Ellenséges viszonyok. Írta: Sylvie Barthus Prológus

Ellenséges viszonyok Írta: Sylvie Barthus 2013.

Prológus Lina éppen a fekete szemceruzával készült kihúzni a szemét, mikor a tükörben véletlenül hátrapillantva meglátta a szekrényére akasztott, konzervatív, fekete iskolai egyenruháját. Fintorogva húzta el a száját. Egyébként imádta a feketét, de ez a borzadály túlment minden határon. Milyen kis szende szűznek néz is ki benne minden áldott nap, mikor szerényen és engedelmesen iskolába megy benne. Hahhh… Szerény? Engedelmes? Végigmérte magát az egészalakos tükörben. Szexin zilált fekete tincsek, vadítóan vörös – és extra mini – ruha, mély dekoltázzsal, erős smink, arany kiegészítők, magas szárú bőrcsizma. Na, ez volt ő… Senki ugyan meg nem mondta volna, hogy még csak most fejezi a gimit. Ott pedig, ahova készült, senkit nem is érdekelt. Nos, kettős életet élt, be kellett ismernie. Sajnos, hogy rákényszerült, de az apja igencsak maradi volt ilyen szempontból. Még manapság is úgy tekintett rá, mintha kislány lenne, pedig hamarosan érettségizni fog, és egyetemre járni.

Vágott egy grimaszt a tükörképének, majd befejezte a készülődést, magához vette a táskáját meg a kabátját és megindult az ablak felé. Hát igen. Ilyen hacukában, az éjszaka közepén csak nem távozhatott apuci rendes, szófogadó, pici lánya a bejárati ajtón keresztül. Még jó, hogy annak idején mikor a ház épült, valami kacifántos hóbort miatt a szobájából nyíló, apró erkély mellé biztonsági létrát is szereltek. Bár, ha az apja rájönne mire is használja, biztos leszedetné. Nem volt éppen boldog a tudattól, hogy be kell csapnia őt, de nem látott rá jobb megoldást, ha a saját életét is akarta élni, meg neki is szeretett volna megfelelni. Átvetette egyik kecses lábát az erkélykorláton, majd a másikat is. Közben jót derült a gondolaton, hogy ha valaki éppen most járna erre, látná, ahogy villantott egyet. Gyorsan lemászott a létrán, majd összehúzva magán a vékonyka kabátot megindult az utca távolabbi része felé, ahol már biztos várt rá a legjobb barátnője. Vagyis megindult volna. Mert, ha történetesen nem húzza a szemébe a kapucnit, hogy senki még véletlenül se ismerje fel, akkor biztos meglátja a fiút az orra előtt földbe gyökerezett lábakkal álldogálni. Így viszont teljes lendületével nekiütközött és a földre zuhantak. Tapinthatóan kemény és jól karban tartott testen landolt, ezt még a több rétegnyi ruhán keresztül is meg tudta állapítani. Ki lehet az ilyen későn, ezen a csendes környéken? Kisöpörte hosszú haját az arcából és belebámult abba a szempárba, amivel utolsóként akart találkozni egy ilyen helyzetben.

– Miles! – sikkantott fel fojtottan, miközben lepördült róla, és gyorsan feltápászkodott. – Mi a fészke fenét keresel itt, ilyenkor? A fiú is feltornázta magát, leporolta mindig kifogástalan öltözékét – hogy Lina mennyire tudta utálni azt a maradi vasalt nadrágját, mindig hófehér ingjét – megigazította aranykeretes szemüvegét és úgy meredt rosszallóan a lányra. – Szerintem inkább az itt a kérdés, hogy te mit keresel ilyen későn, ebben a cuccban az utcán? A lány lenézett magára. A kabát szétnyílt és felfedte bizonyos körökben kimondottan botrányosnak ható öltözetét. A francba! És ilyenkor pont Apa legmegbízhatóbb besúgójába kell botlania…

Egy héttel később – Karolina! – hallotta meg apja szigorú hangját, ahogy felkiabált érte az emeletre. – Gyere be a dolgozószobámba. Beszélnünk kell. Hajaj! Bekövetkezett, amitől egész héten rettegett, Miles végül csak beköpte. Bár csoda, hogy eddig még nem tette meg. Lesimította hát teljesen szalonképes nyári ruháját, belebújt krémszínű kardigánjába és még egy utolsó pillantást vetve a tükörképére – mellesleg mindent rendben talált – megindult a kivégzésére. Mikor belépett a dolgozószobába, a lélegzete is elakadt egy pillanatra. Miles is ott álldogált a könyvespolc előtt, hátra tett kezekkel és leolvashatatlan arckifejezéssel.

– Hívtál, Apa? – kérdezte meg Lina cincogó hangon, közben egy tapodtat sem mozdult az ajtó mellől. Biztos ami, biztos. Hátha menekülőre kell fognia a dolgot. – Ugyan már, kislányom! Mitől vagy így megszeppenve? Gyere beljebb, sem én, sem Miles nem harapunk – mosolyodott el az apja. Hát persze… Aztán elöntötte a megkönnyebbülés érzése. Mégsem árulták be. De, akkor miért hívták? És, mit keres itt Miles? Valami nagyon kellemetlen előérzete támadt, de mivel hirtelen nem jutott eszébe egy frappáns kifogás sem az ajtó mellett maradásra, óvatosan előresomfordált. – Azért hívtalak, hogy elmondjam, néhány hétre el kell utaznom, és mivel még tart a tanév, téged nem vihetlek magammal. Lina szeme felcsillant. Akkor Berta néni fog „vigyázni” rá, persze mikor nem kötik le a szappanoperák, vagy a kártyapartik. Juhéééé! Éljen a szabadság – örvendezett magában. Csak Miles jelenléte zavart be egy picit a képbe. Most már igazán kíváncsi volt, minek van itt. Aztán, mikor az apja folytatta a mondókáját, szeretett volna a föld alá süllyedni, eltűnni vagy akármi. – Sajnos Berta nem tud rád vigyázni, mert eltörte a csípőcsontját a minap, és szegény a kórházban fekszik. Így gondoltam, megkérem Milest, hogy költözzön ide arra az időre. Most úgy is szünet van az egyetemen, oda tud rád figyelni, míg nem leszek itthon. Neeeemmm…

– De, Apaaa, éppen ő? Hiszen csak egy karót nyelt, maradi, merev… – talpnyaló, hápogta a lány megfeledkezve a jó modorról, de az apja közbevágott. – Szégyelld magad, kisasszony. Kérj azonnal bocsánatot. Nem beszélhetsz így másokról, főleg nem a jelenlétükben! – Bocs – préselte ki Lina magából kínkeservesen, miközben a füle tövéig pirult – maga sem tudta haragjában vagy zavarában inkább –, mert más előtt hordták le. És a fiú még csak szóra sem méltatta. – Én ezt már eldöntöttem. Miles holnap ideköltözik, most pedig mehetsz, mi még meg kell, hogy beszéljünk valamit. – Igen, Apa. Lehorgasztott fejjel lépett ki a szobából, észre sem véve, hogy követik. Pedig a fiú még mondta is az apjának, hogy mindjárt jön. Viszont alig tett meg két lépést, mikor halk ajtócsukódást követően megragadták és úgy a folyosó falának lökték, hogy csak nyekkent. Meglepett sikkantás hagyta el az ajkait, de reagálni már nem maradt ideje, mert valami kemény és forró préselte még jobban neki a falnak. Aztán meghallotta a fojtott, érdes suttogást a tarkójánál. Minden egyes apró szőrpihéje égnek meredt tőle. – Karót nyelt, mi? Merev? – mormogta Miles a bőrébe, és közben nekidörgölte altestét a lány fenekének. Hát tényleg volt ott valami mereven karószerű… – Elegem van a sértegetéseidből, Lina. Majd meglátjuk ki is itt a karót nyelt meg merev… – jött a gunyoros folytatás. – Nagyon ajánlom, hogy ne legyen rád panasz az elkövetkező három hétben, mert különben kénytelen leszek egy-két dolgot elmesélni apucinak az ő drágalátós, pici lánykájáról meg az éjszakai kiruccanásairól… Linát annyira sokkolta ez a nem várt fordulat, hogy szó nélkül tűrte, hogy a fiú végighúzza nedves ajkait nyakának

kecses ívén és kezei felcsússzanak az oldalán, egészen a melléig. Amitől ismeretlen borzongás cikázott végig a testén, és már-már azt várta, Miles mikor markolja meg őket. De az végül elmaradt. Csak hüvelykujja hegyével súrolta egy kicsit nőies domborulatainak alsó ívét. Hihetetlen módon, ha lehet, ez még izgatóbban hatott a lányra. Érezte, ahogy az ölét elönti a nedvesség. Ilyen nincs! Miles egy tapló, nem kívánhatja meg. Az lehetetlen. Ocsmány féreg… Igen, de ez a csúszómászó tapintásra olyan szívdöglesztő testtel rendelkezett, amit még egy modell is megirigyelhetne, éppen csak jól takargatja. Összefüggéstelen merengéséből a fiú rekedtes hangja ragadta ki. – Holnap találkozunk, Pillangó. Javaslom, hogy kellően kedves fogadtatásban részesíts – azzal elengedte a lányt és visszament a dolgozószobába. Lina teljesen elgyengülve támasztotta neki homlokát a hűvös falnak. A zavarodottság szobrát nyugodtan lehetet volna róla mintázni. És mi akar lenni az a kellően kedves fogadtatás?

Miles azt hitte nyomban felrobban. Az anyja szerencsétlen, öreg Volvója nyögve tűrte a durva bánásmódot, amivel a felgyülemlett feszültséget vezette le rajta. Nem elég, hogy a lány folyamatosan lenézte és a kedvesség álarca mögött semmibe vette, de az óta a bizonyos éjszaka óta – mikor egymásba futottak – képtelen volt kiverni a fejéből. Az erekciója fájdalmasan lüktetett nadrágja szorításában.

Hiába volt ma Linán illedelmesen zárt, hosszú, virágmintás ruha és a haja konzervatív copfba fogva, lelki szemei előtt állandóan az a kép lebegett, ahogy abban a vadító vörös ruhában – ami szó, mi szó, nem sokat hagyott a fantáziára – és zilált fekete sörénnyel rajta fekszik. Olyan volt, mintha ráégett volna a retinájára és képtelenség lenne eltávolítani. Pedig az ominózus eset előtt eszébe nem jutott, hogy úgy gondoljon rá, mint egy felnőtt nőre. Csak egy kis csitri volt, Jack Donovan elkényeztetett lánya, akit kénytelen elviselni, hogy az apja kegyeiben maradhasson. Nem tehetett róla, hogy Jack számított az egyik legjobb védőügyvédnek a városban, neki pedig szüksége volt a férfira a tanulmányaihoz. És, ha minden jól megy, a nyári gyakorlatát is nála tölti majd. Persze, ha addig meg nem őrjíti a kedves, pici lánya. Ó, ha tudná az öreg, milyen is Karolina valójában. Elég sokat tépelődött rajta, hogy elárulja-e őt a mentorának vagy sem, de végül megtartotta magának az információt, hátha jó lesz még valamikor. Nem is sejtette, hogy ilyen hamar hasznát veszi. Jófiús arcára kiült egy gonoszul elégedett vigyor, mikor arra gondolt, hogy majd ő megmutatja annak a kis libának, milyen is az, mikor valaki igazán merev. Szinte már a lány extatikus sikolyait is hallani vélte, miközben alatta vonaglik…

Hol a frászba van már Miles? – kérdezte az égieket Lina, ki tudja már hányadszor a nap folyamán. Már-már idegroncsként, tűkön ülve várta, hogy megjelenjen végre és elkezdődjön a három hétig tartó rémálom.

Reggel, mikor kikísérte az apját az ajtón még reménykedett benne, hogy a fiú valami oknál fogva visszavonulót fúj, de sajnos ez nem történt meg. És ma még Lídia sincs itt, hogy megvédje tőle. A házvezetőnőnek váratlanul és nagyon sürgősen el kellett utaznia a nővéréhez – mivel szerencsétlennek leégett a fél háza és szüksége volt segítségre –, és csak pár nap múlva jön vissza. Addig pedig teljesen ki lesz szolgáltatva a fiúnak. Nos, azóta, hogy az asszony némi rábeszélés után – mert először nem akart az apja előzetes engedélye nélkül távozni – ripsz-ropsz elrohant a vonatra, ő pedig elment, majd hazaért az iskolából, csak csellengett a házban, nem tudva, mit kezdjen magával. Igen, elküldte az egyetlen mentsvárát, de hát ő ilyen volt. Jótét lélek. Erre a gondolatra gúnyos mosolyra húzta a száját. Éljen az önkritika! Végül pedig az este is eljött, és Lina hálóingben ücsörgött az ágya szélén. Ginny – a kebelbarátnője és cinkostársa mindenféle tuti buliban – már a sokadik sms-sel bombázta, de még csak nem is válaszolt neki. Ma nem volt kedve az „élethez”. Egyfolytában azon pörgött az agya, hogy mit is akart jelenteni Miles tegnapi kijelentése. Mi az, hogy kellőképpen kedves? Csengettek. a lány automatikusan felpattant és elment ajtót nyitni. Teljesen kiment a fejéből, hogy csak egy szál combközépig érő, macis hálóing van rajta. Szemmel láthatóan az ajtóban álldogáló Milest is meglepte a dolog, de aztán gyorsan túllépett a dolgon. – Neked is jó estét, Pillangó! Nem pont ilyen fogadtatásra számítottam, de megteszi… – aztán lazán besétált a tátott szájjal és földbe gyökerezett lábakkal álló vendéglátója mellett.

