szerettem volna mondani. A megfelelő alkalomra vártam, hogy valahogy beleszőhessem a beszélgetésbe, de sosem sikerült.

Elképzelni sem bírtam, miféle meglepetéssel tud még előrukkolni. Ügy éreztem, készen állok rá, hogy lezárjam ezt az egész ügyet. Biztos voltam benne, ha egyszer kisétálok ezen az ajtón, soha többé nem jövök vissza. Új fejezetet nyitok az életemben, új cselekményrajzzal – az én történetemmel. – Van egy Los Angeles-i fickó – vágott bele Thorpe – Wade Williams. Még fősulis korában olvasta először a könyvet, mostanra azonban már menő hollywoodi producer lett belőle. Szeretné filmre vinni Lila történetét. Tudtam, mi következik. Az irodalmi művekben általában a karakterek alapvető változáson mennek keresztül, még mielőtt az utolsó fejezet véget érne. A valóságban azonban az emberek nem változnak. Bárhogyan is fordul velük a sorsuk, az igazán lényeges kérdésekben ugyanazok maradnak. Azonnal indulni akartam. – Várj! – Thorpe a karomra tette a kezét. – Mióta csak írni kezdtem, az volt a leghőbb vágyam, hogy az egyik könyvemet megfilmesítsék. Már az ajtóban álltam, háttal neki. A folyosón valami furcsa szag terjengett – megint azok a vaníliaillatú gyertyák. – Már kész voltam aláírni a papírokat – folytatta Thorpe amikor felbukkantál. És visszamondtam a szerződést. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam, aztán felé fordultam. Látnom kellett az arcát, hogy tudjam, igazat mond. – Szeretném, ha tudnád, hogy a filmből nem lesz semmi. És többé nem is fogok beszélni a könyvről. Az emberek folyton erről akarnak hallani, amikor előadást tartok – csakis erről, a többiről nem. Nagyon hosszú ideig az egóm ebből a könyvből táplálkozott. De azt akarom, hogy tudd, ennek vége. Nekidőltem az ajtófélfának. Szemben velem a falon egy hosszú, rézsútos repedés futott végig, a mennyezettől egészen az íróasztalig. A város minden épületében találhatók ilyen hézagok; abban a házban is, amelyben felnőttem. Anyám minden földrengés után végigjárta a házat, hogy megkeresse az újabb árulkodó jeleket a padlókon és a falakon. Gyermekként biztosra vettem, hogy egy nap majd akkora rés támad, hogy a ház egyszerűen darabokra hullik. – Miért? – tettem, fel a kérdést Thorpe-nak. – Amikor megírtam azt a könyvet, nem állt szándékomban fájdalmat okozni neked, de szemellenzőt viseltem. Csak a lehetőségre koncentráltam, hogy végre kiszabadulhatok a tanári állásom béklyójából, és belekerülhetek valami új történetbe. Annyira vágytam rá, hogy szinte a számban éreztem az ízét. Mindenáron író akartam lenni – olyannyira, hogy minden másról megfeledkeztem. Úgyhogy azt hiszem, ez egyfajta bocsánatkérés a részemről. Elismerem, túl későn jött, de hidd el, hogy komolyan gondolom. Ne haragudj. Ez az, amit el szerettem volna mondani. – Köszönöm. Olyan pillantást vetett rám, mintha még mondani akarna valamit. Hálás voltam, amiért nem tette. Lekísért a földszintre. A kandallópárkány felett ott lógott az a Munkácsi-fénykép, amiről a múltkor mesélt – két férfi egy sötét utcán, verekedés közben, karjuk egymás köré fonódva. A fotó erőszakos volt, mégis valahogy gyönyörű, élettel teli. Az ajtóban állva feltűnt, hogy valami megváltozott. Odakinn némaság honolt. Az utcai lámpa gyér fényében ki tudtam venni, hogy a szökőkút üres és tisztára lett súrolva. Thorpe kinyitotta előttem az ajtót. Ahogy kiléptem, megragadta a kezem, és magához húzott. Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy átöleljen, és egy-két másodpercre viszonoztam is az ölelését. Hazafelé újra eszembe jutott az, amit Thorpe évekkel korábban mondott az egyik óráján. Az élet nemcsak a főbb karakterekről és az igazán jelentős eseményekről szól, hanem mindenkiről és mindenről, ami közben történik. Harminc év múlva vajon fogok-e emlékezni Jesusra a farmról, Mariára a nicaraguai kávézóból, vagy

Mike-ra, a főnökömre? Harmincnyolc évesen máris csak három vagy négy tanárom nevét bírtam felidézni az összes közül, és nem is feltétlenül a legjobbak ragadtak meg az emlékezetemben. Mrs. Smithre az óvodából például csak azért emlékeztem, mert tátott szájjal rágta az ételt; a harmadik osztályban tanító, undok Mrs. Johnsonra meg azért, mert a szoknyái mindig túlságosan felcsúsztak a dagadt lábszárán. A hetedik osztályos tesitanárom pedig egyszer durván megszégyenített az osztálytársaim előtt, mert képtelen voltam elkapni egy felém szálló labdát. Bár emlékeztem azokra a pasikra, akikkel lefeküdtem, de csak névről – a részletek már homályba vesztek. Abban biztos voltam, hogy Thorpe, McConnell vagy Frank Boudreaux emléke életem végéig el fog kísérni. Azt kívántam, bárcsak visszamehetnék az időben, hogy feltegyem ugyanezt a kérdést Lilának is. Az ő rövid története elsősorban a szüleimre, rám és Peter McConnellre koncentrálódott. Vajon az előtt az éjszaka előtt, amikor véletlenül belefutott Billy Boudreaux-ba a Muni állomáson, megemlítette volna őt is a számára fontos emberek listáján? Valószínűtlennek tűnt. A Clipperen mentem lefelé, át a Castrón, de még mindig Thorpe járt a fejemben. A beszélgetésünk során végig az volt az érzésem, hogy valamit még mondani akart. Nem engedtem, hogy kimondja, azt gondolván, úgyis tudom, mi lenne az – valami rólam, vagyis kettőnkről. De a kocsiban ülve rádöbbentem, hogy talán valami teljesen más lehetett, – Hamis nyomok, nem igaz? – kérdezte. Korábban, amikor először felhoztam Billy Boudreaux nevét, alig. észrevehetően elmosolyodott. Lehetséges, hogy mindvégig többet tudott annál, mint amennyit elárult? Arra az első címre gondoltam, amit Thorpe adott, azon a korai reggelen a garázsában – az ártatlan takarítóéra, aki utolsó napjait egy szerény kis házikóban tengeti a Bernal Heights negyedben. Vajon Thorpe tudta, hogy ez a név sehova se vezet? Aztán Boudreaux következett, majd Strachman. Vajon így akarta megköszönni minden egyes alkalommal, hogy visszatértem? Hogy adok neki egy második esélyt? Bár én voltam az, aki a kutatást végezte, a hozzá való eszközöket Thorpe szolgáltatta. Ő még mindig Thorpe volt. Mégis, bár magamnak is nehezemre esett beismerni, valamilyen alapvető értelemben mégis megváltozott. Húsz év telt el. Mindig azt hittem, hogy az emberek csak a könyvekben változnak, a valós életben soha. Csakhogy itt volt Thorpe – egy élő, lélegző személy, aki valami olyasmit tett, amire soha nem tartottam volna képesnek. Ennyi idő elteltével még mindig tudott a számomra meglepetést okozni.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Október volt, az esős évszak legvége Diriomóban. Hűvös, nedves levegő ülte meg a falut, amelyet teljesen beborítottak az orchideák. Kedd reggel érkeztem, egy eseménytelen éjszakai repülőjárat és egy döcögős, Managuából induló buszút után, és bejelentkeztem a megszokott szállodámba. Délutánra már megvolt a programom – fel kellett keresnem néhány szövetkezetet, hogy megkóstoljam az új mintákat. Hoztam magammal néhány ajándékot Jesus gyerekeinek – Rosának egy madarakról szóló képeskönyvet, Angelnek festékkészletet. Előbb azonban még szerettem volna találkozni valakivel. Belebújtam egy ujjatlan, pántos nyári ruhába, szandált húztam, és gyalog vágtam neki az útnak. A hevenyészett baseballpályán a gyerekek teniszlabdát kergettek botokkal. Nemsokára megérkeztem az ismerős ajtó elé, és megkondítottam az ismerős rézharangocskát. Léptek csoszogása hallatszott odabentről, majd feltűnt Maria; hosszú, ősz haja egyetlen copfban átvetve az egyik vállán, sárga szalaggal átkötve. – Isten hozta – üdvözölt mosolyogva. A helyiség ugyanúgy illatozott, mint három hónappal korábban, amikor Peter McConnell odasétált az asztalomhoz, és feltette a kérdést: „Tudja, ki vagyok?” Akkor is, akárcsak most, az éttermet betöltötte a zsírban sülő malachús ínycsiklandó, sós szaga, a kávé mély aromája, a kukoricaliszt enyhe illata. De azon a korábbi estén a helyiség sötétbe borult, csak néhány gyertya pislákolt. Ma reggel azonban napfény ömlött be az ablakokon, megvilágítva Maria porcelánbabáinak meglepett arcát. A konyhába vezető ajtónyílást takaró vörös függöny félre volt húzva, és odapillantva szemembe ötlött Maria fényben fürdő tűzhelye. – Mi a mai ajánlata? – Nacatamal – felelte. – Está usted sola? – Sí, senora. Egyedül vagyok. Fejét csóválta, kezét pedig a szívére tapasztotta, mintha fájdalmat okozna neki, hogy újra így lát engem. Letelepedtem a megszokott asztalomhoz. Pillanatokkal később Maria kihozta a kávém, majd eltűnt a konyhában. A táskámba nyúltam, és elővettem Lila jegyzetfüzetét. Olyan sokszor átlapoztam már, de minden egyes gondos áttanulmányozás újabb és újabb meglepetésekkel szolgált. Ez alkalommal egy kézzel írt, aprócska sorra bukkantam, ami olyan közel volt a kötéshez, hogy szét kellett feszítenem a lapokat, ha el akartam olvasni. Közelebb emeltem a szememhez, hogy kibogarászhassam a szavakat: „Egy egyenlet számomra semmit nem jelent, hacsak nem Isten gondolatát fejezi ki.” Maria kihozta a nacatamalt. Isteni volt, mint mindig. Amikor elvitte a tányéromat, tört spanyolságommal az úriember után érdeklődtem, akivel három hónapja találkoztam az éttermében. – Áh, sí, Senor Peter! ~ kiáltotta. – Sí. Donde vive? Bement a konyhába, és kisvártatva egy tollal meg egy darab papírral tért vissza, amire felvázolt egy térképet, – Estamos aquí – mutatott egy pici négyzetre, amely előtt egy női pálcikafigura állt. – El está aquí. – Bekarikázott egy másik négyzetet, amelyet girbegurba utak sorozata kötött össze az elsővel. – Köszönöm. Nevetve olyan kézmozdulatot tett, mintha kihessegetne az ajtón. – Senor McConnell, él es muy guapo! – Igen, valóban az – értettem egyet. Kifelé menet megálltam megcsodálni az ablakpárkányon álló egyik vénuszlégycsapót. Halványzöld, középen kettéhasított levelei nyitva álltak, akár egy gyümölcs. Egy légy döngicsélt pár centire felette, majd végül leszállt az egyik levélre, ami azonnal összecsapódott. Eltűnődtem, vajon Lila látott-e valaha vénuszlégycsapót. Mintha rémlett volna, hogy az általános iskolánk egyik osztálytermében volt egy, de nem emlékeztem biztosan. Ezt a szokásomat még ennyi idő után sem sikerült levetkőznöm – valahányszor

valami új dolgot láttam vagy éltem át, mindig az jutott eszembe, vajon Lilának volt-e alkalma átélni hasonlót. Néha úgy éreztem, minden újdonságot kétszer élek meg – egyszer a magam, egyszer pedig a nővérem kedvéért. Az évek során azonban egyre ritkábban éreztem így. A világ csak egy bizonyos számú újdonságot tartogat a számunkra, és minél idősebb lesz az ember, annál nehezebben akad rájuk. Bár a diriomói úthálózat leginkább egy pókhálóhoz hasonlított, amely megmagyarázhatatlan módon önmagába fordult vissza. Maria térképe kiváló útmutatónak bizonyult. A sétám során tollal bejelöltem a főbb tájékozódási pontokat – egy postaládát, egy karóhoz kötött szamarat, egy faágon himbálózó régi autógumit –, hogy később könnyen visszataláljak. Fél óra elteltével megérkeztem egy elhagyatott út végében álló fehér házhoz. Kívülről nagyon kicsinek tűnt. Mindkét oldalról és hátulról erdő vette körül. Előtte takaros kis kertecske, banánpálmákkal és szúrósnak tűnő bokrokkal tarkítva. Egy sor kerek útburkoló kő vezetett a földúttól a betonverandáig. Mindegyikbe egy számot véstek – 1-12-9-12-1-12-9-12. Már épp felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, amikor egy hang megszólalt mögöttem. – Ellie? Megfordultam. Peter volt az, izzadságtól átitatott pólóban, két nagy, vízzel teli fémvödröt cipelve. Felsétált a kövekkel kirakott ösvényen, és a vödröket letette a tornácra. – Kútvíz – magyarázta kifulladva. – Amikor ideköltöztem, azt hittem, nem fogom bírni. El sem tudtam képzelni az életem beépített vízvezeték-hálózat nélkül. De az ember végül hozzászokik. Van abban valami nagyszerű, hogy pontosan annyit használok fel, amennyire szükségem van, egy cseppel sem többet. – Hol van a kút? – Egy kilométerre, arra – mutatott az erdő irányába. – Nagyon finom víz. Megkóstolja? – Örömmel. McConnell kinyitotta az ajtót, és előreengedett. Bent meleg és sötétség fogadott. Egy tágas, egyszerű szobában álltunk. McConnell félrehúzta a függönyöket, hogy bejöhessen egy kis fény. Balra, a fal mentén egy ágy állt, mellette éjjeliszekrény, azon pedig jegyzettömb, csörgőóra és egy meg nem gyújtott gyertya. Meglepett a fekvőhely méreté, tekintve a hely szűkösségét – egy franciaágy volt, friss zöld lepedővel leterítve, két duci, ragyogó fehér huzatba bújtatott párnával. Az ágy lábától egyméternyire nagyméretű íróasztal állt a fal mellett. Az asztal feletti ablakot sárga függönyök keretezték, a mellette levő beépített könyvszekrény több tucat kötet súlya alatt roskadozott. Néhány címet felismertem, még Lila gyűjteményéből: Whitehead és Russel: A matematika alapjai, Eukleidész: Elemek, Kline-tól a Matematikai gondolkodás az ókortól napjainkig, valamint Gauss Disquisitiones Arithmeticae-ja. Ramanujan elveszett jegyzetfüzeteinek sárga borítású reprodukcióin pedig ott feküdt egy könyv, amelyet nagyon is jól ismertem: Hardytól az Egy matematikus védőbeszéde. Miután Lila meghalt, magamhoz vettem az ő példányát. A spártai berendezés ellenére a színek határozottan vidám hangulatot kölcsönöztek a szobának. Még a betonpadló is halványkéken virított, az ágy mellett pedig egy élénkpiros és sárga színekben pompázó szőttes hevert. A távolabbi sarkot egy kerek asztal és az egyetlen, fából készült szék foglalta el. Mögötte, a fal mellett egy hevenyészett kis konyha: antik jégszekrény, Bunsen-égő és lábakon álló rézlavór. – Amikor beköltöztem, még az áram sem volt bevezetve – jegyezte meg McConnell. – Évekig éltem úgy, hogy nem tudtam villanyt gyújtani. Az asztalon észrevettem egy mobiltelefont. – Látom, azért modernizál. – Engedtem az erőszaknak. A vállalat, aminek bedolgozom, ragaszkodik hozzá, hogy elérhető legyek. Végül is érthető. Próbálnak rávenni, hogy köttessem be az internetet is, de egyelőre állom a sarat. Kilépett a tornácra, és behozta a vödröket, majd nagy nyögéssel fellódította őket az asztalra. Kivett két poharat a szekrényből, és egy merőkanállal mindkettőt telemerte. A víz hideg volt és finom. Enyhe fémes íz töltötte be a számat, és mintha fű illatát éreztem volna.