Lina utána fordult és úgy bámulta, mintha egy marslakót látott volna. Mileson koptatott farmer, fehér póló, fekete bőrkabát volt, sötétszőke haját pedig nem simította hátra, mint rendesen. És ráadásul otthon hagyta a szemüvegét is…

A fiatal férfi jót derült magában a lány reakcióján. Lina úgy meredt rá, mintha szellemet látna. Jó indítás, de talán sokkoljuk még egy kicsit a hölgyikét. Visszalépett hozzá, magához rántotta és milliméterekre a megrökönyödéstől eltátott szájától, belesuttogta: – Tetszik ez a hálóing, de a múltkori vörös szerelés sokkal jobb lett volna... – azzal egyszerűen szájon csókolta, majd a következő pillanatban ismét elengedte és megindult a nappali felé. Még útközben visszaszólt a válla felett. – Éhen halok! Hoznál nekem valami harapnivalót? Majdnem felnevetett, mikor néhány másodpercnyi késéssel fojtott szitokáradat hangzott fel a háta mögött. Előre dörzsölte a tenyerét, ha arra gondolt, miket fognak egymással kölcsönösen művelni az elkövetkező hetekben. Úgy érezte, jó sok szórakozásban lesz része, méghozzá valószínűleg ömlesztve. Nem is fog ártani némi lazítás a mögötte lévő hónapok feszített tempójának kompenzálásaképp. Csak gratulálni tudott magának az ötletért, hogy megmutatja a nőnek a valódi önmagát – ugyanis a konzervatív nadrág, ing, szemüveg csupán álca, kellék volt, amit a jogi egyetem kimondatlanul is megkövetelt ugyan úgy, mint Lina jó kislányos göncei –, padlót verdeső álla pedig minden pénzt megért. Szinte elemésztette a kíváncsiság, mit fog szólni majd másnap, ha meglátja a motort, amivel érkezett és, ha rájön, hogy azzal szándékozik őt iskolába vinni.

Közben beért a nappaliba, elvetette magát a kanapén és a távirányító után nyúlt. Cél nélkül kezdte kapcsolgatni a készüléket, azon igyekezve, hogy a képernyőre koncentráljon, de a fantáziája valahogy mégis kibújt a regula alól, és elkalandozott. Lelki szemei előtt látta a lányt, ahogy odaadóan szendvicseket készít, hálóinge enyhén felcsúszik, fekete tincseit időről-időre, önkéntelenül a füle mögé tűri – ami persze, azonnal újra az arcába hullik –, csípőjét képzeletbeli zene ütemére mozgatja... Ennél a pontnál a gondolatai kissé elszabadultak. Már magát is látni vélte a jelenetben, méghozzá elég forró helyzetben. Kényszeresen megrázta a fejét, hogy visszatérjen a valóságba. Ennek még nincs itt az ideje, csak haladjunk szépen a terv szerint.

Nagy csattanással vágta bele a kést a vágódeszkába, bár legszívesebben a nappaliban kényelmesen terpeszkedő fiúba mélyesztette volna. Mi volt ő? Háziszolga? Körülötte a konyhapulton mindenféle élelmiszer – felvágottak, vaj, sajt, majonéz, paradicsom, paprika, ananász és egy zacskóban szeletelt kenyér – egymás hegyén-hátán. Nos, látszott a környezetén, hogy túl sokszor még nem kényszerült a sajátkezű szendvicskészítésre. El kellett ismernie, hogy borzasztóan elkényeztették. Sajnos nem volt, aki foglalkozzon azzal, hogy megtanítsa az alapvető túlélő technikákra. Anyja még kiskorában meghalt – már csak képekről tudta felidézni őt –, rokonai az ország különböző pontjain laktak, apja időleges barátnői pedig nem voltak igazán alkalmasak erre a feladatra. Egyetlen személy akadt, aki orvosolhatta volna ezt a

hiányosságot, de Lídia – aki anyja helyet is anyja volt és mindig mellette állt – túl lágyszívű volt. Ha kislányként nem akart valamit, az asszony inkább ráhagyta a dolgot és szó nélkül megcsinálta helyette. Ez a szokása azóta mit sem változott. E miatt most már abban is kezdett kételkedni, hogy túlélik a következő pár napot, míg a házvezetőnő távol van. És nem pont azért, mert meggyilkolják egymást... Kételkedve szemlélte a tányérra került alkotását, de aztán dühösen dorgálta meg magát. Ugyan mit foglalkozik vele, hogy gusztusos-e a vacsora, hisz úgy is Milesnak lesz. Ha nem tetszik neki, csináljon magának! Végighordozta tekintetét a természeti katasztrófán, amit pár perc leforgása alatt hozott össze, és lehangoltan állapította meg, hogy mindenek tetejébe még neki is kell majd eltakarítania mindezt. Na, de előbb etessük meg a ragadozót... Tálcára pakolta a kaját és megindult a nappali felé. Útközben kényszeredetten húzogatta lefelé az időközben magára kapott, vékony köntös alját, de hiába. Az még mindig nem volt sokkal hosszabb az alatta lévő hálóingnél. Kínjában megvonta a vállát. Felöltözni már nem sok értelme lett volna, a fiú nagyjából mindent látott, kivéve a legintimebb részeket. Mikor odaért mellé, Miles pókerarccal vette át tőle a szendvicseket, még arcizma sem rezdült meglátva az összevissza egymásra halmozott élelmiszereket. Pedig, szinte várta a kérdést, hogy mi ez, meg te ezt meg szoktad enni? – Ülj ide mellém – mondta ő e helyett, és megveregette a kanapét maga mellett – egy jó film megy a tv-ben. Lina kelletlenül engedelmeskedett. Szótlanul üldögéltek – ki lazán, ki görcsösen, merev háttal – egymás társaságában, míg a fiú falatozott, a lány a tv-t bámulta, bár a műsor nem igazán jutott el az agyáig. Rettentően kényelmetlenül érezte

magát attól, hogy minden idegszálával érzékelte a fiú jelenlétet. Aztán egy idő után erőt vett rajta a kimerültség, szemei pedig lassan lecsukódtak. Észre sem vette, hogy elaludt és közben automatikusan nekidőlt a mellette lévő meleg testnek.

Percekig figyelte a hozzá bújó, alvó lányt. Kifejezetten édes volt. Aztán Lina megmoccant, álmában előrelendült a keze és lecsúsztatva a mellkasán végül a nadrágja sliccén pihent meg. Milesról abban a szent pillanatban leolvadt a magára erőltetett nyugalom és sziklakeménnyé merevedett. Az utolsó falat majdnem a torkán akadt. Nem lesz ez így jó! Óvatosan, nehogy felébressze őt, megfogta a csuklóját és kevésbé veszélyes testrészére kormányozta a puha kacsót. Csak tudná, hogy akkor miért rándult össze a hasfala, mikor ráhelyezte... Tekintetét erővel a képernyőre függesztette, de a korábban érdekesnek mutatkozó film elvesztette varázsát. Így hát mély sóhaj kíséretében tette le a kezében szorongatott tányért a kanapé mellett lévő dohányzóasztalra, majd lehunyta a szemét, két ujja közé csippentette az orrnyergét és megdörgölte azt. Minden vágya egy szál cigi volt, de a házban nem lehetett dohányozni, arra meg, hogy megmozduljon és kimenjen, képtelen lett volna. Inkább próbálta végiggondolni az elmúlt napok eseményeit. Hátha lenyugtatja vele száguldó véráramát. Az elmúlt hét úgy tűnt a meglepetések hete. Először anyja állított haza egy olyan ocsmány kutyával – kiálló fogak, szétálló fülek, hegyes orr, szőrzet csak mutatóban és pamacsokban, valamint folyamatos reszketés a csupaszsága miatt –, hogy ha valaki sötétben találkozik össze vele, tuti szívrohamot kap ijedtében. Mikor pedig merte szóvá tenni a dolgot, az asszony

egyszerűen megsértődött. Állítólag a jószág kifogástalan pedigrével rendelkező fajkutya volt. Miles azt már nem merte megkockáztatni, hogy rámutat, minden bizonnyal a menhelyről szalajtották és jól átverték az anyját vele. Sajnos ez csak a kezdet volt. Valamikor este tizenegy körül derült ki – éppen belemerülni készült egy peranyagba –, hogy az újdonsült „családtag” megpattant. Természetesen ki mást küldtek volna a korcs megkeresésére, mint őt? A környéken bóklászva jutott el végül Lináék utcájába – csupán háromsaroknyira laktak egyébként egymástól – és botlott az ezt követő éjszakák álmainak sztárfőszereplőjébe. Miután a lány mindenféle magyarázat nélkül ott hagyta, percekig sokkos állapotban meredt a hűlt helyére. Soha, de soha még fel sem merült benne, hogy valaha egy ilyen találkozás megtörténhet. Vajon hova indult a lány és mire készülhet? – lüktetett a kérdés az agyában szakadatlan. Később, magához térve, darabos mozdulatokkal indult meg a dolgára. Mintha legalább is begörcsöltek volna a lábizmai. Kellet egy kis idő, mire sikerült normálisan járnia. Két sarokkal ezután a vakarcs is előkerült, egy bokor tövében kuporogva, sárosan – úgy látszik megtalálta az egyetlen pocsolyát, amit a környéken fel lehetett fedezni – és valami irgalmatlanul büdös volt. Miles inkább nem is próbálta megfejteni, mitől eredhet a szag... Otthon legalább négyszer zuhanyozott le, mire elfogadhatóan tisztának érezte magát. És akkor pár napi szélcsend – vagyis Lina mentes nap – után lecsapott a villám Jack Donovan kérése formájában. Első pillanatban határozottan vissza akarta utasítani a dolgot. Három hét a lányával? Megőrült? De végül belátta, nincs igazán választási lehetősége. És, ha jobban belegondol, nem is annyi-

ra rossz ötlet ez. Kitűnő alkalom a leckéztetésre apuci mindenre kiterjedő figyelme nélkül. Jelenleg pedig ott tartott, hogy teljesen felspannolva – Vajon a köntös alól kivillanó, sima bőrű és igencsak formás lábszár vagy a hasán pihenő kéz érintése volt a kiváltó ok? – és majdhogynem leteperve egy alvó istennő által ült a mentora kanapéján és legádázabb ellenlábasára csorgatta a nyálát. A színjáték kezdett kicsúszni az irányítása alól, pedig jóformán még el sem kezdődött... Mivel úgy gondolta, ebben a pozícióban eléggé kényelmetlen lenne az alvás, hát óvatosan kiaraszolt az immár szinte rajta fekvő lány alól, majd felnyalábolta – szempillája sem rebbent, mintha legalább is altatót vett volna be – és felcipelte az emeletre a szobájába. Meglepően pillekönnyű volt, majdhogynem meg sem érezte. Ahogy finoman az ágyra engedte, Lina motyogni kezdett álmában – a nevét mondta volna? –, karjait a nyaka köré fonta és felkínálva az ajkait maga felé húzta. Ugyan ki tudott volna ellenállni egy ilyen ajánlatnak, még, ha a lány nem is volt épp tudatánál? Hát, Milesnak bizony nem ment. Már a korábban történt, röpke puszi is teljesen felvillanyozta. Ebben a pillanatban mindennél jobban szerette volna érezni az ízét. Nem kellett csalódnia. Ahogy ajkaik találkoztak Lina engedelmesen megnyitotta őket, hogy elmerülhessenek a mámoros íz- és érintés kavalkádban. A levegő azonnal felizzott körülöttük. Utolsó józan másodpercében, mielőtt végleg elszabadultak volna a dolgok, a fiú megszakította a csókot. Túl gyors, túl gyors, túl gyors kántálta, mint valami mantrát, hogy el tudjon távolodni. Lina tiltakozva nyöszörgött, de aztán átfordult a másik oldalára és visszasüppedt a mélyalvásba.

Miles kihátrált a helyiségből, majd a maga mögött becsukott ajtónak támaszkodott. Kész! Elvesztette az irányítást! Hajszálon múlt a katasztrófa! Édes vétek lett volna, de mégis csak vétek. Lábai maguktól indultak meg, friss levegőre volt szüksége. Sürgősen! A nappaliból széles üvegajtón keresztül lehetett a teraszra jutni, ahol a medence tiszta, tükörsima felülete csak úgy hívogatta. Nem is mérlegelt sokáig, ledobálta a ruháit és a hűs vízbe vetette magát. Nem számolta a hosszakat, amiket leúszott, de mikor végül kilépett a medencéből izmai jólesően megfeszültek, bőre bizsergett a felfrissüléstől. Gyors törölközés után beugrott a konyhába, elpakolta a maradékot, majd felmarkolva a csomagját visszabaktatott az emeletre a vendégszoba felé. Ahogy a lány szobája mellett haladt volna el, gondolt egyet és bekukkantott. Csak, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben. Lina még mindig aludt, viszont a takaró a földön, kupacban árválkodott. Automatikusan belépett, felvette és a lányra terítette. Abban a pillanatban Lina ragyogó zöld szemei kipattantak, megragadta a karját és könyörögve nézett fel rá. – Maradj! – suttogta. Tekintete zavaros volt, vagyis még mindig álmodott, de Milesnak nem volt szíve ott hagyni. Ledobta a motyóját és bemászott a lány mellé. Az rögtön hozzá bújt, sőt indaként fonódott rá. Egy kicsit talán maradhat... Reggel Lina döbben sikkantására ébredt.

A kora reggeli nap éppen az arcába sütött, nem engedélyezve semmiféle további lustálkodást. Francba! – káromkodott magában Lina. Az este elfelejtette leengedni a sötétítőt, ezért most felkelni kényszerül. Pedig olyan jó melegben volt. Szinte tökéletes biztonságban érezte magát, ami nagyon furcsának hatott a számára, mert ilyet nem igazán szokott érezni, ha az apja hosszabb ideig házon kívül tartózkodott. Nyújtózkodva a másik oldalára fordult „csak még egy kicsit” elhatározással, mikor az arca beleütközött valami melegbe és keménybe. A szemei a másodpert töredéke alatt nyíltak ki és bámultak rá egy csupasz, feszes férfi mellkasra. Ajkait önkéntelen sikkantás hagyta el, miközben villámgyorsan felpattant, magával rántva a takarót is. Talán nem kellett volna. Így premier plánban nyílt alkalma megcsodálni a bébicsősze minden egyes tökéletes négyzetcentiméterét, amit éppen csak egy bokszeralsó fedett. – Miles! Mit keresel az ágyamban? – kiabált rá, palástolandó teljes zavarát. – Ezt magadtól kérdezd, Pillangó! Te akartad – jött az álomittas válasz. Erre Lina gyorsan elfordult, hogy a fiú lézeres pillantását elkerülje. Volt benne némi hiúság, ezért szívből remélte, hogy nem néz ki olyan rosszul, mint, ahogy érzi magát, bár nem sok esélyt látott rá. Az öltözéke gyűrött, a haja csupa kóc és valószínűleg az arca is püffedt kissé az alvástól. Nem, mintha tetszeni akarna Milesnak! – próbálta kimagyarázni a gondolatait saját maga előtt. Még az kéne! Kibámult az ablakon, céltalanul járatva tekintetét az előkert különböző pontjain, a színes, szirmait nyitogató rózsasoron a bejárathoz vezető járda mellett, a tökétesre nyírt, sűrű, harmatcseppes füvön, a szimmetrikusan ültetett törpebokrokon, amiket formás, fehér kövekkel raktak körbe. Fogalma

sem volt, hogy kérdezze meg azt, ami fúrta az oldalát, és ez mellett ne tűnjön ostobának. Jobb híján az egyenes útnál maradt. – És... És volt... Történt valami az éjjel? – dadogta. – Hát persze – válaszolta Miles, amitől a lányban majdnem megállt az ütő. – Aludtunk! Totális megkönnyebbülést kellett volna éreznie, ennek ellenére valamiért csalódottság környékezte. – Értem! Én most... Én most... Elmegyek zuhanyozni. Mióta nem képes kinyögni egy épkézláb mondatot?! – rökönyödött meg saját makogásán. Kínjában kimenekült a szobájából, és csak a szeme sarkából mert a fiú felé pislantani. Az még mindig ugyanabban a pozitúrában hevert az ágyán, és őt gusztálta. Vajon mennyit romolhatott a véleménye róla egy éjszaka leforgása alatt? A fürdőben, a zuhany alatt legalább fél óráig folyatta magára a vizet. Megmosta a haját, balzsamot tett rá, testradírt használt, egyszóval mindent elkövetett, hogy minél később kelljen szembe néznie a fiúval újra. Végül mikor már a hajszárítással, az ágyazással is végzett és belebújt az iskolai uniformisba, nem maradt több kifogás. A lépcsőn lefelé lépkedve forró tejeskávé és ínycsiklandó péksütemény csábító illata kúszott fel az orrába. A gyomra azonnal meg is kordult, szájában pedig összefutott a nyál. Lídia ilyen gyorsan visszaért volna? Miért? Úgy döntött ez most mellékes. Megmenekült az éhhaláltól... Szaporán megindult az orra után, és szinte szökdécselve rontott be a konyhába, minden korábbi gondjáról megfeledkezve. Ott viszont csak a pultra helyezett sütemények és két gőzölgő csésze fogadta. Vajon hol lehet a házvezetőnő?

– Jó reggelt, Pillangó! – szólalt meg hirtelen Miles a háta mögött. Lina ijedtében összerezzent, füstös hangjától pedig megborzongott. Eddig is ennyire érzékien mély baritonja volt? Amíg ezen pörögtek az agytekervényei a fiatal férfi megkerülte őt, kényelmesen elhelyezkedett az egyik magas széken a fehér márványpult mellett és élvezettel kortyolt bele a kávéjába. Néhány eltelt másodperc után kérdő tekintettel nézett fel a gyökeret eresztett lányra. – Nem eszel? Lina szégyenlősen elpirult. Fogalma sem volt, mi ütött belé, ugyanis a gondolatai annyira elkalandoztak, hogy már Miles markáns arcvonásainak tanulmányozásánál tartott. Ez biztos influenza lesz! Máris kezdte lázasnak érezni magát. Egyébként a fiú ma is hasonló szerelésben parádézott, mint előző este. A lány egyszerűen nem tudott mit kezdeni a változással. Teste közben ismételt gyomorkorgással jelezte sürgős szükségletét. Az éhség pedig nagy úr, így kénytelen volt erőt venni magán és asztalhoz ülni. – Merre van Lídia? – kérdezte asztaltársát két falat menynyei sütemény között. – Nem láttam még ma. Csodálkoztam is rajta, hogy nem találtam itt reggel. Lina pislogott párat meglepetésében. Akkor ki rakott rendet a tegnapi konyhai katasztrófa után, és ki készítette az ételt? – Hirtelen kellett elutaznia a nővéréhez pár napra. Azt hittem a reggeli láttán, hogy mégis hamarabb hazajött...

– Ja, ezt én hoztam – vonta meg a vállát Miles. – Útközben volt a pékség, mikor a kocogásból visszaindultam. Kávét meg minden hülye tud főzni. Talán nem mindegyik... El is ment az étvágya. Eltolta a tányért és felállt. – Indulnom kell, mert elkések a suliból – mondta. A fiú bekapott még egy falatot, ráküldött némi kávét, aztán ő is felpattant. – Várj! Úgy is dolgom van a városban, elviszlek. – Nem... – Nincs kifogás! – vágott közbe Miles. Csodás! Még percekig kénytelen lesz egy – eléggé zárt – légtérben leledzni a bébicsősszel. Vigyáznak rá, mint valami pólyásra. Ez nagyon égő lesz! Már látta is lelki szemei előtt az iskolai faliújság pletykarovatának szalagcímét. KAROLINA DONOVANT BÉBISZITTER PESZTRÁLGATJA! Beletörődve a sorsába, lehajtott fejjel kullogott a bejárati ajtóhoz. Kinyitotta a nyílászárót és tekintetével a Volvót kereste. – Hol a kocsid? – kérdezte, miután semmi mást nem látott parkolni az utcában egy csilli-villi, tűzpiros motornál. – Azzal megyünk – jött a válasz közvetlenül a háta mögül, és egy szálkás izmoktól duzzadó kar elmutatott a feje mellett egyenesen a motor irányába. – Ugye csak viccelsz? – kérdezte. Ő ugyan fel nem ül arra az ördög masinájára. Valamiért kiskora óta viszolygott a kétkerekű járgányoktól. Még biciklizni sem tudott, az Isten szerelmére! – Nem! És, ha nem indulunk el rögtön, tényleg el fogsz késni.

– Képtelen vagyok! – cövekelt le ott, ahol volt, ellenállva a finom taszításnak, amivel a fiú igyekezte mozgásra késztetni. – Nyuszi vagy? – Dehogy! – vágta rá sértődötten. – De igen! – húzta ő továbbra is. – Nem is! – Nyuuuszi, nyuuuszi, nyuuuszi… Lina teljesen felpaprikázva törtetett oda a motor mellé. – Indulunk? – kérdezte dühös hangon. Micsoda egy féreg! Hogy is juthatott korábban eszébe, hogy bármiféle vonzalom is kialakulhatna közöttük. Miles hamiskás mosollyal az arcán, kényelmes tempóban sétált oda hozzá, útközben magára kapta a dzsekijét, fejébe nyomta a sisakot és egy másikat a lány felé hajított, majd felült a járműre és odaszólt neki. – Szállj fel, Pillangó! Lina óvatosan helyezkedett el a fiú mögött, azzal a sziklaszilárd elhatározással, hogy amennyire csak lehet távolságot tart kettejük között. Hát mire a sulihoz értek, majdhogynem belebújt Milesba. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a bőrkabátjába. – Lina, megérkeztünk – mondta a fiú levéve a sisakját, visszafojtott nevetéssel a hangjában, miután a lány nem engedte el még az után sem, hogy leállította a motort. – Tapló! – kiáltott rá, amint ő is megszabadult a saját fejfedőjétől. Milesból végül csak kitört a nevetés, miközben Lina görcsös mozdulatokkal kászálódott le mögüle, majd leporolta a szoknyáját és indulni készült. Azonban ezt megakadályozta a

karjára fonódó kéz. Kérdő pillantással fordult fogvatartója felé. – Nem felejtettél el valamit? A lány összeráncolt szemöldökkel gondolkodott, de nem jutott eszébe semmi. – Mit is? – kérdezett hát vissza, gyanakodva. – Ezt! – felelte amaz, majd a fogva tartott karjánál fogva magához rántotta és egyszerűen birtokba vette a száját, méghozzá amolyan megjelöllek, enyém vagy típusú csókkal. Miután levegő után kapkodva végül elszakadtak Miles még hozzá tette: – Este látjuk egymást, Pillangó! Lina egyszerűen csak hozzá vágta a bukósisakot és elrohant. Inkább buszozik, mint hogy akár még egyszer is felüljön erre a masinára. A fiú felharsanó nevetésétől csak még elszántabb lett. Annyira el volt foglalva magával, hogy kis híján nekiment az elé toppanó Ginnynek. – Hé, csajszi! Nem jelentkeztél tegnap. És ki az a szépfiú a motorral? Nagyon dögös… Én is szívesen megengedném neki, hogy ledugja a nyelvét a torkomon, ha te esetleg megunnád. – Hajrá! A tiéd! – vágta rá morcosan, majd belekarolt a barátnőjébe és berángatta magával az iskolaépületbe.

Ráhajtott az autópályára, és tövig húzta a gázkart. A motor felpörgött, majd kilőtt, mint egy nyíl. A táj elmosódott, szél fütyült a sisakja mellett.

A látszat ellenére Miles nem is volt annyira vidám hangulatban. Izmai reszkettek a feszültségtől. Veszélyre, száguldásra vágyott, valamire, amivel kisöpörheti Lina édes puhaságának emlékét a fejéből. Úgy festett a dolog, hogy a saját csapdájába esett. A terv az volt, hogy megleckézteti őt. Elbolondítja, lerántja a magas lóról, némi alázatra tanítja...Erre mit csinált? Száz százalék, hogy megzakkant, ugyanis magának akarta őt, és nem csak egy éjszakára. Azt túlzás lett volna állítani, hogy rögtön, örökre beleszeretett, de nagyon úgy nézett ki, hogy belezúgott. Méghozzá fülig! Visszagondolva, a bajok már este elkezdődtek, mikor Lina marasztalta. Könyörgéssel színezett suttogásától azonnal feltámadt a védelmező ösztöne. Ismerte már őt jó ideje, látta dühöngeni, a barátnőivel vihorászni, az apját könnyűszerrel az ujja köré csavarni, de félni soha. Bármi is volt riadalmának oka Miles úgy érezte senki emberfiának nem fogja ezentúl megengedni, hogy bántsa. Majd ez után jött a lány reggeli zavara, ahogy szorongatta a takarót, mint valami pajzsot. Kócos volt, zilált, de Miles így is eszméletlenül szépnek látta. És szexinek. Pillantását alig tudta elszakítani kecses, hosszú lábairól... Mégis a leginkább, ami megfogta, a bizalom volt. Mert mindenféle indulat és hecc ellenére a lány megbízott benne annyira, hogy felüljön mögé a motorra. Miles ugyanis végig tisztában volt a kétkerekűekkel szemben fennálló fóbiájával. Őszintén, nem is gondolta, hogy megteszi majd az utolsó lépést. Eredetileg csupán „kínozni” akarta kicsit. A Volvót egy sarokkal odébb parkolta le még reggel, mikor hazakocogott érte.

Az iskola előtt váltott csók pedig... Akkor vetett keresztet végleg a kivitelezhetetlen elképzeléseire. Akarta a nőt! Közben lelassított és bekanyarodott a legközelebbi pihenőhelyre. Miást letisztázta magában a dolgokat, a feszültség máris kiszállt a testéből. A parkoló csendes volt, sehol egy teremtett lélek, csak a sűrű fenyves zizegést lehetett hallani, miután leállította a kétkerekűt és leszállva róla megnyújtóztatta a tagjait. Elég meszszire jutott a várostól. Nekitámaszkodott az egyik kőasztalnak, előkotorta a cigit, rágyújtott és mélyen letüdőzte a füstöt. Tisztában volt vele, hogy ez egy igazán káros szenvedélye, de hát valamiben csak el kell patkolni előbb-utóbb. Egyébként nem volt láncdohányos – általában akkor nyúlt hozzá, ha valami nagyon felhúzta, jelen esetben Lina – és le is szándékozott szokni idővel, csak eddig nem akadt még rá elég erős indoka. Már majdnem teljesen elszívta a cigit, mikor a mobilja elkezdett rezegni a bőrdzseki belső zsebében. Rápillantva a készülék kijelzőjére sóhajthatnékja támadt. Vajon a kis vakarcs ez úttal mit követhetett el? – tette fel magában a platóni kérdést, ugyanis az anyja hívta. Legutóbbi pár alkalommal – vagyis két nap leforgása alatt minimum hússzor – mindig valami gond volt a jószággal. Kíváncsi lett volna, az asszony meddig fogja idegekkel bírni. Neki személy szerint már vészesen megfogyatkozott a türelme... – Szia, Anya! – jelentkezett végül a hívásra. – Jaj, kisfiam vészhelyzet van! – jött a kétségbeesett válasz. – Azonnal gyere haza, Micikét el kell tüntetni! Micike... Micsoda hülye név egy kutyának. Bár, ha jobban belegondol, az állat maga is eléggé extrém volt. Furcsa testi adottságai mellett a viselkedése is hagyott némi kívánni valót

maga után. Eddig szőrén-szálán eltűntetett három pár cipőt, megdézsmálta a WC-papírt és a küszöbre végezte a dolgát... – Ezúttal mit zabált fel? – csúszott ki a gunyoros kérdés a száján, még mielőtt végiggondolta volna, jó ötlet-e feltenni. – Miles! – kiáltott fel sírós hangon az anyja. A fiú elszégyellte magát. Nem az asszony tehet róla, hogy nincs jóban a vakarccsal. – Ne haragudj, Anya! – kért bocsánatot. – Mi a baj? – Elég, ha annyit mondok, hogy Matilda néni? Miles fújt egy nagyot. Tudta az öreglány mikor a legalkalmasabb a villámlátogatás... Matilda néni az anyja közel kilencven éves nagynénje volt – bár a kora semmiben sem akadályozta – kifogástalan egészséggel és irgalmatlanul kiállhatatlan természettel megáldva. Elvárta, hogy mindenki csak körülötte ugráljon, ha méltóztatott évente egyszer váratlanul betoppanni. Egyetlen gyengesége akadt csupán. Utálta a kutyákat, mármár kiütést kapott tőlük. Milesban egy gyanú kezdett éledezni. – Anya! Mondd, hogy nem rám akarod sózni a dögöt! – Csak pár napról lenne szó... – De hát, az a hogy is hívják, ki nem állhat engem! A múltkor is megharapott, pedig csak arrébb akartam tessékelni. Miért nem viszed el a Nagyiékhoz? – Gondolod, hogy Matilda oda nem akar majd elmenni? – Na, jó! – látta be a logikus következtetést. – Mi van a szomszédokkal? – Elutaztak a hétvégére. Kérlek, Miles! Csak, amíg a néni itt van.