– Foglaljon helyet – intett McConnell. Körbepillantottam a szobában. Csak egyetlen széket láttam az asztal mellett. – Elnézést, ritkán fogadok vendéget – mosolyodott el McConnell, majd felkapta a széket, és letette az ágy szomszédságában. Ahogy leültem, a szék megnyikordult alattam. McConnell az ágyra telepedett, így szembekerültünk egymással. – Valójában négy éve maga az első, aki beugrott hozzám. – Ki járt itt utoljára? Tétovázott egy kicsit. – Egy falubeli nő. – Megkérdezhetem, mi történt vele? – Gyerekeket akart. Közöltem vele, hogy én már túl öreg vagyok ahhoz. – Csak ötvenéves – jegyeztem meg. – Már van egy fiam. – Egy elég? – Volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy három vagy négy gyerekem is lesz. De elég gyengén teljesítettem az apasági fronton, nem igaz? Vannak hibák, amelyeket nem szabad újra elkövetni, – Szomorúan elmosolyodott. – Technikai szempontból nézve az egyes szám gyönyörű szám. Az egy saját maga faktoriálisa, négyzete, köbe. Nem prímszám, de nem is Összetett szám. A Fibonacci-sorozat első két eleme. Egy üres szorzat – bármely szám a nulladik hatványra, emelve egyet eredményez. Mondhatjuk akár azt is, hogy az egyes szám a legönállóbb, ember által ismert szám. Olyan dolgokra képes, amelyekre semelyik más szám nem alkalmas. – A természetes számok bármely sorozata mindig egyre végződik – tettem hozzá. – Látom, készült. – Lila jegyzetfüzetében olvastam. Azt hiszem, a Collatz-sejtés. Erdős Pál véleménye szerint „a matematika világa még nem áll készen ilyesfajta problémákra”. McConnell kortyolt egyet a vízből, majd a keze fejével megtörölte a száját. – Hallom, felkereste az egyik régi barátomat. – Igen, Don Carrollt. Nagyra becsüli a maga munkáját. McConnell zavartan a padlóra szegezte a tekintetét. – Carroll mindig is támogatott. – Az irodájában láttam egy könyvet, aminek a borítóján a kettős tórusz szerepelt, az, amit a nővérem magára tetováltatott. Elmondaná, miért választotta Lila ezt a szimbólumot? – Lila odavolt a topológiáért. A topológiában az ember kedvére hajlítgathatja vagy nyújthatja a formákat, azok mégis alapvetően ugyanazok maradnak. Egy gömb megegyezik bármely gömbbel vagy kockával, sőt bármely tömör testtel, mint például az ággyal, amelyen most ül, vagy a lába alatti szőnyeggel. De abban a pillanatban, amint lyukat fúrunk a testbe, már nem egyezik meg. Vagyis a kettős tórusz, ami úgy néz ki, mint két összeragasztott fánk, ugyanaz, mint bármi, amiben két lyuk van, mondjuk egy trófea, két füllel. Lilának tetszett a gondolat, hogy egy dolgot drámai módon át lehet alakítani, mégis, lényegében véve ugyanaz marad. A kettős tórusz ebben a tekintetben egy különösen gazdag forma. – A jegyzetfüzetében találtam egy idézetet. „Egy egyenlet számomra semmit sem jelent, hacsak nem Isten gondolatát fejezi ki.” Peter elmosolyodott. – Ez Ramanujantól származik. Ő hitt benne, hogy az ihletét Namagiritől, a kuldevtájától, vagyis a családi istenétől kapja. – Maga is Istent látja a számokban? – tudakoltam. – Egy egyenlet nem feltétlenül számokról szól, sokkal inkább mintákról. A világegyetemet matematikai minták vezérlik. Gravitáció, húrelmélet, káoszelmélet, kvantummechanika – mind kifejezhetők egyenletekkel. Az F=GMm/R például az univerzumunk egyik legalapvetőbb egyenlete. Vannak, akik azt állítják, hogy ha képesek vagyunk felállítani egy egyenletet valamire, akkor az a valami létezik. Mivel képesek vagyunk olyan egyenletet kreálni, amely a hatalmas, üres, háromdimenziós űrt reprezentálja, ezért ilyen űrlétezik. Ha Isten leglényege a teremtés, akkor egy gyönyörű egyenlet felfogható úgy, mint Isten 2

egyik gondolatának a kifejezése. Elfordította a tekintetét, és magában elmosolyodott. – Lila mindig is sokkal kifinomultabb ízlésű volt, mint én. Az én kedvenc Ramanujan-történetem az, amikor Hardy meglátogatja a kórházban, és elejt egy megjegyzést: – Idefelé taxival jöttem, aminek a sorszáma 1729 volt. Elég unalmas egy szám. – Amire Ramanujan azt felelte: – Tévedés, ez egy nagyon érdekes szám. Ez a legkisebb szám, amelyet két különböző módon ki lehet fejezni két szám köbének az összegeként. – McConnell itt egy pillanatra elhallgatott. – De gondolom, nem azért jött ide, hogy matekórát vegyen. – Lila jegyzetfüzete – kezdtem tétován. – Miért volt magánál? – Aznap este adta oda, a vacsoránál. Támadt egy új ötlete -„bevillant neki valami”, ahogy ő fogalmazott – a Goldbach-sejtés megközelítésével kapcsolatban, és érdekelte a véleményem. Sajnos én elhárítottam azzal, hogy nem akarok matekról beszélni. Szerettem volna félretenni a munkát, csupán egyetlen estére, hogy más, személyes dolgokról beszélhessünk. Ideje volt szóba hoznunk a házasságom témáját, és megbeszélnünk, miként kezeljük a kapcsolatunkat hosszú távon. Különben is, úgy éreztem, olyan sok mindent nem tudok még vele kapcsolatban. Tele voltam kérdésekkel. Végül beadta a derekát, azzal a feltétellel, ha hazaviszem magammal a füzetét, és átnézem a munkáját, hogy másnap megvitathassuk. – És mit mesélt magának? Mi újat tudott meg aznap este a nővéremről? – Megkértem, hogy mondja el, melyik volt élete legszebb pillanata. – Elárulta? – Igen. Arról az útról mesélt, amikor az érettségi után együtt bejárták Európát. – Pascal Párizsban – mosolyodtam el. Kérdőn nézett rám, – Régóta álmodozott arról, hogy felkeresi Pascal sírját – magyaráztam. – Azon az úton végre teljesült az álma. Soha nem láttam annyira izgatottnak. – Nem, nem erről mesélt – ingatta a fejét Peter. – Nem? – Nem. Velencében történt, az egyik diákszállón. Addigra már jó néhány hete utazgattak, és az összes ruha mocskos volt. Magát ez nem is zavarta annyira, mondta Lila. A maga számára ez is, mint az egész utazás, egy hatalmas kaland része volt. Viszont Lila mindig is rendmániás és tisztaságszerető volt; ő utált koszos lenni. Aznap nekivágott a városnak, hogy keressen egy mosodát, de nem talált egyet sem. A szobában legalább egy tucat emeletes ágy állt, melyeken fiúk és lányok aludtak vegyesen. Az éjszaka közepén Lila felriadt, és látta, hogy a maga ágya üres. Arra gondolt, hogy talán kiment vécére, de amikor néhány perc múlva sem tért vissza, elkezdett aggódni. Lemászott az emeletes ágyról, és kiment a fürdőszobába, de nem talált ott senkit. Fel-alá mászkált a folyosókon, és halkan a nevét szólongatta. Néhány magánszoba is volt a szállóban, amelyeknek az ajtaja be volt zárva. Lila egyre nyugtalanabbá vált, és a fülét az ajtókra tapasztva hallgatózni kezdett. Aztán lentről tompa puffanásokat hallott, és rémülten leszaladt az alagsorba vezető sötét lépcsősoron. Már azelőtt megpillantotta, mielőtt maga észrevehette volna. A helyiséget csak egy csupasz villanykörte gyenge fénye világította meg, maga pedig egy kézzel működtetett, ősrégi mosógép fölé hajolt. Lila megkérdezte, mit csinál ott lenn. – Mégis, szerinted mit? – kérdezett vissza mosolyogva. Lilában leginkább az maradt meg, hogy maga igazán boldognak tűnt, ahogy ott állt a hideg alagsorban az éjszaka kellős közepén, a ruhákat mosva. Tisztában volt vele, hogy maga halál nyugodtan viselte volna a koszos cuccokat még egy vagy két hétig, vagyis főképp érte csinálta az egészet. – Tényleg ezt mondta? – hitetlenkedtem. Halványan ugyan emlékeztem valami velencei diákszállóra, de az egyáltalán nem rémlett, hogy éjjel lezarándokoltam volna az alagsorba, hogy kimossam a gönceinket. Elképesztőnek tartottam, hogy Lila emlékezett rá, és ráadásul ilyen sokat jelentett számára. – Tényleg. Amikor az élete legjobb pillanatáról kérdeztem, ezt a sztorit mesélte el.