A fiú lemondóan – tisztában vesztett helyzetével – felsóhajtott. – Most nem vagyok a városban, de beugrom kicsit később és elviszem. – Rendben, de siess! Szeretlek, kisfiam! – Én is téged! Még pillanatokig szorított a füléhez a telefon, az után is, hogy a vonal megszakadt. Lassan felcsaphatna hivatalos bébiszitternek. Degeszre kereshetné magát...

Fáradtan lépett be a bejárati ajtón és villámgyorsan be is csukta maga után, nehogy Tednek mégis eszébe jusson valami butaságra ragadtatnia magát. Attól függetlenül, hogy már jó ideje szakítottak – tegyük hozzá, nem is jártak túl sokáig – a fiú egyszerűen levakarhatatlannak bizonyult. Képtelen volt felfogni, hogy Lina nem akar már tőle semmit, még ha ő a suli nagymenő szívtiprója, akkor sem. Osztálytársak lévén Ted egyfolytában bombázta – szó szerint –, hol simán papírgalacsinokkal, hol randira invitáló cetlikkel. Az étkezőben sütit vett neki, ha buliban találkoztak, itallal és nyálas dumával próbálta szédíteni. És, akkor itt volt ez az erőszakos „majd én hazaviszlek” dolog is. Még Milest is könnyebben leszerelte, mikor az felhívta, hogy elmenne érte. Egyszóval rettentően pedálozott, hogy a bugyijába juthasson – gondolta a lány gunyorosan. Végül feladta a szélmalomharcot és hazafuvaroztatta magát Teddel. A búcsúcsók kísérlete elől így is csak hajszál híján tudott kitérni. Jelen pillanatban a leghőbb vágy egy forró zuhany volt, meg szeretett volna minél előbb megszabadulni az egyenru-

hájától. Biztosra vette, hogyha lekerül végre róla ez a gönc, máris jobban fogja érezni magát. Elrugaszkodott az ajtótól, aminek eddig neki volt támaszkodva és megindult az előtéren keresztül az emeletre vezető lépcső felé. Elhaladva a hallba nyíló konyha mellett tompa káromkodás és éles kutyaugatás zajai ütötték meg a fülét. Kutyaugatás?! Ezt látnia kell! Egy hirtelen mozdulattal irányt váltott és benyitott a helyiségbe. A szeme elé táruló látványtól olyan nevetőgörcs tört rá, hogy azzal fenyegetett megfullad, ha nem vesz vissza kissé, hogy oxigénhez jusson. Miles vérre menő harcot vívott a konyhasziget mellett – fakanállal és konyharuhával a kezében – egy kínai kopasz kutyával, aki éppen a nadrágszárát marcangolta morogva. A kisállat annyira csúnya volt kócos bóbitájával és a reszkető szőrcsomóval a farka hegyén, hogy az már egyenesen bájos. Lina azonnal beleszeretett a kis vakarcsba. Nem törődve a fiú sértődött arckifejezésével – hisz rajta jóformán keresztülnézett, annyira lekötötte az új jövevény – odarohant hozzájuk és leguggolva a jószág mellé kedvesen suttogni kezdett neki. A kutya meglepetten meredt le, még a farmer anyagot is kiengedte a szájából és kigúvadó szemeit érdeklődve a lányra emelte. A következő pillanatban vidáman nyalogatni kezdte a felé nyúló kezet, miközben a teste szinte örömtáncot járt, annyira csóválta a farkát. – Ilyen nincs! – hallotta meg Miles bosszankodó felkiáltását. – Ez a korcs egy álszent… – Na, de Miles! Nem beszélhetsz így egy ilyen aranyos kutyuskáról – replikázott vidám hangon Lina szája sarkában mosollyal, úgy pislogva fel a fölé tornyosuló morcos fiúra. A jószág még egyetértően és nyomatékképp vakkantott is egyet.

A fiú csupán mogorva horkantással nyugtázta az új keletű szövetséget. A lány karjai közt a kutyussal felállt és kíváncsian kukucskált amaz háta mögé. – Ez mi lesz? Mennyei illata van. – Spagetti… De, ha a vakarcs továbbra is elvonja a figyelmemet, csiríz válik belőle. – Majd én megszabadítalak a kis kuktádtól – cukkolta tovább őt. – Egyébként hogy került ide, és mi a neve? – Anyámé, de most kénytelen volt rám bízni egy másik harapós élőlény érkezése miatt… A neve Mici. Lina szeretettel ölelte magához a reszketeg kutyát – aki már-már dorombolni kezdett ettől – majd csillogó szemekkel, lelkesen kiáltott fel. – Mici! De aranyos. Tökéletesen illik hozzá! – Na, persze! Szerintem a Godzilla jobb lenne... Pont olyan ocsmány és harapós. – Ne is törődj ezzel a csúnya bácsival, Mici – babusgatta Lina az állatot, tüntetőleg hátat fordítva beszélgetőpartnerének. – Csak irigykedik! Egyébként miféle másik harapós élőlényről volt szó előbb? – Hah, csupa irigység vagyok – mormogta Miles az orra alatt, miközben levette a szószt a tűzhelyről, majd belekukkantott egy másik edénybe, amiben a víz éppen felforrt és beledobott egy csomagnyi tésztát, csak az után folytatta. – Látogatóba jött a nagy-nagynéném, akinek kutyaundoritisze van... Tíz perc múlva vacsora, úgyhogy kézmosás kisasszony, és lehet asztalhoz ülni.

Hangja egészen komolyan csengett, Lina nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy csak ugratja vagy tényleg így gondolja. Minden esetre ő vidámra vette a figurát. – Igen is, apuci. Úgy lesz, apuci – válaszolta jókedvtől csillogó szemekkel, mikor Miles szigorúnak szánt tekintettel nézett fel a tűzhely mögül. Még hiteles is lett volna az alakítása, ha nem ráng a szája széle a visszatartott nevetéstől egyfolytában. A lány jobbnak látta gyorsan lelépni, mielőtt még a hangulat nem kezd el zuhanórepülést venni véletlen. A lépcsőn baktatva felfelé csodálkozva vette tudomásul, hogy egész helyre jött a kedve, és Miles nem is annyira szemellenzős. Akármilyen hihetetlennek is tűnhet, de kezdte megkedvelni.

Szándékos lassúsággal engedte ki a visszatartott levegőt, nehogy az árulkodó nevetés hangos hahotával törjön ki belőle, bár egy mosoly csak kiült a szája sarkába. Eszméletlen ez a csaj! El sem tudta hinni, hogy pár napja még csupán egy elkényeztetett, felületes kis libának tartotta. Ahogy egyre jobban megismerte a valódi lényét, sokkal könnyebben és könnyebben ment a szigorú iskolai szoknya, fehér, zárt blúz és formátlan kardigán mögött meglátnia őt. Volt benne lelkesedés, öröm, kedvesség és még némi humor is. Vajon eddig hol rejtegette? Vele mindig olyan távolságtartóan viselkedett, lenézően... De lehet, saját maga tehetett az egészről, hisz már az első pillanatban, mikor találkoztak, levonta a következtéseit – nagy valószínűség szerint tévesen – a lány pedig felfogva a dolgot egyszerűen nem vette a fáradtságot, hogy rácáfoljon.

Közben leszűrte a tésztát, előszedett két tányért, ráhalmozta, bőségesen meglocsolta a szósszal és némi reszelt parmezánt szórt rá, egy-két bazsalikomlevél társaságában, majd mindkettőt a megterített asztalra helyezte. Mindig is könnyen kiismerte magát a konyhában, szeretett az étellel dolgozni és valami finomat alkotni. Ez amolyan kikapcsolódás féle volt, a fáradt gőz kiengedése egy elnyúló tárgyalás után, vagy unalmas peranyagok átnyálazása közben. Jöhetne már ez a lány! – zsörtölődött magában, ahogy leült a székre. – A végén még kihűl a spagetti... Mint egy végszóra megjelent az emlegetett, libbenő lófarokkal, kényelmes farmerban és pólóban. Ilyenje is van? Tényleg csupa meglepetés volt a nő. – Tiszta a kezem, most már ehetek? – kérdezte az, igyekezve komoly hangot megütni. Miles grimaszolt egyet, majd a székre mutatott. – Parancsolj! A vakarcsot merre hagytad? Lina szófogadóan helyet foglalt, ölébe terítette a szalvétát, mint, ahogy a jól nevelt kisasszonyokhoz illik, és kézbe vette az evőeszközt. – Alszik. A fiú csodálkozva nézett fel rá a tányérja felett. – Elaltattad?! – Dehogy, magától szundított el. Bevackolta magát a párnáim közé, míg átöltöztem, és nem volt szíven felkelteni, olyan aranyos volt. Tudja a dög, hol a jó! Némán láttak neki az evésnek, csak a néha a tányérhoz koccanó villa hangja színesítette a csendet. Mikor már az utolsó falaton is túljutottak, mindketten egyszerre szólaltak meg.

– Nagyon finom volt, fenomenális. Nem is tudtam, hogy szoktál főzni… – Desszertet? Erre felnevettek. Végül Miles szedte össze magát hamarabb. Zavarban a nem várt dicsérettől szedegetni kezdte a terítéket, úgy válaszolt. – Ez csak egy hobbi... Vettem csoki-fagyit. Kérsz? – Ó, a kedvencem! Persze, hogy kérek! És ne szerénykedj, istenien csinálod. Ha nem lenne neveletlenség, még a tányért is kinyaltam volna utána. A fiú halványan elpirult az őszinte elismerés és a bevillanó kép hatására – fantáziájában azonban Lina nem éppen a tányért tisztelte meg ama édes testrészével, sokkal inkább az ő mellkasán olvadozó fagyi maradékát élvezte –, ezért gyorsan el is fordult, nehogy kiadja magát jobban a kelleténél. Ripszropsz eltüntette a mosatlant a gépben, elővette az édességet és a tejszínhabot a hűtőből, majd tálkákba adagolta. – Tejszínhabot? – kérdezte érdes hangon, majd sietősen megköszörülte a torkát. Elég kínosan érezte már így is magát. Lassan kezd úgy viselkedni, mint egy zavart tini az első randin... – Lehet! – válaszolt a lány közvetlenül mögüle. Ahogy megfordult, nyugtázhatta, hogy igencsak közelről tette, mármár összeért a testük. – Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a sok finomságot és törődés, de köszönöm! – Nincs mit! – nyelt egy nagyot a fiú. Lina elmosolyodott, amitől már alapjában is szép arca felragyogott. – Sajnálom, hogy eddig olyan undok voltam. – Nem is... – Dehogynem, az voltam. De talán most újra kezdhetnénk. Leszünk barátok?

Miles szóhoz sem jutott. Barátok?! Neeem! Többet akart szimpla barátságnál, de hangosan csak annyit mondott: persze. A lány erre megölelte, és puszit nyomott az arcára. A fiú majdnem kiejtette a tálkákat megremegő kezéből. Huh, de meleg lett itt hirtelen – gondolta. Lina, mint aki ebből semmit sem észlel, csevegő hangnemre váltott, és kivette a desszertet Miles kezéből. – Gyere, együk meg a teraszon. Egész kellemes az idő kinn – azzal meg sem várva a választ, megindult. A fiú jobb híján követte. Az udvaron elfoglaltak egy-egy nyugágyat, kanalazgatták a hűs finomságot és semmiségekről beszélgettek. Meglepő módon akadt elég sok közös dolog is bennük. Például mindketten oda voltak a jó filmekért, bár ízlésük némileg eltérd, de nem volt összeegyeztethetetlen. Aztán csend állt be közöttük. Miles a medence vizét szuggerálta, míg Lina a fagyi olvadt maradékát kavargatta önfeledten. – Volna kedved sétálni egyet? – kérdezte a fiú megtörve az egyre zavaróbbá váló hallgatást. Fogalma sem volt, honnan jött a dolog, de ettől a kínos állapottól, amiben leledztek minden csak jobb lehet. – Menjük! – csapott le a lány azonnal az ajánlatra. Úgy látszik, neki is feltűnt a kialakult feszültség közöttük. Egymás mellett sétálgattak egy darabig, körbejárták a környéket, igyekezve fenntartani a beszélgetés látszatát, kisebbnagyobb sikerrel. Aztán Milesnak az az ötlete támad, hogy megfogja Lina kezét, és meg is tette még mielőtt meggondolhatta volna magát. Tenyereik összesimultak. A lány az első pillanatban összerezzent ugyan, de nem húzódott el, sőt úgy viselkedett, mint-

ha ez amolyan mindennapos, természetes dolog lenne, hogy kézen fogva ballagnak. Később, mikor az idő kezdett egyre hűvösebbé válni és a vékony póló már nem nyújtott igazi védelmet, visszafordultak. Egész végig nem engedték el a másik kezét, pedig már Lina szobájának ajtajában álldogáltak és néma megegyezéssel bűvölték egymást éhes szemekkel. – Azt hiszem, itt a búcsú ideje... – szólalt meg Miles kelletlenül. – Igen – hagyta helyben a lány, bár egyikük sem mozdult. – Egy baráti jó éjt puszi? – Egy baráti... – ismételte Lina papagájként, teljesen belefeledkezve a fiú csokibarna szemeinek tengerébe. Nos, a „puszi”, amit végül váltottak minden volt, csak nem baráti. Javukra legyen írva, annak indult, de elkövették azt az aprócska hibát, hogy mindketten egy irányba mozdultak, így ajkaik találkoztak először és ekkor elsodorta őket a vágy. Vad csókcsatát vívtak. Miles nekiszorította a lányt az ajtónak, a feneke alá nyúlt, hogy megemelje, és Linának könynyebb legyen körülölelnie őt szexi lábaival. Majd, ahogy befészkelte altestét a hívogató ölelésbe és a fa elég támasztékot nyújtott a súlyuk megtartására, kezeivel is felfedezőútra indult. Megtanulmányozta előbb a markolni való hátsót, majd végigcsúsztatta tenyerét a szorosan rákulcsolódó lábszáron oda és vissza, hogy ezek után a karcsú derekat vegye célba, végül eljusson a kerek keblekig. Ó, egek, mennyit fantáziált már erről! Vére lüktetett, teste kielégülésért kiáltozott. Főleg, mikor Lina belemélyesztette körmeit a vállizmaiba. Az édes kíntól majd az eszét vesztette.

Ajkaik harcát végül kénytelen volt rövid időre megszakítani, mert még levegőt venni is elfelejtett közben, az oxigénszintje pedig vészesen lezuhant, és sajnos a nélkül még nem tanultak meg az emberek élni. – Megőrjítesz, Pillangó! – suttogta a lány elnyílt szájába, amin keresztül ő is szaporán kapkodta a levegőt. A válasz csak valami mormogás féle volt. Miles közben kinézett egy pontot partnere nyakán – éppen ott, ahol egy aprócska ér lüktetett szaporán – és rátapadva ajkaival, megszívta azt. Átlátszó vagy sem, de meg akarta jelölni őt. Valami szembetűnő helyen, hogy mindenki tisztában legyen vele Lina nem szabad préda. Igényt tart rá! Még mielőtt ismét beleveszhettek volna a szenvedély hullámaiba, halk, vinnyogó hang szakította félbe őket az ajtó túloldaláról. – Érzi a dög, hogy mikor tehet nekem keresztbe – boszszankodott a fiú, bár választ nem igazán várt kijelentésére. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki a lány elengedése. Ő is bénán támasztotta még a nyílászárót pár pillanatig, csak akkor aktivizálta magát, mikor Mici már a fát kaparászta. – Jó éjt – lehelte Lina, és megragadta a kilincset maga mögött. – Neked is, Pillangó! A lány megnyitotta az ajtót, belépett és már majdnem becsukta, mikor visszafordult és egy utolsó csókot nyomott a fiú összeszorított ajkaira. – Ugye majd elárulod egyszer, miért hívsz Pillangónak? – Egyszer – válaszolta az, miközben az ajtó halkan becsukódott az orra előtt. Úgy tűnik ma is úszás-maratonra készülhet, ha aludni akar valamicskét az éjjel – gondolta keserédes szájízzel – és feszülő nadrággal –, majd elkullogott a vendégszoba felé.

Másnap Lina már meg sem lepődött, mikor nem egyedül ébredt az ágyban. Bár jelenlegi hálótársa nem tartozott éppen a férfiideál megtestesítői közé. Mici túláradó boldogságtól rángatózó testtel, és hatalmasra nyitott, szénfekete szemeivel lihegett az arcába. Mondjuk Milesnak az illata is jobb volt előzőleg, mint a kutya lehelete, de ő választott. Megborzongott az előbukkanó emlékképektől. A fiút sem kellett volna sokat győzködni, hogy maradjon... Ha így folytatja az ábrándozást, még a végén azon kapja magát, hogy Miles karjaiba omlik, amint találkoznak. Erős elhatározással, hogy márpedig nem csinál semmi őrültséget, felült az ágyban, és széles ívben dobta le magáról a takarót, majdnem Micit is elsodorva vele. Szombat lévén nem kellett sietnie, így kényelmes tempóban végezte a reggeli készülődést. Egy frissítő zuhany után fekete cicanadrágba és virágmintás, bő tunikába bújt és éppen a haját kefélgette, mikor megcsörrent az éjjeli szekrényre helyezett mobilja. Jól meg is ijesztette a váratlan zenebona, de gyorsan keresztülment rajta a dolog, mikor meglátta ki a hívó. – Szia, Apa! – szólt bele a készülékbe örömittasan. – Mi újság? Hogy állnak az ügyeid? – Jó reggelt, bogaram! Milyen vidám vagy. Minden rendben. Jól kijöttök Miles-szal? Lina összehúzta a szemöldökét. Az apja nem szokott így kitérni, ha a munkájával kapcsolatban kérdezte, sőt, annyira a megszállottja volt, hogy néha már fárasztónak hatott vele. Valami nem stimmelt... A lány nem akarta rögtön letámadni ezzel a feltevéssel, így csupán válaszolt a feltett kérdésre. – Hát, persze. Még mindketten életben vagyunk. – Jaj, Lina, Lina... Fel nem foghatom én ezt az ellenszenvet... És a suli?

– A szokásos. Tud ő is semmit mondó válaszokat adni. És ezzel nagyjából sikeresen elvágta a beszélgetés fonalát. Még váltottak pár szót, aztán letették, Lina pedig ott maradt valamiféle üresség érzésével a gyomra környékén, ami nem egészen volt éhségnek mondható. Az apja elhallgatott valamit, ő pedig önkéntelenül is aggódni kezdett érte. Mici pont ezt a pillanatot választotta, hogy nyüszítve, az ajtót kaparva adja tudtára, hívja a természet. Sóhajtva nyitotta meg neki az utat, de nem követte. Napok óta rá sem bagózott a laptopjára, gondolta itt az alkalom, hogy körülnézzen a virtuális nagyvilágban. Törökülésben elhelyezkedett az ágyán, kinyitotta a készüléket és bejelentkezett. Amint megnyitotta a böngészőt rakás facebook- és e-mailértesítés várta. Felületesen végignézte őket, aztán úgy döntött egyik sem halaszthatatlan. Egyedül Ginny-nek írt vissza megelőzendő az sms-áradatot, mivel a lány kitartóan bombázta buli meghívásokkal és éppen online volt. Lina: – Szia, csaj! Nem voltam gépközelben este. Milyen volt a buli? Ginny: – Hi! Nem tudod mit hagytál ki. Két srác majdnem felgyújtotta a konyhát, mert részeg fejjel a gáztűzhely lángját akarták öngyújtónak használni. Nos, borotválkozásra nem szorulnak egy ideig. :D És, Ted is keresett! Óvó bácsi nem engedett? Lina: – :D Fogjuk rá... Ginny: – Ne izélj már! Megesz a kíváncsiság. Történt köztetek valami? Lina: – Talán... Ginny: – Megölsz te!!! Mi az, hogy talán?! Lina: – Talán... :D :D :D

Ginny: – Na jó, majd estére kiszedem belőled a részleteket is. Ugye jössz? A lány erősen erőltette az agyát, de nem ugrott be hova is kellene. Lina: – Miről maradtam le? Ginny: – Elfelejtetted a hab-partyt Ginonál? Ez az aktakukac kimosta az agyadat, vagy mi??? Hetek óta készülünk rá!!! Lina: – Ja, az?! Ma lesz? Nem is tudom... Ginny: – Nincs apelláta! Tízre ott leszek érted! Lina: – Igen is, főnök! :D Ginny: – Na, léptem! Este találkozunk. Pá! Lina: – Szia! Micsoda erőszakos emberek veszik körül... Gondterhelten csukta össze a gépet. Most már csak egy aprócska problémát kellett megoldania, ugyanis elképzelni sem tudta Milesnak, hogyan adja be a dolgot. Mivel percek múlva sem jutott eszébe semmi használható, megadta magát az egyre sűrűbben rátörő éhségnek és a konyha felé vette az irány. Estig csak lesz ideje kiötleni valamit. Az étkezőben nem talált senkit, még a kutya is szőrénszálán eltűnt. Vállat vonva megrohamozta a hűtőt, tálcára pakolt némi élelmiszert – almát, narancslevet, sajtot, pár szelet paprikát – és a kenyértartóból előkotort egy szikkadt zsemlét, majd a nappaliba költözött. Úgy látszik a bébi csősz ma még nem vásárolt... Nagyon hiányolta Lídiát. Eddig észre sem vette, az aszszony mennyire az életük része lett. Tulajdonképpen, ha bármikor fogalmazást kellett írnia az iskolában a családjáról az anya szerepét mindig róla mintázta. Nem is csoda, amennyire vissza tudott emlékezni – körülbelül, úgy öt-hat éves koráig – a nő mellette volt. Kisebb korában még ábrándozott is róla, hogy majd egy pár lesznek az apjával – korban nagyon is illet-

tek volna, mert Lídia egész fiatalon került hozzájuk –, de később letett róla, mikor látta, hogy a férfi nem mutat érdeklődést iránta. Ahogy mesélték, a házvezetőnő először babysitternek jelentkezett, miután pedig az anyja meghalt, fokozatosan átvette a háztartási teendőket, hogy végül hivatalosan is elfoglalja a pozíciót, majd utólag oda is költözzön. Külön lakrésszel rendelkezett a hátsó udvar felőli házrészben. Elhelyezkedve a tv előtt a kanapén – pont ott, ahol Milesszal is üldögéltek – bekapcsolta a készüléket, a kedvenc zenecsatornájára kapcsolt és dudorászva enni kezdett. Nagyjából eltűntette a kikészített kaját, mikor Mici begaloppozott a helyiségbe egy szőke nővel a sarkában. – Gyere csak ide, te kis tolvaj! Az, az én cipőm! Lina sokkot kapott – mikor felismerte őt a hangja alapján –, nincs rá jobb szó. Előbb Miles pálfordulása, most meg ez... Túl sok volt egyszerre. – L... Lídia?! A nő abbahagyta a kutya kergetését és felfedezve, hogy nincs egyedül igyekezett összeszedni magát. – Ó, Lina kedves! Már felébredtél? A lány nagyon nehezen tudott csak magához térni. Az előtte álló személyt, mintha kicserélték volna. Divatos rövid frizura, szolid smink és pántos farmerruha volt rajta. Legalább tíz évvel tűnt fiatalabbnak, mint mikor elment. Mi folyik itt? – Én... Én... Mi történt veled? Lídia elpirult, és zavartan simítgatni kezdte a szoknyája nem létező ráncait.

– Hát... A nővérem... Cselszövés... Nem is tudom hogyan... A lány megsajnálta őt, látva a zavarát. Félre tette a tálcát, odarohant hozzá és átölelte. A nő teketóriázás nélkül viszonozta azt. – Nagyon csinos vagy Lídia – húzódott el biztató mosolylyal Lina, majd belekarolva húzni kezdte a kanapé felé. – Mindent tudni akarok. Ő beletörődve a dologba hagyta magát vezetni. – Hosszú és unalmas... Mi lenne, ha inkább te mesélnél? Megbékéltél már azzal a kedves fiúval? Lina rosszallóan megcsóválta a fejét. – Te is, mint Apa. Mindketten hárítatok. Talán összebeszéltetek? – Erre Lídia alig érezhetően megremegett. – De nem baj, úgy is kiderítem – jelentette ki határozottan, majd leült vissza, ölbe vette a lábánál topogó Micit, kivette a szájából a telitalpas, kék szandált – de az már rejtély marad, hogyan tudta egyáltalán bevenni – és várakozásteljesen felnézett a még mindig álldogáló nőre. Pár pillanatig farkasszemet néztek, aztán Lídia feladta, a kanapéra rogyott és mesélni kezdett. – Az úgy történt, hogy felhívott a nővérem...