– De hát ez csak egy kis semmiség volt. – Számára mégis sokat jelentett. – Köszönöm, hogy elmesélte. Lépéseket hallottam a verandáról. Az ablakon keresztül megpillantottam egy fiatal fiút, aki letett egy aprócska csomagot az ajtó mellé, mielőtt elkerekezett volna öreg, nyikorgó kerékpárján. – Pedro az – magyarázta McConnell. – Minden hónapban hoz nekem ceruzákat. – Még egy kérdés – szóltam, ahogy Pedro biciklijének csikorgása lassan elenyészett. – Hmm? – Kinyújtotta a kezét, és lesimította a párnahuzatot az ágy fejénél. Pillantásommal követtem a mozdulatát, ahogy az ujjai gyengéden végigfutottak a fehér textílián. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha átrepítettek volna egy másik helyre és időbe, én pedig betekintést nyerhettem a legbensőbb pillanataiba – McConnell a Half Moon Bay-beli hotelszobában, ahogy kezével végigsimítja Lila párnáját, miután a nővérem felkelt, mintha emlékezetébe akarná vésni fejének lenyomatát a párnán. McConnell hangja ráncigáit vissza a valóságba. – Ellie? Hol jár? Ránéztem. – Elnézést, csak elgondolkodtam... – A nővére is mindig ezt tette. Néha a beszélgetés közepén egyszerűen elkalandozott a figyelme. Először meg is sértődtem, míg el nem magyarázta. – Hogy olyan, mintha egy másik szobába lépett volna – vágtam közbe és olyannyira belefeledkezett az ottani dolgokba, hogy az ajtó bezárult mögötte. Az embernek szó szerint fel kellett ráznia ebből az állapotából, – Pontosan. Abban a pillanatban, hogy megérintettem a vállát vagy megfogtam a kezét, rögtön visszatért, és a lehető legérthetőbb módon elmagyarázta, mi volt az, amire koncentrált. Valahányszor ez történt, úgy éreztem, mintha valami mágikus trükköt hajtottam volna végre, mintha az érintésem hózta volna vissza egy másik világból. Fura, mindig azt képzeltem, hogy egyedül én vagyok képes erre. – Kis szünetet tartott. – Szeretett volna kérdezni valamit? – Miért adta vissza nekem a jegyzetfüzetet? – Kívülről fújom minden egyes sorát. Nincs szükségem magára a füzetre, amikor minden számjegy, minden kis firka mélyen beleivódott az emlékezetembe. Másrészről még, úgy éreztem, hogy magát illeti. – Azt hittem, találok majd benne valami jelzést – vallottam be. – Arra gondoltam, valamelyik oldalon rálelek a rejtély kulcsára, ami elárulja, mi történt Lilával. Csalódott voltam, hogy nem találtam semmit. – Azért jött vissza, mert még mindig nem biztos benne, igaz? Hazament, kereste a válaszokat, és nem találta őket. De én már mindent elmondtam, amit tudok. Sajnálom. Bárcsak segíthetnék, de semmi újjal nem tudok szolgálni. Tekintete megpihent a nyakamon. Előrehajolt, és felém nyújtotta a kezét. Egy másodperc töredékéig, ahogy a meleg ujjai végigsúrolták a nyakam, az a furcsa érzésem támadt, hogy talán meg akar csókolni. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem fogok ellenállni, – Ez az övé – szólt döbbenten. Félreértettem a szándékait. Éreztem az aranylánc enyhe súlyát a nyakamon, ahogy McConnell az ujjai közt tartotta a topázfüggőt. Hirtelen elengedte, és az aprócska kő a bőrömnek ütődött. Újra megérintette. A szemébe nézve láttam, hogy millió kilométerre jár. A táskámból előhúztam a magazint, és átnyújtottam neki. Értetlenül a címlapra pillantott. – Rolling Stone? – Lapozzon a hatvanharmadik oldalra. Egy pillanatig még engem bámult, mintha mondani akarna valamit, de aztán felütötte a magazint. A hatvanharmadik oldal tetejét a Potrero Sound Station képe töltötte ki. A cikk címe: Billy Boudreaux utolsó fellépése. Alatta, némileg kisebb betűkkel a szerző neve: Ben Fong-Torres. Ben igénybe vette néhány összeköttetését, és elintézte, hogy a cikket bevegyék az utolsó pillanatban. – Mi ez? – értetlenkedett Peter. – Nézze meg a basszusgitárost – mutattam rá. Én már olyan sokat tanulmányoztam a fényképet, hogy

szinte beleégett az emlékezetembe. Az előtérben Kevin Walsh állt, olyan közel tartva a mikrofont a szájához, hogy úgy festett, mintha mindjárt lenyelné. Billy árnyékban volt, alig lehetett kivenni az arcát. De a színpadra vetülő fényben jól látszottak izmos karjai, a húrokon megfeszülő ujjai. – Ez Billy Boudreaux. Peter rám nézett. – Nem értem. – Olvassa el – kértem. – Nem kell sietnie, én addig kimegyek. Kiléptem a tornácra, és ott várakoztam. Felmarkoltam néhány ceruzát, és beszívtam a fára emlékeztető, tiszta illatukat. Vagy húsz perce ácsoroghattam kint, a földúton poroszkáló, madarak után koslató kutyákat bámulva, amikor az ágyrugók megnyikordultak odabent. Peter kijött a házból, és megállt mellettem. – Ez meg honnan van? – suttogta csendesen. – Hosszú történet. Néhány percig szótlanul bámultuk az utat. Eleredt az eső. A hatalmas cseppek aprócska lyukakat vájtak a kert vörös földjébe. Nem tudtam, mit mondjak. Reméltem, hogy tudja, bizonyos mértékben felelősnek érzem magam azért, ami vele történt. Bíztam benne, hogy megértette, megtettem minden tőlem telhetőt. – Most már hazamehet – törtem meg a csendet. – Tudja, a hírekben is szerepelt, meg minden. Szerintem vannak néhányan, akik bocsánatot szeretnének kérni magától. – Egy napon, talán. De most már ez az otthonom. – A számok az útburkoló köveken mit jelentenek? – 12-9-12-1. L-I-L-A. Kétszer raktam ki, nyolc kőből, mert a nyolcas szám a végtelent jelképezi. – Lilának nagyon tetszene a dolog – mondtam. Felnevetett. – Szerintem meg rémesen szentimentálisnak találná. De mit csináljak, túl sok agyonütni való időm volt. Még egy pasas is szentimentálissá válhat, ha túl sokáig él egy földút végén, mindenkitől távol. Közelebb lépett, és egyik karjával egy pillanatra átölelte a vállam. – Amikor először megpillantottam itt Diriomóban, egy zöldséges standnál állt, háttal nekem. Akkor már nagyon lógott az eső lába. Mivel láttam, hogy külföldi, oda akartam menni, hogy figyelmeztessem a közelgő viharra. Az idegeneket mindig meglepi az itteni hatalmas zuhé. Olyan hirtelen szakad le az ég, hogy az embernek szinte ideje sincs arra, hogy fedél alá húzódjon. Váratlanul mennydörgött egyet, amitől maga megriadt. Megfordult, és felnézett az égre. És egy másodpercig vagy kettőig úgy éreztem, hogy minden, amit Diriomóról meséltek, igaz. Elhittem, hogy tényleg elvarázsolt falu, egy pueblo brujo. Mert abban a pillanatban azt hittem, Lila áll előttem. És a másodperc egy töredékéig az agyamban felvillant egy kép, amint minden összeáll, és az életem újrarendeződik, mintha az elmúlt két évtized csak álom lett volna. Néhány percig még szótlanul álltunk egymás mellett, aztán megszólaltam: – Ideje indulnom. Ma délután még fel kell keresnem egy farmot. – Várjon! Nem mehet ki ilyen esőben. Eltűnt a házban, aztán rövidesen megjelent egy fehér kabáttal, ugyanolyannal, mint amilyet azon a fényképen, Don Carroll irodájában láttam. – Emelje fel a karját – utasított. Engedelmeskedtem, mire áthúzta a fejemen az esőköpenyt. Egészen a bokámig ért. – Úgy néz ki benne, mint egy szellem – állapította meg mosolyogva. Újra átöleltük egymást – ezúttal az egész testünk egymáshoz simult. Magamba szívtam bőrének ceruzaés esőillatát. Köszönetet mondtam neki, aztán kiléptem a zuhogó esőbe. Lassan végigsétáltam a kövekkel kirakott úton -12-9-12-1-12-9-12-1 – a felázott kertig. Már az ösvény végén jártam, amikor utánam kiáltott: – Várjon! Visszasietett a házba. Néhány perc múlva újra előbukkant, és végigcammogott a nedves köveken. Az inge és a nadrágja azonnal átázott és a testére tapadt. A haja a koponyájára simult. Kezembe nyomott egy meglehetősen súlyos, több nejlonzacskóba csavart, könyvszerű csomagot. – Mi ez? – kérdeztem meglepetten.

A zápor, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen el is állt. A zacskóba nyúlva előhalásztam egy nagyméretű borítékot. Egy legalább öt centi vastag papírköteg rejtőzött benne, a lapok telis-tele számokkal és szimbólumokkal.

NEGYVENEDIK FEJEZET Az új kávézó a Huszonegyedik utcán helyezkedett el, a Mission és a Valencia között, egy antikvárium és egy butik közé ékelődve. Amikor délután háromkor megérkeztem, a környékbeliek már lelkesen készülődtek a Dia de los Muertos ünnepségre. A sarkon befordulva észrevettem Henryt, ahogy a bolt előtt egy létrán állva ügyködik valamin. Közelebbről láttam, hogy ecsetet tart a kezében, és az üzlet bejárata feletti cégérfelirat egyik halványzöld betűjét próbálja kijavítani. – Klassz név – jegyeztem meg. – Tetszik? – Árnyék – olvastam fel hangosan. – Tökéletes. – Megölelnélek, de csupa festék meg fűrészpor a ruhám. – Minden készen áll a nyitáshoz? – Majdnem. Van időd egy kávéra? – Arra mindig. Odabenn megmutatta a csodálatos króm eszpresszómasinát, az antik pörkölőt. A falakon a bekeretezett képek azokat a kávéfarmereket ábrázolták, akiknek a szövetkezete ellátja majd a kávézót. – Itt minden újrafelhasznált vagy újrahasznosított – jelentette ki büszkén. – A csillárok hajdanán a Coronet moziban lógtak. A bár és az asztalok egy régi ház vörösfenyő vázszerkezetéből készültek, amit tavaly bontottak le a Sunseten. A székek a régi állami pénzverdéből valók. – Gyönyörű. – A retikülömből előhúztam egy kis papírzacskót. – Tessék, ezt neked hoztam. Jesus új keveréke. Kinyitotta a zacskót, és beleszimatolt. – Mmmm. Csokoládé és mogyoró. – Várj csak, amíg megkóstolod – mosolyogtam rejtelmesen. – Cayenne és citrus. A végén pedig kellemes vanília-bourbon íz. Szerintem ezt kéne megtenned védjegyednek. A pult mögé lépett, és a babot beleöntötte a darálóba. Örültem, hogy a masina zaja kicsit eltereli a figyelmünket. A Golden Gate Coffee-beli félbehagyott beszélgetésünk óta vagy fél tucat alkalommal találkoztam vele, de sosem négyszemközt. – Nem tudom, hogy Mike említette-e neked – szólalt meg Henry –, de azt kértem, hogy te kezeld a számlámat. Senki más. Bólintottam. – Milyen volt a nicaraguai utad? – Igazán nagyszerű. Elhívtalak volna, de... Zsebre tett kézzel állt. Fáradtnak látszott. Amikor elmosolyodott, észrevettem, hogy a szeme körül elkezdtek gyűlni a szarkalábak. Amikor megismertem, olyan fiatalnak tűnt. Fiatal is volt. És én is az voltam, emlékeztettem magam. – Fura – kezdte –, amikor Mike felvetette, hogy elkísérhetnélek, egyből beleéltem magam, milyen is lenne – kettesben veled, Dél-Amerikában. Beülnénk vacsorázni azokba a kis egérlyuk éttermekbe, rohannánk a szakadó esőben vissza a hotelunkhoz – úgy, ahogy szoktuk. Vártam, hogy jelezz, hogy megadd az engedélyt. Valahányszor összefutottam veled az irodában, mindig azt reméltem, hogy talán majd aznap szólsz, vagy legalább megengeded, hogy elvigyelek vacsorázni. Haboztam. – Volt valaki Nicaraguában, akivel muszáj volt találkoznom. – Tudom. Hallottam. Az egész totál hihetetlen. A nyitott ajtón keresztül zenefoszlányok szűrődtek be, ahogy egy csoport öregember trombitát fújva végigvonult az utcán. – Igazából soha nem beszéltük meg, mi is történt Guatemalában – jegyezte meg. – Henry, ez igazán szükségtelen. Olyan rég volt már. – Nem olyan rég. – Az őrleményt belekanalazta a kávéfőző gépbe, és ráöntötte a forró vizet. – Erről meg is feledkeztem. Te még mindig a francia módszerrel készíted a kávét.

– Ez az egyedüli civilizált módja a dolognak. Míg ő arra várt, hogy lefőjön a kávé, én az utcát bámultam. Két porceláncsészét tett az asztalra – egy kéket és egy sárgát. – Szépek. – Egy hagyatéki kiárusításon vettem őket. Gondoltam, jó buli lenne, ha az összes csésze meg tányér amolyan véletlenszerűen lenne kiválasztva. – A 21-es jelzésű busz elhúzott az ablak előtt, és az asztal feletti csillár megcsörrent. Henry kitöltötte a kávét, és leült. – Azon az estén, Guatemalában... nos, azt hiszem, inamba szállt a bátorságom. Nem akartam tovább veszekedni. Állandóan martuk egymást. – Tudom – feleltem. – Sajnálom. Kintről néhány hangos durranás hallatszott, amelyet kiáltások és nevetések kísértek. Az ablakon túl egy csapat kamaszlányt láttam, amint a Mission felé sétáltak, petárdákat dobálva az útra. Egyforma fekete ruhát és egyforma sötétvörös rúzst viseltek, a hajuk szoros copfba fogva. Abban a pillanatban, mintha megérezte volna, hogy nézem, az egyik lány hátrafordult, elkapta a pillantásom, és lelassított. Intettem neki, mire visszaintett. Henry kortyolt egyet a kávéjából. – Megváltoztál. – Milyen értelemben? – Mindig olyan ideges, olyan nyugtalan voltál, mintha a vállad fölött folyamatosan azt lested volna, mikor támad rád hátulról valaki. – És most? – Nem is tudom. Lenyugodtál. – Ez egy másik dolog, amiről megfeledkeztem veled kapcsolatban. – Hm? – Az, hogy mindig a vesémbe láttál. Kényelmetlen érzés volt. Túlságosan jól ismertél. – És ez rossz dolog? – kérdezte Henry. – Akkoriban úgy gondoltam, hogy igen. Néhány percig szótlanul ültünk egymással szemben, és figyeltük, ahogy a rendőrség a parádéra készülve felállítja a barikádokat. – Emlékszel arra az estére? – Igen. – Tudtam, hogy arra a néhány évvel korábbi éjszakára céloz, amikor mi is részt vettünk a halottak napján rendezett felvonuláson. Ő találta ki az egészet. – Jól néztél ki abban a csontvázkosztümben – idézte fel. – Tényleg? – nevettem. Emlékeztem rá, hogy a fehér arcfestéktől húzódott a bőröm. A zsebemben ott lapult Lila fotója. Egyszer használatos fényképezőgéppel készítettem a képet a montarai istállónál, nem sokkal azután, hogy megkapta Dorothyt. Elfelejtettem kikapcsolni a vakut, és a fotón Dorothy rémülten felágaskodik. Lila előrehajolva kapaszkodik belé, de egyáltalán nem látszik riadtnak. Sőt, inkább úgy fest, mint aki borzasztóan élvezi a dolgot. – Emlékszel arra a képre? – kérdeztem Henrytől. – Hát persze. Odaraktad az oltárra. Aztán, amikor elsétáltunk, visszavetted. – Te láttad? Henry bólintott. – Miért nem mondtál semmit? – Gondoltam, biztos megvan rá az okod. – Miután odatettem a fényképet, meggondoltam magam. Nem akartam feladni Lilát, még ha csak egy fényképről is volt szó. A nyitott ajtón keresztül beáramló esti levegő hűvösnek tűnt, a nap lenyugodni készült. – Igazad volt –

szólalt meg végül Henry. – Ezt a kávét kéne megtennem a védjegyemnek. Elképesztően finom. Átnyúltam az asztal felett, és megfogtam a kezét. Látszott rajta, hogy meglepődött, de nem húzta el. Kék szeme olyan szokatlanul gyönyörűen csillogott. Ez volt az első dolog, amit a megismerkedésünkkor észrevettem vele kapcsolatban – de gondolom, ezt vette észre rajta először mindenki. Lehetetlen volt nem felfigyelni rá. Bizonyos fényviszonyok között a szeme olyan halványkékben játszott, hogy szinte átlátszónak tűnt. Elképzeltem a valószínűtlen genetikai összjátékot, a szülei kromoszómáinak furcsa kombinációját, amelyek megajándékozták a legszembetűnőbb tulajdonságával. Egész felnőtt életemben mélyen hittem abban, amit Miss Wood, a középiskolai biológiatanárom mondott: „Egy nap a kék szem el fog tűnni, egy letűnt civilizáció távoli emléke lesz csupán.” A kék szemet recesszív gének eredményezik, magyarázta, s éppen ezért egy nap nem lesznek majd többé. A világban csak és kizárólag barna szemű emberek fognak szaladgálni – a domináns gén bevégzi a feladatát, és átveszi a planéta feletti uralmat. Középszerűségre vagyunk ítélve, jelentette ki, a domináns gének addig küzdenek a recesszív gének ellen, míg egy nap az összes emberi lény egyforma nem lesz. Soha nem kérdőjeleztem meg Miss Wood okfejtését; mint oly sok más téves dolgot, amit a középiskolában hallottam, ezt is simán elfogadtam. Úgyhogy éveken át mindig egy kis szomorúsággal néztem Henry szemébe, azon bánkódva, hogy a gyermekeinknek esélye se lenne arra, hogy örököljék a szeme színét. Mintha egy rég elpusztult csillag gyönyörű, fakó fénye sugárzott volna belőlük. Csak nemrégiben fedeztem fel, hogy Miss Wood teljesen félreértette a biológia egyik legalapvetőbb és legfontosabb tételét. McConnell volt az, aki felvilágosított, amikor néhány héttel korábban a diriomói szobájában beszélgettünk. – Maga annyira hasonlít rá – állapította meg. – Kivéve persze a vörös haját. – Mire én válaszképpen valami olyasmit motyogtam, hogy száz év múlva a vörös haj már megszűnik létezni. – Tévedés – vágta rá McConnell, majd elmesélte Reginald Punnett történetét, aki hitt abban, hogy egy adott populációban a recesszív gének relatív gyakorisága nemzedékről nemzedékre ugyanaz marad az idők végzetéig. Mivel képtelen volt bármiféle tudományos bizonyítással alátámasztani ezt a teóriáját, a barátjához, G. H. Hardyhoz fordult segítségért. Punnett beszámolója szerint Hardy gondolkodott néhány percig, aztán sebesen lefirkantott egy egyszerű, elegáns egyenletet, ami kétségkívül bizonyította Punnett elméletét. Punnett meg volt rökönyödve, és azonnal javasolta, hogy Hardy nyújtsa be a munkáját publikálásra. Hardy először vonakodott, mivel úgy érezte, hogy egy ilyen könnyű problémát biztos megoldottak már mások, és matematikusként nem akart belekontárkodni egy tőle ennyire idegen szakterületbe. – Végül aztán beadta a derekát – folytatta McConnell és benyújtotta az anyagát, ami mostanra már Hardy-Weinberg-szabály néven vált ismertté, és a világ összes jó nevű középiskolája és főiskolája tananyagának részét képezi. Kék szem, vörös haj – köztünk lesznek, míg világ a világ. A biológia területén ez a tétel hatalmas felfedezésnek számított, de amikor Hardy megírta a híres Egy matematikus védőbeszédét, még csak említésre sem méltatta. Most először néztem úgy Henry szemébe, hogy nyomát sem éreztem annak a régi szomorúságnak. Száz év múlva, ha Henry ükunokái rápillantanak egy fényképére, pontosan tudni fogják, honnan kapták a gyönyörű kék szemüket. – Min mosolyogsz? – kíváncsiskodott Henry. – Semmin. Néhány percig szótlanul ültünk. Eszembe jutottak Don Carroll szavai: „A tökéletes összhang két ember közt legalább olyan ritka, mint egy tökéletes szám.” – Aznap az irodában – kezdtem –, amikor Mike besétált.,. mondani akartál nekem valamit. Emlékszel? Megkérdeztem, hogy te tudtad-e már az első találkozásunk alkalmával, hogy pontosan hogyan fog végződni a kapcsolatunk. Henry közelebb hajolt, kezemet a két tenyere közé fogta. Hangjában nyoma sem volt a Habozásnak, és felmerült bennem, hogy talán egész idő alatt arra várt, hogy megválaszolhassa a kérdésem. –