Leparkolta a Volvót a ház előtt, felnyalábolta a hatalmas iratköteget az anyósülésről, és úgy kullogott be az épületbe. A szemei jojóztak a sok olvasástól, nyaka és vállai sajogtak az egész napos, íróasztal föle görnyedéstől. Minden normális ember hétköznap dolgozott, hét végén pedig lazítással töltötte az időt, de nem Miles. Neki nem szá-

mítottak a napok. Jacknek hétfő reggelre kellettek a papírok, így a fiú szó nélkül belevetette magát a jogszabályok és paragrafusok sűrű rengetegébe. Nem kényszerből tette vagy ilyesmi, kölcsönösen kihasználták egymást. Jack megúszta a papírmunka nagy részét, míg Miles tanult, figyelt és ismerkedett. Úgy számította, mire ledoktorál, lesz annyira ismert, hogy saját praxist indíthasson, kimondottan őt akaró kliensekkel. Ez lebegett a szeme előtt reggel nyolckor, mikor Jack hívása után elszáguldva az érkező Lídia mellett – aki mellesleg, mintha nem is önmaga lett volna – az irodába sietett, és most is, mikor elmúlt este fél tíz, ő pedig éhesen és fáradtan hazaért. Vagyis nem egészen haza, de még egy-két hétig biztos ez a szép, nagy ház lesz az otthona. Türelmetlenül várta a pillanatot, mikor majd belépve találkozhat Linával, aki vidáman, csinosan és üdvözlő csókkal várja. Nos, az elképzelése hellyel-közzel meg is valósult. A lány éppenséggel tényleg az előtérben volt – a méretes falitükörbe ellenőrizte a sminkjét –, tényleg vidáman dudorászott és örömteli mosollyal üdvözölte, de az öltözékével akadt némi bibi. Csinosnak nagyon is az volt, sőt, de az ember lánya nem pont feneket alig takaró, fekete miniszoknyában, magasított nyakú, de vállat szabadon hagyó, flitteres, áttetsző blúzban és tűsarkú cipőben szokta hazavárni a pasiját. Főleg egy ennyire friss kapcsolat esetében. Lina egyértelműen buliba készült ebben a szerelésben. Méghozzá nélküle! – Szia! Hát te, merre készülsz? – kérdezte tőle számon kérő hangon, miközben a hajába túrt – ami már így is elég kócos volt – és levéve a szemüvegét, homlokráncolva nézett a lányra. Reggel a szokásos irodai öltözékében távozott, még a

kontaktlencséit is lecserélte. Egészen visszavedlett hivatalos énjébe. Nem tehetett róla, hogy a düh kerülgette. Nyűgös volt és igen is rosszul esett neki, hogy Lina még arra sem méltatta, hogy írjon neki egy üzenetet a terveivel kapcsolatban, ne adj Isten, őt is elhívja. – El – válaszolta a lány dacosan, elfelhősödött arccal, amiről még a korábbi mosoly is villámgyorsan leolvadt. – És, nem kellett volna ezt megbeszélnünk előbb? – sziszegte összeszorított fogai között a fiú. – Nem! – Akkor én most úgy döntöttem, hogy nem mehetsz! – kontrázott a fiú egyre jobban felpaprikázódva. Lina lekapta a tükör melletti fogasról a kabátját, vörösödő fejjel igyekezett Milest kikerülve a szabadba jutni és csak úgy útközben vetette oda. – Nem vagyok már óvodás, azt csinálok, amit akarok! Amaz ujjai elfehéredtek, ahogy a papírköteget szorongatta, hogy ne kapjon véletlenül utána. Így viszont csak tehetetlenül szemlélte, ahogy a lány beszáll egy koromfekete, sötétített ablakú Mustangba, és eltűnik az éjszakában. Gyomrában csomóval vágta be a bejárati ajtót, hogy zengett belé a ház. Merev léptekkel a dolgozószobába ment, ledobta a papírjait az íróasztalra és belevetette magát az irodai fotelba. Pimasz liba! – füstölgött magában. Pimasz, szexi pokolfajzat! Idegesen kapott az egyik összefűzött iratköteg után, és erősen koncentrálva lapozni kezdte. Nem járt sikerrel, a szavak elmosódtak a szeme előtt. Pimasz... Szexi... Azonnal utána kell mennie!

Ledobta az olvasmányát, rohamtempóban az emeletre sietett zuhanyozni és átöltözni. Tizenöt perccel később már csikorgó kerekekkel startolt el a kocsifelhajtóról. Annyi gondja támadt csupán, hogy halvány elképzelése sem volt, merre keresse őt.

Leírhatatlanul mérges volt. Annyira, hogy amint megérkeztek Gino kocsmájába, rögtön három vodka-dzsúszt is legurított. Az ital rövid időn belül a fejébe szállt, és jelen pillanatban még az sem zavarta, hogy a folyton a közelében felbukkanó Ted igencsak hozzá tapad, amint a habos táncparketten vonaglott. Mit képzel ez a Miles magáról?! Azért, mert van némi humora, a főztje fenséges, a teste egy istené, menynyeien csókol, és egyre inkább kezd beleesni, még nem ruházza fel korlátlan jogokkal a cselekedetei felett! És még neki volt lelkiismeret furdalása, mert nem szólt időben. Pedig Isten látja lelkét, megpróbálta felhívni – sőt attól függetlenül, hogy nem volt teljesen letisztázva a kapcsolatuk jelenlegi állása, még el is gondolta hívni magával –, de ki volt kapcsolva a mobilja. Aztán, mikor megérkezve levágta a fesztivált, lehetőséget sem hagyva a magyarázatra, Linán egyszerűen eluralkodott az indulat. Senki ne merészelje utasítgatni. Az egyetlen, akinek erre létjogosultsága van az az apja, de ő nincs elérhető közelben. Közben megfordult vele a világ, a haja csapzottan tapadt a nyakára és a hátára, a ruháival együtt. A tetejébe még Ted is egyre merészebben markolászta a derekát. Vagyis inkább már a fenekénél tartott. Itt lenne az ideje lehűteni kicsit a fiúkát. Szemeivel pásztázni kezdte a helyiséget – ami nyüzsgött a vihorászó, rángatózó, elázott bulizóktól – és Ginnyt kereste,

kezeivel pedig táncpartnerét igyekezet eltávolítani a testéről. Aztán a tapizó hímpéldány váratlanul eltűnt a háta mögül, csak egy puffanást, majd egy fájdalmas felkiáltást lehetett hallani az ordító zene mellett. Lina tántorogva fordult meg, megszédült és el is esett volna, ha egy erős kar meg nem támasztja, magához nem vonja. Finom, meleg... És az illata. Tusfürdő, mentol, enyhe dohány… Miles! – jött a felismerés, felnézve pedig belebámulhatott a felbőszült fiú komor arcába. – De... – „te hogy kerülsz ide?” – kérdése elveszett az éterben. A nyelve nem akart úgy engedelmeskedni, ahogy elvárta volna. Azért három vodkától csak nem részegedett le ennyire. Vagy mégis? – Haza megyünk. Most! – ordította Miles az arcába, megragadta a karját és vonszolni kezdte maga után, hogy Lina majd orra bukott, de sajnos annyira elgyengült – az italtól, esetleg a fiú közelségétől –, meg sem kísérelte az ellenállást. Csak már később, mikor kiértek a szórakozóhely elé, tudatosult benne, hogy milyen zavargás mellett haladtak el tulajdonképpen. Ugyanis többen éppen felsegíteni próbálták Tedet a padlóról, aki tenyerét az arcára szorítva nyüszített, miközben orrából még így is szó szerint ömlött a vér. Erre a lány lecövekelt, Milesnak pedig sikerült jól megrántania a karját, mert ő nem állt meg. – Gyerünk, Pillangó! Majd otthon megbeszéljük – vakkantotta, bár Lina nem mozdult. – Te... Te... Betörted az orrát?! – Legszívesebben a karját is letéptem volna, hogy a hátsójába dugjam, amiért merészelt hozzáérni ahhoz, ami az enyém.

– Nem is vagyok! – Biztos? – kérdezett vissza eltökélt hangon amaz, majd magához rántotta és megcsókolta ott helyben, az utca közepén mindenki szeme láttára. A lány pedig azon nyomban el is olvadt, mint az esőn felejtett vattacukor. – Istenem! A halálomat okozod egyszer még – nyögte a fiú a szájába két csók között. – Annyira dühös voltam rád, hogy meg tudtalak volna fojtani, erre most... – Sss... – tette Lina mutatóujját Miles ajkaira. – Csak csókolj! És ő megtette. Kevésen múlott, hogy nem feledkeztek bele a dologba annyira, hogy megszűnjön körülöttük a világ. Talán az éles füttykoncert – amivel a jelenlévők díjazták az előadásukat –, vagy a kicsapódó ajtó, esetleg a cifra káromkodás áradat volt a ludas, nem tudni, de végül abbahagyták a bensőséges ölelést. Lina közvetlenül az ez utáni percben el is kezdett vacogni. Nem csoda, hisz csurom víz volt. Miles azonnal levetette a dzsekijét, a vállára terítette és védelmezőn átkarolva a kocsihoz vezette őt. Cseppet sem foglalkozott a vöröslő rongyot az orra elé szorító riválisa beszólásaival, aki időközben szintén kijött a friss levegőre és jelenleg a haverjai tartották vissza attól, hogy utánuk jöjjön. A lány kezdett egyfajta csodálatot érezni Miles iránt, magabiztossága és konoksága miatt. Ő biztos nem lett volna ilyen nyugodt a helyében, mivel Tedet igencsak erős és robosztus testalkattal áldotta meg az Isten, nem véletlenül volt az iskola egyik legjobb rögbi játékosa. Egy ideig hallgatásba burkolózva kocsikáztak, egyetlen háttérzaj a rádióból halkan szóló zene volt. A lány kezdett magához térni, bár a feje még mindig kóválygott. És borzasztóan fázott. Görcsös kézzel nyúlt a fűtéskapcsoló után, ahol

összeütközött Miles kezével. Forróság cikázott keresztül rajta, már nem is hiányzott annyira a melegítés. – Bocs! – mondták egyszerre, miközben mindketten viszszahúzódtak. A kellemetlen feszültséget szinte tapintani lehetett a zárt járműben. Lina oldalt fordulva, félig lezárt pillái alól kezdte tanulmányozni őt. Nem volt egy kimondottan szép férfi, de vonásai határozottak, orra egyenes, ajkai teltek és a kisugárzása magával ragadó. Hihetetlen, hogy eddig ezt nem látta meg benne. És figyelmes volt, sokkal előzékenyebb, mint bármelyik másik pasi, aki megfordult az életében. Még soha egyik sem akarta ennyire megvédelmezni, általában mind meg akarta csak dönteni, aztán mikor nem jártak sikerrel, továbbálltak. A lány erős késztetést kezdett érezni, hogy megérintse őt. Miért is ne? Keze megindult, ujjai óvatosan ráfonódtak a fiú váltókaron nyugvó markára. Az meglepetten pislantott rá, de gyorsan visszatért az úthoz. – Hízelgéssel nem vágod ki magad – jelentette ki keményen. – Ez a mai egy igazán csúnya húzás volt, még a részedről is. Legalább felhívhattál volna! Lina megsértődött. Még, hogy hízeleg! De a kezét épp azért sem húzta vissza, mert a végén igazolná vele amaz állítását. – Felhívtalak volna, ha nem lennél kikapcsolva, és nyalizik a halál – kiáltott rá megbántva. – Akkor legalább az irodában kereshettél volna. – És melyik ujjamból kellett volna kiszopnom, hogy ott vagy? – replikázott, közben észre sem vette, hogy markolászsza Miles kezét. – Hagytam üzenetet a konyhapulton, a pék sütik mellett.

– Én olyannal nem találkoztam... Valahol az agya rejtett zugából kezdett derengeni egy kép szétszórt süti darabokról és kék papír fecnikről konyha szerte, aminek korábban nem nyilvánított jelentőséget. Gyanakodva húzta össze a szemöldökét. – Mondd, milyen színű volt az az üzenet? Mármint a papír? – Kék, miért? – Azt hiszem, van egy üzenet tolvaj a házunkban. – Üzenet tolvaj?! – Kicsi, kopasz és imádod... – Mici – sóhajtott fel a fiú. – Igen... Újabb csend állt be. Egyikük sem tudta, hogyan tovább. Haragudni nem volt értelme, mindketten ludasok voltak, bár a kutya akciója volt a katalizátor. Közben megérkeztek, Miles leparkolt, kikapcsolta az övét, majd Lina felé fordult és őt is kikötötte. – Nem vagyok baba, menni fog egyedül is a kiszállás – biztosította a fiút, de a nyelve össze-összeakadt. – Légy jó kislány, és ne csinálj butaságot, míg megkerülöm az autót és kiveszlek! – Cserkész becsszó! – mormogta, de már mozdult is. Jó kislány, hah! Majd mindjárt megmutatja mennyire az. Megragadta az ajtót nyitó Miles pólóját és maga felé rántotta. Az elvesztette az egyensúlyát a váratlan támadástól és rázuhant. Nos, nem épp így akarta, de ez a pozitúra is megfelelt. Ajkait rányomta partnere torkára, miközben ujjai a nedves hajába szántottak. A fiú felnyögött és erőtlenül kísérelte meg

eltolni magától, de Lina nem engedett. Kellett neki ez a pasi! El akarta csábítani, magába bolondítani! – Lina! Túl messzire mész, ebből baj lesz! – tett próbát most szóban a meggyőzésére, de hasztalan. – Egyetértünk! – lehelte a lány és határozottan szájon csókolta. Nem tudott racionálisan gondolkodni, de tulajdonképpen nem is akart. Szüksége volt Miles közelségére, tapintására, ízére. A fiú nem sokáig volt képes az ellenállásra. Észbe se kaptak és már vetkőztették is egymás. Sajnos az autó nem volt éppen szerelmi légyottokra kitalálva, folyton akadályba ütköztek. Hol a könyöküket, hol a térdüket verték be, vagy a váltókar volt útban. Be kellett látniuk, hogy akármennyire is akarják a dolgot, ott nem kivitelezhető. Arról nem beszélve, hogy egy kivilágított utcán parkoltak, Lináék háza előtt. A fiú kibontakozott az ölelésből, kiszállt, eredeti tervéhez híven kisegítette őt az autóból, és a szobájáig támogatta a spicces, meg-megbotló leányzót. Ott óvatosan levetkőztette, majd mikor már csak fehérnemű volt rajta, szépen betakargatta és távozni készült. Lina belekapaszkodott a karjába. – Kérlek, maradj! – rimánkodott. – Nem lenne helyes, Pillangó! Részeg vagy! – fejtette le a fiú a rátapadó ujjakat. – Kérlek! – Lina! – Csak egy picit! Ígérem, jó kislány leszek. – Ezt mondtad az autóban is, és majdnem mi lett belőle… – Akarod, hogy könyörögjek?