Gyerekkoromban volt egy álmom, amiben az apám végre megvette nekem azt a biciklit, amire kétségbeesetten vágytam. Tudod, azt az ötsebességes Schwinnt, a magasított kormánnyal. Sötétzöld színű volt, és Borsószedőnek becézték. Na mindegy, szóval az álmomban valahányszor kinyújtottam felé a kezem, mindig arrébb gurult. Soha nem bírtam megfogni. Guatemalában pont így éreztem veled kapcsolatban. Olyan voltál, mint az a bicikli. Ott voltál mellettem, de egy kicsit mindig elérhetetlen maradtál. – Vagyis én is egy Borsószedő vagyok? – Nos.., Újabb pukkanások és kiáltások zaja szűrődött be az utcáról, de ez alkalommal már egyikünk sem vette a fáradságot, hogy az ablak felé forduljon. – Ismered a Lant csillagkép történetét? Megrázta a fejét. Előadtam neki a sztorit, ahogy azt Lilától hallottam azon a harminc évvel azelőtti éjszakán. Elmeséltem, hogyan merészkedett le Orpheusz az Alvilágba, hogy visszahozza feleségét, Eurüdikét a holtak birodalmából, és hogyan szegte meg az isteneknek tett ígéretét az utolsó percben, hogy visszafordulva egy pillantást vethessen rá. – Amikor ránézett, Eurüdiké elillant a kezei közül – fejeztem be. – Orpheusz halála után Zeusz felhajította az égre a lantját, létrehozva a Lant csillagképet. – Szomorú történet. – Igen, de a valós tények ennél jóval prózaiabbak: a Lant csillagkép rektaszcenzója 19 óra, a deklanációja pedig 40 fok. A Vega, Sheilak, Sulafat, Aladfar, Alathfar és az Epszilon kettőscsillag tartozik hozzá. Négy csillagjáról tudjuk, hogy rendelkezik bolygókkal. Az augusztus a legalkalmasabb hónap a megfigyelésére. Henry elmosolyodott. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudlak követni. – Ez az egész történet Orpheuszról és Eurüdikéről, arról, hogyan követte el azt a végzetes hibát és vesztette el örökre a feleségét – ez csak egy mese. Vagy elhiszed, vagy nem. A sztorik nincsenek kőbe vésve. Hihetetlenül hosszú időbe telt, míg erre rájöttem. Ezután még segítettem Henrynek elvégezni néhány utolsó simítást – feltenni egy tükröt a mellékhelyiségben, kirakni a gyertyákat és a vázákat az asztalokra, felseperni a padlót. Mire elindultam hazafelé, besötétedett, és az utcák zsúfolásig megteltek kosztümös mulatozókkal. Végigsétáltam a Valencián, szemben az árral. Lenge öltözetű táncosok egy csoportja örvénylett körülöttem, együtt szökdécselve a dobok kísérteties ütemére. A levegőt betöltötte a füstölők illata. Két rendőr hajtott végig lassan az utcán, mély hangon dübörgő motorokon. Odébb léptem, hogy kikerüljek egy csoport, szakadt öltönyökbe öltözött férfit, akik egy óriási halottégető máglyát cipeltek a vállukon. A máglya tetején egy mezítelen nő feküdt, tetőtől talpig fehérre pingálva. Megpróbáltam utat törni magamnak a tömegben, de rossz irányba indultam. A zsibongó, hömpölygő forgatag magával sodort, lefelé a Tizennyolcadik utcán. A zene, a hangok, a testek, az izzadság, az alkohol és a füstölők szaga olyan érzést keltett bennem, mintha egy képtelen álomba keveredtem volna. A hátborzongató és sötét jelmezek ellenére a hangulat vidámságot sugárzott. Néhány másodpercig egy langaléta, ösztövér, szmokingot és keménykalapot viselő férfi mellett sétáltam. Vörösre festett ajka feltűnően kirítt fehérre mázolt arcából. Egy aprócska, hosszú fehér ruhát viselő nőt vezetett kézen fogva,, aki egy lila tollakból készült kabát súlya alatt roskadozott. Egy kürtön játszó, csontmintás kesztyűt viselő férfi nyomakodott el mellettünk. A szmokingos férfi elszakadt tőlem, és befordult egy mellékutcára, engem pedig körbevett egy csapat vörös ruhába öltözött, mexikói iskolás kölyök. Valami ismerős dallamot kántáltak a rumbatökjeik surrogásától kísérve. A tanáruk, egy gyönyörű, huszonvalahány éves lány szintén vörösbe volt burkolózva, az arca fehérre pingálva – akár egy mosolygós csontváz. Ahogy a tanárnő megadta az ütemet, az utca túloldalán feltűnt egy mariachi zenekar, hogy gitáron és basszuskürtön kísérje

őket. Nem tudom, mennyi ideig lökdösődtem a tömegben, míg elértem a Garfield parkba. A teret ellepték a holtak tiszteletére emelt oltárok – több tucatnyit láttam, az egészen egyszerűtől a megdöbbentően giccsesig. Virágok, játék csontvázak és csontok, könyvek, tequliával teli poharak, és cukorból készült, apró fehér koponyák díszítették őket. És mindegyiken fényképek garmadája. Több ezer szempár bámult a gyertyák lángjai mögül. A tömeg itt már lecsendesedett. Az emberek udvariasan utat engedtek egymásnak, hogy a közös oltárhoz lépve elhelyezhessék a fotóikat. Ahogy közelebb sodródtam, ráeszméltem, hogy egy hosszú sorba kerültem, ami lassan az egyik legnagyobb oltár felé araszolt. Előttem egy fehérbe öltözött fiatal lány állt, aki két kézzel kapaszkodott egy fényképbe; szeméből csorogtak a könnyek. Többször is a McDonald’s felé pislantott, ahol az édesapja várt rá. Mögöttem két idősebb hölgy egymás kezét fogta, és spanyolul beszélgettek. Oly sokáig éltem magányosan – a Lilához kötődő emlékeimet úgy őrizgettem, mint valami titkos kincset, amelyet nem veszíthetek el, és nap mint nap egymagamban végiglapoztam őket – mintha a nővérem halála valami olyasmi lenne, amit senki más nem érthetne meg. Most azonban bárhová néztem, holtak arcai bámultak vissza rám. A kabátom zsebében ott lapult egy fénykép, amit körülbelül a halála előtt egy hónappal készítettem a nővéremről. Az étkezőasztalnál ül, enyhén lehajtott fejjel, a jól ismert jegyzetfüzetébe ír valamit ceruzával. A fénykép szögéből világosan látszik, hogy az asztal túloldalán állok, csak néhány méternyire tőle. Nem a kamerába néz, tekintetét a füzetre szegezi, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül valaki más is jelen van á szobában. Sötét haja magasra tornyozva, egy teknőccsattal megtűzve, az arcán a totális összpontosítás kifejezése. De ha az ember közelebbről tanulmányozza a száját, a szemét, valami más is feltűnik: az a boldog pillantás, mintha éppen akkor jött volna rá valamire. Éveken keresztül egy dobozban őriztem a képet, attól tartva, hogy megsérül, vagy ami még rosszabb, elveszik. Most, a közös oltár előtt, elővettem a kabátzsebemből, és a gyertya lángjához tartottam. Peter McConnellre gondoltam, akinek soha nem volt szüksége fényképre ahhoz, hogy Lila iránt érzett odaadását életben tartsa. Ott volt neki Lila jegyzetfüzete, a vele kapcsolatos emlékei, és ez tökéletesen elég volt a számára. – Mi ez? – kérdeztem néhány nappal korábban, McConnell felázott kertjének kőlépcsőjén állva, kezemben a vastag borítékkal. – A megoldás. – A megoldás? Bólintott. Néhány pillanatig értetlenül meredtem rá. Aztán leesett. – A bizonyítás? – hitetlenkedtem. – A bizonyítás. – A Goldbach-sejtés bizonyítása? – Igen. – Az arcán ülő kifejezésből ítélve őt magát legalább annyira, megdöbbentette a dolog, mint engem. – Nem értem. Azt hittem, feladta az ezzel kapcsolatos munkát. – Így is volt. Csakhogy aztán találkoztam magával, beszéltünk, és minden a feje tetejére állt. Hirtelen elemi erővel törtek rám annak az utolsó beszélgetésnek az emlékei, amit aznap este folytattam Lilával az étteremben. Eszembe jutott valami, amit még azelőtt mondott, hogy a társalgást jóval személyesebb témákra tereltem volna. Valami a Brunszita metódus és a Vinogradov-tétel kombinációjával kapcsolatban, amire úgy utalt, hogy „egy szokatlan, de tökéletesen elegáns harmadik darab”. Akkor még nem vettem túl komolyan – végül is olyan sok mindent kipróbáltunk már a bizonyítás érdekében, és úgy véltem, még számtalan dolgot ki fogunk próbálni. Biztosra vettem, hogy pusztán a probléma összetettsége azt jelenti, hogy még évekig, sőt akár évtizedekig is keresgélni fogjuk a kulcsát. Néhány hónappal azután, hogy a kilencvenes évek elején kiköltöztem ide, végre rászántam magam, hogy kinyissam a jegyzetfüzetét, és megkeressem azt a „szokatlan, de tökéletesen elegáns harmadik darabot”. Tüzetesen átvizsgáltam minden