– Na, jó! De tényleg csak egy pillanatra – azzal bebújt a lány mellé, de szigorúan a takaró felett. Ennyi kísértés is bőven elég egy napra. Végül Lina csak betartotta a szavát, ugyanis a következdő másodpercben már édesen, orrhangon hortyogott is...

Ebből hogy fog kimászni?! – gondolta Miles, miután letette a telefont, és homlokát a dolgozószoba íróasztalának hűvös lapjához szorította. Jack íróasztalára, az ő dolgozószobájában... Kegyetlen lelkifurdalás kínozta, mert a férfi megbízott benne, és rábízta a lányát erre nem, hogy megvédené az ilyenolyan kurafiktól, de maga is beáll a csábítók sorába. Ez volt a másik dolog, ami bántotta, mert akármennyire nem volt helyes, mégis akarta őt. Túlságosan is jól érezte magát a társaságában ahhoz, hogy csak úgy elengedje. Pontosan egy hete, hogy „fegyverszünetet” kötöttek, és a dolgok kezdtek jó irányba fejlődni. Rengeteget beszélgettek, ami Lina elmondása szerint elég meglepő, mivel szerinte a fiúk a sporton és a jó kocsikon kívül másról nem folytatnak diskurzust, legalább is a környezetében. Elég sok tahóval hozhatta össze a sors szegénykét... Minden reggel elfuvarozta az iskolába, majd haza, szigorúan ellenőrizte a leckét – e miatt, mondjuk kénytelenek voltak eltüntetni két tollpárnát is, mert egy ilyen alkalommal heves csatába torkollt a dolog, ami igencsak tüzes befejezéssel végződött a padlószőnyegen –, vagy próbálta megtanítani a főzés apróbb fortélyaira. Lídia elég sokat mosolygott ilyenkor a bajsza alatt, látva a szerencsétlenkedéseiket – a lány nem volt egy őstehetség a konyhaművészetek terén –, de legalább kibújt

kicsit a csigaházából, mert még Lina sem tudta felvidítani őt, annyira visszahúzódott, mióta hazatért. Átváltozása nyomait is foggal-körömmel igyekezett eltüntetni. Mindezek mellett, legfőképp pedig sokat nevettek együtt. Az apró csínyek és szurkálódások, vagy Mici akciói vidámságot költöztettek a hétköznapjaikba, amikhez nem is volt olyan nehéz hozzászokni, mint ahogy elejében mindketten képzelték. A csókok és érintések csak a ráadás voltak, édes kínzás, mivel a beteljesülésig nem jutottak még el. Miles nem is akarta siettetni a dolgot. Attól függetlenül, hogy a lány elég magabiztosan viselkedett ilyen téren – vagy csak szeretett volna annak tűnni –, de ő mégis érzett benne némi habozást, mintha tartott volna némileg a végkifejlettől. Úgy gondolta, mindenhez eljön a megfelelő hely és idő egyszer. Jelenleg még mindig a lány apja volt a nagyobb gond, ugyanis pár perccel korábban vele beszélt telefonon, mikor is a férfi bejelentette, hogy a tervezettnél hamarabb, már a napokban hazaérkezik. És neki sajnos fogalma sem volt, hogy mondja meg a főnöknek, hogy beleszeretett az ő pici kislányába… Jól emlékezett egy korábbi esetre – amiről a férfi mesélt neki –, hogy hogyan hagyta helyben a lánya háta mögött az egyik udvarlóját, mert az a kelleténél tovább legeltette a szemét Lina lábain, mikor randi előtt megérkezett érte. Pedig a lány, akkor biztos rendesen fel volt öltözve – nem az egyik ultra-szexi göncben flangált –, mert apuci előtt olyat nem hordott. Vajon akkor vele mit tenne, ha megtudná, hogy kis híján már lefektette Őt? Persze fantáziált korábban is a dologról, de egész más elméletben megdönteni valakit, vagy fogadkozni, hogy megteszi, mint nyíltan járni az illetővel...

– Jól vagy? – jött a kérdés hirtelen a semmiből – észre sem vette, hogy már nincs egyedül –, majd finom simítást érzett a vállán. – Apád hazajön… Ha azt hitte, ez majd kétségbe ejti a lányt, tévednie kellett. – És? Miles felnézett, egyenesen egy aprócska, virágmintás bikiniben és áttetsző – valamint színben teljesen passzoló – kendővel a derekán, közvetlenül mellette álldogáló Linára. Köpni-nyelni is alig tudott a látványtól, de hősiesen szedegette össze a gondolatait. – Hát nem érted? Ki fog rúgni, mert összejöttünk. Természetesen csak az után, hogy karóba húzott és felkoncolt… A lány vidáman felkacagott, majd végighúzta ujjait a fiú gondterhelt arcán. – Túldramatizálod a dolgot. Apám fiaként szeret téged, néha még féltékeny is voltam korábban, mert veled mindig jobban érezte magát. Biztos vagyok benne, hogy sosem küldene el. Különben is, nem vagyok már tizenöt éves kislány, nekem is lehet barátom! Mondjuk, azért megnézném azt a koncolás – mondta, szinte már kaján somolygás kíséretében. – Perverz! – replikázott Miles mosolyogva. – Pont azért fog kicsinálni, mert megbízott bennem. Szóval, nem igazán győztek meg a szavaid… Tényleg féltékeny voltál? – kapott aztán az új információ után. – Kimondhatatlanul és őrülten! – karolta át a közben felálló fiú derekát Lina, aki nyomban magához is húzta. – Gyűlöltelek! – És most is gyűlölsz? – kérdezett vissza Miles apró csókokat hintve a csupasz vállakra, amit nem takart a feltűzött, dús hajkorona.

– Tiszta szívből… – mosolygott bele a fiú hajába ő, miután hozzábújt. – Hazudós! – újabb csókok, most a lány nyakszirtjén, amitől nyomban lúdbőrös lett. – Maradi… – Pimasz… – Merev… – Na, ezt aláírom – nevetett fel Miles is, és hozzádörgölte altestét a lányénak. Lina beletúrt a hajába egyik kezével, másikkal levette a szemüvegét és csókot nyomott az ajkára. – Különben azért jöttem, hogy fürödni hívjalak. Gyönyörűen süt a nap! – Nem lehet, Pillangó! – válaszolta amaz sajnálkozó arckifejezéssel, és visszaszerezve a szemüveget, újra a helyére bigygyesztette. Talán mégis jobb lenne tartósan kontaktlencsére váltania, még a végén baja esik a drága okulárénak, annyit van ide-oda teszegetve. A nélkül pedig, elég homályos volt a világ... – Rengeteg munkám van még, míg apád megérkezik. Talán kicsit később, rendben? A lány durcásan elhúzta a száját, de végül belátta amaz igazát és eltávolodott tőle. – Hát, jó… De nem tudod, miről maradsz le – azzal kilibegett a helyiségből, csábos csípőmozdulatok közepette és kacér mosollyal az ajkán, amit a válla felett villantott Milesra, mielőtt kilépett volna az ajtón. A fiú egyre jobban kezdett kételkedni a dologban, hogy sikerülni fog ezentúl a feladatára koncentrálnia.

Sikertelen „csábítási” kísérlete után Lina beletörődve a dolgokba egyedül nézett szembe a hosszú délután tartalmas

eltöltésnek dilemmájával. Leúszott néhány hosszt, majd elhelyezkedett az egyik nyugágyon, bekente magát naptejjel és orrára biggyesztette a napszemüvegét. Szándékában állt napozni egy kicsit, de elég gyorsan elunta magát. Társaságra vágyott! Hol van az megírva, hogy ha Miles nem ér rá, neki magányosan kell múlatnia az időt?! Rögtön elő is vette az ágy alá rejtett telefonját, és írt Ginnynek egy sms-t. Tudta, hogy rá számíthat, bármiféle bulis dologról is van szó. Lina: –Szia, csajszi! Unatkozom. Medence-party? :D Ginny: – Hol, mikor? Azonnal érkezem! :D Lina: – Nálam. Miénk a délután. Ginny: – Mi van a fiúkáddal? Még mindig tartozol a sztorival... :P Lina: – Tudom, tudom... Elfoglalt. Ha akarsz, hívhatsz másokat is. Apám még mindig nincs a láthatáron, szabad a pálya. :D Ginny: – Adj fél órát, és én biztos ott leszek. B) A harminc perc viszonylag gyorsan el is múlt, mivel Mici időközben megtisztelte a jelenlétével. Annyira imádta azt a kis dögöt, hogy belefacsarodott a szíve, ha arra gondolt előbbutóbb hazamegy a gazdájához. Szerencsére Matilda néni egyelőre nem akaródzott elmenni, Miles morgott is érte eleget. Lina egyre kíváncsibb lett az idős matrónára. Lehet, még ráveszi a fiút egyszer, hogy mutassa be neki, ugyanis vele ellentétben nem tartott attól, mit szól majd a család a kapcsolatukhoz. Ők is csak emberek, és minden bizonnyal voltak fiatalok is, valamikor. A csengő berregésére felpattant és a kezében a kutyával megindult ajtót nyitni. Útközben beszólt a konyhában szorgoskodó Lídiának, hogy majd ő intézkedik, úgy is hozzá jöt-

tek a vendégek. A nő automatikusan rábólintott a dologra. Nagyon furcsán viselkedett, amióta visszajött a nővérétől. Sápadt volt és lehangolt, a szavakat – eltekintve a megérkezése napján előadott rövid összefoglalótól – harapófogóval is nehéz lett volna kihúzni belőle. Tette a dolgát, ennyi. Semmi viccelődés, semmi játékos dorgálás, mint azelőtt. A legroszszabb akkor volt, ha az apja került szóba. Különös, nagyon különös... Szélesre tárva az ajtót kisebbfajta tömeg tódult be a házba, hangos csatazaj kíséretében. Úszómatracok, labdák, színes törölközők minden irányban. Majdnem elsodorták, épp csak sikerült félre ugrania az útból, de hát, ő vágyott társaságra. Még Mici is ijedten pattant ki a karjai közül, hogy elmeneküljön, a hirtelen támad ricsaj elől. Utolsónak Ginny, Wess– a lány pasija, aki egy gyors köszönés után, nyomban a többiek után iramodott – és Ted estek be. Lina csak a szemét forgatta, és jelentőségteljes pillantását egyikről a másikra hordozta. Barátnője értette a dolgot, szája néma sajnálomot formált, míg Ted nem véve észre, hogy róla van szó, merészen magához vonta vendéglátóját, s két, arcára adott puszival üdvözölte, vészesen közel az ajkához. – Lina drága! Hát újra találkoztunk. Olyan édes cukorfalat vagy! Legszívesebben itt helyben felfalnálak – kezdett rá a szédítésére közben. A lány még a mellkasának feszített tenyereivel is alig tudta tartani köztük a megfelelő távolságot. Vajon egy tizennyolc éves, macsónak tartott srác honnan szed össze ennyi nyálas dumát?! – Szia, Ted! Örülök, hogy látlak. Fáradj beljebb, nekem még van egy kis megbeszélni valóm Ginny-vel – vágott egy

fintort, majd szemmel utasította a barátnőjét, hogy még véletlenül se merészeljen lelépni, és ott hagyni őt a fiúval. – Persze, persze! De siessetek ám! Teddy bácsi sok-sok figyelemre vágyik – kacsintott egyet a lányok felé, és távozott a konyha irányába. Majd, ha fagy! – gondolta Lina, belekarolt Ginnybe és a nappalin keresztül – a hosszabbik úton – követte a nem várt vendéget a teraszra. – Megőrültél? Minek hoztad ide? Nem elég, hogy levakarhatatlan, meg nyomja ezt a… ezt a hagy ne mondjam milyen szöveget, de tudod jól, hogy Miles milyen balhét rendezett miatta. Egy újabb találkozásnak nem biztos, hogy szebb vége lenne, mint múltkor – támadta le őt. – Sajnálom, csajszi! Komolyan! Pont Wesley-vel volt, mikor rácsörögtem a party-val kapcsolatban. Nem mondhattam neki, hogy hé, ne hozd a legjobb haverodat, mert idegesíti a vendéglátót. Tuti sértődés lett volna belőle. – Ok, ok! De, ha megint rám mászik, esküszöm most én verem be a képét. Miért nem képes felfogni azzal a csökött agyával, hogy engem nem hoz lázba a jelenléte? Már másik pasim van! Ginny elhúzta a száját, aztán vállat vont. Vörös hajkoronája ide-oda libbent, ahogy a fejét ingatta mellé. – Fogalmam sincs! Azóta ilyen fura és nyálas, hogy szakítottál vele. Teljesen kifordult régi önmagából. De mesélj már végre, mi van veled és az aktakukaccal? Olyan helyes, amióta kibújt a hernyó-maskarából! Azt hiszem, mondtam már, de ha ráunsz, én szívesen megvigasztalom! Lina savanyú arckifejezésére kitört belőle a nevetés. – Csak vicceltem, na! Miles kizárólag a tiéd!