egyes oldalt, és több ezer különböző variációt kipróbáltam, de egyik sem vezetett sehova. Mégis, folytattam a munkát, és ahogy azt Carrolltól bizonyára hallotta, sikerült néhány érdekes eredményre jutnom a próbálkozásaim során. De soha nem éreztem úgy, hogy egy lépéssel is közelebb jutottam volna a Goldbach-sejtés végső bizonyításához. – Aztán találkoztam magával. Az az éjszaka a hotelszobában szinte teljességgel valószerűtlennek tűnt. Talán a rum, a sötétség és az egész szituáció furcsaságának összhatása tette, de olyan érzésem támadt, mintha hallucinálnék. Rájöttem, hogy ha hunyorítok egy kicsit, és félig befogom a fülem, mintha csak féligmeddig figyelnék magára, akkor majdnem olyan, mintha vele lennék egy szobában. Aznap este, hazafelé az esőben, újra felidéztem magamban Lila hangját, az arckifejezését, a keze mozdulatait. Nemcsak különös élmény volt, de kétségtelenül a legközelebb állt ahhoz, amit spirituális megvilágosodásnak lehet nevezni, és ott először értettem meg, amit Ramanujan mondott az isteni inspirációról. Mert ahogy aznap este keresztülvágtam az ázott utcákon, magam előtt láttam – amolyan szemcsés, filmszerű formában –, ahogy Lila ajkai a szavakat formálják. Ténylegesen hallottam beszélni. És rájöttem, hogy egész végig rosszul emlékeztem. Valójában mosolygott, amikor ezt a megjegyzést tette, azzal a csendes, huncut mosolyával. Nem azt mondta, hogy „egy szokatlan, de tökéletesen elegáns harmadik darab”. Ennél jóval líraiabban fejezte ki magát. Pontosan a következőket mondta; „egy szokatlan, de tökéletesen elegáns harmadik elem”. – Nem értem. – Hát nem látja? Egy rejtvény volt. Biztos vagyok benne, hogy később elmagyarázta volna, ha magamtól nem jövök rá, de már nem maradt rá lehetősége. Miután találkoztam magával, és egy kicsit pityókásan, bőrig ázva hazaértem, leültem az asztalomhoz, és a bal oldalra kitettem a Brunszita diagramját, jobbra a Vinogradov-tétel egy példányát, középre pedig Eukleidész Elemek című könyvének egyik példányát. „Egy szokatlan, de tökéletesen elegáns harmadik elem” – mondta Lila. A nyomravezető jel. Végig ott volt az orrom előtt, csak nem figyeltem eléggé. Az Elemek tizenhárom kötetből áll, és mivel nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg kihagyok valamit, az első könyv első oldalánál kezdtem a kutatást. Végigböngésztem, és kielemeztem minden egyes oldalt. Csak annyi időre álltam meg, hogy bekapjak valamit, ledőljek az ágyamra néhány órára, vagy elmenjek a kútra vízért. Ez így ment egyfolytában, negyvenhárom napon keresztül. Több tucat ceruzát tövig koptattam, több köteg papírlapot telefirkáltam. És végül, egy olyan helyen, ahol soha eszembe sem jutott volna keresni, rátaláltam a kulcsra, amelyre Lila célzott – a kulcsra, amely az egész rejtély megoldásául szolgált. A nedves faágakon áthatoló napsugaraktól minden elképzelhetetlenül gyönyörű fényben ragyogott. McConnell hajából hatalmas vízcseppek hullottak az arcába, az inggallérjára. Kicsit őrültnek, ugyanakkor nagyon ihletettnek tűnt, és pontosan tudtam, minden kétség és fenntartás nélkül, mi volt az, ami miatt Lila, aki megesküdött, hogy soha nem fecsérelné az idejét szerelemre, mégis belészeretett. – Mihez kezd most vele? – tudakoltam. – Magának adom. Majd eldönti, mi legyen vele. Számomra már nem lényeges. Az egészet csakis Liláért tettem. – Ezt nem mondhatja komolyan! Úgy nézett rám, mintha a lényeg elkerülte volna a figyelmemet, mintha semmit sem értettem volna meg abból, amit mondott. – Pedig komolyan beszélek. Hatalmas súly esett le a vállamról. Véghezvittem a legnagyobb dolgot, amit ebben az életben valaha el akartam érni, méghozzá pontosan úgy, ahogy azt húsz éve elterveztem – Lilával együttműködve. Visszatérve a hotelszobámba, órákon keresztül meredtem a lapokra, és megpróbáltam legalább néhány sort felfogni a számok és szimbólumok sűrű, áthatolhatatlan dzsungeléból. De hiába. Ez Lila nyelve volt, nem az enyém. Készítettem magamnak egy másolatot – hogy legyen egy példányom belőle, annak ellenére, hogy soha

az életben nem fogom megérteni az eredetit pedig elvittem Don Carrollnak, aki megdöbbenve fogadta. Ki fogja adatni, ígérte, mégpedig McConnell és a nővérem neve alatt, bár némi ügyeskedésre azért szüksége lesz. Szívességet kell majd kérnie néhány ismerősétől – végül is McConnell már vagy húsz éve kivonta magát a matematika világából, és az állítását, miszerint sikerült megoldani a matematika történelmének egyik legnehezebb problémáját, minden bizonnyal élénk szkepticizmus fogadja –, de azért meg lehet oldani. Egy független szakértőkből álló bizottság át fogja tanulmányozni a munkáját. És ha úgy találják, hogy a bizonyítás helytálló – márpedig Carroll hitt benne, hogy így lesz –, arra fel fog figyelni a világ. Ráébredtem, hogy a nővérem újra híres lesz. De ez alkalommal a tehetsége, az éles elméje miatt. Nem azért, amit vele tettek, hanem azért, amit ő tett. Még egy utolsó pillantást vetettem az étkezőasztalnál készült képre, ahogy a nővérem a jegyzetfüzete fölé hajol, aztán az oltárra helyeztem. Lila a legjobb formájában, a felfedezés szent pillanatában. Átvágtam a tekervényes parkon, ki a sötét utcára, ahol újra testek falába ütköztem. Több száz ember, mint a holtak folyója, kígyózott keresztül a városon, lassanként letéve hordalékát a környékbeli mellékutcákon. Próbáltam kiszakadni közülük, de nem találtam menekülő utat. Minden egyes festett arc egy újabbhoz vezetett, és úgy éreztem, mintha egyre mélyebbre hatolnék a tömegben. Egy idő után négy, fekete palástot viselő férfiba botlottam, akik egy fából készült, kis nyári lakra emlékeztető építményt cipeltek, amelyet körben csontvázak díszítettek, az oldalán pedig fogantyúk lógtak. A férfiak komótosan lépkedtek, a szerkezetet a földhöz közel tartva. Elfoglalták az egész utat, nem tudtam megkerülni őket. Aztán az építmény lassan emelkedni kezdett. Az egyik férfi elkapta a pillantásom, és a szemével jelzett – rájöttem, hogy azért emelték fel, hogy átbújhassak alatta. De amikor előreléptem, újra leengedték, és én bent ragadtam a mozgó szerkezet alatt. Belülről három kicsi, elemmel működő lámpa világította meg. A fehérre festett falak tele voltak ragasztva fényképekkel. Nem láttam semmi mást, csak a doboz belsejét és az azt cipelő férfiak ütemesen lépkedő lábát. Néhány másodperc múlva már képtelen voltam megkülönböztetni a négy férfi lábát a körülöttünk örvénylő tömegétől Kopogtam ugyan, de senki sem hallott meg, ha mégis, hát nem adták jelét. Ereztem, ahogy az emberáradat nekipréselődik az építmény oldalának, a távolból dobok tompa dübörgése hallatszott. A friss festék szagától megszédültem, mégis, meglepő módon nem estem pánikba. Egy vagy két perc elteltével megadtam magam a pillanat varázsának. Addig, amíg lépést tartok a férfiakkal, nem lesz semmi baj, biztattam magam. Menet közben a fényképeket tanulmányoztam. Különböző korú férfiak, nők, gyerekek, különböző helyszíneken. Az egyiken mintha felismertem volna a guatemalai esőerdőket, a másikon a gilroyi fokhagymamezőt, egy harmadikon pedig a város nyugati szélén, lévő szélsöpörte óceánpartot. A festékszag egyre fojtogatóbbá vált – éreztem, ahogy a fejem elnehezül. Mintha egy álomba léptem volna, amely felett a racionális elmémnek nincs hatalma. Egyszerűen ki kell várnom a végét. Fogalmam sincs, hány perc telt el – öt, tíz, tizenöt amikor az építmény lassan újra emelkedni kezdett. Amint az alja már a vállam magasságában járt, lehajtottam a fejem, és kibújtam alóla. Mélyet lélegeztem, és a tüdőm megtelt a hűvös, éjszakai levegővel. A férfiak eltántorogtak balra – láthatóan észre sem vettek. Rájöttem, hogy valószínűleg fogalmuk sem volt a jelenlétemről. Körbenéztem, hogy megállapítsam, hol is vagyok. A dobok hangja lassan elenyészett a távolban. A tömeg hirtelen teljesen elpárolgott. Egyedül álltam valami ismeretlen környéken, mindenféle jelzés vagy tájékozódási pont nélkül. A szűk, fákkal szegélyezett kis sikátor egy sor öreg viktoriánus ház otthonául szolgált. A házak mindegyikét a méltóságteljes hanyatlás különböző foka jellemezte. Valahol egy macska nyivákolt. Az egyik második emeleti lakásban egy sárga hálóinges lány sétált el lassan az ablak előtt. Egy magas figura lépett felé. Egy vékony kar kinyúlt, és leoltotta a villanyt, sötétbe borítva a szobát. Valahogy minden olyan ismerősnek tűnt. Jártam már itt? Vagy valaki leírta nekem ezt a helyszínt? Az is lehet, hogy egy könyvben olvastam. Néha úgy éreztem, mintha a könyvek és az élet egyfajta furcsa origamit képeznének, amelynek bonyolult hajtásvonalai és titkos árnyékai olyan szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak, hogy lehetetlen különbséget tenni köztük.