Közben átvágtak a nappalin és az üvegajtón keresztül a medencéhez jutottak, amit a többi látogató már önkényesen birtokba is vett. Nevetgéltek, fröcskölték egymást, valaki még a hifi-rendszert is felfedezte és beüzemelte. Hangosan szólt a környék egyik legismertebb rádióadójának műsora. A lány úgy számolta, nagyjából az egész osztálya megjelent a rögtönzött medencés buliban. A két barátnő kényelmesen elhelyezkedett a napernyő alatt lévő fotelokban. Míg Ginny megszabadult a felső ruházatától és vastag réteg naptejjel igyekezett megvédeni tejfehér bőrét, addig Lina hátra dőlve belekezdett az elmaradt sztori összefoglalásában. – Nincs sok mesélnivalóm. Nem is igazán tudom leírni, hogyan történt a dolog. Egyszerűen felizzott közöttünk a levegő, aztán pedig jobban megismertük egymást. Ő megcsókolt, én visszacsókoltam, azóta pedig végül is együtt vagyunk. Nem volt semmiféle, gyerekes akarsz járni velem vagy leszel a barátnőm dolog, csak úgy van és kész. Jó vele! – Na és a szex? – vágott Ginny rögtön a lecsó közepébe. Lina enyhén elpirult, de igyekezett komoly hangon megszólalni. – Odáig még nem jutottunk. Mindig megáll, ha véletlenül túl messzire jutnánk. Mintha érezné, hogy szükségem van még némi időre, hogy én még sosem… Barátnője meglepetten pislogott rá. – Nem mondtad el neki, hogy szűz vagy, és noha kifejezetten hevesen reagál a közelségedre, mégis ennyire figyelmes? Én is akarok egy ilyen pasit! Nincs véletlenül egy öccse vagy bátyja?

– Legjobb tudomásom szerint, nincs. De, hát te Wess-szel jársz, nem? – Igen, de... Az emlegetett pont itt szakította félbe a beszélgetést, mikor – természetesen Ted-del a sarkában – csurom vizesen, csöpögő hajjal rontott rájuk és vad csókkal zárta le barátnője száját. – Gyerünk lányok! Elég a rizsából, irány a medence. Lesz lehetőségetek kitárgyalni minket máskor is – azzal vállra kapta Ginnyt, míg Ted Linát nyalábolta fel és éktelen sikítás, visítás közepette a medencébe iramodtak velük. Jól telt a délután. Ők elvoltak, Lídia pedig észrevétlenül ellátta őket harapni- és innivalóval, szóval még az energia utánpótlásra sem akadt gondjuk. A baj valamikor naplemente környékén ütött be. Vízi csatáztak éppen, ami abból állt, hogy a lányok a fiúk nyakába ültek és puha Polifoam-rudakkal igyekezték kiütni a másikat a „nyeregből”. Az vesztett, aki a vízbe pottyant. Végül ketten maradtak. Ted Mayával a nyakában és Lina Zackkel. Ginny és Wess egy ideje már kiestek és a medence széléről szurkoltak ki-ki a saját kedvencének. A két lány „vérremenő” csatát vívott. Maya elég szívós volt, nem adta könnyen magát, sőt, sikerült bevinnie egy-két olyan ütést is, amitől Linának csilingelni kezdett a füle, de nem hagyhatta abba. Ha már eljutott idáig, megnyeri a csatát! Nos, végezetül döntetlen eredmény született, ugyanis az ellenfelek szinte másodpercre pontosan egy időben csobbantak a vízbe. Lina erősen lökte magát a felszín felé, és ott prüszkölve söpörgette a haját az arcából, mikor az ölelő karok csapdába ejtették. Kapálózott még egy kicsit, de a szorítás szilárd volt, nem tudott szabadulni.

– Jutalomcsók a győztesnek! – hallotta meg Ted rikkantását. Nem maradt lehetősége a tiltakozásra, mert a fiú egyszerűen végrehajtotta az elmondottakat és lecsapott az ajkaira. Csókja határozott volt, követelőző, mintha joga volna hozzá. A lány nem érezte kellemetlennek - hisz ismerte, volt már része benne -, de egyáltalán nem hozta lázba. Senki sem volt Mileshoz hasonlítható. Ő olyan bizsergető, szédítő, mámoros… Elég! Fészkelődve próbált szabadulni, mire nagy nehezen Ted felfogta, hogy nem óhajtja viszonozni a csókot és elengedte. Linának ekkor tűnt fel a beállt csend. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a rádióból lüktető muzsikát. Tekintetét végigfuttatta a társaságon – egytől egyig a teraszajtó felé bámultak –, amitől nagyon rossz érzése támadt. Félve fordította a fejét abba az irányba, és azon nyomban szeretett volna láthatatlanná válni. Nem, nem, nem és nem! Ez így nem fair. Miért pont most?! Miles állt ott kifejezéstelen arccal, de izzó, gyilkos tekintettel. Aztán merev mozdulatokkal sarkon fordult és szó nélkül faképnél hagyta őket. A lány torka összeszorult, ellökte magát Tedtől és a lépcső felé kezdett úszni. Menjen utána? Ne menjen? Kezdjen magyarázkodni? Van értelme? Ezek, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyában, míg kikecmergett a medencéből és megszárítkozott. Végül nem ment be, de a bulit elvágta az incidens. A vendégei perceken belül elpárologtak, ő pedig egyedül maradt egy szál törölközőbe és a kétségeibe burkolózva…

Zsinórban a harmadik cigarettáját szívta, még azzal sem foglalkozva, hogy ha Jack hazatérve megérzi a dohány szagát, minden bizonnyal komoly számonkérésre számíthat. A szörnyű az volt, hogy kicsit sem segített! Miles ugyanolyan idegesnek és feszültnek érezte magát, mint korábban a teraszajtóban. A mocsok megcsókolta Linát. Az ő Pillangóját! A lány pedig hagyta a dolgot, ellenkezés nélkül. Miféle játékot űznek vele? Ennyire elvakították az érzelmei, hogy olyasmit is beleképzelt a kapcsolatukba, ami tulajdonképpen nem létezett? Nem! Senki nem képes ennyire jól előadni, hogy érdeklődik irántad, ha nem érez semmit. Le kell tisztázniuk a kialakult helyzetet, méghozzá minél hamarabb! Határozottan elnyomta a cigit és a lány keresésére indult. Nem is kellett sokáig kutatnia utána, mivel Lina el sem mozdult a teraszról. Összegömbölyödve szipogott a nyugágyon egy vékony törölközőbe csavarva az egyre hűvösödő estében. Miles aggódva kapta fel a kanapéról a plédet és kilépett a nappaliból a szabadba. Haragudni akart rá, csalódottságot kellett volna éreznie, de nem. Úgy látszik, teljesen bepalizták, mert amint meglátta őt, minden bosszúság és kétely kiszállt az agyából, hogy csak a lüktető szerelem maradjon a helyében. Normális az, hogy ennyire belezúgjon valakibe, ilyen rövid idő alatt? – kérdezte magától, de természetesen semmiféle isteni válasz, sugallat nem érkezett, amitől megvilágosodhatott volna. – Pillangó, megfázol – terítette a csupasz vállakra a puha takarót. A lány könnytől nedves szemeiben csodálkozással tekintett fel rá. – Miles – suttogta. – Én nem... Én nem akartam... Ted... Le-letámadott...Sa-sajnálom... – hüppögése megmegszakította mondandóját.

A fiú gondolkodás nélkül húzta fel és vonta szoros ölelésbe őt. Hitt neki, fenntartások nélkül. Tudta, érezte, hogy nem verik át. Hogy is gondolhatott bármi egyebet – rótta magát közben. Rögtön rá kellett volna jönnie, hogy az a tolakodó balek a bűnös. Kénytelen lesz igencsak ütős revánsot venni, amivel végleg eltávolíthatja Lina közeléből... – Ne sajnáld, te nem tettél semmi rosszat – simogatta meg a víztől összetapadt tincseket a lány fején, majd egy ujjal az álla alá nyúlt és felemelte azt, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Én vagyok a bolond, hogy egy pillanatra hittem a látszatnak. Bocsáss meg, kérlek. Lina arcán néma könnycseppek peregtek tovább, Miles pedig gyengéden szárítgatta fel őket, szája szegletében bíztató mosollyal. – Ne sírj, hallod?! Szeretlek, és majd megevett a fene, hogy más érintette azokat az édes ajkakat, amik után egész nap én is sóvárogtam, de meg fogom emészteni. Ígérem! Csak ne sírj! – Én is szeretlek – motyogta Lina, miközben belefúrta arcát Miles fehér ingének anyagába. – Én is... – Akkor ne bújj el, nézz rám! Megtette, és annyi szeretetet, gyengédséget olvasott ki társa szeméből, hogy a bensője olvadozni kezdett, azt helyezve ezzel kilátásba, hogy nyomban tócsává változik a fiú lábai előtt. Egyszerre mozdultak, ajkaik azonnal megtalálták egymást, vérük felpezsdült, a levegő sisteregni kezdett körülöttük. – Abba kellene hagynunk... – csillant fel némi racionalitás Miles agyában, még mielőtt a szenvedély azzal nem fenyegetett, hogy lassan, de biztosan átveszi az uralmat felette.

– Neee – lehelte a lány. – Akarlak! – Pillangó! Nem lenne szabad elhamarkodni a dolgot – győzködte, de hangja nem volt éppen hiteles, főleg, hogy közben kezeivel bejárta a neki feszülő és felkínálkozó testet. – Nem szeretném, ha holnapra megbánnád. Tudok várni! – De én nem – válaszolta Lina, és ha lehetséges, még jobban hozzápréselte magát a fiúhoz. Szinte beléolvadt. – Lídia... – Ő nincs itthon. Még korábban elment. Csak mi ketten vagyunk, te és én, meg a hosszú, forró éjszaka. Nos, ez azért enyhén szólva is költői túlzás volt, mert a levegő eléggé lehűlt, amióta lement a nap. Miles érezte, ahogy a lány bőre akaratlanul is lúdbőrössé válik. Felnyalábolta hát őt, birtokba vette csodálatosan finom száját és megindult vele az emeletre. Lágyan helyezte édes terhét a párnák közé, mikor megérkeztek Lina szobájába. Keze önkéntelen reszketésbe fogott, ahogy alig érintve a selymes bőrt, végigsimított a hosszú, karcsú lábszáron. Fel nem tudta fogni, honnan ez a hatalmas szerencse, hogy a magáénak mondhatja őt. Lassan akart haladni, kiélvezni minden pillanatot, ami megadatott a számukra. Felfedezni minden porcikát, megízlelni az összes hajlatot, elmerülni, beburkolózni a meleg puhaságba, amit a lány maga jelentett a számára. Sajnos Lina nem osztotta a nézeteit. Türelmetlen volt és hihetetlenül csábító, ahogy ülő helyzetbe tornázva magát, ügyetlenül igyekezet megszabadítani őt a ruházatától, miközben ott csókolta és simogatta, ahol csak érte. Az lett volna a csoda, ha ettől Miles mégsem veszti el az önkontrollt és viszonozza a dolgot ugyanolyan intenzitással.

Szinte észbe se kapott és már mindketten meztelenek voltak, bőrül vibrált és síkos volt a vékony izzadtságrétegtől, ami kiült rá. Az illat pedig, ami burokba vonta őket, mennyei, megfoghatatlan, leírhatatlan. Maga az extázis! – Miles! Én még... – kezdte a lány bizonytalan hangon. – Tudom – szakította félbe a suta magyarázkodáskezdeményt. – Nem kell mondanod semmit. Lina halványan bólintott, majd zavartan elpirulva szólalt meg újra. – A szekrényfiókban találsz... Khm... Tudod... Nem mintha számítottam volna rá, vagyis mégis... – Értem – mentette fel őt lágyan mosolyogva a további mentegetőzés alól. Gyors mozdulatokkal előkereste az emlegetett dolgot, majd gyakorlott kézzel a rendeltetési helyére simította. Ezt követően magához húzta kedvesét, csókot nyomott a homlokára és megadta Linának az utolsó utáni lehetőséget, hogy visszakozhasson. – Most szólj, ha meggondoltad magad... – Nem! Mint egy végszóra Miles a lehető legóvatosabban elkezdett befelé nyomakodni a szűk forróságba. Homlokán gyöngyözni kezdett a veríték az erőlködéstől, hogy visszafogja magát és ne okozzon több fájdalmat Linának, mint amennyi elkerülhetetlen. A lány minden egyes mély levegővételét és apró, fájdalmas arcrándulását ezerszeresen akarta jóvátenni, finom csókokkal, pillekönnyű érintésekkel. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül teljesen kitöltötte őt, hogy aztán lassú visszakozásba kezdjen. Minden egyes új előrenyomulás és kihátrálás egyre könnyebben és

könnyebben ment, de egyre nagyobb feszítést is okozott a bensőjében. Lina a dereka köré kulcsolta lábait – halk, mégis intenzív nyögések és nyöszörgések közepette – teret adva a mélyebb behatolásra. Ez volt a pont, mikor Miles összes felgyülemlett feszültsége és vágya túlcsordult, hogy elemi erővel robbanjon ki belőle... Egész éjjel egymásba kapaszkodva feküdtek. Hol szundikáltak, hol újrakezdték szerelmi játékukat, de legfőképp nem engedték el egymást. A reggeli nap is ugyanígy, összegabalyodva talált rájuk. Legnagyobb pechükre Lina apjával egyetemben. – Karolina Donovan! – ordította torka szakadtából a magából kikelt, nyúzott arcú férfi. – Mi az Isten nyila folyik itt?! És ki ez a senkiházi az ágyadban? A lány álomtól kótyagos fejjel képtelen volt felfogni a helyzet mibenlétét, csak pislogott előbb az apjára, majd a mögötte lehajtott fejjel ácsorgó Lídiára, végül a mellette fekvő Milesra. Csak így, egyszerűen, bármiféle előjel nélkül. Lebuktak. VÉGE