Az utca végén ösztönösen jobbra fordultam. A viktoriánus házikók helyét átvették a bérházak és taqueriák, a bárok és a hamburgerezők. Nem tudom, hány perc telt el, míg elértem a Doloreshez. Balra fordultam, fel a dombon, el a kis park mellett, amelyet beborított az este szemete – üres üvegek, egy elhajított vörös palást, lámpaoszlopokon himbálózó papírcsontvázak sora, amelyek ide-oda lengedeztek a szélben. A lábaim sajogtak, de tovább sétáltam. Csak akkor jöttem rá, valójában mi volt az úti célom, amikor már elértem a Huszonnyolcadik utcát. Mire nekivágtam a meredek domboldalnak, már úgy éreztem, mintha órák óta menetelnék. A régi környékünkön csend honolt. Bár kevesebb, mint másfél kilométerre feküdt a Missiontől, mégis olyan hatást keltett, mintha egy másik városba csöppent volna az ember. Félúton felfelé megálltam az ismerős kefevirágfa mellett, megfordultam és felnéztem. A régi hálószobámban égett a villany. Az ablakpárkányon lévő madáretető furcsa árnyékot vetett a járdára. Az órámra pillantottam – éjjel fél egy. Leültem az egyik ház alsó lépcsőjére, és vártam. A szél megélénkült, és magával hozta anyám régi kertjének illatait – a borsmenta, levendula és zsálya illatát. 12 óra 43 perckor felálltam, és a régi hálószobám ablakára szegeztem a tekintetem. Pontosan 12.45-kor, ahogy azt Thorpe mondta, a redőnyök leereszkedtek, és kialudt a fény. Felnéztem Diamond Heights felé. Thorpe hatalmas, űrhajóként előreugró házának modern szögei furcsa összhangban álltak a dombbal és a fákkal. Most, Nem tudom, kimondtam-e hangosan, vagy csak gondoltam, de abban a pillanatban Thorpe irodájában felkapcsolódott a villany. Diriomóra gondoltam, ahol a tárgyak és a percek mintha valami rejtett szimmetriának engedelmeskednének, ahol még a leghétköznapibb pillanatok is mintha előre meg lennének tervezve, összehangolva, nem bízva semmit sem a véletlenre. Régóta hittem, hogy Diriomo különleges hely, amelyre a véletlenszerűség általános törvényei nem vonatkoznak. De előfordulhat, hogy tévedtem. Lehet, hogy mindenütt létezik ez a szimmetria, és napjaink mintái épp oly bizonyosak, mint az univerzum matematikai alakzatai. Talán ahhoz, hogy észrevegyük ezeket a mintákat, egyszerűen csak hátra kell lépnünk, fejjel lefelé kell fordítanunk a papírt, mindent más szemszögből kell néznünk. Elképzeltem, ahogy a nő a régi hálószobámban bebújik az ágyba. Vajon azonnal álomba merült, ahogy letette a fejét a párnára, vagy ébren feküdt egy darabig, a következő napját tervezgetve vagy az elmúlt nap eseményein rágódva? Mennyit tudott a családról, aki előtte ott lakott? Ebben a pillanatban, anélkül, hogy tudatában lenne, Thorpe készülő regényének egyik karaktere vált belőle. Mi olyasmit tenne meg a regényben, tűnődtem, amire a való életben nem vállalkozna? Miféle döntéseket hoznak helyette, amelyeket ő soha nem lenne képes meghozni? Milyen nevet ad neki Thorpe és miféle szavakat ad a szájába? Vajon egy szép napon elolvassa majd a könyvet és magára ismer? Ez az ablakok városa. Minden egyes ablak mögött annyi sztori rejtőzött, amennyi bőven megtöltött volna egy könyvet. A fényképekre gondoltam, a fehér nyári lakra emlékeztető építményben, arra, hogy minden egyes arc ezer különböző történet kiindulópontját jelentette. Némelyik sztori igaz volt, némelyik nem. A családom történetére gondoltam – arra, milyen sokáig hagytuk, hogy valaki más mondja el helyettünk. Lehunytam a szemem. Ha elég erősen koncentráltam, szinte hallottam magamban a szüleim hangját. Persze nem voltak ott, de hát erre való a fantáziánk, nem igaz? Abban az általam újrarendezett világban, a gyermekkori otthonom lépcsőjén, a szüleim soha nem váltak el, soha nem költöztek máshová. A konyhaasztalnál ülve beszélgettek. Apám épp beszámolt anyámnak a nemrégiben tett magyarországi üzleti útjáról, arról, hogyan futott össze véletlenül egy régi főiskolai cimborájával a budapesti reptéren. Anyám válaszul elmesélte, hogy az egyik klienséről, akit tíz éve bűnösnek találtak, kiderült, hogy ártatlan. Mindkét sztorit az elmúlt hetekben hallottam tőlük, bár nem egyidejűleg. Anyám a Santa Cruz-i új kertjében mesélte el az övét, élénk színű bougainvilleával és puha, ezüstös levelektől körülvéve. Apám Londonból hívott, ahol üzleti úton tartózkodott. A valóságban több ezer kilométer választotta el őket egymástól. Csak a képzeletemben találkoztak újra, hogy a régi, megszokott könnyedséggel társalogjanak, mintha semmi sem szakította volna szét a világukat. Belém hasított, hogy akár órákig el tudnék ott

ácsorogni, hallgatózva, kitalációkba menekülve. – Csak egyetlen tökéletes befejezés létezett – közölte egyszer Thorpe az első könyvével kapcsolatban. – Amikor erre ráébredtem, a történet megírása ahhoz vált hasonlóvá, mint amikor térképet követ az ember. A domb tetején lévő házának konyhájában ülve mondta ezt, és olyan tekintettel bámult rám, mint aki nem bírja eldönteni, hogy tényleg ott vagyok, vagy csak a képzeletében létezem. Már akkor tudtam, hogy nincs igaza. Olyan, hogy tökéletes befejezés, nem létezik, mint ahogy nincs tévedhetetlen térkép sem. „Az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz.” Minden történetben rejlenek hibák, mindegyik ki van téve a változásnak. Még a kinyomtatott, könyvbe foglalt sztorik sem ellenállóak a módosításokkal szemben. Az emberek a saját kényük-kedvük szerint alakítják őket, meghatározzák, miképp emlékeznek rájuk. És minden egyes elmesélés során változhat a befejezés, sőt, akár a kezdet is. Néhány esetben elkerülhetetlenül romlik a minősége, más esetekben akár javulhat is. Egy történet végtére is nemcsak a mesélőhöz tartozik, hanem, vele egyenlő mértékben, a hallgatóhoz is.

{1} {2}



(Fordította: Róna Ilona) (Fordította: Bálint András)

Table of Contents ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET HARMINCADIK FEJEZET HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET HARMINCHETEDIK FEJEZET HARMINCNYOLCADIK FEJEZET HARMINCKILENCEDIK FEJEZET NEGYVENEDIK FEJEZET